1
A ROMÁNIAI ÍRÓK SZÖVETSÉGE ÉS A MAROS MEGYEI TANÁCS SZÉPIRODALMI FOLYÓIRATA Fõszerkesztõk: MARKÓ BÉLA (1989. december – 2005.) GÁLFALVI GYÖRGY (2005. december – 2007.) Fõszerkesztõ: Szerkesztõk: Tördelõszerkesztõ: Korrektor: Tipográfia:
KOVÁCS ANDRÁS FERENC (vers) DEMÉNY PÉTER (esszé) LÁNG ZSOLT (kritika) SZABÓ RÓBERT CSABA (honlap) VIDA GÁBOR (próza) MOLNÁR ROZÁLIA SZÕCS KATALIN BIRTALAN KÖLÖK ZSOLT IRSAI ZSOLT
TARTALOM BOGDÁN LÁSZLÓ: Az elhagyott hotelben (Versciklus) 5 KOVÁCS FLÓRA: Lépéskezdés (Novella) 10 TURCZI ISTVÁN: Tésai napok: Nyitva minden ajtó; Mintha egy mítoszból lépett volna elő; Derű és vakság; Fehér titkosírás; Prózák háborúja; Nem lesz több vers (Prózaversek) 15 SIMONFY JÓZSEF: nem az enyém; zöld; milyen szépen; ugyanezt (Versek) 18 MESTER GYÖRGYI: Belvárosi dupla ablak; Más világ; Prométheusz (Rövidprózák) 21 TÓTH ÁGNES: Makranciné (Novella) 27 KORPA TAMÁS: Metapillanat XXIV (Vers) 36 MÁRTON LÁSZLÓ: Tristan, a bábu (Színjáték bábokra és élő színészekre; III. rész) 38 DOKUMENTUM „Utolsó éveimet inkább a múlt hatja át” (Jánosi János (Ion Ianoşi) válaszol Demény Péter kérdéseire) 81 FÓRUM ORBÁN GYÖNGYI: A Bartók-poéma mint partitúra 90 KÖNYVHUZAM LÁNG ZSOLT: Belépni a könyvbe (Szécsi Noémi: Gondolatolvasó; Péterfy Gergely: A kitömött barbár) 102
TÉKA BÉRES NORBERT: Az emlékezet polifóniája (Závada Pál: Természetes fény) 106 TALÁLT VERS WALT WHITMAN: Ülök és nézem (Szilágyi Domokos fordítása) 111
WWW.LATO.RO archívum / szerzõk / hírek / Látó Színpad – képek / linkek / szemle / Látó-repertórium
Bogdán László
AZ ELHAGYOTT HOTELBEN utolsó utáni találkozásom testvéremmel, Beier Lacival 1. A NYÁJ ÉRKEZÉSE
Egy félbehagyott, félig elkészült hotel sötét folyosóin bolyongtam. Nem tudom, mit kerestem ott, csak azt, hogy valahol itt kell lennie nemrég távozó barátomnak, Beier Lacinak is, hangosan szólongattam, Piros, hol vagy, bújócskázunk? De nem reagált, sehol nem találtam, benyitogattam az üres szobákba, megcsapott a friss vakolat szaga is, mintha nemrég távoztak volna el a munkások. Az egyik szobában, a besütő holdfényben, egy meszes vödröt és egy vakolókanalat is találtam, de furiózus barátom nem volt sehol, és eltűntek a munkások is. Egy üres szobában ültem le a földre, sarkamra, és figyeltem. Már percek óta, teljesen valószerűtlen módon –, azt is hittem, hallucinálok! – csengettyűk hangja hallatszott, meghallottam a juhok bánatos bégetését is. Kiléptem az erkélyre. Az ezüstös holdfényben érkezett meg a nyáj a hotel elé. A pásztor nem volt sehol. A kutyák szőre világított a fényben. A fekete juhok rádöbbenhettek, nem érdemes tovább menni, máshol is ugyanez várná őket, lerogytak a fűre, a fenyőfák alá.
5
A négy kutya a nyáj két szélén őrködött, forgatták a fejüket, fel-felnyüszítettek, mintha vártak volna valamire. 2. A HÁRFA
6
Visszahúzódva támolyogtam ki a folyosóra, nem szerettem volna, ha észrevesznek. Óvatosan nyitottam be a szomszéd szobába, ahol legnagyobb meglepetésemre megpillantottam egy hárfát. Jelenléte annyira váratlan volt, annyira valószerűtlen, hogy megdörzsöltem a szemem, azt hittem, megint nem látok jól, káprázatok játszanak velem, de akkor éppen elpattant egy húr. A hang, mielőtt végképp elenyészett volna, még sokáig kóválygott körülöttem. Összerázkódtam félelmemben, kirázott a hideg, el sem tudtam képzelni, kik hagyhatták itt ezt a hárfát, és miért? Talán játszanom kellene rajta a juhoknak? A hárfa mélabús hangjai álomba ringathatnák a nyájat, és az őrködő, mindenre figyelő kutyákat, esetleg előcsalogathatnák testvéremet, a látót is, éreztem, mégiscsak itt van valahol, itt kell lennie. Lehet, hogy alszik? Hirtelen jelent meg, mögötte három-négy vidra, „Ne ölelj meg! – szólt rám morcosan –, momentán illúzió vagyok, csak azt akartam még elmondani, hogy regényt terveztem a harmincéves háborúról, a pestis világtörténetének német epizódjait szerettem volna feleleveníteni, s még annyi mindent, de túl sokáig halogattam, lefoglalt az életem, a medvék, a vidrák, s már nem maradt időm.” Újra eltűnt, csak kérdőjelek villództak a helyén.
3. SENKI
kettős verseny Első És megszólalt a hárfa. Előtte nem állt senki. Mégis ki játszott rajta? Verseim hőse: Senki? A mélakóros dallam átkelt üres szobákon, hallgatták kutyák, juhok, én és halott barátom, végül megint megjelent, hogy ez mit is jelent, meg nem tudhatom soha. Beszélt hozzám és nézett, és megint elenyészett. Visszament ugyanoda Második ahol eddig is bujkált. Tovább zengett a hárfa. Aludtak már a juhok. Önmagát produkálta, virtuóz módon Senki, és elkísért a dallam, nem akart véget érni, hiába is akartam, folyosó-útvesztőkben menekülni előle, régen eltűnő árnyak nevetve vettek körbe. „Hol van B. Laci?” – kérdik, s magukkal viszik Senkit.
7
4. A JÓVÁTEHETETLEN MULASZTÁS
Iszonyú csend lett. Elnémult a hárfa. Senki is eltűnt. Elvitték az árnyak, testvérem is a mennyei seholnak vágott neki. A fenyők közt egy hársfa susogott mélán. Fölötte vörös asszonyszem a hold. Ki tudja, mit akar? Nem ápol már, és el nem is takar. Róhatom tovább végtelen, körkörös útjaimat a labirintusomban. Mélán, hangtalan. Igaz, nem is sejtem, mit keresek, kitartón, észrevétlen, azt se, hogy az álomhotel hol van? Megjelenik a négy fehér vidra, Laci megszólal. Nem látom, hol van? „Látót hoztál? – kérdezi –, írtak rólam! Láthatnám? Végül ezért is tértem vissza.” „Nem – dadogtam. – Tudod…” „Hát már benned sem bízhatok, örmény testvérem – legyintett, a négy vidra körülöttünk kerengett. – Dicsértek, nem maradtam észrevétlen? – kérdezte még, kajánul nevetett. – Már olyan mindegy! – intett vidráinak –, a regényem is álomterv maradt. Legyél jó!” – mondta, s újra szétesett.
8
Már hajnalodott, szóltak a kolompok, bárányok bégettek, ugattak kutyák. – „Nem mondhatom, hogy nem szép a világ, hol annyi évig játsztam a bolondot –
hallhattam még elhalkuló hangját. – A látók közé is bekerülhettem. Bujkálhattam a történeteimben. És azóta is kísérnek a vidrák.” Némán kerestem a kijáratot. A roncsszállóból ajtó nem vezet ki? Nem segíthet, ha vissza is jön Senki, rádöbbenhettem, hogy fogoly vagyok, akár Piros, egy illúzió rabja, közös álmunknak nem lesz soha vége. Ragozhatjuk: megérte, meg nem érte? Regénytervét nem mondta, kire hagyja? És azt sem mondta, momentán hol van? „Leugorhatsz, ha elment már a nyáj, nem mondhatom el most sem, hogy mi fáj. Hol lennék? Sehol, a fényvilágban.” 2014. szeptember 23.
9
Kovács Flóra
LÉPÉSKEZDÉS Elindulnak a folyó felé. Már nem úsznak le rajta flakonok. Nem jön semmi erre, már a félelem se. Már tudnak az akkori dolgokról, azokról, amikről régebben csak ennyit hallottak: a dolgok meg ott. Kíváncsiak voltak s féltek, attól, nehogy szembejöjjenek velük azok… – Miért is vagyunk itt? Minek kellett nekem tök másnaposan kivánszorognom, hogy ezek az átkozott bögölyök megegyenek? Miért nézed ilyen meredten a vizet? Számoljuk már ki: ha valaki fent, mondjuk A városban, bedob egy üveget a vízbe, mikor ér ide… Ezen az A város-mondókán mindig jókat röhögtek. – Lelépsz megint? Jó. S én meg nyüvöm az intézetet… Elővesznek egy-egy billentyűdarabot, így hívják maguk között. Gyerekkorukban találták őket a parton egy csomagban. Megszállottan azt gondolták, hogy ezzel valaki üzenni akart nekik onnan. Meghagyták a darabokat, s már csak játszanak hasonlókon néha, illetve mostanság egyikőjük sem. * A vonaton egyszer tudott aludni, akkor is rá kellett feküdnie a táskára. A keze meg elgémberedett, így két napba telt, míg rendbe jött. Végig rettegett, hogy a támogatást vissza kell adnia, ha a koncerten egy gikszer üt be: Touches bloquées, legalább azt szerette mindig is. Most megpihen a városban, s megy majd tovább, egyre jobban érdekli az a billentyűdarab. Ha az ablakon mered ki, hátha nem ül mellé senki. Lassan fél éve nem játszik, még szerencse, hogy nem erőltetik, a hadoválással sikerült talán elterelni a figyelmüket, vagy szépen összesúgnak a folyosón mögötte. Ezt szereti a legjobban, így legalább csöpögtet valamit. – Leülhetek? – Igeeen. Kisebb kérdések és terelő válaszok váltották egymást hat órán keresztül. – Jön valaki maga elé? 10
A szöveg Ligeti György- és Zudor János-nyomot tartalmaz.
– Nem. Viszlát – s már rohant is a bőrönddel át az úton kerülgetve az autókat. Jó kis izomláza lesz a csomag miatt. Megvan a kulcs, a szomszéd pedig kilép a másik lakásból. – Miért nem szólt már tegnap, hogy itt van? Vagy esetleg…? Tegnap biztosan itt aludt, hallottam hangokat a lakásból. – Jól van, köszönöm, hogy szólt. Holnap reggel átjövök. Bement, s meglátta rögtön a hátát, játszott… Ezek szerint hívott valakit felhangoltatni. Mindenesetre nem köszönt neki, csak bebújt a hangszer alá, s hallgatta. Egyszer csak megszólalt a másik. – Tudtam, hogy jössz, hisz nem játszol. – Látom, fel is tankoltál. Remélem, van vörös is. Az egész múlt rajta van azon az arcon. Sejti, hogy itt fog most már ő is ragadni, a billentyűdarab története pedig ismét… Eggyel úgysem tudna sokat kezdeni. * – Meddig maradsz? Leültél ma elé? – Nem. – Próbáld meg, este benézek. Nem elég, hogy a kiadóban kell megküzdeni mondatokkal, most még vele is, meg természetesen azzal is. Ha nem játszik, akkor kóringyálni fog egész nap a városban, mint az előző esetnél. Akkor is bámulta a vizet, napokon át, mintha keresne valamit. Ő meg a szerkesztőségi munka után rendre benézett, s csak azt látta, hogy ül s várja őt. Bár beszélhetnének róla is, aki vágja a sorokat egész nap, csak éppen a sajátjai előtt… Nem gépen kell írnia, vagy próbálkoznia, hanem lapokon, mint régen. Akkor a kézzel írásban a lényeg az volt, hogy nem lehetett követni a szövegeket olyan könnyen, mint a nem is létező írógépek sorának láncolatában. Az írógép fémessége és a töltőtoll fémes hegye: mindig azt képzelte, hogy a toll patronjában valami örvényszerű mozgás lehet, s ettől a szöveg sem tud megállni. De most a fémességet nem találja, csak a szakadozottságot minden betű előtt, ahogy jön az a villogó akármi, s várja a következőt… a sógornő sorai tolulnak elő rendre, amelyek éppen az ő életüket leplezik le. Meglátta a történetfoszlányaikat, így azóta nem beszélnek otthon. Csend, de nem akkora, mint ebben a másik lakásban, ahol egy hete tud írni, igaz, az otthoni dolgokról. Még senki nem olvasta a mondatait, s reméli, hogy nem találja meg őket Anna, amikor a kották között matat. Miért kellett azokra írnia?! Valaho-
11
gyan tartották a betűit, tudta, hogy egy oktávon belül kell mindig maradnia. Tudta, egyszer megírja, s félt a távolságtól. * A reggelek mindig nehezen indulnak ebben a városban, főleg egy átborozott este után. A szomszédban biztosan várják. Hiába járkál a lakásban, nem találja, elment már. Valami ott van a hangszeren. Majd pont ez fogja helyrehozni… a hátlapon csak ennyi: „Jövök este.” Csörög a telefon, hát az biztos, hogy nincs kedve felvenni, csörögjön csak. Valami balfék keresheti itt. Már hallja a nagybátyja hangját a rögzítőn: – Anyád hívott. Vedd már fel azt a kurva telefont! Tudom, hogy ott vagy! Felveszi. – Igen. Miért keresett? – Köszönni még mindig nem tudsz?! Miért keresett? Hát, mert leléptél. Gondolom, hogy nálunk vacsorázol, ha megmondod neki, hogy főzzön, s nem lenne utolsó, ha haza is jönne. Ott van, mi? A nagybátyja csak így beszél, mióta kiderült az az enyhén sem kellemes történet a családban. Nem hozzák szóba a nagy üvöltözés óta, csak éppen megrekedt mindenki attól a naptól fogva; a nagybátyja egy épkézláb sort nem írt fél éve, maradtak neki a felszínes, jó kis kátyúhírek. Attól félt, hogy „korrumpálódott” a testvére miatt, így már nem róhat fel senkinek semmit. Ráadásul a felesége nem beszél hozzá, elvégre neki járt a szája. Ebből az egészből Annáéknak csak részben sikerült kimaradni, hiszen ők nem élnek itt. Persze, az ordítozásnál itt voltak. Anna a rendkívül hiányos nyelvi tudásával csak ennyit próbált hozzáfűzni az egészhez: „A fost sau n-a fost?” A nagybátyja meg üvöltött tovább. Anna próbálkozott még: „Mi a franc lehet azokban?” Indult keresztanyjától a roham: „Ha az anyádék nem szöknek át, ha az én drága öcsém nem jár abba a körbe, ha a felesége nem Camus-ről tartja kiselőadásait, hanem inkább a francia nyelvtant tanítja az órákon, akkor talán nem kerültem volna olyan helyzetbe, hogy bele kelljen mennem a játékba.” Anna csak a nagynénje felé fordulhatott: „Na, most már tényleg csak az atonálisakat játszhatom.” 12
*
Másnap el kellett volna menniük, de egy hétig maradtak ebben a kriptában. A nagynénje nézett maga elé, majd rá: – Játsszál már, csak, hogy ne halljam… De mit tudott volna elővenni, valami alkalomhoz illőt… „A világban egy ütem.” Valahol ezt olvasta, de nem talált semmilyen ütemet. Azokat meg nem akarta látni, bár így sokkal rosszabb lehetett, amit a bennük lévőkről gondolt. Talán ha akkor elő tudott volna valamit kaparni, de hát a négykezes sem ment, s hiába kezdte el a nagynénje, ő maga, aki tanította, véletlenszerűen ejtette ujjait a billentyűkre, vagy legalábbis azt játszotta. * Ha színessel írna fel pár szót, talán könnyebb lenne, csak szavak kellenek, de kellene még kottapapír. Mintha lenne otthon Anna valamelyik lila füzetéből. Ahhoz haza kell mennie, talán nincs ott, így besurranhatna. Majd mond valamit a titkárnőnek, hogy csak pár percre megy… Megvan a kulcs, kattan. Nincs otthon, csak egy nagy iratcsomó az ő asztalán. Hát nem átjött ide dolgozni, vagy valamit keresett? Ő meg nekiáll a régi gyerekholmik közt kutatni, már ki kellett volna dobni ezt a sok kacatot, ami a nyaralásokból maradt. Mindig tudta, hogy Anna anyja sem épeszű, minek kellett ez a sok füzet nyárra. Megvan a lila, mehet is. Az iratcsomóra néz: „Ha hazajönnél.” Felkapja s rohanna ki a lakásból, de megérkezett. – Belenéztél? – Még nem. – Itt kellene ma vacsoráznotok, meghívtam, így főzz valamit. – Majd főzök ott. – Menjek? Jó lenne, ha beleolvasnál estig, tegnap végigrágtam az egészet. Nem fogja elolvasni, mert akkor előjön megint az a furcsa szédülés, amikor a fák is olyan idegennek hatnak az utcán, ráadásul az a sok ember mintha mind őt nézné. Nem megy ma már be, rohan Annáék lakásába, mielőbb el kell érnie, érzi, hogy gond lesz: ez meg odaadta a mániáját, hogy olvassa el, mert egész nap csak a múlt iratait böngészi, mintha megtudná, hogy mi is volt akkor velük. Mindet töltőtollal írták, olyan volt, még így a másolatokon át is látszott, mint amilyet azzal a francia töltőtollal lehetett írni. Fém és örvény megint. A kulcs már a másik lakásba segíti, csak érje el, mert játszania kell… Odarohan: Touches bloquées. *
13
Sétálni az utcán, belenézni az arcokba: itt mintha mindenkit ismerne; a szembejövőt is sokszor látta. Az is nézi őt, s megszólal: – Gondolkodtam, s lássuk, maga az. Holnap a boltban? – Igen, a szokásos időben. Ez a kellemes otthonosság, ami itt mindig megnyugtatja, de feljön minden, tudja. A lépései is szépen alakulnak. Papírt kellene vennie, vagy talán lesz a lakásban. Ha ő ott lesz, akkor igen, ha más nem, a nagybátyja mániájának papírjaira lehet számítani. Csak be kellene vásárolnia, ha el akarja kerülni a lármát, csak utána rohannia kell a lakásba fel, mert a fák olyanok lesznek… * – Tudod, mit szeretek a kabátodban? Pá-pi-rá-pi. Tán koncertterembe készülsz? – Majd veled, téged hallgatni. – Pá-pi-rá-pi. – Szóval a kabát? – A bélését. Talán majd segít rajtam is.
14
Turczi István
TÉSAI NAPOK NYITVA MINDEN AJTÓ
Fehérre meszelt, erdőszéli vályogházban lakom. Nadrágszíjtelek a Börzsöny peremén. Tésa, Ipolyság, Magyarország. Jó ezt leírni, kimondani: mintha virágot szednék, és egyetlen begyakorolt, otthonos mozdulattal átkötném szárukat. Van tornácom, az udvaron kemencém, hátul boltíves, hosszú pince, előtte hűs, fedett pihenő, amit borozónak hívunk. Azt mondják, ez a legszebb ház a faluban. Azt kérdezik, miért élek itt félig megfutamodva az élet elől. Itt nagyra nőnek az almák, és a gyerekek is, akik dobálják. Az asszonyok vödrökben hordják a nevetést. Itt érezni a föld súlyát, szagát. És én is beleférek a tájba. Gyere be, nem kell kopogni, nyitva minden ajtó. Mitől védene meg, ha bezárkózom. A csenddel dús levegőben elhalt állataim lelkét ma is életre táncolja a gyertyaláng. Nem tudja, mit veszít, aki el se jön.
MINTHA EGY MÍTOSZBÓL LÉPETT VOLNA ELŐ
Ma egész nap napsugarakat gyűjtögettem télire. Színehagyott fűcsomók fagymarta seregei fölött tartottam szemlét. Fát aprítottam, megigazítottam pár meglazult tetőcserepet. A szomszédasszonynak elmeséltem, hogy amikor hajnalban kitartó neszezésre ébredve kiálltam a tornácra, egy szarvas állt közvetlenül a kapu előtt. Mintha egy mítoszból lépett volna elő. Agancsát félrebillentve fújtatott a szitáló ködben. Nem mozdult, én sem. Nedves foltokban gőzölgő hátát betakarta az erdő táguló ezüstje. Hogy üdvözöljem, fölemelhettem a kezem, mert a következőnek vélt pillanatban eltűnt a párafüggöny mögött. Tart még a virágok esti imája. Regina nagyanyám kenyérhozó, betegségűző varázsigéi suhognak az egy helyben száguldó rét fölött. Ilyenkor kisimul a fű, becsukódnak a repedések, gyermekkorom sebhelyei. Szemhéjam alján jóleső hűvösség van.
15
DERŰ ÉS VAKSÁG
Még kimentem az udvarra, mielőtt a éj selyempillái megint rám csukódnak. A pincebejárat elé, ahol reggel még nagyapám megóvott, régi szerszámai közt turkált dió után a házimókus, ezüsttel befújt ködfalat emelt az október. A kemence is mintha összébb húzódott volna. Szétszóródnak az árnyak, aztán egyetlen ugrással, akárha előlem menekülnének, eltűnnek a kocsiúton. Fenn a nadrágszíjtelek végén már szélesre tárult az égi karám. Nagyhideghegy felől a hűvösön át diólevél átható, füstös illatát söpri elém a szél. Sehol egy madár; talán híreket visznek a hegyeken túlra. Egymást hozzák vissza mind a napok. De ma, ötvenharmadik születésnapom előestéjén, sűrűbb a sötétség. Hajlamos vagyok annak látni, amit nem látok. Derű és vakság: gyertyafénynél egyedül borozgatok. A hangyák, mint hódítók masíroznak lábam körül a demizson felé. FEHÉR TITKOSÍRÁS
Mind nehezebb szétbontani az évszakokat. Tegnap még eső dobolt a szomszédos bádogtetőn, mintha kavicsokat szórnának koporsó fedelére. Ma reggel fehér titkosírás, akármerre nézek. Az ég, az erdő és a kocsiút kobaltja eggyé tágul a kiterített tájban. Ködsapkában a Börzsöny csúcsai. Hallhatóbb a szél, a fejszecsattogás és kávéfőzőm szipákolása. A tornácon felejtett kancsóban körte alakúra dermedt a víz. Még jó, hogy a tüzet nem hagytam kialudni odabent. Fagy-perzselte gyökerek, színehagyott fűcsomók közt botladozom az erdő szegélyéig. A közelgő tél harapásai itt is, ott is. A föld tavaszig visszanyelte az összes színt a várakozás alagútjaiba. Kéményemből szél akaratára hajlik a füst. Mégis mintha a maga kedvére, gunyoros kérdőjeleket formázva kúszna tovább, míg végképp el nem illan, vissza, egy nagyobb füstbe. PRÓZÁK HÁBORÚJA
16
Kora reggel óta olvasok. Kint kegyetlen hideg van, szél szeleteli a bőrt, ki is csontozna, ha hagynám. Csak nézésem aggatom a kopasz fákra. A felhők is mind eltakarodtak, így aztán egyenest belelátni az égbe. Akár egy nagy üvegfestmény, olyan az ablakból a táj. Az asztalomon prózák háborúja dúl.
Egyszerre felemelő és kétségbeejtő. Minden a másé, csak az idő a miénk. A végtelen, a zérus, az asztali próféciák, az ünnepek ősi lejtése, a nárdusfű illata, a sosem látott archetípusok. Jézus keze a római keresztfán. A hegyfok, mely a szélre hagyta zenéjét. Egy árny a bódhi-fa alatt vagy a kocsma hűvösében, útban Ithaca felé. A szomjúság teológiája a Sinai-hegyen vagy egy íróasztal irgalmi negyedében. Látszólag nem érintik egymást, de csak úgy, mint két hópehely. Történetük már az én történetem is. Tetteiket úgy őrzöm meg, hogy elfelejtem. De mielőtt elfelejtem, még újraélem őket. Algák sűrű álmai felé hajózó városok idegrostjain szivárog át az éjszaka. NEM LESZ TÖBB VERS
Nem lesz több vers, több nem lesz, nem megy, minek, nincs kedvem és egyáltalán. Az üres papír előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő. Várni, ahogy felmagasodnak a szavak, mint a levegő, hiábavalóság. Nincs napkelte, amit meg ne énekeltek volna már. A nyár beüvölt a házba; elhasznált rímekkel sötétítenek. Szerelmes lélegzetek ritmusára hullanak mióta már a csillagok. A nevek rég elvesztették szőrzetük, és töredéknek lenni sem megkapaszkodás. Minden puszta szó, aztán puszta szó megint. Mégsem tudom abbahagyni. Abbahagyom, ahányszor elkezdem, újra kezdem, ahányszor abbahagyom. Olyan ez, mint a szomjúság. Nem lesz több vers, csak ez az egy itt még. Ez sem az enyém, hanem azé, aki olvassa.
17
Simonfy József
NEM AZ ENYÉM nem nézhetjük már együtt a csillagokat a te földtekéd felett színtiszta kék az ég az én földtekém egét befedik kertem száraz levelei s összezsugorodnak féregként beomlik a föld leszakad az ég s te végenincs sötétből jössz mindvégig felém nem az enyém a nő akit most átölelek óriás hajtincse tapad arcomra polip csápjaiként rám jön a frász nem az enyém a nő akit most átölelek haja olyan hosszúra nő belepi a földet belepi az eget
ZÖLD 18
üres madár köröz üres égben hosszan nézem a semmit a semmi lát-e
éngem látja hogy teljesen kiürültem üres a kezem üres a szemem üres a fülem üres a szám több vers nincs fűszál amivel fényre írtam kifogyott a zöld
MILYEN SZÉPEN egymás mellett öregedtünk meg annyira hasonlítunk téged látlak mikor tükörbe nézek végleges színét szememnek te adtad meg végleges ízét életemnek te adtad meg milyen szépen megöregedtünk magammal viszlek ahova csak megyek hol ijesztően magasak a hegyek erdői sűrűk tavai mélyek hol a színtiszta kék égbe beletörik a fű zöldje magammal viszlek ahogy ruhája alatt kenyér illatát a pék 19
UGYANEZT egy órája van még egy órája van még finom ital cigaretta nő finom ital cigaretta nő papírt ceruzát hadd írjak még egy verset papírt ceruzát hadd írjak még egy verset nagyot köp a hóhér helyében ugyanezt tenném nagyot köp a hóhér helyében ugyanezt tenném
20
Mester Györgyi
BELVÁROSI DUPLA ABLAK A dupla ablak két üvegtáblája, a belső, a kis repedéssel, melynek keletkezése körülményeire már senki nem emlékezett, na meg a külső, a kissé mindig poros, úgy élt egymás mellett, mint az ikrek. Egy műhelyből származtak, egyszerre illesztették őket a keretbe, s egy feladatot láttak el évtizedek óta, nevezetesen, teret nyitottak egy valaha patinás, mára ódon belvárosi bérház ötödik emeleti lakásából a külvilágra, egyidejűleg kizárták onnan a lármásan nyüzsgő, kinti világot. Amellett, hogy csendben elvoltak, az üvegtáblák időnként – a külső szemlélő számára észrevehetetlenül – szóba is elegyedtek egymással. A belső tábla aprólékosan elmesélte, mi újság a tágas, magas belterű, régies bútorokkal berendezett lakásban éldegélő két öreggel, a külső pedig hitelesen tudósított az utca mindennapjairól. A lakás belseje már régóta ismert volt az elbeszélésekből, a dupla ablak külső tagja is tudta, hogy a kiszáradt, recsegő parkettát színtelenre fakult, kopott perzsaszőnyegek borítják, a falak sem a piszoktól, az eltelt időtől váltak szürkévé, a sötét, fényüket vesztett bútorok eresztékei nyikorognak, s a pohárszékben mára csak a megfogyatkozott számú bögrék és tálak díszelegtek. Ez évek óta nem változott. Szívet szorítóan változott azonban e falak között lélegző élet. A két öreg gyertyája napról napra, egyre jobban pislákolt. Így túl a nyolcvanon, mindketten korán ébredtek, számukra már hoszszú volt az éjszaka, alig várták, hogy megvirradjon. Az asszony volt a frissebb, óvatosan kászálódott az ágy melegéből, s kióvakodott a hideg konyhába, hogy feltegye a kávénak valót, egyszerű életük utolsó megmaradt luxusát. A kávét kevés tejjel, még több vízzel feleresztette, s mellé tette a karéj szikkadt kenyeret. Aztán bement az öregért. Az embere már alig élt. Testi ereje rég elhagyta őt, az érszűkület mindenét behálózta. Nem tudott egyedül járni, ezért a nő átkarolta, s együtt lépegettek csendesen az étkezőbe. Az asszony kisebb darabokra tördelte a kenyeret, bögrébe rakta, megkavarta, és segített az öreg szájába kanalazni. Csendben szürcsöltek, eddegéltek. Egy-egy szó hangzott csak el közöttük: Tudtál aludni? Keveset. Kérsz még kávét? Köszönöm. Azután nagyokat hallgattak.
21
22
Az asszony feltámogatta az öregurat, áttipegett vele a tágasabb nappaliba. Odavezette a kényelmes fotelhoz, leültette, eligazította a lábait, vastag plédet terített rájuk. Aztán, teendője nem lévén, visszament a konyhába. A belső ablak sosem látta, hogy ezután mit csinált, csak sejtette, hogy mivel az ebédhez még korán lett volna hozzáfogni, hát csak leült, s ölébe ejtett kézzel mélázott. Ugyanezt tette az öregúr is a fotelban, lehunyt szemmel ejtőzött. Hosszú ideig csak a nagy réz állóóra tiktakolását lehetett hallani. A békés csendben, azt hihetné az ember, boldog nyugalom honolt, de nem, az elmúlás fojtott hangulata, a visszafordíthatatlanul elcsorgó idő, a neszező percek között hangtalanul szállongó gondolatok alkottak gomolygó kavalkádot a fejekben és a levegőben… A külső ablak, hogy szomszédját felvidítsa, az utca eseményeire terelte a figyelmét. Kár, hogy nem látod, ragyogó, piros sportkocsi állt meg a cukrászda előtt. A szemközti iskolából megint kiszökött két kiskamasz, a közeli pékségbe igyekeznek. Az iskola kerítésén belátni, magasra száll a labda, az egyik tanteremben még tart az énekóra, vidám melódia hallatszik ki az utcára. A sarki templom felől kis csoport közeledik, a buszmegállóba tartanak. Az érkező jármű hirtelen fékez, már megint figyelmetlen volt egy járókelő. A belső ablak érdeklődéssel hallgatta a másikat. Aztán átvette a szót. Aggódom értük, különösen az öregúrért. Néha alig hallom a lélegzetét, elfáradt. Ő már nem kíváncsi se kocsira, se labdára, se melódiára, talán csak a templomra, ahová még egyszer, majd utoljára látogatást tesz. Az egyszerű ebédet csendben fogyasztotta el az öreg pár. Míg az aszszony valószínűleg rendbe tette a konyhát, az ura csak üldögélt. A belső ablak tudta, még emlékezett, régebben ilyenkor rádiót hallgatott, még régebben átböngészte a lapokat, és az ősidőkben, néha kártyázni is leültek. Ilyenkor időnként kis évődés, vidám kacaj hallatszott. De távoli is ez az emlék, tán igaz se volt! Alkonyodni kezdett, késő délutánra járt az idő. Az asszony bejött a konyhából, halkan tett-vett az ura körül. Ha éjszaka nem aludt, tán délután pihen egy kicsit. De milyen csendes, alig szusszan! Valamit ennie kellene. Puhán megsimítja a szendergő arcát, majd a keze után nyúl. Fogja a kezét, és egész bensőjét átjárja a rémület. Hideg, nagyon hideg. Megmozdítja, és a galambősz fej fáradtan a vállára dől. Az asszony odahúz egy széket, leül és vár. Virraszt. A belső ablak látja ezt, és megrendül, megértette. Épp szólni akar, amikor a külső ablak ujjongva közli vele: Most jött ki az ifjú pár a templom-
ból. Jó későre tették az esküvőt. De milyen ragyogóan fiatalok, és milyen hosszú élet áll előttük! Milyen szép is ez a világ…
MÁS VILÁG
A nő a tavaszi zápor elől menekült be a buszmegálló műanyag borítású, védett ölébe. Fedél alá érve aprólékosan vizslatta a ruházatát, nem érte-e valami károsodás. Pillantása a talpától futott felfelé a testén, kezdve a cipővel. Hamarosan elégedetten konstatálta, az elegáns cipő ugyan besározódott, és a nadrágja szára is csatakos lett kissé, de hál’istennek, a drága háromnegyedes bőrkabátnak csak az ujján csillogott pár esőcsepp. Pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, szakadt az ég sűrű leve. Ezután az esernyőjét vette szemügyre, de mielőtt körbeforgatta volna, hogy lerázza róla a vizet, oldalra nézett, nehogy valakit lefröcsköljön. Csak ekkor vette észre, nincs egyedül. Az ellenkező sarokban, zugban megbújó félénk vadként, egy másik nő állt. A kinézete korántsem volt olyan magabiztos, mint az ernyősé, azonban őt is az eső kergette be a megállóba. Láthatóan nem várakozott, inkább meghúzódott a borult ég által leárnyékolt, félhomályos sarokban. Öltözete több mint szokatlan volt, ugyanakkor nem nélkülözött némi praktikusságot. Pamut harisnyanadrágba bújtatott lábfejére ráadásnak zöld bokazoknit húzott, lábán – a nedves idő ellenére – nyitott, piszkosszürkére kopott fehér fapapucs otrombáskodott, vastag szoknyája ott harangozott csontos térde magasságában, rajta éktelenkedett még egy kötény, és egy oldalt megkötött, rózsaszín kendő. Felső ruházata legalább három rétegű volt, egymást túllicitálva lógtak derekán, ferdén, kancsalítva, a sárga trikó, a piros pulóver meg a szürke színű, kinyúlt kardigán. Fekete, rövid haja nedvesen, kócos hullámokban tapadt a fejére, bőre azonban tiszta volt, simán feszült időjárástól barnára cserzett arcára. A láthatóan hajléktalan nőnél nem volt se csomag, se táska, talán a szálláshelyére igyekezett vissza, és útközben elkapta az eső. Ő nem aggódott a ruházata miatt. Közömbösen bámult kifelé az esőbe, mely változatlan intenzitással szakadt. A jól öltözött asszony is az esőt nézte, de távolról sem olyan érdektelen bámészkodással. Arcára volt írva, valójában gyönyörködik az égből patakzó vízözönben. A lezúduló sűrű, kemény cseppek apróbb-nagyobb köröcskéket, örvényeket rajzoltak maguk köré, az aszfalton hömpölygő áradat te-
23
24
tejére. Pillantása ekkor távolabbra, a ködből kibontakozó hegyek felé révedt, képzeletben maga elé vetítve a tavaszi erdők zöldjét, az erdő fáinak, cserjéinek, összességükben áttetsző fátyolt alkotó, szilvamag nagyságú zsenge levélkéit, amint éppen nagy locspoccsal fürdeti őket az anyatermészet. Gondolatai eközben visszakanyarodtak a tényekhez: a cipőjét, ruháját meg tudja tisztítani, a kabátja megszárad, de micsoda jót tett ez a nagy eső az agrikultúrának! Gazdag gabonatermés várható az idén – mintha olvasott is volna már erről valamelyik lapban. A gondolattól megjelent orrában a frissen sült kenyér illata, és nyelt egyet. A másik, a hajléktalan asszony egyre fokozódó elkeseredéssel nézte a szűnni nem akaró zuhatagot. Kátránypapírral fedett lombkunyhójukra gondolt, ahol társával éjszakázni szoktak. Ebben a nagy felhőszakadásban bizonyára mindenük elázik, hiába mondta a férfinak, hogy muszáj keríteniük valami nagyobb nejlonzsákot, esetleg többet is, és biztosítékul ráteríteni a búvóhelyükre. Az igazi májusi esőzések még csak ezután várhatók. Tavaly ősszel is, a nagy esőkben mindketten összeszedtek egy-egy tüdőgyulladást, a párját majdnem elvitte. A fák is. Még igazán ki sem lombosodtak, kopár, száraz kórónak tűnnek, az apró levelek pedig nem fogják fel az esőt. Vacak, nyamvadt kis levelek, minden vizet áteresztenek, egyenest a nyakukba hull az áldás. Most eszébe ötlött, hogy milyen nehezen fog megszáradni a rajta lévő, több rétegű nedves ruha. A cipője is teljesen átázott. Nincs helyette más. Tetszik, nem tetszik, ezt kell viselnie egészen télig. Azután eszébe jutott, hogy még a sár is elöntheti őket. Hiába polcolták fel az ennivalót, az a kis száraz kenyér meg fog penészedni. A penészes kenyér emlegetésére rossz íz jelent meg a szájában, elfordult, és kiköpött az úttesten piszkos áradatként levonuló vízbe. Gondolatai akörül forogtak, mennyire ázhatnak most a parkban meghúzódó sorstársaik is. Más nem jutott az eszébe. Közben, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, elállt az eső. A hegyek felől még gomolygott a köd, a megázott aszfalt azonban már száradva gőzölgött, és az égen felsejlett egy halovány szivárvány. Megjelentével egy időben, mint egy látomás, feltűnt a kanyarban az autóbusz. A jól öltözött nő felszállt, a hajléktalan is elindult. Gyalog, ugyanabba az irányba. A buszon ülő arra gondolt, hazafelé beugrik a kis pékségbe, vesz egy ropogós héjú, friss kenyeret. A másiknak, gyaloglás közben az járt az eszében, mit esznek estére, mert a kenyérnek annyi, alighanem a ruhák szárogatása lesz az esti program. Vacsora helyett is.
A két nő ugyanabban és mégis más-más világban élnek. Mikor válnak egyenlővé?! Valószínűleg soha. Vagy talán egyszer, később, egy más világban… a másvilágon, ahol egyaránt elhal a sóhaj és a nevetés, és mindenkinek egyformán könnyű a föld.
PROMÉTHEUSZ
A Kaukázusban, merőben szokatlanul, hetek óta szakadt az eső. A láncok egyre rozsdásabbak lettek, míg végül elporladtak, felmondták a szolgálatot, és ő kiszabadult. A keselyű épp másutt járt élelem után, amikor a szabaddá lett titán lemászott a sziklákról. Sok ideje volt, hogy rágódjon rajta: bűnt követett-e el, vagy jutalmat érdemelne érte?! A cselekedete felől gondolkodott, mármint hogy bűn volt-e ellopni a tüzet az istenektől, majd odaadni az embereknek, s megtanítani őket mindenféle mesterségre, hogy élni tudjanak az égi adománnyal? Hát szánni való bűnös ő, vagy legyen büszke, hogy adni tudott, és jót cselekedett? Volt ideje rá, hogy kigondolja, s most már lehetősége is, hogy lemenjen az emberek közé, és megnézze, mire használták az ő ajándékát. Az első faluban rögtön a kovácsműhely felé vette az útját. Örömmel látta, hogy a kovács éppen dolgozott, hatalmas izmai föl-le ugráltak, amint emelgette súlyos kalapácsát, s ütemesen kalapálta az ekevasat a vörösen izzó tűz fölött. Az udvaron lópatkót izzított, majd erősített föl az egyik segéd. A műhely sarkában halomban álltak az elkészült kaszák, kapák, ásók… és a fegyverek. Halált hordozó kardok, lándzsák, pajzsok, egyéb szúró- és vágóalkalmatosságok. A parasztok éppen arról beszélgettek, az ellenség már itt van a falu határában, elébe kell menni az újabb támadásnak, már így is túl sok a sebesült, a halottakról nem is beszélve. A szántás elmaradt, pedig épp itt volna az ideje. Nem lesz kenyér, de lesz helyette ínség, éhezés, halál… Prométheusz arca elborult. Mire használja az ember az ő jótéteményét? De talán ez kivétel. Az ember nyughatatlan, nem bír megülni egy helyben, kell neki a harc, a torna, a testedzés… épp úgy, mint a titánoknak. A következő állomás egy kisváros volt. Elvegyült a tömegben, s látta, hogy az emberek vidámak és boldogok. Mindenütt harsány jókedvet tapasztalt. Láthatóan valami ünnepségre készülődtek. A vásártéren nagy volt a
25
26
nyüzsgés, pultokon a rengeteg portéka kirakodva, bódékban a sistergő hús, a lacipecsenye ingerlő illata csiklandozta az orrokat. Csapra verték a hordókat, folyt a sör, bor, ökröt forgattak a nyílt tűz fölött, parázson sült a kappan, a cukros tök, a tejbekukorica… Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze a vidám készülődés, sürgés-forgás okát. Tán a nagyvásár napja van? Dehogy. Maga nem tudja? Hát boszorkányégetés lesz a főtéren, délután fél ötkor. Előtte vedel, zabál a nép, aztán mindenki megy a nagy látványosságra. Ha igyekszik, még maga is jó helyet foglalhat! És tényleg. A főtér közepén máglya magasodott, rajta két asszony, cölöphöz kötözve. Egyikük öreg, ráncos, de cseppet sem durva arcú, a másik még fiatal nő, talán az elsőnek a lánya, arca kifejezetten szép, bágyadt, rajta megült a rettegés borzadálya. Nem kellett soká várni, és a fekete csuhás alakok égő fáklyával alágyújtottak a farakásnak. A tűz ropogva, sziszegve esett a zsákmánynak, és hamarosan elemésztette azt. Prométheusz legszívesebben sírva fakadt volna. Hát ezért, ezért fordult ő szembe az isteneivel? Ezekért az emberekért csalt, lopott, tette kockára az életét, adta át magát az örök szenvedésnek?! Kioldalgott a városból, az erdő felé vette az irányt. Már beesteledett, amikor emberekre talált. Pattogó tűz mellett beszélgettek, erdei munkásoknak tűntek. Engedelmet kért, hogy közéjük telepedhessen. Élvezte a meleget, nagyokat hallgatott, fáradt volt és elkeseredett. Amikor a semmitmondó beszélgetés véget ért, az emberek nyugovóra tértek. Egyikük jóakaratúan figyelmeztette: korán reggel tovább megyünk, és javaslom magának, tartson velünk, semmiképpen ne induljon az erdő felé! Az emberek már szedelőzködtek, amikor fellobbantak az első tüzek az erdőben. A vártnál gyorsabban, vörös pírral köszöntött be a hajnal. Az elkapott félszavakból megértette, megbízásból, szándékosan felgyújtották az erdőt, mert a föld tulajdonosa nem adta el a területet, ragaszkodott az erdejéhez. Hát ellenlábasa tett róla, hogy ne legyen tovább ott erdő, a felégett földeken majd csak túlad a gazdájuk. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hát ezt tették az emberek a tűzzel! Lealacsonyították, a bosszú eszközévé tették. És ehhez járult ő hozzá, ehhez nyújtott segédkezet. Az egyik férfi ismét figyelmeztette, indulniuk kell, hamarosan ideér a tűz. Megköszönte, és amikor az emberek eltávolodtak, befelé indult az erdőbe, ahol a fák csendes lélegzetét már elnyomta a zúgó tűzvész iszonyú robaja…
Tóth Ágnes
MAKRANCINÉ Az utca, ahova költöztünk, olyan szűk volt, hogy amikor egy este felkiáltottam: „Fogtam egy büdös nagy bolhát”, nagyi ijedten nézett a szemközti házra, és így szólt: – Máskor halkabban beszélj, nem kell tudják Weiszék, hogy nekünk bolhánk van! De nem a bolha és a szűk utca, még csak nem is Weiszék izgattak engem, hanem Makranciné, a job oldali szomszédunk, akit valami borzongató titokzatosság övezett. Már három hónapja voltunk a szűk utca lakói, de még soha nem láttam. Annál többet fenyegettek, hogy nekiadnak, ha rossz leszek, és bevallom, ennek legalább annyira örültem, mint tavaly annak az átkozott kutyaharapásnak. Kerítésünk hasadékain kukucskáltam át, de csak a gyomos udvart láttam meg a félig bedőlt utcai kerítést, ásító kapujával. És ettől még lehangoltabb és még kíváncsibb lettem. Esténként betört ablaka alatt kucorogtam, és lúdbőrözve hallgattam a kiszűrődő izgalmas párbeszédet, az artikulálatlan hangokat, de bármilyen szemfüles voltam, mégsem láttam se bemenni, se kijönni egy teremtett lelket sem. Kíváncsiságom és fantáziám elnyomták félelmemet, és most már csak azért is rossz voltam. Minden lehető és lehetetlen csínyt elkövettem, hátha előhívják miattam. Sajnos, csak szegény anyám hajába sikerült néhány ezüst szálat ültetnem, és a tél is hamarosan beszorított a lakásba. Szerettem a telet, csak azt utáltam, hogy mindenféle göncöt magamra kellett szednem meg bakancsot húznom, és a napnak csak bizonyos óráiban mehettem ki. Egy délelőtt, amikor a kenyerestől jövet bőszen szántottam a havat, és képzelt pipámból akkora füstöt eregettem, amekkorát öreg papó sem tudott, észrevettem, hogy a pöfékelő kémények irigykedve utánoznak, csak a Makranciné kéménye ül méla közömbösséggel az alacsony háztetőn. – Na, mi lesz, öreg – szóltam rá –, beléd szorult a füst, vagy nem mersz versenyre kelni velem? – és miután hatalmasat szippantottam láthatatlan pipámból, feléje pöfékeltem egy nagyot. – Juhhé, pajtikám drága, de jó, hogy itt vagy – vijjogott rám hirtelen egy hang, de olyan közelről, hogy éreztem az arcomon langyos páráját. Egy
27
28
villanás alatt rájöttem, hogy közben a Makranciné ablaka elé értem, amelyről mindig egy elsüllyedt hajó kajütablaka jutott eszembe, amin a halak éppúgy benézhettek, mint én az ő ablakán, ha beláttam volna... Eljött hát a régóta várt izgalmas pillanat, de én most mégsem repdestem az örömtől. Sőt, semmitől sem repdestem, csak álltam moccanatlan bénasággal, félig emelt lábbal, csücsörítve, mint egy elszakadt film hibbant kis hőse, és pár másodperc kellett, míg reflexeim újra működésbe léptek, és újra láttam a fekete macskát, amint óvatosan közeledik a nagy fehér hóban az utca vége felől, hallottam a varjak károgását, és éreztem újra, hogy a kenyeret szorongató ujjaim majd lefagynak. – Az áldóját! – mondtam magamnak, ahogy öreg papó is mondta volna –, kössük fel a gatyát, és nézzünk oda. Ablaka vasrácsába kapaszkodott fagytól sebes ujjaival. Arca ezer ráncba futott az örökös rángatózástól. Szeme lázfényesen, ravaszul hunyorgott rám, haja külön élmény volt számomra. Szürke csíkos, vastag szálú, tele borsó nagyságú fekete szemcsékkel. Vállát vonogatta, feje jobbra-balra billegett vékony nyakán, és amikor széthúzta a száját, amin egy szemölcs volt, hosszú ősz szálakkal, akkor kivillantak aranyfogai. – Makrancinéni? – mekegtem nekibátorodva a köztünk feszülő rács erősségétől. – Igen – szólt, és sűrűn bólogatott. – Én vagyok az új szomszédja – mondtam, előkotorva hangomat az ijedtség valamelyik rekeszéből. – Nahát – mondta, és le nem vette kiguvadt szemét a kenyeremről. Letörtem a kenyér sarkát, mohón utánakapott, és sírva fakadt. Arca pillanatról pillanatra változott. Az egész asszony mozgásban volt, mint egy dróton rángatott bábu. – Mi van magával? – érdeklődtem. – Miért csinálja ezt? – Légnyomást kaptam a háborúban – közölte, és felfalta a kenyérdarabot. Lassú billegéssel megfordult, szólt valakihez, megkérdezte, mikor lesz kész az ebéd, de az illető azt felelte, hogy ma nem lesz ebéd, érje be azzal a darabka kenyérrel, amit az imént kapott. A hang nagyon ismerősnek tűnt, de mielőtt benézhettem volna, becsapta az ablakot, melyen a tátongó rést egy ócska falvédő takarta, és mocskos foltjai közül a következő szöveg kandikált ki, piros cérnával kivarrva: „...vágyat az ebédhez”. Azon az éjszakán nem aludtam. Száz kérdés motoszkált a kobakomban, és miközben válaszokat próbáltam keresni rájuk, belebámultam a sárga fénykörbe, ami a Weiszék mennyezetén ült, s melyben az asszony öltögető mozdulatai olyan
hosszúra nyúltak, mint ez a rohadt tél... Hajnalra már kész tervem volt, és tudtam, nem tántorít el tőle senki és semmi. Levágtam egy darabot a szalonnából, egy karéjt a kenyérből, két hagymát és téli almát csomagoltam mellé, majd kisurrantam a fáskamrába, s míg nagyiék mélyen aludtak, kihordtam és átdobáltam a kerítésen jó pár fahasábot és gyújtóst, majd én is utánamásztam. Az udvarán hatalmas körtefa gubbasztott. Göcsörtös karjai feketén rajzolódtak ki a szomszédos tűzfal fehérre meszelt oldalán. A fát behordtam az alacsony verandára. Apró lábnyomaim árulkodva követtek a hóban. A felrakott fahasábok tetejére tettem az újságba csomagolt élelmet, és lélegzetvisszafojtva álltam, valami életjelre várva. Mély ugatás formájában jelentkezett, és csak két torokköszörülés között jöttem rá, hogy köhögés. Első pillanatban el akartam futni, de a kíváncsiság ottragasztott. Rekedt hang szólalt meg: – Egész éjjel nem tudtam a köhögéstől aludni. – Mit akarsz? – vijjogta a másik. – Törött ablak, fűtetlen kályha, éhezés. Meg fogok dögleni! – És a pénz? A rengeteg ékszer? Arany, gyémántfülbevaló, briliánsgyűrű hol van? Hát a szép ezüstkészlet, hol? Elittad, nyomorult, mind elittad! Óh édes istenem, hogy így kell elpusztulnom. Sírás, köhögés, majd újra csend, nagy, hideg csend. Visszamásztam, szívem veszettül zakatolt, és égő arcomon szétdörzsöltem egy marék havat. Másnap sokáig leskelődtem, de senki nem jött ki, és nem ment be, az utcai ablakon pedig szomorúan csüngött az egykori falvédő rongyos darabja. Nem bírtam semmire figyelni, nem mentem szánkózni, korcsolyázni. Ott őgyelegtem az udvaron, papó körül, míg rám nem ordított, és a kutyaúristenembe nem küldött. – Papó, jó öreg papó – sündörögtem oda hozzá –, mesélj nekem valamit Makrancinéról... De papó a pipa szárával nagyot húzott a búbomra, és azt ajánlotta, kerüljem el jó messzire az asszonyt. Február lehetett, gyönyörű holdvilágos éjszaka volt. Mindezt csudára tudtam volna élvezni, ha a zsíros bab el nem csapja a hasamat, és nem jártam volna egész éjjel a klotyót. Nyáron más volt a helyzet. Akkor varázsa volt ennek a kis fabódénak. Először is meleg volt. A réseken szivárványszínű portölcsért vetített be a napocska, és gyönyörű aranyzöld és ezüstkék legyek zsongtak mámorítóan. Gyulu, a nagy kövér pók pedig csak szőtte-fonta nekik a hálóját. Színes képeslapok és divatlapokból kivágott, csábító kalapú hölgyek bámul-
29
30
tak rám, és én gyönyörűséges bajuszt és szakállt pingáltam nekik, hogy addig se unatkozzam. De most február volt, hideg, és csak a hold világította kékesfehérre a havat. Én meg ott vacogtam a bódéban, és nyitva hagytam az ajtaját, mert féltem. A manökenek szemükre húzták kalapjukat, Gyulu valamelyik zugban szunyókált, és akkor egyszerre csak énekhang ütötte meg a fülem. Nem volt szép, de különös, búgó-vijjogó, és a dallama csodálatosan megkapó. A szomszédból jött, és miután magamra rángattam a nadrágomat, felmásztam a kerítés tetejére. Gyertya égett Makrancinénál, és valami mulatság lehetett, mert rengeteg árny suhant el táncot lejtve az udvarára néző ablak előtt. És búgott a hang, sírva, nevetve. Hol felrepült mint a madárka, hol lehullt, mint egy súlyos könnycsepp, és forgott, távolodott, közeledett. Átmásztam, odalopóztam. A terítetlen asztalon bádogtányérban gyertyacsonk égett. Nagyokat szökött a lángja. Száz gonosz manó szeme fénye vibrált benne. Kibontott újságon maradék szalonna, kenyérhéj, almacsutka, vaskályhában lobogó tűz, és egy elvarázsolt tündér táncolt vedlett ruhában, árnya felnőtt a kopott falra, aranyfogáról a fény szemembe villant, vetetlen ágyra hullt, vonaglott, elhallgatott, manók szeme utolsót lobbant, eltakarodtak, már csak a tűz parázslott, homályos, titokzatos árnyak a falakon, és rekedt csend. Csak a gyomrom korog, csak a lábam ujjai fagynak le rögtön, tehát nem álmodom, ezért iszkiri vissza az ágyamba. Meghűltem, és szomorú voltam, mert nem engedtek ki. Rajzlapot kerestem, vízfestéket, és megfestettem az éjszakai látomást. Nagy hatással volt papóra. Aggódva nézett, és gyorsan megmérte a lázamat. Csalódott képet vágott, barackot nyomott a fejemre, és így szólt: – Mindig mondtam, hogy marha nagy fantáziád van. Ezzel még viszed valamire, az áldóját! Másnap nagyival beteglátogatóba mentek, és így eljött számomra a cselekvés lehetősége. Felöltöztem, ételmaradékot gyűjtöttem össze, fát lopkodtam, és megismételtem az első akciót, csakhogy nappal. Makranciné tornácára hordtam mindent, leguggolva rendezgettem, amikor kivágódott az ajtó, és rám vijjogott: – Már vártalak, kedvesem, gyere be – és belibegett, én meg követtem. Szegényszag csapott meg, áporodott, avas, füstös, a hagyma és a mosdatlanság szaga, hideg és félhomály. A vedlett falról filmszínésznő mosolygott rám, nem tudtam, ki lehet. – Az én vagyok – csuklotta Makranciné –, ugye milyen szép? Egy vaksi tükör elé állt és magára mosolygott. Igen, ő az. Őrá hasonlít a kép. De mi lehetett az a tragédia, ami ennyire megváltoztatta?
– A lakótársa hol van? – kérdeztem, mire igencsak meghökkent és furcsán nézett rám. Hirtelen vihogni kezdett és szikkadt mellét csapkodva kiabálta: – Három éve nem volt rajtam kívül senki ebben az istenverte odúban – és artikulálatlanul kacagni kezdett. Egy suszterszékre ereszkedtem, és csak azért nem futottam el, mert az én lábaim is olyanokká váltak, mint a széké, amin ültem. Rémülten hunyorogtam, és a hideg ellenére apró patakocskákban kezdett csordogálni a verejték rajtam. Kezem fejével nagyot töröltem a homlokomon, majd torkom szakadtából ráordítottam: – Hazudik! Hazudik! Hiszen a saját fülemmel hallottam a beszélgetést! Igen, tisztán hallottam. Engem nem lehet becsapni, nem vagyok hülye! És nem is szabad, mert én jót akarok magának! Még mindig kacagott, és lassan, nagyon lassan közeledett felém, mint egy törött szárnyú, vén madár. Ott keringett fölöttem, hatalmas karmú kezével dús hajamba túrt, úgy búgta vijjogta: – Nem, kedvesem, téged nem csaplak be. Nem csaphatlak be, hiszen évek óta te vagy az egyetlen lény, aki jót tett velem, aki bemerészkedett hozzám, megmentve a fagy és éhhaláltól. Te még kicsi vagy, de ha nagy leszel, meg fogod érteni, hogy az emberek, ha nagyon magányosak, akkor magukban beszélnek... Hangja ott zsongott, búgott a fejem körül, és annyi árnyalata volt, mint a szélnek. Ráismertem köztük a titokzatos beszélgetők hangjaira, és megnyugodtam. Leült mellém egy hokedlire, és úgy zötyögött, mintha a 21-es buszon ülne. Vonogatta a vállát, nagyokat bólogatott, és rongyos kabátja alját morzsolgatta. Megfogtam a kezét. – Le kell vágni a körmödet – mondtam –, meg kell mosdjál, és én megfésüllek, hogy megint szép legyél, mint a képen. Sírt, nevetett, és beleegyezett. Elrohantam ollóért, fésűért. Egy nedves törölközővel megmostam az arcát, nyakát. Hogy mi koszt és festéket töröltem ki ráncaiból! Kifésültem hajából az apró fekete szemcséket, és csak ámultam, mikor egy fél doboznyi fekete cipőkrém gyűlt össze belőlük. Ezzel kente őszülő haját. A körmeit nem bírtam levágni, talán három napig egyfolytában ázniuk kellett volna. Megkértem, ne mozogjon, mert levágom szemölcséről a hosszú ősz szőrszálakat, de mintha a zuhogó vízesésnek szóltam volna, hogy álljon meg egy percre. Így aztán le kellett mondanom a műveletről, nehogy belevágjak a szájába. Tüzet raktam. A füsttől alig láttuk egymást, de meleg lett. Elébe tettem az ételt, és néztem, hogyan falja, és mekkorákat csuklik közben. Láthatóan jobban érezte magát. Eltáncolt
31
32
egy törött kredencig, ahonnan hatalmas albumot kotort elő. Az asztalra tette, és odahívott. A fedőlap átlátszó kötése alól hatalmas, palotának beillő épület ablakai ragyogtak elő. Csodásan ápolt kert vette körül, előtérben állt a filmszínésznő egy kopasz, bajuszos úr társaságában, előttük pedig két kisfiú mosolygott. Kinyitottam az albumot... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, de gyönyörű lány, akibe beleszeretett egy idős, de dúsgazdag földbirtokos. Feleségül vette, akár az operettekben, tejben-vajban fürösztötte, elhalmozta ékszerekkel, drága ruhákkal. Bejárta vele Párizst, Rómát, Velencét, a svájci havasokat, de ő mégsem volt boldog. Még két szép fiacskájának sem örült. A lelke sivár volt, szerelemre éhes. Utálta dúsgazdag urát, és várta, hogy fehér lovon eljöjjön érte egy délceg fiatal herceg. És tízévi házasság után el is jött. Nem volt fehér lova, csak fehér mosolya, kisportolt termete, és szebb volt a legszebb hercegnél is. Tizenöt évvel volt fiatalabb az aszszonynál, a zsebe üres volt, de szókincse tele szép szavakkal, és Makrancinak hívták. Az asszony megszökött vele. Otthagyta fiacskáit, gazdag férjét, és tűrte Makranci szeszélyeit, kicsapongásait, kegyetlen veréseit. Kitört a háború, és férje meg gyermekei külföldre menekültek. De ő nem ment velük. Ittmaradt a „herceggel”, aki elitta, elkártyázta ékszereit, értékes bundáit, ezüstkészleteit. Mikor bomba csapott be a szomszédos telekre, és Makrancinét három nap múlva kotorták ki a romok alól, akkor a szépfiú cserbenhagyta, és megszökött egy hasonszőrű nővel. Aztán rohamosan romlott minden. Az emberek féltek az asszonytól, elkerülték, a kölykök csúfolták, kövekkel dobálták, ő pedig embergyűlölő lett. Összetört benne minden, ami szép volt. Néha kenyérdarabokat, murkot, hagymát dobáltak be az ablakán, és ő ezen tengődött. Később éjszakánként kisurrant, meglopkodta a kiserdő gallyait, a kertek terméseit. Kutyák rohantak vonyítva utána, szél cibálta, eső verte, fagy marta, és halálos félelem gyötörte. Ellensége az emberiség, barátja pedig a vaksi tükörből ráhunyorgó, borzos, vén madárijesztő volt. Az album becsukódott, és én úgy álltam fel, mint aki olyan filmet látott, mely után elfelejtették kiírni, hogy „Vége”. Belekapaszkodtam az asszonyba, és a fülébe súgtam: – Én nem hagylak el soha. Mindennap eljövök hozzád, és hozok valamit. – Áldjon meg érte a Szűzanya – csuklotta, és az albumból előhalászott egy szentképet, melyről a szépséges Szűz Mária nézett rám olyan jóságos tekintettel, hogy teljesen átmelegedtem tőle. – Ő majd megvéd téged minden rossztól – mondta, és a kezembe nyomta a képet.
– Csak lenne már nyár! – sóhajtotta –, azt könnyebben elviselem... A napok olyan hamar és olyan izgalmasan teltek, hogy észre sem vettem, már kitavaszodott. Makranciné udvarán virágzott a körtefa, fű ütötte fel bársonyos fejét a kövek között, és a fecskék az asszony eresze alá költöztek. Ugyanilyen gyorsan jött el a nyár is, és a levegő megtelt balzsamos illattal. Papóék nem nagyon törődtek ilyenkor velem, és én szinte csak enni és aludni jártam haza. Már nem mászkáltam át a kerítésen. Körbementem, és a kapun léptem be, mint a vendég, vagy az utcai ablaknál folytattam hosszú eszmecserét vele, a szomszédok legnagyobb megrökönyödésére és öreg barátnőm örömére, aki szemlátomást megváltozott, magabiztosabb lett, és nagyi régimódi ruháiban billegett elébem a kapuba, aranyfogait villogtatva... Így vesztettem el lassan a barátaimat. A kölykök állandóan csúfoltak, cibálták a hajamat, kiközösítettek, és házunk falára felírták: BOLONDBARÁT! Én meg piros krétával Makranciné ablaka fölé írtam: MAKRANCINÉ NEM BOLOND! Papó többször fenéken billentett, sűrűn használta a pipaszárat, de minden eredmény nélkül. Végül beletörődött, és hosszú esti szónoklataim után mindig félretett egy kevés ételt a „barátnőmnek”. Aztán a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Valami átok feküdt rajtam, és nem bírtam lerázni magamról, bárhogy próbáltam. Nap mint nap véresen, tépetten érkeztem haza. Kölykök falkájával vívtam csatát. Védőbeszédet tartottam Makranciné érdekében az eperfáról, de leráztak róla, és meg kellett védenem magam. Hogy teljes legyen a bánatom, egy augusztusi délelőtt zárva találtam öreg barátnőm kapuját. Átmásztam, mint régen, de hiába, mert nem nyitott ajtót. Az utca felől kezdtem veszettül verni az ablakát, azt hittem, valami baja van, de ő mosolyogva táncolt az ablakhoz, kezében egy barna tollú kis tyúkkal, és közölte, hogy az az övé, csak az övé, és tojást tojt neki. Őszintén tiszteltem érte a szárnyast. Este betévedt hozzá az udvarra, és ő rögtön becsukta a kaput. Csakhogy ezentúl én ki lettem zárva. Makranciné csak a tyúkját szerette, engem kezdett elfelejteni. A tyúknak mesélt érdekes történeteket erdő mélyén lévő kolostorokról, titokzatos fekete lovagokról, szerelmes apácákról, és ha meg akartam hallgatni egy-egy részletét, újra az ablaka alatt kellett kuporognom. A napjaim üresek lettek, és céltalanok. Testi sebeim eltörpültek lelki sebeim mellett, a nyarat már nem láttam aranyszínűnek, és magányomban jobban fáztam, mint a leghidegebb téli napokon. Egy darabig Gyulut etettem szép kövér legyekkel. Aztán tíz-tizenkét festményt készítettem, egy egész sorozatot a Makrancinéval való barátsá-
33
34
gom izgalmasabb epizódjairól. Az udvarán őgyelgő barna kis tyúknak minden nap kukoricaszemeket, átázott kenyérhéjat szórtam át a kerítésen, hadd tojjon minél több tojást, és etesse vele az asszonyt. De hát csordultig telt a keserű pohár, nagyot csaptam a fabódéra, és olyan elhatározásra jutottam, amitől én is megrémültem. Mivel nap mint nap élesebben éreztem, hogy féltékeny vagyok a tyúkra, elhatároztam, hogy éhen veszejtem a pimaszt, hogy újra barátkozhassam Makrancinéval. Elhatározásomat tett követte. Az első héten piszokul éreztem magam, amikor a megszokott etetési időben mindig a résnél várt, aztán, hogy nem kapott semmit, lecsípett néhány kókadt fűszálat, és bánatosan pittyegett, mintha azt mondaná: – Nincs itt semmi, nincs-nincs-nincs... Hogy ne halljam, egész nap elkódorogtam. Idegen gyerekeket szedtem össze a külváros legeldugottabb zugaiból, csodás történetekkel traktáltam őket, melyeket Makrancinétól hallottam, vagy magam költöttem... Egyre borzongatóbbakat, és vigasztalást találtam tátott szájú hallgatóságomban. Minden nap késő este kerültem elő, mocskosan, kék foltokkal, szakadt blúzzal. Talpam felsebezték a hegyes kövek, tövisek. Nagyi rettenetesen sírt, papó káromkodott, és azt mondta, hogy tízéves létemre annyi eszem sincs, mint egy tökkelütött dedósnak. Meg is vert rendszeresen szíjjal, sarokba állított, de én tojtam az egészre. Már augusztus vége felé jártunk, amikor egy fülledt éjszakán szörnyű álmom volt. Makranciné ágyában hatalmas tyúk ült, kopasz volt a feje, és bajuszt viselt. Az asszony a földön vonaglott véresen, és a nevemet kiabálta. A seprűvel kivertem a szörnyeteget az udvarra, amely felrepült a körtefára, és gúnyosan nevetett, nevetett. Erre a szörnyű nevetésre felébredtem. Papó köhögött a konyhában. Félrenyelte a pipafüstöt, és kacskaringós káromkodásba kezdett a pipadohányt készítő cégek rovására. Két perc alatt a kerítésnél voltam. Áttornásztam magma, és verni kezdtem az ajtót, az udvari ablakot. Teltek a másodpercek, mint az évek, és a torkom úgy kiszáradt, mint a kültelki kút kánikulában. Végre kivágódott az ajtó, és én rémült iszonyattal hőköltem hátra. Makranciné állt előttem, ijesztőbben, mint valaha. Szája szélén csorgott a nyála, szeme vérben forgott, kezében élettelenül, félrebicsaklott fejjel csüngött a tyúk, és ő egész testében rángatózva, zihálva, a pofámba rikoltotta: – Kitekertem a rühes nyakát, mert nem akart nekem tojást tojni! – Azzal hozzám vágta a dögöt.
Irtózva ugrottam el, és másztam a kerítésre, miközben Makranciné kövekkel hajigált. Egy el is talált, és ez jobban fájt, mint bármelyik sebem, amit miatta kaptam. Sírva, ordítva vetettem magam udvarunk macskakövére, és a saját ordításomtól nem hallottam Makranciné üvöltését. Négy napig sírtam és szenvedtem kétségbeesve, és amikor helyrejöttem, csak akkor tudtam meg, hogy Makrancinét még azon a napon elvitték. Akkor elővettem a naplómat, és a következőket írtam bele: Elvitték fehér fantomok keresztes álszentek Földi göncölszekéren Holdsárga házba mentek Nem maradt utána csak meggyújtott rongyhalom Meg a piros írás a roggyant házfalon.
35
Korpa Tamás
METAPILLANAT XXIV XXIV.
(DILEMMA)
felemeli a hangját és odébb tolja. ennyi szótól kisportolt szájjal. fejét karjai közé kulcsolva belefúl a dilemmába. két ablakszárny közé szorult lepke tánca ő. szappanba sajtolnám az utolsó virágfejet, amin járt.
XXIV.
36
(MEGKERESNI A DILEMMÁT)
egy feléd nyitódó, szinte hangtalan mutatóujj, alig érzed, kijelöl. kis optikai szobád, az arcod, elsötétül kívül-belül. ha minden összeomlik, a szemedben kezdődik el. míg átvonul arcodon álmod éjjel, ezt a puha mosolyt vad vonások lepik el, ha ilyenkor ébredsz. rakódj le lépéseid alján. de ne pihenj a talpadban valahol. a lépések pontatlanok, tehát használhatók valamire. az ismert íróasztal, két kanárisárga szék most elmarad. a jégpáncélba dermedt levélfilter elmarad. a bivalyerős makadámút, elmarad. elindulsz egy dilemmáért, ahol a völgy bekanyarodik, és a gyűjtőfogalmak kútja pezseg. a kanyarodásban a belmagasság, ami foglyul ejt, bezár, mert túl sok szó illik rá. érzed fennsík és lejtő karamboljában ezt az enyhén felkavaró őrlődést, ezt a szenilitást? ezt a cérnahangot, a pólusok csatáját, ezt a sok kozmetikumot, ezt a motozást, sőt viszketést
a bokrok csípőmozgásában, az etető körül koncentrikus körökben lepergett fenyőmagokban, a tarkó faláig lefutó hajban? a patak pulzusszámában, ha meredekre ér, lesmirglizi vonásait a part. s nem marad utána más, mint a loccsanás utáni összesimulás bennfentesen, leheletfinoman. hogy újra más orgánuma van, időigényes, feszült csobogás, mely új kezdettel kínál. kivárni a megfelelő hullámot, az hány érv? egy évek óta ki nem szellőztetett fej, az mit néz? ott folytatom, ahol ő kezdte el? de ilyenkor még túl sok támpont kell – Cukrová homola (405 m), Na Skale (630 m), Krkavcie skaly (590 m), Turniansky hrad (350 m), Bezvody (800 m), Hradisko vrch (770 m)
37
Márton László
TRISTAN, A BÁBU
(SZÍNJÁTÉK BÁBOKRA ÉS ÉLŐ SZÍNÉSZEKRE, III. RÉSZ)
SZEREPLŐK:
38
MARKE, Cornwall királya TRISTAN, lovag, Marke unokaöccse ISOLDA, ír királylány, később Marke felesége GURMUN, ír király ÍR KIRÁLYNÉ, Isolda édesanyja, nincs neve BRANGAENE, Isolda udvarhölgye és rokona MOROLD, ír nemzeti hős, az Ír Királyné öccse TÁRNOKMESTER, Gurmun király udvarában KURVENAL, cornwalli udvaronc, jóindulatú MARJODO, cornwalli udvaronc, rosszindulatú MELÓ, Marke király kedvenc törpéje, gonosz PÜSPÖK KÁPLÁN AZ ÚRISTEN SÁRKÁNY, Írország réme FŐFOGDMEG ALFOGDMEG KÖZFOGDMEG PITYI BOLHA PALKÓ BOLHA MATYI POLOSKA MITYA POLOSKA EGY BESZÉLŐ BARLANG JOVELIN, Arundel hercege KAHEDIN, a herceg fia FEHÉRKEZŰ, a herceg lánya, őt is Isoldának hívják URGAN, legyőzhetetlen óriás
Cornwalli udvaroncok és köznép; ír követek, udvaroncok, partőrök; az ír Tárnokmester cimborái; matrózok; orvosok; carleoni polgárok; arundeli és erundali lovagok. 12. JELENET
(Ez is, mint a 8. jelenet, rövid epizódokból áll, és a királyi udvar különböző helyszínein játszódik.) (A palota nagyterme. Marke, Isolda és a teljes udvari nép.) MARKE Kedvelt híveim! Közhírré teszem, hogy a királyné fényesen kiállta a rá kirótt istenítéletet. Teljesen ártatlannak bizonyult! Ő mostantól minden gyanú fölött áll! Aki rosszat próbál rá mondani, az ne fáradjon: meg sem hallgatom, és aki áskálódik ellene, kegyvesztettnek tekintheti magát! Ennek példája lesz Meló, a törpe: mától fogva a konyhán dolgozik. Irány a moslékvödör, husikám! (Két darabont kivezeti Melót a konyhába, ő ott nagy csörömpöléssel mosogatni kezd.) Marjodo pedig mától fogva fát vág. Ugye tudod, hogy a fáskamra hol van! (Két darabont kivezeti Marjodót a fáskamrába, ő ott egy kisbaltával öszszevissza csapkod.) És végül azt is közhírré teszem, hogy unokaöcsémnek megbocsátok, vagyishogy nincs mit megbocsátani, hisz semmi vétket el nem követett. Akkor tehát... Mindegy, nem ez a lényeg, hanem, hogy visszahívtam udvarunkba. Ő pedig hívásomra megjelent. Tristan öcsém, lépj közénk! Szeretünk... megbocsátunk... a kettő egyre megy.
39
TRISTAN (belép) Felséges királyom, hűségesen szolgáltalak, szolgállak ezután is. MARKE Én pedig bíztam benned, mint magamban, s még jobban bízni fogok ezután. (Átöleli Tristant. Az udvari nép ujjong, éljenez.) És hogy a bajnak elejét vegyük, ne jusson a gyanúnak táptalaj! Feleségem és unokaöcsém többé négyszemközt egy percet se töltsön! Felügyelőjük én magam leszek. Vagy az egyikük, vagy a másikuk, vagy mind a kettőjük mindig velem lesz. (Az udvari nép ujjong, éljenez.) PÜSPÖK Így fel sem merülhet a lehetőség, hogy kialakuljon vagy folytatódjon közöttük bármilyen tiltott viszony. *
40
(Női lakrész. Isolda egyedül. Átellenben, a fegyverszobában Marke Tristannal sakkozik.) BRANGAENE (belép Isoldához) Mondd meg nekem az időt és a helyszínt, és közlöm Tristannal, mihelyt lehet. ISOLDA Hétfő este, a konyhán. BRANGAENE Nem ajánlom; ott most Meló, a törpe mosogat, és mindenkit eláztat, akit ott lát. ISOLDA Akkor a fáskamrában. BRANGAENE Az se jó: mert ott Marjodo aprít tűzifát, s az embert könnyen elfűrészeli. ISOLDA No és a pince? BRANGAENE Hétfő este, pince? Semmiképp sem tudnál lemondani? ISOLDA Lemondani? Miről? BRANGAENE A szerelemről. Az én hibám, hogy szerelembe estél, de most ezt a hibát jóváteszem, és megpróbállak lebeszélni róla.
Csak nézd meg, mennyi bajnak és veszélynek vagy kitéve e szenvedély miatt! Mennyit fondorkodol, hazudozol! Hányféle színlelésre kényszerülsz! Ha mindez nem volna, nem lenne jobb? ISOLDA Jó Brangaene, ezt nem mi döntjük el. A szerelem vagy fennáll, vagy nem áll fenn. Vagy benned él, és nem tudod kitépni, vagy nem él, s akkor nincs hozzá közöd. BRANGAENE S ha már szerelmes vagy, az nem lehet, hogy inkább a férjedbe légy szerelmes? Az meg van engedve. Az nem tilos. Te mint férjét szerető feleség a világ örök példája lehetnél. ISOLDA Hiába beszélsz: ezen túlvagyunk. Bennünk a varázsital dolgozik, Tristanban és bennem. BRANGAENE Ó, jaj nekem, tudom, hogy erről is én tehetek, csak elfelejtettem egy pillanatra. De azt megjegyzem: hétfő este, pince. Megyek, és Tristannak továbbadom, és leviszek nektek egy matracot. (Kisiet, fölmegy a padlásra, onnét levisz a pincébe egy matracot. Marke a fegyverszobában feláll a sakktábla mellől, átmegy a női lakrészbe, Isoldát kézen fogja, átviszi a kápolnába, ahol együtt imádkoznak. Tristan ott marad a sakktábla mellett.) * (Fegyverszoba. Tristan egyedül. Jön Brangaene.) BRANGAENE Hétfő este, pince. TRISTAN Tessék? BRANGAENE Mondom: pince. Hétfő. Este. Matrac is van. TRISTAN Értettem. Ott leszek. BRANGAENE Hadd kérdezzek valamit, uram. Uram, esetleg, talán, alkalmasint – nem volnál képes lemondani? TRISTAN Lemondani? Miről? BRANGAENE A szerelemről.
41
TRISTAN És az mit jelent? BRANGAENE Neked azt jelenti, hogy nincs Isolda. Vagyis van, csak te nem szeretheted, és nem nyúlhatsz hozzá. Igazából nem is a szerelemről kellene lemondanod, hanem Isoldáról. TRISTAN Azt már nem! Ha kell, lemondok a vagyonomról, az életemről, a becsületemről, de Isoldáról soha. Már egy csomószor elhatároztam, hogy lemondok róla, de képtelen vagyok rá, de képtelen vagyok rá. A szerelem vagy fennáll, vagy nem áll fenn. BRANGAENE Igen, de más érzések is vannak a világon. Gondold meg, mennyire szeretted régen a királyt! Milyen jó volt hűségesnek lenni hozzá! Még most is visszatérhetnél a régi hűségedhez, és akkor tiszta lelkiismerettel nézhetnél a király szemébe. TRISTAN Igen, de most már Isoldát szeretem. Most már csak az ő szemébe akarok nézni. Nekem Isolda kell! BRANGAENE Ha már Isolda kell neked, az nem lehet, hogy egy másik Isoldát keress? Több Isolda nevű nő is él ezen a földön. Udvarhölgyek, hercegkisasszonyok... TRISTAN Ne feledd, hogy volt egyszer egy palack. Abban varázsital. Abból mi ketten ittunk, Isolda és én. BRANGAENE Tudtam, hogy te is ezt fogod mondani! Igen, ez az én mulasztásom! Én okoztam a kettőtök szerelmét! Úgyhogy szolgálnom is kell ezt a bűnös, tiltott szerelmet. Szóval hétfő este pince. TRISTAN És ha valami közbejön? BRANGAENE Nem jön közbe semmi. Ha mégis, akkor csütörtök délelőtt, padlás. *
42
(Térség a kápolna és a borospince között. Marke és Isolda kijön a kápolnából.) ISOLDA Mindjárt jövök. MARKE Hová mégy? ISOLDA Én, uram? MARKE Igen, te! ISOLDA Én? A pincébe megyek. MARKE Mit keresel te ott? ISOLDA Én? Bort hozok. MARKE Nem a te dolgod. Menjen az inas vagy a pohárnok vagy a pincemester.
ISOLDA Most én szeretném kiválasztani a borfajtát és az évjáratot. MARKE Túl nagy benned a pincébe mehetnék. Veled megyek. Engem is érdekelnek a borfajták és az évjáratok. ISOLDA Akkor inkább nem megyek. Még csak az kell, hogy jól berúgjak a hordók között! MARKE (magában) Nem tetszik ez sehogyan sem nekem! * (Veteményeskert. Jön Brangaene és Tristan.) TRISTAN Megmondtam, hogy valami közbejön! BRANGAENE Ezt egyikünk sem láthatta előre. TRISTAN Jó, hogy a király nem botlott belém. Még így is meglátta a matracot! BRANGAENE Majd csak kimagyarázzuk valahogy. Akkor padlás, csütörtök délelőtt. Úrnőm már magánkívül van a vágytól. TRISTAN Én pedig már pattanásig feszültem. (Jön Meló egy kis kosárkával, amelybe uborkát, répát és hagymát szedeget.) MELÓ Tristan úr és Brangaene! Örülök, hogy itt társalogtok a konyhakertben. Ugye szépen zsendül a vetemény? És a királyné asszony mit csinál? BRANGAENE Takarodj! MELÓ Én a dolgomat teszem. A kérdés, hogy: ti mit kerestek itt? * (Padlásfeljáró. Jön Marke és Isolda.) ISOLDA Mindjárt jövök. MARKE Hová mégy? ISOLDA Én, uram? MARKE Igen, te. ISOLDA Én? A padlásra megyek. Megnézem, szárad-e az ágynemű. MARKE Az ágynemű? ISOLDA Ott van kiteregetve.
43
MARKE Az ágynemű engem is érdekel. Fölmehetsz, de én is veled megyek. ISOLDA Akkor inkább maradok idelent. Még kitörném ott fönt a nyakamat! MARKE (magában) Nem tetszik nekem az egész, ahogy van! * (Bástyasétány. Jön Brangaene és Tristan.) TRISTAN Drága jó Brangaene, könyörgök, találj ki valamit. Nem bírom ezt a folytonos isoldátlanságot. Én már teljesen meg vagyok isoldulva! Csordultig vagyok affinitással! BRANGAENE Nem könnyű a dolog. Minden lépéseteket figyeli a király. Vagy Isoldával tölti az időt, vagy veled. Még akkor is, amikor alszik... TRISTAN Mit csinál, amikor alszik? BRANGAENE Erősen szorítja Isolda kezét. Egy pillanatra sem engedi el. TRISTAN Akkor sem, amikor vakaródzik? BRANGAENE Akkor sem, mert a bal kezével vakaródzik, a jobbjával pedig Isolda kezét szorítja. De hoppá! Van egy ötletem. Készítek egy kezet viaszból, pontosan olyan formájút, mint Isoldáé. Hozok két nagy, kövér bolhát. Azért bolhát, nem pedig poloskát, mert a bolhacsípéstől nem ébred fel a király, hanem álmában vakaródzik. És azért kettőt, hogy két kézzel kelljen vakaródznia. A többit majd meglátod. Éjfélkor menj a gyümölcsösbe, az öreg olajfa alá. Odakészítem a fejedelmi nyoszolyát is. TRISTAN Zseniális vagy, Brangaene. Egyszerűen zseniális! De várjál csak? Nem veszélyes hely az az öreg olajfa? A múltkor is majdnem lebuktunk, amikor odamentünk. BRANGAENE Az a múltkor volt. Most egyrészt aludni fog a király, másrészt én ott leszek a kertkapunál, és őrködöm. Senkit sem fogok beereszteni. TRISTAN Tényleg zseniális vagy, Brangaene. Komolyan mondom, zseniális! *
44
(A fegyverszobában Marke Tristannal kártyázik, ezalatt a női lakrészben Brangaene gipszmintát vesz Isolda kezéről, és viaszból kiönti a kéz másolatát. A másolattal hátrahúzódik. A női lakrész leghátsó kamrájából pórázon elővezet két bolhát.)
BRANGAENE Na, kis bolháim, Pityi és Palkó, hogy vagytok? PITYI BOLHA Nagyon éhesek vagyunk! PALKÓ BOLHA Embervért akarunk szürcsölni! BRANGAENE Legyetek türelemmel. Ma este királyi lakomában lesz részetek. PITYI BOLHA Folyton csak ígérgetsz. PALKÓ BOLHA Mi lenne, ha a te véredből innánk egy keveset? BRANGAENE Velem akartok jóllakni? Ma este a király vérét ihatjátok! BOLHÁK Marke királyét? Az mindjárt más! BRANGAENE Csak az a fontos, hogy szépen, finoman viselkedjetek. Ne nagyon ugráljatok, mert a király mellett pattogni szörnyű illetlenség. Lábujjhegyen közelítsetek a királyhoz, és hajoljatok meg, mielőtt megcsípitek! Nem ám csak úgy nekiesni, mint egy molnárnak vagy egy patkolókovácsnak! PITYI BOLHA Ne félj, hölgyem, tisztelettudók vagyunk. Csak patkolókovácsról ne beszélj! A bolhacirkuszban, ahol találtál minket, engem egyszer már megpatkoltak! PALKÓ BOLHA Olyan illedelmesek vagyunk, hogy csak na! A bolhacirkuszban, ahol találtál minket, szigorlatoztunk tánc- és illemtanból. BRANGAENE Mindjárt jövök. Addig itt várakozzatok, és vigyázzatok erre a kézre. Ne nagyon harapdáljátok, úgysincs benne vér. (Marke leteszi a kártyalapokat, feláll, és a fegyverszobából átmegy a női lakrészbe Isoldához. Közben Brangaene átviszi a matracot a pincéből az olajfa alá. Elmegy a konyha mellett, ahonnét Meló kinéz, és jelentőségteljesen bólogat. Elmegy a fáskamra mellett, ahonnét Marjodó kinéz, és jelentőségteljesen csóválja a fejét.) MARKE Tisztelettel köszöntlek, asszonyom! Ismét együtt töltünk egy éjszakát. Add a jobb kezedet! ISOLDA Csak a kezem kell? MARKE Nem tudok aludni, ha nem fogom az ágyban fekve a jobb kezedet! ISOLDA Fogd azt, ha nem akarsz megfogni mást. MARKE (megragadja Isolda jobb kezét) Fárasztó dolog ez az asszonyőrzés, a megfigyelés, a felügyelet. Még fárasztóbb, mint az uralkodás! Hű, de kimerültem. Már alszom is! (Horkol.)
45
46
ISOLDA Brangaene, jöjj! BRANGAENE (jön a két bolhával) Itt vagyunk, ragyogunk! Úrnőm, légy óvatos. Most még ne mozdulj! (Leoldozza az egyik bolhát a pórázról.) Na, kis bolháim, lássatok neki. Először te jössz, Pityi! PALKÓ BOLHA Mért nem én? Mért mindig én vagyok a második? PITYI BOLHA Mert én tudok nagyobbat ugrani. – Tisztelettel köszöntelek, királyom. (Meghajol, pukedlizik, majd szivornyájával megcsípi Marke nyakát.) A nyakánál legjobb ízű a vér. (Marke a bal kezével vakaródzik és csapkod. Közben tovább horkol, és a jobb kezével szorongatja Isolda csuklóját.) BRANGAENE (leoldozza a másik bolhát is a pórázról, az előző bolhát egy kicsit hátrahúzza) Palkó barátom, te következel. PALKÓ BOLHA Én a seggét részesítem előnyben, a kellő tiszteletadás után. (Meghajol, pukedlizik, beleszúr Marke fenekébe. Marke a bal kezével vakaródzik és csapkod.) BRANGAENE Most egyszerre csípjétek mind a ketten! PITYI BOLHA (szürcsöl) Nagyon finom! PALKÓ BOLHA (csámcsog) Uralkodói vér! PITYI BOLHA Ne csámcsogj! Te egy úri bolha vagy! PALKÓ BOLHA Jobb lesz, ha evés közben nem beszélsz! (Marke elengedi Isolda csuklóját, mindkét kezével vakaródzik és csapkod.) BRANGAENE Elég a vérszopásból, gyerekek! (Brangaene hátrahúzza a bolhákat, és a viaszkezet Marke jobb kezébe nyomja.) MARKE (álmában) Isolda, megvagy? Akkor semmi baj! BRANGAENE (súgva) Úrnőm, siess! Az olajfa alatt Tristan rád vár és rád vágyakozik! ISOLDA (súgva) Zseniális vagy, Brangaene, de tényleg! Csak nehogy a király mellé feküdj! (Kiszalad.) BRANGAENE Legjobb volna odafeküdni mellé. De én úrnőmhöz hűtlen nem leszek! *
(A fáskamra előtt. Marjodo kidugja a fejét. Jön Meló.) MELÓ Hé, Marjodo! Te láttad azt, amit én láttam? MARJODO Azt nem tudom, hogy te mit láttál, de az biztos, hogy én is láttam valamit. (Az olajfa alatt Tristan és Isolda rugózik a matracon. Rájuk világít a hold. Esetleg Isolda sikolyait is halljuk.) MELÓ Szerintem ezek együtt vannak. MARJODO Nemcsak szerinted. Szerintem is. – Te törpe, idehallgass! Mondok neked valamit. MELÓ Na, mondjad. MARJODO Azt mondom neked, hogy szívesen cserélnék Tristannal. Akkor én ölelném a királynét. MELÓ És téged árulnának be a királynál. MARJODO De okos vagy! Be kell árulni. Gyerünk, ébresszük fel a királyt! Lármázzuk fel az udvart! MELÓ De hülye vagy! Egyszer már ráfizettünk az árulkodásra. Te a kamrában fát vágsz, én a konyhában mosogatok. Ennél is lejjebb akarsz csúszni? Azt akarod, hogy elkergessenek az udvartól? MARJODO Hát akkor mit csináljunk? MELÓ Az lesz a jó, ha a király magától észreveszi, mi az ábra. Mi csak segítünk neki. MARJODO Hogyan segítünk, ha árulkodni nem szabad? MELÓ Hozok két nagy, kövér poloskát. Matyi és Mitya, gyertek elő! (A két poloska előbújik.) MATYI POLOSKA Én már itt vagyok! MITYA POLOSKA Mit parancsolsz, édes gazdám? MELÓ Gyertek, fiúk, megyünk a királyhoz. Egy kis vért kellene kiszívni belőle. MATYI POLOSKA A legnagyobb örömmel. Úgyis mindig szerettem volna tudni, valóban kék vére van-e a királynak. MITYA POLOSKA Kék vagy piros, nem mindegy az neked? Úgysem látod a sötétben! MATYI POLOSKA Azt nem látni kell, hanem hinni benne. MITYA POLOSKA Az eszem megáll! Egy hívő poloskával hozott össze a sors! (Mindnyájan átmennek a női lakrészhez. Meló ajtót nyit. Odabent Marke horkol, és a viaszkezet szorongatja.) MELÓ Na, gyerekek, itt a fejedelmi lakoma. Essetek neki!
47
48
POLOSKÁK (rámásznak Markéra, szívják a vérét) Hamm, hamm! Csám, csám! Fröccs! Gulu, gulu! Pö! MELÓ Szerintem tűnjünk innen. MARJODO Nemcsak szerinted. Szerintem is. (Meló és Marjodo elszalad. Marke felébred a poloskacsípésektől.) MARKE Hát ez több a soknál! Az egész palota férgekkel van tele! Mindenütt férgek és élősködők! Fáklyát ide! (Lobogó fáklya érkezik. Marke rávilágít a jobb kezében tartott viaszkézre.) MARKE Segítség! Levágták a királyné kezét! Eltűnt a királyné, csak a keze maradt belőle! (Összevissza rohangál a színpadon. A gyümölcsöskert bejáratánál beleütközik Brangaenébe.) BRANGAENE Felséges király, ide most nem lehet bemenni. MARKE Miért ne lehetne? BRANGAENE Mert a királyné most aludt el, és nem szereti, ha felébresztik. MARKE Én meg azt nem szeretem, hogy itt ólálkodsz. Nesze! (Brangaene fejéhez vágja a viaszkezet, és berohan.) BRANGAENE (miközben darabokra töri a kezet, és beletapossa a földbe) Jaj, ebből nagy baj lesz! Le kellett volna mondani a szerelemről! MARKE (a matrachoz ér) Hoppá! Hát ez meg micsoda? (Rávilágít a szerelmespárra) Na tessék! Itt van a feleségem, két kézzel, hiánytalanul. És itt van a becsületem kézzelfogható hiánya! (Kirohan a gyümölcsöskertből) Hé, emberek! Riadó! Azonnal keljetek fel! HANGOK Hogy mi van? – Mi ez a lárma már megint? – Aludni sem hagyják az embert! – Ki kiabál? Miért kiabál? MARKE Udvaroncok! Népség! Katonaság! Vége a király becsületének! Gyertek ide, győződjetek meg róla a saját szemetekkel! (Az udvari nép lassan összeverődik. Közben Tristan és Isolda felébred. Felülnek a matracon.) TRISTAN Az előbb mintha valaki idevilágított volna. ISOLDA Én is láttam valami fényt, de lehet, hogy csak álmodtam. TRISTAN Ez sajnos nem álom, hanem valóság. Hallgasd csak, micsoda kavarodás van a palota udvarán. ISOLDA Menekülj, Tristan! Mindjárt itt lesznek. TRISTAN (magára ölti köpönyegét) Gyere velem te is! Meneküljünk együtt! ISOLDA Nem lehet. Nekem itt kell maradnom. Egy királyné nem szökik meg. Te viszont szaladj!
TRISTAN Az erdőben fogok elrejtőzni. Mihelyt módom lesz rá, küldök üzenetet. (Elszalad.) ISOLDA Édes jó Istenem, csak most az egyszer segíts! ÚRISTEN (letekint az égből) Erre most mit mondjak? Inkább nem szólok egy szót sem. (Visszahúzódik.) (Doboló katonáktól kísérve jön Marke, a Püspök, a Káplán, az Orvos, Kurvenal, Marjodo és Meló.) MARKE Urak, lássátok saját szemetekkel, hogy a királyné itt, e matracon a szeretőjével ölelkezik, és összezúzza becsületemet. Gyerünk, nézzétek! KURVENAL (felhajtja az ágytakarót) Felséges uram, hisz egymagában fekszik a királyné! Semmilyen férfi sincs együtt vele. PÜSPÖK Felséges uram, az a véleményem, hogy te magad ártasz becsületednek, ha gyanúsítgatod hitvesedet, holott ő nem adott semmi okot rá! Itt fekszik egyedül, ártatlanul. MARKE Nem is tudom, mi lelt. Felébredek... Látom, hogy nincs mellettem a királyné... Kezemben van a levágott keze... ORVOS Előfordul ilyen lidérces álom. Uram, aggódom egészségedért. PÜSPÖK Felséges asszonyom, rajtad a sor. Miért jöttél ki éjszaka a kertbe? ISOLDA Mert nem tudok aludni odabent. A férjem úgy szorítja kezemet, hogy kiserked az ujjamból a vér, s közben horkol, de olyan hangosan, hogy kimentem a szabad ég alá. PÜSPÖK Uram, tudod, hogy szigorú vagyok, de bárhogy nézzük is, az, ami történt, nem bűnös, nem is ártalmas dolog. Intlek, hogy többé ne zúdíts gyanút a királynéra: nem érdemli ezt!
49
Inkább kérnél tőle bocsánatot! Fogd kézen, vidd vissza a palotába! MARKE Püspök úr, egész kivételesen, most az egyszer inkább nem hallgatok rád. Még én kérjek tőle bocsánatot? Vigyem vissza a palotába? Nem! Gyere, kis törpém, kedves husikám, téged viszlek vissza a palotába, és téged, becsületes Marjodo! – Te meg, asszonyom, tűnj el, de azonnal. Itt ne maradj: fel is út, le is út! KURVENAL Uram, ez a döntésed helytelen! Később meg fogod bánni magad is. MARKE Kár, hogy téged senki sem kérdezett. 13. JELENET
(A Szerelmesek Barlangja egyszerre helyszín és szereplő. Megjelenítése tervezői koncepciótól függ. Én, jobb híján, egy óriási koponya keresztmetszetének képzelem. Az agyüregben laknak a szerelmesek, a mozgó alsó állkapocs beszél, és a szemgödör a világítóablak. A Barlang egy sziklafalban helyezkedik el, az előtérben erdei tisztás.)
50
BARLANG Embernek fia, ki gondoskodik minden szükségletedről? A föld. Ki tartja fenn életedet szilárd táplálékkal, vízzel és levegővel? A föld. Ki tölti meg kamrádat eleséggel, pincédet borral? A föld. Ki ad erőt, egészséget a testednek, örömöt a szívednek, megelégedést az elmédnek? A föld. Embernek fia, ha üldözött vagy, ha mindenki magadra hagy, ha nincs hová menekülnöd, ha nyomorúság és betegség gyötör, és ha végül kiköltözni parancsol ebből az életből a halál: ugyan ki fogad be téged? A föld. A föld befogad téged, legkedvesebbik gyermekét. Karjába zár, ölébe zár, szívébe zár. Embernek fia és lánya: bújjatok belém. Én vagyok a föld. (Jön Tristan és Isolda. Rongyosak, kimerültek.) ISOLDA Királyné voltam még tegnap ilyenkor, most meg csavargó és koldus vagyok.
TRISTAN No de legalább szabadok vagyunk: együtt, egymásért éljük életünket. Mi ketten vagyunk az egész világ, Ádám és Éva a paradicsomban. ISOLDA Vagy inkább a kiűzetés után! Földönfutók vagyunk. Nincs hova mennünk. TRISTAN Tudok egy barlangot a sziklafalban, ahol kényelmesen ellakhatunk. Szerelmesek Barlangja a neve. Még a régi varázslók idején építették szolgáló szellemek. ISOLDA Barlang? A fényes palota helyett medve és denevér nyirkos tanyája? TRISTAN Ez nem közönséges sziklaüreg, hanem szerető szívek temploma. Olyan szerelmesek lakhatnak itt, akik egymásért ölni, halni, élni s az időt eltölteni képesek. BARLANG Tristan igazat mond. Minden szavát elhiheted, Isolda. ISOLDA Hallod ezt, Tristan? Valaki beszél hozzánk! TRISTAN Úgy hallottam, hogy a Szerelmesek Barlangja tud beszélni. ISOLDA De még a nevünket is tudja? BARLANG Megismerem a tiszta szívű szerelmeseket. Én vagyok a Barlang, én vagyok a föld. Merüljetek belém, hatoljatok belém, bújjatok belém. TRISTAN Ugye hallod, milyen szépen beszél? De majd meglátod: a valóságban ennél is szebb! ISOLDA Honnan tudod? Talán bizony jártál már itt? TRISTAN Nélküled? Vagy éppen egy másik nővel? Soha! Mégis tudom, milyen ez a hely, mert egyszer találkoztam Gottfried mesterrel, aki nagyon jól ismeri a Szerelmesek Barlangját, és elmesélte, milyen. Gottfried mester jól ismeri a szerelem helyszíneit. BARLANG Gottfried mester? Hát persze, ő is itt járt nálam! Ahogyan Pyramus és Thisbe is. Később meg Hero és Leander, Antonius és Kleopátra, Siegfried és Kriemhild. Most rajtatok a sor. Aztán majd ötszáz év múlva Rómeó és Júlia lakik itt, utánuk pedig Anna Karenina és Vronszkij, Ady és Léda, John Lennon és Yoko Ono, mert én a jövőt is látom ám! De most ti vagytok a jelen és a jövő. Most a tiétek és csak a tiétek vagyok. Bújjatok be!
51
52
(Tristan besegíti Isoldát, majd maga is bemászik a Barlangba.) TRISTAN Itt levetkőzhetünk. Itt fölösleges a ruha és a fegyver. Itt úgy élhetünk, mint Ádám és Éva a paradicsomban. (Mindketten levetkőznek. Tristan a kardját valamilyen jól látható helyre, például a koponya fogai közé helyezi.) ISOLDA Milyen puha ágy! Milyen szép, sima falak! Milyen fényes, kerek ablakocskák! TRISTAN Na ugye, megmondtam! ISOLDA Légy az enyém! TRISTAN Légy az enyém! (Magáévá teszi Isoldát.) ISOLDA Végre nem kell bujkálni, hazudozni! TRISTAN Tiszta szívvel, nyugodt lélekkel ölelhetjük egymást! ISOLDA Hadd legyek a tiéd! TRISTAN Hadd legyek a tiéd! (Újabb ölelkezés.) BARLANG Itt nem lesztek sem éhesek, sem szomjasak. Itt bennem jóllakhattok egymással. De ételt és italt is adok, ha kell. Fogjátok a serlegeket! (A Barlang mennyezetéről függő cseppkövekből ital csordogál. Tristan és Isolda alátartják serlegüket.) ISOLDA Hű, de finom! Hű, de zamatos! TRISTAN Ha a te szájadból iszom, úgy még finomabb! (A Barlang padlójából állócseppkövek bújnak elő. A szerelmesek darabokat törnek a sztalagmitokból, és majszolják őket.) ISOLDA Ez kalács! TRISTAN Ez pástétom! ISOLDA Ez libasült! TRISTAN Ez lazac! ISOLDA Ez meg itt szőlő és füge! BARLANG Bármikor bármivel jóllakhattok nálam, csak egymással nem lakhattok jól soha! ISOLDA Csak te kellesz nekem! TRISTAN Csak te kellesz nekem! (Újabb, minden eddiginél hevesebb ölelkezés.) BARLANG Odakint múlik az idő, idebent gyökeret vert a pillanat. Nem a tieitek az évszázadok, nem a tieitek az évszakok, de a pillanat minden pillanatban a tiétek.
(Virágok és kibomló rügyek repülnek át a színen.) ISOLDA Én a világra jöttem. Én létrejöttem. Én keletkeztem. Én kifejlődtem. Én megszülettem. Én egyre idősebb lettem. Én mozogtam. Én mozgattam a szájamat. Én hangokat adtam ki magamból. Gyere belém! (Ölelkezés. Búzakalászok, napernyők, fagylalttölcsérek és a nyár egyéb tartozékai repülnek át a színen.) TRISTAN Vajon az időnek milyen követelménye ellen vétkeztem? Vajon a tisztességnek milyen elemi szabályai ellen vétkeztem? Vajon a mindenkori pillanatnak melyik tilalma ellen vétkeztem? Vajon az e világ és a túlvilág melyik parancsolata ellen vétkeztem? Beengedsz a testedbe? (Ölelkezés. Elsárgult őszi falevelek repülnek át a színen.) BARLANG Sohasem múlik el a szeretet. Sohasem múlik el a gyűlölet. Sohasem múlik el a pillanat. (Hópelyhek repülnek át a színen. Vadászkürt zengése, kopók csaholása hallatszik messziről. Egy szarvas menekül a háttérben, vadászebek kergetik.) BARLANG Minden pillanat utolsó pillanat. Eljött az utolsó pillanat. TRISTAN Hallod ezt? Vadászok jönnek. Mindjárt itt lesznek. ISOLDA Ez csak a férjem, Marke király lehet. Valaki fölfedezte a rejtekhelyünket. TRISTAN Szökjünk meg! Meneküljünk! ISOLDA Megszökni a Szerelmesek Barlangjából? Ugyan hová? Különben is, egy királyné nem szökik meg! TRISTAN Akkor ki kell találnunk valamit, hogy eltereljük a gyanút magunkról. Már tudom is, hogy mit tegyünk! Nézd csak: itt a kardom. Ha úgy fekszünk egymás mellett, hogy ott van köztünk a borotvaéles, csupasz penge, akkor azt fogja hinni a király, hogy ártatlanok vagyunk. ISOLDA Már-már én is azt hiszem. (Tristan kihúzza a kardját a koponya fogai közül, és kettejük közé fekteti. Vadászkürt zengése közelről. Vadászok hozzák a leterített szarvast. Jön Marke, Marjodo, Kurvenal, Brangaene, a Püspök, a Káplán, az Orvos és Meló.) MARKE Ti maradjatok itt. Majd én benézek! Biztos, hogy itt vannak? PÜSPÖK Egy régi könyvben azt olvastam, hogy ezen a helyen
53
54
van az a barlangszerű menedék, ahol a szerelem bűnösei rejtőzködnek az igazság elől. A mi két bűnösünk is itt lehet! MARKE Ahol bementek ők, ott megyek én is! (Feszegeti a fogakat. A fogak egy kicsit szétnyílnak, aztán összeharapdálják Markét, aki rémülten hátrahőköl.) MARKE Jaj! Jaj! Kőomlás zúdult a fejemre! Akkor inkább mégis ti menjetek, s majd ha jó egészségben visszajöttök, mondjátok el, tényleg ott vannak-e. PÜSPÖK (elindul, a fogak csattognak) Sajnálom, felség, én nem mehetek. Az én szakterületem a mennyország, nekem egy barlang túl földi dolog. MARKE Akkor te próbáld, tudós orvosom! ORVOS (elindul, a fogak csattognak) Uram, a barlang egészségtelen. A föld alatti nyirkos levegőt nem ajánlom a pácienseimnek, én pedig végképp nem élek vele! MELÓ Felség, látok egy nyílást odafönt! Azon keresztül bekukkanthatunk. (Rááll Marjodo vállára, vagy esetleg felkúszik a kiálló csontvégződéseken a szemüregig, és bekukucskál.) MELÓ Hoppá! MARKE Mit látsz? MELÓ Hűha! MARKE Mondd már! Ne kínozz! MELÓ Látok egy pamlagot... vagy nyoszolyát... Rajta fekszik egy nő... Éppen olyan, mint Isolda... olyannyira hasonlít, mint hű képmás az eredetire... mellette egy férfi, ki rokonodhoz, Tristanhoz hasonlít... éppannyira, mint egyik tojáshoz másik tojás... És képzeld: egyikükön sincs ruha. Mind a kettő anyaszült meztelen! MARKE Ó, jaj! Végem van! Mindjárt meghalok! – És bujálkodnak?
MELÓ Azt nem mondanám... Lehet, hogy épp szünetet tartanak. Lehet, hogy már túlvannak az egészen. MARKE Most már bizonyosságot akarok! Látni akarom tulajdon szememmel! (Rááll Kurvenal vállára, és ő is bekukucskál a nyíláson.) Amit mondtál, az igazság fele. Igaz, hogy egymás mellett fekszenek, de azt nem mondtad, hogy kard van közöttük, és annak pengéje is meztelen, nemcsak a férfi és a női test! Hogy együtt vannak, az bizony gyanús, viszont a gyanú ellen dolgozik, hogy kardvas választja őket külön. Külön vannak, de mégis ugyanott. Meztelenek, de nem érintik egymást. Most mi legyen? Bízzak vagy gyanakodjak? Most látom: milyen szépek mind a ketten! Különösen Isolda gyönyörű! Hogyhogy ezt eddig még nem vettem észre? Egy percig sem bírom ki nélküle! Mit szólnátok hozzá, jó híveim, ha e vadászatunkról eleven zsákmányként Isoldát vinném haza? PÜSPÖK (felmászik, bekukucskál) Felség, én helyeslem szándékodat: a házasság csak akkor jó, ha fennáll. KURVENAL (felmászik, bekukucskál) Másrészt, uram, ne feledd, hogy te voltál, aki elűzted feleségedet. Jó lenne, ha e döntést visszavonnád. KÁPLÁN (felmászik, bekukucskál) Tristannak is meg kell bocsátanod. Ebben a rémítő, sivár vadonban Isolda egyetlen oltalma volt. Isolda meghalt volna nélküle: éhen vész vagy vadállat öli meg. ORVOS (nem mászik fel, nem kukucskál be) És én mint orvos tanúsíthatom, hogy nincs jele testi érintkezésnek.
55
56
KURVENAL A kard, mely ott van kettejük között, szavatolja a becsületedet. Tristannak bocsáss meg és adj jutalmat. MARJODO Másrészt azonban az se volna jó, ha Tristan az udvarba visszatérne. Már eddig is nagyon sok bajt kevert. Uram, ne büntesd meg – hisz nincs miért! –, de udvarodba se hívd vissza őt! MARKE Csakhogy nekem Tristanért fáj a szívem. Nekem Tristan kell! És Isolda is kell! PÜSPÖK Mindkettőt együtt nem szeretheted. Vagy az egyiket, vagy a másikat. MARJODO Felség, három ember kapcsolatában sosem tudni, ki lesz a harmadik. MARKE Akkor inkább Tristant viszem haza, és aki vele van, akár Isolda, akár valaki más, maradjon itt. PÜSPÖK Uram, e döntés nem volna helyes. Itt hagynád a királynét vagy az éhség vagy a vadállatok áldozatául? Eddig még Tristan védelmezte őt; most itt hagynád egyedül, nélküle? MARKE No és Tristannal mitévő legyek? MARJODO Ígérj neki szabad elvonulást. MARKE Ez lesz a jó tanács. Megfogadom. (Emelt hangon.) Tristan és Isolda, gyertek elő! Nem esik semmi bántódásotok! Te, Isolda, visszatérsz udvarunkba! A száműzetésed érvénytelen! Méltóságod és rangod helyreáll! A tróntermem legszebb dísze leszel! Tisztelni fog az udvar és a nép! Te pedig, Tristan, mehetsz bárhová! Bárhol megtalálhatod a szerencsét! Él benned minden lovagi erény: bátorság, testi és lelki erő; meglásd, ezeknek jó hasznát veszed –
bárhol, de udvarunktól messzire. Székvárosunktól távol kell maradnod. Országomban többé ne lássalak! Készülj, és addig menj, amíg mehetsz! (Bent a Barlangban Tristan és Isolda felöltözik, Tristan felcsatolja a kardját. Közben Meló néhány fadarabbal felmászik a szemüreghez, és beszögezi a nyílást. Emiatt odabent egyre sötétebb lesz.) ISOLDA Kérlek, Tristan, soha el ne feledj! Én lélekben maradok veled egy. TRISTAN Szívemből ki nem ejtelek soha. Isoldának itt bent kell laknia! ISOLDA Vigyázz, ne jöjjön soha olyan asszony, aki engem tőled különválasszon. TRISTAN Vigyázz, hogy szerelmünket meg ne fojtsák száműzetésem és a nagy távolság. ISOLDA Még azt kérem tőled: bármerre jársz, magadra, életedre jól vigyázz! Ha téged ér bármi veszedelem, nekem is véget ér az életem. Tested javát a kedvemért keresd: mi együtt vagyunk ugyanaz a test. Fogd a gyűrűmet: áldás jár vele. Ez legyen annak a tanújele, hogy amíg élek, csak téged szeretlek, akkor is, ha az udvarban szereplek. (Odaadja a gyűrűjét Tristannak.) Csókolj meg! Ez legyen arra pecsét, hogy te az enyém vagy, én a tiéd. (Megcsókolják egymást. Marke és az udvar türelmetlenül zúg. A Barlang szájadéka szétnyílik, Isolda kilép a tisztásra, a fogak ismét összecsukódnak.) MARKE Üdvöz légy, asszonyom! Ismét enyém vagy! Többé nem állhat senki sem közénk! (Kézen fogja Isoldát, és kivezeti a színről. Az udvari nép követi. A Barlang szájadéka ismét feltárul, Tristan kilép az üres tisztásra.) BARLANG Búcsúzom tőled, Tristan, én, a föld. Egyszer majd úgyis visszatérsz belém – és hátha nem is egyedül. Ki tudja?
57
14. JELENET
(Karke vára, körülötte sík vidék, ahol a csatajelenet fog zajlani. A trónon ül Jovelin herceg, mellette Kahedin és Fehérkezű Isolda. Jön Tristan.)
58
JOVELIN Szívből üdvözöllek, Tristan lovag! Híred előtted jár: hőstetteidről tanulnak az iskolás gyerekek. Most a külsődön látom magam is, hogy sok viszontagság történt veled. TRISTAN Nálad szeretném őket kipihenni. JOVELIN Pihenésre később lesz alkalom. Hazánk, Arundel veszélyben forog. Tegnap érkezett a hadüzenet a szomszédos Erundal tartománytól. Nekik kétszáz lovagjuk van, nekem húsz. Az ő hadvezérük a szőrös Urgan, aki olyan magas, mint egy torony, s reggelire megeszik egy bivalyt, én pedig nem találok hadvezért. Én már öreg vagyok, és gyenge is, s mindig irtóztam a kardforgatástól; ez meg itt, a fiacskám, Kahedin a harchoz túlságosan fiatal, s a békességet jobban szereti, mint az öldöklő háborúskodást, így nem alkalmas hadvezérnek ő sem. Tehát... FEHÉRKEZŰ Engem, apám, be sem mutatsz? JOVELIN Édes lányom, előbb jön a hazánk, és csak aztán a személyes hiúság. TRISTAN Ő a lányod? KAHEDIN (kotnyelesen) Fehérkezű Isolda. TRISTAN Isolda... Jaj, Isolda... Jaj, de szép név! FEHÉRKEZŰ Csak a nevem szép? Én nem vagyok az? JOVELIN Nem a szépségedért jött ide Tristan, hanem, hogy védelmezze a hazát! Azt kérdem, uram: szorult helyzetünkben
elvállalod-e a hadvezetést? Harcba viszed-e lovagjaimat a szőrös Urgan csapatai ellen? Túl sok jutalmat adni nem tudok... a kincstár rosszul áll... nincs egy vasunk sem... de majd igyekszem... és próbálkozom... TRISTAN Isoldának hívják a lányodat? KAHEDIN Úgy hívják! Tényleg! Tanúsíthatom! TRISTAN Herceg, én nem a jutalmat lesem, én az Igazságot védelmezem, s az Igazságot úgy hívják: Isolda! FEHÉRKEZŰ Én vagyok az Igazság? Ezt a nagy felelősséget szoknom kell kicsit! Ez nemcsak öröm, de nagy teher is! TRISTAN Uram, boldoggá tesz a puszta tény, hogy udvarodban látok egy Isoldát. Ha így hívják, meg fogom védeni! JOVELIN Nocsak. Szokatlan, férfias beszéd! Hát, ha így gondolod, lássunk neki; mindjárt itt lesz az ellenség hada. – Lovagok, ragadjátok fel a fegyvert: ez Tristan úr, a hadvezéretek! (Ütött-kopott arundeli lovagok jönnek.) ELSŐ LOVAG Beteg vagyok! MÁSODIK LOVAG Lesántult a lovam! HARMADIK LOVAG A sisakom holnap lesz kijavítva! NEGYEDIK LOVAG Leghűségesebb fegyverhordozóm kártyán elveszítette kardomat! TRISTAN Urak, igaz, hogy kevesen vagyunk, de minket az Igazság lelkesít. Itt az Igazság a mi oldalunkon, s az erőnket tízszeressé teszi. Az Igazságot úgy hívják: Isolda! FEHÉRKEZŰ (tapsol) Ezt nagyon szépen mondtad, hős lovag! (Jön az erundali hadsereg. Jó állapotban levő, kifényesített lovagok, esetleg tankok és aknavetők is.) ERUNDALI HADSEREG Tratatata! Tratatata! Tutú! TRISTAN Isolda nevében – hajrá, fiúk!
59
60
(Az arundeliek rohamoznak. Leszorítják a színről az erundaliakat.) TRISTAN Isoldáért – miénk a győzelem! FEHÉRKEZŰ Nagyon sokszor mondja a nevemet. (Az erundaliak ellentámadásba lendülnek. Az arundeliek felbukfenceznek, szétesnek stb.) ERUNDALI HADSEREG Tratatata! Tutú! Tratatata! ARUNDELI HADSEREG (elhaló hangon) Isolda! Iszol... Íz... Í... TRISTAN Isolda megsegít! Isolda győz! FEHÉRKEZŰ Te jó Isten! Ez szerelmes belém! TRISTAN (több ellenséges lovagot lekaszabol) Isoldáért kaptam ezt a sebet, és Isoldáért osztom ezt! Meg ezt! FEHÉRKEZŰ Te jó Isten! A vérét ontja értem! A végén meghal! Ez a dalia! Még nem is viszonoztam a szerelmét! TRISTAN (egyedül vív az erundaliakkal) Isten! Igazság! Isolda! Segíts! FEHÉRKEZŰ Tudd meg, Tristan, hogy imádkozom érted. Csak rád gondolok, drága kedvesem! Jöjj vissza győztesen – tiéd leszek! JOVELIN Az ellenség fejvesztve menekül. Ez a mi Tristanunk: főnyeremény! Az volna jó, ha végleg itt maradna. Adjunk neki egy nagy földbirtokot, meg egy kastélyt – hátha megszereti, ahogy megszerette a lányomat. A szeretet igen erős ragasztó! KAHEDIN (Isoldához) Én mondtam meg neki a nevedet, tőlem hallotta, hogy Isolda vagy! JOVELIN (magában) A lányom, úgy sejtem, tetszik neki. Ha rátekint, felcsillan a szeme. Hát nem bánom, kapja meg ráadásnak. Ha Erundal lovagjait legyőzte, valahogy majd vele is boldogul. (Döngő léptek a messzeségből. Jön a szőrös Urgan.) URGAN Ne higgyétek, hogy vége a csatának, mert a szőrös Urgan még hátravan! – Ki vagy te, kispajtás, hogy szembeszállsz a kolosszussal, aki én vagyok?
TRISTAN Inkább azt kérdenéd, hogy ki leszek! Az leszek én, aki Urgant legyőzi. URGAN Fogd már fel, picinyem, hogy nagy vagyok! Én magam vagyok az emberi nagyság! Csak bámulj, meddig elér a kezem! (Kezével benyúl a vár ablakán, körbetapogatózik, megragadja Fehérkezű Isoldát. Tumultus a trón körül. Fehérkezű kapálódzik és visít, Kahedin egy székkel csapkod, Jovelin a kezét tördeli.) KAHEDIN Hüvelykujj, engedd el a húgomat! JOVELIN Hódoljunk meg! Mindent írjunk alá! Fogadjuk el a feltételeket! FEHÉRKEZŰ Tristan! Segítség! Ments meg, lovagom! URGAN Nézzük csak azt a selymes puhaságot! (Próbálja kihúzni a kezét, ám az így, marokra szorítva, Fehérkezűvel együtt nem fér ki az ablakon. Közben Tristan lándzsát ragad, és felmászik egy ottfelejtett ostromlétrán.) URGAN (rángatja a kezét) Mért nem fér ki, ha befért az előbb? TRISTAN Na, szőrös Urgan, erre köss csomót! (Beledöfi a lándzsát Urgan szemébe. Tervezési koncepción múlik, hogy Urgannak egy szeme van-e, mint a görög küklópsznak, vagy kettő, mindenesetre a szemnek legyen valami játéka: kifolyik vagy kiugrik a gödréből, esetleg önállóan mozog a színpadon.) URGAN Úúúúúú! (Szabadon maradt kezével összevissza csapkod, elesett lovagok tetemét dobálja, Tristant kergeti, aki ügyesen kitér a megvakított óriás keze elől.) FEHÉRKEZŰ Ne szoríts annyira, te állat! Fáj! KAHEDIN Nem hallod, hüvelykujj, mit mondott a húgom? JOVELIN Ugye, hogy jobb lett volna ratifikálni a békeszerződés meghoszszabbítását! TRISTAN Erre varrj gombot! Ezt kapod Isoldáért! (Kardjával – vagy esetleg egy fűrésszel – boka fölött elvágja az óriás egyik lábát. Urgan térdre rogy, szabad kezével csapkod, a levágott láb önállóan mozog.) URGAN Óóóóóó! FEHÉRKEZŰ Hajrá, Tristan! (Urgan a szabadon maradt kezével megmarkolja levágott lábát, megpróbálja visszailleszteni vagy visszacsavarozni a helyére.) TRISTAN Erre húzz kesztyűt! Ezt kapod Isolda miatt!
61
62
(Odalopódzik Urgan szabad kezéhez, és levágja. A levágott kéz, mint valami pók, mászkálni kezd, esetleg táncra perdül a levágott lábbal.) URGAN Íííííí! FEHÉRKEZŰ Tarts ki, Tristan! Mert én már nem bírom sokáig! Mindjárt megfulladok! KAHEDIN Utoljára mondom, hüvelykujj, hogy állítsd le magadat, különben baj lesz! (Tristan felmászik Urgan vállára. Urgan a csonka karjával nem éri el, másik kezét nem tudja kiszabadítani.) TRISTAN Te hülye szőrös Urgan, ha elengednéd a zsákmányodat, azt a selymes puhaságot, akkor kihúzhatnád a kezedet! URGAN (mintha egy pillanatra elfelejtené, hogy éppen darabokra vágják) Hogy mi van? Engedjem el? Tessék, elengedtem. (Elengedi Fehérkezűt, aki ájultan összerogy. Urgan kihúzza a kezét) Jé, tényleg. Itt a kezem. Teljesen az enyém. TRISTAN Már nem sokáig a tiéd. Ezt kapod Isolda végett! (Tőből lefűrészeli Urgan karját. A levágott kar csatlakozik a testrészek koreográfiájához.) URGAN Éééééé! FEHÉRKEZŰ (elhaló hangon) Ne hagyd magad, Tristan! TRISTAN És ezt kapod Isolda nevében! (Felnyitja Urgan hasüregét és mellkasát. Előjönnek a belső szervek, a belek, a tüdő, a máj. Utolsóként a szív is kiugrik a helyéről, és a színpadon táncol.) URGAN Ide hallgass, vagdalkozó parány: érzem, hogy meghalok, mivel megöltél. De én a rosszért jóval fizetek, elárulom neked egy titkomat. Tudd meg tehát, hogy vérem gyógyhatású, a szerelmi bútól megszabadít. A viszonzatlan vagy reménytelen szerelmi vágyat örökre kioltja. Egy szerelmes, akit reménytelen vagy beteljesületlen vágy csigáz, juttassa vérébe a véremet, és rögtön elmúlik a szerelem. Elég a bőrödön egy karcolás: ha abba véremet bedörzsölöd, rögtön felfrissülsz, megfiatalodsz,
és vágytól, szenvedélytől mentesen, vidáman nézel a múló jövőbe. – Most ölj meg, hadd ne szenvedjek tovább! (Tristan beledöfi a kardját Urgan szívébe. A szívből szökőkútként tör fel a vér, amellyel Tristan megtölti a kulacsát.) URGAN Áááááá! (Meghal. A táncoló testrészek megállnak, mozdulatlanná dermednek.) TRISTAN Urgan vérével kulacsom tele, bár sohasem fogok élni vele. Hogy én szabadulnék a szerelemtől? Majd ha a Göncöl szekere nekem dől! Míg egyik harcot követi a másik, a szívem mindig Isoldára vágyik. Most is minden kardcsapás közepett szemem előtt Isolda lebegett! (Jovelin lejön a várból, mögötte Kahedin. Két szolga hordágyon hozza Fehérkezű Isoldát.) JOVELIN Tristan, fogadd ezt a kitüntetést: mától fogva Arundel Hőse vagy. (Érdemrendet tűz Tristan mellére, ünnepélyes kézfogás.) JOVELIN Sokan akarták már megkapni, de eddig nem volt méltó rá senki se. TRISTAN Örülök, hogy segíthettem, uram. JOVELIN Ti szolgák, hé, takarítsátok el a háború undok emlékeit! Főleg szőrös Urganból ne maradjon közelünkben egy porcikája se! A mieinket rakjátok külön, hátha jók lesznek még valamire, netán visszatér beléjük az élet! (A szolgák lerakják Fehérkezűt a hordágyról, és kitakarítják a színpadot. Urgan testrészeit kiviszik, az arundeli lovagokat a színpad szélén kupacba rakják.) JOVELIN Harc közben, úgy látom, megsebesültél. TRISTAN Előfordul, uram, de semmiség. Nekem gyorsan gyógyulnak sebeim, kivéve azt az egyet, amelyet Morold mérgezett kardja szúrt belém,
63
64
az nem akart begyógyulni sehogy sem. Ez itt egy héten belül összeforr. JOVELIN Lányom, kötözd be Tristan úr sebét: megérdemli, hogy te törődj vele. FEHÉRKEZŰ (magához tér) Van gyakorlatom a sebkötözésben. (Letérdel, bekötözi Tristan combját.) JOVELIN Mi gondoskodunk rólad, láthatod. S ha bármi kívánság eszedbe jut, azt gátlás nélkül, bátran add elő. TRISTAN Mit kívánjak? Nem jut eszembe semmi. FEHÉRKEZŰ (sebkötözés közben odasúgja) Ne tétovázz! Kérd meg a kezemet! TRISTAN (magában) A lány nagyon szép... és előkelő... A hercegék most hálásak nekem, csakhogy a hála gyorsan elkopik. Tartósabb a családi kötelék! Igaz, hogy a trónt Kahedin örökli az öreg herceg halála után, mégis enyém lenne a hatalom. S Kahedinnek úgysem lesz gyereke, ahogy elnézem. Így a trónon őt az én gyerekeim fogják követni, akiket e szép lánnyal nemzek – én! Azt ígértem, hogy Isoldát örökre szeretni fogom – tessék, szeretem! Akit én szeretek, az egy Isolda. Egy Isolda szép teste kell nekem, és ennek itt, úgy látom, teste szép. Valaha még azt hittem, hogy Isolda neve csak a Szőkét jelentheti, de most már tetszik a Fehérkezű is. Amúgy a másik, a Szőke Isolda, biztos, hogy engem nem nagyon szeret, ha olyan könnyen belenyugodott, hogy el kell válnia örökre tőlem. Biztos, hogy férjét jobban szereti, biztos, hogy minden éjjel vele hál, biztos, hogy élvezi az ölelését.
Hát én, a nyomorult, számkivetett, egy életen át a falat kaparjam? Isoldát kívánom: Isolda itt van. Isolda a szerelem, a család, a hatalom, a rang: Isolda minden. (Fennhangon) Nos, kérek valamit, ha kérhetek. Kérésem egy fehér kézre irányul s a hozzá tartozó fehérszemélyre. JOVELIN Beszélj egyértelműbben, ha lehet, ahogy méltó egy bátor férfihoz. TRISTAN Én asszonnyá tenném a lányodat, de csakis úgy, ha beleegyezel, és apai áldásodat adod rá. KAHEDIN Feleségül akarja venni! TRISTAN Úgy van. JOVELIN Nagy kérést intéztél hozzám, lovag. Egy lányom van, nincs másik, harmadik. Ha őt elveszed, mi marad nekem? No de részemről semmi akadály, feltéve, hogy neki sincs ellenére. FEHÉRKEZŰ (egy kicsit megjátssza magát) Jól hallom? Megkérték a kezemet? Jaj de izgalmas! De romantikus! Egy lány... egy szűz... e pillanatra vár! Ki is a kérőm? Tristan? Hős lovag, te? Ha senki más, de te megérdemelsz! No persze gondolkodnom kell a dolgon, mert gondolkodás nélkül dönteni ily fontos ügyben nem volna helyes. Ne hidd, hogy szívesen gondolkodom. Csak azért gondolkodom, mert muszáj. Mihelyt nem kell az a gondolkodás, gondolkodás nélkül tiéd leszek! KAHEDIN Akkor most igen vagy nem? JOVELIN Csönd legyen, ifjú herceg, te ehhez még nem értesz. – Édes lányom, Fehérkezű Isolda, és Tristan úr: legyetek házasok!
65
Néhány napig legyetek türelemmel. A vár környéke csupa törmelék, azt még mind el kell takarítani. És össze kell hívnom a tartomány nagyurait: az is egy kis idő. Sebednek is be kell gyógyulnia. Mit mondtál? Egy hét alatt összeforr? Nos, egy hétig guggolva is kibírjuk! FEHÉRKEZŰ Ifjú menyasszony mindent elvisel, csak azt nem, hogyha várakozni kell. TRISTAN Tud várni a kitartó vőlegény, ki sok csatától edzett és kemény. KAHEDIN Ha a szerelmespár mást nem remélhet, esténként addig is együtt zenélhet. JOVELIN Én így osztom be nektek az időt: rövid várakozás a nász előtt, majd hosszú boldogság a nászi ágyon, és örök üdvösség a túlvilágon! 15. JELENET
(Karke vára, mint az előző jelenetben. A termek fel vannak díszítve. Zajlanak a menyegző előkészületei. Jovelin és Tristan beszélget. Tristan combja még mindig be van kötözve.)
66
JOVELIN Mint mondtam, hozományul megkapod országom legszebb délnyugati csücskét. Az ellenség gyakran fenyegeti, betörnek innen is meg onnan is, de majd te úgyis megvédelmezed. TRISTAN S a szertartást ki bonyolítja majd? JOVELIN Milyen szertartást? Ja, az esküvőt! TRISTAN Melyik érsek, püspök vagy főapát? JOVELIN Kedves uram, nálunk nem így megy ez. Arundelben az állam én vagyok, és Arundelben én vagyok az egyház. Majd én összeadlak benneteket.
Szebb ifjú párt kívánni sem lehet! Sebed? TRISTAN Lassan gyógyul, de biztosan. A szertartásnak nem lesz akadálya. SZOLGA (bejön) Uram, egy külföldi lovag van itt, és Tristan úrral szeretne beszélni. JOVELIN Kísérd ide! (Szolga el.) TRISTAN Vajon ki lehet az? JOVELIN Nyilván egy tisztelőd vagy hódolód, hiszen messze földön híres lovag vagy. (Jön Kurvenal.) KURVENAL Tisztelettel köszöntlek, herceg úr! Nevem Kurvenal, Cornwallból jövök... JOVELIN Milyen otromba hangzású nevek! Cornwall magában elfogadható, de a két név együtt már sok egy kicsit. Sértik a fülemet. De semmi baj! KURVENAL Tristan szolgája voltam valaha. JOVELIN Igaz ez, Tristan? TRISTAN Annyiból igaz, hogy az a neve, és odavalósi, de azt, hogy a szolgám volt, cáfolom. Valójában tanítómesterem volt. Tőle tanultam latint, görögöt, ő tanított hangszeren muzsikálni. A sakktáblán zajló furfangokat szintén tőle sajátítottam el. JOVELIN Percről percre növekszik a szememben. TRISTAN Mikor pedig mindenre megtanított, amit tőle tanulni lehetett, akkor sem szolgám volt, hanem barátom. Megbízható, hűséges jó barát. Igaz, hogy egymástól eltávolodtunk, legalábbis a föld térségein, de legjobb emlékezetemben őrzöm. – Isten hozott Arundelben, barátom! (Átöleli Kurvenalt.)
67
68
Hajóval jöttél? Mesélj már, mi újság a cornwalli udvar berkeiben? JOVELIN Ugye nem baj, ha távol maradok tanítómestered híreitől? Nagyon sok az elintéznivaló a közelgő lakodalom körül! (Kimegy.) KURVENAL Milyen lakodalom? TRISTAN Majd elmesélem. Előbb te mondj otthoni híreket! KURVENAL El nem tudod képzelni, mily nehéz volt felkutatni, hogy hol vagy, merre jársz. Isolda és Brangaene azt reméli, hogy küldesz magadról életjelet. Így azt sem tudhatják, hogy élsz-e még. Isolda azt reméli, hazatérsz. Még búvóhelyet is talált neked. Előbb-utóbb meghal Marke Király – azt reméli –, és akkor elvehetnéd. TRISTAN Ezek szerint ő még mindig szeret? KURVENAL Nem ittátok meg a varázsitalt? Annak vajon nem örök a varázsa? Úrnőm téged és csak téged szeret. A királyt már nem engedi magához. Ezerféle fortélyos ürügyet gondol ki, hogy tőle külön aludjék. S ha Brangaenével kettesben marad, órákon át együtt sírnak utánad. Úrnőm téged olyannyira szeret, hogy csupa T betűt rajzolt a falra, a neved kezdőbetűjét, uram, s amikor megkérdezte a Király ennek okát, ő erre azt felelte, hogy a betű valójában kereszt, melyen Isten halt értünk kínhalált. Megmondta a szemébe a királynak, hogy ő már csak az Istent szereti, de Isten az ő számára te vagy.
TRISTAN (magában) Ó, jaj, szeret! Még mindig eleven szívében a varázsital hatása! És én? Én képes volnék elfeledni életem első, egyetlen szerelmét? KURVENAL Mitől vagy ilyen elgondolkodó? Még mindig Isoldán jár az eszed? TRISTAN (magában) Pedig a jó megoldás mégis az, ha ő Marke mellett boldogan él, s én itt, Arundelben, őt elfeledve, Jovelin herceg lányát elveszem. Így tennék józanul. De nem lehet. A varázsital engem is lenyűgöz! A szerelem nem ereszt szabadon. Muszáj pedig, hogy szabadon eresszen, mert a herceg és lánya nem ereszt! KURVENAL Furcsa szomorúság telepedik az arcodra. Mi bánt? TRISTAN A szerelem. KURVENAL Uram, ha ez a baj, tégy ellene. Búcsúzz el a hercegtől, jöjj velem, s ketten együtt Cornwallba visszatérünk. Ott készen áll egy búvóhely neked a fővároshoz közel, egy tanyán, ahol Isolda sűrűn látogat majd. Csomagolj össze, még ma indulunk! TRISTAN Barátom, nem lehet. KURVENAL Ugyan miért nem? TRISTAN Hallottad már: ma itt lakodalom lesz. KURVENAL Na és aztán? TRISTAN Nem volna szép dolog e lakodalomról távol maradni, merthogy a herceg lánya a menyasszony. KURVENAL Értem. TRISTAN Nem érted. KURVENAL Nagyot mulatunk, és holnap indulunk hazafelé. TRISTAN Holnap nem indulunk. KURVENAL De hát miért nem?
69
70
TRISTAN Azért, mert én vagyok a vőlegény. KURVENAL Ez tréfának rossz. TRISTAN Rossznak rossz lehet, de tréfának nem tréfa: esküszöm. SZOLGA (bejön) Uram, a menyasszony kérdezteti, hogy: hány szál rózsát tűzzön a hajába? TRISTAN A lényeg, hogy páratlan szám legyen, de tizenhárom nem volna szerencsés. SZOLGA Megmondom neki. (Kimegy.) KURVENAL És most mit csináljak? Ilyen hírrel nem térhetek haza! TRISTAN Nem térhetsz haza? Tudod mit? Maradj itt! Úgyis szükségem lesz valakire, akire ügyeimet bízhatom. Itt én leszek az egyik legnagyobb úr, ha Isoldát feleségül veszem. KURVENAL Hogyhogy Isoldát? Hogyhogy feleségül? Hát nem a herceg lányát veszed el? TRISTAN A herceg lányának ez a neve. Látod: most is Isoldát szeretem. KURVENAL A neve miatt választottad? TRISTAN Így van. KURVENAL De hát a név, az csak egy hangalak. Semmi köze a dolgok lényegéhez! TRISTAN Tévedsz, barátom! Előbb van a név, és csak aztán, akit a név jelöl. KURVENAL Így Isoldát Isoldával csalod meg? Vagy fordítva: Isoldával Isoldát? De ha te hozzájuk hűtlen vagy is, én hozzád mégis hűséges leszek. (Harsonaszó. Jön az arundeli udvar: Fehérkezű Isolda mint menyaszszony, Jovelin, Kahedin és néhány szétesőfélben levő, lötyögő arundeli lovag, továbbá egy társalkodónő és két–három komorna.) JOVELIN Kedves alattvalóim, hölgyek és urak! Azért vagyunk itt, hogy két szerető szívet eggyé kovácsoljunk. Aki a menyasszony: lányom, Isolda. Aki a vőlegény: Arundel Hőse, Tristan. Tud-e bárki közületek olyan körülményt, amely a házasságkötést megakadályozza vagy megnehezíti?
KURVENAL Én tudok! Az a nagy akadály és a nagy nehézség, hogy Isolda szerelmes Tristanba, Tristan pedig Isoldába szerelmes. JOVELIN Idehallgass, te idegen, te cornwalli Kurvenal! Régebben csakugyan érdekből házasodtak, nem pedig szerelemből, de ma már nem így van. Ma már nem baj, ha a házastársak nemcsak elviselik, hanem szeretik is egymást. Úgyhogy a szerelem, amiről beszélsz, nem akadály, nem is nehézség. KURVENAL Bocsánat, nem szóltam egy szót sem. JOVELIN Akkor jó. – Lányom, Isolda, felelj: szereted-e Tristant? FEHÉRKEZŰ Igen! JOVELIN Fiam, Tristan, felelj: szereted-e Isoldát? TRISTAN Én Isoldát szeretem! JOVELIN Vagyis igen? TRISTAN Igen. JOVELIN Akkor jó. – Isolda, felelj: akarsz-e Tristannal együtt élni? FEHÉRKEZŰ Igen! JOVELIN Tristan, felelj: akarsz-e Isoldával együtt élni? TRISTAN Én Isoldával akarok együtt élni! JOVELIN Vagyis megint igen? TRISTAN Igen. JOVELIN Akkor jó. Az állam és a nép nevében házastársakká nyilvánítlak benneteket. Legyetek boldogok! LOVAGOK (nagy csörömpöléssel) Éljen! Hurrá! Hajrá! JOVELIN Akkor hát be is fejeztük a hivatalos részt. Fiam, Tristan, lányom, Isolda, kedves hölgyek és urak: vonuljunk át a nagy ebédlőterembe, ahol már vár bennünket a pompás menyegzői lakoma. TRISTAN Herceg, én egy kicsit később megyek utánatok. Most hadd maradjak egyedül. Ki kell cserélnem a sebemen a kötést, és ezt nem szeretném az egész udvar szeme láttára tenni. Ugye megértitek? JOVELIN Semmi gond. Ha elkészültél, gyere utánunk. FEHÉRKEZŰ Ha akarod, kicserélem én a kötést. TRISTAN Nem, édes feleségem, inkább ne tedd. Jobb lesz, ha a vendégeket szórakoztatod elbűvölő mosolyoddal. KURVENAL Én is tudok segíteni a sebkötözésben! TRISTAN Nem, drága barátom, inkább ne tedd. Jobb lesz, ha a feleségemet szórakoztatod elmés tréfákkal, vidám csevegéssel. ELSŐ LOVAG Mi a vérünket ontottuk a hazáért! Mi már nagyon éhesek vagyunk!
71
72
MÁSODIK LOVAG Lesz pogácsa? Lesznek szendvicsek? HARMADIK LOVAG Lesz pezsgőben érlelt fácán? NEGYEDIK LOVAG Lesz gyömbéres tojássárgájába bújtatott pávanyelvpástétom? JOVELIN Lesz, minden lesz, csak gyerünk! KAHEDIN Rajta, hamm, hamm! (Az arundeli udvar és Kurvenal kivonul. Tristan egyedül marad.) TRISTAN Most kezdem csak felfogni: nem elég, hogy életemet megváltoztatom, változni kell természetemnek is. Soha többé ne szeressem Isoldát, se az egyiket, se a másikat, hogy az egyiket könnyen nélkülözzem, s a másikkal jól töltsem az időt. Jóságos Urgan, áldott a neved! Te még haló porodban is segítesz! A szíved vére lesz a gyógyszerem, amely megszabadít a szerelemtől. (Letekeri a combjáról a kötést.) Bizony, már majdnem begyógyult a seb, de én nem félek felszakítani. Urgan vére, egyesülj az enyémmel! (Beledörzsöli Urgan vérét a sebbe, a maradékot megissza.) Szívemben múlhatatlan szenvedélyt szított fel a régi varázsital, de most kioltja az új csodaszer. Érzem, ahogy elárad tagjaimban. Már átjárta az egész testemet. Egy kicsit fáj... úgy éget, mint a tűz... de a szerelmet is kiégeti! A fájdalmat fájdalom űzi el... de mégis... hűha... ez nekem kicsit sok! – Most kezdem csak megérteni, mi történt! Álnokul becsaptál, te behemót, s én ostoba fejjel hittem neked. A szőrös kolosszus ereiben nem orvosság, hanem méreg keringett! Irgalmazzatok, nem bírom tovább!
(Letépi magáról a ruhát, összerogy. Felfúvódik, elszíneződik, és egyéb szörnyű elváltozások látszanak rajta.) 16. JELENET
(Karke vára, Tristan betegszobája. Tristan sebesülten, magatehetetlenül fekszik. Feje fölött van egy jókora ablak, amelyen keresztül a nézők láthatják a tengert és a horizontot. Tristan időnként megpróbál felemelkedni, hogy kinézzen az ablakon, de Fehérkezű Isolda mindig visszanyomja az ágyra.) TRISTAN Jön-e már Kurvenal hajója? FEHÉRKEZŰ Mindjárt jönnek az orvosaid. TRISTAN Engem az az orvos tud meggyógyítani, akit Kurvenal hoz a túlsó partról. Látsz-e hajót a tengeren? FEHÉRKEZŰ Nem látok semmit. Nagyon sűrű köd van. De az apám és a bátyám lent van a kikötőben, és ha tényleg jön a hajó, ők rögtön jönnek a hírrel. TRISTAN Érzem, hogy nem sok időm van hátra. Bárcsak élnék még, amikor megjön Kurvenal hajója! (Jön az Első Orvos, ráveti magát Tristanra, vizsgálgatja.) ELSŐ ORVOS Doktor Hydropicus vagyok, a vízgyógyászat professzora. Hívattál, asszonyom. Hát igen, látszanak a súlyos mérgezés tünetei. Vizet kell itatni a beteggel. Sok vizet. Nagyon, de nagyon sok vizet. (A kezében levő tölcséren keresztül vizet tölt Tristan szájába.) TRISTAN Blugy-blugy-blugy. ELSŐ ORVOS Ha ugyanis a szervezetbe jut a víz, akkor feloldja a felszívódott mérget, és a beteg szépen kipisili. Addig pisil, amíg meg nem tisztulnak a szervek és a szövetek. FEHÉRKEZŰ Hagyd már abba! Nem látod, hogy mindjárt megfullad? ELSŐ ORVOS Lehet, hogy megfullad, de a szervek és a szövetek... TRISTAN Blugy-blugy-blugy. FEHÉRKEZŰ Nem elég meggyőző ez a gyógymód. Még egy kicsit dolgoznod kell rajta. Vannak más orvosok és más gyógymódok is. ELSŐ ORVOS Pedig még milyen sok vizem van! (Kimegy.)
73
74
FEHÉRKEZŰ (magában) Szegény Tristan! Milyen szép férfi volt, most meg csak egy hitvány emberi roncs! Azt hittem, jönnek csodás éjszakák, soha még nem tapasztalt gyönyörökkel. Nem így történt. Ápolhatom szegényt, kanállal adom szájába az ételt, gennyedző bőrét letisztogatom, vigasztalom, és imádkozom érte. És lám csak, még így is boldog vagyok, mert látom, hogy használhatok neki. Ha választhatnék a két rossz közül, hűtlen legyen vagy magatehetetlen, inkább az utóbbit választanám! TRISTAN Kérlek, nézz ki az ablakon! Jön-e már a hajó? FEHÉRKEZŰ Hiába nézek. Olyan alacsonyan szállnak a felhők, hogy nem látszik semmi. TRISTAN Jaj nekem. Jaj! FEHÉRKEZŰ Nehezedre esik a beszéd. Inkább hallgass! Mindjárt jönnek az orvosaid! TRISTAN Az én orvosom a hajóval jön a túlsó partról. Nézz ki az ablakon! Látod-e már a hajót? FEHÉRKEZŰ Nem látok semmit. Olyan sok sirály gyűlt össze, hogy teljesen eltakarják a tengert. Hallod a sirályokat? TRISTAN Azok nem sirályok, hanem a halál kutyái. Ők ugatnak ilyen hangosan. Jön-e már Kurvenal hajója? FEHÉRKEZŰ Folyton azon a hajón jár az eszed! Mondtam már, hogy az apám és a bátyám lent van a kikötőben. TRISTAN És főleg azt figyeld meg, milyen vitorla van rajta. Fehér-e vagy fekete? Mert ha fehér, akkor még jóra fordulhat minden. De ha fekete... (Jön a Második Orvos.) MÁSODIK ORVOS Doktor Folliculus vagyok, a levegőgyógyászat mestere. A gyógyulás kulcsa a légnemű állapot. Mert mit csinál a friss levegő? Behatol a tüdőbe, és kiszárítja a káros anyagot. Mit csinál a szél? Kifújja a pórusokból a mérget. És mit csinál a szellentés? Távozásra bírja a mételyt és a maszlagot, sőt előbb-utóbb a lelkünket is. (Elővesz egy kovácsfújtatót, esetleg egy hajszárítót, és Tristanra irányítja. Jön a Harmadik Orvos.)
TRISTAN Brrrrr! Prrrrr! HARMADIK ORVOS Doktor Igneus vagyok, a tűzgyógyászat nemzetközi hírű szakértője. Megítélésem szerint a mérgezést egy alapos tűz- és parázskúra tudná radikálisan megszüntetni, a lángok ugyanis kiégetik a szervezetből a mérget. (Szalmával borítja be Tristant, ahogyan disznóperzseléskor szokás, és meggyújtja. Jön a Negyedik Orvos.) TRISTAN Vumm! Vumm! Vumm! NEGYEDIK ORVOS Doktor Terrestris vagyok, a földgyógyászat felülmúlhatatlan csodatevője. Gyógymódom szerint a beteget nyakig be kell ásni a talajba, ahol a szervezetből a benne felhalmozódott mérgek ozmózis révén kiürülnek. A talajban ugyanis ez emberi hámszövet félig áteresztő hártyaként viselkedik... (Ráborít Tristanra egy talicska földet.) TRISTAN Ingyom-bingyom táliber, tutáliber máliber. FEHÉRKEZŰ Tisztelt uraim, tudós orvosok! Csodálom a tudományotokat, köszönöm a segítségeteket. Az eredményről, mármint betegünk sorsáról kellő időben értesülni fogtok. Munkátok díját a kincstárban kapjátok meg. ORVOSOK Meggyógyul. – Hacsak meg nem hal. – Ha meghal, tananyag lesz belőle. – Szeretem a betegeket. – Szeretem a betegségeket. (Az Orvosok kimennek.) FEHÉRKEZŰ (magában) Nem is olyan nagy baj, hogy nagy a baj. Így Tristan tőlem függ. Rám van szorulva. Csak az a másik nő! Csak az ne volna! Mióta tudom, hogy őt szereti, a férfit, kinek tőlem függ a sorsa, egyszerre szeretem és gyűlölöm, és kétszeresen gyűlölöm a nőt: egyrészt mert gyűlölöm a férfit, és gyűlöletes, aki őt szereti, másrészt mert szeretem is azt a férfit, s a másik nőre féltékeny vagyok. És külön haragszom rá amiatt, hogy a neve azonos az enyémmel! Még egy Isolda érkezzen ide? Egy másik Isolda az én szobámban? Az nem lehet! Vagy ő hal meg, vagy én.
75
76
(A horizonton felbukkan Kurvenal hajója, fehér vitorlával.) TRISTAN Kérlek, nézz ki az ablakon! Jön-e már a hajó? FEHÉRKEZŰ Minek nézzek ki? Úgysem lehet látni semmit. Te most inkább aludj. Látom rajtad, hogy kifárasztott a szakszerű orvosi kezelés. TRISTAN Igazad van. Jobb lesz, ha elalszom. Hátha itt lesz a hajó, mire felébredek. Vagy hátha fel sem ébredek többé. (Elalszik. Jön Kahedin és Jovelin.) JOVELIN Remélem, jobban van a nagybeteg, mert örömhírt hozunk, és az öröm súlyát hordozni gyakran sok erő kell! KAHEDIN Közeledik a hajó! JOVELIN Úgy bizony! FEHÉRKEZŰ (súgva) Halkabban! Hiszen látjátok, hogy alszik! JOVELIN (súgva) A hajó, mely két héttel ezelőtt a cornwalli part elé útnak indult, máris közeledik a kikötőnkhöz. Jó okunk van feltételezni, hogy szerencsésen tette meg az utat. KAHEDIN (súgva) Fehér vitorla van az árbocon! JOVELIN (súgva) Ha jól értettük a férjed szavát, amikor lázasan félrebeszélt, a fehér vitorla annak jele, hogy Cornwallból elhozta a barátja azt a varázslónőt vagy javasasszonyt vagy vajákost vagy kuruzsló banyát, aki őt meg tudná gyógyítani. KAHEDIN (súgva) Ébresszük fel! Hadd hallja az örömhírt! FEHÉRKEZŰ (súgva) Most aludt el. Hadd pihenjen szegénykém. Majd ha felébred, elmondom neki a hírt, amit hallottam tőletek. Ha én mondom, öröme kétszeres lesz. Ő tőlem szeret jó hírt hallani. Ti menjetek, és fogadjátok ezt a... javasasszonyt... vagy kuruzsló banyát... vagy boszorkányt... vagy méregkeverőt... JOVELIN Akárki legyen, annyi bizonyos, hogy tisztes fogadtatást érdemel. (Jovelin és Kahedin távozik.)
FEHÉRKEZŰ Nem, ide nem teszi be a lábát az a nő. Inkább azt mondom Tristannak, hogy nincs is itt. Neki meg azt mondom, hogy Tristan meggondolta magát, és mégsem kívánja látni. Ettől majd megsértődik, és aztán elmegy innét magától. – Hé, Tristan, ébredj! Hahó, Tristan, ne aludj! TRISTAN (felébred) Jaj, de sokáig aludtam. Mi történt? Megjött a hajó? FEHÉRKEZŰ Úgy bizony, megjött. Most futott be a kikötőbe. Most kötik ki a cölöpökhöz. Most húzzák le az árbocról a vitorlát. TRISTAN És milyen az a vitorla? Ugye fehér? FEHÉRKEZŰ Kis híján fehér. Azért a fehérnél egy kicsit sötétebb. Hogy úgy mondjam, sötétfehér. TRISTAN Szóval fekete? FEHÉRKEZŰ A feketének is nagyon sok árnyalata van. Van olyan is, hogy világosfekete. Aztán ott van a szarka meg a gólya meg a többi hasonló jómadár, amelyik egyszerre fekete és fehér. TRISTAN Érzem a hangodon, hogy kímélni akarsz, és inkább nem mondod meg az igazat. Kérlek, ne kímélj. Ne kerülgesd a forró kását. Én valaha régen, szebb napjaimban megbirkóztam sárkányokkal, óriásokkal, nagy erejű hősökkel. Azzal is meg fogok birkózni, ha fekete a vitorla, csak biztosan tudjam. Ennyit mondj és csak ennyit: fehér vagy fekete? FEHÉRKEZŰ Hát jól van, tudd meg: fekete a vitorla. Fekete, mint a korom. Fekete, mint a holló csőre. Fekete, mint a gyászruha. Fekete, mint a kéményseprő. Fekete, mint a napfogyatkozás. Fekete, mint amikor az ablaktalan szobában elfújják a gyertyát. Fekete, fekete, fekete. TRISTAN Tudtam, hogy fekete! Tudtam, hogy nem jön Isolda! FEHÉRKEZŰ Isoldát várod, igazán? Nohát, Isoldát várhatod! TRISTAN Eddig még reméltem, most már nincs remény. Eddig még volt miért élni, most már terhemre van az élet. Édes egy szívem... FEHÉRKEZŰ Hozzám beszélsz? Isoldához beszélsz? TRISTAN Édes egy szívem, itt a bensőmben, a bordák börtönében! Kérlek, tégy jót velem: szakadj meg! Szót fogadsz? Megszakadsz? Köszönöm! (Meghal.) FEHÉRKEZŰ Úristen, ez meghalt. Megöltem a férjemet. Jaj nekem, Tristan halott. De legalább az enyém maradt. Vagyishogy sohasem volt az enyém. De nem is veheti el tőlem senki. (Jön Isolda és Kurvenal, nyomukban Jovelin és Kahedin.)
77
78
KURVENAL Örvendj, Tristan! Eljött hozzád Isolda, és tarsolyában ott a csodaszer, mely meggyógyítja betegségedet. ISOLDA Tristan, ne félj! Én meggyógyítalak! FEHÉRKEZŰ Sajnálom, hölgyem és jó Kurvenal, hiába volt minden lázas sietség, a kelleténél később jöttetek. Szegény Tristan a karjaim között nemes lelkét az imént kilehelte. Ott fekszik. ISOLDA Ó, jaj, Tristan, kértelek, hogy kedvemért magadra jól vigyázz, s hogy én is addig élek, míg te élsz. Te már nem vagy; így hát én sem vagyok. Íme a gyűrűd. Én adtam neked, mikor egymástól el kellett szakadnunk. Majd ismét az én ujjamra került: visszaküldted bizonyságjel gyanánt, és én a gyűrűvel idesiettem, de minden sietség hiába volt. Most ismét neked adom ezt a gyűrűt: az életemmel együtt a tiéd! (A gyűrűt Tristan ujjára húzza. Ráborul Tristan holttestére, és meghal. A horizonton felbukkan Marke király hajója, amint befut a kikötőbe.) KAHEDIN Mi volt ez itt? JOVELIN Mi történt és miért? FEHÉRKEZŰ Én magyarázzam el az esetet? Ez a hölgy, akit nem láttam soha, azt híresztelte, gyógyítani tud, pedig ő maga szorult volna rá arra, hogy meggyógyítsa valaki. KURVENAL Ők ketten egymásnak voltak teremtve, egymásnak voltak orvosságaik, s egymás számára voltak orvosok. Egymás hiányába haltak bele! (Jön Marke, Marjodo és Brangaene.) MARKE Isolda, hol vagy? Úgy indultam el, mint üldöződ, szívemben vad haraggal,
kigondolva bosszút és büntetést. De útközben Brangaene elbeszélte, miként ittad meg a varázsitalt szerencsétlen Tristannal közösen, s a szerelemről, mit ez okozott, valóban egyikőtök sem tehet. MARJODO Miközben ezt hallgatta a Király – én tanúsíthatom –, sírva fakadt! MARKE Hidd el, hogy megbocsátottam neked, ahogy megbocsátok Tristannak is. Menjünk haza, édes jó feleségem! JOVELIN Miféle rejtélyes borzalom ez, amelynek mi a tanúi vagyunk? KURVENAL (Jovelinhez) Ez itt uralkodóm, Marke király. Szőke Isolda volt a felesége, és Tristan az unokaöccse volt. MARKE Hogyhogy csak volt? KURVENAL (Tristan és Isolda holttestére mutat) Királyom, nézz oda! BRANGAENE Jaj, Istenem! MARJODO Úgy érzem magamat, mint akibe villám csapott bele! JOVELIN Úgy látom, összehoz minket a gyász. FEHÉRKEZŰ Történetünk más, bánatunk közös. MARJODO Szinte kővé dermeszt a döbbenet! Ilyen szép és eszményi szerelem sohasem létezett még e világon! És olyan tiszta embert, mint e kettő, nem láttam az életben soha még! Örülök, hogy szolgálhattam Isoldát a legjobb képességeim szerint, s hogy Tristan hűséges barátja voltam! MARKE Kérlek, uram, Arundel hercege: légy kegyes hozzám, s engedd meg nekem, hogy rokonomat és hitvesemet eltemessem városod közelében egymás mellé: sírjuk legyen közös. JOVELIN Ennek nem látom semmi akadályát.
79
80
MARKE És ha megengeded, a sír fölé építtetek egy fényes templomot, ahol mindennap, ha esik, ha fúj, az üdvösségükért imádkozom, és rájuk gondolok, amíg csak élek. Engedd meg, hogy országodban maradjak! Öreg vagyok már, és fáradt vagyok, s kevés időmet, ami hátravan, hadd töltsem Tristan és Isolda mellett! JOVELIN Ezt a kívánságot sem tagadom meg, bár nem vagy te még annyira elaggott, mint amilyennek mondod magadat. Én előkészítem a temetést; ki tudja, tán menyegző lesz belőle. FEHÉRKEZŰ Már özvegy vagyok, de még szűz vagyok, s hazánkban három napig tart a gyász. MARKE Ezt észben tartom, vagy ha elfeledném, három nap múlva mondd el ugyanígy. – Marjodo, neked jut a feladat, hogy a hajón Cornwallba visszatérj, s kormányozd az országot a nevemben. Jutalmazz, büntess, hozz törvényeket, ahogyan jónak és hasznosnak érzed. MARJODO Királyom, nem lesz könnyű nélküled, így hát fájó szívvel búcsúzom el. Bár nyomja vállamat a felelősség, azt mégis férfi módon hordozom. BRANGAENE Jöjj, Kurvenal, térjünk együtt haza: nekünk is jut hely azon a hajón. Az lesz a mi közös feladatunk (hisz egy embernek túl nehéz teher), hogy közös erővel hazavigyük Tristan és Isolda történetét. Talán egyszer még boldogok leszünk, vagy tört boldogságunk szilánkjait megpróbálhatjuk együtt összerakni. (Vége.)
DOKUMENTUM
„UTOLSÓ ÉVEIMET INKÁBB A MÚLT HATJA ÁT” JÁNOSI JÁNOS (ION IANOŞI) VÁLASZOL DEMÉNY PÉTER KÉRDÉSEIRE
Miközben sokan dicsőítik a transzszilvanizmust (éppen a minap láttam, hogy egyik diákom megosztotta Kós Károly Erdélyének egyik passzusát a Facebookon), életemben csupán két olyan emberrel találkoztam, aki élte volna ezt az elméletet, melynek sarkalatos állítása, hogy „Erdélynek külön lelke van”, és ez a lélek különbözik a szász esetében a németétől, a román esetében az ókirályságiétól, a magyar esetében pedig a magyarországiétól. Ez a két ember: László Ferenc zenetörténész, akiről sajnos már csak múlt időben beszélhetünk, és Jánosi János esztéta, akivel az alábbi interjút készítettem. László Ferenc kiválóan beszélte a három erdélyi nyelvet, 1963ban szász lányt vett feleségül, gyermekei mindhárom nyelvet bírják. Jánosi János, mint az interjúból is kiderül, zsidó származású magyar, aki egyetemi évei nagyobbik részét Pétervárott töltötte, s aki szintén zsidó származású román lánnyal kötötte össze az életét – ezért vette fel a Ion Ianoşi nevet. Ha az ő házukban jártam-járok, gyakran éreztem-érzem úgy, a transzszilvanizmus – sandaság, amennyiben nem ismerek mást, aki ennyire konglomerátumban élne és ilyen színvonalon (mely színvonal, azért ezt se feledjük, a transzszilvanizmusnak fontos követelménye!), és a legszebb valóság, amennyiben ők ketten mégis itt voltak-vannak, és Erdély „termelte ki” őket (László Ferenc Kolozsváron, Jánosi János Brassóban született). Nemcsak ez érdekelt természetesen, hiszen Jánosi Jánost művelt, nagytudású, széles látókörű embernek ismertem meg, ráadásul a tanárom is volt, mint arról már több helyen is beszámoltam (vö. Bătrînul şi catedra – Az öregember és a katedra. Observator cultural, 2012. dec. 14., A demokratikus ínyenc. Szabadság, 2013. febr. 21.). Nem mellesleg: kiváló tanárom. Azt hiszem, ennyi elég is: egy interjút nem jó túlmagyarázni.
81
82
Demény Péter. Nemrég olvastam újra Thomas Mannról szóló könyvedet, és most érkezett el hozzám a Dosztojevszkijről szóló monográfia, illetve a Tolsztojt és Dosztojevszkijt összehasonlító munkád egy kötetben. Tavalyelőtt jelent meg Az én Internacionálém. Egy élet krónikája című memoárod. Akárhová nézek az életművedben, azt látom, csupa olyasmiről írsz, amit megtapasztaltál vagy meg tudsz közelíteni az általad ismert nyelvek egyikén. Jól látom? És sosem vonzott, hogy olyanokról írj, akiknek az anyanyelvét nem bírod annyira, például Shakespeare-ről? Jánosi János. Néhány évvel ezelőtt összegyűjtöttem, Autori şi opere (Szerzők és művek. Ideea Europeană, Iaşi, 2007. Az első kötet 2007-ben, a második 2009-ben jelent meg.) cím alatt a kisebb tanulmányaimat: az első kötet alcíme Culturi occidentale (Nyugati kultúrák), a másodiké – Cultura rusă (Az orosz kultúra). A német dominánsú előbbi tartalmaz angol és francia, na meg csak fordítasban ismert olasz és ógörög toldalékot is. Terveztem egy harmadik, román–magyar csoportosítást is, de nem futott rá a kitartásom, és szövegem sem volt elég. Amit jól látsz: a kultúra mentalitásait taglaló köteteim mellett valamennyi monográfiámat német (Thomas Mann, Hegel), orosz (Dosztojevszkij, Tolsztoj) vagy román (Constantin Noica) íróknak/filozófusoknak szenteltem. A nyelv – leginkább az irodalomban – nem csupán öltözék, hanem strukturalis lényeg is: „belbecs”. Sokszor tapasztaltam, hogy a gyorstalpaló fordításokban éppen ez kallódik el. A Tolsztoj-monográfiám írásakor megkértem Janinát, hogy fordítsa újra az általam használt terjedelmes idézeteket, mert az előző fordítók (sokszor kettesével, egy orosz anyanyelvű nem szakember és egy ismert író) „megszépítették” a szöveget. Biztosan csupán az általam jól ismert nyelvek területén mozogtam, a francia és angol fordításokat úgyszintén összevetettem az eredetivel, de a németet és az oroszt sokkal finomabban birtokoltam, együtt az elkendőzött sugalmakkal, a magyarról és a románról nem is beszélve. Mellesleg: az egyik legrégebbi cikkem az Előre napilapban éppen Shakespeare-ről szólt. De más a publicisztika, és mások a tanulmányok. D. P. A fenti, mint látható, korántsem feltétlen szabály alól kivételt csupán a Jónás választása című könyved jelent. Miért? J. J. Kivétel és nem teljesen az. Nem tudok sem héberül, sem görögül, hogy a legtöbb egyház által használt Ótestamentumot eredetiben olvashattam volna (a katolikus latin fordítást a kortárs teológusok kevésbé használják). Jónás próféta könyve, ahogy Károli Gáspár nevezi, már ifjúkoromtól foglalkoztatott, minimális tudással. A hetvenes évek elején szántam rá magam a feldolgozására. Alegerea lui Iona (Jónás választása) címen jelent meg
1974-ben a Cartea Românească kiadónál. Kis szenzációt keltett, hogy átengedte a cenzúra. (Része lehetett ebben a szerkesztő, Alexandru Paleologu írói elismertségének.) Akkoriban egy bibliai történet értelmezése nem nagyon számíthatott kiadásra. Szerencsés voltam. Az „alegere”/„választás” kétértelmű célzást tartalmazott: Isten (ki)választotta Jónást, Jónásnak pedig kétszer kellett választania, a küldetése ellen, illetve mellett – hogy a végén mégis ő húzza a rövidebbet. Az ember évezredes paraboláját véltem felfedezni a történetben. Ezért is toldottam meg az eredeti sztorit filozófiai és irodalmi feldolgozásokkal, az írók között szerepel Melville, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Dürrenmatt, Babits Mihály, Marin Sorescu és mások. Ez alkalommal is egy átfogóbb mentalitást szorgalmaztam. A „Biblioteca pentru toţi” (Mindenki könyvtára) sorozatban újrakiadták, kevés változtatással, mint az Izvoare biblice (Bibliai források) toldalékát (Minerva, Buk., 1994). Valamennyi szövegem közül a Jónás…-t írnám újra, egyrészt a zsidó, keresztény, mohamedán, másrészt a képzőművészeti visszhangok birtokában. Lenyűgöző, ahogy mindhárom monoteizmus magáénak tartja ezt a parabolát, és tartalma szerint a két Testamentum között áthidaló jelleggel bír: Jézus az elődjének tekinti Jónást. A szükséges anyagot külföldi útjaimon szereztem be, most már csak időmön és erőmön múlik, sikerül-e a bővített tanulmánnyal révbe is érnem. D. P. Zsidó származású magyar vagy, németül és franciául is beszélsz, a Szovjetunióban tanultál, tehát oroszul is tudsz, a feleséged, Janina, román. Beszélgetéseinkben időnként felmerül, hogy szerettél volna magyarul írni, végül mégis a román nyelv mellett döntöttél. Minek neveznéd hát magad, ha arra kérnélek, határozd meg az identitásod? J. J. Fondorlatos kérdés, de fontos. Mindegyikünk valamikor, valahol és valamiként jön a világra, hogy azután lépten-nyomon alternatív lehetőségek között kényszerüljön választásokra. Felnőttkoromra ez különös kényszerrel nehezedett rám. Az első két évtizedemben nem voltak kétségeim: magyar családban és környezetben nőttem fel, magyar szépirodalmon, termeszetszerűleg magyar szakos lettem a Bolyai Egyetemen. A zsidó eredetem nem gátolt ebben, laikus szellemben cseperedtem fel – bár sokat olvastam a Bibliát –, nem deportáltak haláltáborba, és a háború utan nem akartam kivándorolni, csak sokkal később tudatosítottam némely, az alkatom mélyén leülepedett, történelmi zsidó vonást. Az első törést Leningrád jelentette, ahová sokadmagammal kiküldtek ösztöndíjasként. Fejlődésemet lényegesen gazdagította a kultúrától átitatott gyönyörű városban eltöltött hat év. Minden erőmmel el kellett sajátí-
83
84
tanom az orosz nyelvet és kultúrát; és szabadidőmet a román „zemljacsesztvóban” („földiek egyesülete”) töltöttem, rövidesen összeházasodtunk Janinával, és ezáltal – az ottani magyar barátokon túl – a román nyelv részesült előnyben. Ez kényszerített, hazatértünk után, egy második, lényegesebb választásra. Janina szüleinek bukaresti otthonában kaptunk szállást. Románul kezdtem előadni a Színiakadémián, utána az Egyetemen. A megbillent egyensúlyt magyar publicisztikával próbáltam helyreigazítani. Rövidesen rájöttem azonban, hogy a román nyelv komoly elsajátítását nehezen fogom tudni összehangolni magyar szerzői aktivitásommal. Egy ideig mégsem adtam fel, ráadásul a szüleimmel magyarul értettünk szót. Az első könyvem fejezeteit azonban már románul fogalmaztam, újra meg újra, Janina stiláris felügyelete alatt, akivel szigorúan megígértettem (és ő szigorúan betartotta), hogy mindvégig árgus szemmel fogja követni az írásaim hiteles románságát. Anyám orrolt rám az anyanyelv feladásáért: ő a Székelyföldön, Komandón született, ott is nőtt fel, ízesen és gazdagon használta a nyelvet, erre bizonyíték négy egyéni kötete, az angolból és németből magyarra átültetettekkel együtt. Visszatérve az identitásra: az én esetemben ezt nehéz egyértelműen meghatározni. Legutóbbi kötetemet ezért is neveztem Az én Internacionálémnak. A cím nemcsak politikai sugallatú, május elsején, a munka napján születtem, serdülőkoromtól baloldali lettem, és nem opportunizmusból reménykedtem a kommunizmus által beígért szociális és nemzetiségi egyenlőségben. A cím egyúttal jelzi „multikulturalizmusomat”. Máig hol az egyik, hol a másik nyelven álmodom, gondolataimat is szívesen váltom át egyikről a másikra. Remélem, életem legvégén nem járok úgy, mint Cioran, aki fokozatosan visszatért a franciáról a németre, azután a románra, az elsajátításukkal fordított sorrendben – anélkül, hogy a partenerei, beleértve feleségét, értették volna. Ha eltekintek ettől az esetleges visszakozástól, sajnáltam és mindinkább sajnálom, hogy anyanyelvemen már csak olvastam, s nem írtam. Nosztalgiával térek időnként vissza ifjúkorom szeretett költőihez, újra és újra megbabonáznak Petőfi Sándor és Arany Janos, Ady Endre és József Attila, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Radnóti Miklós versei. Hogy ritkán használtam azonban a nyelvüket, szüleim halála után egyre ritkábban: késő bánat. D. P. Amióta beszélgetünk (vagyis 2013 februárjától) egyetlen problémában nem értünk egyet: abban, hogy semmiben nem lehet általánosítani, s hogy azt, „kommunista” és „fasiszta”, „kommunizmus” és „fasizmus”, nem lehet mon-
dani, mert minden országban másként valósult meg a két rendszer. Kifejtenéd, hogyan gondolod? J. J. Pontosabban két, egymásból fakadó ellenvetésed volt. Az elsőt kicsit leegyszerűsítve összegezed. Nem vetek el általánosításokat, de komplikált társadalmi megközelítések esetében azoknak induktív, nem pedig deduktív módját részesítem előnyben. Más fogalmazásban: általánosítsunk lépésről lépésre, lentről felfelé, nem fordítva. S ezt valóban igénylem, mégpedig azért, mert – véleményem szerint – mind a „fasizmusok”, mind pedig a „kommunizmusok” esetenként különböztek is egymástól. Hadd hozzak fel néhány példát. A szélsőjobboldali rendszerek és ideológiák nem is használták valamennyien a „fasizmus” önmegnevezést, így az „antifasiszták” jártak el. A Vasgárda mélyen ortodoxnak vallotta magát, a nemzeti szocializmus „pogány” volt, és csupán felhasználta céljaira a klérus alkalmazkodó részét. A nácizmus kezdettől végig antiszemita volt, az olasz fasizmus csak későn, német nyomásra, Salazar Portugáliája és Franco Spanyolországa toleránsabbak maradtak zsidó polgáraikkal vagy meneküljeikkel szemben. A számtalan latin-amerikai diktátort nehezen lehet „fasiszta” közös nevezőre hozni. Ugyanígy van ez a „kommunizmussal”. Ezt a jelzőt korrektebb lenne az ideológiára alkalmazni, a szó csupán néhány pártmegnevezésben szerepelt, a rendszerek pedig önmagukat „reális szocializmusnak” (Szovjetunió), „sokoldalúan fejlett szocializmusnak” (Románia) stb. titulálták. A kezdeti azonosságok után, a helyzet országonként differenciálódott: a hetvenes-nyolcvanas Ceauşescu a belpolitikájában sokkal dogmatikusabb maradt, mint Kádár János (dacára előző bűneinek, Rajk László és Nagy Imre kivégzésében). A lengyel pártfőtitkárok más-más politikát szorgalmaztak. Mao Ce Tung és Then Hsziao Ping különböző módon fogták fel Kína érdekeit (még akkor is, ha az utóbbi rovására írjuk a Tienanmen téri vérengzéseket). Itt merül fel a második kérdés, amelyet konkrétan nem említesz, bár éppen itt fogadom el a pontosítás szükségességét. A könyvem vége felé állítom, hogy a totalitarista rendszerek országonként különböző fázisokon estek túl. Ez igaz az európai totalitarizmusok nagy részére, azokra, amelyek társadalmi rendszerüket évtizedeken át fenntartották. Legjobb példa rá a Szovjetunió több mint hetven éve, sokfajta vezetővel és politikával: hogyan azonosíthatnám Sztálinnal Hruscsov kezdeti akcióit és Gorbacsov utolsó éveit? De még a viszonylag homogén román autokrata rendszer is, Gheorghiu-Dej és Ceauşescu idején, különféle szakaszokra tagolható. Amiben az erre vonatkozó beszélgetésünkben igazad volt: ez a differenciálás
85
86
nem vonatkozik a végletes, de viszonylag rövid kambodzsai (Pol Pot) és ugandai (Idi Amin) népirtásra vagy pedig a számtalan latin-amerikai puccsra. Viszont Kína gazdasági felemelkedése megmagyarázhatatlan, ha csupan a „kommunizmusra” hivatkozunk, és nem vesszük figyelembe számos politikai cikkcakkját. Az eddig elmondottakat megtoldom a legtöbbet vitatott kérdéssel, a „fasizmus” és „kommmunizmus” viszonyáról. Most gyakori a kettő teljes azonosítása, amit én több okból nem osztok. „Kommunizáló” tendenciák végigkísérik a történelmet az ókeresztenység óta. Ez esetben eszmékről és eszményekről van szó, függetlenül a feltételezett megvalósításuktól. A „fasisztoid” megnyilvánulások viszont alapvetően modernek és semmiképpen nem redukálhatók világnézetre, hiszen strukturálisan igénylik a gyakorlatba ültetésüket. A 19. század második felében és a két világháború között rengeteg értelmiségi vallott radikálisan balos meggyőződéseket, amelyeket sokkal később vetettek össze (vagy sem) úgynevezett megoldásaikkal. Mindmáig kérdéses Sztálin miatt feladni Marxot, nyugaton az egyetemeken és kötetekben nem szünetel a marxizmus alapos tanulmányozása, ritka az, aki José Saramago író, Eric Hobsbawm történész vagy Oskar Niemeyer építész rovására írná, hogy életük végéig kommunistáknak vallották magukat. Csupán a volt „szocialista országokban” bűn, ha valaki megpróbálja különválasztani a totalitárius gyakorlattól Marx elveit, más szocialista gondolkodóéit, sőt, a kommunizmus alapálláspontját. Mellesleg: amikor lehet, személy szerint mellőzöm a „szelsőbal” megnevezést, hiszen Marx nála sokkal baloldalibbakkal vitázott egy életen át, azokhoz képest nem volt „szélsőséges”. D. P. Kifejtenéd, hogy érted, hogy a fasisztoid megnyilvánulások „strukturálisan igénylik a gyakorlatba ültetésüket”? J. J. Összehasonlítom, csupán ebből a szempontból, a kommunizmust és a fasizmust. A kommunizmus, lényegét tekintve, az egyenlőség és a testvériség vágyálma. Mint „kommunitárius” projekció, két évezredes múltra tekint vissza. Még ha eltekintek is Platón Az állam idevágó passzusaitól, akkor is az őskereszténység egyik lényeges velejárója (lásd a második, szociáldemokrata, Internacionálé több teoretikusának ezt alátámasztó érveit, de szépirodalmi bizonyítékokat is). Következtek látnokok, középkorú keresztény csoportosulások, parasztvezérek stb. A pontosítást Morus Tamásnak köszönhetjük: Utópia. Ez volt és maradt a továbbiakban is. Egyik jelenkori bizonyíték erre az egyébként liberális Mario Vargas Llosa több regénye: az egyik
felelevenít egy pusztulásra ítélt észak-brazil kommunista parasztközösséget; a másik leírja Paul Gauguin elődjének fourrierista tevékenységét a francia 19. századi munkások között; és így tovább. A fasizmus (akár a magát ilyképp megnevező olasz mozgalom, akár az általánosított német, spanyol, portugál, román, magyar variáns) modern jelenség, minimális előzménnyel. Hiába hivatkozik Mussolini a Római Birodalomra, hiába használja fel a latin „eredetet”: fascio, ‚egység’, fasces, ‚köteg’, egy fejsze köré kötött vesszőnyaláb mint „az egységben az erő” szimbóluma. Valójában a fasizmus gyökerei csupán a 19. századvégig vezethetők vissza, effektív létrejötte az első világháború utóhatásaként értékelhető, egészen az 1922 októberi „Marcia su Roma” („Menetelés Rómába”) hatalomátvételig. Az elveit csak akkor és annyiban vesszük számba – radikális nacionalizmus, az állam elsődlegessége, nemzeti megújulás, militarizmus, erőszak, háború, antiliberalizmus és antikommunizmus – amikor és amenynyiben egy-egy országban „megvalósulnak”. Képzeljük el, ha minden az elvek szintjén maradt volna: feledésbe merülne a Mein Kampf (Harcom), viszont a Das kommunistische Manifest (Kommunista kiáltvány) továbbra is érdekelné a politikai tudományt, Marx más írásaival együtt, úgyszintén több rokon gondolkodó hagyatékával. Leegyszerűsítve: a szocializmus/kommunizmus eszmetere gazdag és differenciált korok és eszmék szerint, a fasizmus viszont csupán mint államhatalom marad fenn, a megfelelő sommás „ideológiájával”, amelynek szerzőire azonban már alig emlékszik az utókor. Mindezt azonban kiegészíti egy „ellenpont”. A gyakorlat, amelyre a fasizmusok helyezik a hangsúlyt, nem készteti őket elveik feladására: a nacionalizmus, a militarizmus, a rasszizmus mindkét szintet meghatározza. És fordítva: a „reálszocialista” államiság lépésről lépésre lemond kommunista eszméiről. Példa erre a „szocializmus egy országbeli felépítésének” sztálini tétele, amely az eredeti internacionalizmust (Marxnál, de Leninnél is) behelyettesíti mind erőszakosabb nagyorosz nacionalizmussal. A „Szovjetunió iránti hűség” alapismérvének ellentéteként így jut el minden egyes szocialista állam valós vagy vélt önérdekének követése. Románia esetében mennyiben „kommunista” a dákok és a középkori fejedelmek megdicsőülése, vagy a külpolitikai opportunista taktikázás?! A fasizmusok a maguk módján koherensek, a megvalósult szocializmusok, suttyomban bár, de pontról pontra megtagadták kommunista elvi premisszáikat. Ezért számos nyugati értelmiségi továbbra is a magáénak vallhatja a kommunista
87
88
világnézet különféle módozatait vagy velejáróit, anélkül, hogy ezzel felhígítaná a „reálszocializmus” teljes vagy részleges tagadását. D. P. Tudósként esztétának tartod magad. Néhány bekezdésben leírnád, pontosan mit értesz ezalatt? J. J. Az „esztéta” valamelyest többértelmű, az esztétikát művelő szakember mellett jelzi a széplelket is. Maradjunk azonban az alapértelmezésnél. Esztétikát adtam elő az egyetemen, csupán a legvégén toldottam meg mentalitástörténeti kurzusokkal. Kezdettől végig az irodalom és a filozófia határvidéke és kölcsönhatása érdekelt. Ráadásul az esztétika nagymértékben megvédett a legtöbb társadalomtudományt elferdítő dogmától. Szabadon és mind szabadabban barangolhattam be a művészetelmélet nehezen megoldható kérdéseit. Diákjaimnak írtam pár tankönyvet, részben őket célozta a két nyelven kiadott kötetem is: Ion Ianoşi: Schiţă pentru o estetică posibilă (Eminescu Kiadó, Buk., 1975), Jánosi János: Szépség és művészet (Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1978). Valójában a monográfiáimra több időt fordítottam. Az esztétikumot pedig, elvi megalapozással, erkölcsi, filozófiai, történelmi együttjáróival közelítettem meg a nyolcvanas évek vaskos értekezéseiben, a Sublimul (A fenséges, 1983 és 1987 között látott napvilágot) három kötetében és a kétkötetes Nearta –artă címűben (A nemművészet mint művészet, Cartea Românească, Buk., 1982, ill. 1985), azaz mint a vallás, tudomány, filozófia művészi velejárója. Mindez ellenkezik egy esztéta álláspontjával: a széplelkektől eltérően én az esztétikai értékeket „tisztátalan” – azaz aglutináns – mivoltukban közelítettem meg. D. P. Olykor, amikor a „régiekről” beszélsz (Schuller, Földesék, Alexandru Simion, Valeriu Cristea, Z. Ornea stb.), ellágyul a hangod. Szerinted mi a múlt? És mi a barátság? J. J. Én nagymértékben a múltban élek. Ezért fogtam hozzá már ötvenévesen az első memoárkötetemhez (Secolul nostru cel de toate zilele – A mi mindennapi évszázadunk, megjelent 1980-ban a bukaresti Cartea Românească kiadónál), amelyet követett még kettő (Opţiuni – Választások, uo. 1989, illetve a már említett Az én Internacionálém, Polirom, Iaşi, 2012). Több más könyvemet is átitatják életutam tapasztalatai (például az Idei inoportune-t – Alkalmatlan gondolatok – ez is a Cartea Românească-nál jelent meg 1995-ben). Mindezek az átélt korszakokat idézik fel, közvetlen személyem inkább kapcsolatteremtő szerepet játszik. Innen az ismerősök és barátok rövidebb-hosszabb portréjainak zöme. Gondolj csak a Bolyai Egyetemen töltött két esztendőre, amelynek felidézése tanáraimnak és kollégáimnak döntő szerepet biztosít Az én Internacionálémban. Nálam sok-
kal jelentősebbek Szabédi László, Gaál Gábor, Tóth Imre, Tóth Sándor, Földes László, Kallós Miklós, Benkő Samu, Bajor Andor, Székely János, Domokos Géza és sokan mások. Ugyanez ismétlődik a leningrádi részben és a bukarestiekben. Az én Internacionálémban egész fejezeteket szentelek néhány jó barátom, Alexandru Simion, Zigu Ornea, Radu Cosaşu életútjának, de a későbbi kolozsváriaknak is, mint Schuller Rudolf, Marian Papahagi, Ion Vartic, Marta Petreu. Az utolsó és legfontosabb emlékiratom középpontjában nem annyira eszmék és eszmények, mint tények, szituációk, események, személyek állnak. Az emlékezetem telítve van személyiségekkel, akiket egy időre barátaimnak nevezhettem. Igaz, hogy egyesekkel, paradox módon, éppen a kilencvenes évektől szaporodtak világnézeti, elkendőzött vagy nyílt nézeteltéréseink, amit én nem vettem volna zokon, de az illetők miattuk gyérítették, sőt feladták a velem való kapcsolatukat. Nem nevezem meg őket. A paradoxont pedig az képezi, hogy a rendszerváltás előtti különbségeinkkel együtt voltunk barátok, utána azonban néhányan a pluralitás címkéjével takarták el intoleranciájukat: úgymond, egyetértek veled, ha te egyetértesz velem! Mindenesetre, számomra a barátság az emberi lét egyik legértékesebb adománya. Nélküle a múlt sivár sivatag volna. Az én koromban persze nem nagyon reménykedhetünk új barátságokban – bár egyes kivételek, mint amilyen te is vagy számomra, erősítik a szabályt. Tény azonban, hogy mint mondtam, utolsó éveimet inkább a múlt, mint a jelen hatja át. József Attila szavaival: „Enyém a múlt és övék a jelen.”
89
FÓRUM
Orbán Gyöngyi
A BARTÓK-POÉMA MINT PARTITÚRA Milyen széles az Óceán annak, ki hazagondol – s rossz hír számára mily rövid az út. S százszor jajabb annak, ki már gondolkodni se tud a gondtól. Jaj neked, hús-vér idegen! –:
90
– így kezdődik Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című költeménye. A poéma első mondatával az Óceán távlataira nyitja figyelmünket; ám nem költői kép formájában, nem valamely látvány érzékletes megjelenítésével, hanem egy aforizmaszerű, nem annyira a képzeletet mozgósító, mint az élettapasztalatokat meggondoltató kijelentés által. A cím által felidézett, közismert információt – Bartók amerikai emigrációját – úgy bontakoztatják ki a vers indító sorai, hogy rögtön egy emeltebb regiszterbe utalják, ahol már nem az előzetes ismeretek játsszák a főszerepet, hanem a nyelv, ahogyan felhangzik e sorokban, ahogyan mintegy megtöri a csendet, és hallásra, hallgatásra késztet. Kinek a hangját halljuk? – A beszélő úgy szólal meg, hogy nem árulja el kilétét, pontosabban homályban hagyja azáltal, hogy az aforizma – mint a köznapi nyelv egyik „bölcseleti műfaja” – általános alanyának mezébe burkolózik, s ezzel mintegy az olvasóra bízza, találja ki ő, kire is vonatkoznak a kijelentései, s maga következtessen a hozzájuk tartozó élettörténetre. Azt mégiscsak elárulja magáról – mégpedig a megszólítás alakzata révén hirtelen személyessé váltó hangjával („Jaj neked, hús-vér idegen”!) –, hogy olyan mélységű személyes kapcsolat fűzi a megszólított „idegenhez”, ami lehetővé teszi a sorsával való azonosulást.
Ha tovább olvassuk a költeményt, fölerősödik a versindításban megtapasztalt talányos hangzás élménye: a szöveg folyamatosan arra késztet, hogy – a versbeszéd szólamait hallgatva – megpróbáljuk azonosítani a beszélő alanyt, ám a szöveg megformáltsága állandóan meg is hiúsítja ezt a törekvést: nem engedi eldönteni, hogy a „címszereplő” (Bartók) vagy pedig az ő történetét elbeszélő „narrátor” hangját halljuk-e. Első látásra úgy tűnhet, hogy a vers tipográfiai megjelenítése segíteni fog a szólamok elkülönítésében: a montázsszerűen építkező szöveg jól láthatóan két oszlopba tagolódik, amelyek közül az egyik – a bal oldali oszlop – a narrátoré, a másik pedig – a jobb oldali – a címszereplő hangja számára van fenntartva. Feltűnik, hogy a narrátor szólama nem annyira egy élettörténetet beszél el, hanem – a bölcsességirodalom ősi műfajait is megidéző aforizmaszerű beszédmódjával – bevonja az olvasót annak a létfilozófiai mélységű és élességű kérdéskörnek a megfontolásába, amelyre már a cím is utalt (Bartók Amerikában, azaz: a művész az emigrációban; továbbá: a művészet az idegenné vált világban; vagy még általánosabban, s egyben még személyünkre is szólóbban: az ember az életbe kivetettség helyzetében). A másik, a jobb oldali szövegoszlop „címszereplőjének” beszéde sem monológszerű vallomás, hanem a Bartók által gyűjtött és műveibe épített népköltészeti anyagra emlékeztető, hol valódi, hol pedig álidézetek egymásba tördelése, amely arra készteti az olvasót, hogy átélje a megszakításokból, az állandó ritmus- és hangnemváltásokból adódó feszültséget, mintegy a testével, a lélegzetvételével is ráhangolódva arra a szellemi drámára, amely az emigrációs sorsot művészi és emberi léthelyzetként értelmező vers egészében lejátszódik. Ha – a mű visszahívó erejének engedelmeskedve – többször is újraolvassuk a költeményt, akkor egyre szembeötlőbben és egyre jobban hallhatóan tűnik elő a két szólam egymásba játszása, ahogyan a szöveg minduntalan „átszivárogtatja” a formát egyik oszlopból a másikba, ahogyan az „élet”, a bölcselet szakaszaiba átjön a népdalritmus és fordítva: a bartóki „dalformába” beleszövi magát az aforizmaszerű, létértelmező szólam. Így a poémában megszakítás nélkül kiépülőben van egy olyan dialógusforma, a megszólításnak és önmegszólításnak egy olyan játéka, amely a „narrátor” és a „címszereplő” személyét minduntalan felcserélhetővé teszi. Akkor is ugyanerre az eredményre jutunk, ha az „én”-ek identitásának megállapítására a közbeékelt mottók által vízszintesen (is) tagolt szöveg alapján próbálunk kísérletet tenni. Ha az első – az evangéliumi mottóig terjedő – egységben a Bartók amerikai emigrációját elbeszélő „narrátor” szólamát véljük hallani, akkor a második – a Máté evangéliumából vett
91
92
idézettel kezdődő – részt Bartók ars poeticával záruló vallomásaként, a harmadik – a Lászlóffy Aladár-idézettel bevezetett – egységet pedig a lírai énnek immár az utókor nevében adott válaszaként – tehát egy újabb ars poeticaként értelmezhetjük. Csakhogy a különböző egységekben szó szerint megismételt szövegrészek (az első és a második részben a „Jaj istenem a világ” kezdetű szakasz, amely először a narrátor, másodszor a címszereplő hangján szól, majd az első részben Bartókra, a harmadikban a lírai énre vonatkoztatott „Dolgos állat az ember” sor) ebben az esetben is elbizonytalanítanak. Az avantgárd és a késő modern lírában is előszeretettel alkalmazott montázstechnika Szilágyi Domokos versében is olyan heterogén nyelvi világot teremt, amely nem egyetlen, központi szerepű lírai én monológjára, hanem egyszerre több szólam dia-, illetve polilógusára épül. Szilágyi Domokos poémája ezzel a párbeszédszerű szerkezettel az „odahallgatás” értelmében vett hallás igényét példázza, amely feltétele minden megértésnek. A megértés ugyanis – gondolhatunk itt a leghétköznapibb értelemben vett párbeszéd-helyzetekre is – nem más, mint meghallása annak, amit mondanak nekünk, azaz kihallása annak a jelentéstartalomnak, ami kimondatlanul maradt, aminek a néma nyomai mégis benne vannak valamiképpen a szövegben. A megértés mindig válasz a nekem mondottakra, ami szükségessé teszi a másik (ember) dimenziójára való nyitottságot, együttműködést igényel, ami az egymással beszélők közösséggé változását eredményezi. A hallás szerve a fül; ám ha a megértés – a fentiek értelmében – nemcsak a kimondottat, hanem a kimondatlan értelmet is hallja, akkor ez azt jelenti, hogy a megértéshez szükség van egy „belső fülre” is, szellemi ébrenlétünk szervére. Hasonlatos ez ahhoz, ami a zenehallgatáskor történik: a zenei művet nem elég pusztán akusztikailag hallani – mert ez esetben csak az érzékileg adott hangok összefüggéstelen egymásutániságát fognánk fel –, hanem zeneileg is kell hallani – vagyis dallamként, időbeli kiterjedésében, összefüggésként, egészként érzékelni – ahhoz, hogy értelme legyen. Az irodalmi szöveg olvasása ezért nagyon sok tekintetben a zenei partitúra olvasásához hasonlítható. Éppúgy, ahogyan a partitúra csak az előadása során lesz eleven zenévé, az irodalmi műalkotás is az olvasásban válhat létezővé. A szövegnek mind a függőleges, mind a vízszintes irányú tagolása/tipográfiai elrendezése felhívhatja a figyelmünket egy másik fajta egybehangzásra is. A bal oldalról hallható szabad vers, illetve a jobb oldalról felhang-
zó ősi ritmusok a költészet és a zene, a szó és a hangzás valamikor teljesen egybetartozó művészetét szembesíti s csendíti ismét egybe. Ha viszont a vízszintes tagolásra figyelünk, akkor feltűnhet a vers szonáta-formája is: egy téma három tételben történő, variációs kibontása. Így a vers egyaránt kapcsolatba lép a (zenei) művészet legősibb-legprimitívebb, s a „legarisztokratikusabbnak” elismert klasszikus regisztereivel. Nem két szólam hangzik tehát a versben, hanem egyszerre sok – megcsendítve az emberi érzelmek és indulatok legkülönfélébb változatait: a panaszt és a vigasztalást, a fájdalmat és az örömöt, a haragot és a megbékélést, a kételyt és a reményt. A szöveg egyébként maga is reflektál – a bartóki zene méltatása révén – önnön sokszólamúságára a „polifón álom, ó jövő” verssorban. A versben beszélő hang egységét megkérdőjelező, töredékes versszerkezetben egy, a klasszikus modern versétől eltérő költői nyelv formálódik. A késő modern líra igen gyakran egy fogalmi természetű, intellektuális, filozofikus beszédmódot részesít előnyben a hagyományos képes beszéddel szemben. Szilágyi Domokos versében is megfigyelhettük ennek az intellektuális szólamnak a jelenlétét (különösen a szöveg második részében, a prózaversbe átváltó szabad verses részben). Ha valaki csak ezeket a filozofikus tartalmú mondatokat mazsolázná ki a szövegből, lehet, hogy egy elvont eszmefuttatás versbe szedett változatára gondolna csupán. Ámde a vers csak fokozatosan vezet el a filozofikumnak a poéma végén megmutatkozó szintjéig: előtte már „megtanítja” az olvasónak azt a nyelvet, amely ezt az intellektuális gondolkodásmódot követhetővé teszi. A szövegben már a legelső mondattól felhangzó aforizmatikus beszéd erejére kell most gondolnunk. Mindannyiunk nyelvi tapasztalata, hogy az aforizmák olyan általános érvényű igazságokat/felismeréseket foglalnak öszsze, amelyek az élet határhelyzeteivel kapcsolatosak, olyanokkal, amelyek megrázó tapasztalatában valamennyien részesülünk. Az aforizma tehát nem fogalmi-logikai úton levezetett „igazságokat” fogalmaz meg, hanem olyanokat, amelyek gyökerei az életben, valamennyiünk élményeiben vannak, ezért személyesen „érdekeltek vagyunk” a megértésükben. (Az aforizmatikus beszéd ősi műfajait a bölcsességirodalomban kereshetjük, többek között a bibliai példázatokban.) Az aforizma megértése úgy lehetséges, ha a kijelentés tartalmát saját (egzisztenciális) tapasztalatainkra vonatkoztatjuk, azoknak a mérlegére helyezzük. Megfigyeltük, hogy a vers tipográfiailag is elkülöníti az „életnek” illetve a „művészetnek” szentelt szövegrészeket, s hogy ezeknek a ritmusa, beszéd-
93
94
módja állandóan „átmegy” egymásba. Most hallgassuk meg még egyszer, még közelebbről, ahogyan az „élet”-szakaszok jajszavai megszaggatják a „mű” szövegének egységét. A „Hova vetemedtél” kezdetű szakaszban például a két szólásból „hibásan” összeillesztett siratóének-féle töredék után újabb – eltorzított vagy kitalált – folklór-részletek következnek: egy középkori gregorián dallammal megőrződött népdal-sor („Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál”), amelynek éppen az elhallgatott, hiányzó sorai vonatkoztathatók az idegenbe szakadt ember helyzetére („Nem szereti helyét, el akar hervadni. / Ki kell onnan venni, új helyre kell tenni.”), majd egy csángó népballada ritmusára rájátszatott összefüggéstelen fragmentumsorozat, amely csak egy-egy ősi jelkép vagy név felvillantásával utal drámai vagy éppen tragikus alaptörténetekre. (A „mű” sikeréért feláldozott, elégetett és befalazott asszony balladája sejlik fel a töredékekben; a neve azonban – „románul Marinka / magyarul Margitka” – nemcsak arra utalhat, hogy Bartók egyaránt gyűjtötte és művébe építette a román és a magyar folklórt, hanem felidézi két másik női áldozat nevét is: a Szűz Máriáét és a Margitét, a Faustból. A női áldozatok példái a hasonlat hasonló-ágában sorakoznak; a hasonlított: a megszólított vagy önmegszólító címszereplő. A versszaknak ebben a rá vonatkozó részében a „tűzre te vettettél / hamuvá vedlettél” sorokban a hamvaiból feltámadó főnix-madár ősi jelképe is felvillan.) A „törmelékekből” összeálló „mű” a megszólítás alakzata által nemcsak önmagát jelenti, hanem az „élet” szakaszaival kerül vonatkozásba, azok értelmezéseként is olvashatjuk. Vagy hallgassuk, ahogyan a „Dolgos állat az ember” kezdetű versszakban (a folklór-parafrázis folytatásaként) a balladaformát a töprengés, a meditáció szólama tölti ki, egy – első pillantásra – (ön)ironikus (ön)definíció az emberi egzisztenciáról. A szakasz idézett verssora mindenképp leleplezi az embert a természet urának tekintő felfogásokban megnyilvánuló önteltséget – ilyen például az a marxizmus által terjesztett nézet, amely szerint az embert a munka emeli minden más létező fölé. A mindennapi szóhasználathoz közel álló – az aforizmatikus beszéd regiszterében szóló – megfogalmazás azonban a töprengésnek egyszerre két, ellentétes hangoltságú útjára vezet. Egyfelől keserű öniróniát érzékelhetünk benne: hogyan is lehetne fenntartani az emberi méltóságot a munkaképességből levezető tételt ott, ahol emberhez méltatlan körülmények uralkodnak (’az ember dolgozik, mint az állat’)?, illetve – a következő sor tanúsága szerint – „így bírja ki magát”, azaz a munka nem az ember győzelmének záloga (a természet fölött), ha-
nem inkább olyan természettől kapott adomány, amely segít elviselni vereségét (bűntudatát, halálfélelmét és szenvedését); ilyen helyzetben fokozottan kétségessé válik a művészi alkotás lehetősége és értelme („Komponálni? lehet még?”). Ugyanakkor azonban – különösen a versszak egészébe, vagy még inkább a teljes poéma szövegösszefüggésébe helyezve a kijelentést – felcsendül benne egy másik hang is, és vele egy, az előbbitől eltérő (evangéliumi) létértelmezés lehetősége: eszerint az ember méltóságát nem a világ feletti uralma biztosítja; ezért nem úgy tekint önmagára, mint a „természet koronájára”; e felfogásban nincs rangsor a teremtmények között; az ember egy közülük, akinek a létezési módja (de nem kiváltsága!) az, hogy dolgozik s hogy alkot; létezésének csodája, hogy megadatott számára a szenvedés (nyelv általi) kifejezésének lehetősége: a panasz. Ez a poéma is a bibliai jeremiádok hangvételével rokon panasz hangján szólal meg először. A következő két verssorban két szó – „célszerű”, illetve „agyontervezett világ” – szembeállításával is kétféle létértelmezés feszül egymásnak, illetve érzékelhetővé válik, ahogyan az előbbi – amely a „Lesz még egyszer ünnep a világon”-ra emlékeztetően, a reményen túli remény hangvételében szólal meg – mintegy felülírja az utóbbit. A „célszerű” világ nem az „agyontervezett világ” törvényei szerint létezik, azaz nem az emberi számításnak, az okokat és célokat a haszonelvűség nevében megismerő észnek és akaratnak rendelődik alá („emez már föld alá nő”, azaz a mélységekbe, a halálba tart), hanem – épp ellenkezőleg – ezek béklyóitól megszabadulva az ember természetes adottságait engedi kibontakozni: „a jövő alaprajza / az arc ráncaiban”. A „célszerű” világ célja: a jövő „csillagokig” növekvő távlata; a „célszerűség” itt azt jelenti, hogy van remény (az élet folytatására). Figyeljük meg, hogy a „remény reményét” éppen a költészetnek szentelt versszakok szólaltatják meg a poémában, s épp a balladaforma folytatásában! Ez nemcsak azt jelenti, hogy a „reményen túli remény” csodája a művészet világában mutatkozhat meg, hanem azt is, hogy ez a megmutatkozás nem független a szenvedés, a bűn világától, az élet poklától, hanem – bizonyos értelemben – egybetartoznak, együttállásban léteznek. Ezt az együttállást hangsúlyozzák az élethelyzetet bemutató (a bal oldali oszlopba sorolt) versszakok is: hiszen például az aforizmatikus beszédmód – amely a nyelvnek azt a képességét hívja újra elő, amelyet egy nagyon régi irodalmi műfaj, a példabeszédek hallása-olvasása tanított meg nekünk – nemcsak elbeszéli, hanem a lét(kérdések) összefüggéseibe helyezi, értelmez(tet)i is az elmondottakat. Az aforizma már az indításban magába ol-
95
96
vasztja a panasz ősi műfaját, a jeremiádot, majd – a szenvedés „csontig”, „velőig” hatoló életvalóságát érzékeltető versszakban – átveszi az egyik legprimitívebb folklorisztikus műfaj, a kurjantás ritmusát („Jaj istenem a világ…”). Majd az emigrációt megelőző időszakra, s ezzel együtt Bartók munkamódszerére és művészeti koncepciójára is (vissza)utaló, (szintén primitív) katalógusszerkezetet megvalósító versszakban („Körösfői lányok, / mármarosi románok…”) ismét a népköltészet – dallamtalanságba hajló – ritmusában történik meg a felsorolása azoknak a népeknek, akiknek Bartók a zenéjét gyűjtötte. Van itt egy első látásra talán érthetetlennek tűnő verssor: „egy nyelven szól az mind”. Úgy értsük ezt talán, hogy Bartók egyesíti, „egyetlen nyelvvé” forrasztja zenéjében azt, ami eredetileg különböző nyelveken szólalt meg? – Hogy pontosabban érthessünk, ismét a szöveg utasításait kell megpróbálnunk követni. Az idézett verssort ugyanis ez a sor követi: „magyarul, románul”. (Tehát nem szűnik meg a különbözőség az „egy”-ben, hanem éppen, hogy hallhatóvá válik!) Másféle „egynyelvűségről” lehet tehát itt szó, olyanról, amely a különböző nyelvek mélyén rejtőzik, valami olyan közösről, ami éppen a sokféleség módján tud kifejezésre jutni. – Még azt is megtudjuk a versszak utolsó két sorából – „s ki más értené, ha / nem Bartók tanár úr?!” –, hogy ezt a nyelvet nem könnyű érteni (meghallani); bizonyára nem azért, mert sokféle, hanem azért, mert annyira mélyen rejlő nyelv. Bartók világraszóló nagy művészi teljesítménye, hogy meghallotta és megértette ezt a sokféleségében mélyen rejtőző közös nyelvet, a művészet legősibb, legprimitívebb alapformáiban elemi erővel megnyilvánuló életet, a közös emberit. Nemcsak meghallotta, hanem egybehallotta és újra megszólaltatta, anélkül, hogy a sokféleségét elhallgattatta volna (mint tudjuk, Bartók zenéje vitte diadalra a zeneköltészetben a többszólamúságot), s hozzáférhetővé tette azt a modern szubjektum kifejeződése számára. Miféle megértés szükséges ehhez? Ha előretekintünk a poéma ezután következő „tételeire” (amit a mű végéről nézve visszafelé is meg tudunk tenni, hiszen már végigolvastuk a szöveget legalább egyszer), akkor látni fogjuk, hogy a „szonátaforma” variációiban kibontakozó témák egyike éppen a (művészi alkotáshoz, befogadáshoz szükséges) megértés kérdése. „Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken / világot lépik az értelem – / aj –” – olvassuk a vers második egységében, a címszereplő „önértelmezéseként” (is) azonosítható rész bal oldali, az „élet hangjai” számára fenntartott oszlopában. Figyeljük meg, hogy az „értelem” itt a jajszavak és a könnyek, a legelementárisabb emberi meg-
nyilvánulások közegében jelenik meg, a létezésnek abban a dimenziójában, amelyben nem az én uralja az életet, hanem inkább fordítva: megmutatkozik az élet, a természet túlereje. Nem csak/nem annyira az ész, mint inkább a test és a lélek tapasztalatait feldolgozó, összegző „idegek” tudását hasznosítja az az „értelem”, amely „világot lépik”, azaz képes átlépni az „agyontervezett világ” korlátain. Az „értelem” tehát nem azonos a megismerés által a természetfölötti uralomra törő rációval, hanem – e küzdelem szenvedésteli tapasztalait is magában foglalva – több annál. (Az „értelem” a Példabeszédek egyik kulcsszava is, amely nem az ismeretek birtoklását, sokkal inkább az élet „tanításainak” meghallására való készséget, a bölcsességet jelenti.) Jellemző, hogy ez a fájdalom és szenvedés árán az élettapasztalatokból nyert felismerés ismét egy csángó ballada (A nagy hegyi tolvaj) tragikus sorsú női szereplőjének szavaival jut kifejezésre. A „világot lépő értelem” ugyanis a másik megértésének érdekében az önmagunk világán való túllépés képességét is jelenti, illetve az önértelmezést a másik megértésének kerülőútján. A csángó ballada hősnőjének sorsában – akit akarata ellenére „eladtak” a szülei a nagy hegyi tolvajnak feleségül, s aki magányáról a balladabeli „madárkát” szólongatva panaszkodik, s éppen emiatt kell meghalnia az ura kezétől, aki meghallja a panaszt – a poéma címszereplője (vagy a lírai énje? vagy az olvasója?) éppen azért ismerhet rá a maga sorsára, mert van benne valami radikálisan eltérő, idegen is; igazi megértés ugyanis a másik idegen világával való találkozásból születhet. A ballada (női!) áldozatának megértése általi önmegértés tehát nem a tökéletes azonosulást jelenti az idegen szereplővel, de nem is annak tökéletes alkalmazását az „én” helyzetére, hanem a magány, az idegenség, a kiszolgáltatottság és kétségbeesés mélységeinek a megértését a másik helyzetében, részvéte(l)t a másik szenvedésében. Érdemes megfigyelni, hogy a poémának az említett ballada töredékeit megidéző egyik betétszövegében (a „Marinka, Margitka, / hamvasság hamvvedre” kezdetűben) felsejlik a másik szereplő, a gyilkos nagy hegyi tolvaj (egyszerre megszólító és önmegszólító) szólama is, mégpedig a halottsirató szokásosan nők által gyakorolt műfajában, akinek fájdalomtól szaggatott, töredékes beszéde kimondhatatlan szerelméről és gyászáról tanúskodik. (A ballada egyik változatában az árván maradt „kicsi Ráduj Péter” apja, vagyis a nagy hegyi tolvaj szíve meghasad, amikor – fia dajkájának altatódalából – megtudja, hogy nem az övé a gyermek.)
97
98
A költemény „megértő” olvasása közben a beszéd egyik fontos funkciójáról is (újabb) tapasztalatot nyerhettünk: arról, hogy a nyelv „eredendően” az emberi egymásrautaltságnak, a kölcsönös megértésnek a közege (a beszéd folyamatában, a másik résztvevő színe előtt alakul ki ugyanis a beszélő /ön/megértése); valamint arról, hogy egymásrautaltságunkra éppen a legdrámaibb szituációk, a magány, az idegenség, a megtagadtatás, a meg nem értettség, a bűn helyzetei figyelmeztetnek. A késő modern lírában fontossá váló megszólítás és önmegszólítás alakzatai, a lírai én két vagy több szólamra bontásának, dialogikus szituálásának eljárásai, a tradíció szubjektumon túli szólamainak a bevonása a versszerkezetbe, a kommunikáció-képtelenség tragikus tapasztalatának megjelenítései – nem csupán a költészet külön világában érvényes „technikai fogások” tehát, hanem a modern személyiség helykereséséről, megértésvágyáról, önmegértésének igényéről – az élet mindannyiunkat érintő kihívásairól – is tanúskodnak. Befejezésül térjünk vissza még egyszer azokhoz a kérdésekhez, amelyeket a Bartók Amerikában című költemény olvasása már az elején felvetett, amelyek a művészetnek az életben betölthető szerepével kapcsolatosak. E költemény felépítés-teljesítményének egyik szembeötlő – s az olvasás módját is meghatározó – sajátossága a polifónia; emlékszünk, ahogyan – egymást nemcsak váltogatva, hanem feszültségteli együttállásukat is kifejezésre juttatva – különféle nyelvi regiszterekből hangzottak fel a vers szólamai. (A példabeszédek nyelvi lehetőségeit újra megvalósító aforizmatikus beszéd hol a jeremiádok, hol a népdal vagy a kurjantás ősi ritmusában illetve hangnemében szólt, de magára vette a ballada és a halottsirató szaggatott beszédmódját is, amelybe beszüremkedtek a középkori himnuszok dallamai és képtöredékei, majd a biblikus zsoltár és apokaliptikus beszéd szólamai; a legősibb irodalmi és beszédműfajoktól időnként a modern szabad versben és prózaversben megszólaltatott intellektuális-filozofikus költői nyelvváltozatok vették át a szót, de beleszóltak a versbe a beszélt nyelv különböző rétegei is, a legelementárisabb indulatszavaktól a modern világot idéző kifejezésekig.) Meggyőződhettünk arról is, hogy a műnek ez a sokszólamúsága nem öncélú bravúr, hanem formai megvalósulása annak, amit a vers a fináléban az életről kijelent, hogy tudniillik az nem más, mint „egymásra-utaltság”. Eszerint az irodalmi hagyomány megszólaltatása módján történő költői megszólalás sem más, mint lemondás az „én” egységéről és uralmáról a mű fölött, s a szubjektumon túli „másik”, mások létjogosultságának, sőt – ezen
túlmenően – kölcsönös egymásrautaltságuknak az elismerése. S ha „az egymásra-utaltság / legmagasabb fokon szervezett / formája a szeretet”, akkor ez a sokszólamúságát a „legmagasabb fokon megszervező” poéma a befogadásban végül egyetlen, teljes szeretethimnusszá állhat össze, a szeretet dicséretévé, a Pál Korinthoszbeliekhez írt első levele szerintit is magába fogadva. A sokszólamúságnak ez a virtuóz megvalósulása a költeményben – amely, mint láthattuk, nemcsak közvetlen témájáról, hanem önmagáról, önmagának mint műalkotásnak az élethez való viszonyáról is meglepő dolgokat tudott elmondani, új felismerésekre jutni és juttatni – voltaképpen Bartókinterpretáció is, a művészetben oly régi imitáció-elv sajátos megvalósulása: a poéma polifóniája ugyanis Bartók alkotói módszerét követve bontakozik ki. (Erre a „tanítványi” szerepére a lírai én is utal a „Bartók tanár úr” szókapcsolattal.) Figyeljük meg például a „Tűz-víz-föld-ég” kezdetű versszakot a bartóki mű szólamait megszólaltató (jobb oldali) szövegtömbből, amelyhez a vers – ezúttal egyértelműen – az emigrációban lévő címszereplő hangját rendeli: „dúdol a mélybarna szemű – / itt csak Mr. Bartok”. Az idézett sor nem egy „eredeti” összefüggő (népköltészeti) szöveget idéz, hanem csak bizonyos szavakat, töredékeket; ám a jelképvilág legmélyebb, legősibb rétegeiből „kimentett” elemek (a négy őselem szavai) eredeti energiájukat érvényesítve szerveződnek új rendbe a műben (amely felidézi valamiképp a régit is). Ennek a feszültségteli mindenségnek a közegébe vág bele a következő verssorral a „Basa Pestát megölték” kiáltás, amely nem annyira valamely népballada szövegéből, sokkal inkább egy költészet alatti, „valóságos” nyelvi regiszterből kölcsönzött (mint amikor ott a „helyszínen”, ahol halva találnak egy embert, hangzik fel a sikoltás), mégis előhívja valahogyan Arany János Tetemrehívás című balladájának máshogyan vérfagyasztó atmoszféráját is. A versszak végén ott találjuk – mintha a dúdolás töprengő mormolásba váltana át – ennek az ősi elemekből építkező alkotói eljárásnak a magyarázatát (a lírai énnek a címszereplő szájába adott ars poeticáját): „a természet zenévé szerveződik / figyeljetek / hangjaira”. Vagyis a zene, a művészet nem „ábrázolja” – a maga külön eszközeivel – az életet, a természetet, hanem „kihallgatja” annak hangjait, s azokat engedi megszólalni a műben. (A költő sem „használja” a nyelvet, hanem rábízza magát: engedi a rációval felfoghatatlan, uralhatatlan emberi természetet – az érzelmeket, indulatokat, szenvedélyeket önnön közegén át „szóhoz jutni”.)
99
100
Bartók végső alapformáira bontotta le a népköltészetet, s ezekből az elemekből új formákat épített úgy, hogy általuk olyan tartalmak is megjeleníthetőkké váltak, amelyek az eredeti formákhoz még nem tartozhattak hozzá. Ebben az idézett versszakban például az őselemek jelenlétében felhangzó kiáltás elementáris rémülete, amely nemcsak közöl, hanem hírül is ad valamit – többek között az (önkéntelen) tagadást, a tiltakozást az értelmetlen halál okozója s az ölés tilalmának megszegése ellen – egyben a XX. század haláltáborainak botrányára is vonatkozhat. A mű tehát – mint tiltakozás, mint tagadás – (akárcsak a címszereplő emigrációja): hűség az élethez a pusztulás, a pusztítás ellenében. (Ott a szövegben is a szó: „hívó hűség –”.) A művész magányának, a művészet idegenségének egy egészen más, a köztudatban meggyökerezett vélekedéstől teljesen eltérő értelmezését találjuk tehát a versben. A kivonulás (a szellemi emigráció, a kivándorlás) nem jelentheti a jelentől való elfordulást (a poémában többször visszatérő gondolat a jelen vállalásának követelménye; például: „Van-e jogod elítélni / – hisz benne s belőle is élsz – / a jelent,”); s a művészet „idegensége” sem életidegenség (ellenkezőleg, az élet jogainak őrzése a szüntelen megértésre törekvés erejével: „egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért”). Az a megértés, amely az élet összefüggéseit és esélyeit keresi, kivonja magát az oksági indoklás és a logikai érvelés alól, ugyanis lemond az igazságra való kizárólagos igényről. Nem kapcsolja ki a ráció működését, de nem is helyezi azt piedesztálra, hanem alárendeli az élet ellenőrző hatalmának: „az élet a bizonyíték”. Az élet pedig – mint emlékszünk – a poéma szavai szerint „egymásra-utaltság”, ami azt jelenti, hogy az ennek megfelelő megértés: egymás megértése (kell, hogy legyen). Így kellene lennie, de nem így van, s a vers ezt sem hallgatja el. A poéma záróakkordja az apokalipszisről, „ezer halál”-ról, örökös szenvedésről, a „borzalom napjai”-ról beszél, mégpedig ismét a szöveg jobb oldalra elkülönített oszlopában, a mű („tényleges”) megjelenése számára fenntartott helyen, tehát a művészet üzeneteként. A küzdelem az életért, az élet értelme kereséséért a halál és az állandó értelemvesztés közepette történik („belefárad az idő is”). A következő versszakban azonban (amelyben visszaköszön a „Dolgos állat az ember” ambivalens létértelmező sora a poéma első tételéből), hirtelen újabb szövegközi utalásokra figyelhet fel az olvasó (a „cél”, a „halál”, a „remény” s a korábbról idesugárzó „küzdelem” szavakban), amelyek nyomain haladva felidéződik a romantika nagy
létértelmező műveinek – a Gondolatok a könyvtárban s Az ember tragédiája – végkicsengése, a reményen túli, sokszorosan megszenvedett, s ezért önáltatás nélküli remény XX. századi „újraköltése”. „Unokák szeme tükrén / jó lesz elpihenni.” Az életért folytatott küzdelmet az „újraköltés” módján (figyeljünk itt is a szójátékra!) sem siker, sem halhatatlanság nem jutalmazza; létjogosultságát egyedül az élet folytonosságának megőrzése: élet és halál egységének az élet javára történő elismerése bizonyítja. Ezzel teljesedik be a poéma apokalipszis-szerkezete, amely szerint a vég egyben visszatérés a kezdethez mint új teremtéshez. (Tessék visszalapozni: a szeretet parancsa ott áll már az első strófában!)
101
KÖNYVHUZAM
Láng Zsolt
BELÉPNI A KÖNYVBE
SZÉCSI NOÉMI: GONDOLATOLVASÓ. EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 2013. PÉTERFY GERGELY: A KITÖMÖTT BARBÁR. KALLIGRAM KIADÓ, BUDAPEST, 2014.
102
Péterfy regényének jelen ideje 1832. Ekkor utazik Török Sophie, Kazinczy Ferenc özvegye Bécsbe, hogy szembenézzen a kitömött barbárral… A kitömött barbár nem más, mint Angelo Soliman, nagyvilági udvaronc, akinek egzotikuma sokakat vonzott, illetve taszított… Egzotikumát nemcsak fekete bőre szolgáltatta, hanem nagy tudása is, nyelvismerete, társasági hírneve, bejárása a legmagasabb társadalmi körökbe… A bécsi szabadkőműves páholy tagja volt, így került kapcsolatba Kazinczyval is. Az ő, mármint Kazinczy Ferenc élettörténetét nagyjából mindenki ismeri: jakobinus összeesküvés, Kufstein, kiterjedt levelezés… a magyar irodalom legnagyobb szervezője, nyelvújító, felvilágosult gondolkodó... Solimanról már kevesebbet tudhatunk, mint ahogy valószínűleg Török Sophie, Kazinczy felesége is inkább Babitsné, Tanner Ilona írói álneve miatt tűnik ismerősnek. Mindazonáltal ennek a regénynek ő az elbeszélője, a regény jelen ideje az a látogatás, amikor Török Sophie a bécsi múzeum raktárában a „császári muzeológia által” kitömött Solimant nézi, és a közben felidéződő emlékeit rendezgeti. Szécsi Noémi hőse és elbeszélője Fülöp, a tizenkilenc éves fiú. Mivel a korábbi Szécsi-regényben (a trilógiának tervezett sorozat első darabjában, a Nyughatatlanokban) már színre lépett a családja, tudható, hogy 1848 után vagyunk. Fülöp legérdekesebb tulajdonsága süketsége. Megtanul szájról olvasni, megtanul kézjelekkel beszélni. Az emberek nagy része azonban nem ismeri a jeleket, nem tud vele beszélni. Ezért az emberek nagy része őt fogyatékosnak tartja, „hibásnak”, akit el kell zárni a világ elől. Apja is megszabadulna tőle. Talán miatta is válnak szét szülei, így ő anyjával elutazik
Nizzába, amit ő úgy mond az elbeszélésében, ahogy hallja: Nisz… Tudománytörténeti érdekesség: a tizenkilencedik században a süketek kétféle módszerrel tanulhatnak értekezni a külvilággal, az egyik a jelölés, amely kerüli a hangos beszédet, annak szörnyű, artikulálatlan üvöltései miatt, a másik módszer a szájról olvasás, illetve a szájmozgást utánzó siketnéma beszéd. Fülöp mindkét típusú „beszédet” használja, kivételesen jól halad előre a tanulmányaiban, több nyelven is képes szájról olvasni. A könyv nem merül ki ennek a különös képességű és helyzetű fiú sajátos próbatételének elbeszélésében, nem ragad le süketségének ábrázolásában: teljes tablóban mutatja be a korabeli világot, benne részletesen Fülöp környezetét, családtagjainak dolgait és életét. Fülöp nővérének, Matildnak (akit ő Tinának nevez) az elbeszélése közvetve szintén ott fut a Fülöpével együtt. Tina színésznő akar lenni, ezért utaznak annyit, ezért nélkülöznek annyit. A többi szereplő kettejük közös életének tanúja, illetve alakítója: Bertrand unokabátyjuk, akinek házában laknak, a nagyanyjuk, ahol egy nyáron át vendégeskednek… Amúgy a nővérének is van valami „baja”, mert ő is különösen viselkedik, legalábbis nem úgy, mint a többiek, és ez a különösség „megcifrázza” az ő sorsát is. A Kitömött barbár szereplői közismert emberek, az események szintén történelmiek, a regény helyszíne is benne van a köztudatban. Akár történelmi regénynek is nevezhetnénk, jóllehet kevesen annyira tájékozottak, hogy ismerjék a megfelelő történelmi léptékeket. Péterfy regénye a kuliszszák mögé lép be, mindennek utánajár, semmit nem hagy fehéren. A hétköznapi anekdotizmus helyett aprólékos feltárással találkozunk: szinte percről percre követhető Kazinczy élete, a gyereklány Sophie családjánál tett látogatásoktól kezdve a Kazinczy halálát okozó kolerajárvány alatt foganatosított katonai műveletek leírásáig, miközben a dráma történet nélküli fordulópontjai is megvannak (pl. az a pillanat, amikor a börtönből hazatérve, Kazinczy megpillantja a felnőtt lányt). A Gondolatolvasó hátterében csak sejthetően, egészen távol zajlanak a történelmi események. A részletek itt is aprólékosak, de kevésbé leíróan, inkább közvetett utalások formájában kapjuk az információkat. A süketség fogalma hogyan jelenik meg egy süket gyerek előtt? Hiába mondják, hogy süket, nem értheti, hiszen nincs mivel összevetnie, ezért fokozatosan érti meg. Mivel ő az elbeszélője ennek a regénynek, akár el is magyarázhatná, a később megszerzett tudásának birtokában, de nem teszi, hiszen elbeszél, vagyis felépít egy világot, amelyben otthonos lesz. Ezt az otthonosságot adja át az olvasónak. Péterfy módszere a precíz leírás, a mindenre kiterjedő leltározás: a részletek teremtik meg
103
104
az atmoszférát. Nála a tudás adott, a jövőből való visszatekintés tudása. Szécsi a részleteket az atmoszférából varázsolja az olvasó elé, a részleteket a bent-levés otthonossága hívja elő. Olyan, mint amikor belépünk egy szobába, és onnan kezdve mi fedezzük fel, milyenek a falak, milyen a szőnyeg mintázata, ha a leírás nem is tartalmazza, akár azt is megérezzük, milyen illat terjeng a szobában, mennyire van meleg vagy hideg, és a fal fénytelen sarkában milyen kép függ. A Nyughatatlanokban a történelmi események, az 1848-as forradalom fordulatai mindent visznek, de a Bárdy Rudolf családjának szétesése, emigrációba kényszerülése utáni idők jelen könyve visszaszerzi az atmoszférateremtő erőt, ami miatt itt most akár az előzmények ismerete nélkül is otthonosan érezhetjük magunkat. A Kazinczy-regényben lineárisan követik egymást az események, Sophie a múzeumban emlékezik, elbeszéli Kazinczy halálának előzményeit, Soliman életútját, Széphalom építésének történetét… A legizgalmasabb, amikor Soliman története párhuzamosan fut a Kazinczy életútjával, és az olvasó izgatottan várja, mikor és hogyan érnek össze a szálak, mert összeérnek, nem kérdéses (egyértelműen jelzi a múzeumi bámészkodás). Nincsenek elvarratlan szálak, minden szál felszedetik, mint egy évtizedekig készülő kézi perzsaszőnyeg esetében. A Gondolatolvasónál megmarad néhány elvarratlan szál, amelyeket kár most szóba hozni, hiszen vélhetőleg a trilógia harmadik része fogja őket érinteni. A „misztikus” epizódok, az épphogy felvillantott események pedig olyan súlyosak és meghatározók, mint a kulcslyukban látott jelenet, amelyet a kulcslyukra visszacsúsztatott lapocska ismét elzár a tekintet elől. Drámai főtitok is van, ki is derül, le is lepleződik a regény végén, de ez nem igazi lelepleződés, vagyis nem vegyszeres titoktalanítás, mert a titok egyik vége valaki olyanhoz van kötve, aki nem is jelenik meg a könyvben... Péterfy könyvében sokszor előresietne az olvasó, hogy megtudja, mi történik, holott a kiindulóhelyzet egyben a történet végpontja is. De egy antik korokat bemutató múzeumban sem rohanunk előre, nincs miért átcsörtetni a termeken: lekötnek a gazdag tárlók. Miképpen viselkedett a hadsereg járványok idején, miképpen mesterkedett a császári udvar lázadások idején, a legutolsó részletekig mindenre kiterjed az elbeszélés. Szécsi nem merül el a tudományos feltárásban, inkább játszik. Elsősorban a különféle formákkal, stílusokkal, hangnemekkel. Hol egy angol regény, hol egy francia lapjain barangolunk; sokféle utalással jutunk hozzá a felföldi udvarházak atmoszférájához, Nizza olyan, akár egy filmben pompázó szélfútta kert, és az intézetbeli napokra is ráismer, aki olvasott már korabeli nevelési re-
gényeket. Mindezt olyan csavarral idézi meg, hogy éppen az élet sémáinak és a kor divatjainak és sötét etikettjének, a kliséknek kiszolgáltatott lélek a maga csupaszságában jelenik itt meg. Kazinczy kiszolgáltatottja az eszméknek, miközben az emberi önzés és erőszak durván ledönti Széphalom eszméjét, így mutatva meg az eszmékbe rejtett ideológiák valódi természetét és mozgatórugóját. Fülöp az érzetek kiterjesztésével igyekszik a maga világát berendezni, túljutva sokkal múlékonyabb és átmenetibb világokon.
105
TÉKA
Béres Norbert
AZ EMLÉKEZET POLIFÓNIÁJA
ZÁVADA PÁL: TERMÉSZETES FÉNY. MAGVETŐ, 2014.
106
Súlyos, a saját életművében is kiemelkedő alkotásról beszélhetünk Závada Pál új kötete kapcsán. Kétség nem fér hozzá, a Természetes fény minden eddigi Závada-kötetnél magasabbra teszi a mércét, és ez nem csupán az olvasók szemszögéből, de későbbi munkáira való tekintettel is mérföldkőnek számít. A szerző ezúttal sem szakad el a világháború és az azt környező évtizedek viszontagságos korszakától, a személyes és közösségi tragédiáktól, melyek hangsúlyos szervezői a regényeinek, mint ahogyan nem szakad el a helyszíntől, s korábbról ismert szereplőktől sem. A regény világa Középés Kelet-Európa különböző helyszínein szerveződik, a centrális teret azonban Békés megye déli része, szűkebben véve Tótkomlós alkotja. Závada számos kötete kötődik ehhez a térséghez, nem véletlen, hogy a szociográfiai munkái során összegyűjtött és felhalmozott dokumentumanyag Tótkomlós történelméről, lakosságáról a szépprózai szövegeiben is hangsúlyos szerepet kap. A regénybeli T. azonban mégsem azonosítható teljes mértékben a valódi Tótkomlóssal, hiszen egy imaginárius térről van szó, a benne zajló események, emberi sorsok elmesélhetőségét nagymértékben befolyásolná, ha a regénybeli helyszín konkrét értelemben megfeleltethető lenne a valódi településsel. Az egyes személyek, Osztatní Márton, Milota György, Buchbinder Miklós szerepeltetésével pedig intertextuális hálóba rendeződnek a korábbi regények is, a Jadviga párnája, a Milota és A fényképész utókora. Závada megcáfolja azokat a sztereotípiákat, amelyek a széles történelmi tablók megalkotásának lehetetlenségét célozzák meg – történelmi regénye komótos, ráérős, lassú folyású. A történet egy hétköznapinak tűnő utazással veszi kezdetét. T.-beli elöljárók tesznek látogatást községük nagy múltú, a harmincas években közel tíz évig bírói tisztséget viselő, majd
Csehszlovákiába települő fiánál, Semetka Jánosnál, aki öregségében leányával tengeti honvágytól meggyötört napjait. A család ingóságai közül aztán előkerülnek azok az ütött-kopott fényképek, amelyek elindítják a több száz oldalon hömpölygő cselekménysorozatot. Az egymást követő fotók fokozatosan keltik életre a harmincas és negyvenes évek korszakát, T. múltját, a családok sorstörténetét a háború előtt és után. Bonyolult kapcsolatrendszerek, szerelmek, barátságok, ellentétek szövevényes hálózata bontakozik ki a regény lapjairól, a szerző azonban konzekvensen kitart néhány központi szereplő, Semetkáék, Koleszárék és Weiszék története mellett. A harmincas években a politikai csatározások, választási kampányok, győzelmek, bukások korába villámcsapásként hasít az első bécsi döntés híre, a Felvidék egy részének visszacsatolása. Az egész ország ünnepel, az örömnek azonban hamarosan vége szakad, kitör a háború, ki katonaként, ki munkaszolgálatosként éli meg a háború szörnyűségeit, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség napjait. Tanúi leszünk a keleti fronton tevékenykedő honvédek mindennapjainak, a harci eseményeknek, a tisztogatási küldetések kegyetlenségeinek, majd a doni katasztrófa nyomán meginduló bomlásnak. Semetka István és Sógor Mihály narrációjából, valamint a harctéren készített fényképek töredékéből teremtődik meg – részben – a regény háborús, mindenképp legerősebb része. Különös tekintettel kell lenni az itt említett narrációra, hiszen annak ellenére, hogy a fikció szerint ők is aktív részesei az eseményeknek, elbeszélésük olykor mégis a természetesség igényével hat, a szenvtelenség és a passzivitás szemszögéből közelíti meg a történteket. Mert bármenynyire is borzalmasnak tűnik falvak teljes lakosságának tervszerű lemészárlása, a partizánok tömeges kivégzése vagy a rekvirálások során elkövetett erőszak, a háború világában természetesnek, mondhatni hétköznapinak látszanak. „Háború van, ez a magyarázat, mondta magának, és a háborúban minden más összefüggésekbe kerül.” (309.) Erre a tényre hívja fel Závada regénye a figyelmet: a tragikus eseményeknek nem csupán elszenvedői, de elszenvedtetői is voltunk. Hasonlóan nehéz sorsra jutnak az itthon maradottak is, különösképp a zsidók, akiknek ezreit küldik kényszermunkára. Erről a munkaszolgálatról számol be Weisz Jakab (Kóbi) fiktív tudósításaiban, amelyekben gyakran ironizáló hangvétellel teremti meg a korszak politikai rendszerének, a háborús helyzetnek a karikatúráját. Weisz Jakab túléli a munkaszolgálatot, hogy aztán gyomorrontás végezzen vele egy ausztriai táborban, de a szomorú véget ért fényképész családja is hasonló sorsra jut – a Weisz családot
107
108
elnyeli Auschwitz pokla. A szerző töretlen szószólója a hetven évvel ezelőtti zsidókérdés, a zsidóüldözés, a holokauszt napjainkig ható következményeinek, a kollektív emlékezetkieséssel való leszámolás szükségességének, ezáltal egy új, hamisításoktól, hazugságoktól és tévhitektől mentes általános igazság, nemzeti emlékezet kialakításának. Erkölcsi elkötelezettségének tesz eleget, amikor a múlttal való szembenézésre, a kimondatlan és kimondhatatlan ellehetetlenítésével a torz önismeret leépítésére ösztönöz. A háború lassan eléri Magyarországot, az addig nyugalomban élő, a háború távoli szörnyűségeiről mit sem sejtő, de azzal nem is igazán törődő hátország egyszerre hadszíntérré változik. Német megszállás, orosz felszabadítás, a németekbe vetett hit teljes megsemmisülése egyidejűleg implikálja az oroszokkal szembeni csalódást is, mert hát a lakosság hamar belátja, a felszabadítók egyszersmind megszállók is. Közben egyesek hazatérnek a frontról, mások hadifogságba kerülnek. Szemtanúi vagyunk a fogság emberhez méltatlan körülményeinek, a teljes katonai és emberi megsemmisülésnek. Az egyes karakterek kudarca azonban nem csupán személyes, hanem nemzeti kudarc is, hiszen a revizionizmus szellemében elindított események a háború végére totális bukást szenvednek: „Június 4. Ma van a trianoni békeszerződés 25 éves évfordulója. Mit értünk el negyedszázad alatt? Még egy vesztett háborút. És roppant kétséges, sikerült-e tényleg visszaszereznünk valamelyik ledarabolt országrészünket, vagy ott leszünk végül megint, ahol a mádi zsidó.” (469.) Így maga a többéves szenvedést okozó háború lezárulta sem azokat az örömöket hozza el, melyre annyit vártak: „Először megkönnyebbültünk és föllélegeztünk persze, majd rögtön megbénít a tanácstalanság, amelyen ösztönösen is a »visszakozz« belső parancsa kerekedik felül. Hiszen legyőzöttek vagyunk, nem léphetünk a vesztes németek földjére, és mivel a győztesek is nyugat felől adnak hírt magukról, ha nem akarunk a karjuk közé futni, vissza kell fordulnunk. Mintha így nem futnánk a talán sokkal borzasztóbb győztesek karjába…” (463.) Magyarország világháborús mérlege elkeserítő, az ország romokban hever, s ez egyaránt vonatkozik a katonai és gazdasági egységeken túl az emberi sorsokra is. A nemzet nagy részét elpusztították a haláltáborok, a munkaszolgálatok, a háborús csataterek pokla, s akik maradtak sem élhetik már a korábban megszokott életüket. Az embertelenség felismerése, az otthon elidegenedése és a folytatás lehetetlensége a frontról hazatérő Semetka hadnagy esetében teljesedik ki, aki önmaga megítélése kapcsán sem képes nyugvópontra jutni. „De szerintünk ennél többről is szó lehet. Túl azon, hogy nem rendelkezik önmaga fölött, egyre-másra beleütközhet abba a két-
ségbe is, hogy vajon azonos-e még magával. Itt ül Rózsi mellett, mert hazaengedték – végleg-e vagy sem, még ennyit se tud –, és képtelen kikergetni a fejéből a kérdést, azok után, hogy hazajött onnan, ahol látott, amit látott, és megtett, amit megtett, az az ember-e ő még mindig, aki volt.” (307.) Az önazonosság problémája a háború végeztével még erőteljesebbé válik. A kötet elbeszélői technikáját a különböző nézőpontok egymást kiegészítő vagy épp egymást kommentáló váltogatásai jellemzik. Adott az ún. elbeszélő, aki megpróbálja rekonstruálni az emlékképekben és valódi képekben megmaradt történelmet, miközben az egyes szereplők saját elbeszélései nyomán kerekedik ki a cselekmény. A kötet következetesen alkalmazza ezt a narrációs eljárást valamint a szakadozott emlékezésre, az emlékek hiányosságára való reflektálást, mondván, nem létezik egyetlen, következetesen leírható vagy elmondható történelem, nincs egyetlen történelmi igazság, hanem egyéni történetek, élmények, mikrotörténelmek hálózatából kísérelhetünk meg egy egységes képet kialakítani. Az eltérő szereplői szólamok, az egyéni tapasztalatok, a személyes élményanyag generálja azt a polifóniát, amely a kötet meghatározó eleme. A többszólamúság és a dokumentarista jelleg mellett aztán további jelentéseket is képeznek azok a fényképek, amelyek jelenlétükkel vagy hiányukkal sajátos módon beszélik el történeteiket. Felvetődik a kérdés, hogy fényképekkel tarkított regényről beszélünk, vagy a fényképek köré alakított fikcióval van-e dolgunk a Természetes fény esetében. A konzekvens választás helyett azonban sokkal indokoltabb lenne az a megállapítás, hogy mindkettőről: a fényképek egyszerre dokumentálnak, ugyanakkor a fiktív szerepbe állított fotók el is távolítanak a valóság valóságként való kezelésétől. „A fényképeken fölismerhető személyek nem azonosak – de hogyan is lehetnének azonosak? – a regény szereplőivel” – olvassuk a kötetet bevezető oldalak egyikén, hangsúlyozva, hogy a regényben megjelenített fotók csak részben vonatkoznak a regény világának igazságértékére. A szerző régóta kísérletezik a szöveg és a kép közös nyelvének megalkotásával, a kétnyelvű forma, vizuális és textuális elemek egymásba játszásával. Az önálló szöveg nem koherens a képpel ellátott szöveggel, s az önmagában hagyott kép sem ugyanazt mondja el, mint szövegbe ültetve, ezáltal párbeszéd valósul meg kép és szöveg között. Egyes szövegrészekhez nem minden esetben tartozik dokumentáló fotó, máskor viszont épp azért van jelen a szöveg, hogy a szerepeltetni kívánt kép értelmet nyerjen.
109
Závada Pál kötete terjedelmét és mondanivalóját tekintve is nagy súlylyal bír. A közvetett vagy közvetlen üzenetei aktualitásuknál fogva komoly szereppel bírnak, a harmincas-negyvenes évek társadalmi feszültségeiről, nincstelenségéről, a nyomorról, a munkanélküliségről és a politikai ellentmondásokról megfogalmazott, de nem konkrétan kimondott vélemény pedig abba az irányba mutat, hogy a történelem tragédiái Damoklész kardjaként lebegnek felettünk manapság is, az elhallgatás, a manipulált emlékezés, a traumák kényszerű elfeledése pedig előre nem látható következményeket eredményezhet. Katartikus, feszültséget teremtő olvasmány, amely egyetlen pillanatra sem enged eltévelyedni, s egyszerre az indulatok teremtette világban az elmélyülésre, a tévesen berögződött emlékek felülbírálatára ösztönöz. A Természetes fény egyszerre erkölcsi, morális és irodalmi, esztétikai szempontból is nagy jelentőséggel bír, hatását és a jövőben betöltött szerepét pedig nyugodtan a befogadók értékítéletére bízhatjuk.
110
TALÁLT VERS
Walt Whitman (1819–1892)
ÜLÖK ÉS NÉZEM Ülök és nézem a világ minden bánatát és minden elnyomást és szégyent, Hallom a fiatalemberek titkos, görcsös zokogását bűnbánó gyötrelmükben cselekedeteik miatt, Látom a sivár életben a gyermekeitől bántalmazott anyát meghalni elhagyatottan, összeaszva, kétségbeesetten, Látom a férjétől bántalmazott feleséget, látom a fiatal nők hitszegő csábítóit, Meglátom a féltékenység sajgását s a rejtezni igyekvő, viszonzatlan szerelmet, látom a földnek e látványait, Látom a csata, a dögvész, a zsarnokság munkálkodását, látok vértanúkat és rabokat, Látok éhínséget a tengeri úton, látom a matrózokat sorsot húzni, kit öljenek meg, hogy a többiek élete megmaradjon, Meglátom a gőgös alakok lenéző, megalázó viselkedését a munkásokkal, szegényekkel, négerekkel és sorukbeliekkel, Ülök és nézem mindezt – mindemez aljasságot és végenincs haláltusát, Látom, hallom és hallgatok. SZILÁGYI DOMOKOS fordítása
111
Lapunk állandó támogatói: Aranka György Alapítvány, Nemzeti Kulturális Alap, Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap
A szerkesztõség székhelye: Marosvásárhely, Tusnád u. 5. sz.; Postacím: 540027 Târgu Mureº, str. Tuºnad 5, vagy Of. P. 1. C. P. 89; Telefon: 0040-(0)265-267091; 0040-(0)365-801946; Telefax és üzenetrögzítõ: 0040-(0)265-267087; E-mail:
[email protected]; Kiadóhivatal: 540028 Târgu Mureº, str. Primãriei 2. Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Nyomta az Alutus Rt., Csíkszereda. Igazgató: Hajdú Áron. Belföldi elõfizetés egy évre 72, fél évre 36, negyedévre 18 lej. Külföldi olvasóinknak egy évre 50 EURO, tengerentúlra 65 USD. Elõfizetéseket a szerkesztõségben veszünk föl. ISSN 1220-5982
