A ROMÁNIAI ÍRÓK SZÖVETSÉGE ÉS A MAROS MEGYEI TANÁCS SZÉPIRODALMI FOLYÓIRATA

1

A ROMÁNIAI ÍRÓK SZÖVETSÉGE ÉS A MAROS MEGYEI TANÁCS SZÉPIRODALMI FOLYÓIRATA Fõszerkesztõk: MARKÓ BÉLA (1989. december – 2005.) GÁLFALVI GYÖRGY (2005. december – 2007.) Fõszerkesztõ: Szerkesztõk: Tördelõszerkesztõ: Korrektor: Tipográfia:

KOVÁCS ANDRÁS FERENC (vers) DEMÉNY PÉTER (esszé) LÁNG ZSOLT (kritika) SZABÓ RÓBERT CSABA (honlap) VIDA GÁBOR (próza) MOLNÁR ROZÁLIA SZÕCS KATALIN BIRTALAN KÖLÖK ZSOLT IRSAI ZSOLT

TARTALOM LÁZÁR JÚLIA: Vének; Háromszög; Talán; Emlékmű, ellenfényben; Befelé (Versek)
5 DRAGOMÁN GYÖRGY: Cseresznyézés (Regényrészlet)
8 NAGY ATTILA: Ne hidd; Szilágyi Domokos, poéta; Sohasem énrám (Versek)
13 VÁRADI NAGY PÁL: Hadban; Megérkezés (Novellák)
15 ADORJÁNI ANNA: Amerre a füst száll (Elbeszélés)
24 BODA EDIT: Az Antarktisztól Szibériáig (Vers)
31 SZABÓ RÓBERT CSABA: Alakváltók (Regényrészlet)
33 OLÁH ANDRÁS: kiszámoló; műhiba; magyarázat (Versek)
37 KAOS MOON: Levelek Ritához (Regényrészlet; Dankuly Csaba fordítása)
39 MURÁNYI ZITA: fagyi; csomó; év; zivatar (Versek)
46 KIRILLA TERÉZ: Fly beyond; Válj eggyé az úttal; Elveszített egyensúly; Egy irányítótorony bizonytalan jelzései; Elképzelt fuvolakoncert; Dél van; Legalább egy eksztázist (Rövidprózák)
49 FERENCZ IMRE: Dal; Civilben; Évforduló (Versek)
56 MÁRTON LÁSZLÓ: Tristan, a bábu (Színjáték bábokra és élő színészekre; II. rész)
58

FÓRUM ELEK TIBOR: „szakadt lobogó vagyok, kedvesem” (Szonettek és szabad versek Markó Béla költészetében az 1990-es évtizedfordulón)
93 NÉZŐTÉR „A román színház páriája” (Peca Ştefan válaszol Patkó Éva kérdéseire)
107 DELEATUR FINTA KLÁRA ENIKŐ: A kis teherautó zsinege (Hervay Gizella októberben lenne nyolcvanéves)
109 TALÁLT VERS HERVAY GIZELLA: Sirató
111

WWW.LATO.RO archívum / szerzõk / hírek / Látó Színpad – képek / linkek / szemle / Látó-repertórium

Lázár Júlia

VÉNEK frissítenéd az ágakat, én illatos fűszernövényt ültetnék egy sarokba a fák kérgét simítanám, a törzsükön meleg tenyér, érezné a bőröd elhallgatnám, ahogy morogsz, bohóckodnék, hogy mosolyogj, de máris megelőznél a baj nem lenne baj, dehogy zavarnának nyűgök, tabuk a perc csak édesedne tudnánk, hogy esendők vagyunk, a hullásunk lédús gyümölcs öröme, kell a földnek

HÁROMSZÖG háromszög alakú résben a lomb felvillan egy percre. ennyi az élet: ahogy tükrözi a fényt és a zöld árnyalatainak örül a szem. aztán mozdul a nap, vele az árnyék, sötétbe borul, amiről a néző azt hitte, örök. sóvárgás marad utána, fanyar illata a pornak.

5

TALÁN talán az orrvitorla feszül így meg a szélben a csattogás a sós íz a nyugtalan sirály talán ez mind belül van: mindegy, mit lát a szem

EMLÉKMŰ, ELLENFÉNYBEN 1. ezt majd megint el kell felejtenem. a telefon csörög. borízű hang. azt mondja, hogy szeret. ül egy padon, a lába nem bírja. jön a troli. a telefonnak nincs zsinórja, nincs kapaszkodó, magunkat tartanám. mostam az arcáról véres sarat, megverték, már csak adalék, zsidóztak. láttam a kataton tekintetét, apa beteg, mondtam a gyerekünknek. de sziporkázott akkor is, ha mélyre merült, a szellem átvilágította a vékonyka testet. négy békeév után a lélek melyik bugyra győz?

6

2. telefonon vezettelek haza. szállj fel, mondtam. hallottam a trolit. nincs erőd, mondtad, tudod, borzalom, amit művelsz. szállj fel, mondtam megint. jó, felelted, és csörrentek az ajtók. fölfakadt a seb, búgott a vonal. és kezdtük újra, most én hívtalak.

úgy csaptam volna le, szorult a gyomrom. valami zuhant. te? a telefon? hangok: tessék, de vigyázzon magára. a telefon csúszott le, el se tört. közöttünk a híd leng, most fújt üveg, vagy inkább anyagtalan pókfonál: hány rántást bír el a huszonöt év?

BEFELÉ már csak befelé vezet út már belül lélegzik a tenger a leghevesebb hullám éles határvonalat húz vágyakozás csipkézi a sziklafalat

7

Dragomán György

CSERESZNYÉZÉS

8

Péter azt mondja, a famadarat ő maga faragta. A teste fából van, galambés szarkatollakat ragasztott rá, a csőre egy kampós szeg, azt kell a parittya gumiján a bőrbe beakasztani. Tiszta erőből szorítom a köves parittya vasnyelét, Péter azt mondja, támasszam ki a könyököm, vigyázzak, hogy ne remegjen a kezem. Feszítsem meg a karom, úgy húzzam hátra a gumit, annyira, amennyire csak bírom, célozzak az égre, és úgy engedjem el a famadár farkát. Megfeszítem. Húzom. A gumi kicsúszik a szegből. Másodszorra kicsit máshogy tartom, akkor is. Péter azt mondja, érzésből, finoman. Úgy kell húzni a gumit, hogy majd leszakad a karom, nem tudom, hogy lehetne ezt finoman csinálni. Azért megpróbálom harmadszorra is. Azt kívánom, repüljön, úgy engedem el. Ez már jó. A famadár csak száll és száll fel az égre, aztán egy pillanatra mintha megállna a levegőben, akkor fejjel lefele fordul, oldalra csapódnak a szárnyai, és kinyitják a hátán a kicsi csapóajtót, és kibomlik belőle a selyemből vágott kicsi ejtőernyő, lassan pörögve esni kezd lefelé. Péter akkor a szájába kapja a két ujját, azt várom, hogy fütyülni fog, de nem, vijjog egyet. Ré, Péter sólyma, ott van, fent az égen, olyan magasan köröz, hogy szinte nem is látni, de most zuhanni kezd a kis ejtőernyő felé, szürke szél, barna villanás, már az ejtőernyő fölött van, kitárt szárnyakkal csap le rá, a műmadár ott a karmai között, aztán már mellettünk is van a vagon tetején. A tetőre szorítja, tépni kezdi róla a tollakat. Péter odaguggol mellé, a nevén szólítja, egy cafat húst dug a csőrébe, az öklére ülteti, ad neki még egy darab húst. Ré megeszi, ott toporzékol Péter kesztyűjén. Péter megint a levegőbe dobja. Hanyatt fekszünk a meleg bádogon, és nézzük, hogy száll egyre feljebb és feljebb. Az ég tiszta kék, egy felhő nem sok, annyi sincs rajta, meleg van. Veszek a cseresznyéből, amit a többi fiú hozott, egyszerre egy fél marékkal teszek a számba, kicsit savanyú és vizes, de nagyon jólesik. Amikor már Részlet a Máglya című regényből

csak a magok maradnak a számban, felkönyökölök, leköpöm az összest a vagon tetejéről. A rendező pályaudvaron vagyunk, egy régi vagon tetején fekszünk, ez Péter bandájának a főhadiszállása. Azt mondja, többet van itt, mint otthon. Hat vagon áll egy nagy, régi gőzmozdony mögött, Péter azt mondja, ez a vonat innen már nem megy sehova, úgy tudja, már vagy negyven éve itt van. A többiek a töltésen túl, a turbinaárok mellett fociznak, tíznél is többen vannak, mindegyiknek valami állatos bandaneve van, Péter elmondta az összest, Kobra, Sólyom, Farkas, Sakál, nem emlékszem mindegyikre, és nem is tudom, melyik ki, csak a Zebra nevűt jegyeztem meg, azt is csak azért, mert egy zebrabőrből szabott rojtos mellényt visel trikó helyett. Péter azt mondta, Zebra valami vagonban találta, egy csomó másik trófea mellett, de mire másnap visszamentek a többiért, a vagon már nem volt ott. A vagon tetejét egészen átmelegítette a nap, a fejem alá teszem a karomat, úgy nézem, hogy Ré egyre nagyobb körökben száll feljebb és feljebb. Péter azt mondja, ha akarna, elmehetne, örökre elszállhatna, nem kéne soha visszajönnie, azt csinálhatna, amit csak akar, mégis mindig újra visszaszáll az öklére, és engedi neki, hogy rátegye a csuklyát. Sokszor azon szokott gondolkozni, hogy vajon Ré tudja-e, hogy elmehetne, tudja-e, és azért jön vissza hozzá, mert vissza akar jönni, vagy egyszerűen csak azért, mert nem tudja, hogy mást is tehetne. Ré már csak egy kicsi szürke pötty, ha nem tudnám, hogy ott van, akkor lehet, hogy nem is látnám. Nagyon lassan kinyújtom a két karom, széttárom, rányomom a tető bádogjára. Nyújtózkodom. Felülről a nap melegít, alulról a vagon teteje. Tudom, hogyha akarnám, bármikor el tudnám képzelni, hogy milyen repülni, ráfeküdni a szélre, hogy milyen lehet felülről látni a várost és a világot, de most még erre se akarok gondolni, feküdni akarok, semmin se akarok gondolkozni egyáltalán. Behunyom a szemem, és amikor újra kinyitom, nem látom már Rét se, csak az üres kék eget. Még jobban kinyújtózom. Azt érzem, hogy nincs is testem, könnyű vagyok, azt kívánom, hogy süssön tovább a nap, melegítse tovább a bőrömet, maradjon minden így, maradjon minden ilyen. Péter még mindig Réről beszél, hogy mielőtt rá szokta adni a csuklyát, a szemébe néz, nézi és próbálja kitalálni, hogy mit gondol, hogy gondol-e valamit egyáltalán, meg akarja érteni, pedig tudja, hogy ez lehetetlen, de akkor is, meg akarja érteni, hogy miért jön vissza, mikor elmehetne, tudni szeretné.

9

Péter elhallgat, ahogy a sarka nyugtalanul a bádogra koppan, abból tudom, hogy választ vár, azt várja, hogy mondjak valamit, közben a zacskó megzördül, ahogy a cseresznyébe markol, kopognak a magok, ahogy kiköpi őket. Azt mondom, mindegy, a lényeg, hogy visszajön. Hogy mindig visszajön. A hangom álmos, mélyebb, mint szokott lenni, érzem, hogy el tudnék aludni, el is fogok, nem mélyen, egy kicsit csak. Péter csak beszéljen nyugodtan, mondja csak a magáét, és beszél is, hallom, hogy felcsattan, azt mondja, hogy egyáltalán nem mindegy, be kell lássam, hogy ha Ré azért jön vissza, mert úgy érzi, hogy nem tehet mást, az egyáltalán nem ugyanaz, mintha azért jönne, mert jönni akar, ezt nyilván belátom. Igen, suttogom, igen, belátom, a szemem félig lehunyódik, a pillán keresztül nézve az ég homályosabb, mintha nyárfaszöszök szállnának a levegőben, enyhe szelet érzek az arcomon, tényleg szállnak is, nyárfaszöszök, a víz felől fúj a szél, ott a nyárfasor, onnan hozza őket, kinyúlhatnék és megfoghatnék egyet, de nem, minek, a labda puffanásai és a focizók kiabálása mintha egyre távolabbról hallatszana, és Péter is mintha távolodna, még mindig a szabad akaratról beszél, de egyre halkul és halkul a hangja. *

10

Amikor kinyitom a szemem, sötét felhőt látok pont magam fölött növekedni az égen, olyan fekete, hogy azt hiszem, álmodom csak. Felülök. A felhő még mindig ott van, már tudom, hogy nem álmodom, és nem is képzelem, tényleg egészen fekete fölöttem az ég. Egy sűrű fekete füstfelhő az, a régi mozdony felől jön, a szerelvény elejéről, de nemcsak a mozdony kéménye füstöl, hanem az ablakain is gomolyogva, hömpölyögve ömlik kifele a szurokfekete füst, a szagát is érzem már, csípős és keserű. Péter azt kiáltja, úristen, felgyújtották a mozdonyt, a többiek is üvöltözni kezdenek, azt üvöltik, hogy háború, halál a vasgyáriakra, meg azt, hogy győzelem, rikoltoznak, mindenki a mozdony felé rohan. Péter is felpattan mellőlem, futni kezd ő is a mozdony felé, végig a vagon tetején, a végéhez ér, átugrik a következőre, azon is végigrohan. A mozdony felől dörrenések hallatszanak, dől belőle a füst, soha nem láttam még ilyen sűrűn gomolygó fekete füstöt, oszlopokban száll az ég felé, az oszlopok egymás köré csavarodva összefonódnak, még nagyobb felhő keveredik belőlük. Péter azt üvölti torkaszakadtából, hogy hülyék, hozzatok vizet, nem halljátok, hozzatok vizet, merjétek tele a csónakot, azzal.

A többiek megállnak, futni kezdenek vissza a turbinaárok felé, nem tudom, miben fognak vizet hozni, odanéznék, de nem tudom levenni a szemem a füstről, olyan sűrű, mintha folyékony volna, úgy nő az ég felé, mint egy hatalmas fekete bokor. Pétert elnyeli a füst, már nem látom, csak a hangját hallom, hogy siessenek, gyorsan, siessenek. A fiúk egy kis bádogcsónakot cipelnek, olyan, mint egy fürdőkád, lötyög benne a víz, ahogy tízen fogják, és egyszerre próbálnak futni vele. A mozdonyhoz érnek, addigra már Péter is ott van, együtt emelik fel a csónakot, együtt zúdítják belőle a mozdonyra a vizet. Hallom, hogy Péter azt kiáltja, füstbombák, és azt, hogy ez valami csel. A szemem sarkából akkor mozgást látok a füstben. Odanézek, látom, hogy a másik oldalon valakik épp leugranak a kerítésről, aztán rohanni kezdenek, át a gazzal benőtt, régi síneken. Én az utolsó vagon tetején ülök, pont felém rohannak, látom, hogy aki legelöl fut, annál egy nagy fejsze van, a többieknél meg botok, amilyen hangosan csak tudom, elkiáltom magam, hogy támadás, ide, támadás. Péterék ledobják a csónakot, a mozdony másik oldalán vannak, eltűnnek a füstben, ahogy megkerülik, aztán már futnak ők is errefelé, a másikok közben elérik a vagont, ütni kezdik az oldalát. Tudom, mi történik, Péter mondta, hogy harcban állnak a vasgyáriakkal. A forradalom alatt még együtt harcoltak, de aztán valahogy nagyon összevesztek a fegyvereken, amiket zsákmányoltak, és amiket aztán le kellett adni. Üvöltöznek és ütik egymást, de a nagy füstben alig látok valamit. Nem is akarom látni, azt akarom, hogy hagyják abba, ne csinálják tovább. A füst lassan oszladozni kezd, már látom, hogy mindenki egy nagy körben áll, a kör közepén Péter és a fejszés kerülgetik egymást, Péternél egy nagy vascső van. Egymás felé suhintanak, összecsapnak, közben szidják egymást, a fejszés azt kiáltja Péterre, hogy tolvaj, meg hogy áruló, tudják, hogy nem adta le az összes fegyvert, tudják, hogy itt vannak eldugva valahol, Péter meg azt sziszegi vissza, hogy nem igaz, és hogy ő csak Gumibának felel egyedül. Azt csinálta, amit Gumibá parancsolt. Gumibá a rajztanár, eszembe jut, amit a titkosrendőrség ostromáról mesélt, nem érdekel, azt akarom, hogy fejezzék be. Megint összecsapnak, nem tudom, mi csináljak, akkor meglátom a köves parittyát. Felkapom, belemarkolok a cseresznyébe, rájuk üvöltök, hogy fejezzétek be, hülye barmok, vért akartok, hát megkapjátok, feléjük lövök egy fél marék cseresznyét, aztán még egyet és még egyet. A cseresznyék

11

telibe találják őket, vörös foltokká placcsannak a ruhájukon, durván néz ki, mintha a vérük folyna, mintha géppisztolytűzben állnának, és vörös sebek nyílnának a mellükön, a fejükön, a hátukon. Az arcukon egy pillanatig mintha tényleg halálos félelem futna át, aztán megértik, hogy mi történik, és röhögni kezdenek, és leengedik a fegyvert, de én akkor se hagyom abba, hanem lövöm őket tovább. Fájhat, mert sziszegve próbálják összehúzni magukat, de közben meg röhögnek, mint a bolondok, és bazmegelnek, és kiabálnak, hogy fejezzem be, de nem fejezem, lövöm őket, amíg csak tart a cseresznye.

12

Nagy Attila

NE HIDD Ne hidd, hogy fontos avagy számít A vers, a sor, a szó. Az én a látszatokba ámít. Sosem feloldozó. Ha beléd nyilall a pillanat, S úgy érzed, szétvet, meghalad: Jövője, mint a pilla, matt… Csendesülj, és húzd meg magad. Mert nem figyel rád soha senki. S ha mégis, meg ne bánd! Mert igyekeztél néha lenni: Benned a dolgok szíve ráng. Búcsúzz hát verstől, szép soroktól. De ne hagyd az egyetlen néma szót! Mint szellő illan a lobogóktól, Néha: jelen légy. Néha: volt. 2014. június 26.

SZILÁGYI DOMOKOS, POÉTA A Szilágyi-versek Antikolt húsevő kelyhek, Recsegő-ropogó testek, Vázakra fölfeszült inak. Bújócska, melynek lényegét Nem fogja fel, talán a menyét,

13

Mert ember nem sejthet semmit abból, Mi ütközés, kóma, vágy, karambol. A Szilágyi-vers megoldás, botrány. Duzzadó galuska azoknak torkán, Akik csak termettek s nem teremtettek, Akik csak vannak, de sohasem lehettek. A Szilágyi verse halálba küld, Hogy önnön halálod sikítva üdvözüld! Mert elforog, mint a sárga napraforgó Bennünk a lét, a csetlő-botló Létezés, amely nem egzisztencia – A klematisz esti szirma… Megbocsájtó szubsztancia. 2014. június 8., Vadad

SOHASEM ÉNRÁM Ha elkészül egyszer Bennem is a Vers Amit leírni Sohasem fogok Billeg majd a szívem Felfeslő peremén Elcsapong visszaszáll Pillája a hold viaszába olvad

14

Hallgat bennem De sohasem énrám Szikkadó verőér – S lilába játszó vénán 2014. június 7., Vadad

Váradi Nagy Pál

HADBAN A férfi egykedvűen rója a lépteit az avarban, amikor megtorpan, veszélyt érez. Hallott vagy látott valamit, maga sem tudja. Aztán egy bocs szaporázik át előtte az ösvényen. A férfi nem mozdul, lopva keresi a fedezéket, a menedéket, a kiutat. Levél rezzen, bokor mozdul, az anyamedve elő és a férfinak. A férfi próbálja elkerülni, néhány lépés múlva meredély vagy inkább szakadék szélén találja magát. Egy fölé nyúló fára kapaszkodik abban a reményben, hogy a vad nem mászik utána, s nem is rázza le onnan, és hogy nem dönti be a fával együtt a szakadékba. Szembenéz a medvével. Ropog a hó a bakancs alatt, és szürke, mozdulatlan az erdő. Hetek óta nem látni a napot, a levegő éhséget hordoz. A férfi nemrég kaptatott fel egy emelkedőn, amikor ágak reccsennek – egy falka. Hasra vágódik, és markolja a fegyvert. A fiatalember a házak között jár, amikor észreveszi, hogy egy kóbor kutya van a nyomában. Az a fajta, amelyikről nem lehet eldönteni, hogy ételmaradékot fog-e kuncsárogni vagy veszett, és harapni indul. Vadakról lehet is tudni, meg nem is. A kóbor kutya egyre közelebb merészkedik, többé nem settenkedik, hanem jöttön-jön a fiatalember felé az út, a járda, a sétány közepén. A fiatalember az esernyőjét markolja, és nézi, hogy a kutya közelebb jön-e. Ütnie, rúgnia, védekeznie vagy futnia kell-e. A fiút tojásokért küldik hátra a tyúkok közé. A kakas oldalra fordult fejjel nézi, peckesen. Borzolja a tollazatát, mutatja, mekkora ő, kaparja a tyúkszart, és rákészül. A fiú érzi, hogy a kakas támadni akar. Oson a tyúkok között, fal mellett, faltól falig, szaporán lélegzik. A kosár szénával bélelt, nehogy koccanjanak a tojások, és amilyen gyorsan csak lehet, már csapja is maga mögött a dróthálós ajtót. A kakas odabenn, ő kinn, köztük a drótháló. És viszi a tojásokat. A kisfiú a konyhába igyekszik, ott az egész család. A helyiségben székek, kisasztal, nyújtódeszka, káposztagyalu; úgy sorakoznak, hogy áthatolhatatlan falat állítsanak a bujkáló, menekülő egér elé. Ez az egér régóta keseríti a családot, ugyanis beköltözött a télire félretett almásládákba, az újságból fészket rakott maga köré, és megfialt. Az apraját már elkapták, a párja a dióval feltámasztott befőttesüveg alá szorult, csörög a cementen, amikor az egér nekiveselkedik, de ez a másik jószág itt a falak között nehezen ad-

15

ja magát. Eddig elkerülte a sorsát, ám most itt van a konyhában, a székek, kisasztal, nyújtódeszka és káposztagyalu közé szoruló térben. A kisfiút a macskáért küldik. Ölben hozza, és nem eresztette még le, amikor a macska megérzi az egér szagát, és hegyezni kezdi a fülét, megnyalja az orrát. A kisfiú ölbe veszi a jóllakott macskát, simogatja, az dorombol neki, és már-már kész volna elaludni jódolgában. A kisfiú ekkor megérzi: ő egyszer és mindenkorra legyőzte ezt a macskát.

MEGÉRKEZÉS

16

Az avatóünnepség napjának hajnalán a férfi elhatározta, hogy még egyszer bejárja a múzeumnak berendezett óvóhelyet. Pirkadt, amikor borotváltan, de civilben becsöngetett. A szolgálatos ajtót nyitott, szalutált, ő pedig pár szóban közölte, miért jött. Az előtér már fel volt díszítve, nemsokára hozzák a virágokat, és a lenti szuvenírboltok eladói is hamarosan megérkeznek – adta tudtára az egyenruhás. Beszállt a liftbe, leereszkedett, amíg vitte, onnan lépcsőn tovább a legalsó szintig. Az óvóhelyet atom- és elektromágneses támadások ellen építették, a bányászváros központjába, mélyen a hegy alá. Annak idején saját reaktor látta el energiával, a sugárveszélyre figyelmeztető címke most üveg mögött áll, alatta hatnyelvű magyarázócímke, hasadóanyag, teljesítmény, satöbbi. A reaktortermet és az akkumulátor-termet behegesztették, utóbbiban pár korszerű lítiumcella kapott helyet a turisták biztonsága érdekében. Látogatható viszont az éléskamra, hosszú polcsorok mára lejárt szavatosságú konzervekkel, desztilláló, sótabletták, mind gondosan kiállítva. Az orvosi rendelő szaga sokakban a gyerekkort idézi, a múzeum tervezői gondoskodtak a megfelelő szagú tisztítószerekről. A hálótermeknél járt, amikor megtántorodott. Rosszul van? Aztán kialudtak a fények, és magára maradt a szuszogásával. Kezével puhán megérintette a falat, a folyosón piros jelzőfény derengett, és vontatott másodpercek múlva kapcsolt be a tartalék áramkör. Hosszasan nézett az épp rá szegeződő kamerába, alatta korhű telefon vészhelyzet felirattal. Megkérdezi az egyenruhást, gondolta, mégis mi folyik odafönn. A telefon süket volt. A férfi ismét a kamerába nézett, és visszatette a kagylót a helyére.

Elindult fölfelé, a tartalék áramkör épp csak addig keveri odalenn a levegőt, amíg a turistákat kényelmesen ki lehet vezetni a múzeummá átalakított létesítményből. A fegyverraktárban volt a legalsó üzlethelyiség. Műanyagból öntött utánzatok, puskák, pisztolyok, rohamsisakok, gázmaszkok széles kínálata várta a vásárlókat az üveg mögött rozsdálló történelmi darabok mellett. Itt hallotta meg a kiáltozást, annak a fiatal nőnek a hangját, akit nehezen tudott elképzelni ezen a tesztoszteronnal átitatott részlegen, noha tudta, ma ő nyitja ki az üzletet. A hangot a szellőztető rendszer, ventillátorok tucatja hozta le nyolc emelettel lejjebbre, mint ameddig a lift jár – meg sem próbált válaszolni, hanem elindult fölfelé. Kétszintnyire járt a férfi, amikor a kiáltozás abbamaradt, és amikor odaért a lifthez, csukva volt. A tűzoltószekrényből hozta a baltát, és felfeszítette az ajtókat. A felvonóban nem volt áram, mindössze a tartalék világított. A férfi előbb egy babakocsit látott, aztán a falnál egy tanácstalanul álldogáló-támaszkodó fiúcska tekintetével találkozott a szeme. A fiúcska hallgatott, nézte a férfit, nézte a plafont. A nő sehol, a fenti vészkijárat nyitva, vér szivárog és nagy a csend. Mobiljelet csak a fennebbi szinteken találni, és hosszan bámulta az akna sötétjét. Hogy hívnak? Látta, a fiúcska tart tőle egy kicsit. A babakocsiban egy rongykrokodil vigyorgott. A férfi fogta, a gyerek kezébe nyomta: te rá vigyázol, én rád, jó? A pulóvere alá bújtatta a fiúcskát, mondta, ölelje a nyakát, el ne engedje, és hahózott néhányszor a liftaknába. Másznia kell. A fiatal nő holtteste a kábelekbe gabalyodva ott hevert, rejtette a gyermeket, és indultak felfelé. Az akna vaksötét volt, egyenként kereste a létra fokait, a szíjába csúsztatott balta időnként megakadt ebbeabba. Kitapogatta a lámpákat, amelyeknek ilyen esetben égniük kellene. Amikor úgy számolta, hogy lassan fenn vannak, a fiúcska fülébe súgta, hogy maradjon csendben. Hallgatózott, a kicsi szuszogott a pulóvere alatt, más semmi. Résnyire feszítette a liftakna ajtaját, kukucskált. Bántó csend ülte az előcsarnokot. Az egyenruhás nem mutatkozott, minden egyéb a helyén volt. Kimásztak az aknából. A férfi megdörzsölte a fülét, cseng-e, vagy miért nem hall semmit. A kicsi szuszogott a mellkasán, és talán percekig maradtak így, ugrásra készen, mozdulatlanul. Áramszünetkor mély a csend. Telefonja nem fogott jelet. A gyereket egy félreeső sarokba tette, és előrelopódzott az egyenruhás pultjához. Mögötte ott hevert a katona, összerogyott. Tapintotta, nincs pulzusa, és harcra utaló nyomokat sem látott,

17

18

mintha csak elaludt volna a posztján. A pult képernyői feketék, a telefon süket volt. Világosodott. Magához vette a fegyvert, a két további tárat, ellenőrizte, legyen csőre töltve, kibiztosította, és természetes léptekkel, mintha csak a friss újságért, kisétált az utcára. Mozdulatlanság és majdnem teljes csend ülte a városkát. A kanyarban egy házfal tövében a pékség autója füstölgött, sötétek voltak a jelzőlámpák, és szél járt a lombok között. Kis híján megbotlott valamiben – ügyetlenkedett egy sort, nehogy rosszul lépjen, és megzavarja a látványt. Egy bagoly hevert az aszfalton élettelenül, égnek meredő lábakkal, kicsavarodott szárnyakkal. Nem messze előtte csatornanyílás, közelében a tervezett zsákmány, egy kövér patkány, gombszemében semmi rémület, nyoma sincs annak, hogy megneszelte volna a baglyot. Olyan hirtelen döglött meg mind a két állat, hogy észre sem vették. Sem egymást, sem az elmúlást. A férfi arcán megrándult két izom. Beült az autójába, nem indult. A baltával felfeszített egy másik, majd egy harmadik autót is. Nem indultak. Az első napsugarak megfestették a városra magasodó hegyen a ködöt. Ekkor ráncolta meg hosszú ideje először a bal szemöldökét. Fogta a kabátját, a kis hátizsákot, a zseblámpát, és az óvóhely-múzeum büféjének ajtajáig meg sem állt. Berúgta, vizet és falnivalót pakolt, egy csokit a gyereknek. Elvette a katona zubbonyát, és a kisfiúhoz lépett. Elmegyünk – mondta. A fiúcska a liftaknát nézte. Előrement, utol fogjuk érni – mondta. Volt a hegy túloldalán kétnapnyi járóföldre egy másik, még hadrendben álló óvóhely állandó személyzettel, naprakész ellátmánnyal, fegyverekkel. És talán túlélőkkel. Válaszokkal. Arrafelé indultak, jobb híján gyalog. A hallgatag házak ablakain csillant a nap. Mozdulatlan lánc vezetett egyegy kutyaól sötétjébe. A férfi időnként megkereste a kisfiú tekintetét, mutatta neki az ádámcsutkáját, hogyan jár fel-alá. Inkább azt figyelje, mint a munkába igyekvő, itt-ott összerogyott embereket. Tétovázás nélkül a földre vetődött, hogy a gyermek is nyekkent, amikor megkondult a főtéri öregtemplom harangja. Reneszánsz mestermű az óraszerkezet, mind a mai napig súlyok hajtják. Delente húzzák fel, és manapság már nem járatja a szobrokat, csak óránként kongat. Hosszasan feküdtek a fal tövében, a szeme járt, orrlika tágult, kereste a veszélyt. Feltámadt a szél, varjak potyogtak a fákról. A hágónak tartó emelkedőről szemügyre vette a várost. A mezőn egy repülő roncsai hevertek, kanyarból kifutott teherautók, buszok füstölögtek. Szerte a városban tüzek gyúltak, egy-egy épület már összedőlt. Egy

sünre lett figyelmes. Bakancsával hasra fordította, nem mozdult. Megsimította a fiúcska fejét, hallgattak. Hűlt a levegő. A férfi átvette a gyermeket a hátára, a táska pántjába ültette, a zubbonyt rá, és nekivágtak a hegynek. Az oldal kövér legelőjén tehenek feküdtek. Puskalövés után néhány pillanatra megcsendesedik az erdő. Órák óta ilyen csendben haladtak. Szél járt a lombok között, mókus, madár a földön. Az egyik ágon egy hiúz teteme, a lábát himbálja a szél. Köd ereszkedett, érintkezett az ég a földdel. Egy tisztás szélén megtetszett neki egy rönk. Belátni a környéket, távol a patak, hallani a neszeket. Feltűnés nélkül félrerúgta a baglyot. Én éhes vagyok, a krokodilod nem éhes? Ettek. Nyűgölődni fáradt volt, aludni éhes, már nagyon éhes, szólni még mindig rémült. A férfi két falás között a rönkre dermedt hangyákat piszkálgatta a körmével. Szitálni kezdett a köd, hát visszabújtatta a gyermeket a zubbonya alá, és továbbindultak. Ilyen fegyver nincs. Amennyit belátott a völgyből, minden mozdulatlan volt. A környező falvak, az egész erdő, minden elpusztult. Vajon a növények is? Rátértek a jelölt ösvényre, sötétedés előtt lesz egy menedékház, ott éjszakáznak. Sűrűsödött a köd, és a szélcsendben hallatszott, rajtuk kívül nincs mozgás. A gyerek egyenletesen szuszogott, talán aludt, egy ág hegyéről víz cseppent egy sziklára. A férfi vont egyet a száján, van még mit emelkedni. Döglött medvét látni mindig felkavaró. Málnaillat kísérte őket a ködben. Rövidesen kiérnek a gerincre, ahonnan már csak egyórányi a menedékház. Lassan elmaradoztak a fák, cserjés következett, nyílott a táj, legelő, haladtak a fűszálakig lógó felhők rejtekében. Bogyók vezették a lépteit egy kifeküdt juhhoz. Majd a következőhöz. Ahogy úszott a köd, jószágonként mutatkozott az egész nyáj, fekvő pásztorral, kutyákkal, komor némaságban. A gerincen megpihent. Jó lenne körülnézni, látni a tájat, látni a völgyeket, falvakat. Van-e mozgás? Van-e ellenséges mozgás? A felhőtakarón átderengett a nap, a lenti világ beleveszett a tejfehérbe. Másképp szuszogott a gyerek, ébren van hát. Hol van anyu? A gyerek valahol belül tudta a választ. A férfi a szemfogán járatta a nyelvét, a nyakához emelte a kezét, ahol a kicsi ujjait érezte, és megszorította. Egyébként kirándulóidőnek sem volna éppen rossz. Ha volnának madarak. Vagy bármi. A menedékházat késve találták meg. A fák közül kifigyelték, van-e körülötte mozgás. Hajnal óta halott tájon jártak, a fegyvert mégis kézügyben tartotta, és bízott a tapasztalataiban, kerülte a gondolkodást, csak hitt az ösztöneinek. Háború van. A menedékház dermedten állt a tisztáson. Szür-

19

20

kült. Majd eszünk a házban – mondta. Levette a zubbonyát, alábújtatta a gyermeket, és csendet parancsolt. Nem, lesni sem szabad. Halkan mozgott a fák között, megnézte más szögből is a menedékházat, az eresz alatti két hátizsákot. Benézett az ablakon, figyelte, a fiúcska nem leskelődik-e, aztán a tornácra lépett, és benyitott a házba. Négy testet vonszolt a menedékház mögötti bokrok közé. Fázok, mondta a gyerek már odabenn. A kevés beszűrődő fényben kipakolta a hátizsákokat. Finom konzerveket, adóvevőt, térképet, GPS-t, fényképezőgépeket talált, gyufát. Ruhákat, beléjük bújtatta a gyereket. Tüzet nem szabad gyújtanunk. Miért? A krokodil gombszeme fénylett kicsit a homályban. Messziről megláthatják, nem szabad. Vételen próbálkozott az adóvevővel, semmi. Kivette az elemeket, nyalogatta őket, feszültség van bennük. A GPS sem kapcsolt be. Hosszasan tapogatta a fényképezőgépeket, és hümmgetett, amikor az egyikről megsejtette, nem digitális. Ezt az ablaknál találta, fedetlen objektívvel, az összerogyott fotósa mellett. Forgatta, fogdosta, nézegette a félsötétben, amíg megtalálta, hogyan tekerje vissza a filmet a tubusába. Kivette a gépből, és a zsebébe csúsztatta. Ráncolta a homlokát, és megengedte magának, hogy gondolkodjon. Őrült nap, higgadtnak kell maradnia. Számba vette a halottakat, az azonnali és teljes pusztulást, ami a környékre szakadt. Hogy semmi sem működik, ami egy zseblámpánál bonyolultabb. Nincs ilyen fegyver. Terroristaakcióhoz ez túl – kereste a szót – átfogó. A nagyhatalmak békében vannak, erről szólt az óvóhely leszerelése is. Ezért lett belőle múzeum. És a hegyvidéki városka nehezen képzelhető el stratégiai célpontnak. Nukleárisnak nem nukleáris. Az óvóhelyen kihelyezett tríciumos csövek ragyogtak volna egy atomtámadástól. Az életet kioltotta, a félvezetőket tönkretette, a tárgyakban nem okozott kárt, és az óvóhely védelmet nyújtott ellene. A természeti katasztrófák nem ilyen válogatósak. Ilyen fegyver viszont egyszerűen nincs. Furcsa ilyesmit túlélni. Nincs ilyen fegyver. Ezzel aludt el. Zajra ébredt, vagy csak álmodott? A hajnal első fényeiben látta, az ajtóhoz pászított konzervek háborítatlanul állnak egymáson. Hűvös volt, szúrt a szeme. Letette a fegyvert, és a még alvó gyereket nézte. Ő maga az ablak alá húzódott, hogy bármikor kileshessen, éjszaka pedig a hónaljához vackolódott a fiúcska, érezte a nyaki ütőerét, ahogy lüktetett. A krokodil vicsorgott a madárhang nélküli hajnalban. Húgyozhatnékja támadt, szétnézni is ideje volna már. Hallgatta a gyerek egyenletes szuszogását, követte a homlokán futó ér ritmusát. Jól evett, nem fázik, pihen. Rendben lesz, a többi pedig nem az ő dolga.

Egyébként volt valami ebben a férfiban, amitől olyannak tűnt, mint bárki más. Tényleg lehűlt a levegő, és a szél kifújta a ködöt a völgyből. Mozdulatlanság. Körbejárt a tisztáson, és amíg dolgát végezte, madarat vagy repülőt keresett az ég kékjén. Felhők vonultak, tiszta idő ígérkezett aznapra. Élénk színű pillangót vett észre az egyik fa törzsén. Megérintette, lehullott a földre. A másik, rendes óvóhelyen lehetnek túlélők. Oda kell jutnia, a kisfiúval együtt. Plusz teher, idegesítő is, de nem hagyhatja csak úgy hátra. A kisfiú a menedékház ajtajából leste a hatalmas férfit, a szája sírásra állt. Szorongatta a krokodilt, és biztonságért sóvárgott. A ház mögött ugye nem jártál? Nem. Jó. Ettek. Összepakoltak, felvette a gyereket, indultak. A lefelé vezető ösvény nehéznek ígérkezett. Meredek, sok a sziklás, görgeteges rész, barátságtalan ez a hegyoldal. Megneszelt valamit, nagyon messziről, és fogta a gyerek kezét – ott a magas sziklákig szaladni fogunk. Félek. Nem érték még el a viszonylagos menedéket, amikor a hátuknál hagyott gerinc mögül egy katonai drón bukkant elő teljes sebességgel, és repült a völgy felé. Amikor tüzet nyitott hátrafelé, a férfi vetődött, és jó darabon gurultak a sziklák között. Látta még a drón üldözőjét, nagyobb, szintén drón vagy kisebb vadászgép lehetett, ám eszméletét vesztette. Rosszul estek. Arra tért magához, hogy valami meleg folyik a nyakában. Kihúzta maga alól a karját, egyik ujja kitörött, és odanyúlt, hogy megtapogassa, honnan jön a vér. Kicsit összeszedte magát, és levette a fiúcskát a hátáról. Nézte, csurom vér volt. Letette a kövekre. Ő maga könnyen megúszta, az ujját helyrenyomta, szigszalaggal fogta egy másikhoz, szerencsére a gyűrűs, nem a mutató vagy a hüvelyk. Két bordáját fájlalta, és a sípcsontján lehet, varrni kellene a sebet. Azt is összeragasztotta, ivott. A szemöldökéből szivárgott valamicske vér, az majd eláll. Rövid ideig lehetett eszméletlen, a nap nem sokat mozdult. Felegyenesedett, leporolta magát, és a fegyveren nyugtatta a kezét. Hátrahagyta a tetemet, folytatta az útját. A férfi már egy lennebbi tisztáson járt, onnan látta meg a messziről emelkedő füstöt. Valamelyik gép lelőtte a másikat. Nagy ívben került. A patakmeder közelében ereszkedett tovább a halott erdőben. Elég közel, hogy ne tévessze útját, de elég messze a csobogástól, hogy mindent halljon. Egy szarvast látott a partján. Tegnap óta mosta a víz a száját. Háború van. A szemfogán körözött a nyelvével, és fontolgatta, merről közelíthetné meg az óvóhelyet. Egyelőre a légierő mérkőzik, talán még nincsenek szá-

21

22

razföldi csapatok. A működő óvóhely bejárata a falu határában, a kétsávos betonút végén van, egyáltalán nem feltűnő helyen. Mint a vadak a célkeresztben, szimatolta a levegőt. A bozótosból figyelte a falut. Látszódott a kertek alatt hét olyasmi repülőgép, amilyen az iménti drónt üldözte, és mit nem adott volna most egy távcsőért. Csak a liftaknáig kell eljutnia, onnan pontosan olyan az az óvóhely is, mint amelyiket aránylag jól ismer. Van három tár tölténye, a bordái miatt most nem szívesen futna. A fák között lopódzott mind közelebb a bejárathoz. Az utolsó házaknál az útra kellene ereszkednie, mert szűkül a völgy, és nedves az oldal. Két személyautót és három teherautót lát a parkolóban és egy kis termetű, jelzés nélküli fekete egyenruhás, bukósisakos figurát. Gyerek is meg nem is – méregette. Hosszú, rugódzó léptekkel mászkált a kocsik között, karabélyszerű fegyver volt nála, és láthatóan idegen volt számára a terep. Egyértelműen ellenséges katona. A férfi helyezkedett, kicsit közelebb húzódott, és követte az egyenruhást. Nincs egyedül, hol lehet a társa? Reflexből hátranézett, majdnem meghúzta a ravaszt, de senki sem volt a közelében. Szóval tegnap hajnalban támadás történt, népirtás, és most itt nézi az egyik ellenséges katonát, akiről azt sem tudja, melyik ország küldte. Gyerek ez vagy felnőtt egyáltalán? Ugyanolyan rugódzó, aránytalanul hosszú léptekkel több társa közeledett, a parkolóban gyülekeztek. Beszédet nem hallott, furcsán viselkedtek. Egyikük a férfi leshelye felé indult, a többiek szétszéledtek. Ennek rossz vége lesz. A férfi egy fa mögött várta be az ellenséget. Amikor közel ért, ütött, telibe kapta, és már készült volna védekezni, ismét ütni, amíg el nem sül egy fegyver és az egész egység odacsődül a nyakába. De a felnőtt vagy inkább gyerek katona a földön rángatózott, aztán nem mozdult többet. Megölte, egy ütéssel. A hideg futkározott a hátán, amint jobban szemügyre vette a katonát. Nyelt, szétnézett, megint a katonát nézte. Kezén a három, vastag, szürke ujjat. A sisak alól szivárgó vérszerű folyadékot. Megszorította törött csontját, és a fájdalomból megbizonyosodott róla, hogy nem képzelődik. Ellenőrizte, csőre töltve, kibiztosítva. Az óvóhely felé araszolt fedezéktől fedezékig. A többiek, úgy tűnt, nem követik. A bejáratot nagyon sokáig figyelte illő távolságból. Madártalan, mozdulatlan volt a csend. Esteledett. Nagyon kéne egy távcső. A toronyban is lehet egy elesett bajtárs. A férfi két napja még vendéglőben vacsorázott, ünnepség készült.

Sötétedés után átmászott a kerítésen, és nézte a főbejáratot. Ha az ajtó nyitva, akkor őket is készületlenül érte a támadás, és nem biztos, hogy van túlélő, legfennebb az alsóbb szinteken. Ha zárva, akkor viszont nem tud bemenni, és idefenn semmi sem működik, hogy értesítse a bentieket. Az ajtó nem a fő védvonal, de egy kisebb bombát kibír. Nyitva volt – bement és bezárta az ajtót. Ha eddig nem jött be ellenség, akkor ezen az ajtón át nem is fog. Nyugtázta a posztokon a hullákat, egyiktől elvette a pisztolyát és a két további tárat. Felfeszítette a liftet, sötét volt az akna, alulról hunyorgott valamicske fény. Mászni kezdett lefelé.

23

Adorjáni Anna

AMERRE A FÜST SZÁLL 1.

24

Reggelre harangoztak. A templom előtt az úton Buba nagysága macskája szaladt át. A faluban a vihart csak másnapra várták. Már kora reggel szerte az utcákból szoknyás csípők himbálóztak a kultúr felé, hogy aztán délutánig kormos üstök és hatalmas fazekak fölé görnyedjenek. Idén ezen a napon tartották a faluünnepet, amit a falu névadó szentjének tiszteletére ültek a kultúr kertjében. Reggel a polgármester kétszer is meghallgatta az előrejelzéseket. Először reggeli közben, amit a felesége készített oda, miközben ő borotválkozott. Aztán átolvasta a beszédét, az utolsó bekezdésből kihúzott valamit, meggondolta magát, és újra beírta. Aztán felment az emeletre, a hálószobába, és öltözködés közben bekapcsolta a televíziót. Épp a meteorológiai hírek mentek. Amikor lekiáltott, hogy szép időnk lesz, a polgármester felesége már a jegenyesoron járt. Az asszony az agronómus feleségéhez tartott, ahol a konyhaasztalon már javában melegedtek a hajcsavarók. Elhaladt az állatorvosék kerítése előtt. Bent az udvaron az állatorvos felesége épp hatalmas fehér lepedőket feszegetett a szárítókötélre. Az ünnepségre hazavárta a gyerekeket, és már hajnalban túl volt az első rend mosáson, mert még segíteni akart az asszonyoknak a kultúrban. Mire odaért, már fehér hab pöffeszkedett a fazekak tetején a vízbe áztatott krumpli felett, amit az asszonyok a vaddisznópörkölt mellé készítettek elő. Az agronómus lánya az ajtónyitás hangjára ébredt. Felült az ágyban, hallgatózott, hogy vajon ki jöhetett, kimászott az ágyból, majd enyhén terpeszbe állva, a szekrény tartalmának tanulmányozásába kezdett. Kihúzta azt a virágmintás ruhát, amit a tavalyi ünnepségen is viselt, belebújt, de a hátán nem ért össze a zipzár, a pántok a vállába vágtak. Dühösen lerántotta magáról. A konyhában a polgármester felesége csavarókkal a hajában a tükörben meglátta Buba nagysága macskájának fejét, amint beleselkedik a nyitott ajtón át, és felkiáltott. A tanítónő épp akkor biciklizett el a ház előtt. Mormogott valamit, és elkanyarodott a kultúr felé.

Az utcákon, ahol kora reggel az asszonyok siettek, most a vaddisznópörkölt illata terjengett, és az is a kultúr kertje felé vette az irányt, akinek egyébként nem volt ott semmi dolga. Odaálltak az üst mellé, érdeklődtek, hogy vajon kész lesznek-e időben, jut-e mindenkinek, hogy a pirospaprikát már beletették-e, és ha igen, vajon nem keseríti-e meg az egész pörköltet, mennyi vörösbor került bele, és a vendégeknek maradt-e még belőle. Az erdész dühösen hessegette el a bámészkodókat, hogy inkább mennének a feleségének a terítésnél segíteni, a savanyúságot porciózni, a kenyereket lerakodni, ott az állatorvos hordja a padokat, neki is jól jönne egy kis segítség. A körzet fiatal orvosa a szomszéd településről jött az ünnepségre. Amikor a falu szélén elhajtott Buba nagysága háza mellett, a kerítésre pillantott. Buba nagysága macskája nem volt ott. Ezt is jobban érdekli a vaddisznópörkölt, mint a boszorkány kompótjai, mondta magában az orvos, ahogy vállon bökte a pörkölt illata, ami a határban az autóba is beült a nyitott ablakon át. Buba nagysága asztalán valóban üres befőttesüvegek sorakoztak. A konyháját elkerülte a pörkölt illata. Ott bent a mendekbenfa gyümölcsének édes illata ült a levegőben, ami a nagysága ruháit és haját egész évben belengte. Buba nagysága kinézett az ablakon a mendekbenfára, majd az égre fel. Délre harangoztak. Fejcsóválva tekintett a macska tálja felé. A harangszó ütemesen fújta be a függönyök résein a disznópörkölt illatát a plébános elsötétített szobájába. A plébános feltápászkodott, átsétált a templomhoz, ahol a kántorkisasszony a másnapi misére gyakorolt. Benyitott, elindult a sekrestye felé, az orrát tömjénszag csapta meg. Fejcsóválva nézett fel a karzatra, és felszólt a kántorkisasszonynak, hogy most már menjen ő is készülődni az ünnepségre, mert bezárná a templomot. Amikor a plébános kijött a templomból, és ismét beszippanthatta a pörkölt fenséges illatát, a kántornő már ott állt az ajtóban, a legfrissebb Gloria in Saecula-katalógusban a tömjénkínálatot kereste, és hunyorogva biccentett oda a harangozónak, aki épp visszafele tartott a kocsmába. A kocsmában a harangozó visszaült a helyére, de a kocsmárost nem látta sehol. Várt egy darabig, a poharával az asztalt kocogtatta, mire a kocsmáros talpig ünneplőben, karácsonyi fényekkel a karján, kalapjával a kezében előjött. Kérdően tekintett a harangozóra. A harangozó a poharára mutatott, a kocsmáros végül nem kérdezett semmit, levett a polcról egy üveg borókásat, és a harangozó elé tette. A kocsmáros felesége már a kocsmaajtóban állt, kosárral a kezében, és egy papírlappal legyezte magát. A gye-

25

rek verse volt rajta, amit az ünnepségen fog elszavalni, a kosárban egy kis áfonyalikőr az asszonyoknak. A kislány már előreszaladt, mert az utcán meglátta azt a lányt, akinek hajas babája volt, és mert megbukott, ősztől az ő osztályukba jár majd. 2.

26

Aggodalomra nem volt ok, az ünnepségre minden készen állt, a falubeliek a kerítéshez támasztották a bicikliket, és begyűltek a kultúr udvarára az emelvény elé. A kocsmáros lányának szavalatával ért véget a gyerekek előadása. Amikor felhangzott a taps, a tanítónő álla körül egy pillanatra elernyedtek az izmok, mintha mosolyogna, hogy aztán ismét megfeszüljenek, amikor a közönségben a fiatal orvost keresni kezdte. A gyerekek után a polgármester ment fel az emelvényre, most az ő beszéde következett. Ezalatt az erdész felesége egy asszonnyal még ellenőrizte az asztalokon a terítékeket, és mindent rendben talált. Bent tenyérnyi üvegtálakban a savanyúság már levet eresztett, az asszonyok a gőzölgő krumplit porciózták. Amikor a plébános belekezdett az imába, valaki bepisszegett az ajtón, az asszonyok letették a tálakat, a kötényükbe törölték a kezüket, egy darabig álltak egyik lábukról a másikra, majd amikor elhangzott az ámen, kezdték is hordani az asztalokra a savanyúságot. Először a bukott kislány futott oda az asztalokhoz, és a hajas babáját máris ráültette az egyik székre, aztán odaért a kocsmáros lánya is, sorra jöttek a falubeliek, az állatorvosék, az agronómusék. A felesége még igazított egyet a polgármesterné haján, mielőtt leültek. Az ő asztalukhoz került az orvos, a plébános és a kántorkisasszony is, aki átöltözött ugyan, de a ruhája a megtévesztésig hasonlított arra, amiben a templomban volt. Mellette kért magának helyet a tanítónő, az orvossal szemben. Az asszonyok már kihordták a savanyúságot, mire mindenki megtalálta a helyét, és a szerencsésebb asztalokon már gőzölgött a krumpli és a fenséges illatú vaddisznópörkölt. A polgármester tósztot mondott, a plébános asztali imát, poharak koccantak egymással, kanalak a tányérral, szalvéták simultak zsíros ajkakhoz, lábak ütköztek az asztalok alatt, izzadt hónaljak tornyosodtak az asztal fölé repetáért, ott egy síró gyerek hullt a pad alá. Az asszonyok a küszöbön kanalaztak ráérősen, figyelték a falu elöljáróit, összesúgtak. Még hátra volt a desszert. A szomszéd faluból, a cukrászdából már meg kellett vol-

na érkeznie, a vaddisznópörkölt azonban annyira eltöltötte az érzékeket, hogy csak az agronómus lánya tekintgetett néha idegesen a konyha felé. Meleg nyári nap volt, és az ital már ott lüktetett az erekben, még az orvos is ivott egy kortyot a kocsmárosné áfonyalikőrjéből. Közben megérkezett a desszert, a polgármester asszony kedvence volt, vaníliasörbet levendulaszósszal, a tetején rozmaringággal. Mosolyok és sikamlós megjegyzések készítették a talajt a tánchoz. A sörbetben turkálva a polgármester és az erdész nagy egyetértésben szemrevételezték az agronómus lányának telt formáit a kék szaténruhában, amelyben végül az ünnepségen megjelent, és elismerően szorongatták az agronómus kezét. A polgármester felesége az orvost épp a köszvényével traktálta, amikor felugrott eléje Buba nagysága macskája, és lekapta a desszertjéről a rozmaringszálat. A polgármester felesége felpattant, átkozódott, és mire az asszonyok friss desszertet hoztak neki, az asztaloknál már történetek keringtek Buba nagysága macskájának titokzatos felbukkanásáról és a nagysága távollétéről, noha addig senkinek nem tűnt fel, hogy a nagysága az ünnepségre nem jött el. Míg a falu népe a kultúr udvarán elfogyasztotta a desszertet, Buba nagysága a kompótokat gyengéden gyolcsruhába takarta, és becsúsztatta őket a még langyos sütőbe. Amikor feltekintett, a mendekbenfa koronája felett az északi égen már sötét felhők gyülekeztek. A kultúr udvarán az ünneplők vidáman táncoltak. Az asszonyok végeztek a mosogatással, ahogy a lemenő nap sugara végigvasalt a ruhájukon, meleg pára szállt körülöttük, amerre a férfiak forgatták őket. A tanítónő szeme sarkában a nap megvilágította a sóvárgást, amivel a fiatal orvost leste, akinek egy asszony éppen a visszereit mutogatta. Az orvos szelíden a vállára tette a kezét, úgy magyarázott, miközben a karja felett a tekintete kitartóan a táncolókat követte. A kántorkisasszony félretolta a maradék desszertet, elkérte a plébánostól a templom kulcsait, és visszament gyakorolni a másnapi misére. Már sötétedett. A férfiak a barack- és a vadalmafa közé kihúzták a karácsonyi fényeket, amiket a kocsmáros hozott, a tanítónő pedig átült az állatorvosék lányával beszélgetni. A zenészek elhúzták a polgármester asszony nótáját, az agronómus lánya az erdésszel táncolt, valahol ott, ahová a fiatal orvos tekintete szegeződött, a kocsmáros lánya a bukott kislány hajas babáját táncoltatta. Az állatorvosék asztalánál valaki hátulról megérintette a tanítónő karját, és ahogy megfordult, már húzta is a táncba a bukott kislány apukája, akit a felesége küldött, hogy táncoltassa meg.

27

28

Buba nagysága háza mögött már lement a nap, és a zenészek épp a Káka tövén költ a récére zendítettek rá, amikor a szél kicsapta a kocsma ajtaját, és a Káka tövént süvítve, berontott a harangozó asztalához. A második lökés már a kultúr udvarát is elérte, letépte a ponyvát a zenészek feje fölül, és felborította az asztalt, ahol az imént még a fiatal orvos ült. A zenészek elhallgattak, a táncolók sikongva szaladtak szét. A harmadik széllökés kicsapta a bukott kislány kezéből a hajas babát, az agronómus lánya futtában szinte átesett rajta, felvette, és mert sehol nem látta a kislányt, egy sorsára hagyott kosárba tette. Most már egyenletes erővel süvített a szél, leszakította az égőket a vadalmafáról, feltekerte a törzsére, egy ideig még villództak rajta a fények, aztán sisteregve kialudtak. A földön poharak gurultak, az abroszok szárnyra kaptak, és rászálltak a kultúr kertjének fáira. A nép már az utcákon dülöngélt, a férfiak a biciklikre próbáltak hasztalan felkapaszkodni, dominóként hulltak a nyeregből az árokba, és kétségbeesetten igyekeztek az orrukkal elkapni a vaddisznópörkölt tovasuhanó illatának utolsó foszlányait. Az asszonyok szoknyáját a szél szemtelenül emelgette, és olyan szenvedéllyel süvített át a combok között, amit a tűzhely előtt megráncosodott bőrük réges-rég elfelejtett. A szél útjukra engedte az állatorvos feleségének drótra feszített lepedőit, ott szálltak az utcák felett az asszonyok kéjes sóhajának dallamára táncolva. A harangozó a kocsmában felállt az asztala mellől, az ajtóhoz ment, mély levegőt vett, és mintha egész életében azért ivott volna, hogy valami veleszületett részegségből kijózanodjon, délcegen, egyenes léptekkel elindult a tomboló viharban a templom felé, ahonnan tömjénszag és a Káka tövén akkordjai süvítettek ki. Belépett a templomba, a szél becsapta mögötte az ajtót, az orgona elhallgatott, a harangozó pedig fennhangon zengeni kezdte a Miserere mei, Deus-t. Mire villámlani kezdett és eleredt az eső, az utca már elnéptelenedett. A kultúr kiüresedett udvarán csak Buba nagysága macskája falta a felbillent üstből a vaddisznópörkölt maradékát. Az udvar fehér hártyába burkolózott, ahogy az átnedvesedett abroszok rátapadtak a fák koronáira. A vaddisznópörkölt illatát az egyre sűrűbb tömjénszag váltotta fel. A templom ablakán kiszűrődő fényben egy kéken suhanó alak tűnt fel, a kerítések tövéhez simulva vonszolta magát utcáról utcára, majd Buba nagysága kapujánál a földre roskadt. Buba nagysága már ott állt lámpással a kezében, és a konyhába vitte a lányt. A padra ültette, lesegítette róla a ronggyá ázott kék ruhát, batiszt-

kendőket hozott, betakarta, előhozta a dagasztóteknőt, a kályhára egy fazékban vizet tett melegedni, és muskotályzsályából készített olajat cseppentett bele. A sütőben a gyolcsruhába takarva, a celofán alatt a kompótok lélegezni kezdtek, az ablakok résein át tömjénszagot fújt be a szél. Amikor a templom ablakában kialudtak a fények, és az északi égen eltűntek a felhők, Buba nagysága macskája a vaddisznópörkölttől félreálló hassal már ott feküdt mélán a kapuban, és siralmas nyávogással hívta a gazdáját, a nagysága azonban nem jelent meg a kapuban. Buba nagysága konyhájában az asztalra állított kompótokon átsütött a felkelő nap fénye, az asztal sarkán rojtos szélű címkék várták a tollhegy érintését, a nagysága pedig valamit éppen nagy gonddal a gyümölcsillatú meleg gyolcsba csavart, és egy kosárba tette. Kezében a tollal a kamra ajtajához lépett, végighúzta a kisujját a holdnaptáron, Aprószentektől a falu névadó szentjének napjáig, megcsóválta a fejét, majd a falu szentjének neve mellé ezt írta: Glanka. 3. A vihar utáni reggelen elmaradt a harangszó, így senki nem tudta, mikor érkeztek haza a férfiak, akik a biciklijüket ölelve az árokban töltötték az éjszakát. A misén azonban már ünneplőbe öltözve ott volt az egész falu, csak az agronómus lányát kereste hiába a polgármester asszony tekintete. Talán a megszokottnál sűrűbb tömjénfüst tette, hogy a misét a falu népe megilletődött hallgatásban töltötte, a templomból kilépve azonban átjárta őket a vihar utáni friss levegő. Élénken figyelték egymáson a viharos éjszakáról árulkodó jeleket, az asszonyok szalmaszálakat húztak ki egymás kontyából, majd csoportokba verődtek, és még sokáig nem széledtek szét a templom elől. A vihar éjszakája sokáig nyugtalanította még a falubelieket. Nyugtalan volt például az agronómus felesége, mert a lánya a vihar után még hetekig nyomta az ágyat, és a falu elöljáróinak szomorúságára látványosan lefogyott. A szomszéd falu orvosát azonban makacsul nem engedte magához, így az agronómus kénytelen volt a városból hozni neki doktort. Nyugtalan volt a plébános is, mert a sekrestyében megégett a kegyszertartó szekrény és benne egy teljes évre elegendő tömjén. Az asszonyok egytől egyik fel tudták idézni a vihar éjszakáján terjengő misztikus illatot, de akkor valamiért nem furcsállották a mindent átitató szagot. Egyesek szerint villám csaphatott a sekrestyébe, de a felszálló füstoszlopot a falu névadó szentjének közbenjárására az Égiek felajánlásnak tekintették, és a temp-

29

lomot megmenekítették a tűzvésztől. Mások Buba nagysága macskájára gyanakodtak, akit mintha láttak volna bemászni a sekrestye kéményén. Hogy aztán bent a sekrestyében a macska egy égő gyertyát borított fel, vagy a szeme szikrája gyújtotta be a szénpogácsát, arról megoszlottak a vélemények. Másként vélekedtek azok, akik a vihar éjszakáján hallották a kántorkisasszony játékát, és látták a harangozót a templomajtón bemenni. Azt minden templombajáró tudta, hogy az egzotikus tömjének illata az egyetlen, amitől érzelmek pírja ül ki a kántorkisasszony arcára. A reggeli harangszó elmaradása is többeknek feltűnt, ilyen pedig, bármennyi ital folyt is le a harangozó torkán, mind ez idáig még nem fordult elő. Hogy mi történhetett a sekrestyében a vihar éjszakáján a harangozóval és a kántorkisaszszonnyal, meg azzal a rengeteg tömjénnel, arra a falubeliek még éjszaka is csak akkor gondoltak, amikor az oldalukon a házastársuk már az alvás mély lélegzeteit vette. A polgármester hálószobájának a padlója bánta a vihart, a bezúduló eső felpúposította a parkettát, mintha egy teknősbéka telepedett volna az ágyuk elé. Az agronómusék háza elől a szél leverte a gólyafészket. A férfiak, akik az éjszakát az árokban töltötték, látni vélték, ahogy a szél végiggörgeti az utcákon, az északi határon, Buba nagysága háza előtt, a mezőn át a szomszéd falu felé. Az állatorvos feleségének lepedőit még napokig hordták viszsza az asszonyok szerte a faluból. A bukott kislány a hajas babáját azonban sehol nem találta, hiába keresték másnap a kocsmáros lányával a kultúr udvarán. Az erdésznél a nappaliban azon az éjszakán megőszült a vaddisznó trófeája, a tanítónő szobájának falán pedig megjelent egy csikóhal alakú beázás. És bár még senki nem látta, úgy hírlett, hogy a vihar éjszakáján valaki egy kosárban Buba nagyságánál hagyott egy újszülöttet, akit a nagysága a mendekbenfa szirupjával táplál.

30

Boda Edit

AZ ANTARKTISZTÓL SZIBÉRIÁIG Azt mondják, ezen a magányos bolygón sündisznókat ellenek a fák, s meghalunk, bár az álompufajkás, bodzavirágfarkú, kék tesze-tusza madár azt ígérte, sose halunk meg. Hazudott. Vagy csak félreértettünk volna valamit, bitte schön? Most Jakov a jobb oldalon, és Lévi a balon. Ő maga kettejük között, középen. Egy erdőben, 1941-ben. Mellette két fia halott. Hát őrzője vagyok-e én? Miért ne törölhetném ki ezt a képet? S mégse. Nem felejthetem, hogy egymás húgyát is meg lehet inni, ha szomjasak vagyunk. Aztán másnap felkel a nap ugyanúgy. Csak mintha hamufelhőket fújna a szél a távoli tájak fölött. Persze, egyáltalán nem itt. Az önző felejtés erős. Nem áll módomban engedni a kísértésnek mégsem. Most látom, amint kanos Sztálinok nemi szervüket egy vécében Marx–Engels–Leninek ülepébe rejtik, majd előírják, hogy mindenki kaktusztövist egyék, s az ellenszegülők fogatlan állkapcsát is verjék ki a földre, mely anyánk helyett anyánk.

31

Most látom, amint Hitlerek farkát kóbor ebek falják egy külvárosban, s tudjuk, ezért is bosszú jár. Magányos ez a bolygó, ahol meg szoktunk halni. Bár okádunk, a ribancfejű felejtésisten újabb poharat nyújt felénk: „Igyál, magzatom.” S akinek kezét sem foghatja senki, amikor halálba megy? Vele mi lesz? Magányos ez a bolygó. Folyton forog a szög a bélben, a gégefőben. Multiszemek figyelik, amint a felszívódó pupilla helyén szökevény, tág terek nyílnak. A horizonton átrepül egy békegalamb, bögyében fiainak szánt galambtej. Egyetlen test sejtjei az Antarktisztól Szibériáig, Bhutántól Nicaraguáig. A köldök egy atombomba krátere, a szív jeltelen tömegsír. A homlokon csecsemőkoponyák hologramjai. Fogja valaki kezed? Egy napon úgyis megreggelizik velődet az óceánból kitörő guanós angyalok. Üres halálok csontjai szerteszét. Őrzője vagyok a testvéremnek. Az vagyok.

32

Szabó Róbert Csaba

ALAKVÁLTÓK REGÉNYRÉSZLET

Nem veszekedtek, nem is szóltak egymáshoz, de néha edényt, ajtót, amit csak értek, szótlanul csapkodtak. Az anya fakadt sírva hamarabb, négykézlábra ereszkedve szedett össze a döngölt földről evőeszközt, tányért, fazekat, utána felállt, és a lány hajfonatát tépte. A lány előregörnyedve nyüszített, a halántékát szorította, mintha ki akarná húzni a világból az anyját. A mérnök sosem vette észre, mikor tör rá az idős nőre az igazi emlékezés kegyelmi negyedórája, amikor nemcsak a jelent képes érzékelni, hanem a jelennel együtt az elmúlt időszak összes felgyülemlett baját is. Sokáig tudomására sem jutott, mi zajlik tőle egy ajtónyira. A lányt alkalomadtán elszalajtotta a bodegába sörért, máskor meg sem kellett kérnie, ahogy vette a csereüveget, a lány máris kikapta a kezéből, és futott, csak a vak nem látta az anyát, ahogy vádló szemekkel a mérnököt nézi. Akkor, vasárnap is, későn, az erdőmérnök a térképeivel bajlódott, és a kilincs alá rakott szék megmozdult, úgy kellett szólni neki, az ajtón át, hogy kinyissa végre. Az idős nő állt a mérnök előtt, fekete nagy lepedő kendőjébe nyakig beburkolózva, mintha a férfiember esetleges mezítelenségétől óvná magát, zavart tekintettel, háta mögött összes nyomorúságuk egyetlen szobája, ahol főznek, alszanak, és most segítségért fohászkodnak. Szokatlanul üresnek tetszett a mérnöknek is az ajtón túli helyiség, eddig föl sem tűnt neki a lány vasárnapi kimenője, kimaradozások napszaka, ahogy a templomos napon átvonul, megül a lány hiánya. Az anya a széket nézte a mérnök kezében, minden erejével azon volt, hogy a petróleumlámpa fényén túl fölismerje az ágyat, amin a férje feküdt kiterítve régen, és az ágyon egy fegyvert, egy pisztolyt, amiről igyekezett elkapni a tekintetét, de amikor megszólalt, akkor is egyfolytában azt nézte. Csak annyit kért a mérnöktől, hogy nézne ki az utca elejére, a sövénykerítésig, ahol a patakot megugorja a palló, mert onnan lelátni majdnem a bodegáig, és a milícia épületének a teteje is látszik, de ami fontosabb, az az út, hogy nem jön-e valaki haza a kitermelésből felfelé, vagy talán az ő lánya, esetleg leereszkedhetne mélyebbre, félútig a lejtős úton. Emlegette a gelencei erdőt is, ahol, Dóczi Kelementől tudják, megmocskolták a Papp Imréék két lányát, elhurcolták,

33

34

átalmenőben kapták el, ki tudja, de a lényegen semmit nem változtat, ő azóta retteg, és a lánynak olyas alak udvarol, akitől ő nemcsak hogy óvja, egyenesen tiltja, és a kutyát sem leli sehol, hogy hívná magával, ezért ő egyedül kimerészkedni irtózik, és ha még a mérnök úr nem tervezte a lefekvést, akkor az isten megfizeti, ha kilépne az udvaron kívülre. Az erdőmérnököt zavarba ejtették a nő szavai, úgy érezte, kivételesen mintha a jelenből beszélne a vénasszony, és a tekintete, az sem tűnt feltétlenül homályosnak. Így hát a mérnök felkapta a lámpást, és kilépett a szobából. Visszanézett, látta, hogy a térképeket meg a fegyvert nem rakta el, de azt gondolta, gyorsan végez. Behúzta maga után az ajtót, kilépett a csillagos éjszakába. A kutyát valóban nem látta sehol, a kapuhoz menet fütytyentett neki, de csak nem jött elő. Végignézett az utcán. Látta a sötét torkolatot, ahol a sövény kezdődik, hallotta a patakot. Más neszt nemigen. Visszanézett az udvarra, az idős nő a tornácon állt, ködből kilépő kísértet. Eloltotta a lámpást, mert zavarta, a hold és a csillagok fényét elégségesnek találta. Az utca végén átment a pallón, lenézett a lejtős úton, de semmit sem látott. Megállt, hallgatózott, de csak néhány kutya csaholt a bodegán túl, más semmi. Visszalépkedett a pallón, és a kapu felé haladva is ugyanaz a némaság fogadta, mint amit ott hagyott. Becsukta a kaput, felment a tornácon, és amikor belépett a konyhába, meglátta a férfit egy katonai fegyverrel. Dehogynem volt otthon a lány, eddig talán a pajtában rejtőzött, vagy a hátsó udvaron, esetleg kint a kertben, valamerre kísértette magát a puskás férfival, és most bejöttek a házba, a vénasszonyt meg olyan sírógörcs gyötörte, hogy a lánynak kellett többször rászólnia, és csak sokadjára engedelmeskedett. A szoba ajtaja nyitva állt, nem úgy, ahogy hagyta, de a puska csövétől moccanni sem akart az erdőmérnök. A férfi fáradtnak tűnt, a ruhája koszos, katonai bakancsot viselt, posztókabátot, lapos sapkát. Orra alatt bajuszt, apró szemével mintha rosszul látott volna, hunyorgott, de lehet, a lyukas petróleumlámpa kicsapó gőze zavarta, fejét legalábbis minduntalan belekoccantotta a halántéka mellett, a mennyezet gerendájáról lógó lámpásba. Ahogy a férfi forogni kezdett körülötte, ő is mozdult, bár hátrálásnak tetszett, azért nem vette le a puskáról a szemét, és igyekezett se nem csökkenteni, se nem növelni közöttük a távolságot, ahogy tanulta. A lány így került a látószögébe, míg egy hosszú pillanatig arccal a kemence felé fordulva lépegetett, és a lány csomagolt, a ládából mindenféle holmit gyúrt egy tarisznyába, átalvetőbe, olyan mohó sietséggel, hogy néhány ruhadarab a döngölt padlóra hullott, és észre sem vette, hogy rajta tapos. Itt nem

lesz okoskodás, mondta ekkor halkan a férfi, és tovább keringett a szobában, szinte egy helyben, a puska csövét néha egészen lefelé szegezte, neki a mérnök térdkalácsának, mintha elbóbiskolt volna, de aztán újra fölemelte, a mellkasának, vagy feljebb, az álláig, vagy a szeme közé. Sántított, vagy legalábbis egyik lábát húzta, és ezeknek az egyenetlen lépéseknek köszönhetően is valamiféle ritmus által a táncot idézte az egész forgás, ami csak nem akart szűnni, holott a mérnök érezte, halálosan szédül. Vagy megdöglesz, te rohadt kommunista, szólalt meg soklélegzetnyi szünet után, mert ugyanott folytatta, ahol abbahagyta a mondanivalóját, és a tánc még mindig nem akart szünetelni, és amikor a mérnök megbotlott és elvágódott, a bicegő férfi a mellkasára térdelt, és a puska csövét egészen az arcába nyomta. Mehetünk, mondta ekkor a lány, és megállt a férfiak mellett, a mérnök közelebbről is szemügyre vehette végre kibomlott haját, rosszul eligazított fejkendőjét, ami lefogta ugyan a tincseket, de egyik oldalt mégis elszabadultan lógott a vállára, a hátára, s az egész sietős öltözete a mehetnékről tanúskodott, és nem nézett a mérnökre. A sánta fölemelkedett a mérnökről, nadrágja szára felcsúszott a bal lábán, a puska szíja összegyűrte a kabátja alól előcsücskösödő ingét a mellkasán, térképtáskát viselt, aminek keresztszíja a fegyveré alatt vágott bele felsőtestébe, és odébb a mérnök észrevette a piszkos hátizsákot is, az asztal lábának támasztva. A férfi büdös volt, nemcsak a göncei, hanem a lehelete is, a keze pedig koszos, körmei feketék, egyszerre volt füst és föld szaga, mintha a föld mélyéről bukkant volna elő, tócsák állott levével és rothadó szerves anyagokkal átitatott élőlény, mert nemcsak a ruha, hanem az egész ember bűzlött. Mégsem indultak, a sánta a padlón heverő férfit nézte, a lány hiába sürgette, a mérnök pedig úgy látta, a fegyveres férfi már egyáltalán nem akarja magával vinni a lányt, és amikor a sánta felszólította, hogy álljon föl, belekapaszkodott egy széklábba. A sánta ráncigálni kezdte, lábánál fogva húzta, az asztal felborult, a mérnökre dőlt, de a puskás akkor is húzta, és a mérnök teste rándult egyet, mintha bicskát kattintanának össze, és elkapta a görnyedő, erőlködő férfi lábát. A sánta rögtön elengedte a mérnököt, és a puskatussal teljes erejével oldalba vágta, és a mérnök a fájdalomtól a másik oldalára perdült, és úgy vonaglott, mint egy kettészelt sikló. A sánta nem hagyta abba, belerúgott a földön fetrengő férfibe, zihált és lihegett, hangosan szedte a levegőt, izzadt, és szüntelenül káromkodott, és újra azt követelte, hogy a férfi álljon föl, és induljanak, mire a lány dühbe gurult, és visított, sírt, és ha tehette volna, toporzékol is. A mérnök tudta, hogy a sánta szájon fogja verni, és amikor a lány vérző szájjal elvonult a kemence mögé, megint keresett valamit,

35

amibe belekapaszkodhatna, de már semmit nem talált. Hallotta, ahogy a fegyvert kibiztosítja a sánta, és újra rászól, de arra nem számított, hogy most a hangja még eltökéltebb lesz, azt várta, hogy veszít határozottságából, hogy valamit tompul a parancs éle. De nem, ez a fegyveres, penészszagot árasztó ember nem verte ki a fejéből a tervét, és határozottabb volt, mint valaha, és a mérnök jól tudta, hogy ezt az ő ellenkezéséből meríti, és hogy hiba volt nem engedelmeskedni. Fel kellett készülnie, hogy a sánta ember döntése legalább reggelig szemernyit sem fog elvásódni, legalább reggelig egészen eltökélten ki fog tartani elhatározása mellett, és hogy csak másnap délben hagy alább az elszánása, és azon túl nem tudta, mi fog következni. Azóta bármi lehet, jól tudta, de addig nem ellenkezhet tovább, győzte meg magát, és összesározott, megtépett ruhájában feltápászkodott végre a földről, a kezét összekulcsolta a tarkóján, és kiment a házból. A sánta egy lépéssel a sarkában követte, végigbaktattak az udvaron, majd a kertkapun át a völgy oldalán egy ösvényen a hegyek felé indultak. A lány pedig otthon maradt, összekészített batyuját nem bontotta ki, ott hevert napokig a földön, ahová elejtette, a vérző száj tanújaként, és Brassóba sem vitte magával, pedig megmondta neki a belügyes tiszt, hogy két hétre való ruhát csomagoljon. Vagy nem hitte el, hogy két hétre elvihetik, vagy azt gondolta, annyi időre képtelenség az anyját egymagára hagynia. Pedig két hét lett belőle, és még egy fél nap. Sötétben érkezett haza, a falu szélén kilökték az autóból, ami odáig hozta. Ha keresett volna az útszélen egy támaszkodásra alkalmas ágat, könnyebben haladt volna, de nem foghatott a kezébe soha többé botot. A vallatótiszt a harmadik napon egy tüzelésre felvágott, száraz és szálkás faágat dugott a lába közé. Utána többé nem bántották, mert mindent aláírt. Csak éppen nem eresztették haza még másfél hétig.

36

Oláh András

KISZÁMOLÓ Balázs József emlékének az idő önelégült mosollyal várta hogy kiszámolósdit játszhasson véled percnyi haladék volt csak – melodráma – hamis vágy és beteg szenvedély éledt az örvénylő időspirál meglazult harang kondult: már vége az egésznek Justitia mérlege rossz szívben lapult: szétesett a szó mit fejfádra véstek körben a nyírfák mind boldogtalanok s ha egy jegyzőkönyvből kiásnak megint pár fontos statisztikai adatot időszerű leszel – de hallgatsz majd mint Isten ama jeruzsálemi erkélyen Pilátus képében valaha régen

MŰHIBA ahol halottaink masíroznak ott szűkülni kezdenek a terek orvosi műhiba hogy élek – mondtad s lélegzetvételedet eltakarta a gravitáció nem esett jól hogy eloroztad a kidobott-kiselejtezett szavakat – de talán megakad rajtuk Isten tekintete – utóbb elhitted magad is hogy jelentéktelen

37

voltál akár a tegnapi zápor de akkorra kinyílt benned a jövőtlen idő fölágaskodtak a gyomorbajos álmok és hiába zsaroltalak te már nem engedtél a vágynak pedig én benne lettem volna minden alkuban – maradtál hát közönyös révület s én talán már el sem hittelek

MAGYARÁZAT porhintés az egész: a tudás fájának gyümölcsét réges-rég férgek rágták szét az édenkerti állomáson sovány bakter integet semmi tolongás sehol az örvénylő sokaság csak kihalt váróterem s a végtelenbe futó sínek reménytelen magánya…

38

Kaos Moon

LEVELEK RITÁHOZ REGÉNYRÉSZLET

Szóval unatkozom. Bámulok ki az ablakon. Már nem halad el senki. Mindenki ül otthon, és nézi a tévét. Képzelheted, együtt vannak. A nő a férfival és a gyerekekkel. A nő a férfival. A férfi a férfival. A blogon mindenféle jelenlétek. Te, szóval nem tudom... kéne válaszoljak nektek, nem? Jól nevelt kéne legyek, feedbackeljek, leplezzem le a személyazonosságom, korom, backgroundom. Ki vagyok, honnan jövök, hová tartok. Ugyan, te, mi a fene. Túl könnyű. Szóval, senki vagyok. Egy senki a netről, aki írogat egy nőnek – egy Rita nevű senki picsának. Egy semmirekellő majom, aki trágárul fejezi ki magát. Valahogy így: Hallod, te lány, tudod, hogy ma van a szülinapom? Még emlékszel? Magadra vess, hogy nem vagy itt velem, mert bekapnád. Ajjaj, hogy bekapnád. 5 blogot indítanál. Olyan profi verseskötetet írnál, hogy Manolescu kitüntetne az Akadémiai Díjjal. Lefotóznád a faszom, és kiragasztanád a falra, közvetlenül az ikon mellé, amelyen Keresztelő János a patakban fürdik. És este keresztet vetnél előtte lefekvés előtt. Ilyen kemény vagyok, amikor akarok. Te, szóval nem akarok, ezért vagy te most ott, én meg itt. Bent voltam a városban megvendégelni magam. Minden zárva. Sehol egy non stop, semmi. Még kólát se találtam. Nelinéhez nem megyek. Nem, te, szóval nem megyek (habár veszettül tentál). Inkább nem megyek a nőkhöz, amikor különlegesen érzem magam. Ma pedig különlegesen érzem magam. Te, szóval ma van a szülinapom, és különlegesen érzem magam. Vagyis basznék egy golyót a fejembe. Kiugranék az ablakon, ha nem a földszinten laknék. Amikor kicsi voltam, az osztálytársaim eljöttek a szülinapomra. Anya tortát csinált, gyümölcslevet vett nekünk, és táncoltunk a lemezjátszó zenéjére. Anya Olimpia Panciut és Mihai Constantinescut tett nekünk. Később apa is megjött. Holtrészeg volt, és elrontotta a mulatságunkat. Vagyis nem csapott lármát, csak megitta az üdítőinket, mert szomjas volt. Mi van, ha részeg volt. Mi van, ha nem hozott pénzt haza. Mi van, ha reggel elment akárhova, este pedig hazajött akárhonnan. Te, szóval apának olyan szomo-

39

rú tekintete volt, de te, olyan szomorú, hogy egyszer azt hittem, hogy emberi. Aki pedig emberi, az a barátom, te lány, ezt te is tudd. Szóval apa félelmetes volt, nem mint én. Én nem rúgok be, nem cigizek, nem örülök semminek, és dugok. Mi van, ha én élek, ő meg nem. Meghalt, mert meg akart halni. Egyik este hazajött Georgeta nénitől (sűrűn látogatta), és azt mondta, „te, nincs kedvem inni, a faszom már nem áll fel, és ha még látom ezt a szar Ceauşescut is... szóval elmegyek meghalni”. Elment és meghalt. * Még egy nap, és kész, jön hétfő, az emberek elkezdenek mozgolódni. Elrejtőzhetek köztük anélkül, hogy kiszimatolnának. Te, szóval én egy ragadozó vagyok, világos? Ha rád teszem a mancsom, az enyém vagy. Mondhatod, hogy arrogáns vagyok, vagy korlátolt, vagy hamisan vicces, vagy közönséges, de az egyetlen cérnaszál, ami safely tart, az a távolság, és az, hogy a képernyő mögé rejtőzöl. Érted, kicsiny áldozat? Vagány dolog ülni egyedül és kalimpálni. Vagány dolog izomból ítélkezni, csak mert nem tetszik neked a seggfej. Vagány dolog magabiztosnak érezni magad, nem? Vagány dolog szarral dobálózni. Ha itt lennél mellettem, semmi sanszod nem lenne. Érted? Semmilyen. Menthetetlenül belém esnél, hason csúsznál csak még egy szavamért, még egy simogatásért, még egy teáért és egy szopásért. *

40

Te, szóval havazik. Olyan sűrűn havazik, hogy alig látom, milyen nők haladnak el az utcán. A férfiak láthatatlanok, ők egy fogalom. És ha látom is a nőket, nem sokat vehetek ki belőlük, mert fel vannak öltözve. És ha fel vannak öltözve, nincs semmi varázsuk. És nincs semmi varázsuk, mert nem védtelenek. És ha nem védtelenek, nincs semmi jelentőségük. Látod, ezért érezzük mi ketten magunkat egyedül, mert csupa határozott, magabiztos, jelentéktelen emberrel élünk együtt. Ha nem érzem a vaginád, ahogy elnyeli az ujjaim, nincs jelentőséged. Ha nem olvasom le az arcodról a megadást, nincs jelentőséged. Ha nem nyafogom a füledbe, hogy meg akarlak dugni, nincs jelentőséged. Ha nem szívom be a hónaljad szagát, nincs jelentőséged. Ha nem forgolódsz csupasz seggel előttem a kávéskannával, miközben a másikkal beszélsz telefonon, és azt hazudod neki, mennyire szereted, nincs jelentőséged. Ha nem fingunk együtt, és nem röhögünk, mint az ütődöttek,

nincs jelentőséged. Ha nem teszel a háziállatoddá, nincs jelentőséged. Nem fáj, érted? Ha pedig fáj, egykettőre meg akarok szabadulni tőled, mert még azon kapom magam, hogy jelentőssé válsz, ami bonyodalmakat, helyzeteket szül. Te, szóval jófej vagyok, amikor akarok. És ahelyett, hogy most veled lennék, írok. Az előbb megint elhaladt az a kicsi barna picsa az örökösen a sarkában koslató udvarlóival. De most vastag varratú fekete farmerban volt, ami alá, asszem, begyömöszölte a bazi nagy jégeralsóját. Ikszes, és közönségesnek tűnt. Hogy megviccelt az átkozott liba, hogy felkeltette bennem a reményt egy pillanatra, hogy jól érezném magam, ha behoznám és megdugnám. Hogy vonult el azzal a kettővel maga mellett, a hosszú és főleg szabadon lengedező hajával. Hogy ringatta a combjait (most jövök rá, ez valami mozgásszervi hiba), és milyen meghatározatlanul mosolygott meghatározatlan férfiak felé. Te, szóval tényleg képzelegtem róla. Tényleg elgondoltam, mi lenne, ha kimásznék az ablakon, eléje ugranék, és azt mondanám neki: „honey, hagyd ezt a kettőt popkornozni, és gyere velem... hogy a varázsodat összehangoljam az orgazmusoddal, mert valami határozottan bakizik, és a lelked mélyén egy kicsit szomorú vagy.” Elcsábítottál, csak hogy utána beleköpj a levesembe. Felvetted azt a cuki bugyit, amíg megkaphatsz. Aztán gyorsan magadra húztad a bő, foszlott, bizonytalan korú szögletes textilt. Te, szóval ezt nevezik röviden női varázsnak. Nézd, megreszkírozok egy fogadást – Petroniának hívják. * Te, Rita, szóval undorodtam, unatkoztam és éhes voltam. Valami hiányzott. Valami, ami bezárja a kört. Neliné a tányérokért jött, és megoldotta a dilemmát. Ma este 9 körül. Kinéztem a kémlelőlyukon. Láttam. Nem nyitottam neki ajtót. Csengetett 10-kor. Már nem néztem ki a kémlelőlyukon. Nem nyitottam ajtót. Csengetett 11-kor. Az ajtóhoz mentem, kinéztem a lyukon. Kinyitottam. Abban a pongyolában volt, derékig kigombolva. Kissé felindultan. Azaz elevenen felfalt volna. Csak az a trikó volt rajtam, amin azt írja: „zörgess az ablakomon egy lepkével, mondom / közelítsd melled az arcomhoz, tusakodom és halálra vált nyelvvel hallgatok”. Csak ez a trikó volt rajtam, alatta meg semmi, ha értesz. Csak úgy. Hogy elkeserítsem. Hogy álmatlan éjszakákat okozzak neki. Kinyitottam az ajtót, és azt mondtam, kezicsókolom, asszonyom, micsoda meglepetés, hogy ma látom. Nem kértem elnézést az öltözetemért. Világosságot láttam

41

az ajtó alatt, és a tányérokért jöttem. Jöjjön be, mondtam. Bejött. Izgatott volt. Maga izgatott, mondtam. Vizet kért. Adtam neki vizet. Kért, hogy leülhessen egy kicsit, mert lejött egy emeletet. Leült a konyhában a hokedlire. Közelebb léptem hozzá. Álltam előtte, állt előtte. Merevedésem volt. Te, szóval szégyenlős volt, egy kicsit zilált és zavarodott. Csak egy kicsit, épp hogy az egészet a szájába gyúrja, aztán le a torkán. Te, szóval ezzel elkapott. Eleve tudta, mit akar, eleve tudta, hogy fogok reagálni, mindent tudott. Hajszálpontosan. Mint egy vén ribanc. Még sosem láttam ilyen szép hóesést odakint, mondtam. Kihúzta a nyelőcsövéből, és azt válaszolta, ő emlékszik, hogy egyszer falun lánykorában alagutat kellett ásnia a hótorlasz alatt, hogy ki tudjon jönni a házból. Találó hajszínt választott magának, mondtam. Ő erre nem mondott semmit. Csak mutatta, hogy pillanatnyilag nem tud beszélni, de nem ártana, ha picit megmozgatnám a derekam. Engedelmeskedtem. Védtelenek voltunk. Olyanok voltunk, mintha én lennék a Lukoil benzinkút, ő meg a Wrangler terepjáró (amelyik fogyaszt, nem játszik). Fentről nézve Nelinének szép fejtetője van, egy fiatal nőé, aki a bölcsészkaron tanul, és blogokon ír. A haja hosszú, fekete, a vállára és a jobb mellére omlik (a bal melle az, amelyik hiányzik). A térdeit összeszorítja, a bozontja pedig úgy kandikál elő a combjai közül, mint a burján az utcakövek közül. Arra a következtetésre jutottam, hogy egy félénk nő. Egy félénk nő, aki faszt szop. Ha festő lennék, művészetemet kizárólag ennek a látványnak szentelném. Aztán magam elé néztem. A tévében beszélt... a tévében nem beszélt senki. A Discovery-ről az Animal Planetre ugorva élveztem el. Kicsivel később Neliné felkelt, kitépte ujjait a húsomból, böffentett, és kért egy szalvétát. Csak hogy megtörölje a homlokát. „Most megyek, csókolom a kezét, szomszéd.” Te, szóval megcsókolta a kezemet. A tányérok felől kérdeztem. De jóval azután, hogy becsukta az ajtót. *

42

Te, szóval ültem az ablakban, sütött a nap, és néztem magam elé... Az ablak előtt Neliné a havat tisztogatta a párkányról. Ki van rúzsozva a szája. Vastagon. Az ajkáról olvasom le: hová néz, szomszéd? Izé, kifelé... Nem nyit ablakot? Nézze, milyen szép idő van. Nem nyitok. Miért? Bejön a fény. *

A nagybácsim küldött valami lóvét. Amerikában él. Egy pénzeszsák. Shaormát árul Chicagóban. Tömik a fejüket azok a dagadtak. ’85 körül húzott el, már nem tudom pontosan. A Western Unionon keresztül küldte. Írt egy e-mailt – menj be, te, valahol egy bankba, mert küldtem neked valamennyi pénzt. Mért, kérdeztem. Csak, mert hallottam, hogy nem viszed a legjobban. Te, bácsikám, nem a legjobban. Mért nem kerítsz magadnak valami melót? Egy faszt. Most tél van. Télen nem dolgozom. Hát akkor miből élsz? Te, szóval ezzel a kérdéssel megfogott. Ha nyár lett volna, tudtam volna, mit válaszoljak. Megyek Dél-Eforiára, és nyanyákat dugok dolcsiért. Te, szóval nem lódítok. Ha Dél-Eforiára mész, a nudista strand tele van vénasszonyokkal. Fekszenek, mint a vízilovak, és állítólag helyrejönnek. És ahogy fekszenek a napon, bámulva azokat a béna és fonnyadt faszú öregapókat, felgerjednek. Itt lépek közbe én. Én amikor a nudikhoz megyek, először is felállítom. Ez a legelső gondom. Még egy kólát sem iszok előtte. És állok vele kimerevítve D-K irányba, még meg-megvakarom a golyóim, még látványosan elő-előhúzok egy Coehlo-könyvet, még beszélgetek telefonon Corával (baromkodásból, a telefon ki van kapcsolva, Cora pedig még nem létezik), ilyesmik. Hullnak, mint a legyek. Az első egy kolozsvári volt. Te, szóval egy nyugdíjba vonult egyetemi tanárnő. Alkotmányjogot tanított Bocnak. Az étvágyamhoz képest nem nézett ki rosszul. Kezicsókolom, ugyancsak a reumával, asszonyom? Igen, ugyancsak a reumával, fiatalember, 10 éve járok ide. Te? Hát én nem, ez az első alkalom. Még elég fiatal vagy ehhez. Szeretem, ha van rálátásom a jövőre, asszonyom. És abban a pillanatban marokra fogott. Keményen. Te, szóval becsszó. Mit akarsz demonstrálni ezzel, kérdezte. Azt, hogy még a jelenben vagyok. Az összes foga a szájában volt, úgyhogy nem zavart, amikor elvigyorodott. Meghívlak magamhoz ma estére, talán egyeztetjük az időket. Az Igazságügyi Minisztérium szállodájában lakott. Elmentem. Beléptem. Testvér, csupa affektáló vénség. Karon fogott. Ha nem lett volna ülőidegzsábája, riszálta volna a seggét. Demonstratívan. Gyere, menjünk sétálni. Elmentünk sétálni. Ki a tengerpartra. Rohadtul bűzlöttek azok az algák. Szereted a tengert? Nem. A hegyeket? Nem. A deltát? Nem. Akkor? Nálam otthon, az ablakban. Aha, és mivel foglalkozol? Magával. Jó, és utána? Valószínűleg egy másikkal. Őszinte vagy, tetszel. Éhes vagyok. Elvitt egy étterembe, ahol nagy rombuszhalakat habzsoltak. Te, szóval nincs jobb hal a roston sült nagy rombuszhalnál. Az ő adagját is megettem. Ő vodkát ivott. Vagy félüvegnyit. Kérsz még, kérdezte. Hát, nem, jóllaktam.

43

Gyere, menjünk. Felvitt a szobájába. Egy picit kábult vagyok, mondta. Lám, nekem nem volt gondom. Levetkőzött. Zseniális pocija volt. Te, szóval akkor sem láttad volna a pináját, ha röntgenszemüveget használsz. A köldöke a 4. és az 5. gyűrődés között volt. Kissé kidülledt. Mégiscsak kellett volna igyak. De nem mondtam ki fennhangon. Galambom, azt akarom, hogy seggbe dugj. Lehet, asszonyom? Te, szóval lehetett. Testkolléga besegített. Szótlanul felállt, beintett a középső ujjával (asszem, meg is átkozott), benyomult a nyanya segglyukába, megnyomkodta, megegyengette az aranyerét, rendesen megköpdöste, és kész. Köhögött visszakozáskor. Az orrát fogta. Naná. A nyanya egyvégtében sikoltozott. Igazából rikoltozott, de oké volt. Hanyatt dőlt, és rágyújtott egy bőrszivarra. Te, szóval havannát szívott. Dohányzol? Nem. Valamilyen káros szenvedély? Nem, semmilyen. Makulátlan. Hogy hívnak, fiú? Nic Labişnak, amikor egyedül vagyok. Most nem vagy egyedül. Hát nem... Adott 100 dolcsit. Te, szóval benyúlt a táskájába és előhúzott 100 dolcsit... Egy olyan 3ezres kötegből. Ha akarod, nálam alhatsz. Maradnék, de vár valaki. Adok még 100-at. Nem. Adok 200-at. Nem. 500, és csak magadhoz ölelsz. Nem tudom. 700, és én ölellek magamhoz... feküdhetsz háttal. Jó, jó, megpróbálhatom... Fogom a telefont, úgy teszek, mintha nyomogatnám a gombokat, Cora, ne haragudj, közbejött valami sürgős. Tessék? Nem, drágám, el kell ugorjak Brassóba. Megyek és jövök. Kinyomtam. Én csak a jobb oldalamon alszom. Persze, fiatalember, lehet, hogy holnap bemutatom egy barátnőmet. Oké... *

44

Gyere, mondjam el ezt a barátnőst is. Valamivel fiatalabbnak tűnt. Olyan 45–50-nek, ha vak vagy, vagy részeg. De a karosszéria jóval csúcsabb. Keményke csöcsök, látványos pina akkora bóbitával, mint Limahl taréja, amikor a Kajagoogoo-ban énekelt. Fekete. Egy kis látáshiba és két bibircsók az orrán. Te, szóval nem egy, kettő. Szép, mit még... Kezet nyújtott, Marinela Dumitriu. Biztos nem talállak meg a guglin. Vonakodás szemszúrásból, tehát liba. Felmelegedünk egy kicsit? Végigheveredtünk a lepedőjén. Miért rózsaszín? Rám nézett a hatalmas bibircsókjai közül – szeretem a rózsaszínt, meghatároz. A francba, kitalálhattam volna. Neked milyen szín tetszik, legény? Előtte vagy utána? Nem tudom, mondjuk utána. Utána a fekete. A fekete? Igen, mert behunyom a szemem, hogy többé ne lássalak. Szükségét éreztem, hogy megalázzam. Egyszerűen mert ezt a tehenet nem lehetett megalázni. Ó,

tényleg? Klassz. Ásított, anélkül hogy a kezét szája elé tartotta volna. Ha Kunta Kinte lennék, akkor sem tudtam volna betömni a jobb elülső lyukas zápfogát. Megvakarózott... Aztán megnyalta pont azokat az ujjait. Te, szóval hányingerből feladta nekem a leckét a néni. Guruné. Mutatott egy seggfejt vagy 50 méterrel odébb. Egy seggfejt a sok közül. Kopasz, pocakos, kék fürdőnadrágban és ősz mellszőrzettel. Minket nézett. Az a férjem. Nem baj, őt is megbaszom... Á, kedvesem, ez csak egy mellékes infó volt. Ő impotens, csak a házasságunkat próbálja megmenteni. Egy szent, mondom én, de azonnal el is nevettem magam, és nem hitt nekem. Törvényszéki bíró. Kemény. Te? Nekem van egy cégem. Egészségügyi szolgáltatások. Szóval a dohány zsákolva. Ha teszed a dolgod, megnyitom a raktárt. Tetszett. Te, szóval tetszett. Libának liba, de van szövege. Minden kétségbeesett nőnek van szövege. Hogy csináljuk? Megyünk hozzám. Naná, hogy megyünk hozzád. Akarsz sétálni a parkban? Nem. Akarsz inni egy sört? Nem. Akarsz kifejezetten valamit, bármit? Hogy dugjam a faszomat az orrodon levő bibircsókok közé. No problem. Elmegyünk egy vendéglőbe, talán éhes vagy. Igen, éhes vagyok. Kérsz rombuszhalat? Elment a kedvem a rombuszhaltól. Akkor bármit. Valami finomat – egy nyakas karajt. Vett nekem egy nyakaskarajt. Később pedig a szájába vett. Kicsit felidegesített a naccsága. Ez nem szopott, ez torkoskodott. Hol az egyik, hol a másik oldalról vett kezelésbe (képzeld el, Rita, hogy is van ez). Még el-elengedte, még töltött nekem egy pohár bort, még kapcsolgatta a tévét. Megint a szájába vette. Megint dologhoz látott. A bibircsókokhoz is hozzádörgölte. Te, szóval amikor a fitymámon éreztem azokat a szarvakat, felborzolódott a szőröm. Úgy éreztem magam, mintha egy kecskegidába dugtam volna a faszom. Nem sietsz? Lehet, hogy megjön a férjed. Aranyom, eljutottál ide, most hagyd, hogy kiélvezzem magam. Nem bírtam tovább, fogtam a telefont. Cora? Szerencsére észrevettem a fényt, mert némára állítottam. Mi? Most? Megfulladt? Te, micsoda ügy. Máris jövök. Mennem kell, mondtam neki. Kért, hogy ne hagyjam úgy. Megfordítottam, benyomultam hátulról, és három mozdulatból beleontottam. Ne haragudj, udvariatlan voltam, de vízbe fulladt egy barátom. A vízimentőknél dolgozik. Ó, édesem, nem tesz semmit. Mennyit adjak? Hát, 300-at, merthogy közbejött ez... Te, szóval ezeknél az igazságügyiseknél mindig van dollár. Gondolod, hogy még találkozunk? Mikor indulsz? 3 nap múlva. Adj 900 előleget, és kereslek majd. Mikor? Jelentkezem én. Te, szóval korrekt voltam. DANKULY CSABA fordítása

45

Murányi Zita

FAGYI a fagylaltozóval szemben a Sissi-szobor ül a bronzba öntött csöndben hogy kisimulnak estélyijén a gyűrődések vagy báli ruha lehet ráncokat növeszteni korcán a zsengére hagyott fűnek térdére néha galambok röpülnek eléjük a napból is morzsákat vetne néhány öreg ha a béke évszázados monarchiára készülne ölében amikor a legsötétebb fellegek keringőznek a lególmosabb esőt fogná föl tenyerünk a csöpögő ostyavégeken milyen hirtelen olvad el két gombóc csoki a főtéren a fémcsipke sző lukakat Erzsébet kesztyűjében olyan törékeny a keze bele se férne a tölcsérem.

CSOMÓ

46

amikor kibújik belőlem a gyerek átölelni akit nem lehet hátunkra venni a sötétséget apu előttem siet hogy melyikünkben alszanak ki korábban a fények néha megroppan a térde előjele egy hosszú életnek ami túl hamar volt tele olyan hirtelen lesz fogyó torkán a hold világosodhat egy átharapott csomó. padlás

ez az élet mondja a varrás fölfeslett és ráhúzz még egyet arcán a ráncok árnyékokkal feleselnek mindenre van gondja apa föllép a padlásra ki tudja meddig mehet kezén a friss seb azonnal beheged mintha hunyorogna fájdalmát szorítja a résre szűkült tekintet engem néz fölfelé tartva centiről centire kisebb leszek.

ÉV földre húzni az eget hogy megmártózz a tengerekben árnyékujjaid hiánya tátong a hasíték ráncba öntött kezeimen az éjszaka is keresztülnéz lobogásra feküdni nedves hajjal térded közé szorítottad a legpirosabb hajnalt két arcod különbségén hány év hasonlóságát élesíti reggel vagy dél lehet csak amikor a fény próbál fénybe állítani.

ZIVATAR mezítláb hordják a kínai csecsemőket hogy megedződjenek minden héten kétszer náthás leszek valami bujkálhat a levegőben a rövid sortokból kivillanó combokat hogy elkopsz az esőben

47

vagy az eget nézzed az alja fehér csak a teteje látszódhat szürkébbnek mint egy röntgenfelvételen ahol a csontok átütnek villámok irányítják az eget zivataros szánkban meddig ülnek el a mennydörgések ha folyton fölsóhajtasz belőlem.

48

Kirilla Teréz

FLY BEYOND Egyedül állt a hídon, a kovácsoltvas korlátnak dőlve, a fiú. Hegyes végű cirádák, indák és bimbók közé fúrta arcát. Egy rombuszba foglalt karikán, akár egy nagyítón át nézte a túlparton a házak közé feszített kötelen száradó ruhákat. A kontúrok egyre élesebbek lettek, s mintha hullám emelné, a szemhéja alá befűződött egy felhő csíkja. Tekintetével parancsolón kiáltotta, s képzeletben bottal veregetve a kék vattaeget, maga köré gyűjtötte a fehér felhőket: egy bárány, két bárány,... sok bárány. Az udvaron álló kutat rég befedték, senki sem merített vizet onnan. Ormótlan vascsavarok rögzítették a betonhoz, a sztiropor fedőlemezeken papírrepülők hevertek szanaszét. A hajtások mentén apró barázdákat vájtak a harmat- és esőcseppek. A mohával fodrozott kútperemről felröppenő galambok a lélegzete ritmusára emelkedtek és süllyedtek, ahogy a városon túli liget felé szálltak. A fákon rügyek duzzadtak, és senki sem akadt, aki segített volna megmetszeni az ágakat. Egyedül voltam, ahogy egy kutya érezheti magát valamely alternatív színház udvarán. Minden kusza és komor volt, mintha meg kellene halnom. A fiú nem vett észre. Vagy talán csak úgy tett. Az idő, akár egy animált lény, előre pörgött, a karom egyre hosszabb lett, az ujjaim fantomágakként nyúltak ki az ablakon. Mereven, fakéreggel borítva a kinti fák duzzadt rügyei közé gabalyodtak. Hiába szorongattam a metszőollót, a fák ágai is feltartózhatatlanul növekedtek. A nyitott ablakon át a tetőtérbe hatoltak, s idebent csendben virágba borultak. „Fly beyond” – kiáltottam a fiúnak. Az olajbogyókat ő fogja leszedni, s vödrökbe gyűjteni.

49

VÁLJ EGGYÉ AZ ÚTTAL A férfi, aki a híd alatt állt, háttal dőlt a tartóoszlopnak. Az égbolttól a feje fölött ívelő betonréteg választotta el. Távolabb tekintve, végig, ahogy az út kanyargott a part mentén, egy vasúti sínpár metszette a látóteret. A tovaszáguldó vonat csak egyetlen leheletnyi mozgó pontnak látszott. Hirtelen szelídség ébredt a lelkében. Szomorúan gondolt az életére, mint egy elfojtott vízsugárra, mely már soha többé nem tör föl a földből. Végül elindult, s a lépcsőkön fölfelé haladó lépteinek ritmikus lendülete képzeletben egy hajdani gyerekkórház lépcsőházába vezette, ahol színesre festett papírrepülők lebegtek. Tudta, hogy a nap vége vörös lesz és hideg, és a betonfalak tövében nem fog sírni egyetlen lélek sem. A sötétben oldódik majd semmivé, ahogy a fekete vizű tócsa tetején remeg egy szivárványszínű olajfolt. A töltésen nedvesen nyújtózkodó veteményeskertek közül, mintha az őszi falevelek fojtogatóan poros ködéből bújtak volna elő, gyerekek bukkantak föl, kiabáltak, és a karjukat lengették. A vonatnak integettek, s közben már futottak is a folyó felé, mint egy elfeledett, de újra megtalált birodalomhoz. Itt lenne jó meghalni köztük, gondolta, vagy inkább feltámadni. Hogy kik halnának meg a halálával, az többé-kevésbé világos volt számára, ám hogy ki támadhatna fel közülük, arról fogalma sem volt. Aki meghal, az lehet egyszerre több, de aki feltámad, az csak egy. Egy és oszthatatlan. Ám benne, olykor helyette, mintha ikrekként egyforma, mégis különböző egyedek éltek volna. Mint valami kiborgok rohangáltak a város utcáin, bizarr természetességgel hordták a ruháit, és viselkedtek helyette a legbanálisabb szituációkban.

50

ELVESZÍTETT EGYENSÚLY Az első szállodában töltött éjszakánkon különös álmom volt. Nem tudom, hogyan folytatódott volna, ha egy hajókürt élesen sípoló hangja föl nem ébreszt virradat előtt. Egy kertben bolyongtam, melynek északi oldalát szabálytalan kúpoknak látszó, lila, bordó, kék hegyek határolták. Hátukon az egyre sötétebben sűrűsödő erdők megannyi pávaszemnek tűntek. A kopáran kimeredő sziklákat dús, óriásira nőtt piros mályvavirág-takaró futotta be. A hegyek lábánál búzamező terült el, kalászait szél sem rezzentette. A kerti ösvény karcsú pálmafák közt kanyargott, feketén erezett, narancsszínű levelektől roskadozó ágaik lágyan hajoltak a törzsre. A kert déli végén egy lány ült, meztelen háttal. Gerincoszlopának vonala éppolyan elnyújtott S alakban görbült, ahogy a pálmák törzse. Egész testével a tengert nézte. Kísértést éreztem arra, hogy a tengerbe vessem magam. Ha egyszer szemtől szemben találod magad a végtelennel, menthetetlenül a fogságába kerülsz. Nincs több esélyed. Az elviselhetetlenségig fokozódott bennem az érzés, hogy közel kerültem a világ végső értelméhez, jóllehet konkrétan továbbra sem tudtam semmit.

EGY IRÁNYÍTÓTORONY BIZONYTALAN JELZÉSEI Kora reggel kisétáltam a partra. A homokfövenyen túl csak a nagy kékséget láttam, ami rózsaszín foltokkal keveredett. Meglepett, hogy nem egyedül voltam a parton. Ilyen korai órában azt mondták, ezen a partszakaszon csak kóbor ebekkel találkozni, ez egyszer viszont a tengerbe nyúló óriási köveken egy kerek arcú, néger srác ült. Tenyerével az álla alatt, miközben könyökével a térdére támaszkodott, arcával a hullámok felé fordult. Tekintetével mégsem a hullámok mozgását követte, melyeknek világos visszfénye ragyogva tükröződött a sötét szempárban, hanem valahová föléjük,

51

egy láthatatlan pont felé nézett. Mint aki nem tudja, mire is gondoljon, mégis egyetlen pillanatként képes átfogni egész életét. Kedvelem a bizonytalan embereket. Ismertem egy lányt például. Gyerekkorában az apja rendszeresen verte, néha ‘csupán’ lelkileg bántalmazta. Egyre kevesebb barátja lett, amikor pedig felnőtt, naphosszat laptopja monitorja előtt üldögélt, és a társkereső oldalakon talált férfiakkal e-mailezett vagy csevegett. Az egészből azonban szerencsére csak néhány egyéjszakás kaland lett, és egyik sem végződött semmilyen erőszakos dologgal. Mondhatni megúszta, noha elővigyázatlan volt. A bizonytalansága mentette meg. A megbeszélt randikra menet, kétkedve abban, hogy valóban akarja-e, amit akar, gyakran lekanyarodott az úton, és naphosszat üldögélt csendben az autójában vagy egy tó partján, erdei tisztáson, és más, hasonló helyeken. Így nem ért oda, ahol az ismeretlenek várták. Néhány év is eltelt, mígnem ráébredt, hogy az utcákon kóborolva, kávéházak teraszán üldögélve, vagy kavicsokat rugdosva a folyóparton képes egyedül lenni önmagával. Hasonlatos ehhez Ivan Scsukin, orosz műgyűjtő esete, amit egy kiállításon hallottam. A fia és a bátyja közel egy időben lettek öngyilkosok. Ivan nem tudta, mitévő legyen. Sokáig habozott, képtelen volt választani élet és halál között. Végül, hogy a tragédiát elviselje, Picasso-képeket vásárolt, melyekben felismerni vélte az élet drámai arcát. A halottai emlékére berendezett egy szűk szobát, a falakat oly sűrűn teleaggatva a képekkel, amilyen sűrűre szövi hálóját a pók. Idővel megvigasztalódott. A képek által hinni tudott az örökkévalóságban.

ELKÉPZELT FUVOLAKONCERT 52

Kora délután a kikötőváros központjában bolyongtam. Egy szűk, macskaköves utcán, mely az óvárosnak nevezett részben volt, egy érdekes kertre és házra lettem figyelmes. A kapun egy kerámiakészítő műhely reklámtáblája lógott. A ház utca felőli oldalára egy angyal volt festve, az ikonokról jól ismert ábrázolásban, de a búzavirágkék köntöséről és aranyszínű szárnyairól már tenyérnyi foltokban lepattogzott a festék.

Egy kerub lehetett. Orgona, cselló vagy fuvola illene hozzá. Súlya van. Ha tavasszal egy cseresznyefára szállna, a fehér és rózsaszín szirmok marékszámra hullanának a földre, az ágak pedig összerezzenve húzódnának még mélyebbre az est homályába. Ha álmodsz vele, szomorúvá fog tenni. És ahogy a fuvola hangja a dallamot, úgy ez a kerub is nosztalgiával telíti a szomorúságot. Egy olyan végtelen utáni vágyakozás ez, amit nem tudsz megtalálni. Mintha olyan helyeken bolyonganál, ahol az emberek kihaltak vagy eltűntek. Amikor az emberek ott vannak körülötted a világban, legtöbbször alig jelentenek lényegileg mást a növények, állatok vagy tárgyak tömegéhez képest. Ám ha egy napon arra ébrednél, hogy eltűntek a világból, miközben minden változatlanul fennmaradt, olyan fájdalmas hiányérzet töltene el, amit nem egyensúlyozhatna semmi.

DÉL VAN Az utca végén egy tér volt, melynek közepén öreg platánfák sorától körbevéve egy román kori templom állt. Dél volt, zúgtak a harangok. A kapu fölött ívelő timpanonról morajló szárnysuhogással szállt fel egy galambcsapat, egy részük hallható szárnykoppannással a tér macskaköveire ereszkedett le, de páran a hangok halkulásával visszaszálltak a kőszobrokra, ám az újabb harangkonduláskor ijedten menkültek mégis, köröztek párat a magasban, majd megfordultak, s ismét egyenesen a templom felé tartottak, míg a harang újra meg nem szólalt. Kitartóan küzdöttek, derekasan viaskodtak a vad hangokat ontó templomtesttel, míg társaik szorongva és magányosan, földre eresztett szárnyakkal lépkedtek előre az utcaporban, mint tékozló fiúk az atyai ház felé. Aztán minden elcsendesedett. Az erős napfény és a csend megtörte az időt. Az időtlenség-érzet kizökkentette a teret hétköznapi unalmából, összezavarva a padok és kovácsoltvas lámpák szimmetriáját, minden lélegzetvétel a halálra emlékeztetett, vagy arra, ami azon túl lehet. A kontúrok könnyedén eltolódtak. Elindultam vissza a szállodához, de az újabb dolgok felfedezésében reménykedve, inkább a hosszabb kerülőutat választottam. Egy vasúti átjáró alagútjának falán találtam is egy hatalmas rajzot, a street art műfajából. Mennyire örül majd neki a fiam! Reggel a szállodaszobában hagytam aludni, hogy kipihenje a tengerig tartó hosszú autóutat. Az utóbbi hónapok-

53

ban, amíg külföldön dolgoztam, folyton rajzfilmeket nézett, és félek tőle, sok minden mást is, ami egyáltalán nem neki való, a bátyám ugyanis, akinek a gondjaira bíztam, amióta hazatért a szerződéses katonai szolgálatból a Közel-Keletről, szinte egyfolytában ivott. Azt állítja, nem bírja elviselni az életet, mert túl sok embert látott meghalni, de ez szerintem még nem ok arra, hogy állandóan részegeskedjen, és trágárul beszéljen egy gyerek előtt. Ezért úgy döntöttem, hazajövök, és a fiam, történjen bármi, velem marad. De hogy visszatérjek az alagútra: gitározó, hosszú hajú és/vagy félkopasz rockerek képeivel volt tele, körülöttük szörnyek, különféle lények vagy tárgyak repkedtek, mintha a manapság vetített rajzfilmekből merítettek volna ihletet az alkotók. Béka arcú, tátott oroszlánszájjal üvöltő lény, mellette rövidre nyírt frizurával egy csinos nő állt, kezében fényképezőgéppel, a feje körül darazsak és szárnyas hangyák repkedtek, egy lógó fülű kutya fölött pedig kinyúlt egy izmos férfikar, amihez egy tömött, barokkosan kövérkés angyalszárny is tartozott, és egy hosszú spárgán, sárkány híján, repülő galambpárt eregetett.

LEGALÁBB EGY EKSZTÁZIST

54

A szállodában hatalmas tömeg fogadott. Az ebédlőben ünnepélyesen megterített asztalok. A hallban egy konferencia vendégeinek zajos csoportjai között kellett átvergődnöm a liftig. A recepció előtt lopva a pult felé néztem. Hajnalban, a sétára indulva egy hosszú, fekete hajú, szabályos és szigorú arcú lányt találtam ott, karcsú derekát vastag öv szorította, mely a fehér blúz és a térdig érő, egyenes szabású, sötétkék szoknya mellett a szállodaszemélyzeti egyenruha részét képezhette. Szóltam neki, hogy a fiam a szobában maradt, valószínűleg az egész délelőttöt átalussza majd, de szeretném, ha ébredéskor megkaphatná a reggelijét. A lány föl sem nézett az előtte heverő listából, de minden mondatom végén a golyóstolla hegyével finoman a levegőbe bökött, az asztallap irányába, anélkül, hogy hozzáért volna. Amikor az utolsó mondatomat is befejeztem, várt néhány pillanatig, majd halk, monoton záróakkordként, megnyugtató hangon közölte, hogy intézkedni fog, a gyerek a szállodában teljes biztonságban lesz a visz-

szaérkezésemig. Most, ahogy futtában odapillantottam, már nem láttam a fiatal nőt a pultnál. A fiamat ébren találtam, vidáman, hangosan köszönt, amint beléptem az ajtón, pedig még nem is láthatott. Mindig ilyen volt, kiskorától fogva, pontosan tudta, ki lép be a lakás ajtaján, mielőtt az illető megszólalt, vagy a szobájába bekukkantott volna. Meglepetésemre a tévé nem volt bekapcsolva, de a tabletjén katonás-háborús játékot játszott. A paplanján egy papírlap hevert, a sarkában néhány kenyérmorzsával. A rajzon egy hegycsúcs formára hajtogatott szalvéta mellett két üres pohár lebegett a térben. Hegyhátat eleget láttunk idefelé jövet az autóból, de a poharakat nem értettem. Mint kiderült, a fogai közt szűrt, szűkszavú mondataiból, a képen nem is két, hanem három pohár volt, csak a harmadik láthatatlan fajta. A két látható a két képzeletbeli barátjáé, a harmadik az övé, aki valóságosan él. Meg kellett ünnepelniük a búcsúzást, mert a képzeletbeli barátok ma reggel a hegyeken át eltávoztak a senki földjére. Soha többé nem térnek vissza. Hiába kérdezgettem, kik voltak ők, hogyan néztek ki, választ nem kaptam. Lemondó kézmozdulattal és egy jeges, gyömbéres tonikkal kiültem a teraszra. Elálmosodtam, közben összevissza kavarogtak fejemben a gondolatok, rövid álomképekkel keveredtek, egymásba kuszálódtak, és egyre kevésbé volt erőm valamiféle világos jelentést kifacsarni belőlük. A tenger csillogón tárult elém, de képtelen voltam ezt a fájó gyönyörűséget magamba fogadni. Vajon létezik szépség a világon a kín kísértése nélkül? Ennyire romlottá tenné a magány az embert? Ha eksztázisba tudtam volna esni, az talán segített volna. Amikor felébredtem, láttam, hogy valaki napernyőt feszített fölém, így nem égett le a bőröm, a napozóágyam mellett pedig egy rajzot találtam. Két marslakóra emlékeztető alak, fekete vonalakkal megrajzolva, hosszú hajuk a fejük fölé tekeredve, mintha egy láthatatlan tölcsér vagy örvény szippantaná magába őket. A szobában a fiam aludt, sáros, homokkal belepett kezével tehetetlenül markolva a lepedőt az odébb gurult három kavics és egy fehér héjú kagyló után.

55

Ferencz Imre

DAL Korom füst hamu por leszek végül amikor nem leszek – leszek hamu por füst korom igyatok bort ha lesz torom salak amiben nincsen pára az leszek egy urnába zárva maroknyi száraz anyag nem köd fent az égen a lelkem röpköd azért mert sötét a korom magamat nem sajnáltatom torozzatok ha lesz terem borozzatok hát istenem ha lesz terem torom és borom meghalni micsoda alkalom gyönyörűséges angyalom ezt a versem is rád hagyom

CIVILBEN December végén, hideg télben – rég volt, amikor leszereltem. Civil ruhám a puszta bőröm, megkopott ugyan, de még őrzöm...

56

Bár felmentett engem a törvény, s nincsen azóta rajtam mundér – vagyok mégiscsak besorozva valamiféle légióba...

Bár nincs légpuskám, nincsen tőröm – harcolok, mert mentem a bőröm, ez az utolsó civil ruhám, mely megkopott, de talál reám. Mit mondhatok még? Megszoktam már: szitkozódik az oltyán káplár, ki habzó szájjal ad parancsot: folytassad hé a türüsmarsot!

ÉVFORDULÓ Petőfi születésnapjára Vers nélkül nincsen Petőfi költészet nélkül nincs haza nem érkezik meg a tavasz nem jön fel a föld fagya vers nélkül nincs forradalom talpramagyar hívahaza és nincsen világszabadság s nincs nemengedünk soha a szó csak versben tündököl versben lesz isteni ige egy mondat a zsarnokságról csak versben lehet hitele vers nélkül mit ér az ember ész költ ritmust a szív dobog – csak üldögélsz a semmi ágán vers nélkül a világ vacog

57

Márton László

TRISTAN, A BÁBU

(SZÍNJÁTÉK BÁBOKRA ÉS ÉLŐ SZÍNÉSZEKRE)

SZEREPLŐK:

58

MARKE, Cornwall királya TRISTAN, lovag, Marke unokaöccse ISOLDA, ír királylány, később Marke felesége GURMUN, ír király ÍR KIRÁLYNÉ, Isolda édesanyja, nincs neve BRANGAENE, Isolda udvarhölgye és rokona MOROLD, ír nemzeti hős, az Ír Királyné öccse TÁRNOKMESTER, Gurmun király udvarában KURVENAL, cornwalli udvaronc, jóindulatú MARJODO, cornwalli udvaronc, rosszindulatú MELÓ, Marke király kedvenc törpéje, gonosz PÜSPÖK KÁPLÁN AZ ÚRISTEN SÁRKÁNY, Írország réme FŐFOGDMEG ALFOGDMEG KÖZFOGDMEG PITYI BOLHA PALKÓ BOLHA MATYI POLOSKA MITYA POLOSKA EGY BESZÉLŐ BARLANG JOVELIN, Arundel hercege KAHEDIN, a herceg fia FEHÉRKEZŰ, a herceg lánya, őt is Isoldának hívják URGAN, legyőzhetetlen óriás

Cornwalli udvaroncok és köznép; ír követek, udvaroncok, partőrök; az ír Tárnokmester cimborái; matrózok; orvosok; carleoni polgárok; arundeli és erundali lovagok.

7. JELENET

(Cornwall, Tintajol. Királyi vár. A szín egyik oldalán fogadóterem, másik oldalán női lakosztály, egy nagyobb királyi hálószobával és apró hálófülkékkel. A háttérben a kikötő, a hajóval. Tristan jön a kikötő felől. Marke király és kísérete érkezik.) TRISTAN Ami a szíved legfőbb vágya volt, azt végbevittem, felséges uram. Sőt annál valamivel többet is. Legyőztem a halálos mérgezést, legyőztem Írország rémét, a Sárkányt. Békét kötöttem Írországgal úgy – a te nevedben, uram és királyom –, hogy nem kell fizetnünk sem hadisarcot, sem kárpótlást, sem a régi adót, és elhárult a háború veszélye! MELÓ (törpe és bohóc Marke kíséretében) Nahát! Ez királyabb, mint a király! MARKE Kuss, husikám! – Tristan, ez volna minden? Nincs semmilyen más mondanivalód? TRISTAN Végére hagytam a legfontosabbat. Az ír királylány, Isolda tiéd! Megkértem és elnyertem a kezét a te részedre és a te nevedben! MARKE És hogy néz ki? Csinos? Szemrevaló? TRISTAN Győződj meg róla tulajdon szemeddel! (Trombitaszó. Csónak ereszkedik le a hajóról. A csónakban Isolda és Brangaene, valamint a Matróz, aki partra segíti őket. Isolda le van fátyolozva.) BRANGAENE Uram, ez itt menyasszonyod, Isolda, én meg az ő komornája vagyok.

59

60

MARKE Már rajtad is megakad a szemem, de most hadd nézzek az úrnőd felé! TRISTAN Húzd félre a fátylat, és láthatod, hogy Isolda a legszebb a világon. Szép Heléna, kiért a görögök tíz évig ostromolták Trója várát, hozzá képest csak egy előtanulmány szürke grafittal egy vázlatfüzetben! MELÓ Úgy látom, eléggé tetszik neki. Egy kicsit jobban is a kelleténél. MARKE Kuss, husikám! – Tristan, húzd el a fátylat! TRISTAN (félrehúzza Isolda fátylát) Gyönyörködj e szép látványban, uram! HANGOK A KÍSÉRETBŐL Ah! – Óh! – Hű, de szép! – Hű, de gyönyörű! ISOLDA Üdvöz légy, vőlegényem és királyom! Alázatosan borulok eléd! MARKE Csak semmi alázat! Úrnőm leszel! Ne is halogassuk az esküvőt. Püspök, hol vagy? Házasíts össze minket! PÜSPÖK (előrelép) Atya, Fiú és Szentlélek nevében megkérdezem tőled, Marke király, hogy akarod-e feleségedül az itt jelenlevő Szőke Isoldát? Igen vagy nem? MARKE Igen! PÜSPÖK Ez már beszéd! – S te, Isolda, vajon akarod-e, hogy Marke király a férjed legyen? Igen vagy nem? ISOLDA Igen... Nem... Nemigen... (Zúgás a király kíséretében.) PÜSPÖK No várjunk csak. Szóval igen? ISOLDA Igen. PÜSPÖK Vagy nem? ISOLDA Vagy nem. (Zúgás a király kíséretében.) PÜSPÖK Lányom, nem lesz ez így jó. Ennél egyértelműbben válaszolj!

BRANGAENE Látjátok, hogy zavarban van szegény, hisz eddig még egyszer se volt menyasszony. Csak addig kérdezd, hogy „igen”. PÜSPÖK Igen? ISOLDA Hát igen. PÜSPÖK Vajon hűséges leszel a férjedhez? ISOLDA Hát igen. PÜSPÖK És kitartasz mellette jóban-rosszban? ISOLDA Hát igen. PÜSPÖK Akkor ezt a házasságot megáldom. Isten tegyen boldoggá titeket! KURVENAL Sokáig éljen a királyi pár! MARJODO (Melóhoz) Egy kicsit rosszul sikerült a kezdet, de reméljük, jobb lesz a folytatás! MELÓ (Marjodóhoz) Én mindig mondtam, hogy külföldi nőt az ember sose vegyen feleségül. Még akkor se, ha az ember király. Nem lesz ez jó házasság! Csak figyeld meg. MARKE Udvartartásom! Hölgyek és urak! Holnap ünnepeljük az esküvőt hét országra szóló lakodalommal. Pihenjetek, s ne sokat egyetek, hogy maradjon több hely a hasatokban! Mi ketten meg, a királyné meg én ünneppé tesszük ezt az éjszakát, amely kettőnk nászéjszakája lesz. (A kísérettől átvesz egy aranyruhát. Átnyújtja Isoldának.) Isolda, neked ajándékozom e fényes királynői díszruhát. Arra kérlek, az ágyban ezt viseld! KÍSÉRET Hurrá! Éljen! MELÓ Tartós férfierőt, és a nászágy összes örömeit! MARKE Meglesz, ne félj! – Te meg, Isolda, készülj: mihelyt leszáll a sötét éjszaka,

61

62

tündöklő nászunk sötét éjjele, kopogtatok a szobád ajtaján! (Marke balra, a kíséret jobbra kivonul. Tristan, Isolda és Brangaene hármasban marad a színen.) ISOLDA Mi lesz, ha Marke észre fogja venni, hogy nem vagyok már szűz? BRANGAENE Te csak ne félj! Olyan sötét lesz alkonyat után, hogy az ember az orráig se lát. ISOLDA Igen ám, de a király ezt a dolgot nem a szemével fogja észrevenni! Micsoda szégyen! Mekkora bukás! BRANGAENE Próbáljunk kitalálni valamit! TRISTAN Nekem máris támadt egy ötletem. Arról jutott eszembe, hogy sötét lesz. Ha jön a király, elfújjuk a gyertyát. Érted, Brangaene? BRANGAENE Nem értem, uram. TRISTAN Fel kell, hogy áldozd értünk magadat. BRANGAENE Még mindig nem értem, uram. TRISTAN Te, ugye, még szűz vagy. BRANGAENE Én, ugye, még az vagyok. TRISTAN Akkor neked kell játszanod az ágyban Isolda szerepét. BRANGAENE Hogy kell játszani egy ilyen szerepet? TRISTAN Hát úgy, hogy Marke király a sötétben azt fogja hinni: Isoldát tartja a karjaiban, és az ő lányságát veszi el. ISOLDA Hidd el, Brangaene, csöppet sem lesz nehéz egy ilyen szerepet eljátszani! Mindössze arra vigyázz, hogy egész idő alatt ne szólj egy árva szót se, mert a hangodról a király a sötétben is rájön, hogy az nem én vagyok. BRANGAENE Ó, jaj, bárcsak meghaltam volna, mielőtt ide érkeztünk. Micsoda szégyen! ISOLDA Ugyan már, Brangaene! Meglátod, nem lesz az olyan rossz. TRISTAN Igyekezzetek már! Most nincs idő keseregni. Mindjárt itt a király. Brangaene, gyorsan vedd fel azt a díszruhát! BRANGAENE (belebújik a díszruhába) Tessék, felvettem. És most mit csináljak?

TRISTAN Most már semmit. Innentől kezdve már csak történnek veled a dolgok. Ja, igen, valamit mégiscsak csinálj. Amikor a király... hogy is mondjam?... szóval, amikor a király elernyed... de nagyon vigyázz, ne szólj egy árva szót se!... szóval, amikor a király elernyed, és pihenteti férfierejét... akkor kelj fel az ágyból, mintha pisilni kellene, és szaladj át hozzánk. Ott leszünk a folyosó végén. Menjünk innét! Mindjárt itt a király! Már hallom a zenei aláfestést. (Egy fúvós és egy pengetős hangszer hallatszik. Tristan elfújja a gyertyát) Legyen sötét! (Tristan és Isolda a legszélső hálófülkébe siet. Jön Marke, mögötte Meló, aki fuvolázik és Marjodo, aki gitáron vagy mandolinon játszik.) MELÓ (behízelgő hangon) Gyújtsunk gyertyát, felség! MARKE Kuss, husikám! MELÓ Engedd, hogy én legyek a szemtanúja, amint a királyi férfierő a szűzi ártatlanságot legyűri! MARKE Ne is álmodj róla. Nem az a dolgod, hogy nézelődj, hanem, hogy muzsikálj! Csináljátok úgy, ahogy megbeszéltük: előbb lassú tétel, utána gyors! (Marjodo és Meló egy pajkos zeneszámot játszik, sok rövid szünettel. A szünetekben szólalnak meg a jelenet szereplői.) MARKE Hű, de jó vagy, kisanyám! Nincs az a szobalány, aki felvenné veled a versenyt! (Zene.) TRISTAN Hogy lehet ilyen rosszul játszani? Hamis, fülsértő, ízléstelen! Bezzeg, ha te lennél a hangszer a karjaim közt! Bezzeg, ha én lennék a hangszer a combjaid közt! (Zene.) MELÓ Én azért bekukucskálok egy kicsit! MARJODO Fölösleges. Úgyse látod a lényeget. Olyan sötét van, mint az ördög fenekében. MELÓ Persze, te azt a helyet jól ismered. Mindig elfelejtem, hogy téged az ördög szart a világra. Akkor legalább hadd hallgatózzam! MARJODO Felőlem hallgatózhatsz. Bánom is én! (Zene.)

63

64

ISOLDA Nagyon félek. Irtózatosan félek. Mi lesz, ha élvezni fogja? Ha csak feleannyira fogja élvezni, mint én a hajón? Akkor bizony ottfeledkezik az ágyon, és reggel a király látni fogja, mi az igazság! (Zene.) MARKE Gyorsabban, gyorsabban! Mélyebben, mélyebben! Nektek mondom, nem is magamnak! Te is mondd nekik! Miért nem mondod? Ja, biztosan szégyenlős vagy. Mondjuk, az nem baj. Gyorsabban! Mélyebben! (Zene.) MELÓ Te, ezek nagyon élvezik! MARJODO Miért, szerinted nem kellene? MELÓ Szerintem elég, ha a férfi élvez. A nőnek nem kellene. MARJODO Mondjuk, ebben van igazság. (Zene.) ISOLDA Mi lesz, ha élvezni fogja, és máskor is akarja csinálni a királlyal? TRISTAN Akkor te megmaradnál nekem. ISOLDA Hogyisne! Hogy odavesszen a becsületem, és vele együtt az életem is! (Zene.) MARKE Alpok! Olümposz! Himalája! Hím föléje! Csúcs! (Eruptív üdvözlő akkord.) MARKE Most mi van? Alighogy elmegyek, te máris itt akarsz hagyni? Ja, persze, pisilni kell, és te szégyenlős vagy. Jól van, menjél, de aztán gyere vissza. Siess! (Zene. Brangaene felugrik az ágyról, és hátraszalad a legszélső hálófülkébe.) ISOLDA Na végre! Csakhogy itt vagy! Hála Istennek! BRANGAENE Ó, jaj! Oda a szüzességem! Oda a becsületem! Egyébként nem is volt olyan rossz, mint ha kétszer olyan rossz lett volna. TRISTAN Ezt majd később megbeszéljük. Most igyekezzetek! Gyors átöltözés! (Zene. Isolda átveszi Brangaenétől a díszruhát, majd Markéhoz siet a királyi hálószobába.) MARKE Na végre! Én már alig vártalak! Gyűrd fel a ruhádat, kezdjük elölről. Most valahogy még jobb, mint az előbb volt. (Zene.)

MELÓ Na ez már helyesebb viselkedés! Most csak a férfi élvez, egymaga, az asszony pedig tűri csendesen. MARJODO Nekem tetszik ez a visszafogottság. (Erősödő fény. Jön az udvar.) PÜSPÖK Most, hogy véget ért a nászéjszaka, hadd nézzük meg a nászi lepedőt, amint évszázadok óta szokás! (Udvaroncok előhozzák és felmutatják a vérfoltos lepedőt.) HANGOK AZ UDVARI NÉPBŐL Ez már döfi! – Bravó! – Csak így tovább! PÜSPÖK Megállapítom ünnepélyesen, hogy a házasság beteljesedett, és a királyi pár becsülete oly egyenesen áll, mint a cövek! MARJODO Egy nagy szüzesség pusztult el ma éjjel! 8. JELENET

(Ez a rész összemontírozott rövid epizódokból áll, és a királyi udvar különböző helyszínein játszódik.) (Várkapu. Tristan valamint Marke király, vadászokkal, sólymokkal és kopókkal.) MARKE Tristan öcsém, én vadászni megyek. Az erdőben leszek három napig. Tudom, te is nagyon szeretsz vadászni, de most az egyszer nem viszlek magammal, merthogy a királyné súlyos beteg, és valakinek ápolnia kell. Brangaene ezt nem győzné egymaga. TRISTAN Úgy cselekszem, ahogy parancsolod, bár sajnálom, hogy le kell mondanom a zsákmányejtés örömeiről. A szívem fáj, ha arra gondolok, hogy a sólymod nélkülem fog nyulat, és nem lehetek annak szemtanúja, amint gímszarvast kergetnek kopóid.

65

Ám azt becsületemre fogadom, hogy gonddal fogom ápolni Isoldát, és olyan kívánsága nem lehet, amit rögtön ne teljesítenék. *

66

(Női lakrész. Isolda és Brangaene.) ISOLDA Eddig hányszor aludtál a királlyal? BRANGAENE Úrnőm, te is tudod. Összesen egyszer! ISOLDA Hazudsz! Vele töltöd az éjszakát, amikor Tristannal együtt vagyok. Alig várod, hogy legyen alkalom rá! BRANGAENE Egyszer volt, hogy együtt voltam vele, arra is ti kényszerítettetek. Szót fogadtam nektek, de csak azért, hogy megmentsem a becsületedet! Én ezt megismételni nem szeretném. ISOLDA De legalább élvezted? Jólesett? BRANGAENE Jaj, nem kívánja azt egy porcikám sem. ISOLDA Egy porcikád sem? Az a bizonyos porc nehogy közel kerüljön a királyhoz, mert azt igencsak megkeserülöd! BRANGAENE Úrnőm, inkább adj férjhez! Házasíts meg, és nem kell ilyesmitől tartanod. Itt van ez a sok fiatal nemes... ISOLDA Szó sem lehet róla. Nem házasodhatsz. Értsd meg, hogy nem élhetek nélküled, és azt sem volnék képes elviselni, hogy egy férfi legyen hites urad. BRANGAENE Akkor hadd lehessen egy szeretőm, akivel néhanap együtt lehetnék, és jól érezném vele magamat. Vannak ezek az ifjú nemesek... vagy itt van ez a sok szolgalegény... ISOLDA Nemesifjú? Szolgalegény? Soha! Még csak az kéne, hogy beleszeress, és elfecsegd neki a titkainkat! Nem, Brangaene, te senkit sem szerethetsz.

Vagy pontosabban: csak egyvalakit, de az nem férfi, mert az én vagyok. Nekem kell, hogy szánd az életedet. BRANGAENE Úrnőm, ki vagyok én? Csak egy cseléd! Te úrnő vagy, s így többeket szerethetsz: Tristant is, férjedet is, engem is. ISOLDA Te is tudod: hozzád ragaszkodom, és engedelmeskedem a királynak, de szeretni csak Tristant szeretem. * (Bástyasétány. Marjodo és Kurvenal jön egymással szembe.) MARJODO Halihó, Kurvenal! Mi van veled? Nagyon eltűntél! KURVENAL Sok dolgom van a király mellett. Most is elkísértem vadászni. Képzeld, lőttünk három szarvast, kilenc őzet, négy vaddisznót... MARJODO Nahát! Jé, de furcsa! Ma éjjel én is vaddisznóval álmodtam. Hatalmas termetű, izmos vadkan volt, és azt álmodtam, hogy ez a vadkan becsörtet a királyi palotába, és a király hálószobájáig meg sem áll. Felmászik az ágyba, ott hempereg, és a királyné ágyát egészen összemocskolja. Ezt álmodtam. KURVENAL Tényleg furcsa egy álom. MARJODO Szerinted jelent valamit? KURVENAL Nem tudom. Nem értek az álomfejtéshez. MARJODO Tristan is ott volt a vadászaton? KURVENAL Ugyan már! Tristannak itthon kellett maradnia. Te is tudod, hogy a királyné beteg, a király pedig azt parancsolta, hogy Tristan maradjon itthon, vigyázzon rá, és ápolja. MARJODO Akkor biztosan ápolta is. Szerinted Tristan jól ápolta a királynét? KURVENAL Nem tudom. Nem értek a betegápoláshoz. Te is jobban tennéd, ha a saját dolgaiddal törődnél. MARJODO Arról volt szó, hogy én leszek a királyi fővadászmester, de a király Tristannak adta ezt a rangot. Hát akkor legalább vadásszon! Én meg őt fogom levadászni. * (Női lakrész. Isolda és Brangaene. Jön Tristan.)

67

TRISTAN Kedves úrnőm, nagyon aggódom érted, és alig vártam, hogy láthassalak. A király azt mondta, hogy nagybeteg vagy. ISOLDA Beteg vagyok, mert három hete már, hogy négyszemközt nem találkozhatunk, és egyszer sem tudtuk ölelni egymást. Kérlek, gyógyíts meg! TRISTAN Beteg vagyok én is. Ugyanabba betegedtem bele, ami neked is gyötrelmet okoz. Beteg lettem a hiányod miatt. Kérlek, légy orvosom és gyógyszerem! ISOLDA Gyógyíts lassan, és gyógyíts gyorsan is! Gyógyíts másodszor, harmadszor, negyedszer! TRISTAN Brangaene, kérlek, menj ki, és vigyázz, hogy a szobába senki be ne jöjjön! BRANGAENE Mondd, úrnőm: szót fogadhatok neki? ISOLDA Már megmondtam: ha ő kér valamit, az éppen annyi, mint az én parancsom. BRANGAENE Jól van, megyek. Hiszen cseléd vagyok! Kívánok nektek teljes gyógyulást! – És engem ki fog meggyógyítani? *

68

(Udvari kápolna. A Káplán prédikál.) KÁPLÁN Kedves udvari nép! Nemes hölgyek és urak! Az Isten iránti égi szerelmet akkor fogja szívből átérezni a halandó ember, ha megismerkedik a földi szerelemmel is. Ez a földi szerelem egy olyan velünk született szenvedély, amely egy másik személy szépségének látványából, valamint e szépséget felidéző, sohasem szűnő gondolatból jön létre. Ebből következik, hogy mindennél inkább kívánjuk a másik személy ölelését, és arra vágyunk, hogy ölelés közben együttes akarattal betartsuk a szerelem parancsolatait. Ezek a parancsolatok pedig a következők... PÜSPÖK (előlép) Elhallgass, te könnyelmű, léha káplán! A földi szerelemről prédikálsz? A léha és bűnös udvari népet erre biztatod a szószéken is?

Így nem csoda, hogy az erkölcs lazul, és gyakori a házasságtörés. Egyházi büntetéssel sújtalak! Fel vagy függesztve a hivatalodból! * (A női lakrész kertje. Brangaene őrködik. Jön Meló.) MELÓ Szeretnék odabent körülnézni egy kicsit, ha megengeded. BRANGAENE És ha nem engedem meg? MELÓ A király megbízásából jövök. Azzal bízott meg, hogy nézzek körül, nem kell-e megjavítani vagy megtisztítani valamit. Nem hullik-e a vakolat, nincs-e szakadás a falikárpiton, nem tört-e le az asztal sarkából egy darabka? Na, engedj már be. Mondom, hogy a király megbízásából jövök! BRANGAENE Én pedig a királyné megbízásából vagyok itt, és nem engedlek be. Úrnőm, a királyné egyedül van, imádkozik, és senkit sem akar látni maga mellett. (Tristan kilép a női lakrész ajtaján.) TRISTAN (bekiabál az ajtón) És nagyon vigyázz magadra, édes úrnőm! Tudod, hogy minden lépésünket figyelik! Este találkozunk az öreg olajfánál! (Elsiet.) MELÓ Biztos, hogy a királyné egyedül volt, és imádkozott? BRANGAENE Biztos, hogy a király megbízásából jöttél? * (Palotaudvar. Elejtett vadakból teríték. Jön Marke és Tristan.) MARKE Három szarvas, kilenc őz, négy vaddisznó, tizenhat fácán, huszonöt róka, harminchárom borz... Mi kell még a maradéktalan, teljes boldogsághoz? TRISTAN Gratulálok. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. Hogy mi kell még a teljes boldogsághoz? Á, semmi. Legfeljebb az, hogy egy kicsit a nép is boldog legyen. MARKE Ja, igen. Tényleg. És hogy érzi magát a feleségem? TRISTAN Jobban. Sokkal jobban, mint tegnap ilyenkor. Nem akarod meglátogatni a lakrészében? MARKE Majd holnap. Vagy holnapután. Most más dolgom van. Annyira jól sikerült a nappali vadászat, hogy muszáj rendeznem egy éjjeli vadá-

69

szatot is. Kipróbálom az idomított baglyaimat. Kaptam egy fülesbaglyot a pigmeusoktól, három uhut a lótuszevőktől, nyolc gyöngybaglyot a szibaritáktól és két hóbaglyot a trogloditáktól. Éppen telehold van, és jól láthatom őket. Hátha elkapják a nyestet meg a nyusztot meg a cobolyt meg a hermelint meg a görényt... TRISTAN A görényt egészen biztosan. MARKE Igaz is: nem akarsz velem jönni az éjjeli vadászatra? Ha a feleségem jól van, akkor már nem szorul az ápolásodra. TRISTAN Ő jól van, de most én vagyok rosszul. Fáj a fejem, szédülök, minden bajom van. Úgyhogy inkább itthon maradnék. MARKE Látom, tényleg meg vagy szédülve. No de sebaj. Majd eret vágatok rajtad. Az érvágás a legjobb orvosság, és felüdülésnek is elsőrangú. Igazi jótétemény. * (Női lakrész. Isolda és Brangaene.) BRANGAENE Itt járt Meló, a törpe. Leskelődik, szaglászik, gyanakszik. Nagyon vigyázz! ISOLDA Az a kis hülye? Attól féljek én? Rút és undorító, de nem veszélyes. BRANGAENE Csak vigyázz, mert sokat tud ártani. Jó lenne, ha te és Tristan ma este lemondanátok a találkozásról. Ne menjetek az olajfa alá! Van egy rossz érzésem. ISOLDA Azt elhiszem! Irigyled azt, hogy boldogok vagyunk! Ez épp eléggé rossz érzés lehet. De most már azért is odamegyek! Vár Tristan és vár az öreg olajfa. *

70

(Bástyasétány. Tristan és Marjodo jön egymással szembe.) MARJODO Kedves Tristanom, egy bizalmas ügyben szeretnék tőled kérni jó tanácsot. TRISTAN Miről van szó? MARJODO Elmondom, de előbb meg kell ígérned, hogy köztünk marad.

TRISTAN Tudok titkot tartani. MARJODO Vettem észre. Azért is fordulok hozzád, uram. Arról van szó, hogy szerelmes vagyok egy magas rangú hölgybe, s nem tudom, miképp férkőzhetnék hozzá közel. TRISTAN Kedvel téged? MARJODO Talán igen, talán nem; épp ennek volna jó végére járnunk. A dolgomat az nehezíti meg, hogy az illető hölgynek férje van. TRISTAN Csak úgy tudok segíteni neked, ha elárulod, hogy ki ez a hölgy. MARJODO Áruljam el? Jól van. Elárulom. A hölgyet magad is jól ismered, egy kicsit jobban is a kelleténél. Isoldát, a királynét szeretem, és minthogy te már elnyerted szerelmét, úgy gondolom, elmagyarázhatod, hogy e tiltott lakatnak mi a nyitja. Te kinyitottad? Én is nyithatom. Nem igaz? TRISTAN Takarodj, rühös kutya! Hogy mered rágalmazni a királynét? MARJODO Ez rágalom? Legfeljebb tévedés. Ha tévedés volna, kérlek, bocsáss meg. Ezek szerint neked sem sikerült még a királynét... hm... meghódítanod. De hátha viszont nekem sikerül! TRISTAN Megöllek! MARJODO Próbáld meg, de nem ajánlom, mert egyrészt bíróság elé kerülsz, másrészt lelepleződik titkod is. Hogy sikerült... vagy hogy nem sikerült... * (A palota gyümölcsöskertje az öreg olajfával. Marke és Meló.)

71

72

MELÓ Uram, szereted az olajbogyót? MARKE Micsodát? MELÓ Hát az olajfa gyümölcsét. Ami az öreg olajfán terem. Azt beszélik, amikor telehold van, ajánlatos megszemlélni a termést. MARKE Kuss, husikám! MELÓ Uram, én a helyedben az éjszakai vadászat helyett meglátogatnám az öreg olajfát, és elrejtőznék a lombok között. MARKE Te tudsz valamit? MELÓ Én semmit, uram, csak néha jók a megérzéseim. (Jön Marjodo.) MARJODO Felséges király, amíg te vadászol, az udvarban sok olyasmit beszélnek, ami kikezdi becsületedet. MARKE Mit beszélnek? MARJODO Nem is tudom, uram. Beszélnek ezt, beszélnek azt... MARKE Beszélj! MARJODO Többek közt az a hír járja, uram... az a szóbeszéd... az a rágalom... hogy Tristan és a királyné között fennáll valami titkos és tilos... hogy is mondjam... szerelem-féleség... MARKE Nem igaz! MARJODO Én tudom, hogy nem igaz. Nem is én mondom ezt, hanem csak úgy hallottam az udvarban... itt meg ott... De az biztos, uram, hogy túl sokat vannak együtt, s ez bizony nem helyes! Én, Isten őrizz, nem ítélkezem sem Tristan, sem a királyné fölött, de mások ezt majd, hidd el, megteszik! Tudod, milyen az udvar.

MELÓ Így igaz! Azt hallottam... nem is tudom, kitől... hogy Tristan és Isolda még ma este találkoznak az olajfa alatt. Nyilván nem igaz... mégis ezt beszélik. MARJODO Felség, ennek utána kéne járnod. Csak azért, hogy bizonyságod legyen. MARKE Egyedül nem! MARJODO Ha csak az kell, segítünk! MELÓ Együtt vígabban telik az idő! (Mindhárman felmásznak az olajfára.) MARJODO Az olajfa leshelynek is kiváló. Esteledik, mindjárt feljön a hold. MELÓ Kényelmesen töltjük az éjszakát itt. MARJODO Ha nem jönnek ide... s én azt remélem, hogy nem jönnek... úgy tévedtünk, uram, és becsületedhez nem fér gyanú. (Súgva) De még ebben a jó esetben is azt ajánlom, soha többé ne engedd, hogy négyszemközt tölthessék az időt. Szigorúan válaszd őket külön! MELÓ (súgva) Esteledik. Már fel is jött a hold. (Alkonyat, holdfény.) MARKE (súgva) Fogjátok már be a csőrötöket! Nem halljátok? Valaki erre jön! MARJODO (súgva) A királyné! Tehát mégis igaz! (Isolda jön.) ISOLDA (énekel) Nagy az ámor és az amúr: nemes szíven ő lesz az úr... (Elhallgat, megtorpan) Milyen tiszta ez a holdfény! Milyen élesek a körvonalak! Külön-külön látszik az összes levél árnyéka. Hoppá, ez meg mi? Ez a nagy kerek árnyék itt a földön? Mintha egy háromfejű szörnyeteg ülne fönt a fán! És tényleg ott ül mind a három fejével. Hallgatózik, leskelődik. Mit csináljak? Tristan mindjárt idejön! (Behúzódik az olajfa alá. Jön Tristan.) TRISTAN (énekel) Nagy az amúr és az ámor: szédítőbb, mint részeg mámor...

73

74

(Elhallgat, megtorpan) Ott van Isolda a fa alatt. Miért nem szalad elém, mint máskor? Miért nem szorít a karjaiba? És mi ez a furcsa integetés? Mintha azt mutatná, hogy „vissza, vissza”! Talán már nem szeret? De akkor miért jött el a találkára? Vagy mégiscsak szeret? De akkor miért akar visszaküldeni? Hoppá, mi ez a furcsa kerek árnyék? Mintha egy óriási háromlevelű lóhere nőtt volna az olajfán. Hűha! Nagy veszélyben vagyunk! Most aztán észnél kell lenni! ISOLDA (emelt hangon, tagoltan) Tristan úr, kérlek, ne jöjj közelebb! Már az azzal megsértem az illedelmet, hogy éjjel, titokban idejövök azért, mert jött tőled egy üzenet, hogy akarsz nekem valamit mondani. TRISTAN (emelt hangon, tagoltan) Valóban fontos mondanivalóm van, de tizenegy lépésnyi messzeségből közlöm veled. Nem sértek illedelmet! ISOLDA Három perced van arra, hogy közöld: többet nem illik együtt töltenünk. TRISTAN Nos, három percbe annyi fér bele, hogy járj közbe férjednél, a királynál: a szolgálatából bocsásson el, hogy ebből az országból elmehessek. Itt maradni többé nem akarok. Az udvarban gonosz rágalmazóim az híresztelik rólam, hogy szeretlek, bár te is tudod, hogy ez nem igaz, és én is tudom, hogy te sem szeretsz. ISOLDA Persze hogy nem szeretsz, hisz azelőtt téged kedvelt leginkább a király, most meg engem sokkal jobban szeret. TRISTAN Másfelől te sem szerethetsz, hiszen én öltem meg nagybátyádat, Moroldot. ISOLDA Nyilvánvaló, hogy nem kedveljük egymást. Én gyűlöllek. Kérlek, gyűlölj te is! Kérésedet nem teljesíthetem, egyrészt mert nem hallgat rám a király, másrészt mert nem szeretlek, és ha kérsz

valamit, én azt úgysem teljesítem. Megértetted? TRISTAN Világos, mint a nap. Vagy mint a hold. ISOLDA Akkor most menj el innét. A három perc letelt. Nincs közös út: ha te jobbra mégy, én balra megyek. TRISTAN Nem mondom, hogy viszontlátásra, én csak annyit mondok neked: jó éjszakát! (Tristan jobbra, Isolda balra el.) MARKE Na tessék! Melléfogott a gyanúd! Jól eltaláltad, szarva közt a tőgyét! MARJODO Igen, uram, Isolda tiszta nő, és boldog lehetsz, hogy a feleséged. Mégis ügyelj rá, hogy ezek után Tristannal ne találkozzék titokban. MARKE Majd úgy intézem, hogy egymást ne lássák, s ha igen, akkor én is ott leszek! 9. JELENET

(A király hálószobája. Marke, Isolda, Tristan és Meló.) MARKE Úrnőm és Tristan öcsém, kellemes meglepetést készítek részetekre. Úgy látom, hogy mindketten szédelegtek az ereitekben csörgedező heves vér túlzott bősége miatt. Ezért eret vágatok rajtatok! – (Melóhoz) Husikám, szaladj, hozd ide az orvost, s az orvos hozza a műszereit! MELÓ Úgy elhozza, hogy abban hiba nem lesz! (El.) TRISTAN A legnagyobb tisztelettel kimondom, hogy nincs kedvem eret vágatni ma. ISOLDA Kedvem sincs hozzá, szükségét sem érzem.

75

76

MARKE Márpedig itt érvágásra kerül sor. Az érvágás igen hasznos dolog: megszünteti a magas vérnyomást, a búskomorságot, az esti lázat, a hasüregben pangó vizenyőt, a fejfájást, a buja álmokat és még sorolhatnám... (Jön Meló és a Morold-jelenetben látott Orvos.) MELÓ Itt is vagyunk! MARKE Ha megengeditek, még befejezném. Szóval, a romlott vért le kell csapolni! A szervezetből így ürül a méreg, és a testnedv-egyensúly helyreáll. No rajta! MELÓ Fájni fog! ORVOS Csak egy kicsit! (Eret vág Isoldán. Az érvágás módja a bábok adottságaitól függ. A középkorban úgy zajlott, hogy az orvos elszorította a beteg karját, aláhelyezte az érvágó edényt, majd a könyökhajlatban bemetszette a vénát.) ISOLDA Jaj! MARKE Ne túl sok vért folyass ki belőle, éppen csak, hogy zsibbadjon egy kicsit. Eszméletét veszítenie nem kell. ORVOS Úgy hát a királynéval megvagyunk. (Bekötözi Isolda karját.) Asszonyom, három napig óvakodj minden heves, hirtelen mozdulattól, máskülönben fölszakadhat a seb. MARKE Tristan öcsém, most te következel. (Az Orvos eret vág Tristanon.) Te úgyis kaptál a csaták során s a különböző párviadalokban ennél jóval súlyosabb sebeket. TRISTAN Azokat kibírtam, ezt is kibírom. MARKE (az Orvoshoz) Ha így beszél, akkor sok vért folyass: nem árt, ha lekókad egy kis időre. ORVOS Meglesz, uram. De ugye teljesen kivéreztetni őt sem akarod?

MARKE Arról szó sincs. ORVOS (bekötözi Tristan karját) Akkor készen vagyunk. A legnagyobb tisztelettel ajánlom a szolgálataimat máskor is. (Összeszedi a műszereit, elmegy.) MARKE Akkor hát bújjunk ágyba, asszonyom. Neked meg, Tristan öcsém, ott az ágyad, s ha nem bánod, ugyanazon az ágyon alszik hűséges törpém és bohócom, mert az ágy igazából az övé. Gyertyát oltunk. Jó éjt, szép álmokat! (Sötét.) MELÓ (súgva) Tristan már alszik. MARKE (súgva) Már Isolda is. MELÓ (súgva) Az igazat megvallva, nem csoda, hogy a vérveszteségtől kimerültek. MARKE (súgva) Kelj fel! Megyünk az éjféli misére. Te hozd a lisztet, ahogy megbeszéltük, és szórd el mindet a két ágy között! Ha majd a miséről visszajövünk, megnézzük, hogy látszik-e benne lábnyom. MELÓ Hozom a lisztet. (Kiszalad.) MARKE (magában) Szörnyű a gyanú! Megkínozza azt is, aki gyanakszik, és szenved a gyanakvás tárgya is. Ennél a bizonyság csak jobb lehet, akármilyen nagy bűnt is bizonyít! A bizonyság kell nekem, semmi más! MELÓ (visszajön a liszttel) Itt a liszt. Te már mehetsz, uram. Én szórva hátrálok s hátrálva szórok. (Felszórja liszttel a hálószoba padlóját, majd Markéval együtt kihátrál az ajtón.) TRISTAN (felébred a sötétben) Ilyen mélyen réges-rég nem aludtam. És hoppá! Mellettem üres az ágy! Elment a törpe? Elment a király? ISOLDA (felébred a sötétben) Uram, királyom, itt vagy? – Semmi válasz. – Van itt valaki a hálószobában?

77

78

TRISTAN Csak én! Mi ketten vagyunk, édesem! ISOLDA Na gyere, gyorsan! Bújj mellém, ide! BRANGAENE (bedugja a fejét az ajtón) Megálljatok! Nehogy felkeljetek! Nehogy a lábatokat letegyétek! A király és a törpe kieszelte, hogy kelepcébe csal benneteket! A főszakács elárulta nekem, hogy a törpe lisztet vételezett. Elvitt a konyháról egy véka lisztet! Azt nyilván a padlóra szórta mind, hogy ottmaradjanak a lábnyomok. Próbáljátok egymás nélkül kibírni! (El.) ISOLDA Én nem bírom. TRISTAN Én sem bírom tovább! Ez a vérszomjas orvos lecsapolta a véremnek legalább a felét, de még így is maradt éppen elég ahhoz, hogy forrón gerjedjen irántad! Odamegyek! ISOLDA Meglátják nyomodat, leütik fejedet! Inkább ne jöjj! Jobb lesz, ha én megyek a karjaidba! TRISTAN Hogyne! És akkor női lábnyomok vezetnek az ágyadtól az enyémhez, s téged fognak máglyára küldeni! Ne jöjj, én sem megyek. Más ötletem van. Hatalmasakat tudok ugrani: átugrok egyik ágyból másik ágyba. Így virradatig ölelkezhetünk, mégsem lesznek a lisztben lábnyomok. ISOLDA Ugorj! TRISTAN Ugrok, csak mondd, hogy merre vagy! ISOLDA Ide, hozzám! TRISTAN Lendületet veszek, és – hopp! – átrepülök, mint a madár. (Átugrik Isoldához.) ISOLDA Ölelj át!

TRISTAN A véremet ontanám azért, hogy együtt lehessek veled! ISOLDA Mi ez a ragadós, nedves meleg, ami rám folyik ölelő karodból? TRISTAN Most veszem észre: minden csupa vér! Ugrás közben – ahogy nekiütődtem az ágyadnak – felszakadt a sebem. ISOLDA Mi lesz ebből, Istenem? Mit csináljunk? TRISTAN Kénytelen vagyok visszaugrani, nehogy még több vér ömöljön az ágyra, s nehogy veled találjon a Király az ágyában, amikor visszatér. Isten veled! Én már itt sem vagyok. (Visszaugrik a helyére.) ISOLDA Húzzuk a fejünkre a takarót, hátha a király észre sem veszi az ágyhuzaton a vérfoltokat. (Fáklyás szolgák kíséretében jön Marke, Meló és a Püspök.) MARKE Püspök úr, kérlek, te légy a tanú, milyen eredményt hoz a próbatétel. PÜSPÖK (a két ágy közé világít, nézelődik) Uram, gyanakvásod alaptalan: a lisztben nem látszanak lábnyomok. Míg misén voltál, nem kelt fel az ágyból sem a hitvesed, sem Tristan öcséd. MARKE Ó jaj, micsoda megkönnyebbülés, hogy bizalmamra nem méltatlanok! Ez megér egy hálaadó misét. MELÓ (ő is odavilágít a két ágy közé) Igen ám, de én látok valamit. Az lehet, hogy lábnyomok nincsenek, de piros pöttyök láthatók a lisztben. Nyilván vércseppek! MARKE Törpém, ne feledd, hogy eret vágattunk rajtuk az este. Néhány csepp vér a földre hullhatott. MELÓ Uram, igazad volna, ha előbb szórtam volna a lisztet, és csak aztán jött volna szikéjével a sebész.

79

80

De fordítva történt, és úgy hiszem, hogy itt egy nagy vitéz hullatta vérét. ISOLDA (felül az ágyban) Uram, a kedvenc törpéd hazudik! Az én karomon szakadt fel a seb, abból fröccsent rá egy-két csepp a lisztre. Nézzétek meg, milyen véres az ágy! MARKE (felhajtja Isolda takaróját) Így igaz. Ami történt, baleset. Kellemetlen, de nem életveszélyes. Jó törpém, hiába fáradozol, nem éled újjá bennem a gyanú. MELÓ Nézzük csak meg a másik ágyat is. Ha az tiszta, és nem szennyezte vér, akkor tiszta a feleséged is. MARKE (felhajtja Tristan takaróját) Kelj fel, Tristan! Megnézzük lepedődet! Hát ez csurom vér! TRISTAN Uram és királyom, sokszor hullattam már a véremet szabadságodért és országodért! (Kirohan az ajtón.) MELÓ Szökik! Fogjátok el! MARKE Kuss, husikám! Mindnyájunknak jobb, ha elmenekül. Püspök uram, szerinted mit tegyek? Egyrészt a feleségemre gyanakszom, hogy megcsalt Tristannal, a rokonommal, aki szemünk láttára elfutott, másrészt nincs a dologra bizonyíték. PÜSPÖK Kérdezzük őt meg. ISOLDA Ártatlan vagyok. MARKE De hisz nincs bizonyíték erre sem! A legrosszabb épp a bizonytalanság, a gyanú, a kétség, a sejtelem! PÜSPÖK Van megoldás ilyen esetben is. – Asszonyom, ha ártatlanságodat magad nem tudod bizonyítani, úgy csak Isten bizonyíthatja be. Istenítéletnek vetünk alá, amelynek tüzes vas az eszköze.

Két hét múlva ott lent a kikötőben a mindenható Isten szent nevére a főurak előtt megesküszöl, hogy soha nem csaltad meg férjedet. Esküdet Isten is meghallja majd, s ha igazat szóltál, Ő pártfogód lesz. Ezek után a megszentelt, megáldott izzó vasat a kezedbe veszed, és el kell vinned hét lépésnyire. Ha eldobod, bűnösnek bizonyulsz, és ami rád vár, a máglyahalál. Ha szénné ég a kezeden a hús, annak jele, hogy elítél az Isten, és ami rád vár, a máglyahalál. És ha nem veted alá magadat a próbának, azzal elismered, hogy ártatlanságodra esküvel bizonyságot próbálni nem akarsz, vagy hogy az Úristenben nem hiszel, és ami rád vár, a máglyahalál. Nincs túl sok választásod, asszonyom, s őszintén szólva nincs túl sok esélyed. 10. JELENET

(Tintajol, várbörtön. Isolda a falhoz láncolva. Jön Marke és a Püspök.) PÜSPÖK Felséges asszonyom, sajnálom, hogy ebben a szomorú helyzetben kell viszontlátnunk egymást. Arról szeretnélek tájékoztatni, hogy közeledik életed legnehezebb napja. Jól mondom, felséges király? MARKE Én is így mondanám a helyedben. PÜSPÖK Holnap indulunk hajóval Carleonba, az istenítéletek és párviadalok ősi színhelyére. Ott a jelenlevők füle hallatára kimondod az ünnepélyes, kötelező érvényű esküt, majd a megfelelő szertartásokat követően kezedbe veszed a tüzes vasat. Utána eldől a sorsod. Jól mondom, felséges király?

81

82

MARKE Hadd nézzem meg a kezét még egyszer, utoljára! Milyen szép, fehér, keskeny kéz! Istenem, de nagy kár érte! (Az Úristen széthúzza a börtön mennyezetét, és a hasadékon át bekiált.) ÚRISTEN Hozzám beszélsz, te király? Hiszen ha olyan nagyon sajnálod, akkor miért adsz a kezébe tüzes vasat? (Visszahúzódik, összecsukja a mennyezetet.) MARKE Van itt még valaki? Mintha beszédet hallottam volna. És láttam, ezzel a két szememmel, hogy kettényílt a mennyezet! PÜSPÖK Felséges király, érthető, hogy ebben a felindult lelkiállapotban rémeket látsz, de hidd el nekem, hogy egy repedés nem sok, annyi sincs a mennyezeten, és magunk között vagyunk. – Asszonyom, ez itt egy nyilatkozat arról, hogy önként aláveted magadat az istenítélet eljárásának. Most írd alá, mert aztán már nem tudsz aláírni semmit. ISOLDA Most sem tudom aláírni, mert meg van láncolva a kezem. PÜSPÖK Ez igaz. Szólok a börtönparancsnoknak, hogy vegye le a láncokat egy pillanatra. Istenem, miért nincs nálam a láncokhoz a kulcs? (Az Úristen széthúzza a börtön mennyezetét, és a hasadékon át bekiált.) ÚRISTEN Hozzám beszélsz, te püspök? Az én szolgáim szabadulást hoznak, nem pedig láncokat! (Visszahúzódik, összecsukja a mennyezetet. Isoldáról lehullanak a láncok.) MARKE Odanézz, püspök úr! Lehullottak a láncok! Csoda történt! PÜSPÖK Felséges király, csodák nincsenek, és ne is legyenek. A csoda az a teológiai értelemben vett rendkívüli állapot, amely átmenetileg felfüggeszti a természet és a hittételek rendjét. Minden csoda fegyelmezetlenségre bátorít, és rombolja a fennálló rendbe vetett bizalmat. MARKE Én ezt nem értem. Ez nekem magas. PÜSPÖK Az a lényeg, hogy nem történt semmiféle csoda. Ez csak a börtönparancsnok hanyagsága. Rosszul zárta össze a láncokat. – Asszonyom, ha már úgysincs lánc a csuklódon, írd alá a nyilatkozatot. ISOLDA Ha a férjem is úgy kívánja. MARKE Nem igazán kívánom, de azért csak írd alá. ISOLDA (aláírja a nyilatkozatot) Engedelmes szolgálód vagyok. PÜSPÖK Most már csak egy dolog van hátra: hogy egy megfelelő egyházi személy felkészítsen a megpróbáltatásra, s megadja az áhítat vigaszát. Erre a célra, felséges király,

az udvari káplánod megfelel: úgyis egyházi büntetés alatt áll. (Kiszól a börtönfolyosóra) Káplán, jöhetsz! KÁPLÁN (belép) Üdvöz légy, püspök úr! Üdvöz légy te is, felséges király! PÜSPÖK (visszatekeri Isoldára a láncokat, a végüknél összecsomózza őket) Ez a te műved! Tessék, vedd szemügyre! Gyönyörködj benne! Te okoztad ezt! Folyton a szerelemről prédikáltál, s végül a királyi lakrészben is elharapódzott a szerelmi bűn! Nem esett volna bűnbe a királyné... MARKE Megállj! Az még bizonyításra vár, hogy Isolda tényleg bűnbe esett! PÜSPÖK ...ha a szószékről nem bujtogatod s nem biztatod a tiltott szerelemre! E mulasztást most jóváteheted, ha töredelmet és bűnbánatot ébresztesz benne, s együtt könyörögtök az Istenhez: bocsásson meg, ha tud. Együtt virrasszatok, böjtöljetek, és érezzetek lelkifurdalást! ISOLDA De urak, az nem lesz helyénvaló, hogy egy férfival kettesben maradjak, még akkor sem, ha e tömlöc a helyszín, a férfi pedig egyházi személy. MARKE Jöjjön ide Brangaene harmadiknak: így betartunk minden illemszabályt. (Marke és a Püspök kimegy.) KÁPLÁN Istenem, vess egy pillantást erre a szerencsétlen asszonyra! (Az Úristen széthúzza a börtön mennyezetét, és a hasadékon át bekiált.) ÚRISTEN Hozzám beszélsz, te káplán? Mit akarsz tőlem? KÁPLÁN Most mondtam. Azt akarom, hogy vess egy pillantást erre a szerencsétlen asszonyra. ÚRISTEN Látástól vakulásig pillantásokat vetek. Hagyjatok már békén! KÁPLÁN Istenem, neked végtelen jóságod és végtelen hatalmad van.

83

84

ÚRISTEN Hogyne, persze. És mire megyek vele? Nem tudok mindenkihez jó lenni. Az egyik azért imádkozik, hogy essen az eső, a másik azért, hogy süssön a nap. Az egyik azt kéri tőlem, hogy legyen béke, a másik azt, hogy legyen háború. Az egyik azért könyörög, hogy maradjon életben az apja, a másik azért, hogy haljon már meg. Ha szándékotokat követném, a világot rommá lövetném, s romlásotokat kinevetném. KÁPLÁN De édes jó Istenem... ÚRISTEN Tudom, mit akarsz kérni tőlem, látom a szemeden. Azt kéred, hogy mentsem meg ezt a bűnös asszonyt. Bűnös vagy nem bűnös? KÁPLÁN Mi, emberek mindnyájan bűnösök vagyunk. Amióta Ádám és Éva gyümölcsöt szedett a tudás fájáról... ÚRISTEN Hagyjuk ezt a süket dumát. Engem konkrétan az érdekel, hogy: vajon ez az asszony megcsalta a férjét, vagy nem csalta meg? KÁPLÁN Azt csak a jó Isten tudja. ÚRISTEN Hát ez az, hogy én tudom. Halálos bűnt követett el nem egyszer, nem kétszer. Ha esküvel állítja, hogy ártatlan, akkor hamisan esküszik, és megérdemli a büntetést. Ha pedig nem teszi le az esküt, akkor beismeri a bűnét, és szintén megérdemli a büntetést. Harmadik lehetőség nincs. KÁPLÁN Édes jó Istenem, te egy nagyúr vagy. Te vagy a legnagyobb úr a világon. Próbálj úriemberként viselkedni. Mutass már egy kis nagyvonalúságot. Mégiscsak egy szép nőről van szó. ÚRISTEN (szemügyre veszi Isoldát, esetleg le is ereszkedik a magasból) Hát, ami azt illeti, szépnek szép. De az kevés az üdvösséghez. KÁPLÁN Jusson eszedbe, hogy szerelmes. ÚRISTEN Elég baj az nekem. Miért azt a drágalátos Tristant szereti? Miért nem engem? KÁPLÁN Istenem, te most féltékeny vagy? ÚRISTEN Féltékeny? Én? Azt már nem! Egy közönséges teremtmény miatt? KÁPLÁN Akkor ne légy kicsinyes. Mutasd meg, mi a nagyúri viselkedés. A halálos bűnök közül a szerelem az egyetlen, amit meg lehet bocsátani. ÚRISTEN Na jó, nem bánom. Ha kitaláltok valamilyen, számomra is elfogadható megoldást, akkor megpróbálok segíteni. De azt előre megmondom, hogy a hazugságot nem tűröm. Ha már hazudtok nekem, akkor hazudjatok igazat! (Visszahúzódik, összecsukja a mennyezetet.)

KÁPLÁN Köszönöm, édes jó Istenem! – Én már tudom, mi a teendő! BRANGAENE (belép) A felséges király küldött ide! KÁPLÁN Lányom, csak te segíthetsz a királynén, persze akkor, ha Isten is segít. Ehhez tudnom kell, Tristannal mi történt. ISOLDA Én csak azt tudom, hogy elmenekült. Azt már nem tudom, hol rejtőzködik. BRANGAENE De én tudom. A főszakács mesélte, hogy hallotta egy piaci kofától, akitől vásárolja a halat, hogy Tristan egy Ilfracombra nevű kis halászfaluban rejtőzködik. KÁPLÁN Édes lányom, minden titkok tudója, figyelj, és tedd, amit mondok neked. Cserélj azzal a kofával ruhát, és menj el Ilfracombra faluba, mint aki friss halat szeretne venni. Keresd meg Tristant, és mondd meg neki, hogy egy halász ruháját öltse fel, és siessen, ahogy tud, Carleonba, ahol az ítélet helyszíne lesz. A kikötőben várjon a hajóra, melyen az udvari nép érkezik, és velük együtt a fogoly királyné. Ja, és bőrére fessen tályogot, fekélyt, pokolvart, orbáncot, sömört, herpeszt, kelést: minél rondább legyen, hogy akik látják, undorodjanak. Vegyüljön a bámészkodók közé. A többit majd Isten elrendezi. Jól mondom? ISOLDA Istenben van a bizalmunk.

85

11. JELENET

(Carleon, tengerpart. A halaskofának öltözött Brangaene átalakítja Tristant: felfújja a bábu fejét, szénaboglyához hasonló parókát illeszt rá, összemázolja az arcát, végül köpönyeg gyanánt ráteker egy nagy halászhálót. Egy kisebb nyeles hálót Tristan kezébe ad, majd félrehúzódik. Tristan begázol a tengerbe. Hálóját a vízbe merítgeti. – Carleoni férfiak és nők özönlik el a színpadot.)

86

KÖVÉR POLGÁR Hol késik már az a hajó? Mindjárt kezdődik a dagály, és olyan magasra emelkedik a víz, hogy a hajóról nem lehet kijutni a partra! SOVÁNY POLGÁR Idejön az egész királyi udvar. Végignézik a tüzesvaspróbát, amint a királynénak megsül a jobb keze, aztán az egész királynét máglyán megégetik. KÖVÉR ASSZONYSÁG Úgy kell neki! Miért bujálkodott a király unokaöcscsével? Miért csalta meg a férjét? Én például még sohasem csaltam meg a férjemet! SOVÁNY ASSZONYSÁG És ha ártatlan? SOVÁNY POLGÁR Olyan nincs, hogy ártatlan! Az ember mindig bűnös egy kicsit. SOVÁNY ASSZONYSÁG És akkor tényleg lefeküdt a király unokaöccsével? Szörnyűség! SOVÁNY POLGÁR Persze hogy lefeküdt. Úgy szétrakta a lábát, mint a vöcsök. Még a nevét is tudom a lovagjának: valami Tristan. Bárcsak azt is tudnám, hogy hol bujkál ez a Tristan. Tudniillik megszökött, és most rejtőzködik valahol. KÖVÉR POLGÁR Hát az a szerencsétlen ott a vízben kicsoda? KÖVÉR ASSZONYSÁG Az egy szegény, rongyos halász. Nem látod? KÖVÉR POLGÁR Hát ez az, hogy még sohasem láttam. – Hé, cimbora! Ki vagy te? Mi keresnivalód van itt? SOVÁNY POLGÁR Zavarosban halászik. Nem látod? KÖVÉR POLGÁR Nagyon is látom. Nem vagyok vak. De itt nem lehet csak úgy halászgatni. – Hé, cimbora! Van engedélyed? SOVÁNY ASSZONYSÁG Nem tudtad, hogy itt mindenhez engedély kell? KÖVÉR ASSZONYSÁG Talán bizony idegen vagy itt? Akkor meséld már el: honnan kerültél ide? SOVÁNY POLGÁR Maradjatok már csendben! Itt a hajó!

(Tristan kijön a vízből.) KÖVÉR POLGÁR Fuj, de büdös! Rohadt hal szaga van! SOVÁNY POLGÁR Valami súlyos betegsége is van: csupa kelés meg ótvar meg fekély. KÖVÉR ASSZONY Ilyenek fogják nekünk a halat? KÖVÉR POLGÁR Hé, cimbora! Húzódj messzebbre tőlünk! (Tristan egy kicsit odébb megy.) SOVÁNY POLGÁR Szót fogad! Úgy látszik, mégsem süket. (Befut az udvar hajója. A fedélzeten Marke, Isolda, Marjodo, Meló, Kurvenal, az Orvos, a Püspök és a Káplán. Kilógatnak a hajó oldalára egy kampós létrát, amelynek alja beleér a vízbe.) KÖVÉR POLGÁR Megmondtam! Elkezdődött a dagály. Száraz lábbal nem lehet partra jutni. MARKE Asszonyom, elsőként te lépj a partra. ISOLDA Nem tehetem. A létra vízben áll. Ha megfogom is a tüzes vasat, mert aláírtam, hogy vállalkozom rá, arról nem volt szó, hogy vízbe merüljek. MARKE Ez igaz. Akkor valaki segítsen. Püspök úr? PÜSPÖK Én, az egyházi személy egy bűnös nőt megérintsek? Soha! MARJODO Én is csatlakozom a püspök úrhoz! MELÓ Nekem egyszerűen csak nincs erőm, hogy karjaimba vegyem a királynét, ráadásul alacsony is vagyok, ezért engem is vigyen valaki, hogy bele ne fulladjak a habokba! KURVENAL Nézzétek csak! Ott egy rongyos halász! Ő már megszokta a tengervizet. Majd ő a királynét partra viszi! MARKE Hé, te halász! Gyere föl a hajóra! (Tristan belegázol a vízbe, majd fölkapaszkodik a létrán.) KÁPLÁN (megjátszott elborzadással) Hiszen ez leprás! PÜSPÖK Annál jobb nekünk: látjuk, hogy a bűn olyan, mint a lepra, hogy lepra és bűn összetartozik.

87

88

MARKE Na, te büdös, rongyos, leprás halász: itt egy tallér, hogy jó napod legyen. Fogd a királynét, de nehogy elejtsd! Szorítsd a karjaidba jó erősen, és vidd ki a partra, de jól vigyázz, hogy közben ruháját ne érje víz. TRISTAN (elváltoztatott hangon) Felséges király, ahogy kérted, úgy lesz. (Felnyalábolja Isoldát, és lassan, óvatosan ereszkedik vele a létrán.) ISOLDA (súgva) Édes Tristan, tudom, hogy te vagy az. Amint rád néztem, felismertelek, de ne félj, nem ismer fel senki más. Nagyon figyelj, és légy nagyon ügyes! Ha karjaidban kivittél a partra, botolj meg az első lépés után, és velem együtt terülj el a földön. Nagy verést kapsz, de ne törődj vele, mert így mented meg az életemet! UDVARONCOK és POLGÁROK Hajrá, te leprás! – Hajrá, te büdös! – Hajrá, ótvaros! – Hajrá, nyomorult! (Tristan a partra lép Isoldával. Megbotlik, elesik. Egymás mellett fekszenek.) ISOLDA Jaj, Istenem! A halász elesett! ÚRISTEN (letekint az égből) Hozzám beszélsz, te asszony? Én figyellek. Átlátok a mesterkedéseden! (Az udvaroncok groteszk gyorsasággal leugrálnak vagy leereszkednek a hajóról. Marke a karjaiban viszi le a létrán a törpét, a Káplán egy szétnyitott esernyővel levitorlázik, Marjodo fonalat ereszt magából, akár egy pók stb.) PÜSPÖK Szent Pál azt mondja a hitetlenekről: azért botlanak, hogy elessenek, Rómabeliek, tizenegyedik rész. – Azt mondom, lássátok el a baját! (Az érkező udvaroncok és a helybeli polgárok bottal, esernyővel, seprűnyéllel stb. ütlegelik a földön heverő, álruhás Tristant. Csak Marke, Kurvenal és a Káplán marad távol a dulakodástól.) ISOLDA (felugrik) Ne verjétek agyon! Hagyjátok abba! Ő nem tehet róla, hogy felbukott: a lepra kiszívta az erejét.

Részemről én megbocsátok neki. Egyébként úgy vitt ki a partra, hogy tényleg nem fröccsent a ruhámra víz. Ezt ígérte! Azt nem ígérte, hogy nem fog megbotlani és elterülni. MARKE Elég legyen! Megkapta a magáét. Ennél több figyelmet nem érdemel. (Az udvaroncok és a polgárok hátrább húzódnak Tristan mellől.) PÜSPÖK Elkezdjük az istenítéletet. Rakjatok tüzet, és a lángokon hevítsétek izzásig a vasat! (Tűz csap fel, és a lángok közt világítani kezd az a vasrúd, amelyet Isoldának kézbe kell majd vennie.) PÜSPÖK És most következik az eskütétel. Asszonyom, ünnepélyes esküvel állítod-e ártatlanságodat? Vallod-e azt, hogy egész életedben más férfi nem tartott karjai közt, és nem is feküdt az oldaladon, csak férjed és urad, Marke király? Megesküszöl-e Isten szent nevére? ÚRISTEN (letekint az égből) A francba! Már megint az én nevem! Nem tudtok nyugton hagyni egy kicsit? De most már én is kíváncsi vagyok, milyen feleletet ad a királyné. Sikerül-e kivágnia magát? Mint nő tetszik nekem. Kár volna érte. ISOLDA Felséges király és te, püspök úr! Értsétek meg, a történtek után ily szókkal nem tehetem le az esküt. Ti is láttátok saját szemetekkel, hogy ez a nyomorult leprás halász karjában tartott, mikor partra vitt, aztán ott feküdt mellettem a földön. Igaz vagy sem? MARKE Hát persze hogy igaz. ISOLDA Ebből azonban az következik, hogy eskümnek így kell hangzania:

89

90

„Megesküszöm az Isten szent nevére, más férfi nem tartott karjai közt, és nem is feküdt az oldalamon, csak férjem és uram, Marke Király és az itt látható leprás halász.” Elfogadod? PÜSPÖK Ne fogadd el, uram! Ne úgy esküdjön, ahogy ő akarja, hanem úgy, ahogy te írtad elő! KÁPLÁN (félrehúzódik) Elfogadod, édes jó Istenem? ÚRISTEN Édes fiam, jócskán rezeg a léc, de a kedvedért elnéző leszek. Mondjuk: határeset, elfogadom! KÁPLÁN Segítesz? ÚRISTEN Te mondtad: nagyúr vagyok, és egy nagyúr megtartja a szavát. MARKE Püspök úr, egész kivételesen, most az egyszer inkább nem hallgatok rád. Mindnyájan láttuk a történteket. Felőlem betoldhatja esküjébe, hogy a karjai közt tartotta őt, és ott feküdt az oldalán a leprás. PÜSPÖK Ezt eskü alatt vallod, asszonyom? ISOLDA Eskü alatt, az Isten szent nevére, hogy egész földi életem során csak férjem, Marke király s ez a leprás feküdt mellettem s tartott karja közt, rajtuk kívül egyetlen férfi sem. Isten engem úgy segítsen a bajban! (Távoli villámlás, mennydörgés.) MARKE Ez jelent valamit! PÜSPÖK Azt, hogy vihar lesz. De még mielőtt kitör a vihar, a vasat megszentelem és megáldom. Légy áldott, ó, igazság eszköze! (Szenteltvizet hint a vasra. Sistergés, gőzfelhő.) Akkor hát fogd a vasat, asszonyom, s vidd a kezedben hét lépésnyire.

ISOLDA Istenem, segíts! Istenem, segíts! ÚRISTEN (a Káplánhoz) Meglesz, amennyire tőlem telik. (A Püspök egy fogóval kiveszi a vasrudat a tűzből, és Isolda kezébe adja. A tüzes vas meghordozását végigkíséri Isolda sikolya. Egyre fényesebb villámok, egyre hangosabb mennydörgések.) PÜSPÖK Első lépés! ISOLDA Áááááá! KÁPLÁN Istenem! Nem bírja ki! ÚRISTEN De ki fogja bírni. (Villámlás, mennydörgés.) PÜSPÖK Második lépés! ISOLDA Éééééé! KÁPLÁN Istenem! Szénné ég a keze! ÚRISTEN De nem fog szénné égni. (Villámlás, mennydörgés.) PÜSPÖK Harmadik lépés! ISOLDA Íííííí! KÁPLÁN Istenem! Elájul! ÚRISTEN De nem fog elájulni. (Villámlás, mennydörgés.) PÜSPÖK Negyedik lépés! Ötödik lépés! Hatodik lépés! ISOLDA Óóóóóó! KÁPLÁN Istenem! Kíméld meg őt ettől a borzalmas testi fájdalomtól! ÚRISTEN Most már állítsd le magadat! Mit képzelsz? Nem elég, hogy megőrzöm a keze épségét? Nem elég, hogy erőt adok neki? Még a fájdalomtól is megkíméljem? Hát mi vagyok én? Orvosság? Fájdalomcsillapító? (Villámlás, mennydörgés.) PÜSPÖK Utolsó, hetedik lépés! ISOLDA Úúúúúú! PÜSPÖK Asszonyom, lerakhatod a vasat. (Isolda leteszi a vasrudat, majd néhány támolygó lépés után összerogy. Villámlás, mennydörgés.) MARKE Orvos, vizsgáld meg a kezét! ORVOS (odamegy Isoldához, és a kezét nézegeti) Uram, egészen rendkívüli az eset. A jobb kéz nemhogy nincs elszenesedve, és nemhogy nem sült meg rajta a hús,

91

nem haltak el az izomszövetek, de még a bőre is teljesen ép. Nincsenek rajta pörkök, hólyagok. Nem látok rajta még pirosodást sem. MARKE Csoda történt! PÜSPÖK Dehogy történt csoda! Az történhetett, hogy a vas kihűlt, vagy eleve át sem tüzesedett. KÁPLÁN Ez nem tüzes? Csak nézd, még most is izzik! MARKE Ellenőrizzük! (Kurvenal odaérint egy fáklyát a vasrúdhoz. A fáklya fényes lánggal fellobog.) KURVENAL Uram, ez tüzes. Olyan tüzes, mint maga a pokol, melyben a rágalmazók égni fognak. MARKE Akkor nincs más hátra: ismerjük el, hogy alaptalan volt a szóbeszéd, és a feleségem becsülete oly sértetlen, mint tenyerén a bőr. Hogy ártatlan, világos, mint a nap! – Isolda, térj magadhoz! Szeretünk! Diadalmenetben viszünk haza, és a kiállott megpróbáltatásért én ezerféle kárpótlást adok. – Te meg, leprás halász, a becsület szép oltalmának ocsmány eszköze, fogadd hálámat, és eltakarodj. Amíg leprádtól meg nem szabadulsz, többé ne kerülj a szemünk elé. TRISTAN (elváltoztatott hangon) Ha Isten segít, meggyógyulhatok még. (Elmegy. Mennydörgés, villámlás. Zuhogó eső. A záporban a tűz kialszik, a tüzes vasrúd gőzfelhőbe burkolózva sistereg.) Következő számunkban folytatjuk. 92

FÓRUM

Elek Tibor

„SZAKADT LOBOGÓ VAGYOK, KEDVESEM”

SZONETTEK ÉS SZABAD VERSEK MARKÓ BÉLA KÖLTÉSZETÉBEN AZ 1990-ES ÉVTIZEDFORDULÓN*

A témák, motívumok, hangulatok, ritmusok hasonlósága, variálása, egymásra utalása Markó szonettjei között, koszorú(k) nélkül is megteremti, illetve biztosítja a kapcsolatot, az átjárás, a kiegészülés, a folytatás lehetőségét. Ugyanakkor nagy számban egymás után olvasva a mégoly tökéletesnek is tűnő szonetteket, az első két szonettkötete verseit például, az az érzése is támadhat az olvasónak, hogy a költőnek nem mindig sikerül új lendülettel, mélységgel megtöltenie azokat. Már Csokonai Vitéz Mihály felhívta a figyelmet arra, hogy „az ember füle ... sőt az elme is ráunatkozik az egyforma tensióra”.1 Lengyel Balázs arra mutatott rá jó érzékkel a Mindenki autóbusza kötetről írott bírálatában, hogy Markónak nem mindig sikerül elkerülnie a szonettírás két veszedelmét, a bőbeszédűséget, a megtalált tömör képnek a forma kitöltése miatti szükségtelen feloldását, illetve az utolsó sor csattanójára való kihegyezést.2 Csűrös Miklós szerint is megbillenhet olykor a kifejezés keresetlensége és a szellemi koncentráció közötti kényes egyensúly, vagy azért, mert az előadás könnyed eleganciája kevéssé eredeti és megkapó gondolatot tüntet fel a valóságosnál mélyebbnek (Szétszedett világ, Vonatfülkében élünk majd mi is/ Égő évek), vagy azért, mert a költőt váratlanul magával ragadja a díszítő kidolgozás manierisztikus becsvágya (Testemlékek/ Égő évek).3 Csűrös Miklós állításában is van igazság, a hozzákapcsolt példáit viszont meg kell kérdőjeleznem, mert a Szétszedett világ az én olvasatomban éppenhogy tartja azt a kényes egyensúlyt, a Testemlékekben pedig nem a manierisztikus becsvágy munkál, a sorjázó hasonlatok a különböző értéktényezők (a kedves, a nyelvemlékek, * Részletek egy készülő monográfiából

93

94

a szülőföld) közötti egymásra vonatkoztatás nyelvi lehetőségét teremtik meg annak érdekében, hogy a lírai én végül a teljes értékösszefüggéssel a szerelmesén keresztül azonosulhasson. Mindenesetre: bizonyára az önismétlés, az egyhangúság veszélyének érzete is késztethette Markót a szonett kalodájának rendszeres felnyitására. Ifjabb pályatársai, Kovács András Ferenc, Tompa Gábor, Visky András, akik nagyjából vele egyidejűleg fedezték fel a szonettet, feltehetően hasonló okok miatt is törekedtek a még teljesebb, az antikkal kezdődő vershagyomány birtokba vételére. Kovács András Ferenc elkötelezettségét a sokszínűbb klasszikus hagyomány iránt, s ezzel együtt kivételes formaérzékét, az 1982–1991 között írott verseiből válogató (de csak 1993-ban megjelent) Költözködés című kötete meggyőző erővel mutatta fel. Markótól távol áll az effajta, posztmodern karakterű, „radikális archaizmus” (Szigeti Csaba kifejezése4), a szonettek írása közben, egészen a Kiűzetés a számítógépből kötet szapphói verseiig, csak az általa már kipróbált szabad vershez tért vissza, igaz, átalakítva immár a maga korábbi szabadvers-módszertanát. Az Égő évek (1989) kötet 1984–1988 között írott szabad verseiben nincs már formakényszer, a költő maga alakítja, formálja a szavak, sorok rendjét, sikerül is bennük tágas, gazdag, színes versvilágot teremtenie, miközben a versek terjedelme általában rövidebb, mint a korábbiaké volt (s még rövidebb lesz a kilencvenes évek elejei Érintések kötet verseiben). A leplezetlenül megmutatott intellektuális vívódások, önkínzó szenvedélyek és az ellenükre, a látszólagos formátlanságban is letisztult kifejezésmód az életmű egészét tekintve is kiemelkedővé teszi ezeket az újabb szabad verseket (Ne vándorolj!, Designer óda, Rózsa a tűzfalon, Invokáció az álomhoz, Éjszakai elégia, Patetikus vers életről halálról, Égő évek, Himnusz a cinkékhez). A szonettek keresetlen, közvetlen, gyakran egyes szám első személyű megszólalása jellemző már rájuk, talán még hangsúlyozottabb közlésvággyal, bizonyára ennek is a következménye a korábbi szabad versekénél egyszerűbb, átláthatóbb nyelvhasználat, mondatszerkezet, képi világ. Egyet tudok érteni Vasy Gézával, aki szerint az Égő évek, éppen az újabb szabad versek révén „a költő eddigi csúcsteljesítménye. Itt olvasható szonettjeivel egyenrangúak a félhosszú, többnyire rapszodikus jellegű költemények, amelyek a részletesebb kibontással, a vallomásos dikcióval a szonettekénél nyíltabb és »teljesebb« képet adnak a személyiség létszemléletéről. Ez a rapszodikus félhosszú vers a szonettírás tapasztalatai alapján megtisztított forma a korábbi szürrealisztikus versekhez képest. Visszafogottabb, fegyelmezettebb, a közvetlen szemlélet számára egyszerűbben követhető. Azzal, hogy

a mű vallomásosabbá vált, hogy az alkotó nyíltabban mutatja meg önmagát, hogy kevésbé rejtjelezi szövegét, s hogy ezeknek olyan felépítettsége, a felépítettségnek olyan lendülete van, amely a hagyomány nagy formáihoz is közelít (óda, himnusz, invokáció stb.), a szerző egyúttal a befogadó számára is több kulcsot kínál, számunkra valóbbá teszi a művet.”5 Annak ellenére, hogy a lírai én többnyire önmagáról, a környező világhoz, a szerelmes társhoz való viszonyulásáról, a magánélet mindennapos dilemmáiról vall, az önmegmutatás mellett rejtetten, az évtized vége felé egyre nyíltabban jelen van a közösséghez fordulás gesztusa, a felrázás, a közéleti kérdések versbeli élére állításának szándéka is. Ebben az összefüggésben Markó költészete (függetlenül a versformáktól) a nyolcvanas évek második felében rokonítható a Kányádi Sándoréval, vagy olyan magyarországi költőtársakéval, mint a Csoóri Sándoré vagy a Nagy Gáspáré. Erdélyben, Romániában mindez azért is figyelemre méltó, mert a nyolcvanas évek második felére az ottani közállapotok sokak számára elviselhetetlenné váltak már, a falurombolások következtében számolni lehetett a kisebbségi magyarság tömeges exodusával, a fenyegető légkörben az alkotó értelmiségiek közül sokan elhallgattak, a Markóval együtt indult harmadik Forrás-nemzedék tagjainak többsége is, vagy az ország elhagyására kényszerültek, mint például Szőcs Géza. „A megnevezés bátorsága és költői ereje közéleti tartalmakat is úgy emel versbe, hogy a költői személyiség tisztán őrzi a maga belső tájait, nem a közvetlen politikai nézetek, hanem a személyiség autonómiája, szabadsága a tét, így az öntanúsításának egyetemes emberi értéke”6 – írja Görömbei András Csoóri Sándor korabeli költészetéről, de mintha csak a Markóéról írta volna. A személyes sors, az egyéni kiábrándulások, lelkesülések, a félelmek, a szabadságvágy, a tavaszvárás nyilvánvalóan általánosabb érvényű üzeneteket is hordoznak: „tavasz van! tavasz van! tavasz van! én már a / verebekkel is lepaktáltam, őket magamhoz édesgettem, / tudnak rólam, mert van még remény, van még düh, / van még szembefordulás, van még erkély, ahova / kilép az ember, s ahova berepül a cinke, talán még nincsen / veszve semmi, itt vagyok, íme, még mindig itt vagyok, / de ablakomról már kívülről kopogtatok: nyitnikék!” (Himnusz a cinkékhez) A természet, a magánélet, a társadalom színes együttesét a szenvedélyes érzelmek rendezik lendületes versbeszéddé. A szóképek, a mondattan, a rímek a formateremtő indulat szolgálatában állnak: „te is, szerelmem, te is, gyermekem, / te is, múltam, és te is, jelenem, / erdőm, mezőm és fellegem, / városom, házam, papírom, / mi történt velünk? / érzitek, ugye érzitek, / és mégis tétlen nézitek, / ahogy a sok fény visszafut belénk, / s

95

96

ahogy köröttünk kivesz / költők és szüzek gyönyörű mestersége: az ellenkezés.” (Patetikus vers életről, halálról) Ugyanez érvényes az 1991-ben megjelent Kiűzetés a számítógépből című kötet szabad verseire is. A kötetben egyébként az előző évek szonettés szabadvers-világa él tovább, de a két, összefoglaló igényű szonettkoszorú, a Költők koszorúja, a Szerelmes szonettkoszorú és szapphói versek jelenléte révén az összeállítás jelentősége megnő. A klasszicizáló magatartás versformákban, verstechnikai eljárásokban (szonett, szonettkoszorú, szapphói vers, szabad vers) az eddigieknél gazdagabb, változatosabb és teljesebb költői világot teremtett. Az eddigi életművön belül az Égő években s ebben a kötetben valósul meg leginkább (versformától függetlenül) a magánélet mindennapos drámáinak és a létezés nagy dilemmáinak összekapcsolódása, a hétköznapi, egyéni és közösségi tapasztalatok illetve a létfilozófiai elvonatkoztatások egyensúlya. A Kiűzetés a számítógépből kötet egésze nagy erejű tiltakozás egy olyan világ ellen, amelyben minden emberi és költői erőfeszítés ellenére előfordulhat, hogy „lassan elromlik a test, / lassan elromlik a lélek, / elromlanak a versek, / a sejtek rugalmas burkán, / a szavak feszes hártyáján / áthatolnak a mérgek, / bent is az lesz, ami kint” (Kannibál idő). Ezzel együtt a kötet egészének végkicsengése mégis inkább az, hogy a külvilág létrontásával szemben: „bent a múlt, és bent a betűk, az írás / bent a szó, és bent, idebent a lélek, / minden itt van, itt a remény is, innen / nő a magasba!” (Szapphói vers a reményről). A Ceauşescu-éra utolsó éveiben keletkezett versvilág azonban már csak a diktatúra bukása után jelenhetett meg kötetben, amikor a politikai, társadalmi változások sűrűjében méltatlanul kevés figyelem jutott rá. Pedig, a fentieken túl, az egyik legtudatosabban megtervezett és megszerkesztett kötete Markónak: két „Szapphói vers” nyitja és három szapphói zárja a kötetet, a nyitóversek után, illetve a záróversek előtt olvasható a Szerelmes szonettkoszorú, illetve a Költők koszorúja, és köztük a további, hagyományos szonettek sora körbeöleli a kötet középpontjában elhelyezkedő szabad verseket (köztük olyan fontos alkotásokat, mint a Kiűzetés a számítógépből, a Kannibál idő, a Miért hallgatok?, Egy gyarmatárus dobozon). Ráadásul még könyvtárgyként is érdekes a kötet, mivel az olcsó papírborító teljes hosszán egy cím nélküli vers olvasható, amely litániaszerűen egymás után sorakoztatja, mintha csak egy kihallgatási jegyzőkönyvben, a szerző vallomásait: „BEISMEREM: bort ittam és vizet prédikáltam. BEISMEREM: a versek szorongatott helyzetben születtek, amikor ütni, üvölteni kellett volna.

BEISMEREM: mindig azt mondtam, hogy a vers vers, az élet élet és ezt a kettőt nem szabad összekeverni. BEISMEREM: mégis összekevertem a verset az élettel. BEISMEREM: számtalanszor eszközként próbáltam használni a szót, a rímet és a ritmust. (…) BEISMEREM: nem tudom, hogy vers lesz-e még a vers, élet lesz-e az élet valaha. BEISMEREM: nem verseskönyv ez, csak tanúság. Várom büntetésemet.” Tandori Dezső szerint „Markó Béla kötete, nézzük formáját, kettőt egyesít: a címlap ötlet-avantgárd mélységét az anyagmegmunkálás metrumos klasszikumával, maximális artista-tudásjegyével; nézzük tartalmát: a végsők felé közelítő igényű formakezelés a címlap kemény, lényegre törő neológelemeit szövegszerűségében jeleníti meg”.7 Ez a borítón olvasható vers a Szétszedett világ (2000) című, „egybegyűjtött versek” kötetben már Beismerem címmel szerepel, s arról a tipikus alkotói helyzetről illetve magatartásról vall igen szemléletesen és nyíltan (jóllehet mégiscsak furmányosan, már-már posztmodern dupla fenekűséggel), amely a Ceauşescu-diktatúrában sokak számára eredményezett egyrészt menedéket, lehetőséget a cselekvésre (a vers vagy egyéb irodalmi mű létrehozásával), másrészt bűntudatot az igazán szükséges cselekvés elmaradása, tehát a „pótcselekvés” miatt. Az alkotó értelmiség jeleseit ráadásul kiemelten kezelte a szekuritáté, a román titkosrendőrség (a kisebbségieket még inkább), folyamatosan megfigyelés alatt tartották, lehallgatták a telefonjukat. Markó Béla utóbb, az Egy irredenta hétköznapjai (2009) címmel megjelent kötetében fel is dolgozta a rá vonatkozó, éppen ezekben az években (1986–1989) készült lehallgatási jegyzőkönyveket. Az állandó megfigyelések, a normális hétköznapi életet egyébként is változatos eszközökkel korlátozó törvények, rendelkezések, az ezek szükségszerű kijátszása sokak számára kafkaian abszurd létélményt eredményezett. Erről is beszélt Markó Béla egy Érdi Sándornak adott interjúban: „Ez generálta ezt a bizonyos kafkai hangulatot és közérzetet. Tulajdonképpen bármit, amit tisztességesen teszünk, azzal törvényen kívül vagyunk. Törvényen kívül voltunk akkor, amikor külföldi barátaink eljöttek a lakásunkra, és nálunk aludtak, hiszen ezt nem szabad. (…) Amikor tiltottnak tekinthető könyveket adtunk kézről kézre. Egy tudathasadásos lét valósult így meg. Ez igaz, tehát az önazonosságát az ember nem teremthette meg, mert volt egy kirakatélete, és volt egy tör-

97

98

vényen kívüli élete, és csak így lehetett tisztességes.”8 A borítóra, kiemelt helyzetbe került Beismerem természetesen az egész kötet értelmezési keretét meghatározza, „leleplezi” még a kötetben ezúttal is többségben lévő szerelmes verseket is: „BEISMEREM az Istennek címzett versek nem csupán az Istenhez szólnak. BEISMEREM a társakhoz szóló versek nem csupán a társakhoz szólnak. BEISMEREM a versek mindig valaki máshoz és valami másról szólnak.” Jóllehet e nélkül a „beismerés” nélkül is nyilvánvaló volt a nyolcvanas évek végén, a folyóiratközlések olvasója számára is, hogy például a Helsingöri szonett bolond beszéde miért is aktuális: „bolond beszédet habzik már a száj, / de nincs kiút, mert bűnös a király…”, vagy, hogy az itt kötetnyitó és -záró helyzetbe került „Szapphói versek” sem csupán a szapphói strófa névadójához illő, szerelmi vágyakat rejtő vagy akár nyíltan megfogalmazó költemények, netán a lét végső kérdéseit feszegető nosztalgikus hangvételű elégiák. A Szapphói vers a tavaszról című darabban az égető szerelem „kifelé a télből / és a halálból!” vezet, a Szapphói vers a vágyrólban a szerelemvágy a szabadságvággyal kerül párhuzamba, ráadásul a három szapphói sorra következő adoniszi sor, versvégi helyzetében még inkább fölerősíti az utóbbit: „kell, nagyon kell most, ami visszatart, és / kell a szabadság!” A „Szapphói versek” mellett a kötet szonettjei és szabad versei többsége is a hideg téllel, a fenyegető sötéttel, pusztulással szembeállított, megtartó, szenvedélyes szerelem élményét és a szabadság hiányának kínzó élménye mellett, a legalább az alkotásban megtestesülő szabadság élményét közvetíti. Erről vall a Nyugat nagy klasszicizáló klasszikusának, Babits Mihálynak az epilógjával, a zárt forma révén (is), párbeszédet kezdeményező A szonettíró epilógja: „s már viselnem kell mégis mindhalálig, / míg arra várok, hogy szabad lehessek, / hogy élni s verset írni elfelejtsek!”, de a közös szellemi haza mellett hitet tevő és Petőfit idéző Egy gyarmatárus dobozon című szabad vers is: „Petőfi összes verseit lapozza a szél, / akár a mesekönyvet, / melyik vágányra érkezik, / hány óra hány perckor érkezik / a szabadság, szerelem”, s láthattuk már, hogy az évszázadokon átívelő költői koszorú Mesterszonettje is: „szabad lehessen, éljen emberül, / szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik! / Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!” A szükségszerű önmenekítés, egyéni és közösségi önerősítés mellett a fegyelmezett tudomásulvétel, az illúziótlan számvetés és ugyanakkor rendületlen

alkotói számbavevés marad az egyetlen méltó válasz a romlás, a pusztulás fenyegető jeleire: „Ámítanám magam, de nincs mivel, / s nem is kell, jobb megvárni józanul / a sötétséget, ami rám borul (…) mert jól tudom: nincs új remény, de van / még vágy s erő, hogy végig éberen / figyeljen, mi is történik velem, // s hogy feljegyezve minden jajszavam, / és versbe mentve minden részletet, / meglopjam majd az éhes férgeket.” (Ámítanám magam) Az Érintések (1994) kötet első tizennégy verse még a romániai forradalom, fordulat előtt született (1989 október és december 16. között), derül ki a versek keltezéséből, ugyanis ebben a kötetben először rögzíti, közli Markó a versek keletkezési dátumát (sokszor a helyét is, mivel a fordulat után átjárhatóvá válnak a határok, s immár nemcsak Marosvásárhelyen születhetnek versek, hanem például Pécsett, Szigligeten, Aggteleken, Stockholmban, Párizsban is), s időrend szerint állítja sorba azokat, mintegy naplószerűen, 1992. november 30-ig. Valószínűleg a történelmi napokban, hónapokban tudatosult benne végérvényesen, amit már korábban is felismert, hogy a versek keletkezési körülményei gyakorta bizony nem elhanyagolható tényezők9. A forradalom előtti versek az előző kötetekből már megismert Könyvekbe préselt („Lassan csak annyi lesz az életem, / hogy minden este papírra vetem / mindazt, ami nem történt meg velem, / s nem is történik meg már sohasem”), versekbe menekült lélek („ám ki tudja, hol van a lélek, él-e / még, sikolt-e már letiporva, vagy ki- / száll a rácsok közt, s ide rejtem, íme / ebbe a versbe!” – Újabb ars poetica) ismételt jajkiáltásai szabad versekben, szonettekben, szapphói strófákban. Újabb megfogalmazása a töredezettségében is fegyelmezett nibelungizált alexandrinokban a Kannibál időből már ismert veszélyérzetnek, amely szerint „kint se, bent se lesz más, / csak félelem s gyűlölség, / mert szörnyű, ahogy jajgat, (…) ahogy szaladni próbál, / vagy ahogy szembefordul, / s hogy mégis megmaradjon, / már önmagát felejti, / és értelmes beszédét / sikoltozásba rejti” (Dal az őszi erdőről). A „bakanccsal széttaposott töltőtollak”, „a baltával szétvert írógépek”, „a felgyújtott versek”, az elpusztuló könyvek, elpusztuló emberek látomásával (A szétroncsolt írógép) szembenézve kétséges immár, hogy a külvilágnak kiszolgáltatott testtől függetleníthető-e a lélek, hogy a rontás kinti orgiájával szemben megőrizhető-e s versekbe átmenthető-e a benti világ integritása. „Hogy jobbá tesz a szenvedés? Lehet…” – teszi föl a kérdést és adja meg a feltételes jelentéstartalmú hatóigével a nem egészen egyértelmű választ a kötet nyitó szonettjének (Jobbak leszünk-e?) első sora. Majd nyomatékosan még négyszer ismétlődik a „Lehet” szó újabb kérdésekre válaszul

99

100

(„Hogy gyötrő súly alatt a pálma / nagyobbra nő? Lehet…”), a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom alapkérdéseivel, a transzszilvanizmus örökségével s egyúttal a nyolcvanas évek végének égetően aktuális kérdéseivel is szembesülve. Reményik Sándor 1935-ben írott emlékezetes verse (Ahogy lehet) szerint a válasz: „Fogcsikorgató türelemmel, / Összeszorított szájjal – (…) De azt aztán foggal, tíz körömmel. / Démoni dühvel és őrült örömmel – / Ahogy lehet... // Ahogy lehet...” A Magunk revízióját 1931-ben megíró, s vele a közösségi és a személyes kitartás, helytállás mellett érvelő Makkai Sándor erdélyi püspök válasza 1936-ban már az, hogy Nem lehet, Markó Béla válasza 1989 októberében a „Lehet”, de a vers utolsó sorai nem hallgatják el szerzője kételyeit sem: „de hogyha mégse? / Ha Krisztust beszennyezi önnön vére, / s békétlen áll az Úr színe előtt?” A nyolcvanas évek második felében írott verseiből és esszéiből is jól látható, hogy Markó Béla ekkor már egyértelműen azonosult a transzszilvanizmus azon örökségével, amely az írói feladatvállalással kapcsolatos, ugyanakkor illúziótlansága mentessé tette a szenvedés értékké nemesítésének pátoszától, a teremtő fájdalom ethoszától, s ezáltal az elfogadhatatlan helyzet elfogadásától. Versei többek között épp arra hívták föl a figyelmet, hogy az irodalom, a vers (a benne megteremtett szabadság) nem pótolhatja a teljes és szabad emberi létezést sem a személyiség, sem a közösség számára. A transzszilvanizmus ellentmondásos értékszerkezetét a nyolcvanas években számos írásában feltáró és bíráló kiváló irodalomtudós, Cs. Gyimesi Éva 1990ben egy, a későbbiekben sokat hivatkozott, pedig rosszul fogalmazott, dichotómiát állított fel a megelőző évtizedek erdélyi irodalmára vonatkozóan, „közösségközpontú” és „szabadságközpontú orientációt” megkülönböztetve. Véleménye szerint: „A romániai magyar szellemiség történetében ez utóbbi hozza a radikálisan újat, de mivel nem vállalja fel közvetlenül a közösségi érdekképviseletet, rendszerint ingerült ellenállásba ütközik. A szubjektum, a személyiség, az erkölcs autonómiáját érvényesítő irányzat nem illeszkedik bele a szabadság korlátait megvonó totális értelmezési keretekbe, ezért természetszerű, hogy a kisebbségi érdekközösséget kifejező, önismeret centrumú transzszilvanizmusba sem.”10 E megfogalmazásból jól látszik, hogy az irodalomtudós valójában közösségközpontú és személyiség (individuum) -központú orientációra gondolt inkább. Ez utóbbit viszont azért is kár szabadságközpontúnak nevezni, mert ezáltal úgy tűnhet, mintha a közösségközpontú nem lehetne egyúttal szabadságközpontú is. A nemzeti közösség érdekeire koncentrálás pedig, főként a kisebbségi körülmények között, szinte szükségszerűen a nemzeti közösség szabadságára is

koncentrálás. S a közösség szabadságát óhajtó orientáció miért is ne óhajtaná a közösség tagjainak, individuumainak a szabadságát is egyúttal, mint ahogy a személyiség szabadságát, morális integritását kívánó orientáció is éppúgy kívánhatja, akár önös érdekből is, a közössége szabadságát. Éppen Markó Béla költészete a példa rá, milyen természetesen és szervesen kapcsolódhat össze e kétféle orientáció, pontosabban arra példa, hogy valójában nem is feltétlenül válik, különül el egymástól az irodalomban – csak a művekben, alkotótól, helytől és időtől függően egyik vagy másik erősödik föl. Az 1989. november 30-án fogalmazott Karácsonyi levélben például nem véletlenül kerülhetnek ismét egymás mellé olyan, Markónál esetenként szimbolikus értelmű fogalmak, mint a szabadság és a szerelem: „a drága ajándékokat a listáról kihúzzák / szabadság, szerelem talán jövőre!” Nyilvánvaló, hogy a szabadság hiánya ezúttal sem csupán az individuum önmegvalósításának akadálya, s a szerelem is általánosabb érvénnyel bír annál, mintha csak a versbeli személyiség aktuális vágyát jelölné. Markó lírai naplója a december végi romániai forradalom után egy féléves beszédes hallgatást mutat. A forradalom napjaiban az Igaz Szóból Látó címmel föltámadt marosvásárhelyi folyóirat főszerkesztőjévé választották, s szerepet vállalt az RMDSZ megalakításában, a szövetség marosvásárhelyi csoportja vezetésében. Ebben a minőségében kellett megtapasztalnia és feldolgoznia többek között a véres marosvásárhelyi márciusi eseményeket. Az 1990 júniusától újra sorjázó versek, a történelmi helyzetre, a gyors kiábrándulásra, de alkotójukra is jellemző módon, korántsem a felszabadulás, az ujjongás hangjait variálják. A közösségi sors kifejezése a versekből immár háttérbe szorul, az új román parlamentben ott az RMDSZ, s 1990 júliusától annak egyik szenátoraként Markó is. Az első vers (Miért siettél?) első sorai még valamiféle közösségi tapasztalat megfogalmazásaként is érthetők („Egy forradalomban nem sokat változnak / a fák, a virágok, a madarak, / a tücskök és hangyák, / szó sincs arról, hogy kő kövön nem marad, / kő kövön nyugodtan megül, / vakond a földben tovább dolgozik”), de már ez a vers is egy olyan szimbolikus érvényű kettős képpel zárul, amely a magánszféra, a személyiség rendszereken átívelő kérdéseire utal inkább: „Istenem, összekevertél néhány részletet, / lecsúszik rólunk a jövő, / akár egy könnyű takaró: / feléd ragyog egy női comb / s rajta levágott férfikéz…” Korábban is láthattuk már, hogy a világ- és önértelmezésre törekvő lírai én magától értetődő természetességgel emeli a személyes egzisztencia kínzó kérdéseit általános érvényűvé, így történik ez még a legmélyebb kilátástalanság idején, a romániai fordulat előtti hetekben is (Hol vétettük

101

102

el?), a néhány hónapos hallgatás után írott versekben pedig még inkább. Az immár Bukarestben, július 30-án keltezett Mind harsányabban című, ismét babitsi reminiszcenciákkal élő vers éppúgy a teremtett világban megmutatkozó szépségek, örömök mulandóságának értelmére, a világba teremtett ember lehetőségeire kérdez rá, mint a még Marosvásárhelyen írott Hol vétettük el?. Továbbélő, hangsúlyos motívum a fordulat után is a test és a lélek kettőssége, hol szétválása, hol összetartozása, egészen a Közös nyilatkozatukig és „az erdélyi macskahűség / a testétől elválasztott / macskalélek” metaforájáig (Erdélyi utazások). Zaklatott, kételyekkel, bizonytalansággal, irányvesztettséggel, tanácstalansággal teli ez a versvilág, főként az 1990–91-ben született verseké, amit a kérdések, megszólítások, biztatások, felszólítások megszaporodása, a szabad versek lerövidülése is jelez. Még az is kérdés már, hogy Milyen legyen a vers?, de a kérdések jó részét a lírai én természetesen továbbra is önmagára irányítja („szakadt lobogó vagyok, kedvesem, / s magam sem tudom, mit jelentek” – Kivágott címer). A továbbélő és új helyzetekben még mindig, már megint az az egyik legfontosabb kérdés: „mire való vagyok?” (Balkáni fohász),11 miközben az új világban idegennek és végtelenül magányosnak érzi magát a lírai én (Fűbe nem feküdtem), vélhetően nemcsak azért, mert a verset éppen Bukarestben keltezi szerzője, hiszen Szigligeten is fogolynak érzi (aki magában hordja ketrecét), „mert beljebb nem hatolhatok” (Nyári röntgenkép), sűrűn foglalkoztatja a versekben az újrakezdés, a más élet esélye (még hangsúlyosabban megfogalmazódik ez az 1991 júniusában írott, de a kötetben nem olvasható, Szeretsz-e még, hazám? című versben: „legyen hát vége, új ég kellene, / új föld, új asszony, új gyermekek, új bánat / s új öröm, új gyűlölet s új szeretet, / ezt a történetet már néhányszor végiglapoztam”12), miközben újra és újra felrémlik előtte a pusztulás, halál lehetősége. Nem csoda, ha megszaporodnak a versekben a metafizikai irányú útkeresések, kérdések is. Markó korábbi költészetében is el-elejtett egy-egy utalást, amelyből sejthető volt, hogy nem idegen számára az Isten-eszmével számolás. A nyolcvanas évek második felének verseiben láthatjuk aztán az intenzívebb kapcsolatkeresés eredményeit. Talán először a Designer óda (Égő évek) című szabad vers szenvedélyes kérdéseiben („alkothatsz új formát, mert nekem úgy is jó lesz, / csak meg ne szakadjak, abba ne maradjak, / magamra leljek: ki vagyok én? Ki vagy Te? / Ki ő? Te vagy a nagy formatervező?”) és állításaiban („Tökéletes minden, amit teremtettél, nagy designer, de védd meg teremtményeidet, ahogy tudod, mert én nem segíthetek (…) Nem lehetek bárány már sohasem…”. Majd A költők koszorújában Szenczi Molnár

Albertként megfogalmazott kérdésekben és fohászban: „Mennybéli Isten, milyen messze vagy, / mi nem látunk, de te láthatsz-e minket? (…) Hallott-e Isten emberéneket? / vagy szavaink a semmiségbe tűnnek? (…) Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat: / mutasd meg mennyedet, ha poklodat / te látni engedted fájó szemünknek!” Az isteni és az emberi világ közötti távolság áthidalásával, a két szféra közötti kommunikációval kapcsolatos kételyeket fogalmazza meg a Kiűzetés a számítógépből kötet egyik legszebb szabad verse, a Miért hallgatok? is: „látod-e, hallod-e, szerelmem, / vagy csak messziről figyeled / a szüntelen borzongást, mint az Isten? (…) Mit akarok én az Istentől? (…) nem értem én sem a mennyei beszédet, / s az angyal értetlenül vonogatja vállát, / ha én beszélek”. Ritka az olyan perlekedéstől, kételyektől mentes, bensőségesebb viszonyról valló szonett, mint a Miért írtam verset? (Kiűzetés a számítógépből): „mennyit gyötrődtem, Istenem, hogy formát / adjak a bennem felsejlő világnak, (…) és lehet, csupán azért írtam verset, / hogy tetteid közt terveidre leljek!”), bár a feltételes mód még ebben is jelen van. Markó Béla egy 1990-es nyilatkozata szerint „a mostani kelet-európai nyitás elfedi előlünk, hogy ami történik, az csak politikai és gazdasági rehabilitáció, de ebben a pillanatban egyetlen érvényes eszme működtethető, egyetlen érvényes filozófia: a kereszténységé! Fáradtabban, kiábrándultabban, szkeptikusabban, mint soksok évszázaddal ezelőtt”.13 Ezzel a szkepszissel találkozunk az Érintések kötet istenes verseinek többségében is („lehet, hogy odafent, / a felhők és a repülőgépek fölött / tényleg van valaki, / aki erőlteti ezt a kísérletet” – Átváltozunk), amelyek inkább az Istennel való kapcsolatteremtés vágyáról („próbálják kedvem kiszámítani, / mint én az Istenét, halálra váltan, / hogy mikor csapnak le villámai” – Istentelen éjszaka), Isten-faggató kételyről tanúskodnak mint bizonyosságról („nem értem szándékaidat, / miért rombolsz, ha újra építesz?” – Hagyd, hogy kimondjam édességemet). Isten feltételezett jelenléte a világban a lírai én számára nem tud megnyugvást adó lenni, inkább csak egy olyan emberen túli, fensőbb princípium, akihez fordulva a lélek a meghallgatás esélyével tárhatja fel önkínzó gondolatait: „Te Fennvaló, ki fenn vagy, és napsütésben élsz, / hajtsd félre felhőidet, / s tekints le ránk” – Vers a világ megmaradásának törvényéről; „Mire használtál engem, Istenem?” – Balkáni fohász). Ilyen értelemben, de még retorikai szempontból is, Markó versvilágában az Isten-fogalom használata hasonlatossá válik a „szerelmem”-éhez. Nem véletlenül, hiszen, amint korábban már láthattuk, s itt is megtapasztalhatjuk, annak is van hasonló funkciója.

103

104

Miközben a lírai én számára a szerelem ezekben a versekben szintén inkább a vágyak, a remények, egyúttal a bizonytalanságok, távolodások terepe, mint a harmonikus egymásra találásé, együtt létezésé (Még tartozunk, Eszkimó idő, Szonett a méhkaptárak mellől). „Az Érintések efféle költeményei a korábbi Szerelmes szonettkoszorú sugalmait variálják: két ember kínlódva egymást gyötrő, de a másikat feltételező viszonyának igenlését” – írja Karádi Zsolt a kötetről szóló kritikájában.14 Csakhogy hiába a forró dél örökös vonzása (Még tartozunk), a lírai én szerint a hideg északra kell készülniük, „hol minden egészben marad, / mert nem engedi széthullni a fagy / s a megdermedt száj néma, de örök, / már soha semmi meg nem változik, / testünk-lelkünk egymáshoz tartozik, / őriz a hó, mint kihűlt fémeket” (Eszkimó idő). S két ember összetartozása itt már olyan kényszerűség is lehet, ami a börtönőr és a rábízott rab egymást kölcsönösen gyűlölő viszonyát idézi fel, legalábbis az Én sajnos nem tudok már játszani című szonettremekben, s hiába a feloldozás („mert mind egymásra tör, / aki egymásra lel, és mind szabad / szeretne lenni”), és az Istenhez szóló fohász egy másik életért, „jel nincs az ég fekete üvegén: / »a dallam nem változtat szövegén«”, figyelmeztet a József Attila-i intertextus a vers végén. Karádi Zsolt szerint: „A kötet legszebb darabja az Aggteleki példázat a szerelemről, amely a cseppkőképződés millió esztendőkig tartó folyamatát, a fölülről és alulról egyszerre növekvő sztalagtit és sztalagmit összeforrás iránti óhajaként látja, bennük fedezve fel az időtlenségbe oltott vágy apoteózisát.”15 Nem megkérdőjelezve az egy (illetve két) tömbből faragott vers értékeit,16 én inkább a kötetcímadó Érintésekre hívom föl a figyelmet, melyet szépsége mellett az életmű egésze szempontjából is kiemelkedőnek és ars poeticusan összefoglaló jellegűnek tartok. Ez is egyetlen, többszörösen összetett, alá- és mellérendelésekből építkező hatalmas mondat, de míg az előző vers egyetlen, rendkívüli természeti tünemény, az egymás felé törekvő cseppkövek („reménykednek, hogy egyszer összeforrnak”) látványából teremt az egyediséget általános érvényűvé emelő példázatot („ilyen lassan kellene szeretnünk egymást”), amellyel a lírai én azonosul, addig az Érintésekben, Markóra jellemzőbb módon, a szenvedélyes vallomást tevő én a világban, a világ lényeiben és a szerelemben, pontosabban a szerelmesében való elrejtőzés, föloldódás, önelvesztés mozzanatait, pillanatképeit rendeli egymás mellé, vonatkoztatja, olvassa egymásra, közös lényegük összeforrottságát megmutatva: „Egy követ, egy mellbimbót, egy bükk törzsét, / egy pillangó szárnyát végigsimítva, / keresve talán a rést, ahol eltűnhetek, / keresve azt az érzékeny pontot, amelytől / lüktetni kezdenek a tárgyak, és ki-

tárulnak, / hogy befogadjanak, azt a miniatűr rejtekajtót, / amelyen beléphetek egy papírlapba vagy egy lepkébe (…) ahogy a világ erogén zónái vibrálnak / az égbolton, látom, megoldod ruhádat / és felém sodorja könnyű testedet a szél (…) most már úgy vagyok, hogy talán nem vagyok, / nyílj meg, szerelmem: ilyen lesz halálunk…” Az Égő évek, a Kiűzetés a számítógépből és az Érintések kötetekkel, illetve azok legjobb verseivel (köztük a Költők koszorújával) Markó addigi pályája csúcsára ért, költészete, hatásoktól, kordivatoktól nem érintetlenül, de függetlenedve, a tágan értett költői hagyományba viszont mélyen gyökeret eresztve, mégis saját útját járva, mindenféle értelemben kiteljesedett, eredményeit, értékeit nemcsak Romániában, Magyarországon is elismerték, megbecsülték. Izgalmas kérdés lehetett volna, hogyan s hová vezet innen tovább költői útja. Csakhogy már a kérdés megfogalmazódását is, nemhogy megválaszolását, megelőzte az élet, mivel 1993-ban megválasztották az RMDSZ elnökévé, s ettől kezdve az aktív politikusi szerepvállalás, tevékenység jó tíz évre elhallgattatta a költőt.

JEGYZETEK Domokos Mátyás: Álmokon a kurtavas. Bertók László új szonettjei. In: uő: Varázstükrök között. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991, 157. 2 Lengyel Balázs: Két verseskötet avagy a szonett-írás veszedelmei. Jelenkor, 1990, 7/8., 64–66. 3 Csűrös Miklós: „Bent is az lesz, ami kint”. Kortárs, 1993, 12., 89–95. 4 Szigeti Csaba: A hímfarkas bőre. A radikális archaizmus a mai magyar költészetben. Pécs, Jelenkor Kiadó, 1993. 5 Vasy Géza: Az életmű első fele. Tiszatáj, 1994, 4., 82–87. 6 Görömbei András: A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében. In: uő: Létértelmezések. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999, 163. 7 Tandori Dezső: Visszaűzetés a szívbe. Életünk, 1991, 12., 1145–1147. 8 Érdi Sándor: „Nem jó illúziókkal élni”. Markó Béla: Az erdélyi macska. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2010, 254–260. 9 Egy 1993-as interjúban mondja el Markó, hogy 1985-ig nem datálta a verseit. „Szinte nevetségesnek éreztem, hogy költők kötni próbálják a szövegeiket helyhez és időhöz azzal, hogy keltezik őket. Később azonban kiderült, hogy egyáltalán nem mellékes, helytől és időtől nem választható el igazán egy szöveg. Meg 1

105

kell állnia a lábán persze anélkül is, de ugyanakkor kötődik ahhoz a helyzethez is, amelyben megszületett.” Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: De azért itthon is maradni… 15 beszélgetés határon túli alkotókkal verseikről, novelláikról. Bp., Tárogató Kiadó, 1994, 116. 10 Cs. Gyimesi Éva: Premisszák a vitához. Alföld, 1991, 2., 4–12. 11 Van is olyan kritikusa Markónak, aki egész addigi költészete legállandóbb elemének az identitás folytonos keresését és megkérdőjelezését tekinti. Takács Miklós: A befejezhetetlen identitásmozaik. Hitel, 2003, 4., 100–108. 12 A vers a Szétszedett világ című 2000-es gyűjteményes kötet Alvó költő ciklusában olvasható. 13 Keresztury Tibor: Az ismeretlen elem. Beszélgetés Markó Bélával. Alföld, 1990, 11., 34–42. 14 Karádi Zsolt: „Csak bent élünk már”. Hitel, 1995, 2., 102–104. 15 Uo. 16 Lackfi János is külön méltatást írt róla: http://www.kepmas.hu/uzeneterkezett-kuldi-lackfi-janos.html

106

NÉZŐTÉR

„A ROMÁN SZÍNHÁZ PÁRIÁJA”

PECA ŞTEFAN VÁLASZOL PATKÓ ÉVA KÉRDÉSEIRE

– Nils elbaszott napját elvittétek a New York-i Fringe fesztiválra. Hogyan jutottatok ki oda? Egyszerűen. A bukaresti Teatrul LUNI színházban megcsináltam az előadást, és 2011-ben beneveztünk a Fringe NYC fesztiválra. Ahhoz, hogy a színészekkel kijussunk New York-ba, egy crowdfunding kampányt [internetes pénzgyűjtés – szerk. megj.] folytattunk az IndieGoGo-n [a gyűjtést szolgáló internetes felület]. Romániában az elsők között voltunk ebben. A New York-i Román Kulturális Központ is támogatott, akkoriban Corina Șuteu asszony vezette, egy vizionárius, kiváló kulturális menedzser. – Az amerikai lelkes fogadtatáshoz képest itthon erőteljesen megoszotta a közönséget az előadás, tulajdonképpen a darabod. Ez a megosztottság még 2002-ben kezdődött, amikor a darabot megírtam. Nem merte senki bemutatni, mert egy roppant ellentmondásos szöveg. Sokan nem tudták túltenni magukat a darab címén, vagy realista darabként fogták fel szélsőséges nyelvezete miatt. Megint mások meg pusztán „shock theatre”-nek fogták fel, és kész... De voltak sokan a színházi szakmából, akik megértették, miről is van szó – Nils egzisztencialista darab, elmélkedés a képmutatásról és a beszélt nyelvről, és nagyon ironikus meg önironikus is egyben. New York-ban sok kritika született az előadásról, Romániában 2008 és 2012 között játsztuk a darabot, több kritikus is eljött megnézni az előadást, de majdnem egyikőjük sem írt róla, sem jót, sem rosszat. Ez egy jól értelmezhető reakció: az előadás aktív figyelmen kívül hagyása. A kritikusok többsége nem akart megnyilatkozni a darab kapcsán. Hagyták, hogy a román színházi élet egyféle páriája [eredetileg: a legalacsonyabb rangú kaszt tagja] legyen. Ez számomra egyenesen hízelgő.

107

– Mit csinál Nils manapság? Ugyanazt. És mintha a világ is ugyanazt csinálná. És természetesen a darab ugyanúgy pária maradt – a jelenlegi romániai társadalomban. – Te a saját generációdról írsz, a közös problémákról, mindezt itt és most. Milyen projektjeid vannak még kilátásban? Az utóbbi években sok felkérést kaptam, és szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy megválogathatom, mi az, ami érdekel, és azzal foglalkozom. Engem azok a történetek, azok az előadások érdekelnek, amelyek nagyon közeli és őszinte kapcsolatot teremtenek a néző és a „színházi élmény” között. Sok esetben ez színházon kívüli terekben történik meg. Nemsokára egy New York-i előadás-sorozatban veszek részt, ami a különböző városnegyedek urbánus újrafelfedezéséről szól. Aztán írtam egy szöveget a brazíliai ERRO Grupo számára egy utcaszínházi előadáshoz. Lesz egy bemutató Karlsruhében és egy Temesváron a megöregedés folyamatáról, és Berlinben is elkezdek egy projektet, ami a negyven éve odatelepedett román zenészekről szól. Vannak még más tervek is – mindegyik roppant alapproblémákkal. A saját generációmról írok, de a másféle generációkkal való viszonylatban. Aki elolvassa a darabjaimat, tisztán látja, miről van szó. És az én generációm (most 32 éves vagyok) nagyon érzékeny helyzetben van, a világ nagy-nagy sebességgel definiálja újra és újra önmagát.

108

DELEATUR

Finta Klára Enikő

A KIS TEHERAUTÓ ZSINEGE HERVAY GIZELLA OKTÓBERBEN LENNE NYOLCVANÉVES

A Kobak könyve mesés egyszerűséggel hozza vissza a gyerekkort. Kobakot olyan könnyű volt a szívembe fogadni, mint az óvodában kezecskét rázni ragasztótól és csokitól ragacsosan egy másik köténykés kisemberrel. Őt akkor is lehetett szeretni, ha verekedett vagy sarokba állították. Ha árulkodott vagy mindent eladott a kis piros autóért. Még ha gúnyolódott is, vagy lustán ásítozott. Mert megfogtuk a kis teherautó zsinegét, és együtt cseperedtünk fel Kobakkal. Anyu pedig felolvasta vagy együtt olvastuk, hogy hány szilvásgombócot nyel le a kisrobot. Hervay Gizella játékosan és gondosan nevelgette a kis Kobakot. A sok mese és gyermeki csoda között pedig nem száz-, de ezerkerekű autóbuszt kellett rajzolni nekem is. Énekelni kellett és segíteni annak a Mamának, aki mosolyog, ha spenótot eszem. Beszélgetni vele, nem csak Kobakkal. És büszkévé tenni azzal, ha piros pontot kapok. Valamiért Anyu és a Mama nagyon hasonlítottak. Amikor Kobak iskolás lett, akkor én gyorsan utána akartam nőni, hogy együtt tanuljuk meg az ábécét. De végül már picikén is tudtam, hogy az iskolában az egyik falrepedésben van egy kis lovacska, aminek színes ceruzával szemet kell rajzolni. Ha sétálni mentünk, mindig vettünk egy villamosjegyet, mióta tudtuk, hogy Kobak Télapó szeretne lenni és villamoson utazni. Összegyűjtöttük Anyuval őket egy dobozba. Aztán én is elsős lettem. Nekem is lett egy saját Várépítő-mesém. Meg még annyi minden, ami csak egy kobakban férhet el. Aztán Kobak sírt és egyedül volt. Akkor pedig sajnálni kellett. És gyorsan elolvasni azt a sok vasárnapot. Mind az ötvenkettőt. Hogy Kobak megint jó gyerek legyen, és ne legyen szomorú. Vasárnap Vasárnap Vasárnap… És Kobak megjavult. Ugye, biztosan megjavult, Anyu? Mert az a sok-sok

109

vasárnap már rég eltelt. És Kobak már biztosan egyedül is eléri a lekvárt, és nem rajzol már naparcú kisfiút és kislányt, hogy kézen fogják egymást és elszaladjanak. És már biztos vonattal is utazott, amelyik nem az utcán jár és amelyik nem jön be a szobába. És már nem issza meg mind a kakaót sem Kobak, sem az elefánt, sem a krokodil, sem a kutya, sem a kisautó, még a kispohár sem. És nem játszik a piros ruhás kislánnyal, de tornyot sem épít, olyan magasat. És nem mesél a gépről, amelyik takarít, krumplit hámoz, vasal és fölvarrja a gombot. Meg a piros orrú hazudozó kisfiút is elfelejtette. Tudod, Anyu, amelyik igazi kisfiú szeretett volna lenni, mint Kobak. Annyira igazi, hogy nagy akarjon lenni, és napraforgókat nézni meg törpét egy üveggolyóban. Kobak most már tud „csak úgy” is barátkozni. Rágógumi és ezüstpapír nélkül. És nem megy már helyette az óvodáskötény Óvodába. De fekete pontot sem kapott. És megkeresi a kicsi kaktusz mamáját, és beszélget egy rajzolt Kobakkal. Levelet ír a kenguruknak. Meg lustálkodik. És épít egy fehér rakétát, amelyik köszön a földgömbnek. „– Szerbusz, földgömb! Én most elrepülök.” És tényleg elrepül. A Holdra. Ahogy a fehér rakéták szokták. De Anyu, ugye, majd én is feltalálhatok valamit? Ahhoz a halfarkú és madárszárnyú autóhoz hasonlót. És én is a gyerekvárosban fogok élni. Nem lesz többet iskola, sem spenót. De téged, Anyu, nem állítalak sarokba. Mert az igazi gyerekek először megnőnek, és mindent megtanulnak, hogy utána ott éljenek a gyerekvárosban. És csak tortát és palacsintát egyenek. De először megjavulnak. És valamiért a megjavulás azt jelenti, hogy olyanok leszünk, mint a felnőttek. Mert Kobak azóta megnőtt, valahol a szívben, ahova csokitól maszatosan befogadtam. Igazi nagyfiú lett. Biztos a Mamánál is nagyobb, pedig még az asztalra sem kell fölállnia hozzá.

110

TALÁLT VERS

Hervay Gizella (1934–1982)

SIRATÓ Szilágyi Domokos Szilágyi Attila Varga Katalin Dankanits Ádám Dankanits László Nagy Pál és Kemény Zsuzsa emlékére Testünkbe temetkeznek halottaink lábukkal lépünk szemeikkel nézünk ágyam a nappal szemben nyitott koporsó a nappal kelek halottak égő menetével lázító hadsereggel lefejezett napraforgókkal kipergett szemekkel megyek a zebrán kopaszon jön velem hadseregem balra befordulok rozskenyeret eszem eszik velem a menet halottaimat megetetem vizet iszom szomjasok szeretteim tenyeremből isznak a források feltörnek az aszfalt alól

111

Lapunk állandó támogatói: Aranka György Alapítvány, Nemzeti Kulturális Alap, Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap

A szerkesztõség székhelye: Marosvásárhely, Tusnád u. 5. sz.; Postacím: 540027 Târgu Mureº, str. Tuºnad 5, vagy Of. P. 1. C. P. 89; Telefon: 0040-(0)265-267091; 0040-(0)365-801946; Telefax és üzenetrögzítõ: 0040-(0)265-267087; E-mail: [email protected]; Kiadóhivatal: 540028 Târgu Mureº, str. Primãriei 2. Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Nyomta az Alutus Rt., Csíkszereda. Igazgató: Hajdú Áron. Belföldi elõfizetés egy évre 72, fél évre 36, negyedévre 18 lej. Külföldi olvasóinknak egy évre 50 EURO, tengerentúlra 65 USD. Elõfizetéseket a szerkesztõségben veszünk föl. ISSN 1220-5982