A schengeni vakvágány (1.)

A schengeni vakvágány (1.) Esélyeink és kilátások egy sorsdöntő évben 2013 február-márciusa fájdalmas felismeréseket és beismeréseket hozott. Most, március idusán új kihívások, új dilemmák és bajok kísértenek a váratlan hidegben és zord időjárásban. Kiderült – azoknak, akik reménykedtek a román diplomácia évszázados sikereiben –, hogy vannak nemzetközi statisztikák, amit nagyon is figyelnek, s alig hisznek az ígéreteinknek. Intenzíven monitorizálnak több síkon is, és egyelőre kilenc hónapra halasztották a belépést a schengeni új vasfüggöny előtt. Hogy milyen okokból és kik a felelősök ezért, az nyílt titok, de még nem világos az őszinte elemzés. Vitán felül áll, hogy a kis országoknak stratégiai szövetségesekre van szükségük, de számuk sajnos csökken, és mind nehezebb feltételekhez kötik támogatásaikat is. A legnagyobb gond a jogállamisággal függ össze, valamint a rossz gazdasági teljesítménnyel, riasztó korrupcióval. Újból előtérbe került egy örökzöld téma, a befejezetlen múlt traumája és a régi kísértetek. Romániában nem leltároztak fel a 23 éves közelmúlt hagyatékát, nem ismerik a bűnösöket, a felelőseket, röviden: nem történt meg a múlttal való szembenézés. Bár közel hat éve megtörtént a várva-várt és túlmediatizált EU-integráció. Így a régi és krónikus betegség súlyosbodott a nagyprivatizáció csalásaival valamint a be nem tartott ígéretek sorozatával. A legeslegsúlyosabb az új munkahelyek hiánya, az elvándorlás és ijesztő szegénység, ami hihető statisztikákból 43-44 százalékra tehető. 2013. március elején a parlamenti ellenzék gyenge, nem hatékony a politikai porondon és túlzottan nacionalista, akárcsak a többség és a közszellem. Ez utóbbi rontja a közhangulatot. Bár a szovjet-orosz modell közel hatvan évet tartott, ma nem lehet a szocializmusra kenni a szegénységet, az ipar valamint az állami és szövetkezeti tulajdon teljes leépülését, noha némelyek ezzel is próbálkoznak. Bajainkat és a reményvesztést súlyosbítja a bankok magánosítása utáni helyzet. Vajon hogy lehetséges az, hogy egy szegény országban a bankok óriási profitot szereznek, és a Nemzeti Bank babusgatja őket? Sőt, az inflációt sem tudja megfékezni, és mégsem adózzák meg a bankok és vezetőinek extraprofitját. 2012-ben a statisztikákban deklarált infláció 4,99% volt, ez alig hihető. Sajnos ez az EU-ban így sem szalonképes és nem várható az euró bevezetése még 2015-ben sem. De állítjuk, hogy nagyszerű lenne, ha ebben az évben beleférnénk a plusz 50 százalékos inflációba, tehát elérhetjük, ahogy a dolgok mennek, az energiaárakkal a 7,4 százalékot. Napról napra romlik a nemzeti valuta, és a külföldi elemzők, nagy bankok és szakértők nem derűlátóak ez év tekintetében. A gazdasági növekedés (max 0,3-0,5%, késve jelentették be), minden hurráoptimizmus után, 2012-ben 0,2% volt, ez alig kvantifikálható. A bajok bajával állunk szemben: magas infláció és gazdasági stagnálás, ez után beszűkül a piac,

tehát a gazdasági fellendülés elmarad és a beígért élénkítés várat magára. Bejelentették, hogy javul a gazdasági helyzet tíz hónapon át, a végén nem jött be. A hatékonyság és versenyképesség mind hiú álom marad. Csak úgy mellékesen, öt éve tart a gazdaság involúciója és a visszaesés, minden negatív következményével. A válságjelek nemcsak a gazdaságot és pénzügyeket érintik, hanem a bankokat is, ezek több mint 80 százaléka külföldi tőkével és érdekeltséggel működik, szerintünk nem a román nemzeti érdekeket erősítik (1). A magyar kormány ezt a gondot nagyrészt megoldotta. Többek között ezért büntetik a nyugati nagyhatalmak és az USA. A következő válságforma, amit nem hagyhatunk szó nélkül, az állami intézmények krónikus válsága (ezért halasztották el, többek között, a schengeni belépőt decemberre), ami a bíróságokat, ügyészséget, államadminisztrációt, egészségügyet, tanügyet, nyugdíj-intézményeket és az állami egyedáruságokat érte el (a teljesség igénye nélkül) (2). Ide kapcsolódik a közigazgatás válsága, az államigazgatás krónikus válságjelei és a reform elmaradása. Egy másik válságforma, ami fájdalmas következményeivel hihetetlenül nehezen kezelhető: a bizalmi válság, ami a politikai eliten kívül érinti a társadalom minden rétegét. Halódik az emberi szolidaritás, a bizalom vezetőinkben, a parlamentben, a rendőrségben, a helyi adminisztrációban és mindennemű vezetővel szemben. Az adott szó és ígéretek gyakorta légből kapottak és csupán év végén, a következő év januárjában derül ki, hogy rosszul zártuk az elmúlt évet s a Nemzeti Bank prognózisai kimondottan rosszak voltak (3). A társadalom erkölcsi értékrendszere mind labilisabb. Szerintünk már nem elégséges csupán az értékek átértékelése, hanem a globalizációs korszak új értékeit kellene bevezetni, kvantifikálni és standardizálni. Tehát paradigmaváltás szükséges. De hogyan? Nincs recept erre – nem is lehet –, viszont ez egy új kérdést vet fel, hogyan lehetne a nagy átalakítást levezényelni, ha nincs demokratikus jogállam és a diktatúrát nincs kivel kivitelezni, mert szövetségeseink nem fogadják el a zavaros helyzetet. Ez 2012 áprilisától szeptemberig tartott, az államfő felfüggesztésével, a parlament vezetőinek lecserélésével (4). Az ötödik válságforma azzal függ össze, hogy a ködösítés, csúsztatások és stréberség, ami hazugsággal társul, nem tudja felvértezni azt a kisszámú politikust és baráti körét a radikális reformokra, hiszen ebből nem lenne haszna, a radikalizmus itt, a Nyugat-Balkánon nem divat, sőt Cuzától errefelé sosem volt (Károly királyt, Cuzát, majd Victor Ciorbeát is elűzték). Vezetőink 2007-től mímelték a reformokat, és elmaradtak a nagy változások és beígért változtatások, ez is a befejezetlen múlt traumájához tartozik (5).

3

4

Még sincs okunk középtávon (2-3 év) pesszimistáknak lenni, mert van egy természetes haladás a világtörténelemben, a szenvedés kitermeli a változáshoz való igazodást, ha a gazdasági kényszer mellett létezik az EU, a Nemzetközi Valutaalap és a NATO parancsa. Tehát súlyos feltételek teljesítése után ítélik meg a hiteleket, felülvizsgálják és monitorizálják a gazdasági mutatókat, hogy meggyőződjenek, valóban teljesítik, amit felvállaltak az új hitelekért. Ezeknek visszafizetése rövid távon felette nehezen képzelhető el, hiszen Románia évek óta, pontosabban 2009 óta többet fogyaszt, mint amit megtermel, és egyre újabb nemzetközi hiteleket kell hogy lehívjon (nyugdíjakra, fizetésekre és beruházásokra is). Prognózisunk arra épül, hogy ha privatizálni fogják azt, ami magánosítható: az energiahordozókat és a szállítókat valamint vasutat és légitársaságot, majd levezénylik a beígért nagy csődeljárásokat – nő az elbocsátottak száma és a munkanélküliség. Ezután hatékony lesz a „munkaterápia paradicsoma”, az, hogy mindenkinek dolgoznia kell, és nem lehet számítani az anakronikus és autarchikus mezőgazdaság ciklikus sikerére mint mentőövre. Románia egyetlen ország a régióban, ahol a nagyprivatizáció szétzúzta a nagyipart, a feldolgozóipart és rengeteg más iparágat, odajutva, hogy nőtt a falusi lakosság. Ebben az involúciós szindrómában lassan és biztosan csökkent és csökken a nemzedékek közötti mobilitás, ami nemcsak szegénységet eredményez, hanem perverz hatásként elhozta a degradációt és deklasszálódást is. Tehát két Romániával állunk szemben: a nagy városokban és ahol voltak beruházások valamint a kis településeken és falun, ahol megszűnt az ipar, a tsz, a gépállomás, ill. állami gazdaság és az állami kísérleti állomások. Ez után a felvezetés után egyértelműen következik, hogy a sok szegény polgár nem lehet européer és EU-párti, valami újat akar az életszínvonalában, a szegénység felszámolását. Az intézményválság miatt, a reform hiányában euroszkeptikus lett. Következésképp az EU-integráció szándéka gyenge volt Románia esetében, és a kikényszerített látszólagos jogharmonizáció nem oldotta fel a lemaradást, ami mind általánosabb. 27 országból már a 26-ikok lettünk, és a krónikus felkészületlenségünknek beérett a gyümölcse. Az első rossz előjel a schengeni embargó, a következő, hogy mind több képviselő mondja ki: Románia és Bulgária nem méltón lett az EU tagja. Az indoklásukkal viszont komoly problémák merülnek fel, hogy mennyire állnak jogi szempontból igazságos alapon és kinek lehet az érdeke a nyilvánvaló kirekesztés. Hét évvel ezelőtt egyhangúlag megszavaztak mint alkalmast az EU-ban, hisz mindenki tudta, hogy baj van a felkészültséggel. Az öt és fél év, amióta az EU tagja vagyunk, mégis hozott valamit a konyhánkra, nem csupán a közel 40 milliárd euró tartozást és jelentős külkereskedelmi deficitet, ami a versenyképesség hiányával és a vámtarifák eltörlésével is magyarázható. Románia nettó importőr lett évek óta, a különbözet a túlméretezett behozatal és a kivitel között a bruttó nemzeti jövedelem 6 százalékát is eléri. A trend ill. az előre látható jövőkép azt mutatja, hogy 2013-ban is csökkenő

tendenciát mutat az export, és így a deficit elérheti a 9-10 milliárd eurót. Ez már arra utal, hogy egy félgyarmati banánköztársasághoz kezdünk hasonlítani. Nőtt és nő az eladósodás foka, és úgy értékeljük, hogy a 2013-as több mint 140 milliárd euró a bruttó nemzeti össztermék mellett az ország összadóssága meghaladja a 100 milliárd eurót, megközelítve a GDP 70 százalékát. Kérdés, hogy mi lesz december 31-re? Következtetésünk: a külkereskedelmi deficit tovább növekszik, ami beláthatatlan gazdasági következményekkel jár. Nincs hogyan finanszírozzuk rövid távon a külkereskedelmi hiányt. Ha a fenti paradigma közel hat éve domináns lett, akkor újból csökkenteni kell a költségeket az államigazgatásban, az egészségügyben, a kultúrában. Így csökkentik a fizetéseket, nem marad elég forrás a betervezett szükséges költségvetési kiadásokra, és azután jöhet, esetleg már szeptemberig, a fizetéscsökkentés mellett az elbocsátások és áremelések sorozata. Romániában, a paradoxonok országában még a nagy nyereséggel tevékenykedő bankok is óriási számú adóssal néznek szembe 2013 kora tavaszán. Közel 2 milliárd euró a behajthatatlan adósság, jelzi azt, hogy az állami intézmények, polgármesteri hivatalok, állami nagyüzemek és egyes magánvállalatok, a lakosság egy része is fizetésképtelen. Nem alkalmazták a csődtörvényt, elnapolták a végkiárusítást, és a 15-20 éve életképtelen állami egyedárús élni már nem tud, de meghalni nem engedik. Ezért az áldatlan helyzetért a politikai elit a fő felelős, de az NVA kettős játéka is okolható. A jövőre nézve azt állítjuk, hogy jelentős és radikális változásra van szükség a törvények, standardok és szabályok betartására a gazdaságban és a pénzügyi intézményekben, hogy csökkenteni lehessen a riasztó adócsalásokat. (A kenyér és péksütemények terén az adócsalás több mint 50 százalékos; a húsiparban és hentesárunál közel van hozzá. Az adók behajtása, a végrehajtás a rosszul fizetők tekintetében eddig nem volt hatásos, és kb. 32,5 százalékkal az EU utolsó három helyének várományosai lettünk. Tetszik, nem tetszik: mentalitásváltásra vagyunk ítélve, s ez az időigényes feladat G. B. Shaw szerint, a szabadság fogalmának sürgős újraértelmezését és gyakorlati alkalmazását igényli. A szabadság egyben felelősség, és ezért félnek tőle az emberek. A. Schopenhauer szerint a szabadság rejtély (1839. január 26-án jutalmazták könyvét). Ezt már a 19. század legelején tudták a németek és a norvég akadémia is. A nagy német filozófus szerint a szabadság egy olyan negatív fogalom, amely minden akadályozó és gátló elem hiányát jelenti, és feltételezi a fizikai, a szellemi és a morális szabadságot. A szabadsággal való együttélés kemény feltételeket ró a lakosságra, és meg kell érteni, hogy az egyén felelőssége és a társadalmi szükségletek összehangolása a lehetőségekkel óriási kötelességet vár el a neveléstől, az új nemzedéktől. 2013-ban talán találkozhatunk a jövőnkkel, ha megértjük azt, hogy semmilyen szabadsággal nem szabad visszaélni. Ha nem értik meg százezrek, hogy a szabadságot ki kell érdemelni, nem lehet

vele visszaélni, mint 1990-től eddig tették itt nagyon sokan: ha csalnak és hazudnak módszeresen és intézményesen, rendszeresen és csaknem állandóan, nem lehet jó kormányzásról szó. Vezetőink talán megértik az idők szavát, a globalizáció kényszerét és a schengeni leégés súlyos figyelmeztetését. Végre kiderült 23 év után, hogy az ölünkbe hullott szabadsággal túl sokan visszaéltek és ma is ezt teszik. Vannak, akik visszasírják a gonosz diktatúrát, míg mások abban reménykednek, hogy lehet óriási vagyonra szert tenni önzetlen és céltudatos sok munka nélkül is. Feltevődik a jogos kérdés, hogy diktatúra és terror nélkül lehet-e haladás munka nélkül, lehetnek-e eredmények az élet minden területén, és felszámolható-e a szegénység. Ehhez mindenképpen jó kormányzás, új stratégia, összefogás és a közérdek országos szintre emelése szükséges. Talán így újra visszatérünk a haladás és evolúció útjára, megértve, hogy ez alapvető közérdek, e nélkül nincs gazdasági növekedés és nem kerül összhangba a termelés és a fogyasztás. A nagy tanulság, hogy vége a fedezetlen hiteleknek és a bankok paradicsomi állapotának. Húsvéti meditációnknak arról kellett volna szólnia, hogy mit hozott nekünk az új Európa eddig és hogyan lehetne összehangolni jogos várakozásunkat, amely óriási a mind jobban beszűkülő lehetőségeinkhez képest. Hogy integrálódjunk de facto Európába, ez a nagy kihívás, elvárás és esély is egyszerre, mert más alternatíva nem képzelhető el. A magyar lakosság Romániában több mint ötvenegy százalékban falun él és közismerten szegény. Ebből ered a két fontos üzenetünk: 1. a mezőgazdaság szubvencionálása elsődleges feltétel, ez csak akkor valósítható meg, ha lesz összefogás és szövetkezés vagy bármilyen társulás, hogy együtt műveljék a földet. Magyarán: szükség van téeszekre, hogy ne importáljunk ilyen ijesztő mértékben mezőgazdasági terményeket. Máskülönben ez a Voltaire-i üzenet, aki hosszú élete során végig harcos alkat maradt. Azt ajánlotta: menj ki a kertecskédbe és dolgozz (Candide)! Flaubert egyik leghíresebb könyvében, a Bovarynéban, mint harcos újságíró egy mezőgazdasági egylet pohárköszöntőjében erre célzott. Bátor kiállásáért többször bebörtönözték, egy évet a Bastille-ban is raboskodott (1717-18). Szóváltásai miatt nyilvánosan megbotozták, majd újra bebörtönözték, azután száműzték Angliába. Egy másik híres könyvében, A vademberben a gazdagok korrupciója és az egyenlőtlenség ellen tört lándzsát. 2. A szegénység legyőzése csak úgy lehetséges és eredményes, ha többet áldoznak a kultúrára és az iskolákra és megreformálják az egész tanügyet az óvodai oktatástól az egyetemig. Voltaire szerint az igazság győzelméért küzdő apostol munkája határtalan türelmet követel, de megéri a fáradságot és bármilyen áldozatot. Érdemes elolvasni az Értekezés a türelemről című könyvét. Hogy menj ki a kertecskédbe, dolgozz és ne kíméld magad semmilyen fáradságtól, „hogy szétzúzzuk a gyalázatost”. Főleg az egyházi fanatizmust támadta rendületlenül. A magyar írók közül Besse-

nyei Györgyre hatottak a voltaire-i eszmék, a voltaire-i kiállás, valamint a faradhatatlan harc az igazság diadaláért. Következhetne tehát az, hogy Voltaire, a nagy francia filozófus, író és szabad gondolkodó modell lehet a mai ifjúság számára. 2010 nyarán egy észak-amerikai hölgyet felterjesztettek Nobel-díjra (ha jól tudom, meg is ítélték neki), mert újraélesztette és megindokolta a mezőgazdasági termelőszövetkezetek fontosságát (szegény indiai közegben), mint megoldást a szegénység felszámolására. A mezőgazdaságban mindenkinek lehet munkája, de vissza kell állítani a nagyipart és a nemzeti energiaforrásokat – mindenáron és sürgősen!

Esélyeinkről

A globalizáció szorításában Románia nehéz helyzetbe került, a fejletlen piac, a korrupció, a magas infláció és az elhúzódó recesszió miatt 2013 végére nem tudja a GDP arányos államadósságot 60% alá szorítani. Mind nehezebb lesz az államadósság finanszírozása és új hitelek lehívása alacsony (6%-os) kamattal a nemzetközi pénzpiacon. A legfejlettebb gazdasági térség egyidejű gazdasági, pénzügyi, társadalmi válsága szétrobbantja a hosszabb távú anyagi biztonságot milliók számára, a legújabb államcsődök – Görögország, Ciprus, Izland – mind a bizonytalanság előjeleit vetítik elénk. A 2012-ben agyonmediatizált nemzetközi bankfelügyelet és a hosszú kifutási idejű költségvetéstervezés a régi bizonytalansági tényezőket nem tudja 2013-ban hatékonyan rendezni. Marad a magas deficit. Az elemzők óriási többsége mind arra utal, hogy mindenkinek fel kell készülnie az öngondoskodásra, hiszen mint leírtuk, nem bízhatunk kormányainkban és az ideológiákban. Több mint 45 éves közgazdasági gyakorlat után – magyaror, szovjet-orosz, német, és angol-amerikai szakértők kioktatása után – úgy értékeljük, hogy a válság és az egybeeső deficitek nem tudják javítani a demográfiai trendet. Tizennyolc év bukaresti önkéntes száműzetésem után, a román gazdasági elittel együtt élve nem lehet (még) optimista üzenetet megfogalmazni 2013-2014-re. A kockázati tényezők tovább sokasodnak. A politikai bizonytalanság állandósul, így a sok millió nyugdíjas helyzete nincs mitől javuljon, mert az alapproblémákat egyetlen politikai párt sem meri radikálisan kezelni és meghirdetni az új iparosítást. Marad a tanulmányból kicsendülő üzenet, hogy a szegénység a legnagyobb veszély a demokráciára. A jogállamiságot és piacgazdaságot a pénz diktatúrájával és sokkterápiával nem sikerült eddig jól kezelni. Marad a harmadik út, ami nem közgazdasági természetű, de remekül bevált eddig Chilében és talán máshol is, pl. Kínában, Dél-Koreában, Indonéziában, ahol a hadsereg vezetői helyeket kaptak a parlamentben. Merjük remélni, hogy lesz annyi bölcsessége a román politikai elitnek, hogy nem kerül sor a chilei modell alkalmazására.

Neményi József Nándor

5

Díjalapítás és tárlatnyitás A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közgyűlése

6

A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) 2013-as közgyűlését március 9-én Kolozsvárt tartotta a Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében. A társaság elnöke, Gaal György köszöntötte az egybegyűlt tagokat és műemlékpártolókat, majd rátért az elmúlt évi fontosabb tevékenységek elősorolására. Az elnök a társaságra nézve is elismerést jelentő tényként említette, hogy a 2012. március 15-én a Magyar Operában rendezett kolozsvári ünnepség alkalmával műemlékvédelmi és irodalmi tevékenységéért átvehette a Magyar Érdemrend lovagkeresztje állami kitüntetést. Ugyanakkor a társaság választmányi tagja, Asztalos Lajos is kitüntetésben részesült. Március folyamán az elnök előadást tartott a Kolozsvár Társaságnál rendezett Misztótfalusi Kis Miklós-emlékünnepségen. Azután Budapesten részt vett az Örök Házsongárd című album újabb bemutatóján. Itt hasznos párbeszéd alakult ki a temető sírjainak műemlékké nyilvánításával kapcsolatban. Április 13-án Marosvásárhelyen került sor a Kós Károly Akadémia tudományos tanácsának megalapítására, e tanácsba a KLMT elnökét is meghívták. Aznap este az elnök és Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója a KLMT brassói fiókjának és az ottani Apáczai Csere János Közművelődési Egyesületnek a vendége volt: a Házsongárdi temetőről és sírjainak műemlékké nyilvánításáról tartottak népes közönség előtt előadást, válaszoltak a feltett kérdésekre. Az április 18-i műemlékvédelmi világnapon Asztalos Lajos választmányi tag városnéző sétát vezetett Kolozsvárt. Április 20-án az elnök az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának szovátai tudományos kongresszusán a temető orvossírjairól tartott vetített képes előadást, május 19-én pedig a Házsongárdban vezetett

körsétát. Május 24-én került sor az alsóvárosi kétágú református templom mellett arra a tiltakozó gyűlésre, amely a templom mögötti telek beépítése ellen emelte fel szavát. A műemlékvédelmi szempontokat itt Gaal György részletezte. Az építkezés ellen aláírásgyűjtés is volt, s a terjedelmes listát a KLMT nevében elküldték a hivatalos szerveknek. Sajnos minden tiltakozás hiábavalónak bizonyult, az építkezés teljes lendülettel folyik. Május 25-én került sor a Kolozsvári Magyar Napokat előkészítő gyűlésre, ezen a KLMT-t az elnök képviselte. Május 26-án az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia művészettörténeti szakosztályának legjobb dolgozatíróit, majd június elején a ballagások alkalmával a kolozsvári magyar tannyelvű végzős osztályok történelem és műemlékvédelem iránt érdeklődő tíz diákját a társaság jutalomkönyvekkel ajándékozta meg. A Kolozsvári Magyar Könyvnapok alkalmából Gaal György elnök június 9-én a Mátyás király utcában dedikálta az előző évben megjelent Kolozsvár-kalauzát, majd részt vett a Kolozsvár Társaságnál a Kolozsvárról szóló kötetek bemutatóján. Június 28. és július 3. között rendezték meg az egri Román András Műemlékvédelmi Nyári Egyetem előadásait Noszvajon. A KLMT három tagja vett részt az ottani kurzuson. A harmadszor megrendezett Kolozsvári Magyar Napokon a KLMT részéről ismételt városnéző sétákra került sor Asztalos Lajos irányításával. A naponta rendezett temetősétákat Gergely Istvánné, Gaal György és Szabó Zsolt vezette. Augusztus 15-én nyílt meg a társaság 2012-es fotópályázatának tárlata és került sor az eredményhirdetésre is. Műemléképületek ablakairól kellett felvételeket beküldeni. 19 pályázó 80 felvételéből választotta ki a zsűri a három díjazottat: Kalló

Márta I., Tóth Klára II., Essig József III. díjban részesült. 40 felvétel került a Bethlen-bástyában megrendezett kiállításra. A KLMT a Quadro Galériával közösen Kolozsvárt ábrázoló festményekből és grafikákból rendezett kiállítást a galéria Jókai utcai termeiben. 1877 és 2011 között keletkezett 68 képet tekinthettek meg a látogatók. Az elnök a kolozsvári alpolgármester, Horváth Anna felkérésére két megbeszélésen is részt vett, az egyik a Kolozsvárt adható magyar utcanevek jegyzékének elkészítésére, a másik a városban esetleg felállítható magyar vonatkozású szobor alanyának kiválasztására irányult. Az első kérdésről az elnök írásos javaslatot készített a városvezetés részére. Szeptember 7–9-én került sor a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság idei honismereti konferenciájára Nagyszalontán. Ezen a KLMT-t Gaal György képviselte: köszöntötte a konferenciát és külön a 70. születésnapját betöltő Dukrét Géza elnököt. Szeptember 25-én Hantz Lám Irén Templom a Főtéren című hely- és művészettörténeti albumának a Római Katolikus Nőszövetség rendezte bemutatóján az elnök ismertette a könyvet. Szeptember 26-án az elnök Maksay Ádám alelnökkel együtt eleget tett Barcsay Tamás meghívásának, aki a visszakapott gyalui várkastélyt mutatta be szakembereknek, a helyreállítással kapcsolatos megbeszélést tartottak. Magyarország kolozsvári főkonzulja, Magdó János október 26-án felkereste a KLMT Farkas utcai székházát, ahol hasznos eszmecserére került sor az erdé-

lyi műemlékvédelem helyzetéről. November 10-én Takács Gábor irodavezető szervezésében immár negyedik alkalommal került megrendezésre az iskolák közötti műemlékismereti vetélkedő az Apáczai Csere János Gimnáziumban. Az elővetélkedők után négy kolozsvári magyar gimnázium X. és XI. osztályos 13 diákja mérte össze tudását. A két győztes: Svedák Júlia, a János Zsigmond Unitárius Kollégium X. osztályos és Tasnádi István, a Református Kollégium XI. osztályos tanulója. Első alkalommal Kolozsváron kívül is tartottak vetélkedőt: ezúttal Nagyenyeden a Bethlen Kollégiumban november 27-én, ott Szakács Anita és Kolumbán Szende X. osztályosok érték el a legjobb eredményt. A győztesek diplomát és könyvjutalmat kaptak. A KLMT szorgalmazza, hogy minden magyar tanintézettel rendelkező városban rendezzék meg a helyi vetélkedőket, s majd egy országos döntőre is sor kerüljön. November 14-én a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szervezésében az ottani Óvári teremben mutatták be Gaal György Egyetem a Farkas utcában című kötetét, amely a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem megnyitásának 140. évfordulójára jelent meg a Scientia Könyvkiadó gondozásában. Tudományos méltatására Murádin János Kristóf történész vállalkozott. Többen hozzászóltak, köztük Magdó János főkonzul is. November 21-én a KLMT és a Barabás Miklós Céh közös finn ex libris-kiállítását nyitotta meg Németh Júlia, Takács Gábor és Gaal György. Decemberre elkészült a KLMT és a Quadro Galéria közös 2013-as képes naptára, ennek oldalain az augusztusi kiállítás várost ábrázoló festményei láthatók. December 1-jén kis ünnepség keretében sikerült leleplezni az Egyetemiek Háza homlokzatára felhelyezett, a magyar színházalapítás 200. évfordulójára készült háromnyelvű emléktáblát. Ezt 1992-ben Starmüller Géza választmányi tagunk készítette, de a polgármester nem engedélyezte kihelyezését, úgyhogy a színház előcsarnokában őrizték. Most lehetővé vált falra

rögzítése, az ehhez szükséges dokumentációt a KLMT biztosította. December 4-én a polgármesteri hivatal közvitát rendezett a városházán az új temetői szabályzattal kapcsolatban. Az új szabályzat a műemlék-sírok használatárólgondozásáról is intézkedik, korábban mind a KLMT, mind pedig a Házsongárd Alapítvány véleményezte. A városi tanács csak harmadik beterjesztésre, 2013. február 21-én fogadta el. Február elején az elnök a Kőváry László Honismereti Kör meghívottja volt, Berde Áronról, az Unitárius Kollégium volt igazgatójáról, az egyetem első rektoráról tartott előadást. Február 7-én újabb közvitát rendezett a Városháza, ezúttal a Farkas utca jövőjéről volt szó. Részt vett a KLMT elnöke és ügyvezető alelnöke, az előbbi szót is kért: támogatta a sétálóutcává alakítást s ellenezte a föld alatti parkoló megépítését. Február 9-én az elnök a Szentimrei Alapítvány meghívására Sztánán a Szentimrei-házban az ottani farsangolóknak Éjszaki Károly vasúti mérnökről, vígjátékíróról, Sztána üdülőtelep megalapítójáról beszélt. Az eddig említettek mellett több folyamatos feladat hárul a KLMT tagjaira, tisztségviselőire. Ilyen a számítógépes műemlékvédelmi adatbázis folyamatos feltöltése. Albert Ferenczy Eszter, a társaság titkára eddig 12 megye műemlékeinek adatait dolgozta fel, hátra van még 4 megye. A kiírt pályázatokat Maksay Ádám üv. alelnök és Albert Ferenczi Eszter követi figyelemmel, s a pályázati dossziékat is ők állítják össze. A KLMT szakemberei végzik a Házsongárd Alapítvány renoválásra kiválasztott kriptáinak és síremlékeinek a dokumentációs előkészítését. Az elmúlt évben az iktári Bethlen-, a Béldi- és a Jelen-kripták valamint a Kéler Ilona-sír felmérése készült el. A református Apafi Kollégiumban folyamatosan működik a Műemlékvédelmi Szakkollégium Weisz Attila alelnök irányításával. A KLMT ismételten tiltakozik a sajtó, rádió és televízió útján a műemlékek megrongálása ellen. Az elmúlt évben Kolozsvárt a kétágú református templom mögötti

építkezés, Brassóban pedig egy emléktábla körüli per keltett nagyobb visszhangot. A KLMT facebookjának a rendszeres feltöltése egyre több látogatót vonz: márciusban a 260. látogató regisztrált. A napisajtóban Asztalos Lajos és Gaal György közöl rendszeresen műemlékekkel kapcsolatos cikkeket. Asztalos Lajos képviseli a társaságot az RMDSZ Megyei Képviselők Tanácsában. A továbbiakban Maksay Ádám ügyvezető alelnök egészítette ki a beszámolót. Említette, hogy a KLMT elkészítette a kolozsvári Szent György-szobor restaurálásának dokumentációját, s ennek alapján a polgármesteri hivataltól megbízást is kapott a kivitelezésre. Ha az időjárás megfelelő, április elején kezdődnek a munkák. A felavatásra a Kolozsvári Magyar Napokon kerülhet sor. Ugyancsak az alelnök ismertette a brétfűi Kós-ház tulajdonjogi kérdésének állását. Ez az ingatlan a KLMT és a Transylvania Trust közös tulajdonát képezi. A vitás kérdésekről jelenleg az ügyvédek tárgyalnak. A továbbiakban Maksay egy ötpontos javaslatot olvasott fel az erdélyi műemlékvédelem megszervezéséről. Még hozzászólt Starmüller Géza választmányi tag, valamint Szente László a brassói és Keresztes Géza a marosvásárhelyi fiókegyesület elnöke. A pénzügyi jelentést és a következő évi tervet Maksay Ádám ismertette. A tagság egyöntetű szavazattal hagyta jóvá a dokumentumokat. Ezután az elnök ismertette a névadó halálának félszázados évfordulója alkalmából alapított Kelemen Lajos műemlékvédelmi díj szabályzatát. A tagok néhány kiegészítés után megszavazták a szabályzatot. A kávészünetet követően népesebb közönség gyűlt a terembe. Megjelent Magdó János főkonzul és Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke. Désy Károly szobrász és festőművész akvarell-kiállítását Takács Gábor nyitotta meg. A 29 festményből számos műemlékeket ábrázol. Ezt követően Maksay Ádám indította a Farkas utca átrendezésével kapcsolatos vitát. Mint rámuta-

7

tott, már egy jó féléve nyugtalanítja a kolozsváriakat, hogy a polgármesteri hivatal nyilvánosságra hozta: a Farkas utcát sétálóutcává alakítják, s az elejére föld alatti parkolót létesítenek, majd a Mária-oszlopot is visszahelyezik eredeti helyére az Egyetem utcába. A sétálóutcává alakítás köztetszésnek örvend, de a parkoló építése tiltakozást váltott ki. Eleinte a polgármesteri hivatal elzárkózott a tárgyalástól, de újabban, mint a februári közvita is mutatta, hajlandó tárgyalni. Sajnos a KLMT két meghívottjából csak Guttmann Szabolcs, az Országos Építészkamara erdélyi fiókjának elnöke jött el, Horváth Anna alpolgármester asszony nem tudott megjelenni, s maga helyett sem küldött illetékest. Guttmann Szabolcs a továbbiakban részletezte a Farkas utca rendezésével kapcsolatos terveket. Rámutatott a belváros parkolási gondjaira, a turistabuszok megállóhelyével kapcsolatos problémára, s ő is ellenezte a föld alatti parkoló létesítését. Illetve legjobb megoldásnak találta a Házsongárdi temető melletti telekre a parkolóház kialakítását úgy, hogy az a temető gondjait is részben megoldja. Említette a többnyire magántulajdonba került műemléképületek renoválásának kérdését és a közterület-udvarok megnyitásának szükségességét is. Néhány hozzászólással ért véget a vita.

Gergely Gyula

A Kelemen Lajos műemlékvédelmi díj szabályzata

8

A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság névadója, Kelemen Lajos (1877–1963) halála 50. évfordulójának emlékezetessé tételére megalapítja a Kelemen Lajos műemlékvédelmi díjat. A díjjal olyan személyek tüntethetők ki, akik a műemlékek helyreállításában, gondozásában, védelmében, a műemlékek és együttesek leírásában, népszerűsítésében, művészettörténeti értékelésében kimagasló eredményeket értek el, továbbá azok

is, akik jelentős támogatást nyújtottak műemlékek megóvásához, restaurálásához, illetve hivatali úton elősegítették az ilyen jellegű munkákat. A díj lehet szakmai és tiszteleti besorolású, egy Kelemen Lajosportré plakettből és egy kísérő diplomából áll, amelyben megjelölik a díj szakmai vagy tiszteleti kategóriáját. A díjat a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság választmánya ítéli oda, kiosztására minden évben a műemlékvédelmi világnapon, április 18-án, vagy ahhoz közel álló napon kerül sor Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusával együttműködve. Egy évben legtöbb két díj adható, függetlenül azok kategóriájától, kivéve az első alkalmat, amikor több díj is kiosztható. A díjátadáskor méltatás hangzik el a díjazott életpályájáról és műemlékvédelmi érdemeiről. A Kelemen Lajos műemlékvédelmi díj alapításával megszűnik a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság eddigi díjainak (Debreczeni László, Kós Károly, Veress Ferenc) odaítélése. A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2013. március 9-i közgyűlése hagyta jóvá ezt a szabályzatot. Gaal György, elnök Maksay Ádám, üv. alelnök Albert FerenczY Eszter, titkár

Öt pontban az erdélyi műemlékvédelemről 1. Az erdélyi épített örökség védelme meghatározó módon járul hozzá az azt létrehozók és az utód közösségek önazonosságának megőrzéséhez. Ezt kell figyelembe venni az erdélyi műemlékállomány sorsának alakításakor. A Kárpát-medence különböző szögleteiben fellelhető épített örökségbeli azonosságok az egységes nemzettudat erősítői, hordozói. Kárpát-medencei viszonylatban kell gondolkodni a középkori várak, kastélyok, kúriák, templomok védelméről, az őket behálózó térképek, útvonalak kijelöléséről. 2. Ha szűkítjük a kérdéskört,

az erdélyi műemlékvédelem hatékonyságának elsődleges feltétele egy egységes prioritásjegyzék kidolgozása, amelyet az egyházak és a szakmai civil szervezetek bevonásával és egyetértésével kell kidolgozni. A prioritásjegyzéket és a hozzá társítandó támogatási rendszert – az elmúlt másfél évtizedes szakmai tapasztalatom alapján – három részre osztanám: A. Az első csoportot a gazdátlan és pusztulásra ítélt műemléképületek képeznék. Ide tartoznak a szórvány vidéken található elnéptelenedő gyülekezetek templomai valamint az egykori, időnként gazdátlan, máskor viszont anyagiak tekintetében tehetetlen tulajdonosok birtokában lévő kastélyok és kúriák. Ezek az épületek a legveszélyeztetettebbek, egyrészt azért, mert az egyházaknak nincs anyagi fedezete, hogy a pusztuló templomaikról érdemben gondoskodjanak, másrészt a kastélyok és kúriák esetében a probléma két részre osztható: a visszaszolgáltatott kastélyok tulajdonosa nem kapta vissza az épülettel együtt a birtokot, ami az épületnek a fenntartását biztosította, az állami tulajdonban maradt épületek esetében viszont nincs meg a politikai akarat ezeknek a felújítására. Végül, de nem utolsó sorban említem ebben a csoportban a népi építészet emlékeit is. B. A második csoportba az országos jelentőségű és nemzeti értékeink szempontjából kiemelkedő, ma is használatban lévő, funkcionalitásukat többé-kevésbé betöltő műemléképületeinket sorolnám. Példaképpen említem: a gyulafehérvári római katolikus székesegyházat, a kolozsvári Farkas utcai református templomot, a Szt. Mihály plébániatemplomot, a bonchidai Bánffy-kastélyt, a marosvásárhelyi Vártemplomot, a széki református templomot. Ezek azok az objektumok, amelyek felújítására és karbantartására sem a román, sem a magyar kormánynak nem lesz anyagi fedezete a közeljövőben. Itt a stratégia az EU-s támogatási rendszer kihasználásában rejlik. Ezen épületek tekintetében feltétlenül arra kell használni az elkövetkező

két-három esztendőt, hogy minél több objektumról beadásra készen álljanak pályázataink a 2014ben kezdődő Eu-s költségvetési ciklusra. (Önrész előteremtése, pályázati dokumentáció elkészítése...) Fontos lenne, hogy bele tudjunk szólni a 2014-re kialakítandó támogatási rendszer formálásába. Az EU-s pályázati lehetőségek minél erőteljesebb kiaknázása érdekében fontolgatjuk egy brüs�szeli fotókiállítás lehetőségeit, az erdélyi, de esetleg valamennyi, a határon kívül rekedt régió magyar kulturális tekintetben fontos műemlékének megjelenítését figyelemfelkeltő szándékkal. C. A harmadik csoportba sorolnám azokat a kisebb műemléképületeket, amelyek nincsenek nagyon rossz állapotban, de a tulajdonosaik igénylik az épület felújítását. Itt leginkább az élő gyülekezetekre gondolok, amelyek szeretnék rendbe tenni műemléktemplomaikat. Esetükben harcolni kell a szakszerűtlen megoldások kivitelezése ellen. Gyakori példa, amikor a jó szándékú gyülekezet helyreállítási terv, a szükséges engedélyek, kivitelezési tervek nélkül a jobbítás szándékával ugyan, de tönkreteszi műemlékét. Ezekben az esetekben kellene támogatni a szakszerű tervek elkészítését, hogy megelőzzük a katasztrófát. (A több száz éves lebetonozott, körbe csempézett templomokra utalok.) A prioritásjegyzék kidolgozásakor el kell dönteni azt is, hogy melyek azok az objektumok, amelyek megmentésére nem lesz anyagi fedezet, de legalább a részletes dokumentálásuk készülhessen el. Nehéz feladat, de a döntést hamarosan meg kell hozni, hogy legalább a dokumentálásra maradjon idő. 3. Feltétlen szükségesnek tartanám intézményes keret kialakítását a határon túli műemlék-helyreállítási támogatásokra. A megoldást a Műemlékek Erdélyi Gondnokságának (MEG) megalakításában látnám, amely intézményesítené Erdélyben a műemlékvédelmi tevékenységet. A MEG az erdélyi műemlékvédelmi kezdeményezéseket ös�-

szehangoló, tanácsadó, önálló és hatékony tevékenységet kifejtő, a támogatási keretösszegek felhasználását, kezelését is felvállaló intézmény kellene hogy legyen. A MEG feladata lenne – az egyházak és szakmai civil szervezetek bevonásával – elkészíteni az erdélyi műemlékek prioritásjegyzékét a 2. pontban megfogalmazottak szerint. A prioritásjegyzék mellé ki kell dolgozni egy reális támogatási rendszert úgy, hogy az esetleges támogatások ne aprózódjanak fel, és mind a három prioritási kategóriát lefedjék. Fontosnak tartjuk, hogy a támogatások kezelése Erdélyben az erdélyi szakemberek és műemlék-tulajdonosok (egyházak) bevonásával történjen. A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság jelentős szerepet vállalhat a szakmai háttér biztosítása terén a MEG létrehozásakor. Minden eddigi kisebb és nagyobb konfliktus háttérbe szorítása mellett kell egy asztalhoz leülni, a közös célok megvalósítása érdekében. A támogatások elnyerését ellenben kizárólag a törvényesség betartásához kötném. A kisebb munkálatok is csak hivatalos tervek és engedélyek birtokában támogathatóak. Nyilván a tervek elkészítése és az engedélyek beszereztetése is támogatást igényelne. Kivitelezésre is csak ezek birtokában szabad támogatást nyújtani. Ellenkező esetben a káosz és a szakszerűtlenség áldozatává eshet a jó szándék. 4. Az EU-hoz való csatlakozás megkívánja egy határozott kulturális örökségvédelmi stratégia kidolgozását és gyakorlatba helyezését. Ez az egyetlen megoldással kecsegtető lépés, mely kulturális értékeink hosszú távú megőrzését biztosíthatja. A stratégia csak rengeteg munkaóra befektetésével, megfelelő infrastruktúra biztosításával és megfelelő szintű szakemberek bevonásával dolgozható ki. Ebben az esetben is a megfelelő megoldást a MEG létrehozásában látom. A stratégia kidolgozásának is előfeltétele az egységes prioritásjegyzék elfogadása. 5. Szükséges egy átfogó dokumentációs központ kialakítása. A KLMT egy dokumentációs központ kialakítására is törekszik,

hogy minél több információt hozzáférhetővé tegyen kulturális örökségünkről a kutatók és a műemlék-tulajdonosok számára. A dokumentációs központ célja, hogy összegyűjtse a létező műemlékfelméréseket, dokumentációkat, valamint műemlékvédelmi tevékenységet folytató szakemberek hagyatékait. A dokumentációs központ feladata egy szisztematikus felmérés elkészítése és digitalizálása Erdély összes műemlékéről digitális adatbázis formájában. Ezt a munkát a KLMT már 2007-ben elkezdte. Egyértelmű, hogy a KLMT egyedül nem tudja felvállalni. Fontosnak tartjuk itt is a műemlékvédelemmel foglalkozó civil szervezetek és az egyházak műszaki osztályainak bevonását és a feladatok elosztását. (Itt megjegyezzük, hogy a KLMT partnerségben az Erdélyi Református Egyházkerülettel most nyert támogatást erre a célra a Romániai Kulturális Alapprogramtól; az adatbázis kidolgozását és felépítését elkezdtük.) Fontosnak tartanám ezen kezdeményezés további támogatását is.

Maksay Ádám

Egy kiállítás margójára Már hagyománnyá vált, hogy a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság évi közgyűlését egy képzőművészeti kiállítás megnyitójával kapcsolja össze. Tavaly Cs. Erdős Tibor grafikus- és festőművész grafikáit tekinthették meg az érdeklődők a Mátyás király szoborcsoport felújításának különböző mozzanatairól. Az idei közgyűlés alkalmával Désy Károly szobrász- és festőművész akvarelljei nyújtanak örömet a szemlélőnek az Unitárius Egyházközség tanácstermében. Mintegy 29 akvarell sorakozik a falakon a tájkép, csendélet, városkép valamint a portré műfajában. Désy Károly valójában szobrászművész, az egykori Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán végzett 1973ban. Eredetileg festőnek készült, a marosvásárhelyi Képzőművészeti Szakközépiskolában olyan

9

tanárok irányításával mint Bordi András, Péterffy László, Izsák Márton és Barabás István. Már itt kitűnik kiváló rajztudásával és színérzékével. 1953-tól fest az olaj, tempera, gouache és akvarell műfajában. Alig érettségi előtt dönti el, hogy mégis a szobrászatot választja. Bevallása szerint döntésében nagymértékben befolyásolta Michelangelo egyik rövid szonettje, ami valahogy ekképpen szól: „Itt minden semmi, a művészet örök, a többi por, s a képet túléli a szobor”. A főiskolán tanárai: Vetró Artúr, Kós András, Mircea Spătaru. A főiskola elvégzése után eleinte tanár, majd különböző műhelyekben fejt ki tevékenységet az ötvösség és az iparművészet területén. 1986-ban áttelepedik Magyarországra, Budapestre, de az utóbbi években többet él és alkot itthon, Kolozsváron. A szobrászattal párhuzamosan kitartóan fest. Olaj, tempera, gouache képek kerülnek ki műterméből. Amikor azt mondom műterem, a természet nagy műtermére gondolok, hiszen ezek a képek többnyire itt készülnek, az utóbbi években a Hideg-Szamos, a Hója, a Hajtásvölgy és környékének nagy műtermében. A természet maga, ami elsődlegesen

minden időkben foglalkoztatja. Elsősorban az akvarellt műveli, ami leginkább megfelel érzékeny lelkivilágának. Az akvarell nem könnyű műfaj, a világos színek és a lágyan egymásba simuló tónusok művészete. Igényes műfaj, itt nincsenek lehetőségek a javításokra, az átfestésre. A színek és a tónusok csak nedvesen kötődnek egymáshoz. Désy Károly valójában két különböző technikát alkalmaz: a vizes és a száraz technikát. Ceruzával készít egy alaprajzot, a többit már ecsettel rajzolja. A vizes technikával éri el a finom, leheletszerű színfoltokat. Az erős formákat, a rajzosabb képsíkokat mindig száraz technikával készíti. Az akvarellre jellemző, hogy gyors munkatempót igényel, hogy a képfelület ne száradjon idő előtt. A papírt mindvégig nedvesen kell tartani és munka közben a színfoltok felrakásánál a szükséghez mérten adagolja a vizet. Ilyenformán eléri azt, hogy a kép faktúráját határozott és lágyan egymásba omló színfoltok jellemzik. Eljátszhatnánk a címekkel: Pásztor, Naplemente, Almaszüret, Tavasz, Hortobágy, Dunapart, Vihar, Kolozsvári panoráma – és még sorolhatnám. De álljunk meg példának okáért az Almaszü-

ret című akvarellnél. Kisméretű akvarell két szénakazallal, tövében a ládában begyűjtött almával, melynek halmaza csak felsejlik. A színek visszafogottak, egy sajátos szüreti hangulat árad a képsíkról. Jelen van az ember figurája is, aki örül a termésnek, a begyűjtött szénának és a ládában tárolt almának a két szénakazal tövében. Kiegyensúlyozott, hangulatos kép, rendkívül szép kis miniatűr. Vagy nézzük a Kolozsvári panorámát. Nagyobb formátumú táblakép, a Szent Mihály-templom tornya, meg a környező templomok tornyai valós kolozsvári hangulatot adnak a képnek. Portréi rajzosabbak, a száraz technikájú akvarell érződik rajtuk. Nem kívánok sokat beszélni a képekről, hiszen azok beszélnek önmagukért. A kiállítás hangulata egészében véve lírai, híven tükrözi a képek alkotójának lelkivilágát. Bízom benne, hogy a szemlélő ezt a lírai hangulatot viszi magával, érzi és értékeli azt a valós természetszeretetet, ami az alkotót jellemzi, és maradandó élménnyel távozik a kiállításról.

Takács Gábor

Felhívás a Kárpát-medence magyar kórusaihoz

10

Tordaszentlászló RMDSZ-szervezete, Önkormányzata, a Thamó Gyula Közművelődési Egyesület, a helyi EMKE, valamint a falu Református Egyházközsége, az RMDSZ, a Romániai Magyar Dalosszövetség és az EMKE védnökségével az idén is megszervezi a hagyományos, immár a XXIV. Szent László-napi kórustalálkozót Bethlen Gábor Erdély fejedelmévé választásának, valamint a tordaszentlászlói kórusmozgalom 125. évfordulójának tiszteletére. Az eseményre 2013. június 29-én, szombaton kerül sor Tordaszentlászlón. A kórusok részvételi szándékát 2013. május 25-ig írásban kell bejelenteni a következő címre: Szőke Zoltán nyugalmazott lelkipásztor, az EMKE helyi elnöke, RO–407505 Săvădisla –Tordaszentlászló, str. Szőlő utca 144. sz., jud. Cluj – Kolozs megye. Telefon: 004-0264-374120. A távolabbról érkezőket, külhoniakat, akik egy vagy több napot szeretnének itt tölteni, a faluturizmus keretében, fizetővendégként tudjuk fogadni a következő e-mail címen: [email protected]. A jelentkezési lapon kérjük pontosan közölni a kórus teljes nevét, nemét, címét, létszámát, a kórusművek címét és szerzőjét, a karvezető nevét, s akik először vesznek részt a találkozón, jelentkezési lapjukhoz csatolják kórusuk összefoglaló rövid történetét is archívumunk számára. Felhívjuk a jelentkezők figyelmét, hogy műsoruk nem haladhatja meg a 10-15 percet! A Szent László szobra körüli közös éneklésre kijelölt kórusművek: 1. Berzsenyi Dániel–Kodály Zoltán: Magyarokhoz...; 2. Erkel Ferenc–Bárdos Lajos: Szózat. Kedves Dalos testvérek! Jeligénk továbbra is: Nyelvében és szokásaiban él, dalaiban és művészetében érez a nemzet! Felkérjük a találkozóra benevező kórusokat, hogy a hangverseny idején maradjanak benn a teremben, s kölcsönösen hallgassák meg egymást. A közös ebédre a hangverseny után kerül sor, majd ezt követi a karvezetők közös megbeszélése, végül pedig a zárszó. Szőke Zoltán, EMKE-elnök, Tamás Gebe András polgármester, Boldizsár Zeyk Zoltán, a Thamó Gyula Közművelődési Egyesület elnöke, Balázs Attila református lelkész, Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség tb. elnöke, Boldizsár Zeyk Imre, RMDSZ-elnök, Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke.

Galéria

Jóbarát (1925–1940) Egy katolikus ifjúsági folyóirat képanyaga 2013. január végén, a Kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében került bemutatásra Bodó Márta Jóbarát – Egy erdélyi katolikus ifjúsági lap a két világháború között (Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2013) című kötete. Előtte, egy rövid beszélgetésünk során a szerző jelezte, hogy a kötetből kimaradt a lap képanyagának elemzése, mert erre ő nem vállalkozhatott. A könyvet dedikáló szövegében azt is leírta, hogy reméli, utólag majd pótoljuk. A történethez tartozik, hogy évekkel ezelőtt engem annyira megkapott az ifjúsági lap grafikai és fotóanyaga, hogy összegyűjtöttem a 15 évfolyamának teljes, 140 számát. A most kiadott kötetet mindenkinek ajánlom, alapos munka, részletesen elemzi a Jóbarát írott anyagát. De ugyanígy megér egy alapos elemzést a lap képi szerkesztése, grafikai arcéle is. Csak nagyon röviden és vázlatosan próbálok rámutatni ezekre az erényeire. Mindjárt az elején azt is ki kell hangsúlyozni, hogy ez, a két világháború közti Jóbarát nem ugyanaz a kommunista korszak azonos című Jóbarátjával. A katolikus lap első száma 1925. szeptember 15-én jelent meg 24 oldalon, az utolsó 1940. június 15-én, mindig a hónap közepén, évente 10-szer, kivéve a vakációs július és augusztus hónapokat. Szükség volt rá a Trianon utáni dermedtség, letargia, kilátástalanság enyhítésére, leküzdésére. A szerkesztőség a Kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, ennek diákjai terjesztették. Kitűnő szerkesztőgárdájában piarista és világi tanárokat, neves személyiségeket, tudósokat, egyházi méltóságokat találunk. Felelős szerkesztője, majd 1937-től a lap tulajdonosa a tusnádfürdői születésű Rózsa József (1893–1968), a piari „vérbeli tanító és nevelő” tanára volt. Mint a filozófia doktora közel negyedszázadon át tanított a főgimnáziumban klasszika-filológiát, magyart, románt és filozófiát. 1935-től az iskola címzetes igazgatója, tagja volt a Római Katolikus Státusnak. 1948ban nyugdíjazták, papírzacskó-ragasztással pótolta nyugdíját, mint bedolgozó szövetkezeti munkaerő. Élete utolsó éveiről egykori tanítványa, Kiss Jenő költő festett szomorú képet. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon így ír Rózsa Józsefről és a Jóbarátról: „Vezércikkeiben kitartó munkára, a magyar nyelv tisztaságának megőrzésére, a szociális kérdések iránti érzékenységre nevelt, s visszautasított minden politikai szélsőséget. Irodalmi és történelmi portréi, nemzeti múltunk tanulságainak megfogalmazása, az egyházi ünnepek

A Jóbarát borítólapjait Kollár Gusztáv, Reithofer Jenő és Szopos Sándor tervezték.

11

Az expediálást végző cserkészek civilben, fejükön mintegy egyensapkával, az 50 példányos csomagolást körülfogó papírszalaggal.

12

Miklóssy Gábor I. díjat nyert diákkori önarcképe

köszöntése, a mindennapi élet apró eseményeinek krónikás rögzítése az erkölcsi nevelés megannyi iskolapéldáját szolgáltatják”. Kuriózumként említjük meg, hogy az induló lap első vezércikkét Hozzátok szólok címmel és Fiúk! Barátaim! megszólítással indítva, ennek első fejlécét is ő maga rajzolta. A hos�szúkás tusrajzon a jól ismert szimbólum, a feltépett mellű és kicsinyeit tápláló pelikán szerepel. További rajzai nem ismeretesek, ám annál több neves grafikust kért fel együttműködésre. A szerkesztők pontosan tudták, hogy a lapot nem csak írott anyagában kell tartalmassá tenni, hanem vizuálisan is tetszetős kell hogy legyen. Egy ifjúsági lap legyen részben képes lap is, hogy vonzza az ifjúságot. Fontos az első benyomás, a címzett élvezettel forgassa lapját, tekintete megakadjon a rajzokon, képeken, a csinos betűkarakterekkel írt nyomtatott vagy rajzolt címeken, s mindezek aztán rávezessék az írások elolvasására. Szinte minden írásnak volt rajzolt fejléce, majd további illusztrációja tusrajz vagy fotó formájában. A képek, illusztrációk tehát az írott anyag kísérői, kihangsúlyozói, figyelemfelkeltői. Ezeken jelenik meg a lényeg egy-két képbe sűrítve. A grafikusoknak, illusztrátoroknak nem volt könnyű dolguk, mert amellett, hogy kitűnő rajzolók voltak, bravúrosan kellett összpontosítsanak a lényegre, analizáló és szintetizáló képességükre is. A lap A4-es méretben jelent meg (30x21 cm). Ezen a nagyobbacska felületen sok minden elfért, kép és írott anyag, s úgy egészében is az oldalak vonzóak voltak. De szóljunk a borítólapokról. A borítólap az évek során többször változott grafikailag is. Gyűjteményemben 8 változatát őrzöm. Ezek rajzolói ismert, neves képzőművészek voltak: Szopos Sándor, Reithofer Jenő és Kollár Gusztáv. Érdekes, hogy az első lapszámokon még külön, két szóban szerepel a név: Jó Barát – majd későbbiekben: Jóbarát. A borítólap összes többi szövege is kalligrafikus kézírással íródott. Megjelölése előbb Ifjúsági lap, utóbb Irodalmi és tudományos folyóirat az ifjúság számára. Ára 15 lej volt. A 24 oldal

Rózsa József (1893–1968), a Jóbarát felelős szerkesztője, majd tulajdonosa

A Jóbarát szerkesztői gárdája 1935-ben, a tízéves jubileum alkalmával készült fényképen (balról jobbra): Rózsa József; Bíró Vencel, piarista rendfőnök; Scheitz Vilmos nyug. kolozsvári városi főorvos; Brósz Ilona tanárnő; Rácz József, kiadóhivatali totumfac; Aubermann Péter tanár; Wildt József tanár; Reischel Arthúr tanár (és Puskás Lajos tanár, aki a fényképről lekésett).

fekete-fehér kiadásban jelent meg, a borítólap néha barnás-téglavöröses színben készült. A fedőlap belső oldalán és a hátsó borító mindkét oldalán számos reklámhirdetést találunk. Ez körülbelül 45-50 kisebbnagyobb cég, kisiparos stb. hirdetését jelentette, mely a lap anyagi hátterének biztosítására elengedhetetlen volt. Ezeket a kisméretű, címke formájú ajánlatokat ma is nagy élvezettel böngészem, figyelem a változatos formaterveket, betűkaraktereket. Szolgáltatásokat, a mindennapi élet kellékeit ajánlják, az Ebodont fogpasztától a Minerva tanszerekig. Lapozás közben több állandó rovat hívja fel magára a figyelmet: Fakadó rügyek (tehetséges ifjú tollforgatóknak), Cserkészrovat, Ezermester, Bélyeggyűjtő, Kálmánka naplója, Sport vagy Testedzés, Sakk, Iparos és kereskedő ifjú, Fejtörő, Halottaink, Szerkesztői üzenetek, Vegyes stb. Mindegyik rovatnak jól ismert fejléce van, ezek valóságos kazettás rajzok, méreteik általában 3,5x11 cm, a kisebbeké 1,5x5,5 cm, vagyis kb. 1/4-es az arány. Ugyanakkor rendszeresen újratervezték és -rajzolták is ezeket, hogy elkerüljék az unalmassá, sablonossá válást. Új grafikus jött, újak lettek a fejlécek is. A rajzok teljesen realista, figurális alkotások, számos stilizált díszítőelemmel, díszítő kerettel kombinálva. A vignettáknak sokszor egy vagy több központi portréja, büsztje, egészalakos figurája van, és ehhez komponáltak egy bal és jobb oldali aszimmetrikus kiegészítő rajzot. A kompozíciókban szimmetria és aszimmetria egyaránt váltakozik. Megfigyelhető ezeken a rajzokon: a statikus vagy dinamikus szerkesztés, a nyugodt vagy lendületes vonalvezetés, hullámvonalak, ferdék, ritmikus, ütemes folthatások, gyakori szecessziós hangulatú növényi díszítőelemek. Tematikailag is igen sokfélék a képek, de legtöbbször az ifjúságról szólnak, a gyerekévekről, az iskolás élet képei, a hétköznapi élet epizódjai. Hangsúlyos a nevelő hatásuk, ráirányítanak a szép-

13

14

re, esztétikusra, a lelki, szellemi tisztaságra, a munka becsületére, az alkotás fennköltségére. Technikailag nagy részük tollszárral, vékonyabb vagy vastagabb tollheggyel készített klasszikus fekete tusrajzok. Vonalasan, satírozva, sraffolásos árnyékolással dolgozott a grafikus. A rajzok készítői vállalták szerzőségüket, olvashatóan vagy kikövetkeztethetően jelezték alkotói kilétüket. Ám van néhány azonosíthatatlan aláírás is, vagy csak egyszerűen egy H. betű. Több igen szép aláíratlan rajz is szerepel, ezekről csak következtetni lehet a stílus alapján, hogy ki készítette. Mindez további kutatást igényel. A bedolgozó grafikusok között vannak éveken át ismétlődő nevek. Ilyen a Kollár Gusztávé. Tőle közölték a legtöbb rajzot, és igen tetszetős munkáival talán ő volt leginkább a lap grafikai arculatának kialakítója. A rajztechnikában is tovább ment a vonalas tusgrafikán. Más variánsokat is sikeresen alkalmaz. Az ő képein feltűnnek a nagy, egységes dekoratív fehér-fekete felületek, vagy az akvarellel készített szürke folthatások. A festőművész Nyíregyházán született 1879. március 29-én, és a Budapesti Mintarajziskolában tanult. Számos kiállítása volt, a jelentősebbek Budapesten 1912-ben és Brassóban 1950-től évente 1956-ig. 1902-ben plakátterve díjat nyert egy pályázaton. 1970. november 17-én hunyt el Brassóban. A legtöbb rovat fejlécét Kollár készítette. De említsünk meg néhányat illusztrációiból is, melyeket különböző megemlékező írásokhoz készített. Ezek címei: Dürer Albert (1928. június); Krisztus szeme (1928. április); Virág Benedek. Halála 100. évfordulóján (1930. február); Mire határozzátok el magatokat? Kérdés Katona József halálának századik évfordulóján (1930. június); Kigyúlt tüzek (1928. október); Tolsztoj. A nagy muzsik centenáriumára (1928. október); Fehérek és vörösek. Történet az orosz forradalom idejéből (1928. október); Beethoven. Száz éve pihen már a dal fejedelme (1928. november); Kikelet a hó alatt. Emlékezés Tompa Mihályra (1929. január); Ora et labora. Népek versenyében (1929. szeptember); A bencés rend jubilál (1929. november); A bölcs fejedelem. A haza atyja. Bethlen Gábor emlékezete (1930. január) stb. Külön figyelmet érdemelnek Hankó János grafikus rajzai. A Jóbarát indulásakor, a kezdeti lapszámokban igen sok szép tollrajza jelent meg, majd hosszabb szünet után újra felbukkan. Csíkszentdomokoson született 1897. április 26-án. Csíkszeredában érettségizett 1915-ben, majd jogi doktorátust szerzett. Kolozsváron volt tisztviselő, 1930-ban számos rajzát közölték a Római Katolikus Főgimnázium emlékalbumában. Tájképeket rajzolt, festett a Székelyföldön, a Maros mentén, Kalotaszegen. Utóbb Budapesten élt és ott hunyt el 1969. július 9-én. A Jóbarátban közölt rajzaiból a következőket említjük: Németek pallója a Szamoson Kolozsvárt; Jósika Miklós sírja Kolozsvárt a Házsongárdi temetőben (1926. szeptember); A halni indult világ felfigyel (1933. április); Csodálatos este (1933. december); Üzent az erdő (1934. április); A tettek nagy embere. Széchenyi Miklós (1934. április). A különböző rovatok fejléceinek első variánsait szintén Hankó készítette.

A húszas évek lapszámaiban szerepel rajzaival Vámszer Géza grafikus, néprajzos, aki Nagyszebenben született 1896-ban, Budapesten tanult és Kolozsvárt hunyt el. Az államosítás után iskolánkban is tanárkodott. Rajzai közül megemlítjük a Fakadó rügyek (1926. április) fejlécet és Jávor Béla Az ágyú (1926. február) írásának illusztrációját. Néhány cím Reithofer Jenő rajzaiból, fejléceiből is: Fakadó rügyek (1927. november); Bossnet; Jóbarát fedőlap (1927. december). A festőművész Sümegen született 1880-ban. A Budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan és Edvi Illés Aladár tanítványa volt. Gyulafehérváron rajztanárkodott, magániskolát vezetett, többek között Gy. Szabó Bélának is nyolc évig volt tanára. Gyulafehérvárt hunyt el 1952-ben. 1985ben rendezték meg Emlékkiállítását Kolozsvárt. Az 1932- és 1935-ben a lap néhány rajzán a Tóth aláírás is olvasható. Az ismert, neves grafikusművész, Tóth István Marosvásárhelyt született 1892. május 29-én. Tanulmányait Budapesten végezte, 1913–1930 között Nagybányán dolgozott és állított ki. 1919-től Kolozsváron volt rajztanár az unitárius kollégiumban. Értékes linóalbumai jelentek meg 1921-, 1923- és 1924-ben. Egyéni tárlatai voltak 1925, 1927, 1928 és 1929-ben. Kolozsvárt hunyt el 1964. május 24-én. Igen ismertek kis méretű, szinte miniatűr festményei. A Jóbarátban megjelent rajzai az Arany János halálának 50-ik évfordulója (1932. október) és a Négyszáz éves forduló (1935. március) című írásokhoz készültek. A rajzokon ritkábban ugyan, de Márton Lajos festőművész aláírására is rábukkanunk. Székelyudvarhelyen 1891. február 27-én született, Budapesten tanult az Iparművészeti Főiskolán. Arcképeket, tájképeket festett, sokat illusztrált. 1920-tól állított ki Budapesten. A Jóbarátban ilyen címek mellett szerepelnek rajzai: Veni Sancte Spiritus... (1932. szeptember); Mese a csodaszarvas táboráról (1933. szeptember) stb. Debreczeni László fiatalkori rajzai is helyet kaptak a Jóbarátban. 1903. december 13-án született Marosvásárhelyt és 1923-ban végzett középfokú technikumot Kolozsvárt. 1928 és 1944 között az Erdélyi Református Egyházkerület 512 műemlékét írta össze. 1930-ban megtervezi Algyógy templomát. 1945-től 3 évig volt hadifogságban. 1949-től a Magyar Művészeti Intézet, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola műszaki felelőse. Később ennek lektora és a Bolyai Egyetem építészettörténet tanára. Népművészetet, ábrázoló mértant, távlattant adott elő. Műemlék-összeírást szervezett és irányított, 272 épületről készített felmérést. Munkái: Erdélyi református templomok és tornyok (1929); A mi művészetünk (1944); Kós Károly, templom-átalakítások (Nagyernye). 1978-ban egyéni tárlata volt Kolozsvárt. 1986. szeptember 25-én hunyt el a kincses városban. Az ifjúsági lapban nagyon szép fejlécet rajzolt a cserkészrovathoz, Légy Résen (1927. szeptember) címmel, de végig míves grafikákkal szerepel: Az ötvenéves Ady Endre (1927. november); Gyertyafényes sírok között (1927. október); Mese a beszédrészekről (1927. december); A hűség egzotikus példája (1928. január) stb.

A kor egyik legtekintélyesebb erdélyi képzőművésze volt Szopos Sándor. A lapnak több borító-változatot is tervezett. Csíkszeredában született 1881. szeptember 8-án. Budapesten a Mintarajziskolában Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa volt, majd a Képzőművészeti Főiskolán Révész Imre, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar voltak a tanárai. 1913-ban a nagybányai festőkolónián is megfordult. Tanulmányúton Németországban és Itáliában járt. Désen festőiskolát vezetett, majd Kolozsváron volt rajztanár, hat évig a Római Katolikus Főgimnáziumban is tanárkodott, elég gyakran kapott grafikusi megbízatást a Jóbarát szerkesztőitől. Történelmi, népi életképeket, naturalista arcképeket festett, sokat illusztrált. Ismertebb alkotásai a Budai Nagy Antal, a Madéfalvi veszedelem és a Dávid Ferenc sorozatok. Kolozsvárt hunyt el 1954-ben. A Jóbarátban közölt rajzaiból megemlítjük: Öreg diák visszanéz (1926. május); Ne bántsd a fészket! (1929. október); Húsvét után (1936. április); Avete, Episcopi! (1936. május); Püspökszentelés a gyulafehérvári székesegyházban (1936. június). A Jóbarátot illusztrálók névsorában Kiss Jenő, a későbbi neves költő, műfordító, ekkor még a piarista főgimnázium diákjaként készítette rajzait a lap számára. Ezzel kapcsolatos emlékeit A régi Jóbarát cím alatt írta meg. 1912. szeptember 13-án Mocson látta meg a napvilágot. A piariban 1929-ben érettségizett, majd 1941-ben a Ferenc József Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát. Már 1934-től az Erdélyi Helikonnál dolgozott, majd az Egyetemi Diákasztal vezetője és a Termés egyik szerkesztője, 1944-től az EMKE főtitkára. Később az Utunk, az Állami Könyvkiadó, a Napsugár és az Igaz Szó szerkesztője. 1990-től az újjászervezett Erdélyi Szépmíves Céh élén vállalt tisztséget. Az évek során számos verseskötete jelent meg, ezek közül sok a gyermekverskötet. 1926. október 15-én a Jóbarát szerkesztői üzeneteiben K. J.-nek ez áll: „Fejléceidhez gratulálunk. Igen nagy kár, hogy későn kaptuk. A Fakadó Rügyeket és a Szerkesztői üzenetet okvetlen fel fogjuk használni.” Egy későbbi üzenet: „Nagy örömmel olvastuk az elbeszéléseidet, mert a tehetség csalhatatlan jeleit látjuk bennük. Rajzaidat is félretettük.” Íme néhány cím Kiss Jenő illusztrációiból: Kevély ember, miben kevélykedel. Petőfi (1926. november); Örvendezzünk! (1926. december); Egy diadalmas élet tanulságai. Pázmány Péter (1927. január); Emmaus felé (1927. április); Thomas Alva Edison (1931. november); Pályaválasztás (1933. május); Egy szomorú eset tanulságai. Titanic (1934. január) stb. Aztán vannak csak ritkán, 3-4 rajzon szereplő aláírások. Például az egyiken olvasható Tomcsa név felkelti bennem a kíváncsiságot, vajon az író-rajzoló Tomcsa Sándorról van-e szó? Sok rajzon szerepel a V. G. iniciálé. Ez lehetne a Vámszer Gézáé. Csakhogy Vámszer a lap kezdeti periódusában illusztrált, és mindig kiírta a teljes nevét. A V. G. pedig az utóbbi években szerepel. Akkor lehet talán a Vágó Gábor szobrászművész kézjegye, aki ekkor kapott számos szobormegrendelést az intézet és a piarista templom számára. A lapban rendszeresen jelentek meg rajzpályázati felhívások, és a szép összeggel dí-

jazott munkákat meg is jelentették. Így találjuk az egyik lapszámban Miklóssy Gábor nagyváradi diák (későbbi jeles festőművész) első, diákkori önarcképét. Micsoda kuriózum! És az is furcsa, hogy nem találom nyomát a lapszámokban Diviaczky Rezsőnek, aki évtizedekig volt rajztanára az intézetnek, pont ezekben az években is. Hacsak nem a háttérből segített tanácsaival. Ki tudja ma már? Nézem a szép, régi lapszámokat. A borító jobb felső sarkában olvasom az apró szöveget: Cenzura: Suciu – hát igen, ez is volt. És akkor még nem beszéltem az értékes, dokumentum jellegű fényképekről, amit a Jóbarátban közöltek. Olyan fotók, melyeket ma is szívesen átveszünk, mert kisegítenek múltidéző írásaink illusztrálásához. Gazdag tematikát találunk: helyi hírességek, a világ nagyjai, egyházi ünnepek, rendezvények, a cserkészélet, táborok, a világban történt események, híres feltalálók és kuriózumok. Íme néhány képaláírás: Jósika Lajos, Szentimrei István tankerületi főfelügyelő, a KAC focicsapat, Márki Sándor, Baden-Powell, Sík Sándor, Majláth Gusztáv Károly püspök, Szentgyörgyi István, Márton Áron püspök, Szent-Györgyi Albert, Mécs László, piarista tanárfotók, a hidegszamosi vízművek, diákelőadások fotói. Mindezeket a Báthory Gimnázium Klubgalériájában mutattuk be az idei iskolanapokon.

Orbán István

15

Vadrózsa

Orbán Balázs és a székely gyümölcskultúra Napjainkban is népszerű olvasmánynak számít Orbán Balázs 1868 és 1873 között kiadott hatkötetes munkája (A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból). Nem csak izgalmas leírásokban, mondákkal és mesékkel tarkított településrajzokban gazdag kötetekről van azonban szó, hanem igényes szakmunkáról is. Történészek, néprajzkutatók és számtalan tudományterület képviselője megkerülhetetlenül használja, idézi és hivatkozza ma is a Székelyföld nagy ismerőjének e monumentális szintézisét. Értéke nem csak abban fogható meg, hogy Orbán Balázs bejárta a legelzártabb és legapróbb székelyföldi településeket s ezekről részletes tudósítást adott, hanem abban is, hogy bár romantikus, de korát sokban meghaladó társadalomtudósi, szociológusi szemlélettel látott e munkához. „Ha egy faluba ért, ott föltárt mindent, amit csak fel lehetett tárni... minden olyant, ami a mai szociológusokat is érdekli” (Bereczki Károly: Orbán Balázs. A „legnagyobb székely”. Univerz, Bp., 2005. 11). Tanulmányomban e kötetekből az etnopomológiai (a néprajztudomány és a pomológia közös kutatási területe, amely a népi gyümölcsismerettel foglalkozik; talán az etnobotanika áll hozzá legközelebb, de olyan tudományágakkal is összefonódik, mint a művelődés- és gazdaságtörténet, vagy a nyelvészet) vonatkozású adatokat igyekszem ismertetni, amelyekből összefüggő képet kaphatunk a székelyföldi gyümölcsészet 19. századi helyzetéről. Orbán Balázs munkájára ez esetben tehát egyfajta adatbázisként tekintettem, melyből a témára reflektálva válogattam ki az adatokat, majd rendszerezve és helyenként kiegészítő megjegyzésekkel, magyarázatokkal ellátva tárom az olvasó elé. Nem kívántam kitérni a szőlészetre és borászatra, a pálinkafőzésre, a makkoltatásra, a dinnyetermesztésre, valamint az elsősorban gyűjtögető életmódhoz kapcsolódó erdei gyümölcsökre (málna, áfonya/ kokojza, eper, mogyoró, berkenye, homoktövis stb.) vonatkozó adatokra, mivel ezek nem tartoznak a szorosabb értelemben vett pomológiához. Kitértem azonban – az alma, körte, szilva, dió, cseresznye, meggy stb. mellett – az olyan gyümölcsfélékre vonatkozó adatokra, mint amilyen a gesztenye, az egres vagy a som. Orbán Balázs már jórészt egykori gyümölcsösökről számol be, így az általa leírtak nagyon értékesek.

Udvarhelyszék

16

Orbán Balázs szerint az udvarhelyszéki folyók mentén a vizenyős, agyagos talaj miatt nehézkes a földterületek művelése, s bár szőlőt csak keveset

(„az sem ad valami híres bort”) termesztenek, de gyümölcsöt annál többet. Állítása szerint gyümölcs minden településen nagy mértékben terem. A „kiviteli kereskedést” a helyi lakosok a nyerstermékek (gyapjú, bőr, viasz, méz stb.) és a fából készült termékek (deszka, zsindely, vékák, hordódongák stb.) mellett gyümölcs (dió, cseresznye, szilva és alma) cseréjével, értékesítésével folytatták. Siklódról olvashatjuk, hogy a falu cseresznye („hólyagos cseresnye”) nagy mennyiségben való termesztésével és annak értékesítésével foglalkozott. A települést minden oldalról cseresznyéskertek vették körül s a „dió nagyságú” gyümölcsöt Gyergyószentmiklós és Marosvásárhely piacain adták el. Orbán Balázstól tudjuk meg azt is, hogy a falu monokultúrára való szakosodásának egyik legfőbb oka, hogy a mostoha természeti adottságok – a köves föld – kedveznek a cseresznyetermesztésnek, s értékesítésére a helyieknek azért van más településekkel szemben esélyük, mert itt később érik be e gyümölcs, amikor máshol már híre sincs e gyümölcsfélének, ezért a siklódiak jó árban értékesíthették a piacokon terményüket. Az Udvarhelyszék kötetből két újabb – a 19. század második felében híres – cseresznyetermesztő faluról is tudomást szerzünk. Atyhán „igen sok és híres cseresnye terem”, s Sükő leírásánál is ezt olvashatjuk: „a sükői cseresznye híres egész Székelyföldön”. Néhány fejezettel odébb írja Orbán Balázs, hogy Sükő a „cseresnyék hazája”. Nemcsak cseresznyetermesztésre szakosodtak az udvarhelyszéki települések, hanem egyéb gyümölcsfélékre is. Így például Bágy falu leírásánál Orbán Balázs a diófák sokaságát emeli ki: „Bágyon nagyon sok gyümölcs, kiválóan sok dió terem, azért a kertek zöld lombjai által körül keretelt falu a távolból igen festői képet mutat”. Egy-egy falut körülölelő gyümölcsösöket, vad- és nemesített gyümölcsfák sokaságát említi továbbá Tordátfalván, Kénoson és Olaszteleken. Újszékely ismertetésénél újabb adatokkal szolgál. Mint leírásából kitűnik, az ún. életek (a porták) egész Udvarhelyszéken szépen rendezettek és tiszták voltak, a csűr mögötti csűröskertben általában a vetemény és egy kis gyümölcsös is helyet kapott. Kőhalmon egy Steinburg nevezetű úr tulajdonában lévő botanikus kertet is említ, ahol „Erdély flórája képviselve van”. Feltehetően néhány őshonos gyümölcsfaj is bekerült e kertbe. Egykori településeknek, lakott területeknek gyakran már csak a gyümölcsösök a tanúi. Orbán Balázs Székelyudvarhely közelében egy Szentimre nevű faluról tesz említést, mely a Pusztának neve-

zett helyen terült el; még látta a templom helyét és a körülötte lévő gyümölcsöskerteket. Egy hasonló egykori falu Gáronfalva. Patakfalva közelében egy patakot Gáron-patakának neveznek. A névmagyarázó történet szerint, fenn a patakfőnél Gáronfalva nevű falu feküdt, ahonnan a patak is kapta nevét. A település valamikor a tatárdúláskor pusztult el, s a területet a 19. században Faluhelyének hívták. Amint írja, a 19. „század elején gyümölcsfák voltak ott”. Még egy elpusztult faluról, az Erdőfüle közelében feküdt Dobóról is már csak gyümölcsfák tanúskodtak. A területet a helyiek a fentiekben már említetthez hasonlóan Faluhelynek nevezték el, s Orbán Balázs szilva- és egyéb gyümölcsfákat talált ott. Állítása szerint a település elpusztulásakor a túlélők a mai Székelyszáldobos területére menekültek, innen a falu neve. Nemcsak egykori települések, hanem egykori várak utolsó tanúi is lehetnek a gyümölcsfák. Orbán Balázs egresfákat és egyéb gyümölcsféléket említ a valamikori nagygalambfalvi vár helyén, illetve a Zeteváránál és a Firtos váránál. Az egresfa inkább az égerfára utalhat, mint a bogyós gyümölcsöt adó cserjére. A várkertekre nemcsak gyümölcsök, hanem tulipánok, liliomok és egyéb elvadult növények is utaltak. Köteteiben a legtöbb vár általa készített/készíttetett alaprajzát is mellékeli, melyek nagy részén a gyümölcsösök maradványait, nyomait is felfedezhetjük. Az udvarhelyszéki kötet számos helynévvel, határnévvel is gazdagítja ismereteinket, s ezek közül sok a bizonyos területeken fellelhető gyümölcsfélékre utal. Somra: Somos patak (Vargyas), Somos bérce (Nagysolymos), Som erdő vagy Somos erdő (Telekfalva), Somoskő (Alsórákos), Somos-tető (a Rika-tetőnél). Körtére: Körtefája vagy Körtvefája (a Medesért alkotó két valamikori település egyikének neve), Körtvélyes (az Almási barlang közelében). Dióra: Diósfalva (Kőrispatak). Meggyre: Medgyeskút (a Bágyi vár közelében). Almára: Homoródalmás (bár Orbán Balázs feltételezése szerint egykori neve nem Almás, hanem Álmos lehetett, s ezt a környező falvak gúnyolódásai miatt változtatták a helyiek, a név kétségtelenül az egykor vadalmában gazdag vidékre utal).

Csíkszék

Orbán Balázs munkájának második, csíkszéki kötetében találjuk a legkevesebb etnopomológiai adatot. Csík, Kászon és Gyergyó vidékének éghajlata zord, mely nem kedvezett a gyümölcstermesztés hagyományának kialakulásában. „Csík talaja sovány és a művelhető föld csekély, úgyhogy csak a vasszorgalom tudott valamit tenyészteni, rozs, búza és zab jól terem, de már a törökbúza (tengeri) nem érik meg, gyümölcsfák, a hideg szelek miatt, csak csenevésznek”. Orbán Balázs azt is megemlíti, hogy gyakran nem a fagy, hanem a medréből kilépő Olt teszi tönkre a termést. Csodálkozva írja, hogy mindezek ellenére Csíkszentgyörgyön „sok és szép gyümölcs terem”. Mint írja, éppen ezért a falut „szép harmatú Szentgyörgynek” nevezték.

Csíksomlyó közelében egy Vízi Marci nevű remetéről ír, aki földjein megpróbálkozott a „veres szőlő” (ribizli) és egres termesztésével. Mindössze ennyit közöl Orbán Balázs a csíki falvak gyümölcsészetkultúrájáról. Gyergyó és Kászon vidékéről egyetlen etnopomológiai vonatkozású adatot sem találunk; nem így a Gyimesek esetében: „Gyimesi szorosban Csík terénél, egy órával alább már törökbúza (kukorica) földek tűnnek fel, sőt mi több, az oldalokon levő fenyvesekkel élénk ellentétben érett cseresznye piroslik”. Mivel Csíkszék falvaiban és városaiban a gyümölcstermesztésnek kevésbé volt hagyománya, így a második kötetben nem találunk gyümölcsre utaló helynevet, a Csíkcsicsó közelében található Egresmejék, Egres patak nem az egres elterjedtségére, hanem az égerfára utalnak.

Háromszék

A harmadik kötetben Orbán Balázs Ozsdola leírásánál említ gyümölcsösöket. A falu határa kopár és terméketlen, de a kertekben kiterjedt gyümölcsösök találhatók, ahol főként cseresznye terem nagy mennyiségben. „Gyümölcséréskor aztán büszkék és rátartók is az osdolaiak, s ha valaki kérdi, hogy hová való, büszke hangnyomattal feleli: osdolai, há mét (hát miért) kérdi. Ha pedig cseresnyeszedés után kérdik, alázatos hangon mondja, hogy: »Osdolán nyomorkodom«; legalább az osdolaiakkal ingerkedni szerető más falusiak ezt így adják elő. Mert mint minden társaskörnek, úgy minden vidéknek is megvan a maga bűnbakja, melyre minden élcet, tréfás adomát rákennek; ilyenek Udvarhelyszéken az oláhfalviak, a kik úgy kapnak ki a dolgon, hogy tovább adják, a csíkiakra kenik; ilyenek Háromszéken az osdolaiak, a kik célpontjai minden élcnek, s mint szélben eső végfalusiak, még azon fortéllyal sem élhetnek, hogy azt tovább adják, mert rajtok túl csak medvék, szarvasok és az erdők más vadai laknak, s ekként az szépen rajtok szárad.” Ozsdolán kívül szintén Orbán Balázs munkájából tudjuk, hogy a 19. században Kézdialbison is sok gyümölcs-, főként szilvafa volt. Háromszéken is több egykori vár közelében még gyümölcsösök nyomait lehetett felfedezni. „Elvadultan tenyésző gyümölcs és egres fákról” beszél a Kovászna közelében található vármaradványoknál. Bereckben egy római castrum romjainak közepén egy mélyedésből kinövő öreg almafáról számol be, mely üreg a helyi hagyomány szerint a vár kútja lehetett. A háromszéki helynevek közül több is gyümölcsfélék elterjedtségére, illetve gyümölcstermesztésre utal, ilyen például az apácai vár közelében található Gyümölcsönös erdő. Almára utalóak: Kézdialmás, Almás, Almás vára vagy Almásvár (Kézdialmás közelében), Almásmező (Bálványosvár illetve Sepsibükszád közelében), Vadalma pusztása (Szacsva), Almásmezeje (Torja vár közelében – egy havasi kaszáló, melyet Bethlen Gábor adományozott a torjai bányászoknak). Nem a somra utal azonban a Páva fölötti Somkő szikla elnevezése, mivel az a Sólyomkő lerövidült változata.

17

Marosszék

18

Kétségtelenül kiemelkedik a székelyföldi gyümölcstermő vidékek sorából. Természeti viszonyai, éghajlata, talaja egyaránt kedvez az alma-, szilva-, cseresznye-, dió- és körtefélék termesztésének. Nem csoda tehát, ha falvainak lakói felismerve e vidék sajátosságát, különböző gyümölcsfélék intenzív termesztésébe fogtak. Orbán Balázs munkájának marosszéki kötete szolgál a legtöbb etnopomológiai adattal. Mindjárt a szék előismertetésénél a következő sorokat olvashatjuk: „Ki ne ismerné a költők által megénekelt s a szék címerébe is felvett marosszéki piros párizst, mely sok helyt, de legkiválóbban Abod, Geges, Rigmány, Havad, Bere és Kibéd vidékén terem, e mellett híres Marosszéknek hólyagos cseresnyéje, főleg a kisgörgényi, folyfalvi, kibédi, valamint körte, szilva, meggy s más gyümölcsöt is nagy mennyiségben termelnek, s leginkább Gyergyóba – hol gyümölcs nincsen – árusítanak el”. Az említett piros páris almát többször is említi Orbán Balázs Geges (ahol az eperfa termesztését is „sikerrel kísérték meg”) és Kendő bemutatásánál. A marosszéki települések közül a következőket emeli ki mint gyümölcstermesztésre szakosodott falvakat: Székelycsóka, Szentgerice, Székelytompa, Székelybő, Mája, Márkod. Gyümölcstermesztéssel és értékesítésével foglalkoztak továbbá Kibéden („nagyszerű gyümölcsösek tűnnek fel, melyek csak a későbbi idők szorgalmának köszönhetik lételöket, a lakosok pedig ennek fő jövedelemforrásukat”), Somosdon („ezen kiesen fekvő falut a nemesített gyümölcsfáknak egész erdeje övezi, de nem csak a falu környékén, hanem künn határán is szőlővel kevert gyümölcsösek borítják a hegyoldalokat [...] lakóinak főjövedelme a szenvedéllyel és szakértelemmel űzött gyümölcsészet- és borászatból van”), Nyárádselyén („gyümölcsből – mikor ideje van – nem kevés pénzt kapnak Selye lakói”). Az udvarhelyszéki Sükőhöz, Atyhához és Siklódhoz hasonlóan (cseresznye-)monokultúrára szakosodott a marosszéki Kisgörgény, illetve Kendő. Nyárádselyében elsősorban a szilva- és diófák voltak elterjedve. Orbán Balázs tollából egy 19. század elején élt falusi értelmiségit ismerhetünk meg, aki „irodalmi munkássága mellett a gyümölcsészetnek is nagy barátja volt”. A székelyvajai Filep József egy almafa tisztogatása közben leesett és „ez esés következtében 69 éves korában [...] kimúlt”. A Marosszék területén található mezőségi falvakról így ír Orbán Balázs: „Pedig hogy a Mezőségen is lehet erdőt növelni, hogy verőfényes oldalai pompás bort teremnek, hogy völgyei füzesekkel, ákácfákkal ékíthetők, hogy kerteiben gyümölcs és vetemény éppen úgy megterem, mint bárhol, hogy vessző és nádból is lehet csinos lakályos házat építeni, hogy a Mezőség visszariasztó, elijesztő kopárságát is el lehet tüntetni, hogy szorgalom és munkássággal itt is jólétet lehet előidézni: azt fényesen tanúsítja éppen a Mezőségnek székelyek által lakott, Marosszékhez tartozó része, mely egy kies oázt alkot annak bús ridegsége közepette, hol falukat találunk éppen oly csinosakat, oly mosolyogva vonzókat, mint a Székelyföld bármelyik részén, hol a hegyeket erdők koronázzák, az oldalokat szőlők,

gyümölcsösök ékítik”. Mint írja, e falvakban is a hátsó udvarokban általában gyümölcsöskerteket találunk, Szabéd és Mezőkölpény településeket később külön is kiemeli. A gyümölcsökkel való kereskedésre, a Marosszék mezőségi részein lévő falvak közül Mezőfelét hozza példának, ahonnan a falubeliek a románok lakta helységekbe vitték terményüket. A negyedik kötetben, az előzőekhez hasonlóan több hely- és határnév is előfordul, melyek egyes vidékeken őshonos, vagy termesztett gyümölcsfajtára utalnak. A településnevek közül Somosd somra, Körtvélyfája a körtére utal. Körtére utaló egyéb helynév továbbá Körtvélyháza (Székelykál közelében feküdt, tatárjáráskor elpusztult falu, az ottani szőlőhegyet Körtvélyesnek nevezik), Körtvélyes alja (Nyárádselye), Körtvélyes-tető (a Bekecs-tető közelében). Somra utaló: Somos-tető (Marosvásárhely), dióra: Diósági patak, meggyre: Meggyespad (Mezőmadaras). Az Egrestő és Egres patak nem az egresre, hanem az égerre utal, a személynévre vis�szavezethető Meggyesfalva sem a meggyre, hanem talán inkább a nevet viselő meggyvörös anyajegyére, látható helyen levő bevérzésére utalhat.

Aranyosszék

A kötet bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy a vidék Orbán Balázs korában sem tartozott az intenzív gyümölcstermesztésről elhíresült területek közé: „a völgyet bezáró hegyek kopár ridegek, s a tenyészet díszétől teljesen meg vannak fosztva”. Mezőségről írja, hogy a falvakban semmiféle fát nem látni, nincsenek kerítések, nincs vetemény és gyümölcs, s a környező dombokról is az erdőket már rég kiirtották. Felvinc bemutatásánál olvashatjuk, hogy a településen csak a szőlősökben találni néhány gyümölcsfát. Megjegyzi azonban Orbán Balázs, hogy néhány éve fellendülni látszik a gyümölcsészet, s a helyiek a forgalmas piactéren jól értékesíthetik a betakarított termést. A fa régebben a határ jelölője is volt. Egy-egy gyümölcsfát ültettek a kertek végébe, a szomszédos telkek határára, az utcákba, így mindenki tudta, meddig tart a saját, és honnan kezdődik a szomszéd földterülete. Felvincen e határjelölő fák hiányáról Orbán Balázs a következőképpen ír: „lehetetlenség volt megismerni igen sok helyt, hol végződik az egyik telek, hol kezdődik a másik, és nagyon gyakran a hellyel a legaprólékosabban nem ismeretes, képtelen vala meghatározni, hol volt régen utca”. Annak ellenére, hogy nem gyümölcstermő vidék – Csíkszékhez hasonlóan – az aranyosszéki kötetben is tudomást szerzünk néhány, a 19. században gyümölcstermesztésre szakosodott településről. Ilyen volt Mezőbodon („ez teszi e falut a fátlan Mezőség közepette oly meglepően széppé és kiessé”), vagy Mészkő („gyümölcsösök zöld koszorújába fogott falu”). Székelyföldvár közelében völgyben elterülő gyümölcsösről ír, mely Muzsnai Miklós tulajdona volt. Torockószentgyörgy közelében szintén gyümölcsösökről értesülünk. Az egykori település, Körtvélyes lakói „ellenség által feldúlatván” részben Dombróra, részben pedig Felvincre menekültek. Körtvélyes egykori helyéről a 19. század közepén még cserépdarabok és gyü-

mölcsfák árulkodtak a szerző szerint. Körtvélyes neve a körtefélék jelenlétére utal. Meggyre utalhat egy másik elpusztult település, az említett Dombró közelében: Medgyesteluk vagy Medgyestelek határában egy völgyet Medgyesnek, forrását Medgyeskútnak hívták. Orbán Balázs által említett meggyre utaló helynév továbbá: Medgyes utca Harasztoson, somra utaló: Somostelke és Somkerék.

Barcaság

A hatodik és egyben utolsó, Barcaságot bemutató kötetében Orbán Balázs külön fejezetet szentel e terület termelési viszonyainak. Mint írja, Barcaság falvaiban a talaj termékeny, s az éghajlat is kedvez a gyümölcstermesztésnek. A hétfalusi (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, illetve Pürkerec, Tatrang és Zajzon) magyarok kapcsán írja, hogy a lakóknak nemcsak a tűzifa, hanem a gyümölcs értékesítéséből is származott jövedelmük. A községi és magánkertek mindenütt tele voltak nemesített gyümölcsfákkal, s Hétfalu „a távolból mint zöld oáz tűnik fel”. A terményt főként Brassó piacterén adták el. Csaknem minden faluban faiskolák is működtek, gondozásukat a helyi papok és tanítók vállalták (Bácsfaluban például Borcsa Mihály lelkész). Faiskola működött továbbá a Hétfalutól nem messze lévő Krizbán is, melynek gondozója a „rector”, Szemeriai Károly volt. Róla néhány fejezettel arrébb olvashatunk: „1849 végén mint üldözött honvédtiszt jött e félreeső faluba menhelyet keresni, s a tanítói, később jegyzői s sok ideig paphelyettesi állást is elfoglalván, e népnek valódi vezetője, atyja, patriarchája volt; megtanította a gyümölcstermesztésre, a mi most a népnek főjövedelmi forrása, s így a műveltséggel jólétet is terjesztett e nép között.” A faiskolákban Orbán Balázstól tudjuk, hogy a 19. század második felében több ezer oltvány (gyümölcsfacsemete) volt. A hétfalusi faiskolákban fellelhető gyümölcsfajtákat fel is sorolja. Az almák közül „fehér, kék, tányér, hagyma, puhakerek, árpára érő, pereszlen, oltvári, zergő”, a körték közül „fojtó, fekete, bartalis, őszi és nyári bergamot, méz, muskotály vereskörte”, a szilvák közül „édes, szárazmagú, kabola” fajtákat említi. A hatodik kötetből azt is megtudjuk, hogy itt a temetések alkalmával az elhunyt hozzátartozói pénzt adományoztak az egyház számára, melyet a templom karbantartására, a temető szépítésére és gyümölcsfákkal való beültetésére fordítottak. A hétfalusiak udvarán – az udvarhelyszéki kötetben leírtakhoz hasonlóan – gyümölcsfákról, a csűr mögött pedig veteményes- és gyümölcsöskertekről ír, továbbá, hogy a vendéget borral, pálinkával, sajttal („kaskavál”) és „ízletes gyümölccsel” kínálták. A 19. századi brassói gyümölcstermesztésről is viszonylag átfogó képet rajzol. Mint írja, a 17. században katonák pusztították el a Fellegvár hegyoldalát borító kiterjedt gyümölcsösöket és szőlőültetvényeket, a Bolonya városrészben azonban számos gyümölcsöskert fennmaradt a 19. századig. E hegyoldalakon volt található a „szász gimnázium” iskolakertje is, amelynek terméséből a tanulók és tanárok egyaránt részesültek. A különböző iskolaünnepek leírásából is kitűnik, hogy a gyümölcsfélék számos

esetben fontos szerephez jutottak. A gazdagabb családoknak kiterjedt méheskertjeik voltak, melyekben rengeteg gyümölcsös, szántóföld és több nyaraló jellegű épület volt. Hasonló nyaraló kertekről ír a Bolgárszeg nevű városrészben is. Brassó leírásánál találkozunk a gesztenyével, fáját díszfaként ültették. Brassóban Orbán Balázs több gesztenyefa-soros sétányt is leírt. A belváros falain kívül szintén gesztenyefák voltak ültetve. Ezek azonban itt a vadgesztenyére utalnak. Hétfalu és Brassó mellett a törcsvári kastély közelében található gyümölcsöskertekről is tudomást szerzünk. E kerteket a jobbágyok napszámos munkával tartották rendben, kaszálták az uradalmi réteket, gondozták a fákat, tisztán tartották a forrásokat és patakokat, a malmok árkait. A hatodik kötetben nem találunk helynevet, mely valamely gyümölcsfajtára utalna, hacsak a Bodza patakát nem tekintjük annak. Az Egres patak, Egreseleje (az Egres forrásvidéke), Egresalj forrása (Hosszúfalu) nem az egresre, hanem az égerre utal.

Összegzés

Az Ethnographia hasábjain Némethy Endre boldogan számolt be a Királyi Magyar Természettudományi Társulat új kiadványáról, Rapaics Rajmund A magyar gyümölcs című kötetéről, melyet a népi gyümölcsészetkutatás alapköveként említ, lévén „a népi gyümölcsészet a néprajzi szakirodalomnak eddig egyik legelhanyagoltabb, legmostohábban kezelt – vagy nyugodtan mondhatnánk – teljesen érintetlen területe” (LVI[1945]2. 93. l.). Bár valóban az 1940-es évekig egyetlen jelentős etnopomológiai tanulmány vagy kötet sem látott napvilágot, mégis ha a fentiekben leírtakat még egyszer áttekintjük, elmondhatjuk, hogy Orbán Balázs szintézisére bátran tekinthetünk úgy mint a népi gyümölcsészet kutatásának alapjára. Megelőzve korát, nemcsak a különböző székelyföldi településeken talált egykori és még létező gyümölcsösökről, nemcsak a termesztett gyümölcsfélékről tett említést, hanem az iskolakertek működéséről, az egyházi tulajdonban lévő kertekről, egy-egy tanító vagy lelkész pomológusi munkásságáról, a gyümölcs értékesítéséről, a gyümölcsfák határjelző szerepéről és azoknak még számtalan vonatkozásáról. Írt továbbá egykori településekről és várakról, melyeknek sok esetben egyedüli tanúi az elöregedett gyümölcsfák voltak; a különböző határ- és helynevek említésével pedig nemcsak a nyelvészet és településtörténet, hanem az etnopomológia tudományát is adatokkal gazdagította. A hatkötetes munkájában található etnopomológiai vonatkozású adatok áttekintése, rendszerezése és bemutatása legyen példája annak, hogy a különböző iskola-, egyház-, művelődés-, illetve településtörténeti munkák is jól hasznosíthatók forrásként a népi gyümölcsészet kutatásában.

NAGY ZSOLT

19

Enciklopédia

ADATOK KÓS KÁROLY SZTAMBULI TANULMÁNYÚTJÁHOZ

20

Kós Károly szerteágazó munkásságának feltérképezése a kortársaktól máig több nemzedék kutatói számára biztosította lappangó adatok felfedezésének örömét, esztéták számára új megközelítések kimunkálásának elégtételét, termékeny és meddő viták lehetőségét. És alighanem így lesz ez még jó darabig. Áll ez különösképpen hosszúra nyúlt életének rövid konstantinápolyi ösztöndíjas szakaszára, első élménybeszámolójára, valamint sztambuli működésének egyedülálló termékére, a város történetét és építészetét vallató-bemutató tanulmányára.1 Utóbbi műve – állította, joggal, a szépírónak szentelt monográfia szerzője – „mind a mai napig Kós legismeretlenebb munkája.”2 A kijelentés a 20. századi Erdély legnagyobb magyarjának utolsó éveiben látott nyomdafestéket, és bár azóta törlesztettünk valamicskét adósságunkból,3 az ítélet lényegében a harmadik évezred elején sem veszítette érvényét. Ennyit az alábbi közlemény indoklásául, amelynek nem szándéka az eddigi tudós elemzések ismétlése, nem kísérletezik az alkotás új szempontú értékelésével, csupán a megszületésével, kihordásával kapcsolatos egy-két lappangó adatot, valamint előrebocsátott legelső értékeléseit adja közhírré. Némelyikük talán elősegíti bizonyos megközelítések, hangsúlyok árnyaltabb megfogalmazását. A bujkáló adatok forrása a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézetnek (KMTI) a Magyar Országos Levéltárban (MOL) elhelyezett, csak részben rendezett, (tudtunkkal) feldolgozatlan levéltára.4 A háború alatt szervezett, József Ferenc főherceg védnöksége alatt álló intézet 1917 januárjában kezdte meg működését. Igazgatójául Hekler Antal egyetemi tanárt, a Szépművészeti Múzeum őrét nevezték ki.5 Kós az 1917. január elsejei indulástól tagja volt az intézetnek. Az adat a népfölkelési tényleges szolgálat alól felmentett intézeti tagok (Oroszlán Zoltán és Kósch Károly) névjegyzékében olvasható. Fölmentését a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium 283.837/4–1916. számú rendelete hagyta jóvá.6 Tekintettel intézeti alkalmazására, 1917-ben a rendelkezést meghosszabbították: „a népfölkelési tényleges szolgálat alól bizonytalan időre fölmentett Kósch Károly 1883. kolozsvári illetőségű építész fölmentését újabb alkalmazására is, a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet ösztöndíjas tagjára kiterjesztettem” – hangzik a Honvédelmi Minisztériumnak a vallás- és közoktatásügyi tárcához intézett átirata (1917. március 3.). A rendelet Kósch Károlyról intézkedik, de az aláírás Kós Károlyé.7 A határozatot

a következő megjegyzéssel vezették be az említett névjegyzékbe: „feltétlenül nélkülözhetetlen ill. pótolhatatlan”, további felmentés: „bizonytalan időre”. A felmentés (minden bizonnyal Heklertől származó) indoklása: „Legkiválóbb építőművészeink egyike, kit értékes művészeti írói működésének iránya az Iszlám művészetének a tud[ományos] intézet keretében való tanulmányozására különösen hivatottá tesz. Mint ösztöndíjas tag, tevékeny részt vesz az intézet munkásságában, mely közreműködése nélkül csonka maradna, s mely ezt létesítése legfőbb céljainak veszélyeztetése nélkül nem nélkülözheti.” A Honvédelmi Minisztérium illetékes bizottságának határozatára hivatkozással hangsúlyosan pontosítja a jegyzék szűkszavú fogalmazását: „A felmentés bizonytalan időre érvényben marad.”8 Hekler Antal intézeti igazgatónak az első félévi működésről beszámoló jelentése9 sorra veszi a kisázsiai romvárosokban tervezett ásatásokat, taglalja a tagság kutatómunkájának irányát. Oroszlán Zoltán az antik emlékekkel, Ralbovszky Péter epigráfiával, Lutter Ferenc a keresztény és bizánci régészeti emlékekkel foglalkozik, hangzik a jelentés, majd így folytatódik: „Kósch Károly első feladatának azt tekintette, hogy az európai műtörténeti irodalomban teljesen föl nem dolgozott oszmán-török művészet történetével és lényegével megismerkedjék. Az irodalmi tájékozódást nyomon követte a helyszínen való szemléleti tanulmányozás, amit három csoportba osztva végzett. Az első csoportot a byzánci és török templomok alkották, a második csoportba a temetők és türbék kerülnek, a harmadik csoport pedig Konstantinápoly, illetőleg Sztambul világi építkezéseit foglalja magában. A fősúlyt itt Kósch az utca, illetőleg a városépítés és rendezés kérdésére kívánja helyezni, mely kérdés történeti fejlődéséről, múltjáról és jövőjéről intézeti kiadványaink számára egy nagyobb, új és eredeti fényképfölvételekkel kísért tanulmányt készít elő. E tanulmányához hozzá fogja fűzni valamely leégett sztambuli városrész újjáépítési vázlatát is. Kósch Károlyt, az építészt mint a nemzeti formák nagy megértőjét és lelkes rajongóját ismerjük, biztosak lehetünk tehát benne, hogy az ő városépítő terveiben a sajátos helyi és nemzeti hagyományok formakincsének minden szépsége tovább fog élni s Konstantinápoly nem lesz lassanként kínosan szabályos, hatalmas háztömbökből álló európai szabású város, aminőnek a háború előtt ott működött francia építészek városrendezési tervei szánták! Kósch munkája, ha megjelenik, acélkapocs lesz, mely intézetünket Kons-

tantinápolyhoz és a törökség nemzeti érdekeihez fűzi. Éppen ezért magyar és német nyelvű kiadása mellett török nyelvű kiadását is tervbe vettem.”10 Az igazgató kitartott utóbbi elképzelése mellett, és leveleiben erre ismételten emlékeztetett. Hekler kérésére a KMTI igazgatótanácsának ügyvezető alelnöke, gróf Klebelsberg Kunó, a helyszínen gyűjtött anyag kiegészítését célzó „néhány heti magyarországi tanulmányutat” engedélyezett Kósnak, aki augusztus 10-én indult Budapestre.11 Megnyugodva ment haza, mert elutazása előtt értesítették, hogy az igazgatótanács, helyt adva az igazgató pártoló javaslatának, jóváhagyta „ösztöndíjának az 1917/18. évre való meghosszabbítását.”12 A KMTI 1917. évi második és 1918. első félévi tevékenységéről beszámoló igazgatói jelentésben13 Kós további működésének magvas értékelése olvasható, amelyet néhány szétszórt irat apró adatokkal támaszt alá. A működése elején álló intézet második féléve a gyász jegyében indult: meghalt az epigráfus Ralbovszky Péter. Ravatalánál „Kós Károly építész mondott elhunyt, derék tagtársunknak utolsó Isten hozzádot” – értesülünk az igazgatói jelentés vonatkozó passzusából.14 Novemberben az igazgató az intézeti közlemények első két füzete német kiadásával kedveskedett a főhercegnek, jelezve, hogy „a párhuzamos magyar kiadás sajtó alatt van”. Egyben bejelentette: „A harmadik Kós Károly dolgozata Sztambulról, mely a török városépítő művészet múltjával és jövőjével foglalkozik.”15 Az intézeti tagok kutatási területüket érintő – a nemzetközi hallgatóságra való tekintettel német és francia nyelvű – előadásai sorában Kós 1917. december 8-án Sztambul, építészettörténeti vázlat címen tartott értekezést.16 Hekler egyik év végi folyamodványa Kós tanulmányútjával a legszorosabb kapcsolatban álló mozzanatról tudósít. „Miután a közeljövőben kilátás van rá, hogy Kós Károly építész, int[ézeti] tag megkapja az engedélyt a régi szerail építészeti fölvételeire és művészettörténeti tanulmányozására”, az intézeti igazgató a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kérte a költségek fedezetét.17 1918 áprilisában az igazgató elküldte a főhercegnek az intézet első két füzetét (hihetőleg a magyar nyelvű kiadásokról van szó). Közölte, hogy nyomdában a harmadik, és jelezte a folytatást. „Egyidejűleg a következő, terjedelmesebb köteteket is előkészítjük, melyek közül az egyiket Kós Károly írta a sztambuli városépítés történetéről, a másikat Lutter Ferenc a Zeirek Kilissé djamiról (Pantokrator). Nagyon kívánatosnak tartom, hogy Kós dolgozata török nyelven is megjelenhessék, hiszen éppen a törökök körében kell a legnagyobb érdeklődést felkeltenie, mert az utolsó fejezetben történeti alapon megjelöli az utat, amelyen haladni kell, ha a modern város követelményeinek a nemzeti építőművészet formakincsét nem akarják könnyelműen áldozatul odadobni.”18 Az igazgató ekkoriban készült évi jelentése is közli, hogy rövidesen megjelenik Kós terjedelmes

kötete Sztambulról, egyben megismétli egy évvel korábban bejelentett szándékát: „Nagy súlyt helyezek rá, hogy Kós Károly dolgozata a mutatkozó nagy érdeklődésre és ehelyi jelentőségre való tekintettel török nyelven is megjelenjék.”19 A jelentés megállapítja, hogy az intézeti „tagok szorgalma és munkássága a lefolyt két félévben is erőssége volt intézetünknek”, majd így folytatja: „Kós Károly a sztambuli városépítésen kívül az iszlám-török építészet történetét tanulmányozta, melynek irodalmában is nagy jártasságra tett szert. Konstantinápoly emlékein kívül figyelme kiterjedt a távolabbi Keletre is, azokra a vidékekre, ahol az oszmán-török kultúra bölcsője nyugszik. Az utóbbi hetekben megkezdte ezenfelül az anyaggyűjtés munkáját egy terjedelmesebb, a műtörténeti irodalomban eddig hiányzó Sinan-biographiához.”20 A KMTI és főhercegi védnöke közti kapcsolat óhajtott szorosabbá, gyümölcsözőbbé tételében Kósra nem kis szerep várt: felvetődött a görgényi vadászkastély megépítésére szóló megbízatás eshetősége. E tervekkel kapcsolatos az intézeti igazgató 34/1918. szám alatt iktatott alábbi levele.21 „Bartóky József földművelésügyi államtitkár úr mellékelve csatolt levele szerint Kós Károly építész, intézeti tagunknak kilátása van rá, hogy megbízást kap József főherceg Ő Fensége görgényi vadászkastélyának megépítésére. Miután ez a megbízás amellett, hogy Kós Károly kivételes tehetsége érvényesülése számára új teret nyit, magasabb érdekeket is szolgál, s miután sürgős lebonyolítása és a szükséges előmunkálatok körülbelül két hónapot vesznek igénybe, tisztelettel kérem Excellenciádat, hogy Kós Károlynak a mondott célra május hó 1-től kezdődőleg két havi szabadságot engedélyezni méltóztassék.” Egy hét múlva megszületett a címzett gróf Klebelsberg Kunó aláírásával hitelesített kedvező határozat: engedélyezik, hogy Kós Károly „intézeti működését átmenetileg megszakítsa.”22 Alighanem a várható megbízatással kapcsolatos az a felterjesztés, amely utazási engedélyt kér Kós részére, aki „f. évi május első napjaiban hivatalosan, állami érdekből utazik Budapestre.”23 Az intézet adminisztrációja Kós tanulmányútjától teljesen független ügyekben is kamatoztatta ösztöndíjasa szakértelmét. Az 1918 őszére beütemezett költözködés, az új székház kiválasztása ügyében véleménye mérvadó volt. „Nyugodt lelkiismerettel állíthatom és Koós [!] Károly építész mellékelt szakvéleményével is igazolom, hogy az újonnan bérelt házban intézetünk méltó és teljesen megfelelő hajlékot kap” – biztosította választása helyessége felől Hekler az igazgatótanácsot.24 1918 derekán fennállt annak a veszélye, hogy Kós elhagyja az intézetet, Konstantinápolyt. A főhercegnek címzett tájékoztatójában, a személyzeti gondokról szólva, Hekler megemlíti: „Kós Károly elvesztésével is számolnunk kell, amennyiben kilátás van rá, hogy a nyáron kinevezik az Iparművészeti Iskolához segédtanárrá.”25 A kitűnő munkatárs elvesztése miatt aggódó

21

Jegyzetek 1Kós Károly: Sztambuli impressziók. Magyar Iparmű-

Illusztrációk a Jóbarátból

intézeti igazgató levele a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet iratai között az utolsó, amely Kós Károllyal kapcsolatos. Hekler Antal félelme beigazolódott. A balkáni fronton bekövetkezett fordulat lehetetlenné tette az ösztöndíjas építész visszatérését Törökországba, az intézetbe. De nemsokára Budapestet is elhagyta. Karácsony szombatját családi körben ünnepelte, Sztánán.26 A közeli Kolozsvár magyar lakossága számára 1918 karácsonyát nem a Megváltó eljövetele, hanem a megszálló román csapatok bevonulása tette emlékezetessé. A vadászkastély terve ugyan szertefoszlott, de a budapesti tanári meghívás nem vesztette érvényét. Csakhogy a Kós Károlyok számára Maradék-Magyarország csupán megélhetési lehetőséget nyújthatott volna. Márpedig Kós Károly Erdélyországban már rábukkant választott élethivatásának tiszta forrására. Maradt hát. Dolgozni. Érettünk.

22

Az iratokat közli Vincze Zoltán

vészet 1917. 9–10. sz. 255–259.; uő: Sztambul. Várostörténet és architektúra. A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet Közleményei 4–6. füzet. Budapest–Konstantinápoly 1918. 2Varró János: Kós Károly, a szépíró. Kolozsvár 1973. 66. 3Tordai Zádor: Örömmel írtam (Kós Károlynak). Kortárs XV(1971)10. sz. 1548–1568; Nagy György: Kós Károly Sztambulban. Korunk 1991. 7. sz. 836–847. 4MOL K 828, 1. doboz, 1–2. tétel. (Egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak a levéltár nevét és a tételszámot jelezzük.) Az iratok jórészt fogalmazványok vagy másodpéldányok, néhányuknál nincs keltezés vagy iktatószám, a levéltári jelzetek nem egyértelműek, ezért (könnyebb azonosításuk érdekében) a jegyzetekben ceruzával írt ideiglenes lapszámukat is megadjuk. 5MOL 2. tétel 1917. No 101–149. 84. lap.; 2. tétel 1918. No. 1–28. 18. lap. 6MOL 2. tétel 1917. No 51–99 MOL 2. tétel 1917. No 101– 149. 83. lap. A névjegyzék intézeti iktatószáma: 171 884. 7MOL 2. tétel 1917. No 51–99. 60. lap. 8MOL 2. tétel 1917. No 101–149. 84. lap. 9Hekler Antal jelentése. Budapest 1917. június 1., gépelt kézirat, hiányos ékezetekkel. MOL 1. tétel 27–33. lap. 10MOL 1. tétel 31. lap. Részben már közölte, a Vallásés Közoktatásügyi Minisztériumhoz felterjesztett első példány nyomán, Varró: i. m. 65. 11Hekler az Alelnök Úrnak. 1917. szeptember 20., fogalmazvány. MOL 2. tétel 1917. No. 150–187. 26. lap. 12Az igazgatótanács Heklernek. 1917. augusztus 1., eredeti gépelt levél. MOL 2. tétel 1917. No. 150–187. 44–45. lap. 13Hekler igazgató József Ferenc főhercegnek és az igazgatótanácsnak, keltezés (1918. május-június?) és ékezetek nélküli gépelt másodpéldány. MOL 2. tétel 1918. No 29–54. 77–87. lap. 14Uo. 77. lap. 15Hekler levele József főhercegnek. 1917. november 12., fogalmazvány. MOL 1. tétel 57. lap. 16MOL 2. tétel 1918. No 29–54. 79. lap. 17Hekler gróf Apponyi Albertnek. 1917. december 27., fogalmazvány. MOL 2. tétel 1917. No. 150–187. 99. lap. 18Hekler a Császári és Királyi Felséghez. Konstantinápoly, 1918. április 11., gépelt másodpéldány. MOL 2. tétel 1918. No. 29–54. 72. lap. 19MOL 2. tétel 1918. No 29–54. 80. lap. 20Uo. 81. lap. Szinán pasa (1489–1588) I. Szulejmán szultán építkezéseinek vezetője, a szeldzsuk, a római és a bizánci hagyományok ötvözője, az oszmán-török építészet legnevesebb mestere. 21Hekler Antal Nagyméltóságú Gróf Alelnök Úrhoz. Konstantinápoly, 1918. április 10. MOL 2. tétel 1918. No. 29–54. 89. lap. 22Az igazgatótanács Hekler Antalnak. Budapest, 1918. április 17. Uo. 90. lap. 23Hekler levele, 1918. április 11. Uo. 76. lap. 24Hekler az igazgatótanács alelnökének. 1918. május 18. MOL 2. tétel 1918. No. 29–54. 8. lap. 25Hekler a főhercegnek. 165/918. sz. intézeti irat. MOL 2. tétel 1918. No. 55–89. 16. lap. 26Varró: i. m. 68.

Kőbe faragott Biblia a mediterrán térségben „Könyveknél többet ér a természet tanulmányozása.” Antoni Gaudí Turisztikai hivatalok statisztikái szerint a mediterrán-térség vonzza a legtöbb turistát Európába. A nyugat-mediterrán térségben az utazási irodák gyakran ajánlják a különböző szigeteket összekötő hajóutakat: a mozgalmas, nyüzsgő tengerpart kedvelőinek: Palma de Mallorca és Ibiza szigetét, a csendes és nyugodt tengerpartok kedvelőinek: Korzika, Szardínia, Szicília vagy Málta szigetét. A kelet mediterrán-térségben az adriai útvonalak Velence és Athén között az olasz, horvát, montenegrói és görög partokon található településeket ajánlják előszeretettel. A görög szigeteket kisebb hajókkal érdemes megközelíteni. Rendkívül különlegesek az egyiptomi és izraeli kikötőket érintő útvonalak, úgyszintén Törökország nyugati városai, no meg a Boszporuszon át Isztambulig vezető útvonalak. Nagyon sokan keresik fel a spanyol tájakat, ahol leglátogatottabb Katalónia, a Baleár-szigetek, Andalúzia és a Kanári-szigetek. Példának okáért Barcelonát évi átlagban mintegy másfélmillió turista látogatja naponta, ami nem sokkal kevesebb mint a város lakóinak száma. A mediterrán-térség egy sajátos, külön világ. Ezernyi különbözőséget foglal egy keretbe. Rendkívül változatos, sokszínű régió – népek, civilizációk bölcsője. A térség elsősorban adottságai miatt kedvelt turista célpont. Kedvező éghajlati adottságok, gazdag kulturális kínálat, jelentős történelmi háttér, magas színvonalú kiépített infrastruktúra jellemzi. A térség országainak – Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Görögország, Törökország, Egyiptom, Líbia, Algéria, Marokkó – finomhomokos partjait a Földközi-tenger hullámai mossák. Földünk legnagyobb beltengerének, a Földközitengernek térsége rendkívül sokszínű. Bár a térség országaiban élő lakosság szokásai, hagyományai és életformája különböző, mégis sok bennük a közös vonás. Ezek a gondolatok egy spanyolországi utazás kapcsán ötlöttek fel bennem, melynek célja a katalán főváros, Barcelona, a napjainkban oly sokat emlegetett, sokszínű világváros volt. Ezt a státusát mindenekelőtt fekvésével, kultúrájával, építészeti sajátosságaival nyerte el. Spanyolország az Ibériai félszigeten független állam Dél-Európában, illetve Észak- és Nyugat-Afrikában, alkotmányos monarchia. A város arculatára rányomta bélyegét Antoni Gaudí építész, Santiago Calatrava, Francesc Mitjans, Rafael Moneo szellemisége. Munkásságuk annyira formálta Barcelona városképét, mint Francesco Borromini, Giovanni Lorenzo Bernini, Buanarotti Michelangelo munkássága Róma, vagy a Nicodemus Tessini dinasztia Stockholm városképét. Egy nép kultúráját legkönnyebben irodalmán, művészetén, műemlékein, temetőin keresztül közelíthetjük meg. Jelen esetben a spanyol, közelebbről Bar-

celona kultúráját néhány műemlék bemutatásával próbáljuk megközelíteni. Városnéző sétánk során elsőként a Sagrada Familia, A Szent Család engesztelő temploma nevet viselő grandiózus épületét látogatjuk meg. Ez a csodálatos építmény rövid idő alatt Barcelona egyik szimbólumává vált (akárcsak a Colosseum Rómának, a Westminster apátság Londonnak, a Polgármesteri Hivatal Stockholmnak, vagy a Mátyás király-szoborcsoport Kolozsvárnak). A templomot Gaudí fő életművének tekintette. Halálának bekövetkeztéig az utolsó 15 évet kizárólag az épületnek szentelte, vagyonát is teljes egészében az építkezésbe fektette. Irányításával az eredetileg neogótikus templom egészen más irányzatot vett fel. 1926-ban, amikor a templom munkálataiból hazafelé igyekezett a Güell-parkban lévő otthonába, egy villamos elgázolta. Gondozatlan öltözéke miatt egyenesen a szegények kórházába szállították, ahol a barátja talált rá. Azonnal Barcelona legjobb kórházába akarta átszállíttatni, de Gaudí ellenállt mondván, hogy: „Az Úr akarta így, legyen meg az Ő akarata”. Három nap múlva meghalt, és külön pápai engedéllyel a Sagrada Familia kriptájában temették el. A templom az organikus építészet iskolapéldája,

Sagrada Familia

23

Alkony a mediterrán térségben

24

de sorolják a szecesszióhoz is. Gaudí megszabadította az építészeket a megmerevedett szabályoktól, kötöttségektől. Kortársai nem értették meg, ezért hangoztatta: „Az anyag tisztán a maga asztrális görbületeiben tárulkozik majd ki, s akkor a világ végre megsejtheti a paradicsom alakzatait”. A templom minden valószínűség szerint a jövő temploma lesz. A Születés kapuja fölötti homlokzatot az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. A római katolikus bazilika jelenleg is épül, befejezésére tervek szerint 2026-ban, Gaudí halálának századik évfordulója alkalmával kerül sor. A még befejezetlen épület a kontinens legkülönlegesebb egyházi építménye. Első pillantásra olyannak tűnik, mintha a játékba belefeledkezett gyermek színes virágokkal és indákkal díszítette volna az általa épített homokvárat, vagy a cukrász szabadon engedte volna burjánzó fantáziáját, és a játék kedvéért mesebeli megoldásokat alkalmazott mesterművén. A templom építését egy gazdag könyvkereskedő kezdeményezte: Jose Mariay Bocabella. Álma egy olyan bazilika építése volt, ahol gazdagok és szegények egyaránt imádkozhatnak. A város egyik szegény negyedében vásárolt egy telket, itt épült a Sagrada Familia impozáns temploma. Az épület alapjait Francesc Paula de Villar tervezte, majd a munkálatokat Joan Martorell, Barcelona egyházmegye főépítésze folytatta. Gaudí 1883-ban vette át a templom építésének irányítását. 27 évig élt egy kis kunyhóban az általa vezetett építkezésen. A mélységesen vallásos, lokálpatrióta művész meghökkentő képzelőerővel álmodta meg és vezette 1926-ban bekövetkezett haláláig az építkezést. Ekkorra csak a

Krisztus születését ábrázoló homlokzat, a tervezett 18 toronyból mindössze egy, az apszis és a kripta készült el. Gaudí 1910-ben egy gipsz modellt készített a Sagrada Familia épületéről a Párizsi Nemzetközi Kiállításra. Haláláig csak a Krisztus születése nevet viselő homlokzat készült el 1904-ben a keleti oldalon. Ez a rész tele van szimbólumokkal. A bejárat három kapun keresztül történik: a Hit, Remény és Szeretet nevet viselő kapukon. Ezen a homlokzaton Krisztus születését akarta megjeleníteni. Láthatjuk Szűz Máriát a kis Jézussal a kezében, háttérben a szamár, a jászol, a betlehemi születés jelképe. Baloldalt kaptak helyet a pásztorok. A kapu rendkívül gazdagon díszített, közel 80 növényt és állatfajtát faragtak kőbe. A kapu fölött kapott helyet Szűz Mária megkoronázása, az élet fájának jelképe. Gaudí ezen a homlokzaton azt akarta megfogalmazni, hogy nem számít, kik vagyunk, honnan jövünk, valamennyiünket Isten hozott az Úr Házába. Itt látható Szűz Mária szamárháton a kis Jézussal a kezében, az ellenkező oldalon a Jeruzsálemben lezajlott gyermekgyilkosság kőbe faragott mozzanata látható, a kétségbeesett anya, amint a római katona lábainál hever könyörületért esedezve. A katona egyik kezében tartja a gyermeket, másikban magasba emeli a kardot. Valamivel fentebb látható a hódolat, amit Gaudí a Monserat kolostornak szánt. Tudnunk kell, hogy ez a kolostor Katalóniában fontos szerepet játszik: a katalán kultúra szimbóluma. Ez a legrégibb rész kőből készült, amit a Monserat-hegységből szállítottak ide, ahol a legnagyobb kőbányák találhatók. A templom új részét 1992-ben kezdték el építeni. Ez már a modern technika segítségével épült, vasbetonból. Szembetűnő a stíluskülönbség. Erre a szárnyra jellemző az ablakok nagy száma. Gaudí azt akarta, hogy a templom természetes fénnyel legyen megvilágítva, sok-sok napfény legyen – fény, ami valójában a hit szimbóluma. Nagyon gazdag a gyümölcs motívum. A falak díszítése egy különleges kerámiával készült, melyet Olaszországban gyártanak, és aminek az a tulajdonsága, hogy amikor rávetődik a fény, szétszórja azt az egész belső térben. A következő homlokzat Krisztus halálát ábrázolja, a keresztre feszítés mozzanatát. Itt nagyon gyakori motívum a búzakalász, ami egy sajátos szimbólum: búzából lesz a kenyér, ami jelképezi Krisztus testét. Az emberek egykoron nem tudtak olvasni, így hát az üzenet közvetítése jelképek által történt. A templom minden homlokzata egy-egy üzenetet hivatott közvetíteni a hívők felé. Az első homlokzat Krisztus születésének glóriáját hivatott közvetíteni gazdag szimbólumokkal. A másik homlokzat mondhatni puritán egyszerűséggel kimondottan történelmi momentumokat ábrázol, nincs rajta díszítő elem. A művészi megjelenítés ezen a homlokzaton kimondottan más. Például Az utolsó vacsora jelenete is egészen másképpen van megfogalmazva. Itt a tanítványok Krisztus alakja köré gyűlnek, alatta katalán nyelven olvasható egy felirat: „Amit meg akartok tenni, tegyétek meg most” – Júdás árulására utalva. Látható az áruló csók jelenete. Megjelenik a kakas motívuma, ami Krisztus szavait juttatja eszünkbe: „Míg a kakas énekelni fog, Te háromszor

fogsz elárulni”. Látható Krisztus alakja a katonák között amint a keresztet viszi a hátán, majd térdre esik a nehéz súly alatt. Elérkezünk a keresztre feszítés motívumáig. A keresztre feszítés ábrázolásának egyedi módját látjuk itt. A művész meztelenül ábrázolja Krisztust a kereszten. Annak idején, 1998-ban ez óriási botrányt kavart, ami eljutott a Vatikánig. A kardinálisok felháborodásuknak adtak hangot. A művész a Bibliával védekezett. A templom építése több ízben megszakadt. A polgárháború idején a tervek egy része megsemmisült. Gaudí haláláig a tizennyolc toronyból mindössze egy készült el. A keleti szárny 1881 és 1900 között épült. A Krisztus szenvedéseit ábrázoló homlokzat 1954 és 1985 között készült el. 1976-ig a latin keresztet és a négy tornyot fejezték be a nyugati szárnyon. A latin kereszt portáljának szobrait Jose M. Subtrachs szobrász készítette, aki 1987-ben kapcsolódott be a munkálatokba. A templom tornyai napjainkban is épülnek. Eredeti tervek szerint a legmagasabb torony, a Krisztus-torony 170 méter magas lesz, és a munkálatok 2026-ban fejeződnek be. Barcelona egy másik látványossága szintén Gaudí nevéhez fűződik: a Güell-park. Kezdeményezője Eusebi Güell iparmágnás, aki egyben Gaudí egyik legfontosabb megrendelője és pártfogója is volt. Gaudí valóságos mesevilágot varázsolt lépcsőkből, falakból és viaduktokból. A parknak hét kapuja van, és teljes egészében fal veszi körül. Főkapuja a Carmen nevet kapta. A park kialakításában Gaudí korlátlan lehetőséget kapott szellemiségének kifejezésére. Nem kötötték meg a kezét, megvalósíthatott mindent, amit megálmodott. A parkot úgy is fel

lehet fogni, mint egy óriási tanulmányi műhelyt, ahol Gaudí tanulmányozta az anyag tűrőképességét terhelés alatt, kiképezte a munkásokat, akikkel aztán megvalósította a Sagrada Familia impozáns épületét. A park iskolapéldája az organikus műépítészetnek. Egy rendezetlen területre tervezték, amit minden más műépítész először egyengetett volna, mielőtt az építkezést megkezdi. Gaudí viszont meg akarta őrizni a természetes formákat, beavatkozása minimális. Ahol szintkülönbségeket kellett megoldania, Gaudí különböző megoldásokat alkalmazott: falak, lépcsők és viaduktok segítségével dolgozott. Tanulmányozta az oszlopok teherbíró képességét, formáját, amelyet aztán a Sagrada Familia építésénél alkalmazott. Az abban az időben alkalmazott oszlopok, formák nem voltak megfelelőek a Sagrada Familia építéséhez, ezért Gaudí a római, a gótikus és a modern oszlopokból ihletődött, így alakítva ki a Sagrada Familia belső térben alkalmazott, csavart oszlopait. A Güell-park legszebb része a kétszintes plaza. Alsó része, a Sala Hipostila pavilonja, befele hajló oszlopokon nyugszik. A kilátás a felső teraszról lenyűgöző. Hullámzó, mozaikkal díszített padjait Josep Jujol kerámiái díszítik. A parkot 1984-ben az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. A bemutatott objektumok csak egy nagyon szerény rálátást nyújtanak Gaudí sokrétű munkásságára. A teljesség igénye nélkül mutattunk be két érdekességet, Barcelona városképét próbálva felidézni, amennyire ezt egy rövid utazás adta alkalom lehetővé tette.

Takács Gábor

Szakrális természetélmény Reményik Sándor Nagykőhavas-ciklusában („Szemeimet a hegyekre emelem”) Reményik Sándor 1933. augusztus 21–24. között túrázott a Nagykőhavason, útjára Kolozsvárról testvérhúga, Sarolta és a költő lelkész barátja, Járosi Andor kísérte el. Vendéglátói közül, egykori fényképről Gilich Dezső és Raduch György barcasági lutheránus-evangélikus lelkészeket sikerült azonosítani, versbéli utalás alapján pedig Gyerkó Anna hétfalusi tanítónőt. A kirándulás utolsó napján, Kolozsvárról utánuk sietve, a kis társasághoz Lám Béla is csatlakozott. Egyeseknek talán feltűnik, hogy Áprily Lajos szülővárosának, Brassónak a közelében éppen a hozzá legközelebb álló költőtárs és barát személye hiányzik a képből. De nemcsak a képből hiányzik, név szerint sincs megemlítve a nagykőhavasi túráról született Reményik-versciklusban. De hogy is lehetett volna személyesen jelen, hiszen már 1929-ben Pestre költözött! Barátsága viszont Reményikkel, az itthon maradottak megrendülése és csalódottsága múltán, végül is kiállta a nehéz próbát. A Szemeimet a hegyekre emelem 12 darabból

álló versfüzérében Áprily Lajos, rejtetten bár, de igenis benne találtatik! Már a bevezetőben egyértelműen reá utal a költő, hallgassuk csak: „Szemeimet a hegyekre emelem,/ Onnan jön segítségem”./ Eltemetett, bús szerelemképen,/ Tompán, fojtottan mint búvópatak,/ Nem mertem szemeimet felemelni./ Láttam a boldog vetélytársakat,/ A tetők víg, szerencsés szeretőit.” Szokták mondogatni, hogy a költők nem igazán szívelik a konkurens pályatársakat, de azért még akadnak üdítő kivételek. Nemcsak Petőfi és Arany, Babits és Kosztolányi barátságával példálózhatunk. Reményik Sándor és Áprily Lajos egymás iránti rokonszenve is éppen ilyen. A vetélytárs tehát a szó lehető legsportszerűbb értelmében, a pályatárs helyett értelmezendő. Persze féltékenyen bár, vagy mint esetünkben, féltékenység nélkül, őszinte barátsággal, a költők nagyon is figyelnek egymásra. Egymás tematikájára is gyakran rájátszanak, egyéniesített saját változattal csakúgy, mint a kulcsmotí-

25

Illusztrációk a Jóbarátból

26

vumok variációjával. Idézetünk is valami ilyesmire utal, már a „tető” szóról is Áprily verséhez visz el a gondolatunk. Ahhoz a híres Áprily-költeményhez (Tetőn), amelyben a havasi román pásztor alakja mint a természetben élő egyszerű, de jóérzésű ember lelki békessége jelenik meg. Áprilynál csak pár soros utalásban, a völgyi láz, zsibongás ellentéteként, Reményiknél már részletező költői leírásban: „Kenyere málé, túró, vadgyümölcs./ Igénytelen és bölcs./ Százesztendős imakönyvben lapozgat./ A „Szív tükré”-ben./ Húsz lejért vette./ Tudja, hogy őt is Isten teremtette./ S nem tudja, hogy az urak mit forralnak/ Párizsban, Bukarestben, Budapesten./ Tilinkóz egy sort. Hallgat azután./ Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán./ S az együgyűek mennyországa nyílik/ Szívében kéken, mint az encián.” A Tetőn című Áprily-verset a transzszilvanizmus költői-képi áttételének tartják. A Cenk lámpája is Reményiknél éghetne brassói vagy barcasági éjsza-

kában, mégis „erdélyi éjben” ég otthontalanul. Külön magyarázatra a különbség aligha szorul. A Tetőn hegy-völgy ellentéte is visszaköszön a Nagykőhavason. Ott fenn, a csúcsok közelében Reményik is rádöbben erre, és megszületik a saját változata: „A völgyben éltem le az életem,/ de mindig felleg-űző lázban./ A mélységből kapkodtam fel utánuk./ Most ők nyúlnak utánam.” Áprilyra céloz a beköszöntőben, ugyancsak Áprily (az Ajánlás című közismert verse) visszhangzik a versciklus végén: „A sziklarózsa régen elvirult,/ Amit most hoztam, csak a levele./ Kicsi, fénytelen, fakó zöld levél./ Nincs egyebem./ Érjétek be vele.” A hegyeket, ahol Ég és Föld egymással találkozik, már az őskorok népei is szentnek, isteneik lakóhelyének tekintették. Noéra az Araráton, Mózesre a Sinai-hegyen, a Tábor-hegyre a Biblia több fejezetéből is emlékezünk. Reményik még ennél is messzebbre megy vissza az időben. A Nagykőhavas sokmillió éves sziklatömbjeit az ember megjelenésének is elébe helyezi költői látomásával, a Teremtés Mózesnél leírt történetét mintegy kiegészítve: „Runák, rovások, hieroglifák:/ Kő-evangélium./ A föld történetéből/ Egy ősi, titokzatos fejezet./ Felírva találjátok ezeket/ A Nagykőhavason./ Írták az áradó és apadó/ S lassan visszavonuló tengerek/ Anno egyben,/ Ama első napon,/ Az Embernek előtte/ Mikor csak Isten volt és a hegyek.” De a hegyek nemcsak Isten (az istenek) lakóhelyei, a megváltoztathatatlanság, a stabilitás jelképei is egyben. Akik pedig a „szent megközelíthetetlenséget” mégis megközelítik (fizikai értelemben a hegymászókról van szó), még a legrutinosabbak sem vonhatják ki magukat a csúcsra érés felszabadító, eksztázisos, szakrális élménye alól. Reményiket ott lenn még a búskomorság gyötri, a Nagykőhavas tetején addig még nyomott hangulata is helyhez illő magasságokba szökken. Kitárul előtte a Bucsecs, a Csukás, a Királykő fenséges panorámája, s a Szabadság allegorikus alakja is megjelenik az elragadtatott költői látomásban. Jelképes személy ugyan, nagybetűvel írva, de külső megjelenésében nem is véletlenül, a költő egy vérbeli természetjáró szerelésébe öltözteti: „Ment nagy léptekkel: világ száműzötte,/ fenyőszag tömjénezett körülötte// Kalapján virított a sziklarózsa,/Vissza se nézett a völgybe alóla.// Vándorbotjával verte a követ,// Minden ütése villámot vetett.// A hátizsákja telve ezerjóval,/ Ezerjóval, embernek nem valóval.// Fütyült. Visszhangjaként víg füttyszavának/ Túlvilági viharok orgonáltak.” Reményik víziójában a Szabadság csúcsról csúcsra távolodik a hozzá méltatlan emberektől, kincseit pedig az angyaloknak viszi ajándékba. A természeti idill biblikus áhítatát a történelem fagyosabb szele egyszerre szertefújja. Viharok villámai cikáznak, és nem is a túlvilágon, ahogy előbb a versben megsejtette. Ne feledjük, még a versbéli jelenben, 1933-ban vagyunk. Az augusztusi nyárutó Szabadságot éppen csak felvillantó napjai gyorsan tovatűnnek. A költő maradék kevés idejére, majd utána, most már a mi életünk jó néhány évtizedére is.

Krajnik-Nagy Károly

Híres erdélyi magyarok (1000–1990)

Áprilisi évfordulók Vutskits György (Zernyest, 1858. ápr. 1. – Keszthely, 1929. okt. 21.): zoológus, premontrei tanár. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, Koch Antal tanítványa és tanársegéde volt. A bölcsészdoktori oklevél megszerzése után 1884–90-ben a marosvásárhelyi, 1891-ben nyugdíjazásáig (1921) a keszthelyi premontrei gimnázium tanára volt. Az oktatás mellett ichthyológiával foglalkozott. Több tanulmányt írt Magyarország halfaunájáról, ill. a halak biológiájáról: Pisces (Fauna Regni Hungariae, Bp., 1896); Faunánk egy új halfaja (Bp., 1911); A magyar halászat és az ichthyológia története az utolsó 25 év alatt (Bp., 1916). Valentiny Antal (Samac, 1883. ápr. 1. – Kolozsvár, 1948. jún. 26.): irodalomtörténész, nyelvész, bibliográfus. Középiskoláit Kalocsán és Szegeden, az egyetemet Kolozsvárott végezte, görög–latin szakos tanári oklevelet szerzett 1909-ben. 1901-től a kolozsvári Egyetemi Könyvtár könyvtárosa, 1920tól főkönyvtáros, 1940-től igazgató, 1942-ben nyugdíjazták. Román–magyar és magyar–román szótára 1925–1927-ben jelent meg Kolozsvárott, 1924-ben publikálta Tüzetes román alaktan c. munkáját. Bónis Györggyel együtt adta ki Jacobinus János erdélyi kancellár formuláskönyvét (Kolozsvár, 1947). 1934-től az Erdélyi Tudományos Füzetekben közreadta Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája c. összeállítását 1939-ig. Fontos művei Az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadványainak könyvészeti leírása 1859–1934 (Kolozsvár, 1934); Az Erdélyi Múzeum név- és szakmutatója 1874–1917., 1930–1937 (Kolozsvár, 1942). Daróczi Lajos (Zilah, 1903. ápr. 3. – Nagyvárad, 1970. máj. 14.): író, újságíró. Középiskolai tanulmányait a zilahi Wesselényi-kollégiumban végezte. Nagyváradon jogot, Kolozsváron református teológiát tanult. Újságírói pályáját nagyváradi lapoknál kezdte. 1932–33-ban az 5 Órai Újság felelős szerkesztője volt. 1940–44-ben ő szerkesztette a Szabadság c. lapot. A Szigligeti Társaságnak 1940-től főtitkára volt. A Keleti Újság, az Ellenzék, a Déli Hírlap és a Temesvári Hírlap közölte riportjait. 1945-ben a Magyar Nép c. lapot szerkesztette, 1968-tól a Fáklya munkatársaként dolgozott. Gyeptörés (novellák, Nagyvárad, 1932); Menekülés (regény, folytatásokban jelent meg a nagyváradi Magyar Hírlapban 1933-ban) c. művei említésre méltóak. Marányi Ignác (Temesvár, 1818. ápr. 4. – Marienbad, 1869. jún. 22.): főispán. Jogi tanulmányai után Temes vármegye tisztviselője, 1848–49-ben alispánja, támogatta a szabadságharcot. A világosi fegyverletétel után a temesvári várba zárták. Halálos ítéletét Haynau 16 évi várfogságra enyhítette, amelyből öt évet kitöltött. 1860-ban újból elfogták és a csehországi Theresienstadtba hurcolták. 1861ben szabadult, és Temes vm. alispánja, 1865-től pedig főispánja lett. Jelentős összegeket hagyományozott az MTA-ra, az MNM-re, a Nemzeti Színházra és a

bukovinai székelyek hazatelepítésének költségeire. Téglás Géza (Déva, 1883. ápr. 4. – Bp., 1959. febr. 3.): bíró, gyorsíró. Jogi tanulmányait a kolozsvári és a bp.-i egyetemen végezte, majd ügyvédjelölt volt. 1908-tól a bp.-i törvényszék bírája, majd tanácselnöke. 1906-ban Kolozsvárt, 1907-ben Bp.-en szervezett országos iparvédő ligát. A gyorsírás fejlesztésével sokat foglalkozott, Kolozsvárott 1902–1903-ban szerkeszti az Egyetemi Gyorsíró havonta megjelenő folyóiratot és 1904–1905-ben Bp.-en a Gyorsírászati Lapokat. 1923-tól Az Írás c. gyorsírási folyóirat szerkesztője. 1928-ban a nemzetközi gyorsírókongresszus kiállítását rendezte Bp.-en. Fontos művei: Útmutató a gyorsíró tanfolyamok és gyorsírókörök szervezésére és vezetésére (Bp., 1904); Sorompóba! (Kolozsvár, 1906); Fabró Henrik emlékezete (Bp., 1924); Új adatok a magyar gyorsírás történetéhez (Bp., 1930). Gombás Tibor (Nagykend, 1898. ápr. 4. – Bp., 1968. aug. 30.): gépészmérnök. Tordán érettségizett, az I. világháborúban katona volt. Mérnöki diplomájának megszerzése után a Ganz Mozdony-, Vagonés Gépgyárban dolgozott, ahol a Diesel-motorok számítás- és méretezés-technikájával foglalkozott, főként a dinamikai lengéstani és szilárdsági méretezéssel. Nemcsak tehetséges mérnök, hanem kiváló pedagógus és szervező is volt. A Ganz Technikum egyik alapítója, majd évekig tanára és igazgatója. A bp.-i műszaki egyetem hadmérnöki karán 1957-ig, a kar megszűntéig a gépelemek c. tantárgy meghívott előadója. A Gépipari Tudományos Egyesület kiadásában megjelent Műszaki Nagyjaink életrajzgyűjtemény első három kötetének munkájában szerző, társszerző és lektor (Bp., 1967). Kutató- és értékelő munkát végzett a leendő Magyar Műszaki Múzeum alapjainak megteremtésére. Géprajz (Bp., 1950) c műve jelentős. Finta Zoltán (Nagyajta, 1893. ápr. 7. – Bp., 1947. okt. 6.): költő, újságíró. Középiskolai tanulmányait Erzsébetvároson végezte, majd orvosi tanulmányokat folytatott Kolozsváron, de ez katonai szolgálata miatt abbamaradt. 1921-től Kolozsváron újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság c. lapnál. 1924-25-ben a kolozsvári Népújság felelős szerkesztője volt. Ennek Hasznos Mulattató c. irodalmi rovatában színvonalas írásokat közölt. A 20-as évek második felében a Temesvári Hírlap, a 30-as években a Brassói Lapok munkatársa. 1940-ben Kolozsváron a Keleti Újság c. lap szerkesztője. 1926-tól tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak, majd munkatársa az Erdélyi Helikonnak. Verseskötetei, regényei és novellái jelentek meg: Bort, búzát, békességet (versek, Temesvár, 1926); Jancsi és Juliska (elb., Kolozsvár, 1929); Kőkereszt (r., Huszár Emillel, Brassó, 1934); Minden férfi gazember (r., Brassó, 1934); Valaki ismeretlen (versek, Kolozsvár, 1942). Polik Dezső (Alvinc, 1873. ápr. 9. – Bp., 1925. júl. 11.): filmoperatőr, a magyar film egyik úttörője. Az 1900-as évek elejétől 1912-ig a párizsi Pathé filmgyárnál dolgozott. 1913-ban forgatta első Magyarországon készült filmjét Erdélyben (Sárga csikó). Ezután Janovics Jenő kolozsvári műtermében dolgozott, majd Bp.-en az Uher- és Corvin Filmgyár

27

28

filmjeit fényképezte, a Radius gyár laboratóriumát vezette. Görgényi Dániel (Szászrégen, 1898. ápr. 9. – Bp., 1978. febr. 18.): gépészmérnök, honvéd vezérőrnagy. Marosvásárhelyen érettségizett (1915). Az I. világháború kitörése után édesanyjával Ceglédre költözött, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár alkalmazottja lett. 1917 őszén besorozták; 1918–19-ben a székely hadosztályban harcolt. 1920 nyarán Bécsen át Bp.-re utazott, belépett a nemzeti hadseregbe. Egyéves utászátképzés után a bp.-i műegyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett (1928), majd 1928–30-ban tényleges tiszti tanfolyamot végzett. 1934-től a Honvédelmi Minisztériumban főelőadó, 1937 őszétől Szombathelyen a III. hadtestparancsnokság századosa. A frontra vitték (1942), a harcok során megmaradt zászlóalj-társaival együtt átállt a szovjet csapatokhoz (1943. jan.). Krasznogorszkban antifasiszta iskolát végzett, frontagitátorként tevékenykedett (1944. márc.-júl.). Frontkatonaként tért haza 1945. febr.-ban. Debrecenbe vezényelték, ahol a németek ellen szervezett 1. és 6. hadosztály felállításában segédkezett; zászlóaljparancsnokként részt vett Ausztria felszabadításában. 1946–52-ben a Honvédelmi Minisztériumban osztályvezető. 1948-tól vezérőrnagy. Signum laudis. Egy katona emlékiratai (visszaemlékezések, Bp., 1968) c. műve jelent meg. György Ernő (Nagyvárad, 1888. ápr. 13. – Bp., 1977. okt. 14.): jogász, szakíró, az állam- és jogtudományok doktora (1968). Jogi tanulmányait a nagyváradi jogakadémián és a kolozsvári tudományegyetemen végezte. Bp.-en lesz ügyvédjelölt, 1912-től Nagyváradon ügyvéd, az I. világháborúban katona (1914–18) volt. A Tanácsköztársaság idején a Közellátási Népbiztosságnál működött. Szervezője (1948), majd első elnöke volt a Közületi Egyeztető Bizottságnak (később döntőbizottság). 1950-től bp.-i felsőbírósági (volt ítélőtábla) tanácselnök, 1951-től legfelsőbb bírósági bíró. 1953-tól 1957-ig, nyugállományba vonulásáig jogtanácsos. A Magyar Jogász Szövetség nemzetközi jogi osztályának vezetőségi tagja volt. Szakirodalmi munkásságában a hitel biztosítékainak, 1945 után a külkereskedelmi szerződések, a gazdasági verseny új jogi szabályozásának kérdéseivel foglalkozott. Fontosabb művei: Adózás. Az egyéni cégek és a részvénytársaságok adói (Bodroghy Józseffel, Bp., 1921); Neue Wege des Insolvenzrechtes (Bécs, 1930); A válságjog kialakulása (Bp., 1933); A hitel biztosítékai. Kezesség, zálogjog ingó dolgon, biztosítás, engedmény (Bp., 1942); A gazdaságjog szerkezeti változásai (Bp., 1948); Kereskedelmi társasági jog (Bp., 1969); A gazdasági verseny külkereskedelmi vonatkozásai (Bp., 1973); A gazdasági verseny jogi kérdései (Bp., 1976). Viski Károly (Torda, 1883. ápr. 14. – Bp., 1945. szept. 5.): etnográfus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1945). 1908-tól Tordán, Nagyszalontán, Székelyudvarhelyen és Bp.-en volt gimnáziumi tanár, 1919-től az MNM néprajzi osztályára került, 1922-től múzeumőr. 1940-ben a kolozsvári egyetemen kinevezték a néprajz tanárává, 1941-től a Bp.-en tanított haláláig. Több jelentős néprajzi, főleg népművészeti és nyelvtudományi tanulmányt tett köz-

zé. Öt évig a Néprajzi Intézet igazgatója (1941–45) és a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségének vezetője volt. Györffy Istvánnal és Bátky Zsigmonddal együtt szerkesztette (és több fejezetét írta) A magyarság néprajza c. négykötetes gyűjteményt. A tordai nyelvjárás (Bp., 1906); Székely hímzések (Bp., 1924): Székely szőnyegek (Bp., 1928); Tiszafüredi cserépedények (Bp., 1932); Hungarian peasant customs (Bp., 1932); Hungarian dances (Bp., 1937); Etnikai csoportok, vidékek (Bp., 1938) c. művei a legjelentősebbek. Juhász István (Nagyenyed, 1913. ápr. 16. – Kolozsvár, 1984. szept. 13.): református teológiai tanár. Teológiát Kolozsvárt tanult 1933–36-ban, de hallgató volt a bukaresti és nagyszebeni ortodox teológián is. 1936–37-ben Bukarestben segédlelkész, 1937től szenior a kolozsvári teológiai akadémián, 1939től a bukaresti református diákotthon igazgatója, 1940-ben Debrecenben teológiai doktor, 1940-től referens a kolozsvári református kollégiumi igazgató tanácsnál. 1941–1944 között az Erdélyi Tudományos Intézet (ETI) munkatársa. 1944-től a kolozsvári teológiai fakultáson, majd a Protestáns Teológiai Intézetben oktatott, 1960-tól 1966-ig rektora, az egyháztörténetnek előbb helyettes, 1948-tól rendes tanára volt nyugdíjazásáig (1983). Egy évig (1947) Debrecenben teológiai magántanár. 1972. szept. 17-én a debreceni református teológiai akadémia tiszteletbeli doktorává avatta. Számos cikke, tanulmánya hazai és külföldi egyházi és tudományos folyóiratban jelent meg. Közzétette Fogarasi Sámuel önéletírását (Bukarest, 1974). Fontosabb munkái: Az erdélyi román egyház története (Az Út, 1936); A legújabb Mélius-tanulmányok (Az Út, 1937); A reformáció az erdélyi románok között (Kolozsvár, 1940); Középkori nyugati misszió és a románság (Kolozsvár, 1942); Nyugati missziós törekvések a románoknál (Magyarok és románok II. Bp., 1944); Bethlen Miklós politikai pere (Kolozsvár, 1945); A székelyföldi református egyházmegyék (Kolozsvár, 1947); Nagyenyedi diákok 1662–1848 (Jakó Zsigmonddal, Bukarest, 1979); Az erdélyi egyházak 17. századi együttélésének kérdései a fogarasi vártartományban (A Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV-V. 1984-85. Bp., 1986) c. művei. Csiszér János (Héjjasfalva, 1883. ápr. 18. – Bp., 1953. ápr. 30.): szobrász. A székelyudvarhelyi kő- és agyagipari szakiskola elvégzése után a bp.-i Iparművészeti Iskolában tanult, majd a párizsi Grande Chaumiére növendéke lett. Rodinnél tanult. Itthon Zala Györgynél, majd önállóan dolgozott. Hősi emlékműveket, portrékat, zsáner- és egyházi témájú szobrokat, plaketteket, épület-domborműveket, síremlékeket, emléktáblákat készített. Ő mintázta Görgey Artúr visegrádi emlékművét (1933) és a városligeti hajdani Művészsétányra Jedlik Ányos szobrát (195152). Nyolc művét őrzi az MNG. Tőkés Lajos (Nagyvárad, 1873. ápr. 24. – Bp., 1951. szept. 13.): piarista tanár. Természetrajz–földrajz szakos oklevelét 1898-ban Kolozsvárott nyerte. Rendjének több gimnáziumában tanított; 1907-ben a selmecbányai erdészeti főiskolán a növénytan adjunktusa is volt. Temesvárott megindította és szer-

kesztette a Természettudományi Füzeteket. Több tankönyvet is írt. Fontosabb művei: Vác és környékének edényes növényzete (Vác, 1899); Ásványhatározó (Bp., 1900); Az elterjedés növénybiológiai alapjelenségei (Temesvár, 1901); Temesvár környékének edényes növényzete (Temesvár, 1905); Levélkulcs a fák és cserjések megismeréséhez (Nagykanizsa, 1909). Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. ápr. 24. – Bp., 1982. márc. 19.): költő, író, műfordító, Baumgartendíjas (1939), József Attila-díjas (1970, 1979). Áprily Lajos fia. Nagyenyeden és Kolozsvárott kezdte iskoláit, 1929-ben családjával Bp.-en telepedett le. Az Eötvös Kollégium tagjaként magyar–francia– művészettörténet szakon folytatta tanulmányait, 1935-ben bölcsészdoktor lett. Az OSZK-nál helyezkedett el. Korán sikereket aratott verseivel, ezeket a Nyugatban, a Válaszban és az Erdélyi Helikonban közölte. 1936-ban adta közre Éjszakák c. verseskötetét, ezt követte az Új évezred felé (Bp., 1939) és a Mérföldek, esztendők (Bp., 1943). Verseiben a „nyugatos”, illetve az erdélyi magyar költészet hagyományait követte, költészetében a zenei hatásoknak van nagy szerepük. Kincskeresők (Bp., 1937), Medardus (Bp., 1939) és Zugliget (Bp., 1940) c. regényeiben nosztalgikus személyességgel idézte fel a gyermek- és ifjúkor erdélyi, illetve budai emlékeit. 1941-ben Erdély egy részének visszacsatolása után Kolozsvárra költözött, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, emellett részt vett a Termés c. negyedéves folyóirat szerkesztésében. Kolozsvárott jelent meg A házsongárdi föld (1943) c. elbeszéléskötete. Az 1944. őszi újabb politikai fordulat után a kolozsvári Világosság c. napilap irodalmi rovatának vezetője lett, majd 1946-ban visszatért Bp.-re, és ismét az OSZK munkatársaként dolgozott. 1948-ban betiltották és bezúzták Álom c. kötetét, s kizárták az Írószövetségből. Hallgatásra kényszerült. Csak 1956-ban térhetett vissza az irodalmi életbe A csodálatos utazás c. mesefeldolgozással. Abban az évben állították vissza írószövetségi tagságát is. 1957ben jelent meg a Tilalmas kert c. kötete válogatott és új verseivel. 1959-ben műfordításait jelentette meg (Keresztút). Ezután egymást követték verseskönyvei. Nosztalgikus hangon idézte fel a múltat, elsősorban elveszített szülőföldjét, amelynek tragikus sorsa mindinkább megrendítette. Prózai írásait, tanulmányait, esszéit, megemlékezéseit, kritikáit A bárány vére (1981) címmel rendezte sajtó alá. A kötetben jelent meg Széchenyi Istvánról rajzolt több arcképe, ezek Széchenyi Naplójának fordítása közben születtek (Széchenyi István: Napló (1791– 1860) (ford. Győrffy Miklóssal; szerk., jegyzetekkel, utószóval ellátta Oltványi Ambrus, az előszót Sőtér István írta, Bp., 1978, 1982). Kiváló műfordító volt, olasz, német, francia, angol, román írók műveit tolmácsolta magyarul. Az ő nevéhez fűződik Dante Vita nuova c. művének fordítása magyarra. Művei: A fekete vitorlás (r., Bp., 1957); Bécsi bolondjárás (r. 1963); Csillagtoronyban (összegyűjtött versek, Bp., 1969); Isten madara (elb., Bp., 1973); Az idősárkányhoz (versek, Bp., 1975); J. Z. Válogatott versei (Bp., 1977); Csodamalom a Küküllőn (verses mesék, Bp.,

1978); Angyalfia (novellák, 1978); Őszvégi intelem (versek, Bp., 1979); Évtizedek hatalma (versek, Bp., 1979); Édes teher (kisr., elb., Bp., 1982); Oroszlánok Aquincumban (színművek, verses játékok, szerk., utószó Ablonczy László, Bp., 1984); Összegyűjtött versei (Győri János szerk., utószavával, Bp., 1985); Összegyűjtött novellái (sajtó alá rend., utószó Győri János, Bp., 1986); Sorsvállalás (tanulmányok, vál. Győri János, Bp., 1986); Elefánt-szerelem (vál. versek, vál., szerk., utószó Lengyel Balázs, Bp., 1988); Kirepül a madárka (négy reg., sajtó alá rendezte, utószó Győri János, Bp., 1989). Kanitz Ágoston (Lugos, 1843. ápr. 25. – Kolozsvár, 1896. júl. 12.): flórakutató, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1880). 1861-től a bécsi egyetem orvosi karán botanikát hallgatott. Neilreich botanikus professzor hatására kezdett a magyar botanika történetének megírásához. Külföldi tanulmányutak után 1869-ben a magyaróvári Gazdasági Akadémia tanára lett. Ő tanított itt először magyar nyelven természetrajzot. 1870–72-ben állami ösztöndíjjal Olaszországban, Németországban, Hollandiában és Angliában folytatta botanikai és biológiai tanulmányait. 1872-ben az akkor felállított kolozsvári egyetem növénytani tanszékének tanára. Érdeklődése később az általános botanika és az egzotikus flóra felé fordult. 1877–92-ben szerkeszti az általa indított első magyar botanikai folyóiratot, a Magyar Növénytani Lapokat. Kitaibel Pál hátrahagyott kézirataiból (Reliquiae Kitaibelianae, Wien, 1883; Additamenta ad floram hungaricam, Halle, 1863) jelentős adatokat közölt. Fontosabb munkái: Sertum florae territorii Nagy-Kőrösiensis (Verh. d. Zool. – Bot. Ges. Wien, 1862); Geschichte der Botanik in Ungarn (Hannover és Pest, 1863); Versuch einer Geschichte der ungarischen Botanik (Halle, 1865); A természetes növényrendszer áttekintése (Kolozsvár, 1874); Plantae Romaniae (Kolozsvár, 1879–81); A növénytannak magyar nyelven való műveléséről (Kolozsvár, 1887). Gyurmán Adolf (Szászváros, 1813. ápr. 26. – Pest, 1869. szept. 15.): újságíró. Gyulafehérváron és Kolozsvárott tanult, később a pesti egyetemen és a pozsonyi akadémián jogot hallgatott. A szabadságharc előtt a Hazai és Külföldi Tudósításoknál, a Jelenkornál, később Kossuth Pesti Hírlapjánál dolgozott, majd a szabadságharc idején a kormány Közlöny c. hivatalos lapjának szerkesztője. A szabadságharc után Törökországba menekült. 1851-től New Yorkban, majd 1854-től Londonban élt. 1863-ban hazatért, a Pesti Napló, majd a Budapesti Közlöny szerkesztőségében dolgozott. Egy tragédiát is írt (Negyedik László. Pest, 1840). Endre Károly (Temesvár, 1893. ápr. 27. – Temesvár, 1988. febr. 7.): költő. A temesvári Felső Kereskedelmi Iskola elvégzése után Bp.-en textilgyári tisztviselő, 1914-től Temesvárt banktisztviselő volt. Az I. világháborúban katona. 1919-től 1957-ig temesvári gyárakban és kereskedelmi vállalatoknál tisztviselőként dolgozott. 1910-ben a Temesvári Hírlap közölte első verseit. Első verseskötete Bp.-en jelent meg 1922-ben (Az ember, aki járva jár). Versei jelentek meg a Korunkban, a Napkeletben. Temesvárt 1919ben két időszaki kiadvány társszerkesztője (Ébredj!;

29

Szemle). 1924–25-ben Andreas álnéven élclapot szerkesztett (Fajankó). Verseit az Igaz Szó közölte, A Hétben jelent meg nemzedéki emlékiratának egy részlete: Írók a vihar előtt (1978. 18. sz.). 1919-től több irodalmi társaság tagja, ill. főtitkára volt (temesvári Arany János Társ.; Erdélyi Helikon; Kemény Zsigmond Társaság). Művei: Válogatott versek (Bukarest, 1957): Legszebb versei (Majtényi Erik előszavával, Bukarest, 1964); Versek (Méliusz József bevezetőjével, Bukarest, 1965); Őszutóm versei (Temesvár, 1972); Görzi elégiák (versek, Bukarest, 1978). Simon Jukundián (Csíkszentkirály, 1813. ápr. 29. – Nagyszeben, 1894. ápr. 22.): Ferenc-rendi papta-

nár, zenei író. Csíksomlyón és Bécsben tanult. Volt hitszónok, tanító, tanár, tanítóképző intézeti igazgató Csíksomlyón, tartományfőnök is. 1893-tól haláláig Nagyszebenben tevékenykedett. Az erdélyi modern tanítóképzés egyik megalapozója. 1869-ben adta ki először énekeskönyvét, melynek a Kájoni János-féle Csíki Cantionale volt az alapja. Ebben 97, a nép ajkáról gyűjtött éneket közölt. Legfontosabb a Katolikus egyházi énekeskönyv (Kolozsvár, 1869) c. kiadványa. Összeállította

KUTI MÁRTA

A Szabadság terhe

30

László Márton és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi fiatal történészek azt a fáradságos és elismerésre méltó feladatot vállalták, hogy a „fekete márciusként” elhíresült, 1990. március 16-a és 21-e közötti marosvásárhelyi eseményeket, a pogromszerű etnikai konfliktus előzményeit, kiváltó okait, lefolyását és következményeit kutatták, és egy nemrég megjelent, Marosvásárhelyen is bemutatott kötetbe* foglalták. A szerzők – az Előszóban tett vallomásuk szerint – az eddigi források alapján összegzés végzésére, az események történeti kontextusba helyezésére, az ok-okozati összefüggések feltárására törekedtek. Munkájukat elsősorban történeti rekonstrukciónak és értelmezésnek szánták. A szerzők a kutatók számára elérhető, nem zárolt forrásokat használták fel. A már meglevőket (korábban megjelent publicisztikai jellegű művek, az egykori résztvevők visszaemlékezései, Fehér könyv Az 1990. március 19. és 20-i események Marosvásárhelyen) újakkal egészítették ki: sajtóban, főleg a helyi napilapokban megjelent írások, a Nemzeti Megmentési Front megyei jegyzőkönyvei, magyarországi külügyminisztériumi iratok. Gazdag „alternatív” forrásanyagnak bizonyult a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány irattárában található iratanyag: az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének iratai (már ami megmaradt, mert a köztudat szerint egyeseket átadtak az államhatóságnak, de nem kapták vissza azokat), a márciusi eseményeket vizsgáló parlamenti bizottság dokumentumai, korabeli filmfelvételek, Miholcsa Gyula maratoni dokumentumfilmje. Az ún. oral history interjúanyaga elsősorban a kolozsvári Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkájára épült. A könyv érdeme, hogy szakszerű dokumentálódásra alapozó történészi munka. Nem kizárólagos, hiszen az 1990. márciusi események tárgyalásán kívül jelentős teret szentel a kommunizmus alatt tapasztalt kisebbségi megkülönböztetéseknek, az 1989-es rendszerváltás helyi lefolyásának, az átmenet problémáinak és etnicizálódásának (vezetőcse-

rék, Vatra Românească, iskolaügy, MOGYI kérdése stb.), a sajtó konfliktusnövelő szerepének, a magyar–román viszony és a nemzetiségi kérdés alapos tanulmányozásának. Miközben az összegzés és a következtetések levonása során részletesen feltárja a nemzetiségi konfliktusok jellemzőit, nem hallgatja el az eseményeket gerjesztő valós okokat: a Securitate létjogosultságának az igazolásáért a hadsereg tudatosan késlekedett az egymással szemben álló felek időben történő szétválasztásával az összecsapást elkerülendő. Az okok közé tartozott még a marosvásárhelyi román elit kompenzáló politikája a térvesztés ellensúlyozására, a sajtó gyűlöletkeltő szerepe, a kommunikációs problémák – akár a magyarság félreértelmezhető türelmetlensége, naiv elvárása a gyors és valós változások iránt. A marosvásárhelyi könyvbemutatón a szerzők elmondták, hogy a hasonló történészi munkák korántsem lehetnek tökéletesek, és a kiegészítések szükségességét hangsúlyozták. Sajnos, a könyvbemutatót levezető politikus, nem adott lehetőséget a hozzászólásokra, ami azt bizonyíthatja, hogy az 1990. márciusi marosvásárhelyi események megítélése magyar részről is túlpolitizált, és az erről alkotott kép sok esetben nem felel meg az egykori átélők, a mai visszaemlékezők által tapasztalt valóságnak. A szerzők mentségére szolgál, hogy a magyar és a román politikusok által „kiszélesített csapáson” jártak, és fiatal koruknál fogva meghatározó saját élményekkel nem rendelkeznek. Sokadmagammal együtt állítom: magyar részről a március 16–21-i események elsősorban a marosvásárhelyi és a nem marosvásárhelyi magyar közösségről, a „kisemberekről” szólnak, és csak másodsorban a magyar (csúcs) politikusokról, akik többnyire nem tartózkodtak a városban, vagy nem vettek részt az eseményekben. Íme, néhány fontosabb példa arra, ami kimaradt a könyvből és az eddigi történetírásból. Nincs említés a marosvásárhelyi RMDSZ-székház védelmét irányító Mihály Józsefről, egyáltalán nincs szó a ki-

tartóan filmező Fekete Doboz-os fiúkról, sőt még a korábbi megveretése miatt bekötött szemű, tízezrek által látott filmesről, az utóbb állítólag Svédországba menekült Farkasról sem. Egyetlen utalás sincs arra, hogy 1990. március 17-18-án sajátos hangulatban éppen Marosvásárhelyen zajlott közel négyszáz résztvevővel a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének kongresszusa, amely az újkori erdélyi magyar politikatörténet első kongresszusa volt. Itt olvasták fel Sütő András talán utolsó, még két ép szemmel írt szövegét; itt szólalt fel Kincses Előd, miközben az Ifjúsági Ház falán „Halál Kincsesre!” felirat éktelenkedett; felszólalt Smaranda Enache és Szőcs Géza, állásfoglalás született a Vatra Românească sovén tevékenysége ellen, valamint az ülősztrájkot folytató orvostanhallgatók jogai mellett. A magyar ifjúságot tömörítő MADISZ-ról alig olvasunk a könyvben, nemcsak emberi történetek és átélések szintjén, hanem még politikai vonatkozásban sem; nincs említés a székhely feldúlásáról, sőt arról sem, hogy a három meghatározó ifjúsági szervezet (MADISZ, ODT, OTV) előremutató közös nyilatkozatot fogalmazott meg, amelyben elítélte a márciusi eseményeket. Vajon hol élnek most az akkori merész fiatalemberek, Marcel Bolboacă és Traian Marcu, akik merték vállalni a véleményüket? Személyes átéléseim, a közemlékezet mintha helyenként párhuzamos lenne a többnyire politikailag megvilágított leírásokkal. A kötetet forgatva nem élem át újra 1990. március 19-én a zsúfolásig telt Vártemplomban a méltóságteljes tiltakozást, utána pedig a megyeháza előtt Kincses Előd lemon-

datását követelő román tömeg mögött éljenzésbe kezdő néhány tucatnyi magyar ember bátorságát. (A szinte egymásnak feszülő csoportokat fényképeztem egy harmadik emeleti lakás függönye mögül, amikor lefüleltek, és csupán lélekjelenlétemen múlt, hogy nem vertek meg.) Nem cseng fülemben az alaposan félrevezetett Görgény völgyiek „Halál Bolyaira!” kurjantása, nem látom magam előtt az RMDSZ-székház emeleti ajtaját elzáró vasszekrény fölé célzott fejszecsapásokat. Nem idézem fel a március 20-án este, éjjel a megyeházán uralkodó hangulatot, ráadásul a téren meggyújtott tüzeknél melegedő nyárádmentiek, máshonnan érkezettek és helyiek himnusz-éneklésének a katarzisára gondolva csak saját és mások emlékeire alapozhatok. Most vagy soha? Siker vagy kudarc? Katarzis vagy frusztráltság érzése? – az erdélyi magyarság közel 23 éves újkori történelmének ma is időszerű kérdései. Ki-ki ítélje meg saját maga, miből kaptunk többet. Köszönet a szerzőknek, hogy az 1989-es rendszerváltást követő, kezdetben eufóriában, később kisebbségi félelemben eltöltött hónapok eseményeit leírták, és új – korántsem teljes – adatokkal szolgálnak a történetírás számára. Miközben közösen valljuk: a szabadság valóban terhekkel jár.

Ábrám Zoltán * László Márton – Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 286 oldal.

31