A TÁRSADALMI EGYENLŐTLENSÉGEK ÚJRATERMELŐDÉSE

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KÖNYVTÁR A sorozat szerkesztő bizottsága BEREND T. IVÁN HUSZÁR TIBOR KULCSÁR KÁLMÁN PATAKI FERENC TŐKEI FERENC

PIERRE BOURDIEU

A TÁRSADALMI EGYENLŐTLENSÉGEK ÚJRATERMELŐDÉSE TANULMÁNYOK GONDOLAT BUDAPEST 1978 A kötetet válogatta, a fordítást ellenőrizte FERGE ZSUZSA LÉDERER PÁL Fordította ÁDÁM PÉTER FÉRGE ZSUZSA LÉDERER PÁL Utószó: FERGE ZSUZSA ISSN 0324-2463 ISBN 963 280 605 0 © Hungarian translation: Ádám Péter, Férge Zsuzsa, Léderer Pál, 1978

TARTALOM Az értelmiségi hagyomány és a társadalmi rend megőrzése Az iskolai kiválóság és a francia oktatási rendszer értékei A legitimitások hierarchiája Különbségek és megkülönböztetések Hevenyészett megjegyzések a test társadalmi észleléséről A vallási mező kialakulása és struktúrája Az osztályok pályája és a valószínűségi okság Egyszerű újratermelés és ciklikus idő A gazdasági beállítottságok átalakulásának gazdasági feltételei Rekonverziós stratégiák A szimbolikus tőke Utószó (Ferge Zsuzsa)

AZ ÉRTELMISÉGI HAGYOMÁNY ÉS A TÁRSADALMI REND MEGŐRZÉSE Amikor megmutatjuk, milyen nagy az információ-veszteség a tanárok és a diákok közti kommunikációban, akkor az a szándékunk, hogy a pedagógiai viszonyt egyszerű kommunikációs viszonyként kezeljük, s így mérjük le információs hatékonyságát, olyan ellentmondást hoz felszínre, amely arra késztet bennünket, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk az ellentmondást előidéző kérdést. Ha a pedagógiai viszony csakugyan egy egyszerű kommunikációs viszonyra egyszerűsíthető le, hogyan lehetséges, hogy mégis olyan alacsony a pedagógiai kommunikáció információs hatékonysága? Azaz más szóval: melyek azok a körülmények, amelyek közepette a pedagógiai kommunikáció mint olyan még akkor is fennmaradhat, amikor az átadott információ szinte a semmivel egyenlő? A logikai ellentmondás, amibe a kutatás ütközik, arra késztet bennünket, hogy feltegyük a kérdést: vajon nem zárja-e ki még a kutatási szándékot is (vagyis azt a törekvést, hogy pontosan kiszámítsuk a pedagógiai kommunikáció hatásfokát) annak a rendszernek a logikája, amelyet a kutatás tanulmányozni akar? Ez a logikai ellentmondás arra kell hogy késztessen bennünket, hogy megvizsgáljuk azokat az intézményesített eszközöket és társadalmi körülményeket, amelyek akkor is lehetővé teszik a pedagógiai viszony fennmaradását, éspedig a benne élők boldog tudatlansága mellett, amikor a legcsekélyebb mértékben se valósítja meg látszólag legsajátabb célját. Másként fogalmazva, azt kell megvizsgálnunk, mi határoz meg szociológiailag egy pedagógiai kommunikációs viszonyt formálisan meghatározott kommunikációs viszonnyal szemben. PEDAGÓGIAI TEKINTÉLY ÉS NYELVI TEKINTÉLY Az az önbizalom, amellyel a tanárok az egyetemi beszédmódot használják, éppen olyan törvényszerű, mint a diákoknak a szemantikai ködösítés iránt tanúsított türelme. Azokat a körülményeket, amelyek ezt a nyelvi félreértést lehetővé és elviselhetővé teszik, maga az intézmény hozza létre. Egyfelől a rosszul ismert vagy ismeretlen szavak mindig olyan sztereotip összefüggésben jelennek meg, amely azt az illúziót kelti a diákban, hogy mindezt már hallotta valahol. E-mellett a tanári beszédmód teljes jelentését az a helyzet határozza meg, amelyben a pedagógiai kommunikáció végbemegy, – ideértve az oktatás társadalmi terét, szertartásait, időbeli ritmusát, azaz a látható vagy láthatatlan kényszerek egész rendszerét, melyek következményeként a pedagógiai tevékenység a legitim kultúrát kikényszerítő és bevéső tevékenységgé válik. Az intézmény a bevésés feladatával megbízott egyének kijelölésével és felszentelésével méltónak ítéli őket arra, hogy az átadandót átadják, azaz hogy a befogadást kikényszerítsék és a bevésés eredményét társadalmilag szavatolt szankciókkal ellenőrizzék. Ilyen módon olyan törvényes tekintéllyel ajándékozza meg a tanári beszédmódot, amely szinte kizárja, hogy felvetődjön a pedagógiai kommunikáció informatív hatásfokának kérdése. Ha a pedagógiai viszonyt tiszta kommunikációs viszonnyá egyszerűsítjük le, nem tudjuk megmagyarázni azokat a sajátosságait, amelyeket a pedagógiai intézmény tekintélyének köszönhet. Pusztán az a tény, hogy egy üzenetet pedagógiai kommunikációs viszonyban adnak át, magában rejti és kikényszeríti annak társadalmi meghatározását és e meghatározás annál explicitebb és rögzítettebb), minél jobban intézményesült a viszony, hogy mi átadásra méltó, milyen kód szerint kell átadni az üzenetet, kiknek van joguk rá, hogy átadják, illetve hogy kierőszakolják az üzenet befogadását, kik méltók (s ezáltal kötelezettek) az üzenet befogadására, s végül ez a meghatározás szabja meg az üzenet kényszerű átadásának és bevésésének azt a módját, amely egyrészt legitimálja, másrészt teljes jelentésével ruházza fel az átadott információt. A tanár az intézmény által rendelkezésére bocsátott tér sajátosságaiban (dobogó, katedra, vagyis a rászegeződő tekintetek metszéspontjában elfoglalt központi helyzet) találja meg azokat az anyagi és szimbolikus feltételeket, amelyek lehetővé teszik, sőt

– akár akarja, akár nem – rákényszerítik, hogy kellő távolságot tartson önmaga és a hallgatóság között. A tanár e magas körülzárt poszton ül, amely szinte szónokká avatja. Ha ezt az órák látogatottsága megengedi, többnyire néhány üres pad választja el hallgatóságától, mintha ezek a széksorok, amelyeket legfeljebb a vakbuzgó rajongók, a tanári szózat alázatos papjai foglalnak el, kézzelfogható szimbólumai lennének annak a távolságnak, amelyet a profán tömeg félénken megőriz az ige szellemével szemben. Ε távoli és elérhetetlen lényt, akiről megannyi érthetetlen és ijesztő „pletyka” jár szájról szájra, pozíciója kényszeríti (méghozzá a legszigorúbb szabályzatnál is erősebben) a színpadias monológra és a virtuóz önmutogatásra. Akár tetszik a tanárnak, akár nem, hanghordozását, szava-járását, előadásmódját és szónoki stílusát egyaránt a katedra határozza meg; ezért utánozza a hivatalos szereplésre készülő diák a tanár szónoki szokásait. Mindez olyan szigorúan szabályozza a tanárok és a diákok magatartását, hogy a dialógus megteremtését célzó minden erőfeszítés rövidesen képzelgéssé válik, vagy nevetségbe fullad. A tanár nyugodtan felszólíthatja a diákot közreműködésre és ellenvélemény nyilvánítására – sohasem kell tartania tőle, hogy mindez csakugyan bekövetkezik. A hallgatósághoz intézett kérdések gyakran nem egyebek afféle szónoki kérdésnél; szerepük főként, hogy kifejezzék, mennyire vesznek részt a hívek a szertartásban, a válaszok pedig többnyire csak rituális felelgetések. A távolság megteremtésének valamennyi technikája között, amellyel az intézmény tagjait felruházza, a tanári nyelv a leghatékonyabb és a legkörmönfontabb: szemben azokkal a távolságokkal, amelyek vagy az iskolai térelrendezés által adottak, vagy a rendszabályokban szavatoltak, a szavak teremtette távolságnak látszólag semmi köze sincs az intézményhez. A tanári beszédmód, ez a törvényben rögzített attribútum, amely hatásának jó részét az intézménynek köszönheti, mivel sohasem választható el attól az iskolai tekintély-viszonytól, amelyben megnyilatkozik, a tanár legbensőbb tulajdonságaként jelenhet meg, noha a hivatalnok csupán a maga javára használja fel a funkció nyújtotta előnyöket. A szó hagyományos értelmében vett tanár levehette a hermelinprémes palástot, vagy a tógát, sőt le is szállhat a dobogóról és elvegyülhet a tömegben, ám végső védelméről, a tanári nyelv tanári használatáról, semmiképpen sem mondhat le. Annak, hogy egyetlen olyan téma sincs, amelyről nem beszélhet – legyen az osztályharc vagy vérfertőzés –, egyrészt az a magyarázata, hogy helyzete, személye és egyénisége „semlegesíti” szavait, másrészt az, hogy a nyelv – szélsőséges esetben – már nem a kommunikáció eszköze, hanem a megigézésé, amelynek az a fő funkciója, hogy igazolja és a hallgatóságra kényszerítse a kommunikációnak és a kommunikáció tartalmának pedagógiai tekintélyét. A nyelv ilyen használata nem kedvez olyan törekvéseknek, melyek a kommunikáció információs hatékonyságát akarnák mérni. Minden úgy is történik, mintha a beszámolóknak és értékeléseknek (az intézmény ugyanis csak ezekkel az eszközökkel biztosítja az ellentétes irányú kommunikációt a diák és tanár között) az volna a rejtett funkciójuk, hogy megakadályozzák a tananyag megértésének, illetve majmoló ismételgetéssel álcázott félreértésének pontos lemérését. Ilyenformán az ex cathedra előadás és a hallgatói értekezés valójában éppen úgy funkcionális párt alkotnak, mint a tanári magánszám és a vizsgán végrehajtott egyéni hőstett, vagy a tanári fölényt bizonyító „tudálékos” beszédmód és a hallgatói értekezések bőbeszédűen üres frázisai. A dolgozatok ékesen szóló stílusa azért kelti a tanárban azt a homályos érzést, hogy előadását azért többé-kevésbé mégiscsak megértették, mert a dolgozatok olyan nyelvezetet, s ezzel a beszédmóddal olyan viszonyt alakítanak ki, amely kivált alkalmas arra, hogy a határozott állásfoglalásokat elkerülje, s ezáltal arra készteti a dolgozatot javító tanárt, hogy ő is olyan óvatosan ítéljen, mint a szerző”. A tanárok állandóan ismételgetik, milyen roppant nehéz osztályozniuk a „középszerű dolgozatok tömegét”. Ezeket a dolgozatokat, amelyek nem adnak fogódzót határozott vélemény kialakításához, végül, hosszas mérlegelés után, s jobb híjján lenézéssel vegyes elnézéssel ítélik meg a tanárok: „Adjuk meg neki az átlagot…” vagy „hadd menjen át a szerencsétlen”.

A tanári versenyvizsgák bizottsági jelentései fáradhatatlanul panaszolják, s valóságos természeti csapásként írják le, hogy milyen rossz hatást váltanak ki a vizsgák alapelvei és az osztályozás hagyományos kritériumai (1): „Kevés az igazán rossz dolgozat, de a jó talán még ennél is kevesebb; a többi, vagyis a dolgozatok 76%-a átlagos, 6 és 11 között minősíthető.”*1 A jelentésük szókincse, kivált akkor kimeríthetetlen, amikor a jelöltek „középszerűségét” az „unalmas”, „lapos” vagy „semmitmondó” dolgozatok „szürke tömegét” kell ócsárolniuk, amelyből szerencsére, mégiscsak „kiemelkedik” néhány „kiváló” vagy „csillogó” dolgozat, amely legalább „igazolja a versenyvizsga létjogosultságát”. A dolgozati stílus elemzése lehetővé teszi, hogy megragadjuk annak a visszhangszerű beszédmódnak az anómiás formáit, amely – a leegyszerűsítés, a szövegkörnyezetből való kiszakítás és az újraértelmezés segítségével – nem is annyira a kultúra elsajátításának logikája, mint inkább az akkulturáció logikája szerint megy végbe, ahogyan azt például a nyelvészek a kreol nyelvek2 elemzése során leírták. A célzásokkal és kihagyásokkal dolgozó előadásmód, amely a modális disszertációt jellemzi, valamiféle cinkosságot feltételez a tanár és a diák között, akik kölcsönösen félreértik egymást. A hagyományos pedagógiai kapcsolatot valójában ez a félreértés határozza meg: mivel a tanár olyan nyelven ad elő, amelyet egyáltalán nem vagy csak félig értenek diákjai, neki sem szabad megértenie, legalábbis a logika szerint nem, a diákok érvelését. Mindamellett, ahogyan, amiként Max Weber megjegyzi, a pap törvény biztosította legitimitása azzal a következménnyel jár, hogy az ima kudarcáért sem az Isten, sem pedig a pap, hanem csakis maga hívő a felelős, éppúgy a tanár, aki – bár korántsem vallja be magának és korántsem vonja le e felismerésből fakadó összes következtetést – azt gyanítja, hogy nem értették meg tökéletesen, szintén megteheti – egészen addig, amíg nem vonják kétségbe törvényes tekintélyét –, hogy a diákokat okolja, amiért ő maga nem érti, mit is akarnak neki mondani. A diákok „tehetségtelenségét” hirdető tanári ideológia tehát, amely valójában a nagyképű igényesség és a kiábrándult elnézés keveréke, a hagyományos pedagógiai munkára épített és a tanár „csalhatatlanságát” biztosító iskolai intézmény logikáját fejezi ki. Ez a logika arra készteti a tanárt, hogy a kommunikáció minden – mégoly váratlan – kudarcát annak a viszonynak (illetve e viszony egyik tényezőjének) tulajdonítsa, melynek hallgatólagos lényege az, hogy a lehető legostobább befogadók a legrosszabbul értelmezik a lehető legjobb üzenetet. Ha az egyetemi hallgatónak nem sikerül megvalósítania azt a „kötelező létezési formát”, amely voltaképpen a diáknak „a tanár számára való létezése”, hibáiért csakis ő maga felelős. „A jelöltek szájában”, ahogyan a tanári versenyvizsgákról írt jelentésekben olvasható, a legkáprázatosabb elméletek is logikai szörnyszülötté válnak, mintha csakis az volna az egyetemi hallgatók szerepe, akik képtelenek felfogni a tanítottakat, hogy bebizonyítsák az oktató erőfeszítéseinek hiábavalóságát, mely erőfeszítéseket a tanár – minden kudarc ellenére – továbbra is ki fog fejteni, merő hivatástudatból, s olyan kiábrándult éleslátással, mely érdemét csak növeli. A „rossz diákok” léte tehát, akik időről-időre magukra terelik a figyelmet, éppen olyan szükségszerű, mint az isten tanokban a gonoszé: megakadályozza, hogy az ember az összes lehetséges iskolai világok legjobbikában higyje magát, s e közben igazolja a magukat a lehető legjobbnak állító pedagógiai erkölcsöket, mert megcáfolhatatlan mentséget talál a pedagógiai kudarcra, melyet elkerülhetetlennek tüntet fel. Ilyenformán az az illúzió, hogy az embert megértjük, valamint az az illúzió, hogy ő is megért másokat, kölcsönösen igazolják, és így kölcsönösen megerősíthetik egymást, mert mindkét illúzió alapja az intézményben található. Az egyetem előtti tanulás során adott előkészítésnek, valamint a pedagógiai kommunikációs viszony társadalmi előfeltételeinek az a következményük, hogy a diákok objektíve elkerülhetetlenül be kell, hogy kapcsolódjanak a fiktív kommunikáció játékába, még akkor is, ha ezzel csatlakozniuk kell ahhoz az egyetemi 1 2

Az osztályzatok 0 és – között vannak, – a legjobb jegy– A szerk.

világszemlélethez, amely minden értéküket kétségbe vonja. Akárcsak a kula körforgásban, melyben a karperecek mindig csak az egyik irányba, a nyakláncok pedig mindig csak a másikba közlekedhetnek, a megfelelő (vagy tréfás) kifejezések mindig a tanártól, a helytelen kifejezések (és a rossz tréfák) mindig a diákoktól indulnak el. A diákok már csak azért sem hajlanak arra, hogy félbeszakítsák a tanár monológját, amikor nem értik, mert a körülbelüli megértésbe való alkotmányos belenyugvás egyszerre terméke és előfeltétele az iskolarendszerhez való alkalmazkodásuknak, s minthogy az a feltevés él, hogy értik az anyagot, sőt hogy mindent meg kellett érteniük, fel sem merülhet bennük az a gondolat, hogy a diákoknak joguk lenne a nem-megértéshez, s ilyenformán kénytelenek leszállítania tananyag megértésére irányuló igényeiket. A pap valójában az intézményt szolgálja, amikor – az orákulumok feletti, az intézmény által rábízott hatalom birtokosaként úgy őrzi meg a csalhatatlanságába vetett hitet, hogy a híveket okolja az üdvözülési gyakorlatok kudarcáért. Ugyanígy a tanár is az őt védelmező intézményt védi, amikor nem veszi észre vagy épp leleplezni segíti azt a kudarcot, amelyért nem is annyira ő maga, mint inkább az intézmény a felelős, s amelyet csak úgy semlegesíthet a kollektív rosszallás sztereoptíp szólamaival, ha kifejleszti az üdvözülés miatti szorongást. Mindent összevéve, a tanárok és diákok csak azért tartoznak egymásnak azzal, hogy kölcsönösen túlbecsüljék a pedagógiai kommunikációban közlekedő információk valóságos mennyiségét, mert ezzel voltaképpen az intézménynek tartoznak. Amikor az iskola elismeri, hogy a diákok és tanárok a pedagógiai üzenet legitxin kibocsátói vagy befogadói, akkor egyben kötelezettségeket is ró rájuk az intézménnyel szemben. Ε kötelezettségek pontos arányban állnak az intézményben elfoglalt helyük révén igazolt intézménybeli méltóságukkal. S amikor (bár általában nincs szó tudatos számításról) az egyetemi szempontból leggazdaságosabb vagy a leginkább jövedelmező (vagy, ahogyan az iskolai konyhanyelv mondja, a „legkifizetődőbb”) magatartást választják, a tanárok és diákok csak az iskolai világ szankciórendszerként észlelt törvényeinek engedelmeskednek. A tanár csak abban az esetben alakíthatna ki egy új nyelvet és új viszonyt a nyelvvel, ha elválasztaná a kommunikált tartalmat a kommunikáció módjától, amit viszont nem tud megtenni, mert e két mozzanatot ő maga szétválaszthatatlan egységben sajátította el és asszimilálta. Hasonlóképpen az oktató nem mérheti fel, hogy a diákok mennyire értették meg, amit mondott, mert ezzel romba döntené azt a fikciót, amely lehetővé teszi számára, hogy a legkisebb erőfeszítéssel tanítson, vagyis úgy, ahogyan őt is tanították. Ha pedig csakugyan elszánná magát, hogy levonja a kudarc valamennyi pedagógiai következményét, akkor saját diákjai is felsőoktatásba tévedt tanítót látnának benne. Ami pedig a diákot illeti, számára szükséges és elégséges feltétel, hogy annak a nyelvnek a használatára hagyatkozzon (például egy szemináriumi dolgozat megírásakor), amelyre egész képzése felkészítette. Ez esetben teljes védelmet és biztonságot élvez a tanárral szembeni távolságtartás révén, melyet a hamis általánosítások és „még-csaknem-is-hamis” állítások óvatos megfogalmazása szerez meg számára. Ilyen módon elérheti az átlagos (9 és 11 közti) jegyet, s közben nem kell lelepleznie – valamilyen világos kód szerint – ismereteinek és az anyag megismerésének pontos szintjét. Ha ugyanis ezt tenné, meg kellene fizetnie a világos fogalmazásért. A diák mindig írhat, legalábbis a tanár számára, olyan összefüggő látszatértekezést, amelyben soha sincs semmiféle jellegzetes értelmetlenség. Az az értekező műfaj ugyanis, amelyet a diák rendelkezésére bocsát a rendszer, olyan másodrendű és másodkézből való kapcsolástan alkalmazását teszi csak lehetővé, amely, minthogy a szemantikai atomok véges halmazával operál, mechanikusan összekapcsolt szóláncokat hozat csupán létre. A hallgatóktól azt követelik meg, hogy szavakkal védekezzenek abban a harcban, amelyben nincs minden szó használata megengedve. Így gyakran az elkeseredés retorikája az egyetlen eszközük, s egy olyan nyelv védelmező vagyengesztelő mágiájához menekülnek, amelyben a tanári előadás nagy szavai csak a szertartásos zsolozsma jelszavai vagy felszentelt kifejezései. A szegények relativizmusa, az elképzelt példákkal való

illusztrálás és a pontatlan, azaz az elvont és a konkrét, a bebizonyítható és a bebizonyíthatatlan között félúton elhelyezkedő fogalmak olyan védekező magatartás eszközei, amely módot ad rá, hogy a diák minimalizálja a kockázatot, vagyis homályos megfogalmazásokkal eleve kizárja mind az igazság, mind a tévedés lehetőségét. A tanári fesztelenség elkeseredett majmolása, amikor hiányoznak e fesztelenség elsajátításának társadalmi feltételei, a tanári hivatás karikatúráihoz vezet. A NYELV ÉS A. NYELVHEZ VALÓ VISZONY De vajon egyáltalán fennmaradhatna-e egy ilyen oktatási rendszer, amelyik látszólag egyáltalán nem tesz eleget azon követelményeknek, melyek bevéső funkciójához tartoznak, ha – rnég az általa kialakított kommunikáció hagyományos formájával is nem azokat az osztályokat és csoportokat szolgálná, amelyektől tekintélye származik. Vajon akkor is olyan nagy volna-e a szabadság, amelyet a rendszer a bevéséssel megbízott egyének számára biztosít, ha nem szerepelnének ellentételekként azok az osztályfunkciók, amelyeket az iskola még akkor is teljesít, amikor pedagógiai hatásfoka a semmivel egyenlő? Renantól Durkheimig sokan észrevették, hogy az az oktatási forma, amely valamiféle stílust, vagyis a nyelvhez és a kultúrához való meghatározott viszonytípust is át akar adni a diákoknak, milyen sokat köszönhet a jezsuita kollégiumoktól örökölt humanista hagyománynak, az arisztokratikusnagyvilági elvárások iskolai és keresztény átértelmezésének, amely a hivatással szembeni előkelő közönyt minden előkelő hivatás legtökéletesebb formájává változtatja. Ám korántsem lenne érthető, miért tulajdonít olyan nagy értéket a francia oktatási rendszer az irodalmi képességnek, azaz pontosabban, annak a képességnek, amely minden élményt, s legelsősorban az irodalmit, irodalmi beszédmóddá változtatja, s amelynek következtében francia módra, vagyis párizsi életmódként élik át az irodalmi – sőt nemritkán a tudományos – életet, ha nem válik világossá, hogy ez az értelmiségi hagyomány még ma is társadalmi funkciót tölt be egyrészt az oktatási rendszer működésében, másrészt annak az egyensúlyhelyzetnek a megteremtésében, amely az oktatási rendszer, illetve az értelmiségi mező és a különféle társadalmi osztályok közti viszonyt szabályozza. Bár soha senkinek, még a kiváltságos osztályok gyermekeinek sem anyanyelve, az egyetemi nyelv, a korábbi nyelvtörténeti állapotoknak ez az időtlen elegye, korántsincs egyformán távol azoktól a nyelvektől, amelyeket a különböző társadalmi osztályokban beszélnek. Persze, miként megjegyezték, csak önkényesen „lehetne elkülöníteni egymástól meghatározott számú, pontosan körülhatárolt francia réteg -nyelvet, mert a társadalom különböző szintjei hatnak egymásra. Mindamellett a nyelvi skála két végpontján két jól meghatározható beszédmód figyelhető meg: a polgári és a köznépi”(2). A polgári nyelv számos szót, sőt, szintaktikai fordulatot örökölt a latintól, melyek minthogy csak az írástudók csoportja importálja, alkalmazza és teszi kötelezővé őket, elkerülték az újrastrukturálást és az asszimiláló újraértelmezéseket. Emellett e beszédmód fejlődését állandóan ellenőrzik és korlátozzák tudós vagy világi legitimáló fórumok normalizáló és stabilizáló beavatkozásai. így a polgári nyelvet csak azok alkalmazhatják megfelelően, akik a nyelv családi körben familiarizációval elsajátított gyakorlati kezelését az iskola segítségével a nyelv szinte tudós kezelésének másodlagos képességére válthatták át. Mivel a pedagógiai kommunikáció informatív hatásfoka mindig a befogadók nyelvi hozzáértésétől függ (ami az egyetemi nyelv kódjának többé-kevésbé teljes vagy többé-kevésbé tanult ismereteként határozható meg), az iskolai értelemben kifizetődő tőkének a különféle társadalmi osztályok közötti egyenlőtlen megoszlása valójában egyike azoknak a legrejtettebb közvetítéseknek, amelyek szerint a társadalmi eredet és az iskolai siker közötti viszony kialakul, ami vizsgálatokkal kimutatható. Ez még akkor is igaz, ha a nyelvi tényező jelentősége eltérő attól függően, hogy milyen más tényezők együttesében helyezkedik el, azaz, következésképpen, oktatási típusonként, szakaszonként változik. Azoknak a különféle nyelvi kódoknak a társadalmi értékét, amelyek adott időben és adott társadalomban rendelkezésre állnak (vagyis e kódok gazdasági és

szimbolikus jövedelmezőségét), mindig az a távolság határozza meg, amely ezt a kódot elválasztja attól a nyelvi normától, amelyet az Iskolának sikerül elfogadtatnia a „nyelvhelyesség” társadalmilag elismert kritériumainak meghatározásában. Pontosabban, az egyes egyén nyelvi tőkéjének az iskolai piacon vett értéke attól a távolságtól függ, amely a szimbólumok kezelésének iskola által megkövetelt típusát elválasztja attól a gyakorlati beszédhasználattól, amelyet az egyén kisgyermekkori osztályjellegű nevelése során sajátított el (3). Senki nem sajátíthat el egy beszédmódot anélkül, hogy egyúttal egy, a beszédhez való viszonyt is el ne sajátítana. A kultúra területén az elsajátítás módja az elsajátított tudás használati módjának formájában épül be az elsajátított tudásba, s az elsajátítás módja már önmagában is kifejezi az elsajátító társadalmi jellemzői, illetve az elsajátított tudásanyag társadalmi értéke közötti objektív viszonyokat. Ez a magyarázata annak, miért épp a beszédhez való viszonyban található meg a polgári nyelvet és a népnyelvet egymástól elválasztó nyilvánvaló különbségek lényege. Sokat írtak már arról, hogy a polgári nyelv hajlamos az elvontságra és a formalizmusra, az intellektualizmusra és az eufémisztikus mérsékletre. Nos, ebben a tényben mindenekelőtt egy olyan hajlam kifejeződését kell látnunk, amely társadalmilag alakult ki a nyelvvel, vagyis a beszélgetőpartnerrel és a beszéd tárgyával szemben. Az előkelő távolságtartás, a mértéktartó fesztelenség és a mesterkélt természetesség alkotják minden nagyvilági kód lényegét, s mindez élesen szemben áll a népnyelv kifejező erejével és expresszionizmusával, amely olyasmiben nyilvánul meg, hogy ez a nyelv előszeretettel ugrik át egyik egyedi esetről a másikra, az illusztrációról a parabolára, nem szereti a patetikus előadásmódot vagy az érzelmek dagályosságát, kedveli a csúfolódást, a jókedvet és a malacságokat. Ε sajátosságok azon osztályok létezési formáit és beszédmódját jellemzik, amelyek sohasem rendelkeznek terjesen azokkal a társadalmi feltételekkel, amelyeknek alapján különbséget tehetnek az objektív lejegyzés és a szubjektív megjegyzés között, vagy a látott tárgy és aközött, ami a látott tárgyból a választott nézőpontnak tudható be. Az iskolai beszédmódhoz való viszony alakulása tehát függ mindattól a távolságtól, mely a korai-szocializáció során átadott gyakorlati beszédhasználat és az Iskola követelményeinek megfelelő szimbólumkezelés között feszül, mind pedig azoktól a társadalmi feltételektől, amelyek közepette a nyelv feletti, többé vagy kevésbé teljes uralmat megszerezték. Ε viszony azután lehet alázatos vagy felszabadult, feszült vagy fesztelen, mesterkélt vagy meghitt, patetikus vagy mértéktartó, nagyképű, vagy szerény, de mindenképpen egyik legbiztosabb jele a beszélő társadalmi helyzetének. Az érzelmek és vélemények szóbeni kifejezésére való készség, ami a társadalmi hierarchiában való emelkedéssel együtt erősödik, csupán egyik dimenziója annak a készségnek, melyre a társadalmi és a szakmai hierarchiában való emelkedéssel egyre erőteljesebb elvárás irányul, hogy az egyén képes legyen, és éppen saját gyakorlatában, távolságot tartani e gyakorlattal, illetve e gyakorlatot irányító szabályokkal szemben. A látszat ellenére mi sem áll élesebben szemben a szinte mindig a művelt hagyomány összefüggésébe ágyazódó sejtetésekkel és irodalmi metaforával, mint a gyakorlati metaforák és a „rámutatással pótolt kihagyások”, amelyek lehetővé teszik, hogy a népnyelv a verbális információ egészét vagy egy részét a helyzetre és a „körülményekre” való hallgatólagos (vagy taglejtéses) utalással helyettesítse. A retorikai fogások, a stilisztikai elemek, a kiejtés árnyalatai, a hanglejtés dallama, a felhasznált szavak vagy frazeológiai formák korántsem csak a nyelvi eredetiséggel törődő beszélő tudatos választásait fejezik ki (ahogyan ezt a nyelv és a kivitelezéseként értelmezett beszéd sommás szembeállítása sugallja). Mindezen stilisztikai jegyek magában a beszédmódban árulják el azt a nyelvhez való viszonyt, amely a beszélők egy egész kategóriájára jellemző, lévén azon társadalmi körülmények terméke, amelyek mellett a nyelvet és a nyelv-használatot elsajátították. így a közhasználatú kifejezések kerülése és a ritka fordulatok előszeretettel való alkalmazása, amely arra a viszonyra jellemző, amelyet az írás és az írás révén való elkülönülés szakemberei

alakítanak ki a nyelvvel, csak határesete a nyelvvel kapcsolatos irodalmi beállítottságnak. Ez viszont általában a kiváltságos osztályok sajátja, amelyek hajlamosak rá, hogy az általuk használt nyelvet, illetve jellegzetes nyelvhasználatukat a közönségestől való elhatárolódásra használják, s így aláhúzzák saját megkülönböztetett jellegüket. Mint általában azt, ami a magatartás modalitásával kapcsolatos, a nyelvhez való viszonyt sem igen lehet kísérletileg felmérni, már ahogyan ezt az olyan empirikus kutatások végzik, amelyek gyakran rutinszerű eljárásokat követnek mind a kérdőívek összeállításában, mind az eredmények kiértékelésében. Mégis, a nyelvi magatartás modalitásának bizonyos jelei fellelhetők a nyelvi kompetencia egyes szó-kincsteszttel mérhető objektív jellemzőiben. így például a nyelvhez való különböző viszony egyik ismérvét abból a tényből olvashatjuk ki, hogy a Sorbonne diákjai – vagy a kiváltságos osztályokból származó diákok, illetve kiváltképpen azok a kiváltságos osztályokhoz tartozó diákok, akik a Sorbonne-on végzik tanulmányaikat – a többieknél sokkal könnyebben szánják rá magukat, hogy egy olyan nemlétező szót meghatározzanak, amely szándékkal került be egy szókincstesztbe (gérophagia) (3). Ha ehhez hozzátesz -szűk, hogy épp azok a diákok haboznak a legkevésbé, amikor e beugrató kifejezés meghatározásáról van szó, akiknek „legragyogóbb a korábbi iskolai pályafutásuk (humántagozat, kitüntetéses érettségi stb.), és hogy épp az előbb vizsgált valamennyi viszony szempontjából kiváltságosak kategóriája adta ennek az etnológiai csengésű kifejezésnek a legtöbb magabiztosan zagyva meghatározását, akkor levonható az a következtetés, hogy a nyelvhasználat könnyedsége szinte felelőtlen fesztelenséggé válhat, amikor azzal a magabiztossággal társul, amelyet egy kiváltságos kategóriához tartozás nyújt az egyénnek. Hasonlóképpen a szóbeli vizsgákon szereplő jelöltek nyelvi magatartásának és taglejtéseinek módszeres megfigyelése feltárhat néhányat azon társadalmi jelek közül, amelyek a tanár véleményét öntudatlanul is vezérlik, s amelyek sorába a nyelvhasználat modalitásának jelei kétségkívül beletartoznak (nyelvhelyesség, akcentus, hanghordozás, előadásmód, stb.). Ez a modalitás szoros kapcsolatban áll a tanárhoz és a vizsgahelyzethez való viszony modalitásával, amely a testtartásban, a taglejtésekben, az öltözködésben, az arcfestésben és az arcmimikában fejeződik ki. Az az elemzés, amelyre a kísérletezés szükségletei kényszerítenek bennünkket, kimutatja, hogy valójában minden ítéletet, mindenekelőtt a tudás és a mégoly technikai cselekvési módok értékelését szinte megfertőzte azoknak az egyfelé mutató, azaz, pontosabban, redundáns benyomásoknak a rendszere, amelyek csak egyetlen átfogó beállítottságot észlelnek, nevezetesen egy adott társadalmi pozícióra jellemző modort. így, szemben azzal az „erőltetettnek” tekintett könnyedséggel, amely kivált azoknál a közép- és néposztályokhoz tartozó diákoknál gyakori, akik gyors beszéddel igyekeznek alkalmazkodni (bár hanglejtésük gyakran kibicsaklik) az egyetemi kifejezési mód normáihoz, a „természetesnek” ítélt könnyedség a beszéd mesteri kezelését a fesztelen előadásmódban, a nyugodt hanghordozásban és a stilisztikai sejtésekben juttatja érvényre. Mindezen sajátosságok igazolják, hogy az egyén képes rá, hogy művészien elrejtse tulajdon művészetét, ami a legkifinomultabb módon érzékelteti – a túlzóan jó válasz kísértésének elfojtásával – beszédmódjának potenciális kiválóságát. Azt a nyelvhez való görcsös viszonyt, amelyen átsejlik a sikerre és elismerésre vágyó egyén szorongása, azért minősítik ösztönösen a szegényember fesztelenségének vagy (ami ugyanaz) az újgazdag hivalkodásának, mert túl világosan árulja el funkcióját (amely nem más, mint az egyén értékének bizonyítása) ahhoz, hogysem elkerülhetné a közönséges érdekeltség gyanúját azok előtt a tanárok előtt, akik ragaszkodnak egy olyan káprázati eszmecsere fikciójához, amelynek még a vizsgán sincs önmagán kívül más célja. A nyelvhez való viszony kétféle típusának szembenállása arra az oppozícióra vezethető vissza, amely a nyelvtudás kétféle elsajátítási módja között figyelhető meg. Az egyik a kizárólag iskolai elsajátítási mód, amelynek az iskolai nyelvhez való „iskolás” viszony a

következménye, a másik pedig az észrevétlen familiarizáció révén való elsajátítás. Csak ez utóbbi képes arra, hogy kialakítsa a nyelv és a kultúra fölényes gyakorlati kezelését – mert már lehetővé teszi a művelt célzásokat és összekacsintásokat (4). Az iskolai világátélés, ha egy olyan családban eltöltött gyermekkor készíti elő, ahol a szavak a dolgok realitását határozzák meg, a korábbi tapasztalatokkal tökéletesen ellentétes valószínűt-lenségi élményt hoz létre. A népi osztályoktól származó gyermekeknek ez jut osztályrészül egy olyan nyelv iskolai elsajátítása során, amely elsősorban alkalmas, hogy irreálissá tegye azt, amiről beszél, mert az egész valósággal azonosítja. Az osztályteremben beszélt „csiszolt” és „korrekt”, vagyis „kijavított” nyelv nemcsak azzal a nyelvvel áll szemben, amelyet a lapszéli tanári megjegyzések „köznapinak” vagy „közönségesnek” minősítenek, hanem a kollégisták ellennyelvével is. A bentlakó falusi gyerekek ugyanis, akik egyszerre kerülnek szembe a kényszerű akkulturációval és a rejtett ellenakkulturációval, csak a hasadásos tudat, illetve a kirekesztettségbe való beletörődés között választhatnak. Aligha mutatja meg valami jobban a francia oktatási rendszer objektív funkcióit, mint az a csaknem kizárólagos szerep, amit a bevésés és asszimilálás egyéb technikáinak rovására, a tudásanyag szóbeli átadásának és a szavak manipulációjának tulajdonít. A nagy előadótermek, illetve a gyakorlati foglalkozások és olvasószobák látogatottsága közötti aránytalanság, vagy az önképzés segédeszközeinek (könyvek, készülékek) beszerzési nehézségei arról árulkodnak, hogy mennyire aránytalan a hallás utáni tanulásnak tulajdonított fontosság ahhoz képest, amit az irányított vitával, a gyakorlatokkal a kísérletezésnek, az olvasásnak vagy a dolgozatírásnak szánnak. Pontosabban: a szóbeli átadásnak ez az elsőbbsége nem rejtheti el, hogy a kommunikáció egy, az írott nyelv uralta beszéden keresztül zajlik. Erről tanúskodik az a különleges érték is, amelyet az írásos előadásmód és a stilisztika szabályainak tulajdonítanak. Ε szabályoknak minden -– az egyetemi intézmény által szabályozott és szentesített – beszédben érvényesülniük kell, legyen szó akár a tanárok előadásáról, akár a jelöltek szóbeli feleleteiről. Abban az iskolai világban, amelyben az az eszmény, hogy a diák „úgy beszéljen, mint egy könyv”, csak az a teljesen legitim beszédmód, amelynek minden mozzanata feltételezi, hogy a beszélő a legitim kultúra teljességét birtokolja – és csak ezt ismeri. Ugyancsak jellemző ebből a szempontból a pedagógiai feladatok hierarchiája, ahogyan ez objektíve megnyilatkozik az intézmény felépítésében és a benne cselekvők ideológiájában. Valamennyi tanári kötelesség közül a kultúrált előadás az egyetlen, amelyet feltétel nélküli parancsnak éreznek. Emellett eltörpülnek a diákok segítségével és ellen-őrzésével kapcsolatos feladatok, mint például a dolgozatjavítás, amelyet általában a tanítási tevékenység (tanársegédekre hagyandó) érdektelen visszájának tartanak, kivéve ha a dolgozatjavítás alkalmat ad a vizsgabizottságnak arra, hogy valamilyen versenyvizsgán korlátlan hatalmat gyakoroljon. Az egyetemi rangfokozatok elnevezései is arról tanúskodnak, hogy egy oktató annál jogosabban használja az intézmény legitim nyelvét, minél magasabban helyezkedik cl az intézmény hierarchiájában. A tanársegéd mindig a „gyakorlati foglalkozásokat” vezeti, még akkor is, ha ő is csak beszél. Az „óraadó” órát ad, az „előadó”, aki pedig ugyanazt csinálja, oktat, s elvben csak a professzor tart „egyetemi” előadást. Az elnevezések e rétegzett rendszere a technikai munkamegosztás örve alatt valójában a kiválósági fokozatok hierarchiáját fejezi ki egyetlen funkció betöltésével. Ε funkció ideális szempontból oszthatatlan, ám a nehéz idők és a munka szükségletei mégis arra kényszerítik a kinevezett tanárokat, hogy a feladatokat mind nagyobb számú helyettes között osszák meg. A szavaknak és a szavak kulturált kezelésének az elsődlegességében a nyelvhez és tudáshoz való olyan viszony fejeződik ki, mely a tanári testület számára lehetővé teszi, hogy a leggazdaságosabban, mert saját képzésének legmegmegfelelőbben alkalmazkodjon a hivatás gyakorlásának intézményes feltételeihez, és kiváltképp a pedagógiai tér morfológiájához és a hallgatóság társadalmi struktúrájához: „Hetente kétszer egy-egy órára a tanárnak meg kellett jelennie egy alkalomszerűen összeverődő hallgatóság előtt, amely két egymást követő

előadáson is terjesen más személyekből állhatott. Ügy kellett beszélnie, hogy közben ne törődjön a diákok sajátos szükségleteivel, s ne próbálja megtudakolni, mit tudnak, és mit nem (...)· Mellőznie kellett a hosszú tudományos bevezetéseket, amelyek megkövetelték volna, hogy a diákok egy egész sor okfejtést végigkövessenek. (...) De vajon mi valójában az így értelmezett előadás, amelyre bárki eljárhat, s amelynek az a célja, hogy az egymással versengő tanárok magukhoz vonzzák a hallgatóságot? Megannyi látványos felolvasás, megannyi „recitálás”, a hanyatló római birodalom szónokainak modorában (...). Az előadás alatt örökké nyíló-csukódó lengőajtó, az állandó jövésmenés, a hallgatók unatkozó ábrázata, a tanár hangja, amely sohasem kioktató, s néha szónokias, az ügyesség, amellyel mindig rátalál azokra a hangzatos közhelyekre, amelyek ugyan semmi újat nem mondanak, de okvetlenül helyeslést váltanak ki a hallgatóságban, mindez idegen és felháborító”(5). Aligha lehet megérteni a francia egyetemi és szellemi élet sajátos stílusát, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az az oktatási mód, amely tendenciaszerűen szómágiává vagy példás fellépéssé redukálja, egyszerűsíti a pedagógiai tevékenységet, igen jól egybevág annak a tanári testületnek az érdekeivel, amely, kivált manapság, közvetlenül alá van vetve az értelmiségi mező modelljeinek, s amely még pedagógiai gyakorlatában is kénytelen kihangsúlyozni értelmiségi mivoltát. Nyilván semmi akadálya, hogy a tanári előadás olyan funkciókat szolgáljon, amelyek eltérnek, sőt ellentétesek a hagyományos pedagógia által kijelölt funkciókkal. Ez történik például akkor, amikor a beavatási szakaszban így adják át a lehető leggazdaságosabban a kommunikációra és a pedagógiai tevékenységre vonatkozó alapismereteket, vagy a kutatóképzésben egy elméleti szintézist vagy problematikát ismertetnek, vagy amikor magnetofonszalagra rögzítve, az előadás egyszerű technikai hordozója az ismétlő gyakorlásnak. Mindamellett a tanári előadás francia módja, mely jól beállított egyensúlyt teremt a nehézkességtől mentes plagizálás és az óvatos eredetiség között – épp, mert különösen nagy súlya van az egyéb oktatási eszközök között, s mert sajátos viszonyt alakít ki a nyelvhez és tudáshoz – még legrosszabb utánzataiban is kettős játékra ad módot azon normákkal, amelyekhez színleg igazodik: az iskolai közérthetőség követelménye felment a tudás forrásmegjelöléstől, a tudományosság látszata az eredeti kutatástól, az alkotó rögtönzés látszata pedig a közérthetőség és a tudományosság követelményétől. Látnivaló, hogy a pedagógiai kommunikáció intézményes feltételei lehetővé teszik és elősegítik a tanári karizma kialakulását (ha egyáltalán összekapcsolható ez a két szó), amely képes rá, hogy elfogadtassa azokat az iskolás összefoglaló műveket, amelyek egy-egy egyetemi vezetés vagy dinasztia idejére mindazon művek helyére lépnek, amelyeket állításuk szerint megőriznek vagy meghaladnak. Az is érthetővé válik, hogy olyan sok – ténylegesen vagy törekvéseiben – értelmiségi még az olyan magatartásokban is kifejezi, hogy a nyelvhez és a kultúrához való viszony uralkodó modelljéhez igazodik, amelyeket látszólag legkevésbé érintett meg az iskola. Csupán látszólagos paradoxon, hogy az úgynevezett szabad kultúra magában rejti az iskolai kultúra igazságát, illetve, pontosabban, hogy az iskolai kényszerektől leginkább megszabadult értelmiségiek legkevésbé iskolás beszédmódjában fejeződik ki legjobban a kultúrához való azon önelégült viszony, amit az iskola bátorít és elismer. Az iskola társadalmilag ráruházott megbízatásából következik ugyanis, hogy elfogadja azt a szemléletet, amely lebecsül mindent, ami iskolaszagú, s főként a kultúrához való iskolás viszonyt. A párizsi divatos műveltségről közelebbi vizsgálatnál kitűnik, hogy az ismeretek mélységét tekintve a semmivel egyenlő. Képlékeny struktúrája ugyanis az elsajátítás körülményeinek függvénye, azaz futó találkozásokra, felületes olvasmányélményekre, társasági csevegésekre vagy félvilági hetilapok olvasására épül. A divatműveltség ingatagságának az is a magyarázata, s talán épp elsősorban, hogy az ilyen körülmények között elsajátított kultúrához való viszony leginkább arra jó, hogy a kultúra peremterületein, a kifinomult társalgásban és a bohém vitatkozásban működjön, ahol terjengenék a társasági fecsegés felületes osztályzásai meg az olyan kozmikus

rendszerezések, amelyek egy szempillantás alatt összekeverik a művészetben és a filozófiában elfoglalt baloldali vagy jobboldali álláspontot a politikában elfoglalt jobboldali vagy baloldali állásponttal. Mindamellett naivság volna azt hinni, hogy a kultúrához való művelt viszony kizárólagosan és örökké az „általános műveltség” „humanista” formájához kapcsolódik: az ekonometria, az információelmélet, az operációkutatás vagy a strukturalizmus legfrissebb áramlatai éppen olyan alkalmasak rá, hogy társaságban hivalkodjék velük az ember, vagy hogy a társadalmi siker eszközei legyenek, mint egy másik korszakban a klasszikusok vagy az ókori nyelvek ismerete. Elég csak azokra a technokratákra utalni, akik konferenciáról konferenciára hordozzák a konferenciákon összegyűjtött ismereteiket, azokra az esszéistákra, akik a szakemberek legkevésbé tudományos műveinek legáltalánosabb, s felületesen elolvasott lapjai alapján írják meg a szakemberek szakosodásának korlátait általánosságban tárgyaló dolgozatukat, vagy a tudományosság piperkőceire, akik mesterei a divatos célzások művészetének. Ez utóbbi képesség ma önmagában is elegendő ahhoz, hogy valakit az avantgárdé tudomány élvonalába emeljen, megszabadítva ezzel az érintett tudományokat a pozitivizmus plebejus bűnétől. TÁRSALGÁS ÉS MEGŐRZÉS – KONVERZÁLÁS ÉS KONZERVÁLÁS Ám korántsem magyarázhatunk meg kizárólag a tanári testület érdekeivel, vagy, még naivabban, a presztízs vagy az önző vágyak hajszolásával olyan gyakorlatokat vagy ideológiákat, amelyeknek lehetőségét és valószínűségét egyrészt a pedagógiai kommunikációs viszony struktúrája, másrészt e kommunikáció gyakorlásának társadalmi Is intézményes körülményei határozzák meg. Nem felejthetjük el, hogy az oktatási rendszer csak akkor töltheti be uralkodó kultúrát legitimáló társadalmi funkcióját, ha elismerteti tevékenysége legitimitását akár abban a formában is, hogy annak a tanárnak a tekintélyét ismerteti el, akit megbíz e kultúra átadásával. Ha határesetként egy olyan oktatási rendszert feltételeznénk, amelynek egyetlen technikai funkciója az a társadalmi funkció volna, hogy az uralkodó osztályok kultúráját, illetve az ehhez a kultúrához való viszonyt legitimálja, ennek segítségével is megvilágíthatjuk a francia oktatási rendszer egyes tendenciáit. A francia iskolarendszer ugyanis csak azért adhat át olyan keveset miközben olyan nagy jelentőséget tulajdonít a nyelvnek, mert mindig arra hajlik, hogy ne a szakértelem technikai funkciójának, hanem a (tudományos vagy irodalmi) kultúra társadalmi funkciójának ítélje az elsőbbséget. Ha a tanár előadása csak az intézmény tekintélyének köszönhetné, hogy meghallgatják (ha nem is értik), akkor is elismertetné egyrészt hallgatósága legitimitását, másrészt annak az intézménynek a tekintélyét, amely az előadást lehetővé teszi. Az a kultúra, ami „akkor is megmarad, amikor az ember már mindent elfelejtett” – mondják, s a kultúrához való ezen viszonyt a feledéshez való jog határozza meg, ami abból adódik, hogy az egyén valamikor tudott, azaz, még inkább, hogy társadalmilag ismerik róla, hogy tanulmányokat végzett, s csakugyan, mi marad az annyit tanulmányozott ókori szövegekből vagy az olyan sokat olvasott klasszikus szerzőkből, hacsak az a magabiztosság nem, hogy nem jövünk zavarba egy latin közmondás hallatára, vagy az iskolai tanulmányok magasabb fokán, az a fesztelenség és meghittség, amely, Girodoux szerint, az École Normale diákjait jellemzi, akik valamennyien meghitt viszonyban vannak „a nagy erkölcstanokkal, a nagy esztétikákkal és a nagy írókkal”? Amikor tehát az iskolarendszer azzal a joggal és hatalommal ruházza fel az oktatót, hogy a maga javára használhatja fel az intézmény tekintélyét, egyszersmind azt is biztosan eléri, hogy a funkcionárius személyisége minden erőforrást és lelkesedését az intézmény, s ezáltal az intézmény társadalmi funkciója szolgálatába állítsa. Akár akarja, akár nem, akár tudja, akár nem, a tanárnak egy olyan gyakorlat társadalmi meghatározásához képest kell önmagát meghatároznia, amely hagyományos formájában elválaszthatatlan némi színpadiasságtól. Noha a pedagógiai tevékenység feltételezi a pedagógiai tekintély meglétét, ennek a tevékenységnek nyilvánvaló körforgással, a besulykolás munkájában, illetve ennek

segítségével kell elismertetnie saját tekintélyét. A tanárt, minthogy saját funkciójának és az általa oktatott kultúrának a minőségét az oktatás személyes módjának minőségével kell illusztrálnia, az intézménynek el kell őt látnia a hivatalával kapcsolatos kiegészítő tulajdonságokkal (elsősorban a beszédkészséggel), (...) hogy a tanár látványos eleganciával lemondhasson az intézmény nyilvánvaló védelméről, miközben feladatának azokat az oldalait hangsúlyozza ki, amelyek – miként a sebész, a szólista vagy az akrobata mozdulatai – kivált alkalmasak arra, hogy szimbolikusan kifejezzék a kivitelező és a kivitelezés egyedülvalóságát és rendkívüliségét. (...) S az intézmény azért túri el, illetve azért pártolja a segédeszközökkel, sőt az intézményes szabályokkal való játékot, mert a pedagógiai tevékenységnek sohasem csak egy tartalmat kell átadnia, hanem el kell fogadtatnia e tartalom értékét is. Ennek pedig az a legjobb módja, ha a tanár az átadott tananyag javára használja fel azt a presztízst, amelyet a kommunikáció egyetlen lehetséges módja nyújt a kommunikáció egymással felcserélhető végrehajtóinak. Mindamellett, végső soron, ha az intézmény lehetővé teszi az intézményes szabályokkal való játékot, ami (éppen úgy, mint az előírt tananyagtól való eltávolodások, amelyekre hallgatólagosan épp az előírás ad módot) sokkal hatékonyabban kényszeríti ki a szabály öntudatlan elfogadását, mint a durva és közvetlen kényszer, akkor valójában (a pedagógushoz való viszonyon keresztül) az iskolai intézményhez való olyan viszonyt, ezen keresztül pedig a nyelvhez és a kultúrához való olyan viszonyt sulykol a hallgatókba, ami tulajdonképpen az uralkodó osztályokra jellemző. Ilyenformán az egyetemi gondolkodásmód csele (amellyel az intézmény úgy kényszeríti rá a pedagógust az intézmény szolgálatára, hogy közben felhatalmazza rá, hogy a saját hasznára éljen ezzel az intézménnyel) végső soron a társadalom megőrzésének funkcióját tölti be. Ezt a funkciót azonban az egyetemi gondolkodásmód nemcsak nem ismeri, de elismerni sem hajlandó. Ha az a szabadság, amelyet az oktatási rendszer biztosít a tanár számára, a legjobb módja annak, hogy a tanárt rákényszerítsék a rendszer szolgálatára, az a szabadság, amelyet az oktatási rendszernek biztosítanak, a legjobb módja annak, hogy ezt a rendszert rákényszerítsék a meglevő osztályviszonyok megőrzésére, hiszen a célok eltérítésének lehetősége benne rejlik annak a rendszernek a logikájában, amely sohase tölti be olyan jól társadalmi funkcióját, mint amikor látszólag csakis saját céljait akarja megvalósítani. Ha másként akarjuk bebizonyítani, hogy a nyelvhez és a kultúrához való viszony (a magatartásformák és a beszédmódok közötti végtelenül apró különbségek e végtelen összege, amely szemlátomást a legtökéletesebb kifejeződése az iskolarendszer és a művelt hagyomány autonómiájának) bizonyos értelemben összefogja azokat a viszonyokat, amelyek az iskolarendszert az osztályviszonyok struktúrájához kapcsolják, elég, ha elképzeljük, milyen objektív előfeltételek lennének szükségesek ahhoz, hogy az iskolai gyakorlatokban új viszony alakuljon ki a nyelvhez. Csak úgy képzelhető el olyan tanár, aki minden tetszelgés, minden hagyományos cinkosság nélküli viszonyt alakít ki saját beszédmódjával, diákjai beszédmódjával, illetve azzal, ahogyan diákjai az ő beszédmódjához viszonyulnak, ha arra is képesnek tartható, hogy egész pedagógiai gyakorlatát alárendelje egy tételesen teljesen kifejtett pedagógia követelményeinek, vagyis ha pedagógiai gyakorlata csakugyan meg tudja valósítani azokat az alapelveket, amelyek logikusan következnek a tudásanyag sajátosan iskolai elsajátításának autonómiájából. A valóságban ugyanis éles ellentét van egy olyan feltételezett oktatás között, amelyet az a szándék vezérelne, hogy – állandó és módszeres magyarázat révén – a minimumra csökkentse a kóddal kapcsolatos félreértéseket, és azon oktatási módok között, amelyek mentesíthetik magukat az üzenet kódjának tételes megtanításától, mert – valamiféle alapvető hallgatólagos megegyezés folytán – csakis olyan közönséghez szólnak, amelyet az észrevétlen familiarizáció már jó előre fölkészített a hallgatólagos célzások megértésére. Az a pedagógiai munka tehát, amelyet kifejezetten az az igény irányítana, hogy módszeresen növelje hatásfokát, tudatosan törekedne arra, hogy

csökkentse az üzenetkibocsátás szintje és a befogadás szintje közötti távolságot. Ezt többféleképpen valósíthatja meg: vagy úgy, hogy oly módon emeli a befogadás szintjét, hogy az üzenettel együtt az üzenet megfejtésének kódját is a befogadó rendelkezésére bocsátja, mégpedig olyan kifejezésformában (szóban, írásban vagy mozdulatokkal), amelynek kódját már ismeri a befogadó; vagy pedig úgy, hogy ideiglenesen csökkenti az üzenetkibocsátás szintjét, s egy olyan ellenőrzött s fokozatosan felépülő tantervet dolgoz ki, amelyben minden üzenetnek az a funkciója, hogy előkészítse a következő, magasabb szintű üzenet befogadását, s amely úgy teszi lehetővé a befogadás szintjének állandó emelkedését, hogy – a tananyag ismétlésével és gyakorlással – lehetővé teszi a befogadó számára a kőd teljes elsajátítását. A pedagógiai munka hatásfokának maximalizálása tehát, végső soron, nemcsak azt feltételezi, hogy elismerjük, milyen nagy a távolság az üzenetet kibocsátó és a befogadó nyelvi kompetenciája között, hanem azt is, hogy megismerjük, melyek a társadalmi feltételei e távolság termelésének és újratermelésének, vagyis hogy melyek a társadalmi feltételei egyrészt a különféle osztálynyelvek elsajátításának, másrészt az iskola megszentelő mechanizmusainak, amelyek révén végül is az osztályok közötti nyelvi különbségek megőrződnek. Rögtön látható, hogy – hacsak nem hagyatkozunk a véletlenekre vagy az egyéni megtérések csodáira – ilyen gyakorlat csak azoktól a tanároktól várható, akik objektíve kénytelenek kielégíteni egy sajátosan és kizárólagosan pedagógiai szükségletet. Más szavakkal olyan pedagógiai tevékenységre volna szükség, amely merőben más viszonyt akarna kialakítani a nyelvvel és a kultúrával. Ehhez e pedagógiát egy egészen más közönség és olyan oktatók objektív érdekeinek kellene alárendelni, akiket úgy toboroztak és úgy képeztek ki, hogy betölthessék azokat a tanári állásokat, amelyek nemcsak hierarchikusan, hanem technikailag is differenciáltak. A technikai differenciálás azután véget vethetne a körkörös alibik azon játékának, amelyre a pedagógiai, kutatási, sőt vezetési feladatok hagyományos összekeverése ad módot. Röviden: ilyen pedagógiai tevékenységet csak olyan iskolarendszer tenne lehetővé, amely a külső funkciók másféle rendszerét, s ennek megfelelően, az osztályok közötti erőviszonyok másféle állapotát szolgálná. A francia oktatási rendszer olyan kulturális kiváltságot Őriz meg és szentesít, amely a kultúrához való viszony elsajátítási feltételeinek monopóliumán alapszik. Ε viszonyt a kiváltságos osztályok abban a mértékben tartják legitimnek és akarják legitimként elismertetni, amilyen mértékben elsajátítási monopóliumának birtokosai. Az oktatási rendszer tehát azt a kultúrához való viszonyt ismeri el, melyet csak abban az esetben lehet teljesen uralni, ha az iskola által oktatott kultúrált familiarizációval sajátították el, illetve olyan oktatási módot alkalmaz, amely viszonylagos külön állása ellenére, szoros kapcsolatban marad a legitim kultúra oktatási módjával, amelynek társadalmi feltételeivel csak azok a családok rendelkeznek, amelyek kultúrája az uralkodó osztályok kultúrája. Először is látnivaló, hogy – miközben az oktatási rendszer nyilvánvalóan nem adja meg azt, amit megkövetel – egyformán megköveteli azoktól, akik hozzáfordulnak, hogy rendelkezzenek azzal, amit Ő sohasem ad meg nekik, vagyis azzal a nyelvhez és a kultúrához való viszonnyal, amelyet csakis egy sajátos elsajátítási mód hozhat létre. Másodszor azt kell látnunk, hogy az oktatási rendszer – minthogy megőriz egy olyan oktatási módot, amely szinte alig különbözik a családi neveléstől – olyan nevelést és ismeretanyagot ad a diákoknak, amelyet csak azok értenek meg igazán, akik rendelkeznek azzal a neveléssel, amelyet az iskola nem ad meg nekik. Ilyenformán a hagyományos iskolarendszernek az uralkodó osztályoktól való függése közvetlenül abból olvasható ki, hogy ez a rendszer a kultúrához való viszonyt értékesebbnek tartja magánál a kultúránál, a kultúrához való viszony lehetséges típusai közül pedig azt tartja a legértékesebbnek, amelyet maga teljesen sohasem alakít ki. Ez az oktatási rendszer osztályviszonyoktól való függésének végső igazsága, amelyet akkor árul el, amikor lebecsüli azoknak a nagyon is iskolai modorát, akik egész modorukat neki köszönhetik. Az oktatási rendszer tehát nem vállalja saját modoralakító módszerét, s egyben azt is bevallja, mennyire

képtelen egy sajátosan iskolai termelési mód autonómiáját kialakítani. Ahogyan a hagyományos típusú gazdasági magatartás olyan gazdasági gyakorlatként határozható meg, amely sohasem vállalja nyíltan önmagát, s amely következésképpen föl se vetheti a kérdést, vajon tökéletesen megfelel-e saját objektív céljainak, éppúgy a hagyományos típusú pedagógiai munka önmagában vett pedagógiaként, vagyis olyan pedagógiai gyakorlat gyanánt határozható meg, amely figyelmen kívül hagyja vagy kizárja azoknak az eszközöknek a racionális kiszámítását, amelyek a legalkalmasabbak az e pedagógiai lét által objektíve bizonyítottan létező funkciók betöltésére. Az iskolás modor iskolai lebecsülése, amelyre számtalan példát nyújt a francia egyetemi hagyomány, éppúgy föllelhető a görög iskolák azon vitáiban, hogy tanítható-e a tehetség, mint a dilettantizmus konfuciánus kultuszában. Elterjedtsége azért olyan általános, mert azoknak az iskolai intézményeknek a belső ellentmondását fejezi ki, amelyek csak úgy tagadhatják meg pedagógiai funkciójukat, ha önmagukat mint iskolát is megtagadják, és csak úgy ismerhetik el teljesen ezt a pedagógiai funkciót, ha önmagukat mint hagyományos iskolát tagadják meg. A Ming és a Csing korszak „akadémikus antiakadémizmusa” éppen olyan viszonyban áll a művelt festészet hagyományát meghatározó formális konvenciókkal, előírásokkal, korlátozásokkal és szabályokkal, mint az alkotó ihlet tanári révülete az irodalomtanároknak, a tehetség jámbor papjainak rutinszerű didaktikájval, akik épp oly távol állnak attól, hogy azt prédikálnák, amit csinálnak (6). Ám a művelt hagyományok vagy a hagyományos iskolák realitása és a tehetség ideológiája közti látszólagos ellentmondás (amely talán sohasem fogalmazódik meg olyan határozottan, mint a leginkább rutinszerű iskolarendszerekben) nem rejtheti el, hogy a – mégoly iskolás – kultúrához való nem iskolás viszony iskolai kultusza igen alkalmas arra, hogy konzervatív funkciót töltsön be, mert a hagyományos típusú iskolai tevékenység (még azzal is, amiről nem beszél) automatikusan azoknak az osztályoknak a pedagógiai érdekeit szolgálja, amelyeknek azért van szükségük az Iskolára, hogy vele legitimálják a kultúrához való viszony ama monopóliumát, amelyet teljesen sohasem neki köszönhetnek. Ha kimutatjuk, hogy hogyan kapcsolódik össze a legkülönbözőbb történelmi helyzetekben az uralkodó osztályok kultúrája a hagyományos pedagógiával, illetve pontosabban azt, hogy milyen strukturális és funkcionális rokonság jellemzi azon viszonyokat, amelyek bármely kiváltságos osztály értékrendszerét a legitim kultúra legitim felhasználási módját újratermelő hagyományos iskolarendszerekhez kapcsolják, akkor a történelmi összehasonlítás érthetővé teheti a francia rendszernek azon sajátosságait, amelyekben a viszonyoknak ez az ismétlődő kapcsolódása kifejeződik. Ha meg akarjuk magyarázni azt a sajátos formát, amelyet ez a kapcsolódás a francia iskolai és szellemi hagyományban felöltött, alighanem egészen a Jézus Társaság tevékenységéig kell visszamennünk, amelynek, amidőn meg akarta valósítani a keresztény morál szekularizációját, sikerült az illem nagyvilági ideológiájává átalakítania a kegyelem teológiáját. Ε történeti forma megőrződésének azonban csak akkor lehet magyarázó értéke, ha őt magát funkciója megőrzésével magyarázzuk. A pedagógiai szokások folytonosságát, melyet közvetlenül az iskolarendszer történetének folytonossága biztosított, végső fokon az Iskola által nyújtott szolgálatok folytonossága tette lehetővé. Az Iskola ugyanis – a társadalmi struktúra változásai ellenére – mindig hasonló módon helyezkedett el abban a viszonyrendszerben, amely az iskolát az uralkodó osztályokhoz kapcsolja. Ilyenformán azoknak a magatartásoknak az együttese, amelyet az „igazi úriember” XVII. századi erkölcsi kódexe rögzített (és amely nincs is olyan messze a konfuciánus hagyomány „művelt nemes-emberétől”) funkciója állandóságának köszönheti, hogy – néhány újraértelmezés árán – mindig olyan könnyen átöröklődött a történelem folyamán, jóllehet az iskolai tananyag tartalma megváltozott, és megváltoztak az uralkodó helyzetben levő osztályok is. Mindennek igazolására felidézhetjük például a „jó modor”, vagy hogy mi is a kor pompázatos nevén nevezzük, az „illem” primátusát; a nagyképűség, a vaskalapos

pedantéria vagy az erőfeszítés ellentétének tartott természetesség és fesztelenség túlbecsülését; a „tehetség” kultuszát és a tanulás lebecsülését, ami voltaképpen a „születés” ideológiájának és a tanulás megvetésének modern újrafogalmazása; a szaktudás, a gyakorlati szakértelem lenézését, amely a kereskedés megvetésének burzsoá megfelelője; a tetszés művészetének tulajdonított fontosságot, ami szerint ahhoz kell igazodnunk, akivel beszélünk, illetve akivel találkozunk; azokat a le nem mérhető, árnyalatnyi, de roppant fontosnak tartott dolgokat, amelyekben átöröklődik a „kifinomultság” nagyvilági hagyománya, melynek értelmében a tudományos műveltség az irodalmi műveltségnek, az irodalmi műveltség pedig annak a művészeti műveltségnek rendelődik alá, amely a legalkalmasabb az előkelőség játékainak végtelen fokozására; egyszóval azokat a nyílt vagy hallgatólagos módokat, amelyek a kultúrát a kultúrához való viszonyra redukálják, vagyis amelyek a megszerezhető vagy meghódítható tudásanyag közönséges voltával egy olyan tudásanyag birtoklását állítják szembe, amelynek egész értékét az adja, hogy csak egyféle módon lehet megszerezni. KIREKESZTÉS ÉS KIVÁLASZTÁS Ha meg akarjuk érteni, miért tulajdonít az oktatási rendszer akkora jelentőséget a vizsgának Franciaországban, akkor először is a spontán szociológiai magyarázataival kell szakítanunk, amely a nemzeti hagyomány megmagyarázhatatlan örökségének vagy az egyetemek lényegéből következő konzervatizmus megmagyarázhatatlan hatásának tulajdonítja a rendszer szembeszökő vonásait. Az sem elég azonban, ha az összehasonlító módszer és a történeti elemzés segítségével egy meghatározott oktatási rendszeren belül megvilágítjuk a vizsga sajátosságait és belső funkcióit. Csak akkor juthatunk el a vizsgára vonatkozó szokásos kérdések megkérdőjelezéséig, azaz odáig, hogy feltárhassuk, mit fed el a vizsga, s mit fednek el a vizsgára vonatkozó olyan kérdések is, amelyek elterelnek a vizsga nélküli kirekesztésre vonatkozó kérdések feltevésétől, ha egy második szakítás révén leszámolunk a semlegesség illúziójával, illetőleg azzal az illúzióval, amely szerint az iskolarendszer teljesen független az osztály viszonyok struktúrájától. A VIZSGA AZ OKTATÁSI RENDSZER STRUKTÚRÁJÁBAN ÉS TÖRTÉNETÉBEN ,,A vizsga csupán a tudás bürokratikus megkeresztelése, a profán tudás szent tudássá való átlényegítésének hivatalos elismerése”. Marx: A hegeli államjog kritikája Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a vizsga, legalábbis a mai Franciaországban, uralja az egyetemi életet, vagyis nemcsak a diákok és tanárok képzeteit és gyakorlatát, hanem az intézmény szervezetét és működését is. Elégszer megírták már, mennyire szoronganak a diákok a hagyományos számonkérés totális, durva és részben váratlan ítéleteitől, s azt is, hogy milyen ritmustalan az iskolai munka megszervezésének az a rendszere, amely legszélsőségesebb formáiban nem ismer más ösztönzést, mint a teljes kudarc fenyegető közelségét. Igazság szerint azonban a vizsga nemcsak az iskolai értékeknek és az oktatási rendszer ki nem mondott választásainak a legvilágosabb kifejeződése: amennyiben a tudásnak és a tudás kimutatásának olyan társadalmi meghatározását kényszeríti a diákokra, amely megérdemli az egyetemes szankciót, a vizsga az egyik leghatékonyabb eszköze annak a vállalkozásnak, amelynek célja az uralkodó kultúrának, illetve e kultúra értékének a berögzítése. A legitim kultúrának, illetve a kultúrához való legitim viszonynak az elsajátítását nemcsak a kötelező tanterv szabályozza, hanem legalább annyira – ha ugyan nem jobban – az a szokásjog is, amely a vizsgák joggyakorlatában ölt testet, s amely annak a helyzetnek köszönheti lényegi tulajdonságait, amelyben megfogalmazódik. Így például a francia módra megírt dolgozat a stílus és a fogalmazás olyan szabályait rögzíti és terjeszti, amelyek a legkülönbözőbb területeken érvényesek, hiszen ezeknek az iskolai gyártási eljárásoknak a védjegye olyan eltérő termékeken lelhető fel, mint egy államigazgatási jelentés, egy doktori disszertáció vagy egy irodalmi esszé. Hogy jobban megragadhassuk ennek az írott kommunikációs módnak a sajátosságait, amely egyetlen olvasó, vagyis kizárólag a bíráló tanár számára íródott, elég, ha a disputatio-val, vagyis azzal,

a vitával vetjük össze, amelyet egyenlő felek között, tanárok és közönség jelenlétében rendeztek meg, s amelynek révén a középkori egyetem olyan gondolkodási módszert vésett be, amely minden szellemi, sőt művészi alkotás termékére alkalmazható volt. De összevethetjük a disszertációt a pa-ku-wennel, vagyis a „nyolc lábú dolgozattal” is, amely a Ming korszaknak és a Cs'ing korszak kezdetének legfontosabb versenyvizsga feladata volt, és amely a formális kifinomultság iskolája volt a költő és a művelt festő számára egyaránt; végül összevethetjük az angol egyetemek essay-ivel is, melynek szabályai nincsenek is olyan messze a hasonnevű francia műfaj szabályaitól, s amelyben a diák fesztelenül és szellemesen dolgozza fel a disszertáció témáját, szemben a francia módra megírt dolgozattal, amely rendszerint azzal kezdődik, hogy a szerző „csillogóan és lendülettel” fölvázolja a problematikát, ám olyan stílusban, amely híján van minden bizalmaskodásnak és személyes hangvételnek. Látnivaló, hogy az iskolai feladatok különféle típusai, amelyek egyszersmind mindig szabályozott és intézményesített kommunikációs modellek valójában a pedagógiai üzenet, s általában minden szellemi igényű üzenet prototípusát alkotják (előadás, ismertetés, politikai beszéd vagy sajtókonferencia). Ilyenformák azok a kifejezési és gondolkodási sémák, amelyeket felületesen a „nemzeti jelleggel” vagy „szellemi iskolákkal” magyaráznak, végső soron azokra a tanítási modellekre vezethetők vissza, amelyek célja egy sajátos iskolai feladattípusra való előkészítés. így például a francia nagy iskolára jellemzőnek tartott gondolkodásmód kapcsolatba hozható a felvételi versenyvizsgák formájával, illetőleg – pontosabban – a fogalmazás, a stílus, sőt a kiejtés, a beszéd és az előadásmód modelljeivel, amelyek meghatározzák az írásbeli vagy szóbeli feladatmegoldás legtökéletesebb formáját. Általánosságban nyilvánvaló, hogy egy olyan szelekciós eljárás, mint amilyen a versenyvizsga, miként Renan is kimutatta, csak megerősíti azt a kiváltságot, amelyet a francia egyetemi hagyomány a formával kapcsolatos erényeknek tulajdonít: „Roppant sajnálatos tény, hogy a versenyvizsga az egyetlen út, amelyen a diák eljuthat a tanári állásig, és hogy a gyakorlati ügyesség még akkor sem könnyíti meg a dolgát, ha történetesen alapos ismeretekkel párosul. Azokat, akik jelentős pedagógiai tapasztalattal rendelkeznek, és akik nehéz hivatásukban nem látványos képességekre, hanem komoly – bár kicsit lassú és félénk – gondolkodásmódjukra támaszkodnak, a nyilvános vizsgákon mindig megelőzik azok a fiatalok, akik ügyesen szórakoztatják a közönséget és bíráikat, és akik mert a nehéz helyzetekből könnyen kibeszélik magukat, – sem elég türelemmel, sem elég kitartással nem rendelkeznek ahhoz, hogy jó pedagógus váljék belőlük”(7). Ha igaz, hogy a vizsga minden esetben olyan értékeket fejez ki, oktat, rögzít és szentesít, amelyek az iskolarendszer meghatározott szervezetében az értelmiségi mező meghatározott struktúrájához és – e közvetítéseken keresztül – az adott uralkodó kultúrához kapcsolódnak, akkor érthető, miért váltanak ki heves vitákat az olyan – első pillantásra jelentéktelen – kérdések, mint az érettségi vizsgák menete, a tananyag terjedelme, a feladatjavítási eljárások, hogy ne is beszéljünk arról a felháborodott ellenállásról, amellyel minden javaslatot lehurrognak, amely valamit is változtatni kíván az olyan – jelentős értékekkel összeforrott – intézményeken, mint az egyetemi versenyvizsga, a szakdolgozat, a latin nyelv tanítása vagy a „nagy iskolák”. 41 Ha le akarjuk írni, milyen hatást gyakorol a vizsgák alapvető szerepe a szellemi műveletek és az intézmény szervezetére, elsősorban a francia rendszert kell tanulmányoznunk. Ez kínálja ugyanis a legtökéletesebb példákat, és – mintegy határesetként – ez veti fel a legélesebben azt a kérdést, hogy melyek azok a (belső és külső) tényezők, amelyek megmagyarázhatják, hogy miért változott – történelmileg vagy nemzetenként – az iskolai vizsgák funkcionális jelentősége az oktatási rendszeren belül. Következésképp csakis az összehasonlító módszerrel állapítható meg, hogy mi magyarázható a külső igényekkel, és mi e külső igények kielégítési módjával, illetőleg mi magyarázható egy adott rendszeren belül azokkal a rendszerre jellemző tendenciákkal, amelyeket minden oktatási rendszerben kialakítanak a rendszer bevéső funkciója, az adott egyetem történeti hagyományai és azok a társadalmi funkciók, amelyek

sohasem vezethetők le teljesen a tudományos képesítés átadásának és termelésének technikai funkciójából. Ha igaz, miként Durkheim megjegyezte, hogy a vizsga megjelenése (amelyet az antikvitás, amelyben csak független, sőt konkurrens iskolák és tanárok működtek, nem ismert) feltételezi az egyetemi intézmény, vagyis a hivatásos tanárok olyan szervezett testületét, amely maga gondoskodik fennmaradásáról^); ha igaz továbbá, miként Max Weber állítja, hogy a hierarchizált vizsgák rendszere (amely sajátos szakértelmet szentesít és specializált pályákra jogosít fel) a modern Európában csak a bürokratikus szervezetek igényeinek fejlődéséhez kapcsolódva jelent meg, amelyek hierarchizált és egymással felcserélhető egyéneket akarnak megfeleltetni a felkínált állások hierarchiájának(9); és ha – végül – igaz, hogy az a vizsgarendszer, amely mindenki számára biztosítja az azonos feladatok előtti formális egyenlőséget (ennek az országos versenyvizsga a legtisztább példája), és amely szavatolja, hogy az azonos címekkel rendelkező jelölteknek egyforma esélyük legyen arra, hogy állást kapjanak, valójában a formális egyenlőség kispolgári eszményét elégíti ki, minden alapunk megvan rá, hogy a vizsgák megszaporodásában, társadalmi jelentőségük növekedésében és abban, hogy az oktatási rendszeren belül is egyre nagyobb a funkcionális súlyuk, a modern társadalmak általános tendenciáját lássuk. Ez az elemzés azonban csak az iskola-történet legáltalánosabb vonásait veszi figyelembe (amikor megmagyarázza például, hogy az iskolázottsági szinttől független társadalmi felemelkedés annál nehezebb, minél iparosítottabb és bürokratizáltabb a társadalom, s nem veszi észre, milye szerepe van a vizsgák adott formában való működésében és funkciójában az oktatási rendszer sajátos logikájának). Az Iskola, annak a tehetetlenségnek a következtében, amely főként akkor jellemzi, amikor reá hárul egy múlttól örökölt kultúra megőrzésének és átadásának hagyományos funkciója, és amikor rendelkezik önmaga fenntartsanak sajátos eszközeivel, képes rá, hogy rendszeresen, vagyis az Iskolát rendszerként meghatározó elveknek megfelelően átértelmezze a külső elvárásokat. Itt kapja meg a Durkheim által megfogalmazott feltétel teljes jelentését. Weber egyébként, aki pedig vallásszociológiájában megmutatta a papi testület sajátos törekvéseinek szerepét, nem veszi figyelembe (nyilván azért, mert külső szempontból, vagyis a bürokratikus szervezet igényeinek szempontjából vizsgálja az oktatási rendszert), mit köszönhet valamely oktatási rendszer egy hivatásos oktatótestület történelem feletti és történelmi jellemzőinek. S valószínű, hogy a hagyomány súlya különösen erős egy olyan intézményben, amelyet – viszonylagos autonómiájának sajátos formája miatt – igen közvetlenül határoz meg saját múltja, ahogyan ezt Durkheim észrevette. A francia rendszer valamennyi európai rendszer között a legnagyobb jelentőséget tulajdonítja a vizsgáknak. Ez azonban a látszatnál kevésbé múlik a gazdasági élet technikai igényein. Ennek bizonyítására elég ha tekintetbe vesszük, hogy a francia szelekciós rendszer legtöbb sajátossága egy olyan rendszerben is megtalálható, mint amilyen a klasszikus kínai rendszer volt, mely elsősorban a fizetett bürokrácia hivatalnokainak képzését szolgálta (10). A konfuciánus hagyománynak azért sikerült olyan teljesen elfogadtatnia műveltségeszményét, mert soha egyetlen rendszer sem azonosult olyan tökéletesen szelekciós funkciójával, mint a mandarin-rendszer, amely sokkal több gondot fordított a versenyvizsgák megszervezésére és szabályozására, mint iskolák létesítésére és a tanárok képzésére, emellett az is szerepet játszott, hogy az iskolai sikerek hierarchiája sohasem határozta meg olyan szigorúan a többi társadalmi hierarchiát, mint abban a társadalomban, amelyben a hivatalnok „szinte haláláig az Iskola ellenőrzése alatt maradt”(l1): Az iskolai pálya három legfontosabb fokozatához (amelyben, miként Max Weber megjegyzi, a francia fordítók közvetlenül az érettségi, a diploma és a doktorátus megfelelőjét látták „számos közbülső, ismétlő vagy bevezető vizsga kapcsolódik (...). Csak az első fokozat tízféle vizsgát tartalmazott. Ha egy idegennek nem tudták a rangját, először azt kérdezték meg tőle, hány vizsgát tett le. Az ősök kultusza ellenére tehát korántsem az ősök száma döntötte el az egyének társadalmi rangját. Épp ellenkezőleg, a

bürokratikus hierarchiában elfoglalt rang jogosította fel az egyént arra, hogy ne csak egyszerűen az ősök táblájával rendelkezzék, hanem hogy templomot építtethessen. A hivatalos rang határozta meg, hogy ki-ki hány őst említhetett. Sőt, az is a város mandarinjának rangjától függött, hol helyezkedett el a város névadó istene a város panteonjában”(12). Ilyenformán az olyan eltérő rendszereknél, mint a mai francia meg a klasszikus kínai, annak a ténynek tudhatók be a közös törekvések, hogy mindketten egy társadalmi szelekciós igényt (vagyis az egyik esetben a hagyományos bürokrácia, a másikban pedig a tőkés gazdaság igényét) arra használnak fel, hogy beteljesítsék ennek révén azt a tisztán tanárokra jellemző igényt, hogy az általuk kitermelt, ellenőrzött és megszentelt emberi tulajdonságok és szakmai minősítések társadalmi értékét maximalizálják. Ám ha teljesen meg akarjuk magyarázni, hogy a francia rendszernek hogyan sikerült az összes többinél nagyobb hasznot húznia – saját logikája teljes érvényesítésében – azokból az esélyekből, amelyeket a modern társadalmakra jellemző társadalmi és technikai szelekció igénye nyújtott a számára, akkor az iskolai intézmény sajátos múltját is tekintetbe kell vennünk. Az intézmény viszonylagos autonómiája ugyanis abban fejeződik ki, hogy története minden mozzanatában képes rá, hogy a viszonylag független történetétől örökül kapott normák alapján minduntalan átalakítsa és átértelmezze a külső igényeket. Ha, a mandarinrendszertől eltérően, a francia rendszer nem is képes arra, hogy minden társadalmi hierarchia és minden értékhierarchia hivatalos alapjaként ismertesse el az iskolai értékek hierarchiáját, azért sikerrel kel versenyre a többi hierarchizáló elvvel, annál is inkább, mert olyan társadalmi kategóriákra kényszeríti az iskolai hierarchiák értékét, amelyek társadalmilag hajlanak az intézmény pedagógiai tekintélyének elismerésére. Az, hogy az egyes egyének mennyire fogadják el az iskolai hierarchiákat és a hierarchia iskolai kultuszát, sohasem független attól, hogy milyen helyet foglalnak el az Iskola hierarchiájában. Főként azonban egyfelől attól az értékrendszertől függ, amelyet az egyének társadalmi osztályukból hoznak magukkal (az Iskolának tulajdonított érték pedig egy-egy értékrendszerben attól függ, mennyire forrnak össze az osztály érdekei az Iskolával), másfelől attól, hogy piaci értékük és társadalmi pozíciójuk mennyire függ az iskola garanciájától. Érthető, hogy az iskolarendszernek épp abban az esetben sikerül legjobban ismertetni saját értékét és ítéletei értékét, amelyben olyan társadalmi osztályokkal illetve osztályfrakciókkal van dolga, amelyek semmiféle más konkurrens hierarchizáló elvet nem tudnak szembeállítani vele. Ez egyike azon mechanizmusoknak, amelyek révén az iskolai intézmény a tanári hivatás felé vonzza a középosztályokból, valamint a nagypolgárság értelmiségi frakciójából származó diákokat. Eközben eltéríti őket attól, hogy másutt, például a pénz vagy a hatalom hierarchiájában próbáljanak felemelkedni, és attól is, hogy ugyanakkora társadalmi és gazdasági hasznot húzzanak iskolai címeikből, mint azok a hallgatók, akik a nagytőkéhez vagy hatalomhoz kapcsolódó nagypolgárságból szár máznak, és akiknek kedvezőbb a helyzetük ahhoz, hogy viszonylagossá tegyék az iskola ítéleteit. A pedgagógusok anyagi és társadalmi körülményei elleni tiltakozásokban, vagy a politikusok és üzletemberek megalkuvásainak és romlottságának keserű és kicsit önelégült szidalmazásában – a morális felháborodás hangján – kétségtelenül az oktatás alacsony rangú és középkádereinek lázadása fejeződik ki. A lázadás az ellen a társadalom ellen irányul, amely képtelen teljesen leróni az iskolával, s egyben azokkal szembeni adósságait, akik mindent az iskolának köszönhetnek, még azt a meggyőződésüket is, amely szerint voltaképpen minden gazdasági és társadalmi hierarchiának az iskolára kellene épülnie. Az egyetemi felsőkáderek gondolkodásában mindig együtt él annak a társadalmi rendnek a jakobinus utópiája, amelyben mindenkit érdemei, azaz iskolai rangja szerint jutalmaznak, azzal az arisztokratikus igénnyel, hogy csakis annak az egyetlen intézménynek az értékeit ismerjék el, mely az ő értéküket teljesen elismeri, továbbá azzal a pedagógiai uralmi igénnyel, hogy a polgári és politikai élet minden cselekedetét az Egyetem, azaz a klerikusok kormányzatát pótló forma erkölcsi ítéletének vessék alá.

Látnivaló, hogyan használta fel a francia rendszer a garantált és egymással felcserélhető széria-termékekre való külső igényt arra, hogy – miközben más társadalmi osztályok érdekeinek és eszményeinek megfelelően, egy másik társadalmi funkció szolgálatába állította ezt az igényt – megőrizze a versengés a versengésért hagyományát, amit a XVIII. századi jezsuita kollégiumoktól kapott örökül, amelyek az arisztokrata ifjúságnak szánt oktatás kiváltságos eszközévé avatták a tanulók vetélkedéséül (3). A francia egyetem mindig hajlik arra, hogy túllépjen a versenyvizsga technikai funkcióján, és hogy – a kijelölendő diákok számán belül – komolyan vegyen olyan hierarchiákat, amelyek, bár szinte mérhetetlen negyed-pontokon alapszanak, mégis döntőek. Elég arra utalni, mekkora jelentőséget tulajdonít az egyetemi világ gyakran súlyos szakmai következményekkel járó ítéleteiben annak, hogy milyen helyezést ér el egy felvételi versenyvizsgán a serdülőkorból épp kilépő diák. (...) Max Weber jegyezte meg, hogy a császári közigazgatás bürokratikus posztjainak technikai meghatározása – ha elvonatkoztatunk a művelt nemesember konfuciánus hagyományaitól – nem ad magyarázatot arra, miért olyan nagy a költészet jelentősége a mandarinok versenyvizsgáján. Ehhez hasonló módon lehet megérteni, hogyan adhatott ürügyet az osztályozás jellegzetesen francia vallására a szakmai kiválasztás egyszerű igénye, az a szükséglet, hogy a korlátozott számú, szakképesítést igénylő állást az arra legalkalmasabbak foglalják el. A magyarázathoz az iskolai kultúrát abban a társadalmi világban kell elhelyezni, amelyben kialakult, vagyis abba az önmagába zárt és védett mikrokozmoszba, amelyben a jezsuiták – azzal, hogy a versengést és az iskolai hierarchiákat módszeresen mindenütt, azaz játékban és munkában egyaránt mindent átfogóvá tettek – kialakították a homo hierarchikus modelljét a világi siker, az irodalmi bravúr és az iskolai győzelem síkjára transzponálva a „dicsőség” arisztokrata kultuszát. Ám a túlélő maradvánnyal való magyarázat semmit sem magyaráz, hanem magyarázzuk meg, miért maradt fenn valamilyen hagyomány. Ehhez meg kell állapítani, milyen funkciókat tölt be az adott hagyomány az oktatási rendszer jelenlegi működésében, s meg kell mutatni a történelmi körülményeket, amelyek kedvezően hatottak a rendszer saját funkciójából adódó tendenciák megjelenésére. Ha azt a képességet szeretnénk megmagyarázni, amellyel a francia rendszer – a sajátosan iskolai tevékenység körén túl, s olykor a vele szemben támasztott legnyilvánvalóbb igények ellenére – kinyilatkoztatja és közönségére kényszeríti a hierarchiákat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a rendszer – mind pedagógiájában, mind a vizsgákban – még ma is elsődleges funkciót tulajdonít a tantestület önfenntartásának és önvédelmének, amely funkciót egyébként a középkori egyetemi vizsgák sokkal nyíltabban szolgálták. Ε vizsgák mindegyikére a testületbe vagy a testülethez vezető iskolai pályára való bejutás nyomta rá bélyegét. Ilyen volt az érettségi (az inceptio alsóbb fokú változata), a licentia docendi és a tanári diploma, amelynek az inceptio, vagyis a testületbe tanárként való belépés szertartása adta meg jellegét. A legtöbb egyetemi rendszer sokkal következetesebben szakított a középkori hagyománnyal, mint a francia (vagy mint az osztrák, a spanyol vagy az olasz, amely országokban szintén jelentős volt a jezsuiták pedagógiai tevékenysége). Ez; magyarázza a kollégiumok jelentős szerepét a XVIII. században: a francia oktatási rendszer, a jezsuiták jóvoltából különösen hatékony eszközökhöz jutott, hogy a hierarchia iskolai kultuszát és egy önmagába zárt, élettől elszakadt műveltséget kényszerítsen a diákokra. így azután olyan tökéletesen eleget tudott tenni annak, hogy a rendszer autonómiára törekvését érvényesítse, hogy egész működését saját fenntartása követelményeinek rendelte alá. Az autonómiára való törekvés két jelenségben talált rá terjes kibontakozása társadalmi feltételeire. Egyfelől találkozott a kispolgárságnak és a polgárság értelmiség frakcióinak az érdekeivel, akiknek mindenfajta „protekció” és „nepotizmus” láttán érzett türelmetlenségüket csak még jobban felajzotta az esélyek formális egyenlőségének jakobinus ideológiája. Másfelől ez a törekvés az állami bürokrácia központosított struktúrájára támaszkodhatott, amely azzal, hogy a külső és névtelen értékelésnek alávetett országos versenyek és vizsgák

számát egyre szaporította, kiváló alkalmat biztosított az iskolai intézménynek arra, hogy elismertesse egy egységes hierarchia termelésének és társadalomra kényszerítésének monopóliumát. A francia rendszerben a versenyvizsga a vizsga tökéletes formája és az egyetemi gyakorlat minden vizsgát versenyvizsgaként igyekszik kezelni. A gimnáziumi tanárok versenyvizsgája, az aggregáció pedig együtt a két előzetesen szelektáló versenyvizsgával, azaz az általános versenyvizsgával, és az École Normale Supérieure felvételi vizsgájával, olyan szentháromságot alkot, amelyben mint valamilyen őstípusban, az Egyetem felismeri önmagát. Az összes további számonkérés vagy versenyvizsga csak ezek többé-kevésbé távoli kisugárzása vagy többé-kevésbé elfordított másolata. Az egyetemi testületnek az az igénye, hogy általánosan elismertesse az egyetemi címek értékét és különösképp az aggregációnak, e legmagasabb címnek az abszolút elsőbbségét, a legvilágosabban azoknak a hatalomra nyomást kifejtő csoportoknak a tevékenységében nyilvánul meg, amelyeknek az „Aggregációval rendelkező tanárok egyesülete” csak a legkevésbé titkolt kifejeződése. Ε csoportoknak valóban sikerült is ennek a kifejezetten iskolai rangnak olyan tényleges elismerést biztosítani, amely egyáltalán nem áll arányban a cím törvényes értékével. Az aggregáció megszerzésének vagy az École Normale Supérieure elvégzésének szakmai jövedelmezősége kitűnik olyan – egyébként gyakori – esetben, amelyben ez a cím valamilyen testületébe beválasztás félhivatalos elvként működik, így például a bölcsészkari tanszékeken a kinevezett tanárok és docensek 15%-a (ha a tanársegédeket is ideszámítjuk, az egyetemi előadók 48%-a) nem rendelkezik doktori címmel, noha ezt a tudományos fokozatot elméletileg mindenkitől megkövetelik. Gyakorlatilag mindnyájan megszerezték azonban az aggregációt, s 23%-uk az École Normale Supérieure-ban fejezte be tanulmányait. Az igazi homo academicusi az jellemzi, hogy az École Normale Supérieure-t végezte, aggregációt és doktorátust szerzett, tehát hogy a Sorbonne tényleges vagy potenciális tanára, ami azt jelenti, hogy felhalmozta mindazon címeket, amelyek az Egyetem által kitermelt és védelmezett ritkaságértéket adják. Az sem véletlen, ha az egyetemi intézmény épp az aggregáció alkalmával jut el odáig, hogy annyira magával ragadja a külső igények átértelmezésének igénye, hogy már tagadja e külső igények tartalmát. Valóban előfordul, hogy a „színvonalcsökkenés” örökös fenyegetését megelőzendő, az aggregáció vizsgabizottsága a „minőség” követelményét állítja szembe azzal a – profán beavatkozásként értelmezett – szükséglettel, hogy minden felkínált állást elfoglaljanak. Ilyenkor az előző éveket alapul véve, szinte versenyen belüli versenyt hoz létre, amely mérceként, sőt, az aggregált tanár alaptípusaként jelenik meg. Ebben az esetben a vizsgabizottság még arra is képes, hogy az eszményi Egyetem önfenntartása nevében lemondjon azokról – az egyébként követelt – eszközökről, amelyek a valóságos Egyetem önfenntartását biztosítanák. Hogy teljesen megértsük az aggregáció funkcionális jelentését, a vizsgák átalakulásaiban, illetve a vizsgák alkotta rendszerben kell elhelyeznünk ezt az intézményt. Egy olyan iskolai rendszerben, amelyet az önfenntartás funkciója irányít, a legfontosabb rangot az a vizsga biztosítja, amely megnyitja az utat, hogy az egyén a hivatás legreprezentatívabb oktatási rendjében, a középiskolai oktatásban, lehessen tanár. Ha ez igaz, akkor következésképpen minden történelmi helyzetben a vizsga válik a legfontosabb, „igazi” vizsgává, amely helyzeti értékénél fogva a legalkalmasabb – ténylegesen és ideológiailag – a fenti funkció szimbolikus megjelenítésére. (Ennek felel meg az egyetem története során a doktorátus, az államvizsga, majd az aggregáció elsőbbsége.. .)(14) Minden arra vall, hogy az iskolarendszer kihasználta azokat az új lehetőségeket, amelyeket a vizsga-rendszer fejlődésének minden újabb állomása kínált számára. (...) Az egyetem jelenlegi állapota tehát nem tekinthető számos összefüggéstelen és megszakított esemény véletlen végeredményének, amelyben csak a visszanyúló képzelet fedez fel a rendszer és a történelmi hagyomány között előzetes harmóniát. Egy ilyen kifogás

figyelmen kívül hagyná mindazt, ami az oktatási rendszer viszonylagos autonómiájának következménye. Az Iskola fejlődése ugyanis nemcsak a külső kényszerek erejétől függ, hanem attól is, hogy struktúrái mennyire alkotnak összefüggő egészet. Ezen múlik, hogy milyen ellenálló erőt tud egy-egy eseménnyel szembeállítani, s hogy menynyire képes arra, hogy a véletleneket és külső befolyásokat annak a logikának megfelelően szelektálja és értelmezze, amelynek általános alapelvei adottak, ha egy olyan szakjellegű intézmény vállalja magára a múltból örökölt kultúra kötelező érvényű átadásának funkcióját, amelyet egy szakemberekből álló testület szolgál. Ε meggondolások alapján egy viszonylag autonóm rendszer történetéről kitűnik, hogy voltaképpen azoknak a rendszerezéseknek a története, amelyekkel a rendszer – azoknak a normáknak megfelelően, amelyek őt magát rendszerként meghatározzák – az alkalmi kényszereket és újításokat kezeli. VIZSGA ÉS VIZSGA NÉLKÜLI KIREKESZTÉS El kellett ismerni az oktatási rendszernek azt az autonómiáját, amelyet magának megkövetel és megőriz a külső igényekkel szemben, hogy megértsük működésének azokat a sajátosságait, amelyek sajátos funkciójával kapcsolatosak. Mindamellett, ha szó szerint értelmeznénk az oktatási rendszer saját függetlenségével kapcsolatos kijelentéseit, szem elől tévesztenénk a külső funkciókat, s kiváltképp azokat a társadalmi funkciókat, amelyeket az iskolai kiválasztás és hierarchizálás mindig betölt, még akkor is, amikor ezek a funkciók látszólag csak az oktatási rendszer sajátos logikájának, sőt, patológiájának engedelmeskednek. így például a hierarchia látszólag tisztán iskolai kultusza mindig hozzájárul a társadalmi hierarchiák védelméhez és legitimálásához, amennyiben az iskolai hierarchiák – akár a fokozatok, akár a címek hierarchiájáról legyen is szó – valamit mindig átvesznek azoktól a társadalmi hierarchiáktól, amelyeket (a szó kettős értelmében) reprodukálnak. Fel kell tehát vetnünk a kérdést, hogy vajon az a szabadság, amelyet az oktatási rendszernek biztosítanak, hogy saját követelményeinek és hierarchiáinak akár a gazdasági rendszer legnyilvánvalóbb igényei rovására is érvényt szerezzen, nem bizonyos osztályoknak nyújtott rejtett szolgálatok ellenértéke-e, amely szolgálatok lényege az, hogy az iskola a társadalmi szelekciót a technikai szelekció látszatával leplezi, a társadalmi hierarchiák reprodukcióját pedig a társadalmi hierarchiáknak iskolai hierarchiákká való átalakításával legitimálja. Persze, akkor ébredünk rá, hogy a vizsga funkciói korántsem korlátozódnak az intézmény részére nyújtott szolgálatokra, s még kevésbé az egyetemi testületnek szerzett kielégülésére, ha észrevesszük, hogy azon diákok többsége, akiket az iskolai pályafutás különböző szakaszaiban kirekesztenek az iskolából, zömükben önmagukat rekesztik ki még mielőtt vizsgára kerülne sor, és hogy azoknak az aránya, akiknek a kirekesztését a nyíltan végrehajtott szelekció elrejti, társadalmi osztályonként különbözik. Az osztályok közötti egyenlőtlenségek minden országban összehasonlíthatatlanul nagyobbak, ha a továbbjutás valószínűségét használjuk mércének, mintha a siker valószínűségével mérünk. A továbbjutás valószínűségét azoknak a diákoknak az arányával határozzuk meg, akik az egyes társadalmi osztályokon belül – azonos korábbi iskolai eredmény esetén – az iskolarendszer adott szintjéig jutnak el. A népi osztályokból származó tanulóknak tehát, azonos tanulmányi eredmény esetén nagyobb esélyük van rá, hogy úgy „rekesszék ki” önmagukat a középiskolai oktatásból, hogy ide be se iratkoznak, mint arra, hogy a beiratkozás után maradjanak ki, vagy még inkább, hogy kifejezetten egy vizsga kudarca nyomán rekesztődjenek ki. Ezen túlmenően, akik nem maradnak ki az oktatási ciklus egy-egy szakasza után, azoknak a többieknél sokkal nagyobb az esélyük rá, hogy olyan iskolai pályákra (intézményekbe vagy tagozatokra) kerüljenek, amelyek objektív értelemben kevesebb esélyt nyújtanak a továbbjutásra, így, ha látszólag a vizsga végzi is a kirekesztést, valójában ez már csak egy másfajta anticipált önkirekesztést szentesít, melynek lényege a másodrendű iskolai útra tereléssel végrehajtott késleltetett kirekesztés. Az „átengedett” és az „elbukott” diákok szembeállítására épül az az illúzió, amelyet a

szelekciós fórumként felfogott oktatási rendszerről kialakítottak. Ez az oppozíció a jelölt jelenlegi vagy potenciális, közvetlen vagy közvetett mai vagy múltbeli tapasztalatain alapszik, s két alcsoportra osztja a vizsga döntése alapján a jelöltek terjes körét. Ezzel el is rejti azt a viszonyt, amely a jelöltek köre és ennek kiegészítője, a nem jelöltek között áll fenn, s így eleve kizárja azon kérdések feltevését, hogy milyen rejtett kritériumok alapján választották ki azokat, akik között a vizsga végül is tüntetően elvégzi a maga szelekcióját. Számos tanulmány, amely a folyamatos szelekciós fórumként felfogott oktatási rendszerrel foglalkozik, csak megismétli a spontán szociológiának ezt a szembeállítását, amikor a meghatározott ciklusra beiratkozok és azt sikerrel elvégzők közti viszonyt vizsgálja, figyelmen kívül hagyva a bizonyos ciklust elvégzők és a következő ciklusra beiratkozok közötti viszonyt. Ez utóbbi viszony megértéséhez abból a nézőpontból kell a szelekciós folyamat egészét tekinteni, ami az azonnali vagy késleltetett önkirekesztésre ítélt társadalmi osztályoké lenne, ha a rendszer nem kényszerítené rájuk saját nézőpontját. A problematika e megfordítását azonban az nehezíti, hogy ehhez másra és többre van szükség, mint egyszerű logikai átállásra. Ha a bukások arányának kérdése olyan nagy port verhet fel (...), ez azért lehetséges, mert azok, akiknek egyáltalán módjuk van ezt a kérdést feltenni, azokhoz a társadalmi osztályokhoz tartoznak, akik számára csak a vizsgával kapcsolatban merül fel a kirekesztés kockázata. Csakugyan, többféle módon lehet figyelmen kívül hagyni az egyes társadalmi osztályok eltérő arányú iskolai lemorzsolódásának szociológiai jelentését. A technokratia ihletésű kutatásokat csak annyiban érdekli a probléma, amennyiben nyilvánvaló többletköltséggel jár, ha a valamely ciklusra beiratkozott diákok egy része idő előtt abbahagyja tanulmányait. Ezzel azonban az egész kérdést a „kihasználatlan tehetségtartalékok” álproblémájává szűkítették. Míg az is megeshet, hogy egyes kutatók észreveszik az egy-egy ciklust elvégzők és a következő ciklusra beiratkozok közti statisztikai viszonyt, sőt, azt is, hogy ebben mekkora a súlya és társadalmi jelentősége a kedvezőtlen helyzetben levő osztályok önkirekesztésének, anélkül, hogy túllépnének a „motiváció hiányával” való negatív magyarázaton. Ε kutatók nem vizsgálják meg, hogyan alakítják ki az oktatási rendszer funkciói, illetve e rendszer szelekciós, kirekesztő, valamint a kirekesztést a szelekcióval leplező fórumként működése a népi osztályok tagjaiban az Iskoláról való beletörődő lemondást. Ennek hiányában azonban az iskolai esélyek statisztikájában (amely megmutatja, hogy az oktatás különböző fokain és az egyes iskolatípusokban mennyire egyenlőtlenül vannak képviselve az egyes társadalmi osztályok) a kutató csak egy elszigetelt viszonyt láthat, mely a névértékén vett iskolai teljesítményt és a társadalmi eredettel összefüggő előnyök vagy hátrányok sorát kapcsolja össze. Röviden: ha nem az osztályviszonyok struktúrája és az oktatási rendszer közti relációk rendszerét tekintjük magyarázó elvnek, akkor ideologikus állásfoglalásra kárhoztatjuk magunkat, még akkor is, ha az ideológiák a látszólag legsemlegesebb tudományos választások mögé rejtőznek. így például egyesek az iskolai egyenlőtlenségeket olyan társadalmi egyenlőtlenségekre vezetik vissza, melyeknél figyelmen kívül hagyják, hogy milyen sajátos formát öltenek az iskolarendszer logikájának hatására. Mások úgy tekintik az Iskolát mint államot az államban, s vagy – a tanügyi szakértő módján – a vizsga előtti egyenlőség problémáját a jegy-eloszlás normalizálásának vagy a szórások kiegyenlítésének problémájára redukálják, vagy – némely társadalompszichológus módjára – az oktatás „demokratizálását” a pedagógiai viszony „demokratizálásával” azonosítják, vagy pedig, végül sok felületes kritikushoz hasonlóan az Egyetem konzerváló funkcióját az egyetemi tanárok konzervativizmusával cserélik fel. A második ciklus előtt vagy e ciklus folyamán kimaradó diákok nem véletlenszerűen oszlanak el az egyes társadalmi osztályok között. De az eloszlást nem magyarázhatjuk meg olyan jellemzőkkel, melyek egyéni jellegűek, még akkor sem, ha ezek az adott kategória minden egyénére érvényesek. A teljes magyarázathoz meg kell mutatni, hogy e jellemzők az adott társadalmi osztály oktatási rendszerhez való viszonya révén osztály-mivoltában érintik

ezt az osztályt. Minden egyedi választásnál (még akkor is, amikor látszólag egymás „hivatás” vonzása vagy az alkalmatlanság beismerése kényszerítette erre az egyént), amelynek kimeneteleként egy-egy gyerek lemond arról, hogy középfokon tovább tanuljon, vagy beletörődik abba, hogy csökkent értékű tanulmányokat folytasson, szerepet játszik a gyerek a társadalmi osztálya és az oktatási rendszer közti objektív viszonyok együttese (melyek e választást megelőzték és túl is élik): egy adott egyén számára egy-egy iskolai jövő csak annyiban valószínű, amennyiben osztálya vagy kategóriája objektív és kollektív jövőjét alkotja. (...) Az, hogy valamely osztály milyen karakterisztikus valószínűséggel jut el egy-egy meghatározott iskolai fokra, nemcsak azt fejezi ki, hogy a különböző osztályok nincsenek egyenlően képviselve az egyes oktatási szinteken. Ez ideig csak egyszerű matematikai eljárás, mely csupán azt teszi lehetővé, hogy pontosabban vagy szemléletesebben mutassuk meg az egyenlőtlenségek nagyságrendjét. Az objektív valószínűség olyan elméleti konstrukció, mely az egyenlőtlenségek magyarázatának egyik legfontosabb elvét nyújtja. Az a szubjektív remény, illetve reménytelenség, melynek hatására az egyén önmagát kirekeszti, közvetlenül azon feltételektől függ, amelyek saját kategóriájának az iskolai sikerre való objektív esélyét meghatározzák, így a remény is egyike azoknak a mechanizmusoknak, amelyek hozzájárulnak az objektív valószínűség megvalósulásához. A szubjektív remény az objektív feltételek interiorizálásának termékeként fogható fel. (...) Elméleti funkciója az, hogy kijelölje a különböző viszonyrendszerek metszéspontját, éspedig azon viszonyokét, amelyek az oktatási rendszert az osztályviszonyok struktúrájához kapcsolják, s ezzel egyidejűleg azokét is, amelyek ezen objektív viszonyrendszer és a hajlamok (ethosz) rendszere*3 között figyelhetők meg. (...) A szubjektív remény és az objektív valószínűség közti relációból, vagyis a két reláció-rendszer közti viszonyok rendszeréből kiindulva egyetlen elv alapján magyarázhatjuk meg a népi osztályok iskolai lemorzsolódását, illetve egy-egy frakciójuk továbbjutását, a továbbjutók rendszerrel szembeni sajátos beállítottságára hivatkozva, és azt is, hogy hogyan alakul a különböző társadalmi osztályok munkával vagy sikerrel szembeni beállítottsága (az adott ciklusban maradásuk valószínűségétől vagy valószínűtlenségétől függően). Ugyanígy az osztályok iskolázottsági aránya a vidékiek között ugyanolyan különbségeket mutat, mint a többi osztály iskolázottsági aránya, illetve a városokban, ahol viszonylag nagy az egymást ismerő csoportok társadalmi heterogenitása, a népi osztályok iskolázottsági aránya magasabb, mint vidéken. A magyarázat az, hogy ezekben az osztályokban a szubjektív remény sohasem független az általuk ismert csoportok objektív esélyeitől (legyenek ezek viszonyítási vagy inspirációs csoportok). Ez nagyban növeli a népi osztályok iskolai esélyeit, legalábbis akkor, ha a viszonyítási alapként vagy aspirációs szintként választott csoport objektív esélyei és az adott osztály objektív esélyei között nincs akkora távolság, amely eleve lehetetlenné teszi az azonosulást, vagy csak a kirekesztésbe való belenyugvást erősíti meg. („Ez nem nekünk való”.)(15) Akkor lehet tehát teljes magyarázatot adni arra a szelekciós folyamatra, amely vagy magában az oktatási rendszerben, vagy erre a rendszerre vonatkoztatva működik, ha nemcsak az iskolai „törvényszék” nyílt határozatait vesszük tekintetbe, hanem azokat az in contumatiam4 kimondott, vagy felfüggesztett ítéleteket is, amelyeket a népi osztályon önmagukra mérnek, akár amikor a legkorábbi időpontban kirekesztik magukat, akár amikor kitolják a kirekesztés időpontját, oly módon, hogy arra az iskolai útra lépnek, amely a legkevesebb esélyt nyújtja a vizsga negatív ítéletének elkerülésére. Az iskolarendszer működése és szervezete – folyamatosan és mindig más kód szerint – a társadalmi szint egyenlőtlenségeit iskolai szintek közti egyenlőtlenségekre fordítja át. Az iskolai pálya minden szakaszán tényleges hierarchiát állít fel a tudományágak vagy a tananyag között: Ez a hierarchia a természettudományi karon például a tiszta matematikától a 3 4

Az ethosz fogalmáról lásd részletesebben e kötetben. 319-321. 1. – A szerk. Távollétében – A szerk.

természettudományokig (a bölcsészkaron az irodalomtól és a filozófiától a földrajzig), vagyis a legel vontabbnak tartott szellemi tevékenységtől a legkonkrétabbig ível. Az iskolai szervezet szintjén a középfokú iskolák közötti (a gimnáziumtól a szakképzésig terjedő), illetve egy iskolán belül a tagozatok közötti (a klasszikus tagozatból a technikaiig ívelő) hierarchiákat hozza létre, amelyek – a tudományos fokozatok hierarchiája és az intézmények hierarchiája közti megfelelés közvetítésével – az ottlakók társadalmi eredet szerinti hierarchiájához vezetnek végül az is igaz, hogy a különböző iskolai utak és intézmények nagyon eltérő arányokban vonzzák a különböző társadalmi osztályokból származó tanulókat, részben korábbi tanulmányi eredményeik függvényeiben, részben attól függően, hogy hogyan látják az egyes társadalmi osztályok a különböző tanulmányi utakat és iskolatípusokat. Mindezek alapján érthető, hogy a különböző tanulmányi út típusok nagyon egyenlőtlen esélyeket nyújtanak a felsőoktatásba bejutáshoz. Következésképpen a népi osztályokból származó diákoknak azzal kell megfizetniük a középiskolába kerülésüket, hogy olyan intézményekbe és tanulmányi utakra terelik őket, amelyek kelepceként működve a homogenitás hamis látszatával vonzanak, hogy azután egy megcsonkított iskolai pályára szorítsák tanulóikat. így azután az egyes társadalmi osztályok iskolai esélyei, valamint az iskolát követő sikereik esélyei (amelyek a különböző tagozatoktól és intézményektől függnek) késleltetett kirekesztési mechanizmusként működnek, és egy társadalmi egyenlőtlenséget tisztán iskolai egyenlőtlenséggé, vagyis az iskolai szint vagy siker egyenlőtlenségévé alakítanak át. Eközben el is leplezik és tanulmányilag szentesítik is azt az egyenlőtlenséget, hogy a különböző egyének eltérő eséllyel jutnak el az oktatás legmagasabb szintjeire. Ennek az érvelésnek ellene vetik, hogy a középiskolai oktatás demokratizálása fokozatosan korlátozza az önkirekesztés szerepét, hiszen az utóbbi évek folyamán jelentősen emelkedett a népi osztályok középiskolába jutásának esélye. A viszontválaszt azok a statisztikák adják meg, amelyek megmutatják, hogy mennyire függ a felső oktatásba bejutás a középiskolai intézménytől vagy tagozattól. Ezek az adatok nyilvánvalóvá teszik, hogy milyen társadalmi és iskolai ellentét van az előkelő intézmények előkelő tagozatai, és a másodrangú középiskolai intézmények között. Ez az ellentét a korábbinál rejtettebb formában őrzi meg a gimnázium és az általános iskola felső tagozata közötti régi szakadékot. Sőt, minthogy az iskolarendszer valóban csökkenti az elemi iskolai tanulmányok végén bekövetkező Önkirekesztés szerepét a késleltetett kirekesztés vagy a vizsga általi kirekesztés javára, ezzel csak még jobban teljesíti konzervatív funkcióját, hiszen ebből a szempontból előnyös, ha a (kisebb) továbbtanulási esélyeket az iskolai siker (nagyobb) esélyeivé álcázza. Akik a „társadalom érdekére” hivatkozva fájlalják azt a gazdasági pazarlást, amit az iskolai „selejt” okoz, elmulasztják figyelembe venni az így elért nyereséget, azt, hogy előny, hogy a társadalmi rendnek a folyamat időbeni széthúzásával sikerül ellepleznie a népi osztályok kirekesztését. Az iskolarendszer érthető módon akkor tudja a legjobban ellátni a társadalmi konzerválás funkcióját, ha a vizsga „pillanatnyi igazságát” saját mély igazságaként tünteti fel: Az az általa végrehajtott, formális szempontból kifogástalan kirekesztés, amely csak az iskolai méltányosság normáinak van alávetve, úgy rejti el az iskolarendszer funkcióját, hogy a sikeres vizsgát tett és az elbuktatott diákok szembeállításával elködösíti a jelöltek és a rendszerből eleve kizártak közötti viszonyt, s ezáltal csak még jobban elrejti az iskolarendszer és az osztály viszonyok struktúrája közötti kapcsolatot. Számos tudományos elemzés – a spontán szociológia módjára, ami úgy fogja fel a rendszert, ahogyan a rendszer megköveteli – tényként kezeli az autonomizálódási folyamatokat és a vizsga logikáját. Ennek megfelelően csak azokat veszi figyelembe, akik adott időben a rendszerben találhatók, s kihagyja a kizártakat. Márpedig az a viszony, amelyet a rendszerben maradtak mindegyike – legalábbis objektív tekintetben – eredeti társadalmi osztálya egészével fenntart, uralja és formálja azt a viszonyt, amelyet a rendszerrel tart fenn: magatartásai, képességei, az Iskolával szembeni beállítottsága magukon viselik az egyén iskolai múltjának bélyegét, hiszen attól függően

alakulnak, mekkora a valószínűsége vagy a valószínűtlensége annak, hogy az egyén még mindig a rendszerben van éspedig adott szinten és az adott iskolatípusban. A több változós elemzés gépies alkalmazása ezért eltüntetheti a társadalmi származás iskolai sikerre való hatását, legalábbis a felsőfokú tanulmányok szintjén, például olyan érveléssel, hogy a társadalmi eredet és az iskolai siker közti alapvető összefüggés eltűnik, ha külön-külön tekintjük a diákok azon két csoportját, akik korábban „klasszikus” illetve „modern” tagozatra jártak. (...) A vizsga funkcióinak olyan elemzése, amely szakítani akar a spontán szociológiával (vagyis azokkal a megtévesztő elképzelésekkel, amelyeket az oktatási rendszer tulajdon működéséről és funkcióiról terjeszt), a vizsga tisztán „tudományos” vizsgálatát, ami még mindig a vizsga rejtett funkcióit szolgálja, a kirekesztő mechanizmusok rendszeres tanulmányozásával váltva fel. így tűnik ki ugyanis, hogy a vizsga milyen kitűnő alkalmat nyújt az oktatási rendszer működése és az osztály viszony ok megőrzése közötti összefüggés megragadására. A vizsga a legtökéletesebb eszköz arra, hogy mindenkivel elfogadtassa az iskolai ítéletek és az ezek által szentesített társadalmi hierarchiák legitimitását. Úgy hat ugyanis az önmagukat kirekesztőkre, hogy azonosnak tekintsék önmagukat a tényleg sikertelenekkel, a kisszámú kiválasztható közül kiválasztottak számára viszont lehetővé teszi, hogy kiválasztásuk tényében olyan érdem, vagy „tehetség” elismerését lássák, ami mindenképpen a többiek fölé helyezte volna őket. A vizsga – mint nyilvánvaló szelekciós folyamat – számos olyan vonást mutat működése során, melyeket az általa elleplezett kirekesztés logikája hat át. Ám ezek csak akkor érthetők meg, ha világossá tesszük a vizsga azon funkcióját, hogy elleplezze a vizsga nélküli kirekesztés tényét. Ha tudjuk, hogy a vizsgáztató tanárok ítéleteit mennyire meghatározzák azok az implicit normák, amelyek a sajátosan iskolai logikában fejezik ki az uralkodó osztályok értékeit, akkor világossá válik, hogy a jelöltek hátránya annál nagyobb, minél messzebb vannak ezek az értékek saját osztályuk értékeitől. Az osztály torzítás sohasem olyan nyilvánvaló, mint azoknál a vizsgafeladatoknál, amelyeknél a bíráló tanár az osztályozás hagyományos gyakorlatának burkolt és homályos kritériumait kénytelen alkalmazni. A disszertáció vagy szóbeli vizsga arra ad alkalmat a tanárnak, hogy a társadalmi észlelés nem tudatos kritériumai szerint mondjon totális ítéletet olyan totális személyekről, akiknek erkölcsi és értelmi tulajdonságait a stílus vagy a modor, a kiejtés vagy a beszédkészség, a testtartás, vagy az arckifejezés, sőt, az öltözködés és a kozmetika végtelenül kicsiny árnyalatain keresztül ragadja meg. S még nem is beszéltünk azokról a szóbeli vizsgákról, amelyek, mint például az École Nationale d'Administration5 versenyvizsgája, vagy a bölcsészkari aggregáció, csaknem nyíltan követelik a burkolt kritériumokhoz való jogot, amikor olyasmit vesznek figyelembe, mint a fesztelenség és a polgári választékosság, vagy az egyetemi illendőség és jó modor. Marcel Proust jegyezte meg, hogy „A telefonbeszélgetés során olyan hanghordozási sajátosságokra ébredünk rá, amelyek rejtve maradnak, ha nem választódnak el attól az arctól, amely kifejeződésüket objektiválja”. Ugyanúgy csak a vizsgáztató tanár globális ítéletének kísérleti felbontása tárhatná fel, hogy mennyiben határoz meg egy vizsgahelyzetben megfogalmazott ítéletet a társadalmi jelek rendszere, amely végül is az objektív alapja annak a benyomásnak, ahogyan a tanár a jelölt „súlyát” vagy „jelentéktelenségét” érzékeli. Ne higyjük azonban, hogy a megítélés kritériumainak és technikáinak formális, racionális kifejtése mentesítené a vizsgát társadalmi funkcióitól. Ez az, amit a tudós iskolaelemzők valószínűleg nem vesznek figyelembe. Úgy elcsodálkoznak a vizsgáztató tanárok kettős értelmű állhatatlanságán, akik képtelenek egymással megegyezni, mert önmagukkal se tudják tisztázni, melyek is a megítélés kritériumai, hogy elfelejtik, hogy a bírák végső soron akár meg is egyezhetnének. Ha az általuk adott osztályzat társadalmi és iskolai jellemzői azonosak lennének, akkor azonos A kifejezések magyarázatát lásd Az iskolai kiválóság… c. tanulmány jegyzetei előtt. – A szerk. 5

burkolt kritériumok alapján egyformán torzított döntéseket hozhatnának. Igaz, az ilyen tudományos elemzések felhívják a figyelmet az ésszérűtlenség e menedékére, a vizsgára, amikor megvilágítják a méltányosság ideológiája és a szelekciós eljárások valósága közötti eltérést. Minthogy azonban nem vetik fel ez olyannyira „irracionális” eljárások társadalmi funkcióinak kérdését, megint csak e funkciók jobb beteljesülését segítik elő, azt a látszatot keltve, mintha az osztályozás racionalizálása elég lenne ahhoz, hogy a vizsgák valóban megfeleljenek az Iskola és a vizsga által deklarált céloknak. így ahhoz, hogy a vizsga tökéletesen betölthesse a kulturális örökség és ezen keresztül, a fennálló rend legitimálásának funkcióját, elég lenne, ha azt a jakobinus bizalmat, amellyel annyi egyetemi tanár tekint a névtelen országos versenyvizsgákra, kiterjesztenék azokra a mérési technikákra is, amelyek a tudományosság és a semlegesség minden külső ismérvével rendelkeznek. Semmi sem szolgálná jobban ezt a társadalomalakító funkciót, mint azok a formális szempontból kifogástalan tesztek, amelyekről úgy vélik, hogy adott időben pontosan lemérik az egyén egy-egy meghatározott szakma betöltéséhez szükséges képességeit, elfelejtvén, hogy e képesség, bármilyen korai életkorban mérjék is, egy társadalmilag meghatározott tanulási folyamat terméke, és hogy épp azok a teszt-mértékek a legjobb előrejelzők, amelyek társadalmilag a legkevésbé semlegesek. Sajátos, „az elítéltek körforgásától” és a „tömegek forradalmától” mentes társadalom neo-paretói utópiájának képe bújik meg azokban a leírásokban, amelyek a teszteket a meritokráciaként működő amerikai demokrácia eszközének és biztosítékának állítják be: „Manapság egyre nő a bizalom az alkalmassági tesztek, mint a kulturális és szakmai státus oldaítélésének kritériumai iránt. Ε bizalom vélhető következménye azonban oly osztálystruktúra is lehet, amely valóban az egyén képességein alapszik, de sokkal merevebb a mostaninál. A képességek öröklődő jellege, valamint a szigorú szelekciós tesztek általános használata hozzákötik az egyént adott helyzetéhez, ha kevésbé tehetséges szülőktől származik. És ha az osztályokon belüli endogámiát is számításba vesszük, az a várható, hogy hosszú távon egyre nehezebb lesz a nemzedékek közötti társadalmi felemelkedés.”(16) És amikor ezek az utópisták leírják, hogy óhatatlanul milyen demoralizáló hatást válthat ki egy ilyen szelekciós rendszer az „alsóbb osztályok” tagjaiban, akik – miként a szép új világ deltái – kénytelenek meggyőzni önmagukat, hogy ők utolsók az utolsók között, s még elégedettek is ezzel a helyzettel, talán csak azért becsülik túl a teszteknek azt a képességét, hogy meg tudják ragadni a természettől való adottságokat, mert alábecsülik az Iskolának azt a képességét, amellyel elhiteti velünk képességének vagy fogyatékosságainak természettől való jellegét. TECHNIKAI SZELEKCIÓ ÉS TÁRSADALMI SZELEKCIÓ Lehetséges, hogy egy oktatási rendszer annál jobban tudja képesítés-gyártó technikai funkciója mögé rejteni az osztály-különbségeket legitimáló társadalmi funkcióját, minél kevésbé hagyhatja figyelmen kívül a munkaerőpiac szigorú követelményeit. A modern társadalmak kétségtelenül egyre sikeresebben érik el, hogy az Iskola egyre több garantált szakképzettséggel rendelkező, azaz a gazdaság keresletéhez jól alkalmazkodó egyént állítson elő. Az oktatási rendszer autonómiájának ez a korlátozása azonban alighanem inkább csak látszólagos, mint valóságos, amennyiben a különböző szakmák által megkövetelt minimális szakképzettség szintjének emelkedése még nem vonja automatikusan maga után a vizsga által garantált technikai szaktudás és a vizsga hitelesítő hatása által biztosított társadalmi rang közti távolság csökkenését. Egy, a technokrata ideológia normáinak megfelelő oktatási rendszer képes arra, és legalább olyan jól, mint a hagyományos rendszer, hogy az általa létrehozott vagy diplomájával ellátott iskolai „ritkasági jószágnak” olyan társadalmi ritkasági értéket biztosítson, ami viszonylag független az adott diplomával elérhető pontokon szükséges képességek tényleges ritkaságától. Másként nem érthető, hogyan lehetséges, hogy számos állást különböző címeken és egyenlőtlen fizetésért olyan egyének foglalnak el, akik (a diploma hitelére nézve legkedvezőbb feltevés szerint) csak a tekintetben különböznek

egymástól, hogy más és más fokon szentelte fel őket az Iskola. Minden szervezetben megtalálhatók e „helyettesek”, akik megfelelő iskolai címek híján kénytelenek alsó szintű pozíciókat betölteni, holott hatékony munkájuk egyenesen nélkülözhetetlenné teszi őket. S az a konkurrencia is ismeretes, amely szembeállítja egymással az adminisztratív hierarchián belül az iskolai címke alapján egymástól elválasztott kategóriákat, noha e kategóriák ugyanazon technikai feladatoknak tesznek eleget (ilyenek például a különböző iskolákban végzett mérnökök, vagy, a középiskolai tanárok között, az aggregációval rendelkezők és a többiek stb.). Az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elve azért igazolhatja azokat a hierarchiákat, amelyeknek, ha ezt az elvet szó szerint értelmeznők, ellene mondana, mert egy szakmai teljesítmény értéke, társadalmilag nézve a dolgot, elválaszthatatlan a termelő értékétől, ez az érték pedig a címek iskolai értékének függvénye. Röviden: a diploma megakadályozza, hogy a diploma és a szakmai státus közti nyílt viszonyt kapcsolatba hozzuk a képesség és a státus közötti sokkal bizonytalanabb viszonnyal; hogy ennek kapcsán fölvessük a felkészültség és a diploma közötti viszony kérdését, ami viszont a diploma hitelének, vagyis mindannak a kétségbevonásához vezetne, ami legitimálja a diploma legitimitásának elismerését. Ezeken az elveken nyugszanak azok a szervezetek és hierarchiák, amelyeket a modern bürokráciák védelmeznek, amikor látszólag legnyilvánvalóbb érdekeik ellen cselekszenek azzal, hogy nem teszik próbára alkalmazottaik iskolai címeinek technikai tartalmát. Nem állíthatják ugyanis a diplomás egyéneket olyan feladatok elé, amelyek veszélyeztethetik őket, mert ezzel egyben a diploma és a diploma által legitimált hierarchia legitimitását is veszélyeztetnék. A diploma által biztosított technikai szakértelem és a diploma hitelesítő hatásával biztosított társadalmi rentabilitás közötti rést tehát el kell rejteni. Erre szolgál az „általános műveltség” ideológiája, melynek alighanem az a legfontosabb funkciója, hogy megakadályozza, nehogy valahogyan arra kényszerítsék a „művelt embert”, hogy be kelljen bizonyítania műveltségét. Érthető, hogy azok az osztályok, akik a műveltséghez való – meghatározatlanként meghatározott – viszony monopóliumával rendelkeznek (hiszen objektíve ezt a viszonyt csak e monopóliummal lehet meghatározni), különösen hajlanak arra, hogy maximálisan kihasználják a hitelesítés hatását, s hogy védelmükbe vegyék az érdekmentes műveltség ideológiáját, amely azzal legitimálja ezt a hitelesítő hatást, hogy elleplezi(17). Ugyanez a logika magyarázza meg, milyen társadalmi funkciói vannak annak a fitogtatóan pazarló tanulási folyamatnak, amely az általános műveltség címkéjét kiérdemlő készségek elsajátítási módját jellemzi, legyen szó akár a holt nyelvek tanulásáról, amelyeket a „humanizmussal” kapcsolatos etikai és logikai erényekre való, szükségszerűen lassú felkészülésként fognak fel, akár a minden – irodalmi vagy esztétikai, logikai vagy matematikai – „formalizmusra” való öntetszelgő felkészülésről. Minden szelekció mindig két – egymástól elválaszthatatlan – következménnyel jár. Egyfelől a munkaerőpiac követelményeinek megfelelő kontrollt gyakorol a technikai szakképzettségek felett. Másfelől olyan társadalmi erényeket alakít ki, amelyek megfelelnek az oktatási rendszer segítségével is fenntartott osztályviszonyok struktúrájának. Az Iskola tehát egyszerre rendelkezik a képességek kialakításának és igazolásának technikai funkciójával, valamint a hatalom és a kiváltságok megőrzésének és megszentelésének társadalmi funkciójával. Ezek alapján érthető, hogy a modern társadalmak az oktatási rendszernek számtalan alkalmat biztosítanak arra, hogy a társadalmi előnyöket iskolai előnyökké változtassa, amelyeket ismét társadalmi előnyökké lehet visszaváltani. Ezt úgy segíti elő, hogy az iskolának módot nyújt arra, hogy az iskolai, tehát burkoltan társadalmi feltételeket valamely foglalkozás gyakorlásának technikai követelményeiként tüntesse fel(18). Amikor Max Weber úgy vélte, hogy a modern bürokráciák fejlődése (amelyeknek egyre nagyobb szükségük van olyan szakemberekre, akiket sajátos feladatok elvégzésére képeztek ki) elválaszthatatlan a szelekció és a munkaerő-utánpótlás racionalizálásától, akkor mind az oktatási rendszer, mind a bürokratikus rendszer tekintetében erősen túlbecsülte a technikai

funkciókat a társadalmi funkciókhoz képest. Ténylegesen az a helyzet, hogy a francia államigazgatás csúcsain talán sohasem voltak annyira elismertek és elfogadottak, mint ma, azok a legáltalánosabb és megfoghatatlan hajlamok, amelyeket a legkevésbé lehet tételesen rögzíteni, vagy racionális szabályokba foglalni, és talán sohasem rendelték alá ennyire a specialistákat, szakértőket és technikusokat a legnagyobb presztízsű iskolákban végzetteknek, az általános ismeretek „szakembereinek”. A kiváltságos osztályok egyre teljesebb mértékben az iskolai intézményre ruházzák át szelekciós hatalmukat. Úgy tűnik, mintha ezzel egy teljesen semleges fórum javára mondanának le a nemzedékek közti hatalomátadás hatalmáról, s mintha feladnák a kiváltságok átörökítésének kiváltságát is. Az Iskola eljárása azonban a következő: formálisan kifogástalan ítéleteket hoz. Ezek objektíve mindig az uralkodó osztályt szolgálják, hiszen még technikai érdekeit sem sértik meg soha – hacsak nem társadalmi érdekeik védelmében. Ilyen módon az iskola minden eddiginél jobban, – s egy demokratikus ideológiára hivatkozó társadalomban az egyetlen elképzelhető módon – működik közre a fennálló rend reprodukciójában, mert minden eddiginél jobban leplezi el azt a funkciót, amelyet betölt. Az egyének mobilitása ugyanis korántsem összeegyeztethetetlen az osztályviszonyok struktúrájának reprodukciójával, sőt csak elősegítheti e viszonyok fenntartását. A társadalmi stabilitást úgy szavatolja, hogy korlátozott számú egyént, (akik az egyéni felemelkedéssel és annak érdekében amúgy is megváltoznak) megfelelő ellenőrzés mellett kiválaszt, s ezzel elhihetővé teszi a társadalmi mobilitás ideológiáját, amely a felszabadító Iskola ideológiájában találja meg legtökéletesebb formáját. Jegyzetek 1. Rapport d'agrégation masculine de grammaire, 1957. (Jelentés a férfiak nyelvtani aggregációs vizsgájáról), 9.1. 2. J. Damourette és E. Pichon: Des mots à la pensée. Essai de grammaire de la langue française. Párizs 1931. 1. köt. 50. 1. 3. A gérophagie kifejezésre vonatkozó szövegekben könnyen megkülönböztethető kétféle frazeológia, melyek a nyelvhez való két különböző viszonyra utalnak: „Nem ismerem a szó meghatározását” (F, V, N) – „Semmi nem jut erről az eszembe” (L, V, K). „Géro (talán öreg?); phagie: enni; tehát: aki megeszi az Öregeket? (feltételesen)” (F, V, K). „A szó etimológiája arra utal, hogy az öregeket megeszik” (L, V, K). Ezekben a válaszokban olykor a világos gondolkodás, olykor az iskolás óvatosság, olykor pedig az az igyekezet kap hangot, hogy az „ember tegye, ami tőle telik”. A következő megfogalmazásokra viszont az ellentmondást nem tűrő, szemtelen, fesztelen vagy keresett hang a jellemző: A szó etimológiája a következő: (...) Vagyis a gerophágia egyes nem-prométheuszi nép-csoportok azon szokását jelenti, hogy megeszik az öregeket. (L, P, Fel). „Ha gero a geras, aggastyán szóból származik, akkor a gerophágía az emberevésnek az a formája, mely X népességen belül az öregek iránt viseltetik előszeretettel.” (L, P, Fel). „Sajátos aorisztoszi képzéssel táplálkozás: azaz az öregek elfogyasztásának ténye, mely bizonyos primitív népek körében található szokás.” (L, P, K) (F = fiú, L = Lány; V – vidék, Ρ = Párizs; Ν = népi osztályok, Κ = Középosztály, Fel = felső osztályok.) 4. Figyelemreméltó tény, hogy egyes nyelvészek épp a könnyedség kritériuma alapján különböztetik meg a tényleges kétnyelvűséget a tanult, vagyis iskolás kétnyelvűségtől. Bloom-field pl. „the native-like control of two languages”-ről, azaz két nyelv vele-született könnyedségű kezeléséről beszél. (L. Bloomfield: Language. New York 1933. 56.1.) 5. E. Renan: Questions contemporaines. Párizs 1868. 90-91. 1. 6. J. R. Levenson: Modem China and its Confucian Past. New York 1964, több helyen, főleg 31.1. L. még: Étienne Balázs: Les aspects significatifs de la société chinoise. Asiatische Studien, VI. 1952, 79–87. 1.

7. Ε. Renan: L'instruction publique en France jugée par les Allemands In: Questions contemporaines, id. mű 266.1. 8. Ε. Durkheim: Uévolution pédagogique en France, I. Des origines à la renaissance. Párizs 1938. 161. 1. 9. M. Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. Új kiadás, Köln– Berlin 1956. II. köt. 735.1. 10. A konfuciánus nevelés a „művelt ember” hagyományos ideálját igyekezett elfogadtatni, jóllehet, amint Weber megjegyezte, „furcsának tűnhet számunkra, hogy egy ilyen kifinomult, az irodalmi klasszikusok ismeretén nyugvó szalon-kultúra jogosíthatott fel óriási provinciák felelős vezetői posztjainak elfoglalására. Hiszen végül is még Kínában sem csak költészettel kormányoztak (...) Szójátékok, eufémizmusok, klasszikus idézetekre hivatkozások és egy csupán irodalmilag kifinomult szellem jelentette az előkelő emberek társalgásának eszményét, mely társalgásból a politikai realitásokra való bármilyen utalást száműztek. A kínai funkcionárius alkotmányos mivoltát, azaz karizmáját irodalmi stílusának tökéletes korrektségével bizonyította. Ennek megfelelően óriási jelentőséget tulajdonítottak a kifejezésmódnak még a hivatalos fejegyzésekben is.” (M. Weber: Gesammelte Aufsätze zur Religionssoziologie. I. Tübingen 1922. 420–421. 1.) 11. Uo. 417. 1. 12. Uo. 404–405. 1. 13. L.: É. Durkheim: A jezsuita és az egyetemi rendszer. (Magyarul: Az iskolai szociológiai problémái, Bp. 1974. 27–34. 1.), illetve: G. Snyders: La pédagogie en France au XVIIe et XVHIe siècles. Párizs 1965. 14. Már Durkheim felhívta a figyelmet Franciaország e sajátosságára: részben kényszerítő erejű szervezeti formáival, részben az általa terjesztett szellemmel a középfokú oktatás az indulástól kezdve „többé-kevésbé magába szívta az oktatás egyéb fokozatait, és szinte az egész teret betöltötte.” (É. Durkheim: U évolution pédagogique en France, I. id. mű. 23-24, 137. és köv. 1.) 15. Hogy e látszólag elvont séma igen konkrét tapasztalatokat takar, arról meggyőzhet az Elmtowri's Youth-ban olvasható egyik életrajz. Ebből kitűnik, hogy egy kortárscsoporthoz tartozás legalábbis bizonyos mértékig megváltoztathatja az osztályhovatartozástól függő esélyekre vonatkozó becsléseket. (L. A. E. Hollingshead: Elmtowrts Youth. New York 1949. 169-171.1.) 16. D. A. Goslin: The Search for Ability. Standardized Testing in Social Perspective. New York 1966. 17. „A licenciátus fokozatát megszerezni” – ez jelentheti azt, hogy az ember valami keveset tud vagy tudott római történelemből vagy trigonometriából. Ez azonban nem fontos. Ami fontos, az az, hogy ez a cím olyan posztra jogosít, ami elő-nyösebb azoknál, amikhez ez a diploma nem szükségeltetik. Úgy fest a dolog, mintha a társadalomnak kételyei lennének az oktatás bizonyos funkcióival kapcsolatban, s mintha szimbolikusan le akarná tompítani a szegleteket olyan fogalmak létrehozásával, mint például az általános műveltség.” E. Sapir: Anthropologie, II. köt. Párizs 1967. 55. 1. 18. Ezt a minden iskolarendszerben bennerejlő tendenciát ragadta meg Durkheim az ,,ancien régime” kollégiumaira vonatkozóan: „Az ancien régime Kollégiuma nem képzett bizony se orvost, se papot, se államférfit, se bírót, se ügyvédet, se tanárt. Ám elfogadott nézet volt, hogy ahhoz, hogy tanár, ügyvéd, bíró stb. lehessen valaki, feltétlenül el kellett végeznie a Kollégiumot.” (E. Durkheim: U evolution pédagogique en France, id. mii. TI. köt. 182. I.)

AZ ISKOLAI KIVÁLÓSÁG ÉS A FRANCIA OKTATÁSI RENDSZER ÉRTÉKEI Ennek a kutatásnak az a célja, hogy megcáfoljuk azokat a dualizmusokat, amelyek számos módszertani hagyományra mindmáig jellemzőek, és hogy a lehető legobjektívebb technikák segítségével megpróbáljuk feltárni azokat a legrejtettebb (mert korántsem tudatos) értékeket, amelyeket a tanárok és diákok gyakorlatukban szem előtt tartanak, valamint azokat a látszatra legszubjektívebb kritériumokat, amelyek az iskola világában (miként mellesleg az egész társadalomban is) a modelleknek való engedelmesség utánozhatatlan és meghatározhatatlan módjaként határozzák meg a tökéletes ember, vagyis a kiválóság modelljét. Aligha létezik még egy kutatási téma, amely olyan jól rávilágít azokra az értékekre, amelyek – gyakran a tanárok tudtán kívül – a vizsgabizottságok döntéseit és az egész iskolai gyakorlatot meghatározzák, mint a statisztikai viszonyoknak az a rendszere, amely a versenyvizsgák6 első helyezettjeinek sokaságát jellemzi. Ε kiválasztott és közszemlére bocsátott termékekben az oktatási rendszer önmagát ismeri fel, s önmagát vetíti beléjük. S csakugyan: mint minden társadalmi észlelés, a tanárok diákjaikat érintő ítéletei kivált a vizsgák alkalmával, nemcsak az elméleti és gyakorlati tudást veszik figyelembe, hanem a jó modor és a stílus osztályozhatatlan árnyalatait is, amelyek annak a relációnak az alig látható, ám sohasem észrevétlen megnyilatkozásai, amellyel az egyének ehhez az elméleti és gyakorlati tudáshoz viszonyulnak, s amelyek egy olyan értékrendszer félig megfogalmazott, nem megfogalmazott vagy megfogalmazhatatlan kifejeződései, amelyet mindig egy éppily kevéssé megfogalmazott vagy éppen ilyen megfogalmazhatatlan értékrendszer alapján fejtenek meg (1). Az iskolai kiválóság társadalmi meghatározásának nem-tudatos alapelvei – ez a meghatározás különben (bár szocio-logikailag ebben az esetben is szükségszerű) éppen olyan önkényes, amikor „értelmi képességnek” nevezik, mint amikor „kiválóságnak” vagy „tehetségnek” hívják – azokban a kooptációs műveletekben nyilvánulnak meg vagy lepleződnek le leginkább, melyek során a tanári testület kiválasztja azokat a diákokat, akiket a legméltóbbnak ítél rá, hogy örökébe lépjenek: A „nagy iskolákba” való felvételi vizsgák és az „aggregáció” mellett, s talán elsősorban, az az „általános versenyvizsga” tartozik ide, amelynek egyetlen funkciója, hogy – egy tiszta és merőben tiszteletbeli osztályozást végrehajtva – szigorúan egyetemi kritériumok alapján valósítsa meg az intézményekbe leginkább beolvadni képes újoncok előzetes kiválasztását, azokét, akik a legjobban megfelelnek az egyetemi kiválóság eszményének és a legmaradéktalanabbul elfogadták az egyetemi értékek egyetemes voltát (2). Azok a szociológusok, akik kizárólag a magatartásokat irányító objektív szabályokkal és szabályszerűségekkel foglalkoznak, gyakran azért hagyják figyelmen kívül az egyéneknek e szabályokhoz vagy szabályszerűségekhez való viszonyát, mert – egyrészt – a tudományos objektivitás valaminő objektivista meghatározása arra készteti őket, hogy az intuíciónak (amire még a legmegrögzöttebb objektivisták is annyiszor hagyatkoznak) vagy a pszichológiának engedjék át, amit Malinowski „a valóságos élet mérhetetlen mennyiségeinek” (imponderabilia of actual life) nevezett. A másik ok az, miként azt az Argonauták szerzője sugallja, hogy a magatartás részletei és árnyalatai – amelyek, bár „tudományos megfogalmazásuk és leírásuk nemcsak lehetséges, hanem egyenesen nélkülözhetetlen” (3), a cselekvési módot valamiféle, az objektivista leírásra alkalmatlan dologgá változtatják – közvetlenül nem fedik fel lényegüket a távoli szemlélő hevenyészett és felületes feljegyzéseiben, aki beéri dokumentumok elemzésével vagy interjúk készítésével, vagy aki esetleg sohase látta, sohase hallotta azokat, akiknek gyakorlatát leírni és elemezni véli, ha a harmadik személy által kitöltött kérdőívek technikáját alkalmazza. Malinowskinak A francia oktatási rendszer szövegben előforduló néhány szakkifejezésének magyarázatát lásd a jegyzetek előtt – A szerk. 6

nagyon is igaza van azokkal az etnológusokkal szemben, akik, szükségből erényt csinálva, egy áltudományos elméletet konstruálnak a kívülálló helyzetének episztemológiai értékeiből, így igazolva a társadalmi élet legkülsődlegesebb és legmegcsontosodottabb tulajdonságaira vonatkozó futó megfigyeléseik létjogosultságát. Túlságosan messzire mennénk azonban, ha azt állítanánk, hogy a közvetlen és huzamos megfigyelés az egyetlen mód azoknak az árnyalatoknak és megfoghatatlan apróságoknak a megragadására, amelyek a maguk objektivitásában határozzák meg az adott szituációban élők tapasztalatát. Ha mindaz, ami a magatartás modalitásával kapcsolatos, vagyis, lényegében véve, a stílus és a modor, megfoghatatlan marad is az olyan empirikus kutatás tapasztalati mérései számára, amely eszközeinek kidolgozása során épp úgy a rutinra támaszkodik, mint mikor eredményeit értelmezi, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne megfelelő mutatókat találni a magatartás modalitásainak jellemzésére azokban a legobjektívabb viszonyokban, amelyek egyrészt a gyakorlatok és vélemények, másrészt az ezeket a gyakorlatokat végző és e véleményeket valló személyek szociológiailag jellemző vonásai között figyelhetők meg. A magatartás és a magatartási modalitások közötti különbség fel nem ismerése, amit a felmérési technikák gépies alkalmazása csak felerősít, azzal a következménnyel jár, hogy egyszerűen azonosnak tekintenek olyan véleményeket és gyakorlatokat, amelyeket valóban csak modalitásuk különböztet meg egymástól. így például a politikában nem veszik észre, hogy egy egyetemi hallgató hányféle, a társadalmi eredettől és az ezzel járó magatartásrendszertől függő módon mondhatja magát baloldalinak, holott épp ez különbözteti meg például az úgynevezett „balosokat” a „sértett jobboldaliaktól”. Ugyanígy észrevétlenek maradnak azok a különféle módok, ahogyan a látogatók egy műalkotást csodálnak vagy szeretnek, s amely magatartásmódok abban nyilvánulnak meg, ahogyan az alkotást csodálok csoportja elrendeződik, vagy ahogyan a látogató a művel szemben áll. (Egyedül és csöndben néz, vagy a többi látogatót hívja tanúnak; hosszan vagy röviden szemlélődik stb.). Mi sincs távolabb az intuicionizmus kinyilatkoztatásaitól, mint azoknak az ismérveknek az aprólékos gyűjtögetése, amelyek annyira érzékenyek, hogy többnyire kétértelműek maradnak, ameddig külön-külön veszik őket szemügyre, s csak akkor tárják fel teljes jelentésüket, amikor rendszerré rekonstruálja őket a statisztikai viszonyok strukturális értelmezése. AZ ISKOLAI KIVÁLÓSÁG TÁRSADALMI TÉNYEZŐI Az általános versenyvizsga első helyezettjeire jellemző tulajdonságok elemzése arra vall, hogy e két fokozatban kiválasztott diákok szelekciója – ahol az első fokozatban a középiskolai intézmények jelölték ki legjobb tanulóikat, a másodikat pedig a versenyvizsgák zsűrije végezte a jelöltek körében – a szelekciós és kirekesztő folyamatok általános törvényét követi (4). A szelekciót „túlélő” diákok csoportjának demográfiai, társadalmi és iskolai jellemzői, valamint azok a másodlagos jellemzők, amelyek alapján ez a sokaság tovább osztályozható, annál távolabb helyezkednek el az egész sokaság (vagy az egész csoportnak megfelelő alapsokaságbeli csoportok) jellemzőitől, minél csekélyebb az alapsokaság (vagy az egyes ide tartozó csoportok) esélye arra, hogy az oktatási rendszernek ezen a szintjén képviselve legyenek, éppen mert erőteljesebben vagy számszerűen nagyobb mértékben jellemzőek rájuk az eliminációt meghatározó tulajdonságok, illetve minél magasabb szinten helyezkednek el e csoportok vagy kategóriák az iskolarendszerben, vagy minél magasabb helyet foglalnak el az intézmények, tantárgyak vagy szakok hierarchiájában, az iskolarendszer adott szintjén. Mindebből elsősorban az következik, hogy a versenyvizsga győztesei alkotta sokaságot a társadalmi előnyök rendszert alkotó együttese különbözteti meg az összes végzős diákból álló alapsokaságtól (5). Az első helyezettek az átlagosnál fiatalabbak, az átlagosnál nagyobb arányban kerülnek ki párizsi vagy Párizs környéki gimnáziumokból, illetve kerültek gimnáziumba közvetlenül a hatodik osztály7 elvégzése után, s többnyire a társadalmi státus és A „hatodik osztály” a középiskola első osztálya. A további osztályokat visszafelé számozzák, de az első osztályt még úgynevezett befejező (terminál) osztály követi, s csak 7

a kulturális tőke tekintetében kedvező helyzetű környezetből származnak (6). Az elmondottakból az is következik, hogy azok az első helyezettek, akik a leginkább alulreprezentált kategóriákhoz tartoznak, egész sor kapcsolódó ismérv tekintetében különböznek a megfelelő, alapsokaságbeli csoporttól. így például a munkásszármazású fiúk és lányok, akik az első helyezettek 5, illetve 9% -át alkotják, olyan családból valók, amelyek kulturális szintje viszonylag magas az osztály egészéhez képest. A munkásszármazású első helyezettek esetében csak az apák 8,5%-ának nincs elemi iskolai végzettsége és 16,5%-ának van B. E. P. C.8 -je, addig a megfelelő arányok 75 az egész aktív népességben 58%, illetve 2%) Nemkülönben, bár a végzős osztályok diákságának 48%-a lány, az első helyezettek között mindössze 32,5% az arányuk, s Őket ismét a társadalmi és iskolai előnyök sajátos együttese különbözteti meg a fiúktól. (így például a fiúk 58%-a származik a magasabb társadalmi osztályokból, a lányoknál ez az arány 67%.) Ugyanez a helyzet a matematika és fizika győztesekkel, akiknél a szelekció viszonylag erős: ők társadalmi és kulturális tekintetben egyaránt a legkedvezőbb helyzetű családokból kerülnek ki, kizárólag fiúk, és fiatalabbak a hu-mánszakosoknál. Csak az általános törvényt kell ismét alkalmaznunk, hogy megértsük: a győzteseknek saját teljes kategóriájukhoz képest annál több a ritka tulajdonságuk, illetve azoknak, akik a kedvezőtlen helyzetű csoportokhoz tartoznak, annál több a kompenzációs előnyük, minél fiatalabbak, vagyis minél rövidebb idő alatt érték el ugyanazt a sikerszintet. A kora-érettek tehát nemcsak társadalmi és kulturális szempontból kiváltságosak, hanem iskolai szempontból is, mivel a hatodik osztálytól kezdve Ők követik a legnagyobb arányban a legelőkelőbb tanulmányi utat, és ők iratkoznak be a legtöbben a párizsi középiskolákba. Ezt a koraérettséget (amely mellesleg ugyancsak korai, hiszen az első helyezettek kétharmada már iskolába kerülése előtt tudott olvasni és számolni), amelynek értékét az iskolai pályafutás során sohasem kérdőjelezik meg, végső fokon a nagy iskolák szentesítik, amelyek képesek rá, hogy állandó koraérettséget biztosítsanak azoknak, akik eddig eljutottak, olyan társadalmi pályára helyezvén őket, amelyen mindig gyorsabban jutnak el valamely meghatározott pontig, vagy ha úgy tetszik, ugyanannyi idő alatt jutnak mindig messzebbre és magasabbra, mint a többiek. Látnivaló, egyetlen sajátosan iskolai megkülönböztetés sincs, amelyet ne lehetne visszavezetni egymással rendszerszerűén összekapcsolódó társadalmi különbségek együttesere. Társadalmi különbségekre vezethető vissza az összes hierarchia, amely az iskolai eliten belül figyelhető meg, s ezt ismét társadalmi különbségek választják el attól az alapsokaságtól, amelyből társadalmilag „torzított” válogatással emelték ki. Akár a nemek és a korcsoportok közötti különbségek, a tantárgyak közötti különbségek is társadalmi különbségeket takarnak. A tantárgyak valóban egy általánosan elismert hierarchiába rendeződnek, a „felszentelt” tudományoktól kezdve, amelyeket – miként a franciát, a klasszikus irodalmat és a matematikát – társadalmilag a legfontosabb és legnemesebb tudománynak tartanak (amit többek között a vizsgajegyek átlaga, a „vezető tanár” cím, amellyel e tárgyak tanárait felruházzák, vagy, miként látni fogjuk, a tanárok és diákok egybehangzó véleménye bizonyít), az olyan másodlagos tantárgyakon keresztül, mint amilyenek a történelem és a földrajz, az élő nyelvek (ezek mellesleg külön esetet alkotnak) vagy a biológia, egészen az olyan mellékes tantárgyakig, mint amilyenek a rajz, az ének és a testnevelés. Mivel a különféle tantárgyak az egyes társadalmi osztályok között egyenlőtlenül ezután kerül sor (egyeseknél) a nagy iskolákra előkészítő osztályra.– A szerk. 8 B. E. P. C.: Brevet d'Études du Premier Cycle (az „első ciklus” végbizonyítványa). Ezt a bizonyítványt a középiskolai első ciklus végén, azaz a magyar 2. középiskolai osztálynak megfelelő 3. osztályt követő vizsgán szerzik meg. – A szerk.

elosztott, tehát nem egyformán ritka képességeket feltételeznek, a tantárgyak emelkedő hierarchiájának egyre szigorúbb szelekció felel meg. A „felsőbbrendű” tantárgyak azoknak a diákoknak nyújtanak felszentelést, akik társadalmi állás és kulturális szint tekintetében a legelőnyösebb helyzetű családok gyermekei, akiknek iskolai pályafutása is a legkedvezőbb, mert Ők követik a legtöbben, a hatodik osztálytól egészen az érettségiig, a gimnáziumok és azon belül a klasszikus tagozat királyi útját, és ők ugranak leginkább osztályt középiskolai tanulmányaik alatt. Ilyen körülmények között nem meglepő, ha a tantárgyak iskolai hierarchiája megegyezik azzal a hierarchiával, amely a versenyvizsga győzteseinek átlagos életkora alapján alakul ki, s amely a reáltárgyak esetében a matematikától a fizikáig és a biológiáig, a humán tárgyak esetében pedig a franciától és a klasszikus irodalmaktól a történelemig és a földrajzig vagy az élő nyelvekig ível. Ezeknek az összefüggéseknek a teljes megismerése azonban feltételezi annak tudatosítását, hogy csak olyan műveletek révén tárhatók fel, amelyeket szükségszerűen kivet magából az a gyakorlat, amelyben aktualizálódnak. Az elméleti ismeret és a gyakorlat közti viszony ismerete (amelyet, ebből a szempontból, a gyakorlat sajátosan elméleti ismeretének elutasítása határoz meg) megköveteli, hogy a tárgy teljességét átfogó tudomány ne csak az objektív viszonyok tudományát ölelje fel, hanem annak a relációnak a tanulmányozását is, amelyet a szereplők ezekkel az objektív viszonyokkal kialakítottak, azaz, jelen esetben ide tartozik e viszonyok nem-ismeretének, valamint e tudatlanság társadalmi meghatározóinak tudománya is. Ama tényezők között, amelyek meggátolják, hogy a szereplők felismerjék valamely iskolai csoport iskolai jellemzői és társadalmi jellemzői közötti összefüggést, elsősorban azt a törvényt kell megemlítenünk, amely a differenciális kirekesztés folyamatát szabályozza. Egy sokaságban, amelyet olyan szelekcióval alakítanak ki, amely objektíve még akkor is társadalmi kritériumokon alapszik, amikor a vizsgáztató tanárok úgy vélik, csakis iskolai kritériumokat vettek figyelembe, a szelekció egyenlőtlensége fokozatosan csökkenti, sőt, olykor meg is szünteti a szelekciót megelőző egyenlőtlenség hatását. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy, miként láttuk, a vizsgán megfeleltekre annál kevésbé jellemzőek azok a tulajdonságok, amelyeknek következtében saját kategóriájuk többi tagját kirekesztették, minél kisebbek voltak a (tulajdon kategóriájukkal kapcsolatos) esélyeik arra, hogy egyáltalán eljussanak erre az oktatási szintre. Másrészt, épp e diákoknál arról van szó, hogy egész magatartásrendszerüket objektíve az határozza meg, illetve bizonyos mértékig az alakítja ki, hogy a „túlélők” közé tartoznak. Ezért készteti például kivételes sikerük kivételes jellege a középosztálybeli, sőt, bár csekélyebb mértékben, az alsóbb osztályokhoz tartozó győzteseket is arra, hogy elfogadják annak az iskolarendszernek az értékeit, amely elismerte értéküket, és hogy megtagadják azokat a (társadalmilag kondicionált) „erényeket”, amelyek ezt a sikert valójában lehetővé tették. Ε diákok magukévá teszik az iskolai siker okainak azt az ideológiai képét, amelyet, bár merőben más okok következtében, a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó győztesek is vallanak, akik a családi nevelés nem tudatos folyamatai révén kisgyermekkoruktól kezdve elsajátították az iskolán kívüli kultúra és e kultúrához való nem „iskolás” viszony finomságait. Ilyenformán az oktatási rendszer, látszatra semleges szankciói révén, olyan iskolai megkülönböztetéseket hoz létre, amelyeknek látszólag semmi közük sincs a társadalmi különbségekhez, s ezzel arra készteti a tanárokat és a diákokat, hogy természeti eredetű egyenlőtlenségekben keressék a megkülönböztetések alapelvét. Az iskolarendszer sohasem árulja el olyan tökéletesen annak az alkímiának a titkait, amely lehetővé teszi ezt az átváltoztatást, mint abban, hogy milyen rendkívüli értéket tulajdonít a koraérettségnek, vagyis annak a tulajdonságnak, amelynek nyilván nincs abszolút és abszolúte semleges meghatározása, hiszen csupán meghatározott viszony két életkor között. Az egyik életkor az, amikor egy adott gyakorlatra sor kerül, a másik az, amit e gyakorlat elvégzésére társadalmilag „normálisnak” vagy „megfelelőnek” tartanak (azaz, pontosabban, a megfelelő kategória

modális életkora, vagyis az iskolai koraérettség esetében, az ugyanarra a tanulmányi szintre eljutott egyének modális életkora (7). Ha meg akarjuk mutatni, mennyire önkényes a koraérettség túlértékelése, elég meggondolni, hogy gyakran ugyanabban a társadalmi környezetben mekkora megbotránkozást kelt a más téren való – például szexuális – koraérettség, amikor a koraérett jelző valójában túl korán érettet jelent (8). Azért vélik oly sokan, egyetértőleg, a koraérettséget az érdem és a tehetség megerősítésének, és, miként az újságok a vizsgák idején, azért tömjénezik a tizenöt éves érettségiző diákot, „a legifjabb diplomást” vagy „Franciaország legfiatalabb mérnökét”. Korántsem a kiváltság sajátos formáját látják ugyanis a koraérettségben, hanem a velünk született erények és jó tulajdonságok, a természettől való adottságok legvitathatatlanabb megnyilatkozását. Miként a „csodagyerek” kultuszában, a „zseni” romantikus kultuszának e határesetében látható, a bravúros teljesítmény annál inkább bizonyítja a karizma meglétét, minél korábban kerül rá sor, minthogy ekkor, látszólag, semmit se köszönhet – s főként koraiságát nem – a nevelésnek vagy a „kertész” beavatkozásának. (9). Ilyenformán a koraérettség túlértékelése csak egyike azoknak az ideológiai mechanizmusoknak, amelyek révén az oktatási rendszer nem születési, hanem természettől kapott kiváltságokká alakítja át a társadalmi kiváltságokat. Az „intelligencia”, a „tehetség”, az „adottság” a polgári társadalom megannyi nemesi címe, amelyeket az iskola szentesít és legitimál, miközben elleplezi, hogy az iskolai hierarchia (amelyet az Iskola látszatra tökéletesen semleges bevéső és szelekciós tevékenységével alakít ki) valójában a szó kettős értelmében újrateremti a társadalom hierarchiáit. Az adott esetben az oktatási rendszer nemcsak ideologikus funkciót tölt be. ítéleteivel az osztálykiváltságok egyik legrejtettebb és leghatékonyabb formáját szentesíti, amit az erőteljesen felgyorsult fejlődés kiváltságának nevezhetünk. „A nemesség – jegyezte meg Pascal – hatalmas előny, melynek jóvoltából valaki már tizennyolc esztendősen olyan közismertté és tiszteltté lehet, amilyen helyzetet más csak ötvenesztendős fejjel érdemel ki. Harminc esztendő megtakarítás ez, erőfeszítések nélkül”. Az iskolai címek, melyek olyan iskolai tőkére átváltott társadalmi tőkét jelentenek, ami ismét közvetlenül társadalmi hitelre váltható át, a nemesi címekhez hasonlóan lehetővé teszik, hogy tulajdonosuk hitelben – vagyis a lehető legkorábban, időnek előtte, a többieket megelőzve, akadályokat átugorva, a szokásos formák és határidők mellőzésével – tegyen szert azokra a kötelezettségekre, tisztségekre, nyereségekre és örömökre, egyszóval azokra az anyagi és szimbolikus előnyökre, amelyekért a többieknek készpénzzel kell fizetniök, vagyis annak az időnek a végén, amelyre szükség van, hogy „bizonyíthassanak”, és hogy összegyűjthessék valódi és közvetlenül érvényesíthető biztosítékokra épülő tőkéjüket (10). AZ ISKOLAI ÉRTÉKRENDSZER ELLENTMONDÁSAI A koraérettség iskolai kultuszának iskolai jelentését és társadalmi funkcióit bemutató elemzés megvilágítja ugyan azt a rejtett kapcsolatot, amely a látszatra legsajátosabban iskolai értékeket összekapcsolja az uralkodó osztály érdekeivel, ám nem fedi fel annak az eleve elrendezett harmóniának az alapelveit, amelynek következményeként az iskolarendszer, amikor látszólag csak saját, azaz sajátosan iskolai normáinak engedelmeskedik, ezzel egyidejűleg s mintegy ráadásként külső normáknak is eleget tesz. Ha teljesebben akarjuk feltárni azt a függetlensége révén függő viszonyt, amely az oktatási rendszert az osztályviszonyok struktúrájának adott típusával köti össze, azoknak a – mindig a modalitások sajátosságaiban testet öltő – megkülönböztetéseknek és hierarchiáknak a finomságait kell szemügyre vennünk, amelyek az iskolai kiválóság különféle formái között alakulnak ki, s amelyek olyan objektív ismérvekben fedezhetők fel, mint a tantárgyak, illetve a tantárgyak által megkövetelt magatartások és képességek hierarchiája. Egyik végponton azok a tantárgyak helyezkednek el, amelyek, miként a francia (és más szempontból, a matematika) a közfelfogás szerint tehetséget és adottságokat követelnek, a másikon azok, amelyek, miként a földrajz (és kisebb mértékben a történelem, a biológia és az élő nyelvek) főként szorgalmat és

kitartó tanulást kívánnak. A francia (vagy csekélyebb mértékben a filozófia kedvét szegi az iskolai jószándéknak és buzgalomnak, részben a feladatok bizonytalansága és meghatározhatatlansága miatt, részben azért, mert igencsak homályosak és bizonytalanok a siker vagy kudarc jelei, s azért is, mert mindig előzetesen szerzett ismereteket („nagy olvasottságot”) követel, vagy gyakran pontosan meghatározhatatlan tudást (stílust vagy általános műveltséget). Ezzel szemben az olyan tantárgyak, mint a történelem, a földrajz, a biológia vagy az (élő és kisebb mértékben a holt) nyelvek elsajátítása során – például térképek vagy természettudományos ábrák készítésénél – megnyilvánulhat a „jól végzett” munka érzése vagy az aprólékos igyekezet eredményei iránti fogékonyság. Ezek az erőfeszítések „biztonságosnak” és „kifizetődőnek” tűnnek, mert az ember mindig pontosan tudja, hogy mi a dolga, s a munka eredménye könnyűszerrel mérhető (11). Nem csoda tehát, ha a tehetséget kívánó tantárgyak, amelyek a legkedvezőbb befektetést kínálják a kulturális tőkének, vagyis az úgynevezett „szabad” (tehát nem „iskolai”) kultúrának és a kultúrához való meghitt viszonynak (amelyet csak a sokfelé ágazó családi nevelés révén lehet elsajátítani), népszerűbbek a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó diákok körében, mint azok, amelyek alkalmat adnak az alsóbb osztályok és főként a középosztályok gyermekeinek arra, hogy olyan erkölcsi beállítottságokat kamatoztassanak, amelyek itt minden más területnél jobban betöltik kárpótlást nyújtó funkciójukat (12). Akiket az iskolai hagyomány a „magoló” („stréber”, „betonfenekű”, „biflázó”) névvel bélyegez meg, s akiknek, mivel csak kulturális befektetésüknek az Iskola révén való azonnali megtérülése érdekli őket, s örökösen kulturális „lemaradásuk” bepótlásával vannak elfoglalva, azoknak olyan „klasszikus”, „könyvszagú” és „iskolás” ismereteik, ízlésük és gyakorlataik vannak, amelyek még akkor is közvétlenül az Iskolától függenek, amikor közvetlenül nem az iskolai munka hozta létre őket. Velük szemben a francia irodalom vagy a filozófia versenygyőztesei minden módon kifejezésre juttatják azt a szabadságot és magabiztosságot, amely elég mély ahhoz, hogy a „szabadabb” és kevésbé „iskolás” módon értelmezett kultúrával a felvilágosult dilettantizmus és az eklektikus meghittség viszonyát alakítsák ki. Ez a viszony olyan területekre is kiterjedhet vagy áttevődhet, amelyeket az Iskola még nem ismert el és nem szentesített: ők járnak tehát leggyakrabban moziba (13), s ők a leghajlamosabbak arra, hogy „művelt” szemlélettel közeledjenek azokhoz a „szabad” művészetekhez (mozi vagy dzsessz), amelyeket a többiek csak igyekeznek vagy erőlködnek megszeretni, ha ugyan nem tekintik ezeket egyszerű szórakozásnak (14). Ilyenformán azok az ismérvek, amelyekről a francia oktatási rendszer felismeri tulajdon elitje elitjét, s amelyek kiváltképpen alkalmasak a kiválóság módjának meghatározására, mintegy sűrítve találhatók meg abban a megvalósított ideáltípusban, amelyet a francia nyelv első helyezettjei (és, még inkább, közülük a magasabb társadalmi osztályokból származók) képviselnek (15). S ez nem is meglepő, ha arra gondolunk, hogy ebben az esetben tökéletes a harmónia az irodalmi tantárgy egész hagyománya által kifejezetten hirdetett értékek, illetve azok között az értékek között, amelyekről a versenygyőztesek gyakorlata és magatartása árulkodik. S itt nem is szükséges hosszan elemeznünk az irodalmi kultúrához való művelt viszonyt. Elég ha futólag megvizsgáljuk az 1969. év két győztes dolgozatát, amelyek, valamiféle objektív véletlen folytán, az „alkotással” és a „befogadással” (16) foglalkoztak, hogy lássuk, milyen mély a rokonság a humaniórák oktatásának humanista, perszonalista és spiri-tualista ideológiával átitatott hagyománya és a között a pedagógiai hagyomány között, amely olykor egészen az „egyéni” önkifejezés romantikus kultuszáig jut el minden „iskolás”, „könyvízű”, „iskolaszagú” munka lebecsülésével (17). S csakugyan, kialakul az a karizmatikus felfogás, mely „alkotásként” (18) és „misztikaként” (19) írja le az írói tevékenységet, s mely a mű „alkotó” értelmezését az olvasó énjének a szerző énjével való spiritualista azonosulásaként fogja fel (20). Ez azután az alapja az érzések vagy érzelmek diktálta önkényes ítéletek (21) szubjektivista és irracionalista fölmagasztalásának, s ez ad

ürügyet a személyes (22) ömlengésekben, a romantikus miszticizmusban (23) vagy az egzisztencialista pátoszban (24) kifejeződő öntetszelgésnek is. S éppily könnyű volna kimutatni, hogy a hagyományos filozófiatanítás be nem vallott filozófiája, amely az intellek -tualista idealizmus és a perszonalista spiritualizmus között ingadozik, mindig arra épül, hogy nyíltan vagy hallgatólagosan lebecsüli azt, amit régebben, Cicero nyomán, plebeia philosophiának neveztek, vagyis minden „vulgáris” tant, mint a materializmus vagy az empirizmus, minden a „józan észhez” közelálló tanítást, s a tanok minden „vulgáris” formáját, s különösképpen a közöttük „legvulgárisabbat” (25). Elég, ha arra gondolunk, milyen a sorsuk – sokkal inkább az előadásokban, mint az elrettentést szolgáló tankönyvekben – azoknak a kissé földhözragadt filozófusoknak, akiket olyan látványosan cáfolnak meg a szakdolgozatok első fejezetében (Hume, Comte, Taine, Durkheim, hogy csak néhányat említsünk), vagy elég, ha a tudományos beszédmód elítélésének ezernyi módjára gondolunk, amely a szertartásos kiközösítéstől és a megbélyegző kiatkozastól kezdve („szcientizmus”, „pszichologizmus”, „szociologizmus”, „historicizmus”) egészen az átlényegítő bekebelezésig terjed, hogy meggyőződjünk róla: a „filozófia régi rendje” – ahogyan Auguste Comte mondta – még mindig ereje teljében van. Jogos tehát az a feltevés, hogy a nemes tantárgyak, mint a francia és a filozófia, annak a ténynek köszönhetik uralkodó pozíciójukat, hogy azok az értékek, melyeknek átadását e tantárgyak tudatosan célul tűzik ki maguk elé, semmiben sem mondanak ellent azoknak az értékeknek, amelyek a pedagógiai gyakorlatban kísértenek, valamint annak a ténynek, hogy ezek a tantárgyak a legmagasabb fokon testesítik meg a pedagógiai tevékenységük implicit előfeltevései, illetve az általuk közvetített ideológiák közötti harmóniát. így azoknak a rendszeres különbségeknek az elemzése, amelyek a tehetségre építő tantárgyak virtuózait a másodlagos jelentőségű tantárgyak szakmánymunkásaival állítják szembe, elvezet bennünket a kiegészítő és antagonisztikus tulajdonságok és minőségek párhuzamos oppozíciós rendszerének alapelvéhez. Ezt a rendszert, amely a francia oktatás pedagógiai gyakorlatát irányítja, röviden így jellemezhetjük: ragyogó – fakó, könnyed –- alapos; választékos – közönséges; művelt – iskolás; egyéni – banális; eredeti – elcsépelt; kiváló – lapos; finom – durva; figyelemreméltó – jelentéktelen; elegáns – félszeg; ötletes – ötletszegény; eleven – vontatott; szellemes – unalmas; fesztelen – nehézkes stb. A bőség zavarával küzdve idézhetnénk a példákat e kategóriák használatára, amelyeket egyaránt alkalmaznak személyekre, tanárokra vagy diákokra, és szellemi termékekre, előadásokra, dolgozatokra, eszmékre, értekezésekre, sőt, mind a gyakorlat, mind a mű stílusára. Az aggregációs versenyvizsgákról beszámoló jelentések nyelve kifogyhatatlan áradatban emlegeti, becsmérlőleg persze, a „jelöltek született középszerűségét”, a „lapos”, „unalmas, vagy „semmitmondó” dolgozatok „szürke tömegét”, amelyből azonban, szerencsére, mégiscsak „kiemelkedik” néhány „eredeti” vagy „kiváló” munka (26). A tudáshoz való kulturált (azaz nem „iskolás”) viszony iskolai meghatározása a tudáshoz való viszony (e tudás kétféle elsajátítási módjával kapcsolatos) két típusát és a jó modor két rendszerét állítja szembe egymással, olyan kifejezések segítségével, amelyek meggyőző erejüket annak köszönhetik, hogy mindegyikük a hasonló jellegű és gyakran egymással felcserélhető oppozíciók egész rendszerét idézi fel (27). A karizmatikusnak is nevezhető értékek annyira előtérben állnak, hogy szinte elfedik azoknak az ellentmondásoknak és konfliktusoknak a jeleit, amelyeket az értékelés és a hierachizálás két ellentétes elvének versenye idéz elő a tanárok és diákok gyakorlatában és beszédmódjában. íme, egy példa, szintén az aggregációs versenyvizsgákról írt jelentésekből: „A szövegmagyarázat nemcsak figyelmet, elmélyülést és jóízlést követel a jelölttől, hanem pontos ismereteket is” (Agr. Kl. F., 1959). A tudás rehabilitásának e híve, aki mellesleg azt fájlalja, hogy kiment a divatból a szövegek kívülről megtanulása, ugyanebben a jelentésben így ír: „A vers, már amennyiben szép versről van szó, sokkal mélyebb igazságot önt formába annál az anekdotikus igazságnál, amelynek elemeit a bizalmas vallomásokban nyomozza a

tudós”. Majd néhány évvel később: „Elsősorban a jó ízlés és a vélemény -alkotási készség, nem pedig egyszerűen az emlékezőtehetség alapján szeretnénk a jelölteket egymástól megkülönböztetni. Ezen egyrészt az értendő, hogy szíveskedjenek nem beszélni arról, amit nem tudnak, másrészt hogy ne becsüljék le a tudást, kivált akkor ne, amikor általános műveltségünk alapjairól van szó” (Agr. Kl. F., 1962). Ezek az ellentmondások és visszatáncolások távolról sem egyedi véletlen esetek. Az ismeretek elítélése és rehabilitálása közötti ingadozás, és kiváltképp az irodalomelemzés ama felfogásához való kettős viszony, amelyet az írók és az „alkotó kritika” hívei fogadtattak el (a személyes feljegyzések kutatásával), a sajátosan „iskolai” erények iskolai megítélésének kettősségét fejezi ki. Ennek a ténynek egy másik – igaz, közvetettebb, ám nem kevésbé meggyőző – jelét a kiválóság megítélési kritériumainak bizonytalanságában találjuk meg, amire az iskolai jutalmazás két típusa közötti összhang hiányából következtethetünk. Az egyik típusba az a „kiváló diákot kitüntető díj” tartozik, amellyel az osztály tanári kara a tanév folyamán nyújtott teljesítmény egészét jutalmazza, a másikba pedig az „általános versenyvizsgán” elért helyezés, amelyet egyetlen jól körülhatárolt vizsgateljesítmény alapján külső fórum ítél meg. A latin és görög versenyvizsga első helyezettjei között a legnagyobb a „kitüntetettek aránya (63,5%, a francia irodalom győztesek közötti 28,5%-kai szemben) s ugyanokét az ismérvek egész rendszere különbözteti meg a többi versenygyőztestől: Viszonylag gyakrabban (vagyis az esetek 60%ában) tartják magukat számon az osztály legjobb tanulóiként, mint a többi humán tárgyak győztesei (akiknél ez az arány 42%). Hajlamosabbak rá, hogy maguk is jónak vagy kiválónak tartsák dolgozatukat (az esetek 26,5%-ában, míg ez az arány a humán tárgyak győzteseinél 18%), s általában ugyanazokkal a jelzőkkel írják le, milyen diákok szeretnének lenni, mint azt, hogy milyen diákok valójában (a megegyezés 75%-os, míg a másik csoportnál 65,5%-os), jeléül annak a certitudo sui-nak, önbizalomnak, amely iskolai elismerésükkel áll összhangban. Gyakrabban indultak több tárgy versenyén, mint a többiek (vagyis az esetek 56,5%-ában, míg ez az arány a másik csoportnál 23%), és a humánszakosok között a legnagyobb számban ők állítják magukról, hogy jó matematikusok (az esetek 43,5%-ában, míg ez az arány a másik csoportnál 20,5%), és sohasem azt, hogy gyengék. Ha ezenfelül azt is fontolóra vesszük, hogy az irodalmi vagy tudományos általános versenyvizsga első és második helyezettjei között nagyobb az iskolában kitüntetettek aránya, mint a harmadik és negyedik helyezettek között, jogos a feltevés, hogy – ha egyébként egyenlőnek tételezzük fel az általános versenyvizsgán elbírált képességeket – az iskolai „kiváló diák kitüntetés” kiosztásánál az iskolai megítélésnek nem-iskolás kritériumokat is figyelembe kell vennie. És valóban, az iskolai kitüntetés azt a „tökéletes jó tanulót” szenteli fel, akinek az iskola iránti engedelmessége másban is megnyilvánul, mint csupán valamiféle jószándékú eklekticizmusban és óvatos iskolai befektetésekben (28). így például a holt nyelvek első helyezettjei (az általános versenyvizsga helyezettjeiről van szó) szeretnék a legnagyobb számban (92,5%) az École Normale Supérieure-ön9 folytatni tanulmányaikat (szemben a filozófia győztesekkel, akiknél ez az arány 37,5 %). Ők becsülik a legtöbbre az egyetemi és középiskolai tanári pályát (az esetek 63,5%-ában, míg ez az arány a francia első helyezetteknél 41,5 %, az élő nyelvek győzteseinél 33 %, a történelemből és földrajzból elsőknél pedig 31 % (29). Ő közöttük ismernek legtöbben neveket régebbi versenyvizsgák győztesei közül (80%, szemben a természettudományi első helyezettek 33,5%-ával), és ők ismerik a legtöbb „nagy iskolát” (legalább hetet vagy nyolcat). Itt ragadható meg a tanári testület egyik leghatékonyabb önfenntartó mechanizmusa, vagyis a megszentelés és az elismerés dialektikája, amelynek révén az Iskola kiválasztja azokat, akik éppen azért választják az iskolát, mert az kiválasztotta őket(30). Egy intézmény, mely mint az oktatási rendszer, teljesen ellenőrzi saját reprodukcióját, az általa adott elismerés révén vonzhatja magához (vagy taszíthatja el Az École Normale Supérieure egyike az úgynevezett „nagy iskoláknak”, lásd a jegyzetek előtt. –A szerk. 9

magától) azokat, akik a leginkább alkalmazkodnak nyílt és hallgatólagos követelményeihez, és akik a leginkább készek rá, hogy változatlanul örökítsék tovább az intézményt(31). Ha fontolóra vesszük, hogy a kiválóság ama két pólusa közötti különbség, amelyet az irodalom és a holt nyelvek első helyezettjei testesítenek meg a nemes tantárgyak és a másodlagos tantárgyak közötti különbséget a nemes tantárgyakon belül reprodukálja, látjuk, hogy ennek az elvnek az alkalmazása szinte a végtelenségig folytatható, s segít megkülönböztetni egymástól a hajlam-rendszereknek azokat a finom típusait, amelyek egyszerre jellemzik a kultúrával és az iskolával szembeni beállítottságokat. Az adott esetben így különböztethető meg a „szürke” jó tanuló izzadságos „szorgalma” a „ragyogó” diák fesztelen dilettantizmusától, illetve a „tökéletes jó tanuló” mérsékelt eklekticizmusától. A „ragyogó”-nak – az „iskolás” iskolai lebecsülésével együtt járó – kultusza, illetve a sajátosan iskolai erények elismerése közötti ellentmondások annak az arany középútnak a dicséretében oldódnak fel, amelyet academica mediocritas-nak nevezhetünk, s ami a középszerű, mondhatnók papi és nem prófétai erények együttese. Az iskolai csillogás tehát, ami feltételezi a tudást és a tudáshoz való választékos viszonyt, nemcsak az üres virtuozitás gyanús ügyeskedéseivel áll szemben, hanem a „jó latinos” ihletet nélkülöző műveltségével is(32). Ugyanígy, a diszkrét eleganciából és fegyelmezett lelkesedésből kovácsolt akadémiai jómodor helyes egyensúlya éppúgy különbözik az önhitt virtuóz nagyképű fesztelenségétől, mint a túl lelkes tanuló iskolás szolgalelkűségétől. Továbbá az „egyéni” gondolkodás vagy stílus eredetisége éppúgy szemben áll az alkotó becsvágy fegyelmezetlen vakmerőségével, mint a didaktizmus sekélyességével(33). Azok a tulajdonságok, amelyek az egyetemi jó modort pozitív módon meghatározzák, természetes módon adódnak az ellentétek összebékítésének vágyából. Az „ítélőképességnek” és a „jóízlésnek”, a „mértéktartásnak” és a finomságnak” ez az elegye szüli azokat a gondolatokat, árnyalatokat és megkülönböztetéseket, amelyeket megszállottan „igaznak és finomnak” tartanak, és amely megvéd a „szemérmetlenségtől” és a ,,közönségességtől”(34). Az „észszerűség” liberalizmusának leple alatt így az arany középszernek és középútnak ez a morálja valójában a „józan ész” abszolutizmusát, a „tapintat” és a „jóízlés” diktatúráját rejti el, amelyek a dolgozatjavító tanár csalhatatlan és megfellebbezhetetlen ítéletét éppúgy meghatározzák, mint a tanári utánpótlás kiválasztását, sőt nemegyszer a tudományos munkát is. Ami a tanári beszédmódot illeti, ennek jellegét az evidencia hangneme adja meg. És hogyan is lehetne másként, hiszen a tanár olyan kritériumokra hivatkozik, mint a józan ész, amelyről Descartes óta tudjuk, hogy a lehető legegyenlőbb módon van elosztva a világon, s ha valaki visszautasítja ítéletét, önmagát száműzi a szellem társadalmából, vagy a jó ízlés, amely meghatározásánál fogva minden előkelő ember sajátja, s amely mellett a jó társaság mindig kiáll. „Minden évben ezt hajtogatjuk, fáradhatatlanul. Mégis olyan igazság ez, amelyet, bármily magától értetődő, a legtöbb jelölt csökönyösen nem hajlandó elfogadni” (Agr. Ny. F., 1962). Mindebből természetesen következik, hogy a „jó modor” és a „jó ízlés” hibái, valamint az „ítélőképesség” hibái egyszersmind erkölcsi hibák, amelyek a jelölt rosszindulatát és alamusziságát, ha ugyan nem megátalkodott természetét fejezik ki. („Nagyon sok hibának az a forrása hogy a jelöltek elutasítják a józan ész kínálta megoldásokat”. Agr. Kl. F., 1962.) S amikor a tanár azon siránkozik, hogy az egyetemi hallgató micsoda pusztítást visz véghez mindabban, amihez csak nyúl, hasonlatait hol a vandál pusztítások, hol a természeti csapások területéről meríti: a diák „feldúlja”, „szétszabdalja”, „megkínozza”, „elrontja”, „tönkre teszi”, „lealacsonyítja” a műveket, a nyelvet, a helyesírást vagy az eszméket: „Nemegyszer iszonyatosan megkínozzák, megerőszakolják ezt a leheletfinom szöveget!” (Agr. kl, F., 1965.) „... Arra az öncélú freudista törekvésre gondolunk, amely egy-egy csodálatos részletet lealacsonyít” (Agr. Ny. N., 1959). Könnyen elképzelhető, mekkora pusztítást vihetnek végbe az akadémiai „szimat” éppoly magabiztos, mint amilyen bizonytalan értelmezési és értékelési elvei, ha a tanárok olyan gondolatokra alkalmazzák őket, amelyeket nem látott el fémjelével

az „igazi francia” józan ész és jó ízlés, legyen szó ókori írókról vagy mai regényekről(35). Az egyetemi ideológia megannyi ellentmondása annak az ellentmondásnak a szimbolikus kifejeződése, amely a legitim kultúra megőrzésének és átadásának törvényesített funkciójából következik, s amely egyfelől a – folyamatos és tartós pedagógiai tevékenység hivatalos gyakorlásaként felfogott – iskolai tevékenység objektív igazsága, másfelől ugyanennek átélt igazsága, azaz ideológiai tükrözése között feszül. Ε tevékenység objektív igazságát az intézmény szabályozza (többek között tanmeneteivel, tanrendjeive], az oktatás helyének kijelölésével), támogatja (olyan standardizált segédeszközökkel mint a hivatalos szövegek, a tankönyvek stb.) és ellenőrzi is. Átélt igazsága pedig abban áll, hogy a pedagógiát gyakorló személyt felruházzák azzal a tekintéllyel, amely, pusztán az intézményhez való tartozása jogán, automatikusan kijár az iskolai intézmény minden tisztségviselőjének. Az egyház tisztviselőjének tekintett paphoz hasonlóan a tanár is olyan intézményes tekintély letéteményese, amely, a prófétától vagy az alkotó értelmiségitől eltérően, nem követeli meg, hogy minden alkalommal és minden pillanatban önállóan alapozza meg tekintélyét, mert olyan közönséghez beszél, amely már előzőleg elismerte az általa közvetített üzenet értékét(36). Az alkotó értelmiségi, mint a próféta is, hatásában nem folyamatos és rendkívülinek tetsző tevékenysége révén korlátozott körre, a hívekre kényszerít olyan üzenetet, mely a kulturális mezőben adott időben rendelkezésre álló üzenetek összességéhez képest eredeti. Ezzel szemben a tanár, a legitimnek tartott kultúra Őre, azoknak a szükségszerűen „rutinizált” és homogenizált normáknak megfelelően reprodukál egy megszentelt üzenetet, amelyeket az a tartós pedagógiai tevékenység követel meg, amely nemcsak a művelt habitust hozza létre, hanem a tartós beállítottságként felfogott kultúra iránti áhítatot is(37). Miként az „iskolás” jellegzetesen iskolai lebecsülése és a tehetség ideológiája, úgy a fölényes tudás kiegészítő ideológiája, valamint az iskolai rutin „rutinizált” becsmérlése, egyszóval mindaz, ami, Levenson(38) kifejezésével élve, az egyetemi egyetem-ellenesség paradoxonának lényegét alkotja, arról az erőfeszítésről árulkodik, amellyel tanárok szimbolikusan tagadni igyekeznek a pedagógiai helyzet objektív igazságát. Annak a kapcsolatnak az ellentmondásai, amellyel a tanárok gyakorlatuk igazságához viszonyulnak, s amelyek kétségkívül annál élesebbek, minél magasabbra emelkednek a szakmai hierarchiában, sohasem láthatók olyan világosan, mint azokban a kettős játékokban, amelyekre a tanárok mindig rákényszerülnek, valahányszor a dolgozatok javításakor elvárják, hogy az a dolgozat, amely a leendő tanárok felkészültségéről hivatott képet adni, több vagy más legyen, mint egy tanár, vagy ami még rosszabb: egy tanárjelölt dolgozata(39). Miközben az „alkotó” látásmódot („eredetiséget”, „leleményt” stb.) és a „személyiség” intellektuális és erkölcsi tulajdonságait túlértékelik a tárgyi tudás és a technikai szakértelem rovására, amely utóbbiakat „iskolai receptekként”, „tankönyvtudásként” vagy „gépies előadásmódként” fitymálnak, egy pillanatra sem feledkeznek meg arról, hogy megbüntessék az aprólékosan kodifikált iskolai rendszabályoktól való legcsekélyebb eltéréseket. A tehetséget elbíráló istenítélet karizmatikus képén azonban mindig átsejlik annak a versenyvizsgának a prózai valósága, amellyel a középiskolai tanárokat verbuválják: „A jó módszer valószínűleg nem az, hogy a jelöltek egy pillanatra elfelejtik, hogy vizsgáznak (ez természetesen lehetetlen), hanem az, hogy mindig szem előtt tartják: nem azért írták a műveket, hogy vizsgafeladat legyen belőlük: a mű – felszólítás, az egyik ember üzenete a többiek számára” (Agr. Ny. F., 1962). És ha az a jó tanuló, aki csak jó tanuló, s akitől nem remélhető más, mint az, hogy jó tanár lesz, túl nyíltan árulja el a versenyvizsga igazságát, ez azt jelenti, hogy nem fogadja el a játékszabályt, amelynek az a lényege, hogy el kell felejteni és el kell feledtetnie saját tevékenysége igazságát. Megérthetők-e egyáltalán a színlelésre való bátorítások, ha nem volna jó minden eszköz, még a fikció is, a fikció fenntartására? Egy hosszasan előkészített látszat-rögtönzés színlelt őszinteségét mindig többre becsülik, mint a nyíltan vállalt idézést vagy a hivatkozásokra építő didaktizmust(40). Ám az „iskolás” jelleg objektív igazsága

sohasem kerül napfényre olyan világosan, mint az iskolai rutin sztereotip becsmérlésében: „Úgy látszik, némely jelölt azt hiszi, csak akkor jó egy dolgozat, ha mondanivalóját három pontban fejti ki” (Agr. Kl. F., 1959). „A jelöltek olyan elcsépelt recepteket használnak, amelyeket az iskolai hagyomány örökít át, s amelyek nemzedékről nemedékre megőrizték azokat az automatizmusokat, amelyekről úgy vélik, hogy megkíméli őket a gondolkodás erőfeszítésétől” (Uo.) „Úgy látszik, ha egy szövegből vizsgatétel lesz, ezzel egyszersmind valamiféle ünnepélyességgel ruházódik fel” (Uo.). „Bárcsak a jelöltek megértenék végrevalahára, hogy egy mű, ha tananyag is, azért még emberi alkotás” (Agr. Kl. F. 1962). Ezért vetik olyan gyakran a jelölt szemére, hogy „tanáros”, noha épp ezért van ott, mert ezzel a magatartásával mintegy előlegezi magának a tanári tekintély kiváltságait, s mert túlságosan nyílttá teszi a feladat objektív igazságát(41). Ilyen módon a fölényes tudás tanári ideológiája valójában a pedagógiai reláció igazságát írja le, amikor e tudás hiányosságairól lebbenti fel a leplet, amint ezt az iskolai emlékek és a „mesterek” portréinak hagyományos irodalma oly nyilvánvalóan mutatja. „Nem rektori megbízatás vagy minisztériumi rendelet tesz valakit jó tanárrá, miután sikerrel bizonyította valamelyik vizsgán pedagógiai képességeit. Rendeletileg ki lehet ugyan nevezni egy tanítót vagy tanárt; ám mesterré semmiféle rendelet sem szentelhet fel valakit, ahogyan semmiféle rendelet sem veheti el tőle ezt a címet (...). Ám az oktatók zöme korántsem mester, jó hivatalnokként tartanak órát vagy előadást. Újra elosztják az ismereteket, amelyeket összegyűjtöttek, de sohasem jut eszükbe, hogy azon az igazságon túl, amelyet hirdetnek, létezik egy másik, magasabb igazság is (...). A tanártól csak tudást várnak, a mestertől azonban másféle képességet is követelnek, ami a tudás meghaladását és relativizálását feltételezi”(42). Az „igazi mester” ideológiai leírása azért árulja el olyan világosan a tanári funkció igazságát, mert olyan intézmény, amelyet terjes egészében úgy alakítottak ki, hogy karizma nélkül működjék, a „mesteri tudás” egyszerű alapjának tetszhet azok szemében, akik hozzá tartoznak. Az a tanár, akit elfog a karizmatikus gyakorlat vagy beszédmód révülete, azért nevetséges, ha ugyan igaza van Schopenhauernak, mert (miként a színházi ló, amely elpotyogtatja ürülékét a színpadon), lévén a „tudálékos ember” komikus illusztrációja, olyan magatartást tanúsít, amelyet nem ír elő a szerepe. Hogyan lehetne az intézmény szemére vetni, hogy nem gondoskodott tisztviselői „emberségéről” és „mélyen érző szívéről”, amikor az egész intézmény szervezete célirányosan szolgálja, hogy minden tisztviselője megtakaríthassa ezt a többletet. A látszat ugyan ennek ellenkezőjét mutatja, hiszen például az intézmény egyszerre bocsátja a tanárok rendelkezésére a tananyagot és megváltoztatásának szabadságát, a tanrendet és felforgatásának lehetőségét, a tankönyveket és a késztetést ezek lebecsülésére, vagyis mindazokat a szabadságjogokat, amelyek a „mesteri” szinthez való közelségtől függően hierarchikusan vannak elosztva. Valójában 'miközben az iskolarendszer megajándékozza a tanárt az intézményes szabályokkal való játék lehetőségével (ami sokkal jobban elősegíti a szabály kényszerű elismerését, mint a szabály kényszerű betartása), s azzal a joggal és hatalommal, hogy saját érdekében használhassa fel az intézmény tekintélyét, olyan eszközre tesz szert, amellyel a lehető legbiztosabban elérheti, hogy a tisztviselő minden erejét és minden lelkesedését az intézménynek és ennélfogva az intézmény társadalmi funkciójának a szolgálatába állítsa(43). Akár tudja ezt, akár nem, akár akarja, akár nem, a tanárnak egy olyan gyakorlat társadalmi meghatározásához képest kell önmagát meghatároznia, amely, legalábbis hagyományos formájában, elképzelhetetlen némi színészi tevékenység nélkül. Bár beteljesülésének a pedagógiai tekintély az előfeltétele, a pedagógiai tevékenységnek a pedagógiai kommunikáció révén egyben e kommunkáció tekintélyét is el kell ismertetnie. Minthogy funkciójának és az általa átadott kultúrának az értékét az átadás személyes módjának magas színvonalával kell megvilágítania, a tanárnak szükségképpen rendelkeznie kell a hivatalával kapcsolatos tekintély szimbolikus attribútumaival (kezdve a beszéd használatától, ami ma azt jelenti a

tanár számára, mint a fehér kötény vagy a fehér zakó a szakács, a betegápoló vagy a pincér számára). Csak így biztosíthatja magának azt az eleganciát, hogy látványosan lemond az intézmény legnyilvánvalóbb védelméről és feladatának azokat a jellegzetességeit emeli ki, amelyek a legalkalmasabbak arra, hogy szimbolikusan kifejezzék a végrehajtó és a végrehajtás egyedi jellegét. A legtipikusabban karizmatikus mutatványok, mint amilyen a szómágia, a beavatottaknak szóló célzás, a zavarba ejtő hivatkozások vagy az ellentmondást nem tűrő homályosság, valamint mindazok a technikai fogások, amelyek ezeket alátámasztják vagy pótolják (mint a forrásmunkák elhallgatása, jól időzített szellemességek, vagy a kompromittáló megfogalmazások kerülése), annak a tekintélyi helyzetnek köszönhetik szimbolikus hatékonyságukat, amelyet az intézmény biztosít a tanárok számára. Az intézmény pedig azért tűri el, illetve azért bátorítja a segédeszközökkel, sőt, az intézmény szabályzatával való játékot, mert a pedagógiai tevékenységnek nemcsak meghatározott tartalmat kell átadnia, hanem el kell ismertetnie e tartalom értékét is (legkivált abban a határesetben, amikor az üzenetnek nincs is más tartalma valamely érték elfogadtatásánál). Ennek pedig az a legjobb módja, hogy az oktató csak csekély lelkesedéssel végzi az átadás tevékenységét, hogy az átadott üzenet javára érvényesítse azt a presztízst, amelyet az átadás „páratlan” módja biztosít az átadást végző, egymással felcserélhető személyeknek, s amely presztízsnek még akkor is az intézmény tekintélye a lényege, amikor látszólag csak a végrehajtó és a végrehajtás egyedi mivoltától függ. URALKODÓ ÉRTÉKEK ÉS ELNYOMOTT ÉRTÉKEK Az egyetemi gondolkodás e cselének azonban (amelynek révén az intézmény úgy kényszeríti a tanárt az intézmény szolgálatára, hogy felkészíti és felhatalmazza arra, hogy saját céljaira használja fel az intézményt) nem szabad elfeledtetnie az oktatási rendszer értékeinek végső alapját, vagyis azt a viszonyt, amely ezeket az értékeket az uralkodó osztály értékeihez kapcsolja. Ahogyan a tanárnak engedélyezett szabadság az egyik lehetséges késztetés arra, hogy a tanár a rendszer szolgálatába álljon, úgy az a szabadság, amelyet azért adnak a rendszernek, hogy ez a belső feszültségek logikájának megfelelően, létrehozza saját értékeit talán a legjobb eszköz arra, hogy a rendszert külső funkciók szolgálatába állítsa. A célok eltérítésének ez az újabb lehetősége ugyanis benne rejlik annak a rendszernek a logikájában, amely mindig akkor tölti be legjobban társadalmi funkcióit, illetve e funkciók elrejtésének ideológiai funkcióit, amikor úgy látszik, mintha kizárólag saját céljai megvalósításán munkálkodnék. Az oktatási rendszer tehát, amikor olyan látszatot kelt, mintha csak saját iskolai értékeit tartaná szem előtt, valójában azért szolgálja az uralkodó osztály értékeit, mert azok a modorváltozatok, amelyeket az iskolai értékelési rendszerek megkülönböztetnek, (több-kevesebb áttétellel) mindig társadalmi különbségekre vezethetők vissza. A kultúra terén ugyanis az elsajátítás módja áthatja az elsajátított anyagot annak révén, amilyen módon ez az anyag felhasználásra kerül. Amikor például rengeteg végtelenül apró és meghatározatlan árnyalat alapján vélik felismerni azoknak a magatartásoknak vagy beszédmódoknak a „könnyedségét” vagy „természetességét”, amelyeket, mert semmi nem emlékeztet bennük az elsajátítást szolgáló erőfeszítésre vagy munkára, a „műveltség” és az „előkelőség” csalhatatlan bizonyítékának tartanak, valójában az elsajátítás sajátos módját, vagyis az észrevétlen familiarizáció révén való tanulást ítélték meg kedvezően. Ennek megvalósulási feltételei azonban csak azoknak a családoknak a számára adottak, amelyeknek a tanult kultúra a kultúrájuk, vagyis csak azok számára, akik, mert szinte anyanyelvük a tanult kultúra, meghitt viszonyba léphetnek vele, s ehhez hozzátartozik, hogy az elsajátítás folyamata ösztönös legyen (44). Általában véve pedig az a viszony, amellyel az egyén az iskolához, a kultúrához és ahhoz a nyelvhez kapcsolódik, amelyet a kultúra átad és feltételez (ezt a viszonyt mindig elárulja az egyén magatartása, és mindig figyelembe veszi az iskolai osztályozás és ítélkezés), többé vagy kevésbé lehet „fesztelen” és „természetes”, illetve „feszült” és „izzadságszagú”

aszerint, hogy a jelöltnek mekkorák az esélyei arra, hogy a rendszerben maradjon, vagyis hogy mekkora a – kategóriával objektíve kapcsolatos – valószínűsége annak, hogy a rendszeren belül adott pozíciót szerez meg magának. Az oktatási rendszer tehát a kultúrához való olyan viszonyt tesz magáévá, amely kiválóan alkalmas annak a látszatnak a felkeltésére, hogy a személyiség belső tulajdonságait fejezi ki. Teszi ezt azzal, hogy a kultúrát meghatározhatatlan magatartásformák rendszereként értelmezi, a kultúrához való Összes viszony-típusok között pedig azt értékeli legtöbbre, amelyen a legkevésbé látszik az elsajátítás fáradsága. Ezzel bizonyos értelemben elébe megy a tétlen vagy jómódú osztályok elvárásainak, amelyek – a fesztelenség, a könnyedség, a természetesség s a fölényesség fel magasztalása val – áthatolhatatlan falat emelnek a jómodor monopóliumának tulajdonosai és a kultúrába betolakodó jött-mentek közé. A jómodor már meghatározásánál fogva a szerteágazó és egyben totális korai szocializáció észrevétlen és nem tudatosuló tanulási folyamataiban sajátítható csak el. A jöttmentek viszont gyakorlatuk alig észrevehető hibáival mindig elárulják rosszul elsajátított kultúrájuk fogyatékosságait. Autodidakták ők, akik szedett-vedett és zagyva tudásuk fitogtatása val egyszerre anarchista és makacs jószándékukat leplezik le, „pedánsak” és „primitívek”, akik ismereteik és érdeklődésük félreérthetetlenül iskolás jellegével bizonyítják, hogy mindent az Iskolának köszönhetnek. Ez tehát a középosztálybeli diákokra jellemző gyakorlatok egységesítő és szervező elve. Ε hallgatók, hogy a rendszerben maradjanak, abban a tiszta és üres jószándékban, amely az Iskolához és származási osztályuk kultúrájához való viszonyukat jellemzi, s amely teljesen egyértelműen fejeződik ki gyakorlatukban és ízlésükben, találják meg azt az erőforrást, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kitartó és gyakran megfeszített munkatempóval ellensúlyozzák fogyatékos kulturális tőkéjükből eredő hátrányaikat. Amikor az általános versenyvizsgák középosztályból származó győztesei, akik, mint tudjuk, azokban a tantárgyakban képviseltetik magukat a legnagyobb számban, amelyek, legalábbis jelenlegi formájukban, elsősorban szorgalmat követelnek (míg francia irodalomból egyikük sem ért el első helyezést), főként a kitartást tekintik erényüknek, közvetlenül fejezik ki annak az iskolai gyakorlatnak az objektív igazságát, amely – abban a változatában, amelyet görcsös, megfeszített, fáradságos igyekezet jellemez – állandó és meg-megújuló erőfeszítést követelt tőlük, hogy, miként mondani szokás, „megkapaszkodhassanak”, vagyis hogy bent maradhassanak a rendszerben. Az Iskolához és kultúrához való viszony két stílusa közti oppozíció másik jelét abban a tényben látjuk, hogy a középosztálybeli verseny győztesek a többieknél sokkal gyakrabban kapnak olyan jutalmat, amelyet – szemben az olyan díjakkal, mint az érettségin kapott dicséret, amelyen egy nagyjából egyenrangú csoport legfelsőbb rétege, vagyis a nagy iskolákra előkészítő osztályok diákjai érik el a legjobb eredményeket – nemcsak az egész iskolaév folyamán kifejtett szorgalmas munkáért ítélnek oda, hanem nyilván a tanárok és az általuk a diákokra kényszerített tananyag és fegyelem iránt tanúsított engedelmességért is (45). Minden jel arra vall tehát, hogy minél huzamosabb időre terjed ki azoknak az ismereteknek, képességeknek és erkölcsi beállítottságoknak az ellenőrzése, amelyeket az iskolai ítélkezés mindig figyelembe vesz, annál könnyebben sikerül elismertetniük a középosztályból és a népi osztályokból származó diákoknak kitartásból, állhatatosságból és szorgalomból összetevődő erényeiket és az ezek révén megszerzett tudásukat. A felsőbb osztályokból származó diákok viszont inkább a rövid időre tömörülő évvégi számonkéréseken és kivált a szóbeli vizsgákon fogadtatják el könnyebben tulajdonságaikat, amelyek, legalábbis jelenlegi formájukban, karizmatikus virtuozitást, valamint az „elevenség” és „csillogás” bizonyítását követelik meg (46). Ilyen körülmények között az lenne természetes, ha a középosztálybeli diákok kifejezetten követelnék azokat az eszközöket, amelyekkel hatékonyan elégíthetik ki a tudás igyekvő elsajátítása és felhalmozása iránti igényüket, és ha vállalnák, sőt, fennen hirdetnék az iskolai gyakorlatukat jellemző értékeket. Valójában annyi igaz, hogy ők várják el a legnagyobb

számban (65,5%) az eszményi tanártól, hogy lelkiismeretes és jó pedagógus legyen (a vezető beosztásúak gyermekeinél ez az arány 57,5%, a munkásszármazású diákoknál pedig 71 %), míg a vezető beosztásúak gyermekei (a műszakiak kivételével) inkább azt várják el, hogy a tanár alkotó és eredeti egyéniség legyen (az esetek 30%-ában, míg ez az arány a középosztálybeli diákok esetében 22%). Mégis, a középosztály gyermekei ezernyi módon elárulják, mennyire elfogadták a gyakorlatok és készségek hierarchiájának uralkodó felfogását, és azt is, hogy szinte szégyenlősen viszonyulnak tulajdon létezési módjukhoz. Ezt bizonyítja például az a tény, hogy a középosztálybeli diákok a többieknél gyakrabban (az esetek 47%-ában, a vezetőbeosztásúak gyermekeinek 37,5%-ával szemben) szeretnének fesztelenek és csillogók lenni, mely tulajdonságokkal, úgy vélik, nem rendelkeznek, míg a vezető beosztásúak gyermekei viszonylag gyakran tulajdonítanak maguknak „karizmatikus” tulajdonságokat, s közöttük a legnagyobb azok aránya is, akik nem akarnak mások lenni, mint amilyenek (62,5% a középosztálybeli diákok 54, a munkásszármazásúak 50%-ával szemben). Nemkülönben a középosztálybeli diákok az átlagosnál gyakrabban kapnak a versenyvizsgán első helyezést történelemből, földrajzból vagy biológiából, s saját magukat viszonylag gyakran (38,5%-ban) vallják jó földrajzosnak, illetve ők állítják legtöbben, hogy szeretik a földrajzot, míg a vezető beosztásúak, s kivált a tanárok gyermekei, kivételként megengedhetik maguknak, hogy ne szeressék a földrajzot, és hogy bevallják, milyen gyengék ebben a tantárgyban. Mégis, a középosztálybeli diákok a többieknél sokkal erősebben vallják azt az uralkodó felfogást, amely szerint az embernek mindenekelőtt a francia nyelvet és irodalmat kell szeretnie (47). A középosztálybeli diákok kulturális jószándéka és iskolai alkalmazkodása, valamint a kiváltságos diákok kultúrával való bizalmas viszonya egyforma hatékonysággal hozzák hát létre a kulturált modor modelljeihez csatlakozást, mely modorhoz hozzá tartozik azon gyakorlatok lebecsülése, ha elítélése nem is, amelyekre a kínlódó igyekezet nyomja rá bélyegét. A középosztálybeli diákok tulajdon értékeikhez való viszonyát az jellemzi, hogy egész gyakorlatukat ezen elnyomott értékek uralják, míg Ők maguk buzgón vallják magukat azon uralkodó értékek hívének, amelyeknek egész gyakorlatuk ellentmond, s amely értékek szemében e gyakorlat teljesen értéktelen. Ε viszony tökéletesen hasonló ahhoz, amely, miként az előbb láttuk, az iskolai tevékenység logikájából fakadó értékek, illetve az iskolarendszer által elismert és nagyrabecsült értékek között figyelhető meg. Ez az egybeesés a kispolgári értékeket a polgári értékekkel egyesítő oppozíciós és alárendelő kapcsolat, illetve a között az ugyanilyen típusú kapcsolat között, amely a szorosan vett iskolai értékeket a világi értékekkel köti össze, azzal a következménnyel jár, hogy minden iskolai gyakorlatnak mindig kétféle megfejtése van. Az egyik merőben belső jellegű, s – ahogyan ezt az alábbi példák mutatják – a gyakorlatokat az intézmény sajátos logikájára vezeti vissza, a másik pedig kívülről közelít, s figyelembe veszi a belső viszonyok külső funkcióit. Ezen az alapon válik értelmezhetővé egyrészt az a mérsékelt és szégyenlős elismerés, amelyet az Iskola a középosztályok aszkétikus beállítottságainak nyújt, és az a fennen hirdetett és mégis bizonyos mértékig erőltetett elismerés, amelyben a kiváltságos osztályok karizmatikus stílusát részesíti (48). Bár teljesen csak azt a kultúrához való viszonyt ismeri el az Iskola, amelyet csak az iskolán kívül lehet teljesen elsajátítani, ha teljesen elértékteleníti a kultúrához való iskolás viszonyt, akkor egyben a kultúra elsajátításának sajátosan iskolai módját is meg kellene tagadnia. Bár azokat becsüli a legtöbbre, akik – ami a lényeget, vagyis a jó modort és a stílust illeti – neki köszönhetik a legkevesebbet, nem tagadhatja meg teljesen azokat sem, akik mindent neki köszönhetnek. „Iskolás” beállítottságukat, amennyiben ez a kultúrához való „iskolás” viszony elvéi követi, leértékeli ugyan, de annyiban értékeli is, amennyiben épp e beállítottság alakítja ki azt a jóindulatot és engedelmességet, amelyet az Iskola nem vethet meg teljesen (49). Az az ambivalens mód tehát, ahogyan az iskolarendszer a kispolgári vagy polgári beállítottságokhoz (amelyeket, mint láttuk, mindig kizárólag iskolai kategóriákban, azaz sohasem társadalmi

jelentésükben észlel), s kiváltképp a kispolgárságnak vagy a polgárságnak az Iskolával szembeni beállítottságához viszonyul, mintegy rávetülve hozzáadódik ahhoz az ambivalens módhoz, amellyel az iskolarendszer – az iskolai magatartásmódok iskolai termeléseként felfogott – saját objektív igazságához viszonyul (50). Az iskolarendszer viszonyát közönségének különböző kategóriáihoz, illetve azokhoz az értékekhez, amelyeket a kategóriák hoznak be a rendszerbe, nem lehet meghatározni, ha nem vesszük figyelembe az egyes kategóriák oktatási rendszerhez való viszonyát, ami a megszentelés és az elismerés dialektikájában fejeződik ki a legvilágosabban. Ez a megszentelés a verseny győztesek csoportjának egészén érezteti hatását, hiszen azok között, akik pályaterveikről nyilatkoznak, csak 11% készül olyan tanulmányokra vagy hivatásra, amely a szigorúan vett értelmiségi mezőn kívül a politikai mezőben helyezkedik el (mint a jog, a politikai tudományok, amit főként a történelemből és földrajzból elsők választanak, az École Nationale d'Administration, az orvostudomány), illetve az összes „nagy iskolába” bekerülni óhajtók közül 63% valamelyik École Normale Supérieure-t jelöli meg. Mégis, az összes első helyezetten belül, a középosztályból és a felsőbb osztályok értelmiségi frakciójából származó diákok csatlakoznak leginkább, minden feltétel nélkül, az Iskola értékeihez. Ennek megfelelően a középosztálybeli diákok között a legnagyobb azok aránya, akik az értelmiségi hivatásokat (tanár vagy kutató) értékelik a legmagasabbra és hozzájuk hasonlóan vélekednek azok a magasabb osztályokhoz tartozó diákok is, akiknek tanár az apjuk. Ezért van az is, hogy a humán jellegű „nagy iskolák” előkészítő osztályaiban10 tanuló diákok száma fordított arányban van a családok társadalmi hierarchiában betöltött pozíciójával. És, végül, ez a magyarázata annak, hogy a versenyvizsgák azon győztesei között, akik az École Normale Supérieure-re készülnek, és akiknek kiemelkedően magas ebben a mezőnyben is a társadalmi s főként kulturális szintje, viszonylag nagy azon diákok aránya (egyéb körülmények azonossága mellett), akiknek apja tanár vagy tanító. Az a feszültség, mely a kultúra és a kultúrához való viszony iskolai felfogását jellemzi, vagyis az az iskolai értékek és a világi értékek közötti feszültség, amely a kispolgári értékek és a polgári értékek közötti feszültségre épül, ilyen módon Í annak a viszonynak a logikáján keresztül fedi fel önmagát, amely az oktatási rendszer és az egyes társadalmi osztályok, illetve, az iskolai pálya magasabb szintjein, az uralkodó osztály egyes frakciói között figyelhető meg. Ha tudjuk, egyrészt, hogy az iskolai siker a családtól örökölt kulturális tőke (amely egyszerűen a felmenő családtagok két nemzedékének iskolai végzettségén mérhető), valamint az iskolai értékek elfogadásának függvénye, ha tudjuk, másrészt, hogy az a megszentelő hatás (és ezzel együtt járó az iskolai pályák iránt érzett „elhivatottság”), amelyet az iskolai elbírálás hoz létre, annál erosebb, minél teljesebben ismerik el a felszentelt egyének az Iskola és az iskolai szankciók értékeit, vagy, pontosabban, minél kevesebb konkurrens értéket állíthatnak szembe ezekkel az értékekkel, akkor érthetővé válik, hogy az Iskolának annál jobban sikerül elismertetnie értékét és hierarchiájának értékét, minél közvetlenebbül kapcsolódnak az Iskolához azoknak az osztályoknak vagy osztályfrakcióknak az érdekei, amelyek felett az Iskola kifejti tevékenységét, vagy, pontosabban fogalmazva, minél teljesebben függ az iskolai garanciától azoknak az egyéneknek a kereskedelmi értéke és társadalmi pozíciója, akik ezeket az osztályokat vagy osztályfrakciókat alkotják (51). Bár az Iskola igénybe veheti az uralkodó osztálytól viszonylag független autonómiáját, hogy olyan hierarchiának szerezzen f érvényt, amelynek az egyetemi karrier a csúcspontja, és hogy meggyőzzön néhány olyan egyént, kik az uralkodó osztálynak az iskolai ítéleteket legkevésbé elismerő frakcióihoz tartoznak, tevékenysége csak akkor jár terjes sikerrel, ha már meggyőződéses híveinek prédikál, azaz tanárok vagy értelmiségiek fiainak, vagy azoknak az újoncoknak, akiket A legnevesebb gimnáziumokban olyan előkészítő osztályok működnek, melyek kifejezetten a „nagy iskolák”versenyvizsgáira készítenek fel. – A szerk. 10

[ kora gyermekkoruktól az Iskolának áldoznak (annak az Iskolának, amellyel semmit se állíthatnak szembe, mivel mindent neki köszönhetnek, és mindent csak tőle várnak), vagyis a népi osztályokból és a középosztályokból származó, valamint, még inkább, a középosztályok oktató frakciójából származó diákoknak (52). Az oktatási rendszer és az uralkodó osztályok közötti, függetlensége következtében függő viszony objektív struktúrája határozza meg azokat a mechanizmusokat, amelyek révén az oktatási rendszer úgy reprodukálódik, hogy elismeri azokat, akik elismerik, s felszentelik azokat, akik magukat neki szentelik. Ennek következtében megfigyelhető az egyének társadalmi eredete és osztályhovatartozása által meghatározott ethosznak valamilyen strukturális egybeesése ennek az ethosznak az aktualizálódási feltételeivel, amelyek objektíve benne rejlenek az intézmény működésében és az uralkodó osztályhoz való viszony struktúrájában (53). Az iskolai értékek és a világi vagy intellektuális értékek, valamint a kispolgári értékek és a polgári értékek közötti ingadozás, amelyről a középiskolákban s főként a felsőoktatásban dolgozó tanárok pedagógiai gyakorlata árulkodik, feszültséget fejez ki, éspedig egyrészt azon arisztokratikus értékek között, melyeket saját hagyományának ereje és az uralkodó osztályokkal való kapcsolata kényszerít rá a francia oktatási rendszerre, s másrészt azon kispolgári értékek között, amelyeket még azok körében is ébren tart az intézmény, akik történetesen nem kispolgári származásúak. Az iskola intézménye ugyanis adott funkciójánál és a hatalomhoz képest elfoglalt pozíciójánál fogva arra kényszeríti a benne dolgozókat, hogy alárendelt helyzetet foglaljanak el az uralkodó osztályok frakcióinak hierarchiájában a hatalom és a kiváltságok elosztása tekintetében. A felsőoktatásban dolgozó tanárok így azt az eszközt, ami különösen alkalmas arra, hogy ellentmondást nem tűrvén fojtson el két – több ponton is ellentmondásokkal terhes – normarendszertől való minden eltévelyedést, annak az ideológiának a kétértelműségeiben találják meg, amelyben egyszerre fejeződik ki a testület utánpótlásának társadalmilag kettős arca és a tanári státus objektív meghatározásának kétértelműsége. Érthető tehát, hogy a szellemi munkás dolgos erényeinek gőgös megvetése, ami a tehetség arisztokrata kultuszának egyetemi kifejeződése, s végső fokon a polgári öröklődés követelményeinek megfelelően értelmezi át a születés arisztokrata ideológiáját, a gyakorlatban és a gyakorlat megítélésében könnyűszerrel összekapcsolódik a siker erkölcsi elítélésével, amit azonnal a világgal való megalkuvásként értelmez, és a szabályzatban rögzített jogok védelmével, még akkor is, ha ezeket a jogokat a szakértelem jogai ellen kell megvédeni. Ε sokféle magatartásforma sajátosan egyetemi formában fejezi ki azt a kispolgári hajlandóságot, mely az egyetemes középszerűségre vonatkozó enyhet adó meggyőződésben keres vigasztalást. így tehát minden egyetemi norma (azaz mind azok, amelyek a diákok szelekcióját vagy a tanárok utánpótlását szabályozzák, mind pedig azok, amelyek az előadások, szakdolgozatok, sőt a tudományos igényű kutatások előállítását vezérlik) úgy jön létre, hogy az intézmény ellentmondásos követelményei kombinálódnak azokkal az ellentmondásos modellekkel, amelyek alapján a különféle csoportok intézménnyel való viszonya kialakul. Ε normák pedig, legalábbis az intézményen belül, mindig az olyan ember és olyan mű modális típusának sikerét segítik elő, amely embert és művet egyfajta kettős tagadás határoz meg, azaz a fény és melegség nélküli ragyogás, illetve, a tudományosan súlytalan nehézkesség, vagy, ha úgy tetszik, a „fesztelen pedantéria” és az öntetszelgő műveltség. Jegyzetek Általános szerkesztői megjegyzések 1. A francia egyetemi rendszer lényegében két részre tagolt, az ún. „egyetemekre”, vagy „fakultásokra” és a „nagy iskolákra”. A „nagy iskolák” maguk is sokfélék, de általában erősen szelektívek, színvonalasak és biztos karrier-lehetőséget nyújtanak. Közülük a legnevezetesebbek:

– Az École Normale Supérieure (ENS), „Ulm” és „Sèvres”. (Neve szerint tanárképző főiskola, valójában magasszintű tanár- és tudósképző. Az „Ulm” a fiú E. N. S., a Sèvre a lány E. N. S., az utcák nevei után, ahol ezek az iskolák működnek.) – École Nationale d'Administration (ENA) magasrangú állami tisztviselőket képez. – École Polytechnique – ugyancsak az államapparátus felső posztjaira képez, de az itt végzettek (polytechniciens) többnyire átszivárognak a magánszektorba; – École des Hautes Études Commerciales (HEC) az ipar és kereskedelem menedzsereit képzi; Hasonló jellegűek az École Centrale des Arts et Manufactures, illetve az École Nationale Supérieure des Mines. 2. Az oktatási rendszerbe számos szelektív versenyvizsga épül be. így: – az általános versenyvizsga – középiskolások országos tanulmányi versenye; – CAPES (Certificat d'Aptitude au Professorat de l'Enseignement Secondaire) – Középiskolai tanári posztra képező versenyvizsga. – Aggregáció: sajátos, külön rangot jelentő középiskolai tanári posztra jelölő versenyvizsga (felsőoktatásban oktatók számára nélkülözhetetlen) – Nagy iskolák felvételi vizsgája – minden fontosabb „nagy iskola” külön versenyvizsgát szervez. 1. Utalhatunk itt Robert Redfield kitűnő meghatározására, aki a modorban az életstílus egyik meghatározását látja: „a culture's hum and buzz of implications... half uttered or unuttered or unutterable expressions of value” (L. Trilling: „Manners, Morals and the Novel”, in: The Liberal Imagination. New York 1950. 206–207. 1., idézi R. Redfield: The Primitive World and its Transformations. Ithaca, New York 19531, 19614, 52. 1.). 2. Ugyané logika szerint, egy olyan statisztikai elemzés, amely azoknak a jelölteknek a társadalmi, iskolai és intellektuális jellemzőit dolgozza fel, akiket valamely nagyhírű egyetemen (a Sorbonne-on például) felvettek vagy elutasítottak, nyilván sokkal többet mond a homo academicust és az academic mind-et meghatározó értékekről, mint minden közvéleménykutatás és tartalomelemzés, főként akkor, ha olyan etnográfiai kutatással párosul, amely e választásokban megnyilvánuló társadalmi mechanizmusokat elemzi (klikkek, a szolgáltatások és ellenszolgáltatások ciklusai stb.). 3. Malinowski: Argonauts of the Western Pacific. London 1922. 17–20. 1. (francia kiadás: Párizs 74-77. 1.) 4. A felmérést levél útján az 1966., 1967. és az 1968. évi versenyvizsgák győztesei körében végeztük. A válaszok aránya (emlékeztető levél nélkül) 81%, 79% illetve 71% volt, ami önmagában is jó fokmérője a versenygyőztesek etikai beállítottságának (kivált, ha megemlítjük, hogy az utolsó kérdőíveket közvetlenül 1968 májusa után küldtük szét). A válaszadók csoportja nem mutat szignifikáns torzítást az alapsokasághoz képest az ellenőrizhető kritériumok alapján. Így a versenygyőztesek egész sokaságában 32,5 %-a lány, a válaszadók csoportjában ez az arány 33%; a természettudomáyokból vizsgázók aránya mindkét sokaságban 23%, a párizsi gimnáziumokban végzettek aránya a válaszadók között 35,5%, az alapsokaságban 39%. Az első helyezettek gimnáziumonként és megyénként való megoszlása szinte semmit sem változott e három esztendő folyamán. P. Maldidier az aggregációs versenyvizsgákról írt jelentések tartalomelemzésében, J. C. Combessie és B. Queysanne pedig a kérdőív kidolgozásában és a beérkezett eredmények elemzésében vettek részt. 5. Azokat a legfontosabb számadatokat, amelyek megállapításainkat alátámasztják, két könnyen áttekinthető táblázatban foglaltuk össze, 6. A magasabb társadalmi osztályokból származó diákok számaránya az általános versenyvizsgák győztesei között sokkal magasabb (61%), mint az egyetemeken (31,5%), és nagyjából azonos a nagy iskolákra előkészítő középiskolai osztályokban illetve a nagy iskolákban található arányokkal (...). Az első helyezettek 74%-a a „nagy iskolák” előkészítő

osztályaiban szeretné folytatni tanulmányait, és csak 26%-a az egyetemeken (bár a felsőoktatási intézményekbe beiratkozottak közül csak minden huszadik diáknak sikerül valamelyik előkészítő osztályra bejutnia). Míg az általános versenyvizsga első helyezettjei az E. N. S.-Ulm (ez az E. N. S. fiú-tagozata, a rue Ulm-ön) tagozatán 14,5 %-ot, az École Polytechnique hallgatói között 7 %-ot, a Bányamérnöki Főiskolán 4,5 %-ot, a Központi Főiskolán 3 %-ot tesznek ki, addig arányuk elenyésző a humán vagy természettudományi karokon. (Az adatok abból a felmérésből származnak, amelyet az Európai Szociológiai Központ 1966-ban végzett a ,,nagy iskolák” diákjai körében.) 7. A koraérettség fogalma azt feltételezi, hogy az iskolai tanulmányok ideje „osztályokra” oszlik, amik megannyi lépcsőt (grádust) alkotnak az ismeretek fokozatos elsajátításában és meghatározott életkornak felelnek meg. Philippe Ariès viszont kimutatta, hogy ez a struktúra csak a XVI. századtól fogva alakult ki; a középkor differenciálatlan pedagógiája még nem ismerte azt a gondolatot, amely szerint valamiféle kapcsolat van „a képességek és az életkor strukturálódása között” (P. Ariès; Uenfant et la vie de famille sous l'Ancien Régime. Párizs 1960. 202. 1.). Abban a mértékben, ahogyan az iskolai struktúra körvonalai határozottabbá válnak és megmerevednek, s különösen a XVII. századtól kezdve, egyre ritkábbak a korai karrierek. Ekkor válik a koraérettség a felsőbbrendűség jelévé és a társadalmi siker ígéretévé. Érdekes volna a XIX. század során végigkövetni egyrészt azt a folyamatot, amely mind pontosabban tagolta az iskolai pályafutást, és azt a másikat is, ami, ezzel párhuzamosan, az alkotás és a zseni romantikus ideológiáival is kapcsolatban, a koraérettség ideológiájához vezetett. 8. Ami a szexuális koraérettség társadalmi osztályok szerint változó meghatározását illeti, lásd: J. C. Chamboredon, M. Lemaire, „Proximité spatiale et distance sociale” (Helyi közelség, társadalmi távolság) in: Revue française de sociologie. 9. A természeti adottságok eszméje olyan szorosan kapcsolódik a koraérettség eszméjéhez, hogy a fiatal kor hovatovább már önmagában is a tehetség biztosítékává válik. Ilyenformán, az aggregációs versenyvizsgákon a vizsgabizottság tagjai aszerint minősíthetnek „ragyogónak” egy vizsgát, hogy mekkora az újonnan érkezettek, vagyis a „fiatal tehetségek” száma: „Ebben az esztendőben a fiatal első jelentkezők között nem egy kiváló képességű diákkal találkoztunk. A 27 győztes közül 14 jelölt sohasem tanított, s ezek közül 8 a 10 legelső helyezett közé került (...). Sikerük azonban nem homályosíthatja el a már gyakorló tanárok érdemét, akiknek a kevésbé kedvező feltételek között tiszteletreméltó erőfeszítéssel sikerült legyőzniük a nehézségeket (...). Azoknak azonban, akik már első versenyvizsgájukon kiváltak a többiek közül, nemcsak azért vagyunk hálásak, mert lelkesedésükkel és céltudatosságukkal elevenebbé tették a szóbeli vizsgát, hanem azért is, mert értékes bizonyítékkal ajándékoztak meg bennünket...” (Agr. Ny. F., 1963). „A szóbeli vizsgákon általában a legfiatalabb jelöltek a legjobbak: elevenek, nyílt eszűek, jó vita-készségűek. A vizsgákon (viszont) a nehézkesség háttérbe szorítja a kecses eleganciát.'''' (Felvételi vizsga az E. N. S. Ulm-ön, filozófiai szóbeli, 1965). A koraérett diák, a vizsgabizottság kedvence, különlegesen enyhe megítélésben részesül, mivel még „ifjúi bűnnek” tekintett hibái és fogyatékosságai is többnyire csak „tehetségét” bizonyítják: „A leány jelöltek ebben az évben fiatalabbak, mint a korábbi években. Vajon nem feltételezhető-e, hogy sokan közülük életkoruk következtében kellő érettség, tapasztalat híján hibáztak, s hogy e hiányosságok gyorsan kiküszöbölhetők? (...)? Ügye-fogyottságuk, naivitásuk mögött olykor komoly, sokat ígérő adottságok és képességek rejlenek” (Agr. Ui. N., 1965). „Végre-valahára olyan, a hajdaniakra emlékeztető diákokkal is találkoztunk, aki elemezni tudnak egy irodalmi szöveget. És ha mégsem ők kapták a legjobb jegyeket, ennek egészen egyszerűen az a magyarázata, hogy imitt-amott – akár figyelmetlenségből (ami egy vizsgán ugyancsak érthető), akár ifjúkori ballépésből – mégiscsak elkövettek néhány jelentéktelen értelmezési hibát” (Agr. Ny. F. 1963).

Ezekben és a később idézett szövegekben azokat a szavakat és kifejezéseket húztuk alá, amelyekben a legvilágosabban kifejeződik az iskolai ideológia, valamint azok az alapvető oppozíciók, amelyek szerint ez az ideológia strukturálódik. A szövegekben az alábbi rövidítéseket használjuk: 1. Agr. Kl. F., 2. Agr. KI. N., 3. Agr. Ny. F., 4. Agr. Ny. N., 5. Agr. Mi. F., 6. Agr. Mi. N. F. A rövidítések feloldása: 1. és 2. klasszikus irodalom aggregáció jelentései, külön férfiaknál és nőknél; 3. és 4. nyelvtanaggregáció jelentései, férfiaknál és nőknél; 5. és 6. Modern irodalom aggregáció jelentései, férfiaknál és nőknél. 10. A közgazdászok a fogyasztást tanulmányozva többnyire figyelmen kívül hagyják azt, hogy valamely árucikk, s különösen egy olyan szimbolikus árucikk értéke, mint amilyen egy színdarab (vö. „bemutatók”, „rendkívüli előadások” stb.) vagy egy turistautazás, részben mindig az elsajátítás (fentebb meghatározott) koraiságától is függ, amely egy-egy adott időpontban beletartozik a társadalmi ritkaság teljes meghatározásába. A ritka árucikkek differenciális elterjedésének törvényszerűségeiből kiderül, hogy a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségek mindig időbeli eltolódások formáját öltik. A kedvezőtlen helyzetben levő osztályok mindig „elkésnek”, vagyis bizonyos gyakorlatok, s kivált bizonyos javak fogyasztása, amelyek más osztályokban általánosulnak, itt kivételnek számítanak, és az ide tartozó egyének csak sokkal később, magasabb életkorban szerzik meg, tehát rövidebb ideig élvezik ugyanazon javakat. (Gondoljunk csak arra a családi házra, amelyet valakinek csak „vénségére” sikerült felépítenie, szemben azzal a lakással, amelyet húszéves fejjel örökölnek. 11. Az irodalmi első helyezettek érvelése, hogy miért épp az ő dolgozatukat tüntették ki, tökéletesen jellemzi ezt az oppozíciót: 1. „Eredetiség, pontosság, érzékenység” (Francia, apja vegyészmérnök); „Egyéni, nem túl iskolás, világos” (Filozófia, apja szakmunkás). 2. „Talán az igen pontos térképek miatt, s talán azért is, mert igen alaposan ismerem a Massif Centralt és a Vogézeket, sokkal jobban, mint a többi hegységet (Földrajz, apja alkalmazott); „Világos, jó ábrák, hivatkozások” (Természettudomány, apja rajztanár); „Az ábrák színvonala és száma, pontos vázlat”) (Természettudomány, apja kereskedelmi igazgató). 3. A holt nyelvek, úgy látszik, közbülső helyet foglalnak el: „Viszonylag pontos fordítás, és megpróbáltam a szöveget jó franciasággal visszaadni”) (Görög nyelv, apja technikai igazgató); „Mindenekelőtt a nyelvtani pontosság miatt, amely minden jó fordítás elengedhetetlen előfeltétele; és azért is, mert megpróbáltam finoman visszaadni a francia szöveg árnyalatait” (Fordítás latinra, apja orvos). 4. Bár a matematika és fizika győztesek többnyire a világosságot, pontosságot, szigorú következetességét emlegetik, néha utalnak a dolgozat stílusára is: „Jól megszerkesztett, pontos dolgozat és a levezetés módja” (Matematika, apja tanár a tengerészeti főiskolán); „Azt hiszem, azért tüntették ki a dolgozatomat, mert világos, és mert elég gyors megoldásokat találtam a tárgyalt kérdésekre” (Matematika, apja E. N. S. egyetemi tanár); „Gyors és elegáns megoldások” (Matematika, apja orvos). 12. Máshol bebizonyítottuk, hogy a különböző társadalmi eredetű diákok közötti különbségek gyengülnek, sőt el is tűnnek (ahogy nő az egyenlőtlenség a vizsgán megfeleltek szelekciós aránya között) azokon a területeken, amelyeket, mint az iskolai nyelv használatát, az iskola szigorúan ellenőriz (vö. P. Bourdieu, J. C. Passeron és M. De Saint-Martin: Rapport pédagogique et communication. Párizs 1965), de ismét teljes erővel feltűnnek, ahogyan távolodunk az iskolai tananyagtól, például amikor a klasszikus színháztól az avantgárdé vagy a bulvárszínház felé haladunk (vö. P. Bourdieu és J. C. Passeron: Les étudiants et leurs études. Párizs 1964.). Megfigyelhető például, hogy míg a nemes tantárgyak versenygyőztesei általában a „kulturális” rádióadókat hallgatják (...) addig a földrajz, és főként a természettudományok győztesei többnyire csak a népszerű rádióállomásokat hallgatják. 13. 72,5 %-uk havonta legalább egy filmet megnéz, míg a történelem és földrajzhelyezetteknél ez az arány 61%, a görög és latin nyelv győzteseinél pedig 53,5%. 14. Néhány, a dzsesszel kapcsolatban kifejtett vélemény jól illusztrálja ezt az ellentétet: 1.

„Gazdag és elbűvölő művészi kifejezésmód” (Francia, apja vegyészmérnök). „A dzsessz eredeti művészi kísérlet, amely eredetileg megpróbálta összeötvözni a feketék vallásos folklórját az európai folklórral (...). A Dzsessz dallama nincs megmerevedve, nem megváltoztathatatlan, hanem variálni lehet, új és eredeti módon interpretálni, szemben a többi zeneművel, amelyek mintegy »be vannak zárva« a partitúrába” (Matematika, apja gépészmérnök). 2. „Modern a ritmusa, és minden kifejeződik benne, kivált amikor négerek játsszák. (Természettudomány, apja kereskedő). „A new-orleans-i, fleles-ek korából való dzsessz a négerek sorsának keserűségét fejezi ki” (Természettudomány, apja gépszerelő). 15. Az újságírói legendaszerzés a franwa irodalom versenygyőzteseinek dicsőségét zengi, iskolai dolgozataikat pedig megannyi irodalmi eseményként tárgyalja. Akárcsak az akadémiai székfoglaló beszédeket, az általános versenyvizsgák vagy az érettségik legjobb francia irodalmi dolgozatait is hagyományosan közlik az irodalmi lapok (a Le Figaro littéraire vagy a Le Monde irodalmi melléklete). Annak a felsőbbrendűségnek a közvetett jelét, amelyet a humán órák közül a franciának tulajdonítanak, abban a rehabilitációs szándékban is megtalálhatjuk, amelyet gyakran kiolvashatunk a nyelvtani államvizsgák jelentéseiből. Amikor a tanár külön kiemeli a jelöltek fiatalságát és „elhivatottságát”, amikor arra emlékeztet, milyen rendkívüli képességeket kívánnak az olyan feladatok, mint amilyen a latin fordítás, mindezzel azt szeretné bebizonyítani, hogy az, aki nyelvtanból szerzett diplomát, nem valamiféle negatív szelekció terméke, és hogy a nyelvtani államvizsga – ellentétben az elterjedt elképzeléssel – korántsem az irodalmi államvizsga szegény rokona: „Ebben az évben, legalábbis a szóbeli vizsgán, azok a fiatal diákok adták meg a hangot, akik hivatásuknak érzik a nyelvtan tudományát... Ezek a diákok módszeresek, bizonyos szellemi fegyelem jellemző rájuk, jól ismerik a grammatikai kutatások új irányzatait, tudják, mekkora e kutatások értéke, és mellesleg, rendelkeznek a szorosan vett irodalmi tanulmányok által megkövetelt képességekkel is...” (Agr. Ny. F., 1963). „Érzékenység… lelemény... elegancia... mindössze három jelöltnek sikerült összekapcsolnia ezeket a tulajdonságokat, amelyek közül az utolsónak említett a legkevésbé sem elhanyagolható” (Agr. Ny. F. 1963). 16. Lásd Le Monde irodalmi melléklet, 1969 június 21. 17. Lalande szótára szerint az „egyéni” (personnel) jelző (ami nem található meg sem Littré, sem Darmesteter, Hatzfeld és Thomas szótárában), csak rövid ideje használatos pozitív értelemben, amikor jelentése: „eredeti, őszinte, átélt érzelmekből és alapos megfontolásból, nem pedig emlékekből és utánzásból származó”, és kizárólag „az irodalom- és művészetkritika, valamint a pedagógia terén” használatos „a gondolkodás mód, az érzelmek és a kifejezésmód” minősítésére. 18. „Mintegy a spontán alkotás jelensége”. 19. „A művészi adottság misztériuma”, „a szavak mágikus hatalma”, „a szépség misztériuma”. 20. „Az olvasás misztériuma”, „Én üldögélek e kéklő víz partján, rajtam hatol át ez a pillantás”. „Ezt a művet mi magunk hoztuk létre”, „Én írok”, „miközben oly csodálatosan találtam rá igazi énemre”. „A mű saját alkotásommá válik”. „Magam is részt vehetek az irodalmi alkotásban”. „Az a személyiség, akit megteremtek”. 21. „Mennyi különféle értelmezése ugyanannak a szereplőnek, ugyanannak a mozdulatnak, ugyanannak a mondatnak!” ,,S mindenki számára más, sajátos jelentést közvetítenek a regény szereplői, a regény festette érzelmek”. „De vajon megítélhetjük-e...? „ami engem illet..., szerintem...”. „A mű benyomásokból, érzelmekből teremtődő visszhangot kelt bennem, ,,... hogy saját hajlamunk, érzékenységünk szerint értelmezhessük”. „Egy irodalmi műalkotást megérthetünk, megmagyarázhatunk, de főleg átérezhetünk”. Az érzelmek szubjektivizmusa teljesen természetesen kapcsolódik össze az összes „leegyszerűsítőnek” tekinthető eljárás elutasításával: „mindig veszélyes, ha egy műalkotást, mint holmi ipari terméket, kritériumok alapján ítélünk meg”; „De vajon összefoglalható-e a

mű egy szereplőben?”; „ám maga a mű sokkal több ennél”. Azoknak pedig, akik ennek az elemzésnek az érvényességét és a felhasznált dokumentumok reprezentatív voltát kétségbe vonnák, elég, ha azokból a vizsgajelentésekből idézünk részleteket, amelyekben „meghatározzák” az irodalmi mű értelmezésének alapelveit. Azt szeretnénk így kimutatni, hogy nem is olyan nagy a távolság a „szövegmagyarázat” explicit pedagógiai elvei és az „alkotó jellegű” olvasás elvén nevelkedett diákok előadásmódja között. Vegyük például csupán az „érzékenység” témáját: „itt roppant meglepő irodalmi érzéketlenséggel találkozunk” (Agr. Kl. F., 1962). „Mindehhez némi zenei és költészeti érzékenységre volt szükség”. „Mindehhez valamiféle friss, s talán kissé naiv érzékenység szükséges, ami nem a tudálékos és egyébként bizonytalan elemzés fortélyaiban keresi a vers titkát s ami egyszerűen képes átélni a „melegszívű szolgálóleány” megható meghittségét. Olyan érzékenység ez, amelyet a vers szinte szerelmes felidézése tesz még finomabbá”. „Hamarosan felfigyeltünk az értékes kifejezésekre, az eredeti hangsúlyokra, a benső élettől lüktető, tömör részletekre, melyek talán rejtett, de mélyen átérzett szándékról tanúskodnak”. „Az első találkozás friss élménye előnyösen helyettesítheti a tények szinte terhes ismeretét”. (Felvételi versenyvizsga az E. N. S.-ön, irodalmi szövegmagyarázat, 1966). „Miután a félsort visszahelyeztük a szövegösszefüggésbe, hagyjuk, hogy tovább visszhangozzék bennünk... A költői varázslat nem oszlatta el a szorongást, s mint nyitott sebet érzékeljük húsunkban és lelkünkben az utolsó sort (Agr. Ny. N., 1959). Miként az idézetekből kiderül, a tanárok éppoly kevéssé riadnak vissza a költői misztérium iránti rajongástól vagy a narcisszista ön-tetszelgéstől, mint a diákok. 22. „S a regény úgy teljesedik ki, hogy olvasás közben önmagunkra ismerünk, hogy kibontakozik a személyiségünk”; „önmagammal találkozom”. 23. „Akkor elszakadok a valóságtól'''; „ezek a futó érzelmek adják a mindennapok fantasztikumát és csodáját''; „a tündéries világ”, „titokzatos árnyék”; „Ezt a művet valójában mi magunk teremtettük, belé vetítvén ábrándjainkat és lidérces álmainkat”. 24. „Ezek az álmok minduntalan visszatérnek és gyötörnek engem”, „fáradhatatlan hajsza”, „az elkeserítően hasznavehetetlen vasút”... „egy ember szorongó kiáltasd”, „gyötrelem”, „bizonytalanság' '. 25. Gondoljunk csak árra az erőfeszítésre, amelyet a francia értelmiség nem is egy nemzedéke fejtett ki, hogy megóvja a marxizmust a „közönségesség” vádjától... 26. Szintén egy – az École Nationale d'Administration versenyvizsgájáról készült – jelentésben olvashatjuk: „Ha néhány nem sorozatban gyártott” meglepő, s olykor kiváló egyéniséget most nem számítunk, a vizsga csak szürke középszerűségről adott képet”. (A vizsgabizottság véleménye az École Nationale d'Administration felvételi vizsgájára benyújtott dolgozatokról, Épreuves et Statistiques du concours de 1967, Párizs 1968. 9.) Vagy még egy jelentés, ezúttal az École Normale Supérieure államvizsgájáról: „Egyszóval, akár az ismeretek megbízhatóságáról (...), akár a fogalmi pontosságról vagy az igazi elegancia iránti érzékről legyen is szó, a szövegmagyarázatok összessége nyomán nyugtalanító benyomás alakult ki bennünk a jelöltek tudatlansága, zavaros ismeretei, közönséges felfogása miatt”. (Agr. Kl. F., 1959). „A vizsgabizottság akárhány ügyetlenséget, sőt nem egy baklövést is kész megbocsátani, de kérlelhetetlenül elítéli az ostoba önhittséget, a tudálékosságot és a közönségességet” (Felvételi vizsga, École Normale Supérieure, Francia irodalom, 1966). „Csakis így juthat el a diák a szöveg fáradságos megfejtéséhez szükséges alázatos és görcsös erőfeszítésektől egy olyan könnyed fordításhoz, amely az eleganciát a pontossággal ötvözi”. Annak a tanári magatartásnak, amely hajlik arra, hogy önelégülten sajnálkozzék a jelöltek hibáin, az a következménye, hogy a tanárnak elsősorban az oppozíciós rendszer negatív pólusával kapcsolatos szókészlete gazdag. A két idézett példán az is látható, hogy a fentebb leírt oppozíciók nem merevek és változatlanok, igen sok az azonos értékű, egymással felcserélhető kifejezés, például: közönséges, fáradságos és ügyetlen.

27. Vég nélkül sorolhatnánk, és nemcsak egyetemi szövegekből, azokat az ítéleteket, amelyeket ennek az osztályozási rendszernek az alapelvei szerint hoznak létre. Mindezen oppozíciók közül az a legtermékenyebb, amelyik a tárgyi tudást, ami mindig magán viseli a fáradságos elsajátítással járó erőfeszítés gyanús bélyegét, állítja szembe a tehetséggel (valamint a vele együtt járó általános műveltséggel). „Főként az általános műveltség hiánya volt érezhető..., amire jóval nagyobb szükségük van a jelölteknek, mint a tudományos müvekre, amelyekben elvesznek” (Agr. Kl. F., 1969). A tárgyi tudás és a tehetség közti megkülönböztetés a lényege ama tantárgyak lebecsülésének, amelyek csak jó emlékezőtehetséget, vagyis a leginkább megvetett képességet követelik meg: „Jóllehet természetesen nem hanyagolható el az emlékezetbe bevésés képessége, amely a filológiában nélkülözhetetlen, nem kétséges, hogy elsősorban a gondolkodással elsajátított kultúra adja meg a nyelvi tények jelentését, végső fokon pedig pedagógiai és emberi jelentőségét” (Agr. Ny. N., 1959). 28. Ha általában tudatosul is, mekkora a holt nyelvek jelentősége az irodalmi versenyvizsgákon, az École Normale Supérieure-ön vagy az irodalmi és nyelvtani államvizsgákon, az többnyire homályban marad, hogy milyen következményei vannak a „biztos értéknek” tekintett tantárgyak előtérben állásának. („A grammatika tanulmányozása kifizetődő! Ezt sohasem szabad figyelmen kívül hagyni!”) (Agr. Ny. F., 1963). Az olyan versenyvizsgák logikája, mint az É. N. S.-é, eléggé hasonló ahhoz, aki a kiválósági díjak odaítélését szabályozza, és így jogos az a feltevés, hogy ez a logika a kiválóságnak ugyanazt a típusát részesíti előnyben. 29. A természettudományokon belül ugyanez a hierarchia figyelhető meg, vagyis a fenti arány 76,5% fizika győztesek, 68% a matematika győztesek és 52,5% a természettanban győztesek esetében. 30. A megszentelés hatása nagyon egyenlőtlen, és, miként látni fogjuk, attól függ, milyen az Iskolával szembeni társadalmilag meghatározott beállítottsága azoknak, akik felett ez az iskolai megszentelés kifejti hatását. 31. Minden iskolai megítélésnek van megszentelő hatása is. Sajátosan pedig az általános versenyvizsga, bár korántsem ez a deklarált funkciója, az egyetemre toborzás versenyvizsgájának szerepét tölti be. Ennek sok más között az az egyik jele, hogy a győztesek zöme az általános versenyvizsgára való jelölését iskolai tanulmányai legnagyobb eseményeként tartja számon. így lehetséges az is, hogy az egyetemi pályafutást úgy élik át, hogy állandóan bámulatban tartja őket az egyetemi „események” megszakítatlan láncolata. ,,Már kora délután elmentem a minisztériumba (...); végül, nagynehezen, egy jelentéktelen tisztviselőre bukkantam, aki a nevem hallatára végre kibökte: »Uram, Önt Grenoble-ba nevezték ki egyetemi előadónak.« Milyen káprázatos pillanat ! Az École Normáléra való felvételem mellett ez volt életemben az öröm egyik leghatalmasabb hulláma”. (R. Blanchard, Je découvre l’université, Párizs 1963. 80.1.) ,,A Grenoble-ben töltött első években sok mindenfélével foglalkoztam, ám mindenekelőtt azzal az egyetemmel, amely azzal tisztelt meg, hogy tanárai közé fogadott” (Ugyanott, 87.1.). 32. Flaubert Dictionnaire dés idées reçues (Közhelyszótár) című művében olvasható: „a kollégiumban az idegen nyelvre való jó fordítás a szorgalom jele, az anyanyelvre fordítás pedig az intelligenciáé. Az első feladatban kiválóak, a »jó latinosok«, azonban az életben nevetség tárgyai.” 33. Az aggregációról beszámoló jelentések mindig a „lendületet”, a „lelkesedést”, a „személyes elkötelezettséget”, a „meggyőződést” hiányolják, amely tulajdonságokat éppúgy szembeállítják a „vétkes nemtörődömséggel”, mint a „fortélyos óvatossággal”; „A jelöltnek elég bátorsága volt, hogy intelligenciával és mértékkel, személyesen elkötelezze magát” (Agr. Mi. N., 1965). A bíráló tanárok elvárják, hogy a jelölt „lendületet” vigyen stílusába, előadásmódjába, s mindig örömmel tölti el őket a fiatal jelöltek – mégoly naiv – elevensége”.

Sűrűn hajtogatják, „hogy a feladat jó végrehajtásához a jelöltnek tapintatra, sőt, ügyességre, valamint arra a minimális lelkesedésre van szüksége, melynek révén a nyelvtani lecke valósággal szellemi örömmé válik” (Agr. Ny. N., 1959). „A vizsgáztatónak gyakran keletkezik olyan benyomása, hogy a nyelvi játékok és a bonyolult kifejezések iskolás kedvelése eltompítja a kérdések világos megértését, a kritikus hozzáállást és a tisztánlátás igényét.” (Felvételi vizsga, École Normale Supérieure, filozófiai szóbeli, 1965). Kárhoztatják azokat a jelölteket, akik „szkeptikusak az irodalom terén, akik ismerik a szellemi akrobatamutatványok minden csínját-bínját” (Agr. Kl. F. 1959), de nem helytelenítik egy olyan „értékes retorika alkalmazását, amely, az ésszerűség határain belül nem zárja ki sem a melegséget, sem a mosolyt” (Agr. Ny. N., 1959). A jelentések ugyanakkor elítélik a „fesztelenséget” a (kultúrával és a vizsgabizottsággal szemben tanúsított) „hetyke önbizalmat”, a „hanyagság és nagyképűség keverékét”, de nem győzik hajtogatni, hogy a jelöltnek ügyesen kell egyensúlyoznia a „túl sok” és a „nagyon kevés” között. „A jelöltnek két egyformán kifogásolható magatartást kell mindenáron elkerülnie: a parancsszóra történő csodálatot és a módszeres ócsárlást” (Agr. Kl. N., 1962). „A száraz előadásmód és a zavaros terjengősség között azonban van egy rugalmas, könnyed, diszkrét módja is annak, hogy a jelölt apródonként eljusson az alapvető végkövetkeztetésekig” (uo.) „Nem okvetlenül kell a jelöltnek jó előadónak lennie, de olvassa el értelmes módon a szöveget, ne akadozzon, és ne kövessen el hibákat a szófűzésben” (Agr. Ny. F., 1963). „Sokkal kevesebb nagyképű vagy indokolatlanul elvont kifejezéssel találkoztunk..., sokkal kevesebb „divatos” szóval... Nem szabad azonban, hogy ez az egyszerűségre és világosságra való dicséretes törekvés oda vezessen, hogy a jelöltek teljesen elvetik az esszé stílusát, hogy a pongyola, sőt közönséges társalgás stílusához térjenek vissza”. (Agr. Mi. N. 1965). „Arra szeretnénk figyelmeztetni a leendő jelölteket, hogy az irodalmi szövegelemzés a nélkülözhetetlen betű szerinti és az irodalmi értelmezés intelligens keveréke...; ügyesen összehangolt választásról van tehát szó (Agr. Ny. F., 1957). „... Olyan fesztelen előadásmód, amely a stílusbeli hibáktól éppúgy óvakodik, mint a pátosztól vagy a nagyképű általánosításoktól” (Agr. Kl. F. 1965). „Ez a szemtelen és gőgös hang, ez a kioktató modor felháborító és nevetséges” (Agr. Kl. F., 1965). 34. „Ezekben a kényes esetekben... az egyetlen kritérium az ízlésé, az egyetlen lehetséges magatartás az éber rokonszenvvé” (Agr. Kl. N., 1962), „józanul és tapintattal kell kommentálni a szöveget” (Agr. Ny. N., 1959), „rá kell érezni a pontos hangra” (Agr. Kl. F., 1962). „Általában hiába vártuk, amit pedig jogosan követelhetünk a leendő tanároktól vagy éppenséggel a gyakorló tanároktól: bizonyos elevenséget, azt a tehetséget, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy fordítás iránt felkeltse az érdeklődést, azt értékeltesse, és azt az ízlést, amely nemcsak a szöveg szerkezetét adja vissza, hanem finomságait is” (Agr. Ny. N., 1959). „A francia szövegelemzésnek megvan az az előnye, hogy megmutatja, van-e a jelöltben a, finomságok iránti érzékenység, szellemi hajlékonyság és ítélőképesség'''' (Felvételi vizsga, École Normale Supérieure, Francia szövegelemzés, 1965). 35. „... A nyelvtan és a józan ész arra késztet, hogy válasszunk” (Agr. Kl. F., 1962). „A fordítás területén pedig valamiféle szemantikai szimatra van szükség” (uo). ,,A fordítás egészének a jelölt határozottságát, találékonyságát, jóízlését, egyszóval azt a képességét kell bizonyítania, hogy van érzéke a megfelelések megkeresésére. Vagyis ezúttal is a mértani szellem és az éleselméjűség egyesítéséről van szó” (Agr. Ny. F. 1959). 36. „A tanárnak, akár a papnak, azért van elismert tekintélye, mert olyan erkölcsi személyiség megtestesítője, amely hatalmasabb nála” (Durkheim: Éducation et sociologie. Párizs 1922. 71–72. 1.) 37. Erre céloz Kant is, amikor a papi tanításról beszél: „Azt, amit funkciójánál fogva, az Egyház által megbízott személyként tanít, olyan valamiként tünteti fel, amelyről nem áll szabadságában saját véleményét kifejtenie, hanem amit, mert ezt a hivatást vállalta, egy idegen tekintély nevében hirdet” (I. Kant, La philosophie de l’histoire. Párizs 1947. 50. 1.)

38. L. J. Levenson: Modern China and its Confucian Past. New York 1964. 31. 1. 39. „Valójában sokkal szerényebb, ha ugyan nem megalázóbb kritériumok alapján ítéltük meg a beadott dolgozatokat (Agr. Kl. F. 1959). 40. „... megengedhetetlen, hogy a jelölt személyes véleményének kifejtése helyett beérje azzal, hogy idézi egy irodalmár vonatkozó véleményét azzal a szerény megjegyzéssel, hogy „ezt én sem tudom jobban elmondani” (Agr. Kl. F., 1962). 41. Könnyűszerrel kimutathatnánk, hogy ugyanezek az ellentmondások még világosabb formában jelentkeznek abban, amilyen képet alkotnak a diákok saját munkájukról, tanáraikról és tulajdon képességeikről. így például a diákok hol a tanulás „iskolásabb', vagyis kötöttebb formája után áhítoznak, hol a nemes és szabad, minden ellenőrzés és kényszer nélküli munka eszményi és irigylésre méltó képét tartják üdvözítőnek; hol a szorgos jegyzetelést tartják fontosnak, hol pedig azt, hogy teljesen elmerüljenek a tanári kinyilatkoztatás bűvöletében. Ugyanígy, az „elbűvölő, lenyűgöző”, „nem túl iskolás”, „szent hitben égő” mester iránti vágy (hogy azokat a kifejezéseket idézzük, amelyeket velünk való beszélgetésük során a lille-i egyetemi hallgatók használtak), aki „képes rá, hogy megszerettesse amit tanít, és hogy kapcsolatot hozzon létre a hallgatósággal”, együtt él, nem ritkán egyazon egyének gondolkodásában, a „hasznos”, „jól felépített”, áttekinthető, „könnyen követhető” és „megalapozott” előadás iránti várakozással. Ha a két elvárási típusnak kategóriánként eltérő is a súlya (miként az általános versenyvizsgák győzteseinél láttuk) főleg a diákok társadalmi eredetétől függően, illetve a különböző tantárgyaknál, ez mit sem változtat azon, hogy a karizmatikus értékek elsőbbsége annyira mindig megnyilvánul, hogy szégyellni valónak és bűnösnek tüntesse fel a szorosan vett iskolai követeléseket. 42. G. Gusdorf: Pourquoi des professeurs? Párizs 1963. 10. és 110.1. 43. Látnivaló, mekkora naivság lenne a presztízzsel, a hiúsággal vagy bármely más „motivációval” magyarázni az olyan gyakorlatokat és ideológiákat, amelyek lehetőségüket és valószínűségüket tekintve egyaránt hozzátartoznak a pedagógiai viszony struktúrájához, illetve elválaszthatatlanok a pedagógia feladatának attól a társadalmi meghatározásától, amit a szereplők tanulmányaik során ösztönösen magukévá tesznek. Általánosságban is megfigyelhető, hogy minél magasabbra emelkedünk a foglalkozások hierarchiájában, annál inkább megköveteli a foglalkozás megfelelő végzésének társadalmilag elfogadott és helyeslést kiváltó meghatározása, hogy az érdekelt fesztelen távolságot tartson feladatával, vagyis feladatának minimális (s alárendelt) követelményeivel szemben. Ezen túlmenően a tanároknak (s kivált azoknak, akik a felsőoktatásban dolgoznak) a foglalkozásuk tökéletes teljesítéséről alkotott képpel is számolniuk kell, amely egy intézmény objektivitásával rendelkezik. Ezt a maga teljességében csak az értelmességi frakció uralkodó osztályon belüli pozíciójának, illetve ezen (vagyis az értelmiségi mezőn) belül az egyetemi tanárok pozíciójának történelmi elemzése magyarázhatja meg, ha azt is figyelembe veszi, hogy hogyan alakult a kapcsolódó magatartásmódokról kialakított felfogás arra nézve, hogy hogyan kellene megvalósítani a tökéletes értelmiségi elfogadott képét. Főként azonban a gyakorlatok és ideológiák funkcióinak teljes elemzésekor azokat a nagyon is nyilvánvaló szolgálatokat is figyelembe kell vennünk, amelyeket – az oktatási rendszer adott állapotában – e funkciók a tanárok egy-egy adott kategóriájának nyújtanak. így például a tanár nemcsak azért utasítja el nyíltan, hogy ellenőrizze a diák szorgalmát, vagy hogy megkövetelje a szemináriumi dolgozatok pontos időre való elkészítését, hogy így a lehető legolcsóbban teremtse meg a rendkívüli tanulókat oktató rendkívüli tanár illúzióját, hanem azért is, mert azoknak a tanároknak a számára, akik, főként az alárendelt pozíciókban, az oktatási tevékenység és a kutatási tevékenység közötti kettős játékra készerülnek, ez a magatartásforma azt is lehetővé teszi, hogy valamelyest könnyítsenek az Iskola által rájuk rótt terheken. 44. Ha meg akarjuk magyarázni valamely karizmatikus típusú ideológia elfogadásának különféle formáit, amelyek annál számosabbak, minél magasabbra emelkedünk a társadalmi

hierarchiában, egyebek között (mivel az Iskola iránt tanúsított engedelmesség sem elhanyagolható tényező) azt kell figyelembe vennünk, hogy milyen formában nyilvánul meg a család segítsége a különféle társadalmi környezetekben. A kifejezett és ilyenként érzékelt segítségadás (tanácsok, magyarázatok stb.) annál gyakoribb, minél magasabb a család társadalmi színvonala (vagyis míg a „népi” osztályokban 25%, a magasabb osztályokban 36%), bár ez a segítségadás arányosan csökken a diák tanulmányi eredményének emelkedésével (hiszen a harmadik és negyedik helyezett diákok 38 %-a kapott segítséget, az első és második helyezetteknek pedig 27 %-a). Ez azonban csak azoknak a roppantul szerteágazó „adományoknak” a látható része, amelyeket a gyermekek a családtól kapnak. Tudjuk például, hogy a versenygyőztesek között azok aránya, akik kora gyermekkorukban (tizenegy éves koruk előtt) voltak először múzeumban szüleikkel, párhuzamosan nő a társadalmi eredet emelkedésével (60,5 % a középosztályok, 67,5% a felsőbb osztályok esetében) s ez csak egyik mutatója a család által adott közvetett és sok irányba ható burkolt segítségnek. Az előbbiből világossá válik, hogy a felsőbb osztályból származó fiatalok halmozva kapják a nyílt és burkolt segítséget, a középosztály gyermekei (főként az alkalmazottak és a tanítók gyermekei) főként nyílt segítséget kapnak, a népi osztályokhoz tartozó fiatalok azonban, néhány kivételtől eltekintve, nem számíthatnak e kétféle, az iskolában közvetlenül hasznosítható segítség egyik formájára sem. Az általános versenyvizsgák középosztályból származó győztesei között nagyobb azok aránya, akik még iskolaköteles koruk előtt tanultak meg olvasni, mint a felsőbb osztályból származók között (az arány az első esetben 70%, a másikban 64%), de mégsem olyan nagy, mint a munkásszármazású fiatalok között (85%); a közvetlen segítségnek ez a formája csak egyike azoknak a – társadalmi és iskolai – kompenzáló előnyöknek, amelyek magyarázatot adnak az utóbbi, a többieknél sokkal erősebben szelektált kategória sikerére. 45. Míg a középosztálybeli diákok 40,5 %-a kapott „kiváló diák” kitüntetést a vizsgált esztendőben, a felső osztályokból származóknál ez az arány 38%, a tanítók gyermekeinél 60%, a tanárok gyermekeinél pedig 35 % (és a görög–latin nyelvből helyezést elért középosztálybeli diákoknál 73%, szemben az ugyané kategóriába tartozó felsőbb osztálybeli diákokkal, akiknél ez az arány 67%). Az a tény, hogy a tanárok fiai gyakrabban (az esetek 38 %-ában az átlagos 28,5 %-kal szemben) végezték tanulmányaikat valamelyik párizsi gimnáziumban, ahol a szelekció szigorúbb, a verseny pedig szorosabb, önmagában még nem magyarázza meg ezt a különbséget. A nagy iskolák humán és reál előkészítő osztályaiban is a középosztálybeli diákok (a népi osztályokból származókkal együtt) kaptak legtöbben „kiváló diák” kitüntetést, viszont ők kapták az érettségin a legkevesebb dicséretet. 46. Ehhez hasonló végkövetkeztetésekhez vezetett az a folyamatos megfigyelés is, amelyet 1965-ben folytattak a lille-i bölcsészkaron, nyolcvan szociológia szakos diák körében. Amikor a hagyományos számonkérés, vagyis az egyetemi évet záró egyszeri vizsga helyett olyan sűrűn megismételt ellenőrzést vezettek be, melyet világosabb és szabatosabb kritériumokra alapoztak, s amely lehetővé tette az év végi vizsgára való felkészülés ésszerűbb megszervezését, ez inkább kedvezett a középosztálybeli, mint a felsőbb osztályból származó diákoknak, és jobban kedvezett a lányoknak, mint a fiúknak. 47. A versenygyőztesek körében azok aránya, akik azt állítják, hogy szeretik vagy nagyon szeretik a francia irodalmat, a középosztályokból származóknál eléri a 73 %-ot (és a tanítók gyermekeinél a 79 %-ot), míg a vezető beosztásúak gyermekeinél ez az arány 68%, a népi osztályokból érkezők között pedig 62%. 48. Ez a kettős viszony természetesen más és más formát ölt oktatási szintek és oktatási típusok szerint. Az uralkodó értékeknek való alárendeltség sohasem olyan kifejezett, mint az oktatás legmagasabb szintjein, és azokban a tudományágakban, amelyek – tartalmuknál, valamint társadalmi és iskolai jelentésüknél fogva – a legmagasabb fokon fejezik ki a francia oktatási rendszer által elismert iskolai és társadalmi eszményt. Minél jobban eltávolodunk az

iskolai értékek ama centrumától, amit a felsőfokú bölcsészeti tanulmányok jelentenek (akár vertikálisan, az elemi oktatás felé, akár vízszintesen, a szakképzés felé, vagy egyszerre mindkét irányba, az elemi szintű szakoktatás felé indulunk is), annál kisebb az itt tanítók és tanulók, illetve gyakorlataik értéke és megbecsülése. Erről tanúskodnak az elemi oktatással és az itt tanítókkal kapcsolatos képzetek, amelyek ma a középiskolai oktatás hagyományos tanárai és a tanítók közti konkurrencia következtében felerősödtek, és amik mindent átfognak, ami az elemi iskolai pedagógiához tartozik (a szépírást, azaz a „szamarak tudományát”, vagy a helyesírás követelményét). Ugyanezt fejezi ki a szakképzés valamennyi szintjének alacsonyrendű helyezete 49. Sőt, az iskola arra is hajlandó, hogy megbocsássa a kultúrához való rossz viszonyt, ha ez az iskolához való jóviszony váltságdíjaként jelenik meg. Tudjuk például, hogy az aggregációról szóló jelentések szerint a bírálók azt várják el a leendő tanároktól, hogy legalább lelkes magatartásukkal és kijelentéseikkel deklarálják, hogy csatlakoztak az intézményhez és elfogadták alapvető értékeit. 50. A tanárok tehát az etikai semlegesség legteljesebb illúziójával hirdethetnek olyan iskolai ítéleteket, amelyek, mint ezt a metaforák és jelzők megválasztása bizonyítja, valójában osztály-jellegű ítéletek: „Az a francia nyelv, amelyet a leendő humán szakos tanárok beszélnek, a. pongyolaságnak, és a nagyképűségnek ez a keveréke, valóságos zsargon, amelyben a divatos és merész szavaktól kezdve egészen a hibás népi kifejezésekig válogatás nélkül mindent felhasználnak. A szavaknak ezt az egyvelegét hallgatni éppen olyan kellemetlen, mint piszkos bőrön hamis ékszert látni. Hogyan lehetséges, hogy még a legértelmesebb jelöltek sem éreznek megütközést? Hogyan is lehet fáradsággal kidolgozott, olykor igaz és finom gondolataikat ilyen döcögő, sőt alantas nyelven kifejezni?” (Agr. Kl. F., 1959). Látnivaló, hogy a tanárok, akik méltatlankodva utasítanak vissza minden olyan pedagógiai tevékenységet, amely nyíltan nevel az uralkodó értékek tiszteletére, mégiscsak ezeket követik gyakorlatukban a legapróbb részletekig, ezek nyilvánulnak meg ítéleteikben, sőt arckifejezésükben, többé vagy kevésbé burkolt célozgatásaikban is, és még abban is, amit kihagynak vagy elhallgatnak. Még amikor egy tényinformáció objektivista átadásába menekülnek, akkor sem csak tényszerű ismereteket adnak át, hanem legalább azt, hogy mi az átadott tudásnak és az átadás sajátos módjának értéke, amely mód meghatározásánál fogva beletartozik az átadás tényébe. 51. Ha az általános versenyvizsgák győzteseit vagy a „nagy iskolák hallgatóit jellemző társadalmi és iskolai ismérveket elemezzük, s kiváltképp ha összevetjük a tanári, kutatói és értelmiségi pályákhoz vezető tanárképző főiskolák (École Normale Superieure-ök) illetve a közigazgatás és üzleti világ legmagasabb pontjaihoz vezető Ecole nationale d'administration-t és Ecole polytechnique-et, akkor kitűnik, hogy az uralkodó osztályok különféle frakcióit két szélső pólus között helyezhetjük el az iskolarendszerhez való viszonyuk szerint, amely két pólus a két iskolatípusban leginkább képviselt társadalmi csoportoknak felel meg. Az első csoporthoz – a szülők és nagyszülők egyetemi diplomáiból megítélhetően – nagy kulturális tőkével rendelkező, kislétszámú, inkább vidéki és sok szálon az oktatáshoz kapcsolódó családok tartoznak, a másodikban pedig nagy társadalmi tőkével rendelkező családokat találunk (ami azon mérhető, hogy milyen régen tagjai az uralkodó osztálynak), amelyek viszonylag népesek, gyakran párizsiak, s többnyire a hatalom és az üzleti élet világához tartoznak. Minden jel arra vall, hogy mint minden társadalmi osztály Iskolával szemben tanúsított magatartását, az uralkodó osztály különféle frakcióiét is az határozza meg, mennyire függ az adott környezetben a társadalmi siker az iskolai sikertől. Amint a Who's who? adatainak statisztikai elemzéséből kiderül, a társadalmi siker az üzleti életben függ a legkevésbé az iskolai skertől (a Who's Who-ban szereplő gyárosok és magánszektorban dolgozó vezető káderek 23%-a nem járt egyetemre, míg ez az arány a magas beosztású közhivatalnokoknál 4,5%, az orvosok és az egyetemi tanárok körében pedig még 1%-nál is kevesebb). Nem volna nehéz kimutatni, hogy az üzleti élet és hatalom

nagypolgársága szemében az a „normalien”, aki az egyetemi ideológiában a tanult ember eszményét testesíti meg, éppúgy viszonyul a École Nationale d Administration diákjához, aki viszont az épp aktuális világi kultúra megtestesítője, mint az „erős latinos” ahhoz a diákhoz, akit az Iskola tulajdon szabályai alapján műveltnek ítél. Ilyenformán, amikor a École Nationale d’Administration versenyvizsgájának zsűrije olyan tulajdonságokat fedez fel a jelöltekben, amelyeket mások egyeteminek neveznének, ezeket nem mindig dicsérőleg említi: „Azok a jelöltek, akik, semmi kétség, sokat dolgoztak, nem hagytak időt maguknak az elmélkedésre, sőt, arra sem, hogy a Le Monde-on kívül valami mást is olvassanak. Nem képesek bizonyos távlatból nézni a felhabzsolt anyagokat. Hiányzik belőlük a humorérzék és vidámság, s őket hallva attól fél az ember, nem válik-e majd túl szomorúvá, túl komorrá az államigazgatás; s ha a felső vezetés és a magas állami testületek a besavanyodott „jó latinosok” találkozóhelyévé válnak, hogyan fognak boldog Franciaországot építeni?” (Felvételi vizsga, École Nationale d'Administration, 1967). 52. Látnivaló, hogy az iskola többek között úgy járul hozzá az uralkodó osztályok frakciói közötti viszonyok struktúrájának reprodukciójához, hogy megakadályozza, hogy a többi osztályból vagy frakcióból származó diákok ugyanakkora gazdasági és szimbolikus haszonra tegyenek szert iskolai címeik alapján, mint az üzleti élet és hatalom nagypolgárságából származó diákok, akik kedvezőbb helyzetben vannak ahhoz, hogy viszonylagossá tegyék az iskola ítéleteit. 53. Látjuk például, hogy a kispolgárságból származó tanárok viszonylagos súlya annál kisebb, minél magasabbra emelkedünk az oktatási szintek hierarchiájában, vagyis minél élesebbé válik a tanári funkció belső ellentmondása és minél teljesebben érződik annak a kultúrához való viszonynak az elsődlegessége, amely a kiváltságos osztályokra jellemző. 1964-ben a tanítók 33%-a a „népi” osztályokból, 36 %-a a kispolgárságból és 12% a középés a nagypolgárságból származott, míg a közép- és felsőoktatás tanárai közül 13% származott népi osztályokból, 42% a kispolgárságból és 33% a közép- és nagypolgárságból. A felsőoktatásban dolgozó tanárok társadalmi eredetéről az École Normale Supérieure diákjainak származása adhat közelítő képet: e diákok 6%-a származik a népi osztályokból, 27,3 %-a a középosztályokból, 66,8 %-a pedig a magasabb osztályokból. Ha nem is kétséges, hogy a tanárok különféle kategóriái számos jellemző tulajdonságukat az oktatási rendszerben elfoglalt pozíciójuknak, valamint annak az iskolai pályának (és a képzés ehhez kapcsolódó típusának) köszönhetik, amely ehhez a pozícióhoz juttatta őket, az is nyilvánvaló, hogy ezek a jellemző tulajdonságok egyúttal a különböző társadalmi eredettel is szorosan összekapcsolódnak, így a tanárok olyan kategóriái, amelyek életkörülményeik és szakmai helyzetük tekintetében alig különböznek egymástól, szakmai és szakmán kívüli magatartásuk tekintetében mégis elkülöníthetők, mégpedig olyan különbségek alapján, amelyek korántsem vezethetők le a kategóriák közötti érdekellentétekből. Némi kockázattal talán azt a hipotézist is felállíthatjuk, hogy az eltérő származáshoz kapcsolódó beállítottságok rendszerének néhány nagy típusa még az iskolai pálya típusa, az egyetem, a tudomány stb. révén történő áttételek után (e jellemzők társadalmi osztályok közötti eloszlása nyilván nem a véletlen műve), és a sajátosan egyetemi átértelmezések után is kifejezésre juthat. Ez a magyarázata annak, hogy az észlelt oppozíciók – bár többnyire egy sajátosan értelmiségi rendszer kategóriáit követik – látszólag arra az oppozícióra vezethetők vissza, amely a felsőoktatási intézmények személyzetének kétféle, kispolgári és polgári eredetére épül: így például azok az elvek, amelyek szerint R. Blanchard visszaemlékezéseiben a „szürke és szorgalmas” diákokat megkülönbözteti az „úriemberektől”, szinte teljesen megegyeznek azokkal, amelyeket a korábbi elemzésekkel mutattunk ki. íme néhány, a második kategóriával kapcsolatos megjegyzés: „egy kollega irodalmi nemesnek nevezte”; „inkább tanár, mint kutató, mivel keveset ír” (íd. mű., 94.1.); „bámulatosak voltak iskolai sikerei, hiszen osztályelső volt az École Normale Supérieure-ön és az államvizsgán is (...), mégse vitte túl sokra (...), s évente

csak egy rövid cikket publikált, de ebben legalább kimerítette a témát” (uo.); „Valóságos arisztokrata: mindenekelőtt születése révén, hiszen apja híres tanár volt a Sorbonne-on, anyja pedig nagyvilági hölgy, Mathilde hercegnő keresztlánya: mindez bennünket, plebejusokat, teljesen lenyűgözött. Ráadásul egész megjelenése felsőbbrendűségéről árulkodott: magas, karcsú, elegáns, hódító férfi volt, a nők imádták, ő pedig meghálálta lelkesedésüket. Ilyenek voltak szellemi adottságai is: intelligens volt és éleselméjű” (id. mű., 95. 1.). Az ilyen férfiakkal állnak szemben a szürkék: „szinte látom magam előtt a szürke és lelkiismeretes tanárok csoportját, ezt a „zseniális trágyadombot”, ahogy egyik barátom tréfásan hívta őket” (id. mű, 90.1.); „a régiek között az utolsó egy szürke germanista volt az egyetlen, aki nem az École Normale Supérieure-ön végezte tanulmányait” (id. mű, 94.1.).

A LEGITIMITÁSOK HIERARCHIÁJA A „barbár ízlés” soha nem mellőzi teljesen a „jó ízlésre” való valamilyen hivatkozást. A népi osztályok tagjai például hajlanak arra, hogy a műfajra vagy a kivitelezésre vonatkozóan olyan fogalmakat alkalmazzanak, amelyek segítségével normákhoz juthatnak értékelésük kidolgozásához. Ε hajlandóság úgy tűnik, azt a viszonyt is kifejezi, amit minden, kulturálisan hátrányos helyzetű csoport fenntartani kényszerül azzal a legitim kultúrával, amelyből tényszerűen ki van zárva. Minthogy a népi osztályok szinte definíciószerűen meg vannak fosztva a jó ízlés normáira vonatkozó implicit és szerteágazó ismeretektől, szüntelenül olyan objektív alapelveket keresnek, amelyek egyedül alkalmasak helyes ítéletek megalkotására, mely alapelvek azonban csak szakjellegű vagy sokirányú tanulással sajátíthatók el. A törvényektől és műfaji szabályoktól való szorongás, valamint az a remény, hogy az ízlés kérdéseiben hozott ítéletek (mint „reflexív ítéletek”) egyben „determináló ítéletekké” válhassanak, amelyek az egyest az általános (a szabály, törvény vagy elv) alá besorolhatóvá teszik, végső soron a legitim kultúra elismerését, valamint a kulturális kifosztottság kétségtelen felismerését is kifejezik. A fényképezés és a vele kapcsolatban felmerülő ítéletek éppen azért biztosítanak mindezek ellenére is különlegesen kedvező alkalmat a népi esztétika logikájának megragadására, mert az általánosan elismert gyakorlatoknál és műveknél kevésbé ébresztik fel azt a félelmet, hogy az ember lejáratja magát, ha nem ismeri a szembesített normákat és kötelező érvényű véleményeket. Ugyanez az oka annak, hogy a felsőbb rétegek tagjai méltóságukon alulinak tartják, hogy ilyen minden pressztízst nélkülöző tevékenységbe fogjanak. Ha ez így van, az annak tudható be, hogy egy adott társadalomban, története egy adott pillanatában az egyes kulturális jelenségeknek – a színházi előadásoknak, sportrendezvényeknek, a dalesteknek, versmondó-esteknek, a kamara muzsikának, az operettvagy operaelőadásoknak – nem azonos a becse és értéke, és nem egyforma nyomatékkal követelik meg ugyanazt a megközelítést. Másként szólva, a különböző kifejezési módok (a színháztól a televízióig) objektíve egy, az egyéni véleményektől független hierarchia mentén rendeződnek el, amely meghatározza a kulturális legitimitást és annak fokozatait(l). A szentesített kultúra szféráján kívül eső jelentésekkel szemben a fogyasztók felhatalmazva érzik magukat, hogy pusztán fogyasztóként viselkedjenek, azaz szabadon ítélkezzenek felőlük. A felszentelt kultúra területén viszont, épp ellenkezőleg, úgy érzik, objektív normákon méretnek meg s áhítatos, szertartásos és ritualizált magatartást kell mutatniok. így például a jazz, a film vagy a fényképezés, nem váltják ki (mert nem is követelik ugyanolyan nyomatékkal) azt az áhítatos magatartást, amely közönségesen megszokott a magas kultúra alkotásainak esetében. Igaz, vannak virtuózok, akik ezekbe a még most legitimálódó művészetekbe is kezdik bevezetni azokat a viselkedési modelleket, amelyek a tradicionális kultúra keretein belül megszokottak. De mert nincs olyan intézmény, amely hivatott lenne, hogy ezeket módszeresen és rendszeresen, a legitim kultúra alkotórészeiként oktassa, az emberek többsége egészen más módon, tulajdonképpen egyszerű fogyasztóként éli meg Őket. Ha legfeljebb csak kivételképpen találkozunk e művészetek történetének szakszerű ismeretével, a rájuk jellemző technikai vagy elméleti szabályokban való otthonos jártassággal, ennek oka az, hogy – más művészetektől eltérően – itt az emberek nem érzik annak kényszerét, hogy fáradságosan megszerezzék, megőrizzék és átadják a művelet műélvezet kötelező előfeltételének és szertartásos járulékának számító ismeretanyagot.(2) A maradéktalanul szentesített művészetektől, mint a színház, a festészet, a szobrászat, az irodalom vagy a klasszikus zene, fokonként haladunk a – legalábbis első látásra – egyéni tetszésre hagyatkozó jelentésrendszerek felé, mint amilyenek a lakberendezés, a kozmetika vagy a konyhaművészet. A legitimitás szférájába tartozó jelentések közös

Az egyetemes érvényességre igényt formáló legitimitás szférája

A legitimálható szférája

A legitimitás szempontjából önkényesen megítélhető szféra (avagy a töredékes legitimitás szférája)

Zene Festészet Szobrászat Irodalom Színház

Film Fényképezés Jazz Tánczene, sanzon

Öltözködés Kozmetika Lakberendezés Lakásdíszítés Konyhaművészet Egyéb hétköznapi esztétikai választások (sportesemények stb.)

A legitimáció legitim fórumai (Egyetemek, Akadémiák)

A legitimitáció A legitimáció nem legitim konkurrencia intézményei (nagy legitimitásra törekvő divattervezők, reklám) fórumai (Kritika, klubok)

jellemzője, hogy egy sajátos rendszeresség szerint szerveződnek, amelyet az iskola dolgozott ki, és sulykol be. Az iskola ugyanis az a sajátos intézmény, amelynek feladata, hogy elsajátíttatás és gyakorlás módszeres megszervezésével rendszerbe foglalt és hierarchizált ismereteket közvetítsen. Ebből az következik, hogy a legitimitás szférájába tartozó preferenciák vagy ismeretek korántsem véletlenül oszlanak el, hanem hierarchikus, módszeres szervezettség felé tartanak. A rendszerbe foglalás nyilván többé vagy kevésbé magas szinten történik, attól függően, hogy a begyakorlás hosszabb vagy rövidebb ideig és több, vagy rövidebb ideig és több vagy kevesebb intenzitással tartott. Másként szólva, a legitim művekre vonatkozó ízlésrendszerek szorosan kötődnek az iskolai végzettség szintjéhez. Ha bizonyos jelentésrendszerek szertartásos és áhítatos megközelítés tárgyai, akkor a szentesített műveknek, valamint a fennkölt megközelítést meghatározó szabályok egész rendszerének létezése feltételezi, hogy legyen egy olyan intézmény, amelynek feladata nem csupán az átadás és a terjesztés, hanem a legitimáció is. Nem vitás, hogy a jazz vagy a film rendelkezésére álló kifejezési eszközök legalább olyan hatékonyak, mint a hagyományosabb kultúra műveinek eszközei. Vannak hivatásos kritikusi körök, amelyek tudós folyóiratokkal rendelkeznek, fórumot kapnak a rádióban és a televízióban, s amelyek, jeléül annak, hogy ők is igényt tartanak a kulturális legitimitásra, gyakran az egyetemi kritika pedáns és unalmas stílusát igyekeznek majmolni, illetve átvenni abból az öncélúan tudóskodó képzettség kultuszát. Mintha csak létezésük törvényessége fölötti aggodalmukban, nem tehetnének mást, mint hogy eltúlzott formában veszik át azokat a külső jegyeket, amelyek a kulturális legitimáció monopóliumának birtokosait, nevezetesen a tanárokat jellemzik. Ám akármit tesznek is – és ez a lényeg – e körök nem részesei az említett monopóliumnak, nem válnak „bevett” intézménnyé; nem többek egymással versengeni kényszerülő, s nagyon is különböző ítéleteket hozó egyének együtteseinél, melyeknek hatása sosem terjed túl az amatőrök szűk körű gyülekezetén, például a jazz- vagy filmklubok tagságán. A fényképezés a legitimitások hierarchiájában köztes helyzetet foglal el, azaz félúton áll a vulgáris, és látszólag az ízlések anarchiájára hagyott, valamint a „nemes” kulturális gyakorlatok között, mely utóbbiak szigorú szabályoknak engedelmeskednek. Ε helyzet, mint láttuk segít megmagyarázni azon attitűdök korántsem egyértelmű jellegét, amelyeket elsősorban a művelt osztályok tagjainál, kivált. Azok az erőfeszítések, melyeket egyes megszállottak annak érdekében tesznek, hogy a fényképezésből teljesen legitim művészi gyakorlat váljék, azért majdnem mindig nevetségesek és reménytelenek, mert semmit vagy szinte semmit nem tehetnek a fényképezés társadalmi valóságával szemben, mely soha olyan erősen nem érvényesül, mint mikor cáfolni akarják. Akik szakítani akarnak a közös gyakorlat játékszabályaival és nem hajlandók tevékenységüknek, valamint tevékenységük termékének a

szokásos jelentést és funkciót tulajdonítani, arra kényszerülnek, hogy művi úton tákoljanak össze valamilyen, még a készítő számára is nyilvánvaló pótlékot. Ez azt helyettesíti, ami azonnali bizonyosságként adott a legitim kultúra hívei számára, nevezetesen a gyakorlat kulturális legitimitásának érzetét, és valamennyi ehhez tartozó biztosítékot, a technikai modellektől egészen az esztétikai elméletekig. Ellentétben a legitim gyakorlatokkal, egy még csak a legitimmé válás útján levő gyakorlat követőinek felveti, sőt rájuk is kényszeríti saját legitimitásának kérdését. Nem véletlen, hogy a szenvedélyes fényképészek mindig kénytelenek kifejteni gyakorlatuk esztétikai elméletét hogy fényképészként való létezésüket a fényképezés igazi művészetként létezésével igazolják. Azt jelentené-e ez, hogy amikor az emberek úgy érzik, hogy nem egy tételes esztétikai tan objektív normáihoz méretnek, akkor ízlés-ítéleteik teljesen önkényesekké válnak és semmilyen rendszeres jellegük nincs? Valójában az ítéletek ekkor is szerveződnek, éspedig a rendszerességnek egy olyan típusa szerint, amely éppúgy független az egyéni-pszichológiától, mint az a rendszer, amely a „kiművelt” közönség preferenciáit és ismereteit strukturálja. Ám ennek a rendszernek az alapelve az osztály-ethosz, vagyis azoknak az értékeknek az együttese, amelyek – anélkül, hogy rendszeres kifejtésükre sor kerülne – egy társadalmi osztály egész életvitelét szervezik. így a népi osztályok a középosztályok esetében a fényképészeti gyakorlatban, valamint a fotózásról vallott ítéletekben kifejeződő esztétika az osztály-ethosz dimenziójaként jelentkezik. Ennek következtében a fényképészeti alkotások nagy tömegének esztétikai elemzése redukcionizmus nélkül is legitim módon arra korlátozódhat, hogy szociológiailag elemezze a műveket létrehozó csoportokat, illetve azokat a funkciókat és jelenségeket, amelyeket e csoportok nyíltan, de főleg hallgatólagosan e műveknek tulajdonítanak. Jegyzetek 1. A legitimitás nem azonos a legalitással. Ha a kulturális vonatkozásban leghátrányosabb helyzetű rétegek tagjai majdnem mindig elismerik – legalábbis fél szívvel – magas kultúra által kidolgozott esztétikai szabályok legitimitását, ez nem zárja ki, hogy a valóságban egész életük kívül rekedjen e szabályok alkalmazási körén, anélkül azonban, hogy azok elveszítenék legitimitásukat, vagyis azt az igényüket, hogy egyetemesen elismertessenek. Lehet, hogy a legitim szabály nem szabja meg a hatáskörébe tartozó viselkedésmódokat, s az is lehet, hogy csupán kivételekből áll. Mégis meghatározza azon tapasztalatok módozatait, amelyek a viselkedési rendszereket kísérik, és amelyeket – főleg amikor megsértik őket – a magukat legitimnek tételező kulturális viselkedések megnyilvánulásának ismernek el. Röviden szólva, az amit kulturális legitimitásnak nevezek, abból áll, hogy az egyén – és minden egyén – akár akarja, akár nem, egy olyan szabályrendszer alkalmazási körében él, (és ezt tudja is), amely lehetővé teszi, hogy viselkedését kulturális vonatkozásban minősítsék és rangsorolják. 2. A múzeumok közönsége körében folytatott vizsgálat lehetővé tette, hogy feltárjuk: igen szoros kapcsolat mutatható ki a festészeti ízlés és az iskolázottsági szint között.

KÜLÖNBSÉGEK ÉS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSEK Az életszínvonal emelkedése s az anyagi fogyasztásban, például a háztartási felszereléseknél tapasztalható különbségek ezzel egyidejű csökkenése felveti azt a kérdést, vajon nem vezetnek-e ezek a fejlemények a társadalmi osztályok közötti különbségek elmozdulásához, vagy még inkább e különbségek meghatározásának folyamatos változtatásához. Pontosabban az a kérdés, hogy annak mértékében, ahogy az elsődleges különbségek, amelyek inkább adottak, mint választottak, halványulnak, nem erősödik-e az a késztetés, mind nagyobb területre kiterjedően és mind szélesebb csoportokat átfogva, hogy folytonosan megújítsák azokat az expresszív eljárásokat, amelyeknek segítségével az egyes csoportok és egyének a társadalmi struktúrában elfoglalt helyüket szimbolizálják. A földrajzi és szakmai mobilitás, melyek kedveznek a különböző csoportok közötti kapcsolatoknak, nem ösztönzik-e az egyéneket arra, hogy fogyasztási döntéseikben többé ne saját csoportjuk hagyományos modelljeit kövessék, hanem választásaikat más csoportokhoz igazítsák, főleg azokhoz, amelyekhez a jövőben tartozni szeretnének, s hogy ilyen módon belépjenek a hivalkodó fogyasztás versenyébe? A munkások és alkalmazottak között létrejövő új kapcsolatok ebből a szempontból példázat erejűek. Másfelől abból következően, hogy a termelési rendszer mind többek számára teszi hozzáférhetővé a korábban csak egyesek számára fenntartott javakat, kérdésessé válik, vajon nem hozza-e létre a megkülönböztetésre törekvés – ami most már nem annyira meghatározott javak birtoklásához kötődik, mint inkább a javak felhasználási módjához – a ritkaságoknak egy új formáját, az „elfogyasztott” javak ritkasága után a „jól” fogyasztás művészetében való jártasság ritkaságát? A kulturális gyakorlatok valószínűleg igen alkalmasak arra, hogy jelentős szerepet játsszanak a széles közönségre kiterjesztés, azaz „közönségessé tétel” és megkülönböztetés e dialektikájában. A VÁROSI ÉRTÉKEK GYŐZELME Óvakodnunk kell attól, hogy a fogyasztási modellek minden változását a kérkedő vetélkedés logikájának tudjuk be, és hogy a presztízs-szerzésre törekvést tekintsük a szükségletek dinamikája egyetlen, vagy akár csak legfontosabb mozgatóerejének. Valójában a fogyasztási modellek és a hozzájuk kötődő értékrendszerek gyökeres átalakulása – hogy nagyon egyszerűen fogalmazzunk – mindenekelőtt a város falu fölötti, a városi értékek falusi értékek fölötti győzelmét fejezi ki. De ha nem akarunk megelégedni az olyan, voltaképpen semmitmondó érvekkel, mint a modern élet vonzerejére és a városi értékek presztízsére való hivatkozás, meg kell vizsgálnunk, hogyan képes a belső vándorlás, és különösen a mezőgazdasági népesség rendkívül gyors létszámcsökkenése döntő módon átalakítani a fogyasztási modelleket. A mezőgazdaságban dolgozóknak és a falusi lakosságnak a városok felé vándorlása mindig – még akkor is, ha gazdasági kényszer nyomására történik, aminek gazdasági kényszer jellegét csak azok érezhetik át, akiket már átitatott a gazdasági számítás és racionalitás logikája – feltételezi a többé vagy kevésbé radikális szakítást a falusi világ hagyományaival s azzal a klasszikus ethosszal, ami a világon belül a fogyasztást szabályozta, tiltva például bizonyos hivalkodó újításnak minősülő kiadásokat vagy a hitelfelvételt. Különösen elítélik a fogyasztói hitelt, éspedig olyan értékrendszer nevében, amely az eladósodást szinte azonosította a becstelenné válással. Mindezen túl, a városi lét olyan természetű, hogy önmagában is maga után vonhatja az attitűdök átalakulását. Az újonnan városba kerültek, akik – már csupán átültetésük következtében, s hogy szakítottak megszokott környezetükkel – minden hatás számára hozzáférhetőek, ellenállóképességük pedig gyenge, egy új vonatkoztatási rendszer hatását érzik, amely arra ösztönzi Őket, hogy a „modernség” oltárán feláldozzák az értéküket vesztett viselkedési modelleket, és a most már felesleges, mintegy „helyüket nem lelő” értékeket. Az elvándorlónak az Őt elindító közeg egészét kell megtagadnia, annak valamennyi modelljével

együtt. A fogyasztási modellek, melyek az életmód legfontosabb mutatói, a társadalmi észlelés középpontjában vannak, s a leghevesebb és legsandább összecsapások és szembesítések tárgyai. Az új keletű városlakó – mintha csak szégyellné, hogy egy elértéktelenedő világhoz tartozott, s mintha félne, hogy elárulja magát: még mindig odatartozik – viselkedésének minden megnyilvánulásában a modern világhoz való sikeres alkalmazkodásáról és kötődéséről kénytelen tanúbizonyságot tenni. Valószínűleg ez magyarázza, hogy a városi társadalom alsóbb rétegei – gyakran agresszíven – vonzódnak a „modern” megoldásokhoz, legyen szó élelmezésről, bútorzatról vagy lakásdíszítésről. Az új élelmiszerek, a különböző pótlékok és szintetikus készítmények, vagy a „modernnek” nevezett bútor (ami nem az „antik” ellentéte, hanem azoknak a „régimódi” vagy „vidékies” bútoroknak a tagadása, amelyek – akárcsak az igen gyakran hivalkodóan megtagadott vagy „elfelejtett” tájszólás – túlságosan is látványos módon emlékeztetnek a megtagadott eredetre), egyszerre jelképezik az új környezetbe való bekerülést és az eredeti társadalom hagyományaival és egész tradicionalizmusával való szakítást. Hasonlóképpen, a hűtőgép, a mosógép vagy a televízió megvásárlására nem annyira a felsőbb osztályok utánzásának vágya Ösztönöz, vagy az a törekvés, hogy megkülönböztessék magukat az alsóbb rétegektől, mint inkább az az igény, hogy felszerelkezzenek mindazon tartozékokkal, amelyeket múlhatatlanul megkövetelnek attól, aki „lépést akar tartani a korával”, vagyis aki „modernségét” akarja bizonyítani, azt, hogy teljes jogú tagja a modern társadalomnak. A normákhoz való igazodásra törekvés – amit a modális viselkedés szüntelenül aktualizál és ezzel kifejez és ébren tart – legalábbis részben megmagyarázhatja azt, amit a közgazdászok „diffúziós hatásnak” neveznek. Azonos jövedelmi szinten is folytonosan no az idő haladtával azok aránya, akik valamilyen tetszőleges fogyasztási cikkel, autóval vagy televízióval rendelkeznek. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy ahogyan a vonatkoztatási csoportban egyre nagyobb lesz az adott javakat birtoklók aránya, úgy nő a többiek számára annak a normának az ereje, amely őket e javak beszerzésére készteti, ezzel pedig emelkedik az új tulajdonosok aránya, „ha az ember körül mindenkinek van autója, televíziója, maga is úgy érzi, hogy meg kell vennie. Az üzemben én voltam az utolsó, aki kocsit vett. Egészen elszigetelődtem, amikor a többiek a kocsijukról beszéltek, és másról soha nem is volt szó.” Általánosabban fogalmazva: a javakkal és felhasználásukkal szemben kialakuló egyéni magatartásokat ahhoz a normához való viszonyítás határozza meg, mely normát az egyes csoportok megtestesítenek és modális gyakorlatukban kifejeznek (l). Ezzel érthetővé válik, hogy ha eltolódik a viselkedések eloszlásának módusza, ez az egyéni viselkedések funkcionális jelentését is megváltoztatja, s e viselkedések – a szüntelenül gyorsuló fejlődés során – deviánsból konformistává válhatnak. De ha a diffúziós hatást egyedül e mechanizmusnak tulajdonítanánk, megfeledkeznénk arról, hogy a fogyasztási modellek megannyi hierarchikus rendszert alkotnak, amelyek szerves részei az egyes társadalmi osztályokra jellemző ethosznak. Következésképpen, a fogyasztási hajlandóság tendenciájában ugrásszerűen növekszik, mert egy magasabb rendű rendszerbe tartozó szükséglet kielégítése láncreakcióként vonja magával a kielégített igényhez kötődő újabb igények együttesét. Például a modern lakáshoz jutást (amelynek megnövekedett értéke arra vezethető vissza, hogy mintegy alapfeltétele a technika fejlődése által lehetővé tett modern életmód és komfort megszerzésének) az új igények megjelenése kíséri, mert a lakás teljesen új életmódhoz, és a viselkedési (többek között: fogyasztási) modellek teljesen új rendszeréhez vezet el. Ezért van, hogy azok a munkások, akik elköltöznek a régi külvárosi negyedekből és kiszakadnak azok eleven közösségi életéből, az új lakótelepeken arra kényszerülnek, hogy bizonyos értelemben felfedezzenek egy új életvitelt és a személyek közti kapcsolatok egy új erkölcsét. A leghátrányosabb helyzetűek szorongása, rossz közérzete nemcsak abból fakad, hogy képtelenek kielégíteni a modern lakással mintegy kötelezően együtt járó új igényeket és fedezni az új terheket. Ezzel egyébként a lakás, paradox módon,

éppen annak az új életformára való áttérésnek lesz akadályává, amit látszólag megígért. Van más ok is. Ε családok környezetükkel közvetlen és egyszerű kapcsolatokat szeretnek kiépíteni. Nélkülözésként élik tehát át, hogy megszakadtak a régi életükben biztosított kiterjedt kapcsolatok, és nincsenek megfelelően felkészülve arra, hogy élvezni tudják a bensőséges magánélet azon örömeit, melyeket új lakóhelyük szervezési módja nyújt. A kedvezőbb helyzetűeknél, éppen fordítva, az új lakásba költözés az attitűdök gyökeres átalakulására adhat alkalmat. Nemcsak a családi költségvetés strukturálódik át, a lakással, berendezéssel, felszereléssel, lakásdíszítéssel kapcsolatos kiadások miatt, hanem újjászerveződik az egész életvitel, a családi élet kerül a középpontjába; mintha a kapcsolatok mélységükben nyernék vissza azt, amit szélességükben elvesztettek. Több figyelmet fordítanak a gyerekekre és iskolai munkájukra, kialakul a szándék, hogy megszerezzék a családi szabadidő-töltés két kötelező tartozékát, az autót és a televíziót. Röviden, a magánélet meghittségét élvezik, s nem szenvednek a kirekesztettség érzésétől. A mezőgazdasági dolgozók és falusiak vándorlásának hatása nem merül ki abban, hogy nő a városi fogyasztási modelleknek, és a modern igények dinamikájának alávetett egyének aránya. A vándorlás kétségkívül meghatározó módon vesz részt a városi értékek falusi közegben történő elterjesztésében is. A mobilitás intenzívebbé és gyakoribbá válása mintegy visszahatással erősíti a mobilitásra vonatkozó ésszerű aspirációkat és kialakítja, a mobilitás előkészítéseként, a városlakóval való előlegezett és előlegező azonosulást. Ebből az következik, hogy a város hatása, és különösen a „demonstrációs hatás” amit a faluról elvándoroltak gyakorolnak amikor szabadságuk idején visszalátogatnak falujukba, vagy amit a modern kommunikációs eszközök a városi életformára vonatkozó képeikkel terjesztenek, egyre kedvezőbb talajra lel. Eközben egyre gyengülnek azok a normák, amelyek valaha tiltották, hogy a vagyon gyarapítása vagy a felszerelés modernizálása helyett fogyasztásra költsenek, s elítélték a feltűnést keltő újításokat, amelyekkel az emberek másokat elkápráztatni vagy megszégyeníteni törekszenek. Ugyanezen logika jegyében a gyermekek iskoláztatásával való egyre gyakoribb és egyre intenzívebb törődés azt a szándékot fejezi ki – se szándék nem feltétlenül teljesen tudatos és számító –, hogy felkészítsék őket a nem mezőgazdasági foglalkozásokhoz való alkalmazkodásra. Ugyanígy, ha a nők általában sokkal hamarabb és sokkal könnyebben veszik át a város sugallta kulturális modelleket, legalábbis a fogyasztás terén, annak feltehetően az az oka, hogy a hasonló helyzetű férfiaknál erősebben motiváltak arra, hogy előlegezett formában alkalmazkodjanak a remélt életformához, s átvegyék az új élet ígéretét rejtő életstílus bizonyos elemeit. A vonzerő, amit rájuk a városi komfortlehetőségek, udvariassági minták, a város öltözködési divatja vagy szórakozási lehetőségei gyakorolnak, csupán abból adódik, hogy felismerik ezekben a városi civilizáció jelét, s ez a civilizáció – legalábbis a legfiatalabbak számára – az emancipáció reményével kecsegtet. A városi életforma utáni vágyuk abból nyeri sajátos erejét, hogy a házassági csereviszonyok „férfiértékeknek” alárendelt logikája, mely elvárja, hogy a nők „felfelé” házasodjanak, megkettőzi mobilitási esélyeiket. Ehhez hozzávehetjük, hogy – lévén az ízléskérdésekben való döntés hagyományosan a nőknek átengedett monopólium – a nők a férfiaknál felkészültebbek arra, hogy észrevegyék és viselkedésükbe integrálják a városiasság külsődleges jegyeit, például az öltözködés, vagy a testi technikák esetében. A férfiak – főként iskolázottságuk mértékének függvényében – inkább a kevésbé felszíni, elsősorban technikához és gazdasághoz tartozó modellek iránt fogékonyak (2). Ezek alapján érthető, hogy a nők jelentik azt a legkevésbé ellenálló pontot, amelynek révén a városi társadalom értékei beszivárognak a falusi világba. Ezek az elemzések, úgy tűnik, általánosíthatók. Ezek szerint az előlegezett (s egyben előlegező) azonosulás logikájában találhatjuk meg a beállítottságok és viselkedési modellek átalakulásának elvét. Ezen átalakulások során az emberek egyfajta előlegezett szocializáció révén felkészülnek arra, hogy elfoglalják azokat a társadalmi pozíciókat, amelyeknek

elérésére objektíve esélyesek. Ez a helyzet például a középosztályok tagjai részéről megnyilvánuló kulturális jó szándékkal, mely számos magatartásukban és különösen az iskolával szembeni, gyermekeiknek is átadott beállítottságukban nyilvánul meg. Következésképpen a mobilitásra, illetve a mobilitást előkészítő és ezzel elősegítő előlegezett szocializálásra való törekvés a mobilitás objektív esélyeinek függvénye, ami nem is kis mértékben járul hozzá a társadalmi rendszer merevségének megerősítéséhez. A SZNOBIZMUS MODERN FORMÁJA A gazdasági és morfológiai átalakulások tehát fontos magyarázatot nyújtanak a fogyasztási rendszerek és az ezek alapjául szolgáló értékrendszerek átalakulására. Mondhatjuk-e ennek alapján, hogy e logika minden fogyasztási viselkedést érthetővé tesz, s a megkülönböztetésre való törekvéseknek nincs is itt szerepük? Pontosabban az a kérdés, hogy a jövedelemeloszlás felfelé tolódása nem jár-e olyan következménnyel, hogy átalakítja azt a módot, ahogyan az emberek az egyenlőtlenséget megélik. Kérdés tehát, hogy a különbségek fokozatos csökkenése a legelemibb szükségletek kielégítésénél nem hozza e magával, hogy az osztályok szerinti tagolódás új elvek szerint alakul, és pedig nem egyszerűen úgy, hogy a régi osztályfelosztás elvei más területekre kerülnek át, hanem úgy, hogy valamilyen minőségi változáson mennek keresztül. Az anyagi javak forrásainak növekedése s a technikai fejlődés, ami lehetővé teszi, hogy azonos anyagi ráfordítás mellett mind nagyobb számban és mind jobb minőségben állítsanak elő fogyasztási javakat, fokozatosan csökkentik korábban csak kevesek számára fenntartott termékek ritkaság-jellegét. Egyre nő azok száma, akiknek sikerült kielégíteniük alapvető igényeiket a táplálkozás, az öltözködés, a tartós fogyasztási cikkek vásárlása vagy a lakás terén, jóllehet igen különböző minőségi szinteken, s ezzel egyre inkább fokozati különbségek lépnek a „minden vagy semmi” különbségek helyébe. Csökkennek-e ettől a megélt különbségek? A disztingvált társalgás során a külföldre utazási lázról vagy a fényképezésmániáról elejtett közhelyekben annak a kínos nyugtalanságnak a jeleit láthatjuk, amit a kiváltságosoknál a korábban csak az ő számukra fenntartott gyakorlatok elterjedése ébreszt fel. Ε közhelyeket aztán sikerrel terjesztik a hetilapok és magazinok humoros rajzai, a kuplék, meg azok a „sikerkönyvek”, amelyek szerzői azt hiszik magukról, hogy kortársaik szokásait és erkölcseit elemzik. Pierre Daninos például a következőket írja: „Őszinte csodálatot érzek mindazok iránt, akik térképekkel, tasakokkal, fény- és távmérőkkel, pótlencsékkel, kalóriahőmérővel (hogy »a színek koloritjának hőmérsékletét mérjék«) vonulnak végig Spanyol- és Olaszországon, s csőre töltött fényképezőgéppel minden filmkockát kihasználva törnek előre a Leica-korszakban.”(3) A viselkedési formák kigúnyolása azt a kultúrához fűződő attitűdöt veszi célba, amely főként a turizmus egy sajátos fajtájában mutatkozik meg. „Ami a kisfilmes fényképezőgépekben a legvisszataszítóbb, az az a szörnyű rabszolgaság, amibe igazán jobb sorsra érdemes emberek tömegeit taszítják. Alig, hogy egy, az útikönyvekben említésre érdemesített tájhoz vagy haranglábhoz érkeznek útjukon, (...) mindenekelőtt a fényképezőgépükre gondolnak. Ahelyett, hogy valódi szemükkel gyönyörködnének a tájban, inkább a hasuk közepén kimeredő harmadik szemmel csodáltatják meg(4). Szembeszökő, hogy mik ennek az ideológiának a mozgatórugói és funkciói: meg kell tartani a távolságot a „közönséges” fogyasztóval szemben. Ez az akarat fejeződik ki a szándékoltan tárgyilagos stílusú útibeszámolókban, vagy abban, ahogyan kidolgozzák az oppozíciót az elmélyedő szemlélődés, az egyetlen elfogadható attitűd és a válogatás nélkül habzsoló fogyasztás között, mely szembeállítás elegendő ahhoz, hogy a már fenyegetettnek látszó távolságokat ismét megnövelje, hiszen kellő súllyal emlékeztet rá, hogy léteznek a fogyasztás illő módját meghatározó íratlan törvények. Röviden: a ritkaság újramegteremtéséhez elegendő arra a terepre helyezkedni, ahol létezik a ritkaság, éspedig a minőség ritkasága, annak folytán, hogy a fogyasztott tárgy minőségét elsősorban fogyasztójának minősége határozza meg.

Ez önmagában is eléggé indokolja, miért kell jobban elemezni a fogyasztási felmérések során feltárt különbségek minőségét. Megfigyelhető ugyanis az a tendencia, hogy azegyenlőtlenségek az anyagi fogyasztás szférájából (jóllehet a minőségi különbségek itt sem hiányoznak) mintegy áttevődnek a szimbolikus fogyasztás szférájába. De az objektív szabályosságok azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy elfedik: azonos fogyasztási javak minőségükben különböző fogyasztási tevékenységek tárgyai lehetnek. Márpedig minden ezeken múlik, ha a megkülönböztetés elvéül a minőség szempontjai szolgálnak (s a legdurvább különbségek megszűnésével vagy csökkenésével egyre inkább ez történik) s így a különbségek végső soron a fogyasztás módjától függenek. Nem véletlen párhuzam, hogy a sznob, mint társadalmi figura, aki az öltözködés, lakás és életstílus tekintetében egy sor kifejezési forma megalkotója és utánzója, egyidejű az ipari forradalommal és a rendi tagozódás megszűnésével, és hogy a legszélesebb körben elterjedt, tehát a „legközönségesebb” kulturális gyakorlatok – mint a turizmus vagy a modern kommunikációs eszközök használata – ugyancsak kialakítanak egy – modern – sznobizmust. De ez a sznobizmus, ellentétben a megkülönböztetésre való hagyományos törekvéssel, ami a legnemesebb, egészen nyilvánvalóan ritkaság-becsű kulturális gyakorlatoknál alkalmazható, már nemcsak a művelt elit egy töredékének sajátja. A középosztályok tagjai például a magas kultúra másodrangú termékeiben vagy a közvetlen kulturális élmények pótlékaiban, amiket a modern kommunikációs eszközök, a rádió, a televízió, az ismeretterjesztő művek és folyóiratok nyújtanak, találják meg az alkalmat arra, hogy kifejezzék a művelt osztályokkal való kulturális azonosulásuk igényét, s ezáltal különbséget teremtsenek maguk és a népi osztályok között. így például a fényképezés – elterjedtsége révén – lehetővé teszi, hogy a sznobizmus logikája a maga teljességében bontakozzék ki. A középosztályok számos tagja virtuóz technikával igyekszik megkülönböztetni saját gyakorlatát a népi osztályok sablonos fényképezésétől. A művelt rétegek tagjai, akik a maguk részéről a kispolgárok naiv buzgóságától akarnak különbözni, úgy fejezik ki azt a szándékukat, hogy elhatárolják magukat egy közönséges, mert túl széles közönségre kiterjedt gyakorlattól, hogy nem fényképeznek, vagy pedig esztétikai ambíció nélkül fényképeznek, felfedezvén a maguk számára a népi fényképezés sajátos tárgyait(5). Analóg mechanizmusok figyelhetők meg a televízió használatában is. A televízióval vagy rádióval rendelkezők aránya a társadalmi hierarchiában felfelé haladva nő (elsődleges egyenlőtlenség), és ezeket az eszközöket az egyes társadalmi osztályok igen differenciáltan veszik igénybe, minthogy a hallgatott adások „kulturális” szintje szorosan függ a befogadók iskolázottsági szintjétől (másodlagos egyenlőtlenség). Ε mellett a középosztályok tagjai rosszul irányított kulturális jó szándékot fejezhetnek ki, amikor legszívesebben a színházi közvetítéseket, a tudományos műsorokat vagy az operetteket nézik a munkások, sőt, az alkalmazottak által is nyíltan előnyben részesített szórakoztató műsorok és sanzonok helyett, a vezető állásúaknál viszont az a vágy érhető tetten, hogy elhatárolják magukat az olyan túlságosan közönséges gyakorlattól, mint amilyen a televíziózás – amennyiben vagy nem néznek televíziót, vagy csak kényszeredett és tartózkodó érdeklődést mutatnak a televízió iránt (harmadlagos egyenlőtlenség). Kimutatható, hogy (1965 januárjában) a televízióval rendelkezők aránya, a jelentős jövedelmi különbségek ellenére, alig volt magasabb a vezető állású tisztviselőknél (59,3%) és az ipari és kereskedelmi vállalkozóknál (53,5%), mint a középszintű alkalmazottaknál (52,4%); hogy a lemezjátszó birtoklása (ami sokkal ritkább jelenség) szinte törvényszerűen kizárja a televíziótulajdont, s hogy a vezető állásúak mindig különös gonddal hangsúlyozzák – ha egyáltalán van televíziójuk –, hogy nem néznek meg válogatás nélkül mindent(6). Ugyanezek a megállapítások, néhány apróságtól eltekintve, a turisztikai gyakorlatra is vonatkoztathatók. Mindenekelőtt ismeretes, hogy a turistautak elterjedtsége, hossza, gyakorisága, sőt valószínűleg időpontja és iránya is szorosan függ a foglalkozástól, a jövedelemtől és az iskolai végzettségtől. így az üdülni menő családok aránya foglalkozási kategóriaként igen

erősen szóródik: 18,5% a mezőgazdaságban dolgozóknál, 55% a munkásoknál, 60% a kiskereskedőknél és kisiparosoknál 81% a középszintű alkalmazottaknál és 93 % a vezető állásúaknál és szabadfoglalkozásúaknál(7). Mindemellett a turizmus stílusa s a benne a kulturális tevékenységeknek szánt hely nemcsak az üdülés elterjedtségétől és időtartamától függ. A „kulturális” turizmus – értvén ezen a turizmusnak azt a fajtáját, amelyben jelentős szerep jut a múzeumok és műemlékek látogatásának – jó alkalom a kulturált attitűdök felelevenítésére, és így sokkal erősebben függ az iskolázottsági szinttől, mint a „közönséges” turizmus. Az utazásaik során múzeumokat is látogatók aránya a társadalmi hierarchiában felfelé haladva egyre magasabb: a népi osztályokban 45%, a középosztályokban 61%, a felső osztályokban 63%. Ebből következik, hogy még ha a különböző társadalmi osztályok tagjainak egyenlőek lennének is az utazási esélyei, továbbra is egyenlőtlenül áldoznának a „kulturális” turizmus oltárán. Végezetül könnyen ki lehetne mutatni, hogy amennyiben a turizmus „kulturális” fogyasztás tárgya lehet, annyiban a legnemesebbnek tartott kulturális gyakorlatokhoz hasonlóan, utat nyit a kifinomultság túlzásainak, melyekre a megkülönböztetések keresésével összefonódott finomkodás ösztönöz. A technikai fejlődés és a sorozatgyártás a társadalmi státus bizonyos hagyományos mutatóit egyre szélesebb körben teszi hozzáférhetővé. Ez azzal jár, hogy a megkülönböztetésre törekvéseknek vagy a túlságosan „közönséges” fogyasztástól és gyakorlatoktól való tartózkodásban kell megnyilvánulnia, vagy pedig abban, hogy eredeti módokat talál ezek végzésére. Ezen folyamatok során egyre újabb társadalmi rétegek – elsősorban a középosztályok – sodródnak bele a megkülönböztetés és közönségessé tevés dialektikájába, ami korábban a művelt osztály egyes frakcióinak volt csak sajátja. Az alkalmazottak és a munkások között létrejövő kapcsolatok a szimbolikus viselkedések szférájában a megkülönböztető távolságtartás elvének engedelmeskednek, azaz ugyanazon elvnek, ami a felsőbb osztályok és a középosztályok közötti kapcsolatokat szabályozza. A kultúrát és kulturális gyakorlatokat pedig mindkét esetben ugyanazon megkülönböztető funkció szolgálatába állítják. Ezzel a tisztán gazdasági különbségek, melyeket javak birtoklása hoz létre, megkettőződnek a szimbolikus megkülönböztetések révén, amelyek megnyilvánulnak a javak felhasználási módjában, vagy, ha úgy tetszik, a fogyasztásban, s még inkább a szimbolikus fogyasztásban, mely a javakat jelekké, a ténykülönbségeket jelentéssel felruházott megkülönböztetésekké lényegíti át, vagy, ahogy a nyelvészek mondják, a különbségekhez „értéket” rendel azáltal, hogy nagyobb fontosságot tulajdonít a módnak, a tevékenység vagy tárgy formájának, mint funkciójának. Következésképpen a különbségek közül azoknak van a legnagyobb presztízse, amelyek a legvilágosabban szimbolizálják a társadalmi struktúrában elfoglalt helyet, amilyenek például az öltözködés, a kiejtés, a nyelvhasználat és különösen a modor, az ízlés és kulturáltság. Ezek a személyiség lényegi tulajdonságaiként lépnek fel, birtoklásra visszavezethetetlen létezésként, vagyis az ember belső természeteként, de kiművelt természetként, természetté vált kultúraként vagyis kegyelemként és adottságként. A közönségessé válás és megkülönböztetés játékának tétje láthatóan nem egyéb, mint az emberi kiválóság, az, amit minden társadalom a művelt emberben lát megtestesülni. Nyilván nem véletlen, ha azok, akiket olykor „egyszerű embereknek” neveznek, úgy jellemezhetik az emberi kapcsolatokra vonatkozó etikájuk szembenállását a felsőbb rétegek etikájával, hogy valaki vagy „teszi magát” vagy „természetes”. Az expresszív szimbolikus rendszerek (Trubetzkoitól kölcsönözve az expresszív kifejezést, amellyel azon fonológiai eljárásokat jellemzi, melyek arra szolgálnak, hogy „egy nyelvi közösségben a beszélő egyedek meghatározott csoportjait jellemezzék”) hierarchizált rendszereket alkotnak. Ε rendszerek egy rögzített végponthoz képest szerveződnek, nevezetesen az alsó szint csoportjaiban közö(nsége)s szokásokhoz viszonyítva. Az expresszív rendszerek elve a megkülönböztetés keresése, azaz a különbözőség olyan jegyeire törekvés, amelyek, Littrét idézve, a közönséges emberektől „ez elegancia, a

nemesség és a jó modor jegyei révén választanak el”. Ezek alapján érthető, ha a hierarchiában felül álló csoportok, amelyek biztosra vehetik a gazdasági és kulturális átörökítés logikájának eredményeként bekövetkező stabilitást, s így időtálló modelleket nyújthatnak az őket utánozni akaró rétegeknek, valósítják meg legtökéletesebben a kifinomultság netovábbját, amiben a társadalom saját kultúrájának tökélyre jutott kifejeződését ismeri fel. Ezzel szemben a leghátrányosabb helyzetű osztályok szerepe csupán annyi a „közönségessé tevés” és megkülönböztetés játékában, a tisztán kulturális játék e modern formájában, mely objektíve hozzájuk képest szerveződik, hogy ők jelentik a negatív kontrasztot, vagy pontosabban a természetet. Jegyzetek 1. így amikor az egyes társadalmi osztályok tagjai fényképezőgépet s hozzá tartozó felszereléseket vásárolnak, választásaik egy olyan normához képest szerveződnek, mely meghatározza a fényképezés gyakorlatának intenzitását, minőségét és jelentését. (Lásd P. Bourdieu és mások: Un Art moyen. Párizs 1965. 68–72.1.) 2. Ez az eltolódás egyike azoknak a tényezőknek, amelyek mezőgazdasági környezetben befolyásolják a férfiak nőtlenségét. (Lásd P. Bourdieu: „Célibat et condition paysanne”. In: Études rurales, 1962 ápr.-szept. 32–135.1.) 3. P. Daninos: Tout Sonia. Párizs 1965. 357.1. 4. Uott, 358.1. S Lásd P. Bourdieu és mások. id. mű. Lásd a Kérdőíves vizsgálat a franciák rádióhallgatásarol beszámolóját in: Études et conjoncture, 1963. okt. 10. 823-1002. 1 és különösen a 988-989. 1. tábláit, amelyek a különböző műsorfajták kedveltségét a rádióhallgatók társadalmi-foglalkozási csoportjának függvényében adják meg. Lásd A franciák 1964-es nyaralását vizsgáló kutatás első eredményei” in: Études et conjoncture, 1965. 4. különszám.

HEVENYÉSZETT MEGJEGYZÉSEK A TEST TÁRSADALMI ÉSZLELÉSÉRŐL Ahhoz, hogy megértsük azokat a beruházásokat (a szó mindkét értelmében), amelyeknek a test a tárgya – gondoljunk csak arra, mennyi időt, pénzt és energiát követelnek a test átalakítására, a legitimnek tartott külalakhoz mind hasonlatosabbá tételére hivatott stratégiák, a kozmetikai cikkek és ruhák, az étrendek és plasztikai műtétek, melyeknek igénybevétele azt a célt szolgálja, hogy a testet mutatóssá, illetőleg bemutathatóvá tegyék – fel kell hívnunk a figyelmet néhány összefüggésre, amelyekről, mert túlontúl magától értetődőnek véljük őket, hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A „személyiség” valamennyi megnyilvánulása közül a test, az észlelhető forma, amely, ahogy mondani szokás, „benyomást kelt” (ezt nevezi a hétköznapi nyelv külső-nek, amiben aztán egyaránt benne foglaltatik a test szorosan vett fizikai megjelenése és „viselésének”, „hordozásának” kifejezésre jutó módja), változtatható meg – nem hogy véglegesen, de még időlegesen is – a legkevésbé és a legnehezebben. Ebből következően, a társadalmi megítélés számára, épp azért, mert hiányzik belőle minden jelentéstulajdonító szándék, a test fejezi ki legadekvátabban az úgynevezett személyiség „mélyrétegeit”, ,,természetét”(l). A test tehát nyelvként viselkedik, olyan nyelvként, amelyet nem annyira mi beszélünk, mint inkább rólunk mond valamit, a természet nyelveként viselkedik, mert lényünk, lényegünk legmélyebbre temetett, egyszersmind legigazabb (hiszen tudatos módon a legkevésbé ellenőrzött s egyben a legkevésbé ellenőrizhető) tartozékát tárja fel. Ez a nyelv a maga észlelt vagy észrevétlen maradó üzenetei (message) révén valamennyi szándékolt tartalmú megnyilatkozásunk jelentését – hogy egyebet ne említsünk, a beszédét is – módosítja, meghatározza(2). De a természetünknek megfelelésnek (a karakternek) ez a nyelve valójában a társadalmi hovatartozás eképpen (például a közönségesség vagy a „természetes” előkelőség formájában) természetessé tett azaz legitimizált nyelve. Bizonyára nem kell hosszabban emlékeztetnünk arra, hogy a test még a maga látszólag leginkább természettől adott mivoltában, vagyis látható alakjának dimenzióiban (mint például magasság, súly, testméret) is társadalmi termék: a testi tulajdonságoknak az egyes társadalmi osztályok között egyenlőtlenül végbemenő eloszlását különböző közvetítő mechanizmusok biztosítják, mint például a munkafeltételek eltérő rendszere (s ami ebből következik: a fellépő deformációk, betegségek vagy akár baleseti csonkulások) és az eltérő fogyasztási szokások, mely utóbbiak – az ízlés, tehát a habitusok birodalmába tartozván – létrejöttük társadalmi feltételeinek körén túl is örökíthetők(3). A külalak puszta különbségeit felerősítik a megjelenés (hexis), a fellépés különbségei, a testhordozás, a maga-viselet és a viselkedés módjaiban mutatkozó különbségek, amelyekben a társadalmi világhoz való viszony fejeződik ki (amennyiben a saját testünkhöz való viszony, mint látni fogjuk, a társadalmi térben elfoglalt helyzet átérzésének a valóságos és a legitim test közötti eltérések megélésén keresztül történő sajátos formája). Tovább növeli e különbségeket a test módosítható rész-elemeivel (hajviselet, bajusz, szakáll stb.) kapcsolatban tudatosan igénybe vett eljárások összessége, és különösen a kozmetikai cikkek használata illetve a ruházkodás, amiknek mikéntje – mivel a befektetett anyagi és kulturális eszközök függvénye – társadalmi jelzéssé válik. Ε jelzések értelmüket és értéküket az általuk alkotott megkülönböztető jelek rendszerében elfoglalt helyüktől nyerik, mely rendszer a társadalmi pozíciók rendszerének megfelelő leképezése. A testet a maga észlelt mivoltában alkotó megkülönböztető jelek együttese tisztán kulturális előállítású termék, amely – mivel e jelek alapján az egyes emberek, vagy pontosabban: az emberek meghatározott csoportjai kulturáltságuk foka vagyis a természettől való távolságuk tekintetében megkülönböztethetők – megalapozottságát a természetre, azaz az ízlésre hivatkozva látszik igazolni, s a természetet, de a kiművelt természetet kívánja kifejezni. Egyetlen jel sem „pusztán” fizikai jelzés. A szájrúzs színét és vastagságát vagy egy mimikai

gesztust csakúgy, mint az arc vagy a száj rajzát közvetlenül egy társadalmilag jellemzett „erkölcsi arculat” vagyis „közönséges” illetve „disztingvált”, természetükből fakadóan „természetes” illetve természetükből fakadóan „pallérozott” lelkiállapotok jelölőiként értelmezik. Mivel társadalmi termékek, a testi tulajdonságok olyan észlelési kategóriák és társadalmi osztályozási rendszerek segítségével ragadhatok csak meg, amelyek nem függetlenek a különböző tulajdonságoknak az egyes társadalmi osztályok közötti eloszlásától: az érvényben levő rendszerek igyekeznek egymással szembeállítani – s egyszersmind hierarchikusan rendezni – a leggyakrabban az uralkodó csoportok körében fellelhető (tehát a legritkább) tulajdonságokat, és azokat, amelyek az uralkodó csoportoknak alávetettek körében a leggyakoribbak(4). A saját testünkről kialakított társadalmi képet – amellyel mindenkinek az első pillanattól fogva számolnia kell, ha azt akarja, hogy szubjektív képet nyerhessen a saját testéről (és, mélyebb szinten, saját maga-viseletéről) – egy olyan társadalmi osztályozási rendszer alkalmazása révén nyerjük, amelynek alapelve megegyezik azon társadalmi termékekével, amelyekre vonatkoztatják^), így aztán, ha a biológiai öröklődés logikája nem lenne független a társadalmi öröklődés logikájától, s nem nyújtaná néha éppen azoknak a legritkább testi tulajdonságokat (például a szépséget – amit gyakorta „végzetesnek” könyvelnek el, mert fenyegetheti a fennálló rendet), akik minden egyéb szempontból a legnincstelenebbek, vagy megfordítva, a biológiai tényezők szerencsétlen összejátszása nem fosztaná meg néha földünk „nagyjait” a pozíciójuknak mintegy kijáró testi tulajdonságoktól (mint például az öles termet vagy a szépség), a testek értéke-ára minden bizonnyal szigorúan tulajdonosuknak a többi alapvető tulajdonság eloszlási struktúrájában elfoglalt helyzetétől függően alakulna. Az a tény, hogy a testi tulajdonságok (például magasság, erő, szépség stb.) eloszlása részben független azon tulajdonságokétól, amelyek kijelölik a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetet, semmiképpen sem jogosít fel arra, hogy a testet – mint „másért-való” testet – létrehozó nembeli elidegenedésként fogjuk fel azt a viszonyt, amely az embereket a testükről társadalmilag kialakított képhez, a lényegi elemzés felidézte „elidegenedett testhez”, a nembeli testhez fűzi, hogy olyan „elidegenedésként” fogjuk fel, amit minden test elszenved észlelése és megnevezése pillanatában, vagyis akkor, amikor a többi ember tekintete és beszéde révén objektiválódik(ó). A társadalmilag objektivált test társadalmi termék; megkülönböztető tulajdonságait létrehozása társadalmi feltételeinek köszönheti, a társadalmi tekintet (regard) pedig nem az objektiváció egyszerű egyetemes és absztrakt képessége (mint a sartre-i tekintet), hanem olyan társadalmi ero, mely hatékonyságának egy részét mindig annak a ténynek köszönheti, hogy annál, akire irányul, mindig számíthat azoknak az észlelési és értékelési kategóriáknak az ismeretére, amelyekkel a megcélzottal kapcsolatban él. Az „elidegenedett test” par excellence tapasztalati tudomásulvétele, a feszélyezettség, és az ellenkező élmény, a fesztelenség, egyértelműen egyenlőtlen megoszlásban jut a különböző társadalmi osztályok tagjainak osztályrészéül. Ezek az élmények olyan személyeket feltételeznek, akik, miközben egyformán felismerik a legitim külalakról és magaviseletről kialakított képzetet, ugyanakkor igen egyenlőtlen mértékben rendelkeznek a megvalósításához szükséges „eszközökkel”. Annak esélyei, hogy az ember a saját testét a „kegyelmi állapot” és a szüntelen csoda felhangjaival élje meg, annál nagyobbak, minél inkább egyensúlyban van az eredendő tudás (némiképp abban az értelemben, amit az arisztokráciák tulajdonítottak az ,,eredet”-nek) a felismeréssel. Megfordítva: hogy az embert a testével (vagy beszédmódjával) kapcsolatban feszélyezettség, elfogódottság, rossz közérzet gyötörje, annak valószínűsége annál nagyobb, minél nagyobb a kettő (azaz: eredendő tudás és felismerés) közötti eltérés. Ilyen eltérést tapasztalunk például az uborka-fára frissiben felkapaszkodott és mindenáron érvényesülni akaró embereknél (úrhatnám polgároknál és kispolgároknál) az ideális és a tényleges test között, a vágyálmok teste és a között a, mint mondani szokás, „looking-glass self” között, amely a többi ember

reakcióiból tükröződik vissza felénk. Ezért van, hogy – bár ez nem a kispolgárok monopóliuma – a kispolgár a társadalmi világot kezdetben annak az embernek a feszélyezettségével, rossz közérzetével éli meg, aki úgy érzi, hogy teste és beszédmódja szüntelenül elárulják őt, aki, ahelyett, hogy belülről azonosulna testével és nyelvhasználatával, mindkettőt mintegy kívülről, a mások szemével szemléli; aki szünet nélkül felügyel magára, kijavítja, helyreigazítja magát és aki kétségbeesett kísérleteivel, hogy visszanyerje uralmát elidegenedett teste felett, éppen a kisajátításnak ad teret (állandóan „túlteljesít”, és önnön megnyilvánulásai túlzásba vitt javítgatásával ugyanúgy elárulja magát, mint ügyetlenségével). Szemben az elfogódottsággal, ami szándéka ellenére is kifejezi az objektivált és (gondoljunk csak a ragadványnevekre és csúfnevekre) a közösségi észlelés és minősítés korlátai közé végzetszerűen bezárt testet, s amit a mások róla való képalkotó tevékenységének még passzív és öntudatlan reakcióiban (például: el-pirulás) is alávetett test szüntelenül elárul, a. fesztelenség – a mások objektiváló tekintetével szemben tanúsított közöny, ami hatástalanítani képes e tekintetek erejét – feltételezi azt a magabiztosságot, amit annak a bizonyosságszámba menő tudata ad, hogy objektiválni tudjuk ezt az objektivációt, képesek vagyunk kisajátítani ezt a kisajátítást, saját testünk észlelésének normáit másokra is rá tudjuk kényszeríteni; röviden: hogy rendelkezünk mindazokkal az erőkkel, amelyek, jóllehet a testben ütnek tanyát s látszólag a testnek olyan speciális „fegyvereit” veszik igénybe, mint a báj gyakorolta vonzerő, lényegileg mégiscsak visszavezethetetlenek a testre(7). A báj és a karizmatikus erő, amivel valaki rendelkezik, arra való képességét jelenti, hogy kisajátítsa másoknak (elszigetelt egyéneknek vagy szélesebb csoportoknak) az ő való mivolta megragadására szolgáló képességét. Más szavakkal: arra való képességet, hogy saját testünk és lényünk objektív és közösségi eredetű képeként fogadtassuk el annak saját magunk által kialakított ábrázolatját; arra való képességet, hogy másokat – mint a szerelemben és a hiedelmek esetében – rá lehessen bírni az objektiválásra való nembeli képességükről való lemondásra, s olyan valakire történő átruházására, aki éppen ennek az objektivációnak lenne tárgya, s aki így – mivel saját maga számára is a másban megjelenő képpel azonos – külsővel nem rendelkező, létezésében tökéletesen igazolt, legitim, abszolút szubjektummá válik. A karizmatikus vezető, ahelyett, hogy – ahogy az a szimbolikus küzdelemben alulmaradottak esetében fennáll – saját maga számára is az lenne, aminek a többiek tartják, eléri azt, hogy az őt vezetővé választó csoport számára is azzá váljék, aminek saját maga véli magát. Ő teremti meg az őt magát megteremtő közvéleményt. Körüljárhatatlan, külső nélküli, abszolút lénnyé alakítja magát; mindezt a hatalomnak egy olyan szimbolikája révén, amire saját hatalma is részben épül, mivel lehetővé teszi számára, hogy létrehozza és másokkal is elfogadtassa saját objektivációját. De ellentétben azzal, amit a báj és a karizmatikus erő közötti analógia sugallhatna (vagy a testképnek, a „body image”-nek az a szociálpszichológiai elmélete, amely a majdnem mindig a személyiség erkölcsi tekintélyévé redukált tekintélyi hatalommal csak véletlenszerűen találkozik), a test észlelési és értékelési normáinak elfogadtatásáért vívott küzdelmek nem egyszerűsíthetők le egyének közötti küzdelmekre, amelyeknek valódisága (mint ahogy azt az interakcionisták is feltételezik) egészében az interakció struktúrájában gyökerezne. Csak akkor van jogunk „elidegenedett testről” beszélnünk, ha észrevesszük, hogy a „legitim” testről adott meghatározás (amit úgy foghatunk fel, mint a nemi, ám ugyanakkor – ettől elkülöníthetetlenül – egyben társadalmi azonosság megvalósítását) az osztályok közötti küzdelem tétje. Aki azon munkálkodik, hogy elfogadtassa vagy megvédje az egyéni identitás észlelése és értékelése társadalmi kategóriáinak valamely adott rendszerét, ezzel mindig annak érdekében tesz erőfeszítéseket, hogy elismertesse az egyénként vagy valamely csoport tagjaként hordozott megkülönböztető jegyek és azon életviteli stílus legitimitását, amelybe e jegyek beleilleszkednek. Pusztán annak mégoly öntudatlan szándéka alapján, hogy a polgárság (és a kispolgárság) új frakciói életre kívánják kelteni a saját szolgáltatásaikkal (étrend, testedzés, plasztikai sebészet stb.) illetve termékeikkel szemben támasztott igényt –

mindezt úgy, hogy létrehozása feltételeinek körén túlmenően is elismertetik a bennük megtestesülő (mert a megvalósításához szükséges eszközökkel per definicionem rendelkeznek) test-képet; illetőleg úgy, hogy ezen keresztül elérik norma és realitás, ideális és tényleges test eltávolodását(8) – nem érthetjük meg teljes egészében térítői buzgalmukat, hogy saját életvitelüket (és, sajátlagosabban, testhasználatukat) egyetemes normává kiáltsák ki. Az osztályok közötti harc tétjei között ott szerepel a szimbolikus uralom is (ami megnyilvánulásként a legőszintébben emberbaráti téríteni vágyás formáját is öltheti) vagy, ami ugyanazt jelenti, a legitimitás érzése, annak bizonyossága, hogy létezésünk terjesen jogosult: a legnagyobb előny, amit abból nyerhetünk, hogy saját magunkat példaként állíthatjuk mások elé végül is az, hogy példaképnek érezhetjük magunkat. De ez azt is jelenti, hogy a testről és a testhasználatról kialakított uralkodó meghatározás csak akkor fejti ki speciális tárgyfosztó hatását, ha nem ismerik fel ebbéli minőségében (azaz uralkodó meghatározásként) – ha másként nem hát a testi vagy kulturális szégyenkezés reakcióiban megnyilvánuló módon. Mint ahogy az a parasztoknál megfigyelhető – esetük egyébként határeset, mert az uralkodó életviteli stílusnak és a test legitim külalakjának rájukkényszerítésével önnön újratermelésük sajátos feltételeiben válnak fenyegetette (például amikor a paraszti gazdaság feje nem házasodik meg) illetőleg olyan osztályként való létezésükben, amely azonossága alapelveit saját maga képes meghatározni^) – az alulkerült osztályok autonómiájának talán egyik utolsó menedékét is, azt, hogy képesek a maguk számára érvényes képet rajzolni a „példaszerű” emberről, a test és a test-használat újfajta meghatározásának rájuk kényszerítése létében fenyegeti. Ahogy az egész paraszti életvitelt megingatja, ha kérdőre vonják a maga-viselet és a testi viselkedés paraszti módjának jogosultságát, úgy valószínűleg a társadalmi világról alkotott hitelesen populáris kép egyik alapelvét is veszély fenyegetné akkor, ha sikerülne megbontani a munkásosztály tagjainak a férfiasság értékeihez való kötődését (mely értékek a magukról mint osztályról kialakított tudat legautonómabb formái közé tartoznak (10), vagyis akkor, ha abban a fontos kérdésben, hogy milyen kép él bennük a testről, sikerülne elérni, hogy az alávetett osztály tagjai kizárólag az uralkodó osztály szemével, azaz a test és a test-használat domináns meghatározása függvényében nézzék és lássák magukat( 11). Ami ebben a küzdelemben kockán forog, az a társadalmi személyiség alapvető dimenziójának a testi maga-viseletnek a létrehozása társadalmi körülményeiben beállott változások hatására bekövetkező megváltozása (illetve azok a változások, amik a társadalmi rend gyökeres megváltozása nélkül is bekövetkezhetnek, nevezetesen a munka nemek szerint történő megosztása és a szexuális munkamegosztás). A testhez való viszony nem szűkíthető le egy, a testről alkotott képre, a test szubjektív leképezésére (a „body image” és a „body concept” kifejezéseket nagyjából egymás szinonimáiként alkalmazzák), ami lényegében a test mások által létrehozott és visszatükrözött objektív leképezéséből jönne létre (12). Az észlelési és értékelési sémák, amelyekre egy-egy társadalmi csoport a maga alapvető struktúráit építi (mint például: nagy/kicsi, erős/gyenge, kövér/sovány stb.) az első pillanattól fogva az ember és saját teste közé ékelődnek, mert azok a reakciók vagy képzetek, amiket teste másból kivált éppen ezen sémák mintájára jönnek létre. Minden olyan verbális vagy testi reakció, amely a nagy/kicsi, férfi/nő ellentétpárokra épít (mint a „nőben túl magasnak számít” és valamennyi ehhez hasonló kijelentés(13) alkalom arra, hogy egymással szerves összefonódásban jussunk birtokába a szóban forgó sémáknak (amelyek, mikor az ember a saját testére vonatkoztatva alkalmazza őket, ugyanilyen hatást váltanak ki, méghozzá tartósan) és saját testünk – e sémák által kiváltott – gyakorlati tudomásulvételének (aminek semmi köze a képalkotáshoz). Megjegyezhetjük egyébként, hogy – azon beruházásokból következően, amelyeknek a test a tárgya – az alapvető sémáknak a saját testünkre illetőleg azon testrészeinkre való alkalmazása, amelyekre e sémák a leginkább ráillenek, e sémák magunkévá tételének kitüntetett alkalmai. A testnek az alapvető sémák (vagyis a társadalmi univerzum legalapvetőbb struktúráinak,

nevezetesen a munkamegosztás – és sajátlagosabban: a nemek közötti munkamegosztás – struktúráinak magunkévá tett formái) alkalmazása nyomán születő tapasztalati tudomásulvétele, amit egyébként a saját testünkre adott – és ugyanezen sémák által kiváltott – reakciók újra és újra megerősítenek, szolgál a testhez való azon tartós és általánosított viszony létrehozásának alapjául, amely a maga részéről aztán sajátlagosan meghatározza a testi fellépést. Ez az, testhez való, fokozatosan elsajátított viszony, amely megadja a testnek a maga társadalmi meghatározottságú arculatát, nem egyéb, mint a maga-viseletnek, a test mások számára történő bemutatásának átfogó módja, amiben, egyebek között, a tényleges és (az észlelési sémák valamely sajátos osztálya által definiált értelemben) legitim test közötti sajátos – megfelelési vagy meg nem felelési – viszony fejeződik ki; vagy, ha úgy tetszik, a különböző interakciók esélyeinek az az öntudatlan előlegzése, ami maga jórészt meghatározza az esélyek alakulását (s ami olyan személyiségvonásokban nyilvánul meg, amelyeket közönségesen mint magabiztosságot, önbizalmat stb. tartanak számon)(14). Abból a tényből, hogy a társadalmi osztályozás sémái, amelyeken keresztül a test „leképezése” és értékelése a gyakorlatban történik, mindig a munka társadalmi és nemek szerinti megosztásának kettős alapzatára épülnek – ebből a tényből következően a testhez való viszony a nemtől illetőleg attól függően alakul, hogy a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely függvényében milyen formákat ölt a nemek közötti munkamegosztás, így például a „nagy” és a „kicsi” közötti különbségtevés, mely ellentétpár (mint azt számos kísérlet bizonyította már) egyike az emberek saját testük valamint saját testükhöz való viszonyuk észlelése alapelveinek(15), nemek szerint különbözően alakul. Mi több, a két nem jellemzőinek összessége is e szembeállítás logikája szerint rendeződik el (a nemek szerinti munkamegosztásról érvényben levő uralkodó kép a férfinak tulajdonítja az uralkodó helyzetet; a férfi a nő védelmezője, aki a nőre felügyel – olyan értelemben is, hogy felülről néz le rá – stb.)(16) és minden jel arra utal, hogy ez a szembeállítás osztályonként különböző formákat ölt. Ε társadalmi osztályonként különböző formák pedig annak mértékében különböznek, hogy milyen erővel és határozottsággal érvényesül a gyakorlatban – sa beszéd -fordulatokban – a nemek közötti különbségtétel (s itt fokozati különbségeket találunk a „tökös gyerek”/”buzeráns” átmenetet nem ismerő dichotómiájától egészen a végletek közötti átmenetet megfogalmazni képes kontinuumig) illetőleg hogy milyen formákat ölt a tényleges és a legitim test közötti kompromisszum (mindazokkal a nemi jellegzetességekkel, amelyeket az egyes társadalmi osztályok az utóbbinak tulajdonítanak) annak érdekében, hogy alkalmazkodjék egy adott osztály létfeltételeiben benne foglalt kényszerítő szükségszerűségekhez. Jegyzetek 1. Annak a gyakorlati vagy racionalizált tudásnak, amely lehetővé teszi, hogy a fiziognómiai jellemzőkhöz „pszichológiai” vagy „erkölcsi” tulajdonságokat társítsunk, éppen a külalak és a személyiségvonások közötti megfelelések vagy párhuzamok tételezése szolgál kiinduló elvül. 2. A test még akkor is beszél, amikor nem akarnánk: például az érintkezés kezdeti szakaszában, amelynek során – mint már gyakorta rámutattak – az óvatosság arra késztet, hogy korlátozzuk a kommunikáció mértékét, s e célból a banalitások és közhelyek eszköztárából merítsünk. 3. A test éppen ezért nemcsak a jelenlegi pozícióra utal, hanem a megtett pályaívre is. 4. Ez azt jelenti, hogy az észlelt testre alkalmazott rendszerezések (kövér/sovány, erős/gyenge, nagy/kicsi stb.), mint minden esetben, úgy ezúttal is egyszerre önkényesek (a női szépség fogalma, például, eltérő gazdasági és társadalmi összefüggésekbe ágyazottan, épp úgy kapcsolódhat a légiességhez, mint a vaskossághoz) és szükségszerűek, vagyis egy meghatározott társadalmi rend speciális logikáján alapulók. 5. Az erkölcs és az esztétika terepén működő ellentétpárok többsége alapformájában

közvetlenül a ,,külső”-re vonatkozik (például: nehézkes/könnyed, durva/finom, nagy/kicsi). 6. Jean-Paul Sartre: L’Être et le néant. Párizs 1943. 404–427.1. 7. Ennek megfelelően kell Dannenmaier és Thumin kísérletének eredményeit is értelmeznünk. A kísérletben résztvevőknek emlékezetből kellett megbecsülniük ismerős személyek magasságát. A megkérdezettek hajlamosak voltak annál inkább túlbecsülni az ismerősök magasságát, minél nagyobb volt szemükben azok tekintélye. (W. D. Dannenmaier– F. J. Thumin: „Authority Status as Factor in Perceptual Distortion of Size”. Journal of Social Psychology. 1964. 63. 361–365.1.) Minden arra látszik utalni, hogy az a logika, mely szerint „nagyjaink” nagyobbnak látszanak, igen általános formában érvényesül, s bármilyen típusú tekintélyről legyen is szó, annak olyan vonzereje van, amit együgyűség lenne az érdekek mozgatta szolgalelkűség hatásaira visszavezetni. Ezzel magyarázható, hogy a politikai kritika mindig igénybe vette a karikatúrát, a test-kép eltorzítását, azzal a céllal, hogy megtörje vele a varázst és nevetségbe fullassza a tekintély-átvitel hatásának alapvető mozgatórugóját. 8. Az olvasó az új uralkodó morál létrehozása és elfogadtatása feltételeinek elemzését megtalálhatja korábbi munkáinkban. (Például P. Bourdieu–Y. Delsaut: „Le couturier et sa griffe. Contribution à une théorie de la magie”. Actes de la recherche en sciences sociales, 1. 1975. január. P. Bourdieu–M. de Saint-Martin: „Anatomie du goût”. Actes de la recherche en sciences sociales, 5. 1976. október.) 9. Lásd P. Bourdieu: „Célibat et condition paysanne”. Études rurales, 5-6. 1962. 32-136. 1. 10. Az a hely, ami az alsóbb osztályoknak saját hovatartozásukról kialakult képben a férfiasságnak jut – és itt a férfiasság legalább annyira jelent erőt és küzdőképességet (valamint bátorságot és tűrőképességet) mint a szexualitás porondján elért teljesítményt – kétségtelenül logikusan összefügg azzal a ténnyel, hogy az osztályharcban az alsóbb osztályoknak nincs más fegyverük, mint munkaerejük visszatartása és küzdőképességük. (A nemek közötti munkamegosztásra való rejtett hivatkozás, ami a személyes vagy közösségi „önazonosítás” mögött meghúzódik – mint mikor egy, a foglalkozásokat osztályozó munkás „ezek mind homokosok!” felkiáltással mindenkit egy kalap alá sorol, aki nem kétkezi, fizikai munkát végez – nem annyira a gyakorlat tisztán nemi hovatartozás szerinti dimenziójára utal, mint a nemekhez mondhatni „szabályszerűen” hozzárendelt erényekre és képességekre, vagyis inkább az erőre és gyengeségre, bátorságra és gyávaságra, mintsem az aktivitásra és passzivitásra vagy a tevékeny erőre és tehetetlenkedésre. 11. Ε vonatkozásban, mint annyi más, politikailag kidolgozatlan, ám legalább ennyire fontos terepen, kizárt a rákényszerítő hatásnak való minden közösségi jellegű ellenállás, ami vagy arra vezethetne, hogy az uralkodó osztályozási rendszerben negatív értékkel felruházott tulajdonságok pozitív értékként jelentkezzenek (a „black is beautiful” logikájának megfelelően) vagy pedig arra, hogy új, pozitívan értékelt tulajdonságokat keltsen életre. Az alulkerültek számára tehát nem marad más, mint vagy az, hogy hívek maradjanak önmagukhoz illetőleg tágabb csoportjukhoz (ami mindig azzal a kockázattal jár, hogy megismerhetik a szégyenkezés fájdalmait), vagy pedig az, hogy egyéni erőfeszítések révén elsajátítsák az uralkodó modellt, ami szögesen szemben áll azzal a törekvéssel, amely a társadalmi identitás közösségi jellegű ellenőrzésére törekszik (ez a törekvés kap például hangot az amerikai feministák közösségi lázadásának a „natural look” mellett ihtet tevő jelszavaiban). 12. A szociálpszichológia az elsajátítás, a beépítés dialektikáját majdnem mindig a reprezentációk szintjén kezeli, a következő sorrendiség tételezésével: 1. „body image” (vagy „body concept”) – mint a csoport (szülők, kortárs-csoport stb.) által létrehozott leíró és normatív visszacsatolás; 2. „self image” vagy „looking-glass self”, amit az ember a maga társadalmi hatóképességéről (vonzerő, báj stb.) kialakít és ami az önbscslés (self-esteem) meghatározott mértékét feltételezi. (Ez a redukció jelentős részben annak tudható be, hogy a

szociálpszichológia a csoportot a maga absztrakt mivoltában, a társadalmi téren és az egymással interakcióba lépő egyedeken kívül tételezi, tökéletesen megfeledkezvén arról, hogy az észlelési és értékelési kategóriákban, vagyis a testről kialakult legitim képben a társadalmi struktúra mindig teljes egészében jelen van.) 13. Gondoljunk csak minden, az alábbiakhoz hasonló ítéletre: „Egy lány számára nagyon kínos (egy arcát elcsúfító) forradás”. Vagy „Ha fiú, akkor nem olyan nagy baj”. Ami a két nem sajátosan különböző osztályozási elvei (erős/gyenge, nagy/kicsi, szép/csúnya, magas/alacsony stb.) hierarchiájának létezését hangsúlyozza ki, amely férfiakra és – fordítottan – nőkre egyaránt érvényesen működik. 14. Ismeretlenek (különösen ellenkező nemű ismeretlenek) közötti kapcsolat létrehozása mindig különösen kedvező alkalom arra, hogy működni lássuk a siker azon objektív esélyeinek spontán előlegzését, mely esélyektől – a bármely társadalmi kapcsolat létrehozásában rejlő kockázat tényéből következően – a kapcsolat megmaradása és a sikeres kimeneteléhez fűződő esélyek egyaránt függenek. 15. A társadalmi világhoz és a benne – szerintünk – elfoglalt helyhez való viszonyról mi sem árulkodik jobban, mint az, hogy milyen helyet tulajdonítunk benne testünknek, milyen helyet foglalunk el benne (ténylegesen vagy potenciálisan) a testünkkel. (Lásd ezzel kapcsolatban S. Fisher–C. E. Cleveland: Body Image and Personality. Princeton – New York 1958.) 16. Egy Seymour Fishertől kölcsönzött megfigyelés szerint a férfiak többnyire azon testrészeikkel elégedetlenek, amelyeket túl „kicsinek” tartanak; míg a nők hajlamosak önkritikus észrevételeikkel azon testrészeiket illetni, amelyek szemükben túl „nagynak” tűnnek.

A VALLÁSI MEZŐ KIALAKULÁSA ÉS STRUKTÚRÁJA „Az ember – mondta Wilhelm von Humboldt – a tárgyakat főként (noha azt is mondhatnók, kizárólag, hiszen érzelmei és cselekedetei egyaránt képzeleteitől függenek) a nyelv révén észleli. Miközben önnön életéből kibontja nyelvét, egyúttal bele is gabalyodik; mindegyik nyelv bűvös kört von a nép köré, amely beszéli, kört, amelyből csak úgy tud kitörni, ha egy másik körbe ugrik át(l). Ez az elmélet, mely a nyelvet a megismerés eszközének tekinti, s melyet Cassirer valamennyi „szimbolikus formára”, jelesül a szertartás és a mítosz szimbólumaira, vagyis a nyelvként felfogott vallásra is kiterjesztett, érvényes az elméletekre és sajátlagosan a valláselméletekre is, ha ezeket eszköznek tekintjük tudományos tények megkonstruálásához. Minden úgy történik, mintha a nagy valláselméletek implicit feltétele lenne mindazon elvek és tények figyelmen kívül hagyása, amelyek a vallási tények másféle felépítését is lehetővé teszik. Ezek a nagy valláselméletek, amiként ez a továbbiakból kitűnik, három olyan pólus köré rendeződnek, amelyek Marx, Weber és Durkheim nevével fémjelezhetők. Ha úgy akarunk egyik vagy másik bűvös körből kiszabadulni, hogy ne egy újabb körben találjuk magunkat, vagy hogy ne kelljen ilyenformán örökké egyik körből a másikba ugrálnunk, vagyis ha az iskolás kompilációnak vagy az eklektikus zagy-vaságnak tett engedmény nélkül akarjuk szerves egységbe foglalni a különféle részleges és egymást kölcsönösen kizáró elméletek eredményeit (amelyek ma éppúgy nem haladhatók meg, mint az elméleteket egymással szembeállító antinómiák), akkor arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk a különböző elméletek mértani helyét, vagyis azt a pontot, ahonnét egyszerre tekinthető át mindaz, ami a három nézőpontból látható, sőt az is, ami ezekből már nem látható. Az első hagyomány abból az objektív vagy tudatos szándékból keletkezett, amely a kanti ismeretelmélet legáltalánosabb formában felvetett problémájára keres tudományos feleletet; ezt a formát maga Cassirer fogalmazta meg, amikor megkísérelte annak a funkciónak a meghatározását, amelyet a nyelv, a mítosz (vagy a vallás), a művészet és a tudomány töltenek be az „objektivitás különféle területeinek” kialakításában^). Ez a hagyomány – azon elsődleges közmegegyezés nevében, amely a jelek jelentésének és a világ (jelekkel megalkotható) jelentésének összhangját feltételezi – a vallást nyelvként, tehát kommunikációs és ismeretszerzési eszközként, azaz, még pontosabban, strukturált (vagyis strukturális elemzésre alkalmas) és strukturáló szimbolikus közegként tárgyalja. Ez az elméleti szándék Durkheimnél egészen nyíltan jelentkezik. Durkheim ugyanis a vallásszociológiát a tudásszociológia egy összetevőjének tekintette, s így az apriorizmus és az empirizmus ellentétét egy „tudásszociológiái elmélet” révén kívánta meghaladni(3). Ez utóbbi viszont nem egyéb, mint a szimbolikus formák szociológiája, a kanti apriorizmus „pozitív” és „empirikus” megalapozása^). Noha már számtalanszor utaltak rá, a kutatók többnyire mégis figyelmen kívül hagyják, milyen sokat köszönhet az etnológiai strukturalizmus a durkheimi iskolának, így nem csoda, ha olyik filozófus valósággal elámul tulajdon éleselméjűségén, amikor néhol, mint például Lévi-Strauss A vad gondolkodás című művének „A totemikus osztályozás logikája” című fejezetében is, a kanti problematika csöke-vényét fedezi fel(5). Az ilyen tanulmányok ugyanis, bár a korábbiaknál sokkal alaposabban, még mindig az „osztályozás primitív formáinak” durkheimi, tehát kanti problémájára válaszolnak(6), S ez nemcsak azért van így, mert a spiritualista illem és az értelmiségi jó modor együttes cenzúrája annyira háttérbe szorította a durkheimi iskola alapvető vívmányait, hogy ezek a választékos társalgásban csak a Saussure-i nyelvészet illedelmesebb köntösében jelenhetnek meg(7), hanem azért is, mert éppen az a strukturalista tudomány legjelentősebb érdeme, hogy kidolgozta azokat az elméleti és módszertani eszközöket, amelyek gyakorlati segítséget adnak a mítoszok és szertartások benső, immanens logikájának feltárására irányuló szándék megvalósításához. Noha ez a szándék már Schelling Philosophie der Mythologie című

előadás-sorozatában is megfogalmazódott, amely a mítosz „allegorikus” értelmezésével szemben a mítosz „tautegorikus” értelmezése mellett tör lándzsát, mégis kegyes óhaj maradt volna csupán, ha – a strukturalista nyelvészet jóvoltából – a strukturált struktúraként értelmezett mítosz iránti érdeklődés nem oltja ki a strukturáló struktúraként, vagyis a világ strukturáló elveként (illetőleg „szimbolikus formaként”, „primitív osztályozási formaként” vagy „mentalitásként”) felfogott mítosz iránti érdeklődést. Mindamellett, bár az „allegorikus” értelmezés érdekében ideiglenesen figyelmen kívül hagyhatjuk a mitikus, rituális vagy vallási rendszerek gazdasági és társadalmi funkcióit, ha ezek elemzése meggátolja a strukturalista módszer alkalmazását, nem kétséges, hogy e módszertani álláspont annál meddőbb és veszélyesebb, minél jobban eltávolodunk az osztálytársadalmaknál differenciálatlanabb társadalmak szimbolikus termelésétől, illetőleg a legkevésbé differenciált szimbolikus termékektől (ilyen például az egymást követő névtelen nemzedékek kollektív munkájának gyümölcse: a nyelv)(8). A szemiológia – sohasem foglalkozva saját módszertani kiváltságainak társadalmi előfeltételeivel – azon egyszerű ténynél fogva, hogy beláthatatlan horizontot nyit annak a módszernek, amely a fonológiában és a „mitológiában” találja meg legtermékenyebb és legszigorúbb alkalmazását, ki nem mondva, minden szimbolikus rendszert egyszerű ismeretszerzési és kommunikációs rendszerként tárgyal, holott ez a posztulátum, ha szigorúan vesszük, csak a nyelv fonológiai szintjén érvényes. Ezért azután könnyen hajlik arra, hogy minden esetben a konszenzus elméletével dolgozzon, amit a jelentésnek juttatott elsődleges szerep eleve magában foglal, és amit Durkheim nyíltan kifejt a „kollektív képzetek” és különösen a vallási „osztályozási formák” logikai és társadalmi integrációs funkciójának elméletében(9). Mivel minden szimbolikus rendszer egyetlen felosztási elv következetes alkalmazásának köszönheti struktúráját (amint ez a vallás esetében ugyancsak szembeötlő), s mivel ezek a rendszerek csak antagonisztikus osztályokra bontva tudják tagolni a természeti és társadalmi valóságot, vagyis mivel a jelentést és e jelentés általános megértését a bekebelezés és a kizárás logikájával idézik elő, már struktúrájuknál fogva is roppant alkalmasak arra, hogy egyidejűleg bekebelező és kizáró, egyesítő és elválasztó, egybefoglaló és megkülönböztető funkciókat töltsenek be. Ezek a szó durkheimi vagy „strukturális funkcionalista” értelmében vett „társadalmi funkciók” annál könnyebben változnak át politikai funkciókká, minél szorosabban függ a világ elrendezésének logikai funkciója (amelyet a mítosz, társadalmilag differenciálatlanul, úgy töltött be, hogy önkényes és rendszeres szétválasztást hajt végre a dolgok között) a társadalmi megkülönböztetésnek és társadalmi különbségek legitimációjának társadalmilag differenciált funkciójától, vagyis minél jobban fedik (a szó mindkét értelmében) a vallási ideológia megosztásai a társadalmak konkurrens vagy antagonisztikus csoportokra vagy osztályokra való megosztását. Az a gondolat, hogy a szimbolikus rendszerek, tehát a vallás, a művészet, sőt a nyelv is hatalomról és politikáról, azaz – de most már egészen más értelemben – újfent rendről beszélhetnek, idegen azok számára, akik a szimbolikus tények szociológiáját a tudásszociológia egyik dimenziójának tekintik. Nem kevésbé idegenül állnak azonban e rendszerek struktúrája és nyelvi szerkezete (szintaxisa) előtt azok, akik, a szimbolikus tények szociológiáját a hatalom szociológiájával azonosítva, csak e rendszerek mondanivalójával (tematikájával) foglalkoznak. És ez nem is lehet másként: mindegyik elmélet ugyanis csak akkor értheti meg igazán azt a szempontot, amelyet meg akar érteni, ha meghaladja azt az episztemológiai akadályt, amely, a spontán szociológia rendjében, valójában nem más, mint annak a szempontnak a megfelelője, amelyet a kiegészítő és ellentétes elmélet hoz létre, ilyenformán az a látszólagos megfejtés, amelyet a mítosz minden „allegorikus” (vagy külső) értelmezése – tehát a csillagászati, meteorológiai, pszichológiai, mélylélektani vagy éppen a szociológiai értelmezések, továbbá a Malinowski-féle egyetemes, de üres funkciókkal való

magyarázat – oly olcsón kínál, legalább annyira közrejátszottak a „tautegorikus” vagy strukturális értelmezés megakadályozásában, mint az összefüggéstelenség és az abszurditás érzete, amely csak megerősítette azt a hajlandóságot, hogy e látszólag önkényes beszédmódban az Urdummheit, a „primitív ostobaság” megnyilatkozását, vagy legfeljebb a filozófiai gondolkodás kezdetleges formáját, illetve – ahogyan Platón nevezte – a „falusi tudományt” lássák. Minden jel szerint még Lévi-Strauss is csak minden külsődleges értelmezés radikális, azaz hiperbolikus (túlzó) megkérdőjelezésével tudott elsőül áthaladni a „túl könnyű”, mert naivul analogikus magyarázatok csalfa délibábján, és ez egészen odáig vitte, hogy még a gondolatát is elvesse a szimbolikus rendszerek struktúrája és a társadalmi struktúra közt fennálló viszonynak. „A pszichoanalitikusok – írja Lévi-Strauss – s egyes etnológusok is már a szociológiától és a pszichológiától kölcsönzött értelmezésekkel kívánják felcserélni a kozmogóniai és naturalista értelmezéseket. Ez azonban túlontúl leegyszerűsíti a dolgot. Mihelyt valaki, egy gonosz nagyanya például, fontos szerepet kap egy mitológiai rendszerben, rögtön kész a magyarázat, hogy ebben a társadalomban a nagyanyák ellenségesek unokáikhoz. A mitológiát így a társadalmi struktúra és a társadalmi viszonyok egyszerű visszatükröződésének tekintik”(10). Nem kevésbé nyilvánvaló, hogy amikor Max Weber eleve azt tételezi, hogy a mágikus vagy vallási tevékenységek evilági (diesseitig) jellegűek, s teljesítésük célja „az élet meghosszabbítása”(l 1), nemcsak arról mond le, hogy a vallási üzenetet – Lévi-Strauss módjára – „értelmi” (nem pedig „érzelmi” vagy gyakorlati) cselekedtek eredményeként ragadja meg, hanem arról is, hogy megvizsgálja: vajon milyen ismeretelméleti és logikai funkciói vannak az általa szinte rendszerszerűnek tekintett egységnek, amely a lét alapvető kérdéseire adott válaszokból kialakul. Ugyanakkor épp ez az eljárás teszi lehetővé Max Weber számára, hogy – egyrészt – azok vallási érdekeivel hozza összefüggésbe a mitikus beszédmód tartalmát (sőt, szintaxisát is), akik ezeket termelik, hirdetik és befogadják, másrészt és mélyebben, hogy a vallási hiedelmek és gyakorlatok rendszerét az üdvjavak monopóliumáért versengő szakértői csoportok, illetőleg a fenti szolgáltatásokban érdekelt különféle osztályok stratégiáinak áttételes kifejeződéseként értelmezze. Max Weber, aki egyetért Marxszal abban, hogy a vallás – minthogy megkönnyíti (hogy mi is az ő nyelvén beszéljünk) az „uralkodók” hatalmának és az „elnyomottak leigázásának legitimációját” – elősegíti a társadalmi rend fennmaradását, itt ad módot annak a leegyszerűsítő alternatívának az elkerülésére, amelyből legbizonytalanabb elemzései születtek. Ez az alternatíva a mitikus vagy vallási beszédmód illuzórikus autonómiájának szembeállítása azzal a leegyszerűsítő elmélettel, amely e beszédmódokban csak a társadalmi struktúrák közvetlen visszatükröződését látja; miközben fölfedezi a vallási tevékenység jelentőségét, amelyet mindkét ellentétes és egymást kiegészítő álláspont figyelmen kívül hagyott, s amelyet azok a termelők és igehirdetők fejtenek ki, akiket intézményes vagy nem intézményes hatalmuk feljogosít arra, hogy meghatározott típusú gyakorlattal és beszédmóddal elégítsék ki bizonyos társadalmi csoportok sajátos szükségleteit, Max Weber a (vallási) szakemberek testületének történelmi kialakulásában leli meg a vallás viszonylagos autonómiájának az alapjait, amelyet, bár korántsem vonja le valamennyi következményéül2), a marxista hagyomány sem vitat. Ε felfedezésével Weber a vallási ideológia termelésének elevenébe, vagyis annak az ideológiai alkímiának a legsajátosabb (bár nem éppen legvégső) lényegéhez vezet le bennünket, amely úgy igazolja a társadalmi viszonyokat, hogy természetfeletti viszonyokká, azaz a dolgok természetében rejlő viszonyokká változtatja őket. S itt elég, ha azt a durkheimi kérdést, hogy milyen „társadalmi funkciókat” tölt be a vallás az egész „társadalmi szervezet” számára, abban a formában fogalmazzuk újra, hogy milyen politikai funkciókat tölt be a vallás, tisztán szimbolikus hatékonysága révén, egy meghatározott társadalmi formáció különböző osztályai számára, hogy e két részleges és egymást kölcsönösen kizáró hagyomány közös gyökeréig hatoljunk. Ha nemcsak a gondolkodási, észlelési, értékelési és cselekvési sémák társadalmi eredetének

durkheimi hipotézisét vesszük komolyan, hanem az osztály tagozódás tényét is, akkor szükségszerűen ahhoz a feltevéshez jutunk, hogy a társadalmi struktúrák (tehát a hatalom struktúrái) és a gondolkodási struktúrák között kell valamiféle megfelelésnek lennie, ami a szimbolikus rendszerek struktúrája, vagyis a nyelv, a vallás, a művészet stb. közbeiktatásával jön létre. Pontosabban: a vallás elősegíti, hogy (rejtett módon) a hívekre erőszakolják a világ, s kivált a társadalom észlelésének és elgondolásának strukturáló elveit – amennyiben a gyakorlatoknak és képzeteknek olyan rendszerét kényszeríti a hívekre, amelynek struktúrája objektíve ugyan a hatalom-megoszlás elvére épül, ám mégis a kozmosz természeti– természetfeletti struktúrájaként jelenik meg. 1. A VALLÁSI TEVÉKENYSÉG MEGOSZTÁSÁNAK FEJLŐDÉSE, VALAMINT A VALLÁSI GYAKORLATOK ÉS HIEDELMEK MORALIZÁLÓDÁSA ÉS RENDSZEREZŐDÉSE 1. Azok a technológiai, gazdasági és társadalmi változások, amelyek a városok kialakulásával és fejlődésével, jelesül a munkamegosztással, valamint a szellemi és a kétkezi munka elválásával kapcsolatosak, együttesen alkotják annak a két folyamatnak az előfeltételét, amelyek csak kölcsönös függőségben, illetve kölcsönhatásban teljesedhettek ki. Ε két folyamat egyike a viszonylag önálló vallási mező fokozatos kialakulása, másika a vallási hiedelmek és gyakorlatok lassú „moralizálódása” és „rendszereződése”. A világvallások megjelenése és fejlődése ugyanis elválaszthatatlan a városok megjelenésétől és fejlődésétől: a város és a vidék ellentéte alapvető fordulópontot jelent a vallástörténetben, s egyidejűleg magával hozza az ilyenfajta morfológiai változásoknak kitett társadalmakat érintő egyik legalapvetőbb vallási megosztást. Marx A német ideológia című művében, miután megállapította, hogy „az anyagi és szellemi munka legnagyobb megosztása a város és a falu különválása”, ezt írja: „A munka megosztása csak attól a pillanattól válik valóban megosztássá, amikor bekövetkezik az anyagi és szellemi munka megosztása. Ettől a pillanattól kezdve a tudat valóban azt képzelheti, hogy valami más, mint a fennálló gyakorlat tudata, hogy valóságosan képzelhet valamit anélkül, hogy valamit valóságosan képviselne – ettől a pillanattól kezdve módjában áll, hogy emancipálja magát a világtól, és áttérjen a »tiszta« elmélet, teológia, filozófia, erkölcs stb. kialakítására”(13). Aligha szükséges a paraszti életmód valamennyi jellemzőjét felsorolnunk, hogy lássuk, mennyire megnehezítik a vallási gyakorlatok és hiedelmek „racionalizálását”. Nem árt azonban, ha megemlítjük a természetnek való kiszolgáltatottságot, ami „természetimádásra” késztet(14), a mezőgazdasági munka időbeli struktúráját, amely, időszakos tevékenység lévén, különösen ellenszegül minden számításnak és ésszerűsítésnek(15), s végül a vidéki lakosság térbeli megosztottságát, amely megnehezíti a gazdasági és szimbolikus cserekapcsolatokat, s ezzel a közös érdekek tudatosulását. S fordítva: az urbanizációval párhuzamos gazdasági és társadalmi változások (gondoljunk akár a természeti véletlenektől viszonylag független, s így aránylag racionalizált és racionalizálható tevékenységekre, a kereskedelemre, s főként a kézművességre, vagy a szellemi és spirituális individualizmusnak arra a fejlődésére, amelyet az tett lehetővé, hogy helyileg tömörültek azok az egyének, akik kiszakadtak a régi társadalmi struktúrák hagyományainak fojtó szorításából) feltétlenül kedveznek a vallási szükségletek fokozatos „racionalizálódásának” és „moralizálódásának”. „A polgárság gazdasági léte – jegyzi meg Max Weber – olyan munkára épül, mely folyamatosabb és racionálisabb (vagy legalábbis gyakorlatilag racionalizáltabb) a mezei munka időszakosságához képest. Elsősorban ez teszi lehetővé, hogy a kézműves »kiszámítsa« és »megértse«, milyen kapcsolat áll fenn a cél, az eszközök, valamint a siker és a kudarc között.” Ahogyan eltűnik a „közvetlen kapcsolat a természeti hatalmak élő és plasztikus valóságával ... ezek a hatalmak, minthogy közvetlenül már nem érthetők többé, problémává alakulnak”, s felmerül „a lét értelmének racionalista kérdése”: a vallási élmény megtisztul, az ügyféllel való közvetlen kapcsolat pedig morális értékekkel gazdagítja a kézműves vallásosságát(16). Max Weber igazi érdeme

azonban abban rejlik, hogy kimutatta: az urbanizáció – a vele kapcsolatos változásokkal együtt – annyiban járulhat hozzá a vallás „racionalizálódásához” és „moralizálódásához”, amennyiben, és csak amennyiben az üdvjavakkal gazdálkodó szaktestület kialakulását is elősegíti. „A vallási jelenségek »interiorizálódási« és »racionalizálódási« folyamata, főként etikai kritériumok és imperatívuszok vezetése, továbbá az isteneknek olyan etikai hatalmakká való átalakítása, amelyek az etikai törekvések megőrzése érdekében is követelik és jutalmazzák meg a »jót« és büntetik meg a »rosszat«, végül a »bűn« tudata és a »megváltás« vágya, mindezen vonások általában az ipari munka fejlődését követve alakultak, többnyire az urbanizációval szoros összhangban. Mindazonáltal nincs szó egyértelmű függőségi viszonyról: a vallás racionalizálásának megvan a maga normatív jellege, amelyre a gazdasági körülmények csupán »fejlődésvonalként« (Entwicklungswege) hatnak, és amely mindenekelőtt önálló papi testület kialakulását feltételezi”(17). A zsidó vallás fejlődése abban a Palesztinában, amely jelentős kulturális központjai ellenére sem dicsekedhetett az egyiptomihoz és a mezopotámiaihoz fogható városi és ipari fejlődéssel, azért volt mégis „etikai-racionális”, mert – a mediterrán polisztól eltérően, amelynek (részint Homérosz hatására, de főként azért, mert nem rendelkezett hierokratikusan megszervezett és funkciója ellátására kiképzett papi testülettel) sohasem volt racionalizált vallása – a régi Palesztinának városlakó papsága volt. Pontosabban: a Jahve-kultusz azért arathatott győzelmet a szinkretizmus felett, mert a városlakó papság érdekeinek találkozása azon új típusú vallási érdekekkel, amelyek az urbanizáció következtében keletkeztek a laikusok körében, elhárította azokat az akadályokat, amelyek általában gátolják az egyistenhit felé haladást. Ezeket az akadályokat egyrészt „a papság hatalmas szellemi és anyagi érdekei támasztották, amely érdekelt lévén a különféle istenek kultuszában”, ellenezte a kisebb üdvözülési vállalkozásokat felszámoló „koncentrációs” folyamatot. Másrészt nehezítette az egyistenhit kialakulását „a laikusoknak egy olyan – közel található – vallási objektumhoz fűződő vallási érdeke, amely objektumot mágikusan befolyásolni lehet”(18). A politikai helyzet súlyosbodásával azonban a zsidókat, akik sorsuk jobbra fordultát már csak az isteni parancsnak való teljes engedelmességtől remélhették, nem elégítették ki többé a kultusz különféle hagyományos formái, s különösen nem a kétértelmű és titokzatos válaszokat adó orákulumok. így kialakult a szükséglet az isteni akarat megismerését szolgáló racionálisabb módszerek és olyan papok iránt, akik képesek e módszereket a gyakorlatban alkalmazni. Ε kollektív igény (amely, mivel a konkurrens kultuszok megsemmisítésére törekedett, történetesen egybeesett a leviták objektív érdekeivel), illetve a magánszemélyeket szolgáló papok partikuláris érdekei közt kirobbant konfliktus olyan megoldásra lelt a papi hivatás központosított és hierarchizált intézményében, amely úgy óvta meg valamennyi pap jogait, hogy nem került ellentmondásba egy monopolisztikus Jahve-kultusz bevezetésével Jeruzsálemben. 1. 2. Ez a folyamat, amely kifejezetten a vallási javak termelését, újratermelését és terjesztését biztosító intézmények megszületéséhez, valamint ezeknek az intézményrendszereknek – a gazdasági körülményektől viszonylag független – differenciáltabb és bonyolultabb struktúrájához, tehát egy viszonylag önálló vallási mező kialakulásához vezet, a vallási gyakorlatoknak és képzeteknek azzal a rendszereződő és moralizálódó folyamatával párhuzamos, amely az objektíve (kvázi) rendszerként működő mítoszt kifejezetten rendszerezett (kvázi) rendszerként működő vallási ideológiává változtatja. Ezzel egyidejűleg a tabu és a bűnnel való mágikus fertőzöttség vagy a mana (személytelen varázserő), továbbá az önkényes és kiszámíthatatlan bosszúálló isten olyan jó és igazságos istenné válik, aki biztosítéka és védelmezője a természet és a társadalom rendjének. A valódi egyistenhit (szemben a „monolátriával”, amely csupán a többistenhit egyik válfaja) fölöttébb ritka a primitív társadalmakban, és, Paul Radin szerint, az erősen szervezett papi testület megjelenéséhez kapcsolódik. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyistenhit teljesen ismeretlen a gyűjtögető, halászvadász gazdaságra épülő társadalmakban, csak azoknak a

társadalmaknak az uralkodó osztályaiban alakul ki, amelyek a fejlett mezőgazdaságon és az osztálytagozódáson alapulnak. Ilyen társadalmak például Nyugat-Afrika egyes törzsei, a polinéziaiak, valamint a dakota és winnebagó indiánok. Ε társadalmakban ugyanis a munkamegosztás általános fejlődését az uralmi, s kiváltképpen a vallási munkamegosztás fejlődése kíséri(19). Ha a gazdasági és társadalmi változások közvetlen és azonnali okozatának tartjuk ezt a rendszereződési és moralizálódási folyamatot, figyelmen kívül hagyjuk, hogy – valamiféle kettős tagadás, vagyis a mítoszok fejlődését elősegítő negatív gazdasági körülmények felszámolása révén – e változások hatékonysága a következőkre korlátozódik: Egyrészt lehetővé teszik a viszonylag önálló vallási mező kialakulását. Másrészt azt teszik lehetővé, hogy a sajátos anyagi és szimbolikus érdekekkel rendelkező papi testület tevékenysége (az őt megosztó versengés ellenére) ugyanolyan irányba tartson, mint a „papságon kívüli erők” tevékenysége, vagyis bizonyos laikus rétegek vallási szükségletei, valamint a próféták metafizikai vagy etikai revelációi(20). Ilyenformán az olyan fogalmak moralizálódási folyamata, mint amilyen az ate, time, aidósz, phtonósz11 stb., melyet alapvetően „a tisztaság fogalmának a mágia rendjéből az erkölcs rendjébe való átemelése; mindenekelőtt „a mágikus természetű tisztaság moralizálódásával”, vagyis a szennyként (miasma) fölfogott hibának „bűnné” való átalakítása fémjelez, csak akkor érthető meg igazán, ha – a gazdasági-társadalmi struktúrák egyidejű átalakulásán kívül – figyelembe vesszük a szimbolikus termelés viszonyrendszerének megváltozását is, amely, az V. századi Athénben például egy valóságos értelmiségi mező kialakulását idézte elő. A papi hivatás tehát elválaszthatatlan a vallás racionalizálódásától: a papság azzal a dogmává emelt teológiával igazolja létjogosultságát, amelynek ellenszolgáltatásképpen ő biztosítja fennmaradását és szavatolja érvényességét. Az a szövegmagyarázat, amelyet vagy a városokban immár egymás mellett élő mitikus-rituális hagyományok összeütközése, vagy pedig az időközben elhomályosult szertartásoknak és mítoszoknak nemcsak az egyes etikai normákkal, a befogadók világnézetével, hanem az írástudók sajátos értékeivel és érdekeivel is szorosabban egybevágó átértelmezése tesz szükségessé, a mitológiák objektív rendszerességét hovatovább a teológiák, sőt: a filozófiák szándékolt koherenciájával helyettesíti. Ennélfogva a szövegmagyarázat (egzegézis) a szinkretikus analógiát – amely a mágikus-mitikus gondolkodás alapja – a teológia elveinek tudatos és racionális analógiájává, sőt szillogizmussá változtatja(21). A vallási mező autonómiája abban nyilvánul meg, hogy a szakemberek hajlamosak a már felhalmozott vallási tudásra való kizárólagos hivatkozásokba, illetőleg egy szinte kumulatív jellegű, elsősorban maguknak a termelőknek szánt termelés ezoterizmusába bezárkózni(22). Innen a tipikusan papi előszeretet az alakváltó utánzás, a szeszélyes hűtlenség, a tudatos több-nevűség, a keresett kétértelműség, a módszeres homályosság és a rendszeres metafora, azaz azon szójátékok iránt, amelyek minden művelt hagyományban megtalálhatók, s amelyeknek – ahogyan Jean Bollack is állítja – az allegória a lényege, az a művészet, hogy ugyanazon szavakkal mást mondjanak, vagy ugyanazt másféleképpen fejezzék ki, egyszóval: „tisztább értelmet adjanak a törzs szavainak”(23). 1. 3. A vallási mező kialakulása tehát az üdvjavak monopolizálásának következménye, amit a vallási szakértelem kizárólagos letéteményesének elismert papi testület hajt végre. Ε testület nélkül egyenesen elképzelhetetlen a titkos (tehát ritka) vallási ismeretek tudatosan megszervezett együttesének termelése és újratermelése. Ilyenformán a vallási mező kialakulása együtt jár azok innen való objektív kirekesztésével, akik éppen ezáltal válnak laikussá (vagy a szó kettős értelmében vett profánná). A laikusok meg vannak fosztva a vallási tőkétől, mint felhalmozott szimbolikus munkától, de e tényt jogosként elfogadják, mert fel sem ismerik lényegét. A vallási javaknak ez az objektív kisajátítása csak azt az objektív viszonyt jelzi, amelyet azok az osztályok és csoportok alakítanak ki az anyagi és szimbolikus munka szétválásából, 11

Bűn, büntetés, istentagadás, rosszakarat. – A szerk.

illetve a vallási munkamegosztás fejlődéséből létrejövő új típusú üdvjavakhoz, amelyek alsóbbrendű helyzetet foglalnak el a vallási javak elosztási struktúrájában, mely struktúra maga a vallási termelőeszközök, a vallási szakképzettség, vagy – ahogyan Max Weber mondta – a vallási „szakértelem” elosztási struktúrájára épül. Látnivaló, hogy ez az objektív kisajátítás nem okvetlenül idéz elő vallási „pauperizációt”, vagyis olyan folyamatot, amelynek során a vallási tőke, amely korábban egyenlően volt elosztva a társadalom tagjai között, egy szűk csoportnál koncentrálódik és halmozódik fel(24). Mindazonáltal, ha igaz is, hogy a hagyományos tőke tartalmilag és elosztását tekintve is változatlanul fennmaradhat, miközben e tőke új formáihoz való viszonya révén objektíve értékét veszti, az sem kétséges, hogy az elértéktelenedés előbb-utóbb a hagyományos tőke elsorvadását vonja maga után. Ezzel viszont már kialakul a vallási „pauperizáció” is, s a szent tudás és profán tudatlanság közötti szimbolikus szakadás is, melyet a titok csak kifejez és megerősít. 1. 3. 1. A különféle társadalmi formációk elrendezhetők vallási apparátusuk, azaz a vallási javak termelésével, újratermelésével, megőrzésével és terjesztésével megbízott fórumok fejlettségétől és differenciáltságától függően – azaz aszerint, hogy milyen helyet foglalnak el ahhoz a két szélső -pólushoz képest, amelyek egyike vallási önellátásként, másika a vallási termelésnek a szakemberek által végrehajtott teljes monopolizálásaként határozható meg. 1. 3. 1.1. A vallási tőke elosztási struktúrája e két szélső pólusának különböző vonzatai vannak: I. a vallási javakhoz, és különösen a vallási szakértelemhez való objektív (és átélt) viszony ellentétes típusai. Ez az egyik oldalon objektíve rendszerezett gondolkodási és cselekvési sémák együttese feletti gyakorlati uralmat jelent, amely sémákat implicit formában és egyszerűen a megszokás révén sajátítanak el, amelyek így a csoport minden tagjánál közösek és amelyeket prereflexív módon, azaz tudatos meggondolás nélkül hoznak működésbe. A másik póluson explicit normák és ismeretek együttese feletti tudományos alapú uralomról van szó, melynek explicit és tudatos rendszerezését olyan intézményhez tartozó szakemberek végzik, amelyet társadalmilag hatalmaztak fel arra, hogy kifejezetten pedagógiai tevékenység segítségével hajtsa végre a vallási tőke újratermelését; II. a szimbolikus rendszerek élesen különböző típusai, vagyis a mítoszok (vagy mitikus-rituális rendszerek) egyfelől, másfelől pedig a vallási (teogóniai, kozmogóniai, teológiai) ideológiák, amelyek egy tudós újraértelmezés termékei. Ez az átértelmezés új, részint benső (a vallási mező keletkezésével kapcsolatos), részint olyan külső funkciók következménye, mint amilyenek az államok és az osztályellentétek kialakulásával keletkeznek, s amely funkciók az egyetemes igényű világvallások létokát jelentik. Az evolucionizmus és a társadalmilag hozzákapcsolódó, de tőle logikailag korántsem elválaszthatatlan faji ideológiák etikai elutasítása néhány jóhiszemű etnológust egy fordított előjelű etnocentrizmushoz vezetett. Ezek ugyanis minden társadalomnak, még a „legkezdetlegesebb” társadalmaknak is, a kulturális tőke olyan formáit tulajdonítják, amelyek csak a munkamegosztás magasabb fejlettségi szintjein jöhettek létre. A paraszti rétegek viszont a primitivista tévedés másik populista, azaz népieskedő válfaját vonzzák, amely nem tesz különbséget kisajátítás és pauperizáció között, és így könnyen valamilyen eredeti kultúra becses maradványainak véli egy múltbeli tudós kultúra – összefüggéseiből kiragadott és átértelmezett – töredékeit(25). Ezek a tévedések csak úgy kerülhetők el, ha – miként Max Weber elemzései sugallják (akit, úgy tűnik, az etnológusok nem ismernek) – a vallási gyakorlatok és hiedelmek strukturális rendszerét összefüggésbe hozzuk a vallási munkamegosztással. Ezt Durkheim ugyan megteszi, de nem vonja le az ebből fakadó következtetéseket. Neki ugyanis más célja van: miután a „primitív vallásokat” megkülönbözteti azoktól a „bonyolult vallásoktól”, amelyeket „a teológiák ütközései, a szertartások változatai, a csoportok megsokszorozódása és az egyének sokfélesége” jellemeznek. „Vegyük csak tüzetesebben szemügyre Egyiptom, India vagy a klasszikus ókor vallásait! A különféle kultuszok valóságos szövevényével talárjuk magunkat szemben,

amelyek városok, templomok, nemzedékek, dinasztiák vagy ellenséges betörések szerint más és más formát öltöttek. A népi babona kifinomult vallási dogmákkal keveredik. Sem a vallási gondolkodás, sem a vallási tevékenység nincs egyenlően elosztva a hívők tömegében. A hiedelmeket és a szertartásokat az emberektől, a környezettől és a körülményektől függően másként és másként értelmezik. Itt papok, ott szerzetesek, amott laikusok, misztikusok, racionalisták, teológusok vagy próféták stb. lehetnek e vallások képvise-3ői.”(26) Az etnológusok azonban csak elvétve adnak rendszeres felvilágosítást a vallási cselekvők teljes világáról, kiválasztásukról és képzésükről, valamint a társadalmi struktúrában betöltött helyükről és funkciójukról. S mivel csak kivételesen vetik föl azt a kérdést, hogyan van megosztva a vallási szakértelem nem, életkor, társadalmi rang, technikai szakképzettség vagy valamilyen más társadalmi sajátosság szerint, nem is jutnak el ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan viszonyul a mitikus rendszer gyakorlati ismerete (amellyel, különféle fokon, a bennszülöttek rendelkeznek) ahhoz a tudós ismerethez, amelyet az etnológus a rendszeres információk elemzése alapján dolgozott ki. Ezekre az információkra egyrészt megfigyelés révén tett szert, másrészt olyan informátorok jóvoltából gyűjtötte őket, akiket kifejezetten sajátos szakértelmük szerint választott ki. És ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy manapság az etnológusok, holmi naivul antifunkcionalista ideológia nevében, hajlamosak rá, hogy figyelmen kívül hagyják a társadalmi struktúra, illetőleg a mitikus vagy vallási képzetek struktúrája közötti viszony kérdését, látnivaló, hogy képtelenek fölvetni a vallási apparátus fejlettsége, valamint a vallási üzenet struktúrája és tematikája közötti viszony kérdését is (amelyre egyébként csak az összehasonlító kutatások adhatnak feleletet). Egyszóval szaktudományának szellemi hagyományai, a tanulmányozandó társadalmak – még vallási szempontból is – differenciálatlan struktúrája, valamint az általa alkalmazott ideografikus módszer azt a valláselméletet kényszeríti az etnológusra, amelyet az egyház – Weber definíciójával homlokegyenest ellentétes – durkheimi meghatározása foglal össze: „A varázsló éppen olyan szerepet tölt be a mágiában, mint amilyent a pap a vallásban. Egy papi testület ugyanis éppúgy nem tekinthető egyháznak, mint egy olyan vallásos gyülekezet, amely kolostora magányában valamely szent kultuszának áldoz. Az egyház tehát nem egyszerűen papi testvérközösség, hanem az azonos hitűek morális közössége, amelynek a hívők és a papok egyaránt tagjai”(27). Mindebből az következik, hogy – Durkheim alapvető becsvágya ellenére(28), aki azt remélte, hogy a „kezdetleges vallásokban” rátalálhat a „bonyolult vallások” igazságára – a durkheimi valláselmélet, illetve minden olyan valláselmélet érvényességi körét, amely a vallásszociológiát egyszerűen a „tudásszociológia” egy dimenziójává fokozza le, az a hamis okoskodás jelöli ki, amely nemcsak a termelőmunka formájának és differenciáltsági fokának variációit hagyja figyelmen kívül, hanem, közvetlenebbül, a szimbolikus termelést létrehozó munka formájának és a differenciáltsági fokának variációit is, a vallási üzenet funkcióinak és struktúrájának – a fenti variációkkal párhuzamosan – változataival együtt(29). Minthogy a világvallások világszemlélete – ahogyan Max Weber igen helyesen megjegyzi – meghatározott csoportok (puritán teológusok, konfuciánus tudósok, hindu brámánok, zsidó léviták stb,), sőt meghatározott csoportokat képviselő egyének (próféták) terméke, a vallási üzenet belső struktúrájának elemzésekor nem feledkezhetünk meg büntetlenül azokról a – szociológiailag kialakított – funkciókról, amelyeket a vallási üzenet a termelők csoportjai és a fogyasztók csoportjai számára betölt, mivel az üzenetnek a moralizálódás és a racionalizálódás irányába mutató átalakulását, részben legalábbis, az a tény idézi elő, hogy minél önállóbb a vallási mező, annál nagyobb az úgynevezett belső funkciók relatív súlya. 1. 3. 1. 2. A szent dolgok kezelési monopóliumának birtokosai, illetve a szó kettős értelmében profánként meghatározott laikusok (akik nemcsak tudatlanok a vallás dolgában, de a szentségek kezeléséből és a szentségek kezelőinek testületéből is ki vannak rekesztve) közötti ellentét a lényege a szent és a profán közötti, valamint ezzel párhuzamosan, a

szentségek legitim felhasználása (vallás), illetve a szentségek profán vagy profanizáló felhasználása (mágia vagy boszorkányság) közötti ellentétnek, akár objektív profanációról (vagyis elnyomott vallásként felfogott mágiáról vagy boszorkányságról), akár szándékos profanizálásról (vagyis ellen-vallásként vagy fordított vallásként felfogott mágiáról) legyen szó. Minthogy a vallás, mint minden szimbolikus rendszer kivált alkalmas arra, hogy társító és elválasztó, vagy még inkább megkülönböztető funkciót töltsön be, valamely gyakorlat- és hiedelemrendszer szükségképpen mindig a mágia vagy a boszorkányság (vagyis egy alsóbbrendű vallás) képében jelenik meg, valahányszor alávetett pozíciót foglal el a szimbolikus erők, vagyis egy meghatározott társadalmi formáció sajátos gyakorlat- és hiedelemrendszerei közt fennálló viszonyok rendszerének struktúrájában. így rendszerint vagy egy régi és alacsonyabb rendű, tehát primitív vallást neveznek mágiának, vagy pedig egy alacsonyabb rendű és egykorú, tehát profán (a szó itt a vulgáris szinonimája) és profanizáló vallást. Ilyenformán egy új vallási ideológia megjelenése mágiává vagy boszorkánysággá fokozza le a régi mítoszokat, és, ahogyan Max Weber megjegyezte, általában akkor alakul ki a mágia és a vallás ellentéte, amikor, a politikai vagy egyházi hatalom hatására, felszámolnak egy régi kultuszt valamely új vallás javára, az egykori isteneket pedig démonokká alacsonyítják(30). De vajon – ötlik fel jogosan a kérdés – az etnológiai hagyomány csakugyan szakított-e ezzel az első és primitív jelentéssel, amikor arra használja fel a mágia és a vallás ellentétét, hogy így különböztesse meg egymástól az eltérően fejlett vallási apparátussal rendelkező társadalmi formációkat, illetve a vallási képzeteken egyenlőtlenül moralizálódott és rendszereződött rendszereit? Mellesleg az a tény, hogy a vallás és a mágia, a szent és a profán, a szent dolgok legitim és profán kezelése közötti ellentét – egyazon társadalmi formációban – voltaképpen a vallási szakértelem különbségeit rejti el, vagyis azokat a különbségeket, amelyek elválaszthatatlanok a kulturális tőke elosztásának struktúrájától, sehol sem annyira szembeötlő, mint a konfucianizmus és a kínai népi osztályok vallásossága közötti viszonyban. Kínában ugyanis az írástudók megvetése és gyanakvása mágiává alacsonyította a népi vallásosságot, az írástudóké, akik kidolgozták az államvallás körmönfont szertartásait, és akik a taoista és buddhista papok átmeneti és helyi népszerűsége ellenére (akiknek tanai és gyakorlatai közelebb álltak a tömegek vallási érdekeihez) kikényszerítették tanaik és társadalomelméleteik legitimitását és uralkodó helyzetét(31). Mivel a vallás rendszerezettségének és moralizáltságánák foka a vallási apparátus fejlettségi fokával, a vallási munkamegosztás fejlettsége pedig a munkamegosztás és az urbanizáció fejlődésével függ össze, korántsem véletlen, hogy a legtöbb kutató olyan jellegzetességeket tulajdonít a mágiának, amelyek megegyeznek a gazdaságilag legfejletlenebb társadalmi formációk vagy az osztály társadalmakban legkedvezőtlenebb helyzetben levő társadalmi osztályok gyakorlatainak és képzeteinek rendszerével(32). A szakemberek zöme tehát egyetért abban, hogy a mágikus gyakorlatok arról ismerhetők fel, hogy konkrét és sajátos, részleges és azonnal megvalósítható célokra irányulnak (ellentétben a vallás állítólagosán elvontabb, általánosabb és távolibb célkitűzéseivel); a természetfeletti hatalmak kényszerítésének és irányításának szándékán alapszanak (például az „ima” engesztelő és szemlélődő jellegével ellentétben) vagy hogy a do ut des (adok, hogy adj) formalizmusában és szertartásosságában rekednek meg(33). Ez azért lehetséges, mert mindezen vonások a gazdasági szűkösség uralta létfeltételekben gyökereznek, ami meggátolja a jelentől és az azonnali szükségletektől való elvonatkoztatást és kevéssé kedvez a vallási jellegű szaktudás kifejlődésének. Ε feltételek pedig nyilván gyakrabban találhatók meg a gazdaságilag legszegényebb társadalmakban vagy társadalmi osztályokban, amelyeket ez a tény is arra predesztinál, hogy elnyomott helyzetet foglaljanak el az anyagi és szimbolikus erőviszonyokban. De ennél többről van szó: minden elnyomott gyakorlat vagy hiedelem óhatatlanul profanizáló színben tűnik fel, amennyiben – még ha történetesen nincs is semmiféle profanáló szándéka – már puszta létezésével is

kétségbe vonja a szent dolgok kezelésének monopóliumát, vagyis e monopólium birtokosainak legitimitását. Ezért a továbbélő régi hiedelem mindig ellenállás is egyben, annak a kifejeződése ugyanis, hogy a hívok nem hagyják, hogy megfosszák Őket a vallási termelés eszközeitől. A nyíltan profanáló szándékú mágia tehát csak határesete, vagy még inkább objektív igazsága az objektív profanálásként felfogott mágiának: „A mágia – mondta Durkheim – valósággal szakmai örömet érez a szent dolgok profanálásakor; szertartásai fordított tükörképei a vallásos szertartásoknak”. A varázsló következetesen végigviszi a kétségbevonásnak azt a logikáját, amely a vallási javak monopóliumának törvényességét kérdőjelezi meg, amidőn oly módon kettőzi meg azt a szentségtörést, amely egy profán egyénnek a szentségekkel való közvetlen kapcsolata,, hogy fejtetőre állítja vagy kigúnyolja azokat a finom és bonyolult eljárásokat, amelyekre – a szent dolgokra való jogukat igazolandó – azok kényszerülnek, akik a vallási javak kezelési monopóliumának birtokosai. 2. A SZOROSAN VETT VALLÁSI ÉRDEK 2. 1. Mint olyan strukturális elvként működő strukturált szimbolikus struktúra, amely (1.) a vallási élményt (miközben kifejezi) egy gyakorlati állapotban levő logika (minden gondolat át nem gondolt előfeltétele) és egy implicit problematika jegyében teremti meg (vagyis egy olyan kétségbevonhatatlan kérdésrendszer jegyében, amely úgy határozza meg azt, ami vitára érdemes, hogy szembeállítja azzal, ami vitathatatlan, és amit ennélfogva vita nélkül kell elfogadni), és amely (2.) az egyszerű kimondással előidézett megszentelés (vagy legitimáció) révén alapvetően megváltoztatja annak az – életkörülményekből fakadó – látásmódnak a természetét, amellyel a természeti és a társadalmi világot észleljük, s ennélfogva az implicit cselekvési és értékelési sémarendszerként felfogott ethoszt az explicit normák rendszerezett és racionalizált együtteseként értelmezett etikájává változtatja, a vallás kivált alkalmas arra, hogy ideológiai, vagyis a viszonylagost abszolutizáló és az önkényest legitimáló gyakorlatipolitikai funkciót töltsön be. Ε feladatának azonban csak akkor tehet eleget, ha egyben logikai és gnoszeológiai funkciót is betölt. Ennek a funkciónak az a lényege, hogy felerősíti azt az anyagi és szimbolikus erőt, amelyet egy osztály vagy csoport mozgósítani képes. Ezt úgy éri el, hogy mindazt legitimálja, ami e csoportot vagy osztályt társadalmilag meghatározza, azaz összes egyedi létezési módjukhoz kapcsolódó, tehát önkényes jellegzetességeket, amelyek objektíve e csoporthoz vagy osztályhoz annak folytán kapcsolódnak, hogy meghatározott helyet foglalnak el a társadalmi struktúrában, (A vallás e szentesítő hatása valaminek a „természetessé” vagy örökössé szenteléséből adódik). 2. 1. 1. A vallás valóban szentesítő hatást fejt ki, amennyiben miközben (1.) megszentelő szankcióival a tényleges gazdasági és politikai korlátokat és határokat törvényes korlátokká változtatja, illetve különösen, amennyiben közreműködik a vágyak szimbolikus manipulációjában, ami az objektív lehetőségekhez igazítja az átélt reményeket, (2.) a szentesített gyakorlatok és képzetek olyan rendszerét vési az emberek fejébe, amelyeknek (strukturált) struktúrája átlényegített, tehát felismerhetetlen formában reprodukálja egy meghatározott társadalmi formációban érvényben levő gazdasági és társadalmi viszonyok struktúráját. Mindamellett a vallás csak úgy teremtheti meg azt az objektivitást, amelyet (mint strukturáló struktúra) megteremt, hogy félreismerteti azoknak az ismereteknek a határát, amelyeket lehetővé tesz, vagyis úgy, hogy szankcióival szimbolikusan megerősíti azokat a logikai és gnoszeológiai határokat és korlátokat, amelyeket az anyagi életkörülmények meghatározott típusa kijelöl (megismerő és félreismertető hatás). Azt a szentesítő hatást azonban, amelyet – az uralkodó osztályok vallásossága esetében közvetlenül és azonnal, az elnyomott osztályok vallásossága esetében pedig közvetett módon – a vallási gyakorlatok és képzetek minden rendszere általában kifejt, nem szabad összetévesztenünk a megismerésnek és a félreismerésnek azzal a hatásával, amelyet a vallási gyakorlatok és képzetek minden rendszere – mint probléma-kényszert – szükségképpen kifejt, és ami kétségkívül a legburkoltabb közvetítője a szentesítő hatásnak. Azok a gondolkodási és

észlelési sémák, amelyekből a vallási problematika összetevődik, csak úgy teremthetik meg azt az objektivitást, amelyet megteremtenek, hogy egyrészt félre-ismertté teszik azoknak az ismereteknek a határait, amelyeket lehetővé tesznek (ez a közvetlen, hitszerű azonosulás a „természetadta világként” átélt hagyomány világával), másrészt félreismertetik a problematika, azaz a megkérdőjelezhetetlen kérdések rendszerének önkényes voltát. így óhatatlanul ellentmondáshoz vezet, ha a népi vallásosságnak olyan funkciót tulajdonítunk, hogy más síkra tolja a politikai konfliktusokat, de ugyanakkor bizonyos típusú vallási mozgalmakban, pl. a középkori eretnekségekben, az osztályharc álcázott formáját is látjuk. Az ellentmondás feloldásához figyelembe kell vennünk (amit Engels elmulasztott) a megismerőfélreismertető hatást, vagyis annak a ténynek a következményeit, hogy az osztályharc adott történelmi pillanatban csak úgy mehet végbe, ha formáját és nyelvét (nem pedig „mezét”) egyaránt a vallásháborúktól kölcsönzi. Másképpen, a vallásháborúk nemcsak „ádáz teológiai viták”, ahogyan gyakran állítják, s nem csak az „anyagi osztályérdekek” konfliktusai, ahogyan Engels mondja, hanem ez is, az is egyszerre, mert a teológiai gondolkodási kategóriák, az istentanok mindig társadalmi tanok is: miközben megakadályozzák, hogy az osztályharcot osztályharcként gondolják el és vívják meg, lehetővé teszik ennek a harcnak vallásháborúként való elgondolását és megvívását. Ahogyan a vallási alkímia a gyakorlat terén „szükségből erényt” csinál, vagy, ahogyan William James mondja, „könnyűvé és boldogítóvá teszi azt, ami elkerülhetetlen”, éppen úgy teremt ismeretelméleti síkon a „szükségből értelmet”, amikor az „elgondolhatatlant” meghatározó társadalmi korlátokat logikai, örök érvényű és szükségszerű korlátokká változtatja. így például nem nehéz kimutatni, hogy, miként Paul Radin elemzései sugallják, az ember és a különféle vallások kínálta természetfeletti hatalmak közötti viszony képzete nem haladhatja meg azokat a határokat, amelyeket az a logika jelölt ki, amely a vizsgált csoportban vagy osztályban a javak cseréjét szabályozza(35). Az „eucharisztikus”, azaz hálaáldozat képzete teljesen ismeretlen azokban a primitív társadalmakban, amelyekben a cserék az ajándék és viszontajándék törvényét követik, sőt, azokban a paraszti osztályokban is, amelyek, miként Max Weber megjegyzi, az istennel és a pappal való kapcsolatukban „a do ut des szigorúan formalista moráljának” engedelmeskednek. Minden arra vall, hogy ez a képzet csak akkor fejlődhetett ki, amikor a gazdasági csere struktúrái átalakulnak, s kiváltképpen amikor a kereskedelem és a városi kézművesség fejlődése létrehozza az ügyféllel való közvetlen kapcsolatot, és ezzel lehetővé teszi az ember és az istenség közötti viszony számítóan moralizáló felfogását. Tudjuk, milyen szentesítő hatása lehet visszahatásképpen – nemcsak gyakorlati, hanem elméleti téren is – annak a vallási átlényegítésnek, amelynek során a születő polgárság aszkéta ethosza átalakult az evilági aszkézis vallásos etikájává. 2. 2. A vallási érdekből az lényeges a szociológia számára, hogy milyen érdeke fűződik valamely csoportnak vagy osztálynak vallási gyakorlatok vagy hitek egy meghatározott típusához, s különösen meghatározott típusú üdvjavak – ezen belül a vallási üzenet – termeléséhez, újratermeléséhez, terjesztéséhez és fogyasztásához. Ez az érdek pedig annak függvénye, hogy az adott vallásba burkolt önkényességet legitimáló hatalom mennyire növeli azt az anyagi és szimbolikus erőt, amelyet ez a csoport vagy osztály arra használ fel, hogy azokat az anyagi és szimbolikus tulajdonságokat törvényesítse vele, amelyek a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciójával kapcsolatosak. Ezért a legitimáció már meghatározásánál fogva is csak úgy mehet végbe, ha – a társadalmi struktúrában elfoglalt különböző pozíciókkal kapcsolatos vallási érdekek szerint – más és más jelleget ölt. Ha a vallás társadalmi funkciókat tölt be (s ha, következésképpen, a szociológia illetékességi körébe tartozhat), ennek magyarázata az, hogy a laikusok nem, vagy nem csak azt várják tőle, hogy a lét olyan igazolását adja, mely képes megszabadítani őket a véletlen szerencsétlenség, a magány, sőt a biológiai értelemben vett nyomorúság, a betegség, a szenvedés és a halál kiváltotta aggodalmaktól. Emellett – és elsősorban – azt várják, hogy

igazoljon egy meghatározott társadalmi helyzetben való létet, azt a létet, ahogyan Ők maguk léteznek, valamennyi társadalmilag hozzájuk kapcsolódó tulajdonságukkal. A rossz eredetének kérdése (unde malum et quare?), amely, miként Max Weber figyelmeztet rá, csak a kiváltságos osztályok körében válik az emberi élet értelmének alapvető kérdésévé (vagyis azoknak az osztályoknak a körében, amelyek mindig „szerencséjük isteni tanát” kutatják), lényegét tekintve mindig a társadalmi igazságtalanságok vagy kiváltságok okainak és magyarázatainak kérdése: az istentanok mindig társadalmi tanok is. Azokat, akik túlontúl egyszerűsítőnek vélik a vallás funkcióinak ezt az elméletét, elég arra emlékeztetnünk, hogy bizonyos funkciók, amelyekkel – különböző társadalmakban és különféle történelmi időszakokban – a különböző társadalmi osztályok a vallást objektíve felruházták, az ethnocentrizmus kifejeződésének tekintik azokat az elméleteket, amelyek a vallás pszichológiai (vagy „személyes”) funkcióit állítják előtérbe. A vallás csak akkor vált merőben személyes jellegűvé (noha ezt a személyes jelleget gyakran minden vallási élmény lényegének tekintik), amikor kialakult a városi polgárság, amely hajlamos arra, hogy sokkal inkább az egyén érdemének vagy érdemtelenségének, mint a szerencsének vagy a sorsnak a tükrében értelmezze a történelmet és az életet. Elég tehát sajátosan szociológiai szempontból, vagyis valamely társadalmi pozíció legitimációjának kifejeződéseként megkonstruálnunk a vallási tényt, hogy észrevegyük más típusú konstrukciók lehetőségeinek társadalmi feltételeit, azaz ezek korlátait. Különösen a fenomenológiainak nevezhető konstrukcióról van szó, amely abbeli igyekezetében, hogy maradéktalanul alávesse magát a személyes élményként átélt és külső funkcióira visszavezethetetlen vallási élmény igazságának, nem hajt végre egy végső „redukciót”, amely visszanyúlna azokig a társadalmi körülményekig, melyek az átélt tapasztalatot egyáltalán lehetségessé teszik. Akárcsak – Arisztotelész szerint – az erény, a személyes vallásosság (és általában véve a „lelki élet” minden formája is „némi jólétet igényel”. Az egyéni üdvözülésnek vagy a rossz létezésének, a halálfélelemnek vagy a fájdalom értelmének kérdését, továbbá minden olyan kérdést, amely szekularizált formában vetődik fel a „pszichológia” és a metafizika határmesgyéjén, és melyet, különféle módszerekkel és sikerrel, a gyóntatok és prédikátorok, a pszichológusok és pszichoanalitikusok, a regényírók és a házassági tanácsadók termelnek és fogalmaznak meg (hogy a nőknek szánt hetilapokat már meg se említsük), társadalmilag az teszi lehetővé, hogy egyrészt nőttön nő az érdeklődés a lelkiismereti problémák iránt, másrészt az emberek egyre érzékenyebbek az emberi lét nyomorúságaira – mely lét maga is csak meghatározott típusú anyagi életfeltételek mellett képzelhető el. A Paradicsomnak az egyéni boldogság színhelyeként való felfogása éppen olyan oppozíciós viszonyban áll a társadalmi rend megdöntésének millenarista reményével, amely újra meg újra felbukkan a nép vallásosságában, mint az emberi lét abszurditása és az egyetemes „elidegenedés” elleni metafizikus lázadás (amely elidegenedést a kiváltságos helyzet soha nem szünteti meg teljesen, sőt – mivel kifejleszti azt a képességet, amellyel az egyén kifejezi, elemzi s ezáltal átérzi ezt az elidegenedést – azt meg is erősítheti) a kisemmizetteknek a szenvedésbe, a nélkülözésbe és a magányba, mint közös sorsba való beletörődésével. Mindezen párhuzamos oppozíciók ugyanis lényegük szerint az anyagi életkörülmények és a társadalmi pozíciók közti oppozícióra vezethetők vissza, vagyis arra az oppozícióra, amely a társadalmi rendet és a társadalom jövőjét átlényegítő felfogások e két ellentétes típusát létrehozza. A Paradicsomnak az egyéni üdvözülés színhelyeként való elképzelése manapság azért felel meg jobban a kispolgárság, mint a Teilhard de Chardin szcientista eszkatológiáját és a jövőtervezők futurológiáját egyként szívesen fogadó uralkodó polgári frakciók vallási igényeinek, mert, ahogyan Reinhold Niebuhr megjegyzi, az „evolucionista millenarizmus mindig is azoknak a jómódú és kiváltságos osztályoknak a reményét fejezte ki, amelyek racionálisabbnak tartják magukat annál, hogysem elfogadnák az abszolútnak a történelemben való hirtelen felbukkanását”. Az ő szemükben az „eszmény a történelemben van és halad

végső győzelme felé”, s „nem azért azonosítják egymással az Istent és a természetet, a valóságot és az eszményt, mert a klasszikus vallás dualista elképzelései túlontúl irracionálisak a számukra, hanem mert nem szenvednek annyira a mai társadalom durvaságától, mint a nincstelenek, és ilyenformán a történelemről sem alkotnak olyan katasztrofális képet, mint amazok”(36). 2. 2. 1. Minthogy a vallási érdek lényege az életkörülmények és a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció meghatározott típusával kapcsolatos tulajdonságok legitimációjának szükséglete, azok a funkciók, amelyeket a vallás egy csoport vagy egy osztály számára betölt, szükségképpen aszerint módosulnak, milyen pozíciót foglal el ez a csoport vagy osztály egyrészt az osztályviszonyok struktúrájában, másrészt a vallási munkamegosztásban. 2. 2. 1. 1. Az a tranzakciós viszony, amely a szakemberek és a laikusok között eltérő érdekeik alapján kialakul, valamint az a konkurrencia viszony, amely a vallási mezőn belül a különböző szakembereket állítja szembe egymással, együttesen hozzák létre a vallási mező dinamikájának, s ennélfogva a vallási ideológia átalakulásainak elvét. 2. 2. 2. Minthogy a vallási érdek lényege az életkörülmények és a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció meghatározott típusával kapcsolatos – anyagi vagy szimbolikus tulajdonságok legitimációjának szükséglete –, s minthogy tehát a vallási érdek ettől a pozíciótól függ, az a vallási üzenet a legalkalmasabb arra, hogy kielégítse a laikusok meghatározott csoportjának vallási érdekét (vagyis arra, hogy olyan szimbolikus mobilizáló hatást gyakoroljon erre a csoportra, amelynek ereje a vallási üzenetnek a viszonylagost abszolutizáló és az önkényest legitimáló hatalmából fakad), amely egy olyan (kvázi) rendszerhez juttatja ezt a csoportot, amely igazolja a társadalmi struktúrában elfoglalt meghatározott pozíciójával kapcsolatos tulajdonságait. Ez az állítás, ami a vallás funkciójának szociológiai meghatározásából közvetlenül kikövetkeztethető, tapasztalatilag azzal a csodával határos harmóniával igazolható, amely mindig megfigyelhető a között a forma között, amelyet – adott társadalomban és adott időben – a vallási gyakorlatok és hiedelmek öltenek, valamint az ebben az időben kiváltságos ügyfelek vallási érdekei között. így például a „hadviselő nemesség és valamennyi feudális erő azért alkalmatlan arra, hogy egy racionális vallási etika hordozója legyen”, mert – ahogyan Max Weber megjegyzi – „az olyan fogalmak, mint a »bűn«, a »megváltás« és az »alázat« nemcsak érthetetlenek a számukra, hanem összeegyeztethetetlenek minden politikai uralkodó réteg, de főként a hadviselő nemesség jellegzetes méltóságérzetével”(37). Ez a harmónia egy olyan szükségszerű átértelmezéssel járó szelektív befogadás következménye, amelynek lényege nem egyéb, mint a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció, legalábbis annyiban, amennyiben azok az észlelési és gondolkodási sémák (amelyek nemcsak a befogadás feltételeit alkotják, hanem meghatározzák e befogadás korlátait is) az e pozícióval kapcsolatos életkörülmények termékei (osztály- vagy csoporthabitus). Ez azt jelenti, hogy a vallási üzenet széles körű elterjedésének szükségképpen egy olyan átértelmezés a következménye, amely – a szakemberek révén – vagy tudatosan megy végbe (a hitterjesztést szolgáló vallási vulgarizáció), vagy öntudatlanul, méghozzá a kulturális diffúzió törvényei szerint (az elterjedtségből eredő „vulgarizáció”). Az átértelmezés annál nagyobb, minél nagyobb a gazdasági, társadalmi és kulturális távolság a termelők csoportja, a terjesztők csoportja és a befogadók csoportja között. Következésképpen, az a forma, amelyet a vallási gyakorlatok és hiedelmek rendszereinek struktúrája adott időszakban ölt (történelmi vallás), nagymértékben eltávolodhat az üzenet eredeti tartalmától, és ezt a formát csak akkor érthetjük meg igazán, ha egyrészt az üzenet termelési, újratermelési, terjesztési és elsajátítási viszonyainak teljes struktúrájára, másrészt e struktúra történetére vezetjük vissza (38). így Ernst Troeltsch a keresztény egyházak társadalmi tanításáról írt monumentális művének befejező részében arra a végkövetkeztetésre jut, hogy jószerivel lehetetlen „egyetlen változatlan és abszolút pontot is találni a keresztény etikában”, mert a keresztény világszemlélet és dogma – minden

társadalmi formációban és minden időszakban – a különböző csoportok vagy osztályok jellegzetes társadalmi körülményeitől függ, amennyiben a keresztény tanításnak alkalmazkodnia kell ezekhez a körülményekhez, hogy úrrá lehessen rajtuk(39). Ahogyan az általában keresztényeknek nevezett hiedelmek és gyakorlatok (amelyeknek az azonos elnevezésen kívül alig van közük egymáshoz) annak a ténynek köszönhetik fennmaradásukat, hogy – mihelyt megváltoztak azok a funkciók, amelyeket az állandóan megújuló csoportok számára betöltöttek – maguk is megváltoztak, éppúgy – szinkronikus szempontból – az egyazon eredeti üzenetre hivatkozó vallási képzetek és magatartásformák is csak annak a ténynek köszönhetik a társadalmi térben való elterjedtségüket, hogy a különböző csoportok vagy osztályok körében gyökeresen eltérő jelentést és funkciókat nyernek. Ilyenformán a XIII. századi katolikus egyház látszólagos egysége mögött meg kell látnunk a belső eretnekségeket és valóságos hitszakadásokat, amelyek lehetővé tették, hogy az egyház (ezzel is elősegítve a különbségek elrejtését) látszólag egységes választ adjon a radikálisan különböző érdekekre és követelésekre. 2. 2. 2. 1. Az osztálytársadalmakban a vallási képzetek és gyakorlatok – különféle csoportokra vagy osztályokra jellemző – rendszerének struktúrája úgy járul hozzá a (csoportok és osztályok közti viszonyok struktúrájaként értelmezett) társadalmi rend fennmaradásához és újratermeléséhez, hogy hozzájárul e rend szentesítéséhez, azaz szankcionálásához és felszenteléséhez. Ezt úgy éri el, hogy bár hivatalosan egy és oszthatatlan vallásként lép fel, két szélső pozícióhoz képest szerveződik meg. Az egyik póluson azoknak a gyakorlatoknak és képzeteknek a rendszerei találhatók (uralkodó vallásosság), amelyek tendenciaszerűen igazolják az uralkodó osztályoknak uralkodóként való létezését. A másik pólust azoknak a gyakorlatoknak és képzeteknek a rendszerei jelentik (elnyomott vallásosság), amelyek tendenciaszerűen úgy kényszerítik az elnyomottakra az uralom legitimitásának az elismerését – amely uralom az uralkodás önkényességének és az uralkodás szimbolikus kifejezésmódjainak (vagyis az uralkodó osztályok életstílusának és vallásosságának) félreismerésén alapszik –, hogy szimbolikusan megerősítik egyrészt a politikai világnak az elnyomottakra jellemző felfogását, másrészt a beletörődésnek és a lemondásnak azt az ethoszát, amelyet az életkörülmények közvetlenül alakítanak ki az emberekben. Ez az ethosz valójában az a hajlam, hogy az egyének reményeiket a társadalmi körülmények megszabta lehetőségekhez igazítsák. Ε hajlamot a törekvések szimbolikus manipulációját szolgáló egészen különböző, bár egy irányba ható technikák alakítják ki, mint például az, hogy a törekvéseket és konfliktusokat kompenzálással és szimbolikus átalakulással (az üdvözülés ígérete) eltolják, vagy hogy a végzetet választássá változtatják (az aszkétizmus feldicsőítése). A képzetek és gyakorlatok rendszereinek struktúrája azzal erősítheti meg misztifikáló hatékonyságát, hogy az egység látszatát kelti, miközben néhány közös dogma és szertartás mögé rejti a lét legalapvetőbb kérdéseire adott hagyományos válaszok homlokegyenest eltérő értelmezéseit. Egyetlen olyan világvallás sincs, amely ne rendelkeznék a jelentések és funkciók ilyetén sokrétűségével. Ilyen a judaizmus, mely, miként Louis Finkelstein kimutatta, a farizeusi és a prófétai hagyomány közti ellentétben a félig nomád pásztorok és a letelepült földművesek, a földnélküliek és a nagybirtokosok, valamint a kézművesek és a városlakó nemesek közti gazdasági és kulturális feszültségek és konfliktusok nyomait őrzi(40). De áll ez a hinduizmusra, amit eltérően értelmeznek a társadalmi hierarchia különböző szintjein, a sokszektájú buddhizmusra és a – zsidó hagyomány, a görög humanizmus és a különféle beavatási kultuszok elemeiből kialakult – kereszténységre is, amelyet, miként Max Weber megjegyzi, eleinte vándor kézművesek terjesztettek, mielőtt – virágkorában – a szerzetes és a lovag, a jobbágy és a nemes, a kézműves, és a kereskedő vallása lett. Már csak azért is könnyű megőrizni ezeknek az alapvetően különböző rendszereknek a látszólagos egységét, mert ugyanazok a fogalmak és ugyanazok a gyakorlatok merőben ellentétes jelentéssel

telítődnek, amikor alapvetően ellentétes társadalmi tapasztalatokat fejeznek ki. Gondoljunk csak a „beletörődésre”, ami egyesek számára az élet elemi ténye, míg másoknak fáradságos munkával kell ide eljutniuk, miután leküzdötték azt a felháborodást, melyet az elkerülhetetlen tények – például a halál – egyetemes tapasztalata vált ki. A kettős jelentés, amely elkerülhetetlenül létrejön, anélkül hogy kifejezetten törekedni kellene rá, valahányszor egymással ellentétes életkörülmények alapján értelmeznek egyetlen üzenetet, nyilván csak egyike azoknak a közvetítéseknek, melyek révén a – minden vallás által kifejtett – logikai kényszer hatása érvényesül. 2. 3. Valamely vallási gyakorlat vagy ideológia definíció szerint csak akkor fejtheti ki – a szentesítő hatással párhuzamos – mobilizáló vallási hatását, ha az a politikai érdek, amely e vallási gyakorlatot vagy ideológiát meghatározza és támogatja, rejtve marad mind a termelők, mind a fogyasztók előtt. Ezért a vallási képzetek és gyakorlatok szimbolikus hatékonyságába vetett hit egyik előfeltétele a vallási gyakorlatok és képzetek szimbolikus hatékonyságának. Nem állítjuk, hogy teljesen megtudjuk magyarázni a hit, valamint a vallási gyakorlatok és ideológiák szimbolikus hatása közötti viszonyt. Ehhez ugyanis a hit pszichológiai, sőt pszichoszomatikus funkcióit és hatását is figyelembe kellene vennünk(41). Mindössze azt vetjük fel, hogy a vallási gyakorlatoknak és hiedelmeknek a termelők és a fogyasztók vallási érdekeivel való magyarázata egyben a hit tényét is megmagyarázhatja. Ehhez elég a következőket észrevenni: a szentesítő hatás lényege abban a tényben rejlik, hogy a vallási ideológia és gyakorlat a megismerés és félreismerés funkcióját is betölti. Ezért a vallási szakembereknek szükségképpen (még önmaguk előtt is) el kell titkolniuk, hogy harcaikban politikai érdekeik irányítják őket, mert ettől függ a szimbolikus hatékonyság, amellyel a harcokban rendelkezhetnek, így tehát politikai érdekük, hogy (önmaguk előtt is) eltitkolják politikai (vagy, „bennfentes” nyelvükön szóvá „evilági”) érdekeiket(42). Alighanem célszerű lenne a karizma kifejezést fenntartani azoknak a szimbolikus tulajdonságoknak (s főként a szimbolikus hatékonyságnak) a jelölésére, amelyek olyan mértékben válnak a vallás tevőleges szereplőinek jellemzőivé, amilyen mértékben ők maguk a karizma ideológiáját elfogadják, vagyis annak a szimbolikus hatalomnak a jelölésére, amellyel az ruházza fel a vallási ágenseket, hogy hisznek tulajdon szimbolikus hatalmukban. S ha a karizmát meg is kell fosztanunk a prófécia szociológiai elméletének státusától, ez mit sem változtat azon, hogy a próféta szakmai ideológiájaként felfogott karizmával a prófécia minden elméletének számolnia kell. Ez az ideológia ugyanis a feltétele a prófécia sajátos hatékonyságának, amennyiben fenntartja a prófétának saját „küldetésébe” vetett hitét, s egyben biztosítja szakmai etikájának alapelveit is, mely etika lényege minden evilági érdek nyílt elutasítása. A kinyilatkoztatás, az isteni sugallat vagy a küldetés ideológiája pedig csak azért tekinthető a karizmatikus ideológia par excellence formájának, mert a próféta meggyőződése úgy járul hozzá a megfordítás és transzfigurácio műveletéhez, amelyet saját beszéde előidéz, hogy a prófétai szavak születésének olyan felfogását kényszeríti a hallgatóságra, amely szerint az égből ered mindaz, amit a próféta a földi életből kiindulva vetített az égbe. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy aki azt akarja, hogy higgyenek neki, annak úgy kell tennie, mintha maga is szentül hinne abban, amit mond; hogy aki beszédjével foglalkozásszerűen terjeszti a hitet, annak beszédmódjában és magatartásában is érvényre kell juttatnia azt a hitet, amelyet prédikál; vagy, hogy az a képesség, hogy szóval vagy szónoklattal fejezzék ki és kényszerítsék a hallgatóságra a szó igazságában való hitet, maga is lényegesen hozzájárul a beszéd meggyőző erejéhez. Az érdek, a hit és a szimbolikus hatalom közti viszony lényegét ugyanis nyilvánvalóan abban kell keresnünk, amit Lévi-Strauss „sámánkomplexumnak” nevezett, vagyis a személyes tapasztalat és a társadalmi kép dialektikájában, amely valójában hatalmak olyan, csaknem mágikus körforgása, amelynek során a csoport létrehozza és kivetíti azt a szimbolikus hatalmat, amely majd uralkodik rajta, s amelynek végén – mind a próféta, mind hívei számára – kialakul a prófétai hatalomnak az az élménye, amely e hatalom

valóságát alkotja(43). Mélyebbre hatolva azonban észre kell vennünk, hogy a belső tapasztalat és a társadalmi kép dialektikája csupán a hit és az (egyéni kollektív önáltatás értelmében vett) rosszhiszeműség dialektikájának látható felülete; ez a lényege azoknak az álarcos játékoknak, tükör-játékoknak és tükör előtti játékoknak, amelyeknek az a céljuk, hogy azon egyének és csoportok számára, amelyeket érdekeik arra kényszerítenek, hogy elfojtsák evilági (gazdasági és szexuális) érdekeiket, egy spirituálisán feddhetetlen kielégülés kerülőútjait biztosítsa. Az elfojtás ereje sohasem olyan nagy és a transzfiguráció munkája sohasem olyan jelentős, mint ott, ahol a nyíltan vallott funkció és az átélt élmény egyszerűen ellentmondanak a gyakorlat objektív igazságának. A vállalkozás sikere, vagyis a hit erőssége pedig attól függ, hogy a csoport mennyire járul hozzá az eltitkolás egyéni vállalkozásához, vagyis attól, hogy mennyire érdeke ennek a csoportnak az ellentmondás eltitkolása. Mindez azt jelenti, hogy az önáltatás, amely minden hit (s általában minden ideológia) nélkülözhetetlen tartozéka, csak akkor eredményes, ha az egyéni rosszhiszeműséget a kollektív rosszhiszeműség táplálja és tartja fenn. „A társadalom – mondta Marcel Mauss – mindig tulajdon álmai hamispénzével fizeti ki önmagát”: de csak a társadalom, mert csak a társadalom szervezheti meg a hamispénz hamis körforgását, amely miközben az objektivitás illúzióját kelti, különbséget tesz az egyéni hitként felfogott téboly, és az elismert hitként felfogott hitvallás között. Ez az elismert hit az ortodoxia (a hit tana), a „jó” vélemény és hit (doxa), ami, ha úgy tetszik, jobboldali is, és ami úgy fogja fel a természeti és a társadalmi világot, ahogyan kell, vagyis magától értetődő világként. Ebben a logikában kell feltennünk azt a kérdést, hogy vajon mi a feltétele a próféta sikerének, aki a természetellenes és a rendkívüli bizonytalan hatásmesgyéjén helyezkedik el, s akinek hóbortos és különös magatartását csodálhatják, mint megszokotton kívülit, vagy megvethetik, amiért hiányzik belőle a józan ész(44). 3. A VALLÁSI MEZŐ FUNKCIÓJA ÉS MŰKÖDÉSE A különböző vallási fórumok, egyének vagy intézmények annak függvényében fektetnek be vallási tőkét, hogy milyen helyzetet foglalnak el a kifejezetten vallási tekintélyből adódó tőke elosztási struktúrájában. A befektetés történhet az üdvjavak kezelésének vagy a vallási hatalom legitim gyakorlásának monopóliumáért vívott konkurrenciaharcba. Itt vallási hatalmon az értendő, ami tartósan módosítani képes a laikusok képzeteit és gyakorlatait megfelelő vallási habitus kialakításával. Ez utóbbi pedig minden olyan gondolat, észlelés és cselekvés generáló elve, amely megfelel a természeti és természetfeletti világról alkotott vallásos felfogás normáinak, azaz amely objektíve a társadalmi világ egy politikai szemléletének elveihez igazodik – s csakis ezekhez. A vallási tőke függ attól, hogy (I) – adott pillanatban – milyen azon objektív viszonyok struktúrája, melyek a vallási keresletet (azaz a laikusok különböző csoportjainak vagy osztályainak vallási érdekeit) kapcsolják össze a vallási kínálattal, vagyis azon – inkább ortodox, vagy inkább eretnek – vallási szolgáltatásokkal, melyeket a különböző fórumok a vallási erőviszonyok struktúrájában elfoglalt helyük, vagyis vallási tőkéjük szerint termelnek és kínálnak. Másrészt (II) a vallási toké meghatározza azon stratégiák természetét, formáját és erejét, amelyeket e fórumok vallási érdekeik kielégítésének szolgálatába állíthatnak, továbbá azokat a funkciókat is, amelyeket a vallási munkamegosztásban, s ennélfogva a politikai munkamegosztásban betöltenek(45). Ilyenformán az a tisztán vallási tekintélyből adódó tőke, amellyel valamely vallási fórum rendelkezik, azoknak a csoportoknak vagy osztályoknak az anyagi és szimbolikus erejétől függ, amelyeket ez a fórum mozgósíthat, vallási érdekeiknek megfelelő javak és szolgáltatások rendelkezésükre bocsátásával. Ε javak és szolgáltatások természete pedig – annak a pozíciónak a közvetítésével, amelyeket a termelő fórum a vallási mező struktúrájában elfoglal – a vallási tekintélynek attól a tőkéjétől függ, amellyel a fórum rendelkezik. Ez a körkörös, azaz, helyesebben, dialektikus viszony (mivel az a tekintély-tőke, amelyet a különféle fórumok befektetnek abba a konkurrenciaharcba, amely egymással szembeállítja

őket, a korábbi konkurrencia-viszonyok terméke) a lényege annak a harmóniának, amely a vallási mező felkínálta vallási javak és a laikusok igényei között figyelhető meg, s egyben annak a hasonlóságnak, amely a termelőknek a mező struktúrájában elfoglalt pozíciói, illetve a fogyasztóknak az osztályviszonyok struktúrájában elfoglalt pozíciói között fedezhető fel. 3. 1. Mivel a vallási fórumok, intézmények vagy egyének minden stratégiáját az határozza meg, milyen pozíciót foglalnak el a vallási tőke elosztási struktúrájában, a laikusok feletti vallási hatalom legitim gyakorlásának és az üdvjavak kezelésének monopóliumáért vívott harc szükségszerűen az egyház és a próféta közötti ellentét köré szerveződik. Az egyház ugyanis, amennyiben sikerül rákényszeríteni a hívekre a monopóliumának elismerését (extra ecclesiam nulla salus12), fennmaradása érdekében hajlik rá, hogy – teljesen vagy csaknem teljesen – kitiltsa a piacról az olyan új üdvözülési vállalkozásokat, mint amilyenek részint a szekták vagy a független vallási közösségek különféle típusai, részint az üdvözülés egyéni keresése az aszkétizmus, a szemlélődés vagy az orgia útján. Az egyház ezzel a kitiltással szerzi vagy védelmezi meg az intézményes vagy szakramentális kegyelem tőkéjének többékevésbé teljes monopóliumát (amely tőkének megbízásból az egyház a letéteményese és amely a laikusokkal való csere tárgya, s a laikusok feletti hatalom eszköze). Ε monopólium érdekében egyrészt elzárja az avatatlanok elől az üdvjavak termelési, újratermelési és elosztási eszközeit (vagyis biztosítja a rendet a szakemberek testületében), másrészt a papoknak, vagyis a kultusz egymással tetszés szerint felcserélhető, s ezért személyüket tekintve a vallási tőke szempontjából közömbös hivatalnokainak testületét felruházza részint az intézményes és szakramentális elosztás monopóliumával, részint egy olyan funkcionális (vagy intézményes) tekintéllyel (vagy kegyelemmel), amely megkíméli e testületet attól, hogy tekintélyét minduntalan újra kelljen kivívnia és megerősítenie, és meg is védi a vallási tevékenység esetleges kudarcának következményei ellen. A próféta (vagy az eretnek szekta feje) és szektája viszont, már puszta létükkel, s közelebbről azzal a törekvésükkel, hogy saját vallási szükségleteiket az egyház közvetítése és közbenjárása nélkül maguk elégítsék ki, kétségbevonják az egyház létjogosultságát és megkérdőjelezik az üdvözülési eszközök monopóliumát. Nekik egyébként úgy kell megvalósítaniuk a vallási tőke eredeti felhalmozását, hogy fáradhatatlanul újra meg újra meghódítják azt a tekintélyt, amelyet annak a konjunkturális viszonynak a fluktuációi és kihagyásai határoznak meg, amely a vallási szolgáltatások kínálata, illetőleg a laikusok sajátos kategóriájának vallási kereslete közt jön létre. Az üdvjavak piacaként felfogott vallási mező viszonylagos autonómiával rendelkezik. Ennek folytán a vallási legitimitásért küzdő, egymással versengő fórumok közti viszony struktúrájának történetileg megvalósult különféle alakzataiban egy transzformációs rendszer megannyi mozzanatát ismerhetjük fel. Ennek segítségével alkalmasint feltárható azoknak a változatlan összefüggéseknek a struktúrája, amelyek a szakemberek ama csoportjaival kapcsolatos tulajdonságok között figyelhetők meg, amely csoportok a különböző mezőkben hasonló pozíciót foglalnak el, feltéve, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy a különböző fórumok közti viszonyt csak az egyes történeti alakzatokon belül lehet kimerítően és pontosan jellemezni. 3. 1. 1. A letétbe helyezett vallási tőke (vagy szent dolgok) kezelését (amely tőke a felhalmozott vallási munka terméke), valamint azt a vallási munkát, amely úgy biztosítja e tőke megőrzését, hogy biztosítja annak a szimbolikus piacnak a megőrzését és helyreállítását, ahol ezt a tőkét értéknek ismerik el, csak egy bürokratikus típusú apparátus biztosíthatja. Ez, mint az egyház is, képes annak a folyamatos, vagyis megszokott tevékenységnek a huzamos gyakorlására, amellyel az egyház úgy biztosítja saját újratermelődését, hogy újratermeli mind az üdvjavak és a vallási szolgáltatások termelőit (vagyis a papok testületét), mind pedig e javak piacát, vagyis a (pogányokkal és eretnekekkel való szembeállítással meghatározott) laikusokat, azaz a fogyasztókat, akik éppen annyi vallási szakértelemmel (vallási habitus) 12

Az egyházon kívül nincs üdvözülés. – A szerk.

rendelkeznek, amennyi felkelti bennük e javak iránti sajátos szükségletet. 3. 1.2. Az egyház, amely a profetikus szekta intézményesülésével és bürokratizálódásával jön létre (az ezzel együtt járó „banalizálódás” kíséretében), s amely a bürokrácia számos jellegzetességével rendelkezik (a szakterületek körülhatárolása, a funkciók – a jutalmazások, „kinevezések”, „előléptetések” és a „ranglétra” racionalizálásával párhuzamos – hierarchizálása, a szakmai tevékenységet és az ezen kívül eső életet szabályozó előírások rögzítése, a munkaeszközök – így a dogma és a liturgia – és a szakképzés ésszerűsítése stb.), objektíve szemben áll a szektával, mint a megszokott (banális és banalizáló) szervezet a megszokott rendet tagadó rendkívüli tevékenységgel. Minden szekta, amelynek sikerül fennmaradnia, hajlamos rá, hogy egyházzá, vagyis egy – saját hierarchiával és dogmáival azonosított – ortodoxia letéteményesévé és megőrzőjévé váljék, s ilyenformán óhatatlanul egy újabb reform kiváltója legyen. 3. 2. A próféta, ez az üdvözlési magánvállalkozó állítólagosán olyan típusú, a régiek elértéktelenítésére képes üdv-javakat termel és oszt fel, amelyeket – minden indulási tőke és minden biztosíték vagy garancia híján – csak saját „személyével” hitelesít. Ereje attól függ, mennyire alkalmas beszéde és gyakorlata arra, hogy – csupán a szimbolizáció és a nyílt kifejtés révén elért szentesítő hatás segítségével – mozgósítsa a laikusok meghatározott csoportjainak vagy osztályainak lappangóan eretnek vallási érdekeit, s mennyire képes elősegíteni a meglevő (vagyis szacerdotális) szimbolikus rend megdöntését és e rend megdöntésének szimbolikus renddé való átalakítását, vagyis a szentség (azaz a „természetié -sített” önkény) megszentségtelenítését és a szentségtörésnek (vagyis a korlátok forradalmi ledöntésének) szentesítését. 3.2. 1. A próféta és a varázsló abban hasonlítanak egymásra, hogy egyként szemben állnak a papok testületével, lévén olyan magánvállalkozók, akik minden intézményen kívüli vagyis intézményes védelem és biztosíték nélkül gyakorolják hivatalukat. Különböznek viszont abban, hogy milyen pozíciót foglalnak el a vallási munkamegosztásban: e pozíciókban – eltérő társadalmi eredetük és eltérő képzésük folytán – igen különböző törekvések fejeződhetnek ki. A próféta olyan tevékenységekkel támasztja alá a vallási hatalom legitim gyakorlására való igényét, amelyeket a papi testület alkalmaz gyakorlata egyedi voltának és csalhatatlan szakértelmének, tehát monopóliuma legitimitásának alátámasztására (amilyen pl. a rendszerezés). Ε tevékenysége során a próféta olyan kifejezetten rendszerezett tant termel és hirdet, amely alkalmas arra, hogy egységes értelmet adjon az életnek és a világnak, s ezzel elősegíti a hétköznapi magatartás meghatározott etikai, vagyis gyakorlati alapelvek körüli rendszeres integrációjának létrejöttét. A varázsló viszont egyenként válaszol a részleges és közvetlen igényekre, beszédét pedig a test egyik gyógyítási technikájaként, nem pedig a szimbolikus hatalom eszközeként – mint a prédikáció vagy a „lelkek gyógyítása” – használja. Célszerű összevetni a próféta legáltalánosabban elfogadott jellemzőit, vagyis a nyereségről való lemondást – vagy, Max Weber kifejezésével élve, „a kegyelem jövedelemforrásként való gazdasági felhasználásának elutasítását”(46) – és azt a törekvését, hogy valóságos vallási hatalmat gyakoroljon (vagyis hogy egy – tudományosan kifejtett és ezoterikus hagyományba illesztett – tudós tant fogadtasson el és sajátíttasson el híveivel), az ezeknek megfelelő, de következetesen fordított előjelű vonásokkal, melyek a varázslót határozzák meg, azaz az anyagi érdekeknek való behódolással és a kereslethez alkalmazkodással, ami egyben a spirituális hatalom gyakorlásáról való lemondást jelent. Ez az összevetés feltárja, hogy míg a prófétának a vallási hatalom megszerzésére irányuló ambícióját valamilyen módon az evilági, főként a politikai érdek teljes elfojtásával kell legitimálnia (az aszkéta életmód és a fizikai megpróbáltatások is ennek az elfojtásnak a megnyilatkozásai), addig a varázsló nyíltan kínálhatja szolgáltatásait anyagi viszonzásért, vagyis nyíltan vállalhatja az eladó-ügyfél viszonyt, amely a vallási szakemberek és a laikusok közti minden viszony objektív igazsága. Jogos tehát a kérdés, vajon nincsen-e ennek az önzetlenségnek nagyon is önző funkciója,

amennyiben szerves része annak a kezdeti beruházásnak, amely minden prófétai vállalkozás nélkülözhetetlen előfeltétele. A varázsló viszont, épp ellenkezőleg, elválaszthatatlan a paraszttól, aki a tételesen nem kifejtett, implicit hit embere. Ε hit következtében a paraszt nem túlságosan fogékony a próféta rendszerezései iránt, de nem zárkózik el a varázsló szolgálatainak elfogadásától, mert a varázsló az egyetlen, aki a sermo rusticust (a paraszti imát) hittérítői buzgalom és szellemi fenntartás nélkül alkalmazza, és aki így egyedül képes arra, hogy kifejezze azt, aminek egyetlen művelt nyelvben sincs neve. 3. 3. A szimbolikus hatalom, illetve a vallási tekintély monopóliumának megőrzése attól függ, hogy az intézmény, amely e monopóliummal rendelkezik, mennyire képes a monopólium gyakorlásából kizárt egyénekkel elismertetni e kizártság legitimitását, vagyis hogy mennyire képes elkendőzni egy hatalom és egy bárki által játszva elsajátítható szakértelem monopolizálásának önkényességét. Ezért az egyház profetikus (vagy eretnek) tagadása alapjaiban fenyegeti az egyházi intézményt, amikor – az „intézményes kegyelem” elutasítása nevében – nemcsak azt kérdőjelezi meg, hogy a papi testület csakugyan alkalmas-e deklarált funkciója betöltésére, hanem – az „egyetemes papság” eszméje nevében – a papság létjogosultságát is. S amikor az egyház szempontjából kedvezőek az erőviszonyok, a tagadás óhatatlan következménye a próféta vagy a szekta fizikai vagy szimbolikus megsemmisítése (kiközösítés), hacsak a próféta vagy a reformátor be nem adja a derekát, s behódolása, vagyis az egyházi monopólium (és e monopóliumot biztosító hierarchia) legitimitásának elismerése nem teszi lehetővé, mint például Assisi Szent Ferenc esetében, a kanonizálás útján való bekebelezést. 3. 3. 1. A monopóliumért vívott harc egy sajátos formája, az ortodoxia és eretnekség közti ellentét (az egyház és próféta közti ellentét megfelelője), ami akkor figyelhető meg, amikor az egyház az üdvözlési eszközök korlátlan monopóliumával rendelkezik, mindig közel azonos módon folyik le: a vallási tekintélyért küzdő szakemberek közti (teológiai) konfliktus és (vagy az egyházon belüli hatalomért vívott harc konfliktusa az egyházi hierarchia kétségbevonásához vezet. Ez akkor válik eretnekséggé, ha válsághelyzetben, az egyházi monopólium – a papság egyik frakciója által végrehajtott – monopolizálásának a tagadása a laikusok egy csoportjának egyházellenes érdekeivel találkozik és ez az egyházi monopólium egészének a kétségbevonásához vezet. A vallási tőke koncentrációja valószínűleg sohasem volt olyan erős, mint a középkori Európában. A bonyolult hierarchia szerint felépített egyház ekkor a nép számára jószerivel érthetetlen nyelvet használ, és fenntartja magának a kultikus eszközök (vagyis a szent szövegek, s főként a szentségek) kezelésének monopóliumát. A szerzetesnek másodlagos helyet jelöl ki a. felszentelt személyek hierarchiájában, a szabályszerűen beiktatott papot teszi meg az üdvözülés nélkülözhetetlen eszközéül, a hierarchiát pedig a megszentelés hatalmával ruházza fel. Az üdvözülést sokkal inkább a szentségek felvételétől és a kinyilvánított hittől teszi függővé, mintsem erkölcsi szabályok betartásától, és így bátorítja a bűnbocsánat keresésében megnyilvánuló népi vallásosságot: „A XI. századtól egészen a XV. századig a tömegek vakon hittek abban, hogy a pap áldása révén csakugyan bűnbocsánatot nyernek, akár a szó szakramentális értelmében vett bűnbocsánatról, akár az elhunytaknak adott feloldozásról, akár bizonyos feltételek mellett megadott, s a vezeklés büntetését elhalasztó bűnbocsánatról, akár a »nagy bűnbocsánat« reményében vállalt zarándokútról, a római jubileumi búcsúról vagy a gyónás dolgában bizonyos híveknek spirituális kedvezményeket nyújtó gyónócédulákról legyen is szó”(47). Egy ilyen helyzetben a vallási mező kiterjedése azonos az egyházon belül kialakuló konkurrencia-viszonyok mezőjének kiterjedésével. A spirituális tekintély megszerzéséért vívott harc konfliktusai, amelyek azoknak a tudósoknak, illetve teológusoknak a viszonylag független almezőjében törnek ki, akik a többi tudósnak termelnek, és akiket már a kiválásra való sajátosan értelmiségi törekvés is arra késztet, hogy szakadár álláspontot képviseljenek a hit és a dogma területén, már természetüknél fogva sem

terjednek túl az „egyetem” falain. így az úgynevezett kléruson belüli vallás-szakadás népi eretnekséggé valá átalakulása valószínűleg mindig sokkal inkább látszólagos, mint valódi(48); amennyiben – még azokban az esetekben is, amelyek, mint például John Wyclif és a lollardok vagy Húsz János és a husziták mozgalma, a diffúzió elméletét igazolják – alighanem az egyidejű újítások és a torzító átértelmezések olyan egyvelegével van dolgunk, melyek kidolgozását a tekintélyek és tudó biztosítékok felkutatása kíséri. Minden arra vall, hogy a kléruson belül vallásszakadás csak akkor válhat népi eretnekséggé, amikor az egyházon belüli hatalomért vívott konkurrenciaharc viszonyainak struktúrája lehetővé teszi, hogy e harc „liturgiái” és egyházi konfliktusként, vagyis az üdvözülési eszközök feletti hatalomért vívott harc konfliktusaiként fejeződjön ki(49). A vallási (sőt a világi) ideológiáknak, amelyek az ideológiai mező igen különböző állapotaiban eretneknek tekintik magukat (abban az értelemben, hogy kétségbevonják azt a vallási rendet, amelyet az egyházi „hierarchia” fenn akar tartani), azért lehet annyi azonos témájuk (vagyis az intézményes kegyelem elutasítása, a laikusok prédikációja és az egyetemes papság, az üdvözülési vállalkozások közvetlen önigazgatása, az, hogy az állandó egyházi funkcionáriusok a közösség egyszerű szolgái legyenek, a „lelkiismereti szabadság”, vagyis az a jog, hogy, a vallási képességek egyenlősége nevében, ki-ki maga döntsön vallási hovatartozásáról stb.), mert ezeknek az ideológiáknak mindig a papi hierarchia többé-kevésbé radikális kétségbevonása az alkotó elvük. Ε tagadás nemcsak ama vallási tekintély önkényességének leplezésévé fajulhat, amelyet nem támaszt alá tulajdonosai szentsége, hanem az egyházi monopólium radikális elítélésévé is. Ezek az ideológiák ugyanis, amelyeket eredetileg az egyházi hierarchia elleni belső harc szükségletei szerint termeltek és termeltek újra (a puszta „teológiai” ideológiák többségével ellentétben, amelyeknek mások a funkciói, és amelyek ennélfogva, a klerikusok világán belül maradnak), kivált alkalmasak arra, hogy, egy radikalizáció árán, kifejezzék és tudatosítsák azoknak a laikus kategóriáknak a vallási érdekeit, amelyek a leginkább hajlamosak arra, hogy kétségbevonják az üdvözülési eszközök egyházi monopóliumának legitimitását. Az a kérdés, hogy mi volt a kiinduló pont, vagy, ha úgy tetszik, ki volt az eretnek szekta feje és kik voltak a hívei, akárcsak másutt, itt is értelmetlen és szinte végehosszatlanul sorolhatnánk azokat a tévedéseket, amelyek e hamis problémából születtek. Valójában a teológiai almezőt is a konkurrencia-viszonyok határozzák meg, s így felállítható az a hipotézis, hogy azok az ideológiák, amelyeket e konkurrencia szükségletei hoztak létre, kisebb-nagyobb mértékben eleve alkalmasak arra, hogy – annak a társadalmi funkciónak az alapján, amelyet ezek az ideológiák a mezőben különböző pozíciókat elfoglaló termelők számára betöltenek – más harcokban (például az egyházon belüli hatalomért vívott harcban) is felhasználják őket. Minden történelmi hatékonysággal felruházott ideológia ugyanis mindazok kollektív munkájának eredménye, akiket kifejez, inspirál, legitimál és mozgósít, s ilyenformán a körforgalom és az újramegtalálás folyamatának különböző mozzanatai megannyi kezdetnek tekintendők. Ennek a modellnek az alapján érthetjük meg azoknak a csoportoknak a szerepét, amelyek azon az archimédeszi ponton helyezkednek el, ahol a vallási apparátus struktúrájában ellentétes (elnyomó és elnyomott) pozíciót elfoglaló vallási szakemberek közti konfliktus, valamint a laikusok (az alsópapságnak azokat a még az egyházban levő vagy már kiugrott tagjait is ide számítva, akik elnyomott pozíciót foglalnak el a szimbolikus uralom apparátusában) és a papság közötti külső konfliktus kialakul. Azt a szerepet, amelyet az alsópapság (s általában a proletarizálódott értelmiség) az eretnekmozgalmakban játszik, alighanem az magyarázza, hogy olyan elnyomott pozíciót foglal el a szimbolikus uralom egyházi apparátusának hierarciájában, amely a pozíciók hasonlósága alapján, némi analógiát mutat az elnyomott osztályok pozíciójával. Az alsópapság úgyszólván a levegőben lóg a társadalmi struktúrában, s így olyan kritikai hatalommal rendelkezik, amely lehetővé teszi számára, hogy lázadásának (kvázi) rendszerezett megfogalmazást adjon, és ezzel az elnyomott osztályok szószólójává váljon. Az egyház világiságának, illetve a papság, s főleg az

egyházi főméltóságok feslett erkölcseinek leleplezése könnyen átcsap a szakramentális kegyelem címzetes szétosztójaként értelmezett papság tagadásába, illetve a „kegyelem” teljes demokráciájának szélsőséges követelésébe. Ennek értelmében ki kell küszöbölni a közvetítőket, oly módon, hogy önkéntes vezekléssel cserélik fel a gyónást és azokat a jóvátételeket, amelyeket csak a bűnbánat szentségének monopóliumával rendelkező egyház kényszeríthet a bűnösre; hogy továbbá, elutasítják a kommentárokat és a kommentátorokat, valamint az „értelmezési forrásként felfogott kötelező egyházi szimbólumokat”(50). A követelések magukban foglalják azt a szándékot is, hogy vissza kell térni a szent forrás betű szerinti értelmezéséhez, és hogy ne ismerjenek el más tekintélyt a preceptum evangelicumon kívül; ugyancsak hozzátartozik ehhez a követeléshez a szacerdotális monopólium leleplezése és az intézményes kegyelem elutasítása annak a kegyelemnek az egyenlő elosztása nevében, amely éppúgy jelen van az istennel való közvetlen kapcsolat élményében, mint a megdicsőítő isteni sugallatban, amely utóbbi az ártatlanok, az egyszerű és együgyű emberek és a „szegény keresztények” számára is lehetővé teszi, hogy jobban hirdessék a hit titkait, mint a feslett életű egyháziak(51). 3. 4. Az egyház működésének logikáját, a szacerdotális gyakorlatot, s ennélfogva annak az üzenetnek a formáját és tartalmát, amelyet az egyház elfogadtat és elsajátíttat híveivel, belső kényszerek és külső erők együttes hatása hozza létre. A belső kényszerek elválaszthatatlanok annak a bürokráciának a működésétől, amely – a karizmával való gazdálkodás parancsaként – többé-kevésbé teljes sikerrel követeli a laikusok feletti vallási hatalom legitim gyakorlásának és az üdvjavak kezelésének monopóliumát, s amely a papi funkciót, ezt a szükségképpen „banális”, mert hétköznapi és ismétlődő tevékenységet a kultusz egymással tetszés szerint felcserélhető hivatalnokaira bízza, aki egyrészt egy sajátos képzés során elsajátított homogén szaktudással, másrészt olyan homogén eszközökkel rendelkeznek, amelyek alkalmasak egy homogén és homogenizáló tevékenység kifejtésére. Ami a külső erőket illeti, ezeknek a történelmi konjunktúra szerint igen különböző a jelentőségük. Ide tartoznak (1) azoknak a különböző laikus csoportoknak vagy osztályoknak a vallási érdekei, amelyek többé-kevésbé jelentős engedményekre vagy kompromisszumokra, kényszerítik az egyházat. Ebbeli sikerük függ attól, hogy mekkora erőt képesek a tradicionális normáktól elhajlást jelentő lappangó eretnek törekvések szolgálatába állítani – mely törekvésekkel a papság a lelkek gyógyítása során közvetlenül száll szembe – továbbá attól, hogy mekkora az üdvjavak monopóliumának kényszerítő hatalma, s ide tartozik (2) a próféta (vagy a szekta) és a varázsló konkurrenciája is, akik olyan mértékben gyengítik az egyház kényszerítő hatalmát, amilyen mértékben mozgósítaniuk sikerül e lappangó eretnek törekvéseket. Mindez azt jelenti, hogy az üzenet adott történelmi formájának csak az az egyetlen helyes értelmezése, amely az üzenetet alkotó viszonyok rendszerét a megfelelő vallási mezőt alkotó anyagi és szimbolikus erők közötti viszonyok rendszerével hozza összefüggésbe. A különböző tényezők magyarázó értéke a történelmi helyzetek szerint változik, s az is meglehet, hogy azok az oppozíciók, amelyek a természetfeletti hatalmak (például az istenek és a démonok) között alakulnak ki, egy tisztán vallási logika szerint azokat az oppozíciókat tükrözik vissza, amelyek a különféle típusú vallási tevékenységek között figyelhetők meg, s amely oppozíciók valójában azokra az erőviszonyokra vezethetők vissza, amelyek a vallási mezőben a szakemberek egyes kategóriái között jönnek létre (pl. az uralkodó szakemberek és az elnyomott szakemberek közötti oppozíció). A papi testület érdekei abban a vallási ideológiában is kifejeződhetnek, amelyet termelnek vagy újratermelnek: „Ahogyan a brámánok monopolizálták a hatékony imára való képességet, vagyis az istenek mágikus és hatékony befolyásolását, éppúgy az isten (Bráma, vagyis az »imádság« ura) is monopolizálta e hatékonyság iránti hajlandóságot, s ezzel a vallási tevékenység legfontosabb mozzanata feletti hatalmat”(52). A vallási javak piacának az a logikája, hogy az egyháznak az egyházi monopólium minden megerősítéséért, vagyis a papi testület laikusok feletti evilági és spirituális hatalmának minden kiterjesztéséért vagy

növeléséért (például a hitterjesztésért) újabb és újabb engedményeket kell tennie – mind a dogma, mind pedig a liturgia területén – az így megnyert laikusok vallási képzetei javára. Ha meg akarjuk magyarázni a piacon felkínált vallási javak (vagy manapság kulturális javak) jellegzetességeit, figyelembe kell vennünk, hogy annál inkább csökken a termelési mezővel kapcsolatos tényezők magyarázó értéke, s annál fontosabbak a fogyasztókkal kapcsolatos tényezők, minél szélesebb e termékek elterjedésének és körforgásának köre, azaz, osztálytársadalmat tekintve, minél heterogénebb társadalmilag a fogyasztók köre. Ebből az következik, hogy amikor az egyház, miként a középkori Európában, csaknem kizárólagos monopóliummal rendelkezik, az egység látszata mögött, amelyet a változatlan liturgia teremt meg, a prédikáció és a lelkivigasz technikájának szándékos sokfélesége, valamint a vallási élmény végtelen sokszínűsége rejtőzhet, amely a misztikus fideizmustól egészen a mágikus ritualizmusig terjed. Hasonlóképpen az átértelmezések és a tranzakciók játéka az északafrikai iszlámot olyan bonyolult totalitássá változtatta, ahol ugyancsak nehéz meghatározni, mi csakugyan az iszlámé, és mi a helyi szokások tartozéka. A („hagyományőrző” vagy „elnyugatiasodott”) városlakó polgárság vallásossága, amely tudja, hogy egy világvallás híve, minden ponton szembenáll a parasztok ritualizmusával, akiknek fogalmuk sincs a dogma és a teológia finomságairól. Az iszlám tehát olyan hierarchizált együttesként jelenik meg, amelyben az elemzés különböző „szinteket” különböztethet meg: animista hiedelmeket és agrár-mítoszokat, a szentek kultuszát és azt a mohamedán aszkézist, melynek gyakorlatát a vallás, a jog, a dogma és a misztikus ezoterizmus határozza meg. A differenciális elemzés alighanem a vallási profilok (ez a kifejezés Bachelard „episztemológiai profil” kifejezésének megfelelője), vagyis a különböző hierarchikus szintek különböző integrációs módjainak rendkívül különböző típusait tárná fel; hogy mekkora – az élmény és a gyakorlat mindegyik típusában – e különféle szintek viszonylagos jelentősége, az a csoport vagy osztály életkörülményeinek, illetve jellegzetes műveltségi fokának függvénye(53). 3. 4. 1. A varázslónak, ennek a független kis magán vállalkozónak a konkurrenciája, aki hivatását alkalmi megrendelésre, részmunkaidőben és fizetségért, minden sajátos képzettség és intézményes biztosíték nélkül (többnyire titokban) űzi, az alsóbb csoportok és osztályok, elsősorban a parasztok (vagyis tulajdon ügyfelei) igényeivel kapcsolódik össze, hogy együttesen kényszerítsék az egyházra a népi vallási gyakorlatok „ritualizálását” és a népi hiedelmek kanonizálását. Arnold Van Gennep A mai francia folklór kézikönyve (Manuel du Folklore français contemporain) című művében se szeri, se száma azoknak a példáknak, amelyek a paraszti kultúra és az egyházi kultúra közötti kölcsönhatást bizonyítják („folklorizált liturgikus ünnepek”, mint például a keresztjáró papok napja, a liturgiába iktatott pogány szertartások, mágikus tulajdonságokkal és funkciókkal rendelkező szentek stb.), amelyek valamennyien azokat az engedményeket szemléltetik, amelyekre azért kényszerültek a papok, hogy a varázsló konkurrens befolyása alól visszahódítsák azokat a híveiket, akiket egy „aggiornamento” révén végleg elveszítenének^). Hasonlóképpen az észak-afrikai iszlám annak köszönheti erejét és formáját, hogy alkalmazkodott a mezőgazdasági lakosság vágyaihoz, miközben e vágyakat szüntelen tranzakciókkal asszimilálta: Míg az agrárvallás állandóan átértelmeződik az egyetemes vallás nyelvén, addig az egyetemes vallás alapelveinek a helyi szokások adnak új tartalmat. Az orthodoxiának azt a törekvését ugyanis, hogy babonának vagy elhajlásnak tekintse a helyi (például berber) jogokat és szokásokat vagy agrár-mítoszokat, mindig az a többé-kevésbé módszeres erőfeszítése ellensúlyozza, hogy bekebelezze a vallásosság és a jog e formáit, anélkül azonban, hogy elismerné őket(55). 3. 4. 2. Megfordítva, a próféta (vagy a szekta) konkurrenciája bizonyos laikus kategóriák intellektualista kritikájával kapcsolódik össze, s együttesen felerősítik a papi bürokráciának azt a törekvését, hogy mind a liturgián, mint a dogmán egy olyan „kazuisztikus-racionális rendszerezést” és „banalizálást” hajtson végre, melynek az a célja, hogy a liturgiát és a

dogmát a szimbolikus harc homogén („banalizált”), koherens, megkülönböztető jellegű és rögzített („kanonizált”) eszközévé avassa, olyan eszközzé, amely – mivel csak egy sajátos tanulás végeztével lehet megszerezni és használni – el van zárva az avatatlanok elől (a vallási monopólium legitimálásának az oktatásra eső funkciója). Azt a tényt, hogy a konkurrens prófécia (vagy eretnekség) és a laikus intellektualizmus elleni szükségszerű védekezés elősegíti a vallási gyakorlat „banalizált” eszközeinek termelését, az bizonyítja, hogy amikor a hagyományt veszély fenyegeti, felgyorsul a kanonikus írások termelése(56). Az a törekvés, hogy bizonyítsák a közösség eredetiségét a konkurrens tanokhoz képest, fontossá teszi a megkülönböztető jegyeket és tanokat. Az egyház így egyrészt a közömbösség ellen harcol, másrészt a konkurrens vallásokra való áttérést nehezíti(57). Egyébként a „kazuisztikus-racionális rendszerezés” és a „banalizáció” valójában nélkülözhetetlen feltétele az üdvjavakat kezelő bürokrácia működésének, amennyiben úgy teszi lehetővé, hogy bármelyik (egymással felcserélhető) ügynök folyamatosan kifejtse szacerdotális tevékenységét, hogy a rendelkezésére bocsátja azokat az eszközöket, amelyekre ennek az ügynöknek feltétlenül szüksége van ahhoz, hogy (saját szempontjából) a legolcsóbban és (az intézmény szempontjából) a legkisebb kockázattal töltse be funkcióját, főként amikor, a prédikációban vagy a lelkivigasz során, „olyan problémákkal kerül szembe, amelyeket nem oldottak meg a kinyilatkoztatásban”(58). Ezek az eszközök, mármint a breviárium, a szentbeszédgyűjtemény vagy a katekizmus, amelyek egyszerre töltik be az előjegyzési naptár és a kény-szerzubbony szerepét, biztosítják az egyéni lelemény gazdaságosságát, s egyúttal meg is tiltják az improvizálást. S végül az eredeti kulturális hagyomány papi rendszerezés által végrehajtott finomítása és bonyolítása távol tartja a laikusokat – ez minden ezoterikus teológia egyik funkciója(59), meggyőzi őket arról, hogy ez a tevékenység sajátos „szakképzettséget", a köznép számára elérhetetlen „kegyelmi adottságokat” követel, és ráveszi őket arra, hogy vallási ügyeik intézését az uralkodó kasztra bízzák, mivel csak ez a kaszt képes a szükséges szakértelem elsajátítására, s arra, hogy a vallás teoretikusa legyen(60). 4. POLITIKAI HATALOM ÉS VALLÁSI HATALOM A vallási tekintély és az evilági erő, amelyet az egyes vallási fórumok a vallási legitimitásért vívott harcukban felhasználhatnak, sohasem független attól, hogy mekkora az általuk mozgósított laikusok súlya az osztályok közötti erőviszonyok struktúrájában. Továbbá, s következésképpen, azon fórumok közötti objektív viszonyok struktúrája, amelyek különféle pozíciókat foglalnak el a vallási javak termelési, újratermelési és terjesztési viszonyaiban, a csoportok és osztályok közötti erőviszonyok struktúráját tükrözi vissza, de a szimbolikus rend fenntartásáért vagy megdöntéséért harcoló fórumok közti erőviszonyok mezőjének átlényegített és álcázott formájában. Mindezek következtében minden történelmi helyzetben a vallási mező és a hatalmi mező közötti viszonyok struktúrája szabja meg a vallási mezőt alkotó viszonyok struktúrájának alakulását. Ám míg a vallási mező csak abban az esetben tölti be az adott társadalmi rend legitimálásának külső funkcióját, ha a szimbolikus rend fenntartása közvetlenül hozzájárul a politikai rend fenntartásához, a szimbolikus rend szimbolikus felforgatása csak akkor vág a politikai rend elevenébe, ha e rend elleni politikai tevékenység kísérő jelensége. 4. 1. Az egyház sajátos funkciójának betöltése közben, ami voltaképpen a szimbolikus rend fenntartásának elősegítése, hozzájárul a politikai rend fenntartásához, vagyis e rend tagolásainak szimbolikus megerősítéséhez. Ehhez a következő eszközei vannak: (1) Olyan észlelési, gondolkodási és cselekvési sémákat kényszerít híveire, amelyek objektíve össze vannak hangolva a politikai struktúrákkal, s ennek folytán e struktúrák végső legitimálását, azaz „naturalizálását” biztosíthatják. A világ elrendezésére vonatkozó összhangot az egyház közös gondolkodási sémák kényszerével és bevésésével hozza létre és állítja helyre, majd újra meg újra ünnepélyesen megerősíti az ünnepben vagy a vallási szertartásban, ebben a

másodrangú szimbolikus cselekvésben, amely arra használja fel a vallási szimbólumok szimbolikus hatékonyságát, hogy, a szimbolikus hatékonyságukba vetett kollektív hitet megerősítvén, megerősítse szimbolikus hatékonyságukat. (II) Azt a vallási tekintélyt amellyel rendelkezik, arra használja fel, hogy szimbolikus téren szálljon szembe a szimbolikus rend megdöntésének profetikus vagy eretnek kísérleteivel. Aligha véletlen, hogy a skolasztikus filozófia legfontosabb forrásai közül kettő már a címében is a lehető legtipikusabban fejezi ki azt a politikai, kozmogóniai és egyházi struktúrák közötti megfelelést, amelyet az egyháznak funkciójánál fogva tanítania kell. Ez a két Dionysius Areopagitának tulajdonított mű, amely A mennyei hierarchiáról, illetve Az egyház hierarchiáról címet viseli, olyan emanacionista filozófia foglalata, amely szigorú megfelelést állapítván meg az értékek és az élőlények hierarchiája között, az egész világmindenséget egy olyan degradációs folyamat eredményének tekinti, amely az Egyből, az Abszolútból kiindulva – az arkangyalokon, angyalokon, szeráfokon és kerubokon, valamint az emberen és az élővilágon át – egészen az anyagig vezet. Ez a szimbolikus rendszer (amelybe minden különösebb nehézség nélkül építették be az arisztotelészi kozmológiát „mozdulatlan első mozgatójával” együtt, amely a legmagasabb mennyei szféráknak adja át a mozgását, hogy e mozgás azután innen szálljon alá, egymás utáni fokozatokban, a világi hívságok és a feslettség sártekéjére) valamilyen előzetes harmónia folytán különösen alkalmas arra, hogy kifejezze az egyházi világ és a politikai világ „emanatista” struktúráját. Mivel mindegyik hierarchia – pápa, bíboros, érsek, püspök és az alsópapság, vagy: császár, herceg, gróf és egyéb vazallusok – a többi pontos tükörképe, végsősoron mindegyik csak egy aspektusa az isten által teremtett, tehát örökkévaló és megváltoztathatatlan kozmikus rendnek. S mikor a vallási ideológia (a mítosz módjára, amely olyan egyszerű és hierarchizált, sőt egymásra redukálható ellentétpárokra vezeti vissza a világ sokféleségét, mint amilyenek a magas és alacsony, bal és jobb, férfi és nő, száraz és nedves) ilyen tökéletes megfelelési hoz létre a különféle rendek között, kitermeli a logikai szükségszerűség élményének azt az elemi formáját, amely az elválasztott világokat egyesítő analogikus gondolkodás terméke. Az egyház (és általában a vallás) legsajátosabb hozzájárulása a szimbolikus rend fenntartásához nem is annyira a politikai rendnek a misztika rendjébe{6\), mint a logika rendjébe való átfordítása, amit egyszerűen úgy ér el, hogy egyesíti a különböző rendeket. A viszonylagos abszolutizálásának és az önkény legitimálásának hatását nemcsak a kozmológiai hierarchia és a társadalmi vagy egyházi hierarchia megfeleltetése hozza létre, hanem – és főként – egy olyan hierarchikus gondolkodásmód kényszerítő erejű bevezetése, ami elismeri a kozmikus térben és a politikai térben található kitüntetett pontok meglétét, „természettől adottnak” tünteti fel a rendi viszonyokat (talán bizony nem beszél maga Arisztotelész is „természeti helyekről”?). „A logikai fegyelem – mondta Durkheim – csupán a társadalmi fegyelem különleges esete.”(62) Amikor tehát az egyház – az implicit és explicit oktatás révén – híveit annak a „logikai” fegyelemnek a tiszteletére neveli, amely a mitikus-rituális rendszert vagy a vallási ideológiát és a liturgiát megalapozza, s amikor olyan rituális szabályzatokat tesz kötelezővé, amelyeket a hívek a kozmikus rend megőrzésének és a csoport fennmaradásának feltételeként élnek át (mivel a természeti csapásnak bizonyos körülmények között ugyanaz a szerepe, mint máskor a politikai forradalomnak), s amelyek (mivel az a rítus egyik elődleges funkciója, hogy lehetővé tegye a mitikus logika szerint elválasztott princípiumok, így a nő és férfi, a víz és a tűz stb. egyesítését) a társadalmi rend alapvető viszonyainak fennmaradását biztosítják, valójában olyan szentségtöréssé alakítja át a társadalmi korlátok megdöntését, amely önmagában hordja tulajdon büntetését, ha ugyan nem teszi teljesen lehetetlenné még a gondolatát is e tökéletesen „természetnek” álcázott (mert a világ strukturáló elveként interiorizált) határok átlépését. Ε határokat csak olyan szimbolikus forradalommal (mint például, egyfelől, Kopernikusz és Galilei, másfelől Machiavelli forradalmai) lehet megdönteni, amely mélyreható politikai átalakulással párhuzamos (a feudális rend fokozatos

felbomlása). Összefoglalva: ha valamely intézmény, amely, minként az egyház, a vallási mező struktúrájában elfoglalt pozíciójánál fogva a szimbolikus rend fenntartásának funkcióját tölti be, akkor ráadásként mindig a politikai rend fennmaradását is elősegíti. Ez nemcsak azért van így, mert a kozmológiai topológiák mindig „természetinek” álcázott társadalmi topológiák is egyben, hanem azért is, mert (amint erről az is árulkodik, mekkora jelentőséget tulajdonít minden arisztokrata oktatás az illem és a jómodor elsajátításának) a formák tiszteletére való nevelés, sőt a mágikus formalizmus és ritualizmus különféle fajtái, vagyis az önkényes rend önkényes kényszere az egyik leghatásosabb eszköze annak, hogy a hívekkel elismertessék és félreismertessék a társadalmi rendet biztosító normákat és tilalmakat. 4. 1. 1. Az a hasonlósági viszony, amely az egyháznak a vallási mező struktúrájában elfoglalt pozíciója, illetve az uralkodó osztályok uralkodó frakcióinak a hatalmi mezőben és az osztályviszonyok struktúrájában elfoglalt pozíciója között alakul ki (aminek folytán az egyház úgy segíti elő a politikai rend fenntartását, hogy hozzájárul a vallási rend fenntartásához), korántsem zárja ki a politikai hatalom és a vallási hatalom közötti feszültségeket és konfliktusokat. Ε hatalmak ugyanis, bár az uralkodás munkamegosztásában betöltött funkcióik részlegesen kiegészítik egymást, egymás vetélytársává is válhatnak. A történelem folyamán (olyan hallgatólagos kompromisszumok és explicit megegyezések árán, amelyek minden esetben a világi erők spirituális tekintélyre való átváltásán alapultak) különböző – két szélső pólus között elhelyezkedő – egyensúlytípusok alakultak ki. Ε két szélső pólus egyikét a papság evilági hierokráciája vagy kormányzása, másikát a cezaropapizmus, vagyis a világi hatalmaknak a papi hatalom feletti abszolút uralma képviseli. Minden jel arra vall, hogy a vallási mezőt alkotó viszonyok struktúrájának alakulását a hatalmi mező és a vallási mező közötti viszonyok struktúrája határozza meg. Ahogyan Max Weber Az ősi judaizmus című könyvében kimutatja, a politikai hatalom típusa, valamint a vallási fórumok és a politikai fórumok közti viszonyok típusa szerint a papság és a prófécia antagonisztikus ellentétét különféleképpen oldhatják meg. A nagyobb bürokratikus birodalmakban, Egyiptomban és Rómában például, a próféciát egyszerűen kizárják abból a vallási mezőből, amelyet szigorúan ellenőriz az államvallás vallási rendőrsége. Izraelben viszont, épp megfordítva, a papság nem számíthatott arra, hogy a nagyon is gyönge monarchia végérvényesen leszámol a nagy hagyománnyal rendelkező próféciával, amelyet még a legnagyobb rangúak körében is sokan támogattak. Görögországban közbülső megoldást találunk: az a tény, hogy a próféciát szabadon, bár csak szigorúan meghatározott helyen, a delphoi templomban gyakorolták, arról árulkodik, hogy „demokratikusan” számolni kellett bizonyos laikus csoportok igényeivel. A vallási mező fórumai közötti viszony különböző struktúra-típusainak a próféciák formájában mutatkozó különbségek felelnek meg. 4.2. A próféta képes rá, hogy megfogalmazza és megnevezze, amit az érvényben levő szimbolikus rendszerek a meg nem fogalmazott és a meg nem nevezhető dolgok közé sorolnak, és ilyenformán ki tudja mozdítani az elgondolt és az el nem gondolt, a lehetséges és a lehetetlen, az elgondolható és az elgondolhatatlan közötti határokat. Ε képessége abból adódik, hogy előkelő származásához a vallási mező struktúrájában és az osztályviszonyok struktúrájában elfoglalt gyökértelen pozíció kapcsolódik. Ez a képesség jelenti azt az induló tőkét, ami lehetővé teszi, hogy a próféta azzal mozgósítsa a laikusok egyik kellő erővel rendelkező frakcióját, hogy éppen azt szimbolizálja rendkívüli beszédmódjával és magatartásával, amit a közönséges szimbolikus rendszerek strukturálisan képtelenek kifejezni, vagyis főként a rendkívüli helyzeteket. A próféta sikerét nem érthetjük meg, amíg a vallási mező határain belül maradunk, hacsak nem holmi csodás hatalomra, vagyis a vallási tökének a semmiből való teremtésére hivatkozunk, miként Max Weber tette a karizma elméletével kapcsolatos nemegy fejtegetésében. Igazság szerint azonban, ahogyan a pap elválaszthatatlan a megszokott rendtől, a próféta azoknak a válságidőszakoknak az embere, amikor a fennálló rend már

ingadozni kezd, ám a jövő még bizonytalan. A profetikus szózat többnyire akkor tűnik fel, amikor – akár az egész társadalmat, akár csak egyes osztályokat érintő, nyílt vagy rejtett – válságidőszak van, vagyis amikor a gazdasági és morfológiai átalakulások következményeként a társadalom meghatározott részében felbomlanak, meggyöngülnek vagy elavulnak azok a hagyományok vagy szimbolikus rendszerek, amelyek addig a világszemlélet és az életmód alapelveit alkották. Ilyenformán, miként Max Weber megfigyelte „a karizmatikus hatalom létrehozása (...) mindig valamilyen szokatlan külső körülmény”, azaz, „valamely csoportban egy rendkívüli dolog által kiváltott közös izgalom terméke”(63). S Marcel Mauss is megjegyzi: „Az éhínségek és háborúk prófétákat és eretnekségeket szülnek; az erőszakosan kialakított kapcsolatok megzavarják a lakosság területi elosztását és természetét, a társadalmak elkeveredése pedig (miként a gyarmatosítás esetében) új eszméket és új hagyományokat hoz létre (...). Nem szabad azonban összetévesztenünk a kollektív, szerves okokat azoknak az az embereknek a tevékenységével, akik csak megfogalmazói, nem pedig irányítói az eseményeknek. Az egyéni lelemény nem állítható szembe a kollektív szokással. Állhatatosság és rutin az egyénhez kapcsolódhatnak, az újítás és a forradalom lehet csoportok, alcsoportok és szekták műve, és egyéneké is, akik a csoport révén és a csoport érdekében tevékenykednek.”(64) Wilson D. Wallis megjegyzi, hogy a messiások mindig a politikai változás utáni vágy elmélyülésével, válságidőszakokban bukkannak fel, s amikor „a jólét visszatér, a messiással kapcsolatos remények eltűnnek”(65). S végül erre utal Evans Pritchard is, megjegyezvén, hogy, mint a zsidó próféták zöme is, a próféta elválaszthatatlan a háborútól: „A legfontosabb próféták fő társadalmi funkciója az volt, hogy ők vezették a dinkák nyájai elleni rajtaütést és az északi idegen népcsoportok elleni támadásokat”(66). És ha teljesen le akarunk számolni azzal a felfogással, amely szerint a karizma egy-egy rendkívüli egyéniség sajátos tulajdonsága, akkor esetenként meg kell határoznunk az egyén életrajzának azokat a szociológiailag lényeges jellegzetességeit, amelyek következtében valamely egyén társadalmilag predesztinált arra, hogy különleges erővel és koherenciával érezzen és fejezzen ki olyan etikai vagy politikai beállítottságokat, amelyek, implicit állapotban, már jelen vannak a próféciát befogadó osztály vagy csoport valamennyi tagjánál. Legkivált azokat a tényezőket kellene elemeznünk, amelyek arra késztetik a strukturálisan kétértelmű (vagy, képletesen szólva), sánta vagy korcs kategóriákat és csoportokat, amelyek a strukturális szempontból magas feszültségű helyeken, gyökértelen pozíciókban és archimédeszi pontokon helyezkednek el (pl. a kovácsok akárhány primitív társadalomban, a proletarizálódott értelmiség a millenáris mozgalmakban, vagy, szociálpszichológiai szinten, azok az egyének, akiknek felbomlóban van a társadalmi státusuk), hogy funkciójukat mind a társadalom működésének normális állapotában (a veszélyes és ellenőrizhetetlen erők manipulációja), mind válsághelyzetekben betöltsék (a meg nem fogalmazott megfogalmazása). A próféta tehát nem annyira az a „rendkívüli” ember, akiről Max Weber beszél, mint inkább azoknak a rendkívüli helyzeteknek az embere, amelyekről a megszokott rend őrei semmit sem tudnak mondani, s okkal, hiszen az egyetlen nyelv, amellyel e helyzeteket elgondolhatják, az ördögűzés nyelve. A próféta személyében és beszédmódjában (mint példaszerű nyelvben) egy olyan jelölő és jelölt találkozását hozza létre, amelyek, noha csak potenciális és implicit állapotban, már őelőtte is léteztek, és ezért tudja mozgósítani azokat a csoportokat vagy osztályokat, amelyek elismerik a nyelvét, mert önmagukat ismerik fel benne (miként Zarathusztra, Mohamed és az indiai próféták esetében az arisztokraták és hercegek, az izraeli próféták esetében pedig a városlakó és falusi középrétegek). Az a tény, hogy, miként a tudományos elemzés kimutatja, a prófétai szöveg jószerivel semmi olyat nem tartalmaz, ami ne lett volna meg a korábbi – akár papi, akár eretnek –. hagyományokban, korántsem mond ellent annak, hogy ez a beszédmód a radikális újdonság illúzióját is keltheti, például úgy, hogy új közönség körében népszerűsít egy ezoterikus üzenetet. A megszokott nyelv válsága kiváltja vagy lehetővé teszi mind a válság nyelvét, mind a megszokott nyelv

kritikáját. A kinyilatkoztatás, azaz annak kimondása, ami be fog következni vagy annak kimondása, ami, kimondhatatlan lévén, elgondolhatatlan volt, olyan időszakot kíván, amikor mindent ki lehet mondani, mert minden megtörténhetik. Ilyen körülményekkel magyarázza C. Vasoli is egy firenzei eretnek szekta megjelenését a XV. század legvégén: „Főként 1480 után mind gyakrabban találkozhatni erős eszkatológiai érzékenység jeleivel. Az emberek homályosan megfogalmazott módon mitikus események, szörnyű csodák bekövetkezését várják, előjeleket és titokzatos jelenéseket kutatnak, melyek előrejelzik annak az általános összeomlásnak a jövetelét, amely egyaránt érinteni fogja az emberi és isteni dolgokat, az egyházi életet és az egész kereszténység jövőjét. Nem ritka, sőt, egyre gyakoribb és egyre erőteljesebb a nagy reformátor iránti vágy, aki megtisztítja és megújítja majd az egyházat, megszabadítja bűneitől, és az isteni kinyilatkoztatás forrásához, az evangéliumi tanítás szeplőtelen tisztaságához vezeti vissza (...). Korántsem véletlen, hogy ilyen körülmények között jellegzetesen profetikus tanok is megjelentek.”(67) Az a próféta ér célt, akinek sikerül kimondania a kimondandót olyan helyzetben, amely látszólag egyszerre vonzza és taszítja a nyelvet, mert rákényszerít arra a felismerésre, hogy valamennyi rendelkezésre álló megfejtési kulcs használhatatlan. És még mélyebbre hatolva kiderül, hogy a prófétai funkció gyakorlása csak azokban a társadalmakban képzelhető el, amelyek az egyszerű reprodukción túllépve mondhatni beléptek a történelembe. Minél jobban eltávolodunk azoktól a legdifferenciálatlanabb társadalmaktól, amelyek leginkább képesek arra, hogy ritualizálással (agrár-rítusok és beavatási rítusok) legyenek úrrá saját jövőjükön, annál inkább a próféták, az eszkatológiai jövőnek és a jövő felé haladó mozgásként felfogott történelemnek e feltalálói, akik maguk is a történelem (vagyis a ciklikus idő válság által való megtörésének) termékei, foglalják el azt a helyet, amelyet addig a válság ritualizálásának, vagyis a válság ellenőrzött gyakorlásának társadalmi mechanizmusai töltöttek be, amelyek olyan vallási munkamegosztást feltételeznek, amely egymást kiegészítő szereppel ruházza fel egyrészt a megszokott rend felelőseit (az indiai brámánokat vagy a római flameneket), másrészt a szent rendetlenség fő-kolomposait (a luperkáliákat és a ghandarvákat). És mellékesén azt is meg kell jegyeznünk, hogy a mítosz által végrehajtott stilizálás paradigmatikus formában állítja elénk a két antagonisztikus hatalom, a celeritas (gyorsaság) és a gravitas (súlyosság komolyság) közötti oppozíciót. Ez számos olyan másodlagos oppozíció lényege, mint a megszakított és a folyamatos, az alkotás és a megőrzés, a misztika és a vallás közötti ellentét: „A brámánok és a flamenek papi hierarchiájukkal együtt azt az állandó és mindig nyilvános vallást képviselik, amelyben – egyetlen nap kivételével – a társadalomnak és minden tagjának egész élete zajlik. A luperkáliák és azok a csoportok, amelyeknek szemlátomást a gand-harvák a mitikus transzpozíciói, éppen ezt a kivételt képviselik, olyan valláshoz tartoznak, amely csak rövid ideig nyilvános és gyakorolható (...). Míg a brámánok és a flamenek a szent rend őrei, a luperkáliák és a gandharvák egy nem kevésbé szent rendetlenség szervezői. Az egyik vallás statikus, szabályozott, nyugodt, a másik dinamikus, szabad és harsány; épp ez a természete a magyarázata annak, hogy a második csak nagyon rövid időre kerülhet hatalomra, épp annyi időre, hogy nagy kavarodásban megtisztítsa, fölélessze és »újrateremtse« az elsőt.”(68) Ehhez csak annyit kell hozzáfűznünk, hogy míg a flamenek isznak és hangszereken játszanak, a brámánok tartózkodnak a részegítő italoktól, és nem ismerik sem az éneket, sem a táncot, sem a zenét: „nincs bennük semmi eredeti, semmi olyan, ami ihletről vagy képzeletről árulkodnék”„', hogy „a gyorsaság (a fürgeség, a gyors(69) eltűnések és felbukkanások stb.) jellemzi azt a magatartásformát, azt a »ritmust«, amely a legmegfelelőbb ezeknek az erőszakos, rögtönző és alkotó csoportoknak a tevékenysége számára”, míg a nyilvános vallás a „méltóságteljes magatartást, a lassú ritmust” kedveli (70); hogy a luperkáliák és a flamenek mint juniores és seniores, mint könnyedek és nehézkesek is szembeállnak egymással; s hogy míg a flamenek, akik a „minden megszakítás, minden baleset nélküli folyamatos és szabályos termékenységet” biztosítják, bár képesek áldozat segítségével

meghosszabbítani az „élet és a termékenység idejét”, ha ez kihunyt, már nem tudják újra „feltámasztani”; a luperkáliák csodái viszont, épp ellenkezőleg, „balesetet orvosolnak, s visszaállítják a félbeszakított termékenységet”;(71) és hogy, végül, „míg a luperkáliák és a gandharvák azért tudnak teremteni, mert »szélsőségesek«, a flamenek és a brámánok, mert csak »pontosak«, csupán megőrzésre képesek”(72). 4.2.1. A politikai forradalom és a szimbolikus forradalom közti viszony nem szimmetrikus jellegű. Ha nem is létezik olyan szimbolikus forradalom, amely ne feltételezne politikai forradalmat, a politikai forradalom önmagában még korántsem elegendő a szimbolikus forradalom kirobbantására, amely azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kidolgozza azt az adekvát nyelvet, mely a politikai forradalom teljes kibontakozásának előfeltétele: „Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára. És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válságkorszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ősi, tiszteletreméltó álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven vigyék színre az új világtörténelmi jelenetet”(73). Amíg a válság meg nem találta a maga prófétáját, addig azok a sémák, amelyekkel a megdöntött világot elgondolják, a megdöntendő világ termékei. Az tehát a próféta, aki elősegíti a forradalomnak önmagával való egybeesését, azáltal, hogy végrehajtja a politikai forradalom megkövetelte szimbolikus forradalmat. Ám ha igaz is, hogy a politikai forradalom csak abban a szimbolikus forradalomban teljesedik ki, amely oly módon támogatja a politikai forradalmat, hogy biztosítja számára azokat az eszközöket, amelyekkel önmagát saját igazságában, vagyis (a régi megfejtési kulcsok számára) hallatlan, elgondolhatatlan és megnevezhetetlen dologként gondolhatja el (ahelyett hogy a múlt egyik vagy másik forradalmával azonosítaná magát): ha tehát igaz, hogy minden politikai forradalom megköveteli a szimbolikus rendszereknek azt a forradalmát, amelyet a metafizikai hagyomány metanoiának13 nevez, ez mit sem változtat azon, hogy az elmék megtérése mint gondolati forradalom csak a vallási próféták előre megtért elméjében számít forradalomnak. A próféták képtelenek elgondolni hatalmuk korlátait, illetve a hatalmukból alkotott gondolati kép korlátait. így akarva-akaratlanul maguk is vétlekesek abban a gondolatlopásban, amelynek voltaképpen ők az áldozatai, mert csak úgy nyújthatnak eszközt az elgondolhatatlan, azaz a válság elgondolásához, ha egyben azt az el nem gondolt elképzelést is híveikre kényszerítik, ami a válság politikai jelentése. Jegyzetek 1. W. von Humboldt: Einleitung zum Kawi-Werk, VI, 60, idézi, Ε. Cassirer, in „Sprache und Mythos” Studien der Bibliothek Warburg. Lipcse, VI, 1925. új kiadása: Wesen und Wirkung des Symbolbegriffs, Darmstad 1965, 80.1.). 2. E. Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen. Berlin 1923–1929; ,Structuralism in Modern Linguistics”, Word,l, (1945), 99–120. 1. Cassirer, aki 1922-ben „Die Begriffsform im mythischen Denken” (Studien der Bibliothek Warburg, Lipcse 1,1922.) címen írt tanulmányt, a saját céljaira használja fel a durkheimi iskola alapvető téziseit („Vitathatatlan, hogy a mítosz lényegében véve társadalmi jellegű” – An Essay on Man. New York 1956– 1. kiadás: Yale University Press 1944. 107. 1.), sőt az „osztályozási forma” fogalmát az általa használt „szimbolikus forma” szinonimájának tekinti (The Myth of the State. New York 1955, 1. kiadás: Yale University Press 1946, 16. 1.). 3. É. Durkheim: Les formes élémentaires de ta vie religieuse, Párizs 25.1. A továbbiakban: F. É. V. R. 4. „Úgy látszik, hogy az így megújított ismeretelmélet hivatott arra, hogy egyesítse a két 13

Vélemény változtatás – A szerk.

rivális elmélet előnyeit, anélkül azonban, hogy egyben hátrányaikat is megőrizné. Ez az ismeretelmélet megőrzi az apriorizmus valamennyi alapelvét: ezzel egyidejűleg azonban abból a pozitivista szellemből is merít, amelyet az apriorizmus nem elégíthetett ki” (F. E. V. R., 27.). 5. Cl. Lévi-Strauss: La pensée sauvage. Párizs 1962. 48–99. 1.; É. Durkheim és M. Mauss: „De quelques formes primitives du classification”, in M. Mauss: Oeuvres. Párizs 1969. II. köt. 13-195.1. 6. „Azért pedig kiváltképp hálás vagyok Paul Ricoeurnek, amiért rámutatott arra a szellemi rokonságra, amelyet vállalkozásom és a kantizmus között fedezett fel. Végülis a kanti kutatásnak az etnológia területére való átviteléről van szó, azzal a különbséggel, hogy (ahelyett hogy a belső szemlélődés módszerét használnánk, vagy arról elmélkednénk, milyen a tudomány állapota abban a társadalomban, amelyben a filozófus él) a határok felé fordítjuk figyelmünket: az érdekel bennünket, vajon mi a közös azokban a társadalmakban, amelyek a legtávolabb esnek tőlünk, és a között, ahogyan saját gondolkodásunk működik. Másként, azokat az alapvető és kényszerítő jellegű tulajdonságokat szeretnénk felderíteni, amelyek minden emberi elmére jellemzőek”. Cl. Lévi-Strauss, „Réponses à quelques questions”, Esprit (11), 1963. nov. 628–653.1. 7. Ami Durkheim es Saussure, a strukturalizmus e két egyenlőtlenül elismert ősapja közötti kapcsolatot illeti, lásd: W. Doroszewski, „Quelques remarques sur les rapports de la sociologie et de la lingistique: Emile Durkheim et F. de Saussure”, Journal de Psychologie, 1933. január–április, új kiadás: Cassirer és mások: Essais sur le langage. Párizs 1969. 99– 109. 1. 8. Ez azt jelenti, hogy a priori gyanús minden olyan kísérlet, amely egyrészt olyan módszerekkel próbálja megközelíteni a kulturális ipar termékeit vagy a művészeti alkotásokat, amelyek csupán a nyelvi elemzés többé-kevésbé mechanikus transzpozíciói, s amely, másrészt, nemcsak a termelőknek a termelési mezőben elfoglalt pozícióját hagyja figyelmen kívül, hanem azt is, hogy ezek a szimbolikus tárgyak milyen funkciót töltenek be termelőik, illetve a fogyasztók egyes kategóriái számára. 9. ,,Ha tehát az emberek nem egyformán értelmeznék ezeket az alapvető eszméket, hanem rendelkeznének az idő és a tér, az ok és a szám stb. homogén képzeteivel, akkor minden összhang, s következésképp minden közösségi élet lehetetlen volna közöttük. A társadalom önmagát adná fel, ha megengedné, hogy az egyes kategóriákat az egyének önkényesen értelmezzék. Ahhoz, hogy fennmaradhasson, a társadalomnak nemcsak elegendő erkölcsi konformizmusra van szüksége, hanem a logikai konformizmus minimumára is, amely éppen olyan fontos a számára, akár az előző” (F. É. V. R., 24, saját kiemelésem – P. B.) 10. Cl. Lévi-Strauss: Anthropologie structurale. Párizs 1958. 229.1. De mivel azok a csodálatos okfejtések, amelyeket a szerző a szimbolikus hatékonyság problémájának szentel (id. mű, IX. és X. fej. 183–-226. 1.), meglehetősen elszigeteltek a műben, számunkra sokkal jelentősebb a Szomorú Trópusok „íráslecke” című fejezete: „Furcsa dolog az írás. Azt hihetné az ember, hogy megjelenése szükségképpen mély változásokat okozott az emberiség létfeltételeiben; és ezek az átalakulások nyilván szellemi természetűek lehettek (...). Ha helyes a feltevésem, be kell látnunk, hogy az írásbeli érintkezésnek az volt az elsődleges feladata, hogy megkönnyítse a leigázást. Az írás önzetlen célokra való használata, amikor szellemi és esztétikai kielégülést szolgál, csak másodlagos eredmény, ha ugyan – mint leggyakrabban – nem pusztán arra való eszköz lesz belőle, hogy elősegítse, igazolja vagy elkendőzze a másfajta felhasználást” (Cl. Lévi-Strauss: Szomorú Trópusok. Bp. 1973. 338. és 340.1. – saját kiemelésem. – P. B.) 11. „Hogy rendben legyenek a dolgaid, és hogy hosszú életű légy a földön” (miként ezt annak ígérik, aki tiszteli a szüleit), M. Weber; Wirtschaft und Gessellschaft. Berlin – Köln 1964, I. köt. 317.1. A továbbiakban: W. u. G.

12. Bár, természetesen, a vallási szakemberekre is érvényes, amit Engels 1890. október 27-én Conrad Schmidthez intézett levelében a jogászokról ír: „A jognál hasonló az eset: mihelyt szükségessé válik az új munkamegosztás, mely hivatásos jogászokat hív életre, ismét új, önálló terület nyílik meg, amely ugyan általában a termeléstől és a kereskedelemtől függ, de amelynek ugyanakkor ezekkel a területekkel szemben saját visszaható ereje is van. A modern államban a jog nemcsak az általános gazdasági helyzetnek felel meg, nemcsak annak kifejezése de önmagában véve is összefüggő kifejezésnek kell lennie, amely benső ellentmondásokkal nem csapja arcul önmagát. S ez csak azáltal érhető el, hogy a gazdasági viszonyokat mind kevésbé híven tükrözi vissza.” S Engels ezután leírja annak az apriorizációnak a hatását, amely az abszolút autonómia illúziójából származik: „a jogász azt képzeli, hogy a priori tételekkel dolgozik, holott csak gazdasági reflexekről van szó”; majd a filozófia kapcsán megjegyzi, hogy a szakterületek kialakulásának az az egyik következménye, hogy körkörös hatás révén, megerősíti az abszolút autonómia illúzióját: ... „Minden korszak filozófiájának, mint a munkamegosztás meghatározott területének, meghatározott gondolati anyag az előfeltétele, amelyet elődeitől kap és amely kiindulópontja (Marx-Engels Válogatott Művei. Bp. 1949. 493., 494. és 495.1.). 13. Marx–Engels Művei, 3. köt. A német ideológia. Bp. 1960. 32.1. 14. K. Marx: Principes d'une critique de l’ Économie politique, Párizs II. köt. 260. 1. 15. Vö. M. Weber, W. u. G., 368. és Π. köt. 893.1. („mivel a paraszt sorsa elválaszthatatlan a természettől, lévén a szerves folyamatok és a természeti események függvénye, a paraszt gazdasági szempontból nem túlságosan fogékony a racionális rendszerezés iránt”). K. Marx, A tőke II. köt. 2. rész, VIII. fejezet (a termelőmunka időszakos struktúrája és az előrelátás lehetetlensége); id. mű, III. köt. 5. rész, XIX. fej. (bizonytalanság és véletlen). 16. W. u. G. II. köt. 893. 1. 17. W. u. G. II. köt. 894. 1. 18. W. u. G.I. köt. 332.1. 19. P. Radin: Primitive Religion, its Nature and Origine. New York 1957. első kiadás: 1937. 20. Vö. A. W. H. Adkins: Merit and Responsability. A Study in Greek Values. Oxford 1960. (különösen az V. fejezet) és főként Ε. R. Dodds: The Greeks and the Irrational. Boston 1957. első kiadás: 1951. 21. Vö. W. u. G. I. köt. 323. I. 22. Bármilyen éles legyen is a vallási szakemberek és a kívülállók közötti cezúra, a vallási mezőt az különbözteti meg a szorosan vett értelmiségi mezőtől, hogy sohasem korlátolhatja tevékenységét teljesen és kizárólagosan egy ezoterikus, vagyis csak a termelőknek szánt termelésre, és hogy mindig számolnia kell a laikusok igényeivel. ,,A dalnok az »öröktől fogva« létező istenek nyelvét is ismeri, néhány szót használ is belőle, de le kell őket fordítani az emberek számára, akik hallgatják, és alkalmazkodnia kell a szokásokhoz” (J. Bollack: Empédocle, I. Introduction à l’ancienne physique. Párizs 1965. 286.1.). 23. Ezzel kapcsolatban teljes egészében el kell olvasnunk A transz-pozíció című fejezetet, amelyben (id. mű, 277–310). Jean Bollack kifejti, melyek azok az elvek, amelyek szerint Empedoklész (át)értelmezte a homéroszi szövegeket, s amelyek, semmi kétség, valamely írásbeli hagyomány és e hagyomány öröksége közötti viszonyt jellemzik: „A nyelv feletti hatalom elsősorban és a legláthatóbb formában a variációkban nyilvánul meg” (284.1.). „A betűjátékoktól kezdve egész szócsoportok újraalkalmazásáig a nyelvi fantázia mindenekelőtt az emlékezet elemeire támaszkodik (...). A variáció annál fortélyosabb, minél jelentéktelenebb, s minél inkább látni engedi az utánzott szöveget.” (285.1.) Ami a „szent etimológiának”, a „szójátékoknak” és a „több szólamú” kifejezésmódoknak az egyiptomi írnokok körében való közkedveltségét illeti, lásd: S. Sauneron: Les prêtres de Γ ancienne

Égypte. Párizs 1957. 123–133.1. 24. Durkheim a gondolkodás társadalmi kategóriáit olyan „tudós gondolati eszközként” határozta meg, „amelyet az emberiség rendkívüli szorgalommal alakított ki a századok során, s amelyben értelmi tőkéje legjavát halmozta fel”. Majd a lapalji jegyzetben hozzáfűzte: „Azért jogos ezeket a gondolkodási kategóriákat a szerszámokhoz hasonlítani, mert a szerszám nem egyéb felhalmozott anyagi tőkénél. Egyébként a szerszám. a kategória és az intézmény fogalmai között szoros rokonsági kapcsolat figyelhető meg”. (F. É. V. R., Párizs 1960. 27. 1. – saját kiemelésem. – P. B.) 25. Ennek az illúziónak a bírálatához lásd: L. Boltanski: Prime education et morale de classe. Párizs 1969. 26. F. É. V. R. 7. saját kiemelésem – P. Β. 27. F. É. V. R., 62–63. 1. Ennek ellenére, néhány lappal előbb, Durkheim még azt bizonyította, hogy a vallási munkamegosztás, még ha kezdetleges állapotban is, de mindenütt megtalálható: „Csak elvétve fordul elő, hogy valamely szertartásnak ne legyen vezetője; általában még a legkezdetlegesebb társadalmakban is akadnak emberek, akik társadalmi szerepük jelentősége folytán közvetlen hatást gyakorolnak a vallási életre (például, néhány ausztráliai társadalomban a helyi csoportok feje). Ez a funkciómegosztás azonban még nagyon kevéssé rögződött.” (F. É. V. R., 61. 1. 1. jegyzet.) 28. És nemcsak Durkheim, de többé-kevésbé homályosan, minden olyan etnológus is, akit szakmai érdeke arra késztet, hogy elutasítsa azt a marxi tételt, amely szerint csak a társadalmi élet bonyolultabb formáiból kiindulva lehet megérteni a társadalmi élet elemi formáit („Az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához”.). 29. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a Claude Lévi-Strauss és Paul Ricoeur közti vita ismertetését {Esprit 1963 november, 628–653. 1.), amelyből kiderül, hogy a papi termelés sajátosságának kérdését nemcsak a filozófus kerüli meg, akit csak az érdekel, hogy megőrizze a bibliai hagyomány sérthetetlen egységét (A,) hanem az etnológus is, aki, bár kifejezetten elismeri a szakemberek vallási munkáját (B), elemzésében nem foglalkozik vele: (A) „Ami engem illet, roppant furcsállom, hogy valamennyi példa – a szemita, pre-hellén és az indoeurópai gondolkodás mellőzésével – az úgynevezett totemizmus jellemezte földrajzi területekről származik (...). Jó volna tudni, vajon az a mitikus hagyomány, amelyhez mi kapcsolódunk – szemita (egyiptomi, babilóniai, örmény, héber) proto-hellén, indo-európai hagyomány – szintén alkalmas-e erre a műveletre, vagy még inkább (...), hiszen bizonyára alkalmasak, vajon maradéktalanul alkalmasak-e?” (607. 1.) (Β) Az ótestamentum, igaz, mitikus nyersanyagot dolgoz fel, ám ezt a nyersanyagot eredeti céljától egészen eltérő célra használja fel. A szerkesztők a mítoszok értelmezésekor egyszersmind eltorzították őket; ezeken a mítoszokon tehát, miként Paul Ricoeur megjegyezte, valamiféle szellemi műveletet hajtottak végre. Kutatásainkat előtanulmányokkal kellene elkezdeni, amelyeknek az volna a céljuk, hogy megtaláljuk a bibliai irodalom alatti mitológiai és archaikus maradványokat; ezt a munkát, természetesen, csak szakember végezheti el”. (631.). „Történelemmé emelt mítoszokat sokat ismerünk szerte a világon; roppant meglepő például, hogy az Egyesült Államok délnyugati részén élő Zuni indiánok mitológiáját a bennszülött teológusok „történelemmé” alakították át, csaknem ugyanúgy, ahogyan a zsidó teológusok az izraeli ősi mítoszokat.” (636. 1.) 30. W.u. G.I. köt. 335.1. 31. M. Weber: Gessammelte Aufsätze zur Religionssoziologie. Tübingen 1920–1921. „Konfuzianizmus und Taoismus.” I. köt. 276–536.1. 32. Aligha létezik olyan társadalmi formáció, amely, bármily fejletlen is a vallási apparátusa, ne ismerné azt az oppozíciót, amelyet – Robertson Smith nyomán – Durkheim egyrészt a csoport közös hiedelmeinek és értékeinek nyilvános és legitim kifejeződéseként értelmezett intézményes vallás, másrészt az elnyomott (például a nők) vagy strukturálisan

kétértelmű pozíciót elfoglaló (mint például a kovácsok vagy az idős asszonyok a berber társadalmakban) csoportok és kategóriák jellegzetes hiedelmeinek és gyakorlatainak együtteseként felfogott mágia között állapított meg. 33. W. u. G. I. köt. 368–369.1. 34. F. É. V. R., 59–60.1. 35. P. Radin, id. mű 182–183.1. 36. R. Niebuhr: Moral Man and Immoral Society. New York 1932. 62. 1. 37. W. u. G. I. köt. 371.1. 38. Ezért Max Webernek az a kísérlete, hogy a nagy világvallásokat azokkal a szakmai csoportokkal vagy osztályokkal jellemezze, amelyek jelentős szerepet játszottak a terjesztésében, főként szuggesztív értékű, amennyiben Max Webernek sikerül kimutatnia annak a stílusnak a lényegét, amely e nagy üzenetek mindegyikére jellemző: „Ha egyetlen szóval akarjuk jellemezni azokat a társadalmi csoportokat, amelyek a világvallások hordozói és terjesztői voltak, akkor ezt a csoportot a konfucianizmus esetében a világot rendező bürokratában, a hinduizmuséban a világot rendező varázslóban, a buddhizmuséban a kolduló vándor szerzetesben, az iszláméban a világhódító harcosban, a judaizmuséban a világjáró kereskedőben, a kereszténységében pedig a vándor kézműveslegényben találhatjuk meg: mindé csoportok nem szakmai vagy anyagi „osztályérdekeik” képviselőjeként cselekszenek, hanem egy olyan etikai vagy üdvözülési típus ideológiai hordozóiként (ideologische Träger), amely leginkább megfelelt társadalmi pozíciójuknak.” (W. u. G. I. köt. 400–401.1. saját kiemelésem – P. B.) 39. E. Troeltsch: Die Soziallehren der Christlichen Kirchen und Gruppen. Tübingen 1912.1. köt. in: Gesammelte Schriften von E. Troeltsch, új kiadása: Aalen 1961. 40. L. Finkelstein: The Pharisees: The Sociological Background of their Faith. New York 1949. 2. köt. 41. Vö. Cl. Lévi-Strauss: Anthropologie structurale. Id. mű IX. és X. fej., 183–226.1. 42. Elég itt arra az imára utalnunk, amelyet egy jámborságáról híres pendzsabi gyülekezet intéz szent urához (P. Radin, id. mű, 305–306.1.): „Az éhező ember nem tud szolgálni téged, Vedd hát vissza rózsakoszorúd. Csak a szent lábának porát kérem tőled; Ne hadd, hogy eladósodjam. Csak két seer lisztet kérek tőled, Negyed seer vajat és sót És fél seer kölest, Mely napjában kétszer jóllakat. Négy lábon álló ágyat kérek tőled, Párnát hozzá és derékaljat, Egy ágyékkötőt kérek tőled, S alattvalód akkor híven szolgálni fog. Nem voltam soha kapzsi, És csak a te neved imádom.” (Villó Ildikó fordítása) 43. „Quesalid nem azért lett nagy varázsló, mert betegeket gyógyított, hanem azért gyógyított betegeket, mert nagy varázslóvá vált”. (Cl. Lévi-Strauss, id. mű, 198. 1.). Hogy pontosabb képet kapjunk erről a dialektikáról, azokat az objektív viszonyokat és kölcsönhatásokat kellene elemeznünk, amelyek grosso modo Duchamp óta, a festő és közönsége között figyelhetők meg, s amelyeknek őstípusa napjainkban a szegény művészet és a fogalmi művészet hívei körében lelhető fel, akik kénytelenek meggyőződésüket és őszinteségüket „áruba bocsátani”, mivel ez a meggyőződés vagy őszinteség az egyetlen és

végső biztosítéka annak a törekvésüknek, hogy valamely –. akármilyen – tárgyat a műalkotások csoportjába soroljanak, vagy, ami különben ugyanaz, hogy azzal bizonyítsák a művészi termelés monopóliumára való igényüket, hogy művészként (vagyis önmagukat művésznek tartva és művésznek mondva) hoznak létre olyan szándékoltan jellegtelen tárgyakat, amelyeket voltaképpen bárki létrehozhat. 44. Gondoljunk csak arra a prófétára, akiről Evans-Pritchard beszél, s aki a cserjésben élt, emberi meg állati ürülékkel táplálkozott, s aki minduntalan fölmászott viskója tetejére, vagy arra, aki földből és hulladékból emelt piramison állva kiáltozással töltötte napjait (E. E. Evans-Pritchard: Nuer Religion. Oxford 1962. első kiadás: 1956, 305–307. 1.). Nemkülönben Max Weber Az ősi judaizmus című könyvében leírja azokat a zsidó prófétákat, akik nyilvános tereken, már-már a tébollyal határos szenvedéllyel szórták átkaikat, fenyegetéseiket és sértő megjegyzéseiket a zsidó főméltóságok fejére. Az ihlet perceit különféle patologikus állapotok előzték meg: Ezékiel az ágyékát verdeste és toporzékolt; egyik látomása után napokig eszméletlenül feküdt; úgy érezte, mintha lebegne a levegőben. Jeremiás pedig úgy viselkedett, akárha lerészegedett volna. Nem egy próféta hangokat hall vagy jelenéseket lát: a hipnózisban pedig hosszú beszédeket tartanak, minden belső ellenőrzés nélkül. 45. Ami az interakciók szintje (itt helyezkedik el a szakemberek közötti viszony weberi elemzése) és az objektív viszonyok struktúrájának szintje közötti megkülönböztetést illeti, lásd: P. Bourdieu: „Une interprétation de la théorie de la religion selon Max Weber”, Archives Européennes de Sociologie, XII. (1971), 3–21. 1. 46. W. u. G., I. köt. 181. és 347.1. 47. Ε. Delaruelle: „Dévotion populaire et hérésie au Moyen Age”, in: J. Le Goff: Hérésies et sociétés dans VEurope pré-industrielle, XF–XVIIF siècles. Párizs–Hága 1968. 152. 1. 48. Vö. H. Grundmann: „Hérésies savantes et hérésies populaires au Moyen Age”, in: J. Le Groff id. mű, 209–210.1. és 218.1. 49. Greenslade helyesen látja, milyen nagy szerepük van a „liturgiái vitáknak” a primitív egyház hitszakadásaiban (S. L. Greenslade: Schism in the Early Church. New York 1953. 37– 124.1.). Azok között a tényezők között, amelyek magyarázatot adnak az eretnekségnek felbukkanására, figyelembe kell vennünk a papi bürokrácia strukturális tulajdonságait, s különösen azt a kisebb-nagyobb képességét, hogy önmagát megreformálja, vagy hogy reformátor csoportokat fogadjon be vagy tűrjön meg. Ilyenformán a középkori keresztény egyház történetében azt az időszakot, amelynek során az „eretnek” törekvések új szerzetesrendek alapításában teljesedtek ki, illetve semmisítették meg önmagukat (ez az időszak körülbelül a XIII. század kezdetéig tartott), meg kell különböztetnünk attól az időszaktól, amelynek során, mivel új szerzetesrendeket már nem lehet alapítani, ezek a törekvések szükségszerűen az egyházi rend nyílt elutasításának formájában nyilatkoztak meg. (Vö. G. Leff in: J. Le Goff id. mű 103. és 220–221. 1.) Jacques Le Goff egyik ötletéből kiindulva (id. mű 144. 1.) azt a kérdést is feltehetjük, vajon az eretnekségek változó gyakorisága nincs-e kapcsolatban olyan morfológiai jelenségekkel, mint például a papi testület létszámának fluktuációja, illetve az egyháznak az a képessége, hogy úgy szerelje le az eretnekséget, hogy saját kebelében biztosít misztikus kiutat a híveinek. 50. L. Kolakovski: Chrétiens sans église, la conscience religieuse et le lien confessionnel au XVII siècle. Párizs 1969. 306.1. 51. A fennálló hierarchia létjogosultságának kétségbevonása, amelyet a minden rendet és hatalmat elutasító montanizmus a végsőkig élez, a primitív egyház eretnekmozgalmait a középkori eretnek mozgalmakkal rokon ideológiai témákhoz vezeti el. (Vö. S. L. Greenlade id. mű.) 52. W. u. G. I. köt. 421.1. 53. Vö. P. Bourdieu: Sociologie de Γ Algérie. Párizs 1. kiadás: 1958. 3. kiadás: 1970. 101-103.1.

54. Vö. J. Le Goff: „Culture cléricale et traditions folkloriques dans la civilisation mérovingienne”, in: L. Bergeron: Nieveaux de culture et groupes sociaux. Párizs 1967. 21-32. 1. 55. Vö. P. Bourdieu, uo. 56. W. u. G. I. köt. 361. 1. 57. W. u. G. I. köt. 362. I. 58. W. u. G. I. köt. 366.1. 59. P. Radin, id. mû., 19.1. 60. P. Radin, id. mû., 37.1. 61. „A társadalmi rendszert bizonyos fokig a misztika síkjára emelték át, ahol olyan társadalmi értékrendszerként működik, amelyet, nemcsak bírálni nem lehet, de revideálni sem.” (M. J. Fortes és E. Evans–Pritchard: African Political Systems. 16.1.) 62. F. É. V. R., 24.1. 63. W. u. G. II. köt. 442. 1. 64. Marcel Mauss: Oeuvres, III, köt. Cohésion sociale et division de la sociologie. Párizs 333–334. 1. 65. W. D. Wallis: Messiahs, Their Role in Civilization. Washington 1943.182.1. 66. Id. mű., 45.1. 67. C. Vasoli: „Une secte hérelique florentine à la fin du XVe siècle, les »oints«„, in: J. Le Goff, id. mű., 259. 1. 68. G. Dumézil, Mitra-Varuna: Essai sur deux représentations indoeropéennes de la souveraineté. Párizs 1948. 39–40. 1. saját kiemelésem – P. Β. 235 69. Id. mű., 45.1. 70. Id. mű., 47.1. 71. Id. mű., 52.1. 72. Id. mű., 53.1. 73. Κ. Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadika] a in: Marx-Engels Müvei, 8. köt., Bp. 1962, 105. 1.

AZ OSZTÁLYOK PÁLYÁJA ÉS A VALÓSZÍNŰSÉGI OKSÁG (1) A gyakorlatnak az az elmélete, amelyet az ember-tudományok többnyire implicit módon alkalmaznak (amikor a gyakorlatok ökonómiáját, vagyis a cselekedetek belső logikáját, illetve a valóra váltott cselekedetek és az intézmények objektív értelmét igyekeznek föltárni), az elméleti hagyományok közti különbségektől eltekintve, a mechanikus szemlélet és az intellektualista finalizmus egy válfaja között ingadozik. Mivel egy olyan meghatározó erejű tényben, mint amilyen például a piac által mechanikusan kialakított ár-kényszer, ez az elmélet csak a racionális cselekvés vagy a mechanikus reakció különféle változatait látja, érthetetlen marad számára minden olyan cselekvés sajátos logikája, amely cselekvés, bár racionális, nem átgondolt szándék s még kevésbé racionális számítás eredménye. Ε cselekvésekben van ugyan objektív célokság, de nem szerveződnek tudatosan valamely nyíltan megfogalmazott cél érdekében. Érthetőek és következetesek, de nem értelmes intenció vagy szándékolt döntés következményei. Igazodnak a jövőhöz, de nem valamilyen terv vagy tervezet termékei (2). A fenti alternatívának akkora az ereje, hogy még azok is csak nagy ritkán menekülnek meg a szubjektivizmus naivitásaitól illetve a „vágyak” és „tervek” ide kapcsolódó perszonalista elképzeléseitől, akik szembefordulnak bizonyos „közgazdaságtani hagyományok” mechanikus szemléletével, de a „gazdasági számítás” intellektualizmusának (vagy az utilitarizmustól és a pragmatizmustól a priori örökölt „pszichológiának”) a csapdáját is el akarják kerülni. Másrészt, megfordítva, akik szakítani kívánnak a cselekvés szubjektivista elméleteinek naivitásaival, úgyszólván elkerülhetetlenül csúsznak vissza egyfajta csaknem ugyanilyen mechanikus szemléletmódba. Ez utóbbi ugyanis a klasszikus mechanika axiómáit alkalmazza a közgazdaságtanra, s a gazdasági szereplőket olyan egymástól megkülönböztethetetlen részecskéknek tekinti, akik a szinte mechanikus egyensúly törvényszerűségeinek vannak alávetve. Ahhoz, hogy ettől az ósdi alternatívától megszabaduljunk, nem elég, ha a mechanicizmus ügyesebben álcázott formájához térünk vissza. Ezt teszik például azok a strukturalisták, akik, Marx egyik „félrefordított” megállapítására történő hivatkozással, az ügyesen a „struktúrahordozó” (Träger) szerepére redukált egyént a struktúrák redundáns elemének tekintik. De az sem elég, ha valamilyen célirányos mechanizmusként meghatározott „ösztönös” szándékot teszünk meg a gyakorlatok lényegi elvéül (3). Valójában, cselekedetei zömét illetően, a gazdasági szereplő se nem ésszerűen számító lény, aki csak a racionálisan értékelt esélyeket veszi figyelembe, se nem automata, amelynek működését gépiesen határozzák meg a piac törvényei. Az objektív stratégiákat olyan strukturált gyakorlatok sorozatának tekintjük, amelyek objektív funkciókhoz képest szerveződnek és orientálódnak. Ezek generáló elve a habitus, ami feloldja a szubjektív szándékot nélkülöző objektív értelem paradoxonait, többek közt azért, mert világosan teszi fel saját kollektív és egyéni keletkezésének kérdését. Annak a rendezett és irányított cselekvéssorozatnak az egyes mozzanatait, amelyek az objektív stragéiákat alkotják, látszólag meghatározza a jövőre, s kiváltképp a stratégia saját következményeire vonatkozó anticipáció. (Éppen ez jogosít a stratégia fogalmának használatára.) Ez azért lehet így, mert a habitus által létrehozott gyakorlatok (amelyeket generáló elvük kialakulásának egykori körülményei határoznak meg) eleve alkalmazkodnak az objektív körülményekhez, legalábbis ha azok a körülmények, amelyek között a habitus működik, azonosak (vagy hasonlóak) maradtak azokhoz a körülményekhez képest, amelyek között a habitus kialakult. Akkor és csak akkor lehet az objektív körülményekhez való alkalmazkodás valóban gyors és tökéletes, és a célrairányultság (finalitás), vagy ami ugyanaz, az önszabályozó mechanizmus illúziója teljes, ha a habitusok létrejöttének és működésének körülményei teljesen azonosak(4). Az elsődleges hatások habitus formájában való visszamaradása azt is jelenti, hogy a struktúrák és habitusok közti közvetlen megfelelés (a társadalmi valóság vallásos

tapasztalatából kibontakozó képzetekkel és az ezekből keletkező elvárásokkal) csak sajátos eset az objektív struktúrák és a beállítódások közti lehetséges viszonyok rendszerén belül. A visszamaradás magyarázza meg továbbá azokat az eseteket is, amikor a beállítottságok (a Marxnak oly kedves Don Quijote -i paradigma szerint) rosszul időzítve működnek, vagy ami -kor a tettek azért nem alkalmazkodnak az adott körülményekhez, mert objektíve régi vagy már nem létező feltételekhez illeszkednek. Elég itt azon társadalmi formációk különösen paradox esetére hivatkozni, amelyekben állandóan változnak az objektív körülmények, vagyis amelyekben állandó eltolódás van azon körülmények között, amelyekben a habitus alkalmazkodik, s azok között, amelyekhez alkalmazkodnia kellene. Ezzel egyidejűleg eltolódik az osztályviszonyok struktúrája is. A habitusok megváltozásának korábbi állapotuktól való függése ebben az esetben az elvárások és az objektív körülmények közti eltolódáshoz vezethet, aminek az objektív körülményekkel való elégedetlenség a következménye. Ez következik be például, amikor bizonyos iskolai címek tulajdonosai, mely titulusok, bár névlegesen azonosak maradtak, elterjedésük folytán veszítettek értékükből, olyan előnyökben reménykednek, amelyek régebben valóban e címek birtoklásához kapcsolódtak. Sőt: semmi sem határozza meg annyira azokat az elsődleges körülmények et, amelyeket a habitus „elvár” és „remél” (még ha rossz időben, mert működése előfeltételének véli őket), mint azoknak a jeleknek a rendszere, amelyek a család társadalmi pályájának ívét felidézik. A legmozdulatlanabb társadalmi formációk vagy társadalmi osztályok zérus meredekségű pályája csak sajátos esete azoknak a körülményeknek, amelyek magukban rejtik a fölemelkedés vagy a hanyatlás jeleit. Összefoglalva: a csoportok hajlanak arra, hogy létükben változatlanul maradjanak fenn. Ez többek között annak tulajdonítható, hogy a csoportokat alkotó egyének beállítottságai tartósak, s még kialakulásuk gazdasági és társadalmi körülményeit is képesek túlélni. így a változatlan fennmaradásra való hajlam épp úgy lehet az alkalmazkodás, mint az erre való képtelenség, a lázadás mint a beletörődés szervező elve. Bár rendszeres elemzésbe itt nem bocsátkozhattunk (5), föl kellett idéznünk a beállítódások és a körülmények közti viszony lehetséges formáinak világát hogy, Bachelard kifejezésével élve, a „lehetséges különös esetenként” értékeljük a habitusnak az objektív körülményekhez való előrevetített-alkalmazkodását. Ezzel egyébként elkerülhetjük, hogy öntudatlanul is egyetemes érvényűvé emeljük a csaknem tökéletes reprodukció csaknem körkörös modelljét, ami maradéktalanul csak azokra az esetekre érvényes, amelyekben a habitus kialakulásának és működésének körülményei azonosak vagy igen hasonlóak. Ebben a sajátos esetben a habitust alkotó beállítottságok (amelyeket tartósan belénk vésnek az objektív körülmények, s az a pedagógiai cselekvés, amely tendenciaszerűen igazodik e körülményekhez) többnyire olyan elvárásokat és gyakorlatokat alakítanak ki, amelyek össze vannak hangolva az objektív körülményekkel, illetőleg már jó előre alkalmazkodtak azok objektív igényeihez. Más szavakkal: minthogy objektív szabályszerűségek meghatározott osztályának termékei (amilyenek például az osztály helyzetet jellemzik, s amiket a tudomány olyan konstruált szabályszerűségek révén észlel, mint például az objektív esélyek), ezek az általános és átalakítható beállítódások hozzák létre az összes „ésszerű” gyakorlatokat, amelyek e szabályszerűségek határán belül lehetségesek. Ám csakis ezeket hozzák létre, s kizárják például a „könnyelmű őrültségeket”, illetőleg mindazokat a magatartásokat, amelyeknek „elítélése” kényszerűen be kell, hogy következzék, hiszen összeegyeztethetetlenek az objektív követelményekkel. Ismét másként közelítve, ezek a beállítódások biztosítják – minden racionális számítás illetve a siker esélyeinek tudatos számbavétele nélkül –, hogy közvetlen megfelelés legyen egy eseménynek tulajdonított előzetes, a priori vagy ex ante valószínűség között (amit szubjektív tapasztalatok, remények, félelmek stb. kísérhetnek is, nem is), és utólagos, a posteriori vagy ex post valószínűsége között, amit múltbeli tapasztalatok alapján lehet megállapítani (6). De, még ha más úton is, vajon nem kanyarodunk-e így vissza a gyakorlatnak ahhoz az

elméletéhez, amelyet, legalábbis implicit módon, némely közgazdász alkalmaz, amikor azt állítja, hogy a befektetések tendenciaszerűen a remélt vagy a múltban elért profitrátához igazodnak? Hogy jobban megvilágítsuk saját álláspontunk ehhez viszonyított különbségét, s egyúttal pontosabbá tegyük a korábbi elemzéseket is, elég az „objektív esélyek” weberi elméletére hivatkoznunk. Ennek az az érdeme, hogy felszínre hozza a gazdaság egyik legalapvetőbb, bár hallgatólagos posztulátumát, vagyis azt, hogy „értelmezhető oksági viszony” létezik az „átlagban objektíve létező” „tipikus” generikus esélyek és a „szubjektív elvárások” között. (7). Mikor Weber egy meghatározatlan és felcserélhető egyén (vagyis bárki, illetve, ahogyan Heidegger mondaná(8), valaki számára érvényes „átlagos esélyekről” beszél, s mikor azt állítja, hogy csak akkor beszélhetünk észszerű cselekvésről, amelyet „józan meggondolással” irányítanak „objektíve érvényes”(9) célok felé, ha az egyének a „cselekvés összes körülményét és a résztvevők összes szándékát” ismerik(10), vagyis ha azt ismerik, ami a „tudós szemében érvényes”, hiszen csak a tudós tudja kiszámítani az objektív esélyek rendszerét, amelyhez az ésszerű cselekedetnek a körülmények kifogástalan ismeretében alkalmazkodnia kell, akkor Weber világosan megmutatja, hogy a racionális cselekvés tiszta modelljét nem lehet a gyakorlat antropológiai leírásának tekinteni. Ám nyilvánvaló, hogy néhány kivételt leszámítva, a valóságos egyének koránt sincsenek birtokában a helyzetre vonatkozó összes információnak, amiket az észszerű cselekvés megkövetelne. Kérdés tehát, miként lehetséges, hogy a gyakorlatok és az objektív esélyek közti megfelelés hipotézisére alapozott gazdasági modellek mégis megmagyarázzák, többnyire elég pontosan és az esetek többségében, azokat a gyakorlatokat, melyek nem az objektív esélyek ismeretében jöttek létre(ll)? Ha beérjük az objektív esélyek és a gyakorlatok (például a profitráta és a befektetések) közti megfelelés implicit posztulátumával, s nem tesszük fel a kérdést, hogy milyen elóTeltételei, azaz milyen elméleti és empirikus határai vannak e megfelelésnek, szabad teret hagyunk a legellentmondásosabb magyarázó elméleteknek 12). „A VALÓSZÍNŰSÉGI OKSÁG”(13) Hogy mennyire elvont az a gazdasági elmélet, amely csak a meghatározatlan és egymással fölcserélhető egyéneknek a „potenciális alkalmakra”, vagyis, pontosabban: az átlagos esélyre (ilyen a különféle piacok által biztosított „átlagos profitráta”) adott ésszerű „válaszait” ismeri, sohasem derül ki annyira egyértelműen, mint amikor a közgazdászok külső gazdasági és/vagy politikai hatalomnak alávetett, prekapitalista gazdasági rendszereket vizsgálnak. Ilyen helyzetben hiányzik az összhang a struktúrák és beállítottságok között, hiszen az egyének nem azoknak a gazdasági körülményeknek a termékei, amelyekhez alkalmazkodniuk kell. Sajátos kísérleti szituáció ez, mely kétségtelenné teszi, hogy a gazdasági körülményekhez való alkalmazkodás nem magyarázható sem a tudatos belátással, sem a gazdasági szükségszerűség kényszereihez való mechanikus alkalmazkodással. Az alkalmazkodás megkövetelte találékonyság ugyanis csak azoknak adatik meg, akik rendelkeznek a gazdasági és kulturális tőke, vagyis azon mechanizmusok feletti hatalom minimumával, amelyeket uralniuk kell. A piac önműködő mechanizmusai révén, amelyek előre látható és kiszámítható természeti szükségszerűségekként jelennek meg, az importált és kívülről e társadalomra kényszerített „gazdasági kozmosz” hallgatólagosan ugyan, de valemennyi gazdasági szereplőtől meghatározott beállítottságokat és képességeket követel. Ezek között különösen fontosak az idővel kapcsolatos beállítottságok, mint például az, hogy az egyén hajlandó és képes arra, hogy a jövő figyelembevételével szabályozza cselekedeteit, illetve arra, hogy előrelátással és számítással legyen úrrá a gazdasági mechanizmusokon. Ε beállítottságok és képességek viszont a szóban forgó mechanizmusok feletti tényleges uralom függvényei. Az a hajlam, és még inkább az a tudatos törekvés, hogy ésszerű számítás segítségével az egyén „elsajátítsa” jövőjét, szorosan az elsajátítás sikerének esélyeitől függ, ezeket pedig az adott gazdasági körülmények határozzák meg. Az a szakértelem, amely a legalkalmasabb objektív stratégia

„kiválasztásához” szükséges (például egy pénzbefektetés, iskolatípus vagy szakma választásához), nagyon egyenlőtlenül van elosztva, körülbelül úgy, mint az a hatalom, amely e stratégiák sikerét meghatározza. A legnincstelenebbek határesete, akiket teljes tehetetlenségük álmodozásra vagy lemondásra ítél, jól megvilágítja a mindenkori hatalom és a beállítódások viszonyának egyik oldalát. Ε jövő nélküli emberek gazdaság és stratégia nélküli gyakorlata, s különösképpen a természetes gyermekáldásba való fatalista beletörődésük, azt bizonyítja, hogy egy bizonyos küszöbön alul ki sem alakulhat a stratégiai képesség, ami egy – esetleg igen távoli – jövőhöz való viszonyítás képességét feltételezi, mintha a jövő feletti uralom megszerzésére való valóságos törekvés ösztönösen arányos volna ezen uralom valóságos mértékével. S az elmondottakat nem cáfolják, de éppenséggel megerősítik azok a vágyálmok és utópikus reménységek, melyek a legszegényebbek körében olykor feltűnnek, s melyek azt igazolják, hogy a „következmény nélküli kereslettől” eltérően, amely mint Marx mondja, a szükségleteken és a vágyakon alapszik, a „hatékony kereslet” alapja s egyszersmind határa abban a hatalomban rejlik, amely a vágy és a szükséglet kielégítésének esélyeivel mérhető. A hatékony vágyak, amelyek azért képesek ténylegesen a gyakorlatokat irányítani, mert megvalósulásuknak észszerű valószínűsége van, semmiben nem hasonlítanak a vágyálmokra, ezekre a „következmények nélküli, valóságos lét nélküli, tárgy nélküli” sóvárgásokra, ahogyan Marx mondja(14). De nem hasonlítanak azokra az egyszerű tervekre, azoknak a lehetőségeknek a tudatos és explicit kivetítésére sem, amelyek vagy megvalósulnak vagy sem, s amelyeket kifejezetten azon tevékenység céljának tekintenek, mely e terveket valóra akarja váltani: határesetben, vagyis ha elszakadnak a kényszerektől és korlátoktól, hogy, mint mondani szokás az „eszményiben” helyezkedjenek el, a képzelt vágyak tendenciájukban a társadalmi struktúrát reprodukálják, de megfordítva. Ezt mutatja például a Subkin által tanulmányozott eset(15) a szakmaválasztásokról, mely szerint az elképzelésekben épp a valóságban legritkább pozíciók a leggyakoribbak. Az effektív hivatásválasztás viszont, épp ellenkezőleg, bizonyos társadalmi körülmények mellett megszerzett beállítódásként, magában foglalja saját létrejötte (társadalmi) feltételeinek ismeretét és így tendenciájában alkalmazkodik az objektív lehetőségekhez(16). A gazdasági stratégiák nem elvont és egészen általános helyzetre adott válaszok (amilyen például a munkaerőpiac meghatározott állapota vagy egy átlagos profitráta). A társadalmi térben adott pozitív és negatív jelek sajátos konfigurációjára válaszolnak, amely konfigurációban kifejeződik a birtokolt vagyon és a különféle piacok közti sajátos viszony, azaz a termelés és újratermelés eszközei feletti aktuális és potenciális hatalom meghatározott foka. A termelési és újratermelési eszközök feletti uralom megszerzésének esélyei (amely hatalmat a tudós nyelv mint a javakhoz vagy intézményekhez való hozzájutás esélyét fejezi ki) dialektikus viszonyban állnak azzal a képességgel és hajlandósággal, ami ezeket az eszközöket uralni akarja, vagyis amivel megragadja a befektetés és profit alkalmait, mozgósítja a rendelkezésre álló forrásokat stb. vagyis mindazzal tehát, amit általában „vállalkozó szellemnek” szoktak nevezni. Az objektív körülményeket (a közgazdászok és pszichológusok elvont „szituációival” ellentétben) az a sajátos viszony határozza meg, amely egyrészt bizonyos mechanizmusok (munkaerőpiac, iskolarendszer, stb.), másrészt az egyének egy-egy osztályának „vagyonát” jelentő tulajdonok és tulajdonságok együttese között figyelhető meg. A habitus által kialakított gyakorlatok ezért mindig igazodnak ezekhez az objektív körülményekhez, amikor a habitus azokhoz hasonló körülmények terméke, mint amelyekre válaszolnia kell, vagyis minden olyan esetben, amikor a gyakorlatokat létrehozó struktúrák és mechanizmusok, illetve az egyéneknek a struktúrákban elfoglalt helyzete lényegesen nem változott. Ebben az esetben az elvárások és esélyek, a vágyak és megvalósításuk közti megfelelés az alapja annak a „realizmusnak”, illetőleg annak a valóságérzéknek, amelynek következtében – az álmodozáson és lázongáson túl – végül is mindenki a tomista maxima szerint „helyzetének megfelelően” él mert, ha nem

is tudatosan, de maga is cinkosa a valószínűséget megvalósító folyamatnak. Az alkalmazott gazdasági gyakorlat normatív meghatározásának (amit a gazdasági elmélet hallgatólagosan feltételez, jóllehet sohasem vizsgálja azokat a feltételeket, amelyek ezt lehetővé teszik) az a következménye és alighanem funkciója is, hogy elleplezze, hogy a beállítódásoknak a fentebb meghatározott objektív körülményekhez való alkalmazkodása – a gazdasági és kulturális szempontból a leghátrányosabb helyzetben levő osztályok esetében – a „helyzethez” való alkalmazkodási képtelenség és az ebbe az alkalmazkodási képtelenségbe való beletörődés alapja is lehet. Ezek ugyanis azok a beállítódások, amelyek – miközben azokhoz a sajátos körülményekhez szoktatják a legnincstelenebbeket, amelyeknek termékei – valószínűtlenné vagy éppenséggel lehetetlenné teszik a gazdasági kozmosz működési követelményeihez való alkalmazkodásukat (például a számítást vagy előrelátást), s egyszersmind elfogadtatják velük az alkalmazkodási képtelenségükből eredő negatív szankciókat, vagyis hátrányos körülményeiket. Látnivaló, mit rejtenek el annak a gazdaságelméletnek az elvont fogalmai, amely, valamilyen jogi fikció alapján, a gazdaság immanens törvényét a helyes gazdasági gyakorlat egyetemes normájává változtatja: valójában az ésszerű habitus, ami a rögtön és tökéletesen alkalmazkodó gazdasági gyakorlat előfeltétele, sajátos gazdasági körülmények terméke. Ezeket annak a gazdasági és kulturális tőkének a tulajdonlása határozza meg, ami nélkülözhetetlen azoknak a „potenciális alkalmaknak” a megragadásához, amelyek, bár formálisan mindenki élhet velük, valójában csak azok számára elérhetők, akik rendelkeznek az elsajátításukhoz szükséges eszközökkel (17). A gazdasági szakértelem tehát nem egyetemesen és egyenletesen elosztott képesség. Az esélyek felbecsülésének és megragadásának művészete, vagyis hogy a helyzet jelenében fölfedezzük a „jelen idejű” jövőt (ahogyan Husserl mondja, mintegy a terv képzelt jövő idejétől megkülönböztetendő), az a képesség, hogy gyakorlati indukció révén megelőzzük a jövőt, sőt, hogy – kiszámított kockázat segítségével – a lehetségest játsszuk meg a valószínű ellen, mindezek olyan készségek, amelyek csak bizonyos feltételek mellett, vagyis bizonyos társadalmi körülmények között sajátíthatók el. Akár a vállalkozói szellem, a gazdasági információ is a gazdasági hatalom függvénye: a megszerzésére való hajlam ugyanis sikeres alkalmazásától, a megszerzés esélyei pedig a sikeres alkalmazás esélyeitől függenek. Az olyan gazdasági szakértelem, amilyen a népi osztályok háziasszonyáé, amelyet elsajátításának és alkalmazásának sajátos körülményei jellemeznek, s amely a kiadások minimalizálását célzó védekező rendszerként működik, csak védekező, passzív és egyéni stratégiák kidolgozására alkalmas, összefüggés nélküli és felületes ismeretek együttese: ebben az osztályozási rendszerekre vonatkozó gyakorlati ismeretek, (vagyis „árumárkák”, árszintek, minőségi különbségek ismerete) keverednek egy sajátos gazdasági biblia szabályaival, receptjeivel, racionalizálásaival, azaz féligazságok halmazával. A féligazságoknak ezt az együttesét etikai beállítódások (az ethosz) alapján választják ki, aminek folytán gyakorlatilag összefüggő rendszert alkotnak. A „jó vásár” iránti érzék azonban éppoly távol áll az „üzleti érzéktől”, mint a „gazdaságos beosztás” a „gazdálkodástól”. A rövid távú és rövid távlatú stratégiákra ítélt kispénzű fogyasztó csak jelentős időfecsérlés és fáradság árán (számítgatások, gondok, szaladgálások stb.) tudja konkurrencia-helyzetbe hozni a különböző eladókat. Csak a menekülést (exit) vagy a tehetetlen tiltakozást (voice) tudja az eladók stratégiáival, s különösképpen azon erőfeszítéseikkel szembeállítani, amelyekkel rendszeresen összezavarják (utánzással, hasonló cikkekkel, hamisítványokkal stb.) azokat a jeleket, amelyek alapján a vevők kialakítják osztályozási rendszereiket. A kispolgár olyan viszonyban áll a tőkepiaccal, mint a népi osztályok háziasszonya a fogyasztási javak piacával, s tisztán védekező stratégiái is ugyanolyan jellegű szakértelemre épülnek. Gazdasági gondolkodásmódja a kulturális keveréknyelv paradigmatikus példája. Logikáját – melyre összefüggéseikből kiragadott, különféle eredetű fogalmak, félig értett és rosszul ejtett szavak, kiforgatott receptek kusza halmaza jellemző – kialakulása és funkciója határozza meg. Ezeket a töredékes ismereteket,

amelyeket – rendszeresség és módszeresség nélkül – véletlen beszélgetések, olvasmányok és ügyletek során halmoznak fel, vagy valamely gazdasági döntés meghozatala előtt kapkodva gyűjtenek össze, arra használják, hogy próbára tegyék az eladó becsületességét, vagy hogy kimutassák (például az autószerelő előtt elejtett szakkifejezésekkel), hogy őket nem lehet becsapni, s főként hogy utólag racionalizálják azt a gazdasági döntést, amelyre valójában az osztályethosz nem tudatosuló elvei vezettek. Ezek az anarchista reakciók a lehető legtávolabb állnak a nagyvállalatok stratégiáitól, amelyeknek minden eszközük megvan rá, hogy a piac feletti hatalmuk révén előre lássák, kihasználják, sőt, előidézzék a piac fluktuációit. Noha elméletileg teljhatalmúak, hiszen, akár egy nemleges szavazás, egyöntetű elpártolásuk csődbe juttathatná a termelő vállalatot, a fogyasztók valójában mégis tehetetlenek, mert képtelenek közösen megszervezni stratégiájukat. Egyedi elpártolásuk csak a statisztikai halmozódás következtében hatékony, amely azonban tőlük függetlenül működik, s amely felett nem rendelkeznek semmiféle hatalommal. A tiltakozó stratégiák (voice) sőt, a fogyasztói bojkottok is csak statisztikai akciók, amelyekben (mint a választások szavazataiban) passzívan és mechanikusan összegeződnek aggregátummá az egyedi szereplők tettei. Ezektől gyökeresen különböznek a valóban kollektív akciók, bérkövetelések, sztrájkok, tüntetések vagy forradalmak, amelyeket valamely közös stratégia megvalósításáért és megvalósítása révén mozgósított csoportok visznek véghez. Ezek alapja a beállítottságok és érdekek előzetes egybehangolása, amelyet egy állandó és kifejezetten ezzel megbízott szerv valósít meg és szavatol. Minden gazdasági szereplő amolyan vállalkozóféle, aki arra törekszik, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzza a ritka forrásokból. Vállakózásainak sikere azonban egyrészt attól függ, milyen esélyei vannak arra, hogy megőrizze vagy növelje adott nagyságú és szerkezetű vagyonát, vagyis attól, hogy a termelés és újratermelés milyen eszközeit birtokolja és ellenőrzi. Másrészt attól függ a siker, hogy milyenek – a szó legtágabb értelmében vett – gazdasági készségei és képességei, vagyis, hogy mennyire hajlamos és képes az esélyek megragadására. Ε két tényező nem független egymástól: a jövővel szembeni beállítottságok (amelyeken belül a gazdasági beállítottságok csak egy sajátos dimenziót jelentenek) a vagyon objektív jövőjétől függnek, ami viszont az előző nemzedékek beruházási stratégiáinak függvénye. Ilyen módon a jövőhöz való viszony függ attól, hogy milyen tényleges vagy potenciális helyet foglalnak el a gazdasági szereplők, vagy ezek csoportjai, a gazdasági, kulturális és társadalmi tőke elosztási struktúrájában, amikor is tőkén a termelés és újratermelés eszközei feletti hatalom értendő. Ebből az következik, hogy minél kisebb valakinek a tőkéje, annál inkább keresi az „állampapírokba befektetés” biztonságát, melynél a profit, bár alacsony és elértéktelenedés fenyegeti, de kevéssé ingadozik és ezért viszonylag biztonságos. Megfordítva, az is igaz, hogy minél nagyobb tőkével rendelkezik valaki, ami lehetővé teszi számára, hogy végig bírja a kockázat költségeit és hogy kudarc esetén újra talpra álljon, annál inkább keresi a kockázatos, ám gyümölcsözőbb spekulációs befektetéseket. Mindez világosan látható az iskolai befektetések stratégiái esetében (18). Minthogy nem rendelkeznek sem elegendő és friss információval, hogy idejében tudomást szerezzenek a lehetőségekről, sem elég jelentős gazdasági tőkével, hogy kibírják a felvételikhez kapcsolódó bizonytalan várakozást, sem elegendő társadalmi tőkével, hogy kudarc esetén valamilyen szükségmegoldást találjanak, a népi osztályokhoz és a középosztályhoz tartozó családok, legalábbis ezek nem bérből élő rétegei, nagy valószínűséggel rossz iskolai befektetéseket fognak eszközölni. Ezen a területen, ahol (mint egyébként másutt is) a befektetések megtérülése nagymértékben függ a befektetés időpontjától, a legnincstelenebbek mindig elkésve találják meg a jó megoldást (intézményeket, tagozatokat, választható tárgyakat, szakirányt stb.), akkor, amikor az már mindenképpen elértéktelenedett, ha másért nem, hát épp azért, mert számukra is hozzáférhetővé vált(19).

Látható továbbá, mennyire különbözik egymástól az az elvont információ, amit a népi vagy középosztályból származó érettségiző valamilyen pályaválasztási intézménytől szerezhet be a „ritka” pozíciókról, és azok a meghitt ismeretek, amelyeket az uralkodó osztályok gyermekeinek nyújt az e pozíciókat elfoglaló ismerősökkel való közvetlen kapcsolat. Ez utóbbi ismeretek úgy teszik lehetővé „racionális” stratégiák kidolgozását, hogy ezeket nem kell ilyenként átélni, mint divatosan végiggondolt életpályát, vagy mint kiszámított és cinikus megtérést. Ez ugyanis mindig döntő előny, valahányszor, miként a művészpályák esetében, a „hivatás” vagy „megtérés” „őszintesége” és „naivitása” a pozíció elfoglalásának hallgatólagos előfeltételei közé tartozik. Sőt, az a társadalmi tőke amit az uralkodó osztályhoz tartozás jelent, vagyis a társadalmi „összeköttetések”, amelyek lehetővé teszik, hogy a munkaerőpiacon maximalizálják az iskolai címekből adódó gazdasági és szimbolikus nyereséget, egyben arra is módot ad, hogy kudarc esetén minimalizálják a veszteségeket. így az uralkodó osztály különböző frakciói tőkéjük struktúrája szerint találják meg kompenzáló reprodukciós stratégiáikat. Ez lehet a gazdasági tőke átadása (például valamilyen üzlet megvétele) a nagytőkések, nagykereskedők, sőt, a szabadfoglalkozásúak esetében is. Azok a frakciók viszont, amelyek viszonylag kevés gazdasági tőkével, de jelentős kulturális és társadalmi tőkével rendelkeznek, inkább a művészpályák, a reprezentációt kívánó pályák felé, vagy, manapság, a kutatás és a tömeg-kulturális termelés állami és magánbürokráciáinak menedéket adó pályái felé fordulnak. Az a biztonság, amelyet az a belső meggyőződés nyújt, hogy egy sor „biztonsági hálóra” számíthatnak, az alapja azoknak a vakmerő vállalkozásoknak, az értelmiségi jellegűeknek is, amelyek a biztonságérzet szorongástkeltő hiánya miatt a kispolgár számára nem elérhetőek. Nem véletlen, hogy az iskolai pálya minden csomópontján (és az értelmiségi pálya minden fordulóján) „választani” lehet a szerzett előnyök megőrzésével járó, a biztonság maximálására törekvő járadékos stratégiák, illetve a profit maximálására irányuló spekuláns stratégiák között. A legkockázatosabb, s ezért gyakran a legelőkelőbb pályáknak vagy foglalkozásoknak mindig van egy kevésbé előkelő változatuk is azok számára, akiknek nincs elegendő (gazdasági, kulturális és társadalmi) tőkéjük, hogy vállalják a kockázatot: mindent elveszíthetnek, amikor mindent meg akarnak nyerni. Ilyen kockázatot ugyanis csak akkor lehet vállalni, ha az ember bizonyos benne: akkor sem veszíthet el mindent, ha megkockáztatja, hogy mindent megnyerjen. Alighanem a fenti alternatívák által határolt területen alakul ki a siker vagy a kudarc érzete, mert minden sajátos életpálya átélt értékét az határozza meg, milyen helyzetet foglal el az elvetett vagy feladott alternatív életpályák hierarchikus rendszerében. így például azon életpályák rendszerén belül, melyek eredetileg meghatározatlanok, s melyek csúcsát az avantgardista festő vagy filozófus képviseli, alakulnak ki az olyan foglalkozások leglényegesebb sajátosságai, mint a rajz vagy filozófiatanáré, amelyeket, objektív és szubjektív szempontból egyaránt, a feladott pályákhoz való negatív viszonyuk határoz meg. Ilyen esetben az alacsonyabban elhelyezkedő életpályára való áttéréshez szükséges kitérő nagysága méri a beruházás visszanyeréséhez szükséges munkát, aminek segítségével megkísérlik közömbösíteni azon többletberuházás okozta veszteséget, amire az életpályák eredeti keveredése miatt került sor(20). A kockázat és a biztonság, a járadékos és a spekuláns alternatívája (eredeti sorrendjükbe visszahelyezve) jelenik meg abban az ellentétben is, amely egyrészt a monopolista kisajátításnak a szimbolikus javak rendjében való formája, vagyis az időbeli elsőség (amelynek csak sajátos esete az a megkülönböztető érték, amelyet, más területen, az avantgardizmus és a sznobizmus biztosít), másrészt a tudtán kívül értékét vesztett tulajdon között feszül, ahol az utóbbi tulajdon csak olyan javakra terjed ki, amelyeket nem az idő értéktelenített el, hanem az időben lezajló elterjedésük, vagy még inkább: vulgarizációjuk, közönségessé válásuk. A gazdasági és társadalmi világ – betöltésre váró állások, elvégzendő tanulmányok, fogyasztásra váró javak, eladó birtokok, „eladó” lányok stb. – sohasem ölti magára (ha csak képzeletben nem, ami a valóságérzék semlegesítését feltételezi) egy olyan világegyetem

formáját, ami minden lehetséges egyén számára egyaránt lehetséges lehetőségekből áll. Ez a világ közvetlenül azon ellentét által strukturált mező, amely ellentét a már – ténylegesen vagy jog szerint – mások által elsajátított, tehát lehetetlen, elidegenített dolgok és azok között feszül, amelyek, mert eredetileg birtokunkban voltak, a magától értetődő, normális világhoz tartoznak. Hatalommal rendelkezni annyit tesz, mint potenciálisan rendelkezni olyan javak vagy szolgáltatások kizárólagos és kiváltságos használatával, melyek formálisan bárkinek rendelkezésére állnak. A hatalom bizonyos lehetőségek monopóliuma, amely lehetőségek formálisan minden egyén számára egyaránt léteznek(21). Az örökség (és nem is csak az anyagi javaké) a. jövőre, az elfoglalható társadalmi pozíciókra, ezen keresztül az emberi lét lehetséges módozataira való elővételi jogok összessége. Eszerint értelmezendő tehát a különböző szintű továbbtanulásra való esélyek osztályok közötti egyenlőtlen eloszlása. Ez az eloszlás az oktatási rendszer feletti, s ennek révén az iskolai címek biztosította anyagi és szimbolikus előnyök, egyszóval az iskola által átadott kiváltságok feletti hatalom kivetítése. Mindez az elnyomott osztályok észrevétlenül kicsikart közreműködésével történik, akik igyekszenek iskolai befektetéseiket az ígért profithoz mérni, vagyis megelőzni a rendszer ítéletét(22). A jog nyújtotta jogok csak explicit, biztosított és törvényes formát adnak a kisajátított esélyek és monopolizált lehetőségek együttesének, melyek révén a jelenlegi erőviszonyok a jövőbe vetítődnek, és onnan mintegy visszasugározva, irányítják a jelenlegi beállítottságokat is. Az előzetes birtokbavételként, illetve kisajátított jövőként meghatározott hatalomnak az a szerepe, hogy az alkalomszerű interakciók folyamatos kialakításán túl fenntartsa az egyének közti kapcsolatokat. Alkalomadtán szembe kellene állítani egymással egyrészt azokat a társadalmi formációkat, amelyekben csak a személyes függőségi viszonyok a tartós kapcsolatok, s ezek a személyektől elszakítva csak állandó munka révén tarthatók fenn, másrészt azokat, amelyekben bizonyos, az uralmi viszonyok újratermelését saját működésük révén biztosító mechanizmusok (például a munkaerőpiac vagy az iskolarendszer) feletti uralom elővételi jogot biztosít bizonyos lehetőségekre, s ezáltal feleslegessé teszi azt a szívós munkát, amely más társadalmakban nélkülözhetetlen azok számára, akik tartósan ki akarják sajátítani mások jövőjét. A PÁLYA IRÁNYA ÉS A BEÁLLÍTOTTSÁG Szükségből kovácsolt erény lévén, az osztályethosz az a valószínű elfogadására való hajlandóság, melynek révén megvalósul az objektív jövő oksága minden olyan esetben, amikor megfelelés van a beállítottságok és esélyek között (vagy a gazdasági és kulturális tőke elosztási struktúrájában való jelenlegi és potenciális helyzetek között). Ezért is hiábavaló kísérlet lenne statisztikailag elszigetelni az etikai beállítottságok hatását, amelyek csak más formában fejezik ki ebben az esetben azokat a körülményeket, amelyeknek termékei, s amelyeket újratermelnek. A habitus következményei soha sincsenek olyan jól elrejtve, mint amikor a struktúrák (vagy e struktúrákban elfoglalt és a gazdasági vagy kulturális tőke ismérvei alapján meghatározott hely) közvetlen következményeinek látszanak, mivel olyan egyének hozzák létre őket, akik valójában „emberré vált” struktúráknak tekinthetők. Mégis, vannak olyan esetek, amikor e mindig működő ethosz következményei közvetlenül észrevehetők, mert az adott pillanatban ténylegesen birtokolt tőke – vagy az általa szavatolt objektív jövő – egymagában még nem magyarázza meg teljesen a gyakorlatokat, vagy, ami valójában ugyanaz, az általa szükségszerűen kialakított beállítottságokat, azaz a korábbi élettapasztalatok egyenlegét, ami magába zárja a virtuális jövőt és ezzel a bekövetkeztét elősegítő hajlamot is. Ezért nem érthetők meg teljesen a kispolgárság feltörekvő frakcióinak (és általában az emelkedő osztályoknak és egyéneknek) a gyakorlatai a szinkronikusan mért esélyek alapján, vagyis, másrészt, ezért nem olyanok ezek a gyakorlatok, amilyennek elméletileg lenniük kéne, ha csakis a gazdasági illetve kulturális tőke függvényei volnának. Mindez a termékenység esetében kiválóan megfigyelhető. A termékenység alacsony

jövedelmek mellett magas, majd lesüllyed egy minimumra nagyjából az átlagos jövedelműek körül, s megint emelkedik magas jövedelmek esetén. Ez azért lehet így, mert a gyermekekkel kapcsolatos relatív költségek alacsonyak a legalacsonyabb jövedelmű családokban, akik nem tudnak más jövőt elképzelni gyermekeik számára, mint tulajdon jelenüket, s ezért rendkívül csekély összeget fordítanak az iskolai befektetésekre. De viszonylag alacsonyak e költségek a magas jövedelmű családoknál is, hiszen jövedelmeik párhuzamosan növekszenek a beruházásokkal. Viszont maximumot érnek el a közepes jövedelműeknél, vagyis a középosztályoknál, akiket a társadalmi felemelkedés vágya olyan oktatási befektetésekre kényszerít, a-melyek nincsenek arányban jövedelmükkel(23). A relatív költségeket az a viszony határozza meg, amely egyrészt a család anyagi erőforrásai, másrészt azon pénzbeli vagy nem pénzbeli befektetések között áll fenn, amelyeket a családnak arra kell áldoznia, hogy leszármazottaiban reprodukálja a társadalmi struktúrában elfoglalt, dinamikusan értelmezett helyzetét, vagyis hogy beteljesítse a neki ígért jövőt, a gyermekek számára biztosítva azokat az eszközöket, amelyek a szülők gyerekekkel kapcsolatos törekvéseit hatékonyan megvalósíthatják, így magyarázható meg az a viszony, amely a különböző osztályok vagy osztályfrakciók termékenységi stratégiái, és a csoport tagjai számára objektíve adott felemelkedési esélyek között áll fenn. (lásd: I. tábla). A népi osztályok körében (akiknek az uralkodó osztályba való felemelkedési esélye két nemzedéken át nézve is szinte zérus) igen magasak a termékenységi mutatók, és ezek a nemzedékek közti felemelkedés esélyeinek emelkedésével valamelyest csökkennek. Amint az uralkodó osztályba való bejutás esélyei (vagy, ami ugyanaz, azon eszközök megszerzésének az esélyei, amelyek, mint a felsőoktatási intézmények, képesek ezt biztosítani) elérnek egy bizonyos küszöböt, például a művezetők és irodai alkalmazottak esetében, akik a népi osztályok és a középosztályok között átmeneti frakciót alkotnak(24), a termékenységi mutatók érezhetően lecsökkennek. Ehhez a közbülső réteghez tartoznak a kisiparosok(25) is, akik szintén átmeneti, bár nem emelkedő, hanem inkább hanyatló frakciót alkotnak. A szorosan vett középosztályokban, amelyeknek összehasonlíthatatlanul magasabbak a felemelkedési esélyei (és sokkal jobban szóródnak, mint jövedelmeik), a termékenység minimális szinten marad (azaz 1,67 és 1,71 között ingadozik). A felső osztályok termékenysége ismét igen magas, mintegy azt bizonyítva, hogy a biológiai reprodukciónak a többiektől eltérő funkciója van e kategóriák reprodukciós stratégiáinak rendszerében, minthogy nekik csupán megőrizniük kell társadalmi helyzetüket. A feltörekvő kispolgárokra az jellemző, hogy azok szerint az objektív esélyek szerint határozzák meg magukat, amelyekkel nem rendelkeznének, ha nem ezek bírása volna minden törekvésük, és ha ennélfogva nem egészítenék ki gazdasági és kulturális tőkéjüket erkölcsi erőforrásokkal. Ez a kiegészítő erő, csak negatív módon, korlátozó és mérséklő hatalomként fejtheti ki hatását. így érthető, hogy ahogyan Kant mondta volna, következményei csak „negatív nagyságrenddel” mérhetők, legyen szó megtakarításokról, azaz csökkentett kiadásokról, vagy a születések korlátozásáról, vagyis a természetes termékenység visszaszorításáról, de minden esetben erkölcsről, vagy ami ugyanaz, gazdaságról, „az erkölcsi tudományok legerkölcsösebbikéről”. Ebben az esetben a beállítottságokat nem határozza meg teljes mértékben a birtokolt tőke és a piac állapota közötti pillanatnyi viszony, vagyis az adott tőke tulajdonához objektíve kapcsolódó esélyek, azaz, más szavakkal előfordul, hogy egyes kategóriák túlbecsülik és ezzel ténylegesen növelik esélyeiket. Ez azért lehetséges, mert a beállítottságok nem azt a pillanatnyi helyzetet reprodukálják, amelynek termékei, hanem az egyéni vagy kollektív pálya e pillanatban tekintett meredekségét. Pontosabban, a jövővel kapcsolatos beállítottságok, és, következésképpen, a reprodukciós stratégiák nemcsak az osztály és az osztályhoz tartozó egyén szinkronikusan meghatározott pozíciójától függnek. Ε mellett hat egyrészt az, hogy mennyire meredek annak a csoportnak a kollektív pályája, amelyhez az egyén vagy alcsoport (osztály frakció, család stb.) tartozik, másrészt egy egyénre vagy csoportra jellemző pálya lejtőjének viszonya az őt magában foglaló csoport pályájának

lejtőjéhez. Ha – a statisztikai összevonások meglehetősen durva szintjén – szembeállítható is az önmeggartóztatás és a takarékosság kispolgári ethosza a könnyed jómód nagypolgári ethoszával, valójában ennek a beállítottságnak annyi sajátos, sőt egyedi változata van, ahány módja van annak, hogy az egyén a társadalmi struktúrában közepes pozícióba jusson, ott maradjon vagy azon túlhaladjon. Egy adott osztály tagjainál gyökeresen különbözhetnek a jövővel kapcsolatos, tehát erkölcsi beállítottságok aszerint, hogy fölemelkedőben vagy hanyatlóban levő frakcióhoz tartoznak, és hogy – másodlagosan – ők maguk, mint egy család tagjai, illetve egyenek, felemelkedőben vagy hanyatlóban vannak-e. Ilyenformán, bár a kispolgárok összességükben mindig igen szigorúak, ha erkölcsi kérdésekről van szó, számos különbség állítja szembe a süllyedő frakciók elnyomó jellegű szigorúságát (különösen a hanyatlóban levő kisiparosokét és kiskereskedőkét) a feltörekvő frakciók aszkétikus szigorúságával – és mindkettő élesen különbözik attól az etikai maradiság-tól, amely a hagyományos nagypolgárság körében fordul elő. Minthogy sem a gyakorlatok kialakításában, sem értékelésében nem ismer el más kritériumot, csak azt, hogy e gyakorlatok mennyiben segíthetik elő társadalmi felemelkedését, a feltörekvő kispolgárság, amely általában sokkal szigorúbb elveket követ, mint a többi osztály (különösképpen a gyermeknevelés, a gyermekek tanulása, szórakozása, olvasmányai és szexuális élete dolgában) minden ellentmondás nélkül enyhébb nézeteket is vallhat az uralkodó erkölcsnél, illetve az uralkodó osztálynak ehhez az erkölcshöz leginkább ragaszkodó frakcióinál, valahányszor az elítélt gyakorlatok (az abortusz például vagy a fogamzásgátló szerek a kiskorúaknál) a társadalmi felemelkedés szolgálatába állíthatók(26). Ez az aszkétikus szigorúság, amelyet a politika terén többnyire óvatosan progresszív eszmék kísérnek, mind modalitásában, mind számos következményében gyökeresen különbözik az elnyomó jellegű szigorúságtól, amely inkább a hanyatló frakciókat jellemzi, s amelynek, mert forrása a lesüllyedés kiváltotta sértettségben rejlik, úgy tűnik, csak az a célja, hogy azok számára, akiknek már csak múltjuk van, megszerezze azt az elégtételt, hogy szimbolikusan elítélhetik azokat, akiknek van jövőjük, vagyis első renden a fiatalokat(27). Ε különbség legjobb mutatóját abban a tényben láthatjuk, hogy a feltörekvő frakciók tagjai úgy csúsznak át az optimista aszkétizmusból az elnyomó pesszimizmusba, ahogyan a korban előrehaladnak és kiábrándulnak abból a jövőből, amely áldozataikat igazolta volna(28). „Míg a jelen – mondja La Bruyère – a gazdagoké, a jövő az erkölcsöseké és az ügyeskedőké.” A feltörekvő kispolgár egész léte valójában egy olyan jövő előrevetítése, amelyet leggyakrabban csak áttételesen, gyermekei révén „érhet meg”, akikre, ahogyan mondani szokás, „átörökíti becsvágyait”. A jövő tehát, vagyis a múltbeli életpálya elképzelt kivetítése, amelyet „fia számára megálmodik”, s amelybe görcsösen belevetíti magát, szinte fölfalja jelenét. Minthogy több nemzedékre kiterjedő stratégiákat kell követnie (ez mindig elkerülhetetlen, amikor a megkívánt javak megszerzése egy emberöltőnél több időt igényel), a kispolgár valójában az elhalasztott élvezet és a halogatott jelen embere. A jóban majd később lesz része, „amikor majd ráér”, amikor „kifizette a részleteket”, „amikor befejezte tanulmányait”, „amikor megnőnek a gyerekek” vagy „amikor nyugdíjban lesz”. Vagyis amikor már késő, hiszen, mivel egész életével hitelezett, már nincs rá módja, hogy visszanyerje a befektetett tőkét, s így nem marad más hátra, minthogy, ahogyan mondani szokás, „engedjen vágyaiból”, vagy még inkább: hogy „alább adja”. Az elvesztett jelenért nincs kárpótlás. Főként amikor végül is kiderül (a gyermekek sorsával való azonosulás megszakadásával például), mekkora az aránytalanság a kielégülés és az áldozatok között, amely aránytalanság visszamenőleg minden értelmétől megfosztja azt a múltat, amelyet teljes egészében jövőre irányultsága határozott meg. A zsugori számára, aki számolatlanul adta oda mindenét, az önmagukkal fukarkodók számára, akik túlfűtött egoista nagylelkűségükben vagy nagylelkű egoizmusukban teljesen feláldozták magukat annak az alteregónak, akik lenni szerettek volna (akár rövid távon, egyes szám első személyben, a társadalmi hierarchiában

való emelkedés révén, akár hosszú távon, egy saját képükre teremtett helyettes, vagyis gyermekük révén, akiért „mindent megtettek”, és aki „mindent nekik köszönhet”), nem marad más hátra, csak a sértődöttség, a „ressentiment”, amely lappangó formában mindig is kísérte őket, mert állandóan rettegtek tőle, nehogy becsapja őket az a társadalom, amely oly sokat követel tőlük. Hogy kárpótolják magukat, elég, ha kedvelt területükre, az erkölcs talajára helyezkednek, hogy saját szükségükből erényt csináljanak, és egyetemes erkölccsé emeljék tulajdon erkölcsüket, amely oly tökéletesen megegyezik az erkölcsről vallott közfelfogással. Nekik ugyanis nemcsak érdekeiknek megfelelő erkölcsük van, mint mindenkinek, hanem érdekük fűződik az erkölcshöz: a kispolgár szemében, aki ádáz ellenfele a kiváltságoknak, csak az erkölcsösség jogosít föl az összes kiváltságra. Az erkölcsi felháborodás pedig alapvetően kétértelmű politikai álláspontokat idéz elő: a humanista és kicsit érzelgős anarchizmus, amely némely hosszú hajú, vén bohémnél jóval a kamaszkoron túl is eltarthat, a korral egyfajta fasisztoid nihilizmussá változhat át, amely botrányokon és összeesküvéseken kérődzik(29). A középosztályra sajátlagosan jellemző aszkéta életstílus rendszert alkotó válfajainak felidézése jól mutatja, hogy az osztálystruktúrában elfoglalt helyzet megőrzését vagy megjavítását célzó stratégiák rendszert alkotnak. Ez csak akkor közelíthető és érthető meg igazán, ha feltárjuk alkotó és egységesítő elvét, az osztályethoszt. Ennek közvetítésével jelenik meg ugyanis a gazdasági és társadalmi világ szemlélete, a másikhoz és az ember saját testéhez való viszony, egyszóval mindaz, ami egy csoport életstílusát jellemzi e csoport minden gyakorlatában, még a látszólag legtermészetesebbekben is, amelyeket legkevésbé ellenőriz a tudat, az ész vagy az erkölcs. A feltörekvő kispolgárok termékenységi és továbbtanulási stratégiái ugyanis csak akkor tárják föl lényegüket és funkciójukat, ha visszahelyezzük őket osztályuk reprodukciós stratégiáinak rendszerébe. Ez az osztály csak úgy tudja sikerre vinni a gazdasági és a kulturális tőke képzésére irányuló vállalkozását, ha korlátozza fogyasztását és ha összes forrásait kis számú leszármazottaira összpontosítja, akiknek az a feladatuk, hogy meghosszabbítsák a csoport felfelé ívelő pályáját. A kispolgárnak, ha sikerült múltjától, a proletár-sorstól megszabadulnia, s ha a burzsoázia, tehát a saját jövője felé törekszik, a felemelkedéshez szükséges eredeti tőkefelhalmozást biztosítandó valahonnét szert kell tennie azokra az erőforrásokra, amelyek a hiányzó tőkét, a társadalmi élet energiáját pótolhatják. Habitusuk valójában nem más, mint társadalmi, egyéni vagy kollektív pályájuk meredeksége, mely hajlammá alakult, hogy meghosszabbítsa és beteljesítse a felfelé irányuló pályát. A hajlam a kitartó erőfeszítés lendületében a már megtett utat a jövő felé irányuló beállítottság formájában őrzi meg, a már nem-ott még nem-ben folytatja, megszabja az „ésszerű” törekvéseket és ezzel meghatározza az árat is, amelyet a realista vágy beteljesüléséért fizetni kell. A feltörekvő kispolgárság újra meg újra végigjárja a kapitalizmus kialakulásának történelmi útját és ehhez, akár a puritánok, csakis saját aszkétizmusára számíthat. A társadalmi cserékben ugyanis, amelyben mások valós biztosítékokat, pénzt, kultúrát, társadalmi összeköttetéseket nyújthatnak, a kispolgár csak morális biztosítékokat kínálhat. Minthogy gazdasági, kulturális és társadalmi tőkében (viszonylag) szegény, a kispolgár csak úgy „igazolhatja igényeit”, s szerezheti meg megvalósulásuk esélyeit, ha áldozatokkal, nélkülözéssel, lemondással, egyszóval: erénnyel fizet. Kétségtelen, hogy a gazdasági tőkében gazdagabb frakciók (vagyis a kis- és középkereskedők, kisiparosok vagy gazdálkodók), legalábbis az utóbbi időkig, inkább takarékoskodtak, a kulturális tőkében gazdagabb frakciók pedig (a középkáderek és alkalmazottak) inkább az iskolához folyamodtak. Az azonban közös mindkettőjüknél, hogy gazdasági és iskolai stratégiáikban olyan aszkétikus hajlamokat fektetnek be, amelyek a bank és az iskola eszményi ügyfeleivé teszik őket. Kulturális jó szándék és takarékosság, komolyság és szorgalom – ezek azok a biztosítékok, amelyeket a kispolgár felajánl ezeknek

az intézményeknek, miközben (az igazi gazdasági, kulturális és társadalmi tőke tulajdonosával ellentétben) teljesen kiszolgáltatja magát nekik, mert csak az ő segítségükkel várhat profitot alapjában „negatív” vagyonától(30). Az igény (prétention) egyfajta, előzetesen érzett feszültségnek (prétension) is tekinthető. A felfelé ívelő pálya hajlata úgy alakult át a múltbeli felemelkedést meghosszabbító hajlammá (melynek egyébként terméke), hogy ezért fizetni kell, kicsinyes takarékossággal és mindazzal a kicsinyességgel, ami a kispolgári erények tartozéka. Ez az előzetes feszültség kétség kívül arra készteti a kispolgárt, hogy belépjen az antagonisztikus törekvések versengésébe vagy versenyébe, és hogy – egy olyan állandó feszültség árán, amely mindig közel áll ahhoz, hogy agresszivitásban (de nem agresszióban) robbanjon ki – anyagi lehetőségei felett éljen. Ugyanakkor azonban az ahhoz szükséges erővel is felruházza, hogy – az önkizsákmányolás, az aszkétizmus, s különösképpen a malthuzianizmus minden formája révén – önmagától vonja meg a felemelkedéséhez nélkülözhetetlen gazdasági és kulturális erőforrásokat. A kispolgár a társasélet és az ezzel kapcsolatos örömök területén hozza a legnagyobb, s talán a leglátványosabb áldozatokat. Bizonyos lévén abban, hogy helyzetét csak tulajdon érdemeinek köszönheti, meg van győződve róla, hogy az üdvözüléshez csak önmagára számíthat az ember: mindenki önmagáért, saját körében fejti ki igyekezetét. Az az igyekezet, hogy összpontosítsák az erőt, csökkentsék a költségeket, oda vezet, hogy megszakítják azokat a kapcsolatokat, még családi kötelékeket is, amelyek az egyén felemelkedés gátjai lehetnek: sem idejük, sem módjuk, sem türelmük hozzá, hogy fenntartsák a kapcsolatot azokkal a rokonokkal, akik nem voltak elég „talpraesettek”(31). A szegénységnek megvannak a bűnös körei: a kölcsönös segítség kötelessége a (viszonylag) legkevésbé szegényeket a legnincstelenebbekhez láncolja, és ezzel a nyomort örökös újrakezdéssé teszi. A fölemelkedés tehát mindig szakítást feltételez, amelynek az egykori sorstársak megtagadása csak egyik aspektusa. A szökevénytől megköveteltetik, hogy fordítsa meg értékrendjét, állítsa át egész magatartásrendszerét. így például, amikor kiscsaláddal és egykével váltják fel a népes családot – melynek létét nem magyarázzák meg teljesen negatív okok, mint például a fogamzásgátló technikák hézagos ismerete –, ez lemondást jelent sok mindenről. Lemondanak a családi kapcsolatokra és a családi egység funkcióira vonatkozó népi felfogásról, és a szorosan összetartozó nagycsalád örömeiről és kielégüléseiről, melyek forrása a hagyományos társas kapcsolatok rendszere volt, kölcsönös szolgálataival, ünnepeivel és konfliktusaival. Ezzel pedig lemondanak arról a biztonságról is, amit a sok gyerek jelent, s ami az egyedüli valamennyire is biztos védelem (főként az anyák számára) az öregség bizonytalanságai ellen egy olyan világban, amelyet állandóan fenyeget a család felbomlása és a gazdasági és társadalmi létbizonytalanság. A család iránti magatartás átalakulása elválaszthatatlan a jövő iránti beállítottságok átalakulásától. Az utódok nagy száma kézzelfogható biztosítékot nyújt a jövővel szemben olyan stratégia révén, amely funkcionálisan tartalékok képzésével egyenértékű. Ε stratégia előre kiépíti a védelmet a jövővel szemben, s nem tesz erőfeszítéseket, hogy számítással legyen úrrá felette, hogy olyan beruházási stratégiával szerezze meg a jövő feletti hatalmat, amely a jelenlegi gyakorlatot a várható profit és az előre látható kiadások függvényében szervezi meg. A családi vagy baráti kapcsolatok már nem azt jelentik a kispolgárnak, mint a proletárnak, védelmet a szerencsétlenség és a balsors, a magány és a nyomor ellen, biztosító és védőhálót, amelytől, szükség esetén, az ember segítséget, kölcsönt vagy munkalehetőséget kaphat. A kispolgár kapcsolatai még nem azok, amelyeket más környezetben „összeköttetésnek” neveznek, vagyis még nem alkotnak olyan társadalmi tőkét, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a gazdasági és kulturális tőke a lehető legjobban kamatozzon(32). Ezek a kapcsolatok csak béklyók, melyeket bármi áron el kell szakítani, mert a hála, a kölcsönös segítség, a szolidaritás, és az ezekhez fűződő rövid vagy hosszú távon érzékelt anyagi és szimbolikus kielégülések tiltott fényűzést jelentenek(33). Amikor utódainak számát korlátozza, esetleg az egyetlen fiúra, akire minden erejét és

reményét összpontosítja, a kispolgár csak a törekvéseihez tartozó kényszerek rendszerének engedelmeskedik: minthogy jövedelmét nem képes növelni, kénytelen kiadásait, vagyis a fogyasztók számát csökkenteni(34). Eközben azonban hallgatólagosan alkalmazkodott a termékenység legitim szintjére vonatkozó uralkodó, azaz a társadalmi reprodukció követelményeinek alárendelt felfogásnak: a születéskorlátozás a numerus clausus egyik, kétségkívül legkezdetlegesebb formája. A kispolgár olyan proletár, aki kicsire húzza össze magát, hogy polgár lehessen. Lemond tehát a proletár szaporaságáról, aki önmagát változatlanul és nagy számban termeli újjá, és a szűkre szabott, „szelektív” reprodukciót „választja”, amit gyakran egyetlen termékre korlátoz, hogy ezt azután az importáló osztály szigorúan szelektív elvárásai szerint irányítsa és alakítsa. A kispolgár tehát egy szorosan összetartozó, de szűk és kicsit elnyomó család sáncai mögé vonul vissza. Nem véletlen, hogy a „kicsi”, „kis” jelzőt és ennek mindig több-kevesebb lebecsülést kifejező szinonimáit mindarra ráragaszthatjuk, amit a kispolgár mond, gondol, tesz, bír, ami ő maga, sőt még erkölcsére is, holott éppen ez a legerősebb oldala. Ebben a pontos és szigorú erkölcsben – formalizmusa és aggályoskodása miatt – van valami szűkös és kényszeredett, görcsös és sértődékeny, vértelen és merev. Kis gondok, kis igények: a kispolgár olyan polgár, aki kisszerűen él. Már testtartása is, amelyben a társadalmi világhoz fűződő objektív viszonya kifejeződik, olyan emberre vall, akinek kicsire kell összehúznia magát, hogy beférjen azon a szűk ajtón, amely a polgárságba nyílik. Pontos és józan, szerény és szigorú, nemcsak öltözködésében, de beszédmódjában (gondoljunk csak kimért és óvatos, már-már hiperkorrekt beszédére), taglejtéseiben, sőt egész megjelenésében is, de épp ezért mindig hiányzik belőle némi tartás, „megjelenés”, nagyvonalúság és bőkezűség(35). Az uralkodó erkölcsi rendszertan (amely az uralkodó osztály társadalmi osztályozási rendszerének az erkölcsre való alkalmazása) olyan tulajdonságok és jelzők rendszere, amelyek a pozitíven értékelt vagy „disztingvált” modorhoz (vagyis az uralmat gyakorlók modorához) és a negatíven értékelt modorhoz tartozó vonások szembeállítása köré szerveződnek. Ε kétféle stílus magán hordja két elsajátítási mód szinte kitörülhetetlen nyomait, amik az elsajátított dolgokban tovább őrződnek – ha másként nem, határesetben, a jó modort illető szorongás és bizonytalanság formájában, amit a törvénytelen elsajátítási mód vált ki –, s amelyek ezáltal valamennyi gyakorlat szimbolikus kísérletét alkotják. Ε stílusok így különösen alkalmasak arra, hogy a társadalmi kiválóság megítélésének végső és megfellebbezhetetlen kritériumául szolgáljanak. Az előző felosztási elvet különben egy másik is kiegészíti: annak a viszonynak – az uralkodó osztály szempontjából megítélt – minősége, amelyet a negativen minősített magatartásformák (kiejtés, testtartás stb.) megtestesítői tartanak fenn azokkal a minőségekkel, amelyeket az uralkodó rendszertan kiró rájuk. Konkrétan, a könnyedség (uralkodó tulajdonság) és a feszélyezettség (elnyomott tulajdonság) közti alapvető ellentétet egy másik, másodlagos ellentét egészíti ki. Ennek két pólusa letagadott és elutasított feszélyezettségből adódó igény (a Robert értelmező szótár szerint = ez „önmagunk túlbecsülése, ami túlzott törekvésekhez is célokhoz vezet”) és az elfogadott feszélyezettségtől adódó szerénység (dicséretes „mértékletesség saját értékeink megítélésében”), az elnyomottak tulajdonságainak mindig két minősítése van: Az egyik kifejezetten negatív, akkor e sorozathoz tartozik, mint az igény, amit le kell törni, a másik szépítő, megadja a kijáró tiszteletet az elnyomottak tulajdonságainak, ha megmaradnak ilyennek. Ε jelzők némelyike, több jelentésű lévén, bonyolult oppozíciós viszonyt alakíthat ki a másik sorozat egyik-másik jelzőjével. Ε sorozatok minden jelzője annak a nagy és a kicsi közti megfigyelhető ellentétnek valamelyik oldalát emeli ki, amely az összes többi sajátos oppozíciót is létrehozza(36). A habitusok e két osztálya másodlagos változók alapján, amelyek mindig a habitus termelési körülményeinek sajátosságaira utalnak, a végtelenségig tovább finomítható (gondoljunk például a betolakodott kispolgár „színlelt könnyedségére”). Végső soron azonban

a két nagy osztály kétféle elsajátítási módra, vagyis a szimbolikus és anyagi szankciók két olyan rendszerére vezethető vissza, amelyek az életkörülmények két pedagógiai hatékonyságukban különböző osztályához kapcsolódnak. A könnyedség (akár antinómiája, a „feszélyezettség”) egyszerre jelöl életmódot is, és az anyagi létfeltételek sajátos típusát is, pontosabban egy disztingvált beállítottságot s azokat a létfeltételeket, amelyeknek ez a hajlam terméke, s amelyekre állandóan visszautal. Ε disztingvált, azaz megkülönböztetett és egyben distinkciót létrehozó, azaz megkülönböztető beállítottság elve és hatása nem más, mint a világnak és önmagunknak szükségesként, a van és a „legyen” megvalósított egybeeséseként való tapasztalata, amely megalapozza és törvényesíti az önbizalom minden belső vagy külsővé tett formáját, a magabiztosságot, fesztelenséget, kecsességet, könnyedséget, felszabadultságot, eleganciát, egyszóval a természetességet. A kispolgárt minden arra készteti, hogy belépjen az igények POLGÁR KISPOLGÁR NÉP „disztingvált” „törekvő” „szerény” könnyed (táglátókörben, gesztusokban)

szűk látókörű, feszélyezett, keresett

zavart, nehézkes, félénk, ügyetlen

nagylelkű, nemes, gazdag

kicsinyes, fukar, garasoskodó, zsugori

szűkölködő, „szerény”, kispénzű

nagyvonalú (eszmékben is)

korlátolt, formalista

jó szándékú, „csiszolatlan”

szabadelvű

szigorú

rugalmas, természetes, könnyed, magabiztos, fesztelen

merev, görcsös, kényszeredett

szókimondó

nyílt,

aggályoskodó, fontoskodó

erős, megbízható, kitartó

és megkülönböztetések körül folyó harcba, az osztályharc hétköznapi formájába, amelyből szükségképpen vesztesként kerül ki, mégpedig fellebbezési lehetőség nélkül, hiszen csatlakozásával már elismerte a játék törvényességét és a tét értékét. Ez a verseny csak sajátos esete minden konkurrencia-viszonynak, amelyben a kiváltságos osztály minden erejével arra törekszik, hogy letörje a sorban utána következő osztály (nemesi, iskolai vagy más) igényeit, többek között úgy, hogy törekvéseiket és vágyaikat túlzott önteltségre épülő szubjektív képzelgésként kezeli, s megpróbálja ezeket nagyravágyó, elbizakodott, túlzó, szemtelen, nevetséges vagy legalábbis idő előtti kísérletnek feltüntetni. A kiváltságos osztály így ad nyomatékot az alsóbb osztállyal szembeni kiválóságának, s közben az alsóbb osztályok jogi szemléletével a nemesi, iskolai vagy más címek monopóliumát állítja szembe, amelyen kiváltságai alapulnak. Az alsóbb osztály viszont a maga részéről azt követeli, hogy szintén hozzájuthasson az addig csak az uralkodó osztály számára fenntartott kiváltságokhoz. Más szavakkal: legitim igényre váltja (innen a joghoz vonzódása) az előzetes feszültséget, vagyis

azt a vágyát, hogy idő előtt, mintegy hitelben élvezze azokat az előnyöket, amelyeket (legalábbis a konkurrencia, azaz az állandó eltolódás helyzetében) előbb-utóbb úgyis meg fog szerezni. A fent elmondottakat tehát nem cáfolja az a tény, hogy az aszkétikus, hagyományosan takarékos kispolgár a versenyre épülő társadalomban a hitel felé fordul. Ezúttal is a polgárrá válás igénye, minden negatív erényének forrása készteti a kispolgárt arra, hogy akár állandó erőfeszítés és feszültség árán is megszerezze az eszközöket, hogy lehetőségeinél jobban éljen, és ez láncolja egy újfajta aszkétizmushoz is, ami a korábbitól eltérő, az új gazdasági struktúráknak megfelelőbb eszközök révén alkalmas a régi funkciók ellátására. VAGYONI STRUKTÚRÁK ÉS REPRODUKCIÓS STRATÉGIÁK Tekintsünk most el attól a rendkívüli helyzettől, amikor adottak azok a (gazdasági és más) körülmények, amelyek ahhoz a racionális cselekvéshez szükségesek, hogy a gazdasági szereplő a különböző piacok által valószínűleg biztosított profitra vonatkozó számítások függvényében határozza meg önmagát, illetve gyakorlatát. Egyébként ettől eltekintve az egyének meghatározott osztályának gyakorlatai nemcsak a profit átlagos elméleti esélyeitől függenek, de az osztály sajátos esélyeitől is, vagyis – minden adott időpontban – e (tudományosan kiszámítható) objektív struktúra és a tőke különféle válfajainak (gazdasági, társadalmi, kulturális tőke) elosztási struktúrája közötti viszonytól, ahol a tőkét esélyek elsajátítási eszközeként értelmezzük. Az a többé vagy kevésbé helyes gyakorlati anticipáció pedig, ami ennek a „valószínűségi okságnak” az alapja, a habitus függvénye. A habitus ugyanis mintegy öntőformaként alakítja ki – igaz, állandó rögtönzés révén – a válaszokat, amelyek előre alkalmazkodnak a saját kialakulásának körülményeihez hasonló vagy azokkal azonos objektív körülményekhez. A habitus olyan jeleket követ, amelyeket csak ő vesz észre és fejt meg, s amelyek voltaképpen nem is léteznek más számára, és ezen az alapon olyan gyakorlatokat hoz létre, amelyek megelőzik az objektív jövőt. Alighanem hiábavaló lenne ilyen körülmények között olyan lineáris oksági összefüggés-sort keresni a jelentésben gazdag viszonyok e kusza halmazában, ami a valószínűséghez objektív módon hozzáigazított gyakorlatokhoz vezetne. így amikor a tanulmányi sikert olyan értékelési séma alapján közelítik, ami azoknak a tanulóknak és szülőknek a körében fordul elő, akik az iskolai tekintélynek a legközvetlenebbül alávetettek, akkor a siker (ami, részben legalábbis, a kooptálás alapjául szolgáló jeleken, például az intézmény iránti kezes magatartáson múlik) olyan újra aktivizáló inger gyanánt működik, amely megduplázza az iskolai befektetésre való hajlandóságot, megerősíti az iskolai szankció megszentelő hatását, s ezáltal az iskolai intézmény tekintélyének vak elfogadását. Minden úgy történik, mintha a jelenben virtuálisan lappangó objektív jövő csak olyan gyakorlat segítségével, sot cinkosságával következhetnék be, amelyet szintén ez az objektív jövő határoz meg, vagy mintha azok a pozitív vagy negatív esélyek, amelyekkel egy egyén rendelkezik, hogy legyen valamivé, birtokoljon vagy csináljon valamit, eleve elrendelt módon úgy irányítanák, hogy cselekedeteivel ki is váltsa az esélyek megvalósulását. A valószínűségi okság tehát valójában egy dialektikus kapcsolat eredménye, egyrészt a habitus (amelynek gyakorlati anticipációi a korábbi élettapasztalatokban gyökereznek), másrészt bizonyos valószínű jelentések között, ez utóbbin azt a feladatot értve, amit az egyén a közreműködésével valóra váltandó jövő jeleinek szelektív érzékelése és eltorzított értékelése alapján tűz ki maga elé (hogy mit kell tennie, mondania stb.). A gyakorlatok tehát egy fogékony és befolyásolt egyén és egy feltételezett, vagyis előre érzékelt és előre megítélt világ találkozásának eredményei, ahol ez a világ az egyetlen, amit az adott egyén valaha is megismerhet. A jövő e hamis előrevetítésében lappangó múlt, paradox módon, csak akkor látható, amikor a valóság meghazudtolja a valószínűségi okságot, s amikor az objektív esélyek és a gyakorlatok (a bennük rejlő vagy őket kísérő vágyakat is ideértve) közötti fáziseltolódás arra késztetnek, hogy a jelenséget egy valamikori röppálya lendületével, illetve korábbi beállítottságok utóhatásával magyarázzuk(37). A feltörekvő kispolgárság

esetében például a habitus már nem úgy működik, mint a valószínűségi okság gyakorlati irányítója, hanem egy elképzelt pontot vesz célba a jelenben virtuálisan benne foglalt jövőből, ahol a lehetőség szerinti jövő a jövő elsajátítását szolgáló, de a jelenben ténylegesen birtokolt eszközökön múlik. így a családoknak és az iskolás gyermekeknek az a hajlandósága, hogy pénzt, fáradságot és reményt fektessenek be az iskolarendszerbe, tendenciaszerűen reprodukálja (mégpedig a szó kettős értelmében) a vizsgált osztály és az iskolai intézmény közötti objektív viszonyt. Ez a viszony konkrétan olyan gyakorlati jegyekben jelenik meg és sajátítódik el, mint például a középiskolások, egyetemisták, érettségizettek vagy diplomások gyakorisága a szűkebb környezetben (a kis és nagy családban, szomszédsági- vagy munkahelyi kapcsolatokban)(38). Az iskola negatív vagy pozitív szankciói pedig csak még jobban megerősítik a spontán statisztika gyakorlati bizonyosságait, melynek következtében egyesek természetesnek és magától értetődőnek, mások viszont valószínűtlennek, váratlannak vagy éppenséggel lehetetlennek érzik e magasabb iskolai intézményekhez vagy címekhez való hozzájutást. De, épp mint a tanító szülőktől származó fiú esete mutatja, akit iskolás jószándéka arra késztet, hogy a tanárképző főiskoláig hosszabbítsa meg az apai életpályát, a család által két-három emberöltő alatt befutott pálya meredeksége, még pontosabban a család és az iskola közti objektív viszony története az, ami – akár hallgatólagosan élik át, akár ítéletek, tanácsok és elvek formájában tudatosan is közvetítik – az intézményhez való gyakorlati viszonyt mindenkor meghatározza. A habitus tehát mintegy a csoport tehetetlensége, ami minden egyes szervezetben észlelési, értékelési és cselekvési sémák formájában lerakódik. Ε sémák minden explicit normánál hatékonyabban biztosítják (bár a normák általában összhangban vannak a beállítottságokkal), hogy a gyakorlatok generációkon át is hasonlóak maradjanak. A habitus, mintegy olyan szervezetként, amit a csoport megszerzett magának, s ami a csoportra sajátosan jellemző, a kollektív emlékezet anyagi bázisaként működik. A csoport eszköze lévén, az utódokban reprodukálja az elődök tapasztalatait, vagy egyszerűbben, az utódokban reprodukálja az elődöket. A szerzett jellemzők habitus által közvetített társadalmi átörökítése nyújtja az egyik leghatékonyabb eszközt a csoport számára ahhoz, hogy csoportként maradjon fenn, és hogy biológiai múlandósága ellenére megőrizze sajátos létezési módját. A csoportnak ez a csoportként fennmaradásra törekvése úgyszólván személytelen jellegű, jóllehet egyik vagy másik tagjában mindig testet ölthet. Sokkal mélyebb szinten működik, mint a „családi hagyomány”, amelynek állandósága tudatosan erősített hűséget, és így őröket is feltételez, s amely éppen ezért gyakran roppant merev. Ez a merevség viszont nem jellemző a habitus stratégiáira, és így a habitus képes arra, hogy új helyzetek esetén új eszközöket találjon a régi funkciók betöltésére (ilyen például az olyan reprodukciós eszköz fölhasználása, amilyen az iskola, amelyet a hagyomány vagy nem ismert, vagy elutasított). Mélyebb szinten működik a habitus azoknál a tudatos stratégiáknál is, mint pl. a végrendeletek (vagy akár a kimondott normák, amelyek figyelmeztetnek a rendre, vagyis a valószínűre, megkettőzve ezzel a valószínű hatékonyságát), amelyek révén az egyének kifejezetten hatni akarnak a jövőre, illetve jövőjüket múltjuk képére akarják formálni. Azok a – jelenségi szinten – egymástól roppant eltérő stratégiák és gyakorlatok, amelyeket az egyének, illetve az egyének közvetítésével a csoportok hoznak létre, részben mindig reprodukciós funkciókat is betöltenek. Bármilyen funkciót tulajdonítson is nekik hivatalosan az egyén vagy a csoport, e stratégiák és gyakorlatok objektív célja a vagyon megőrzése vagy növekedése, illetve, ezzel párhuzamosan, a csoport társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciójának megőrzése vagy megjavítása. Ha csak a racionális számítás vagy a stratégiai szándék eredményét ismernénk el reprodukciós stratégiának, akkor csupán a kifejezetten e funkció betöltésére kidolgozott stratégiák, vagyis a tisztán utódlási stratégiák tartoznának e fogalom jelentéskörébe. Ebben az esetben hallgatólagosan el kéne fogadnunk az adott időben legitimnek tartott reprodukciós stratégiák hivatalos meghatározását(39). Az örökséghez való örökölt viszonyként meghatározó habitus

azonban valójában olyan gyakorlatok közös gyökere, amelyek összehangoltságát nem tudatos terv biztosítja, még akkor sem, ha az esélyek és tétek tudatos felismerése bizonyos pontokon kifejezett rendszerszerűséget kölcsönöz a habitus gyakorlati „választásaiból” kialakuló objektív rendszerszerűségnek. Mi sem volna veszélyesebb, mintha úgy akarnánk megmagyarázni az örökség megőrzésére és növelésére, illetve egységének több emberöltőn keresztül való védelmére tudatosan törekvő stratégiákat, hogy nem vesszük tekintetbe azokat a stratégiákat, amelyek átörökítő jellege nem nyilvánvaló, mint amilyenek például a családtervezést, a párválasztást vagy egy iskola megválasztását irányító stratégiák(40). Ezek a stratégiák ugyanis annak a ténynek köszönhetik belső gyakorlati összehangoltságukat, hogy objektív értelemben ugyanazon funkció betöltésére irányulnak, és így egyazon – egységesítő elvként működő – alkotóelv termékei. Mint olyan strukturált struktúrák (opus operatum), amelyeket – a különféle mezők sajátos logikája által kikényszerített átfogalmazások árán – ugyanaz a strukturáló struktúra (modus operandi) termel szakadatlanul, valamely egyén gyakorlatai egymással objektív értelemben harmonizáltak, bár az egyén nem keresi szántszándékkal ezt az összhangot, és összhangban vannak az adott osztályhoz tartozó többi egyén gyakorlataival is, bár tudatos egyeztetés ugyancsak nem volt(41). A habitus a gazdasági és társadalmi világ objektív struktúráinak olyan szervezetre való alkalmazásából jön létre, amelyet saját logikája arra késztet, hogy rendszer módján működjék. Ezért azután a habitus szakadatlanul ontja a gyakorlati metaforákat, azaz, más nyelven szólva, az átviteleket (amelyek közül a motorikus viselkedések átvitele csak sajátos példa), vagy, még pontosabban: azokat a rendszeres áttételeket, amelyeket a habitus megvalósításának sajátos körülményei kényszerítenek ki. így például ugyanaz az aszkéta ethosz, amelytől azt várnánk, hogy mindig takarékoskodásban jusson érvényre, meghatározott körülmények között a hitel felhasználásának sajátos módjában is megnyilvánulhat. Az egyének, illetve egyazon osztály összes egyénei gyakorlatai stílusukban azért hasonlítanak egymásra (amely hasonlóság következtében minden egyes gyakorlat bármely másik metaforájának tekinthető), mivel azonos észlelési, gondolkodási és cselekvési sémák különböző mezők közötti állandó átvitelének termékei. A habitushoz, mint analógiás kivitelezőhöz leginkább az az elsajátított képesség hasonlítható, amelyet „írásnak”, „kézírásnak” neveznek. A betűk vonalvezetésének sajátos módja mindig ugyanazt az „írást” hozza létre, vagyis olyan ábrákat, amelyek az írás hordozójával (papír vagy tábla), illetve eszközével (toll vagy kréta) kapcsolatos méret-, anyag- vagy színkülönbségek, azaz a működtetett motorikus együttesek különbségei ellenére stílusbeli hasonlóságot, azonnal felfedezhető, meghitt rokonságot mutatnak. Ha egy olyan problémából hozunk létre kutatási tárgyat, mint a reprodukciós stratégiák rendszere, azaz azoknak a gyakorlatoknak a rendezett és egy cél felé irányuló sorozata, amelyeket minden csoportnak ki kell termelnie, ha önmagát csoportként akarja újratermelni(42), akkor mód nyílik arra, hogy egységben gondoljuk el azokat az objektív módon összefüggő jelenségeket, amelyekhez a különféle embertudományok rendezetlenül és különállóan közelítenek(43). Ha a tudományban visszaállítjuk azt a gyakorlati egységet, amely a gyakorlatban létrejött, akkor azokat a negatív reprodukciós stratégiákat is besorolhatjuk a fogalom jelentéskörébe, amelyeknek az a céljuk, hogy elkerüljék a vagyonnak a jogutódok túlságosan magas száma által előidézett szétaprózódását. Ide tartoznak tehát a termékenységi (pontosabban a termékenység korlátozását célzó) stratégiák. Hosszú távú stratégiák ezek, hiszen a család és a családi vagyon egész jövője függ tőlük. Céljuk az, hogy a gyermekek számának korlátozásával csökkentsék a társadalmi reprodukcióhoz szükséges munkát, vagy közvetlen módon, az örökségre való igényjogosultak számának csökkentésével, vagy közvetetten, a termékenységkorlátozás olyan stratégiáival, mint a késői házasság vagy a nőtlenség. Ez utóbbinak megvan az a kettős előnye, hogy egyrészt megakadályozza a biológiai reprodukciót, másrészt (legalábbis tény szerint) kizár az örökségből. Ezért

irányították az arisztokrata és polgári családok ifjabb gyermekeit az egyházi pályák felé a Régi Rend idején, s ez a szerepe a legfiatalabbak nőtlenségének a paraszti hagyományban is(44). Ezeket a stratégiákat olyan pozitív stratégiák egészítik ki, mint az örökösödési stratégiák, amelyeknek a szokásban vagy a törvényben rögzített nyomai csak láthatóvá vált töredéküket jelentik. Ε stratégiák nyíltan törekszenek valóságos funkciójuk betöltésére, arra, hogy a lehető legkisebb veszteséggel örökítsék át a vagyont az egyik nemzedékről a másikra, – de eközben, mellesleg, kijavítják a termékenységi stratégiák hibáit, azaz például a szapora gyermekáldásból eredő bonyodalmakat, és helyrehozzák a biológiai reprodukció elkerülhetetlen baleseteit, mint amilyen például a leánygyermekek túl nagy száma. De a többitől elválaszthatatlan módon figyelembe kell vennünk a tudatos vagy ösztönös nevelési stratégiákat is, amelyeknek a családok és az iskoláskorú gyermekek iskolai stratégiái csak egy sajátos aspektusát jelentik. Különlegesen hosszú távú beruházások ezek, amelyeket azonban nem feltétlenül tekintenek annak, és amelyek nem redukálhatok, ahogyan az „emberi tőke” gazdasági elmélete véli, szorosan vett gazdasági, sőt, pénzügyi dimenziójukra, hiszen e stratégiáknak az a céljuk, hogy olyan társadalmi egyéneket hozzanak létre, akik képesek és méltók a csoport örökségének átvételére, vagyis arra, hogy a csoport örökölje őket. Ide tartoznak továbbá a megelőzőnek nevezhető stratégiák, amelyeknek az a feladatuk, hogy megóvják a csoport biológiai vagyonát, a csoport tagjainak nyújtott olyan állandó vagy alkalmi gondoskodás révén, amelyek megőrzik az egészségét vagy elhárítják a betegséget; a hosszú vagy rövid távú szorosan vett gazdasági stratégiák (a hitel, takarék vagy beruházási műveletek), amelyek a csoport gazdasági vagyonának reprodukcióját biztosítják; a társadalmi beruházás stratégiái, amelyeknek tudatos vagy ösztönös célja – rövid vagy hosszú távon – közvetlenül mozgósítható és felhasználható társadalmi összeköttetések megteremtése és ápolása, vagyis ezek átalakítása a pénz-, munka. vagy idő- cserealkímiája révén olyan tartós lekötelezettséggé, amelyet szubjektív módon átéreznék (hála, tisztelet stb. formájában), vagy intézményesen is szavatolnak (jogok); a házassági stratégiák (ez az előző stratégiák sajátos esete), amelyeknek úgy kell a csoport biológiai reprodukcióját biztosítaniuk, hogy nem veszélyeztetik rangon aluli házassággal társadalmi reprodukcióját, s emellett egy minden társadalmilag lényeges szempontból legalább egyenértékű csoporttal való egyesülés révén gondoskodnak a társadalmi összeköttetések tőkéjének ápolásáról is; s végül, az ideológiai stratégiák, amelyek a kiváltságokat törvényesítik azzal, hogy természetesnek tüntetik fel őket. Ha csupán a reprodukciós stratégiák végeredményeit vesszük tekintetbe, s ezeket különálló módon, befejezett tényékként tekintjük, vagy arra kényszerülünk, hogy valamely egyén vagy osztály gyakorlatainak rendszerét megannyi pozitivista törvény által irányított adatok egyvelegévé változtassuk, vagy arra, hogy „taglaljuk a szinteket”, ami valójában az egyes eljárásokról való elmélkedés szakadatlan ismételgetését jelenti. Valójában azonban valamennyi stratégia ugyanannak az elvnek a terméke, tehát objektíve összehangoltak. Ez tendenciaszerűen kizárja, hogy a szükségképpen összefüggő gyakorlatok között összeférhetetlenség legyen, hiszen gyakorlatilag minden gyakorlatnak számításba kell vennie a másik következményeit(45) –, és, ahogyan a biológusok mondják, elősegíti a funkcionális helyettesítéseket is. Minden olyan kísérlet, amely fel akarja tárni azon stratégiák közötti viszonyok teljes rendszerét, amelyeket egy meghatározott társadalmi formáció egyes osztályai hoznak működésbe a gyakorlat különböző mezőin, nem csak a rendszeresen kidolgozott statisztikák hiányán bukik meg, hanem azon is, hogy a statisztikai összegezés elhomályosítja azokat az összefüggéseket, amelyek minden egyén vagy elemi társadalmi egység életében az egymást követő gyakorlatok között gyakorlatilag kialakulnak, minthogy minden új stratégia a korábbi stratégiák termékeiben találja meg kiindulópontját és korlátait (46). Mindamellett, mintegy egymást követő fénycsóvákkal, lassanként azért megvilágíthatok azon viszonyok hálózatának különböző szektorai, amelyek biztosítják egy-egy osztály gyakorlatának belső koherenciáját, és sajátos életkörülményeihez való alkalmazkodását is.

Így például a 6. osztályba lépésre vonatkozó, a társadalmi osztályok és a gyermekek száma szerint bontott statisztikai adatok alapján megragadható az a viszony, amely csaknem közvetlenül kapcsolja össze a termékenységi és az oktatási stratégiákat(47). Ezek alapján kiderül, hogy a középosztálybeli családok (kisiparosok, kereskedők, középkáderek és alkalmazottak) közül azokban, amelyek épp magas termékenységük (4 vagy több gyermek) révén különböznek osztályuk többi részétől, a gyermekeknek nincs több esélyük rá, hogy a 6. osztályba lépjenek, mint azoknak a munkásgyerekeknek, akik két- vagy háromgyermekes családból származnak. Az is jól látható, hogy a gimnáziumi tanulmányok esélye (amely az iskolai becsvágy magasabb fokát feltételezi) különösen szoros kapcsolatban áll – főként az alkalmazottak, kisiparosok és kereskedők esetében – a család nagyságával. A felületes magyarázattal szemben, amely a gyermekek nagy számában (és az ezzel párhuzamos többletköltségekben) látja az iskolai tanulmányok csökkenő arányának okát, mind a termékenység korlátozásában, mind az iskolai becsvágyban a társadalmi felemelkedés iránti aszkétikus hajlam megnyilatkozását kell látnunk. Minthogy az iskolai stratégiáknak számolniuk kell a termékenységi stratégiák eredményével, amelyeket már előzőleg befolyásolnak az iskolai befektetés követelményei, a házassági stratégiák nem függetlenek az iskolai stratégiáktól és általában véve a reprodukciós stratégiák összességétől. Elegendő azoknak a stratégiáknak az átalakulására gondolnunk, amelyeket az uralkodó osztály hagyományosan leányai férjhezadásához mozgósított, s amelyek – miként az őket kísérő, s jórészt általuk meghatározott termékenységi stratégiák átalakulása – párhuzamosak az uralkodó osztály és az oktatási rendszer közötti objektív viszony átalakulásával. Amióta a leányok előtt is egyre inkább megnyíltak a felsőoktatási intézmények kapui, azok az önirányító (elhivatottság) és választási mechanizmusok, amelyek a társadalmilag roppant homogén iskolai csoportokat (karon, iskolán, tudományágon belül stb.) létrehozzák, legalább olyan hatékonyan, bár merőben más módon szolgálják a szóban forgó osztályon vagy frakción belüli házasságot, mint a családok intervencionizmusa, s kiváltképpen azon erőfeszítései, melyek segítségével közvetlenül ellenőrzött találkozási alkalmat (bálok, zsúrok, kirándulások stb.) szervezett. Az iskolának ez a váratlan hatása is alighanem bátorította a családokat arra, hogy különben is nehezen alkalmazható tekintélypolitikájukat a „laisser-faire” politikájával cseréljék fel. S időközben teljesen megváltoztak azok a kritériumok is, amelyek korábban a házassági piacon az eladó lányok értékét meghatározták, mint a gazdasági tőke (azaz a hozomány), vagy az erkölcsi tőke (azaz a szüzesség, a magaviselet) (48). S kérdés, nem a funkcionális helyettesítés egy másik folyamatának hatását kell-e látnunk az uralkodó osztály, sőt, az uralkodó osztály uralkodó frakciói emelkedő termékenységében, amely osztály reprodukciója eddig elsősorban a gazdasági tőke átadásán alapult. Azzal az esettel ellentétben, amikor a reprodukciót a gazdasági tőkének az egyik utódra való közvetlen átruházása biztosítja (mégpedig olyan egyének érdekeinek rovására, akiket rangjuk, nemük vagy más, társadalmilag elismert tulajdonságuk kizár a törvényes örökösök sorából), abban az esetben, amikor a reprodukciót – részben legalábbis – a kulturális tőke átadása és az oktatási rendszer kihasználása biztosítja, semmi nem gátolja, ha csak a tanulmányok költségei nem, hogy biztosítsák az utódok mindegyikének megfelelő társadalmi indulását. (Ez akkor is így van, ha az egy főre jutó átadható kulturális tőke úgy csökken, ahogyan a gyermekek száma emelkedik, mert igaz ugyan, hogy a kulturális tőke elméletileg a végtelenségig osztható, ám a felnőtt számára az átadáshoz rendelkezésre álló idő véges.) Ilyen körülmények között érthető, hogy a polgároknak manapság már nem kell a születéskorlátozáshoz folyamodniuk, mely korábban, amikor ez még egyik alapvető feltétele volt a társadalmi reprodukciónak, kényszerítő szükségesség volt (miként a kispolgároknál ma is az). Hogy mennyire fontos, hogy a reprodukciós stratégiákat mint ilyeneket gondoljuk el, azt jól mutatja az oktatási beruházások példája, amelyeket egyébként a tudományágak közti

munkamegosztás arra ítél, hogy részleges vagy elvont módon vizsgálják őket. A közgazdászoké a nyilvánvaló érdem, hogy fölvetették az iskolai beruházás és a gazdasági beruházás biztosította profitráta közti viszony, illetve e viszony időbeni alakulásának kérdését. Ám egyfelől az iskolai befektetés megtérülésének általuk használt mértéke csak az anyagi vagy a közvetlenül pénzre átszámítható befektetéseket és profitokat veszi figyelembe, mint amilyenek a tanulmányi költségek, vagy a tanulásra szentelt idő pénzbeli egyenértéke. Másfelől képtelenek megmagyarázni, hogy a különböző egyének vagy osztályok hogyan alakítják ki a gazdasági és kulturális beruházásaik közötti arányokat, mert nem veszik szisztematikusan számba a profit különböző esélyeinek struktúráját, amely esélyek a különféle piacokon a vagyon mennyiségétől és struktúrájától függenek(49). Sőt: mivel az iskolai befektetések stratégiáit nem helyezik vissza az oktatási stratégiák közé, a reprodukciós stratégiák rendszerébe, paradox módon szükségszerűen szem elől tévesztik az oktatási stratégiák legrejtettebb és társadalmilag legfontosabb válfaját, nevezetesen a kulturális tőke családon belüli átadását: a tanulási „képesség” (ability) és az iskolai beruházás közti viszony naiv tárgyalása arról árulkodik, hogy fogalmuk sincs róla, hogy a „képesség” és a „tehetség” is idő és kulturális tőke beruházásának terméke(50). Érthető tehát, hogy, az iskolai beruházás profitjának felbecsülésekor, csak azért lépnek túl az egyéni jövedelmekre vonatkozó meggondolásokon, hogy – egy tipikusan funkcionalista logika szerint – az egész „társadalom” szempontjából vegyék szemügyre az iskolai kiadások megtérülését (social rate of return)(51), vagy hogy azt kutassák, hogyan járul hozzá az oktatás a „nemzeti termelékenység emeléséhez” (the social gain of education as measured by its effects on national productivity ) (52). Az oktatás funkcióinak ilyen meghatározása azonban, amely nem vesz tudomást arról, hogy hogyan járul hozzá az oktatási rendszer a társadalmi struktúra reprodukciójához azzal, hogy szentesíti a kulturális tőke örökségként való átadását, valójában az „emberi tőke” olyan meghatározásából indul ki, ami „humanista” felhangjai ellenére sem kerüli el az ekonomiz-mus csapdáját, s amely többek között azt is szem elől téveszti, hogy az iskolai cselekvés iskolai megtérülése a család által előzőleg befektetett kulturális tőkétől függ, és hogy az iskolai cím gazdasági és társadalmi megtérülése attól a – szintén örökölt – társadalmi tőkétől függ, amelyet a cím szolgálatába állíthatnak. Megfordítva azonban, az oktatási rendszer és az itt kibontakozó stratégiák belső kutatása eltéríthetne bennünket annak a teljes viszonyrendszernek a kidolgozásától, amelyen belül az iskolai stratégiák kialakulnak, ha nem figyelnénk meg, hogy az iskolai munka és lelkesedés beruházására való hajlandóság nemcsak a birtokolt kulturális tőke mennyiségétől függ(53). A középosztály kulturális tőkében leggazdagabb frakciói (vagyis a tanítók) összehasonlíthatatlanabbul hajlamosabbak rá, hogy befektetéseket (kulturális jó szándékot, mely iskolai vállalkozó szellemet jelent) eszközöljenek az iskolai piacon, mint az uralkodó osztály uralkodó frakciói, amelyek pedig kulturális tőkében nem szegényebbek(54). A tanítók gyermekeitől eltérően, akik minden erőforrásukat az iskolai piacon fektetik be, a gyáriparosok és nagykereskedők fiai, mivel más módjuk és eszközük is van az érvényesülésre, nem ugyanúgy függenek az iskolai szankcióktól, és ezért kevesebb érdeklődést és munkát fektetnek be tanulmányaikba, és nem is érik el kulturális tőkéjük ugyanolyan iskolai megtérülését (ugyanolyan sikert). Ez azt jelenti, hogy az iskolai befektetésre való hajlam, ami (a kulturális tőkével együtt) az iskolai siker egyik tényezője, nemcsak a jelenlegi vagy a várt sikertől függ (vagyis azoktól az érvényesülési esélyektől, amelyek, kulturális tőkéje szerint, az egész kategória számára kínálkoznak), hanem attól is, hogy az adott osztálypozíció reprodukálása milyen fokon függ – a múltban éppúgy, mint a jövőben – az iskolai tőkétől, a kulturális tőke e társadalmilag igazolt és biztosított formájától. Valamely egyénnek vagy osztálynak a tanulással kapcsolatos „érdek(lődés)e” egyrészt iskolai sikerétől függ, másrészt attól, hogy az ő esetében az iskolai siker mennyire szükséges és elégséges feltétele a társadalmi érvényesülésnek. Az iskolarendszerbe való befektetés iránti hajlandóság tehát,

amely (a kulturális tőkével együtt, amelynek részben függvénye) az iskolai érvényesülést szabályozza, maga is attól függ, milyen mértékben határozza meg a társadalmi érvényesülést az iskolai érvénye-sülés(55). így minthogy, egyrészt, egy csoport reprodukciója annál függetlenebb az iskolai tőkétől, minél nagyobb a gazdasági tőkéje, s minthogy, másrészt, az iskolai tőke gazdasági és társadalmi megtérülése attól a gazdasági és társadalmi tőkétől függ, amely a szolgálatába állítható, az iskolai stratégiák (és általában az összes nevelési stratégiák, ideértve a családon belülieket is), nemcsak a birtokolt kulturális tőkétől függenek (ami az iskolai siker, és ezzel, az iskolai befektetésre való hajlandóság egyik döntő tényezője), hanem attól is, hogy mekkora a kulturális tőke súlya az örökség struktúrájában. Ilyenformán az iskolai stratégiák szervesen hozzátartoznak azokhoz a tudatos vagy nem tudatos stratégiákhoz, amelyek révén a különféle csoportok megpróbálják megtartani vagy javítani a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzetüket. Ha tehát teljesen meg akarjuk érteni a reprodukciós stratégiákat, akkor nemcsak a reprodukció globális esélyeit kell figyelembe vennünk (ahogyan ezek például a társadalmi felemelkedés esélyei révén megragadhatók, mint a termékenységi stratégiák esetében láttuk), hanem azt a rendszert is, mely a profitszerzés eltérő esélyeiből alakul ki, minthogy a különböző (iskolai vagy munkaerő-) piacok eltérő esélyeket nyújtanak az adott mennyiségű és struktúrájú vagyonok tulajdonosainak. így egy abszolút értékét tekintve gyenge kulturális tőke mégis döntő hatással lehet a gyakorlatok kialakítására, ha ugyanis – mint például az alkalmazottak körében – viszonylag nagy a súlya a vagyon struktúrájában. Más szóval, ezek a stratégiák attól a viszonytól függenek, amely egy adott időpontban kialakul egyrészt a különféle egyének és osztályok teljes vagyona és ennek struktúrája között (ahol a struktúrát a gazdasági, kulturális és társadalmi tőke relatív arányai határozzák meg), másrészt a rendelkezésre álló reprodukciós eszközök között, legyenek ezek hivatalosak, félhivatalosak vagy éppenséggel illegálisak. Ez a viszony határozza meg végül is, hogy milyenek lesznek azok a megtérülési esélyek, amelyeket a különféle reprodukciós eszközök biztosíthatnak az egyes osztályok vagy osztály-frakciók beruházásai nyomán. Pontosabban, egy osztály vagy család reprodukciós stratégiáinak rendszeréből kialakuló struktúra, vagyis reprodukciós módjuk (ami mindazoknak a reprodukciós stratégiáknak a sajátos kombinációja, amelyekhez vagyonuk, illetve a társadalmi struktúrában elfoglalt helyük megőrzése és megjavítása érdekében folyamodnak), annak a profitnak a relatív értékétől függ, amelyet a különféle befektetési lehetőségek biztosítanak számukra, figyelembe véve azt is, hogy milyen tényleges hatalmuk van azon intézményesített mechanizmusok felett (mint a gazdasági piac, a házassági piac vagy az iskolai piac), amelyek reprodukciós eszközként is működhetnek. A reprodukciós eszközök feletti hatalom megoszlásának struktúrája (tekintetbe véve a törvényesen átadhatónak és az átadás törvényes módjának mindenkori uralkodó meghatározását) az a tényező, amely meghatározza, hogy a különböző reprodukciós eszközök milyen eltérő megtérülést biztosítanak az egyes osztályok, illetve osztályfrakciók beruházásainak, illetve ennek révén, hogy mennyire lesznek ezek képesek reprodukálni vagyonukat és társadalmi helyzetüket, s hogy tehát hogyan fog alakulni a különböző piacokon való befektetések iránti hajlandóságuk struktúrája. Mindez azt jelenti, hogy csak akkor lehet teljes képünk a vagyon reprodukcióját célzó, tudatos vagy nem tudatos stratégiákról, ha ismerjük (diakronikus és szinkronikus vetületben egyaránt) minden egyes osztályfrakció gazdasági, kulturális és társadalmi tőkéjét. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy az uralkodó osztály egyes frakciói, amelyeket vagyonuk struktúrája, vagyis a tulajdonukban levő tőke különféle válfajainak (és al-válfajainak) megoszlási profilja és, ezzel párhuzamosan, jövedelemstruktúrájuk különböztet meg egymástól, olyan reprodukciós stratégiákra törekszenek, amelyeknek egymáshoz képest fordított a struktúrájuk. Ez jelentheti azt, ami egészen a legutóbbi időkig Franciaországban volt tapasztalható, hogy az elnyomott frakcióknál az uralkodó frakciókhoz képest megfordult

a gazdasági, kulturális és iskolai beruházások relatív súlya, vagy pedig a mai helyzetet, amikor e frakciók legalább annyira különböznek egymástól aszerint, hogy hogyan oszlik meg alfajokra az az iskolai tőke, amit (főleg az uralkodó frakciók) jelentősen megnövelt iskolai beruházásokkal biztosítanak, mint aszerint, hogy mekkora relatív jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági és az iskolai beruházásoknak(56). Mindebből az következik, hogy a (mennyiségében és struktúrájában meghatározott) vagyon és a reprodukciós eszközök rendszere közti viszony bármilyen megváltozása, valamint a profit esély-rendszerének ezzel párhuzamos átalakulása tendenciaszerűen maga után vonja a beruházási stratégiák rendszerének átstrukturálódását. A tőke tulajdonosai ugyanis csak úgy tudják megőrizni helyüket a társadalmi struktúrában (vagy egy-egy meghatározott mező, például művészeti vagy tudományos mező struktúrájában), ha adott összetételű tőkéjükről olyan alfajokra térnek át, amelyek, a reprodukciós eszközök változó feltételeit figyelembe véve, rentábilisabbak és/vagy törvényesebbek. Ezt az áttérést azután, amelyet objektíve kikényszerít az a szükséglet, hogy el kell kerülni a vagyon elértéktelenedését, szubjektíve úgy élhetik át, mint az ízlés vagy az elhivatottságtudat változását, egyszóval mint megtérést{51). Azokban a társadalmi formációkban, amelyekben az osztályok közötti erőviszonyok következtében az uralkodó osztálynak folytonosan változnia kell, hogy fennmaradjon, az uralkodó osztály uralkodó frakciói szükségképpen hajlanak arra, hogy, kivált az érvényben levő reprodukciós mód gyors átalakulása vagy válsága esetén, elkülönüljenek egymástól, attól függően, hogy milyen mértékű és formájú átváltozásokat eszközölnek gyakorlati és ideológiai reprodukciós stratégiájukban, vagyis hogy milyen mértékben alkalmazkodtak az új helyzethez. A konzervatív ideológiák mindig akkor bukkannak fel, amikor a meglevő reprodukciós mód már nem magától értetődő, s amikor már nem elég, ha egyszerűen csak működni hagyják a reprodukciós mechanizmusokat. Funkciójuk lehet az, hogy törvényesítsék a régi reprodukciós módot azzal, hogy kimondják, amit mindaddig nem kellett kimondani, amíg magától értetődő volt, s ezzel a hitet merev hittételekké változtatják. Az is lehet a feladatuk, hogy, a szó kettős értelmében, úgy racionalizálják az áttérést, hogy siettetik az átalakulások tudatosodását és a megfelelő stratégiák kidolgozását, illetve törvényesítik a „hajthatatlanok”14 előtt ezeket az új stratégiákat. Funkcióik betöltése során a konzervatív ideológiák – a legkülönfélébb helyzetek ellenére is – mindössze három változatot mutatnak(58): 1. azok avantgardista konzervatizmusát, akik, miután sikeresen új reprodukciós stratégiákra tértek át, habozás nélkül részt vesznek osztályuralmuk egykori alapjainak megkérdőjelezésében; 2. az utóvéd reakciós konzervatizmusát, amely egy maradi ideológiában keres kárpótlást társadalmi és kulturális hanyatlásáért (a Francia Forradalom előestéjén ez a „plebejus nemesek” esete, ahogyan Albert Mathiez nevezte őket, akiket dölyfös nyomorúságra kényszerített a kiváltsághoz való görcsös ragaszkodásuk(59); végül, 3. azok felvilágosult konzervatizmusát, akik közbülső (például az állami bürokráciában elfoglalt) helyzetüknél fogva arra törekszenek, hogy kibékítsék a végleteket, és hogy fölvilágosítsák osztályuk azon tagjait, akiknek reakciós vagy „forradalmi” elvakultsága az egész osztály érdekeit veszély ezteti(60).ι Az áttérés e formái és fokai, valamint az őket kísérő ideológiai stratégiák, természetesen különböző gazdasági és társadalmi viszonyoknak felelnek meg, mivel az áttérésre való hajlam és képesség a birtokolt vagyon mennyiségétől és struktúrájától függ. Azok az egyének és csoportok lesznek a leginkább hajlandók és a leginkább képesek az áttérésre, amelyek viszonylag leggazdagabbak az olyan tőkefajtákban, amelyek mások, mint a régi hatalom alapját biztosítók. A fenyegetett tőkefajtával legszorosabb kapcsolatban álló frakciók számára viszont (amilyenek például, a Francia Forradalom előestéjén, a vagyontalan és kulturálatlan vidéki arisztokraták voltak, vagy, egy teljesen más világban, a klasszikus nyelvek tanárai, akik a leggörcsösebben ragaszkodnak a versenyvizsgákhoz), épp ellenkezőleg, nem marad más hátra, csak a kétségbeesés konzervatizmusa(61). Vallási szempontból konzervatív nézeteket vallók – A szerk.

14

Az áttérések valójában olyan eltolódásokat idéznek elő a társadalmi térben, amelyeknek semmi közük sincs a „társadalmi mobilitás”-sal foglalkozó tanulmányok egyszerre elvont és realista teréhez. Ugyanaz a realizmus, amely „felfelé irányuló mobilitásként” írja le az osztály viszony ok strukturális eltolódásának hatását (azt például, hogy egyik generációból a másikra a tanítóból középiskolai tanár lesz), figyelmen kívül hagyja, hogy a társadalmi struktúra reprodukciója, bizonyos körülmények között, csak egész kis mértékű „szakmai átöröklést”, ha úgy tetszik, egész kevés merevséget igényel. Ez mindig bekövetkezik, ha az egyének csak úgy tudják megőrizni a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzetüket, hogy tőkéjüket átváltják, vagyis hogy körülményeiket megváltoztatják (például a kisgazdából kishivatalnokká, vagy kisiparosból kereskedelmi alkalmazottá válnak). A társadalmi osztályok és átalakulásaik elmélete a mezőelmélethez vezet el bennünket, vagyis olyan társadalmi topológiához, amely meg tudja különböztetni a mező területén való belső eltolódásokat (amelyek annak a tőkének a – pozitív vagy negatív – felhalmozásával kapcsolatosak, amely a mezőt meghatározó konkurrencia sajátos tétjét alkotja) a mezők közötti eltolódásoktól (amely egy meghatározott tőkéről egy másfajta, másik mező piacán jegyzett tőkére való áttéréssel kapcsolatos). Hogy mi a jelentése és értéke az eltolódások e két típusának, az függ a különböző mezők közötti objektív viszonyoktól, azaz a különböző tőkefajták átváltási árfolyamától, valamint attól, hogy hogyan érintik e folyamatokat az osztályok és osztályfrakciók közötti harcok. Jegyzetek 1. Ez a tanulmány egy nagyobb kutatás-sorozat részterméke, amely kutatáson néhány éve Luc Boltanskival dolgozom, s amelynek bizonyos részeredményei másutt jelentek meg. (Lásd. P. Bourdieu, L. Boltanski és P. Maldidier: „La défense du corps”, Informations sur les sciences sociales, 10 (4), 1971, 45–86. 1. es P. Bourdieu, L. Boltanski es M. de Saint Martin; „Les stratégies de reconversion”, Information sur les sciences sociales, 12(5) 1973,61–113.1.) Lásd e kötetben 350– 378. 1. Tanácsaikért és ötleteikért J.-V. Chamboredonnak és D. Merliének tartozom köszönettel. 2. Ludwig von Misesnek annyi az érdeme, hogy legalább őszintén fejezi ki a kettős cselekvés ezen elméletét, amely egyébként burkoltan kísérti a közgazdasági elméletet. Minthogy minden tudatos és szándékolt cselekvést „racionálisnak” nevez (noha ez, miként a szerző is megjegyzi, pleonazmus), nem ismer el más cselekvési módot a stimulusokra adott reflex-reakcióknál. (L. L. von Mises; Human Action. A Treatise on Economics, New Haven 1949, 18-20. 1. 3. Claude Lévi-Strauss Durkheim arra irányuló kísérlete kapcsán, hogy „megmagyarázza a szimbolikus gondolkodás kialakulását” (ahelyett, hogy „adottnak venné”), ezt írja: „A modern szociológusok és pszichológusok úgy oldják meg ezeket a problémákat, hogy a szellem öntudatlan tevékenységére vezetik vissza őket; de amikor Durkheim e munkáján dolgozott, a pszichológia és a modern nyelvészet legjelentősebb eredményei még nem léteztek. Ez a magyarázata, miért küszködött Durkheim a történelem vak céltalansága és a tudat célrairányultsága közti, szerinte feloldhatatlan antinómiával (s már maga ez a küzdelem is fontos előrelépés volt a századvégi gondolkodáshoz képest, amelyet például Spencer fémjelez). A kettő között természetesen a szellem nem tudatos finalizmusa helyezkedik el. (C. Lévi-Strauss, in: G. Gurvitch és W. E. Moore; La sociologie du XXe siècle, Párizs 1947, IL, 527.1., kiemelés tőlem, Ρ. Β.) A két, finalista illetve mechanista értelmezés alternatív vagy párhuzamos módon egyaránt lehetséges, valahányszor a tudomány rejtélyes szabályosságokra bukkan. (Gondoljunk például arra a ciklusra, mely a hagyományos agrártársadalmakban bő termés esetén „előidézi” a lélekszám emelkedését, ami éhséget „von maga után” s így csakhamar újra létrejön az eredeti egyensúlyhelyzet, de hivatkozhatnánk általánosabban minden demográfiai „tendenciára” is.) A termosztát, illetve, egy másik hasonlat szerint, a homeosztázis ábrándja csak szépített formája a Bernardin de Saint-Pierre féle finalista

naivitásoknak. 4. Aligha találunk jobb példát a mechanizmus és finalizmus alternatívájának tarthatatlanságára, mint a népi osztályokhoz tartozó gyermekeknek az iskolából való önkirekesztése, vagy még inkább a termékenységi stratégiák és a társadalmi felemelkedés esélyei közti megfelelés. Ebben az esetben, noha a finalitás látszata különleges erővel lép fel, egészen tarthatatlan a racionális gazdasági számítás hipotézise. 5. Egy későbbi tanulmányban fogjuk elemezni, hogy milyen formákat ölthet a hajlamok és struktúrák közti fáziseltolódás egyrészt az itt szóba került áttolódás esetében, másrészt abban a – különösen érdekes – esetben, amikor ez a folyamat hirtelen megakad. 6. Sajnos, nincs szükség a szándékos értetlenség hipotézisére annak megértéséhez, hogy egy olyan szociológus, aki a társadalmi tények matematikai elemzésével vált ismertté, csak úgy tudja értelmezni a szubjektív hajlamok és az objektív esélyek közötti dialektikus viszonyt, hogy a szereplőknek azt a tudatos szándékot tulajdonítja, hogy nem akarják meghazudtolni a statisztikát: „Objektív szempontból, vagyis a statisztika szerint, a munkásszármazású fiataloknak igen csekély az esélyük az egyetemre jutásra. Ezt a tényt egy, például munkáscsaládból származó fiatal közvetett módon, szubjektív szempontból észleli: nála kicsit idősebb, ugyanahhoz a társadalmi környezethez tartozó társai-közül, senki vagy csaknem senki nem éri el az egyetemi szintet. A serdülő tehát úgy viselkedik, hogy valósággá változtassa azt, amit tényként érzékel, hogy tudniillik, amikor hátrányos környezethez tartozik az ember, akkor nem juthat egyetemre. Ha ezt a hipotézist egyszer elfogadták, akkor arra következtetnek belőle, hogy a továbbtanulási esélyek egyenlőtlenségére vonatkozó adatok időben sem fognak változni, hiszen az egyének, végső soron, úgy viselkednek, hogy ne cáfolják meg a korábbi statisztikákat”. (R. Boudon: L'inégalité des chances, Párizs 1973, 55. 1. – kiemelés tőlem, P. B.) Az könnyen belátható, hogy e kissé summás összegezés szerzője miért csak „finalista” szempontból képes levezetni ezt az elemzést. De néhány sorral feljebb ugyanezt az elemzést a szerző, némiképp iskolás módon, az „ismétlés-mechanizmus hipotézisének” minősíti. Ennek megértéséhez pedig figyelembe kell vennünk annak az episztemológiai párnak a hatékonyságát, amelyet a fina-lizmus és a mechanizmus látszólag ellentétes, valójában egymást kiegészítő pozíciói alkotnak. 7. Vö. M. Weber: Essai sur la théorie de la science. Párizs 1965. 348. 1. 8. Heidegger kifejezetten az „átlagossal” azonosítja az általános alanyt egy szociológiailag azért figyelemreméltó fejtegetésében, mert világosan kiütközik e részben a metafizika leple alatt rejtőzködő arisztokratizmus, (cf. M. Heidegger: VÊtre et le Temps. Párizs 1964. 158– 160. 1.) 9. M. Weber: id. mű., 335–336.1. 10. M. Weber: Gazdaság és társadalom. Bp. 1967. 43. 1. 11. A pszichológiai szakirodalomban már található néhány kísérlet ennek az axiómának az igazolására, amit a gazdasági elmélet többnyire implicite el szokott fogadni (cf. E. Brunswik: „Systematic and representative design of psychological experiments”, in: J. Neymen (szerk.): Proceedings of the Berkeley Symposium on Mathematical Statistics and Probability, Berkeley 1944. 143–202.1.: M. G. Preston es P. Barat ta: „An experimental study of the action-value of an uncertain income”, American Journal of Psychology (61), 1948.183– 193.1.; F. Attneave: „Psychological Probability as a Function of Experienced Frequency”, J. of Experimental Psychol., 46 (2), 1953, 81–86. 1.) Voltaképpen ki kellene dolgozni annak az igazán kísérleti szociológiának az eljárásait, amely képes lenne mérni az elsajátítás társadalmi feltételeitől függően elsajátított hajlamok variációit. Elképzelhető például azon technikák átvétele, amelyekkel a pszichológusok (pl. H. Helson) azt vizsgálják, hogyan működik és hogyan alakul ki az emberekben a távolság, a magasság vagy más nagyság érzékelése. Bizonyos társadalmilag kialakított hajlamok, például a „szép” és a „csúf” érzékelése (ami tárgyakra és személyekre, „legitim” vagy kisebb-nagyobb mértékben „illegitim” dolgokra stb.

vonatkozhat), továbbá a „drága” és az „olcsó”, a „csillogó” és „komolykodó”, vagy a „disztingvált” és „közönséges” stb. érzékelése kísérletileg (laboratóriumban vagy „természetes környezetben”) vizsgálható. Ε vizsgálatoknak el kellene jutniok olyan mutatórendszerek (pl. kiejtés) kidolgozásához, amelyek kimutatnák a társadalmi érzékelést, s lehetővé tennék, hogy ezek különböző formáit hozzákapcsoljuk, egy adott társadalmi formáción belül, a termelés társadalmi feltételei szerint meghatározott osztályokhoz. 12. Ez egyrészt úgy történik, hogy figyelmen kívül hagyják a racionális gazdasági számítás gazdasági és kulturális feltételeit, s olyan képességgel ruházzák föl az egyetemességükben felfogott gazdasági szereplőket, vagy csak a „vállalkozót”, amelynek révén ezek megfelelően tudják észlelni és érzékelni a különböző piacok által fölkínált objektív lehetőségeket, ami viszont majdnem tudományos informáltságot, vagy a kedvező alkalmak felismerésének szinte isteni „érzékét” feltételezi. Másrészt az lehet az eljárás, hogy, épp ellenkezőleg, miközben nem annyira a tőke, mint inkább a munkaerő és a fogyasztási javak piacára gondolnak, szinte abszolút hatalommal ruházzák föl a piac önszabályozó mechanizmusait, amely képes az elhatározásokat és preferenciákat irányítani. A tudományos megismerésnek tehát ez utóbbiaknál nincs szerepe, hiszen a szereplők – ha nem akarják, hogy eltapossák őket – kénytelenek önmagukat azok szerint az árak szerint meghatározni, melyeknek alakulását a kereslet és kínálat mechanizmusai szabják meg. (E két összeegyeztethetetlen álláspont különben nem létezhetnék egymás mellett az uralkodó ideológiában benne rejlő dualizmus nélkül, amelynek következtében az ideológia mást mond, ha az uralkodó osztályról, s mást, ha a többi osztályról van szó. A polgár például, aki spiritualista, ha önmagáról van szó, materialista a többi osztállyal szemben, liberális önmagával, szigorú a többi osztállyal szemben, ugyanilyen logikus módon intellektualista, ha magáról van szó, és mechanikus gondolkodású a többi osztály esetében.) Végül pedig az történhet, hogy megkísérlik elkerülni az absztrakciót a források, illetve az egyéni preferenciák eloszlásának figyelembevételével, vagyis számolnak a fogyasztók „ízlésével” és „motivációival”, illetve a „vállalkozók” hozzáértésével és jólértesültségével, de elvonatkoztatnak e hajlamok termelésének, valamint működésük sajátos logikájának gazdasági és társadalmi feltételeitől. Ez a magyarázata annak, hogy még az olyan eredeti kísérlet sem kerüli el teljesen az intellektualizmus csapdáját, mint Albert Hirschmanné, aki, szakítva a mechanikus szemlélettel, feltárta azt a két (egyéni) stratégiát, amelyet a fogyasztók a vállalatokkal szembeállíthatnak, vagyis a konkurrenshez való átállást (exit) és a tiltakozást (voice). Hirschmann ugyanis egyrészt nem mutatja meg e rendkívüli helyzeteken alapuló stratégiák viszonyát a hétköznapi helyzetekben alkalmazott (s ennélfogva észrevétlen) normális stratégiákhoz, másrészt – és főleg – nem írja le e stratégiák felismerésének gazdasági és kulturális előfeltételeit. (A. O. Hirschman: Exit, Voice and Loyalty. Cambridge, Mass. 1970.) 13. G. Bachelard: Le nouvel esprit scientifique. Párizs 1934. 117.1. 14. Κ. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM, 46/1. Bp. 1972. 15. Subkin megjegyzi, hogy a kívánt társadalmi pozíciók („hivatások”) világa egy csúcsára állított piramishoz hasonlatos, ellentétben a valóban fölkínált pozíciók piramisával, amelyben minél kevésbé vonzó egy pozíció, annál több van belőle (Lásd: V. Subkin: „A pályaválasztás szociológiai problémái” in: Szovjet szociológia ma. Bp. 1971 193. 1.) 16. Tudjuk, például, hogy egyébként azonos feltételek, így még azonos tanulmányi eredmény mellett is annál nagyobb a hajlandóság a tanulmányok megszakítására, minél kisebb objektív esélyei vannak az induló osztálynak arra, hogy tagjai eljussanak az oktatási rendszer legfelső szintjeire. Ennek a 290 „valószínűségi okságnak” a következményei nemcsak a gyakorlatokban figyelhetők meg, hanem a jövőre vonatkozó szubjektív elképzelésekben és a remények nyílt megfogalmazásában is. Ezért a kedvezőtlen helyzetű csoportok túlszelektálása ellenére

megfigyelhető az iskolai pálya magasabb szintjein is, hogy annál szerényebbek a hallgatók iskolai ambíciói, annál szerényebben ítélik meg teljesítményüket, s annál korlátozottabbak életpálya-terveik, minél közelebb állnak azokhoz a kategóriákhoz, amelyeknek a legcsekélyebbek az iskolai esélyei. Nemkülönben – annak ellenére, hogy a szóban kifejezett egyszerű vágy irreális és felelőtlen kijelentés lehet, s hogy a kérdezés már önmagában is legitimálja a kifejezhető igényt – azok aránya, akik „normálisnak” tekintik, hogy gyermekeik egyetemre kerüljenek, 13% a munkásoknál, 22% az alkalmazottak és a középkáderek esetében, és 69%-ra emelkedik a vezetők körében. S megfordítva, azok aránya, akik az egyetemre jutást „nagyon nehezen megvalósíthatónak” vagy éppenséggel „lehetetlennek” vélik, 41 % a munkások között, 27 % az alkalmazottaknál, és 3 % a vezetők és a szabadfoglalkozásúak körében. (I. F. O. P., Enquête auprès des mères de famille de la région parisienne, szeptember, 1968.) Azon szülők körében, akiknek gyerekei már a gimnázium első vagy második osztályába járnak, a munkások 15%-a, a parasztok 16%-a, a kisiparosok és kiskereskedők 31%-a, az alkalmazottak és középkáderek 33%-a, a vezetők, szabadfoglalkozásúak, nagyiparosok és nagykereskedők 67%-a szeretné, ha gyermeke nem hagyná abba az érettségi után tanulmányait. Hasonlóképpen, azon szülők aránya, akik még általános iskolás gyerekeik esetében azt szeretnék, ha gyerekük gimnáziumban, nem pedig szakközépiskolában vagy más (a polgárihoz hasonló jellegű) intézményben folytassa tanulmányait, 18% a mezőgazdasági dolgozóknál, s 54% a felső szintű vezetőknél. A már a gimnázium alsó osztályaiban tanuló gyerekek szülei között a munkások 11 %-a, a parasztok 17 %-a, a vezető állásúaknak viszont 41 %-a szeretné, ha gyermeke a felső osztályokban a klasszikus tagozatra kerülne. (S. O. F. R.E.S., Les Français et les problèmes de l'éducation nationale, 1973 június-augusztus.) Ugyané lοgika szerint írja Antoine Léon egy a szakmát tanuló fiatalok jövőképét elemző tanulmányában, amelyben kimutatja, hogy „a szakmai hierarchiában remélt pozíciót, az első munkahelytől kezdve, rendszerint a kapott oktatás határozza meg” (ami maga is a társadalmi származás függvénye), és hogy „a tervezett tanulmányok jellege hűségesen követi az éppen folytatott tanulmányokét”; a következőt: „meglepő, milyen tárgyilagos válaszokat adnak a megkérdezett tanulók arra vonatkozóan, hogy milyen fizetést remélnek, vagy hogy milyen tanulmányokat szeretnének folytatni az iskola elvégzése után”. (A. Léon: „Relation pédagogique et représentation de l'avenir chez des adolescents de l'enseigmement technique”, Bulletin de Psychologie, 23, (17-19), 1969-1970. 1069-1081. 1.) 17. Azoknak a sajátos feltételeknek az elemzése, amelyeket ki kell elégíteni, ha tudományos ismeretekhez azaz, egyszerűen, elméleti és alkalmazott közgazdaságtanhoz akarnak eljutni, ugyancsak elvezetett volna valószínűleg, még ha más úton is, az objektivista tévedés e paradigmatikus formájának elítéléséhez. Ennek a tévedésnek az a lényege, hogy arról az elméletről, amelyet a tudós dolgoz ki a gyakorlatok magyarázatára, azt tartja, hogy megvalósította az e gyakorlatokat létrehozó elvek antropológiai leírását is. 18. Noha tudomásom szerint eddig egyetlen empirikus tanulmány sem foglalkozott a vagyon és a szorosan vett gazdasági befektetések stratégiája közti viszonnyal, minden jel arra vall, hogy, akárcsak az iskola terén, az egyének annál inkább hajlanak a spekuláció vakmerőségeire (a biztonságkereséssel szemben), minél tetemesebb tőkével, elsősorban kulturális tőkével rendelkeznek. így például, alkalmasabb mutató híján, megfigyelhető, hogy míg a részvény-tulajdonban igen nagyok a társadalmi különbségek (a felső szintű vezetők – akik a háztartások 5%-át alkotják – a részvények 46%-ával rendelkeznek), addig a felső szintű vezetők és a többi osztály között alig van különbség az olyan „családfői” befektetéseknél, mint a takarékbetét vagy takarékjegyek. Pontosabban: a részvénypakett tulajdon, amely a jövedelem szerint nagyon erősen növekszik (a jövedelem pedig, mint ismeretes, szorosan korrelál statisztikailag az iskolázottsági szinttel) függ külön az iskolázottsági szinttől is, hiszen valamennyi jövedelmi szinten igaz, hogy az érettségivel vagy felsőfokú diplomával

rendelkezők között több a részvénytulajdonos, mint a többiek között (L. PH. L'Hardy: „Les disparités du patrimoine”, Économie et statistique (42), 1973 február, 3–23. 1., s különösen a 12. oldalon látható táblázat.) Az a viszony, amely a gazdasági stratégiák és a kulturális tőke között figyelhető meg, elválaszthatatlan az ethosz és a szaktudás közötti integráció kérdésétől, vagyis attól a viszonytól, amely annak a gyakorlatnak a gyakorlati uralma és szimbolikus uralma között áll fenn, amely szimbolikus uralom eszközeit az oktatás nyújtja (e viszony tanulmányozására az esztétikai fogyasztás kapcsán kerül sor.) 19. Ez az eltolódás alkalmatlan, mert rosszkor alkalmazott stratégiák kidolgozásához is vezethet. Azok az alkalmazottak például, akik előtt érettségi hiányában torlaszolódott el a hivatali előmenetel útja, addig fektetnek be gyermekeik oktatásába, míg azok elérik az érettségit, de csakis addig. S ezt akkor teszik, amikor az „érettségizett” cím már korántsem tölti be azokat a negatív és pozitív funkciókat, amelyeket egykor betöltött, amikor a „kiskaput”, ezt az elemi szintű végzettséghez kötött, értéktelenebbnek vélt érvényesülési lehetőséget elválasztotta a nemesebb címek tulajdonosai számára fentartott „nagykaputól”. 20. Ezt a zavart maga az iskolai intézmény segíti elő, mikor (a képzőművészeti akadémián vagy a bölcsészkaron például) igen különféle pályákra készülő egyéneket zár össze, s mikor az ígért életpályák vegyességét kihasználja, hogy olyan befektetéseket csikarjon ki, amelyek csaknem mindig aránytalanok a később valóságosan elérhető ellenszolgáltatásokhoz képest. Ehhez hozzávehetjük a vágyak és az objektív esélyek közti diszharmónia másik tényezőjét, vagyis azt, hogy az egyetemre való bejutás esélyeinek felfelé tolódása esetén az iskolarendszer olyan ideiglenes helyzetbe (a mezei hallgató vagy rendes hallgató helyzetébe) hozza a hatáskörébe került egyéneket, amely helyzet, minthogy kiszakítja a diákokat a termelésből és többé-kevésbé teljesen a családi környezetből is (bentlakásos kollégium) alkalmas arra, hogy szubjektíve eltérítse őket objektív sorsuktól, s amely olyan jövő ígéretét rejti, amely igen távol esik attól a helyzettől, amelyet az iskolarendszer a többségnek objektíve juttat. Ε tényező figyelembevételével fölállíthatjuk azt a hipotézist, hogy az iskolai beruházás annál kisebb valószínűséggel hozza meg a várt eredményt, vagyis annál nagyobb a gazdasági és pszichológiai túlberuházásnak, és, ezzel párhuzamosan, a kiábrándulásnak az esélye, 1. minél vegyesebb jellegű az a haszon, amelyet az adott pályafutás (iskolatípus, kar, szak) ígér, és minél valószínűbb a jelentős eltérés a maximális profit szerint alakuló vágyak és a tényleges eredmények között. Ez az eltérés pedig annál nagyobb, minél nehezebb pontosan felmérni előre a kulturális tőke befektetésének iskolai hasznát és az iskolai címek gazdasági és szimbolikus hasznát; 2. minél jobban csökken a munkaerőpiacon (ahova szükségképpen csak sokkal később kerülnek) az iskolai címek ritkasága ahhoz képest, amilyen a helyzet akkor volt, amikor birtokosaik elkezdték tanulmányaikat (vagy megszerezték címeiket), vagy, még pontosabban, minél nagyobb volt e csökkenés ahhoz az elképzeléshez képest, amelyet a beruházók (azaz a beiskolázott egyének és szüleik) alkottak maguknak a célba vett címek ritkaságáról és az ezekkel járó profitról, amely elképzelést a piac egy korábbi állapota sugallta; 3. minél ' szegényebbek a beruházók a kulturális tőkén kívüli tőkékben, tehát minél inkább kényszerülnek arra, hogy – még ha kulturális tőkéjük nem is számottevő – mindent az iskolai beruházástól várjanak, s minél kevésbé képesek arra, hogy iskolai címeikből a lehető legnagyobb gazdasági és szimbolikus nyereséget préseljék ki (ilyenek pl. a középosztály bérből élő rétegei). 21. Az idővel szemben tanúsított magatartásformák szociológiája, vagyis azoknak a gazdasági és társadalmi körülményeknek az elemzése, amelyek – a nincstelenek kényszerű közömbösségétől a vállalkozó általánosított előrelátásáig – az idő érzékelésének különböző formáit kialakítják, a gazdaságszociológia egyik alapvető dimenziója. Az időérzékelés struktúráit és kiváltképp a jövővel szembeni beállítottságokat észrevétlenül sulykolja az egyénekbe – Marx szavaival – a „gazdasági viszonyok vak kényszere”, vagyis a gazdasági struktúrában elfoglalt meghatározott helyzethez tartozó gazdasági és szimbolikus szankciók

rendszere. Az időérzékelés e struktúrái azokhoz a közvetítésekhez tartoznak, amelyek révén az objektív struktúrák úgy strukturálnak minden tapasztalatot, mindenekelőtt a gazdasági tapasztalatot, hogy nem determinálják mechanikus módon az egyén helyzetét, de nem segítik elő a helyzetről alkotott adekvát tudat kialakulását sem. 22. Az eszközök feletti hatalom a politika terén is e hatalomra való hajlamot növeli: ha tudjuk, hogy a szakértelem –jogi értelemben – e téren mindig elismert hatalmat jelent, érthető, hogy a politológusokat elkeserítő tartózkodás valójában a kirekesztettség következménye. Minden jel arra vall, hogy az ember esélye arra, hogy véleményt alakítson ki egy intézményről attól függ, hogy mekkora az intézmény feletti effektív hatalma, hiszen e vélemény annak a szándéknak az elemi kifejeződése, hogy az embernek legyen hatalma az intézmény felett, akár megőrzése, akár megváltoztatása érdekében. A különböző francia közvéleménykutató intézetek által az utóbbi években a közoktatásra vonatkozóan feltett kérdések másodlagos elemzése révén nyert információk közül kétségkívül az a legfontosabb, amely a megválaszolatlan kérdésekre vonatkozik, ha a válasz-hiány arányait egyrészt a megkérdezettek társadalmi és iskolai jellemzői, másrészt a föltett kérdések jellemzői szerint vizsgáljuk. Elvégezhetjük például a strukturális elemzést arra a spontán mintára vonatkozóan, amelyet a francia sajtóban az oktatási rendszer válságáról rendezett körkérdésre válaszolók alkottak. Ebből egészen világosan kiderül, hogy az oktatás kapcsán (a politikai petíció logikája szerint) mozgósított közvélemény nagyjából egybeesik a lakosságnak azzal a rétegével, amely, most vagy a jövőben, közvetett vagy közvetlen módon, ügyfele a felsőoktatási intézményeknek. Egy csoport vagy osztály akkora érdeklődést tanúsít az oktatási rendszer működése iránt, amennyire ez a rendszer az érdekeit szolgálja. Ezért azoknak az egyéneknek, akiknek osztályhelyzetük folytán a legcsekélyebb az esélyük az oktatási rendszerbe való bejutásra, arra is a legkisebb az esélyük, hogy az oktatási rendszerről kifejezett és rendszerezett véleményt alkossanak (hiszen már e vélemény kialakítása is magas műveltségi szintet követel), s még ha sikerül is valamilyen véleményt kialakítaniuk, akkor is alig van esélyük, hogy észrevegyék a rendszer objektív funkcióit. Végső fokon, az elszigetelt egyénnek – eltekintve a hivatalos megbízásoktól, meghatalmazásoktól – akkora esélye van arra, hogy kifejezett és koherens véleményt alkosson az oktatási rendszerről, és hogy részt vegyen abban a statisztikai cselekvésben, mely rendeltetése szerint a rendszer működését befolyásolja, amilyen mértékben saját újratermelése az intézménytől függ, és amilyen mértékben – objektíve, vagyis szubjektíve – érdekelt e rendszer működésében. 23. P. Bourdieu és A. Darbel: „La fin d'un malthusianisme?” in: Darras: Le partage des bénéfices. Párizs 1966. 136–154. 1. 24. Meglehetősen rosszul körülhatárolt az irodai alkalmazottak és a kereskedelmi alkalmazottak kategóriája. Az irodai alkalmazottak kategóriájában például – a bankhivatalnokok és ügynökök mellett – raktárosokat és vasutasokat is találunk. A kereskedelmi alkalmazottak kategóriája még ennél is heterogénebb, hiszen a kereskedelmi utazók és az áruházi fiókvezetők mellett itt vannak a mészáros segédek is, míg a hentessegédek és a péksegédek a szakmunkások csoportjába tartoznak. A felvetett hipotézis egyik bizonyítéka egyébként az, hogy a közszolgáltatásban dolgozó irodai alkalmazottak (akik között több a kétkezi dolgozó) termékenységi mutatója 2,04, míg a magánszektor irodai alkalmazottainak körében (akik között szinte nincs fizikai dolgozó) e mutató mindössze 1,83. 25. G. Calot és J. C. Deville a kisiparosok és kereskedők termékenységi mutatóját együtt adja meg (1,92). Más forrásokból azonban megállapítható, hogy a kisiparosok termékenységi aránya sokkal magasabb, mint a kiskereskedőké. Az 1968-as népszámlálás adatai szerint a 16 éven aluli gyermekek családonkénti és szakmai kategóriák szerinti megoszlását tekintve, amely nagy vonalakban ugyanazt a struktúrát mutatja, mint a termékenységi mutatók 1. táblázatban bemutatott eloszlása, a kisiparosok sokkal közelebb állnak a munkásokhoz, mint a kiskereskedők. A 16 éven aluli gyermekek háztartásonként átlagos száma a munkásoknál

1,35, a kisiparosoknál 1,01, az alkalmazottak körében 0,88 és a kiskereskedők körében 0,78. 26. Az előléptetésben bízó kispolgárság (irodai dolgozók, középkáderek stb.) és a bemutató vagy reprezentácós szakmákban dolgozó kispolgárság (a nagykereskedelmi vállalatok alkalmazottai, berendezők, szállodai fogadó-kisasszonyok stb.) összehasonlítása alapján kitűnik, hogy a jövővel szemben tanúsított magatartás, tehát a gyakorlatok és vélemények összessége, másodlagosan a szolgálati időtől, a társadalmi fölemelkedés mértékétől és a társadalmi térben való mozgás irányától is függ. Az új kispolgárság tagjai, a szimbolikus javak értékesítői, akik a még bizonytalanul körvonalazott „holnapi” pozíciók felé emelkednek, akik egyelőre még kedvezőtlen helyet foglalnak el a társadalmi struktúrában, de akiknek, ahogy mondják, „minden reményük megvan” (még ha ezek kicsit alaptalanok is), sokkal kevésbé aszkétikusak, mint a hivatali kispolgárság tagjai, akik – többnyire az autodidaktákra jellemző erőfeszítéssel – régóta meghatározott és a hierarchiában világosan kijelölt pozíciók felé törekszenek. 27. Megállapítható például, hogy a kisiparosok és kiskereskedők a gyűlölettel határos gyanakvással beszélnek a művészekről (20%-uk kijelenti, hogy „a modern művész gúnyt űz a közönségből”), míg a vezetőállásúak és a munkások 13 %-a, a középkáderek 9 %-a és a mezőgazdasági dolgozók 6 %-a van ezen a véleményen. Ugyanígy, a kisiparosok és kiskereskedők 28 %-a vélekedik úgy, hogy a „festészet – üzlet”, szemben a középkáderek, munkások és mezőgazdasági dolgozók 20%-ával, a vezető beosztásúak 15%-ával. Ők mondják a leggyakrabban, hogy a tanárok nem tudnak tiszteletet kivívni maguknak (62%-ban, a középkáderek és alkalmazottak 55%-ával, a munkások 54 %-ával, a mezőgazdasági dolgozók 48 %-ával és a vezető beosztásúak 45 %-ával szemben). Ők hajlanak leginkább arra, hogy a gyermekeik tanulmányi kudarcát azzal magyarázzák, hogy „nem dolgoznak eleget” (57%-ban, a középkáderek és alkalmazottak 47%-ával, a munkások és mezőgazdasági dolgozók 46%-ával és a vezető beosztásúak 40%-ával szemben), s ők hangoztatják a leginkább, hogy az iskola nem követel elég fegyelmet (45%-ban, a munkások 38%-ával, a középkáderek és alkalmazottak 36%-ával, a mezőgazdasági dolgozók 31%-ával és a vezető beosztásúak 30%-ával szemben.) Lásd: S. O. F. R. E. S., Les Français et Vart moderne, 1972 április, 24–29. 1., és S. O. F. R. E. S., Les Français et les problèmes de Γ éducation nationale, Étude auprès des parents, II. köt. 1973 június–augusztus. 28. A felvett hipotézis egy első igazolása az lehet, hogy valahányszor a föltett kérdések mozgásba hozzák a represszív hajlamokat, a középkáderek és alkalmazottak frakciójában élesebbek a korosztályok közti különbségek, mint az összes többi osztály vagy osztály frakció esetében. (így például, e kategórián belül azoknak az aránya, akik szerint a tanárok igenis szigorúak, 36,2%-ról 29 %-ra, illetve 26,4 %-ra csökken, amikor a 35 éven aluliaktól a 35 és 50 év közöttiek, illetve az 50 év felettiek felé haladunk. Hasonlóképpen, azoknak az aránya, akik úgy vélik, hogy a tanárok túl sokat politizálnak, a fenti korcsoportok szerint 44,6%-ról 47,6 %-ra, illetve 60,4 %-ra emelkedik. (LásdI. F. O. P., Attitude à l'égard des enseignants, 1970 március, a Centre de Sociologie Européenne által végzett másodlagos elemzés.) 29. Itt a politikai beállítottságok fejlődésének egyik lehetséges formáját vázoltuk föl, azt a formáját, amely arra készteti az alkalmazottakat és a középkádereket, hogy, a korban előrehaladván, olyan maradi és erőszakos álláspontot képviseljenek, mely közelebb esik a kiskereskedők és főleg a hanyatló kisiparosok álláspontjához, mint osztályuk ifjabb tagjaihoz, akikre inkább az erkölcsi szigor, mint az elnyomó hajlam jellemző. Persze, attól óvakodni kell, hogy valamilyen történelemfeletti kapcsolatot állapítsunk meg a biológiai öregedés és a konervativizmushoz közeledés között. A politikai beállítottságok és álláspontok átalakulása ugyanis csak azért látszik kapcsolatban állni az életkorral, mert a társadalmi helyzet időbeni változása közvetítő szerepet játszik. Annyi formája van a politikai vélemények fejlődésének, mint a társadalmi öregedésnek, vagyis a társadalmi életutaknak. A látszat, persze, a maradi ideológiát igazolja, amely antropológiai törvénynek tartja a konzervativizmusra való hajlam

és az (implicite a bölcsesség és értelem gyarapodásával azonosított) öregedés közti viszonyt, s amely ebben a viszonyban találja meg a forradalmi ideológiákról és ideológusokról alkotott borúlátó és kiábrándult felfogásának igazolását („fiatalság – bolondság!”) Némiképp leegyszerűsítve a tényeket, a kispolgári és polgári ifjak (az ideológia ugyanis csak őket veszi figyelembe) számára adott társadalmi Öregedés számtalan formáját két nagy csoportra, grosso modo, a társadalmi sikerre és a társadalmi kudarcra oszthatjuk. Mindkét társadalmi pálya, bár különböző utakon (modalitásukban természetesen különböző) maradi álláspontokhoz vezet. így látnivaló, hogy mindössze az ideológia sokféleségét, valamint az ideológiai .öregedés és a társadalmi öregedés közti viszony különbözőségének társadalmi elveit kell figyelmen kívül hagynunk, hogy egy szociológiailag érthető statisztikai viszonyt természettörvénnyé léptessünk elő. 30. A bank eszményi ügyfele ugyanis – ahogyan egyrészt az alkalmazottak beszédéből, másrészt azokból a bürokratikus eljárásokból kiderül, amelyek segítségével kiválasztják a kölcsönre jogosultakat (vö. P. Bourdieu, L. Boltanski és J. C. Chamboredon: La banque et sa clientèle. Éléments pour une sociologie du crédit. Párizs, Centre de Sociologie Européenne, 1963) – nem sokban különbözik az iskola eszményi ügyfelétől, vagyis a „jó tanulónak” attól a típusától, amelyet objektíve a különféle szelekciós mechanizmusok és a tanárok értékelése határoznak meg. A „jó ügyfél” dolgos és becsületes; „egyéni hozzájárulása” nem számottevő; viszonylag kis összeget kér, de hosszú lejáratra; nem valóságos, hanem személyes zálogot kínál, mindenekelőtt erényeit; annyira ismeri a rendszert, hogy racionálisan ki tudja használni bizonyos lehetőségeit, de annyira nem, hogy racionálisan megvédelmezhetné érdekeit, vagy hogy a maximális hasznot tudná húzni a felkínált lehetőségekből. Az eszményi ügyfél tehát a középkáder, ha lehet, tisztviselő, aki eléggé jól informált ahhoz, hogy megértse a bürokratikus követelményeket, de azért nem túlságosan, azaz nem annyira, hogy képes legyen a szervezett ellenállásra, aki elég előrelátó ahhoz, hogy cselekedetei kiszámíthatók legyenek, rendelkezik akkora tőkével, hogy hitel nélkül is elboldogulhasson. Vele szemben áll, az egyik oldalon, a „szemtelen ügyfél”, aki többnyire vezető beosztású, számottevő kulturális tőkével rendelkezik (pl. aki jogászprofesszor), „képes várni”, hiszen nem fél, hogy elszalasztja a kedvező alkalmat, és nincs sürgető lakásproblémája sem, akinek jelentős egyéni lehetőségei vannak, nincs szüksége túl hosszú lejáratra, valódi biztosítékokat ajánl föl, s minden szellemi eszköze megvan ahhoz, hogy a téteket maximálisan kihasználja. A másik oldalon az „érdektelen ügyfél” áll, aki többnyire a népi osztályok tagja, akinek minden sürgős, egyéni hozzájárulása nincs, hosszú lejáratú hitelt akar, valódi zálogot nem kínál, s személyest is alig, s a gazdasági racionalitás küszöbe alatt van. Az utolsót visszautasítják. Az elsőt csak szeretnék visszautasítani, mert a maximális hasznot húzza a bank biztosította gazdasági előnyökből és a „kapcsolatok személyességéből”. „Ahitel – mondja Marx – az a politikai gazdaságtan ítélete az ember erkölcse felett”. Innen a hitel személyes elbírálásának mély kétértelműsége: amikor a bank a személy iránt érdeklődik, valójában fizetőképessége azon biztosítékai érdeklik, amelyek a politikai gazdaságtan értelmében meghatározott személyhez kapcsolódnak. A bankot tehát az egyén pénzben kifejezhető értéke érdekli, az, hogy – életkora, foglalkozása, egészségi állapota és erkölcse alapján – milyen potenciális megtakarítást jelent. Némi ügyességgel azonban, úgy is föltüntetheti a dolgot, mintha az egész személyiség érdekelné, mintha meg akarná ismerni az egyén környezetét, jellemvonásait, terveit, sőt, „legszemélyesebb” szorongásait is. 31. A társadalmi fölemelkedés konfliktusai és költségei különösen azokban a társadalmakban számottevők, amelyekben a szolidaritás hagyományai ólomsúlyként nehezednek a feltörekvő egyénekre. Amikor 1960-ban fölmérést végeztek az algériai kisgazdaságok körében, kiderült, hogy a felemelkedésnek abban a szakaszában, amelyben akkor a kispolgárság volt, vagyis a startnál, a felemelkedés a szolidaritási kör leszűkülésével, s az elemi egységbe, a családba való behúzódással jár együtt. 32. Azt is mondhatjuk, hogy minél magasabbra emelkedünk a társadalmi hierarchiában,

annál „funkcionálisabb” a család integrációja, mert annál inkább lehetővé teszi valamennyi családtag tőkéjének összevonását. (Lásd: P. Bourdieu, L. Boltanski és M. de Saint-Martin id. mű.) 33. Az egyéni felemelkedés vágya, valamint a kollektív osztályérdekek védelmében való részvétel nem zárják ki egymást, de nem is könnyű összeegyeztetni őket. Ennek részben gyakorlati okai vannak, részint az, hogy e két tevékenység a társadalmi valóság két homlokegyenest ellentétes szemléletén alapszik. A továbbképző tanfolyamokat és a belső előrelépést biztosító lehetőségeket (pl. intézményen belüli „házi” verseny) nem értékelnék olyan pozitívan, ha a technikai továbbképzés mellett nem garantálnák azt is, hogy az egyén megfelelően fog azonosulni az intézménnyel, illetve a társadalmi renddel, melynek az intézmény része. 34. Az egy háztartásra számított átlagos évi jövedelem a munkásosztály legfelső rétegéhez tartozó kategóriáknál (magasan képzett szakmunkások) 14.212 frank (az összes munkásnál 12.696 frank), az alkalmazottaknál pedig 14.344 frank. (G. Banderier: „Les revenus des ménages en 1965”, Les collections de Y I. N. S. E. E., M 7 1970, december, 29. ο.) Az I.N. S. Ε. Ε. 1971-ben végzett, a családok életkörülményeire vonatkozó felmérése kimutatta, hogy a fogyasztási kiadások egy háztartásra számított évi összege a munkásoknál csaknem annyi, mint az alkalmazottaknál (22.851 frank, illetve 24.053 frank). Ha azonban figyelembe vesszük a háztartás tagjainak számát (3.64 a munkások és 2,86 az alkalmazottak esetében), sokkal nagyobbak a különbségek. Míg ugyanis az egy főre jutó évi fogyasztás a munkásoknál 6.278 frank, az alkalmazottaknál 8.410 frank, illetve az egy fogyasztási egységre számított fogyasztás a munkások esetében 8.722 frank, az alkalmazottak esetében pedig 11.135 frank. (G. BIGATA, „Les conditions de vie des ménages en 1971”, Les collections de ’ I. N. S. E. E., M 21,1973 február). 35. Ha igaz, miként megkíséreltük bizonyítani, hogy a kispolgár nem a szociológusok gondolkodásában, hanem a valóságban kisméretű polgár, jól látható, mit veszítenénk, ha az objektivitás objektivista meghatározása nevében elvetnők a kispolgár fogalmát. Itt is, mint oly sok más esetben, a spontánul kialakult fogalmak különösen érzékletesen foglalják össze a szociológiailag fontos tulajdonságok maximumát. Egyébként a mégoly durva objektiváló redukciónak sincs semmi köze az osztálymegvetéshez (amely oly sok, a kispolgárságnak szentelt írást jellemez, lévén ez a kategória az esztétizáló prófécia és a politikai kiátkozás kedvenc céltáblája – gondoljunk csak a Proudhonról beszélő Marxra...) hiszen a habitus jellemzőit, a „nagyravágyást”, és a „kicsinyességet” például, amelyekre az osztályelőítélet hívja fel a figyelmet, azokra az objektív körülményekre vezeti vissza, amelyeknek a termékei. Azok, akik megengedhetik maguknak, hogy kevésbé szigorú erkölcsi elveket valljanak, és hogy „kedvezőbb” képet mutassanak, elfelejtik, hogy azok a tulajdonságok, amelyeket elítélnek, valójában az egyéni felemelkedést, azaz a megfelelő egyének szelektív kiválasztását biztosító mechanizmusok elkerülhetetlen következményei. Úgy tűnik tehát, mintha a kispolgárok „hibáit” és „erényeit” (amelyek – kell-e rá emlékeztetnünk? – csak az uralkodó erkölcshöz viszonyítva minősülnek „hibának” vagy „erénynek”) éppen csak a kispolgárok esetében az egyénnek, s nem a struktúrának kéne tulajdonítanunk azzal az ürüggyel, hogy a struktúrák meghagyták számukra azt a szabadságot, hogy maguk „válasszák meg” elidegenedésük formáját. 36. Óvakodnunk kell tőle, nehogy úgy fogjuk fel ezt a köznyelv által közvetített fogalomrendszert, ahogyan a szemiológusok és az etnometodológusok teszik, vagyis az egymással ellentétes és az egymást kölcsönösen kiegészítő logikai viszonyok eldologiasodott rendszereként. Ez a fogalomrendszer ugyanis – amelynek rendeltetése, hogy a gyakorlatban, gyakorlati célok érdekében működjék, gyakorlati logikának engedelmeskedik, így azután az a „nép”, amelyet a „polgárok” (vagyis leginkább az uralkodó osztály uralkodó frakciói) hoznak létre, amikor a kispolgársággal szembeállítva gondolják el, más, mint az a „nép”, amelyet a városi munkássággal

szembeállítva gondolnak el, de nem is az a „nép”, amelyet – mind a „kispolgárral”, mind a „nagypolgárral” szembeállítva – főleg az uralkodó osztály elnyomott frakciójára jellemző „néppel rokonszenvező” populista képzelet gondol el, vagyis a szép és jó „proletár”, aki tagbaszakadt, egyszerű, őszinte, gerinces és nagylelkű, vagyis akit csak néhány előjelkülönbség választ el a maradi ideológia által elképzelt jólelkű, szerény és ügyefogyott munkástól. 37. Ebben az esetben annál reálisabb a habitus előrevetítése, minél tökéletesebben hosszabbítja meg az egyén jövőbeli röppályája a habitusban kifejeződő múltbeli röppályát, vagyis az egyénnek és csoportjának a történetét. Ha a jövő mintegy bele van írva a múltba – mint a parasztszülőktől származó tanító esetében, akinek gyermeke tanár lesz –, akkor a szintén folytonos mozgásban levő múltbeli helyzet által létrehozott hajlamok úgy kísérik a helyzet változását, hogy előre megjelennek. 38. Az oktatási rendszerbe való beruházásra hajlandóság nem kis mértékben a kulturális tőke osztályok közötti megoszlásától is függ. Az uralkodó gyakorlatok, például az uralkodó osztály iskolával kapcsolatos gyakorlata nem képes kifejteni példaadó és vonzó (versengésre késztető) hatását, ha túl durván disszimetrikus a továbbtanulás objektív esélyeinek megoszlása. Ilyenkor a kis esély „demoralizáló” hatását a kvázi-monopólium kirekesztő hatása felerősíti, és arra készteti a kirekesztetteket, hogy a szóbanforgó javak vagy gyakorlat elsajátítását az out-group benső tulajdon(ság)-ának tartsák. 39. Mindig nyílt vagy rejtett osztályharc folyik annak meghatározása körül, hogy mi az, ami törvényesen átadható a következő nemzedéknek, és, ezzel szoros összefüggésben, hogy melyek a megőrzés vagy átadás legitim módjai. Minél nagyobb erőre tesznek szert az elnyomottak ebben a harcban, annál jobban igyekszik leszűkíteni a felforgató kritika – amely épp helyzetének átörökítése terén akarja az uralkodó osztályt megsebezni – a legitim módon átadható dolgok körét azzal, hogy ráirányítja a figyelmet az elfogadott öröklési mód önkényességére, és leleplezi az öröklést igazoló ideológiákat pl. a „születés jogának” ideológiáját. A kritikai éberség erősödése, az öröklés intézményes ellenőrzése egyike azoknak a tényezőknek, amelyek hozzájárulnak a reprodukciós stratégiák átalakításához. Az olyan hatékony és olcsó, de nyílt stratégiák, mint a hatalom és a kiváltságok egyenesági átszármaztatása, fokozatosan olyan stratégiáknak adják át helyüket, amelyek – nagyobb veszteséggel és (az elrejtés miatt) költségesebben is – a rejtett, félreismert, s így elismert és törvényes átadást biztosítják (iskolai beruházás). 40. Azoknak az objektív reprodukciós stratégiáknak a köre, amelyek nyíltan örökösödési stratégiák, s amelyek elveit világosan megfogalmazzák és jogilag biztosítják, annál szélesebb, minél nagyobb az átadandó vagyon. Ha azoknak a gyakorlatoknak az összességét tanulmányoznánk, amelyeknek az a céljuk, hogy a lehető legkisebb veszteséggel biztosítsák a vagyon nemzedékek közti átadását, alighanem kiderülne, ha ugyan ez az elemzés a hagyományos felmérő módszerekkel egyáltalán lehetséges, hogy annál gyakoribb az (szorosan vett, a képvásárlástól az adócsalásig terjedő) örökségi stratégiák racionalizálása, minél nagyobb a vagyon. Mutatis mutandis ugyanez érvényes a kulturális tőke átadására is, amelyet egyre inkább tőkének tartanak, s amelynek átadását annál racionálisabban megszervezik, minél jelentősebb – ha nem is abszolút, de legalább relatív értékben – a birtokolt kulturális tőke. Mi több, azt a hipotézist is felállíthatjuk, hogy a „valóságérzék”, vagyis annak az érzékelése, hogy „mit nem engedhet meg magának az ember”, annál több eséllyel marad csak gyakorlati érzék, ami nem igényel magyarázatot, minél lejjebb helyezkedik el az egyén a társadalmi hierarchiában. Ez a „valóságérzék” olyan uralmat gyakorol a gyakorlatok felett, amely olyan áthatolhatatlan és merev, mint minden ami nem vitatható, ami magától értetődő, mint a hallgatólagos sorsként működő eszme. Ahogyan feljebb emelkedünk a társadalmi hierarchiában, egyre szabadabb, könnyedebb, fesztelenebb lesz az objektív körülményekhez való viszony, ám ez nem jelenti azt, hogy a gyakorlatok egyre kevésbé lennének realisták. A műkedvelés, a könnyedség és az önzetlen érdeklődés,

legalábbis amíg az ésszerűség határai között maradnak, azon szabadságjogok elemei, amelyeket megenged, sőt bátorít a helyzet objektív meghatározása. Egyébként más alkalmazkodási eszközöket is kínál az objektív körülményekhez való kvázi-racionális viszony, amelyet az átgondolás és elemzés alakít ki az egyénben. 41. A habitus olyan konstrukció, amely nem vezethető vissza csak azokra a megnyilatkozásokra, amelyeken kívül nem észlelhető. Ez azonban nem jelenti, hogy, a nominalizmus és a realizmus alternatívája szerint, csupán egyszerű, többé-kevésbé önkényes és statisztikai viszonyok együttesére többé-kevésbé önkényesen alkalmazott név lenne. (A habitus tulajdonságainak, s kivált a habitust jellemző s jól körülírható leleménynek a rendszeresebb kifejtéséről, lásd: P. Bourdieu: Esquisse d'une théorie de la pratique, Párizs – Genf. 1972. 174–189.1.) 42. A reprodukciós stratégiák nyíltan valóban csak azokban az osztályokban vagy osztályfrakciókban jelennek meg, amelyeket logikailag (ha ugyan nem gyakorlatilag) a társadalmi lesüllyedés veszélye fenyeget, mert van vesztenivalójuk, főként a vagyon nemzedékek közti átörökítésénél. A kispolgárság alsó rétegében, sőt a munkásság legfelső rétegeiben is találkozhatunk azonban olyan stratégiákkal, amelyek segítségével ezek a csoportok igyekeznek újratermelni azokat a különbségeket, amelyek elválasztják őket az életkörülmények egyszerű újratermelésére kényszerülő rétegektől (proletariátus és szubproletariátus). Ez magyarázza, hogy a proletariátus felső rétegeiben, akik szeretnék elkerülni, hogy gyermekeik visszasüllyedjenek a (főként vendégmunkásokból összetevődő) szubproletariátusba, megjelenik az oktatási rendszerbe való beruházásra hajlandóság. 43. Ilyen tárgy csak akkor konstruálható, ha leromboljuk a tudományos tárgy hagyományos felosztásait, amelyek voltaképpen a társadalomtudomány (a társadalmi gyakorlat intézményes felosztását másoló) szervezeti felosztásának felelnek meg, s amelyek egymástól elválasztott, független törvényekkel rendelkező objektív egységekre bomlanak. így azután az oktatásszociológia törvényeinek semmi köze nem lesz a gazdaságszociológia, s még kevesebb a közgazdaságtan törvényeihez. Másfelől csak a reprodukciós stratégiák rendszerének összehasonlító történeti elemzése tenné lehetővé, hogy empirikusan feltárjuk azoknak az intézményes és félhivatalos eszközöknek a lehetséges felhasználási módját, amelyek révén a mindenkori uralkodó osztály biztosította saját újratermelődését és az általa gyakorolt uralom örökössé tételét szavatoló történelmi mechanizmusok zavartalan működését. Nem jelent visszacsúszást az eseménytörténetbe vagy az anekdotikus idiográfiába, ha rendszerezetten, azaz rendszer gyanánt akarjuk leírni egy kor jellemző reprodukciós stratégiáinak együttesét. Sőt, épp ellenkezőleg, csak így menekülhetünk meg az idiográfia és a tipológia alternatívája, vagyis a konstrukció és a leírás korcs kompromisszuma elől, amely annyi történelmi munkára jellemző, ha ugyan nem a kvantitatív elemzés módszereinek pozitivista használatában keresnek menedéket az idiográfia ma már megvetett aprólékossága és a valóban elméleti konstrukció – a tudomány szcientista képével nehezen összeegyeztethető – vakmerőségei elől. 44. Ami a béarni hagyományban a fiatalabb férfitestvérek nőt-lenségének társadalmi funkcióit illeti, lásd: P. Bourdieu: „Les stratégies matrimoniales dans le système des stratégies de reproduction”, Annales, 27, 4-5, 1972 július–október, 1105-1127. 1. A papi cölibátus funkciójáról pedig az Ancien Régime idején, lásd: F. Y. Besnard: Souvenirs d'un nonagénaire. Párizs 1880, I. köt., 1-2, idézi Ε. G. Barber: The Bourgeoisie in 18th Century France. Princeton University Press 1967. 126.1. 45. A különféle reprodukciós stratégiák, mivel az életciklus megfordíthatatlan folyamatának különböző szakaszaiba kerülnek alkalmazásra, mintegy kronológiailag is tagolódna, hiszen minden stratégiának számolnia kell annak a stratégiának az eredményével, amely közvetlenül megelőzte vagy amelynek időben közelebbi célja volt. így például a béarni hagyományban a házassági stratégia igen szoros kapcsolatban állott a család termékenységi

stratégiájával az örökségre való igényjogosultak számának és nemének közvetítésével, vagyis azon keresztül, hogy hány gyermeket kellett örökséggel vagy anyagi kárpótlással ellátni. Ugyanígy szoros volt a kapcsolata az oktatási stratégiákkal, melyek sikere a feltétele annak, hogy a lányokat és a fiatalabb fiútestvéreket – a lányokat megfelelő házasság, a fiúkat pedig a nőtlenség vagy az elvándorlás révén – eltávolítsák az örökségtől. A házassági stratégia a szorosan vett gazdasági stratégiákkal is összefüggött, melyeknek többek között az a céljuk, hogy a család megtartsa vagy növelje föld vagyonát. A különféle stratégiák összefüggése egyszerre több nemzedéket is érintett, hiszen előfordulhatott, hogy egy családnak hosszú időn át nagy áldozatokat kellett hoznia, hogy ellensúlyozza a túl nagyszámú gyermek hozománya révén kiáramló pénzt és esetleg földet, vagy hogy visszaállítsa a csoporton belül a család anyagi, és főleg szimbolikus helyzetét, például egy rangon aluli házasság után. 46. Ugyanez áll az életstílusra, vagyis azoknak a megkülönböztető jegyeknek a rendszerezett együttesére, amelyek egyes egyéneknek, vagy ezek egy osztályának (osztály vagy osztály-franció) minden gyakorlatát és művét jellemzik, és egy kor műalkotásainak stílusára is. Egy egyén vagy csoport élettörténete, ahol ugyanez a modus operandi tulajdon termékeiben leli fel támpontjait és mozgatórugóit (még a lecsúszott emberek esetében is, akik ellentmondások és problémák forrásai), alighanem a legjobban illusztrálja, hogy hogyan alakulnak rendszerré olyan művek, amelyeket számos jelentéssel bíró viszony kapcsol együvé. 47. Vö. A. Girard és H. Bastide: ,,La stratification sociale de la démocratisation de l'enseignement”, „Population” et l'enseignement. Párizs 1970. 48. Ugyanezt a jelenséget az Egyesült Államokban is megfigyelték, ahol a „társadalmi endogámia”, ami a nagyobb iskolai szelekcióval járó „tömegoktatás fejlődését” kíséri, tendenciaszerűen ellensúlyozza „a párválasztás terén a fiataloknak megadott nagyobb szabadságot”, – ami viszont „a hagyományos családi kötelékek meglazulásával párhuzamos”. (1. B. K. Eckland: „New Mating Boundaries in Education”, Social Biology, 17 (4), 1970 december. 269–277. 1.) 49. Vö. különösen G- S. Becker: Human Capital. New York 1964. 50. Ugyanott, 63–66. 1. 51. Ugyanott, 121.1. 52. Ugyanott, 155.1. 53. Vö. P. Bourdieu: „Reproduction culturelle et reproduction sociale”, Information sur les sciences sociales, 10 (2), 1971, 45–79. 1. Magyarul a Tömegkommunikációs Kutatóközpont kiadványsorozatában. 54. A beállítottság viszonylagos függetlensége a kulturális tőkétől, illetve azoktól az elméleti esélyektől, amelyeket –. a szükséges „erények” befektetése hiányában – a kulturális tőke biztosít, azon is múlik, hogy ez a beállítottság a családi életút ívét igyekszik újratermelni. 55. Nincs módunkban, hogy itt leírjuk azoknak a gyakorlati közvetítéseknek a teljes rendszerét, amelyben a vagyon tömege és struktúrája, illetőleg a beruházási stratégiák közti viszony minden esetben megmutatkozik. Mindössze annyit jegyzünk meg, hogy az iskolai beruházás esetében az iskolai siker, ami függ a kulturális tőke volumenétől és az oktatási beruházásra való hajlandóságtól (ami viszont a kulturális tőke mennyiségének és a vagyoni struktúrában elfoglalt súlyának függvénye), mintegy önmagánál fogva erősíti a beruházásra való hajlandóságot, amit iskolához való objektív viszony gyakorlati mutatói alapján lehet meghatározni (például aszerint, hogy a család – a családfő vagy bármelyik tagja révén – mennyire köszönheti helyzetét az iskolának vagy a tanulásnak). Ami a vagyon struktúrájának hatását illeti, alighanem ez is abból meríti erejét, hogy e szentesítő hatás annál hatékonyabb, minél inkább olyan egyének osztályairól van szó, akiknek, mivel viszonylag csekély a gazdasági tőkéjük, konkurrens érdekeik sincsenek. 56. Egy, a francia társadalmi osztályokra, és különösképp az uralkodó osztályra

vonatkozó, folyamatban levő kutatássorozat remélhetőleg pontosabbá teszi majd ezt az elemzést. Tudjuk, hogy a felsőoktatási intézmények, „nagy iskolák” és egyetemek, alkotta mező struktúrájának átalakulása a gazdasági tőke által biztosított profit elsajátítási módjának átalakulását követi (lásd például ennek elemzését P. Bourdieu, L. B. és M. de Saint-Martin már idézett tanulmányában). Az erre vonatkozó kutatások majd pontosabb képet adhatnak az uralkodó osztály különféle frakcióinak iskolai stratégiájáról, illetve e stratégiák azon átalakulásairól, amelyeket a gazdasági mezőben végbemenő változások idéztek elő. Azok a kutatások, amelyek az uralkodó osztály egyes frakcióinak ízlését és kulturális fogyasztását azon gyakorlatok rendszerébe helyezik vissza, amelyek a megfelelő frakciókat jellemző életstílust kialakítják, mintegy gyakorlati működésében akarják megragadni a különféle stratégia-rendszerek mozgató elvét. Csak e részleges rendszerezés végén írhatjuk le azt a viszonyrendszert, amely egyrészt a különféle osztályok és osztályfrakciók vagyonstruktúrája (és e struktúrák átalakulása), másrészt a gazdasági, kulturális és társadalmi tőke befektetési és átadási stratégiái között figyelhető meg. (Ehhez, figyelembe kell venni a gazdasági élet különféle befektetési formái mellett a beruházás kevésbé elismert módjait is, amelyek – amíg hiányzik az ezekre vonatkozó kutatás –csak olyan szerteágazó mutatókkal ragadhatok meg, mint a házassági szerződések, hozományok, végrendeletek, képvásárlások, külföldi utazások, a különféle szervezetekben való részvétel aránya stb.) 57. Ez igen különböző nagyságrendű és természetű társadalmi jelenségek elve lehet, amilyenek például a földbirtokos arisztokráciának állami bürokráciává való átalakulása, vagy, a másik végleten, egy tudomány részének vagy egészének egy másik tudománnyá, illetve valamely irodalmi vagy képzőművészeti műfajnak egy másik műfajjá való átalakulása. (Ebben az esetben maximális az objektív igazság és a szubjektív igazság közti távolság, és annak is kell lennie, mert az áttérés csak akkor sikerülhet, vagyis csak akkor fejtheti ki szimbolikus hatását, ha megtérésként fogják fel és élik át.) 58. A porosz arisztokráciának, ideológusainak, valamint „föld és vér” ideológiáinak esete (amely ideológiák akkor bontakoznak ki, amikor veszély fenyegeti az osztályhatalom hagyományos alapjait) alighanem a legjobb illusztrációja ezeknek az elemzéseknek Vö. Rosenberg: Bureaucracy and Aristocracy. The Prussian Experience, 1660–1815. Cambridge, Mass. 1958. különösen 24. 1.; J. R. Gillis: The Prussian Bureaucracy in crisis, 1840–1860. Origins of an Administrative Ethos. Stanford 1971; s főként R. Berdahl: „The Stände and the Origins of Conservatism in Prussia”, Eighteenth Century Studies, 6 (3), 1973 tavaszi szám, 298-321.1. 59. A. Mathiez: La Révolution française. Párizs 1951. I. köt. 7–8.1. 60. Máshol kíséreljük meg leírni, hogy milyen formát ölt ma a felvilágosult konzervativizmus Franciaországban. Ennek az ideológiának a struktúráját egyrészt annak a termelési és forgalmi mezőnek a struktúrájára vezetjük vissza, amelyben kialakul és működik (figyelembe véve a „semleges helyeket” is, mint a tervbizottságok vagy viták, ahol a különféle frakciók találkoznak egymással). Másrészt a különböző frakciók áttérési stratégiáiban játszott összehangoló szerepét vesszük figyelembe. 61. Csak az áttérési stratégiák összehasonlító elemzése tenné lehetővé, hogy teljesen felépítsük azoknak a tényezőknek a rendszerét, amelyek esetenként megkönnyítik vagy megakadályozzák az áttérést. Ε stratégiák különbözhetnek az áttérés mértékében (ami egy szomszédos helyzetbe való egyszerű átcsúszástól egy másik világba való ugrásig terjedhet), időzítésükben (a kezdeti szakasz legkockázatosabb, de egyben legkifizetőbb kiindulási pontjától az utolsó percekben csatlakozó megértekig), különböznek továbbá az általuk előidézett másodlagos változások szerint (például, hogy helyben zajlik le az áttérés, vagy elvándorlást igényel). Olyan elemzésekre lenne szükség, amelyek visszaállítanák azt a felállást, amelyet különböző pillanatokban a pozíciók mezejeként felfogott uralkodó osztály mutat, azaz megmutatnák, hogy milyenek az objektív viszonyok az áttérés különböző

fokozataira eljutott (újító, konzervatív vagy mérsékelten újító) személyek és csoportok helyzetei között, és az ideológiai állásfoglalások mezőjének struktúráját az e pozíciók által alkotott mező struktúrájára vezetnék vissza.

EGYSZERŰ ÚJRATERMELÉS ÉS CIKLIKUS IDŐ Mi sem idegenebb, igaz, a prekapitalista gazdaságtól, mint az, hogy a jövőt a lehetséges kimenetelek mezejeként képzelje el, melyet számítás segítségével kell feltárni és uralni. Mégsem lehet azt a következtetést levonni, ahogyan ez túl gyakran megtörtént, hogy a paraszt képtelen célba venni a távoli jövőt. A parasztnál mindig együtt él minden, a jövő meghódítására törekvő kísérlettől való félelem és a szükséges előrelátás, melynek nevében a jó termés eredményét az időben, esetleg több évre, elosztja. A készletezés, vagyis az, hogy a jövőbeni fogyasztásra félreteszik a közvetlenül adott javak egy részét (azon javakét, amelyek minden pillanatban közvetlen kielégülést nyújthatnak, mint például a fogyasztási javak, melyeket a paraszt maga köré gyűjt, és amelyek kézzelfogható módon szavatolják biztonságát), valójában feltételezi a közvetlenül észlelt jelenben virtuálisan benne rejlő „eljövendő” célbavevését. Ezzel szemben az olyan közvetett javak felhalmozása, amelyek a közvetlen javak termeléséhez anélkül járulhatnak hozzá, hogy maguk bármilyen kielégülés forrásává válnának, csak egy, számítás révén felépített jövő összefüggésébe ágyazottan nyer értelmet. „Az előrelátás, mondta Cavailles, nem jövőbelátás.” Az előrelátás (valóban az „előre látni” értelmében) abban különbözik a jövőbelátástól, hogy az a holnap, amit megragad, közvetlenül benne foglaltatik az adott helyzetben, ahogyan az az anyagi létfeltételek által az emberbe sulykolt észlelési és értékelési sémákkal felfogható, amikor magukat a létfeltételeket is e sémák segítségével észlelik. Az előrelátásra épülő gazdasági döntést nem úgy hozzák, hogy explicit módon figyelembe vesznek egy, a jövőre vonatkozó célt, ahogyan ez a tervezés keretében számítások segítségével történik. A gazdasági tevékenység olyan „eljövendőre” irányul, mely a tapasztalatokban közvetlenül megragadható, vagy aminek képét a hagyományt alkotó felhalmozott tapasztalatok rögzítették. Ilyenformán, általában, a paraszt kiadásait az előző termésből származó, nem pedig a várható jövedelem alapján alakítja. Másfelől, ha különösen jó a termés, a többletbúzát vagy árpát legszívesebben közvetlen jószágként kezeli, s inkább felhalmozza fogyasztási célra, mintsem hogy a jövőbeni termésnövelés reményében elvetné – feláldozván ezzel a termelés jövőjét a fogyasztás jövőjéért. Az előrelátó magatartást tehát korántsem egy előrevetített jövőre vonatkozó elképzelés vezérli, hanem az a törekvés, hogy megfelelően kövessék az örökölt mintákat. A becsület követeli meg például, hogy – még ha az embernek magának nincs is gránátalmafája – gránátalmamagot tároljon, amit majd akkor főznek bele a khamméseknek (ötödös bérlők) vagy szomszédoknak kínált kuszkuszba15, amikor az ökröket először hajtják ki a tavaszi szántásra. Ugyanezért kell az ünnepekre sózott húst tárolni. Még a közelmúltban is, a háziasszony büszkeségét az jelentette, hogy egy thiji-nek nevezett külön készletet tudott létrehozni a termés javából, azaz a legszebb gyümölcsökből (füge, aszalt szőlő, gránátalma, dió), a legjobb olajbogyókból sajtolt olajból, a legjobb vajból(l). Ezúttal is, mint oly sok más esetben, az etikai normák szét-választhatatlanul összeolvadnak a rituális parancsokkal: a ház és a föld termékenysége közötti strukturális megfelelés folytán a ház bőségét (IcCmmara ukham) biztosító készletezés egyszerre és egyidejűleg engesztelő áldozat és gazdasági aktus. Hasonlóképpen, egy sor, első pillantásra beruházásnak is tekinthető magatartás olyan logikának engedelmeskedik, amelynek semmi köze a racionális gazdasági számításokhoz, így például a földvásárlásokat, melyek úgy szaporodtak, ahogyan a régi társadalom gazdasági alapjai omladozni kezdtek a pénz ellenében történő csere általánosodásával és a paraszti ethosz ezzel együttjáró válságával, egészen a legutóbbi időkig gyakran az a törekvés motiválta, hogy a család földje ne kerüljön idegen kézre. A mezőgazdasági és háztartási felszerelések, eszközök körében mintegy 50 éve megfigyelhető újító kezdeményezéseket is gyakran az mozgatja, hogy ezt becsületbeli ügynek tekintik: nem Köles vagy rizskása alapú arab étel, mely készülhet hússal, gyümölcsfélékkel vagy tejjel stb. – A szerk. 15

ritkán a falvak többségét megosztó két „párt”, vagy két nagy család közötti presztízs verseny ben mindkét fél beszerzi ugyanazokat a felszereléseket, olajprést, motoros darálót, teherautót, anélkül, hogy kicsit is törődnének a jövedelmezőséggel. A földművelésre épülő gazdaságban a termelési ciklus egésze egyetlen pillantással átfogható, a termékek általában véve évente megújulnak. Itt a paraszt nem választja el saját munkáját annak termékétől, melytől az elkövetkező idő „vemhes”, ahogyan a gazdasági év során nem különbözteti meg tényleges munkaidejét a termelés idejétől, attól a periódustól, amikor saját tevékenységét mintegy felfüggeszti. A kapitalista gazdaságban, ezzel épp ellentétben, a termelési ciklus általában ennél sokkal hosszabb, s ez feltételezi egy közvetett és elvont jövő kialakítását, amikor is a folyamatot egészében megragadó intuíció helyébe a racionális számításnak kell lépnie. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen számítás lehetővé váljék, össze kell szűkülnie a munkaidő és a termelési idő közötti távolságnak, s gyengülnie kell a szerves folyamatokkal szembeni, ezzel párhuzamos függőségnek. Másként szólva, meg kell törni azt a szerves egységet, mely a munka jelenét saját holnapjához kapcsolja. Ez az egység voltaképpen az újratermelési ciklusok felbonthatatlan és elemezhetetlen egysége, vagy épp magáé a terméké, amint ez kitűnik, ha összevetjük a teljes termékeket létrehozó kisipari technikát a szakosodásra és a munkafolyamatok feldarabolására épülő nagyipari technikákkal. Érthető, hogy az algériai parasztok ellenállással fogadták azokat a lépéseket, melyek a mezőgazdasági ciklus hagyományos hosszának módosítását úgy célozták meg, hogy megkövetelték: a közvetlenül érzékelhető érdeket valamilyen elvont érdekért áldozzák fel. (ilyen intézkedés volt például az, melynek értelmében a parasztoknak felajánlották, hogy ingyen előkészítik a talajt, ha oda fákat ültetnek.) Az ellenállás csak akkor gyengült, és akkor is csak nagyon kevéssé, amikor kitűnt, hogy az európai ültetvényesek, akik buzgón igyekeztek hasznot húzni a kedvezményekből, milyen sikeresen használják ki ezeket a földeket. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a tervek azért keltenek többnyire értetlenséget és gyanakvást, mert az elvont számításra és arra építenek, hogy a paraszt mintegy felfüggeszti ragaszkodását az ismerős tényekhez: a képzeletbeli tény irrealitása jellemzi őket. A racionális tervezés voltaképpen úgy viszonyul a hagyományos előrelátáshoz, mint egy racionális (mértani) bizonyítás a kivágással és hajtogatással alátámasztott bemutatáshoz. Ilyenformán egy tervezethez csak akkor csatlakozik a paraszt, ha az konkrét és közvetlenül megfogható eredményeket kínál, vagy ha elismert és tisztelt személy – például a kabil falvakban a tanító – vállal érte kezességet. (...) Hasonlóképpen, az algériai parasztok sokáig igen bizalmatlanul fogadták a pénzt, s ennek ismét az a magyarázata, hogy a pénzhasználathoz tartozó időstruktúra szemszögéből a pénzbeni csere úgy viszonyul a közvetlen termékcseréhez, mint a tőkés felhalmozás a készletezéshez. A termékcserénél a kapott tárgy közvetlenül feltárja az intuíció számára felhasználásának lehetséges módjait, melyek éppúgy hozzátartoznak, mint súlya, színe vagy íze. Ezzel szemben a pénz, e par excellence közvetett jószág, önmagában nem válik semmilyen kielégülés forrásává (ahogyan ezt annak a fellahnak meséje idézi fel, aki a sivatagban szomjanhalt az éppen megtalált aranypénzekkel teli bőrtüsző mellett). Az a jövőbeni használat, amire a pénz utal, távoli, képzeletbeli és meghatározatlan. A papírpénzzel azután már egyáltalán nem a dolgokat, hanem jelük jelét birtokolja az ember; „egy termék többet ér, mint (pénzbeni) ellenértéke”, vagy „inkább terméket szerezz, mint pénzt” – tartja a mondás. A pénz olyan eszköz, melyet bárki bárhol bármilyen csereüzletre felhasználhat, „mely csak arra jó, hogy mindenre jó legyen”. Ezzel, mindenekelőtt, lehetőséget nyújt a meghatározatlan felhasználás előrevetítésére, a virtuálisan benne rejlő végtelenül sokféle felhasználás számszerűsítésére, s ezzel valósággal könyvelhetővé teszi a reményeketi. „Ha nem tudom is, menynyi gabonát vásárolhatok a pénzemen, annyit biztosra veszek, hogy valamennyit majd kapok érte a jövőben” jegyzi meg Simiand. „Ha pedig nem gabonára lesz szükségem, tudom, hogy lesz mit

ennem, mit felvennem, egyáltalán hogy valami hasznosra fordíthatom az aranyaimat.” Másutt így ír: „A pénz lényegi funkciója, kiváltképpen a haladó társadalmakban, épp ez az előrevetítési és képzetalkotási lehetőség, azaz egy jövőbeni érték előrevetített megvalósításának a lehetősége.”(2) Másodsorban arról van szó (tekintve, hogy egy meghatározott összeg különböző felhasználásai egymást kizárják, mihelyt megkezdődik a pénz felhasználása), hogy egy korlátozott pénzösszeg racionális felhasználása olyan számítást feltételez, mely egyrészt kijelöli a rendelkezésre álló eszközök határain belül a lehetséges jövőbeni felhasználásokat, ezen belül azokat is, melyek egymással még összeegyeztethetők, másrészt pedig meghatározza az „értelmes” választást a célok egy hierarchizált struktúráján belül. A hagyományos egyenértékekre épülő cserében, épp ellenkezőleg, a cserélt áruk azonnal feltárják lehetséges felhasználási módjaikat és értéküket, mely, a pénztől eltérően, minden külső feltételtől független. Ezért sokkal könnyebb „értelmesen” gazdálkodni a fogyasztási javakból álló készlettel, mint egy hónapra előre beosztani bizonyos pénzösszeget, vagy kialakítani a szükségletek és kiadások racionális hierarchiáját. Természetesen összehasonlíthatatlanul kisebb az egyének hajlandósága arra, hogy mindent egyszerre elfogyasszanak, mint hogy egy csapásra elköltsék minden pénzüket. A kabilok a búzát vagy árpát nagy agyagkorsókban tárolják, melyet különböző magasságokban lyukakkal látnak el. A jó gazdasszony, aki a készletekkel való gazdálkodásért felelős, tudja, hogy ha a gabona szintje a thimith-nek nevezett középső lyuk, a „köldök” alá száll, akkor célszerű a fogyasztást mérsékelni(3). A számolás ilyenformán magától megy, s a korsó úgy működik, mint a homokóra, mely minden pillanatban mutatja, hogy mi az, ami már elmúlt, s mi az, ami még hátra van. Rövidre fogva: a pénzhasználat olyan átállást követel meg, mely ahhoz hasonló, amit más keretek között az analitikus geometria hoz magával: az ösztönök nyújtotta világos bizonyíték helyét a „vak bizonyosság” foglalja el, mely szimbólumok kezelése során képződik. Ezt követően a gondolkodás többé nem olyan tárgyakhoz kapcsolódik, melyek szinte kitapintható módon mutatják fel felhasználásukat és az általuk ígért kielégülést, hanem olyan jelekhez, melyek önmagukban semmiféle élvezetforrást nem jelentenek. A gazdaság szubjektuma, és az általa óhajtott áru vagy szolgáltatás közé a pénz függönye iktatódik. Következésképpen, akik egy ettől eltérő gazdasági logikán nevelkedtek, saját kárukon kell, hogy megtanulják, mit jelent a pénznek, a gazdasági viszonyok univerzális közvetítőjének racionális felhasználása. És ténylegesen nagy a kísértés arra, hogy az imént kézhezkapott bért azonnal átváltsák élelemre, fehérneműre, bútorra. Még ötven évvel ezelőtt gyakran előfordult, hogy a mezőgazdasági munkások néhány nap alatt elköltötték egész havi keresményüket, s hasonló jelenség újabban is megfigyelhető volt, mikor az Algéria déli részén élő nomád pásztoroknak a korábbi természetbeni díjazás helyett pénzben kezdtek bért fizetni. Ismeretes az is, hogy milyen mértékben felgyorsította a falusi lakosok földjeikből való kiforgatását az, hogy képtelenek voltak a pénz kezelésére és idegenül álltak a jogi szabályozással szemben. (...) A gyarmatosítás által bevezetett valamennyi gazdasági intézmény és technika közül a prekapitalista logika számára kétségkívül a hitel a legidegenebb. Ez ugyanis feltételez egy elvont, írott szerződéssel meghatározott, szankciók egész rendszerével biztosított jövőre vonatkoztatást, s emellett, a kamat fogalmával, belépteti az idő számítható értékét. Az uzsora, melynek kamatai 1830 előtt átlagosan 50–60 százalékot, 1867-ben 25-30 %-pt tettek ki(4), kétségkívül normálisan hozzátartozott egy olyan gazdasági struktúrához, mely ugyan a lehető legszűkebb körre szorította a pénzforgalmat, de roppant nagy mértékben ki volt téve válságoknak, minthogy a rendelkezésre álló technikák kezdetleges szintje mellett nem volt mód az időjárás szeszélyeinek kivédésére. Ε sürgős hitelnek, melyet a szükség kényszerített ki, s mely csakis fogyasztási célt szolgált, semmi köze azonban a beruházási hitelhez. Uzsoráshoz csak akkor fordul az ember, ha már a családi segítség minden forrása

kimerült. S becsületét is elvesztené az, aki – noha módja lenne segíteni – uzsorás kezére adja édes- vagy unokafivérét. A kamatozó kölcsönre vonatkozó tilalom csupán másik oldala a közösségi szabályok és szolidaritás parancsának. Ε parancsok, melyeket olykor a szokásjog is rögzített, megkövetelték a nyomorékok, özvegyek, árvák, szegények támogatását, s a bajbajutottak megsegítését is. (Ha például egy sebesült állatot le kellett vágni, a közösség kártalanította a tulajdonost, a húst pedig elosztotta a családok között.) Míg a hitelezőnek gondja van saját biztonságának szavatolására oly módon, hogy megbizonyosodik adósa fizetőképességéről, a „barátságos” megállapodásoknál (s a becsületre épülő erkölcs számára csak ezek fogadhatók el) nincs más garancia, mint a jóhiszeműség, s a jövőre vonatkozó biztosítékot nem a gazdaság nyújtja, hanem az, aki ezzel rendelkezik. A kölcsönt kérő felkeresi egy barátját vagy rokonát: „tudom, hogy van nálad bizonyos összeg, melyre most nincs szükséged; tekintsd úgy, mintha továbbra is a te házadban lenne”. Nem határozzák meg pontosan a visszafizetés határidejét sem („nyárig” vagy „az aratásig” szól a kölcsön). Minthogy csak ismerősök, azaz rokonok vagy barátok között jön létre ilyen szerződés, ennek jövőjét maga a jelen biztosítja; nemcsak a kölcsönös tapasztalat, mely szerint a szerződő felek mindegyike ismert arról, hogy betartja a kötelezettségeit, hanem, s főként, az az objektív viszony, mely a feleket egymáshoz kapcsolja. Ε viszony az adott tranzakciót messze túléli, s a csere jövőjét biztonságosabban szavatolja, mint mindaz az explicit és formális jogszabály, mellyel a hitel kénytelen magát felvértezni, ha egyszer a szerződő felek közötti viszony teljes személytelenségét feltételezi. Ha valami gyökeresen ellentétes a kölcsönös segítséggel, mely mindig valóságos vagy fiktív vérrokonságban álló egyéneket kapcsol össze, úgy ez az olyan együttműködés, mely kiválasztott egyéneket mozgósít egy meghatározott vállalkozás kiszámított céljai érdekében. Az első esetben a csoport léte megelőzi és túléli a közös mű közös végrehajtását, míg a másodikban, amikor a csoport létoka önmagán kívül, egy szerződésben meghatározott jövőbeni célban van, a csoport az őt megalapozó szerződés lejártával egyidejűleg megszűnik létezni. Ez egyébként – minden populista illúzióval ellentétben – azt is jelenti, hogy a rokoni segítségnyújtás hagyományai távolról sem készítik fel a parasztokat a szövetkezeti vagy kollektivista szervezetek elfogadására. Sőt, a nagy gyarmati ültetvényes zónák földjeiktől és hagyományaiktól megfosztott mezőgazdasági munkásai alkalmasabbak egy ilyen típusú struktúrához való alkalmazkodásra, mint a viszonylag kevesebbet szenvedett vidékek kistulajdonosai. Ami a jövőt (egy tetszőleges alany elvont lehetőségeinek helyét) megkülönbözteti a praktikus „eljövendőtől” („ami jön”), mint objektív eshetőségek lehetőségétől, az nem a jelentől vett kisebb vagy nagyobb távolság, ahogyan ezt gyakran gondolják, hiszen a jelen kvázi-jelenlevőként mutathatja fel az objektív időben többé-kevésbé távoli eshetőségeket, ha ezeket egy természetes ciklus vagy gyakorlat fogja a jelennel közvetlen egységbe. (...) Az időre vonatkozó azon tapasztalat, melynek a prekapitalista gazdaság kedvez, csupán egyike azoknak a módozatoknak, amelyeket minden időbeni tapasztalat felölthet (beleértve azon társadalmak „legracionálisabb” gazdasági szereplőinek tapasztalatait is, mely társadalmak az etnológusokat termelik, akik hajlamosak alapvető különbséget látni az idővel szembeni beállítottságok rendszerében attól függően, hogy ezt a prekapitalista gazdaság váltja ki, vagy a pénzgazdálkodás követeli meg és hozza létre). A prekapitalista gazdaságnak ebből a szempontból csupán az a sajátossága, hogy az idő (a jövő) itt nem úgy jelenik meg, mint sok lehetőség egyike, hanem mint egy olyan gazdaság kényszerűen adott egyetlen lehetősége, mely képtelen biztosítani a lehetségest lehetővé tévő feltételeket, vagy, ami ugyanaz, egy olyan ethosz által kikényszerített egyetlen lehetőség, mely csupán a bizonytalanság és véletlen uralta anyagi létfeltételekben rejlő objektív lehetőségek és lehetetlenségek rendszerének interiorizálása. Úgy fest a dolog, hogy amikor a prekapitalista gazdaság kifejezetten elfojt minden olyan beállítottságot, melyet a tőkés gazdaság megkövetel és bátorít, mint amilyenek a vállalkozói szellem, a termelékenységre és jövedelmezőségre törekvés, a számító

gondolkodás, s amikor az előrelátó gondolkodást ördögi törekvésként utasítja el, azon eszme jegyében, hogy „a jövő Isten rendelése szerint történik”, ezekben s a hasonló esetekben csupán azt teszi, hogy „szükségből erényt csinál”, és a reményeket az objektív esélyekhez igazítja. Igaz tehát, hogy az algériai paraszt gazdasági gyakorlatát csak időtudata kategóriáinak alapján lehet megérteni. Ε kategóriák azonban, az ethosz közvetítésével, a legszorosabban kapcsolódnak a társadalom gazdasági alapjaihoz. A technikai és rituális cselekvés célja az egyszerű újratermelés biztosítása, ahogyan ezt Marx nevezte, azaz a csoport fennmaradását biztosító javak termelése szétválaszthatatlan egységben a biológiai újratermeléssel, illetve a csoport kohézióját biztosító kapcsolatok, értékek és hitek újratermelésével. A gazdaság és az ethosz kölcsönös összefüggése olyan mélyen gyökerező, hogy az idővel, számolással és előrelátással kapcsolatos valamennyi magatartás szinte benne foglaltatik a föld elsajátításának módjában, azaz az osztatlan birtoklásban. Gyakran felfigyeltek rá, hogy ez az intézmény, amikor meggátolja, hogy kiszámolják a csoport egy-egy tagjának, vagy egy-egy családnak a részesedését a fogyasztásból, s még inkább a termelésből, lényegében az egyéni kezdeményezés és a vállalkozói szellem elfojtása irányába hat. A fogyasztás területén lehetővé teszi a végsőkig leegyszerűsített számolást, azaz egy meglehetősen rugalmas adagolást, melynek során soha nem mérik a rendelkezésre álló források és az egyének száma közötti viszonyt. Ennek többek között az a következménye, hogy a termékenység természetes tendenciái minden gát nélkül érvényesülhetnek(5). De, megfordítva, az is igaz, hogy a közös birtoklás akkor és csak akkor maradhat fenn, ha egyáltalán senkinek nem jut eszébe, hogy rendszeres könyvelést vezessen az egyes egyének termelésben illetve fogyasztásban való részesedéséről. Egyébként tényszerűen igaz, hogy a pénzbeni csere és a számító gondolkodás általánossá válása mindenütt egybeesett az osztatlan birtoklással való szakítás terjedésével. A pénz ugyanis, azáltal, hogy lehetővé teszi a felhasznált energia, a munkatermékek és az elfogyasztott javak mérését és összemérését, ösztönöz arra, hogy kiszámítsák, mi az egyes háztartások aránylagos része a csoport gazdálkodásában. Röviden szólva, az osztatlan birtoklás tényszerűen lehetetlenné teszi a számolást, és megfordítva, a számítás elkerülése az osztatlan tulajdon és az erre épülő közösség, család vagy nemzetség (klán) fennmaradásának feltétele. Figyelemreméltó jelenség, hogy az ethosz megszakítás nélkül folytatódik az erkölcsben. Az erkölcs és becsület olyan elvei, melyek elítélik a számító gondolkodást minden megnyilvánulásával, így például a kapzsisággal és rohanással együtt, vagy amelyek az „ördög darálójaként” utasítják el az óra zsarnokságát, úgy foghatók fel, mint a gazdaság objektív „szándékának” megannyi részleges és burkolt kifejeződése. Minthogy a cserék a lehető legszűkebb körre szorítkoznak, valóban nem válhatnak olyan szemléleti középponttá, amely tengelye lehetne a termelés és fogyasztás szerveződésének. Az egyes termelési egységek önellátásra törekszenek, a tranzakciók zöme ismerősök között zajlik, s tényleg képtelenségnek tűnnék a rendszerbe számítást bevinni. A termelő, aki egyben fogyasztó is, munkája eredményét nem a megtett erőfeszítés vagy a ráfordított idő terminusaiban becsüli fel. Talán úgy áll a dolog, hogy az időpazarlás (mely persze csak idegen elvek, például a nagyobb jövedelmezőség elve alapján tűnik pazarlásnak) és az eszközök fecsérlése a fennmaradási feltétele e társadalmaknak, melyek, ha számolni kezdenének, feladnák a küzdelmet. A számolás persze minden méltányos tranzakció szükségszerű mozzanata. Nézzünk például egy, a jószággal kapcsolatban sűrűn előforduló társulási módot. A tulajdonos (például – és gyakran – olyan asszony, aki kis vagyonát így fektette be) állatait, mondjuk, kecskéit, rábízza valakire, aki vállalja, hogy eteti és gondozza őket. Felbecsülik az állatokat, és megállapodnak abban, hogy a hozamot megosztják. Az állatokat gondozó személy minden héten elküld egy gyerekkel egy lopótök tejet a tulajdonosnak (a gyereknek viszonzásul gyümölcsöt, olajat, tojást vagy cukrot adnak). Három év elmúltával visszaadja az állatokat és

elosztják a hozamot. A kezdőtőkének az állomány öregedéséből adódó csökkenése egyenlő mértékben érinti a két felet. (...) Ilyen megállapodás, érthető módon, csak ismerősök között jöhet létre, s bár olyan rituális cserékre nyújt alkalmat, melyek szelleme teljesen idegen a számító gondolkodástól, a szigorú számolás soha nem marad ki belőle. A számolás azonban a méltányosságérzés szolgálatában áll, és tökéletesen ellentétes a számító gondolkodással, mely a nyereség számszerű értékelésére épít, és eltörli a nagylelkűség és becsület erkölcsének megfelelő kockázatos és (legalábbis látszólag) érdekmentes közelítő becsléseket. A számolás csak akkor elfogadható, ha alárendelődik a méltányosságérzésnek, mely inkább az egyenlőség érvényesítésére kényes becsületérzésben gyökerezik, mintsem egy racionális és elvont egyenlőség -tudatban. Ugyanígy, az újítás mindig gyanakvást kelt, s ez nem csak azért van, mert megtagadja a hagyományt, hanem mert könnyű benne a kiválásra, különcködésre törekvés kifejeződését látni, mely a többieket kihívni és legyőzni akarja. A konformitás parancsa tehát a becsület logikájában érthető meg: a különcködés, kivált ha felesleges és fitogtató újítással él, kihívást jelent a csoport és a csoportbecsület ellen. A fitogtató – vagy akként érzékelt – magatartás, akár a viszont-ajándékot elutasító ajándék, alacsonyabb rendű helyzetbe hozza a csoportot: csak sértésnek lehet felfogni, s a csoport minden egyes tagja önbecsülésében érzi magát támadva. Az soha nem ismerhető el nyíltan, hogy a gazdagság megszerzése lenne a gazdasági tevékenység célja. A felhalmozással s a vele együtt járó differenciálódással szembeni ellenállás az egyik módja annak, hogy a társadalmi rend gazdasági alapjait megvédelmezzék. Tény ugyanis, hogy egy nem fejlődő gazdaságban, melyben a birtokolt javak (azaz főként a föld) mennyisége állandó, egyesek meggazdagodása csak mások elszegényedése árán mehet végbe. Az erkölcs pedig ezúttal is csak a gazdaság immanens szükségszerűségeit rögzíti: „A nagylelkű ember, mondják, Isten barátja.” Isten annak juttat gazdagságot, akinek akar, ám aki ebben az adományban részesül, annak bőkezűséggel kell bizonyítania, hogy méltó volt rá, s mások nyomorán enyhítenie kell, másként a gazdagság tőle ismét megtagadtatik. „Ó Uram, szól a másik mondás, adj, hogy én is adhassak.” „Ó Istenem, ha nekem nem adsz, adj fivéremnek.” Az az ember a legboldogabb, aki egyesíteni tudja a gazdagságot, a bőkezűséget és a mértékletességet, mert övé a földi világ és a túlvilág is. A gazdagság kötelez. Ha nem párosul nagylelkűséggel, megvetésre méltó. A számolás soha nem hiányzik, de soha nem bevallható. Kabiliában bizonyos munkákat, így az aratást, az olajbogyó-szüretet, a gyomlálást és kapálást együtt végezték az alnemzetségek, a nemzetségek, olykor az egész falu. Ugyanez volt a helyzet kövek vagy gerendák szállításával, ha házépítésre került sor. A kezdő szertartásokat, tárgyak elhelyezését, a munkák indulását és befejezését jelző, a családfő által bemutatott áldozatokat követően, amikor az áldozat vérével itatták be az építőanyagokat, a munkálatokat közös lakomával fejezték be, ahol elfogyasztották az áldozati állatot. A lakoma után az asszonyok váltakozó kórusban énekeltek, a lányok táncoltak. A közös munka kollektív ünnep és szertartás is volt, melynek során a családi szolidaritás nyilvános és ünnepélyes megerősítést nyert. Az ünnepnek azonban súlyos gazdasági következményei voltak: egyetlen lakoma felemészthette a keservesen felhalmozott teljes készletet. Elvben a lakomára a falu mindazon lakosa hivatalos volt, aki az építkezésnél részt vett. A gyakorlatban, a helytől függően, vagy csak az előkelőségeket hívták meg, vagy családonként egy embert, esetleg csak egy nemzetség vagy alnemzetség tagjait(6). A számolást vették tehát igénybe, hogy megoldják a számolásból adódó problémát. A számolás ilyen alkalmazása azonban csak azért volt helyeslésre érdemes, mert hozzájárult a számító gondolkodással összeegyeztethetetlen hagyományok fenntartásához. A pénz ellenében történő csere általánosodása számos ilyen hagyományt megtört. Házépítéskor most már a kő-műves- és ácsmunkákat szakemberre bízták, pénzbeni és természetbeni ellenszolgáltatás fejében: az étkezést azonban soha nem számították be a bérbe.

S ha elképzelhető is volt, hogy valaki a bérről lemond, ezt nem tehette meg az étkezéssel. A Sidi-Aich-i terület egyik falujába 1955 körül házépítéshez jóhírű kőművest hívtak, aki a szakmát Franciaországban tanulta. Első nap a munka végeztével 200 frank kárpótlást kért, minthogy az ételt nem fogyasztotta el. Azonnal kifizették neki a napszámot (1000 frank) és 200 frankot, és megkérték, hogy többet ne térjen vissza(7). Az esetnek híre ment, és azóta senki nem kíván semmilyen munkát rábízni. Ε kis történet magában foglalja annak lényegét, hogy miért áll szemben egymással a számolás, ami elkerülhetetlen, és a számító gondolkodás, ami elítélendő. Mindenekelőtt azt érzékelteti, hogy élesen megkülönböztetik a pénzbeni vagy természetbeni fizetést, ami a kifejtett erőfeszítésért nyújtott ellenszolgáltatás (és ami végül bérként is felfogható), és az étkezést, e szimbolikus aktust, mely megbotránkoztatás nélkül nem szűkíthető le szigorúan vett gazdasági dimenziójára. Az étkezés valamilyen társulást megpecsételő csereaktus, mely a rokonihoz hasonló viszonyt teremt idegenek között. („Kettőnk közé helyezem az élelmet és a sót.”) A thiwizi (közös munka, kaláka) elképzelhetetlen a záró lakoma nélkül. Ezért is van, hogy leginkább egy nemzetség vagy alnemzetség tagjait fogja át. Érthető, hogy a fenti kőműves általános elítélést vált ki: eljárása logikus végkifejletéig viszi el a számító szándékot, mely csak lárvaállapotban fejeződött ki akkor, amikor az építtetők cselesen csökkenteni akarták költségeiket. Amikor a kőműves levonta a végkövetkeztetést, és azt igényelte, hogy pénzre váltsák át az étkezést, azt tette napnál villágosabbá, amit az általában elfogadott magatartás minden módon leplezni akart. Hiszen végül is épp az a játék szabálya, hogy az objektív átválthatóság és kiszámíthatóság soha ne mutatkozhasson meg ebben a formában. Vannak egyébként olyan cserék, amelyekben a számítás árulkodóbban van jelen. Ilyen például a charka. Ezt a szerződést rendszerint két különböző falu lakosai kötik: a szerződés értelmében a tulajdonos rábízza marháját egy olyan parasztra, aki túlságosan szegény ahhoz, hogy az állatot megvegye, s ennek ellenében meghatározott mennyiségű árpát vagy búzát kap. Úgy tűnhetne, hogy ebben az esetben a marhát nyereséget hozó tőkeként kezelik. Valójában azonban aligha van eset, amely ennél nyilvánvalóbban mutatná, hogy mennyire nem fedi a gazdasági gyakorlat objektív igazságát a szereplők erről alkotott tapasztalata. A közgazdász e cserében egyszerű kölcsönt láthat, amikor A egy marhát néhány mércényi búza kamata fejében B-re bíz. A kabilok azonban egészen másként írják le az esetet. Ε szerint A odaadja B-nek a marha munkaerejét. Ám a méltányosságnak elég tétetik, hiszen Β megeteti az állatot, amit egyébként A-nak mindenképpen meg kellett volna tennie. A meghatározott mércényi búza tehát nem egyéb, mint jóvátétel azért, hogy a marha értéke az öregedés következtében csökken. A marhát tehát soha nem fogják fel és kezelik tőkeként. (Az is gyakori, hogy a kölcsönvevő, aki nyomorát titkolni igyekszik és szeretné azt a látszatot kelteni, hogy Ő a marha tulajdonosa, éjjel szállítja le a szerződésben kikötött gabonát. A tulajdonos pedig belemegy a játékba, mert okosabb titokban tartani egy olyan tranzakciót, ami a kizsákmányolás eshetőségét hordja magában.) Amennyiben a számítás érdekelt volta nyilvánvalóvá válik, őszinte elítélést vált ki. Ez a helyzet például a rahnia egy sajátos típusa esetében, amikor a kölcsönző átengedi a kölcsönadónak egy földdarab haszonélvezetének a jogát a kölcsön visszafizetésének időpontjáig. A dolgok azonban nem mindig ilyen világosak, és számos szőrszálhasogató vitára nyílhat alkalom. Nem lehet például elítélni azt – épp ellenkezőleg, megbecsülést érdemel –, aki megszorult rokonának pénzt kölcsönöz, egy zálogként tekintett földdarab fejében. (A kölcsönzött összeg alkalmasint egyáltalán nem kell, hogy arányban álljon a föld értékével – lehet annál nagyobb vagy kisebb, a kölcsönző szükségletei szerint. Azaz itt sem számolnak, és nem határozzák meg pontosan a föld visszajuttatásának lejárati időpontját sem.) „Megmentettél az eladástól” – mondják ilyenkor. Kötelesség ugyanis megakadályozni, hogy a föld idegen család kezére jusson. És minthogy a földet soha nem tekintik igazán tőkének, hallgatólagosan mindenki elfogadja, hogy annak kell, hogy jusson a föld terméke, aki megművelte.

így tehát, annak kockázatával, hogy a dolgok mindig kétértelműek és félreérthetőek maradnak, egyszerre fújják a bevallatlan érdek és a fennen hirdetett becsület nótáját. Végül is a nagylelkű cserénél nem arról van-e szó, hogy időben egymást követően rendezik el egy tranzakció egyes mozzanatait, amely mozzanatokat a racionális szerződés egyetlen pillanatba szorít be? Ha a megfigyelő számára úgy tűnhet fel az ajándék, mint további ajándékok és viszont-ajándékok sorozatát elindító kényszerítő aktus, miközben az érintettek érdekmentes és szabad cselekedetként élik át, ez épp azért lehetséges, mert időtartamok iktatódnak az egyes mozzanatok közé. A legnagyobb sértésnek az számít, ha a kapott ajándékot azonnal, vagy ha azonos tárggyal viszonozzák. Minthogy a viszont-ajándék átnyújtása későbbre marad, minden ajándékozási aktust abszolút kezdetként foghatnak fel, nem pedig úgy, hogy ez egy már megkezdett cseresorozat kényszerű folytatása. Minden arra utal, hogy a nagylelkű csere épp azt kívánja lehetővé tenni a tranzakció szereplői számára, hogy ne kelljen felfedezniük az esemény tranzakció-jellegét, hogy ne kelljen tudomásul venniük vagy mások előtt elismerniük azon modell létezését, mely cselekedeteiket objektíve vezérli. Az ajándékcsere olyan csere, melynek során és melynek révén leplezni igyekeznek a csere igazi lényegét, azt, hogy a csere méltányosságát számítás szavatolja. Ha igaz is, hogy az ajándékcsere igazi lényege az „adszanesze”, olyan „adsza-nesze” ez, mely igazi mivoltát nem árulhatja el(8). Épp ezért válhat a csere par excellence formájává egy olyan társadalomban, mely, Lukács György szavai szerint, tagadja „saját léte igazi talaját”, s mely, minthogy nem törődik bele, hogy a gazdasági tényeknek tisztán és sajátlagosan gazdasági értelmet tulajdonítson, csak magában való, nem pedig magáért való gazdasággal bír. Amikor következetesen kihangsúlyozzák a termelési aktusok vagy viszonyok szimbolikus jelentését, akkor elutasítják, hogy a gazdaságot gazdaságként, azaz olyan rendszerként tételezzék, melyet sajátlagos törvények irányítanak, s azt is, hogy explicit módon elismerjék olyan gazdasági célok létezését, mint az érdek vezérelte számítás, a verseny, a konkurrencia vagy a kizsákmányolás, amelyek objektíve irányítják a gazdasági cselekvést. A tények hasonló el nem ismerése figyelhető meg a termelésben. A paraszt nem hatékony hatalomként áll szemben egy idegen világgal. Alig feltárt, az emberi tevékenység által még alig érintett természet közelében él, s csak behódolhat azoknak hatalmaknak, melyek megszabályozásáról nem is álmodik. Nem meglepő hát, hogy saját cselekvését nem tartja a szó igazi értelmében vett munkának, s hogy megtagadja, hogy nyersanyagnak tekintse a mindenható természetet, melyet hiedelmei bűbájosságokkal és misztériumokkal népesítenek be, mely a szerteágazó és személytelen szentség helye, minden balszerencse és minden jótétemény forrása. A paraszt, helyes kifejezéssel szólva, nem dolgozik, hanem fáradozik. „Add a földnek verítékedet, s ő is adni fog neked”, tartja a közmondás. Azt is hallani, hogy a természet, mely ugyancsak az ajándékcsere logikájának engedelmeskedik, jótéteményeit csak azoknak nyújtja, akik fáradozásukkal adóznak neki. Mélyebben talán az is igaz, hogy a technikai cselekvés az új életre keltés szertartásának egy formája(9). Tény, hogy csak a paraszti tapasztalattól idegen kategóriák alkalmazása választja szét a mezőgazdasági tevékenység technikai és rituális oldalát. (...) A munka nem öncél, s nem is erény önmagában véve. Ami értékelendő, az nem a gazdasági célra irányuló tevékenység, hanem maga a cselekvés, gazdasági funkciójától függetlenül, s csak akkor, ha viszont társadalmi funkciója van. Aki magát valamire tartja, annak mindig kell valami elfoglaltságot keresnie. Ha semmi tennivalót nem talál, „legalább faragjon magának kanalat”. „A pásztor, ha nincs munkája, botját farigcsálja.” Aki lusta, az nem tölti be a csoporton belül neki jutó funkciót, ezzel pedig a törvényeken kívül helyezi magát, és kiteszi magát a csoportból való kiközösítésnek. A tétlenkedés, kivált, ha valaki népes család tagja, azt jelenti, hogy az ember megszegi a csoporttal szembeni kötelezettségeit, kihúzza magát a feladatok, kötelezettségek és terhek alól, melyek pedig elválaszthatatlanok a csoporthoz tartozástól. Ezért is igyekeznek olyan buzgón, hogy minél hamarabb bekapcsolják

a munkák és szolgáltatás-cserék körforgásába azt, aki – mint az emigráns vagy a beteg – hosszabb-rövidebb ideig kimaradt a mezőgazdasági tevékenységekből. A szegény családok vagy özvegyasszonyok serdülő fiaihoz így szólnak: „Menj, szegődj el valahová (sarkat) y az eke szarvát tartva, a földet túrva lesz ember belőled.” Minthogy a csoportnak joga van megkövetelni, hogy mindenki találjon magának valamilyen foglalatosságot, kötelessége is, hogy ezt, legyen bár tisztán szimbolikus elfoglaltság, mindenki számára biztosítsa. Az a gazdálkodó, aki földjein munkaalkalmat nyújt azoknak–részesbérlők, mezőgazdasági munkások, özvegyek fiainak – akiknek nincs földjük, amit műveljenek, ekéjük, amit tartsanak, fájuk, amit megnyessenek, mindenki elismerését élvezi, mert a marginális helyzetű egyéneknek lehetőséget biztosít, hogy a csoportba integrálódjanak, egyszóval, hogy emberré váljanak. Ebben az összefüggésrendszerben a foglalkozás, ami egyszerűen ilyenként jelenik meg, ha a munkát (akár kimondatlanul) termelő tevékenységként fogják fel, nem volt és nem lehetett foglalkozásként észlelhető. A családfő például magától értődőén a legidősebb családtag volt, mert munkája – saját nemében és a csoporttagokban is – azonossá vált a családfő funkciójával, aki minden egyes egyénért és az összességért felel, akinek rendeznie és szerveznie kell a munkákat, a kiadásokat és a társadalmi viszonyokat. A termelő és nem termelő munka, vagy a jövedelmező és nem jövedelmező munka közötti megkülönböztetés másodrendű fontosságú amellett az alapvető ellentét mellett, mely a társadalmi kötelezettségeit nem teljesítő henye (vagy lusta) és a társadalmi funkcióját betöltő dolgos ember között húzódik, bármi legyen is ez utóbbi erőfeszítéseinek gyümölcse. Az igazi paraszt épp arról volt megismerhető, hogy minden szabad pillanatát e kisebb munkáknak szentelte, melyek – mint a mezők elkerítése, a fák metszése, fiatal hajtások rágcsálókkal szembeni védelme, vagy a föld „megszemlélése”, felügyelet – mintegy a paraszti életművészet öncélú művészeti elemeit, l'art pour l'art-ját alkották. Minthogy nem törődtek jövedelmezőséggel és hozammal, minthogy nem nyomasztotta őket a termelékenység gondja, az erőkifejtés maga vált önmaga mércéjévé és egyben önmaga céljává is. (...) Bármily kevéssé hatékony legyen is, a paraszti tevékenység átalakítja a természetet, mégpedig úgy, hogy erőszakot tesz rajta, ezt azonban önmaga előtt is titkolnia kell. Ha akárcsak önmagának is elismerné, ez az ember és a külvilág közötti viszony átalakulását jelentené. A paraszt mély meggyőződése, hogy semmiféle eszközzel nem rendelkezik, mellyel hatékonyan befolyásolhatná jövőjét, vagy munkájának jövőjét. Ezért azután csupán saját tevékenységéért érzi magát felelősnek, nem pedig ennek sikeréért vagy kudarcáért, melyek már természeti vagy természetfeletti erőktől függenek. A munka akkor és csak akkor jelenhet meg munkaként, amikor az önmegadás, mely elválaszthatatlan a függőség érzésétől, a természettel szembeni nyílt agressziónak adja át a helyét, amely természetből már hiányzik a mágia varázsa, és csupán gazdasági dimenziójára szűkül be. Ettől fogva a mezőgazdasági tevékenység már nem adó egy szükséges rend oltárán, hanem munka: olyan tevékenység, mely a lehetséges egy másik rendjének kialakítására irányul, ami viszont csak a fennálló rend átalakításával érhető el. Amíg az erőfeszítés társadalmi funkciója és tisztán gazdasági funkciója közötti megkülönböztetés nem válik tudatossá, addig a cselekvés sem irányulhat kinyilvánított módon egy kizárólagosan gazdasági cél felé. Másként, valamennyi gazdasági eszköznek egyetlen közös cél, a pénzbeni profit érdekében való tudatos és következetes megszervezése a feltétele egy olyan gazdasági rend megjelenésének, melyet a pénznyereség megszerzésének szükségessége, e tisztán gazdasági, az erkölcsi parancsoktól teljesen független szükségesség ural(10). A világ „varázstalanítása” együtt jár azon erőfeszítés kudarcával, mely a technikai vagy rituális aktusok mágikus-mitikus sztereotipiáinak kialakításával, megkísérelte az időtartam elvarázslását, s mely megkísérelte az események időbeni lefolyását „az örökkévalóság mozgó képévé” formálni. (...) A kabil paraszt létét a mitikus-szertartásos naptár beosztásai ütemezik.

Ε kalendárium csupán az egész létet uraló mitikus ellentétpár-rendszer időrendben való kivetítése. Az ősz és tél úgy állnak szemben a tavasszal és nyárral, mint a nedves a szárazzal, a fent a lenttel, a hideg a meleggel, a bal a jobbal, a nyugat és észak a kelettel és déllel, az éj a nappallal, a hím a nősténnyel. A szántás és vetés úgy áll szemben az aratással és csépléssel, mint a szövés, a szántás megfelelője az agyagedény-égetéssel, és így tovább. Az időbeni egymásutániság szervező elve azonos azzal az elvvel, ami meghatározza a nemek közötti munkamegosztást, a nedves évszak nedves ételei és a száraz évszak száraz ételei közötti megkülönböztetést, a társadalmi élet eseményeinek, ünnepeknek, szertartásoknak, játékoknak és munkáknak a váltakozását, a tér szervezését, és oly sok más jelenséget. így két egymást követő pillanat átfordítható egy időtlen viszony két ellentétes pólusává. Ebből következőleg, a társadalmi idő, mint zenei értelemben vett forma, azaz mint egy egymásutániság elrendezése olyan rendbe, melynek lényege, hogy csak az időben valósul meg, visszavezethető logikai oppozíciók időtlen rendszerére(ll). A munkák és ünnepek kalendáriuma szervező elv (mert funkciója, hogy szervezze az időbeni egymásutániságot) és egyben összeforrasztó erő, mert szavatolja az egyéni magatartások és a mások magatartására vonatkozó elvárások viszonossági alapon történő teljesítése közötti harmóniát, így e kalendárium a csoportkohézió alapja, mert tiltja a kollektív elvárásokkal szembeni kötelességszegést és mert, ugyanakkor, a gazdasági tudományok vagy számítások segítségével kijelölt utakkal éppen ellentétes módon ugyan, de biztosítja az előrelátás képességét. A társadalmi rend mindenekelőtt ritmus, zenei tempó. A társadalmi rendhez alkalmazkodás elsősorban a ritmus tiszteletbentartása, az ütemek követése, az, hogy az ember nem tesz semmit alkalmatlan időben, szinkópában. A csoporthoz tartozás azt jelenti, hogy az egyén a nap vagy az év minden pillanatában pontosan ugyanolyan módon viselkedik, mint a csoport többi tagja. Aki szokatlan ritmust, külön utat követ, az már kizárja magát a csoportból. Gyanút keltenek mindazok, akik akkor dolgoznak, mikor mások pihennek, otthon ülnek, míg a többiek a mezőn dolgoznak, a falu utcáján sétálnak, mikor mások alszanak, kihalt utakon járnak, s lófrálnak, míg a többiek a piacon vannak. Az időbeni ritmus tiszteletbentartása tehát valóban a konformitásra szólító erkölcs egyik alapvető parancsa. Az éven belüli ütemek betartása még szigorúbban kényszerítő erejű. Túl azon, hogy a gazdasági év nagy pillanatait kollektív döntések jelölik ki, s ünnepségek és szertartások vezetik be, nincs olyan technikai vagy társadalmi tett, aminek ne lenne meg a kijelölt napja és órája. A mezőgazdasági naptár minden időszakra vonatkozóan tartalmaz ajánlásokat, tiltásokat, közmondásokat, előjeleket. Amkhalaf-nak nevezik az eredetieskedőt, aki másként tesz, mint a többiek (a khalef, megszegni, áthágni igéből), és megjegyzik, a szótövekkel játszva, hogy az amkhalaf, az késik is (mert khellef annyit tesz, mint lehagyni). Ám az idő be nem tartása nemcsak azt a parancsot szegi meg, mely tiltja a különcködést, hanem azt a parancsot is megsérti, mely megköveteli, hogy az ember alkalmazkodjon ahhoz a társadalmi rendhez, mely egyben a világ rendje is. Akár a tudományos gondolkodás, a prekapitalista ethosz is igyekszik bizonyosságot szerezni a jövőről, csak épp ellentétes utakon haladva. A tudományos előrelátás elismeri, hogy lehetséges olyan lehetőség is, mely ellentmond az általa vázolt lehetőségnek; a feltételezés alkotja meg az eseményt mint olyant, azaz valaminek a cáfolatát vagy megerősítését. Épp ellenkezőleg, a hagyományos elővigyázatosság elkerüli, hogy a világ megcáfolhassa. Dehogyis törekszik arra, hogy a jövőt uralja, csupán arra, hogy minél kisebb támadási felületet nyújtson neki. Az objektív cáfolat bekövetkeztétől való félelem, mely megrendíthetné az adott rendet és megszakíthatná a várható események sorát, arra késztet, hogy a vágyak mezejének következetes beszűkítése árán a dolgok olyan állapotához ragaszkodjanak, amit a hagyományos minták egyszerű felelevenítésével uralni képesek, és hogy módszeresen kizárják szokatlan helyzetek bekövetkezését, melyek új minták kialakítását követelnék meg. A nem vitatott hagyományhoz való ragaszkodásba az is bele tartozik, hogy az ember nem vállalja a természettel való nyílt harcot, hanem várakozásait a világra való

hatása eszközeinek gyengeségéhez igazítva keresi az egyensúlyt. Ε társadalom, mely állandóan létében fenyegetett, melynek minden energiáját a külvilággal való törékeny egyensúly fenntartására kell fordítania, melyet a megmaradás gondja nyomaszt, inkább a megőrzést választja, hogy önmagát megőrizze, mintsem azt, hogy a világ átalakítása érdekében maga is átalakuljon. A hagyományos rend csak akkor képes a fennmaradásra, ha nem a lehetséges legjobbként, hanem az egyetlen lehetségesként fogják fel, ha nem vesznek tudomást melléklehetőségekről, melyek a legszörnyűbb fenyegetést jelentik egyszerűen azzal, hogy a hagyományos rendet, melyet az emberek változtathatatlannak és szükségszerűnek tartanak, sok közül az egyik lehetségesnek, azaz önkényesnek tűntetik fel. A tradicionalizmus fennmaradásának tétje az, hogy ne vegyen tudó -mást önmagáról, hogy választott volta rejtett maradjon. Amikor elutasítja a tervezést és ezzel együtt a munkát, mint a világ megváltoztatására és az ezt szolgáló eszközök megváltoztatására irányuló akaratot, akkor ez a társadalom elzárkózik az elől, hogy történelme legyen. A munka mint a haladás akarása, vagy a forradalmi tudat olyan választásra épülnek, mely a lehetséges kimenetelek perspektíváját fogadja el, s megszünteti a természetes vagy társadalmi rendbe való passzív belenyugvást. A világ megváltoztatásának akarása feltételezi a jelennek egy racionálisan kiszámított jövő nevében való meghaladását, mely csak az adott helyzet, s még inkább az azt átalakító cselekvés átalakításával, azaz a technikák és az ezeket alkalmazó szereplők átalakításával közelíthető meg. (...) Jegyzetek 1. A piacgazdaság uralma fenekestől fordítja fel azt az értékhierarchiát, ami ebben a tradícióban megnyilvánul. Egyrészt arra késztet, hogy a piac számára tartsák fenn a legjobb minőségű termékeket, másrészt pedig olyan fogyasztási szokásokat vezet be, amelyek bőségesen igazolják, hogy miért kell felhagyni a thiji tradíciójával, és miért kell pénzjövedelem után nézni (pl. azzal, hogy a kávé lép a füge helyébe). 2. F. Simiand: „La monnaie, réalité sociale” Annales sociologiques série D, 1934, 1-86. 1., különösen 80–81. 1. 3. A. Hanoteau: Poésies populaires de la Kabylie. Párizs 1867. 193.1. lásd lábj. 4. Ε nézetnek kétségkívül etnocentrikus jellege lehet. Egyébként a birtokközösség különböző funkcióinak elemzéséről a gyarmatosítás előtti Algériában 1. Bourdieu: Sociologie de l'Algérie. Párizs 1960. 66.1. 5. Rendszeresen kellene tanulmányozni, hogy milyen differenciális hatást gyakoroltak vagy gyakorolnak a termékenységre, a vállalkozói szellemre, a városba vándorlásra a különböző örökösödési szokások és az ezekhez tartozó földelsajátítási módok. (1. H. J. Habakkuk: „Family Structure and Economie Change in Nineteenth Century Europe”. The Journal of Economic History, London, XV. 1955) 6. R. Maunier: Mélanges de sociologie nord-africaine. Párizs 1930. 171–1972.1. 7. A szövegben mindenütt az ún. „régi” frankról van szó, a jelenlegi frank ennek 100szorosa. 8. Ez az elemzés megkísérli meghaladni azt az oppozíciót, melyet egyfelől a csere megélt tapasztalataiból születő ideológiáknak foglyul eső „bőbeszédű fenomenológia”, másfelől a strukturális antropológia között állítottak fel, ahol az antropológia képes visszaadni azt a modellt, ahogyan e tapasztalatot megélik, de a modell áthatolhatatlan maradna a naiv tapasztalat, számára. „A csere hozza létre a primitív jelenséget, nem pedig azok az elkülönülő mozzanatok, amelyekre a társadalmi lét felbomlik.” (Lévi-Strauss: „Introduction à l'oeuvre de Mauss.” Sociologie et anthropologie, XXXVII, XXXIX es XLVI. 1.) A néprajztudomány feladata, hogy felépítse azt a totalitást, melyből kiindulva megérthető a szubjektív tapasztalat, azaz a társadalmi rendszer megcsonkított átélése, és a tudományos gondolkodás által felépített vagy feltárt objektív struktúra közötti egység. Csak egy, a szubjektív bizonyosság és az

objektív igazság közötti lényegi eltolódás magyarázhatja meg ugyanis, hogy az ajándékot le lehet írni, mint szolgálatok és viszontszolgálatok végtelen sorának egy mozzanatát, és ugyanakkor szabad és érdekmentes aktusként lehet átélni. 9. Az öregek botrányként, szentségtörésként, minden megcsúfolásaként írják le a mezőgazdasági hagyományok elhagyását. Ha például, amint ez mind gyakrabban megtörténik, a fiatalokra hagyják, hogy „feltárják a földet és belerejtsék az új év gazdagságát”, ez a föld megcsúfolása. „A föld nem ad többé, mert mi sem adunk neki. Fütyülünk a földre, és csak igazságos, hogy viszonzásképpen hazugsággal fizet.” 10. L. Erről: P. Bourdieu: „Le sens pratique”. Actes de la recherche en sciences sociales, 1976. No. 1. 43–86. 1. 11. Uott.

A GAZDASÁGI BEÁLLÍTOTTSÁGOK ÁTALAKULÁSÁNAK GAZDASÁGI FELTÉTELEI A gazdasági és politikai beállítottságokat csak arra a gazdasági és társadalmi helyzetre vonatkoztatva lehet megérteni, amely az objektív és közös jövő szubjektív közelítésének közvetítésével minden tapasztalatot strukturál. Ε közelítés formája, megjelenési módja és tartalma a helyzetben objektíve benne foglalt lehetőségektől függ, vagyis attól, hogy az egyes szereplők számára milyen jövő rajzolódik ki saját osztályuk objektív jövőjeként. Algériában, mint a fejlődő országok többségében, a legélesebb társadalmi választóvonal az állandó alkalmazásban álló szellemi vagy fizikai dolgozók, illetve a munkanélküliek, alkalmi munkások, napszámosok, kisegítők és árusok tömege között húzódik, ahol ez utóbbiak egymással felcserélhető helyzetek, s gyakran egymást követően egyetlen személynél is bekövetkeznek. Minden egyes gazdasági helyzetnek olyan gyakorlatok és beállítottságok rendszere felel meg, amely az e helyzetben rejlő jövő köré szerveződik. A beállítottságok e rendszerét leírhatjuk szinkronikus módon, a nekik megfelelő gazdasági és társadalmi helyzetek objektív hierarchiájaként. Felfoghatók azonban e beállítottságok egy időbeni folyamat megannyi állomásának is: ha t pillanatban az A és Β egyén (vagy társadalmi osztály) beállítottságainak rendszerét XA és XB gazdasági és társadalmi feltételek határozzák meg, akkor feltesszük, hogy a t időpontban, amikor az A egyén vagy osztály elérte az XB feltételeket, elsajátítja a t időpontban B-re jellemző magatartásokat is. Ε feltételezés esetén a különböző osztályok beállítódásai rendszerének leírása egyben a „racionalizálási” folyamat egyes állomásai leírásaként is felfogható. Bár azt a folyamatot tanulmányozzuk, ahogyan a dolgozók a tőkés rendszerhez idomulnak és az e rendszer által feltételezett és megkövetelt kategóriákat elsajátítják, természetesen nem felejtkezhetünk el arról, hogy a szóbanforgó társadalmak és kultúrák szembesülése, s az ebből adódó kulturális és társadalmi változások a legkönyörtelenebb gazdasági szükségszerűség nyomása alatt mennek végbe. Ezért teljes értelmüket nem is kaphatják meg másként, csak a gyarmati rendszerre és ennek sajátosságaira vonatkoztatva, azaz figyelembe véve azt az uralmi viszonyt, mely rákényszeríti a gyarmatosítottakra, hogy a gazdaság, sőt az életstílus dolgában is a gyarmatosító törvényét fogadják el, s lehetetlenné teszi, hogy az alávetett társadalom e tekintetben választási szabadságot gyakorolhasson. Ilyen kiindulás mellett racionalizálásként lehet leírni a gyarmatosítás által importált gazdasághoz való alkalmazkodás folyamatát anélkül, hogy el kellene felejtenünk, hogy ez a gazdaság csupán formálisan racionális, s, minthogy lényegi ellentmondásra épül, formális racionalitása csak úgy növelhető, ha veszít lényegi racionalitásából. Bizonyítottnak tekinthető, hogy a gazdasági szűkösség (szükségszerűség) nyomása önmagában elő tudja idézni a gyarmatosítás által importált gazdasági rendszernek való kényszerű alávetést, melynek tétje a fennmaradás; hogy képes előidézni a gazdasági magatartásokat hagyományosan vezérlő normák és minták összeomlását; s hogy arra is képes, hogy olyan gazdasági magatartásokat alakítson ki és tartósítson, melyek mind a prekapitalista gazdaság szelleme, mind a tőkés gazdaság logikája szerint teljesen abszurdak. Kérdés azonban, hogy e gazdasági szükség, mely képes megtörni a kulturális ellenállást és tarthatatlanná tenni a hagyományokhoz való hűséget, képes-e arra is, hogy teret adjon új gazdasági stratégiák alkotó (újra) felfedezésének és a tőkés gazdasági rendszerben ezekhez kapcsolódó éthosz önkéntes, szabadon választott elfogadásának? Ha igaz, hogy a gazdasági meghatározottságoknak enyhülniök kell ahhoz, hogy megindulhasson a gazdasági gyakorlat hatékony alávetése a „racionalizálás” parancsainak, akkor, ezek szerint, a gazdasági habitusok hirtelen vagy fokozatos átalakulása, mely, mint láttuk, olykor a gazdasági szükség nyomására következik be, mindig függ az anyagi feltételektől. Le kell-e azonban ebből vonnunk azt a következtetést, hogy ezek az átalakulások mindig és kizárólag a kényszer hatására mennek

végbe? Más szavakkal: ha a magatartások hatékony „racionalizálásának” egy minimális biztonsági szint elérése a szükséges feltétele, következik-e ebből, hogy ez elégséges feltétele egy olyan célrendszer kialakításának is, melynek csúcsán a pénzjövedelem maximálása foglal helyet? A szubproletárok, – munkanélküliek és alkalmi napszámosok, kis árusok, kisvállalatok és kiskereskedők alkalmazottai, kisegítők – sorsa a bizonytalanság: megfosztattak attól a védelemtől, melyet az ősi hagyományok korábban a legutolsó khammès-nek (részesbérlőnek) is nyújtottak, nincs olyan szakképzettségük vagy végzettségük, mely biztosíthatná számukra az olyannyira áhított biztonságot, egyik napról a másikra, a holnaptól való örökös rettegésben élnek. Ez pedig azt jelenti, hogy az a gazdasági rendszer, mely megköveteli az előrelátást, a számítást és a gazdasági viselkedés racionalizálását, tökéletesen lehetetlenné teszi számukra, hogy előre lássanak és számoljanak. „Néha egy napot dolgozom, néha négyet, de néha egész hónapban nincs munkám. Majdnem 5000 frank adósságom van. Az egyiktől kölcsönkérek, hogy a másiknak valamit megadjak, és ez örökösen így megy. Nincs szakmám, nincs képzettségem, hogyan is élhetnék meg? Kisegítő vagyok, vizet, követ hordok az építkezéshez (...) Bár csak lenne munkám! Látja, hogy hogy szorongat a világ. Ha itt nincs segédmunka, a városba megyek piaci hordárnak. Mindenhonnan kölcsönkérek (...) Reggel ötkor már talpon vagyok, aztán gyerünk... Mást sem csinálok, csak munkát keresek. Néha délben, vagy egy órakor kerülök haza és még mindig semmi (...)! Úgy is keresek, amilyen a munkám. A keresetem soha nem rendszeres, soha nem biztos. De mit lehet tenni? Átlagban körülbelül 10 000 frankot keresek. Akármit elvállalnék, hogy a családomat el tudjam tartani. (Állandó alkalmazás néküli segédmunkás, Constantine.) Ezek az emberek bármit megtennének, és tudják, hogy semmit nem tehetnek; mindenre készek, és minden meghatározottságnak kiszolgáltatottak; nincs igazi szakmájuk s ezért bármit elvállalnak. Számukra semmi nem szilárd, semmi nem biztos, semmi nem állandó. Napi időbeosztásuktól, melyben munkakeresés és alkalmi munkák váltják egymást, a heti vagy havi beosztásig, mely a foglalkoztatás esetlegességei szerint oszlik munkás és munka nélküli napokra, minden a bizonytalanság jegyében zajlik. Nincs szabályos napirendjük, állandó munkahelyük, ugyanaz a szaggatottság jellemzi az időt és a teret. Ε sorsokban, melyeket a véletlen önkénye lökdös ide-oda, semmi nem állandó, csak a munkakeresés – és ennek mindennapi kudarca. „Itt is, ott is” munkát keresnek, kölcsönt kérnek, „itt” kérnek, hogy „ott” megadják. Az egész élet az ideiglenesség jegyében zajlik. Ahogy egy Tlemcen-i utcai árus mondta: „A munkám csak jobb híján az, ami, amíg valami jobb adódik.” Rosszul alkalmazkodnak a városi világhoz, melyben szinte elveszettnek érzik magukat: létük nem épülhet a rendszeres munkára, s e munka eredményei nyújtotta biztonságra; már nem óvják őket a falusi közösség biztonságot adó hagyományai, és kénytelenek mindent egyszerre megtanulni a városról és a technikáról, új nyelvet, új fegyelmet, új fogásokat. Ezzel a háttérrel indulnak el újra meg újra, hogy elkeseredett makacsságukkal valamit kikényszerítsenek a véletlenekből, és hogy fogódzót találjanak egy számukra megfoghatatlan jelenben. A munkanélküliség a viselkedések, beállítottságok és ideológiák rendszerbe szerveződő felbomlását vonja maga után. A rendszeres munkaalkalom hiánya lehetetlenné teszi a családfő számára, hogy betöltse gazdasági funkcióját, ami társadalmi funkcióját, azaz családon belüli tekintélyét és családon kívüli becsületét veszélyezteti. A csoport létfenntartásához mindenkinek, apának, fivérnek, sógornak, olykor az asszonynak és a gyerekeknek is hozzá kell járulniok. Azt a szélsőséges helyzetet, amikor az asszony válik eltartóvá, az egyén is, a csoport is végső lesüllyedésként élik át. „Szerintem – mondja egy oráni munkanélküli – az asszonynak nem szabad dolgoznia. Ez tiltva van. De hát nem bírtuk tovább, és dolgozni kezdett.” A másik fejét rázva próbálja érzékeltetni a helyzet szörnyűségét: „Most a feleségemnek kell dolgoznia értem.” Ha ezt az állapotot már nem ideiglenesnek tekintik,

akkor az állandó függőség olykor mély demoralizálódást vált ki. Egyik-másik utcai árus végül is hivatásként kezdi tekinteni azt, ami eredetileg csak jobb híján való megoldás volt. Ugyanez történhet munkanélküliekkel. Lassanként úrrá lesz rajtuk a fatalista beletörődés, ellenállhatatlanul hozzászoknak és hozzáidomulnak a parazita léthez. Beleszoknak a munkanélküli vagy látszatmunkás „szakmába”, és ezzel elégedettek is. Passzivitásukra megannyi mentséget találnak objektív akadályokban, túlméretezett és teljesíthetetlen vágyak kovácsolásában, látszat-munkákban és látszat munkakeresésben. A kudarc biztos tudata egyre követelőbbé teszi őket. Várják a csodát, és egyre kevésbé hajlandók arra, hogy „lapátoljanak vagy csákányozzanak”. A kizsákmányolással és igazságtalansággal nem tudnak mást szembehelyezni, mint a fegyvertelenek fegyverét, a menekülést, a ravaszságot vagy cselt, a sokat emlegetett chtarát: minden eszköz jó, ha segít kibújni a kizsákmányolás alól, egy percet is ellopni a visszataszító munkától, s a legkisebb erőfeszítéssel megkeresni a mindennapit. Ezeket az embereket a szükség köti egy olyan munkafeladathoz, mely épp csak a létminimumot biztosítja számukra, s csupán egyetlen szabadságot hagy meg nekik: azt, hogy a kizsákmányolás elleni titkos lázadásukat alacsony teljesítménnyel fejezzék ki. Állandó munka nélkül nemcsak a biztos jövedelem hiányzik, hanem a kényszereknek az a rendszere is, melyek segítenének következetesen megszervezni az időt és kialakítani a konkrét elvárások rendszerét. Azok nélkül a biztos támpontok nélkül, amelyeket a rendszeres munka nyújt, nem alakulhat ki sem az érzelmi egyensúly, sem a lét talaját jelentő időbeli és térbeli keretek rendszere. Így az összefüggéstelenség uralja az egész életet. Az ember reggelente elindul munkát keresni, korábban vagy későbben, aszerint, hogy még igazán remél-e, vagy már feladta a reményt. A délelőtt folyamán építkezésről építkezésre jár, egy-egy barátot, rokont, szomszédot kérdezve. Beül a kávéházba a haverokkal iszogatni, dohányozni. Végül is a keresés válik hivatássá. A munkanélküliség és alkalmi munka megsemmisítik a hagyományokat, de nem teszik lehetővé egy racionális életviteli terv kialakítását. „Ha a mában sem vagy biztos, mondta egy Constantine-i munkanélküli, hogyan lehetsz biztos a holnapban?” Vagy, egy oráni halász szavaival: „Ha többet keresek, többet eszek, ha kevesebbet, kevesebbet eszek.” Ε két formula a szubproletár létének lényegét fejezi ki. Tevékenységük egyetlen célja a legsürgetőbb szükségletek kielégítése: „Megkeresem a darab kenyeremet, ez minden.” „Amit megkeresek, megeszem.” „Épp hogy megkeresem a gyerekeim kenyerét.” „Azért dolgozom, hogy a gyerekeim ehessenek.” Az előrelátás régi hagyományainak vége. A városlakó hasonlítani kezd ahhoz a képhez, melyet róla a hagyományos paraszt alkotott: „Amit a nappal hozott, azt az éjszaka megette...”. Olykor a megélhetés nyomasztó gondjaitól hajtva, felélednek hagyományos magatartások, melyek azonban az új közegben teljesen értelmetlenek. „Vannak ám készleteim”, mondja egy kis oráni fűszeres, aki napi 4-500 frankot keres. „Így, ha nem is keresek semmit, akkor is eszem.” A reménytelenség tradicionalizmusa ez, melyből épp úgy hiányzik a meggondolás, mint a napról napra tengődő létből. Minthogy elsősorban a fogyasztás rovására tudnak áldozatokat hozni, a szükségletek annyira meghaladják a lehetőségeket, hogy a pénzjövedelem növekedésével sem kezdenek takarékoskodni, sőt, a megtakarítás gondolata sem merül fel. Egyébként is, a napszám-fizetés, kivált az alkalmi vagy akár rendszeres napszámosok esetében, kizár minden racionalizálást. Ez a fizetési rendszer olyan apró részletekre bontja a jövedelmet, melyek azonnal elcserélhetők még aznap elfogyasztandó javakra, és ezzel ki is zárja olyan felszerelési tárgyak beszerzését, melyek hosszabb időszakra szólnak (és azalatt amortizálódnak). Szó sincs arról, hogy a jelen magatartása előre vetítené a jövőt, vagy hogy a jelen egy kiszámított és racionálisan mához kapcsolódó jövőhöz viszonyítva szerveződnék. Épp ellenkezőleg: a mát úgy élik át, hogy sem ösztönös, sem racionális szálak nem kapcsolják a holnaphoz. Az elsődleges szükségletek kielégítését sem elhalasztani, sem feláldozni nem lehet, így teljesen kizárt a célok racionális hierarchiájának kialakítása, holott a tőkés észjárás

szerint ez az ésszerű magatartást megalapozó számítás feltétele. Ha egy gazdasági lény, akire a fenti leírás ráillik, hirtelen egy teljesen racionalizált gazdasági és társadalmi világ közepén találná magát, ugyancsak rövid életű lenne. Valójában az afrikai és dél-amerikai városok peremén létezik egy gazdaság, ami mintegy szigetelőként, ütközőként működik a szubproletáriátus és a modern világ között. Ε gazdaság alaptörvénye pedig – úgy látszik – az egyéni viselkedéseket szabályozó törvény, vagyis az előrelátás és kiszámíthatóság hiánya. A legszegényebbek és legelesettebbek itt egy sor olyan védelmet találnak, melyek segítségével kialakíthatnak valamiféle törékeny egyensúlyt, habár a legalacsonyabb szinten és minden számítás nélkül. Ilyen védelmet jelent rokonok és szomszédok egymást segítése természetben vagy pénzben, a munkakeresés vagy munkanélküliség idején. Olykor munkát vagy lakást nyújtanak egymásnak, egy zugot vagy közös konyhát, ami a legnyomorultabbak megélhetését biztosítja. A becsületszóra adott kölcsön is ide tartozik, s az, hogy ha több keresetből fedeznek egy közös kiadást, akkor valamennyire ellensúlyozni tudják a jövedelmek rendszertelenségét és alacsony színvonalát. Minthogy a legcsekélyebb mértékben sem uralják a jelent, ami pedig feltétele lenne a jövőre irányuló tudatos erőfeszítések kibontakozásának, ezek az emberek képtelenek valamilyen élet-tervnek, előrelátott vagy előrevetített célok összefüggő és hierarchizált rendszerének a kidolgozására, mely egységbe fogná a jelenbeli viselkedéseket és a jövőt, melynek előkészítésén dolgoznak. Minthogy teljesen értetlenül állnak a világban, mely megtagadja tőlük a holnapot, csak álmodhatnak egy olyan jövőről, melyben minden lehetséges, mert a mindennapi életet szabályozó gazdasági és társadalmi törvények ott nem működnek. A munkanélküli a maga számára legfeljebb valami „jó munkát”, szakképzettség segítségével megszerezhető állandó foglalkozást tud elképzelni, de fia számára „szép mesterségről”, ahogy egyikük mondja „álomszerű foglalkozásról” ábrándozik, mint az ügyvédé vagy orvosé. Két egymást váltó és egymást kizáró tudat működik, egyik a jelenre, másik a jövőre irányulván. A beszéd gyakran szaggatott, az álombeli lebegést a káprázatokat szétzúzó jelenbe való visszazuhanás követi. Bizonyos valószínűségi küszöbön innen csak a csodához lehet folyamodni, a csodavárás pedig épp azoknak a jövőszemlélete, akiknek nincsen jövőjük. A bizonytalanságot és nyomort megkettőzi mindazon biztosítékok eltűnése, melyeket a paraszti társadalom biztonságos hagyományai nyújtottak a közös bölcsesség által diktált és fenntartott szokásos előrelátás révén, mely a maga időbeni támpontjaira és kereteire támaszkodván valóban lehetővé tett bizonyos fajta előrelátást. Eltűntek egyébként azok a biztosítékok is, amelyeket a vallás nyújtott annak révén, hogy a gyakorlatokat és képzeteket egységes elvek szerint szervezte. A városi proletár és szubproletár kiszakadt abból a társadalmi környezetből, melyben egész élete, így vallási élete is folyt. Ezzel kikerült abból a vallásos atmoszférából, amely az egész kollektív életből áradt, és gyökeresen új problémákkal került szembe az amúgy is nehéz új feltételek között. Ilyen körülmények között nem marad számára más választás, mint a közöny vagy a babona, a hivatalos jámborság, értelmüket vesztett gesztusok sora, melyeket passzívan és mechanikusan hajt végre, amikor meggyőződés nélkül veti alá magát egy értelmevesztett hagyománynak. Az elvándorlást követő szakítás a hagyománnyal, a kollektív nyomás gyengülése a városi élet anonimitásában, a teljes egészében profán célokat követő technizált társadalommal való találkozás, az iskola explicit vagy burkoltan terjedő tanításai mind olyan befolyást jelentenek, ami az értékek valóságos forradalmát idézi elő, és elpusztítja a talajt, melyből a hagyományos vallásosság táplálkozik. A szubproletárok, föld nélküli parasztok, mezőgazdasági munkások, munkanélküliek, napszámosok és segédmunkások nélkülözik azt az anyagi és pszichológiai támaszt, amit a paraszti társadalom viszonyainak hálója, az emigráció által immár felmorzsolt rokoni csoportok jelentettek. Túlságosan gyámoltalanok ahhoz, hogy következetesen tudatosítsák

magukban saját helyzetüket, és hogy egy közös szándékkal fogják át az eltűrt jelent és az óhajtott jövőt. Ők az örökké megrövidítettek, akiket állandó bizonytalanságuk hoz olyan helyzetbe, hogy azonnali kielégülést reméljenek és várják a csodát, mely ebből a helyzetből kiszabadítja őket. Készek tehát befogadni minden eszkatológikus próféciát, ha az, szakítva a mindennapi rutinnal, s akár a társadalom radikális átalakításának árán is, ismét helyet ígér nekik a világban, azaz anyagi biztonságot és egy új társadalmi közeg nyújtotta emberi biztonságérzetet. Az objektív jövőjétől megfosztott osztály jövőképe nem is lehet más, mint a forradalmi millenarizmus és a mágiára épülő utópia. A dolgozók tehát világosan két csoportra oszlanak: a biztos helyzetben levőkre, akik mindenre készek, hogy ezt a helyzetüket megőrizzék, és a bizonytalan helyzetben levőkre, akik mindenre készek, hogy e bizonytalanságból megszabaduljanak. Ezt az alapvető tényt feltétlenül tekintetbe kell venni, ha meg akarjuk érteni, hogy miért gyakorol olyan ellenállhatatlan vonzerőt a legkisemmizettebb rétegekre az értelmiségi hivatások stabilitása, illetve, ezzel összefüggésben, az ide való eljutást lehetővé tévő szaktudás és képzettség. Egyébként az őr, éjjeliőr, küldönc vagy kapus is a maguk módján „álombeli foglalkozások”, nemcsak azért, mert nem túl fárasztóak, hanem azért is, mert a legbiztosabbak azok közül, amelyek szakma, képzettség és tőke hiányában egyáltalán elérhetőek. A szakképzetlen munkások, kishivatalnokok, kisiparosok és kiskereskedők nagy többségénél a stabilitás iránti vágy olyan formát ölt, hogy – az egyszerű foglalkozással szemben – igazi szakmát szeretnének, ahol a felvételt és elbocsátást, előléptetést és nyugdíjazást szavatolják és szabályozzák, ahol védelmet nyújtanak a gátlástalan konkurrencia ellen, és ahol tényleg alkalmazzák is a higiéniára és biztonságra, munkaidőre, szakképzettségre vagy keresetre vonatkozó szabályzatokat. A közhivatali állást – sok szempont egyesítésével – szakmai paradicsomnak vélik, mert – a szakszervezeti ellenőrzés hiánya ellenére – nyújt némi biztosítékot az önkény ellen és, főként, biztonságot szavatol, nem annyira a jövedelmek szintje, mint rendszeressége révén. A stabil állás együtt járhat a vágyak együttesének átalakulásával, de nem vonja szükségképpen maga után a gazdasági tevékenység céljainak megújítását, azaz e célok többnyire továbbra is a közvetlen igények kielégítését szolgálják. Az állandó munkások túlnyomó többségének az a fő ambíciója, hogy „ne kelljen számolnia” azaz, hogy adósság és takarékoskodás nélkül élhessen. Amint lehet, felhagynak a becsületszóra kért hitellel, ami annak idején a legelesettebbek számára megteremtette a vágyak és lehetőségek közötti ingatag egyensúlyt. A magatartásokat továbbra is a biztonság maximálására törekvő elv irányítja, a vágyak pedig kezdenek – jól-rosszul – a rendelkezésre álló eszközökhöz igazodni. A strukturális munkanélküliség viszonyai között azok is állandóan fenyegetve érzik biztonságukat, akik stabil álláshoz jutottak, és önmagukat kiváltságosnak tekintik. A jövedelem maximálásra irányuló szándék, ha egyáltalán kialakul, a munkapiac objektív feltételeibe ütközik, mely feltételek nem nyújtanak módot az erőfeszítések jövedelmező növelésére. Felháborítónak tartják, hogy egy egyedülálló férfi annyit keressen, mint egy házasember, dühösek az álláshalmozásra és az európai nők munkavállalására. Sokak számára felfoghatatlan, hogy munkaidejük és erőkifejtésük kvantifikálható, és így, amikor felbecsülik, hogy mennyi bért érdemelnének, nem munkájukat vagy képzettségüket, hanem szükségleteiket veszik alapul. Eközben azonban a vélemények kezdenek rendszereződni: a vágyott és ténylegesen elért szint közötti távolság lassan szűkül, mert a remények mérséklődnek és mert a tényleges lehetőségek bővülnek. Ugyané folyamat során a követelések is reálisabbakká válnak. Az ipar fejletlensége miatt a munkáselit szűk kört jelent. Ók azonban élvezik a modern gazdaság előnyeit, a családi pótlékot, előléptetést, nyugdíjat, modern lakást, a gyerekek iskoláztatását,;a „stabil” munkahelyhez tartozó megannyi privilégiumot, amelyek nem léteznek sem a szubproletariátus, sem a tradicionális szektor felproletárjai számára. Kérdés,

hogy ezek a körülmények, az előnyökhöz ragaszkodás, a demonstrációs hatás nyomán kialakuló „fertőző” szükségletek mennyire akadályozzák, illetve megakadályozzák-e egy forradalmi tudat kialakulását? A valóság az, hogy ez az egyetlen csoport, melynek vágyai és követelései már összefüggő rendszert alkotnak, mely képes belehelyezkedni a számítás és előrelátás logikájába, részben, mert létfeltételei ezt már lehetővé teszik, s részben, mert szakmája gyakorlása során a haladáshoz kapcsolódó és racionális beállítottságokat sajátított el. Épp ezért, csak az ide tartozó egyének képesek arra, hogy létüket következetes és realista módon a kollektív jövő szempontjából gondolják el, s hogy tudatosan vállalják a forradalmi cselekvéssel szükségképpen együtt járó lemondásokat és áldozatokat. Végül az is igaz, hogy valamennyi dolgozó közül csak a proletárok azok, akik hozzászoktak, hogy racionális követeléseket fogadjanak el, s akik éppen mindennapi munkájuk jellege folytán realista beállítottságúak – és így ők esnek legkevésbé áldozatul a demagógia csábításának. A 60-80 000 frank közötti kereseti szint elérésével bekövetkezik a magatartások általános átalakulása. Ennek kulcsa a jövőhöz való új viszony kialakulásában keresendő, ténye pedig egy sor olyan objektív jelben érhető tetten, mint a jövedelemforrások szaporítása, olyan törekvés megjelenése, hogy a jövedelmet további erőfeszítés nélkül növeljék, vagy az a pusztán demográfiainak tűnő tény, hogy az egy házas nőre jutó élve született gyerekek száma szabályosan emelkedik a jövedelemmel a 80 000 frankos szintig, hogy azután nagyon erőteljesen csökkenni kezdjen. Úgy tűnik tehát, hogy ha elérik azt a jövedelmi szintet, amelyen már megszűnik a létfenntartás nyomasztó gondja és ki lehet elégíteni az alapvető szükségleteket, ez mintegy feltétele annak, hogy a gazdasági egyén kiszakíthassa magát a legdurvább gazdasági determinizmusok szorításából, és egy, még nem létező jövő felé induljon el abból a mából, melybe korábban a közvetlen kielégítést igénylő szükségletek nyomása bezárta. A jövő feletti uralom megszerzésére irányuló szándék csak akkor ölthet testet valóságos cselekvésben, ha adottak azok a feltételek, melyek mellett legalábbis minimális esély van a cselekvés sikerére. Amíg e feltételek hiányoznak, addig az egyetlen lehetséges magatartás a kényszerű tradicionalizmus, ami sarkalatosán különbözik a hagyományokkal való azonosulástól, hiszen a kényszerű tradicionalizmusban már kialakult annak a tudata, hogy másként is lehetne cselekedni, de annak is, hogy ezt a lehetőséget lehetetlen valóra váltani. A beállítottságok és ideológiák rendszerének átstrukturálódása tehát kétségkívül anyagi életfeltételek döntő átalakulásához, ez pedig a szakképzettség és iskolai végzettség szintnövekedéséhez kapcsolódik. Mégsem állítható, hogy egyszerűen az (anyagi) szükségszerűség terméke lenne. A beállítottságok és ideológiák átstrukturálódása feltételezi, hogy minden egyes egyén kézbeveszi saját életét, és saját számlájára eredeti módon valamilyen rendszerezést hajt végre, hiszen magatartását minden egyes területen mintegy újra kell alkotnia. Az előrelátás és számítás szelleméhez való alkalmazkodás és asszimilálódás foka egyenes arányban áll azzal, hogy milyen mértékben integrálódott az egyén ahhoz a gazdasági és társadalmi rendhez, melyet az előreláthatóság és kiszámíthatóság határoznak meg. Az integráció fokának legbiztosabb és legtöbb jelentést hordozó jelzései pedig a kétnyelvűség foka és az iskolázottság szintje. (...) Az esetek többségében valóban a szakképzettség és iskolai végzettség nyújtják a legfontosabb eszközt ahhoz, hogy az előrelátásra és számításra épülő magatartás kialakulásának minimális reménye legyen a sikerre (állandó, előmenetellel kecsegtető állásra, elégséges jövedelemre stb.). Ez tehát szükséges feltétel, s minthogy ugyanakkor azokat az intellektuális eszközöket is biztosítja, amelyek a magatartás racionalizálásához nélkülözhetetlenek, egyben elégséges feltétel is. Ahhoz tehát, hogy az ember tulajdon létét hatékonyan alárendelhesse az előrelátásnak és számításnak, az látszik szükségesnek, hogy léte bekerüljön az előrelátás és számítás illetékességi körébe. Csak azok vállalkozhatnak arra, hogy jövőjüket uralják, akiknek, mint mondani szokás, van jövőjük.

A gyakorlatok átstrukturálása azért ölthet rendszerezett formát, mert a racionális cselekvés valamennyi elemében, a születésszabályozásban, megtakarításban, a gyerekek iskoláztatására törekvésben közös az, hogy egy számított jövőre vonatkoztatást tételeznek fel, azaz strukturális szempontból vonzzák egymást. Amíg például az ember annyira sem ura a jelennek, hogy a jövő feletti uralom gondolata egyáltalán felmerülhessen, addig a természetes termékenységre kell hagyatkoznia, hiszen ez az egyetlen eszköz, hogy jövőjét jól-rosszul biztosítsa. Még az is feltételezhető, hogy az a hagyományos ideológia, mely a gyermekeket, főként a fiúkat, védelemnek és dicsőségnek tartja, válságperiódusokban, azaz ha a korábbi biztosítékok eltűnnek, felerősödik, hiszen ha az ember gyerekekkel veszi magát körül, akkor egyben védelem is övezi. A szülések halasztása (korlátozása) épp ellenkezőleg, azt jelenti, hogy az ember feláldozza a jelent a jövőért, hogy nem hagyatkozik egyszerűen a dolgok természetes folyására, hanem egy számított jövő függvényében befolyásolja a jelent. A magatartások átstrukturálódása egyébként csak viszonylag magas jövedelmi szinten jelenik meg, s nem követi azonnal a biztonsági küszöb elérését. Ennek magyarázata az új életmód rendszert alkotó jellegében keresendő. Ennek következtében ugyanis az áttérés csak ugrásszerűen hajtható végre, amikor már együtt van a gazdasági és kulturális beállítottságok átalakításának minden gazdasági és kulturális feltétele: azok az egyének vagy családok ugyanis, amelyek képtelenek felépíteni a szükséges feltételek teljes rendszerét és egyetlen ponton próbálják meg áttörni a két életmód közötti választóvonalat, szinte feloldhatatlan ellentmondásokba ütköznek. (...)

REKONVERZIÓS STRATÉGIÁK A TÁRSADALMI OSZTÁLYOK ÉS AZ OKTATÁSI RENDSZER Az újratermelés azon stratégiái, amelyek révén a tőkével rendelkező osztályok vagy osztályfrakciók ösztönösen vagy tudatosan úgy őrzik vagy úgy javítják az osztályviszonyok struktúrájában elfoglalt pozíciójukat, hogy közben megőrzik vagy növelik tőkéjüket, nos, ezek a stratégiák olyan rendszert alkotnak, amely valóban rendszerként működik és alakul át. Ε stratégiákat ugyanis egyetlen elv szervezi és hozza létre, éspedig a jövővel kapcsolatos beállítottság (diszpozíció), amelyet viszont a csoport reprodukciójának objektív esélyei, vagyis a csoport objektív jövője alakít ki. A stratégiák elsősorban a reprodukálandó tőke mennyiségétől és szerkezetétől függenek, vagyis a csoport által birtokolt gazdasági, kulturális és társadalmi tőke jelenlegi és potenciális mennyiségétől, illetve attól, mekkora e különböző tőkék aránya a teljes vagyon struktúráján belül. Másodsorban az intézményesített vagy nem intézményesített reprodukciós eszközök rendszerének állapotától függnek, amely viszont az osztályok közti erőviszonyok állapotának függvénye. Ha e tényezők bármelyike megváltozik, ez a reprodukciós stratégiák rendszerének átstrukturálódását vonja maga után. Ennek során a birtokolt tőkefajtákat olyan más tőkefajtákra váltják át, amelyek a reprodukciós eszközök adott rendszerében könnyebben hozzáférhetők, kifizetődőbbek. A stratégiák átstrukturálódása így tendenciaszerűen a vagyon struktúrájának átalakulását is meghatározza. Ε modell logikája szerint az iskolai robbanás (amelyet többnyire közvetlenül a technológiai változásokkal és az ezt kísérő, képzett munkaerő iránti igény növekedésével szoktak magyarázni) annak következménye, hogy teljesen átalakultak az iskolai intézmény funkciói, azaz megváltozott az oktatási rendszer és az osztályviszonyok struktúrája közti viszony. Az átalakulás lényege, vagy legalábbis kiváltó oka a gazdasági tőke tekintetében leggazdagabb felső- és középosztályhoz tartozó frakciók reprodukciós stratégiai rendszerének átalakulása. Megállapítható ugyanis, hogy az újratermelési eszközök (s különösen az örökösödési szokások) rendszerének, valamint a gazdasági profit elsajátítási módjának egymással párhuzamos átalakulása indította el azt a folyamatot, melynek során az uralkodó osztály és a középpolgárság azon frakciói, amelyek korábban a gazdasági tőke közvetlen átadásával biztosították helyzetük reprodukcióját, egyre intenzívebben használják az oktatási rendszert (1). Következésképp ez az átalakulás indította el és tartja fenn az iskolai címek inflációs folyamatát is, ami arra kényszerít minden osztályt és minden osztályfrakciót (kezdve azokon, amelyek korábban is leginkább igénybe vették az iskolát), hogy egyre erőteljesebben igényeljék az iskola szolgálatait. A VÁLLALATI MEZŐ ÁTALAKULÁSA Az uralkodó osztály – s különösen ennek uralkodó frakciója, mely az ipari és kereskedelmi intézmények feletti hatalmat gyakorolja – számos rendszert alkotó átalakuláson ment keresztül. Ezek egyik fontos oldala, hogy megváltozott e csoportok viszonya az oktatási rendszerhez. Az uralkodó osztályt érintő átalakulások párhuzamosak a gazdasági mező struktúrájának, következésképp a vállalatok struktúrájának az átalakulásával, pontosabban azzal, hogy megváltozott a viszony a családi vállalkozások (háztartás) valamint az ipari és kereskedelmi vállalkozások között. Ezekből a gyakorta megfigyelt változásokból egyrészt a gazdasági egységek típusainak szaporodását kell kiemelnünk, azaz az egyéni vállalkozások számának csökkenését, új típusú jogi személyek, mint például az ún. „közös érdekcsoport”, megjelenését, a magánszektor és az állami szektor határán elhelyezkedő társulások megsokszorozódását. Másrészt említést érdemel az, hogy az elemi gazdasági egységek között egyre változatosabb és egyre bonyolultabb viszonyok alakulnak ki. A hagyományos gazdasági mezőt a független vállalkozások közötti piaci konkurrenciaviszonyok jellemezték, amely viszonyok ma újabbakkal egészülnek ki. Ilyenek az egyazon cég különböző vállalatai közti adminisztratív viszonyok; a formálisan független, de egymással bonyolult pénzügyi

kapcsolatban levő vállalkozások közti uralmi viszonyok; „személyi kapcsolatok” olyan vállalatok között, amelyek különböző cégekhez tartoznak, s amelyek között nincsen pénzügyi kapcsolat, de amelyek igazgatói tanácsainak közös tagja van; s végül az a piac feletti uralom, amely lehetővé teszi egy (integrált) nagyvállalat számára, hogy gyakorlatilag bürokratikus jellegű ellenőrzést gyakoroljon a kisvállalkozók felett, akiktől vásárol (2). A gazdasági mező struktúrájának ez az átalakulása, amely párhuzamos a vállalatok struktúrájának átalakulásával, tendenciaszerűen növeli a cégek közötti tényleges függőséget, s így, Durkheim kifejezésével, az „azonos típusú” vállalatok (és vállalkozók) közti régi mechanikus szolidaritást organikus típusú szolidaritás váltja fel, amely az érdekek kölcsönösségén, s annak a hatalomnak a – legalábbis viszonylagos – felaprózódásán alapszik, amelyet a bonyolult (s gyakran körkörös) uralmi hálózat hoz létre. Anélkül, hogy elfogadnánk a „burkolt hatalom” illúzióját, ami az „állam tevékenységében” látja a gazdasági élet működésének elvét, az adminisztratív tevékenységet olyan mutatónak tartjuk, amely kiválóan jelzi az uralkodó osztály uralkodó frakcióinak gazdasági stratégiáit. A Terv tárgyalások és alkudozások nyomán fejezi ki a különböző hatalmi csoportok és az uralkodó osztály különböző frakciói közötti erőviszonyokat, s a hivatalos jellegéből adódó hatékonyságot biztosítja különböző csoportérdekeknek és az úgynevezett „piaci tendenciáknak” (amelyek maguk is ellentétes érdekek közötti konfliktusok termékei). A tervezés, úgy látszik, lényege szerint csak kísér, megelőz vagy felerősít olyan folyamatokat, mint a külső konkurrencia felerősödését kísérő belső konkurrenciaharc növekedése, ami a protekcionizmusról való lemondást, illetve mindazon védekező stratégiák feladását kíséri, amelyek révén a francia burzsoázia pozícióját megőrizni igyekezett (3). A gazdasági mező átstrukturálódásának folyamatát a gazdasági kapcsolatoknak és a vállalatok működésének növekvő bürokratizálódása kísérte. A családi vállalat tulajdonosa nem tartott fenn pénzügyi kapcsolatokat más vállalatokkal, és nem kapott semmilyen állami segítséget. így senki nem is ellenőrizte, s ezért könnyen hajlott arra, „hogy a vállalat pénzügyeit összekeverje a családi pénzügyekkel”. Ebben a szervezettípusban, ahol a hatalom inkább egyénekhez, mint pozíciókhoz kötődik, az intézményesített tekintély átruházása szinte teljesen ismeretlen; a vezetést gyakorló csoporton belüli hierarchiák önkényes és ingatag jellegét csak az a szokásjog korlátozza, ami a „vállalati légkörben” és a „főnökről” alkotott képben ölt testet; végül a munkaerőfelvétel racionális és elvont kritériumai (például a diploma) gyakorlatilag nem léteznek. Az új szervezettípus viszont azon a megkülönböztetésen alapszik, amely elválasztja az intézményes pozíciókat (ezek rendszere alkotja a vállalat szervezetét) azoktól az egyénektől, akik, gyakran meghatározott időre, elfoglalják ezeket a viszonylag specializált és sajátos megbízatáshoz kötött, hierarchizált pozíciókat. Ε pozíciókat formálisan meghatározott viszonyok kapcsolják össze és olyan transzmissziós csatornák és racionalizált eljárások (szabályzatok, írásos utasítások) segítségével kommunikálnak egymással, amelyek lehetővé teszik a felelősségek funkcionális megosztását, a funkciók körvonalazását és hie-rarchizálását, valamint a döntések racionalizálását. Ilyenformán a gazdasági mező átalakulását a vállalati struktúra átalakulása kíséri, ez pedig a vezető pozícióban levő személyzetnek és az általa betöltött funkcióknak, vagyis a vállalat hatalmi struktúrájának a sajátosságait alakítja át. A vállalatok bürokratizálódása, valamint a pozíciók és a hozzájuk tartozó funkciók sajátosságának a racionalizálása, a személyzet képzésének, toborzásának és előléptetésének elszemélytelenedését és racionalizálódását hozta magával. Ma már ezeknél az eljárásoknál legalább akkora szerepet játszik a hivatalos címek figyelembevétele, mint a személyi jellemzők és egyéni tulajdonságok komplex és intiutív („egyéni beszélgetésre építő”) vagy kvázi racionalizált (teszteket használó) értékelése. A családi vállalkozásnak – amelyet, részben legalábbis, a tulajdonosok irányítottak – nem volt szüksége semmiféle formális kritériumra a vezetők megválasztásában, mert az üzem feletti tulajdonjog és/vagy a tulajdonos családhoz való tartozás már önmagában garantálta a

társadalmilag szükségesnek ítélt tulajdonságok (például a „komolyság” vagy a „tekintély”), valamint az üzem igazgatásához nélkülözhetetlen szimbolikus tőke (vagyis a személyes kapcsolatok) meglétét: miközben a család biztosította önmaga reprodukcióját, egyben az üzem vezetéséhez szükséges társadalmi (és gyakran technikai) szakértelemmel rendelkező személyzet utánpótlásáról is gondoskodott. Az individual possessory holding-ok (egyéni tulajdonban levő vállalatok) power system-mé (hatalmi rendszerré), való átalakulásának tendenciája hasznavehetetlenné teszi azokat az eszközöket, amelyek révén a vállalat korábban biztosította magának a szükséges tulajdonságokkal és kiváltképpen a megfelelő osztályhabitussal rendelkező vezető személyzetet (4). Most úgy tűnik, mintha egy iskolai cím, és kivált valamilyen „nagy iskola” diplomája (amely hovatovább szükséges, ha nem is elégséges feltétele a gazdasági hatalmi pozíciók megszerzésének), valamiféle komplex jelzés lenne, ami – mint a rendszer egy másik állapotában a tulajdonosi jogcím – garantálja azon tulajdonságok és erények meglétét, amelyek nélkülözhetetlenek az egyesült nagyvállalatok vezetői számára, ha hatalmi pozíciót akarnak elfoglalni a vállalat szervezetében. Kétségtelen, hogy a „nagy iskolákban” nyújtott képzés legalább egyik lépcsőfok ama technikai szakértelem elsajátításához, amelyet a vállalat adminisztratív irányítása megkövetel, még ha csak annyiban is, hogy olyan értelmi képességekkel ruházza fel az egyéneket, amelyek azokra a területekre is átvihetők, amelyek közvetlenül nem tárgyai az oktatásnak. Ám az a szelekció és felkészítés, amelyet a vezetőképző „nagy iskolák” szerveznek meg, sokkal jobban megfelel a modern vállalatok elvárásainak, mint a hagyományos családi nevelés. A hatalom ezen iskolái egyrészt, az általuk végrehajtott szelekció révén, diákjaik legalább egy jelentős hányadát az uralkodó osztály uralkodó frakcióiból toborozzák (a gyáriparosok, a magánszektorban dolgozó káderek és a magas-beosztású közhivatalnokok köréből), olyan kiterjedt viszony -hálózathoz juttatják őket, amely megkönnyíti az uralkodó osztályba való integrálódásukat (és, ezzel párhuzamosan, az uralkodó osztály integrációját); bevezetik őket azoknak a szabályoknak és törvényeknek az ismeretébe, amelyek a gazdasági mező működését irányítják, és olyan tulajdonságokkal ruházzák fel őket, mint a tekintély tartás és a hierarchia tisztelete. Mindezzel a „hatalom iskolái” megkettőzik és megerősítik azokat az osztálykészségeket, amelyeket a családi nevelés oldott módon adott át. Egyben ezeket a készségeket hozzáigazítják a modern vállalatigazgatás követelményeihez és legitimálják is, mégpedig oly módon, hogy vagy beolvasztják egy tudományos, illetve technikai szakértelembe, vagy e szakértelem pótszerévé avatják. A HATALMI POZÍCIÓK ÉS A POZÍCIÓK TULAJDONOSAINAK ÁTALAKULÁSA Kétségkívül el kell kerülnünk azt a legtipikusabb tévedést, ami az „elittel” foglalkozó kutatások zömét jellemzi. Ε kutatások nem tesznek különbséget azon tulajdonságok között, amelyeket valamely pozíció objektív értelemben megkövetel esetleges elfoglalóitól, s amelyek a mező struktúrájának termékei, valamint azok között a szociológiailag kialakított tulajdonságok között, amelyek segítségével az e pozíciókért egymással versengő szereplőket leírják. így azután felcserélik a gazdasági pozíció-mező struktúrájának, illetve e pozíciók átalakulásának elemzését e pozíciók elfoglalóinak, valamint jellemző tulajdonságaik átalakulásának tipológiai leírásával. Ezzel azonban a vállalati kisajátítás módjának átalakulását arra korlátozzák, hogy a manager lépett a tulajdonos (owner) helyébe, s ez utóbbi maga is egyszerű stock-and-bond-owner-ré (részvényessé) alakult. Még ekkor is igaz, hogy a szereplők társadalmi és iskolai jellemzőinek átalakulását úgy is tekinthetjük, hogy ezek (statisztikailag viszonylag könnyen kidolgozható mutatók révén) jelzik a pozíciók struktúrájának átalakulásait. A vállalatok közötti tényleges és jog szerinti kölcsönös függőség növekedését és az ezzel párhuzamos bürokratizálódást a vállalatok újratermelési módjának átalakulása kíséri. Másként kifejezve, a gazdasági mező struktúrájának és a profit elsajátítási módjának változásai – többek között – abban a tényben fejeződnek ki, hogy a szelekció és a vállalati előléptetés egyre inkább az iskolai címeken és az iskolai kooptáláson nyugszik (5).

A háromszáz legnagyobb francia nagyvállalat vezetői (e vállalatok hierarchiáját tőkéjük jelentősége szerint állapítottuk meg) 1972-ben annál gyakrabban rendelkeztek valamilyen diplomával, minél nagyobb volt az általuk vezetett vállalat. Azoknak a hányada, akik semmiféle felsőoktatási diplomával sem rendelkeznek (akár azért, mert csak általános iskolai és középfokú tanulmányokat végeztek, akár azért, mert csak az érettségit sikerült megszerezniük, akár mert csak megemlítették, de minden konkrétum nélkül, hogy jártak egyetemre), a 100 legnagyobb vállalatnál 12,5%, a második és harmadik százas csoportba tartozó üzemek vezetői esetében 19, illetve 24% volt. A továbbiakban számos adat és táblázat ábrázolja, hogy e nagyvállalatoknál annál nagyobb az összes diplomáson belül a „nagy iskolákban” és jogi karon végzettek aránya – a bölcsész-diplomásokhoz képest –, minél fontosabb a vállalat; hogy a tulajdonosok fiai valamivel kisebb arányban szereznek diplomát, mint a nem tulajdonosi származású managerek; hogy a vállalati mezőn belüli nagyobb változatosság új képzési formákat hívott életre; hogy az utóbbiakból kikerülő új típusú nyelvet tudó, az expanzióban érdekelt vezetők az átlagnál gyakrabban kerülnek a nem hagyományos posztokra, pl. multinacionális vállalatokhoz; hogy összefüggés van a képzettségek alakulása és a között ahogyan a gazdasági és nem gazdasági mezők közötti viszony változik. A gazdasági mező uralmi pozícióit elfoglaló egyének bérezési módjának átalakulása valószínűleg az egyik legfontosabb közvetítés a gazdasági mező megváltozott struktúrája, és az uralkodó osztály uralkodó frakcióihoz tartozó családok megváltozott reprodukciós stratégiái között. Minden jel szerint a vállalati apparátus növekedése, amelynek egyenes következménye a magas fizetésű káderek számának emelkedése, csökkenti a gazdasági tőkejövedelemnek azt a részét, amelyet a tulajdonosi jogcímmel rendelkezők közvetlenül, profit vagy járadék formájában kapnak kézhez, s ugyanakkor, áttételes módon, változást hoz a gazdasági tőkéből származó profit kisajátítási eszközeiben. A vállalatok bürokratizálódása valóban növeli a tőkéből származó profitnak ezt a hányadát, amit fizetés formájában vesznek fel azok a káderek, akik a vállalati apparátust ellenőrzik (és akik ennek működéséről a tulajdonosokat tájékoztatják). Ha meg akarjuk érteni ezt a folyamatot, amelyet a bürokratizálódás fogalma csak jelez, minden esetben elemeznünk kellene a vállalati mező struktúráját, mint olyan helyet, ahol összecsapnak a tulajdonos jogosítványokkal rendelkező stratégiái a káderek stratégiáival. A káderek érdekei annyiban eshetnek egybe a cég terjeszkedésének érdekeivel, amennyiben a tőketulajdonosok számára így bizonyítható legjobban, miért jogos a káderek fizetésemelése és hatalmuk megerősítése. Látnivaló, hogy e hipotézis szerint a cég terjeszkedése (amely növeli azoknak a vezetőknek a számát, akik a vállalat profitjából veszik le bérüket, és akik csoportérdekeiknél fogva törekszenek arra, hogy növeljék a vállalat nagyságát, és, ezzel párhuzamosan, az adminisztratív apparátus méreteit, vagyis a káderek számát) tendenciájában önműködő folyamat formáját ölti magára, amelynek következményeként már nem a járadék, hanem a fizetés (és a készpénzben felvett profit) lesz az uralkodó osztály uralkodó frakciójának uralkodó fizetési módja. A tőke-jövedelem ezen új formájának egyik fontos előnye elleplező ereje. Ezt a hatást a klasszikus gazdaságtantól örökölt fogalomrendszer (járadék, bér, profit stb.) szerinti osztályozás merevsége hozta létre, együtt a „közszolgálat technokrata-meritokrata” ideológiának átütő hatásával, ami az iskolai legitimációhoz kapcsolódik. Ez a fejlemény a gazdasági tőkéből származó profit kisajátításának korábbi eszközét, a tulajdonosi címet, fokozatosan az iskolai címmel váltja fel. Ε logika szerint kell értelmeznünk a diplomával igazolt kulturális tőke rentabilitásának növekedését, amely a legláthaíóbb következménye annak, hogy megváltozott a tőke-jövedelem megszerzési módja, azzal párhuzamosan, ahogyan megváltozott az a mód is, amellyel az uralkodó osztály elsajátítja a gazdasági mezőt. Ahogyan növekszik az iskolai címek jelentősége azoknak a kritériumoknak a rendszerében, amelyek szerint a vezetőket kiválasztják, úgy válik egyre inkább az iskolai cím a társadalmi osztályok mezője és gazdasági mező közötti fő közvetítővé.

AZ URALKODÁS STRUKTURÁLIS MÓDJA Az owner és a manager közti szubsztancialista oppozíciónak alighanem az a fő funkciója, hogy elrejtse a gazdasági tőkéből származó profit elsajátítási eszközeinek átalakulását, amely a gazdasági mező átszervezését kíséri, pontosabban pedig azt a folyamatot, amelynek során az uralom személyes módját – amelyben az alkotta a tulajdonos és a fizetett igazgató közti oppozíció alapját, hogy a család sajátította el a vállalatot – az uralom strukturális módja váltotta fel (6). Ennek az uralomnak a jellemzésére a korábbi oppozícó már nem volt érvényes, s a jogászok kénytelenek voltak új fogalmat kovácsolni, nevezetesen a kontroll vagy ellenőrzés kategóriáját. Ε folyamatot H. Claude olyan „birtokbavételként” határozza meg, amelynek révén a „tőkés azzal a tőkével vagy azokkal a termelési eszközökkel rendelkezik, amelyek jogi értelemben nem az ő tulajdonát alkotják”, C. Champaud pedig olyan „jogként”, amely biztosítja, hogy „tulajdonosként rendelkezzünk mások javaival”. Ε meghatározások azért olyan kétértelműek és homályosak, mert egy korábbi gondolkodásmód logikájában próbálnak meg kifejezni olyan realitásokat, amelyekre nem érvényesek a korábbi oppozíciók. Az új helyzetben a vállalat maga is egyre inkább mezőként, vagyis olyan – differenciált pozíciókból álló – rendszer gyanánt működik, amely pozíciókat a komplementaritás, a konkurrencia és/vagy a különféle konfliktusok objektív viszonyai kapcsolják egymáshoz, s amelyeket egymással többé-kevésbé felcserélhető egyének foglalnak el. Ezek az egyének azonban – azokban a stratégiákban, amelyek másféle pozíciók tulajdonosaival állítják szembe őket – kénytelenek számításba venni a pozíciók közötti objektív viszonyokat. A jogi személyeknek tekintett vállalatot, mint intézményesen létrehozott kollektív lényt, olyan hatalommal ruházták fel, amely képessé teszi rá, hogy a konkurrens vagy szövetséges vállalatok, illetve a többi érdekcsoportok akcióira vagy reakcióira reagáljon. A vállalat magatartása is olyan egyének vagy kollektív csoportok közti interakció (esetenként kooperáció, konkurrencia vagy konfliktus) terméke, akiknek (amelyeknek) konvergens vagy eltérő érdekeik vannak, és különböző címeken hatalmi pozíciókat foglalnak el a vállalati mezőben (többségben vagy kisebbségben levő részvényesek, elnökök, igazgatók stb.). Az, amit, az egyéni pszichológia analógiájára, egy vállalat személyiségi struktúrájának nevezhetünk, s ami meghatározza e vállalat „arculatát”, „gondoskodását”, („félénk” vagy „vakmerő”) magatartását, valamint stratégiáinak összességét is, a vállalati mező struktúrájától függ. Ezt a struktúrát pedig – aszerint, hogy milyen viszonyban van a gazdasági mező kollektív történetével – a vállalat sajátos története hozza létre. A vállalati mező tulajdonságainak egyre jelentősebb része adódik abból a pozícióból, amelyet a gazdasági mezőben elfoglal, éspedig annál inkább, minél sokrétűbbek, amennyiben változatosabbak és intenzívebbek a vállalatok közötti (illetve a vállalat és a többi fórum, például az állam közötti) kapcsolatok. Feltételezhető, hogy a gazdasági mező fejlődésének ez az általános iránya egy meghatározott típusú pozíciót erősít, azt, amelyik a relációhálózatok metszéspontjain helyezkedik el, egyúttal elősegítve, hogy új típusú egyének foglalják el ezeket a pozíciókat. Az a tendenciaszerű folyamat, amelynek során az Institut d’Études Politiques intézetében vagy az École Nationale de l’Administrationban szerzett gazdasági-politikai kultúra lép a régi – tudományos és technikai jellegű – kulturális tőke helyére, amelyet a régi „nagy iskolán” lehetett megszerezni (ezek „belső szabályzatát” gyakran a katonai főiskolák mintájára állapították meg), együtt jár egy olyan változással, amely a vezetőktől megkövetelt morális habitust érinti: ez a változás kétségkívül az uralkodó osztály belső átstrukturálódásának következménye. Az eddig leírt változásokkal együtt ugyanis módosultak a tekintélyérvényesítés technikái is. Ha a vállalat egészén belül nem is, de vezetőségén belül mindenképpen lazábbak lettek a hierarchikus viszonyok, ami – mélyebben – talán az uralkodó osztály uralkodási módjának megváltozását fejezi ki. Az osztályok vagy hierarchikus pozíciók közötti interakciós stratégiáknak ez az átalakulása egyik dimenziója annak a mély

átalakulásnak, amely a tekintély, vagy méginkább a szó technikai és jogi értelmében vett szakértelem társadalmi értelmezésében következett be. Ez a folyamat pedig elválaszthatatlan attól, hogy átalakulnak az elfogadhatóra és elfogadhatatlanra, az elviselhetőre és elviselhetetlenre vonatkozó kollektív képzetek is. A gazdasági mezőre korábban inkább jellemző személyes uralkodási mód olyan szereplőket követelt, akik belülről azonosultak a hagyományos (szélsőséges esetben katonás) tekintély-modellekkel, és akik alaposan ismerték azokat a technikai eljárásokat, amelyek révén az üzemben megvalósult a tulajdonos és a beosztottak közötti (technikusok, művezetők révén történő) közvetítés. Az uralkodás strukturális módja, épp ellenkezőleg, olyan egyéneket követel, akik a kapcsolattartás (public relations) szakemberei. Képeseknek kell lenniük arra, hogy biztosítsák a többi vállalattal, illetőleg az államigazgatással összekötő külső kapcsolatokat (ami az integrálódott nagyvállalat működéséhez és piac feletti hatalmának megőrzéséhez egyaránt nélkülözhetetlen), továbbá hogy kiépítsék azokat a belső kapcsolatokat, amelyek révén, legalábbis normális körülmények között, az üzemen belüli rend fenntartható. Az új vezetők „fiatal igazgatók”, „modern” főnökök, egyre ritkábban viselik a tekintély intézményes jeleit (pl. kitüntetéseket), vagy természetes megnyilvánulásait (ősz haj, pocak). Így a kiválóság új szimbólumrendszerét kell kidolgozniuk, hogy az általuk elfoglalt hierarchikus pozíciói, valamint e pozíció legitimálásának új alapelveit kifejezzék. A döntő tulajdonságok: vita- és tárgyalókészség, nyelvismeret, s főleg udvarias és hajlékony jó modor, amely élesen szemben áll azzal a nyers és energikus bárdolatlansággal, amely a régi gyáriparost, vagy legalábbis annak őstípusát jellemezte. (A manager új típusának főbb jellemzőit a tanulmány a Le Monde-ban egy hét alatt megjelent álláshirdetések tartalomelemzése alapján sorolja fel, kiemelve az olyan tulajdonságokat, mint a fiatalság, dinamizmus, magas szintű tárgyalóképesség, új „nagy iskolai” diploma stb.) Aligha lehet felsorolni azokat a kapcsolódó változásokat, amelyek az új vezető létének szinte valamennyi dimenzióját érintik, a fogyasztási szokásoktól a mindennapi morálig, sőt a fizikai megjelenésig, amely a testhez való új viszony jele. S az új életstílust, amelyet a luxusmagazinokban megjelenő reklámok és a divatos hetilapok felvilágosult cikkei magasztalnak, különösen könnyen fogadják el legitimként. A „gazdaság új urainak” győzelme, akik az uralkodó osztály vagy a középosztályok alávetett frakcióiból, illetve még gyakrabban az uralkodó osztály hagyományos frakcióiból származnak (ha vállalták tőkéjük átváltását és habitusuk megváltoztatását), egybeesik ugyanis a hagyományos frakciók (katonatisztek, a családi vállakózások tulajdonosai stb.) hanyatlásával, akik a takarékosságra épülő civilizáció mérsékelt aszkétizmusának Őrei voltak. AZ ÚJRATERMELÉS MÓDJÁNAK ÁTALAKULÁSA A gazdasági mező ilyen változásai nyújtottak bizonyos értelemben lehetőséget az uralkodó osztály uralkodó frakcióinak, hogy teljesen kihasználják az oktatási rendszernek mint a reprodukció eszközének sajátos hatalmát. A hagyományos nagyiparosok alapjában véve nem tudtak mit kezdeni egy olyan intézménnyel, amely névtelenül közvetít és személytelenül biztosít legitimitást. Az iskola, vagyis e független fórum által közvetített reprodukció úgy viszonyul a családi öröklés révén történő közvetlen reprodukcióhoz, mint az uralom strukturális módja a személyes uralmi módhoz. (...) Egyszerre igaz és naiv tehát kisajátításként leírni az úgynevezett családi újratermelési módról az iskolai újratermelési módra való áttérést. Ténylegesen két összetartozó folyamat játszódik le. A gazdasági örökség közvetlen átadásán alapuló újratermelési mód, amelyben az iskola legfeljebb legitimáló funkciót töltött be, átadja a helyét egy olyan – változatosabb – reprodukciós módnak, amely jelentós funkciót biztosít a kulturális tőke átadásának. Ezzel párhuzamosan az iskola átveszi a családtól a reprodukció szempontjából történő kiválasztást, vagyis az egykorú és egyazon társadalmi osztályhoz tartozó fiatalok közül az iskola dönti el,

kik lesznek azok, akik ezt az osztályt minden tulajdonságával egyetemben reprodukálják, és kiket ítél arra, hogy az osztályból kirekesztődjenek. Általánosabban az új reprodukciós mód korlátozza a család hatalmát, de csak azért, hogy ezt más formában, az osztály szintjén adja vissza. Ezt pedig a társadalmi statisztika legrejtettebb mechanizmusai révén éri el, amelyek – mert éppen a valószínűség logikája – az osztály egészét ruházzák fel olyan tulajdonságokkal, melyeket egy-egy tagjától megtagadnak (7). Mivel statisztikailag működik, az iskola csak úgy járulhat hozzá az uralkodó osztály reprodukciójához, ha feláldoz bizonyos egyéneket, akiket az a reprodukciós mód megkímélne, amely a család számára tartja fenn a vagyon átadása fölötti hatalmat. Ebből az következik, hogy az új reprodukciós mód sajátos ellentmondása épp az az oppozíció, amely az iskola által feláldozott egyének és családok érdekei, illetve az iskola által statisztikusan szolgált osztályérdekek között feszül. Ε sztochasztikus reprodukció vak eszközének áldozatai vagy egyéni típusú kompenzáló stratégiákat állíthatnak vele szemben (társadalmi tőkével igyekeznek például pótolni iskolai tőkéjük hiányait) vagy pedig olyan kollektív stratégiákat, amelyek (mint például a vizsgák és az iskolai címek elleni lázadás) magát az osztályt veszik célba, mégpedig az őt reprodukálni képes mechanizmusokon keresztül. De a reprodukció statisztikai módja óhatatlanul az esélyek újraelosztásához vezetne minden nemzedékben, ha nem számíthatna a közvetlen átadás egy másik formájára, amely közvetlenül, de rejtve megy végbe a család és a gyermek között, s amelyet az öröklést szabályozó törvényes figyelmen kívül hagynak. Ez pedig nem egyéb, mint a kulturális tőke átadása. (...) Az új stratégiák és mechanizmusok tehát szembenállnak ugyan a régiekkel, de csak mint megannyi új módja a régi funkciók betöltésének. Annak a tévedésnek, amely a tulajdonost és a managert szembeállítja egymással, ebben az esetben az a megfelelője, amely mechanikusan szembeállítja a családot az iskolával. Az első esetben új elsajátítási módra való áttérésre, a másodikban új reprodukciós módra való áttérésről van szó, és a két átalakulás egymással összefügg és strukturálisan hasonló jellegű. (...) Az új reprodukciós mód kétszeresen rejti el az átadás mechanizmusait. Azt az elrejtést, amelyet a statisztikai összegezés hoz létre, megkettőzi a kulturális tőke – statisztikát elferdítő – közvetlen átadása. S itt lép be ennek a reprodukciós módnak a legsajátosabb és kétségkívül legrejtettebb hatása, nevezetesen az, hogy kevésbé tűnik eredményesnek, mint a korábbi reprodukciós mód, legalábbis ha – ahogyan ez rendszerint történik – eredményességét a családok szintjén mérjük. Hatásai ugyanis csak a statisztika közvetítésével jönnek létre, s így mindig az osztály egészének szintjén helyezkednek el. Úgy tűnik, hogy ez a kisebb hatékonyság a reprodukciós munka elrejtésében elért nagyobb hatékonyságnak. Az iskola, a család és a vállalat közti viszonyok bonyolultságát tovább növeli az a tény, hogy a gazdasági vállalkozásnak a családtól való elválasztása nem zárja ki, hogy a család – noha más formában és más eszközökkel – továbbra is a kezében összpontosítsa azt a tőkét, amellyel egyes tagjai külön-külön rendelkeznek. A tőke új elsajátítási formája szinte valódi szerves szolidaritás megteremtését teszi lehetővé (sőt, kívánatossá) a család tagjai között. Szemben valamely gazdasági vagyon tulajdonosaival, akiket legalább annyira megoszt, mint amennyire egyesít az a vágy, hogy megszerezzék ezt a vagyont, amit egyébként – az örökségek és a házasságok véletlene szerint – mindig a szétaprózódás és a megosztás fenyeget, a vegyes – de főleg kulturális – összetételű tőke tulajdonosai csak nyerhetnek rajta, ha fenntartják a családi kapcsolatokat, ami lehetővé teszi a családtagok által külön-külön birtokolt tőke egyesítését. A családi viszonyok hálózata így a tőke félhivatalos, sőt, titkos körforgásának színhelye is lehet, amelynek az a sajátos funkciója, hogy még eredményesebbé tegye a hivatalos körforgás hálózatait, vagy hogy megakadályozza ennek olyan következményeit, amelyek ellentétesek a család érdekeivel. A félhivatalos és a hivatalos közötti, illetve a tőke körforgásának családi és tisztán gazdasági hálózata közötti dialektikus viszony lehetővé teszi – itt éppen úgy, mint másutt –, hogy maximálják a látszatra

összeegyeztethetetlen követelményrendszerek révén szerezhető profitot. így például a rangos iskolai címekből fakadó profit olyan összeköttetések segítségével növelhető, amelyek jóvoltából e címek a lehető legjobban kamatoztathatók. Vagy egy másik példával, a cégek közötti gazdasági kapcsolatokból adódó előnyök a vezetők közti házassági kapcsolatokból származó másodlagos előnyökkel gyarapíthatók. így az „integrálódott” család egy sajátos elvnek köszönheti kohézióját, nevezetesen a „családi szellemnek” és szeretetnek, amelyek voltaképp átlényegített formái annak, hogy sajátos érdekek fűződnek az adott családcsoporthoz tartozáshoz. Az érdek lényege az olyan tőkéből való részesedés, melynek épségét a család egysége biztosítja. (...) Röviden a társadalmi tőkét ugyan nem lehet teljesen visszavezetni a különféle tőkefajtákra, s kivált nem a gazdasági és a kulturális tőkére (bár ennek hozamát megsokszorozhatja), de nem is teljesen független ezektől. A magyarázat az, hogy az a társadalmi tőke, amellyel az egyes szereplők, s rajtuk keresztül a csoport, amelyhez tartoznak, rendelkeznek, egyszerre függ az egyes tagok által birtokolt tőke volumenétől és a csoport összeforrottságának fokától. A STRATÉGIÁK ÁTALAKULÁSA A reprodukciós eszközök és mechanizmusok rendszerének struktúrájában végbement változások az egyéni stratégiák módosulását hozzák magukkal, ami tovább erősíti és gyorsítja az előbbi folyamatokat. Az egyéni vagy családi vagyonok tulajdonosai öröklés révén átadható javaik egy részét oktatási beruházásokra váltják át, annak érdekében, hogy vagyonuk egy részét olyan igazolt kulturális toké formájában hagyhassák gyermekeikre, ami elősegíti, hogy azok uralmi pozíciót foglaljanak el a vállalati apparátusban. Tudvalevő, hogy a gazdasági tőkének igazolt kulturális tőkére való átváltása, valamint a független magánvállalkozó vagy tulajdonos fizetett vezetővé való átalakulása olyan stratégia, amely lehetővé teszi az uralkodó osztályon belül uralkodó pozíciót elfoglaló családok számára, hogy úgy tartsák ellenőrzésük alatt a vállalati mezőt, hogy közben, az iskola közvetítésével, biztosítsák gyermekeiknek azokat a címeket, amelyek felhatalmazzák őket arra, hogy munkabér formájában sajátítsák el a vállalat gazdasági nyereségének egy részét. Ez a munkabér a profit elsajátításának sokkal rejtettebb (s alighanem biztosabb) módja a járadéknál. Ε logika ad magyarázatot arra, hogy miért lehetnek gyakran olyan óriási különbségek azonos jellegű diploma különböző tulajdonosai között akkor is, ha jövedelmüket azonos formában, munkabérként kapják. Azok esetében, akik gazdasági és/vagy társadalmi tőkével nem rendelkező frakciókból származnak, és akiknek az örökölt vagyona csaknem kizárólag kulturális tőkéből tevődik össze, a munkabér valójában ama kisajátított kulturális tőkéért járó jövedelem, amelyet a diplomások a vállalatokba befektetnek. (...) Amikor azonban, épp ellenkezőleg, a diploma a személyi vagyon igazolt kulturális tőkévé való átváltásának eredménye, s amikor tulajdonosa olyan gazdasági és vagy társadalmi tőkével is rendelkezik, amely lehetővé teszi a vállalat hatalmi pozíciójának elfoglalását, a munkabér, amelynek szintje viszonylag független a birtokolt iskolai címtől, valamint az igazolt kulturális tőke mennyiségétől (úgyhogy igen nagy fluktuációnak van kitéve)(8), csak a profit elsajátításának rejtett formája. A MUNKABÉRES POLGÁRSÁG A diplomás káderek bérének kettős jellege, azaz hogy ez egyaránt lehet a gazdasági profit elsajátításának eszköze vagy a befektetett kulturális tőkéért járó fizetés, önmagában elég ahhoz, hogy kétértelművé tegye a kategória egészét. Ehhez járul, hogy azon sajátosságok, amelyek a kulturális tőkét a gazdasági tőkétől, az iskolai jogcímet a tulajdonosi jogcímtől megkülönböztetik, a munkabéres polgárságot az iskolai tényezőre épülő reprodukciós mód sajátos ellentmondásainak foglyává teszik (9). A kulturális tőkét ugyanis az jellemzi, hogy csak akkor reprodukálódik és növekszik, ha beépül a személyekbe (az olvasás, a használat vagy az észlelés, megannyi az iskola által szervezett tevékenység révén). Ráadásul ez a kulturális tőke (mint az objektiválódott kulturális tőkeként működő anyagi tőke elsajátítási eszköze) csak akkor válik anyagilag produktívvá, ha a kulturális termelés integrálódott

vállalkozásaiban működik, amelyek tehát elegendő gazdasági tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy egybegyűjtsek a kulturális termelőket. Ε tőkefajta tulajdonosai tehát, vagyis az egész bérből élő nagypolgárság (mérnök, kutatók, tanárok stb.) talajtalanul helyezkednek el az osztályviszonyok struktúrájában. Ha hatalmukban áll is, hogy Parlagon hagyják kulturális tőkéjüket, vagyis hogy ne dolgozzanak, profitot már nem nyerhetnek belőle (vagy legalábbis egyre ritkábban) csak azokban a gyárakban, amelyek, mivel rendelkeznek gazdasági tőkével, eszközöket és fizetést biztosítanak számukra. Ez állítja szembe Őket a szabadfoglalkozásúakkal, akik, mivel önállóak, külső tőke igénybevétele nélkül esetleg kisebb tőkefelhalmozással is kamatoztathatják kulturális tőkéjüket. Az a lényegi kétértelműség, amely a munkabérből élő nagypolgárok létét és társadalmi gyakorlatát jellemzi (akik olyan tőke tulajdonosai, amelynek érvényesítése a gazdasági tőke tulajdonának van alárendelve, és amely csak úgy hozhat profitot, ha munkaerőként eladják), egyúttal tudatukat, valamint a „részvétel” és „tagadás” között ingadozó politikai gyakorlatukat is jellemzi. Minden jel szerint a tőke elosztási struktúrájában betöltött helyük, valamint a kulturális tőke tulajdonából származó a közép-és alsó osztályokkal szembeni előnyük az uralkodó osztály felé taszítja őket. Ugyanakkor a tőkefajták elosztási struktúrájában, valamint, ezzel párhuzamosan, a hatalom elosztási struktúrájában elfoglalt helyük, eltávolítani látszik őket az uralkodó osztály uralkodó frakcióitól (akik a gazdasági tőke urai vagy olyan pozíciókat foglalnak el, amelyekből ellenőrizni lehet a gazdasági tőke felhasználását), anélkül azonban, hogy az elnyomott osztályokhoz közelítené őket. Hz különösen az új burzsoázia értelmiségi frakciójának azon tagjaira áll, akiket az értelmiségi vállalkozások struktúrájának átalakulása, amelyet az iparvállalatok struktúrájának átalakulása határoz meg (10), valamint a tudományos fejlődés és a technika növekvő bonyolultsága arra kényszerít, hogy lemondjanak a minden kötöttség nélküli szabad kulturális termelő, vagy a független feltaláló státusáról, és annak a munkabéres kulturális termelőnek a státusát foglalják el, aki költséges felszereléssel rendelkező és hosszú távú terveken dolgozó kutatócsoporthoz tartozik. (...) Ez a folyamat először az egzakt tudományok terén ment végbe, ahol a nagy állami vagy magánvállalkozásokban a szellemi munkások igen erős koncentrációját hozta létre. Fokozatosan átterjed azonban a humán tudományokra is, ahol a technológiai változások sorozata – amelyeket főként a számítógép bevezetése, s kivált azoknak az alkalmazott kutatásoknak a fejlődése idézett elő, amelyekre a magán- és állami nagybürokráciáknak van szükségük – a szellemi kézművességet a leghagyományosabb egyetemi tudományágakba, az irodalomtudományba és a filozófiába szorítja vissza. Az a szellemi munka, amelyet a technikai és társadalmi szempontból egyként differenciált és hierarchizált termelési egységekben kollektíve végeznek, s amely jórészt a múltban vagy a jelenben végzett kollektív munka, illetve a költséges termelési eszközök függvénye, többé nem kaphatja meg azt a karizmatikus dicsfényt, amely hagyományos írót és művészt vette körül független kistermelőként; ők termelési eszközeik tulajdonosai voltak, s csak a saját – kegyelmi ajándékként felfogott – kulturális tőkéjüket kamatoztatták. A szellemi és művészi tevékenység objektív és szubjektív demisztifikációja, amely a termelés társadalmi feltételeinek átalakulását kíséri, különösen a kulturális ismeretterjesztés intézményeiben (rádió, televízió, újságírás stb.) dolgozó értelmiségieket és művészeket érinti. Ez az elproletarizálódott értelmiség különösen hevesen érzi azt, hogy ellentmondás van egyrészt a termelési mezőben elfoglalt alárendelt és marginális helyzetéből adódó esztétikai és politikai állásfoglalásai, illetve a tevékenysége nyomán létrejövő termékek esztétikailag és politikailag objektíve konzervatív funkciói között. Ε strukturális változásokat a kulturális tőke különféle alfajainak az átértékelése kíséri. A hagyományos kulturális tőke (latin, görög, humaniórák stb.), amely társadalmi jelként működvén, nem is annyira szakmai hasznosságának vagy gazdasági jövedelmezőségének köszönhette értékét, mint inkább relatív ritkaságának, vagyis megkülönböztető hatalmának, lassanként átengedi a helyét a kulturális tőke tudományos és technikai vagy gazdasági és

politológiai formájának. Ezek gazdasági jövedelmezőségét a kereslet (technikusok, kutatók, valamint az ideológiai manipuláció egyéb szakemberei) iránti növekedés biztosítja, szimbolikus jövedelmezőségük pedig párhuzamosan emelkedik a hagyományos értelmiségi frakciók (orvosok, ügyvédek stb.) és az új értelmiségi frakciók (középkáderek, reklámszakemberek stb.) relatív presztízsének és súlyának átalakulásával. (...) A KISVÁLLALATOK VÁLSÁGA A gazdasági mezőn belüli konkurrencia erősödése tudvalevőleg számos ipari és kereskedelmi kisvállalkozás fokozatos hanyatlását és eltűnését vonja maga után. Többnyire azonban csak az történik, hogy a folyamatot, melyet szívesen ábrázolnak apokalitikusként, leírják anélkül, hogy feltárnák mechanizmusait vagy meghatároznák sajátos hatásait. Valójában pedig bizonyos rétegek és kategóriák egyszerű eltűnése mögött a tőke átváltásának többé-kevésbé sikeres, többé-kevésbé radikális munkája rejlik. Ez a munka (amelyet az egyének olyan logika szerint végeznek el, amely minden esetben sajátos helyzetük függvénye) azoknak a viszonyoknak az átalakulásában objektivalódik, amelyek kialakítják, hogy milyen sajátos funkciójuk van a középosztályoknak az osztályviszonyok struktúrájában, s hogy milyen pozíciót foglalnak el a különféle frakciók a középosztályok struktúrájában(l 1). A tanulmányban közölt részletes adatok szerint 1954 és 1968 között a teljes aktív képességen belül legjobban a felsőszintű vezetők, a középkáderek és irodai dolgozók száma nőtt. (196, 177 és 146%-ra). A munkások és szabadfoglalkozásúak száma 119 %-ra emelkedett, a nagyvállalkozóké szinte stagnál, a kisvállalkozóké, mezőgazdasági önállóké és munkásoké visszont jelentősen csökkent. A növekvő kategóriáknál megfigyelhető a fiatalok átlagosnál nagyobb aránya, az isko'.ii tőke általánosnál nagyobb szerepe. Az adatokból bizonyos következtetések vonhatók le arról is hogy az új közép- és felsőrétegek vagyona vegyesebb összetételű, mint volt a tulajdonos osztályé. Valamely szakmai csoport relatív morfológiai stabilitása mögött e csoport struktúrájának átalakulása húzódhat meg (jelesül változhat az, hogy milyen arányban kell gazdasági, illetve kulturális tőkével rendelkezni ahhoz, hogy az egyén az adott kategóriában maradhasson.) Következésképpen az ilyen esetekben attól függ a csoport ellenállása, hogy mennyire sikerül átalakítania önmagát, mennyire sikerül a periódus kezdetén a csoporthoz tartozóknak (vagy gyermekeiknek) helyben átváltaniuk tőkéjüket, vagy mennyire lépnek helyükbe más csoportokból érkezett egyének. így például a kiskereskedők létszáma (jóllehet 93%-ban egyéni kisvállalkozásról van szó) alig csökkent. A válsággal szembeni nagyobb ellenállásuk részben a háztartások nagyobb fogyasztásának tulajdonítható, de a stabil szám mögött a szakma struktúrájának átalakulása is rejlik. Az élelmiszerkereskedések (több kis fűszeres) száma, amelyeket különösen nehéz helyzetbe sodort az élelmiszer- és divatáruházak konkurrenciája, stagnált vagy csökkent, de ezt csaknem ellensúlyozta az autó, a háztartási felszerelés (bútor, belső dekoráció stb.) – üzletek, és főleg sportszereket, hobby- és kultúrcikkeket (könyv, lemez stb.) áruló boltok, valamint a gyógyszertárak számának növekedése. A kereskedelmi vállalkozások jellegének ez az átalakulása (...) más-más mértékben ugyan, de azt követeli a vállalkozás tulajdonosaitól vagy vezetőitől, hogy bizonyos kulturális tőkével is rendelkezzenek. Minden jel arra vall, hogy a kisiparosok kategóriájában éppen olyan belső átalakulások mentek végbe, mint a kereskedőkében. A hagyományos kisipart lassan kiszorítja a luxus- és művészeti cikkekkel foglalkozó kisipar, amely nemcsak gazdasági, hanem kulturális tőkét is igényel. (...) A szimbolikus javak (például a könyv, lemezek, műalkotások) vagy a szimbolikus elemeket tartalmazó javak (ékszerek vagy ruhák) piacának terjeszkedése, valamint a szimbolikus szolgáltatások (tanácsadás, bemutatás stb.) jelentős piacának kialakulása láthatóan inkább kedvez azoknak az egyéni vállalkozásoknak, amelyek főként a kulturális tőke tulajdonára építenek, mint azoknak, amelyek elsősorban a gazdasági tőke tulajdonán

alapulnak, s amelyek ennélfogva sokkal kevésbé ellenállóak a (külső konkurrencia növekedése által előidézett) belső konkurrencia növekedésével szemben. Luxuscikkekkel, kultúrával vagy művészettel foglalkozó kisiparosok és kiskereskedők, női divatárukkal foglalkozó „butikusok”, divatjamúlt modellek viszonteladói, „hitelesen” egzotikus vagy folklorisztikus ruhákkal és ékszerekkel, hanglemezzel, régiségekkel foglalkozó kereskedők, dekoratőrök, designer-ok, fényképészek, sőt, a divatos éttermek és bisztrók tulajdonosai, provanszál fazekasok és avantgárdé könyvkereskedők – valamennyien arra törekszenek, hogy az egyetemi tanulmányok befejeztével is fenntartsák azt a diákok életkörülményeire jellemző állapotot, amelyben a szabadidő és a munka, a militáns és a dilettáns lét felismerhetetlenül összemosódik. Ezekben a kellően kétértelmű foglalkozásokban találják meg a szimbolikus javakkal foglalkozó kereskedők azt az eszközt, amelynek révén a legjobban kamatoztathatják azt a kulturális tőkét, amelyben a technikai szakértelem kisebb szerepet játszik, mint a felsőbb osztályok kultúrájában való jártasság, meg az elegancia és a jó ízlés jeleinek és jelképeinek ismerete. A kisiparnak és kiskereskedelemnek ez az új – nagy kulturális tőkeberuházást igénylő – típusa minden iskolai legitimáció nélkül teszi jövedelmezővé a család által közvetlenül átadott osztályörökséget, azaz a jó modort sőt, a fizikai habitust is (amennyiben e habitus az uralkodó osztály körében érvényes testi normák interiorizálásának eredménye). Ezért jelenthet menedéket az uralkodó osztály azon leszármozattai számára, akiket az iskola kirekesztett. Ennyiben itt az uralkodó osztály újratermelésének új kompenzáló stratégiáiról van szó. Ezúttal is el kell készülnünk, hogy „mobilitásként”, vagyis a „népesség egyszerű átcsoportosulásaként” írjunk le olyan változásokat, amelyek valójában a középosztályok átstrukturálódását vonják maguk után. Ténylegesen ugyanis a fenti folyamatok során változik ezeknek az osztályoknak a pozíciója a tőkefajták elosztási struktúrájában, és ezzel párhuzamosan a szimbolikus manipulációt és a fennálló rend védelmét célzó munkamegosztásban is. A hagyományos kispolgárság mellett, amely általában a közvetlen fizikai és erkölcsi felügyeletet látta el (rendőr, művezető, tanító stb.) létrejön az új kispolgárság azokban a szakmákban, amelyek bemutatnak és reprezentálnak, kicsiben és leszállított áron adnak el szimbolikus tanácsokat és javakat, és mindent megtesznek, hogy áthidalják a távolságot, mely őket ugyanezen javak és szolgáltatások legitim árusaitól elválasztja (pl. a „kinesitherápikust” az orvostól). A középosztályok új frakciói az osztályok között közvetítő funkciójukat (ami, a középosztály többi pozíciójával közös funkció) a szimbolikus manipuláció új eszközeinek segítségével töltik be, melyek az uralmi viszonyok új formájának felelnek meg. A korábbi, nyíltan erkölcsi tartalmú és szelidítést szolgáló manipulációhoz a lágy manipuláció legkülönbözőbb formái járulnak, melyek az elnyomást az elcsábítással, a karhatalmat a kapcsolattartással, a tekintélyt a reklámmal váltják fel, s ilyen módon a szükségletek kényszerével igyekeznek megvalósítani azt az integrációt, amelyet a normák sulykolásával nem sikerült elérni. Korábban létezett a családok egy meghatározott köre, melyek, bár igen különböző osztályokhoz és osztályfrakciókhoz tartoztak, abban hasonlítottak egymásra, hogy reprodukciójukat főként a gazdasági vagyon átadásával biztosították. Ε családok fokozatosan rekonverziós stratégiákat kezdtek alkalmazni, aminek az volt a fő következménye, hogy egyfajta viszonylagos konszenzus jött létre arra vonatkozóan, hogy mik a feltételei a társadalmi struktúra uralkodó – tehát ritka – pozíciói elérésének. Ε stratégiák az iskolai címet fokozatosan a profit elsajátításának legalábbis formális feltételévé, s egyben a gazdasági szereplők értékének egyetemes mércéjévé alakították. Ezzel hozzájárultak a gazdasági és szimbolikus javak piacának egységesítéséhez, azaz korlátozták a konkurrencia tárgyainak számát. Ugyanakkor növelték az e tárgyakért versengő egyének és csoportok számát, vagyis felerősítették a konkurrenciát. Más szóval; bizonyos osztályok és osztályfrakciók, amelyek egy korábbi időszakban viszonylag kevéssé használták, intenzívebben kezdték használni az

iskolát, s ezzel növelték a piacra került iskolai címek számát. Így arra kényszerítették azokat az osztályokat vagy osztályfrakciókat, melyeknek reprodukcióját korábban is főként vagy kizárólag az iskola biztosította, hogy beruházásaik növelésével őrizzék meg iskolai címeik viszonylagos ritkaságát, valamint, ezzel párhuzamosan, az osztálystruktúrában elfoglalt pozíciójukat. Az iskolai piac ilyenformán az osztályharc egy formájának kitüntetett színhelyévé válik. Ez a harc a rálicitálás logikájának megfelelően az oktatás iránti kereslet általános és folyamatos növekedését, vagy, ha úgy tetszik, az iskolai címek inflációját idézi elő. Az átváltási stratégiák lényege valójában azokban az állandó akciókban és reakciókban rejlik, amelyek révén minden csoport igyekszik megőrizni vagy megváltoztatni az osztálystruktúrában elfoglalt pozícióját, vagy pontosabban, az osztálytársadalmak fejlődésének azon szakaszában, amikor csak a változás segít a fennmaradásban, azon igyekszik, hogy önmaga megőrzése érdekében változzon. A sajátos (de leggyakoribb) eset az, hogy azokat az akciókat, amelyek révén minden csoport új előnyökre próbál szert tenni, vagyis a többi csoport fölé emelkedni, azaz objektíve deformálni akarja az osztályok közötti objektív viszonyok struktúráját, azok a reakciók ellensúlyozzák (a sorrendváltozást gátolva), amelyeket a többi csoport fejt ki ugyanezen célok érdekében. Ilyenkor a társadalmi osztályok mezőjének újratermelése az iskolai címek alkotta tőke osztályok és osztályfrakciók közötti elosztási struktúrájának eltolódása, (feljebb tolódása) révén valósul meg. Ε tény például a felsőoktatási intézményekbe való bejutás esélyeinek eltolódásában ragadható meg, azzal a következménnyel, hogy állandóan növekszik a felhalmozott kulturális tőke. így az iskolai címek elosztási struktúrájának feljebb tolódása az iskola uralta újratermelési mód legsajátosabb megjelenési formája. Ennek során csak úgy őrizhetők meg az egyes osztályok ordinális, azaz rangsorukhoz kapcsolódó sajátosságai, vagyis csak úgy őrizhető meg a – kettős értelemben vett – társadalmi rend, ha az osztályok lényegi tulajdonságaikat megváltoztatják, vagyis ha gazdasági tőkéjüket kulturális tőkére váltják át, illetve ha növelik már felhalmozott kulturális tőkéjüket. Le kell mondani arról az alternatíváról, hogy az iskola vagy az állandóságot vagy a változást szolgálja. Ekkor válik ugyanis érthetővé, hogy az osztálystruktúra újratermelése nem azon múlik, hogy sikerül-e örökösen újratermelni az egyes társadalmi osztályokat a maguk konkrétságában, valamennyi – egy adott időben megfigyelhető – lényegi sajátosságukkal. A társadalmi struktúra felfogható mint különböző tőkefajták eloszlása a csoportok és osztályok között, melyek számos jellemzője (jövedelem, iskolázottsági szint stb.) anélkül is módosulhat, hogy megváltoznék az az uralkodó vagy alávetett pozíció, amelyet a többi csoporthoz képest elfoglalnak. A struktúra újratermelése pedig a struktúra eltolódásával is megvalósítható, ha az elnyomott osztályok tagjai rendszertelenül, azaz statisztikai akciók és reakciók révén lépnek be a konkurrencia játékába, vagyis az osztályharcnak abba a formájába, amelyet az uralkodó osztályok rájuk kényszerítenek. Jegyzetek 1. A beiskolázási arányok növekedését jelző néhány adat: a 14 éves népességen belül a tanulók aránya 1950/51-ben 50%, 1959/60-ban 69,2%, 1970-ben 90%. A 16 évesek körében a megfelelő arányok 30,45,1, illetve 61,1 %, a 18 évesek körében pedig 11,5, 18,2, illetve (1967/68-ban) 28,3%. Az összes középiskolás száma 1946 és 1971 között 552.4 ezerről 2,997.8 ezerre nőtt, az egyetemi hallgatók száma 123.3 ezerről 596.1 ezerre. A műszaki főiskolák hallgatóinak száma ennél lassabban emelkedett. 2. L. M. Didier et Ε. Malinvaud: „La concentration de l'industrie s'est-elle accentuée depuis le début du siècle?” (Erősödött-e az ipar koncentrációja a századelő óta?) Économie et statistique, 2 1969, június, 3–10. 1.; M. Ε. Martin: L'évolution du nombre des entreprises privées industrielles et commerciales entre 1959 et 1969. Économie et statistique 34, 1972

május, 31–33. 1. Továbbá: J. J. Carré; R. Dubis et Ε. Malinvaud: La croissance française. Párizs 1972. 3. L. P. Bleton: Le capitalisme français. Párizs 1966.179.1.) 3. A „lehetségest” és a „kívánatost” összeegyeztetni igyekvő technokrata törekvések kétértelműsége a legvilágosabban ott tűnik ki, hogy a francia tervezés állandóan habozik az intervencionizmus és a „laisser faire” között (...) A „laisser faire” helyzetet visszaállítani kívánó jogszabályok mindegyike a szükségszerűség látszatával bír, mert, hivatalosan legalábbis, csak negatív jellegű. Elég, ha korábbi cselekvések vagy beavatkozások hatását eltörlik, s máris kialakítottak a természeti vagy éghajlati kényszerekhez oly hasonló „objektív gazdasági kényszereket”, amelyekhez a gazdasági szereplők „kénytelenek alkalmazkodni”. 4. Az egyéni tulajdon (private ownership) és „hatalmi rendszer” közti oppozíciót már 1932-ben bevezette A. A. Berle és G. C. Means: The modern corporation and private property. New York 1932. 5. A vállalatok bürokratizálódása valószínűleg növeli a vállalati profitból természetben felvett fizetést is, amit a vezető beosztásúak utazás, szolgálati lakás, gépkocsi, szolgáltatások, étkezés stb. címen vesznek igénybe. 6. A vállalatok elsajátítási módjának átalakulása, valamint a részvényesek és vállalatvezetők bizonyos mértékű szétválása adott ürügyet „a nagyvállalat automatikus szocializálódásának tendenciájáról” szóló mítoszhoz, melyet valószínűleg Keynes fejtett ki először. (J. M. Keynes: „The end of laisser-faire” 1926, újra megjelent: in Essays in Persuasion. London 1931. 314–315. 1.) Ε mítosz azonos logikát kölcsönöz állami és magánvállalatoknak, és alapja a vállalatvezetőt (állami) funkcionáriussal azonosnak tekintő ideológiának is. Egyébként a tulajdonos és manager közötti oppozíció meggyőző ereje is csak akkor érthető, ha világossá válik, hogy épp ez „az uralkodó osztály elhalására” és az „elit demokratizálására” vonatkozó ideológiák alapja. 7. A statisztikáról és a de omni et nullo axiómáról lásd G. Bachelard: Le nouvel esprit scientifique. Párizs 1964. 113– 134.1. 8. 1962-re vonatkozó adatok szerint a vezető beosztásúak közül az alkalmazotti származásúak évi átlagos fizetése 18 027 frank volt, szemben a vezetőbeosztásúak, nagyiparosok vagy nagykereskedők fiainak 29 470 frankjával. A mérnökök közül a mezőgazdasági munkás és gazdálkodó származásúak évi átlagos fizetése 20 227 frank volt, az iparos és nagykereskedő származásúaké 31 388 frank. 9. A munkabéres polgárság súlya az igazolt kulturális tőke növekedésével és a vállalatok bürokratizálódásával együtt emelkedik. Ezt az uralkodó osztály összetételéről közölt részletes adatok bizonyítják (melyekből itt csak a legfontosabbakat közöljük). így például az uralkodó osztályon belül 1954 és 1968 között a nagyiparosok és nagykereskedők aránya 33.6%-ról 22.8%-ra, a szabadfoglalkozásúaké 14.6-ról 11.1 %-ra csökkent, miközben a vezető beosztású alkalmazottak és mérnökök aránya 42.9-ről 49.8-ra, a tanároké 9.9%-ról 16.3 %-ra nőtt. 10. A kulturális termelés termelési eszközeinek koncentrációja nagyjából az anyagi termelés eszközeinek koncentrációját követi. Lásd J. A. Schumpeter: Impérialisme et classes sociales. Párizs 1972. 112-113.1. 11. Ismét röviden összefoglalva az eredeti tanulmányban közölt részletes adatokat, a középosztályok összetétele 1954 és 1968 között a következőképpen változott: Az önálló kisiparosok és kiskereskedők aránya 38.3-ról 24.6 %-ra csökkent, viszont az irodai dolgozók és középszintű alkalmazottak aránya 50.2-ről 56.2 %-ra, a tanítók és más középszintű szakemberek aránya 11.3-ról 19 %-ra emelkedett. Az önállók aránya egyébként a II. világháború után indult gyors csökkenésnek. A teljes aktív népességen belüli arányuk 1906ban 41.6%, 1931-ben 37,5%, 1946-ban 35,2%, 1954-ben 33,4%, 1968-ban 23.4% volt. Az 1954 előtti népszámlálási adatokat lásd Évolution de la population active en France depuis cent ans. (A francia aktív népesség alakulása 100 év alatt). Études et conjoncture. 1953 május–június 282.1.

A SZIMBOLIKUS TŐKE16 Amikor az elmélet az ajándékozás szándékába megelőlegezően belevetíti a viszontajándék elvárását, ezzel nemcsak kötelező cselekedetek mechanikus egymásutánjává fokozza le a mindennapi stratégiák automatikus, ám ugyanakkor ellenőrzött, véletlenszerűnek tűnő, ám ugyanakkor szükségszerű rögtönzéseit. (E stratégiák – egyébként – a maguk végtelen bonyolultságát annak a ténynek köszönhetik, hogy az ajándékot adó személy bevallatlan számításának számolnia kell a megajándékozott bevallatlan számításával, vagyis úgy kell eleget tennie a vele szemben támasztott követelményeknek, hogy közben azt a látszatot keltse, mintha nem is tudna róluk.) Ez a gondolati eljárás kizárja annak megragadását is, hogy mik a létezési feltételei az intézményesen szervezett és biztosított nem tudásnak(l), ami az ajándékok cseréjének s talán még annak a szimbolikus munkának is lényege, amely a kommunikáció és a kooperáció eszközeivel élve a rokonsági, szomszédsági vagy munkaviszonyok által elkerülhetetlenül adott kénytelen kapcsolatokat választható, kölcsönös kapcsolatokká alakítja át. A kialakult kapcsolatok újratermelésének munkája – ide sorolhatjuk az ünnepeket, ceremóniákat, egymás kölcsönös megajándékozását, meglátogatását, a tiszteletnyilvánítás kölcsönös formáit és főleg a házasságkötést – nem kevésbé nélkülözhetetlen feltétele a csoport létének, mint létezése anyagi alapjainak újratermelése. Ebben a folyamatban a csereviszonyok funkciójának álcázására szolgáló munka legalább olyan fontos, mint az e funkció ellátásához szükséges munka. Ha igaz, hogy a megajándékozás és a viszontajándékozás között eltelő idő teszi lehetővé, hogy mindkét mozzanat a bőkezűség megannyi múlt és jövő nélküli, tehát szamításmentes kezdőlépésének lássék, mind az ajándékozó mind mások számára, akkor belátható, hogy a sokféle meghatározottság egyetlen tényezőre szűkítésével az objektivizmus megsemmisíti mindazon gyakorlatok valóságértékét, „igazságát”, amelyek – mint az ajándékozás – egy időre felfüggesztik (vagy úgy tesznek, mintha felfüggesztenék) az érdek törvényének működését. Az ajándékok cseréje a racionális szerződés során egyetlen rövid pillanat keretei közé zárt üzleti egyezséget időben elnyújtja, s így lényegét álcázni tudja. Ezért lehet ez a csere a javak körforgásának az az egyedüli módja, amit, ha tán nem is gyakorolnak, de teljes jogúnak ismernek el azok a társadalmak, melyek, Lukács szavaival élve, „tagadják saját létük igazi talaját”, és melyek, mintha csak nem akarnának és nem tudnának a gazdasági realitásoknak tisztán gazdasági jelentést tulajdonítani, magábanvaló és nem magáértvaló gazdasággal bírnak. Valóban olybá tűnik, mintha az „archaikus” gazdaság lényegi sajátossága abban a tényben rejlenek, hogy a gazdasági tevékenység nem ismerheti el nyíltan azokat a gazdasági célokat, amelyek felé objektíve irányul. A „természet bálványozása”, ami lehetetlenné teszi a természet nyersanyagként való tételezését, s éppígy az emberi tevékenységnek munkaként, vagyis az embernek a külső természet ellen irányuló agresszív küzdelmeként való felfogását, a termelőtevékenység és a termelési viszonyok szimbolikus vonásainak, vonatkozásainak következetes kihangsúlyozása megakadályozzák a gazdaságnak gazdaságként, vagyis olyan rendszerként való létrejöttét, amelyet az érdekek vezette számítás, a verseny vagy a kizsákmányolás törvényei igazgatnak. Amikor az ökonomista szemlélet a primitív gazdaságot a maga objektív igazságára redukálja, ezzel szükségszerűen megsemmisíti azt a sajátlagosságát, ami épp abban rejlik, hogy a gazdasági tevékenység ismert vagy rosszul tudott (ha úgy tetszik, társadalmilag visszafojtott) objektív igazsága és a termelésről illetve a cseréről kialakult társadalmi képzetek között társadalmilag fenntartott eltolódás van. Nem véletlen, hogy az archaikus gazdaság egész szókincse olyan Janus-arcú fogalmakból tevődik össze, amiket a gazdaság történetének alakulása óhatatlanul felbomlásra ítél, hiszen – éppen kettőségükre visszavezethetően – az Ez a részlet bizonyos mértékben olyan algériai tapasztalatok elméleti továbbgondolása és általánosítása, melyeket a szerző Algéria 1960 c. művében részletesebben leírt, s amelyeket e kötet is tartalmaz. Ezért itt elhagytuk az ismétlést jelentő részleteket. – A szerk. 16

általuk megjelölt társadalmi kapcsolatok megannyi ingatag struktúrát jelenítenek meg, amelyek, amint meggyengülnek a fenntartásukra szolgáló társadalmi mechanizmusok, törvényszerű, hogy felbomoljanak. Itt van, szélsőséges példának a raknia (ingatlan haszonélvezetének átengedését rögzítő szerződés), amelynek értelmében a kölcsönt felvevő a kölcsönadónak a visszafizetés idejéig átengedi egy föld haszonélvezetét, és amit, ha végül a föld elsajátításához vezet, az uzsora leggyűlöletesebb formájának tartanak. (...) „A rómaiak és a görögök voltak azok”, írja Mauss, „akik, talán az északi és nyugati sémi népek hatására, életbe léptették a személyhez kötött használati és a tényleges dologi jogok közötti különbségtevést; akik az eladást az ajándékozástól is, a cserétől is elkülönítették; választóvonalat húztak az erkölcsi és a szerződési kötelezettség közé és – ami a legfontosabb – érzékelték a rítusok, a jogok és az érdekek közötti különbségeket. Ők voltak azok, akik egy tiszteletreméltóan gyökeres, igazi forradalmi lépéssel meghaladták az addigra elavult moralitást és az ajándékon alapuló, túlságosan bizonytalan kimenetelű, túlságosan költséges és fitogtatóan fényűző gazdaságot, amelyet minduntalan gúzsba kötöttek a személyi megfontolások, amely összeegyeztethetetlen volt a piac, a kereskedelem és a termelés fejlődésével, s amely akkorára már lényegét tekintve gazdaságellenes volt”(2). A történelmi helyzetek, amelyekben a jóhiszeműség gazdaságának ingatag, mesterségesen fenntartott struktúráitól az érdekek álcázatlan gazdaságának világos és (a költséges formákkal szembeállítva) gazdaságos struktúráihoz vezető szétválás bekövetkezik, világosan mutatják, mibe kerül egy olyan gazdaság működtetése, amely, mert nem hajlandó magát gazdaságként tételezni, s ebbéli voltát elismerni, arra ítéli magát, hogy szinte ugyanannyi találékonyságot és energiát öljön a gazdasági tevékenységek igazságának elleplezésébe, mint e tevékenységek lebonyolításába. A pénzcsere általánossá válása, ami lemezteleníti a gazdaság objektív mechanizmusait, egyszersmind felszínre hozza azokat az archaikus gazdaságra jellemző intézményes mechanizmusokat, amelyeknek feladata éppenséggel a (szűk értelemben vett) gazdasági érdek és számítás játékterének korlátozása és álcázása. (...) Az ebéd pénzbeli ellenértékére igényt tartó kőműves lépése17 szentségtörő visszájára fordítása annak a képletnek, mely szerint a „szimbolikus alkímia” a munkabért önként adott, ingyenes ajándékká igyekezett átalakítani – s ezzel leleplezte a látszatok megőrzése érdekében minduntalan igénybevett módszert, a közösség által egyezményesen elfogadott „úgy teszek, mintha...” cinkosságát. Mint szövetséget megpecsételő csereaktus („magunk közé helyezem a lepényt és a sót”), például a kalákában (thiwizi) végzett aratást vagy házépítést követő zárólakoma képes volt betölteni egy olyan záró-rítus szerepét, melynek az a célja, hogy az érdekek vezérelte üzleti egyezséget visszamenőlegesen átalakítsa, és bőkezű ajándékok kicseréléseként kísérelje meg azt feltüntetni (a kereskedelmi ügyleteket véglegesítő ajándékok módjára). (...) így csak botrányként vagy provokációként lehet átérezni annak az embernek a fellépését, aki, azt állítván, hogy az étkezés átszámítható pénzre, s azzal megváltható, elárulja a legjobban s egyszersmind a legrosszabbul őrzött titkot (hiszen mindenki letéteményese a titok tudásának), s aki megszegi a hallgatás törvényét, mely a jóhiszeműség gazdaságának működéséhez szükséges közösségi rosszhiszeműség cinkosságát biztosítja. Hasonlóképpen, az a felháborodás, amellyel a paraszti életformát levetkezett parasztok eretnek magatartásait ítélik el, azokra a mechanizmusokra hívja fel a figyelmet, amelyek hatására a paraszt a földhöz varázslatokkal teli viszonyt alakított ki s ezek akadályozták meg hogy saját küszködését munkaként fogja fel. „Szentségtörés, amit ezek csinálnak: meggyalázzák a földet; félresöpörték a félelmet (elhiba). Semmitől sem ijednek meg, semmi sem állítja meg őket, mindent a fonákjára fordítanak. Biztosra veszem, hogy ezek még arra is képesek lesznek, hogy lakhrif-kor (fügeéréskor, a nyár és az ősz közötti átmeneti időszakban) szántsanak, ha túlságosan körmükre ég a dolog és lahlal-kor (a szántás-vetés hagyományos időszaka az ősz elején) már más munkákra akarnak sort keríteni, vagy pedig tavasszal, ha 17

* Lásd 324. 1. e kötetben. – A szerk.

lahlal-kor túlságosan lusták voltak. Ezeknek minden mindegy.” A bajmegelőző rítusoknak, amelyekre a szántás (a nőknél az ennek megfelelő tevékenység, a szövés) és az aratás alkalmat szolgáltatnak, az a funkciójuk, hogy a gyakorlat objektív igazságát álcázzák és – legalábbis ebben az összefüggésben – ugyanazt a szerepet töltik be a termelés vonatkozásában, amit az ajándék kicserélésében megnyilvánuló finom árnyalatok játszanak a forgalom vonatkozásában. Minden arra mutat, hogy a legünnepélyesebb közösségi rítusoknak (kollektív áldozat a mezőgazdasági munkák kezdetekor, aratási rítusok) az a funkciója, hogy elkendőzzék a világ mitikus-rituális szemléletének sémáiból fakadó felosztás nyomán kibomló ellentmondásokat, lehetőséget nyújtsanak az eredetileg elválasztott ellentétek újraegyesítésére (coincidentia oppositorum). Röviden: a rítusnak kell egyesítenie azt, amit a mítosz elválasztott. A mezőgazdasági év jelentős pillanatait, amelyeket Marx a munka időszakaiként említ, baj-megelőző rítusok kísérik, amelyeket komolyságuk, ünnepélyességük, parancsoló erejük élesen megkülönböztet a termelési időszakok (azaz a tél és a tavasz) engesztelő rítusaitól, mely utóbbiak pusztán azt a funkciót töltik be, hogy mágikus formában támogassák a munkálkodó természeteiig). Ha magára hagyják, a természet rossz útra tér, meddővé válik. Olyan, mint a nők, vagyis kiismerhetetlen észjárású, mi több, rosszindulatú. Jótéteményeiből csak akkor részesíthet, ha elszenvedi a férfi megtermékenyítő erőszakát, aki erőszakkal felnyitja, belehatol, megmunkálja, engedékennyé és termékennyé teszi. A szántás és az aratás az egyesítési műveletek osztályába sorolható (az eke és a föld egyesítése a szántásban, a tűzé és a vízé a vas edzésében, és a nemeké a házasságban), de ugyanakkor az elválasztás (vágás) műveleteinek osztályába is tartozik (a búza learatása, a kelme elvágása, az áldozati bika nyakának elvágása). Objektív minősítésük szerint rituális tevékenységek ezek, amelyeket rituális, de tudatosan és ellenőrzötten végrehajtott műveletek segítségével kell átlényegíteni. A szántást és a házasságot kísérő rítusok feladata, hogy elkendőzzék és megengedhetővé tegyék két ellentétes elv kikerülhetetlen összeütközését, amelyek a paraszt tevékenységében kapnak formát, amikor kénytelen erőszakot tenni a természeten, méghozzá olyan, önmagukban is félelmetes eszközök használatával, mint az eke, a kés, a sarló vagy a szövőszék, amiket mind a kovács, a tűz ura és mestere állít elő. Ami pedig azt a rítust illeti, amelynek értelmében az aratócsapat vezetője az utolsó kéve levágásában az állat torkának elmetszését színleli, ez csak úgy fogható fel, mint a kikerülhetetlen gyilkosság olyan áldozattá való átlényegítése, mely áldozat szervesen íródik az évszakok ismétlődő ciklusába, s ezért az örök újjászületés bizonyosságának tudata révén feloldozást nyert. És, ha más felhangokkal is, a paraszt gyakorlati tevékenysége teljes egészében a rituális szertartásban megnyilatkozó objektív szándékot eleveníti meg. A föld – amit egyébként sosem tekintenek feldolgozást, megmunkálást igénylő nyersanyagnak – félelemmel (el-hiba) vegyes tisztelet tárgya. A föld, mint mondják, képes „elszámoltatni” művelőjét, képes elégtételt venni magának az ügyetlen vagy a felületes munkát végző paraszt hibás munkájáért. A példaszerű paraszt olyan attitűddel fordul a földjéhez, amilyennel csak egy férfi fordulhat egy másik férfihoz. Úgy helyezkedik szembe vele, a bizakodó családiasságnak abban az állapotában, ahogyan tiszteletre méltó rokonunkhoz fordulunk. Eszébe sem jutna, hogy a szántás alatt másra bízza az igavonó állatok vezetésének gondját és kisegítőire (isikran) csak annyit bíz, hogy az eke mögött haladva megkapálják a földet. „Az öregek azt mondták, csak aki ura a földnek, csak az tud úgy szántani, ahogyan illik. A fiatalokat kizárták ebből a munkából. Sértés lett volna a földdel szemben, ha olyan suhancokat »mutattak volna be« neki, akik még méltatlanok arra, hogy felnőtt férfiak körében mutatkozzanak.” „Annak kell a földdel törődnie”, mondja a közmondás, „aki a férfivendéget fogadja.” A paraszt nem munkát végez (ahogy mi értjük a szót), hanem a hészi-odoszi pónosz és ergón közötti különbségtétel értelmében küszködik. (...) Röviden szólva: a termelés igazsága éppúgy visszaszorul a felismerhetetlen háttérbe, mint a forgalom igazsága, és a fáradozás úgy viszonylik a munkához (amely tevékenységre, mint E.

Benveniste megjegyzi(4), az indoeurópai nyelveknek nem volt megfelelő szavuk), mint az ajándék a kereskedelemhez. A munka „felfedezése” feltételezi a termelés közös alapjának létrehozását, vagyis az akkorára már pusztán gazdasági dimenzióira lemeztelenített természeti világ varázsának szétfoszlását. Amikor a tevékenység már nem egy szükségszerű rendnek lerótt adó, akkor a felé a kizárólagosan gazdasági jellegű cél felé fordulhat, amit a pénz, immáron minden dolgoknak mértéke, napnál világosabban kijelöl. S ezzel vége szakad az eredendő differenciálatlanságnak, amely lehetővé tette az egyéni s a közösségi hit, a jó- és rosszhiszeműség játékait. A pénzértékben kifejezhető haszon félreérthetetlen mércéjén megméretve a legszentebb tevékenységek a szó negatívumára fordult értelmében minősülnek szimbolikusnak. Ebben az értelemben, amit a szimbolikus kifejezés olykor felvesz, a tevékenység konkrét és anyagi hatások híjával levőnek, tehát önkényesnek, vagyis érdekmentesnek de ugyanakkor haszontalannak tűnik. Akik a gazdasági könyvvitel kategóriáit és módszereit alkalmazzák az archaikus gazdaságokra anélkül, hogy számításba vennék azt az ontológiai átlényegítést, amit ezzel tárgyukon végrehajtanak, úgy kezelik a gazdaság e típusát, mint „ahogy az egyházatyák kezelték a kereszténység előtti vallásokat”. Marx e megjegyzése azokra a marxistákra is vonatkozik, akik hajlamosak az általuk „prekapitalistának” nevezett formációk vizsgálatát a termelési módok tipológiájáról folytatott skolasztikus vita szűk keretei közé gyömöszölni. Ez az etnocentrizmus a gazdasági érdek leszűkített meghatározásának öntudatlan általánosításában gyökeredzik, holott e definíció kiteljesedett formájában a kapitalizmus történeti terméke. A gyakorlat viszonylag autonóm terepeinek létrejöttét egy olyan folyamat kíséri, melynek eredményeként a szimbolikus érdekek (amelyeket gyakorta a „szellemi” vagy a „kulturális” jelzővel minősítenek) szembekerülnek a tisztán gazdasági érdekekkel, már ahogy ez utóbbiak a gazdasági tranzakciók terepén „az üzlet, üzlet” régi tautológiája szerint definiálódnak. A tisztán „kulturális” vagy „esztétikai” érdek, mint önzetlen érdek, annak az ideológiai munkának a paradox terméke, amelyhez igen nagy mértékben az abban leginkább érdekelt írók és művészek járultak hozzá, s amelynek hatására a szimbolikus érdekek, szembefordulva az anyagi érdekekkel, függetlenednek azoktól, vagyis szimbolikusan megszüntetik érdek mivoltukat. A vulgáris gazdasági szemlélet a tisztán szimbolikus érdeket, amelyet nemegyszer csak azért ismernek el (például amikor, mint a nacionalizmus vagy a regionalizmus egyes formái esetében, túl nyilvánvaló konfliktusba kerül a szó szűk értelmében vett „érdekkel”), hogy az érzelmek vagy a szenvedély irracionalizmusává fokozzák le, nem tudja elemzéseibe – még kevésbé számításaiba – illeszteni. Nem ismer ugyanis más érdeket, mint amit a kapitalizmus teremtett meg az absztrakciónak egyfajta tényleges műveletével, amikor az ember és ember közötti kapcsolatok olyan világát hozta létre, amely, mint Marx mondja, „a rideg készpénzfizetésen” alapul. Valójában, egy olyan világban, amit a (korlátolt értelemben vett) gazdasági és a szimbolikus tőke szinte tökéletes egymásra átválthatósága jellemez, az emberek stratégiáit irányító gazdasági számítás a többitől szétválaszthatatlan módon vesz számításba olyan nyereségeket és veszteségeket is, amiket a gazdaság korlátozott definíciója öntudatlanul az elgondolhatatlan és megnevezhetetlen jelenségek közé sorol, vagyis gazdaságilag irracionálisnak tekint. Röviden: a „prekapitalista” társadalmakról (vagy a kapitalista társadalmak „kulturális” szférájáról) rajzolt naivul idilli képtől gyökeresen eltérően, a gyakorlati tevékenység még olyankor is a gazdasági számításoknak engedelmeskedik, amikor teljesen az érdekmentesség látszatát ölti magára azzal, hogy nem igazodik a (szűk értelemben vett) érdek vezérelte számítás logikájához, és nem anyagi, nehezen számszerűsíthető célok felé tör. Ez azt jelenti, hogy a sajátlagosan gazdasági gyakorlatok elmélete csupán speciális esete a gyakorlati tevékenység ökonómiája általános elméletének. Ha el akarjuk kerülni az ökonomizmus (azaz a leszűkített gazdasági szemlélet) etnocentrikus naivitásait éppúgy, mint az „ősállapotok” nemes-lelkű naivitását dicsérő népieskedő lelkendezést, akkor

következetesen végkifejletéig kell elvinnünk azt, amit e szemlélet félúton megszakít. Megkülönböztetés nélkül ki kell terjesztenünk tehát a gazdasági számítás érvényességét mindazon javakra – anyagiakra és szimbolikus jellegűekre egyképpen –, amelyek egy adott társadalmi formációban ritkák s ezért keresettek (legyen szó jó szóról vagy mosolyról, kézfogásról vagy vállvonogatásról, bókról vagy figyelmességről, kihívásról vagy sértésről, becsületről vagy kitüntetésről, hatalomról vagy élvezetről, pletykáról vagy tudományos információról, kiválóságról vagy kiváltságról stb.). A gazdasági számítás egyébként csak úgy tudta a Marx által „meztelennek” nevezett érdek könyörtelen logikájának objektíve kiszolgáltatott terepet birtokba venni, hogy azért meghagyott egy kis szigetet azon dolgok számára, amelyek szentek; egy kis szigetet, amely csodálatos módon kiemelkedik az „önző számítás jeges vizéből”, s menedékéül szolgál mindannak, aminek – akár mert túl tökéletes, akár mert túl gyatra – nincs ára. De a szimbolikus cserék „könyvvitele” esetében is fenyegethet az a veszély, hogy torz képet kapunk az archaikus gazdaságról, ha elfeledjük, hogy e gazdaság a gazdasági és a szimbolikus tőke megkülönböztethetetlen lényegét csak a kettő tökéletes egymásra átválthatóságának formájában képes megragadni, hiszen maga e gazdaság olyan különbségtevési elv (nevezetesen a gazdasági és a szimbolikus tőke közötti különbségtevés) alkalmazásának terméke, mely elv alkalmazása idegen ettől a közegtől. A művészet művészetként való létrejötte – ami feltételezi egy viszonylag független művészi mező kifejlődését – nem teszi jogossá, hogy művészetként fogjunk fel bizonyos primitív vagy népi gyakorlatokat, hacsak nem vállaljuk mindazon etnocentrikus tévedések kockázatát, amelyeknek óhatatlanul kitesszük magunkat, amint elfelejtjük, hogy e gyakorlatok fogalmilag nem tételezhetik magukat művészetként. Ugyanígy, az archaikus gazdaság minden olyan részleges vagy teljes objektív leírása, ami nem foglalja magában az elmélet eldologiasító hatásának és az objektív megragadás lehetősége társadalmi feltételeinek elméletét, valamint, ezzel összefüggésben, e gazdaság és saját objektív igazsága közötti viszonynak, mint a felismerés és félreismerés viszonyának az elméletét, az etnocentrizmus legkifinomultabb, legtökéletesebb formájának hódol be, Teljes definíciója szerint, a családi vagy nemzetségi vagyonba nemcsak a föld és a termelőeszközök tartoznak, hanem a rokonság és a társak is, a nasba, a szövetségek vagy, tágabb értelemben, a kapcsolatok épségben megőrzendő és rendszeresen ápolandó hálózata, elkötelezettségek és becsületbeli adósságok örökölt szövevénye, egymást követő nemzedékek során felhalmozódott jogok és kötelességek tőkéje, támasz, amely hatékonyan mozgósítható, valahányszor rendkívüli helyzetek szakítják meg a mindennapok rutinját. Bármennyire képes legyen is az archaikus gazdaság arra, hogy a rituális sztereotipizáció segítségével megszabja és szabályozza a megszokott világ szokott menetét, valamint arra, hogy a jelentkező válságokat jelentkezésük pillanatában megejtett szimbolikus életrekeltésükkel vagy ritualizálásukkal enyhítse, azért pontosan tisztában van a megszokott és – ellenlábasként – a rendkívüli alkalmak közötti különbséggel; a szabályos, a családi közösség által kielégíthető szükségletek és az olyan kivételes szükségletek közötti különbséggel (akár anyagi, akár szimbolikus javakról vagy szolgáltatásokról legyen szó), amiket a kivételes alkalmak, gazdasági válságok, politikai konfliktusok, vagy egyszerűen a mezőgazdasági munka sürgető jellege keltenek életre, s amik szükségessé teszik egy tágabb csoport jóindulatú közreműködését, támogatását. Ez pedig azért van így, mert – ellentétben azzal, amit Weber sugall, amikor a tradicionalista és a karizmatikus típust elnagyoltan szembeállítja – az archaikus gazdaság magában hordja a megszakítottságot. Magában hordja nemcsak a politika területén (azokkal a konfliktusokkal, amelyek egy-egy incidensből – a „ligák” tevékenysége következtében – törzsi háborúvá terebélyesedhetnek) hanem, más felhangokkal, a gazdasági életben is, a rövid – a hagyományos gabonatermelő kultúrákban különösen rövid – munkaidő és a termelési idő szembeállításával, ami e társadalmi formáció lényegi ellentmondásainak, következésképpen a megoldásukra szolgáló stratégiáknak is kiindulópontja. A becsület és a

presztízs „tőkéje” felhalmozásának stratégiája, amely legalább annyira meghatározója a lekötelezettségi kapcsolatok kiterjedtségének, mint amennyire függvénye is annak, jelenti a legjobb megoldását annak a problémának, amivel a csoportnak akkor kellene szembenéznie, ha folyamatosan (vagyis a termelési idő alatt is) fenn kellene tartania azt a teljes munkaerőt (emberit és állatit), amire a munkaidő alatt van szüksége. Ez ugyanis lehetővé teszi a nagy családok számára, hogy a munka egész időszaka alatt a lehető legnagyobb számú munkaerővel rendelkezzenek, ám a termelés – lerövidíthetetlen – periódusa alatt minimálisra csökkentsék mind az emberi fogyasztás mennyiségét (a csoport létszáma ilyenkor a legkisebb egység, a család létszámára csökken le), mind az állatokét (ezt a feladatot töltik be a bérleti szerződések, például igásállatok esetében a sarkat, amelynek értelmében a tulajdonos másra bízza az állatot, nem követelvén egyebet, mint pénzt vagy természetben fizetett ellenszolgáltatást „a tőke elhasználódásáért”). Ε meghatározott időtartamra és a szükséghelyzetekkel terhes időszakokra (például: aratás idejére) korlátozódó szolgáltatásokért kijáró ellenszolgáltatás már csak azért sem ró túl nagy terhet az „adósra”, mert a „kölcsönt” vagy munkavégzés formájában adják vissza, de ez esetben a munka a kevésbé munkaigényes időszakokra esik, vagy más formákban (állatok őrzése, kölcsönzése stb.). Jól látható így, hogy az olyasfajta szimbolikus tőke, mint az egy-egy családhoz vagy személyhez kapcsolódó presztízs és hírnév, amik igen könnyen visszalakíthatók gazdasági tőkévé, meglehet éppen a felhalmozás legértékesebb formája egy olyan társadalomban, ahol az éghajlat kérlelhetetlensége (a legfontosabb munkák, a szántás és az aratás igen rövid periódusra koncentrálódnak) és a technikai eszközök fejletlensége (az aratás sarlóval történik) közösségi munkát igényelnek. A munkaerő megvásárlásának álcázott formáját kell-e mindebben látnunk, netán a robotmunka rejtett kicsikarását? Kétségtelenül, de csak azzal a feltétellel, hogy az elemzésben együtt kezeljük azt, ami a tárgyban magában együvé tartozik, nevezetesen a belső lényegükből következően kettős értelmű és felemás gyakorlatok kettős igazságát, ami csapdát állít mindazoknak, akiket a gyakorlatok és az ideológiák, a „bennszülött” gazdaság és a gazdaságról alkotott „bennszülött” képzetek közötti kapcsolatok naiv módon dualista elképzelés önáltató leleplezésekre késztet. A szolgáltatások e kisajátításának teljes igazságát az a tény határozza meg, hogy csak kaláka munka (thiwizi) leple alatt mehet végbe, ez pedig olyan önkéntes segítségadás, ami egyben robot is, önkéntes robot és kikényszerített segítség, valamint az a tény, hogy – ha szabad egy geometriai hasonlattal élnünk – feltételez két, egymást követő 180 fokos fordulatot, ami végül a kiinduló helyzethez tér vissza: vagyis feltételezi az anyagi tőkének szimbolikus tőkévé váló átalakítását, mely utóbbi visszaalakítható anyagi tőkévé. A lekötelezettségi kapcsolatokra épülő csoport „birtokba vétele” (még ha öröklött is) komoly munkát feltételez, ami nélkülözhetetlen a kapcsolatok kiépítésében és fenntartásában, s ezen felül még igen komoly, mind anyagi, mind szimbolikus jellegű beruházásokat is, akár például politikai támogatás formájában (a támadások, lopások, bántalmazások és sértések ellen) vagy gazdasági támogatásként, ami nem egy esetben, különösen ínséges időkben, rendkívül sokba kerülhet. De nemcsak az anyagi javak beruházásának van jelentősége, hanem a „befektett” időnek is, hiszen a szimbolikus munka értéke nem határozható meg a neki szentelt idő mennyiségétől függetlenül. így aztán az idővel való ajándékozás, az idő tékozlása egyike a legértékesebb ajándékoknak. Világos, hogy ilyen feltételek mellett a szimbolikus tőke felhalmozása csak a gazdasági tőke felhalmozásának rovására történhet. Hozzáadódva a termelőeszközök fejletlenségéből adódó objektív akadályokhoz, a társadalmi mechanizmusok működése (amelyeknek eredményeként – mert megkövetelik a gazdasági érdek álcázását vagy háttérbe szorítását – a szimbolikus tőke felhalmozását tekintik a felhalmozás egyetlen, legitimként elismert formájának) önmagában elegendő volt ahhoz, hogy lefékezze, vagy esetenként, tiltsa az anyagi tőke felhalmozását, és valószínűleg ritkán fordult elő, hogy a közösségnek nyíltan közbe kelljen lépnie, felszólítva valakit, hogy most már „ne gazdagodjék

tovább”(5). Tudott dolog, hogy a közösségi nyomás, amellyel a legtehetősebbeknek számolniok kell (mert belőle merítik nemcsak tekintélyüket, hanem, adott esetben, a politikai hatalmat is, amely, végső soron, azon képességük függvénye, hogy mennyire bírják csoportjukat egyének vagy csoportok mellett avagy ellen mozgósítani), nemcsak arra kényszeríti a gazdagokat, hogy a többieknél jóval nagyobb mértékben vegyék ki a részüket a ceremoniális cserékből (tawsa), hanem azt is elvárja tőlük, hogy ők tegyenek ki a legjobban magukért, valahányszor a szegények megsegítéséről, az idegeneknek nyújtott vendégszeretetről, illetőleg az ünnepek megrendezéséről esik szó. A gazdagság főleg kötelezettségekkel jár. „A nagylelkű – mondják – Isten barátja.” Az immanens igazságban való hit bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a nagylelkűséget olyan áldozatnak tekintsék, amely viszonzásképpen a gazdagság áldását érdemli ki. (...) De a kétfajta tőke oly szétbogozhatatlanul keveredik, hogy a nagy peresztízsű szövetségesek léte (mint az anyagi és szimbolikus erő tanúbizonysága) egymagában is anyagi hasznot hajthat a jóhiszeműségre épülő gazdaságban, ahol a makulátlan hírnév a legjobb, ha ugyan nem az egyetlen gazdasági biztosíték. Érthető, hogy a nagy családok egyetlen alkalmat sem szalasztanak el (s ez az oka a „messze földön kötött” házasságokhoz s az ilyenkor elmaradhatatlan díszmenethez való vonzódásuknak), hogy keretet szervezzenek szimbolikus tőkéjük látványos fitogtatásához (aminek a „fitogtató fogyasztás” csupán egyik, bár legszembetűnőbb formája). Ezt szolgálja a rokonság és a „csatlósok” felvonulása, akik a zarándok útrakelését vagy visszaérkezését teszik ünnepélyesebbé; ezt a menyasszony nászkísérete, melynek értékét a „puskák” száma s az ifjú pár tiszteletére elpufogtatott sorstüzek gyakoriság méri; ezt szolgálják az ajándékozó presztízsét növelő ajándékok (mint például a házasságkötéskor osztogatott birka), valamint a tanúk és kezesek, akik minden ügyben mozgósíthatók, mindenhová hajlandók elmenni, akár azért, hogy tanúskodjanak egy piaci, kereskedelmi ügylet jóhiszeműsége mellett, akár azért, hogy mondjuk egy házasságkötési tárgyalás során jelenlétükkel növeljék a nemzetség súlyát és ünnepélyesebbé tegyék a szerződés megkötését. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a szimbolikus tőke hitel, de a szó legáltalánosabb, legtágabb értelmében, vagyis egyfajta előleg, amit csak a csoport adhat azoknak, akik a legtöbb anyagi és szimbolikus biztosítékot nyújtják ehhez, akkor kiviláglik, hogy a szimbolikus tőke fitogtatása (ami gazdaságilag mindig igen költséges) egyike azoknak a mechanizmusoknak, amelyeknek (valószínűleg egyetemes érvényű) eredményeképpen a tőke a tőkéhez vonzódik. Az ökonomizmus felfogásában abszurdnak minősülő magatartások gazdasági racionalitását csak akkor ragadhatjuk meg, ha a szimbolikus hasznok teljes egyenlegét vesszük számításba (de úgy, hogy közben nem feledkezünk meg a családi vagyon szimbolikus és anyagi elemeinek elkülönít -hetetlenségéről). így például, ha valaki aratás után egy pár új szarvasmarhát vásárol azzal az ürüggyel, hogy a nyomtatáshoz szüksége van rájuk – így érzékeltetendő, hogy bőséges volt a termés –, majd takarmány hiányában, még az őszi szántás előtt, amikor technikailag igazán szükség lenne rájuk, eladni kényszerül őket, mindez csak akkor tűnik gazdaságilag észbontónak, ha megfeledkezünk arról, mi minden (anyagi és szimbolikus) hasznot biztosíthat egy ilyen, még oly fiktív és „átejtős” gyarapodás is a család szimbolikus tőkéje számára, pont abban az időszakban, a nyár végén, amikor a házasságok köttetnek. Ez a blöff-stratégia azért tökéletesen racionális, mert a házasság egy olyan (a szó tág értelmében) gazdasági forgalomra nyújt alkalmat, melyről ha csupán az anyagi javakat vesszük számításba – csak igen tökéletlen képet alkothatunk magunknak. Az is szerepet játszik e stratégia racionalitásában, hogy a csoportnak annál nagyobb haszon szerzésére van esélye, minél jelentősebb anyagi és főleg szimbolikus vagyon felett rendelkezik, vagy – hogy a pénzügyek világából kölcsönözzük kifejezésünket – minél nagyobb „hírnév-hitelre” számíthat. Ez a hitel függ attól, hogy a csoport mennyire képes becsületbeli ügynek tekinteni, hogy sértetlenül őrizze meg becsületét. Olyan egy és oszthatatlan egész, amelybe szétválaszthatatlanul számítódik bele a javak mennyisége és minősége, valamint az e javakat érvényre juttatni képes férfiak mennyisége és

minősége is. Végső soron ez a hitel teszi lehetségessé, hogy az ember – elsősorban házasság révén – magas presztízsű szövetségesekre tegyen szert, vagyis bőviben legyen a „puskáknak”, ami azonban nemcsak a férfiak számán méretik meg, de „minőségükön”, azaz folttalan becsületükön is. A „puskák” mennyisége határozza meg, mennyire képes a csoport földjeit és becsületét (s különösen asszonyai becsületét) megvédelmezni, vagyis meghatározza azt az anyagi és szimbolikus tőkét, amely a piaci tranzakciók, a becsületbeli küzdelmek vagy a föld megművelése során hatékonyan mozgósítható, így a becsület vezérelte magatartásokat olyan érdek irányítja, amelyre a vulgáris gazdasági szemléletben nincs megfelelő fogalom, és amit – jóllehet természetéből következően képes egészen közvetlenül anyagi jellegű tevékenységeket meghatározni – kénytelenek vagyunk szimbolikusnak nevezni. Ahogy máshol vannak foglalkozások (például jegyző vagy orvos), amelyeknek betöltői „minden gyanún felül” kell álljanak, úgy itt is létérdeke a családnak, hogy becsülete tőkéjét, vagyis megbecsültsége adta hitelét gáncs ki ne kezdje. Azt, hogy a legcsekélyebb, sandának érzett célzásra, megjegyzésre felfokozott érzékenységgel reagálnak, azt hogy számlálhatatlan mennyiségű stratégia szolgál a célzások meg-hazudtolására, elhárítására, az a tény magyarázza, hogy a szimbolikus tőke nem mérhető és nem parcellázható fel olyan könnyen, mint a föld vagy a jószág, és hogy a csoport, amely végső soron egyedül hitelezheti csak, mindig kész e hitelt megvonni, gyanakvásaival a kimagasló személyeket célba venni, mintha becsület kérdésében – akárcsak a föld esetében – a meggazdagodás szükségképpen csak a többiek rovására történhetne. Csak egy következetlen, mert részleges materializmus (amely ebből következően képtelen gondolatailag megragadni az archaikus gazdaság struktúráit és főleg a strukturális kétértelműségre alapozott rendszer jellegzetes gazdasági gyakorlatainak fantasztikus bonyolultságát) zárkózhat el annak felismerése elől, hogy azok a stratégiák, amelyeknek tétje a csoport becsületének megőrzése vagy növelése, s amelyek között elsődleges szerepe van a vérbosszúnak és a házasságnak, semmivel sem kevésbé létfontosságú érdekeknek engedelmeskednek, mint az utódlási vagy termékenységi stratégiák. A vulgáris gazdasági szemlélet részleges materializmusát fenyegető csapda különösen akkor kikerülhetetlen, amikor, mint például a házasság esetében, a közvetlenül észlelhető anyagi javak forgalma – lásd például az özvegyi eltartást, a házasságkötési tárgyalások látszólag központi jelentőségű tételét – elfedi azoknak a javaknak a teljes (aktuális és potenciális) forgalmát, mely javakban szétválaszthatatlanul vegyülnek az anyagi és a szimbolikus természetű elemek, amelyeknek az anyagi javak csupán a kapitalista homo oeconomicus szemében a legszembeszökőbb mozzanatai. Az özvegyi eltartás összege, amely mind relatív, mind abszolút értékében csekély, nem tenné indokolttá azokat a késhegyig menő vitákat, amelyeknek tárgyát képezi, ha nem ruházná fel döntő fontosságú szimbolikus értékkel az a tény, hogy egyértelműen tanúskodik egy családnak a házasságkötési cserék piacán rendelkezésére álló javak értékéről, valamint e család felelős képviselőinek arra való képességéről, hogy alkuszi minőségükben termékeikért a legjobb árat harcolják ki. Hogy a házasságkötési stratégia tétjei nem fokozhatok le pusztán az özvegyi eltartásra, arra a történelem szolgáltatja a legjobb példát, amely ezúttal is szétválasztotta a tranzakciók szimbolikus és anyagi aspektusait: amint merő pénzértékévé fokozódott le, az özvegyi eltartás elvesztette az emberek szemében a maga szimbolikus árfolyamjelző tartalmát, s ezzel párhuzamosan a becsületbeli kötelességszámba menő viták kezdtek szégyellni való alkudozásnak minősülni. Elképzelhetetlen és megnevezhetetlen lenne az a magatartás, mely a sértést követő játékszabályokat nem tartaná be (tehát pl. a sértett nem vágná vissza, vagy a másik arcát is odatartaná). Ez azt mutatja: az embert szimbolikus tőkéje megvédelmezésére kényszerítő érdek elválaszthatatlan a rendszer szabályszerűségeibe objektíve beletartozó axiomatikához való, a kisgyermekkori nevelés, valamint a későbbi tapasztalatok által is besulykolt, hallgatólagos kötődéstől. Ezen axiomatika szerint a szimbolikus tőke meghatározott típusai elnyerésre és megóvásra méltóak. Az emberek beállítottságai (adott esetben a becsületbeli

kötelezettségek vállalására való képességük és hajlandóságuk) és az ezeket létrehozó objektív szabályszerűségek közötti objektív harmónia azt eredményezi, hogy a tág értelemben vett gazdasági univerzumba tartozás magával vonja azoknak a téteknek természetesként való feltétlen elismerését, melyeket ez az univerzum, pusztán létezéséből következően, kínál. Ezek elismerése viszont együtt jár a nekik tulajdonított érték önkényes mivoltának fel nem ismerésével, ami aztán meghatározhatja milyen, esetenként túlzott mértékű, a szó kettős, gazdasági és pszichoanalitikai értelemben vett befektetések alkalmasak arra, hogy a konkurrencia és a szűkösség így létrehozott hatása révén megerősítsék azt a jól megalapozott illúziót, mely szerint a szimbolikus javak értéke magában a dolgok természetében rejlik, az e javak megszerzésére való törekvés pedig az emberek természetében. Ha el akarjuk kerülni, hogy egy leszűkített és az elemzés lehetőségeit leszűkítő materializmus agresszíven felüthesse a fejét, részletekbe menően kell elemeznünk azokat a mechanizmusokat, amelyek egy-egy földdarabot néha olyan értékkel ruházhatnak fel, ami nem felel meg a szó szűk értelmében vett technikai és gazdasági tulajdonságainak. Az természetes, hogy a közelebb eső, legjobban gondozott és kiépített (bekerített, épületekkel ellátott, rendszeresen és folyamatosan művelt stb.), a nők számára a magántulajdonban levő dűlőkön a legjobban megközelíthető földek bármely tetszőleges vásárló szemében nagyobb értéket képviselnek. De vannak a földeknek olyan tulajdonságaik, amelyekkel csak egy meghatározott családdal fenntartott viszonyuk révén felruházottak, és amelyek a (tág értelemben vett) gazdasági beállítottságok egy meghatározott típusának függvényei. Ilyen tulajdonság például az, amit úgy is nevezhetnénk, mint a föld családi vagyonba történt beintegrálódásának mértéke, amit a föld birtoklásának története határozhat meg (ezt leggyakrabban többé vagy kevésbé nemes és ősi neve jelzi), vagy pedig a csoport által hagyományosan birtokolt földek között elfoglalt többé vagy kevésbé központi helyzete. Ha a szimbolikus és a gazdasági érték az esetek többségében egybe is esik, vagyis ha a legközelebbi és legkönnyebben elérhető földek egyben – intenzívebb és változatosabb művelési módok igénybevételéből következően – a legjobban megműveltek is, tehát a legnagyobb hozamúak, előfordulhat, hogy egy föld a szimbolikus vagyonról társadalmilag elfogadott meghatározás függvényében a gazdasági értékéhez képest aránytalanul nagy szimbolikus értékre tegyen szert. Az ember, ennek megfelelően, könnyebben mond le a vagyonhoz legkevésbé integrálódott föld tulajdonjogáról; arról a földről, amely legkevésbé kötődik jelenlegi tulajdonosai nevéhez; az örökölt földnél könnyebben mondanak le a szerzett földről (minél frissebb keletű a szerzemény, annál könnyebben); hamarabb megválnak az idegenektől szerzett földtől, mint attól, amit rokonoktól vásároltak. A valóságban ez persze nem ilyen egyszerűen jelentkezik. A föld szimbolikus értékét az a történeti kapcsolat határozza meg, amelyet a tulajdonosok és a vásárlók vele – és rajta keresztül egymással – fenntartanak. így például egy föld nyilvánvalóan sokkal értékesebbnek minősül, ha nemcsak, hogy mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek a vagyonnal való erős integráltságra utalnak, de ráadásul idegenek kezén van. Visszavásárlása ilyenkor becsületbeli üggyé válik, akárcsak a sértés megtorlása, és a föld ilyenkor elképesztő árakért kelhet el. A föld áruba bocsátói cinikusan kihasználhatják ezt a helyzetet – igaz: csak bizonyos korlátok között, különben jó hírük megszenvedhetné. A legtöbb esetben mégis azt tapasztaljuk, számukra legalább annyira becsületbeli üggyé válik, hogy „megvédjék”, megtartsák azt a földet (különösen ha annak birtoklása eléggé új keletű ahhoz, hogy érződjék még benne a korábbi tulajdonosok csoportjával szembeni kihívás értéke), mint amennyire a szemben álló fél igyekszik visszaszerezni a földet, hogy ezzel lemossa a „hurmá”-ján esett sérelmet. Előfordulhat, hogy egy harmadik csoport is bekapcsolódik az alkuba; jelenlétük nem az eladóval szemben kihívó (az csak nyer e lépésen), hanem a „legitim” tulajdonosokkal szemben. Röviden szólva, elég felfigyelnünk arra, mennyire hasonló szerkezetű a csoportnak a földjeihez illetve az asszonyaihoz fűződő viszonya, hogy megértsük: a család szimbolikus

tőkéjének (mint a vagyon alapvető fontosságú elemének) megvédésével való törődés oda vezet, hogy „kereskedelmi” értékénél jóval magasabb áron is hajlandók megvenni azt az „ősi” földet, amely esetleg kikerülhetne a csoport tulajdonából, vagy már idegenek kezén is van. Megfordítva: ugyancsak hajlandók arra, hogy magasabb áron vegyék meg rivális csoport valamelyik ősi földjét – a felvásárlás ilyenkor kihívással, provokációval egyenértékű. Homlokegyenest ellenkező módon, a rokonok közötti tranzakciókban a hasonló alkukat, amennyire csak lehet, kiküszöbölik, a becsület ilyen esetben ugyanis tiltja, hogy hasznot húzzanak az eladni kényszerülő fél szorult helyzetéből. Így az eladott és visszavásárolt földek, avagy az elígért vagy kiházasított nők forgalma között, tehát a tőke különböző fajtái és a nekik megfelelő forgalmi módok között fellépő megfelelések arra kényszerítenek, hogy lemondjunk a „gazdasági” kontra „nem gazdasági” dichotómiájáról, amely lehetetlenné teszi, hogy a gazdasági gyakorlatok tudományában a gyakorlati viselkedések ökonómiája általános tudományának egyik sajátos esetét lássuk. Ez az általános tudomány valamennyi gyakorlatot (beleértve azokat is, amelyek magukat az érdek mozgásán kívül állónak vagy önkényesnek, tehát gazdasági vonatkozásoktól mentesnek tételezik) az anyagi vagy szimbolikus haszon maximalizálására irányuló gazdasági gyakorlatként képes értelmezni. A csoportok által felhalmozott tőke, a társadalmi fizikának ez a hajtóereje – esetünkben a fizikai erő tőkéje (ami a mozgósíthatóságra való képességhez, tehát a létszámhoz és a küzdőképességhez tartozik), a „gazdasági” tőke (a föld és a jószág), és a szimbolikus tőke, ami ráadásként mindig a tőke többi fajtája fölötti rendelkezés mértékéhez kapcsolódik, de e tőkék felhasználásának módjától függően értéke nőhet vagy csökkenhet – különböző formákban létezhet. Ezek, jóllehet az egyenértékűség szigorú törvényeinek vannak alávetve, vagyis kölcsönösen egymásra átválthatók, sajátos hatásokkal járnak. A szimbolikus tőke, mint a „gazdasági” és a „fizikai” tőke átalakított és ezáltal álcázott formája, akárcsak másutt, itt is olyan mértékben (és csak abban a mértékben) fejti ki sajátos hatását, amennyiben álcázni képes, hogy alapjául és – végső elemzésben – hatásainak alapjául is a tőke „anyagi” fajtái szolgálnak. Jegyzetek 1. A kollektív rosszhiszeműség révén fenntartott egyéni rosszhiszeműségként megjelenő hiedelemről lásd P. Bourdieu: A vallási mező eredete és struktúrája című tanulmányt e kötetben. 2. Marcel Mauss: Essai sur le don. In:Sociologie et anthropologie. Párizs 1950. 239.1.) 3. Κ. Marx: A tőke. II. kötet, VII. fejezet. 4. Ε. Benveniste: Le vocabulaire des institutions indo-européennes. Párizs 1969. 5. R. Maunier: Mélanges de sociologie nord-africaine. Párizs 1930. 68.1. A TANULMÁNYOK FORRÁSAI Az értelmiségi hagyomány és a társadalmi rend megőrzése. Tradition lettrée et conservation sociale, in: Pierre Bour-dieu–Jean-Claude Passeron: La Reproduction. Éditions de Minuit, Párizs 1970. 131–206.1. Ádám Péter fordítása. Az iskolai kiválóság és a francia oktatási rendszer értékei. L'excellence scolaire et les valeurs du système d'enseignment français, in: Annales 25, 1970 január–február, 147–175. 1. Ádám Péter fordítása. A legitimitások hierarchiája. La hiérarchie des légitimités, in: Pierre Bourdieu: Un art moyen. Éditions de Minuit, Párizs 1965. 134–138. 1. Léderer Pál fordítása. Különbségek és megkülönböztetések. Différences et distinctions, in Darras (szerk.): Le Partage des bénéfices. Éditions de Minuit, Párizs 1966. 118–129. 1. Léderer Pál fordítása. Hevenyészett megjegyzések a test társadalmi észleléséről. Remarques provisoirs sur la perception sociale du corps, in: Actes de la recherche en sciences sociales. 1977. 14. sz. 5154. 1. Léderer Pál fordítása.

A vallási mező kialakulása és struktúrája. Genèse et structure du champ religieux, in: Revue Française de Sociologie, 1971. (XII.) 295–334. 1. Ádám Péter fordítása. Az osztályok pályája és a valószínűségi okság. Avenir de classe et causalité du probable, in: Revue Française de Sociologie, 1974(XV), 3–42. 1. Ádám Péter fordítása. Egyszerű újratermelés és ciklikus idő. Reproduction simple et temps cyclique, in: Pierre Bourdieu: Algérie 1960. Éditions de Minuit, Párizs 1977. 19–43. 1. Ferge Zsuzsa fordítása. A gazdasági beállítottságok átalakulásának gazdasági feltételei. Les conditions économiques de la transformation des positions économiques, in: Pierre Bourdieu: Algérie 1960. Éditions de Minuit, Párizs 1977. 83–96.1. Ferge Zsuzsa fordítása. Rekonverziós stratégiák. Pierre Bourdieu–Luc Boltanski-Monique de Saint-Martini: Les stratégies de reconversion, in: Informations sur les sciences sociales, 1973, 12(5). 61–113.1. Ádám Péter fordítása. A szimbolikus tőke. Le capital symbolique, in: Pierre Bourdieu: Esquisse d'une théorie de la pratique. Droz, Genf 1972. 227–244. 1. Léderer Pál fordítása.

UTÓSZÓ 1. Az elmúlt 10-15 évben Pierre Bourdieu elemenként, fokozatosan, külső-belső vitákkal és korrekciókkal új szociológiai megközelítést dolgozott ki. Az új szemlélet sajátos szociológiai és társadalmi „mezőbe” lépett be. A szociológusok (és kívülálló érdeklődők) nem kis része lassan megcsömörlött az amerikai indítású empirikus szociológia részleteket pompás apparátussal kutató, lényegi, vagy éppen létkérdéseket kérdésként sem elismerő kisszerűségétól. Ugyanakkor elveszítette vonzását sokak szemében az akadémikus, elméleti, legalábbis történelemfelettiségében filozófiai jellegű szociológia (melyet Parsons neve fémjelzett elsősorban). Erről is kitűnt, hogy végső soron nem más, mint a status quo elegáns és magasröptű apológiája. Az így keletkező tudományos vákuumban szinte burjánzani kezdtek a világmegváltónak szánt irányzatok, melyek önmagukat minden korábbi közelítés radikális meghaladásának, tagadásának vélték. Ez nemcsak a fenomenológiából leszármazó, a társadalmat atomok esetleges mozgásává változtató etnometodológiára, a mechanikus szabályrendszerré merevített strukturalizmusra, vagy a freudizmust és marxizmust az irracionalitás talaján egyeztetni óhajtó „ellenszociológiákra” áll, hanem az újra felfedezett, „divatossá” váló Marx-életmű sajátos interpretálásaira is. A közelítően a 60-as években induló, de máig erősödő nyugati Marx-reneszánsz társadalmi okai könnyen érthetőek, ismertek, és természetesen nyomósabbak, mint csupán a polgári irányzatokból való kiábrándulás. Ε helyütt azonban mégis a társadalomtudományokon belüli okokra és fejleményekre kell összpontosítanunk. Marx választ kínált olyan kérdésekre, amelyekhez a polgári szociológia a polgári társadalom keretein belül maradva (ezt a rendet kérdésessé nem téve) egyáltalán nem tudott hozzányúlni – hiszen a problémákat sem tekintette kérdésesnek. A hiány pótlására egy ideig még egy jól-rosszul megértett, többékevésbé megcsonkított, leegyszerűsített, dogmatizált Marx-életmű is alkalmasnak látszott. Fokozatosan kitűnt azonban, hogy a leegyszerűsített marxi életmű segítségével csak leegyszerűsített válaszok dolgozhatók ki. Viszont épp a marxi gondolatrendszer „belülről” való meg nem értése akadályozta ennek alkotó módon való tudományos felhasználását. A dogmatikus értelmezés nem volt képes arra, hogy a mai társadalom valóságához e valóságnak megfelelő kategóriákkal közelítsen, hogy elszakadjon a múlt századi kapitalizmus lényegének megfelelő kategóriáktól, osztályozási rendszerektől. (Hogy bizonyos mértékig elébe vágjak Bourdieu eredményei áttekintésének: ezért nem volt például eszköze ennek a „marxizmusnak” ahhoz, hogy az érzelmi jellegű érvelésen túllépve tudományosan is igazolja, hogy a korporativ tőketulajdont kezelő „managerek” nem csupán a tőkésosztály fizetett kiszolgálói, hanem ők maguk a tőkésosztály, illetve annak egy része, akik nem „fizetést” kapnak, hanem a profit egy részét sajátítják el – új módon.) Ugyanezért – a marxi logika nem terjes megértése miatt – többnyire nem volt bátorsága számos, magát marxistának valló kutatónak ahhoz, hogy – alkalmasint megfelelő kritikai elemzéssel vagy átértelmezéssel – a Marx utáni társadalomkutatók bizonyos eredményeinek átvételével bővítse a társadalmi ismeretek körét. Ebben a társadalomtudományi (és persze társadalmi) közegben kezdett dolgozni Bourdieu. Munkásságának jelentősége épp az – és ez magyarázza bizonyos körökben gyorsan kivívott népszerűségét is, az ellenzők és elutasítók ironikus-agresszív szembenállását is(l) –, hogy a fenti problémákat igyekezett meghaladni lényeges kérdésekre keresvén újszerű válaszokat, melyek a mai jelenségeket mai eszközökkel próbálják értelmezni. 2. Bourdieu nem dolgozott ki valamilyen teljességre törekvő, tételesen rendszerezett társadalomelméletet. Eddig legalábbis egyáltalán nem foglalkozott például társadalomontológiai kérdésekkel; nyoma sincs olyan igénynek, mely a társadalom

valamennyi jelenségét Parsons módján rendszerezni kívánná; még az eddig felépített rendszer belső koherenciája is csak az egyes részletek újrafeldolgozásával rekonstruálható stb. Hogy e részek előbb-utóbb összeállnak-e teljes, szabályos elméletté, az egyrészt bizonytalan, másrészt – ha figyelembe vesszük, hogy a tételessé merevített gondolatrendszerek, mert könnyen dogmatizálhatók, alkalmasint fékezni is képesek a tudományos megismerést – nem is feltétlenül kívánatos. Annyi azonban kétségtelen, hogy Bourdieu egy új tudományos gyakorlatot igyekszik meghonosítani, mely következetesen egyetlen kérdés köré rendeződik, és e kérdés sokrétű megválaszolásához a tudományos gyakorlatba szervesen beépülő, utólag azonban elkülönítetten is rekonstruálható episztemológiai-módszertani apparátusra támaszkodik. A tartalmi probléma lényege az, hogy Bourdieu új szempontokat keres a társadalmi gyakorlatok, pontosabban – és végső soron – a társadalmi újratermelést lehetővé tevő gyakorlatok teljesebb megismeréséhez. Kicsit részletesebben: azt a kérdést állítja középpontba, hogy különböző gazdasági-társadalmi feltételek mellett (és elsősorban a mai tőkés rendszerben) milyen közvetlen és közvetett társadalmi gyakorlatok, milyen tudatos és főként nem-tudatos stratégiák segítenek a kiváltságos helyzetek fenntartásában s átörökítésében, illetve abban, hogy az alávetett osztályok vagy osztályfrakciók hosszú periódusokon át is elfogadják az őket alávetettségükben újratermelő rendszereket. Ehhez kellett megfogalmaznia saját társadalomtudományi gyakorlatának elveit – elhatárolva ezt a ma legelterjedtebb, alkalmasint a leghangosabb vagy legdivatosabb társadalomtudományi irányzatok nyíltan megfogalmazott, vagy hallgatólagosan követett episztemológiájától(2). A mai szociológiai megismerési módokkal való szakítás, vagy legalábbis az azoktól való elhatárolás alapja Bourdieu-nél a marxi felfogáshoz való visszatérés. Ez ugyan ebben a formában nem fogalmazódik meg, ami a mai francia értelmiségi légkörben – ahol a legkülönbözőbb elvek és irányzatok képviselői a Marx-divatot kihasználva hol fügefalevélnek, hol pedigrének használják a „marxista” jelzőt – érthető. De a tényt eléggé egyértelműen jelzi A gyakorlat elméletének címe is, mottója is – ami az első Feuerbach tézis: „Minden eddigi materializmusnak – Feuerbach materializmusának is – az a fő fogyatékossága, hogy a tárgyat, a valóságot, az érzéki világot csak az objektum vagy a szemlélet alakjában fogja fel; nem pedig mint érzéki-emberi tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektíven. Ezért történt, hogy a tevékeny oldalt, a materializmussal ellentétben, az idealizmus fejtette ki – de csak elvont módon, mert az idealizmus természetesen nem ismeri a valóságos, érzéki tevékenységet, mint olyant.”(3) Ezt az általános, filozófiai érvényű megismerési elvet Bourdieu úgy állítja a konkrét társadalomtudományi kutatás szolgálatába, hogy közben kimutatja ennek a megközelítésnek a nyugati, polgári társadalomtudományokban ma szokásos megismerési módokhoz való viszonyát: „A társadalmi világ három elméleti megismerési mód tárgya lehet. Ezek mindegyike egy sor, rendszerint hallgatólagos antropológiai feltételezésre épül. A fenomenológiainak (vagy, hogy a ma létező iskolák nyelvén beszéljünk, »etnometodológiainak«) nevezett megismerési mód a társadalmi világ elsődleges tapasztalatának igazságát fejti ki, vagyis mindazt, amit a jólismert környezettel való meghitten családias viszony foglal magában. Ez a társadalmi világ közvetlen, magától értetődőként és természetesként való megragadása, mely definíciószerűen kizárja, hogy önmagán gondolkodjon és hogy az ilyesfajta megismerést lehetővé tevő feltételekre vonatkozóan kérdéseket tegyen fel. Objektivitásnak azt a megismerést nevezzük (és a strukturalista hermeneutika ennek csak egy sajátos esete), mely megkonstruálja a gyakorlatot és az erről alkotott képzeteket, nevezetesen a meghitten ismerős világra vonatkozó – gyakorlati és hallgatólagos – elsődleges ismereteket strukturáló (pl. gazdasági vagy nyelvi) objektív viszonyokat. Ε konstrukció előfeltétele az elsődleges megismeréssel való szakítás, hisz épp az elsődleges megismerés hallgatólagos előfeltevései nyomán kapja a társadalmi világ magától

értetődő, természetes jellegét. Az objektivista megismerés, minthogy felteszi azt a kérdést, amit a társadalmi világ doxikus18 hitszerű tapasztalata definíciószerűen kizár, hogy ti. mik a sajátos feltételei a doxikus tapasztalásnak, képet tud adni a társadalmi világ struktúráiról és az elsődleges tapasztalás objektív igazságáról – melynek lényege épp az, hogy ez a tapasztalás meg van fosztva az adott struktúrák explicit megismerésének lehetőségétől. Végül még egy szakításra van szükség ahhoz, hogy láthatóvá váljanak az objektivista megismerés korlátai (...) Az objektivista elvonatkoztatással való kritikus szakításnak (...) az a célja, hogy lehetővé tegye az objektivista megismerési mód segítségével feltárható objektív struktúrák, valamint az e struktúrák által mozgósított és ezek reprodukciójára törekvő strukturált beállítottságok (diszpozíciók) közötti dialektikus viszonyok tudományát”(4). Az utolsó megismerési mód, melyet a korábbi munkák (A gyakorlat elméletének francia eredetije, a Métier is(5) praxeológiainak is neveznek), nem tagadja az objektivista megismerés létjogosultságát és szükségességét. Sőt, ezt az egész tudományos megismerési folyamat elkerülhetetlen lépcsőfokának tartja, ami nélkül egyáltalán nem tárhatók fel többékevésbé szabályszerű társadalmi összefüggések, illetve a társadalmilag kialakult intézményi keretek és a társadalmi gyakorlatok közötti kapcsolatok. Ám nem is tér vissza az elsődleges tapasztalatok nem-reflektált, szubjektív értelmezéséhez. Nem „objektivista” és nem „szubjektivista” – hanem megpróbálja megfejteni, mi a gyakorlati jelentősége, „értelme” az objektív struktúrák által kiváltott gyakorlatoknak, hogyan hozzák ezeket mozgásba a' meglevő struktúrák, és hogyan hatnak e gyakorlatok vissza az objektív struktúrákra. Az alapkérdés tehát az (és itt válik különösen világossá, hogy miért nincs külön, a tartalomtól teljesen leválasztható ismeretelmélete, illetve módszere) hogy hogyan termelődik ki és hogyan termelődik újra a megfigyelt rend. Ez voltaképp – ismét marxi kifejezéssel – „a külső világ bensővé válásának és a belső világ külsővé válásának dialektikáját megragadó gyakorlati tudomány”(6). A társadalmi praxis ilyen elmélete magában foglalja a társadalmi mozgásokat mechanikus meghatározottságúnak tekintő felfogás bírálatát is (ami úgy tesz, mintha az objektív struktúrák működése a cselekvő ember nélkül is értelmezhető lenne), de határozottan szembehelyezkedik azzal az idealista megközelítéssel. is, mely az objektív és történelmi struktúráktól elszakítva vizsgálja a cselekvéseket és az egyetlen érvényes értelmezést a cselekvők szándékaiból olvassa ki. Bár ilyen egyértelműen ezt Bourdieu sehol nem mondja ki(7), valójában arról van szó, hogy Weber „értelmező” szociológiájának és Durkheim pozitivista vagy objektivista közelítésének számos részeredményét kritikailag értelmezve csatolja vissza egy lényegileg Marxból kiinduló társadalmi megismerés-elméletbe. Nem eklekticizmus ez, hanem lényeges tudományos eredmények „megszüntetve megtartása”. 3. Ahhoz, hogy az eddig vázolt program ne maradjon a szándék szintjén, Bourdieunek ki kellett dolgoznia néhány olyan kategóriát, melyek ténylegesen lehetővé teszik az objektív struktúrák és a társadalmi gyakorlatok közötti dialektikus viszony megragadását és leírását. (A szövegekben gyakran visszatérő filozófiai műszavakkal: az objektív struktúrákat opus operatum-nak(8), kidolgozott műnek tekintve, Bourdieu a modus operandi-t, a létrehozási, működési módot keresi.) Ε kapcsolatot leíró kulcsfogalom a habitus,(9) és a hozzátartozó segédfogalom, az ethosz. A habitus fogalma a legtöbb közölt tanulmányban visszatér, sőt, Az osztályok pályája és a valószínűségi okság eléggé részletes értelmezését is nyújtja. Ezt kiegészítjük itt néhány olyan meggondolással, melyek ugyancsak a „gyakorlat elméletének” tételes kifejtéséből származnak. Eszerint „egy adott típusú környezetet (például egy osztályhelyzetre jellemző anyagi létfeltételeket) alkotó struktúrák kitermelik a habitust, azaz tartós és áttételezhető beállítottságok, vagy inkább hajlandóságok, diszpozíciók rendszerét.”(10) Ε strukturáló struktúrák olyan gyakorlatokat és képzeteket hoznak létre és működtetnek, amelyek objektíve 18

A doxikus tapasztalat kérdéseire a 3. pontban még visszatérek – F.Zs.

ugyan szabályozottak is, szabályosan visszatérőek is, de tudatosan semmiféle szabálynak nem engedelmeskednek. A habitus nem követ tudatosan előre meghatározott célokat (nem teleologikus), és mégis objektíve az objektív struktúrák újratermelése érdekében működik. Nincs szó arról, hogy minden egyes egyénbe a környezet hatására be lennének programozva olyan magatartás- vagy szerepmodellek, amelyek mintegy előképét adnák minden konkrét reakciójának. Ám annyi igaz, hogy az egyes egyén lehetséges cselekvési módjainak köre nem korlátlan, és nem csupán az egyén szabad akaratától, pillanatnyi elhatározásától függ, hogy milyen módon válaszol egy helyzetre. Az objektív, társadalmilag adott helyzetek többé-kevésbé egyértelműen meghatározzák a szereplők lehetséges érdekeit, és a habitus az, ami az érdekek közelítéséhez szükséges gyakorlati stratégiákat formába önti. Azt ismételten alá kell húzni, hogy a hatékony, azaz valóságos mozgásokat elindító érdekek nem vákuumban keletkeznek. Az egyén vágyait, aspirációit, szükségleteit, terveit ugyan nem igazítja tudatosan a statisztikai valószínűségek szerinti lehetségeshez, de objektíve, nem-tudatosan mégis ez történik. (Ez a magyarázat a valószínűségi okság fogalmát használja fel, ami Bachelard-tól átvett, új összefüggésekbe ágyazott kategória.) Az ethosz olyan magatartási, erkölcsi stb. szabályok rendszerét jelenti, amely objektív szabályosságok és törvényszerűségek alapján sugallja, hogy milyen törekvés vagy magatartás „értelmes” vagy „értelmetlen”, lehetséges vagy elképzelhetetlen. Az ethoszban rögződik az, amire tudatosan vagy nem-megfogalmazottan, de egyáltalán törekedni lehet, a habitus pedig „generálja”, kialakítja a cselekvési módot, ami – a megfelelő stratégia követésével – e törekvés realizálását szolgálja. A habitusba így mindig beépülnek (az ethosz közvetítésével is) a tapasztalt, átélt múltbeli összefüggések. Ezért akkor hozhatja létre a legadekvátabb cselekvési módokat, ha azok a körülmények, amelyekre válaszol, nem nagyon különböznek azoktól, amelyek eredetileg kialakították. Ennyiben a habitus valóban „természetünkké vált történelem”, nem tudatos eleme „elfelejtett történelem.”(11) A habitus a személyiség (strukturált) egészébe beleépül, és annál teljesebben, annál kötöttebben határozza meg a gyakorlatokat, mennél „természetesebbnek” tűnnek azok. A legtermészetesebbek (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) azok a habitus-elemek, amelyek a testbe magába, vagy a testhez való viszonyba szervülnek bele, mint a testtartás maga is. Ennek nemcsak az a jelentősége, hogy a szocializáció során átadott „apróságok” – éppen, mert elemiek, látszólag jelentéktelenek és alkalmazásuk egyáltalán nem igényel tudatosságot, sőt, szinte ösztönként funkcionálnak (mint az egyenes vagy görbe tartás stb.) –, a habitus számos más rétegét is áthatják. Ennél talán fontosabb, hogy teljes „természetességük” folytán elfedik mindazt, ami a testbe beépült normákból és szabályokból társadalmilag önkényes. Ilyenek például a társadalmi kiválóság vagy alacsonyrendűség voltaképp önkényesen meghatározott, de azután objektíve hatásos szimbolikus jelei. (A test ilyen szociológiai „kezelése” ezúttal is egy új fogalom bevezetését tette indokolttá. A szövegekben többször előforduló görög „hexisz” szóval Bordieu a test társadalmilag kialakított természetét jelöli, ami tehát gazdagabb tartalmú kifejezés, mint a testtartás.) Ennél lényegesebb – és könnyebben félreérthető – a kulturális önkény kifejezés, mely ugyancsak episztemológiai kulcsszerepet játszik az egész megközelítésben. A kulturális önkény meghatározása segít ugyanis a különböző – biológiai, pszichológiai vagy egyéb – redukcionizmusok elkerülésében, abban tehát, hogy történelmi jellegű és társadalmilag strukturált jelenségekhez ne történelemfeletti vagy társadalmilag homogén, univerzális kategóriákkal közelítsenek. Önkényesnek akkor tekinthető egy-egy szimbolikus rendszer elemeinek, az ehhez kapcsolódó értékeknek, értékeléseknek és jelentéseknek a kiválasztása, ha az adott rendszer „struktúrája és funkciói nem vezethetők le általános egyetemes érvényű, fizikai, biológiai vagy spirituális elvből, s nem kapcsolódnak semmilyen belső viszony révén a dolgok természetéhez vagy az emberi természethez”(12). Ilyen értelemben önkényesek – bár történelmileg és társadalmilag szükségszerűek – például az egy-egy osztály kultúráját

alkotó szimbolikus rendszerek, vagy általánosabban, önkényes bizonyos aszimmetrikus objektív osztályozásokat leképező szimbolikus osztályozások hierarchikus rendje. Emellett természetesen létezik a „valóságos” hatalmi viszony valóságos önkénye. De a hatalom nyilvánvalóan annál szilárdabb, minél kevésbé tűnik elő önkényes hatalmi jellege, minél „természetesebbnek” tekinthető az adott hatalmi viszonyokra épülő rend. A kulturális önkény a valóságos önkény vagy kényszer legitimálásában, „természetesként” való elfogadtatásában játszik jelentős szerepet, amennyiben egy szimbolikus rend (szimbolikus erőszakkal, azaz csupán kommunikációval) való elfogadtatásával elleplezi, vagy pontosabban – és itt ismét egy marxi eredetű fogalom kap új episztemológiai státust – félreismerteti az adott rend valóságos természetét. Az önkényes félreismertetésnek különböző formái vannak. Legtökéletesebb formáját a törzsi (archaikus) társadalmak mutatják, ahol a világ adott rendje magától értetődőként, egyedül lehetségesként tükröződik vissza az egyének tudatában, illetve a kollektív tudatban. Az egyértelműség alapja a különböző csoportok objektív létfeltételeinek közelítő azonossága, s az, hogy az egyszerű újratermelés feltételei között az objektív körülmények is, a csoportviszonyok is viszonylag lassan változnak, szinte állandó jellegűnek tűnnek. Az így adott helyzetet (melyben éles válaszfalak, osztályok ugyan még nincsenek, de alávetett csoportok, mint a nők vagy a fiatalok már lehetnek) mitikus-rituális észlelési formák, sémák, képzetrendszerek, felosztások tükrözik vissza. Ezek a maguk részéről egyértelműen szabályoznak minden társadalmi gyakorlatot, a tevékenységek időbeni, térbeli felosztását, nemek, korcsoportok közötti megosztását, az egyének közötti viszonyok formáját és tartalmát, az e viszonyokat kifejező és fenntartó társadalmi intézményeket. Ezek a sémák azért egyértelműek és magától értetődőek, mert a viszonylag homogén feltételek mellett nincs párhuzamos, kon-kurrens reprezentáció-rendszer, nem alakulnak ki más osztályozási sémák (holott elvileg az adott jelenségek még igen sokféleképpen lennének rendezhetők). Ilyen feltételek között szükségképpen kialakul a világ egyedül lehetséges elrendezésébe vetett hit, amit Bourdieu doxának nevez. A világhoz való doxikus viszony kizárja azt, hogy kérdéseket tegyenek fel az adott szimbolikus struktúrák kialakulására, indokoltságára stb. vonatkozóan – hiszen az ilyen kérdések eleve feltételezik, hogy más szimbolikus rend, tehát más valóságos társadalmi rend is elképzelhető. A doxikus viszony uralma természetesen nemcsak a törzsi társadalmakra jellemző, hanem voltaképpen többnyire ilyen típusú a valósághoz való viszony a különböző társadalmi formációk kezdeti-fellendülő, még „harmonikusnak” látszó szakaszában is. Amikor – mindig társadalmi válsághelyzet kapcsán – ilyen kérdések felmerülnek, akkor vége a doxa egyeduralmának. Most már tudatosan kell bizonyítani, hogy a doxa a valósághoz való „helyes” viszony, és e tudatos bizonyítás munkája az ortodoxiára, a hit magyarázatára hárul. Az ortodoxia mindig arra tesz – szinte szükségszerűen sikertelen – kísérletet, hogy visszaállítsa a doxikus viszonyt, hogy bebizonyítsa: a kételyek ellenére – a fennálló valóban az egyedül lehetséges. Ilyenkor ami korábban egyszerű hit volt, az már vélemény lesz, de még nem választás. Ehhez képest még nehezebbé válik az önkény elfogadtatása akkor, amikor kialakul a világhoz való heterodox viszony, azaz különböző hitek, vélekedések rendszere, amelyek már egynél több lehetőséget kínálnak a világ magyarázására is, elrendezésére is. Amikor a doxa egyeduralmának talaja meggyengül, akkor kérdésessé válik, ami addig természetes volt. „A válság szükséges feltétele annak, hogy megkérdőjeleződjön a doxa, de önmagában nem elégséges feltétel a kritikai álláspont kitermeléséhez. Osztály társadalmakban, melyekben a társadalmi világra vonatkozó definíció nyílt vagy rejtett osztályharc tétje, az osztályok közti harc alap-vétő tárgya az, hogy mi tartozik a vélemények szférájához, melyekre vonatkozóan nyíltan fel lehet tenni a kérdéseket, és mi tartozik a doxa szférájához, ami a kérdezhetőségen túl van, és amit minden szereplő hallgatólagosan elfogad egyszerűen azzal, hogy a társadalmi

konvencióknak megfelelően cselekszik. (...) Az alávetett osztályoknak az az érdeke, hogy visszaszorítsák a doxa határait, és leleplezzék, hogy mennyire önkényes az, amit magától értetődőnek tekintenek. Az uralkodó osztályok érdeke viszont a doxa érintetlenségének megvédése, vagy, ha ez nem sikerül, akkor az, hogy ennek helyébe szükségképpen tökéletlen pótlékát, az ortodoxiát tegyék”.. .(13) „Ha elfogadjuk azt az egyenletet, melyet Marx A német ideológiában állít fel, hogy ugyanis a »nyelv a valóságos, gyakorlati tudat«, akkor láthatóvá válik, hogy az (ortodox vagy heterodox) szövegek világa és a doxa világa közti választóvonal (ahol a doxa kettős értelemben azt is jelenti, amit nem kell kimondani, mert magától érthető, és nem lehet kimondani, mert nincsenek hozzá szavak) egyben az a határ is, mely a félreismertetés legszélsőségesebb formája és a politikai tudat felébredése között húzódik.”(14) Látható tehát, hogy amint megrendül a „doxikus rend”, új típusú feladatot kell megoldania az egyre határozottabban elkülönülő uralkodó osztálynak: külön „munkát” kezd igényelni az addig természetesnek tekintett rend fenntartása. El kell érni, hogy valóban az uralkodó osztály gondolatai legyenek az uralkodó gondolatok. Ezt segíti elő a szimbolikus objektivációkat kezelő szférák kialakulása, látszólagos önállósulása. A felépítményi szférák relatív autonómiája a marxista igényű megközelítésekben gyakran visszatérő magyarázó elem. Ilyenkor többnyire felidézik Engels egy levelének néhány mondatát „Mihelyt szükségessé válik az új munkamegosztás, amely hivatásos jogászokat hív életre, ismét új, önálló terület nyílik meg, mely ugyan általában a termeléstől és a kereskedelemtől függ, de amelynek ugyanakkor ezekkel a területekkel szemben saját visszaható ereje is van. A modern államban a jog nemcsak az általános gazdasági helyzetnek felel meg, nemcsak annak a kifejezése, de önmagában véve összefüggő kifejezésnek is kell lennie, amely benső ellentmondásokkal nem csapja arcul önmagát. S ez csak azáltal érhető el, hogy a gazdasági viszonyokat mind kevésbé híven tükrözi vissza”(15). Ebből a gondolatsorból tesz Bourdieu néhány elemet a korábbiaknál hatékonyabb magyarázó eszközzé. Az egyik kiemelt mozzanat a szakértői testület létrejötte, ami az adott szférán belül saját kezébe veszi az ott működő szimbolikus javak monopolisztikus jellegű kezelését, termelését, rendszerezését. Ezzel fokozatosan létrejön (Bourdieu ugyancsak központi jelentőségű kifejezésével) egy-egy „mező”. Ε különböző – vallási, művészi, irodalmi, értelmiségi, tudományos stb. – mezők társadalmi erőterekként értelmezhetők, melyeken belül viszonylag önállóan működik a teret kifeszítő – és alkalmasint szétfeszítő – viszonyok rendszere. Egy-egy adott mező ugyanis sajátos, önálló dinamikát nyer részben a mezon belüli „szakértők” és a kívülállók (laikusok) közötti tranzakciók révén, részben pedig azért, mert a mezon belül működő ágensek, szereplők, vagy ezek egyes csoportjai egymással is versengenek a mezon belüli (hierarchizált) pozíciókért. Számukra azonban a verseny tétjét már nem a társadalom alapviszonyai határozzák meg egészen közvetlenül. A szimbolikus rendszerek kezelésére alakult mezőkön belül általában az a tét, hogy kinek vagy kiknek sikerül a szimbólumok legitimként elfogadható értelmezését másokra rákényszeríteni a mezon belül – és még inkább a mezon kívül. Ε folyamat ábrázolásával nyer teljesebb tartalmat az az engelsi tézis, hogy egy-egy szimbolikus rendszer annál hatékonyabb, minél kevésbé híven tükrözi vissza a gazdasági viszonyokat, azaz minél inkább sikerül elhitetnie, hogy nem az alapvető – gazdasági és hatalmi – viszonyokat kívánja legitimálni, hanem „csak” az adott szimbolikus rendszert, illetve ennek belső hierarchiáját. Végeredményben tehát a társadalmi félreismertetés munkájához az egyes szimbólumrendszereket kezelő-termelő mezők sokrétűen hozzájárulnak. Úgy tűnik, hogy Bourdieu a mező fogalmával operál sok helyen, ahol a „hivatalos” szociológia manapság rendszert vagy alrendszert mondana. Távolról sincs azonban szó valamiféle idioszinkráziáról, görcsös eredetieskedésről. (Bourdieu maga nem is utal a két fogalom látszólag azonos nyelvi „értékére”.) A mező-fogalom – jóllehet a társadalmi valóságban hasonló jelenséget fedhet le, mint a rendszer-fogalom – a hangsúlyt arra helyezi,

ami a rendszer-fogalomból akár ki is maradhat: azokra a. feszültségekre, amelyek az erőtéren belül keletkeznek és a „rendszert” (vagy mezőt) ténylegesen mozgásban tartják. Misem idegenebb tehát ettől a társadalomelemzéstől, mint a rendszerelmélet „fekete doboz” kategóriája, ami megengedi, hogy a kutató épp azzal ne foglalkozzon, amitől a „rendszer” nemcsak formális, hanem valóságos, működő egész lesz. A mező mint lényeges tétel körül létrejövő viszonyrendszer azonban nemcsak önmaga mozgását magyarázza. Egyben (és ez a rendszerszemlélettől való másik lényeges eltérés), minthogy a tét is, a mezon belüli viszonyok is a társadalom teljes struktúrájához, a mindenkor adott osztályviszonyokhoz képest szerveződnek, a mezőszemlélet kulcsot ad annak megértéséhez, hogy hogyan robban szét egyegy mező, hogyan alakulnak ki új mezők(16) (pl. a tudományon belül, ahol egy-egy mezőn belüli konkurrencia fokozódó specializálódásához, ez pedig időről-időre újabb, relatíve önálló mezők kialakulásához vezet), s hogy milyen szerepet tölthet be egy-egy mező az adott teljes struktúra reprodukcióján belül. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a rendszerelmélet a társadalomtudományokban, s a szociológiában is azon mechanizmusok kutatását segítheti, amelyek bizonyos sajátosságai az alapvető és derivált társadalmi viszonyok időleges figyelmen kívül hagyásával is megragadhatók vagy leírhatók. (Tipikusan ilyenek pl. a piaci viszonyok.) Annyiban írhatja le ezeket helyesen, amennyiben az adott összefüggés szempontjából e viszonyok zárójelbe tehetők, és csak akkor, ha ezt a korlátot felismeri és tudatosan kezeli. A „mezőszemlélet” viszont nélkülözhetetlen minden esetben, amikor a társadalmi semlegesség álláspontját fel kell adni – azaz minden szociológiailag lényeges kérdésnél. 4. A megismerési elvek és kategóriák leírása már átvezetett a kutatások voltaképpeni tárgyának és eredményeinek ismertetésébe. Ez egyébként természetes következménye annak, hogy ebben a szociológiában „elmélet” és „empíria” nagyon is szerves egészet alkotnak. Ε bevezetésnek nem célja, hogy összefoglalja vagy rendszerezze Bourdieu és munkatársai eddigi munkásságát, ami máig mennyiségileg is tekintélyes és meglehetősen szerteágazó halmazt jelent. Bourdieu az 1964-ben alakult Európai Szociológiai Központ (Centre de Sociologie Européenne) igazgatója. A Centre munkatársai – önállóan vagy többen együtt – számos olyan kutatást végeztek el, melyek hasonló metodikával, hasonló céllal készültek. A részeredmények így egymást kiegészítőek és együttesen értelmezhetők, azaz tényleges kumulativitásról van szó. így például az oktatási és nevelési rendszer teljesebb megértését, a szintetikus kép kialakítását szolgálja, hogy külön tanulmányok vagy épp könyvek készültek az ún. elsődleges, azaz családon belüli, korai szocializációról és általában a gyerekkor néhány kérdéséről (1); a középszintű szakmai képzésről (2); a felsőfokú műszaki képzésről (3); a nagy iskolák előkészítő osztályairól (4); a mezőgazdasági képzés sajátos, a parasztság feletti uralmat erősítő szerepéről (5). A szimbolikus kényszer (vagy erőszak) működésének legkülönbözőbb iskolán kívüli területeiről is egy sor kutatás és tanulmány készült. Hogy csak néhány fontosabb vagy szokatlanabb témát említsünk, vizsgálták a vallás szerepét és a vallási mező működését (6); a nyelvhasználat szimbolikus hatékonyságát (7); a művészi és tudományos mezők társadalmi elkülönülésének szerepét (8); az ízlés különböző válfajainak osztálytartalmát (9); a szimbolikus javak piacának működését (10) stb. Több szálon megindult a tényleges hatalom működésének kutatása (11); a szimbolikus hatalmat megalapozó gazdasági erőviszonyok működésének vizsgálata (12); előmunkálatok történtek a társadalmi osztályok struktúrájának részletesebb vizsgálatához (13). Kétségtelen azonban, hogy épp az alapvető gazdasági–társadalmi viszonyok és mechanizmusok direkt kutatása eddig viszonylag kisebb teret kapott, mint a szimbolikus szféráké. Ennek egyik oka az lehet, hogy épp ezekben a vonatkozásokban vett át Bourdieu a legtöbbet Marxtól, úgy, hogy az eredeti kérdéseket sem tartotta fontosnak újra feltenni. így például számára nem

igazolandó kérdés, hanem bizonyításra nem szoruló tény a társadalmi osztályok és az osztályharc léte, a termelési viszonyok és az osztálytagozódás közötti összefüggés stb. Az persze várható, hogy a továbbiakban sorra kerül mindezen jelenségek mai megjelenési formáinak közelebbi vizsgálata. A Centre munkásságának és hatásának kereteit 1975 óta hallatlanul kiszélesítette az Actes de la recherche en sciences sociales c. folyóirat megindítása (ugyancsak Bourdieu vezetése alatt). A cím se fordítható le pontosan, mert egyszerre jelenti a „társadalomtudományi kutatások felvonásait” azaz egymást követő eseményeit, és e kutatások gyakorlati lépéseit, aktusait. Nevéhez híven a folyóirat megpróbálja „in statu nascendi” bemutatni, tényleges folyamatában követni a tudományos gondolkodás és kutatás menetét, az eredményt a felfedezés munkájával együtt közzétéve. így például facsimilében, a kutató menet közbeni jegyzeteivel, aláhúzásaival együtt közöl részleteket különböző vizsgált dokumentumokból, újságokból, könyvekből, felhasznál fotókat, rajzokat és a „képregény” technikáját. Szerkesztési módja is sajátos: helyet ad a legkülönbözőbb típusú anyagoknak, jegyzeteknek, vitaismertetéseknek, szinte könyvterjedelmű tanulmányoknak, külföldi szerzők munkáinak, pamfleteknek, olykor egyetlen szerző több írásának is egy számon belül. (A sajátos közlési mód miatt le kellett mondanunk arról, hogy a magyar válogatásban helyet adjunk az Actesban közölt néhány olyan tanulmánynak, melyek teljes megértéséhez ragaszkodni kellett volna az eredeti, a szokásos könyvtechnológiával nehezen összeegyeztethető megjelenési formához.) Az Actes egyébként a korábbi munkáknál tudatosabban kérdőjelezi meg mind a szociológiában hagyományos „legitim” témákat, mind pedig a kialakult tudományos határokat. Ha tehát nincs is mód teljes körű ismertetésre, néhány főbb gondolati csomópontot érdemes kiemelni Bourdieu eddigi munkáiból. Ezek nem ebben a logikai rendben bontakoznak ki a közölt tanulmányokból – de olyan rendszert alkotnak, amely megkönnyítheti a továbbiak értelmezését, annál inkább, mert a jelen válogatásban foglaltakat több forrásból kiegészíti. a) A társadalomtudományokban egyre terméktelenebbnek bizonyul az az ökonomista, azaz a polgári gazdaságtanra jellemző szemlélet, mely a társadalmi gyakorlatokat, intézmenyeket, viszonyokat mereven gazdaságira és nem-gazdaságira választja szét, s a gazdasági szférát és érdeket szűken, a Polányi által formálisnak(17) nevezett értelemben értelmezi. Az ettől való elfordulás egyik (politikai és tudományos) következménye a „fordított előjelű etnocentrizmus”, azaz egy olyan beállítottság, mely nem tekinti abszolút érvényűnek, normative egyedül mérvadónak a kutató saját társadalmának berendezkedését, értékeit. A fordított etnocentrizmus a tőkés társadalom szűk ökonomizmusától való csömört a prekapitalista, mindenekelőtt az archaikus, törzsi társadalmak romantikus túlértékelésével ellensúlyozza. Ebből adódhatnak bizonyos politikai következmények is, például – nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt–az egyenlőtlenségek relativizálása, egyszerű különbségekké redukálása, mondván, hogy egyik társadalom sem „fejlettebb”, mint a másik, csak éppen „más”. Ez az álláspont gyengítheti az egyenlőtlenségek elleni harc létjogosultságára vonatkozó meggyőződés elvi alapjait. (Szorgalmazhatja például a gazdaságilag fejletlen társadalmak „idilli” állapotainak megtartását, vagy egy társadalmon belül a „szegénység szubkultúrájának” védelmét – s mindkét esetben minden jószándéka ellenére az érintettek gazdasági–politikai alávetettségét hosszabbítja.) Bourdieu e közvetlen politikai vonatkozást (később említendő okokból) alig bontja ki. A fordított etnocentrizmus tudományos következménye azonban különös súlyt kap nála és termékeny polémia alapjává válik. b) Ahogyan a kapitalizmus kialakulásával együtt a gazdasági érdek és racionalitás az autonómmá vált gazdasági mezőn belül lemeztelenedik, úgy nyer a többi tevékenység gazdaságtól függetlennek tetsző, tisztán szimbolikus jelleget. A szimbolikus tevékenységek a gazdaság szűk értelmezése esetén anyagtalannak, de egyben, legalábbis gyakran, öncélúnak,

önzetlennek, érdek-nélkülinek (és alkalmasint haszontalannak is) tűnnek. A „piszkos anyagiaktól” való meg-tisztultság a szimbolikus tevékenységeket sajátos nimbusszal veszi körül. „A tisztán »kulturális« vagy »esztétikai« érdek, az érdekmentes érdek annak az ideológiai munkának a paradox terméke, melyben a legközvetlenebbül érdekeltek, írók és művészek fontos szerepet játszottak, s melynek során a szimbolikus érdekeknek autonómiát biztosított az, hogy az anyagi érdekekkel állították szembe, azaz mint érdeket szimbolikusan megsemmisítették. „( 18) A szimbolikus tevékenységek ill. mezők idealizálása egy sor jelenséget félreérthetővé vagy érthetetlenné tesz: – elleplezi a nem gazdasági szférák társadalmi-gazdasági gyökereit; – elleplezi a szimbolikus szférák valóságos mozgástörvényeit; (így keltődhet például olyan látszat, mintha a tudományos vagy művészi élet a kooperáció és szolidaritás terrénuma lenne vagy legalábbis lehetne); – elleplezi azt, hogy az autonóm szimbolikus szférák legfontosabb társadalmi létoka és indoka a fennálló gazdasági-hatalmi rend fenntartásához való hozzájárulás. A társadalmi alapviszonyoknak itt csak égi mása jelenik meg – de ez, éppen látszólagos érdekmentessége folytán – meggyőzően igazolja önmaga és ezen keresztül a tükrözött rend legitimitását. A leszűkített ökonomizmus (és az ebból táplálkozó fordított etnocentrizmus) tehát a materiális és spirituális merev merev szétválasztásával, a valóság ilyen módon való megkettőzésével maga is hozzájárul az adott rend mozgástörvényeinek félreismertetéséhez. Ezért jut Bourdieu arra a következtetésre, hogy szakítani kell azzal az elszegényített materializmussal, mely egyetlen valódi érdeket ismer, az anyagit, és az összes többi érdek esetében vagy ezek érdek voltát, vagy társadalmi mozgató erejét tagadja. A (szűken vett) gazdasági érdek sokféle formát ölthet, sokféle mezben megjelenhet, de a legönzetlenebb és „legátszellemítettebb” megjelenés mögött is megtalálható valamilyen – végső fokon gazdasági jellegű – érdekeltség. Ezt nem tagadni kell: amely társadalmak ezt intézményesen elleplezik, azok (ahogyan Lukács mondja) „létük igazi talaját tagadják”, és ezért gyakran igen nagy árat fizetnek (például azzal, hogy az uralkodó csoport tagjai az adott függőségi viszonyok újratermelését csak úgy tudják biztosítani, ha személyes szolgálatokkal, bőkezűséggel, jóindulattal állandóan lekötelezik az uráliakat – ami folytonosan megújuló, soha nem szüneteltethető erőfeszítéseket, azaz energiát, időt- és anyagi javakat is igényel). Járható útnak az látszik Bourdieu számára – és ez a lépés azonos jellegű azzal, amit Polányi tesz meg, amikor & formális gazdaság fogalmát a gazdaság szubsztanciális fogalmával helyettesíti – ha a (szűken értelmezett) gazdasági gyakorlatok tudománya helyét a gyakorlatok ökonómiájának általános elmélete foglalja el. Itt ismét „visszatérésről” van szó, éspedig a marxi társadalmi totalitás-fogalom olyan megújításáról, mely számot vet a Marx utáni tudományos fejlődéssel. Kétségtelenül termékeny megközelítés ez, hiszen megfejthetové teszi azokat a mögöttes elveket, amelyek alapján kialakulnak a törzsi, és általában a prekapitalista társadalmak látszólag érdekmentes (és ezért humánus) gyakorlatai, illetve a tőkés társadalmon belüli látszólag gazdaságtól független, s ezért „tiszta”, érdekmentes szférák. c) Az általánosított gazdaság-fogalom kiegészítő kategóriája (logikusan) az általánosított toke-fogalom. Ha igaz az, hogy az anyagi érdeket és előnyt nemcsak nyíltan és közvetlenül a gazdasági toké működtetésével elért gazdasági profit szolgálja, hanem burkoltan (mint a törzsi társadalomban), vagy kerülőutakon, közvetett módon is elérhető ugyanez a cél (mint a tőkés társadalom önállósodott szimbolikus szféráiban), akkor az így szerzett anyagi és szimbolikus „profitot” lehetővé tevő feltétel is tekinthető tőkének. (A szimbolikus tőke szerepét ilyenkor – pl. törzsi társadalmakban – a jóhír, becsület, tekintély, máskor – a tőkés társadalomban – az iskolai fokozattal igazolt kulturális tőke, stb. tölti be.) Az, hogy egy-egy társadalmi formációban milyen formát ölt a végül is mindig gazdasági

alapú és célú uralom, azaz, hogy a „toké” milyen formában vagy formákban jelenhet meg egyáltalán – az az adott társadalom intézményeinek fejlettségi fokától, ezek konkrét jellegétől függ. „Ahogyan az anyagi gazdaság csak akkor tud tokéként funkcionálni, ha megfelelő gazdasági apparátushoz kapcsolódik, úgy a kulturális kompetencia különböző formái is csak akkor alakulhatnak át kulturális tökévé, ha beékelődnek a gazdasági termelés rendszerét a termelőket termelő rendszerrel összefűző objektív viszonyokba.”(19) A kulturális szakértelem szimbolikus tőkévé alakulását is megelőzte egyébként Bourdieu szerint egy „eredeti felhalmozási folyamat” – ami az írásbeliség kifejlődésével vette kezdetét, és egyes csoportok számára lehetővé tette a szimbolikus javak megszerzését szolgáló eszközök monopolizálását. A kultúra „tőkésítési” lehetőségét azonban igazán az iskolarendszer kiteljesedése hozta meg. Ezzel alakul ki a már többé-kevésbé tudatos tőkés „rekonverziós” stratégiák rendszere is. Ezek lényege az, hogy a gazdasági tokét, vagy annak egy részét – annak érdekében, hogy továbbra is lényegének megfelelően a profit biztosítása érdekében működhessen – előbb át kell alakítani, (konvertálni kell) kulturális tőkévé, ami „megfelelő” iskolai címek megszerzését jelenti. Ε címek birtokosai foglalják el azután az új gazdasági–technikai feltételeknek megfelelő gazdasági hatalmi pozíciókat. (A gazdasági tokét más tőkefajtákra konvertáló – pl. házassági, termékenységi stb. – stratégiák persze sokkal régebbi keletűek.) Mindez érthetővé teszi, miért kapott olyan nagy teret Bourdieu és munkatársai munkájában az iskolarendszer társadalmi funkcióinak elemzése. A tőkefogalom ilyen kiterjesztése már eddig is kiváltott bizonyos marxista kritikákat. Így például Georges Snyders(20) – bár egyébként rendkívül nagyra értékeli Bourdieuék iskolaszociológiáját – úgy véli, hogy a szimbolikus rendszerek társadalmi újratermelésben játszott szerepének ilyen felfogása az anyagi tőketulajdon jelentőségének tagadásához, azaz idealizmushoz vezethet. Az valószínű, hogy a kiterjesztett tőkefogalom még nem minden részletében kidolgozott, hogy például árnyaltabbá kellene tenni a fogalom tárgyalását attól függően, hogy egyszerű vagy bővített újratermelésről van-e szó; valószínűleg jobban ki kellene dolgozni a termelési eszközök tulajdonformáitól függő sajátosságait; részletesebben kellene elemezni azokat az anyagi–társadalmi– intézményi feltételeket, amelyek mellett egyegy felhalmozott előny (fizikai erő, szimbolikus források stb.) „tőkeként” kezdhet működni; sokkal világosabbá kellene tenni, hogy mi a közös és mi az eltérő a gazdasági ill. szimbolikus tőke működési módjában. Az idealizmus veszélye azonban az, ami megítélésem szerint a legkevésbé fenyegető: „A »szimbolikus« toké mint a »gazdasági és fizikai« tőke átalakított és ezáltal álcázott formája olyan mértékben (és csak abban a mértékben) fejti ki sajátos hatását, amennyiben álcázni képes, hogy alapjául és – végső elemzésben – hatásainak alapjául is a tőke anyagi fajtái szolgálnak.”(21) d) Az egy-egy társadalomra jellemző uralom (vagy kényszer) módja tehát aszerint alakul, hogy az adott feltételek mellett milyen tőke vagy tőkék működhetnek. „Ha igaz, hogy az erőszak akkor ölti fel a szimbolikus kényszer gyengédebb és burkoltabb formáját amikor a nyílt erőszak lehetetlenné válik, akkor az is érthető, hogy miért sorvadtak el az uralom szimbolikus formái akkor, amikor kialakultak a szépítés, eufemizálás munkáját feleslegessé tevő objektív mechanizmusok, melyek kitermelték a fejlődésüket lehetővé tevő »varázstalanított« beállítottságokat is. Ugyanúgy, az is világos, hogy ahogyan fokozatosan lelepleződtek és ezzel közömbösítődtek azoknak a mechanizmusoknak az ideológiai és gyakorlati hatásai, amelyek az uralmi viszonyok újratermelését biztosították, a gazdasági tőke szimbolikus tőkére való átváltásával vissza kell térni az újratermelési mechanizmusokat elrejtő szimbolikus erőszak formáihoz.”(22) Nem szükséges külön aláhúzni, hogy ez a történelmi vázlat pontosan illeszkedik a hatalmi viszonyok olyan marxi ábrázolásához, mely szerint a kapitalizmussal a gazdaságon kívüli kényszert gazdasági kényszer váltotta fel. Ugyanakkor figyelembe veszi, hogy a tőkés társadalom száz év óta kénytelen volt változtatni az uralom formáján, hiszen épp a marxi

elméletet felhasználó munkásmozgalom nyomán egyre jobban lelepleződött a tőkés kizsákmányolás ténye. Ezzel egyre támadhatóbbá vált a nyílt gazdasági kényszer, mely végső soron a jakobinus ideológiával is teljesen összeegyeztethetetlen gazdasági tőkefelhalmozásra és -átörökítésre épült. A gazdasági mechanizmusok a dolog természeténél fogva nem tudják önmagukat ideológiai eszközökkel legitimálni. Ezért kellett egyre nagyobb teret engedni az ideológiai meggyőzést és hitelesítést szolgáló szimbolikus szféráknak – és ezért kellett mindinkább elrejteni a gazdasági magántulajdon tényét. Ezt szolgálja többek között a már említett korporatív, „személytelennek” tűnő tőketulajdon és a manager köntösében fellépő tőkés. Ami a tőkés uralkodó osztályt stratégia-változtatásra kényszeríti, az egyfelől a társadalmigazdasági feltételek általános változása, másfelől az elnyomott osztályok harca.(23) Ugyanakkor lényegileg az uralkodó osztály alakítja ki – nem utolsósorban azért, mert az uralom szimbolikus eszközeit egyre kifinomultabban alkalmazza – hogy az adott társadalomban melyek azok a tétek vagy értékek, amelyekre törekedni érdemes. Ennek következtében közvetett módon azt is rákényszeríti az alávetett osztályokra – legalábbis időlegesen vagy rövid távon –, hogy mit tekintsenek az osztályharc tétjének, azaz, hogy miért harcoljanak.(24) Tipikusan ilyen rövidtávú tétnek látszik az, hogy lassan és fokozatosan a munkásosztály és a parasztság is egyre inkább belekényszerül az iskolai címekért folyó versenybe, az egyéni mobilitás taposómalmába. Egyre inkább létfontosságúvá válik ezen osztályok tagjai számára is, hogy valamilyen iskolai kvalifikáció megszerzésével biztosítsanak – maguknak vagy gyermekeiknek – valamennyire is stabil helyet a munkamegosztáson belüli pozíciók rendszerében. Ennek az iskolai szintekért és bizonyítványokért folyó harcnak van hosszú távra szóló mozzanata is. Az elnyomott osztályoknak a hosszabb, alaposabb iskolázás lehetőséget nyújthat ahhoz, hogy jobban tudják kezelni azokat az eszközöket, amelyek segítségével megkérdőjelezhetik az uralkodó osztály kulturális önkényét, vagyis azt, hogy egyetlen legitim kultúraként az uralkodó osztály kultúráját kényszerítik rá a társadalom egészére – az alávetett osztályokra is. A kulturális önkény – és az ennek megfelelő értékrendszer – kétségbevonása természetesen az egész fennálló rend kétségbevonása, hiszen e rend fenntartásában egyre nagyobb a szimbolikus-kulturális kényszer szerepe. Ám az is igaz, hogy ha az alávetett osztályoknak „megengedik”, hogy sikereket érjenek el azon a téren, ami az iskolai alapú osztályozásért (foglalkozások hierarchizált osztályozása – melyet az ún. presztízs is felerősít) folyik, akkor ez – legalábbis időlegesen – elterelheti az energiákat a hosszú távú, az alávetett osztály számára elsődleges tétekről. Ezért olyan fontos az a sajátos társadalmi stratégia, mely a képzettségi szintek állandó emelésével, a kulturális feljebb-csúsztatással, („transzlációval”, azt a látszatot kelti, mintha a tőkés rendszer általánosságban is hajlamos lenne a gazdasági érdektől való elszakadásra, „humánus”, általános összemberi érdekek szolgálatára. És ezért olyan fontos az is, hogy a tudomány a maga sajátos eszközeivel hozzájáruljon e stratégia leleplezéséhez. 5. Bourdieu szociológiája – röviden kifejezve – az osztályuralom, illetve az ezt lehetővé tevő és reprodukáló viszonyok szociológiája. Nyíltan elkötelezett, minden „értékmentességet” tagadó szociológia ez: „Az az eszme, hogy létezhet semleges tudomány, fikció, mégpedig érdekelt fikció; azt teszi lehetővé, hogy tudományosnak tüntessék fel a társadalmi világ semlegesített és eufemizált formában való, ezért szimbolikusan különösen hatékony, mert különösen félreismerhető leképezését (...) Amikor a társadalomtudomány kimutatja, hogy melyek azok a mechanizmusok, amelyek biztosítják az adott rend fenntartását és melyek hatékonysága épp hatásaik és logikájuk félreismerésén alapszik, akkor szükségképpen állást foglal a politikai harcban. Ez azt jelenti, hogy a tudomány és hamis tudomány (...) közötti harc szükségképpen bevisz bizonyos elemeket az osztályok közötti harcba, mely osztályoknak – legalábbis ebben az esetben – nem egyformán érdekük a tudományos igazság közelítése.”

(25) Az osztályuralom elítélése Bourdieunél annyira betölt mindent, hogy arra a kérdésre nem kerül sor (legalábbis explicit módon nem), hogy vannak-e – valamilyen eszme vagy érték szempontjából – inkább vagy kevésbé elfogadható uralmi formák, inkább vagy kevésbé elfogadható módok az uralkodó érdekek érvényesítésére. Tekintettel arra, hogy Bourdieu érdeklődésének középpontjában a mai tőkés, sőt a mai francia társadalom áll (még ha a történelmi folyamatok és történelmi analógiák bekapcsolása nélkülözhetetlen is a ma megértéséhez, tehát az elemzések időben és térben messze túlnyúlhatnak e körön), ezt a kérdést nem is kell szükségképpen feltennie. Számunkra azonban, főleg, ha bizonyos megközelítéseit és fogalmait a mai magyar valóság jobb megértéséhez akarjuk felhasználni, a kérdés nem mellőzhető. A különböző történelmileg kialakult uralmi és érdekérvényesítési módok általános érvényű „rangsorolása” természetesen értelmetlen és történelmietlen lenne, hiszen bizonyos szempontokból mindegyik igazolható, más szempontokból az ember ember feletti uralmának minden formája megkérdőjelezhető. Ami egyértelmű, az az, hogy a fejlett tőkés társadalmak mai gazdasági feltételei mellett a tőkés rend minden szférát átható szűk gazdasági racionalitása az emberi viszonyokat eltorzítja és az emberben rejlő lehetőségeket visszaszorítja. Ehhez képest előrelépést jelenthet a „visszalépés” – az, hogy a gazdaság veszít autonómiájából. Hogy ez nem mond ellent Bourdieu felfogásának, azt többek között az bizonyítja, amit egy beszélgetés kapcsán a „radikális” feminizmusról mondott. Szerinte a feminizmus a női egyenjogúság terjesen individualista értelmezésével objektíve akkor is a család felbomlásáért harcol, ha éppenséggel nem ahhoz a szárnyhoz tartozik, amelyik a páros együttélés tagadását és a „lombik-bébi” rendszer meghonosítását írja zászlajára. Márpedig a család azon kevés sziget egyike a mai kapitalizmusban, amelyben a viszonyok még sokrétűbbek és ezért emberibbek, mint a társadalom többi szférájában. (Mindemellett szó sincs arról, hogy a családon belül ne lennének alapvetőek a gazdasági viszonyok. A család anyagi alapjaihoz vagy színvonalához való hozzájárulás – a „hozott” vagyon vagy a kereset nagysága – lényegileg meghatározzák a családon belüli uralmi viszonyokat, belenyugvó, védekező, kompenzáló, önigazoló stratégiákat is kialakítva a gazdaságilag gyengébb felek, nők, öregek, fiatalok részéről.) így tehát a feminizmus voltaképpen nem hogy nem tagadja a fennálló rendet, hanem az utolsó akadályt is elhárítja az elől, hogy az uralkodó mechanizmusok minden fennálló intézményt korlátlanul áthassanak. Ha az ebben az álláspontban foglaltakat kibontjuk, akkor kiderül, hogy Bordieu-nek az uralom különböző módjaival szembeni semlegessége csak látszólagos. Teljes történelmi rangsorolás nélkül is világos, hogy a gazdasági érdek abszolút dominanciáját ma különösen veszélyesnek tartja – éppen mert óriási gazdasági potenciált képes saját szimbolikus legitimálása érdekében mozgósítani. A veszély egyszerre jelenti a szimbolikus szférák (legnyilvánvalóbban, de nem egyedülállóan a társadalomtudományok) hamis értékek irányába való eltolását, általánosabban az emberi viszonyok tartalomgazdagságának szegényítését, és mindezzel az emberi lehetőségek beszűkítését. Az ilyen típusú értékelő állásfoglalások tételes kifejtése azonban Bourdieu munkásságából gyakorlatilag hiányzik. Ennek oka is, magyarázata is, következménye is, hogy az elemzések a fennállóra, annak egyértelmű elítélésére koncentrálnak, és szinte teljesen hiányzik belőlük a normatív elem, a „legyen” mozzanata. Másként: igen gazdag anyagot kapunk arról, hogy az adott társadalom milyen, miért olyan amilyen, és az adott erőviszonyok működése nagy valószínűséggel milyen jövőt ír elő számára – ha valóban a „statisztikailag valószínű” valósul meg, és nem segítődik világra az a lehetséges, aminek objektív esélyei kisebbek. De nem merül fel az a kérdés, hogy milyennek kellene lennie, hogy milyen társadalmi erők milyen társadalmi cselekvésére lenne szükség, hogy az adottból, a „sein”-ből egy más társadalmi

viszonyrendszerhez lehessen eljutni. Az adottnak, a fennálló tőkés (és bizonyos azt megelőző) társadalmaknak a mai nyugati szociológiában Bourdieu valószínűleg a legmélyebbre hatoló, legkövetkezetesebb és legkönyörtelenebb bírálója. Elemzéseiből azonban hiányzik a konstruktív mozzanat, a pozitív alternatívák felvázolása. Valami olyasmiről lehet szó, hogy a mai tőkés társadalom mechanizmusainak alapos elemzése alapján Bourdieu kimutatta a tőkés uralkodó osztály rendszer-fenntartó stratégiáinak fantasztikus rugalmasságát, alkalmazkodóképességét. Ebből jut arra a következtetésre, hogy a fejlett kapitalista társadalmak ereje is, „fertőzőképessége” is rendkívül nagy. Igaz, a mai tőkés rendszereket az osztályok között folyó harc állandóan megkérdőjelezi, s a tények társadalomtudományi elemzése maga is eszközöket adhat az osztályharc tudatosabbá tételéhez. Ez az egyetlen pont egyébként, ahol Bourdieu a maga számára elfogadhatónak tartja a praxissal való kapcsolatot. Az eddigi tapasztalatok azonban kevés támpontot adnak számára annak felvázolásához, hogy (a mai világhelyzetben) konkréten hogyan mehet végbe a mai tőkés viszonyok meghaladása. Nem a forradalom lehetőségének tagadása ez, hanem – kétségkívül – bizonyos pesszimizmus a forradalmi átalakulás mai lehetőségeinek megítélésében. Ez azonban nem teszi számára elfogadhatóvá az adott francia körülmények között a szociológus reformizmusát, azt, hogy a szociológus a „rendszer tanácsadójává” váljon. Voltaképpen itt jutunk el Bourdieu „tragikumához”, ami konkréten szociológiájának teljes illúziómentességében, társadalomkritikájának kiutat, pozitív megoldást nem ismerő keserűségében érhető tetten. A tragikum alapja az, hogy a tőkés rendszer megítélésében a számára elfogadható egyetlen magatartás a rendszer teljes tagadása, minden reformizmus elutasítása. Ez nem azt jelenti, hogy minden reform létjogosultságát tagadná – mi sem áll messzebb társadalomszemléletétől, mint a „minél rosszabb, annál jobb” antihumánus álforradalmisága. Csak épp az eddigi tapasztalatok számára azt bizonyítják, hogy azok a reformok, amelyeket az uralkodó osztály – alkalmasint harcok után – elfogad, s amilyen formában ezeket megvalósulni engedi (még ha bizonyos problémákra megoldást hoznak is – tehát elfogadhatók), végül is rendszerint, sot, szinte törvényszerűen az adott rendszer életképességét növelik. Ugyanakkor, vagy éppen ezért, a praxisban nem látja a rendszer valóságos meghaladásának lehetőségét. Ez az elméleti alap vezet a gyakorlati tragikumhoz, ahhoz, hogy saját tudományos gyakorlatát nem tudja olyan társadalmi cselekvés szolgálatába állítani, amivel valóban és teljesen azonosulni tudna – holott egész „habitusa” a cselekvő emberé. Társadalmi praxisának talajtalansága hat azután vissza, legalábbis bizonyos mértékig, tudományos gyakorlatára is: azt hiszem, ide vezethető vissza, hogy az elemzések általában kevéssé törekszenek közérthetőségre, s hogy nem ritkán az ezoterizmus irányába tévednek, gyakran stiláris vagy egyéb külsőségekben, ritkábban bizonyos tartalmi kitérőkben. Konkrétabban arról van szó, hogy Bourdieu nem lát olyan társadalmi erőt vagy csoportot, amely elemzései eredményeit eszközként felhasználhatná – holott ő maga tisztában van ezek potenciális gyakorlati értékével, sőt, mondhatni tudatosan „élezi” a szellemi fegyvereket. A tragikum iróniája ott van, hogy túl jól ismeri saját társadalmát ahhoz, hogy ne tudná: ennek a tudományos termelésnek a befogadói, azonosuló olvasói elsősorban az „értelmiségi mező alávetett frakciói” (ideértve a diákok egy részét is), de azt is tudja, hogy a történelmi helyzetek többségében még ezeknek az (értelmiségi mezőn belüli) alávetett frakcióknak is inkább az értelmiségi mezővel, tehát az uralkodó osztállyal van több közös érdekük, mint a ténylegesen alávetett osztályokkal – a „fegyvert” tehát nemigen fogják valóban használni. A tragikum persze nem zsákutca – e tudományos út folytatása nem lehetetlen, csak (objektíve és szubjektíve) nehéz. Az eddigi pályára – igencsak elnagyoltan – az jellemző, hogy egy enyhén mechanisztikus (Bourdieu saját szavaival: funkcionalista beütésű) felfogástól haladt a

jelenségek dinamikusabb és dialektikusabb értelmezése felé, melyben a gazdasági tevékenység- és viszonyrendszer valóságos helyére kerül. (Mindez persze a marxi társadalomszemlélethez való közeledést is jelentette.) Amennyiben ez Bourdieu terveiből és ebből a fejlődésvonalból kivehető, sok olyan területe van még a tőkés társadalom működésének, melyekre ez a fajta elemzés kiterjeszthető vagy ahol az eddiginél teljesebbé tehető. Mindenekelőtt az uralkodó osztály tőkés viszonyokat lényegileg fenntartó konverziós stratégiái, az alávetett osztályok védekező, alkalmazkodó-elfogadó vagy támadó stratégiái, mindezek történelmi előképei, kialakulásuk tényleges menete, lehetséges fejlődési céljai jönnek szóba. Várható további olyan intézmények kutatása is (az iskolára nézve már elvégzett elemzéshez hasonlóan), amelyek a fennálló erőviszonyok objektív igazságának félreismertetésében, s ezzel legitimálásában működnek közre (pl. a bürokratizmus növekedésének, vagy a „szociálpolitikai” intézményeknek a szerepe, melyre eddig csak utalások történtek). Az eddig elvégzett (és a továbbiakban remélhető) elemző munkának akkor is rendkívüli a tudományos, megismerő és megismertető értéke, ha létrejöttének adott feltételei mellett nem válhat közvetlenül a valóság megváltoztatásának eszközévé. A magyar olvasó (vagy felhasználó) azonban más társadalmi feltételek között, más objektív és érdekstruktúrába illeszkedve kevesebb kötöttséggel, kevesebb korláttal fogadhatja az érdemi elemzéseket – az elméleti-történeti konstrukciók és elemzést segítő fogalmak pedig számára is termékeny kiindulást jelenthetnek. Ferge Zsuzsa Jegyzetek 1. Szimptomatikus, hogy például a mélyen konzervatív Alain Peyrefitte és a radikálisan újbaloldali René Lourau ugyanolyan értetlenül olvassák, és gyakran ugyanúgy és ugyanazért bírálják. (L: A. Peyrefitte: Le mal français, Párizs 1976, több helyen, ill. R. Lourau: Le gai savoir des sociologues, Párizs 1977, több helyen.) 2. Ezt a munkát – munkatársaival együtt A szociológus mestersége c. kötetben kezdte meg: P. Bourdieu–J. C. Chamboredon–J. C. Passeron: Le métier de sociologue. Párizs 1968, teljesebben és pontosabban pedig A gyakorlat elméletének vázlatában fejtette ki (Esquisse d'une théorie de la pratique, Genf 1972.), ill. letisztultabb formában: Outline of α Theory of Practice Cambridge 1977. A jelen kötetből szándékosan hagytuk ki a kifejezetten tudományelméleti-módszertani munkát, a A szociológus mesterségét, melyből teljes magyar fordítás készül. Ε bevezetésben azonban mégis röviden össze kell foglalnunk a szerző néhány megismerési elvét, mert ezek mintegy értelmezési hátteret adnak az „érdemi” elemzésekhez. 3. Marx: Tizenegy tézis Feuerbachról. (In: A német ideológia, Marx-Engels Művei. 3. köt. Bp. 1959). Egyébként A gyakorlat elméletének legtöbbet hivatkozott szerzője is Marx. 4. Outline... id. mű, angol kiadás, 3. 1. 431 5. Métier de sociologue, id. mű. 16. 1. 6. Outline... id. mű. 72. 1. 7. A „vallási mezőről” szóló tanulmányban azonban e szándék elég világosan megfogalmazódik. 8. A kritika gyakran (s bár a felületen mozogva, de bizonyos joggal) azt veti Bourdieu szemére, hogy sok tekintetben rendkívül erősen igazodik a francia „értelmiségi mező”, sőt, értelmiségi elit kimondott-kimondatlan normáihoz, s stílusát a beavatottságot igazoló, az olvasóban a beavatottság érzését keltő fordulatok, hivatkozások, utalások, idegen (latin vagy görög) kifejezések nehezítik. Bourdieu e kétségtelen modorosságát magyarázhatjuk önéletrajzi elemekkel – hogy ugyanis földrajzilag és társadalmilag egyaránt messziről került a párizsi értelmiség élvonalába, s ez készteti önigazoló túlzásokra vagy legalábbis annak

folytonos bizonyítására, hogy jobban ismeri a játékszabályokat, mint maguk a szabályok kidolgozói. Magyarázhatjuk a francia elit-képzés hatékonyságával is, hogy ti. e képzés normái akarva-akaratlan rákényszerítik magukat a képzés „tárgyaira”, s a képzés valóban képes egy viszonylag homogén tudományos habitust kialakítani. Ám az is igaz, hogy végülis valóban rendkívül bonyolult folyamatok árnyalt és sokrétű ábrázolásáról van szó, amikor a stílus bonyolultsága csak azt jelzi, méghozzá hitelesen, hogy a jelenségek és folyamatok hű visszatükrözéséhez csak kínlódással, súlyos erőfeszítésekkel lehet eljutni. Mindig hosszú ugyanis a folyamat, amíg bonyolult valóságok letisztult kifejezési formához jutnak el, és ez is többnyire csak akkor lehetséges, ha már nincs szükség az ellenérvek állandó cáfolatára. Mindenesetre, a kötet fordítói-szerkesztői arra törekedtek, hogy legalább annyi nehézséget elhárítsanak a megértés útjából, amennyi az eredeti gondolatok sérelme nélkül megtehető. Ezért igyekeztek – stiláris változtatásokon túl is – burkolt utalásokat kibontani, egyes, csak a francia közegben értelmezhető és csak annak szóló jelzéseket megmagyarázni vagy alkalmasint elhagyni, a franciában is idegen szavakat helyettesíteni, vagy legalábbis fordítással együtt közölni. Helyenként azonban szükségesnek látszott szokatlanul vagy idegenül hangzó fogalmakat változtatás nélkül, persze „magyarítva” átvenni, mert csak így válhatott világossá, hogy újszerű megközelítésről van szó. 9. Egy lábjegyzet utal rá, hogy a habitus latinos formában való alkalmazását az indokolja, hogy a szó anyanyelvi megfelelőjét (franciául habitude, magyarul szokás) általában úgy értelmezik, ahogyan Hegel is teszi A szellem fenomenológiájában, hogy ti. ez valamilyen mozgások mechanikus együttese, előre kidolgozott programok ösztönszerű követése, „ügyesség”. A habitusban ennél jóval több a spontaneitásból adódó változó elem is, a tudatos döntéstől függő mozzanat is. 10. Outline... id. mű. 78. 1. 11. Outline... id. mű. 78. 1. 12. La reproduction. Párizs 1970. 22. 1. 13. Outline... id. mű. 169. 1. 14. Outline... id. mû. 170. 1. 15. Engels levele U. Schmidthez, 1890. okt. 27. (Marx–Engels: Válogatott levelek, Bp. 1950, 498. 1.) 16. L. részletesebben: Le champ scientifique. Actes – 1976. jún. 17. A gazdaság, mint intézményesített folyamat. In: Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Bp. 1976. 18. Outline... id. mű. 177. 1. 19. Outline... id. mű. 186. 1. 20. Georges Snyders: École, classe et lutte de classes. Párizs 1976. 75–77. 1. 21. Esquisse... id. mű. 242–243. 1. 22. Outline... id. mű. 197. 1. 23. Az itt következő gondolatmenet részben a Le titre et le poste c. tanulmányra, részben a szerzővel folytatott személyes beszélgetésre épül. 24. A történelmileg megszilárdultabb, nagyobb gazdasági erejű és kidolgozottabb szimbolikus stratégiákkal rendelkező tőkés osztály még nemzetközi szinten is képes „megfertőzni” az osztályharc tétjeit. (Érdemes pl. az „utolérni és elhagyni” vitára, az individuális mobilitás értékelése körüli vitákra, a fogyasztói ill. „szerző” társadalom vonzására utalni, hogy csak néhányat említsek a Magyarországon nagyobb figyelmet kiváltó témák közül.) 25. P. Bourdieu: Le champ scientifique. Actes, 1976 június, 101. 1.

A hivatkozott múvek jegyzéke19 1. a) Luc Boltanski: Prime éducation et morale de classe (Elsődleges szocializáció és osztályerkölcs). Párizs–Hága 1969. b) Francine Muel: L'école obligatoire et Pinvenion de l'enfance anormale A kötelező iskola és a fogyatékos, abnormális gyerek feltalálása). Actes, 1975. 1. sz. 2. Claude Grignon: L'ordre des choses. Les fonctions sociales de l'enseignement technique (A dolgok rendje. A szakoktatás társadalmi funkciói), Párizs 1971. 3. a) Monique de Saint-Martin: Les facteurs de l'élimination et de Ja sélection différentielles dans les études de sciences (A [társadalmilag] eltérő jellegű elutasítás és kiválasztás tényezői a természettudományi tanulmányok esetében) R.F.S. 1968. különszám b) Monique de Saint-Martin: Les fonctions sociales de l'enseignement scientifique (A tudományos képzés társadalmi funkciói), Párizs–Hága 1971. 4. P. Bourdieu, Y. Delsaut és M. de Saint-Martin: Les fonctions du système d'enseignement: classes préparatoires et facultés (Az oktatási rendszer funkciói: előkészítő osztályok és az egyetem). A CSE kiadványa, 1969. 5. Claude Grignon: L'enseignement agricole et la domination symbolique de la paysannerie (A mezőgazdasági oktatás és a parasztság feletti szimbolikus uralom). Actes, 1975. 1. 6. a) P. Bourdieu: Genèse et structure du champ religieux (A vallási mező keletkezése és struktúrája). Revue Française de Sociologie 1971. 3. sz. (E kötetben) b) Une interprétation de la sociologie religieuse de Max Weber (Max Weber vallásszociológiájának egy értelmezése). Archives Européennes de Sociologie, 1971. 1. sz. c) Claude Grigon: Sur les relations entre les transformations du champ religieux et les transformations de l'espace politique (A vallási mező átalakulása és a politikai tér átalakulása közötti viszonyok). Actes, 1977. 16. sz. 7. a) P. Bourdieu, J.-C. Passeron és M. de Saint-Martin: Rapport pédagogique et communication (Pedagógiai viszony és kommunikáció). Párizs– Hága 1965. b) P. Bourdieu: Le langage autorisé. Note sur les conditions sociales de l'efficacité du discours rituel (Az engedélyezett nyelv. Jegyzet a rituális szövegek hatékonyságának társadalmi feltételeiről.). Actes, 1975. 5/6. sz. c) P. Bourdieu, L. Boltanski: Le fétichisme de la langue (A nyelvi fétisizmus). Actes, 1975. 4. sz. d) Yvette Delsaut: L'économie du langage populaire (A népnyelv gazdaságossága). Actes, 1975. 4. sz. 8. a) P. Bourdieu: Champ intellectuel et projet créateur (Értelmiségi mező és alkotó szándék) Les Temps Modernes, 1966. november b) Luc Boltanski: La constitution du champ de la bande dessinée (A képregény-mező kialakulása). Actes, 1975. 1. sz. c) P. Bourdieu: L'invention de la vie d'artiste (A művész-lét feltalálása). Actes, 1975. 2. sz. d) Jean-Claude Chamboredon: Sociologie de la sociologie et intérêts sociaux des sociologues (A szociológia szociológiája és a szociológusok társadalmi érdekei). Actes, 1975. 2. sz. e) P. Bourdieu: Le champ scientifique (A tudományos mező). Actes, 1976, 2/3. sz. 9. a) P. Bourdieu, L. Boltanski, R. Castel és J.-C. Chamboredon: Un art moyen: essai sur les usages sociaux de la photographie (Egy középszintű művészet. Tanulmány a fényképezés társadalmi használatáról). Párizs 1965. b) P. Bourdieu (A. Darbel és D. Schnapper közreműködésével): L'amour de l'art. Les Az Actes de la recherche en sciences sociales folyóirat jelzése: Actes. A Centre de Sociologie Européenne jelzése: CSE Revue Française de Sociologie – RFS 19

musées d'art européens et leur public (A művészet szerelme. Az európai múzeumok és közönségük). Párizs 1966. c) P. Bourdieu, M. de Saint-Martin: Anatomie du goût (Az ízlés anatómiája). Actes, 1976. 5. sz. d) Marie-Claire Bourdieu: Coûts de femmes (Női ízlés). Actes, 1976. 5. sz. 10. a) J. C. Chamboredon: Marché de la littérature et stratégies intellectuelles dans le champ littéraire (Az irodalmi piac és értelmiségi stratégiák az irodalmi mezőben). Actes, 1975. 4. sz. b) P. Bourdieu: La production de la croyance: contribution à une économie des biens symboliques (A hit termelése: elemek a szimbolikus javak gazdaságtudományához). Actes, 1977. 13. sz. c) J. -C. Chamboredon es Jean-Louis Fabiani: Les albums pour enfant, Le champ de l'édition et les définitions sociales de l'enfance (A gyerekek számára készülő albumok. A kiadói mező és a gyerekkor társadalmi meghatározásai). Actes 1977. 13 és 14. sz. 11. a) P. Bourdieu: Les modes de domination (Az uralom módjai). Actes 1976, 2/3. sz. b) Jeannine Verdes-Leroux: Pouvoir et assistance: cinquante ans de service social (Hatalom és segélynyújtás: a szociális gondozás ötven éve). Actes 1976, 2/3. sz. 12. a) P. Bourdieu: La banque et sa clientèle (A bank és közönsége). CSE, b) Les fractions de la classe dominante et le mode d'appropriation des oeuvres d'art (Az uralkodó osztály frakciói és a műalkotások elsajátításának módja). Informations sur les sciences sociales, 1974. 4. sz. c) Michel Villette: L'accès aux positions dominantes dans l'entreprise (Az üzemi uralmi pozíciók megszerzése). Actes, 1975. 4. sz. d) Claude Reboul: Déterminants sociaux de la fertilité des sols (A föld termékenységének társadalmi meghatározói). Actes, 1977. 17/18. sz. 13. a) P. Bourdieu: Travail et travailleurs en Algérie (Munka és dolgozók Algériában). II. rész, Párizs–Hága 1963. b) P. Bourdieu: Situation de classe et position de classe (Osztályhelyzet és osztálypozíció), Archives Européennes de Sociologie, 1966, 7. sz. Magyarul megjelent A francia szociológia c. kötetben, Bp. 1971. c) P. Bourdieu, L. Boltanski, M. de Saint-Martin: Les stratégies de reconversion. (Rekonverziós stratégiák). Ε kötetben. d) Claude Grignon: Le paysan inclassable (Az osztályozhatatlan paraszt). Actes, 1975. 4. sz. e) P. Bourdieu: Une classe objet (Egy osztály, ami tárgy). Actes, 1977. 17/18. sz.

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Berényi Gábor Műszaki vezető: Kálmán Emil Műszaki szerkesztő: Radó Péter A borító- és kötésterv: Urai Erika munkája Megjelent 6000 példányban 22 (A/5) ív terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601–59 és 5602–55 szabványok szerint készült 78/5277. Franklin Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Vágó Sándorné igazgató