A TARTALOMBÓL: A 20/80-as világ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2
A TARTALOMBÓL
Magyarország Rt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Vádirat a globális gazdaság ellen. . . . . . . . 4 A mindent letipró gépezet . . . . . . . . . . . . 4 Új gazdasági modell? . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Választási visszaélések . . . . . . . . . . . . . . . 6 Titanic . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Mesék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Lovas nemzet vagyunk . . . . . . . . . . . . . . . 9 Péntek esti Sajtóklub . . . . . . . . . . . . . . . 11 Globális sakkjátszma . . . . . . . . . . . . . . . 12
A Nyúl, meg a Disznó . . . . . . . . . . . . . . . . 2 Szabadság az, amit nem vehetnek el . . . . . 3 Csak annyit, amennyi jár . . . . . . . . . . . . . 4 Már kész az új halállista . . . . . . . . . . . . . . 7 Öt körmondat – Ne higgy! . . . . . . . . . . . . 8
„Az egyik legvidámabb tapasztalat az életben, ha az ember olyan célpont, amelyet nem találtak el.” Barátaim! Szeretettel köszöntelek benneteket az idei vadászati idény kezdetén. Az esetek többségében megtisztelõ és jó dolog meghívást kapni a hajtóvadászatra. Talán egyetlen kivétel, amikor az embert nyúlként invitálják a nagy eseményre. Az idei vadászati szezon rendhagyónak ígérkezik még egy ok miatt: most ugyanis egy, a szocialista-liberális kormány jóvoltából a börtönbõl frissen kikerült köztörvényes bûnözõ fújta meg a kürtöt. A hatalom, a hálózat kormánya mára Kende Péter és Tasnádi Péter arcvonásait öltötte magára. A szörnyarcúak megbízói pedig elégedetten dörzsölgetik fehér kesztyûs kezeiket, mert attól hiszik magukat úriembereknek, hogy a piszkos munkát senkiháziakkal végeztetik. Piszkos munka pedig akad éppen elég. Mert túl sokan vagyunk. Mert még nem sikerült teljesen elhallgattatni bennünket. Mert együtt vagyunk, hiszünk az igazunkban, s nem adjuk meg magunkat. Mert kidugtuk fejünket a mindent elborító médiavilág mocsarából. Mert semmiképpen sem akarunk tökéletes fogyasztók, hamburgerzabáló zombik, a Nagy Testvért bámuló konzumidióták lenni. Mert nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy a Tshcibo a legtöbb, mi adható. Mert élünk a gyanúperrel, hogy ha a fejét három irányba mozgató, intelligens fogkefe lesz tényleg a legfontosabb, akkor a világ megérett a pusztulásra. Mert nem gondoljuk, hogy attól vagyunk európaiak, ha nem vagyunk magyarok többé. S mert tudjuk, hogy a híradók hivatalos hírei mögött és alatt van ismét az igazság. Mert jól ismerjük azt az újságíró-fajtát, akirol már Márai Sándor is megemlékezett: „(…) A világban sûrûn sündörög ez a fajzat. Mint a poloskák, szívják a Szellem vérét. Bûzösek, csípéseikkel kellemetlenkednek mindenkinek, aki tehetséges vagy jellemes. A demokrácia és a bolsevizmus egyformán jó palást számukra, e rendszerek redõi között szaporodnak, melegednek, mint falusi pásztor prémes, meleg gubájában a bolhák.”
Most ismét elõkerült az összes. Mindegyik, akiket jól ismerünk. S most azt mondják, mi tiportuk lábbal a sajtószabadságot, és nincs jogunk tüntetni a jussunkért. De van!
2
Bayer Zsolt, a polgári körök augusztus 30-i, Magyar Televízió elõtt tartott tüntetésén elmondott beszédének teljes szövege.
Bayer Zsolt publicista Mert az elmúlt négy esztendõben mindössze annyi történt, barátaim, hogy más hangok is hallatszottak a mocsármédia egyszólamú kórusa mellett. Ezeket a más hangokat most levadászásra ítélték. Szilenciumra ítélték. Anyagi, egzisztenciális ellehetetlenülésre ítélték. Ezt tették negyven éven át. Van benne tapasztalatuk. De most itt vagyunk. Ameddig vagyunk, s ameddig ilyenek vagyunk, addig nem lehetnek nyugodtak és elégedettek sem a hatalom mai birtokosai, sem a médiavilág felkent papjai, az üresfejûek és az üres lelkûek. Barátaim! Szolzsenyicin azt mondta: ha hirtelen mindenki elkezdene igazat mondani, 24 óra alatt megbukna a diktatúra. Ezért van az, hogy soha senki nem félt annyira az igazságtól, és soha senki nem akarta annyira a médiát, mint a náci, és legjobb tanítványa, a kommunista. Amikor százezer szovjet katona védte õket, akkor is rettegtek az igaz-
ságtól, most pedig betegesen rettegnek tõle. Persze azt fogják majd kérdezni ártatlanul: de hát hol van itt kommunista? A helyes válasz az, az igazság az, barátaim: hogy mindenhol. Mert a kommunista nem vész el, csak átalakul. Leginkább bankszakemberré alakul, becsületes nagyvállalkozóvá, nagytõkéssé, a magántulajdon szentségének hirdetõjévé. No és persze a sajtószabadság nagy barátjává. Ma senki sem óvja jobban a sajtó szabadságát, mint az egykori cenzorok. Cenzor és hajdani „megfegyelmezett” ma egymás vállát lapogatják, szeretik, tisztelik és kölcsönösen feltételezik egymást. Egyik a hatalomban ül, másik a sajtóban hazudozik, kéz kezet mos, s aki nem tûri ezt a velejéig rothadt konszenzust, azt levadászásra ítélik. Gondoljátok meg, mi lett volna, ha az elmúlt négy évben valamelyikünk azt találja monani, hogy levadássza mondjuk a hét törpét. A hét porcogós gyûlöletmestert. A botrány megjárta volna még a messzi Amerikát is. Most pedig, a börtönkosztot nem kedvelõ bûnözõ, akibõl a mocsármédia sztárt csinált, bejelentette, hogy egyenként fog levadászni bennünket. Kiket is? Tóth Gy. László barátomat. Molnár Tamás barátomat. Bencsik András barátomat. Lovas István barátomat. Itt állunk, egy sorban. Innen üzenjük a bûnözõnek és a fehér kesztyûs, gyáva hobbimészárosoknak, hogy bennünket nem lesz elég levadászni! Most már mindannyiunkat le kell vadászni. Benneteket is, akik eljöttetek nemet mondani a hazugságra, a lelkiterrorra, a piszkos kis lopakodó diktatúrára. Ez a vadászat sikertelen lesz, barátaim. Mert a polgár egyebek mellett arról is felismerhetõ, hogy nem hajlandó félni soha többé. Barátaim! Az idei vadászati szezont ezennel megnyitjuk! Az idény jelszava: sok nyúl is disznót gyõz. Még akkor is, ha elõbb-utóbb az összes disznó megkapja majd a nagykeresztet. S a legrosszabb hírünk, amit el tudunk nekik mondani: a Sajtóklubot folytatni fogjuk! Mert bennünket megállítani már nem lehet! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!
Kedves barátaim, honfitársak, embertársak! Ezrek és ezrek állnak itt, hogy közösen gondolkodjuk, együtt érezzünk, és erõsen akarjunk valamit, ami a létezés – az emberi és nemzeti lét egyik legfontosabb célja, s úgy hívják: szabadság. Értelmezzük, szeretjük és hívjuk ezt a szót, ezt az isteni fogalmat, amit a történelem során oly sokszor megpróbáltak gúzsba kötni, nyíltan eltiporni – vagy ami ravaszságában éppoly veszélyes: félremagyarázni és ikertestvérétõl, a felelõsségtõl elválasztani. Ahol és amikor látszatra mindent szabad, egyre több felelõsség esik a személyes lélekre, hogy mit enged meg magának, de egyre éberebben kell figyelnie a hatalom szervezetének is, hogy – mivel módjában áll – ki ne sajátítsa, házi szolgává ne alázza ezt az egyetemes emberi jogot. A közlés szabadsága – lett légyen ennek eszköze tévé, rádió, sajtó, sõt, az úgynevezett magas irodalom – nem ilyen-olyan érdekérvényesítõ klikkek privilégiuma, amivel bárki tetszés szerint játszadozhat. A józan emberi ész, a tisztesség így kívánja: mondd a magadét, de ne akadályozd, hogy én is a magamét mondjam! Soha, semmilyen körülmények között ne hamisíts, ne takarózz azzal a cinikus ál-igazsággal, hogy a
Jókai Anna, a polgári körök augusztus 30-i, Magyar Televízió elõtt tartott tüntetésén elmondott beszédének teljes szövege.
Jókai Anna író
cél szentesíti az eszközt; mert a felhasznált nemtelen eszköz a cél tisztaságát is bepötytyözi. Hát még ha a cél is hibádzik! A manipulációnak változatos formáit ismerjük: önkényes kiemelés a szöveg- összefüggésbõl, parányi nyelvtani torzítás a mondaton, és máris kész az eredeti szándéknak akár az ellentétét bizonyító eltervelt sokkjó ha figyelünk
hatás. Mindennapos tapasztalat az elhallgatása a dolgoknak, vagy elhallgattatása a közvetítõnek. Az eleven tény mintha meg sem született volna, síri csönd veszi körül, s aki mégis szólna, kibbillentik abból a helyzetébõl, ahol tiszte szerint megtehetné ezt. Pedig oktalan gõg, amikor mértéket nem ismerõ úgynevezett „mértékadó körök” arra számítanak, hogy amirõl nem beszélnek, az nincs. Néha a trükk ideig-óráig beválik, aztán az igazság a legváratlanabb pillanatban megrázza magát és teljes pompájában megmutatkozik. Így történt ’56 megalázott szellemével – s hasonlóképp fog történni mindig a jövõben is, ha csak a segítõ isteni szféra végleg el nem szakad a puszta matériába süppedõ világtól. De nem. Ez nem következhet be. A harmadik évezred embere – az önmagát a fejlõdés jelenlegi fokán egy nemzet keretében megvalósító ember – hitem szerint ezt nem engedi: az újkori barbárság hömpölygõ áradatának saját lelki-szellemi-testi tömör valóságával vet gátat. Az ár ellen nem könnyû védekezni. A munkálkodót az anarchista nihilista kineveti, a rombolásban érdekelt hátulról tarkón vágja, a bámészkodó pedig azt hiszi, csupán egy szerencsejáték tanúja, ahol büntetlenül kibic lehet. Márpedig a kibicnek semmi se drága, amíg végre fel nem ismeri, hogy az o tétje is az asztalon hever, s ahol olyan játszma folyik, hogy csak egy színre lehet tenni, ott furcsamód mindig a bank a nyerõ.
A gondolat-szabadság a gondolat kifejezhetõségére is vonatkozik. Az érzések kinyilvánítása nem siránkozást és ódzkodást jelent. Hanem azt, hogy vágyunk az otthonosság érzetére, ahol mindenkinek joga, hogy sérelmeit és álmait, véleményét elmondhassa, s ugyanakkor kötelessége, hogy a másikat meghallgassa. Ehhez szükséges az az akarat, ami a mérleg serpenyõjének mindkét oldalát felszabadítja, s ránk bízza, a súlyt melyik oldalra helyezzük. A mérleg nyelve – a szeretet Istene – jelezni fog, mér. Ez a mi reményünk. Ez a mi jövõnk. Szüntelenül cselekedni, hiteles emberekkel. Óvakodni a talpnyalóktól, szélkakasoktól, lakájoktól, karrieristáktól. Bizony, egy kicsit finnyásabbnak kell lennünk arra, kire, mit bízunk. Az egyént nem mint csoport-tagot, általánosítva vizsgálni, hanem mint felelõs személyiséget: hiszen a végsõ ítélet is így történik majd: Isten tenyerén állunk, ki-ki a maga põre valóságában – és senkire se háríthatjuk át teljesített vagy éppen cserben hagyott életfeladatunkat, felelni kell: mit tettél magaddal, családoddal, embertársaiddal, a neked juttatott talpalatnyi hazáddal, ezzel a sokat szenvedett, mégis tündökletes Magyarországgal? Mire figyeltél – ha valóban választhatsz – a sokféle hangból, villódzó képbõl, a vegyes szövegbõl? Mert a befogadónak se kisebb a felelõssége, mint a hirdetõnek. Meg tudjuk-e különböztetni a nemes pátoszt a dagályos frázisoktól? A gyermeki bizalmat az infantilis balekségtõl? Az egyszerû, világos szót a primitív panel-beszédtõl? Az igazat a hazugságtól? Az örök eszmét a rögeszmétõl? A látvány, ami fáj, az, ami. Elég néven nevezni, jelzõk nélkül is, határozottan. A méltóság az, amit nem hivatal tûz a mellünkre. Mi magunk vívjuk ki magunknak. Akik ma itt vagyunk, lehet, hogy árnyalatokban különbözünk. Egy azonban biztos. A hûség aurája alatt gyûltünk össze, nem karrierünk javára, nem elõnyökért törleszkedve. Végeláthatatlanul sokan vagyunk. Ez volna a tömeg? Nem. Nem a tömeg. A tömeg mint a massza, gyûrhetõ, befolyásolható, lefokozza az egyéniséget. Én a magyar nép egy részét látom. A nép az ember legszebb, legönzetlenebb tulajdonságait képes megsokszorozni. Így legyen. A rész kínáljon példát az egésznek. Isten adott nekünk türelmet, sokat is. Fog adni erõt is, nem keveset. 3
„A hiányok egyre hosszabbodó láncolata keserûséggel tölt el bennünket. Ebben a most épülõ új szocializmusban nem a boltok piacáról hiányzik az áru. Ebben az új szocializmusban nem az hiányzik, ami megvehetõ, hanem az, ami nem, mert nem ára, hanem értéke van.”
Orbán Viktor, a polgári Magyarország miniszterelnökének a polgári körök augusztus 30-i, Magyar Televízió elõtt tartott tüntetésén elmondott beszédének teljes szövege.
Az emberiség egyötöde számára a szomjúság mindennapi élmény. Az emberiség kétharmadának nem jut tiszta víz. A világban minden tizenötödik másodpercben meghal egy gyermek olyan betegség következtében, amelytõl a tiszta víz megkímélte volna.
Õ a jövõ. Reméljük neki már nem hazugságok közt kell felnõnie Jó estét kívánok, kedves Barátaim! Aki sohasem látott egy pohár tiszta vizet, abban legfeljebb homályos vágy él, valami nehezen elképzelhetõ elérhetõ és elérhetetlen iránt. De mit érez az, aki kemény munkával víztisztítót épített, s mire a munkával készen lett, és végre tiszta vizet öntött a pohárba, rögtön ki is ütik a kezébõl? Kedves Barátaim! Ebbõl is látható, hogy bár az emberiség boldogabb harmadához tartozunk, ez nem 4
ment meg bennünk attól, hogy kutyául érezzük magunkat. Nem kell félnünk a szomjhaláltól, nem kell rettegnünk a rossz víz okozta betegségektõl, mégis gyötörhet bennünket a szomjúságérzet. Szomjazhatunk arra, hogy tiszteljék emberi méltóságunkat, elidegeníthetetlen jogainkat. Szomjazhatunk arra, hogy a velünk vitázók, ne a gumibot nyelvén fogalmazzák meg ellenvéleményüket, ne betört és véres fejekkel tegyenek pontot a párbeszéd végére. Szomjazhatunk arra, hogy ne a kormány-
váltáskor sebtében kihozott, a nemzeti érzelmû embereket nyíltan megfenyegetõ köztörvényes bûnözõk legyenek a televíziók ünnepelt sztárjai. Szomjazhatunk arra, hogy elmondhassuk a véleményünket, hogy meghallgassák a véleményünket, hogy figyelembe vegyék, amit mi szeretnénk. Szomjazhatunk arra, hogy ismét tiszta beszédben, õszinte szavakban, igaz gondolatokban lehessen részünk, arra, hogy a valóság tényeit megismerhessük, õszintén beszéljenek velünk, hogy ne fedjék el álságos
díszletekkel azt, ami körülöttünk történik. Ne fedjék el a jövõt, amely ránk vár. Kedves Barátaim! Van úgy, hogy a dolgokat akkor tudjuk igazán megbecsülni, amikor éppen elveszítjük õket; dolgok, melyekhez hozzászoktunk, és így nem létezésük tûnik értéknek, hanem a hiányuk fájdalmas. Így okoz sok-sok embernek fájdalmat a Széchenyi Terv megfojtása, a gazdahitelek felszámolása, a nemzet határokon átívelõ egyesítésének lefékezése, a nemzeti öntudatunk és büszkeségünk letörésére tett kísérletek. Így okoznak fájdalmat a történelmi egyházainkat visszaszorító törekvések. Így okoz fájdalmat, hogy a magyarok már megint nem lehetnek fõvállalkozók a saját hazájukban. Így okoz sokszázezer embernek fájdalmat az egyetlen polgári, nemzeti napilap, a Magyar Nemzet üldözése, a Sajtóklub betiltása, a Magyar Rádió elleni meg-megújuló támadások, a közszolgálati televízió polgári értékeket közvetítõ mûsorainak kormányzati szócsõvé alakítása. Hiányzik az, amit elvesznek, és hiányzik az is, amit megígértek, de nem adták oda. Hiányzik, hogy a béremelések az egészségügyben nem a fizetések teljességére vonatkoznak. Hiányzik a beígért hûségjutalom. Hiányzik, hogy a minimálbért mégsem kapják meg teljes egészében azok, akiket illet. Sokaknak hiányzik a megígért ingyenes tankönyv. Hiányzik, hogy a pedagógus-béremelésbõl kivették a hitoktató tanárokat. Kedves Barátaim! A hiányok egyre hosszabb láncolata keserûséggel tölt el bennünket. Ebben a most készülõ, új szocializmusban nem a boltok piacáról hiányzik az áru. Nem az hiányzik, ami megvehetõ, hanem az, ami nem vehetõ meg, mert nem ára, hanem értéke van. Kormányváltástól függetlenül továbbra is igaz, hogy életünk több mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. Továbbra is igaz, hogy ami többé teszi, attól szép: a család, a gyermekek, az emberi méltóságunk, a hitünk, és a szabadságunk. Ma azt érezzük, hogy a kormányváltás utáni világban ezek az értékek egyre hátrább szorulnak a közélet világába, elporladnak, köddé válnak, hiánnyá silányulnak. Eddigi tapasztalataink megerõsítik azt a régi gondolatunkat, hogy lényegében csak kétfajta világ létezik: az, amelyik a bennünk élõ jóra épít, és a másik, amely a rosszra való hajlamainkra alapoz. Az elmúlt négy évben a legnagyobb öröm talán éppen az volt, hogy láthattuk, miként nyílnak ki és fordulnak egymás felé az emberek. Láthattuk, hogyan becsülik meg egyre inkább egymás munkáját, eredményeit, s hogyan tanulhatunk meg örülni egymás sikereinek. Láthattuk, hogy nõttön-nõ azok száma, akik akkor érzik sike-
A polgári Magyarország miniszterelnöke Orbán Viktor
resnek magukat, ha a körülöttük élõk élete is sikeres. Láthattuk, hogyan lettünk – igaz, kemény küzdelem árán – úrrá napról- napra a szocializmusból magunkkal hozott, jobb sorsra érdemes erõinket megbénító irigységen. Irigység, mint Önök is tudják, természetesen mindig, minden korban, minden emberben létezett. De csak egyetlen olyan rendszert jegyzett fel a történetírás, amelynek mozgatóereje az irigység volt. A szocializmus volt az egyetlen olyan
rendszer, amely nem arra törekedett, hogy az emberek szorgalmuk, a munkájuk, tenni akarásuk, családjuk iránti szeretetük ereje révén gyarapodhassanak és boldogulhassanak, hanem arra törekedett, hogy az igyekvõket gáncsolják, a sikereseket földre rántsák, a kiemelkedõket kiszorítsák. A Széchenyi Terv megfojtása, a gazdahitel fölszámolása, a magyar vállalkozók háttérbe szorítása mind azt jelzik, hogy véget ért a polgári Magyarország „teremts magad“ világa. A „teremtsd magad” világa az, amikor az állam hivatása az lehetett, hogy segítse az embereket abban, hogy felépíthessék a saját világukat. Kezdjük már érteni, hogy a most épülõ szocializmus a régrõl ismert „tõlünk kaptad” világa. Olyan világ, ahol jó esetben ajándék érkezik, a mindenkit megilletõ jogos juss helyett, és ahogyan az már lenni szokott: az ajándéknak ára van. Az ár nem más, mint a szabadság. Mert a szabadság nem az, amit adnak, hanem az, amit nem vehetnek el. Tizenkét év alatt felnõtt egy új polgári és nemzeti értékrend, amely helyet követel magának. Tartós, erõs, mélyen kötelezõ, melynek hívei évrõl-évre szaporodnak. Nem akarunk semmi többet, csak azt, ami jár, ami a jussunk. A magyar gazdaság erõteljes, forgalmas, széles utakon, felüljárókon halad. A média világában pedig mintha egy középkori városnegyed egyirányú utcáiba lennénk beszorítva. Valóban így kezdõdne a XXl. század? Valóban csak egy irányba szabad közlekedni? Mi nem vitattuk el azoknak a jogát, akik ezt az új szeleknek hódoló, szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen ez az o közszolgálati televíziójuk. De azoknak a millióknak is joguk van az o szívükbõl beszélõ az õ lelkükhöz szóló közszolgálati televízióra, akiknek a képviseletére itt ma megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen. Olyan törvényre van szükség, amely két, egyenrangú csatornára osztja a Magyar Televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen. Szükség van egy polgári és nemzeti értékek alapján állóra is. Az Országgyûlésben vitézkedõ pártjainktól azt kérjük, hogy a szükséges törvénymódosítást elõkészítsék, és a Tisztelt Ház elé terjesszék. Nekünk és Önöknek, kedves barátaink, az lesz a dolgunk, hogy ha ezt a törvényjavaslatot az Országgyûlésben nem fogadják el, akkor egy tavaszig megszervezhetõ és megszervezendõ népszavazással jussunk hozzá ahhoz, ami a polgári és nemzeti gondolkodású milliókat megilleti. Kedves Barátaim! Ma is megtapasztalhattuk, milyen sokan vagyunk, milyen erõsek vagyunk. Akár arra is gondolhatnánk, hogy egyszerûen fel5
emeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött, de nem adunk ki ilyen jelszót. Mert nem szeretjük a lökdösõdést, és nem vagyunk úgy öltözve. Vannak közös értékeink és van közös múltunk. De erõnk igazi forrását a közös cél jelenti. Mert a cél erõt ad és rendet teremt, éppúgy, mint az iskolában hajdanán, amikor mágnest tettünk a fémreszelékkel teli papírlap alá. Mi továbbra is olyan hazában akarunk élni, amelyet bátor és szabad emberek építenek a maguk számára, a saját szájuk íze szerint. Olyan hazában, ahol békesség uralkodik, ahol gyarapodnak a családok, az emberek belsõ harmóniában és szabadságban élhetnek. A cél erõt ad és rendet teremthet: ha van célunk, akkor tudjuk, milyen úton kell haladnunk. Tudjuk, ha beborul az ég, a csillagok akkor is világítanak a felhõk felett. Ha ezt tudjuk, soha sem tévedünk el.
kat. Mirõl is? Arról, hogy mi azért dolgoztunk, hogy 15 éven belül egy magyar ember életminõsége elérhesse európai társaiét. Ezért indítottuk el a Széchenyi Tervet, az út-, vasút- és hídépítéseket, a milliárdos idegenforgalmi, szálloda- és fürdõfejlesztéseket és az otthonteremtés programját. Ma már az új kormány még nyomasztó médiafölényével sem tudja titokban tartani, hogy a polgári kormány által megindított nagy ívû fejlesztések korszakának véget vet. Visszaesés, átütemezés, lassítás, megszüntetés. Tudnunk kell hát, hogy igazunk van, és errõl meg kell gyõznünk másokat is.
Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Az áprilisi választások eredménye nem térít el bennünket a célunktól. Ugyanazon az úton fogunk járni, még ha lassabbra is kell fognunk a lépéseinket. Október 20-án újra választások lesznek. Éppoly jelentõsek, mint az országgyûlési választások. A tét nagy, az erõpróba komoly. Ha azt akarjuk, hogy a nemzet ismét magára találjon, hogy a családok az ország minden településén megbecsülésben élhessenek, hogy a tehetséges, és szorgalmas fiatalok a legkisebb faluban is megkapják a tanulás lehetõségét, hogy a magyar vállalkozók itthon munkához juthassanak és kenyeret adhassanak az embereknek, ha azt akarjuk, hogy szüleink, nagyszüleink nemzedékének mindenhol tisztességes és emberséges bánásmódban legyen része, ha véget akarunk vetni a polgári értékek mellett elkötelezett, nemzeti érzelmû, becsületes emberek elbocsátásának, ellehetetlenítésének, lejáratásának és üldözésének, ha véget akarunk vetni az országot elborító hazugság-hullámnak, akkor ideje félre tenni az áprilisi választások feletti keserûséget! De ha félretesszük a kesergést, mit is kell tennünk hát, kedves barátaim? Elõször is egyre világosabb, hogy apad annak jelentõsége, hogy a polgári oldalhoz tartozók közül 6
ki melyik párttal rokonszenvezik, mert most nem pártokban, hanem nagyobb egységben, tágasabb összefüggésben, szélesebb ölelésben kell gondolkodnunk. Tudjuk, hogy az önkormányzati választások egy fordulósak. Nincs mód arra, hogy erõinket – mint áprilisban – csak a második fordulóra egyesítsük. Egy a tábor, egy a zászló! Másodszor is, fejezzük be a kicsit hosszúra nyúlt és ma már sehova sem vezetõ önostorozást! Ami elmúlt, elmúlt. Vége. Új küzdelmek várnak mindannyiunkra. Ha gyõzni akarunk, csak úgy tudunk, ha érezzük az erõnket, ha mindannyian hisszük, hogy sikerülni fog. A keleti népek úgy tartják, hogy a tigrist elõször gondolatban kell elejteni, a többi puszta formalitás. Harmadszor: a ránk nehezedõ nyomás ellenére ki kell tartanunk a meggyõzõdésünk mellett! Negyedszer: tudnunk kell, hogy errõl meg kell gyõznünk másokat is. De hogyan is kell meggyõznünk a többieket? Mondjuk el, hogy igaz ugyan, hogy a kormány ígéreteinek egy részét betartotta. Megemelte a béreket és a nyugdíjakat, de azt már senki sem gondolhatja komolyan, hogy az erre valót a kormányváltás utáni ötven nap alatt termelte mg a magyar gazdaság! Az igazság az, hogy a bér- és nyugdíjemelésekre valót az elmúlt évek közös erõfeszítései teremtették elõ. Tudnunk kell hát, hogy igazunk van és errõl meg kell gyõznünk máso-
Kedves Barátaim! Mi tette lehetõvé azokat a régen várt fejlesztéseket, amelyeket az elmúlt négy évben megindíthattunk? Egy eredményes és sikerekben bõvelkedõ gazdaságpolitika: a magyar modell. Az a gondolkodásmód, amely túl mert lépni a tankönyvek – kõbe vésettnek hitt – tételein, és amely mindannyiunk számára lehetõvé tette, hogy a magunk útján, a magyar úton járva jó erõben jutva juthassunk el az Európai Unió tagjai közé. Az új szocializmus építõi úgy tesznek, mintha ezen az úton mennének tovább. Igaz, az irányjelzõ nem villog. De jól látható, hogy a kormány erõteljesen balra húz. Ez az oka, hogy az elsõ kerék már az árokban kacsázik, és úgy tûnik, ezt a sorsot a hátsó sem kerülheti el. Csak néhány, alig észrevehetõ kormánymozdulat még, és örülhetünk, ha nem borulunk az árokba mindenestül. Az, hogy a gazdaság rossz irányba halad, a mai naptól nyílt titok. Több lap is címoldalán hozta a hírt, hogy 2002 az utolsó lesz a magyar mércével mért bõség éveinek sorában. Jövõre – írják – az új szocialista jövõ építõi már nem kívánják emelni a béreket. Az azt követõ három évben pedig már az inflációt sem követik a keresetek. Az eddigi munkánkkal kiérdemelt bõségért – a gazdaság irányítóinak akaratából – most majd négy szûk esztendõvel kell vezekelnünk. Kedves Barátaim! Mivel a médiából mindezt nem lehet megtudni, Önöknek kell elvinni ezeket a híreket azoknak, akik nincsenek velünk. Teendõink sorában ötödször most arra van szükség, hogy mindannyian ismét ott legyünk a választások napján, október 20-án, a szavazófülkében. Végezetül, hatodszor, szükségünk van mindannyiunk féltõ figyelmére, hogy közös erõvel õrködjünk a választások tisztasága felett. Ha elég bátrak, kitartóak és elszántak vagyunk ahhoz, hogy mindent valóban megtegyünk, akkor jó reményünk lehet, hogy ismét tiszta víz kerülhet a poharunkba. Váljék egészségükre! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!
A Horn-kormány óta és végig a Fidesz-kormány alatt elsõszámú gazdasági vezetõ volt az az ember, aki ma az MTV illegitim ügyvezetõ alelnöke, döntéshozó embere. Olyan vezetõket nevezett ki, akiknek pártállásuktól fogva az a feladatuk, hogy cenzúrázzák a mûsorokat.
Jó estét kívánok kedves nézõink, köszöntöm Önöket! Talán elfogadják tõlem ezt a megszólítást, hiszen több mint negyven éven keresztül köszöntöttem Önöket így a televízió képernyõjén keresztül. Most személyes találkozásra is sor került. Kollégáim, akik még ma is az MTV-ben dolgoznak, és akik éppúgy a polgári értékeket vallják magukénak mint én, megkértek jöjjek el ide ma este és beszéljek a nevükben. Hogy miért éppen én? Egyrészt a 42 éves televíziós múltam miatt, másrészt azért, mert én már nyugdíjban vagyok, nincs veszteni valóm. Én ugyanis önként távoztam a Magyar Televízióból, azt is elmondom, hogy miért. Tavaly október 23-án fontosnak találtam volna megosztani a nézõkkel egy gondolatomat. Ezt a fõnököm nem engedte, az a fõnököm, aki évtizedek óta elmozdíthatatlan volt a helyérõl ávós édesapja miatt. Ezt nem tûrhettem. Rendszeresen járok bevásárolni. A családom egyik fele barna, másik fele fehér kenyeret kér. Természetes, hogy a legkisebb üzletben is meg tudom vásárolni mind a két félét. Ez jelkép is lehet, hogy a modern társadalomban nagyon sok területen elvárható, hasonlóképpen a szabad választás és annak kielégítési lehetõsége. Hol van már az az idõ, amikor egyféle kenyeret lehetett, kellett ennünk, igaz 3,60-ért, de ez az idõ ma már csak mosolyt fakasztó kampányfogásként sejlik fel.
Mondom ezt a példát itt és most, mert azok az Önök által becsült, elismert egykori televíziós kollégáim jórészének mindennapi kenyerét, a megszólalás, megjelenés jogos igényét fenyegeti veszély. Az volt a kívánságuk, hogy nevükben, értük és sokak helyett szóljak itt, mert én tavaly óta nyugdíjban vagyok, nekem nincs mit vesztenem, nekik annál több. Azért is kértek meg, mert az elmúlt évtizedekben sokszor küzdelmek között kellett objektíven közölnöm a híreket. Ma este is az objektivitást kérték tõlem, hogy így tolmácsoljam gondolataikat. Tisztelt nézõk! Önök nem tudhatják, hogy 1994-ben az MTV folyosóin megjelent egy „plakát“. Ez volt ráírva: halállista. Majd következett egy hosszú névsor, azoknak a kollégáknak a nevével, akikrõl egyértelmûen kiderült, hogy jobboldali gondolkodásúak, kettõ akikrõl csupán sejteni lehetett, hogy azok. Ha fizikai likvidálás nem is volt, lelki és egzisztenciális kivégzés annál több. Sokakat elbocsátottak, másokat – több tucat embert – elnémítottak, lefokoztak, elvették mûsoraikat stb. Ez az állapot évekig eltartott. Sokaknak nem sikerült visszakerülniük, másoknak igen, de esetleg ráment az egészségük. Amikor 1998-ban a Fidesz került hatalomra, sokáig nem történt semmi. Az MTV-ben évekig nyugodtan készíthetett mûsort – egyébként megérdemelten – a tehetséges Vámos Miklós, Szegvári Katalin, Váradi Júlia, Szilágyi János, Fodor János, Sebes György, Juszt László, Kepes András és még sorolhatnánk. Itt kell megemlíteni egy fontos tényt: a Horn-kormány óta és végig a Fidesz-kormány alatt elsõszámú gazdasági vezetõ volt az az ember, aki ma az MTV illegitim ügyvezetõ alelnöke, döntéshozó embere és aki szószegõ módon azonnal hozzálátott a tisztogatáshoz. Olyan vezetõket nevezett ki, akik aktívan részt vettek az MSZP választási kampányában és akiknek pártállásuktól fogva az a feladatuk, hogy cenzúrázzák a mûsorokat. Az sem véletlen - folytatódik kollégáim eszmefuttatása –, hogy a Fidesz kormány alatt a polgári értékrendet valló kollégák – tisztelet a kivételnek – gondolataikat alig merték megjeleníteni a képernyõn. Csak szûk körben, suttogva beszélgettek politikáról a folyosón vagy a szerkesztõségi szobákban. Sejtették ugyanis, hogy – ahogy 94 és 98 között –, úgy
szocialista-liberális gyõzelem esetén eljön a bosszú ideje, elbocsátják, vagy elhallgattatják õket újra. Biztosak lehettek benne, hogy az õ esetükben nem állnak majd ott a kereskedelmi tévék, a nyugati kapcsolatok, a Soros-ösztöndíjak vagy más menekülési lehetõségek és a szocialistákkal ellentétben nem lesznek munkát adó Fidesz közeli cégek sem. Tisztelt jelenlévõk! Nehogy azt higgyék, hogy ezek az emberek gyávák. És nehogy azt higgyék kevesen vannak! Sokan vannak, jó szakemberek és alig várják, hogy dolgozhassanak. Föltéve persze, ha van hol. És hogy legyen hol, azért vagyunk most itt! Legyen médiaegyensúly! Legyen számunkra bármely a másik oldaléval egyenlõ csatornánk. A mindenkori ellenzéknek teljesen jogos vágya, hogy mindig legyen súlyának megfelelõ megszólalási lehetõsége. Ezt kérjük, követeljük a sajtószabadság nevében. Hogy mennyire jogos követelés ez - folytatódik kollégáim írása - már kész az új halállista, amelyet állítólag az MSZP-s és SZDSZ-es kurátorok állítottak össze. De hogy kik vannak rajta, azt csak az önkormányzati választások után hozzák nyilvánosságra. Egy biztos, a fiatalokat sem kímélik. Az MTV Akadémiáján az idén végzett tizennyolc, diplomás, több nyelven beszélõ fiatalt visszaminõsítik, megalázzák, lefasisztázzák. Van olyan kolléga, akit heteken keresztül fenyegettek telefonon azzal, hogy õt is és családját is húskampóra fogják akasztani. Mindez a tökéletes médiadiktatúra éveit idézi. A hatalmon lévõknek be kellene látni, hogy a médiaegyensúly valóban a demokrácia alapkövetelménye. Az, hogy hallatszódják, látszódják a másik fél is! Rákosi Jenõ, az egykori Budapesti Hírlap alapító-fõszerkesztõje írta lapjában éppen 90 évvel ezelõtt: „A napisajtó a nemzet nevelésében az iskolánál is fontosabb hivatás, mert felnõtteket nevel.“ A sajtó ma már ennél is több, a nemzet formáló ereje. Az elektronikus sajtó különösképpen. Ezért akarunk belõle annyit, amennyi megillett bennünket - zárul televíziós kollégáim közleménye. Mindannyiunk összecsengõ véleménye után, hadd idézzem Petõfit: „Mienk, mienk lesz majd a gyõzelem, Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket, Mert a jó ügynek végre gyõzni kell! Az ellenségé még a hatalom, Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de Akik vagyunk, mind elszánt férfiak, S ha ott a többség, itten az erõ, Mert a mi fegyverünk az élesebb, Mert az igazság a mi fegyverünk.” 7
Kerényi Imre Szervusztok testvérek! Szervusztok érintettek! Szervusz MDF, szervusz Fidesz! Szervusztok kereszténydemokraták, kisgazdák, nemzeti liberálisok és nemzeti radikálisok! Szervusztok szociáldemokraták, szocialisták! Szervusztok jobb- és balodali honfiak, szervusztok romák! Szervusztok örmények, rácok, horvátok, svábok, tótok, zsidók, románok! Szervusztok magyarok! Szervusz nemzeti oldal! Éljen szeretett hazánk, Szent István Magyarországa! Öt körmondat következik. Elsõ mondat. Hazánk népességének 76 százaléka szerint az ellenzék értékvilágának tükrözõdnie kell a Magyar Televízió képernyõjén, hazánk lakosságának 75 százaléka vallásos, hazánkban a parlamenti mandátumok 49 százalékát a nemzeti oldal bírja, ám e pontosan mérhetõ sokaságnak nincs televíziója. Második körmondat. Kormányon lévõ honfitársaink a sajtószabadságot, a tájékoztatás és a véleménynyilvánítás szabadságát lábbal tiporják, ezért mi ma az MTV fölénk magasodó székházát a sajtószabadság ravatalává nyilvánítjuk, és miként Antall József miniszterelnök úr ravatalát is elborítottuk a kegyelet virágaival, Orbán Viktor miniszterelnök úr beszéde után megindulunk e hatalmas ravatal felé, és a gúny virágait a falakra hajítva eltemetjük a magyar sajtószabadságot! Harmadik mondat. E szimbolikus rítus közös megvalósításával követeljük, hogy a parlament az õszi ülésszak folyamán szavazzon meg a nemzeti oldal számára egy közpénzbõl finanszírozott égi és földi sugárzású televíziós csatornát. És amiképpen 1956ban Nagy Imre miniszterelnök úr a szabad világ segítségét kérte, a jelenlevõk tisztelettel felkérik az európai szervezeteket, hogy kísérjék figyelemmel a magyarországi eseményeket és segítsék a hazai médiaegyensúly megvalósulását. És végül az 1848-as ifjakkal, a 12 pont szerzõivel szólván: kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését. Úgy legyen! Ámen! Pokorni Zoltán Jó estét kívánok! Jó estét kívánok mindenkinek! Azért jöttem el ide ma este, mert itt a helyem. Azért jöttem el ide ma este, mert egy ideje nem voltam semmilyen politikai rendezvényen, s talán még egy ideig nem is leszek, de fontosnak tartottam, hogy ezt a mai alkalmat megragadjam, hogy megköszönjem mindenkinek, aki figyelemmel volt irántam, megköszönjem mindenkinek, aki felhívott, levelet írt, megköszönjem a saját és a családom nevében. Amikor az ember nehéz helyzetbe kerül, a barátaihoz fordul segítségért, a régi dolgaihoz lép vissza egy kicsit. Talán tudják, hogy én valamikor tanár voltam. Még a nyolcva8
Kerényi Imre és Pokorni Zoltán, a polgári körök augusztus 30-i, Magyar Televízió elõtt tartott tüntetésén elmondott beszédének teljes szövege. „Ne hidd, ne hidd, ami igaz, Ami kegyetlen, ami gaz, Mi ocsmány és alávaló Ne hidd, ne hidd, ami való. Hazugság, amit a lap ír, Félrebeszél az a papír. Meredt szemekkel aki súg az mind gyalázatos hazug. Ugratnak, játszanak veled. Nem lehet az! Hogy képzeled? Nem hiheted, ha van hited, Gazember vagy, ha elhiszed. Ne hidd el, ne hidd el mi gaz, Ordítsd az égre: nem igaz! Szeme közé kacagj neki, Ki a borzasztót hirdeti. Hallod? Ne hidd, mi rút, mi vad, Mi undort és gyötrelmet ad. A fényképed, meg a tavasz, S az Igazság, az az igaz. Csak ami szép, jó, mind igaz. Mit álltál, az az igaz. Mi nem divat, mi nem haló. Az, ami örökkévaló. Csak a kedvesség, az öröm, A pardon, meg a köszönöm, A gyöngédség, a figyelem, Csak az az igaz idelenn. Csak a segítség, a vigasz, A barátság az az igaz. Csak az a gyémánt szeretet, S a szívekre veretett. Belénk döfték a kést, ne hidd, Kiszaggathatják beleid, Míg lélegzel és eszmél agyad, A bûnt tagadd, tagadd, tagadd! Megmarkolom két válladat, Szemembe nézz, ne hagyd magad! Tiszta maradj, maradj szabad, Ne bukj el, meg ne add magad! Légy tiszta, hõs légy, Légy erõs, holt részeg légy, légy eszelõs, A Földre a felhõkbõl tekints. Te légy az Isten, hogyha nincs!” Köszönöm a figyelmeteket! nas évek végén, amikor a tanítványaim végeztek, akkor egy verssel köszöntem el tõlük. Ezt a verset nem elköszönésként, hanem köszönetként hoztam el önöknek is, nektek is. Ezt a verset szeretném, ha megengedik, felolvasni. Egy régvolt ember, a kiváló költõ Szép Ernõ hatvan évvel ezelõtt, 1942-ben írt verse. Az utolsó sora sokakat mellbe vág: „Te légy az Isten, hogyha nincs!”. Egy elkeseredett, igazság nélküli világban az igazságot keresõ ember sora. A vers címe: Ne higgy!
