A vallási diszkrimináció jogkövetkezményei

A JELENLEGI MAGYAR JOGRENDSZER ÁTTEKINTÉSE A VALLÁSI ESÉLYEGYENLŐSÉG, VALLÁSI ANTIDISZKRIMINÁCIÓ TEKINTETÉBEN



A vallási diszkrimináció jogkövetkezményei I. Bevezetés Amikor diszkriminációról beszélünk, akkor hátrányos vagy előnyös megkülönböztetésről beszélünk. Az én feladatom a jogi helyzet áttekintése, így alapvetően a legitimitás területén kell, hogy maradjak, a megkülönböztetés tilalmának jogi szabályozásával kell, hogy foglalkozzam. A jogi szabályozás az emberek egyenlősége alapján egyenlően tilalmazza az egyének közötti bármiféle különbségtételt. Ezt a jog megteheti, mert ezzel fejezi ki az állampolgár jogi helyzetét a saját szabályrendszerén belül, melyet legpontosabban a Bragyova András által használt „individuális jogi pozíció” fogalmával jellemezhetünk.1 Az egyén jogi státusza és tényleges társadalmi helyzete között azonban lényeges eltérések lehetnek.2 Amint látható volt, egyszerre használom az ember, az egyén, az állampolgár fogalmát, mely fogalmak a jogi szabályozásban eltérő jogalanyiságot eredményezhetnek. Hogy miért teszem mégis, az abból következik, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányi szabályozás hiányában az emberi méltóságból vezette le az egyenlőség és az egyenjogúság követelményét.3 Méltósága pedig ugyancsak az Alkotmánybíróság értelmezése alapján minden embernek van, pusztán azon az alapon, hogy embernek született. Ekként a méltóságból levezett egyenlőség vizsgálata során nincs jelentősége az egyén, az ember, az állampolgár jogi státuszbeli megkülönböztetésnek, mert fogalmi rendszerünkben az ember a lehető legtágabb fogalom. Mivel azonban az emberi méltóság nem jogi, hanem erkölcsi kategória, a jog erkölcsi alapjaival kell kezdenem, mert a jog erkölcsi megalapozás nélkül nem képes rendeltetését, a társadalmat szabályzó eszköz szerepét betölteni. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egy laboratóriumi, zárt rendszerként tételezzük a jogrendszert a valóságos nyitott rendszer jellegétől eltérően, s figyelmen kívül hagyjuk azt a társadalmi valóságot, amelynek körülményei között a jognak a funkcióját be kell töltenie. A jog ugyanis nem elmélet, hanem társadalmi gyakorlat. A hátrányos megkülönböztetés tilalma mint alapvető emberi jog azonban nem csak az állammal szemben fogalmaz meg tartózkodási kötelezettséget a megkülönböztetésre, hanem kötelezettséget ró a nem állami szervekre, szervezetekre és minden más egyénre is.4 Ezért vizsgálatunknak ki kell terjednie az állam szerepét illetően a jogalkotásra, az állami szervek jogalkalmazó tevékenységére, majd a nem állami szervek és egyének jogkövető magatartására, az ezt befolyásolni igyekvő állami jogalkotásra és jogalkalmazásra is. A jogállami körülmények között kiemelt szerepet kap a jogrendszer olyan megszervezése, amelyben alapvetően az önkéntes jogkövetésnek kell jellemezni az egyéni magatartást. Az egyéni viselkedést a jogon kívül más szabályzóeszközök is meghatározzák, így kiemelten az erkölcs, a vallás előírásai, önkéntes jogkövetés csak e szabályzórendszerek összhangja által lesz biztosítható. Mivel pedig a vallások, erkölcsök meglehetősen sokfélék, mindez egy összetett, értékegyeztető folyamat eredményeként valósulhat meg. A jogi szabályozás használhatja az emberi élethez kötött méltóságfogalmat, kizárólag az ember biológiai lény mivoltának hangsúlyozására építve fel, és kötelezően előírva az emberi egyenlőség abszolút kategóriáját mint a legkisebb közös nevezőt, de az adott 

1

2 3 4

Előadás az Oktatási és Kulturális Minisztérium által szervezett „Vallási sokféleség és a vallási antidiszkrimináció jogi szabályozása – a magyarországi és a határon túli vallási közösségek tapasztalatainak és teológiájának tükrében” című konferencián 2009. május 14-én. Az individuális jogi pozíció fogalma tágabb mint a jogok és kötelezettségek összessége, mert tartalmazza azokat a jogi helyzeteket („pozíciókat”) is, amelyek az egyén jogi helyzetét nem jogként vagy kötelezettségként foglalják magukban, hanem ezen kívül minden olyan jogi szabályozást is, amely az egyén jogi helyzetét érinti (mint pl. mások kötelezettségei, az „objektív védelmi kötelezettség”, általános szabályok és így tovább.) Lásd erről: Bragyova András: Egyenlőség és alkotmány. Az alkotmányos egyenlőségi szabály jelentése és alkalmazása. In Lamm Vanda (szerk.): Van és legyen a jogban. Tanulmányok Peschka Vilmos 70. születésnapjára. KJK-MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest, 1999. 28. Kiss Barnabás: A jog egyenlősége – az egyenlőség joga. Szegedi Egyetemi Kiadó, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2006. 114. 45/2000. (XII.8.) AB határozat 45/2000. (XII.8.) AB határozat: „Nem csupán a közhatalom birtokában lévő szervek hatósági eljárásuk során – vagy akár azon kívül is – alkalmazhatnak hátrányos megkülönböztetést, hanem a civil szféra szereplői is tanúsíthatnak egymással szemben alkotmányosan meg nem engedett diszkriminatív magatartást.” 1

személy társadalmi státuszát a műveltségi, vagyoni, vallási, stb. hovatartozásán túl a társadalom többi tagjának értékítélete, azaz az ember mint erkölcsi lény minősége is meghatározza. Ha azonban a jogi szabályozás figyelmen kívül hagyná ezt a fajta ítéletalkotást, az eredményeként létrejövő értékítéletet, s a jogalkotásban, majd a jogalkalmazás során csak az absztrakt jogi egyenlőséget hangsúlyozná, – az emberek természetes különbözőségéből eredő egyedisége figyelmen kívül hagyása folytán – sértené az Alkotmány 54. §-ában védett emberi méltóságot.5 Itt és most csak annyit kívánok hangsúlyozni, hogy az emberek egymásközti viszonyában a nem elvont, hanem konkrétan létező másik ember megítélése sohasem tisztán faji, vallási, nemi, stb. alapon történik, hanem egy összetett értékelési folyamat eredményeként, amelyben nem csak az értékelő kultúrája, vallása, erkölcse, azaz szocializációs tanulási folyamatának eredményeként meghatározott eredője, hanem a másik ember hasonlóan összetett személyisége, az értékelővel szemben tanúsított magatartása fogja alakítani pozitív avagy negatív értékítéletét. A konkrét emberek adott társadalmi szituációban mindig különbözők, s ebbéli minőségüket általában meg is fogalmazzák, tehát különbséget tesznek, hiszen az emberek férfiak vagy nők, fiatalok vagy idősek, tehetségesek vagy nem, vezetők vagy alárendeltek, bírák vagy vádlottak és így tovább. Ez természetes viszonyulás, a megkülönböztetés nem más, mint egy adott csoport önmeghatározása negatív tartalom nélkül. A jog számára megoldandó problémát az jelenti, amikor ezek a természetes (szimmetrikus) ellentétpárok aszimmetrikus ellenfogalmakká válnak, amikor kölcsönös elismerést kizáró önmeghatározást alkalmazunk, a természetes megkülönböztetés helyett ellenségeket konstruálunk, amikor a csoportképző meghatározásunk során olyan kritériumokat alkalmazunk, hogy az abból adódó ellenpozíció csak tagadható lehet. Így vált a hellén számára a barbár nem csak „nem görög”, hanem idegenként negatív tulajdonságokkal felruházott gyáva, tanulatlan, kegyetlen népcsoporttá, a megtérítendő még nem keresztyén pogány mellett a már nem keresztyén üldözendő eretnekké.6 Az egymást kizáró csoportképző ismérvek azonban meglehetősen ritkán ennyire egyértelműek és homogének. Sok esetben a szavak ugyanazok maradnak, csak a jelentéstartalmuk alakul át. A zsidó a XX. századtól bizonyos társadalmi körökben már nem csak Ábrahám, Izsák, Jákob leszármazottaiból eredő, a Közel-Kelet kultúráját is megjelenítő népcsoportot, Istenét a keresztyéntől, muzulmántól eltérő módon imádó judaistát jelenti a közbeszédben, hanem előítéletekkel, negatív sztereotípiákkal terhelten jelenti a társadalmi elszegényedést előidéző pénzvilágot, a médiában eluralkodó idegen és a hazaival ellenséges kultúrát is, amelyre a társadalom e nézetekkel azonosuló része a kultúrák közötti párbeszéd jogállami eszközrendszere és módszere helyett antiszemitizmussal mint úgyszintén komplex társadalmi jelenségcsoporttal reagál. Ez a reakció ellenséges, diszkriminatív, tehát elutasítandó, tiltandó és büntetendő magatartás, de ugyanezen okból elutasítandó, tiltandó és büntetendő a konzervatív, keresztyén értékek képviselőinek indokolatlan, vita és érvelés nélküli fasisztázása is. Ezért tehát akkor járunk el helyesen, ha a diszkrimináció bármely aspektusát csak a többivel együtt, a társadalmi jelenségek szélesebb viszonyrendszerében vizsgáljuk, értékeljük, s hozzuk meg a kívánt eredmény elérése érdekében szükséges jogalkotási, jogalkalmazói döntéseinket. Így a mai szekularizált világban csak és kizárólag vallási alapú megkülönböztetésről nem, vagy csak igen ritkán, legfeljebb domináns vallási jellegű megkülönböztetésről beszélhetünk. Az adott példa kapcsán az antiszemitizmus csak annyira vallási diszkrimináció, amennyiben a zsidóság csak vallási közösség, s annyiban faji megkülönböztetést jelentő rasszizmus, amennyiben a zsidóság csak etnikai közösség.7 Az antiszemitizmus problémája ettől jóval összetettebb. Ezért a jogalkotási és jogalkalmazási tevékenységünk során nem elegendő csak és kizárólag „tiszta”, leegyszerűsített fogalmakkal, úgy mint nemi, faji, vallási alapú megkülönböztetésekkel operálni, hanem a tiltás szabályozása során célba kell venni mindazokat, s alapvetően azokat a kritériumokat, amelyek a természetes megkülönböztetés szavakban és tettekben megnyilvánuló viszonyulása mellett és helyett negatív, az emberi méltóságot sértő kontextusba helyezik a valós és természetes különbségeken alapuló emberi kapcsolatokat.8 Az utóbbi évtized 5

6 7 8

A 61/1992. (XI.20.) AB határozat szerint: „A jogegyenlőség nem jelenti a természetes személyeknek a jogon kívüli szempontok szerinti egyenlőségét is. Az ember, mint a társadalom tagja hivatása, képzettsége, kereseti viszonyai stb. szerint különbözhet és ténylegesen különbözik is más emberektől. Az állam joga – s egyben bizonyos körben kötelezettsége is –, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket.” Lásd erről részletesen Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. JószövegMűhely Kiadó, Budapest, 1997. A chászid zsidóság megfogalmazása szerint: „A Teremtő, a Tóra és a zsidóság – egy egységet alkot.” (Zohár) Hogy ez menyire aktuális és még mennyire kialakulóban lévő megközelítési mód, mutatja a multikulturalizmus paradigmáját elvető és azt a kultúrák közötti párbeszéd gondolatával felváltó, a 2003-as ún. Opatijai Nyilatkozat 2

gyűlöletbeszéd szabályozási kísérleteinek képviselői ezt a jelenséget ismerték fel, mely a maga komplexitásában a jogalkotók és jogalkalmazók meghatározó körében még nem eléggé tudatosult. Ezért a meglévő szabályozásunknak a birtokában az elégedettség hangja mellett erre az irányra nagyobb figyelmet kell fordítanunk. II. A magyar jogrendszer A magyar jogrendszer bemutatására az emberi méltóságon alapuló egyenlőség elve alapján többféle megközelítés kínálkozik.9 A leginkább kézenfekvő megoldást jelentő jogegyenlőség, az esélyegyenlőség, az egyenlő bánásmód, az egyenlőség az eredményben fogalomkörök fontos aspektusokra hívják fel a figyelmet, s megközelítésük lényege mellőzhetetlen a vallási alapú megkülönböztetés szabályozásának értékeléséhez, mégis egy konferencia előadás keretében az egyenlő jogvédelem (equal protection of laws) elve mutatkozik leginkább célszerűnek a címben megfogalmazott helyzet ismertetésére. Ezért a továbbiakban a vallási alapú megkülönböztetés tilalma kapcsán egy adott állam, így a Magyar Köztársaság jogrendszere és a jogszabályok végrehajtása során az egyenlő jogvédelem keretén belül vállalkozom annak bemutatására, hogy 1. a magyar állam a jogalkotás (és a jogalkalmazás)10 során mennyiben tartózkodik a személyek vallási alapú megkülönböztetésétől, hogyan tiltja azt az állami és nem állami szerveknek, magánszemélyeknek, 2. megteremtette-e a hatékony jogorvoslat eszköz és fórumrendszerét a hátrányos megkülönböztetés okozta sérelmek orvoslására, 3. hogyan szankcionálja jogalkotásában a hátrányos megkülönböztetést és végül 4. milyen további szabályozás szükséges a témánk szempontjából létező társadalmi problémák megoldására. 1. Nemzetközi jogi dokumentumokban vállalt kötelezettségek A vallási alapú diszkrimináció, vagyis a vallási alapon történő hátrányos vagy előnyös megkülönböztetés tilalma több alapjogot érint: így a lelkiismereti szabadságot, a gondolati szabadságot, a hozzá kapcsolódó meggyőződés kialakításának szabadságát és a vallásszabadságot, amelyet gyakorolhatunk egyéni vagy közösségi formában, és természetesen érinti a megkülönböztetés tilalmát. A magyar államot ezeknek az alapjogoknak a tiszteletben tartására, továbbá érvényesülésük előmozdítására több nemzetközi egyezmény kötelezi. A II. világháború utáni első, bár Magyarországon csak az 1956. évi I. törvénnyel beiktatott ENSZ Alapokmány 1. cikkének 3. pontja a szervezet egyik céljaként határozza meg, hogy az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben tartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködést létesítsen. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (1948.) 2. cikke szerint mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül hivatkozhat a Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogra és szabadságra. A 7. cikk értelmében a törvény előtt mindenki egyenlő, és minden megkülönböztetés nélkül joga van a törvény egyenlő védelméhez. Mindenkinek joga van egyenlő védelemhez a Nyilatkozatot sértő minden megkülönböztetéssel és minden ilyen megkülönböztetésre irányuló felbujtással szemben. A szintén ENSZ keretek között 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya11 2. cikk 1. pontja szerint az Egyezségokmányban részes valamennyi állam kötelezi magát, hogy tiszteletben tartja és biztosítja a területén tartózkodó és joghatósága alá tartozó minden személy számára – az Emberi Jogok Európai Egyezményének szövegezéséhez hasonlóan – az Egyezségokmányban elismert jogokat, minden megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. Ez a

9 10 11

tartalma. Lásd Fehér könyv a kultúrák közötti párbeszédről, „Egyenlőként együtt élni méltóságban” című az Európa Tanács külügyminisztereinek 118. miniszteri ülésén indított program Strasbourg, 2008. május 8. Forrás: www.coe.int/dialogue Kovács Krisztina: A hátrányos megkülönböztetés tilalma, in Emberi jogok (szerkesztette: Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila) Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 366-367. A jogalkalmazás és a joggyakorlat áttekintése meghaladja e tanulmány kereteit. Kihirdetve az 1976. évi 8. tvr-rel 3

dokumentum – ahogyan Kovács Krisztina felhívja rá a figyelmet12 – a 26. cikkében a diszkriminációt illetően új jogot létesít. E cikk alapján a törvény előtt minden személy egyenlő, és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell, és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, történjen az a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján. Így a dokumentum a törvény előtti egyenlőség gyakorlása során is megtilt mindenféle hátrányos megkülönböztetést. Az Egyezségokmány a vallási alapú megkülönböztetéshez szorosan kapcsolódó, a nemzeti kisebbségek jogával foglalkozó 27. cikkében a vallásszabadság érvényesülésének garanciájaként fogalmazza meg azt a követelményt, hogy az olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják vagy, hogy saját nyelvüket használják. A „nem lehet megtagadni azt a jogot” kitétel a jog feltétlen érvényesülését, azaz a vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlás különbségtétel nélküli biztosítását is jelenti egyben. A vallási alapú megkülönböztetés tilalmáról az ENSZ Közgyűlés 36/55. számú 1981. november 25-én kelt határozata rendelkezik. A valláson és meggyőződésen alapuló türelmetlenség és megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló Nyilatkozat nem kötelező érvényű nemzetközi jogi dokumentum, de természetesen irányadó a tagállamok számára. Az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya13 2. cikkében a részes államok kötelezettségvállalása az előzőhöz hasonló módon került megfogalmazásra. A 2. pont szerint az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat arra, hogy biztosítják az Egyezségokmányban rögzített jogoknak fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi származásra, vagyoni helyzetre, születésre, vagy minden egyéb helyzetre tekintet nélkül való gyakorlását. Ezt azonban nem általánosan kötelezően írja elő az okmány, mert a 3. pont kivételt enged a feltétlen érvényesítés kötelezettsége alól. Eszerint a fejlődő országok, kellő figyelemmel az emberi jogokra és saját nemzetgazdaságukra, maguk határozhatják meg, hogy milyen mértékben biztosítják az Egyezségokmányban elismert gazdasági jogokat azok számára, akik nem állampolgáraik. Az ezt követő 3. cikk alapján a feltétlen egyenlőséget csak a férfiak és nők megkülönböztetésének tilalma által határozza meg, ugyanis az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat arra, hogy az Egyezségokmányban meghatározott gazdasági, szociális és kulturális jogok gyakorlását a férfiak és a nők számára az egyenjogúság alapján biztosítják. Az európai nemzetközi egyezmények közül a Rómában 1950. november 4-én kelt, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény, röviden az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) az első dokumentum14. Az Egyezmény 14. cikke az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét rendeli biztosítani minden megkülönböztetés nélkül, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján. Ekként a 14. cikk – ahogyan értelmezése az Emberi Jogok Európai bíróságának a gyakorlatában is megjelenik – nem tekinthető általános egyenlőségi szabálynak. Ezen a 12. kiegészítő jegyzőkönyv változtat. A 2000-ben az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által elfogadott 12. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke már a megkülönböztetés általános tilalmát fogalmazza meg, amikor is előírja, hogy nem csak az Egyezményben (EJEE) meghatározott, hanem bármely jog élvezetét minden, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani. Hatóság senki ellen nem alkalmazhat megkülönböztetést semmilyen, például az 1. pontban említett alapon. A 12. Kiegészítő Jegyzőkönyvet a magyar állam bár parafálta, de még nem ratifikálta. Az Európai Szociális Charta15 preambulumában hivatkozik arra a követelményre, hogy a szociális jogokban való részesülést bőrszínre, nemre, vallásra, politikai nézetre, nemzetiségre vagy társadalmi származásra való tekintet nélkül biztosítani kell. A szerződő felek vállalják, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintik a chartában megfogalmazott cikkekben és bekezdésekben 12 13 14 15

Kovács Krisztina: A diszkrimináció-tilalom kiterjesztése az Emberi Jogok Európai Egyezményében. Fundamentum 2000. 4. 27. Kihirdetve az 1976. évi 9. tvr-rel Kihirdette az 1993. évi XXXI. tv. Torino, 1961. október 18., hatályba lépett 1965-ben. Kihirdette az 1999. évi C. tv. 4

meghatározottakat, amely értelemszerűen arra vonatkozik, hogy a chartában rögzített, munkavégzéssel kapcsolatos és szociális jogokat a fenti megkülönböztetés nélkül fogják biztosítani. Sajátos szabályozási területet jelentenek a nemzeti kisebbségek helyzetével foglalkozó nemzetközi dokumentumokban rögzített kötelezettségvállalások. Az 1992-ben elfogadott16 Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának 4. cikke a fennálló védelmi rendszerek kapcsán rögzíti, hogy a Karta egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, mint amely korlátozza vagy lerontja az Emberi Jogok Európai Egyezménye által biztosított jogokat. Kimondja továbbá, hogy a Karta rendelkezései nem érintik azoknak a valamely Fél területén létező, illetve megfelelő kétoldalú vagy sokoldalú nemzetközi megállapodások által előírt rendelkezéseknek az érvényét, amelyek a regionális vagy kisebbségi nyelvek helyzetét vagy a kisebbségekhez tartozó személyek jogi státusát kedvezőbben szabályozzák. Ugyanebben az évben17 fogadta el az ENSZ a Nemzeti vagy etnikai vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló Nyilatkozatot a 47/135. számú határozatával. Az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban 1995. február 1-jén kelt Keretegyezménye18 az általános jogelvek hangsúlyozásán túl három cikkében is foglalkozik a vallásszabadság jogának megkülönböztetés nélküli érvényesülésének garanciáival. A 6. cikk értelmében a keretegyezményben részes felek bátorítják a tolerancia és kultúrák közötti párbeszéd szándékát, valamint hatékony intézkedéseket hoznak, hogy előmozdítsák a kölcsönös tiszteletet, megértést és az együttműködést minden területükön élő személy között, kiváltképpen az oktatás, a kultúra és a tömegkommunikációs eszközök területén, tekintet nélkül e személyek etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási identitására. Az egyezményben részes államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy megfelelő intézkedéseket hoznak olyan személyek védelmében, akik hátrányosan megkülönböztető, ellenséges vagy erőszakos fenyegetések és cselekedetek áldozatai lehetnek, etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási identitásuk miatt. A 7. cikk alapján a szerződő felek biztosítják minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személynek a békés célú gyülekezés szabadságához és a másokkal való egyesülés szabadságához, a véleménynyilvánítás szabadságához, a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz való jogának tiszteletben tartását. A 8. cikkben pedig a felek arra vállalnak kötelezettséget, hogy elismerik valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személynek a vallása vagy hite kifejezésére, vallási intézmények, szervezetek és egyesületek alapítására való jogát. Szépen egészítik ki ezeket az átfogó megállapodásokat a kétoldalú kontraktusok is, melynek során a vallási alapú megkülönböztetés tilalma is érvényesül. Ennek kitűnő példáját jelenti a Magyar Köztársaság valamint Szerbia és Montenegro közötti Egyezmény19 a Magyar Köztársaságban élő szerb kisebbség és a Szerbia és Montenegróban élő magyar kisebbség jogainak védelméről. A szerződés 3. cikk (4) bekezdése alapján a szerződő felek elismerik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát hitük kinyilvánításához, és gyakorlásához, s ennek szellemében lehetővé teszik hitéleti anyagok megszerzését, birtoklását és használatát, valamint vallási intézmények, szervezetek és egyesületek alapítását. A szerződő felek tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek azon jogát, hogy vallásukat és hitoktatási tevékenységüket anyanyelvükön gyakorolják, és ebben az értelemben támogatást nyújtanak. A szerződő felek, belső jogszabályaikkal összhangban és a területükön működő többi egyház jogi státuszával egyenjogú alapon rendezik a nemzeti kisebbségek egyházi közösségeinek jogi helyzetét. Lehetővé teszik a nemzeti kisebbségek egyházi közösségei részére papok küldését és fogadását. Az 1997-es Amszterdami Szerződéssel módosított Európai Közösséget létrehozó szerződés 13. cikke alapján a szerződés egyéb rendelkezéseinek sérelme nélkül és a szerződés által a Közösségre átruházott hatáskörök keretén belül a Tanács, a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően, egyhangúlag megfelelő intézkedéseket tehet a nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, koron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés leküzdésére. Ezt követően az antidiszkrimináció alapvető eszközét az Európai Unió keretében az ún. irányelvek (directive) kibocsátása jelenti, amelyekben a megfogalmazott célok keretjelleggel kötik a tagállamokat – így Magyarországot is –, és arra kötelezik őket, hogy belső jogszabályalkotás útján tegyenek eleget az abban foglalt követelményeknek.20 Az Ebt. hatályos szövege 9 irányelvet sorol fel, melyek közül a foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód 16 17 18 19 20

1992. október 2. Strasbourg, kihirdette az 1999. évi XL. tv. 1992. december 18. Ez a dátum ettől kezdődően a kisebbségek, így a vallási kisebbségek napja is. Kihirdette a 1999. évi XXXIV. törvény Budapest, 2003. október 21. Lásd erről részletesen Kiss Barnabás: im. 190. 5

általános kereteinek meghatározásáról rendelkező 2000/78/EK irányelv tartalmaz vallási alapú diszkriminációra vonatkozó előírásokat. Az irányelv lehetővé teszi, hogy az egyházak és egyéb valláson vagy meggyőződésen alapuló szellemiségű köz- vagy magánszervezetek esetében egy személy vallása vagy meggyőződése valódi, törvényes és igazolt foglalkoztatási követelmény legyen. Az Irányelv nem érinti a nemzeti alkotmányokkal és törvényekkel összhangban tevékenykedő egyházaknak és egyéb, valláson vagy meggyőződésen alapuló szellemiségű köz- vagy magánszervezeteknek azt a jogát, hogy elvárják az értük dolgozó személyektől, hogy a szervezet szellemiségéhez hűen tevékenykedjenek. Az Európai Unió Alapjogi Chartája21 újólag megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és nemzetközi kötelezettségeiből, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményből, az Unió és az Európa Tanács által elfogadott szociális chartákból, valamint az Európai Unió Bíróságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek. A 21. cikkben már egyértelműen általános tilalomként fogalmazza meg a megkülönböztetés tilalmát, az Amszterdami Szerződéshez képest kibővítve azok alapját: Tilos minden megkülönböztetés, így különösen a nem, faj, szín, etnikai vagy társadalmi származás, genetikai tulajdonság, nyelv, vallás vagy meggyőződés, politikai vagy más vélemény, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetés. A Szerződések alkalmazási körében és az azokban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés. Bizonyítja ezt, hogy a 23. cikkben külön kiemeli a férfiak és a nők egyenlőségét: Az (1) bekezdés szerint a nők és férfiak közötti egyenlőséget minden területen, így a foglalkoztatás, a munkavégzés és a díjazás területén is biztosítani kell. Ugyanakkor megjelenik a pozitív megkülönböztetés lehetőségének megteremtése is, ugyanis a 23. cikk (2) bekezdése szerint az egyenlőség elve nem akadályozza, hogy az alulreprezentált nem számára különleges előnyöket biztosító rendelkezéseket tartsanak fenn vagy hozzanak meg. A 23. cikk (1) bekezdése az EK-Szerződés 13. cikkéből, az EJEE 14. cikkéből, és a genetikai örökség tekintetében az emberi jogokról és a biomedicináról szóló egyezmény 11. cikkéből gyúrja egybe a megkülönböztetés általános tilalmának hatályos rendelkezéseit.22 A 2004. október 29-én Rómában aláírt Európai Alkotmányról szóló szerződés23 III. rész 3. cikkében az Unió célul tűzi ki minden fajta nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés leküzdését. Az Európa Tanács tagállamai állam- és kormányfőinek 1993. október 9-én Bécsben megtartott első találkozóján született döntés alapján 1994-ben létrehozott Európai Rasszizmus és Intolerancia-ellenes Bizottság (European Commission against Racism and Intolerance, ECRI) – amelynek feladata a tagállamok törvényhozásának ellenőrzése abból a szempontból, hogy milyen módszereket alkalmaznak, és milyen lépéseket tesznek a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és intolerancia ellen, továbbá, hogy felmérje ezek hatékonyságát – Magyarországról eddig négy jelentést készített. A legutolsót 2008. június 20-án fogadták el és 2009. február 24-én hozták nyilvánosságra. E jelentések vallási alapú jogsértésekről nem számolnak be, a vallási alapú megkülönböztetés visszaszorítása érdekében jogalkotási, jogalkalmazási javaslatokat nem tesznek. Ugyanakkor az ECRI a 3. országjelentésben javasolta, hogy a 21 22

23

Nizza 2000. december 7., majd 2007. december 14. (2007/C 303/1) Fontos emlékeztetni, hogy nincs ellentmondás az (1) bekezdés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés 19. cikke között, mivel alkalmazási körük és céljuk különböző. A 19. cikk hatáskört ruház át az Unióra a megkülönböztetés egyes – e cikkben kimerítően felsorolt – formái elleni küzdelem céljából történő jogalkotási aktusok elfogadása érdekében, beleértve a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek harmonizációját. Az ilyen jogalkotás kiterjedhet a tagállamok hatóságainak tevékenységére (valamint a magánszemélyek közötti kapcsolatokra) az Unió hatáskörébe tartozó valamennyi területen. Ezzel szemben az Alapjogi Charta 21. cikk (1) bekezdése nem ruház át jogalkotási hatáskört diszkriminációellenes jogszabályok elfogadására a tagállamok vagy a magánszemélyek ezen működési területein, és a megkülönböztetés tilalmának kimondása sem olyan széleskörű az említett területeken. E cikk valójában csupán az Unió intézményei és szervei által – a Szerződések alapján átruházott hatáskörök gyakorlása során – megvalósított, valamint a tagállamok által az uniós jog végrehajtása során megvalósított megkülönböztetés eseteire vonatkozik. Az (1) bekezdés nem változtat sem a 19. cikkben biztosított hatáskörök terjedelmén, sem e cikk értelmezésén. A (2) bekezdés megfelel az Európai Unió működéséről szóló szerződés 18. cikke első bekezdésének, és e cikkel összhangban alkalmazandó. A Magyar Köztársaság a 133/2004. (XII.23.) Ogy. határozattal erősítette meg. 6

Magyar Köztársaság ratifikálja a 12. számú Kiegészítő Jegyzőkönyvet,24 azt a 4. számú jelentésében már határozottan sürgeti.25 A Magyar Köztársaság álláspontja egyelőre az, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság munkája tapasztalatainak elemzése során válik lehetővé a ratifikációból fakadó következmények felmérése. Ettől eltekintve a vallási alapú diszkriminációt tiltó nemzetközi egyezményekhez való csatlakozás, nemzetközi dokumentumok elfogadása, a törvényhozásban történő figyelembe vétele megfelel az Unió és szervezetei elvárásainak. A Magyar Köztársaság magyar taggal képviselteti magát e bizottságban, figyelembe veszi az ECRI adott tárgykörökben tett ajánlásait, így a Küzdelem a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és intolerancia elleni 1. számú általános ajánlását26, A muszlimokkal szembeni intolerancia és diszkrimináció elleni küzdelemről szóló, de azon jóval túlmutató 5. számú általános ajánlását27, a Küzdelem az internet útján terjesztett rasszista, idegengyűlölő és antiszemita anyagok ellen hozott 6. számú általános ajánlását28, A rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni küzdelem a nemzeti jogalkotásban című, de a vallási alapú megkülönböztetés elleni jogi szabályozásra is felhívó és ajánlásokat megfogalmazó 7. számú általános ajánlását29, a Küzdelem a rasszizmus ellen a terrorizmussal szembeni harc körülményei között című 8. számú általános ajánlását30, Az antiszemitizmus elleni küzdelemről szóló 9. számú általános ajánlását31, A rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni közdelemről az iskolai oktatásban című 10. számú általános ajánlását32, A rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni küzdelemről a rendőrségi eljárásban témakörben hozott 11. számú általános ajánlását33 és A rasszizmus és a faji diszkrimináció elleni küzdelemről a sportpályákon című 12. számú általános ajánlását34. Ezeknek az ajánlásoknak a tartalma a jogalkotás során beépült a joganyagba, vagy a szabályozás szükségességének kapcsán a jogalkotót motiváló tényezőként szerepelt. 2. A hazai jogalkotás A Magyar Köztársaság Alkotmányának 60. §-a alapjogként határozza meg a vallás szabadságát. A törvényhely (2) bekezdése értelmében ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa, vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa, vagy taníthassa. Az alapjog tartalmát még részletesebben A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. tv. (Ltv.) bontja ki. Megismételve az Alkotmány rendelkezéseit hangsúlyozza, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog, amelynek zavartalan gyakorlását a Magyar Köztársaság biztosítja. Ez azonban valójában a különböző vallású egyének egyenlő társadalmi esélyét jelenti, azt, hogy bármilyen nézetet is vall az illető, a társadalom közösségébe egyenlő esélyekkel integrálódhat. Az Ltv. 3. § (1) bekezdése ugyanezt erősíti, amikor is úgy rendelkezik, hogy vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása, illetőleg gyakorlása miatt senkit semmilyen hátrány nem érhet, és semmiféle előny nem illet meg. E rendelkezés mutatja, hogy milyen közeli, de mégsem azonos kategóriákról van szó az esélyegyenlőség és a megkülönböztetés tilalma tekintetében.35 A vallási alapon történő hátrányos megkülönböztetés tilalmát az Alkotmány 70/A. §-ában találjuk. Eszerint az állam arra vállal kötelezettséget, hogy biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára Harmadik jelentés Magyarországról (CRI (2004) 25) Strasbourg, 2004. június 8., 7. ECRI jelentés Magyarországról (negyedik monitoring kör) (CRI (2009) 3) Strasbourg 2009. február 24., 11. 26 CRI (96) 43. rev. 1996. október 4. 27 CRI (2000) 21. 2000. december 15. 28 CRI (2001) 1. 2000. december 15. 29 CRI (2003) 8. 2002. december 13. 30 CRI (2004) 26. 2004. június 8. 31 CRI (2004) 37. 2004. június 25. 32 CRI (2007) 6. 2006. december 15. 33 CRI (2007) 39. 2007. június 29. 34 CRI (2009) 5. 2008. december 19. 35 Ez következik abból is, hogy az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdéséből – textuális értelmezéssel – csak az alapjogok egyenlősége olvasható ki. Az Alkotmánybíróság 21/1990. (X.4.) számú határozatában a 70/A. § értelmezése kapcsán még keveredett egymással az alkotmányos egyenlőségi szabály és az alapjogok egyenlősége, mely végül is a 61/1992. (XI.20.) AB határozatban tisztult le. 24 25

7

az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. A (2) bekezdés szigorúan büntetni rendeli az emberek előzőekben meghatározott alapú bármilyen megkülönböztetését, s a 70/A. § (3) bekezdésében az állam további intézkedések megtételére kötelezi el magát a jogegyenlőség megvalósulása, továbbá az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében. Így kapcsolódik össze alkotmányosan a megkülönböztetés tilalma és az esélyegyenlőség alapjoga. Az Alkotmánybíróság 61/1992. (XI.20.) AB határozata óta az 54. § szerinti emberi méltósághoz való jogból levezetve a 70/A. § tartalmazza az általános egyenlőségi szabályt, melynek értelmében az alkotmányos egyenlőség nem csak az alapjogok egyenlőségét jelenti.36 Az Alkotmánybíróság az emberi jogok területén sajátos, és ebben a tekintetben helyeselhető aktivizmust tanúsított. Ennek oka az volt, hogy az Alkotmányban nincsen, s a magyar jogrendszerben 2004-ig a 2003. évi CXXV. tv. hatálybalépéséig nem volt jogszabályi meghatározás a hátrányos megkülönböztetésre, illetve a pozitív diszkriminációra, a megkülönböztetés alkotmányos kereteit és fogalmi elemeit az Alkotmánybíróságnak kellett kidolgoznia.37 Ezért a magyar jogrendszer szabályozási rendszerén belül indokolt az alkotmánybírósági döntések részletesebb ismertetése is. Az Alkotmánybíróság a 9/1990. (IV.25.) AB határozatában kifejtette, hogy a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos, tehát a testület nem a megkülönböztetést általában, hanem csak a hátrányos megkülönböztetést tartja alkotmányellenesnek. A hátrányos megkülönböztetés tilalmát az Alkotmánybíróság a 21/1990. (X.4.) AB határozatától kezdődően a jogi személyekre is, így az egyházakra vonatkozóan is kiterjesztette, majd a 61/1992. (XI.20.) AB határozatával a hátrányos megkülönböztetés tilalmát az emberi és állampolgári jogon túlmenően az egész jogrendszerre irányadónak tekintette, így tehát pl. a vallásszabadság közösségi formában történő gyakorlásának szervezeteit, az egyházakat is védi a hátrányos megkülönböztetéstől azokban a jogokban is, amelyek nem tartoznak az emberi jogok és az alapvető állampolgári jogok közé. A megkülönböztetés alkotmányosságát illetően ezt követően az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott azokkal a törvényi, jogszabályi rendelkezésekkel, amelyek különbséget tettek az egyházak és más társadalmi szervezetek, egyházak és nem az állam által felkínált egyházi formában működő vallási közösségek, továbbá az úgynevezett „történelmi” egyházak és más egyházak között. Ezen alkotmánybírósági határozatok – azon túl, hogy tisztázták a megkülönböztetések alkotmányjogi lehetőségét – jelentős mértékben gazdagították a vallásszabadság jogán túl az egyes alapjogok és más jogi rendelkezések értelmezésének lehetséges módozatait. Ezek közül a legfontosabbakat kiemelve tekintem át a vonatkozó határozatok releváns rendelkezéseit. A 4/1993. (II.12.) AB határozatban az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az állam a jogi szabályozásban megkülönböztetheti a vallásszabadság gyakorlására létrejött és magukat egyházként nyilvántartásba vétető szervezeteket az egyéb társadalmi szervezetektől. A határozat indokolása szerint az államnak vallási és a lelkiismereti meggyőződésre tartozó más kérdésekben semlegesnek kell lennie. A vallásszabadsághoz való jogból az államnak az a kötelessége következik, hogy az egyéni meggyőződés szabad kialakításának lehetőségét biztosítsa. Az egyház elválasztása az államtól azonban nem jelenti azt, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak figyelmen kívül kell hagynia. Az Alkotmányból csak a vallásszabadság olyan korlátozásának tilalma következik, amely kizárólag a vallásos meggyőződésre, illetve 36

37

A 61/1992. (XI.20.) AB határozat szerint: „Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt tilalom nem csak az emberi, illetve az alapvető állampolgári jogokra irányadó, hanem e tilalom – amennyiben a különbségtétel sérti az emberi méltósághoz való jogot – kiterjed az egész jogrendszerre, ideértve azokat a jogokat is, amelyek nem tartoznak az emberi jogok, illetőleg az alapvető állampolgári jogok közé. A jogegyenlőség nem jelenti a természetes személyeknek a jogon kívüli szempontok szerinti egyenlőségét is. Az ember, mint a társadalom tagja hivatása, képzettsége, kereseti viszonyai stb. szerint különbözhet és ténylegesen különbözik is más emberektől. Az állam joga – s egyben bizonyos körben kötelezettsége is –, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése ugyanis nem bármifajta különbségtételt tilt – egy ilyen általános tilalom összeegyeztethetetlen lenne a jog rendeltetésével –, hanem csupán az emberi méltósághoz való jogot sértő megkülönböztetéseket (kiemelés tőlem SzB.).” Lásd erre: Bragyova András im. 34. Ezzel ellentétben Tóth Gábor Attila szerint az általános egyenlőségi szabályt éppen ezen okból nem a 70/A. §, hanem az 54. § foglalja magában. Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen, értekezés a magyar Alkotmányról. Osiris Budapest 2009. 210-211. A Munka Törvénykönyve 2001. július 1-től határozta meg a közvetett hátrányos megkülönböztetés fogalmát. 8

a vallásgyakorlásra vonatkozik. Nincs azonban akadálya annak, hogy a jogalkotó a vallás és az egyházak sajátosságait figyelembe véve alkossa meg azokat a jogszabályokat, amelyek a vallásszabadság alapvető jogát érvényre juttatják. A semleges állam nem követheti a különböző vallások egyház-felfogásait. Tekintettel lehet viszont mindarra, amiben a vallási közösségek és az egyházak általában, történelmüket és társadalmi szerepüket illetően különböznek az Alkotmány alapján létrehozható (3. §, 63. §, 70/C. §) társadalmi szervezetektől, egyesületektől, érdekképviseletektől. Az Alkotmány azt biztosítja, hogy a vallási közösségek — az egyesülési jog alapján létrehozható szervezeti formák mellett — szabad elhatározásuk szerint igénybe vehetik az állami jog által „egyház”-ként meghatározott jogi formát is. Az állam e jogintézménnyel van tekintettel az egyházak sajátosságaira, és teszi lehetővé, hogy a jogrendbe sajátos minőségükben illeszkedjenek. A vallási közösség az általa választott jogi szervezeti formának megfelelő jogállást nyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságait ennek keretei között érvényesítheti. Az Alkotmánybíróság ezen túlmenően az általa a semlegesség elvéből következően egyenlően kezelendő egyházak közötti különbségtételt is alkotmányosnak tekintette. Ugyanezen határozatában kimondta ugyanis, hogy az egyházak egyenlőkként való kezelése szintén nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét. Ezt egészíti ki az Alkotmánybíróság a 8/1993. (II.27.) AB határozatában, mely szerint nem alkotmányossági kérdés, hogy a hosszú történelmi múltra visszatekintő, nagy létszámú egyházak ismertsége, szervezeti struktúrája és az állammal való, sok területen begyakorlott együttműködése megkönnyíti tagjai számára a vallásgyakorlást ott, ahol ehhez más (gyakran állami) intézmények közreműködésére van szükség, mint például egészségügyi vagy akár büntetésvégrehajtási intézményekben. A vallásgyakorláshoz való jog érvényesítése a gyakorlatban nehezebb vagy könnyebb lehet attól függően is, hogy az illető vallási közösség milyen jogi formában szerveződött, illetve egyáltalán öltött-e jogi formát. A vallásszabadsághoz való jog érvényesítésében meglévő gyakorlati különbségek azonban alkotmányos határok között maradnak mindaddig, amíg nem diszkriminatív jogi szabályozásból erednek, illetve amíg nem vezetnek arra, hogy bárki vallásgyakorlását megakadályozzák. Az indokolás szerint az állam határozza meg, hogy magánszemélyek részére milyen feltételekkel, milyen jogi személyek létrehozását teszi lehetővé. Alkotmányossági kérdést csupán az vetne fel, ha összehasonlítható szervezetek közül a törvényhozó egyesek számára megadná a jogi személlyé válás, vagy egy adott szervezeti forma alapításának lehetőségét, míg másokat önkényesen kizárna ebből, vagy aránytalanul nehézzé tenné számukra e jogállás megszerzését. A vallási közösségek belátásuk szerint igénybe vehetik a tevékenységükkel összeegyeztethető jogi szervezeti formák bármelyikét, de erre nem kötelesek. A vallási közösség az általa választott jogi szervezeti formának megfelelő jogállást nyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságait ennek keretei között érvényesítheti, azaz a vallásszabadság jogára hivatkozva nem mentesülhet az adott jogi formával járó kogens szabályok alól, másrészt nem élvez többletjogokat sem. Nincs olyan jogi rendelkezés – mondja ki a határozat indokolása –, amely a vallási közösségeket jogi személlyé válásuk tekintetében más szervezetekkel szemben hátrányosan megkülönböztetné. Ebben a tekintetben valóban nincs különbség, de van az egyházak és más vallási szervezetek között annyiban, hogy az egyházak nagyobb belső autonómiát élveznek, illetve, hogy az Ltv. 17. § (2) bekezdése ,,egyházi jogi személy” részére ad jogot fakultatív hitoktatásra állami iskolában.38 E körbe sorolandó a Tábori Lelkészi Szolgálatról szóló 61/1994. (IV.28.) Korm. rendelet kapcsán hozott 970/B/1994. AB határozat. Az indítványozó szerint a rendelet 2. § (2) bekezdése, mely szerint a Szolgálat négy egyház: a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó lelkészeiből áll hátrányos megkülönböztetést jelent egyrészt a Szolgálatot alkotó négy egyház és az egyéb bejegyzett egyházak, másrészt pedig a négy egyházhoz és az egyéb egyházakhoz tartozó hívő katonák között. Az Alkotmánybíróság visszautalva a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatára megállapította, hogy a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. Rámutatott arra is, hogy az azonos személyi méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni. Az Alkotmánybíróság visszautalt a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatára is, amelyben azt 38

Lásd erről részletesebben: Szathmáry Béla: Az egyházi autonómia határai. Jogtudományi Közlöny 2007. 3. 87-99. 9

állapította meg, hogy ha jogszabály nem eleve jogosultakat különböztet meg, a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok meg nem sértése. Ezen belül csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz ne minősüljön önkényesnek. A „történelmi” egyházak csoportjának megjelölése az egyházak létrejöttének valóságos hazai történetiségére utaló kifejezés. Ezért e megjelölés önmagában nem valósít meg az Alkotmányban tiltott diszkriminációt. Az Alkotmánybíróság hivatkozott a 4/1993. (II. 12.) határozatára is, amelyben megállapította: Az állam és az egyház elválasztásának módja, következetessége, szigorúsága minden ország sajátos történelmi körülményei szerint alakul. Az Alkotmány 60. § (3) bekezdése mai értelme nem választható el sem az egyházaknak a magyar történelemben betöltött szerepétől (beleértve a szekularizáció lefolyását is), sem jelenkori tényleges működésüktől, sem a folyó társadalmi átalakulástól. Az egyházak egyenlőkként való kezelése szintén nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét. A 9/1990. (IV.25.) AB határozatban kifejtett lehetséges pozitív diszkrimináció példájaként hozható a 4/1993. (II.12.) AB határozat további rendelkezése, mely szerint a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény (Etv.) alapján a kárpótolt egyházak és a többi egyház, illetve más, hasonló tulajdoni károkat szenvedett szervezetek közötti különbségtételt az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek, az Alkotmány 70/A. §-ába ütközőnek. A határozat indokolása szerint alkotmányellenes megkülönböztetés csak összehasonlítható jogosultak vagy kötelezettek között vethető fel. Az Etv.-ben kedvezményezett egyházak nem vethetők össze bármely, nem gazdasági célú jogi személlyel, hanem csakis összehasonlítható funkciójú, szerepű, nagyságrendű és autonómiájú jogi személyekkel, amelyek tulajdona szintén szorosan kötődik valamely alapvető jog ellátásához. Az egyházak nem körülhatárolt résztevékenységre vagy meghatározott érdekek képviseletére szerveződnek, mint a gazdasági társaságok vagy az egyesületek, pártok, szakszervezetek, hanem egy lényeges alapjog, a vallás gyakorlására. A vallás viszont a hívő számára a teljes személyiséget és az élet minden területét érinti és meghatározza. A vallásszabadság garantálásától pedig elválaszthatatlan az egyházak működőképessége, és az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségéből fakadóan annak az állam általi biztosítása. A 10/1993. (II.27.) AB határozatban az Alkotmánybíróságnak a vallások közötti különbségtétel lehetőségéről kellett volna határoznia az indítvány alapján, de végül is a döntés nem erről született. Az Alkotmánybíróság nem találta alkotmánysértőnek a Munka Törvénykönyve (Mt.) 125. § (4) bekezdését, mely szerint ,,A munkaidő beosztásának a munkaszüneti napok miatt indokolt változtatását a munkaügyi miniszter évenként szabályozza. E változtatás során azonban vasárnap nem nyilvánítható munkanappá.” Az ügyben az indítványozók a vallásos magyarországi zsidóság képviselőiként arra hivatkoztak, hogy a zsidó vallás legalapvetőbb szabályai közé tartozik a szombati munkavégzés tilalma, így sérelmezték, hogy a munkaügyi miniszter a munkaszüneti napok miatt indokolt megváltoztatása során a vasárnapot nem nyilváníthatja munkanappá. Véleményük szerint az a szabályozás, hogy a munkaügyi miniszter a szombatot bármikor munkanappá nyilváníthatja, súlyosan sérti a vallásos zsidóság érdekeit, és az állampolgári egyenlőség elve sérelmet szenved. Ugyancsak aggályosnak tartották azt a szabályozást, hogy húsvéthétfő és karácsony munkaszüneti nap, vagyis az állam a keresztény vallások legnagyobb ünnepein biztosítja azt, hogy ne kelljen munkát végezni. A beadvány szerint az állampolgári egyenlőséget sérti, hogy a szabályozás a zsidó vallás legnagyobb ünnepein nem biztosít lehetőséget a munkaszüneti napként való ünneplésre. Az indítványozók álláspontja szerint az Alkotmánynak a vallásszabadságról rendelkező 60. §-ából következik az egyes vallások közötti különbségtétel tilalma. A határozat szerint az Mt. alapvetően olyan ünnepeket nyilvánít munkaszüneti nappá, amelyeket a társadalom túlnyomó része — vallási meggyőződésétől függetlenül — ünnepnek tart, hozzájuk családi és népszokások kötődnek. Így nem állítható, hogy a karácsonyt vagy a húsvétot csak a gyakorló hívő keresztény emberek ünnepelnék. A népszokások súlyát jelzi az is, hogy a keresztény országokban sem ugyanazok a legnagyobb ünnepek és munkaszüneti napok, például sok országban vízkereszt vagy Nagyboldogasszony napja kiemelkedő jelentőségű ünnep. Ezekben az ünnepekben ma már a vallási és a világi elemek erősen keverednek. Az, hogy az állam munkaszüneti nappá nyilvánítja némelyiket, nem azok vallási tartalmának szól, hanem a társadalom elvárásain és gazdaságossági megfontolásokon nyugszik. Az állampolgárok többsége ezeket a napokat — azok vallási tartalmával való azonosulás nélkül is — családi körben, hagyományokat követve, vagy akár pihenéssel szereti eltölteni. Ezzel szemben a beadványban említett két legnagyobb zsidó ünnep (Ros Hasana, vagyis a zsidó újév, és Jóm-Kippur, azaz engesztelő nap) megünnepléséhez hasonló társadalmi hagyomány nem kötődik. A munkaszüneti nappá nyilvánított ünnepek megállapításában a törvényhozót általában társadalmi hagyományok és elvárások vezették, és nem valamely egyház előnyben részesítése. A vasárnapi

10

pihenőnap szokása pedig a hagyományokon alapul, s ez ma már a világ nagy részén egységes gyakorlat; kétségtelen eredeti vallási tartalma, azonban ezt már rég elvesztette; jelenlegi, kimondottan világi jellegű célja az, hogy az állampolgárok számára egységes heti pihenőnapot biztosítson. Ekként az Alkotmánybíróság a kérdést nem a vallások közötti különbségtételként vizsgálta. Ezt követte a nagy vitát kiváltó 22/1997. (IV.25.) AB határozat, amely a közoktatási törvény vonatkozásában mondta ki, hogy alkotmányos követelmény, hogy az állam vagy a helyi önkormányzat az egyházi jogi személyek által fenntartott közoktatási intézmények működéséhez a hasonló állami és önkormányzati intézményekével azonos mértékű költségvetési támogatáson kívül olyan arányú kiegészítő anyagi támogatást nyújtson, amilyen arányban ezek az intézmények állami vagy önkormányzati feladatokat látnak el.39 Kiemelendő az alkotmánybírósági határozatok köréből a 30/1992. (V.26.) AB határozat, amely a Btk. 269. § (2) bekezdésének alkotmányellenessé nyilvánítása kapcsán mutatott rá arra, hogy a véleménynyilvánítás és sajtószabadság körében az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az Alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel, a demokratikus jogállamiságra, az emberek egyenlőségére, egyenlő méltóságára, valamint a diszkrimináció tilalmára, a lelkiismereti és vallásszabadságra, a nemzeti, etnikai kisebbségek védelmére, elismerésére vonatkozó alkotmányos tételekkel. Ennek értelmében tehát a gyűlöletre uszítás büntetendő magatartás, de a Btk. 269. § (2) bekezdése, mely szerint büntetendő a nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezés használata, vagy más ilyen cselekményt elkövetése alkotmányellenes, mert a köznyugalom fenntartásához nem elkerülhetetlen, hogy e magatartást büntetőjogi büntetéssel fenyegesse a törvény. Ez a törvényi tényállás az Alkotmánybíróság szerint szükségtelenül, és az elérni kívánt célhoz képest aránytalanul korlátozza a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot. A köznyugalom elvont, esetleges fenyegetettsége nem elégséges indok arra, hogy a véleménynyilvánításhoz való alapjogot, amely a demokratikus jogállam működéséhez nélkülözhetetlen, a büntetőtörvény a 269. § (2) bekezdése korlátozza. A gyűlöletbeszéd, tehát adott esetben a vallási alapú negatív megkülönböztetés sajátos módjának eme szintje – a büntetőjog nyelvén társadalomra veszélyessége – az Alkotmánybíróság értelmezése szerint nem éri el a büntetendővé nyilvánításhoz szükséges mértéket. 2004-től Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. tv. (Ebt.) hatálybalépésétől kezdődően – az állam eleget téve az uniós szervezetek és a hazai jogvédő szervezetek elvárásainak, követeléseinek és az eddigi alkotmánybírósági határozatokban kifejtett elvárásoknak – egy törvényen belül szabályozza az egyenlő bánásmódra és az esélyegyenlőségre vonatkozó alapvető szabályokat, meghatározva benne az egységes szabályozás és jogalkalmazói szemlélet biztosítása érdekében az alapfogalmakat, alkalmazandó jogelveket. Eddig a 45/2000. (XII.8.) AB határozat megfogalmazása szerint az egyenjogúság követelménye és a diszkrimináció tilalmának jogi szabályozása többszintű rendszerben valósult meg, amelyre az ágazati tagoltság volt jellemző. Ekként az egyenlő bánásmódra vonatkozó ágazati törvényi szabályozás az egyes nagyobb jogterületekre, jogágakra lebontott diszkriminációt tiltó szabályok formájában jelent meg.40 Az alkotmányi szabályok résznormáit döntően anyagi jogági kódexek (Ptk., Btk., Mt.), illetve eljárási vagy általános eljárási szabályokat is tartalmazó

39

40

Az egyházak jogi helyzetére vonatkozó jogi szabályozás kapcsán kialakult vitában megszólalók a teljesség igénye nélkül: Sajó András: A „kisegyház” mint alkotmányjogi képtelenség. Fundamentum, 1999. 2. 87-98.; Mészáros István László: A vallási jogegyenlőség védelmében. Fundamentum, 1999. 2. 99-104.; Buda Péter: Állam és egyház: A polgári átalakulás eredményeinek leépítése. Fundamentum, 2001. 2. 127-142.; Gáspár Csaba László: A vallásszabadságról. Fundamentum, 1999.2. 105-116.; Schanda Balázs: Az egyházi státusz rendezésének lehetséges irányai. Egyházfórum, 1999. 3-4.; Ádám Antal: Az Alkotmánybíróság egyházakkal kapcsolatos határozatai. In Tíz éves az Alkotmánybíróság (Szerkesztő: Bitskey Botond) Alkotmánybíróság, Budapest, 2000. 121-135. majd az Egyház és autonómia címen Endreffy Zoltán, Wildmann János, Ruff Tibor és Schweitzer Gábor cikkei a Fundamentum 2004. évi 2. számában 53-67. Az Ebt. hatályba lépését követően több mint 20 ágazati törvényben nyert újrafogalmazást az egyenlő bánásmód követelménye. Lásd erről: Demeter Judit: Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény alkalmazásának gyakorlati tapasztalatai az Egyenlő Bánásmód Hatóság által lefolytatott eljárások tükrében. Forrás: www.egyenlobanasmod.hu/tanulmanyok/ActaHumanabaDJcikk.pdf 11

törvények (Ket., Bszi.41) tartalmazták, mely rendelkezések az Ebt. hatálybalépésével módosultak, megteremtve ezzel a kívánt jogrendszerbeli koherenciát.42 Az Ebt. az egyenlő bánásmód követelményével kapcsolatban a jogrendszer egésze tekintetében, általános jelleggel határozza meg az egyenlő bánásmód jogosultjait, kötelezetteit, valamint az egyenlő bánásmód követelményének tartalmát. A törvényhozó szándéka pedig az volt, hogy e törvénnyel biztosítsa azt is, hogy a jogsérelmet szenvedett személyek minden esetben megfelelő közigazgatási jogi eljárás igénybevételével léphessenek fel a jogsértőkkel szemben. A törvény indokolása szerint a jogalkotó tisztában volt azzal, hogy az egyenlő bánásmódra és az esélyegyenlőségre vonatkozó alapvető szabályok együttes szabályozása két, sok szempontból egymástól markánsan elkülöníthető szabályozási területet érint. Az egyenlő bánásmód követelménye a kötelezettektől azt kívánja meg, hogy tartózkodjanak minden olyan magatartástól, amely bizonyos tulajdonságaik alapján egyes személyek vagy személyek egyes csoportjaival szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést, megtorlást, zaklatást vagy jogellenes elkülönítést eredményez. Alapvetően tehát az egyenlő bánásmód követelménye az egyik oldalon negatív kötelezettséget jelent: a kötelezettek nem sérthetik meg mások egyenlő emberi méltóságát. Jogosulti oldalon ugyanakkor ez azt eredményezi, hogy mindenkinek jogosultságként kikényszeríthető igénye van arra, hogy őt egyenlő méltóságú személyként kezeljék. Ennek megfelelően az államnak az egyenlő bánásmód követelménye tekintetében a jogsérelmet elszenvedők számára elsősorban a jogsérelmekkel szembeni fellépés eszközrendszerét kell biztosítania. Ugyanakkor az eleve hátrányos helyzetben levő személyek formálisan egyenlőként való kezelése a hátrányos helyzet konzerválásával járna. Ahhoz, hogy a hátrányos helyzetben levő személyek ezt a hátrányukat ledolgozhassák, nem elegendő annak biztosítása, hogy őket a többiekkel azonos jogok illessék meg, hanem olyan pozitív intézkedésekre van szükség, amelyek lehetővé teszik, hogy a helyzetükből fakadó hátrányaikat csökkenteni, illetve megszüntetni lehessen. E pozitív intézkedések megtételére vállalt kötelezettséget az állam az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése alapján. A két szabályozási terület egy törvényben való elhelyezését a jogalkotó indokolása szerint – azon túl, hogy mindkét terület a személyek közötti egyenlőség egy-egy vetülete – az indokolja, hogy az esélyegyenlőség előmozdítását szolgáló intézkedések formálisan az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelentik, mivel egyes személyeket a többi személyhez képest előnyösebb helyzetbe hoznak. Ám az Alkotmánybíróság már többször hivatkozott 9/1990. (IV.25.) AB határozata szerint a pozitív diszkrimináció bizonyos esetekben, így alkotmányos jog érvényesíthetősége érdekében megengedett. Ennek megfelelően az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében tett intézkedés az egyenlő bánásmód követelményének alkotmányos korlátja lehet, vagyis e két szabályozási terület – minden különbözőségük ellenére – csak szerves egységben szemlélhető. A törvényhozó tekintettel volt arra is, hogy az önrendelkezési jog, a személyhez fűződő jogok és a magánszféra sérthetetlenségéhez való jog szűk körben alkotmányosan igazolható módon úgyszintén korlátozhatja az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülését. Esetünkben az egyházakra vonatkozó eltérő szabályozásban kell erre figyelemmel lennünk. Az Ebt. 1. §-a egyértelművé teszi, hogy az egyenlő bánásmód követelménye alapján a Magyar Köztársaság területén tartózkodó természetes személyekkel, ezek csoportjaival, valamint a jogi személyekkel és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetekkel szemben azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell eljárni. Ugyanakkor azonban a törvény hatálya alól kiveszi az egyházi jogi személyeknek az egyházak hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyait. Ezekben az esetekben a jogalkotó szerint az egyházi szervezetek belső jogviszonyai olyan szorosan függenek össze a természetes személyek vagy a szervezetek privátautonómiájával, hogy e jogviszonyok tekintetében az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülésénél nagyobb érdek fűződik a privátautonómia által védett szféra háborítatlanságához.43 A hatályos magyar jogszabályok rendelkezései az Ebt. hatályba lépését követően részletes szabályokat általában már nem tartalmaznak az esélyegyenlőség biztosítására, így a vallási alapú megkülönböztetés tilalmára sem, hanem visszautalva az Ebt-re az esélyegyenlőség szempontjainak érvényesülését írják elő. Az 41

42 43

Mivel sem a Pp., sem pedig a Be. nem rendelkezik közvetlenül a törvény előtti egyenlőségről, ezt a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1999. évi LXVI. tv. (Bszi.) 10. §-a pótolja annak kimondásával, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő. Erről részletesen Kiss Barnabás: im. 128. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az egyházak valamennyi, hitélettel közvetlenül összefüggő tevékenysége kívül marad a törvény hatályán, tehát az egyházi jogi személyek bizonyos tevékenységek ellátása során az Ebt. hatálya alá tartoznak. 12

előzőekre példa az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.tv. 2. § (2) bekezdése, amely azt írja elő, hogy az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele során érvényesülnie kell az esélyegyenlőségnek. A 7. § (1) bekezdés értelmében minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLVI. tv. 6. § bekezdése előírja, hogy a szolgálati viszonnyal kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani. A fegyveres szerv megkülönböztetés nélkül biztosítja – kizárólag a szakmai képességek, a gyakorlat és a teljesítmény, továbbá a szolgálatban eltöltött idő alapján a rendfokozati és a beosztási kötöttségekre figyelemmel – a hivatásos állomány tagjának előmeneteli lehetőségét. Ám vannak olyan jogszabályok is, amelyek szerint a vallási alapú különbségtétel nem jelenti az esélyegyenlőség sérelmét. A vallási alapú megkülönböztetés részletesebb szabályai a munkaviszonnyal kapcsolatos, továbbá a köz- és felsőoktatás során létrejövő foglalkoztatási, tanuló és hallgatói viszonyokat érintő jogszabályokban találhatók. Az ide vonatkozó szabályozást célszerű az Ebt. általános rendelkezéseivel együtt tárgyalni. Az Ebt. 8. § i, pontja általános tilalomként mondja ki a vallási vagy világnézeti alapon történő hátrányos megkülönböztetést. Ugyanakkor az Ebt. 6. § (1) bekezdés c, pontja értelmében a törvény hatálya nem terjed ki az egyházi jogi személyeknek az egyházak hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyaira. Ehhez szorosan kapcsolódik az Ebt. 22. §-ának rendelkezése, amely szerint nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését a munka jellege vagy természete alapján indokolt, az alkalmazásnál számba vehető minden lényeges és jogszerű feltételre alapított arányos megkülönböztetés, a vallási vagy más világnézeti meggyőződésen, illetve nemzeti vagy etnikai hovatartozáson alapuló, a szervezet jellegét alapvetően meghatározó szellemiségből közvetlenül adódó, az adott foglalkozási tevékenység tartalma vagy természete miatt indokolt, arányos és valós foglalkoztatási követelményen alapuló megkülönböztetés. Így nem jelenti az esélyegyenlőség sérelmét az a tény, hogy a Katolikus Egyház csak férfi papokat alkalmaz. Az Ebt. 4. §-a alapján azonban az egyházi jogi személyek a hitéleti tevékenységgel közvetlenül nem összefüggő jogviszonyai tekintetében kötelesek megtartani az esélyegyenlőségi törvény előírásait. Azokban az esetekben, ahol az egyházi jogi személyek és intézményeik közfeladatot látnak el – közoktatási és felsőoktatási intézmények (4. § g, pont), szociális, gyermekvédelmi gondoskodást, gyermekjóléti szolgáltatást nyújtó személyek és intézmények (4. § h, pont), muzeális intézmények, könyvtárak, közművelődési intézmények (4. § i, pont) egészségügyi ellátást nyújtó szolgáltatók (4. § k, pont) – alkalmazni kell az Ebt. esélyegyenlőség biztosítását előíró rendelkezéseit. Azokban az esetekben azonban, amikor a 22. § alapján történik a megkülönböztetés, e rendelkezések a céljuk szerint biztosítják az egyházi jogi személy fenntartóknak azt a jogát, hogy vallási (lelkiismereti stb.) elkötelezettségüket a közfeladat ellátása során is megtarthassák, illetve átadhassák. Nyilvánvaló, hogy e jogok biztosítása nélkül az egyházak részvétele a közoktatásban formális lenne, hiszen abban az esetben ugyanazok, alapvetően az állam semlegességét biztosító rendelkezések vonatkoznának rájuk, mint az állami és önkormányzati intézményfenntartókra, és elkötelezettségüket nem tudnák ténylegesen gyakorolni.44 A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (Kötv.) 4/A. §-a ugyancsak visszautal az Ebt. rendelkezéseire, amikor is azt írja elő, hogy a közoktatás szervezésében, irányításában, működtetésében, feladatainak végrehajtásában közreműködők a gyermekkel, tanulóval kapcsolatos döntéseik, intézkedéseik meghozatalakor az egyenlő bánásmód követelményét kötelesek megtartani. Az egyenlő bánásmód követelménye alapján a közoktatásban minden gyermeknek, tanulónak joga, hogy vele összehasonlítható helyzetben levő más személyekkel azonos feltételek szerint részesüljön velük azonos színvonalú ellátásban. Az egyenlő bánásmód követelménye megsértésének következményeit orvosolni kell, amely azonban nem járhat más gyermek, tanuló jogainak megsértésével, csorbításával. Az egyenlő bánásmód követelménye megsértésének orvoslására a törvényben szabályozott eljárás keretében kerülhet sor. A törvényben szabályozott eljárás lefolytatása – függetlenül annak eredményétől – nem zárja ki a személyhez fűződő jogok bíróság előtt történő érvényesítésének lehetőségét, illetőleg más, a felelősség és jogkövetkezményeinek megállapítására alkalmas eljárás megindítását. E § alkalmazása során az egyenlő bánásmódról szóló törvény rendelkezéseit is alkalmazni kell. Az Ebt. 28. §-a alapján azonban nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét, ha az oktatást csak az egyik nembeli tanulók részére szervezik meg 44

Bitskey Botond: Antidiszkrimináció és egyházi autonómia. Fundamentum, 2004.2. 71-79. A kimentési rendszerre lásd még: Kádár András Kristóf: Az egyenlő bánásmódról szóló törvény kimentési rendszere a közösségi jog elveinek tükrében. Forrás: www.egyenlobanasmod.hu/tanulmanyok/kimentesirendszer.pdf 13

(kizárják a koedukációt), feltéve, hogy az oktatásban való részvétel önkéntes, továbbá emiatt az oktatásban résztvevőket semmilyen hátrány nem éri. Nem sérti továbbá az egyenlő bánásmód követelményét, ha – közoktatási intézményben a szülők kezdeményezésére és önkéntes választása szerint, felsőoktatási intézményben a hallgatók önkéntes részvétele alapján – olyan vallási vagy más világnézeti meggyőződésen alapuló oktatást szerveznek, amelynek célja vagy tanrendje indokolja elkülönült osztályok vagy csoportok alakítását; feltéve, hogy emiatt az oktatásban résztvevőket semmilyen hátrány nem éri, továbbá ha az oktatás megfelel az állam által jóváhagyott, államilag előírt, illetve államilag támogatott követelményeknek. Az Ebt. kisebb módosításával hatályban maradt a Kötv. 81. § (1) bekezdése, mely szerint, ha nevelésioktatási intézményt nem helyi önkormányzat, illetve nem állami szerv tartja fenn, a nevelési-oktatási intézmény vallási, illetve világnézeti tekintetben elkötelezett intézményként is működhet. Ennek megfelelően a gyermekek vagy a tanulók felvételének előfeltételeként kikötheti valamely vallás, világnézet elfogadását. A nevelési, illetve pedagógiai programjába beépítheti a vallási, világnézeti elkötelezettségnek megfelelő filozófiai, etikai, kulturális ismereteket, és korlátozhatja, kizárhatja, hogy a pedagógus saját világnézete és értékrendje szerint végezze nevelő, illetve nevelő és oktató munkáját, anélkül, hogy annak elfogadására kényszerítené vagy késztetné a gyermeket, tanulót. A házirendben a gyermekekre, a tanulókra a vallásgyakorlással összefüggésben jogokat és kötelezettségeket állapíthat meg, és az iskola tananyagában a hitoktatás tantárgy szerepel, a hitoktatónak, illetve a hittantanárnak egyházi felsőoktatási intézményben szerzett hitoktatói vagy hittantanári, illetve a hitélettel kapcsolatos felsőfokú (pl. lelkész, teológus) képesítéssel és az illetékes egyházi hatóság megbízásával kell rendelkeznie.45 A felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. tv. (Fot) 139. §-a szerint az egyházi felsőoktatási intézményben foglalkoztatási jogviszony létesítésénél az Ebt. 22. §-ában foglalt keretek között foglalkoztatási feltételek határozhatók meg. A jelentkezők között különbséget lehet tenni vallási, világnézeti meggyőződés alapján, amennyiben az a felsőoktatási intézmény szervezeti jellegét alapvetően meghatározó szellemiségből közvetlenül adódó, az adott oktatási tevékenység tartalma vagy természete miatt indokolt, arányos és valós követelményen alapul. A hitéleti képzés tartalmának meghatározása, a képzésben részt vevő oktatókkal, tanárokkal kapcsolatos követelmények meghatározása az egyházi felsőoktatási intézmény joga. A hitéleti képzéssel összefüggésben a jelentkezés elfogadása előfeltételeként kiköthető valamely vallás, világnézet elfogadása és annak igazolása.46 Az Alkotmánybíróság a 39/2007. (VI.20.) AB határozatban nem látta megállapíthatónak az érdemi összefüggést a hátrányos megkülönböztetés tilalmát előíró Alkotmány 70/A. § és a gyermekek kötelező védőoltását vallási, lelkiismereti alapon visszautasító szülők indítványa között. Az Alkotmánybíróság úgy foglalt állást, a gyermekek egészségének védelme és a fertőző betegségek elleni védekezés alkotmányosan elfogadható indok az alapjog-korlátozásra, vallási alapú megkülönböztetéssel pedig nem hozható összefüggésbe az indítvány. A vallási alapú diszkriminációt érintően ez évben a 47/2009. (IV.21.) AB határozat abban a kérdésben foglalt állást a testület, hogy amennyiben a Ktv. 12. §-a és a 13. § (2) bekezdése – más jogszabályokkal ellentétben – nem teszi lehetővé az eskü helyett fogadalom letételét, jelenti-e ez bizonyos egyházak esetében hátrányos megkülönböztetésüket. A testület véleménye szerint a Ktv. 12. §-a az Alkotmány kifejezéseivel megegyező, és semleges módon igazolható előírást tartalmaz. A Ktv. tartalmilag különbséget tesz eskü és fogadalom között azáltal, hogy az „Isten engem úgy segéljen!” formulát elválasztja az elmondandó szövegtől, és a köztisztviselő szabadon dönthet arról, hogy azt hozzáfűzi-e a szöveghez. Mivel az „esküszöm” igének istenségre való hivatkozás nélkül nincs világnézetre utaló jelentése, a Ktv.-beli esküszöveg tartalmilag ígéretnek, fogadalomnak minősül, annak ellenére, hogy ezt a Ktv. címszerűen nem deklarálja. Következésképpen az állam minden köztisztviselőtől azonos formájú, az Alkotmány 45

46

Az egyházi autonómiát érintő szabályozással részletesen foglalkozik Köbel Szilvia: Egyenlőbbek? Fundamentum 2004. 2. 80-87. Az Ebt. a Kötv. és a Fot. összefüggéseinek katolikus értelmezésére lásd. Schanda Balázs: Vallásszabadság és egyenlő bánásmód a magyar jogrendszerben. Jogtudományi Közlöny 2005.12. 517-523. A Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.21.318/2004/4. számú ítéletében elbírált ügyben nem a vallási alapú megkülönböztetés volt a meghatározó, mégis az egyházi autonómiát érintő kérdésként merült fel, hogy a lelkészképzésben keresztyén egyház köteles-e kiképezni és diplomát adni a hitvallással ellenétes homoszexuális nemi irányultságú hallgatónak. A hivatkozott hátrányos megkülönböztetés alapja a homoszexuális nemi irányultság volt, a kérdést mégis az állam által nem vizsgálható hitvallási indokok döntötték el. 14

szóhasználatával összhangban lévő, semleges igazolású esküszöveg elmondását várja el. Emiatt tehát alaptalannak minősítette a nazarénus egyház indítványát, mely szerint az egyház hitvallása szerint a Biblia tiltja az eskütételt, ezért a támadott rendelkezések lehetetlenné teszik, hogy az egyház tagjai köztisztviselői jogviszonyt létesítsenek, így alkotmányellenes vallási megkülönböztetést tartalmaz a Ktv. rendelkezése.47 Mindezekkel a nemzetközi dokumentumokban vállalt kötelezettségekkel, a belső jogrendben megalkotott alkotmányos és alkotmányon alapuló törvényi szabályokkal, majd a rájuk épülő ágazati szabályozással a Magyar Köztársaság alapvetően eleget tett szabályozási kötelezettségének, s szabályozási köre, módja és terjedelme megfelel a nemzetközi sztenderdeknek. Bizonyítja ezt, hogy az Európai Unió emberi jogi szervezetei, így például az Európai Rasszizmus és Intolerancia-ellenes Bizottság (ECRI) eddigi négy jelentése vallási alapú hátrányos megkülönböztetés miatt nem emelt kifogást, bár kétségtelen, hogy a gyűlöletbeszéd elleni magyar törvényi szabályozás és az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga összevetése kapcsán rendszeresen tesz javaslatokat a szabályozás újragondolására. Erre a 4. pontban térek ki részletesebben. 3. A jogorvoslat eszköz- és fórumrendszere, a jogkövetkezmények Az Alkotmányunk 70/K. §-a határozza meg legmagasabb szinten a jogorvoslat lehetőségét. A hátrányos megkülönböztetés tilalma mint alapvető jog megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők. A 70/A. § (2) bekezdése szerint az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. Az eljárások történhetnek, a büntetések, jogkövetkezmények kiszabásra kerülhetnek közigazgatási eljárások és bírósági eljárások keretében. Így jogorvoslati fórum lehet az Egyenlő Bánásmód Hatóság, szabálysértési hatóságként a Munkaügyi és Munkavédelmi Főfelügyelőség, a bányakapitányságok, jogorvoslatot adhatnak az országgyűlési biztosok, végül polgári és büntető ügyekben a bíróságok. Az egyházként bejegyzett szervezetek jogi személyek, ellenük per indítható. Hosszú időn keresztül Magyarországon nem volt lehetőség arra, hogy a lelkészi szolgálati viszonyban álló egyházi alkalmazott az őt ért sérelem miatt állami bírósághoz forduljon, így a törvény előtti egyenlőség tekintetében bizonyos jogviszonyokat illetően a lelkészi jogállású személy hátrányos megkülönböztetésben részesült. Az Alkotmánybíróságon 2003. évben született erről az első, az appelatio ab abusu-t részben lehetővé tevő, ekként a hazai állami egyházjogban mérföldkőnek számító 32/2003. (VI.4.) AB határozat. E határozat az egyházi alkalmazásban álló, lelkészi jellegű személyek világi bírósághoz való fordulásának lehetőségét és annak korlátait állapította meg, alapvetően érintve ezzel a törvény előtti egyenlőség egy sajátos aspektusát. 47

A határozathoz két alkotmánybíró is különvéleményt fűzött. Balogh Elemér alkotmánybíró szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény nem teremt lehetőséget arra, hogy a közszolgálati jogviszony érvényes létrejöttéhez szükséges fogadalomtételre alternatív módon, az „eskü” mellett más kifejezés – így például a fogadalom – használatával is sor kerülhessen. A Ktv. kógens törvényi rendelkezése (a köztisztviselői jogviszony létrejöttéhez, illetve fennmaradásához le kell tenni az esküt) és a nazarénus hitelvű indítványozó számára kötelező érvényű vallási előírás (az „eskü” szó kiejtésének a tilalma) konfliktusba kerül. Hiányzik a törvényi szabályozásból az „alternatív magatartás” lehetőségének törvényalkotó általi biztosítása, amely feloldhatná a konfliktust. Ezáltal az érintett állampolgár kényszerű választás elé kerül: vagy elfogadja, hogy a közhivatal viseléshez esküt kell tennie, és megszegi a vallási előírást (leteszi az esküt), vagy megtartja a számára kötelező vallási szabályt, ám lemond a közhivatal viselésről (nem teszi le az esküt). Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye szerint a törvényhozó azzal, hogy a köztisztviselői eskü törvényben kötelezően megállapított szövege tartalmazza az „Isten engem úgy segéljen” záradékot, megsértette az állam világnézeti semlegességének az Alkotmány 60. §-án, 54. §-án, valamint 70/A. § (1) bekezdésén alapuló alkotmányos kötelezettségét, különösen az Alkotmány 60. §-ában biztosított lelkiismereti- és vallásszabadságot. Az „esküszöm” igével azonos beszédcselekvési (performatív) ige használatával – mint a „fogadom,” „ígérem” vagy más hasonló – tett hivatali eskü a törvény értelmében vett esküvel egyenértékűként való elfogadása alkotmányos követelmény. Ennek megfelelően a követelés, hogy a köztisztviselő hivatali esküjét csakis az „esküszöm” ige használatával teljesítheti, úgyszintén sérti az Alkotmány 60. §-ában foglalt lelkiismereti szabadságot, mert a törvény valakit a lelkiismereti meggyőződése szerint tiltott cselekvésre kényszerít (vagy a tilalom megtartásához hátrányos jogkövetkezményt, hivatalvesztést fűz).

15

A határozat szerint ugyanis alkotmányos követelmény, hogy az egyház és a vele jogviszonyban álló személyek közötti, állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogvitákat az állami bíróságok érdemben elbírálják. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerinti bírósághoz fordulás alapjog tartalmát az Alkotmánybíróság több határozatában értelmezte.48 Megállapította, hogy ez az alkotmányi rendelkezés mindenkinek alanyi jogosultságot biztosít ahhoz, hogy jogát független és pártatlan bíróság előtt érvényesítse. Az alapvető jogból következően az államra az a kötelezettség hárul, hogy a jogok és kötelezettségek (jogviták) elbírálására bírói utat biztosítson. Az 59/1993. (XI. 29.) határozatában rámutatott arra, hogy a bírósághoz fordulás alapvető joga nemcsak a beadványok előterjesztésének jogára szorítkozik, hanem a bírósági eljárásban a fél pozícióját biztosítja a személyeknek. A feleknek Alkotmányban biztosított joguk van arra, hogy a bíróság az eljárásba vitt jogaikat és kötelezettségeiket elbírálja. A bírósághoz fordulás alapjoga – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére figyelemmel – nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot a perindításra. Törvény azonban az alapjog lényeges tartalmát nem korlátozhatja, és a korlátozásnak elkerülhetetlenül szükségesnek és az elérni kívánt célhoz képest arányosnak kell lennie.49 A bírósághoz való fordulás alapjoga szerint az egyház szolgálatában álló személynek is Alkotmányban biztosított joga van arra, hogy amennyiben az állami jogszabályok szerint került sor az alkalmazására, akkor az állami bíróságok az alkalmazásával kapcsolatos jogvitát elbírálják. Az állami szerveknek az Alkotmány és a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. tv. szerinti jogszabályok alapján kell eldönteniük, hogy egy adott jogviszonyból származó adott kérdés az állami hatóság vagy bíróság hatáskörébe tartozik-e. Az állami jogszabályok alapján kell tehát kialakítaniuk álláspontjukat arról, hogy a konkrét esetben létrejött-e a felek között az állami jog szempontjából értékelhető jogviszony, és annak nyomán milyen eljárás folytatható le. Ha azonban az állami hatóság vagy bíróság egy adott ügy kapcsán az állami jogszabályok alapján a hatáskörének hiányát állapítja meg, akkor ennek során nem foglalhat állást az egyházi normák alkalmazásával arról, hogy az adott jogvita eldöntése mely egyház, milyen szervének, milyen eljárása alá tartozik; azaz nem bocsátkozhat egyházi normák értelmezésébe vagy alkalmazásába. Ugyanakkor az állami igazságszolgáltatás nem vezethet az egyház önkormányzatának kiüresítéséhez. Az állam vallási semlegességére való hivatkozás ugyanakkor nem eredményezheti a bírósághoz való fordulás alkotmányos jogának sérelmét. Az állam és egyház elválasztásának, illetve a bírósághoz való fordulás jogának együttes értelmezése alapján az állami bíróságok kötelesek az egyház szolgálatában álló személy állami jogszabályokból eredő jogait és kötelességeit érintő jogviták érdemi elbírálására, ennek során azonban az állami igazságszolgáltatás szervei kötelesek az egyház önkormányzatát tiszteletben tartani. Így tehát az egyház szolgálatában álló lelkész – hacsak nem a hitéleti tevékenységgel közvetlenül összefüggő jogviszony alapján kíván bírósági jogorvoslattal élni – bírósághoz fordulhat. A bírósági joghatóság, a törvény előtti egyenlőség, a jogorvoslati jogosultság önkéntes alávetettség alapján történő kizárása, ennek kezdete és végének meghatározása, az ezzel kapcsolatos további problémakörök jelentős mértékben érintik az egyházak lelkészeinek egyenlő méltóságú személyként történő kezelését, amelyek részletes tárgyalására e tanulmány keretében nincs lehetőség.50 A vallási alapú diszkrimináció tilalma követelményének érvényesülését az Ebt. által létrehozott Egyenlő Bánásmód Hatóság (a továbbiakban Hatóság) mint közigazgatási szerv ellenőrzi.51 Az Ebt. 14. §-a szerint kérelem alapján, illetve az e törvényben meghatározott esetekben hivatalból vizsgálatot folytat annak megállapítására, hogy megsértették-e az egyenlő bánásmód követelményét, valamint kérelem alapján vizsgálhatja, hogy az arra kötelezett munkáltatók elfogadtak-e esélyegyenlőségi tervet, a vizsgálat alapján határozatot hoz. A Hatóság a közérdekű igényérvényesítés joga alapján pert indíthat a jogaikban sértett személyek és csoportok jogainak védelmében. A perindítás joga magában foglalja a polgári peres eljárás megindításának jogosultságát, tehát perbeli cselekvőképességet keletkeztet, de természetszerűen a Hatóság büntetőeljárást is indíthat, ha olyan magatartást észlel, amely büntetőjogi törvényi tényállást valósított meg. Ha eljárása során a Hatóság megállapította az Ebt-be foglalt, az egyenlő bánásmód követelményét biztosító rendelkezések megsértését a) elrendelheti a jogsértő állapot megszüntetését, b) megtilthatja a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását, c) elrendelheti a jogsértést megállapító jogerős határozatának nyilvános közzétételét, 48 49 50 51

9/1992. (I. 30.) (ABH 1992, 67.), 59/1993. (XI. 29.) (ABH 1993, 335.), 1/1994. (I. 7.) (ABH 1994, 35.) AB határozatok 930/B/1994. AB határozat, ABH 1996, 502, 505. Lásd erről részletesen Szathmáry Béla: Az egyházi autonómia határai. Jogtudományi Közlöny 2007. 3. 87-99. Közigazgatási eljárás keretében rendelkezik hatósági jogokkal a Kötv. 95/A. §-a alapján az Országos Közoktatási Értékelő és Vizsgaközpont, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. tv. 30. §-a alapján betegjogi képviselő jár el. 16

d) ötvenezer forinttól hatmillió forintig terjedő bírságot szabhat ki, e) külön törvényben meghatározott jogkövetkezményt alkalmazhat. Ha a Hatóság megállapította, hogy az arra kötelezett munkáltató elmulasztotta az esélyegyenlőségi terv elfogadását, felszólítja a munkáltatót a mulasztás pótlására, és a c)–e) pontjaiban meghatározott jogkövetkezményeket alkalmazhatja. A Hatóság határozata és végzése ellen közigazgatási eljárás keretében fellebbezésnek, méltányossági kérelem benyújtásának nincs helye. A Hatóságnak az egyenlő bánásmód követelményének megsértése tárgyában hozott határozatát és végzését felügyeleti jogkörben megváltoztatni vagy megsemmisíteni nem lehet. A Hatóság határozata és végzése ellen a közigazgatási határozatokra vonatkozó általános szabályok szerint bírósági felülvizsgálatnak van helye. Az eljárás a Fővárosi Bíróság hatáskörébe és kizárólagos illetékességébe tartozik. További szankcióként értékelhető, hogy a Hatóság az egyenlő bánásmód követelménye megtartásának más szervek előtti eljárásokban történő igazolása céljából nyilvántartást vezet, amely tartalmazza azoknak a foglalkoztatóknak az adatait, amelyekre vonatkozóan a Hatóság jogerős és végrehajtható határozata az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény 15. § (9) bekezdés aa) pontjában meghatározott jogsértést állapított meg. A nyilvántartás tartalmazza a foglalkoztató nevét, székhelyét, adószámát, adószámmal nem rendelkező természetes személy foglalkoztató nevét, lakcímét, adóazonosító jelét, a jogsértést megállapító határozat keltét és számát, a jogsértés megjelölését, valamint megállapítása jogerőre emelkedésének és végrehajthatóvá válásának időpontját, valamint az alkalmazott jogkövetkezmény megjelölését. A Hatóság az általa vezetett nyilvántartás adatai alapján az egyenlő bánásmód követelményével összefüggésben a foglalkoztatás területén öt éven belül jogsértést elkövető, bírsággal sújtott munkáltatók nevét, székhelyét, adószámát, az elkövetett jogsértés jogszabályhelyre utalással történő megnevezését és az alkalmazott jogkövetkezményt, valamint a jogsértést megállapító határozat keltének és végrehajthatóvá válásának napját a honlapján történő közzététel útján nyilvánosságra hozza. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság eddigi működése során a honlapján közzétettek szerint vallási alapú megkülönböztetés miatt összesen öt esetben járt el, de egyik esetben sem hozott marasztaló határozatot. Ez utalhat arra is, hogy Magyarországon nem jellemző a vallási alapú hátrányos megkülönböztetés, de oka lehet az is, hogy a jogaikban sértettek vagy azért, mert nincs kellő ismeretük a jogorvoslat lehetőségéről vagy bármely más okból nem kívánnak e jogosultságukkal élni.52 A bírósági eljárás keretében a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. tv. (Ptk.) 75. §-a teremti meg a személyiségi jogi, valamint az ennek megsértéséből adódó kártérítési felelősség jogi alapjait. E törvényhely értelmében a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. E jogok a törvény védelme alatt állnak. A személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó szabályokat a jogi személyekre is alkalmazni kell, kivéve, ha a védelem – jellegénél fogva – csak a magánszemélyeket illeti meg. A 76. § szerint a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen az egyenlő bánásmód követelményének megsértése, a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése. Emiatt tehát akár az egyház is perelhető állami bíróság előtt. Akit személyhez fűződő jogában megsértenek, az az eset körülményeihez képest a következő polgári jogi igényeket támaszthatja: a) követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását; b) követelheti a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;

52

A BruxInfo Európai Elemző Iroda 2007. júliusában Intolerancia és diszkrimináció az Európai Unióban címen közzétett felmérése szerint Magyarországon a megkérdezettek 31 %-a válaszolt úgy, hogy ismeri a jogait, ha hátrányos megkülönböztetés éri. Ugyanakkor a szekularizáció mértékére és a vallási diszkrimináció hiányára utal az a válasz, amely szerint arra a kérdésre, hogy hátrány-e az ország fő (nagyobb létszámú) vallásától eltérő csoporthoz tartozni csak 28 % válaszolt igennel. Ugyancsak alacsony, az EU átlaghoz képest 24 %-ot tett ki az igennel válaszolók aránya arra a kérdésre, hogy egyetért-e azzal, hogy a vallási csoport vagy hitbéli meggyőződés alapján történő diszkrimináció elterjedtebb, mint volt 5 éve. Forrás: Eurobarométer 2006. Elérhető: hefop.dyndns.org/download.php?PageID=110&file=content/BruxInFo%20elemzések/intoldiszk070723_kesz.pd f 17

c) követelheti, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak; d) követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától megfosztását; e) kártérítést követelhet a polgári jogi felelősség szabályai szerint. Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat. A büntetőjogi jogvédelmet a Btk. 174/B. §-a teremti meg közvetlenül a vallási alapú megkülönböztetés, s annak is erőszakos jellegű megvalósítása folytán. A Nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak megnevezést viselő tényállás szerint aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása, vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.. A törvény az alapesetnél súlyosabban, kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni azt, aki a cselekményt fegyveresen, felfegyverkezve, jelentős érdeksérelmet okozva, a sértett sanyargatásával, csoportosan vagy bűnszövetségben követi el. A Btk. más bűncselekményei is elkövethetők vallási indíttatásból vagy vallási ok miatt, így a rágalmazás, becsületsértés, kegyeletsértés, és egyes bűncselekmények esetében súlyosabban rendeli büntetni a törvény a bűncselekmény elkövetőjét, ha azt aljas indokból vagy célból követi el. Aljas indoknak minősülhet a bírói gyakorlat szerint a vallási okból történő elkövetés. Ilyen bűncselekmények az emberölés, a testi sértés, a személyi szabadság megsértése. Szabálysértési eljárás keretében az egyes szabálysértésekről szóló 218/1999. (XII.28.) Korm. rendelet 93. §-a szerint az a munkáltató, aki a munkavállaló alkalmazását nemre, korra, nemzetiségre, fajra, származásra, vallásra, politikai meggyőződésre, munkavállalói érdekképviseleti szervezethez való tartozásra, vagy ezzel összefüggő tevékenységre való tekintettel, továbbá minden egyéb, a munkaviszonnyal össze nem függő körülmény miatt jogellenesen megtagadja, a munkavállalók között az előzőek miatt hátrányos megkülönböztetést alkalmaz szabálysértést követ el, százezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. Emiatt az eljárás az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség, valamint a bányakapitányság hatáskörébe is tartozik. 4. További szabályozási igények és követelmények Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1805 (2007) számú ajánlásában foglalkozik a vallási tartalmú sértések és személyek ellen vallásuk miatti gyűlöletbeszéd problémakörével, és fogalmaz meg ajánlásokat a nemzeti hatóságok számára. Kétségtelen, hogy ezek a kérdések nem közvetlenül az esélyegyenlőség, az antidiszkrimináció tipikus területei, de a Bevezetőben említett kontextusban szoros összefüggésben állnak azokkal, mint az egyes személyek vagy csoportjaik megítélésének és negatív megkülönböztetésének erkölcsi, szociológiai, kulturális kritériumai. A problémakör és az elvárt jogi szabályozás megértéséhez szükséges kitekintenünk erre a területre is, figyelemmel arra, hogy a Közgyűlés ajánlásában maga is figyelmeztet, hogy a faji megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló nemzetközi egyezmény értelmében az aláíró felek kötelesek elítélni a diszkriminációt, és hathatós intézkedéseket foganatosítani megszüntetésük érdekében. Az említett egyezményt aláíró minden tagállamnak meg kell meggyőződnie arról, hogy az istenkáromló beszédről és hasonló szabálysértésekről hozott törvényeik nem tartalmaznak sem előnyös, sem hátrányos rendelkezést egyes vallások hívei számára.53 Ajánlásában a Parlamenti Közgyűlés emlékeztet a szólás szabadságáról és a vallásos meggyőződések tiszteletben tartásáról hozott 1510 (2006) számú határozatára, valamint megerősíti elkötelezettségét a demokrácia alapköveit jelentő szólás szabadsága (EJEE 10. cikk), a gondolati, lelkiismereti és vallásszabadság iránt (EJEE 9. cikke). A Közgyűlés emlékeztet arra, hogy a szólásszabadság érvényessége 53

1805 (2007) számú ajánlás 11. pont 18

nem csupán a szívesen fogadott vagy ártatlannak tartott megnyilatkozásokra vonatkozik, hanem azokra is, amelyek sokkoló, támadó vagy zavarkeltő hatást válthatnak ki az állam részéről vagy a lakosság egyes csoportjaiban, de természetesen az EJEE 10. cikkében megszabott határok között. Minden demokratikus társadalomnak meg kell engednie a vallásról és a hitbeli meggyőződésekről folytatott nyílt vitát. Az istenkáromló beszéd (blaszfémia), a vallási tartalmú sértések, valamint a személyek ellen vallásuk miatti gyűlöletbeszéd esetében az állam feladata, hogy megállapítsa, mi tekinthető büntetőjogi jogkövetkezményekkel járó jogsértésnek az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata alapján. A Közgyűlés e vonatkozásban úgy ítélte meg, hogy az istenkáromló beszéd, mint valamely vallás megsértésének esete nem érheti el a büntetőjogi szabálysértés szintjét. Véleménye szerint célszerű ugyanis különbséget tenni a morális lelkiismeret, valamint a törvényesség szférájába tartozó kérdések között; az utóbbiak a közélet, az előbbiek a magánélet kategóriájába sorolhatók. A Közgyűlés a Velencei Bizottság e témában készített és 2007. március 16-17-én elfogadott előzetes jelentését figyelembe véve, hozzá hasonlóan úgy ítélte meg, hogy a demokratikus társadalmakban a vallási csoportoknak, éppúgy mint bármely más csoportnak, el kell tudniuk viselni a kritikát, amely a nyilvános kijelentésekben, illetve a tevékenységükről, tanításukról és hittételeikről folytatott vitákban megfogalmazódik, azt feltételezve, hogy a kritikák nem tartalmaznak szándékos és alaptalan sértést, sem gyűlöletkeltő vagy a békés közéletet megzavaró elemeket, sem pedig az erőszakra vagy az illető vallás tagjainak hátrányos megkülönböztetésére irányuló felhívást. A Közgyűlés utalt az Emberi Jogok Európai Bíróságának a szólás- és a véleménynyilvánítás területén kialakított joggyakorlatára.54 E határozatokból azonban az is kiolvasható, hogy a más meggyőződéssel, vallással szemben megnyilvánuló kritikai észrevételek módja okot adhat a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására.55 A Bíróság, miközben a politikai megnyilatkozások és a közérdekű kérdések vitája terén a szólásszabadság korlátozásának gyakorlatilag minden formáját elutasította, nagyobb mozgásteret enged a szerződő államok részére az egyéni meggyőződést érintő támadások és a szólásszabadság kérdésének szabályozása során az erkölcsi és különösen a vallási ügyekben. A Közgyűlés utalt arra, hogy a múltban az istenkáromló beszédre és más vallási tartalmú szabálysértésekre vonatkozó belső jogi rendezés, illetve annak gyakorlati érvényesítése gyakran a különböző államokban bizonyos egyházak meghatározó helyzetét fejezte ki. Tekintettel azonban az európai vallási felekezetek sokszínűségére, valamint a vallás és az állam különválasztásának demokratikus elvére, szükségesnek tartotta, hogy a tagállamok felülvizsgálják az istenkáromló beszédről szóló törvényeiket. A Közgyűlés kifejezte azt a meggyőződését, hogy a személyeket vallási vagy más okból ért gyűlöletbeszédet törvényben a bűncselekmény szintjére kell emelni a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) 7. számú általános ajánlása szerint. A gyűlöletbeszéd ebben az értelmezésben szükségképpen egy személy vagy személyek bizonyos csoportja ellen irányul. A Közgyűlés úgy ítélte meg, hogy a nemzeti törvényhozás csak olyan esetekre írjon elő büntetést, amikor a vallásra vonatkozó beszédek szándékosan és súlyosan megzavarják a közrendet, illetve nyilvános erőszakra szólítanak fel. A Közgyűlés ezért felhívást intézett a nemzeti parlamentekhez, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket a törvényhozásban, továbbá a Közgyűlés a Miniszteri Bizottságnak a következő ajánlásokat tette: Át kell tekinteni a szólásszabadságról és a vallási meggyőződések tiszteletben tartásáról szóló 1510 (2006) számú határozatot, valamint a jelen ajánlást, és mindkét szöveget továbbítania kell az illetékes nemzeti minisztériumok, illetve hatóságok részére. Felügyelje, hogy a belső jogrendszer és joggyakorlat tegye lehetővé nyílt viták rendezését vallási jellegű és a hittételekkel kapcsolatos kérdésekről, valamint hogy ezek során egyetlen vallás sem élvezhessen előnyt, amely összeférhetetlen az EJEE 10. és 14. cikkével. Javasolja, hogy a nemzeti törvényhozó szervek emeljék a bűncselekmény szintjére a személyek vagy a személyek egy 54

55

6.9.1978. Klass and Others v. Germany; 26.4.1979. Sunday Times v. the United Kingdom (nr 1); 8.7. 1986. Lingens v. Austria; 24.5.1988. Müller v. Switzerland; 26.11.1991. Observer and Guardian v. the United Kingdom; 23.4.1992. Castells v. Spain; 25.6.1992. Thorgeir Thorgeirson v. Iceland; 29.10.1992. Open Door and Dublin Well Woman v. the United Kingdom; 20.9.1994. Otto-Preminger Institut v. Austria; 13.7.1995. Tolstoy Miloslavsky v. the United Kingdom; 27.3.1996. Goodwin v. the United Kingdom; 25.9.1996. Buckley v. the United Kingdom. Az Otto-Preminger Institut v. Ausztria ügyben a Bíróság a Kokkinakis-ítéletre (Kokkinakis v. Görögország) hivatkozva megállapította, hogy bár mindenkinek kötelessége eltűrni a sajátjától eltérő meggyőződések létét és hirdetését, azonban mások hite elutasításának módja kiválthatja az állam felelős beavatkozását. A mások meggyőződésének, vallásos érzéseinek tisztelete és védelme jogos alapja lehet az állami beavatkozásra a véleménynyilvánítás szabadsága korlátozható. Hasonló véleményt fogalmazott meg a bíróság a Wingrove v. Egyesült Királyság ügyben. 19

csoportja ellen irányuló gyűlöletkeltő, diszkriminációra vagy erőszakra felhívó kijelentéseket, amelyeket a vallási hovatartozásuk vagy más indokok alapján tesznek; alkalmazzanak tiltást olyan cselekmények estében, amelyek célja a közrend szándékos és súlyos megzavarása, illetve vallási okokra hivatkozva nyilvános erőszakra szólítanak fel. Vizsgálják át joganyagukat, hogy az istenkáromló beszédet mint a vallás ellen irányuló sértést dekriminalizálják. A Miniszteri Bizottság Ösztönözze a tagországokat az EJEE 12. Kiegészítő jegyzőkönyvének (CETS 177) aláírására és ratifikálására. Bízza meg illetékes Igazgató Bizottságát, hogy dolgozzon ki gyakorlati irányelveket az igazságügyi miniszterek, oktatásügyi miniszterek részére a különböző vallású tanulók közötti jobb megértés és tolerancia szintjének emelése érdekében. Javasolja, hogy külügyminiszterek közreműködésével kezdeményezzen lépéseket az Egyesült Nemzetek Szervezeténél annak garantálása érdekében, hogy azon államok belső jogrendje és joggyakorlata, amelyek aláírták a faji megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló Nemzetközi Egyezményt, ne részesítsen előnyben egy bizonyos valláshoz tartozó személyeket, a Civilizációk Szövetségének munkája ne essen a „nyugati kultúra” sztereotípiáinak csapdájába, hanem nyisson teret a világ más vallásai előtt, és támogasson minél nyíltabb vitákat a különböző vallási csoportok között, illetve a nem-vallásos csoportokkal. A kormányok nevében ítéljen el minden halállal való fenyegetést vagy a vallási vezetőktől és csoportoktól származó erőszakra való felszólítást, amelyek a szólásszabadság jogát a vallás területén gyakorló személyek ellen irányulnak. Kérje fel a tagállamokat, hogy tegyenek minél több kezdeményezést a tolerancia fejlesztése érdekében, együttműködve a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottsággal (ECRI). A Magyar Köztársaság Alkotmányában vállalt kötelezettséget az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására és védelmére. A rendszerváltást követő időszakban a magyar társadalom megtapasztalta az individualizáció, pluralizáció, értékváltás, a természettudományi ismeretek szélesedése, az információs forradalom jellemezte szabadság állapotát. Ugyanakkor tapasztalatlansága folytán az e szabadsággal élés gyakorlatában az utóbbi években a mások szabadságjogainak tiszteletben tartása tekintetében még jelentős feszültségekkel járó társadalmi eseményeknek lehettünk tanúi. Az ún. „gyűlöletbeszéd” és a nyomában fellángoló erőszakos cselekmények rávilágítanak annak veszélyére, hogy nehezen megszerzett szabadságunk még törékeny, védelemre szorul. Ezért az Országgyűlésnek meg kell erősíteni az alapjogi védelmet a jogsértések büntetőjogi szankcionálásának kiterjesztésével, a védendő jogalanyok azonos körének meghatározásával egyensúlyt teremtve a szabad véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga és annak védelme, valamint a gyűlöletbeszédnek, továbbá a gyűlölet egyéb, erőszakos megnyilvánulásának büntetőjogi szankcionálása között, mégpedig úgy, hogy a társadalom valamennyi csoportja az alapjogokat illetően azonos védelemben részesülhessen. Alkotmányos követelmény ugyanis, hogy a jogi normák – esetünkben a Büntető Törvénykönyv normái – csak olyan megkülönböztetéseket alkalmazhatnak alkotmányosan a jogalanyok között, amelyek pártatlanul igazolhatók. Az egyenlő méltóság és a belőle levezethető pártatlan igazolás követelményének alkotmányos elve alapján ugyanis a jogrendszer normái a közösség tagjai között a jogi szabályozásban csak indokolt és ésszerűen igazolható különbséget tehetnek, olyanokat, amelyek a közösség egyik tagját sem kezelik értékesebbnek, fontosabbnak, mint a többieket. E tekintetben azonban eltérések tapasztalhatók a Btk. 174/A., a 174/B. és a 269. § szabályozása között. Ezért indokolt lehet a Btk. jelenlegi szabályozásának felülvizsgálata. A módosítással és a pontosabb szabályozással a Magyar Köztársaság újabb lépést tehet a nemzetközi szerződésekben is vállalt kötelezettségeinek teljesítése irányába, különös tekintettel az 1969. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Nemzetközi egyezmény a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről, az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában vállalt kötelezettségeire. Az Alkotmánybíróság 30/1992. (V.26.) AB., 36/1994. (VI.24.) AB; 18/2004. (V.25.) AB és a 95/2008. (VII.3.) AB számú határozataiban megfogalmazottak következetesen a véleménynyilvánítás szabadságát, mint a kommunikációs alapjogok anyajoga védelmét szolgálják, s a testület eddig visszautasította minden, a gyűlöletre uszítás jól kidolgozott fogalmi körén kívül eső magatartás büntetőjogi szankcionálását. Ez az álláspont helytálló és védhető, vélhetően megítélésében változás nem várható. Kétségtelenül egy új Alkotmány megalkotása idején a jelenlegitől más szövegezés vagy koncepció esetén indokolt lehet ezen álláspont felülvizsgálata, de nem annak lényegét, hanem pontosítását, finomítását illetően. Ebben a tekintetben kiemelendőnek tartom a 95/2008. (VII.3.) AB határozathoz Kovács Péter és Lévay Miklós alkotmánybírák által fűzött párhuzamos és Kiss László alkotmánybíró különvéleményének tartalmát. A Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásaira tekintettel a jogharmonizáció ezen jelentős

20

kérdésekben is pontosításra és átgondolásra, hovatovább mihamarabbi végrehajtásra szorul. Az alkotmányozáshoz azonban megfelelő politikai konszenzus kellene, de ma nincs „alkotmányozási helyzet”, s prognosztizálása sem lehetséges. Ebben a helyzetben tudomásul kell venni az Alkotmánybíróság mindenki számára kötelező döntését, s azt is, hogy a jelenlegi helyzetben az Alkotmánybíróságtól ebben a kérdésben a korábbiaktól eltérő döntés nem várható. Ezért újabb indítvány beterjesztését nem tartom eredménnyel kecsegtetőnek a gyűlöletbeszéd kérdéseinek átfogalmazása érdekében. Bizonyos változtatások azonban a pontosabb és alaposabb szabályozás érdekében szükségesek és lehetségesek. A jelenlegi szabályozásban a Btk. 269. §-a büntetendővé nyilvánítja valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszítást mint verbális magatartást. Ugyanakkor a Btk. 174/A. § és a 174/B. §-a csak a lelkiismereti és vallásszabadság, valamint a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása, vagy vélt tartozás miatti bántalmazás esetében rendeli büntetni az erőszakos magatartásokat, a Btk. 269. §-ában meghatározott, a lakosság egyéb csoportjai elleni hasonló megnyilvánulások azonban büntetlenül maradnak. Eltérés mutatkozik tehát a szabályozással érintett jogalanyok között abban, hogy a gyűlöletre uszítást büntetni rendelő 269. § szerinti tényállás a jogalanyok szélesebb körét érinti a „lakosság egyes csoportjai” beemelésével, míg a Btk. 174/B. §-a a 269. §-ban megjelöltnél szűkebben, csak nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport tagjaival szembeni erőszakot rendeli büntetni. E védelemből így kimaradnak a „lakosság egyes csoportjai”, ahová beilleszthetők lehetnek az eltérő neműek vonatkozásában a nők, a férfiak, a más bőrszínűek, a más nyelvet beszélők, a más politikai véleményen lévők, a más nemi beállítottságúak stb. is, akiknek védelmét, a megkülönböztetésük szankcionálását az Alkotmány 70/A. §-a írja elő. Ha pedig megkülönböztetésük szigorúan büntetendő, az e minőségük miatti bántalmazásuk, az ellenük alkalmazott bármiféle erőszak ugyancsak büntetendő kell, hogy legyen. Indokolt tehát a következetes szabályozás igényének eleget téve azonos következményeket rendelni a verbális és az erőszakos magatartások lehetséges sértettjei védelmében, így a védett társadalmi csoportok körét mindkét helyen azonos módon kell meghatározni. Ezért a Btk. 174/B. §-a által védett jogalanyok körét a javasolt szabályozással, „a lakosság más csoportjainak” beemelésével bővíteni kell. A Btk. 269. §-a a jelenlegi formájában büntetni rendeli azt, aki gyűlöletre uszít. A jelenlegi rendelkezés előkészületi, avagy felbújtói cselekményként értékelhető, ha elfogadjuk a büntetőbírói gyakorlat által kialakított értelmezést, mely szerint az uszító személy kifejezetten mások érzelmi világára kíván hatni a szenvedélyek felkorbácsolása révén, számolva azzal, hogy a felszított ellenséges indulatok kitörhetnek, és fékezhetetlenné válhatnak. A gyűlölet olyan negatív, erős ellenszenvet magába sűrítő heves, ellenséges érzelem, amely nélkülözi a józan megfontolást, és a tények, érvek ütköztetésére, tárgyilagos mérlegelésére képtelenül izzó indulati, érzelmi töltéssel fordul tárgyával szemben. E büntetendő cselekmény megvalósulásához a bírói gyakorlat szerint elegendő, hogy az elkövető tudatában legyen annak, miszerint sokak előtt tett megnyilvánulása a gyűlölet szítására alkalmas. Ez azonban feltétlenül magában foglalja annak felismerését, hogy a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba, végső esetben erőszakos jellegű cselekvésbe csaphat át. Az uszítónak tehát tisztában kell lennie azzal, hogy magatartásának erőszakos következményei is lehetnek. A jelenlegi szabályozás szerint azonban a gyűlöletre uszító magatartásának következményeiért nem felel, a cselekmény nem ún. eredmény bűncselekmény, a törvény – nagyon helyesen - nem kívánja meg a befejezettséghez azt, hogy a gyűlöletre uszításnak következménye legyen. A bűncselekmény elkövetésére is felhívó ún. előkészületi magatartást tanúsító személy, és a potenciális elkövető, a felbújtó és a tettes a kialakult büntetőbírói gyakorlat szerint egymással közvetlen kapcsolatban álló személy, míg az uszító és az általa felbőszített, majd ennek hatása alatt bűncselekményt elkövető személy között nincsen közvetlen kapcsolat, lehet, hogy sohasem találkoztak, nem is ismerik egymást. Így az uszító mint felbújtó nem vonható felelősségre, hiszen az uszítás nem feltétlenül konkrét személy vagy személyek elleni meghatározott bűncselekmény elkövetésére irányul, amely a felbújtás megállapításának az okozatosság folytán feltétele. Esetünkben azonban nincs a Btk-ban olyan speciális tényállás, amelynek elkövetése esetén az uszító magatartása „quasi” felbújtókénti minőségben értékelhető lenne. Ha tehát valaki az uszító jellegű szóbeli, írásbeli tevékenysége folytán mást bűncselekmény elkövetésére hergel, aki végül is ennek hatására erőszakos bűncselekményt követ el, az uszító ezért az eredményért nem vonható felelősségre, legfeljebb az uszító magatartásának bírói elbírálása során értékelhető súlyosító körülményként, az hogy magatartásának következményei is voltak. Ez indokolja a Btk. 269. §-ának kiegészítését az uszítói magatartás eredményének értékelésével, szankcionálásával, a cselekmény minősített eseteinek bővítésével. Ezért indokolt lenne – figyelemmel arra, hogy a Btk. 21. § (3) bekezdése alapján a részesekre is a tettesekre előírt büntetési tételeket kell alkalmazni – hogy a „quasi felbújtó” büntetése igazodjon a Btk. 170. §-a és a

21

166. §-a szerinti cselekmények büntetési tételéhez, s az új szabályozás szerinti alapesethez képest, annak motivációjára tekintettel határozzon meg súlyosabb büntetéseket, hangsúlyozva az Alkotmány 70/A. §-a által kilátásba helyezett büntetés szigorát. A javasolt új normaszöveg a következő lehet: Közösség elleni izgatás 269. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az uszítás erőszakos cselekményeket vált ki, melynek során az (1) bekezdésében meghatározott csoport tagjait bántalmazzák. (3) A büntetés kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az uszítás olyan erőszakos cselekményeket vált ki, melynek során az (1) bekezdésben meghatározott csoport tagjának könnyű testi sértést okoznak. (4) A büntetés öttől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha az uszítás olyan erőszakos cselekményeket vált ki, melynek során az (1) bekezdésben meghatározott csoport legalább egy tagjának súlyos testi sértést okoznak. (5) A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha az uszítás olyan erőszakos cselekményeket vált ki, melynek során az (1) bekezdésben meghatározott csoport több tagjának súlyos testi sértést vagy legalább egy tagjának halált okoznak. (6) A büntetés életfogytig tartó szabadságvesztés, ha az uszítás olyan erőszakos cselekményeket vált ki, melynek során az (1) bekezdésben meghatározott csoport több tagjának halált okoznak. Ne feledjük azonban, hogy a büntetőjog a társadalmi rend megteremtése érdekében mindig is csak ultima ratio-ként használható. Büntetőjogi eszközökkel csak azokra a társadalmi problémákra lehet és szabad hatni, amelyeket az oktatás, nevelés, a kiegyensúlyozott média, az egészséges társadalmi párbeszéd nem képes megoldani. A társadalmi problémák csak a társadalmat alkotó egyének kommunikációja, párbeszéde útján oldhatók meg. Ezért mindaddig, amíg esély van arra, hogy az oktatás, a nevelés, a tudományos érvekkel folyó vita, a vitában egyenlő esélyekkel induló felek a tudományos kérdések igazságát tudományos állásfoglalással tisztázhatják, s meggyőzhetik a bármelyik állításban kételkedőket, ezt az utat, és nem a törvényi tiltást kell alkalmazni. A vitát azonban alkotmányos keretek közé kell szorítani, így ki kell küszöbölni, akár büntetőjogi szabályozással is a gyűlölködést, a gyűlöletre uszítást, s különös súllyal kell büntetni az annak eredményeként megvalósított erőszakos cselekményeket. E tekintetben a szólás szabadsága és a többi alapvető szabadságjog tiszteletben tartása biztosítja a dominancia nélküli párbeszédet, amelyet az érvek ereje és nem az erő érve határoz meg.56 Mindezek után dolgozatomat John Locke szavaival zárom: „De a törvények feladata nem az, hogy a vélemények igazsága fölött őrködjenek, hanem a polgárok és az állam biztonságán és sérthetetlenségén. […] Jobban fejlődik az igazság, ha olykor magára hagyják.”57

56 57

„Egyenlőként együtt élni méltóságban” Fehér Könyv a kultúrák közötti párbeszédről. Strasbourg, 2008. május 7. (3.4.1. pont) Locke, John: Levél a vallási türelemről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 101. 22