A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata IV. évfolyam 2. szám nyár

A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata IV. évfolyam 2. szám – 2009. nyár

TARTALOM Bartusz-Dobosi László: Valaki jár a fák hegyén Kányádi Sándor: Egy zarándok naplójából Folytonosság Iancu Laura: Udvar Üveges Andrea: Ima Tüskés Tibor: A pécsi dóm költője: Kocsis László Berda József: Kocsis Lászlóhoz Kocsis László: Epilóg A zöld tető Halmai Tamás: Eucharisztia Árva-Szabó Péter: Roráté Mészáros Márk: Nagyítás Végh Attila: Csendélet Jelenits István: A szemérmes költő Videcz Ferenc: Fény és árnyék Makk Flóra: Borostyán Gál Csaba Sándor: Meztelenségbe öltözötten Metamorfózis Ítéletidő Szabó Ferenc: Dienes Valéria emlékezete Kerék Imre: Notre-Dame Bánfalva T. Ágoston László: Menedék Iancu Laura: ablakból harangok Ivasivka Mátyás: Egy évezred egyházi zenéje Zentai Tünde: Az iványi sellő Bartusz-Dobosi László: A pécsi jezsuiták és az irodalom Kocsi György: Ahogyan a szerzetes iskolák neveltek Mikuli Vera: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én”

3 6 6 7 7 8 10 10 10 11 11 12 16 18 21 22 25 25 25 26 30 30 31 33 33 34 38 43 50 54

templom Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Iancu Laura, Mészáros Márk, Nagy-Timcsuk Bianka, Tolnay Donát Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera y Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor y Tördelőszerkesztő: Palancsa Gábor A lapban szereplő fotókat Tám László készítette.

Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: – Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera

Az

az alábbi helyeken kapható:

Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Eger, Gonda Könyvesbolt, Széchenyi u. 42. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Csemege kultúrbolt, Ferencesek utcája Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21. Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A

Pécs, Művészetek és Irodalom Háza, Széchenyi tér 7. Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola Könyvtára, Papnövelde u. 1-3. Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u. 174-176. Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás király u. 34/F Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27. Székesfehérvár, Möbius Café, Kossuth L. u. 11. Tatabánya, Körmendi Trafik, Réti u. 1.

Megjelenik negyedévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Telefon: (72) 312 888 (111. mellék) E-mail: [email protected] Web: http://paholyonline.hu Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: 10400779-00016953-00000004 A csekken kérjük feltüntetni, hogy „Irodalmi Páholy előfizetés”! Ára: 400 Ft előfizetési díj a 2009-es évre: 1500 Ft Nyomdai munkálatok: Molnár Nyomda és Kiadó Kft., Pécs

2

A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs) Pécs Város Önkormányzata Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs) a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs) By line Kft. (Siófok)

ISSN 1787-6958

3

Valaki jár a fák hegyén Beszélgetés Kányádi Sándorral 80. születésnapja alkalmából

Készítette: Bartusz-Dobosi László A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál forgatagából kiszakadva, könyvkiadók pavilonjai mögé bújva, csak mi ketten. Két szék a fehér fal mellett, szemtől szemben, a háttérben zsong a mai magyar irodalom színe java. Induló zavaromat két mosolygós szem nyugtatja. Kanyarog a toll, könyvemben nyomdahibát korrigál és kedves sorokat farag Kányádi Sándor bácsi. Ez a „bácsi” kifejezés már rangot jelez, mondja, és én érzem, hogy igaza van.

likusnak kereszteli. Én pedig nem vallásháborút, hanem gyereket szerettem volna, így természetesen elfogadtam, s amikor 1962-ben megszületett az első fiam, Sándor, akkor a fogadalom szerint katolikusnak kereszteltük meg. Erdélyre egyébként is mindig jellemző volt a vallásbéke. Pontosan. Már 1568-ban Tordán megszületett a világ első vallásbékéje, s ez azóta is így van. De hogy

Minthogy nagy „dumás” vagyok, ezért arra bíztatlak, hogy csak bátran vágjál közbe, hogy lényegre törő legyen a beszélgetésünk, mert különben nem fogsz tudni mit kezdeni az egésszel! Húzni lehet belőle, de azt nem szeretem, ha összefoglalják és átírják, amit mondtam, úgyhogy csak húzzál, húzzál bátran. Köszönöm a bíztatást, igyekezni fogok. Idén ezer éves a pécsi egyházmegye. Ebből az alkalomból kifolyólag a lap tematikája a „templom”. S bár Sanyi bátyám református, úgy tudom, hogy elég erős kötődése van a katolikus hithez, az egyházhoz, de leginkább egy konkrét személyhez. Hadd kezdjem azzal, hogy összefoglaló, gyűjteményes kötetemnek is az a címe, hogy „Valaki jár a fák hegyén”, ami egyértelmű utalás az Istenre. „Valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott…” Valóban református vagyok, mert az én falum, Nagygalambfalva református falu, és az is igaz, hogy életemben volt egy meghatározó katolikus ember, aki nem más, mint Márton Áron gyulafehérvári püspök úr. Ő adott össze minket a feleségemmel. Nehezen jött a gyerek, ezért a feleségem a somlyói Máriánál megfogadta, hogy ha egészséges gyerekünk születik, akkor római kato-

visszatérjek az előbbiekre, egy alkalommal Bécsben jártunk a feleségemmel Szépfalusi István barátunknál, ahol egy könyvet kellett korrigálnunk „Hellenizmus, zsidóság, Róma” címmel. Ő azt mondta nekem, hogy ti vadházasságban éltek Magdival, mert nem vagytok egyházilag összeadva, s hogy ezen változtatni kell. Ő persze azt szerette volna, ha mi római katolikus szertartás szerint házasodunk össze. Erre azt mondtam neki, hogy majd akkor, ha Márton Áron püspök úr ad össze minket. Erre azt mondta Szépfalusi, hogy rendben van és majd ő lesz a tanú. Én aztán nem is gondoltam rá többet, de ő nem felejtette el, szavamon fogott. A következő évben eljött hozzánk Kolozsvárra azzal, hogy hozta az ünneplő ruháját. Nem értettem, hogy mit akar, de mondtam neki, hogy nagyon jó, mert színházba is megyünk. Ő azonban nem erre gondolt, hanem az esküvőre. Nagyon meglepődtem, de minthogy már előzőleg is ismertem a püspök urat, tudtam, hogy nagyon jó ember, s nem lenne ellenére ez a „kései” katolikus – református esküvő. Nem is tévedtem. A püspök úrnak elmondtuk, hogy mit szeretnénk, s ő azt mondta, hogy semmi akadálya. Megnyitotta nekünk a vendégszobáját, elment játszani a kisfiammal, csigákat gyűjtöttek, mi pedig készültünk az esküvőre. „Lopott” neki az egyházi zárolt segély-készletekből

4

egy tábla csokit, s azt oda is adta. A szertartás szövegéből, amikor rám került a sor, minden olyan szöveget kihagyott, ami sértette volna az én hitemet. Még erre is figyelt. A prédikációjában pedig kihangsúlyozta, hogy ilyen ünnepi alkalmakkor az Isten jelen van. A feleségem sírdogált, s az én szemem sarka is elmelegedett, s bátorításul a püspök úr tekintetébe próbáltam kapaszkodni. Ilyen ember volt ő. Az nyilallt belém, hogy ez a püspök úgy pap, ahogy Petőfi Sándor költő volt. Ez lenne a lényege a vallásnak, hogy ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt minket. Pontosan. Amikor édesapám kérdezte, hogy négyszáz éves protestáns család vagyunk, s majd akkor így ki viseli a kalapot, mondtam neki, hogy én, de legtöbbször hajadonfőt járok. Elmondtam neki az egész történetet, s megértette. Erdély földje különben is a tolerancia földje, nem kellett sokat magyarázkodnom. A faluban hogyan fogadták ezt a hírt? Nagyon jól. Nézd, nálunk a faluban az utóbbi időben egyre több lett a katolikus, a templomunkban, amely egykor katolikus templom volt, még megvannak a régi freskó maradványai. S minthogy Szent Erzsébet tiszteletére volt egykoron felszentelve, az egyik unokatestvérem, aki a csíki főesperes, egy lakóházat átalakítva, az ő tiszteletére szentelt fel egy kápolnát a katolikusoknak. A falu határában van egy magaslat, amit Keresztfának hívnak, valószínűleg a katolikus időkben ott lehetett a keresztfa, s oda most újból egy nagy, ökumenikus keresztfát tettek. A keresztgerendára az van írva, hogy „Békesség Istentől”, a tartógerendára pedig, hogy „Mindörökké”. Ha kellene egy konkrét templomot említeni, ami a templom szó hallatán rögtön az eszébe jut, akkor melyiket említené?

Van nekem egy versem, az „Egy zarándok naplójából” című. Abban egyértelmű választ adok erre a kérdésre: gyerekkorom temploma a templom számomra. De eszembe jut még Bakonybél is, ahol van egy felújított kálvária azon a helyen, ahol Szent Gellért püspök egykor remetéskedett. Ott van felírva egy másik versem, a „Folytonosság” című. Ezeket nagyon szeretem. A csíksomlyói kegytemplom előterében is van egy valamikori pogány áldozó kő, ahol az áldozati állatokat egykor feláldozták. Ezen a helyen épült fel a templom. Mondtam is az ottani ferences atyának, hogy úgy látszik, a Jóisten nem változtatja a lakóhelyét. Ő erre azt felelte, hogy nem, mi szoktuk a vallásunkat körötte. Ez van az én versemben megfogalmazva. Hadd kérdezzem egy kicsit az érlelődés korszakáról! Úgy tudom, egy kis színházi kitérőn keresztül vezetett az út a költészetig. Igaz ez? Igen. Nézd, exhibicionizmus az írás maga is, ahogy a színművészet is az, de előttem inkább a példák voltak meghatározóak. Gyerekkoromban otthon a Kalendárium és a Biblia mellett az egyetlen olvasmányom Petőfi versei voltak. Számomra ő a költő, és ő is színész volt, és Arany János is próbálkozott ezzel, úgyhogy nekem is arra vitt az utam. Miért maradt abba? Azért, mert kiderült, hogy nem tudok énekelni. Ezt előtte nem tudtam, mert gyerekkoromban, hogy ne féljek az erdőben, nagyon sokat énekeltem, de ott ugye nem hallotta senki. Itt azonban kiderült, hogy botfülű vagyok, és ezért otthagytam a színművészetit. S bár én inkább prózai színész voltam, de Petőfi „Egy estém otthon” című versében írja, hogy az apja azt mondta „szeretném látni egyszer, mint hány bukfenceket”, s ez alapján számomra a színész olyan legyen, aki tud énekelni is. S talán azért írok olyan dallamos verseket is, mert nem tudok énekelni, s így akarom kompenzálni ezt. Azt szoktam mondani, hogy a benne rejlő muzsikát a megzenésítésekkel kihangosítják. Illyés Gyula bácsi vígasztalt engem azzal, hogy Petőfi is azért hagyta ott a színi pályát, mert nem tudott énekelni, s akkoriban népszínműveket adtak elő, amiben sok volt az ének. Sőt azt is mondta, hogy Babits Mihály, ha énekelt, csak a szövegről lehetett felismerni, hogy a Szózatot vagy a Himnuszt énekli, annyira nem volt hangja. Pedig ő is nagyon dallamos verseket írt. Úgy látszik, ez a kettő valahogy összefügg. Egyébként a példaképekről csak annyit, hogy azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok a magyar költészettel, mint a magasságos, szeptemberi csillagos éggel. Gyönyörködöm az egész égboltban, akkor is, ha tudván tudom, hogy csak egy-két csillag az én vezérlő csillagom. Tanultam sokaktól sokat, de vershitet sohasem cseréltem.

na, ha a rendőr nem tudott volna magyarul, mára ez a helyzet is megváltozott. Az egykori 110 ezres várost mintegy 400 ezerre duzzasztották fel, s a magyarok aránya bizony a 80%-ról 20%-ra esett vissza. Van azért magyar szellemi élet Kolozsvárott, hiszen az EMIL, az Erdélyi Magyar Írók Ligáját fiatal magyar irodalmárok alakítják. Velük van kapcsolata? Persze, hogy van, még díjat is kaptam tőlük. Nagyon tehetségesek, fiatalok, lelkesek, nagyon szeretem őket. Fontos, hogy ott maradtak. Hová is mentek volna? Nem lehet, én is ott maradtam. Bár nagyon sokat utaztam életemben, mindig visszatértem a szülőföldemre. Egy alkalommal a rotterdami költőtalálkozóra akartam kimenni és nem kaptam útlevelet. Azt mondta az akkori parancsnok, hogy elintézi nekem, vihetem a két fiamat, a feleségemet, a könyveimet, de csak azzal a feltétellel, hogy soha nem lépek többet erre a szent román földre. Erre mondtam neki, hogy azt nem lehet, nem mehetek még holtan sem. Nem értette, mire mondtam neki, hogy rólam itt utca van elnevezve. Kérdően nézett. Tudja, mondtam neki, az én falumban az egyik utcát négyszáz év óta Kányádi utcának hívják a szomszéd faluról elnevezve, nekem kötelességem itt maradni. Az egyik versemben is írom, hogy „…mikor szülőföldje határát megpillantja, / a szívem Kolumbusz árbockosárból kiáltó matróza / ha idáig érkezem. / Minden más táj csak óceán, / ez itt a föld, a föld nekem.” Minden versét tudja fejből? Nem, de nagyon sokat. Már száz meg száz találkozót tartottam, ahol el szoktam mondani őket. Haragszanak is rám a moderátorok, meg a színészek, mert elveszem a kenyerüket. Weöres Sándor híres szakdolgozatában, amelyben a vers születéséről írt, azt mondta, hogy csak nagyon kevés születik ihletből, a többi inkább elhatározásból. Ez hogyan van Sándor bátyámnál? Az ujjlenyomata mindenkinek más és más, igaz? A versírás is ilyen. Ahány féle költő van, annyi féle módszer és elmélet kapcsolódik hozzájuk. Goethe azt mondta, hogy 20% tehetség, s a többi már csak szorgalom kérdése. Én magam szorultság esetén írok, ehhez nagyon hozzászoktam, amikor a Napsugárnál dolgoztam, mert ott normarendszer volt. A rengeteg utazásból melyik maradt meg a legmélyebben az emlékeiben? Mindenütt jártam ezen a Földgolyón, ahol magyarok élnek, de elmondhatom neked, hogy zömmel mindenütt magyarok élnek! Ha mégis választani kellene, akkor a buenos aires-i magyar Zrínyi Kör áll a legközelebb a szívemhez. Mindenhol, ahol jártam, indián perspektívából néztem a dolgokat. Vancouverben a

5

Ez jól megmutatkozik azon is, hogy milyen széles rétegek szeretik a verseit. Hála Istennek, mert azt szeretem, ha egy felolvasóesten a karon ülőtől a botra támaszkodóig, az iskolai végzettségtől függetlenül egyben tudom tartani a hallgatóságomat. Ha ez mégsem megy, akkor a hiba minden bizonnyal nem bennük volt, hanem bennem. Mindig bennem van az is, hogy az én négy elemit végzett édesapámnak is mondjon valamit az a vers. Akkor ér valamit, amit csinálok. Persze egy vers megítélése attól is függ, hogy éppen aznap mit evett a versolvasó, vagy hallgató. Mit szólt az édesapja ahhoz, hogy elkezdett verseket írni? Nagy tisztelője volt az irodalomnak. Értelmiségi pályára azonban egy véletlennek köszönhetően kerültem, mert egy alkalommal gyerekkoromban olyan beteg lettem, hogy onnantól kezdve alkalmatlan lettem a fizikai munkára és kimustráltak a tisztességes dolgozók sorából. Abban az évben, emlékszem, amikor édesapám, mint a gép kapált a két sor kukorica között, én meg ott ültem két-három méterrel odébb a kezemben a Petőfi kötettel a földön és felolvastam neki, hogy „…jó ideje, hogy a Nap lenézett, / pihennek az elfáradt révészek. / A révházban pihennek, alusznak, / Szilaj Pista maga nem aluszik csak…” Amikor beért édesapám, akkor továbbültem és így kapáltunk egész nap. Ezt nagyon élvezte ő is és én is. Nálunk a faluban ez nem volt különleges, mindenki tudott írni-olvasni, még a gyepmester is. Lassan 450 éves lesz az iskolánk, a könyvtár-hagyomány a XVIII. századra nyúlik vissza, népi színjátszás is jelen volt hosszú ideje. Minthogy a faluban lévő három osztályos, felekezeti – református iskola korlátozott létszámmal indult, a szülők attól való félelmükben, hogy csak az állami román iskolába fogják fölvenni a gyerekeiket, s nem fognak tudni írni-olvasni magyarul, már nagyon korán, 4-5 éves korukban betűre fogták őket. Ennek köszönhetem én is, hogy már nagyon korán megtanultam a betűket. Ez a betűkhöz, könyvekhez való ragaszkodás aztán megmaradt egész életére, hiszen, ha jól tudom, a rövid színművészeti kitérő után többet le sem tért erről a pályáról. Különféle folyóiratok szerkesztőjeként dolgozott Kolozsvárott, mint az Irodalmi Almanach, az Utunk, a Dolgozó Nő és a Napsugár. Mit jelent Sándor bátyámnak Kolozsvár, hiszen lassan 60 éve lakik abban a városban. Valahol azt olvastam, hogy azt nyilatkozta, hogy kihalt Ön alól a város. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy meghaltak az ismerőseim, a barátaim, a rokonaim, a magyarok. Ez már nem az a város, amibe én annak idején, 1950-ben beköltöztem. Egészen kicserélődött. Akkor még megsértődtem vol-

6

rezervátumban láttam, hogy a fiatal, főiskolát végzett indián vezetők nem beszélik a törzsi nyelvet, mert csak angol iskola van, az öreg indiánok viszont nem beszélnek angolul. Ilyen egyszerű ez a nemzetiségi kérdés. Én bárhol is jártam a világon, mindig nemzetiségi szempontból néztem a dolgokat. Ezt meg is írtam több versemben is, mint a Folyók közt 4. szonettjében is: „s nemcsak engem a nyelvet is / mely ezerévig áldva zengett / de ha vétkezett volna is / tekintse érdemét kegyelmed / ne rostálják ki mint a konkolyt / a szemenszedettek közül / adj rá reményt mint a lecsonkolt / testrész szemétre nem kerül / én látom itt mi minden

sorvadt / el néhány évszázad alatt / bélyegét az elkárhozóknak / süsd rám semmint a hódolat / igájában mint nyelve-volt / indián legyek hódolód” Talán azzal kellett volna kezdenem, hogy gratuláljak a magas kitüntetéshez (a Magyar Köztársaság Nagykeresztje), amit a napokban kapott és a 80. születésnapjához. Köszönöm, bár nagyon felemás ez a nagy ünneplés, amit itt körülöttem rendeznek. Mert bár jólesik, nem mondom, de a költészet, az a hivatás, aminek az értékét majd csak az utókor fogja meghatározni, hogy vajon az volt-e az ember, aminek hitték őt egész életében. Ha az unokák és dédunokák érdemesnek tartanak majd évek múltán is kézbe venni, akkor elmondhatják, hogy az én ősöm annak idején egy pécsi lapnak, az Irodalmi Páholynak is adott interjút. Köszönjük szépen. Befejezésül hadd kérdezzem meg Sándor bátyámat a pár napja elhunyt Lászlóffy Aladárról, akinek Ön személyes jó barátja volt. Szegény Aladár több mint egy évtizedig munkatársam volt a Napsugárnál és valóban nagyon jó barátom is volt. Középiskolás korában nekem mutatta meg először a verseit, mondhatnám, hogy én fedeztem fel. Ízig-vérig irodalmár, költő volt. Így aztán fájdalmas veszteség nekem az ő halála. Negyven évvel ezelőtt Aladárral és Fodor Sándorral hármasban voltunk egy hetes felolvasó körúton Csíkban. A menasági iskolában egy reggel 250-300 székely ruhába öltözött gyerek elkezdte énekelni, hogy „Repülj madár repülj,

Menaságra repülj, / az én galambomnak gyönge vállára ülj. / Ha kérdik hol vagyok, mondd meg, hogy rab vagyok / szerelem tömlöcben talpig vasban vagyok”. Most, hogy meghalt, ez az ének jutott eszembe róla, meg a székelyszentkirályi bórvíz története, amiből kaptunk ajándékba egy-egy palackkal a következő szöveggel: „Ez itt a Hargita leve, ezt issza a falu fele, a másik is ezt teszi, amikor csak teheti.”. Aztán szépen ledugaszolta az ember az üveget, amiről később kiderült, hogy oroszhegyi szilvapálinka volt benne. Köszönöm a beszélgetést, a verseket és a népdalt.

Kányádi Sándor

Egy zarándok naplójából megcsodáltam a nagyvilág csodálni-valóan szép katedrálisait de imádkozni csak itthon gyermekkorom öreg templomában tudnék ha tudnék

Folytonosság áldozóhely volt szentély pogány templom később keresztény mutatja még egy-két mohos darab a hajdani falat most csak hely fű fa és bokor tenyészget csöndjében élni akar lábod ősi ösvényre ismer akármikor jössz itthon van az isten

Iancu Laura

Udvar

K. S.-nak

7

udvar világban nincs kapu sem északra sem nyugatra ki odatéved – meglátja négy szép holló áll vigyázban négy sarokban kinyílt nyárfa aki árnyékába nyugszik s nincs kezében a furulya véres lepedő borítja botja lészen a mostoha kertek alján korhadt deszka kovászért szaladt a gyermek derékaljnak szülőföldet ásott, ültetett a népnek

Üveges Andrea

Ima Szarvas vagyok. Te kínálj forrásod vizével, nem találom az utat az erdőn át. Adj tágas tisztásokat, ahol látom a teret, és nem kell félnem a bombázók zúgásától. Ki lesz, aki megvéd, mikor hullanak a lövedékek és a kimondhatatlan a bőröm alá költözik, az íriszem mögé, a véredényeimbe? Kiáltok, de csak saját hangomat visszhangozzák a fák, Mert nem a te nevedet, az enyémet ordítom folyton. Mi a neved? Tudom, hogy itt jársz a fák hegyén, nem te, én rejtőzöm előled. Nem te vagy a hibás. Ne engedd, hogy férgek költözzenek bőröm alá, ne engedj messzire. Édesgess vissza fák rügyeivel, simogató szavakkal, Bikám hangjával. Te ismered az utakat. Te vagy az Istenem.

Tüskés Tibor

A pécsi dóm költője: Kocsis László „Vasból indultam Baranyáig”

8

Kocsis László 1891. október 20-án született a Vas megyei Szőcén, és 1973-ban hunyt el Pécsett. Pap volt és költő: a pécsi püspökség kanonokja és a Janus Pannonius Irodalmi Társaság tagja. Életében nyolc verseskötete és egy szépprózai munkája jelent meg. Verseit az Élet, a Vigília, a Sorsunk közölte. Költészetét Illyés Gyula, Rónay György, Weöres Sándor méltatta. Költői világában a családi otthon, a szülőföld képe, a szegények iránti szociális érzékenység, a vallásos élmény, a papi hivatás, a személyes emberi sors, az öregedés gondja egyaránt helyet kapott. Tatay Sándor így jellemezte visszaemlékezésében: „Amilyen finom, halk szavú költő, ugyanolyan melegszívű ember.” Illyés Gyula pedig ezt írta költészetéről: „Alázatos, s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatódottságából.” Költészete a magyar lírának abba a vonulatába tartozik, amelyet Sík Sándor, Harsányi Lajos és Mécs László neve jelez. Nemcsak az fűzi hozzájuk, hogy ő is pap és költő volt. Az élmény, az indítás, a szemlélet is rokonítja velük, s a közös törekvés a magyar vallásos költészet megújítására. Ugyan-

akkor egyéni hangja meg is különbözteti tőlük: Kocsis László a környezetéről, emberi élményeiről közvetlen természetességgel, a népköltészetre emlékeztető hangon szól. Ahol igazi élmény érinti meg, ahol meghitt és egyszerű, ott ma is megfogja és a költészet nemes ízeivel ajándékozza meg az olvasót. Tatay Sándor jellemzését akár meg is fordíthatjuk: amilyen melegszívű ember, ugyanolyan finom, halk szavú költő. Én idős korában ismertem meg, akkor, amikor már nagyon ritkán írt verset, és „a magány megtalált csendjében” élt, kissé régi barátaitól, ismerőseitől, költőtársaitól is elfeledve. Költői pályájáról írt tanulmányomat, mely 1965-ben jelent meg a Vigíliában, még olvasta, és a barát Berda József a Kocsisnak írt levelezőlapján „elégtételt adó” írásnak nevezte. A kerek évforduló, Kocsis László születésének századik jubileuma adott alkalmat arra, hogy megszülessék verseinek válogatott gyűjteménye. Az Aranyampolna címmel először 1991-ben megjelent válogatás a költő nyolc önálló kötete, valamint két gépiratos versgyűjteménye alapján készült, és nyolcvan vers, az életmű mintegy egyhatoda talál-

meg, mely Kocsis László mintegy negyven versét és Csekovszky Áprád mintegy ugyanennyi alkotásának reprodukcióját tartalmazza. Még valamit el kell mondani Kocsis Lászlóról. A halk szavú költőt, a pécsi dóm poétáját számos költőtársa – a távolabb élők is – szerették és becsülték. Pilinszky János életében először 1962-ben járt Pécsett. Pécsi vallomás című írásában megemlíti: „Mielőtt a dómba mennék, előbb a katakombába vezet le kísérőm, Kocsis László, a kitűnő költő, a székesegyház plébánosa.” Berda József már a két háború között, a harmincas években találkozott Kocsis Lászlóval. A költőtársához írt verse – kéziratos formában – Kocsis László hagyatékában maradt fenn, s nyomtatásban nem jelent meg Kocsis László életében. Az egykor Újpesten élő Berda József ezekkel a sorokkal bocsátotta útra versét: „Nagyon kérlek, ne haragudj ezekért a profán, de Téged nagyon szerető sorokért. Te tudod bizonyára: az Igaz Istennek is érdeke, hogy ne savanyú és beteg papok hirdessék az igét! Te, hitem szerint, Isten derűs lelkületű papjai közül való vagy!” A vers alatt ez az évszám olvasható: 1937. Kocsis László hagyatékának – könyvtárának, levelezésének, stb. – feldolgozása vállalkozó szellemű, fiatal irodalomtörténészre vár.

9

ható meg benne. A válogatott versgyűjtemény 2008ban a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány jóvoltából második kiadásban ismét napvilágot látott. Kocsis László talán legismertebb verseskötete A dóm című, 1938-ban megjelent könyv. A kötet – az Előhanggal és az Epilóggal együtt – mintegy ötven, azonos formájú, tizennégy soros, a szonett formára emlékeztető verset tartalmaz. Ez a versciklus ihlette meg Károly Róbert zeneszerzőt, aki Kocsis László szövegére oratóriumot komponált. Ebben az oratóriumban az építészeti alkotás, a pécsi székesegyház kövei, valamint a költő szavai a zene nyelvén szólalnak meg. A gazdag hangzásvilágú, drámai erejű és gondosan szerkesztett zenei mű ősbemutatója 1992-ben volt a pécsi székesegyház falai között. Csekovszky Árpád keramikusművész, aki 1931ben született a Baranya megyei községben, Csikóstöttösön, önéletrajzában a következőket írja: „Anyám bátyja Kocsis László katolikus pap és költő. A pécsi székesegyház kanonok-plébánosa volt.” A rokoni kapcsolat okán Csekovszky Árpád sok időt töltött Kocsis Lászlónál Pécsett, és ezért életművében hangsúlyosan jelen vannak pécsi élményei. Rajzok, festmények, kerámiaművek sokasága őrzi a dóm, a pécsi utcák hangulatát, a Kocsis László szobájából kitáruló látványt, és természetesen a rajzokon és festményeken gyakran visszatér „az öreg költő”, Kocsis László arca és alakja. Csekovszky Árpád 1997-ben hunyt el Budapesten. Családja azzal fejezte ki Kocsis László iránti háláját, hogy 2008-ban Lélektől lélekig címmel nagyon szép kiállítású albumot jelentetett

Berda József

Kocsis Lászlóhoz Kinél szabadszájúbb poéta tán nincs még egy e honban, az mondja néked, legderekabb barát: ki jó ember, jó pap is! Mondhatok-é szebbet s igazabbat rólad én, az örök nyelvöltögető? Engem az ördög, a gyarló öröm, téged Krisztus fogadott barátjává, de egyszer, az utolsó pillanatban talán, ha Te imádkozol értem, bizton találkozni fogunk, ott fent a tündöklő paradicsomban is, hol a jó lelkek köztársaságában tüzes boraidra emlékezvén, mindannyian dicsérjük majd az Urat, s az ő nemes szolgáit, kik Kocsis Lászlóknak hivatnak, amen. Kocsis László

Epilóg Köveidnek íme búcsút mondok Magyar századok remeke, nagy Dóm. Elmegyek. Várnak más tájak. Gondok Gurulnak elém, más szó más hangon Hívogat. Hála, hogy eddig is otthont Adtál költődnek. Örökös adóm: E könyv őrizze, mit a szív kimondott Szerelmesen és sokszor dobogón. Nem fáj e kisded dadogás, ki bátor Vallani, annak visszazeng a távol. Én csak festegettem. De te színben élsz. Én csak énekeltem. De te, Dóm, zenélsz. Színeid láttam, hangod hallottam S elég, hogy e hang ekhóz a hangomban.

10

A zöld tető Nyárból kivirulsz a méla Mecsek Alatt. Őszi színt versz a dombokon. Zöld máglyaként égsz, ha fagy és hó esett A szőlőskertekre. Mint fény a homlokon Ragyogsz a város arcán, tünde est Vagy sötétben, csillaggal hű rokon. Ne szidd, ha mondom, vén sekrestyésedet, Hogy átragyogsz a hon partokon. Tegnap az angol fagyos szemébe Tüzeltél s zöld tetőd izzó zöldjére Helsinki ködében gondol a finn S smaragdod zöldje ott ring álmain S mindenki álmába, ki egyszer megnézett, Visszacsalod az örök reménységet.

Halmai Tamás

Eucharisztia

mint az a fiatal lány, aki akkor odaugrott hozzá, és gyöngéden igyekvő kézzel a nyelvet a szájba, ahogy a szentektől tanulta, visszaterelgette, mint az a fiatal lány, olyanok legyenek a szentek, hogy olyanok lehessünk, mint ők. Árva-Szabó Péter

Roráté Valahol a hátsó sorokban ültél, és én egész idő alatt nem mertem megfordulni, féltem, hogy észreveszel, és akkor el kell fordítanom a tekintetem, és nem nézhetek a szemedbe többet, sosem volt még ilyen kényelmetlen a pad, és nem mentem aznap áldozni, csak téged oltár előtt lássalak.

11

Mint az a fiatal lány, aki odaugrott a férfihoz, mert a férfi kinyújtott nyelvén már olvadozni kezdett, és csúszott lefelé az ostya, ő azonban, kerekesszékében ülve, se kiáltani, se mozdulni nem tudott, csak a szeme világított riadalmasan,

Mészáros Márk

12

Nagyítás A bátyám hajnalban ébreszt, hogy ő megy, és ha akarok, menjek vele én is. Ilyenkor még szabad a fürdőszoba otthon egészen öt negyvenig. Aztán már csak hét után. De az bizonytalanabb. Nem figyelnek oda, benyitnak. A bátyám távoli hangja fokozatosan nyer formát: először szavakká alakul, később jelentés is társul hozzá. Belemondja őket a szürke szuszogásba, amelyben még két testvérem alszik. Felülök. A tegnap esti megbeszélésünk rémlik fel és izgatott gépiességgel kutatok az emlékeimben az ok után, amelyről világos volt, hogy lennie kell. Igen, megbeszéltük, hogy ébreszt, hogy megyünk. Ez most a megbeszélésnek megfelelő ébresztés és most menni kell. A test, amelyben elaludtam nekiindul a hajnali hangoknak, a fürdőajtó irányába egy valószínűtlenül izzó lámpa fénye felé. Úgy tetszik nem is én érek oda, hanem a fürdőszoba jön elém s vesz körül csempéivel, fugáival, fényével. Majd ez az egész megszűnik, és sötét lesz, mint a teremtés előtt. Eltűnök. A vonal serceg, a háttérben valaki motoz. – Átjöhetek most? – kérdezi Eszter a telefonban. – Igen. – vágom rá gondolkodás nélkül. Bizsergő melegség csordul végig a csontjaimban. – Kimenjek eléd? – Jó lenne. Negyed tizenkettő volt ekkor. Az utcák levegője élesre fagyott. Néha mond ezt-azt a bátyám, de amúgy nem nagyon beszélgetünk közben. Főként technikai jellegű megjegyzéseket fűz az éppen zajló folyamatokhoz, amolyan lábjegyzeteket én meg figyelek, sürgölődést-forgolódást is helyettesítő figyelemmel. A pesti albérletemben nem lenne hely ilyesminek. Meg időm se lenne rá. Neki pedig vannak gépei, vegyszerei. Beleásta magát. Szakkönyveket vett. Én csak gyönyörködöm az elkészült munkákban és néha olyan megjegyzéseket fűzök hozzájuk, hogy: „Igen, amit a múltkor próbálgattál, az itt szépen kijön” vagy, hogy ”Ennek az atmoszférája tetszik” meg, hogy „Ezt én lehet, hogy megpróbálnám másik fixálóval, amit mondtál, hogy finomabb”. A bátyám ilyenkor nem szól, esetleg bólogat, vagy egyáltalán nem mozdítja a fejét. Az állát megtámasztja a kézfejével, a könyöke alá meg a másik keresztbe tett karját csúsztatja és a felső testét kissé hátra dönti. Végül pedig így szól: „Ühüm, lehet, hogy kipróbálom” vagy ilyesmit, hogy: „Aha, lehet, hogy érdemes lenne”. Rendszerint kipróbálja és meg is mutatja az eredményt, amikor legközelebb hazautazom – de van, hogy semmit sem mond.

A neonnal kivilágított plakát zöldes fényében rágyújtok. A szívem vergődik, mint egy alulméretes hal a szákban. A szél zacskót gyűrt két korlátvas közé, időnként megzörgeti. A szabadulni akaró nejlon hangja újra és újra rést üt a törékeny éjszakába. Gondolataim valaki másnak a hangján visszhangoznak bennem, a hideg pedig menthetetlenül kezd átázni a kabátomon. Valahányszor Eszterre gondolok, úgy érzem, elnyel a villamosmegálló. Mi ez a viszony köztünk? Nem lehet rajta kiigazodni. A gyógyszerekről tud az ember ilyen keveset. Spanyol, olasz, török, zsidó. Mindet szeretem. Mind egy-egy színes tabletta. Hatnak. Azt tudom, hogy gyönyörű szája van. A szájába szerettem bele. Esztert az őt körülvevő világ minden részletével lenyűgözi. Pontosan ezért van az a félelmem, hogy a figyelme meghódíthatatlan. Mindenben elvesző érdeklődésének nem nyújtok vízszint fölé emelkedő zátonyt, síkságból kitörő sziklát, amelyet megpillantva felcsillan íriszén a fény. Vágyom és remegek. Csak néhányszor találkoztunk. Először egy zajos szórakozóhelyen láttam meg. Beszélni nem lehetett odabent az erős zajtól és testszagtól sűrű levegőben. Kihívtam. Miközben beszélt nem tudtam másra figyelni, csak a hatalmas ajkaira. Vajon mekkorára sokszorozódna egy pohár lencséjén át? – Innál egy sört? Ez a kérdés valahogy mindig olyan semmitmondóan időszerű. Még az is érti, aki nem szereti a sört. Szerette. Alig múlik fél tizenkettő, amikor a sárga villamosajtó kinyílik előttem. Beszállok. Utazom. Mintha egy verseny résztvevője lennék. A tét: kibírom-e a hétköznapok szorítását, egy nő utáni vágy kihívását? Fel bírok-e kelni holnap, végigmegyek-e az utcán, leszek-e egy a sok közül, sorban állok-e, utazom-e és vásárolok-e? De mindezek között mi van? Van-e valami mögöttük? És ki az, aki csinálja? Titok. Valahányszor hazaérek a titok ajtaját bezárom. Később elmegyek otthonról. A titok én vagyok. De ki a zsűri és mik a szabályok? Titok. Miután a bátyámmal behúzódunk a gondosan kipreparált fürdőszobába, ahol minden elképzelhető rést fekete karton borít a szellőzőtől kezdve a kulcslyukig, előkészíti az utolsó, ám egyben legfontosabb tárgyakat: a vegyszerek pontos rendben állnak a mosógépen, hogy vaksötétben is a megtalálja a megfelelőt. Aztán szó szerinti sötétség borul a föld-

cseppfolyós. Előhívó folyadék. Lassan, darabonként kerülnek napvilágra a homályból az éjszaka eseményei. Állítok a lencsén. Igen, Csaba ül a folyosón. Talán hányt a vécében. Majd megnézem, ha kimegyek a mellékbe. Cigim van-e? Csabinak adtam az utolsót? Arra emlékszem, hogy kért tőlem. Adtam is neki, de az az utolsó volt? Annyi biztos, hogy a barátnőjét az én telefonomról hívta, mert az övének be volt zúzva a kijelzője. Megint összevesztek. Nem az első ilyen esetük, amióta ide költöztek. Tört már telefon ajtófélfán és volt, hogy hajnalban én engedtem be a kisírt szemű lányt, mert addig csöngetett, Csabi meg nem volt hajlandó ajtót nyitni. – Nem érdekel, hogy hol vagy… told ide a picsádat vagy kidobálom a cuccaidat. Az ordibálástól egészen kijózanodott, érthetően beszélt, majd miután visszaadta a készüléket, lerogyott a konyha előtti folyosó fala mellé. Ki volt bukva és még mindig be volt rúgva. Mi Eszterrel a konyhában vacsoráztunk úgy éjjel egykor, amikoris váratlanul bejött és alig érthetően fűvel kínált minket. Eszter tanácstalan szemekkel nézett hol Csabára, hol rám. Azt mondtam: „Talán majd később”. Ez megnyugtatta mindkettőjüket. Utolsó szelet sajt, korty bor. Beszűrődő rockzene. A folyosón égve maradt a villany. – Szeretek egy fotóst – folytatja kis rákészülés után Eszter. – …fotóst? – kérdezem szinte automatikusan megismételve. Most ez volt az egyetlen szó, amibe az egész univerzumból kapaszkodhattam, ez az utolsó szó, ami a még fel sem épült és máris leomló külvilágból utoljára eljutott hozzám és belém ragadt. Egy pillanatra végtelen gyűlöletet és idegenséget érezek minden fotós iránt. „Ezt én lehet, hogy megpróbálnám másik fixálóval” – mondom gondolatban Eszternek. A kezeimet a tarkóm alá teszem. A reggeli nap úgy világít be a függöny két széthúzott zuhataga közt, mint egy hatalmas nagyítógép lámpája. Nem tudom mi fog történni, csak azt, hogy minden pillanat éles. Aztán a szemembe toluló kép aprólékosságán keresztül utálni kezdem Esztert: ugyanazokat a dolgokat, amelyek hét óra előtt, vagyis tegnap este még bájossá és egyedivé tették őt. Görög, zsidó, török, spanyol. Egyik sem érdekel. A tablettákat kiköpöm. Hánynék a vécében, mint Csabi. Nem tudom, mit kezdjek a percekkel. Pedig Eszter ugyanaz maradt, akinek tegnap felolvastam és belealudtam a nézésébe, és aki úgy feküdt, olyan édesen összekuporodva, mint egy nyest, és aki már akkor azt a fotóst szerette, amikor édesen ott kuporgott, mint egy nyest és talán már akkor is, amikor először találkoztunk. Aztán szeretni kezdem őt minden részletében. Elesettnek látom. Drukkolok neki, hogy ne legyen nehéz az elkövetkezendő néhány perc. Aztán

13

nek e néhány négyzetméternyi területére valamikor hajnali három és hat óra között. A teremtő akarat motozni kezd. Én ülök a lecsukott vécé tetején. Testem nincs, csupán erőtlen, hajnali gondolataim öszszessége vagyok. Csavargatás, lötykölődés, tekerés. Kész. A film a helyén van. A Király utcánál szállok le, és negyed órát várok, mire megérkezik. Görögös homlok, sötét, zsidó szemöldök, fürtökben lógó törökös haj, széles, piros, spanyol ajkak. Még egy cigit veszek elő. Mindig ezt csinálom, ha izgulok. Nyugtázom, hogy reggelre marad még egy. Eszter, miután megvacsoráztunk, úgy fekszik mellettem a svájci katonapokrócon összekuporodva, mint egy prémes erdei állatka, mint egy nyest. Farkas Bertalan hangját hallgatjuk bakeliten, abból az időből, amikor fellőtték a Szojuz 36-tal együtt a világűrbe, hogy békés célú kutatásokat végezzen ott. Ő azóta visszatért a Földre és a hangját belekarcolták egy korongba. A korong az én szobám lemezjátszóján forog, s a hang az én szobám levegőjét rezgeti, karcolja, olyan, mintha maga az űrhajós ülne az ablak mellett, és onnan mondaná fel az előre megírt mondatokat. Később még olvasok Eszternek a lomtalanításon talált utazóregényből. Belealudt a hangomba. Én meg a nézésébe miután véget ért a részlet. Nem így akartam, mégis jó így – de erre már csak reggel marad időm gondolni. Ez a gondolatmorzsa belehullik a figyelmem zsákutcájába, ami most a tárgyakat a maguk végtelenségében szemléli. Bizonyos vagyok abban, hogy valami homályosat álmodtam. Mintha csók is lett volna. Képzeletben összeért a létezésünk, mint az egymást metsző halmazok körei, legalábbis ennek a puszta benyomásnak az emléke marad meg ébredéskor. Ekkor váratlanul és tompán szavak ütődnek a szoba elhasznált levegőjébe. – El kell mondanom valamit. – jön egy hang a kuporgó halom felől reggel hét körül. A villanyt felkapcsoljuk. Fény derül mindenre. Várni kell, amíg a folyadékban ázik a film. Kényelmesen megkávézunk. A bátyám mutat néhány rézkarcot és linóleummetszetet az újabbakból. A test, a testem, amely lebotorkált a galériáról, és amelyet előzőleg körülvett a fürdőszoba, valamiképpen feloldódott a fényben, mint egy tabletta. Elegyet alkottam a valósággal. A hajnal és a tudatom vegyületéből valóságos gondolatok bontakoztak ki: elhittem őket. Megfontoltság és izgalom keveredett Eszter hangjában. A szemei már régóta nyitva lehetnek. Tekintete tanakodó. Úgy néz rám, mint aki jó ideje győzködi magát valamiről, de végülis fejvesztve fogja kimondani azt, amit akar. Még inkább állatkára hasonlít. Egy riadt erszényes állatra, hasán lévő zsebe tele félelemmel. A tompaság még a tudatomon ül. Az agyam

14

semmit sem érezek. Elmosódnak a részletek, csak azt várom, hogy a laboros végre negatívot váltson a napkorong fénye alatt. A bátyám bekapcsolja a gépen a fényt és aláhelyezi a negatívot. Pestről hozta a készüléket. Sokat járt utána. Egy ma is létező német cég mindmáig gyártott kb. 15 éves modelljére tett szert egy bolhapiacon. Kis változtatásokkal a maiak is ugyanazt tudják. Rendkívül jutányos vétel volt. Használt. Amióta a bátyám feljárogat Pestre, mindig hoz valami fotós csecsebecsét. Nagyítópult, lámpák, objektívek. Szabadkozik, hogy a legutóbbi vétel már tényleg az anyagai kereteinek virtuális határát súrolta és hogy most egy időre szünetelteti az efféle kiadásokat, de hát csak mindig valami új holmival érkezik haza. Kezében most azt az új időzítő kapcsolót szorongatja, amelyet a leutazásom előtt, az ő felutazásakor vett. – Na, ha ezt a pöcköt lenyomom, akkor tízszeres, ha visszanyomom, akkor normál. Szóval kétféle számlálója van, érted. Na, ezt a kábelt bedugom ide a gépbe... …6.7.8… 10. És kikapcsol. Látod? A kitakarásnál van jelentősége, tudod mert nem lehet elbénázni, főleg ha közben még a folyadékokkal is szórakozol, na. – magyarázza a bátyám, én meg figyelek, ki-bekapcsolgatást is helyettesítő figyelemmel. Nem akarok semmit. Csak hullámzom a mosógépre készített folyadékokban. A helyzetünk mintha lassan egyetlen mindent átható kényszerré merevedne, belefagyunk a műanyag vegyszerestálba: az ő vallomása, meg az én magabiztos elveszettségem jégmintája ez. Várom, hogy ő majd ketté vágja a filmet, kiemeli ezt a kockát a tekercsből, megvált, megszünteti az egészet, vagy csak kikapcsol az időzítő, elmúlik az ablakon bezuhanó mázsás fény, minden vaksötét lesz, mint a teremtés előtt, és csend is, mi is megszűnünk, meteorok leszünk, vagy bolygók, amelyek tovább keringenek megszokott pályáikon, viszontlátjuk a Szojuz 36-ot fedélzetén Farkas Bertalan századossal, aki azt mondja: „…külön öröm és felemelő érzés, hogy repülésünket hazánk felszabadításának 35. évfordulója tiszteletére hajtjuk végre…”, lebegünk vele együtt, álomszerű ködbe úszik vissza minden, olyanba, sőt egyenesen abba, amit nemrég hagytam magam mögött, és aminek az emléke még itt ült a tudatomon, valami csók is volna…de hirtelen összerezzen a létezésünk. Minden kegyetlenül ugyanaz és bár a hangom, azt hiszem, egyáltalán nem illik hozzá, mégis nekem kell az egyensúlyt helyreállítani, azaz mondani valamit. Tulajdonképpen: mondani bármit – pont ezért nehéz. A számtalan lehetőség mindegyikére a fontosság és jelentőség súlya nehezedik. Meg kell határozni magamat, magunkat, a ”hogyan tovább”-ot e sűrű semmiben, egyszóval kimondani egy jelentő-

sen lényegtelen mondatot és visszahallani a saját, de leginkább valaki másnak a hangján. „…Egyszerre harminckét hajtómű lépett működésbe, hogy legyőzze a Föld nehézségi erejét…Most!” Lassan kész vagyunk. A bátyám mozdulatai ilyenkor hosszabbak és lassabbak, mint a nagyítás elején. Mélázik, mit, hogyan lehetne másképp. Ma kettőt csinált meg. A galambot, amit együtt fotóztunk, meg egy gyárépület belső látványát egy érdekes perspektívából. Jók lettek. A fixálóban lötyögő papírt nézem, csillog rajta a vörös fény. – Ha a fotóst szereted, miért jöttél ide? – kérdezem halkan. Úgy utáltam ezt kimondani, mint abban a pillanatban magamat. Nem tudom, hogy válaszolt-e vagy csak elgondoltam, mindenesetre zavaromban kabátot húztam és kimentem a szobából az erkélyre. Közben ez szegeződött a tudatomnak: „… talán azért jött, hogy ezt elmondja; talán azért, hogy ezt a kérdést feltegyem neki”… Jogosnak tűnt. Válasznak is beillett. A kabátzsebemben kotorászom. Megvan az utolsó szál gyűrött Symphonia egy meggyötört papírzacskóban, az, amit nem adtam oda tegnap a részeg Csabinak. Ez a szál most jutalom, sorstárs a dérlepte, reggeli erkélyen. Hideg van. Negyed nyolc. A résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón át hallom, hogy Csabi, a pék, a vécére megy. Talán feltakarítja, ha van mit. Tegnap éjszaka a mosdóra mentemben egy ideig még hallgattam a panaszait, hogy a csaja „ilyen picsa”, meg „olyan kurva”. Később felsegítettem, hogy ne a folyosón aludjon. Most visszamegy a szobájába. Ezek szerint nem volt hányás. De majd megnézem. Végül itt aludt a barátnője? Elült a zűr? Dugtak hajnalban, olyan gátlástalanul hallhatóan, mint amikor nálunk járt a gázos, de az észre sem véve, hogy mi történik közben, írta az óraállásokat, én meg bekapcsoltam a mosógépet, hogy tompítsa az élvezést, és ne legyen olyan kínos? A cigim feliratát is elszívtam. Elnyomom, pedig már nem is ég. Vajon Eszter mit csinálhat odabent? Szedelődzködik? Sír? Utál engem? Leginkább szabadulna ő is, kimenne egy erkélyre, most itt állna helyettem, ha az övé lenne ez a ház, és ő kérdezgetné magában, hogy mit csinálok odabent? A parketta lágy nyikorgása elárulta a közeledését. Reméltem, hogy az ezután következő jelenet elkerülhető, de ő másként gondolja, és hosszan megölel. Tátongok a karjai közt, mint egy szakadék. A semmit öleli. Ettől még az is jobb lett volna, ha cigit kér, de nem dohányzik. Nekem meg amúgy is elfogyott. Felkapcsoljuk a villanyt. Mintha a Napot helyeztük volna áramkör alá. Fénye bejárja a csempék fugáit, a sarkok pókhálóit, a pupillák beszűkülnek. A bátyám egy fotót hoz a fekete kartonoktól megszabadított fürdőbe.

A tudatom a szobám felé vezérli kihűlt testemet, és arra gondolok, milyen lenne, ha most Eszter visszajönne, és azt mondaná az ajtón lévő nyitható üvegtábla rácsain át, hogy mégis, hogy mégsem. Csöngetnek. Valószínűtlenül gyorsan termek az ajtónál. A vakító reggeli fényt egy lány árnyéka töri meg az ajtó másik oldalán. Beengedem. Haja csapzott, szeme kisírt és karikás. Leül a cipősszekrény szélére. A kezében egy fotót szorongat: Csabi ballagási fotóját. Bűnbánóan fordítja felém, és könnycseppek esnek a szoknyájára. Azt mondja, megbánta, és többet nem csalja meg és hogy szereti. Ez reggel hét harminc körül történt. A bátyám már fél órája úton volt Pest felé.

15

– A múlt héten lőttem ezt a képet Pesten. Mit szólsz? – sokat sejtetően mosolyog. Szakálla eltakarja a vonásait. A villanyt lekapcsolom, mert kint már világosodik. Amit látnom kell, ahhoz elég. A bátyám fogai villognak a hajnal kékjében. A képen egy lány alakja rajzolódik ki. Tudom ki ő. Török, zsidó, görög, spanyol – mindet szeretem. A bátyám iménti szavai lassan, fokozatosan veszítik el jelentésüket, majd formájukat, végül távoli, remegő vibrálássá válnak. A rezgések belemaródnak, belekarcolódnak egy bakelitbe, amely a lelkem helyén forog, majd ez az egész megszűnik, minden elsötétül, mint a teremtés előtt. Eltűnök.

Végh Attila

Csendélet Élete a néma csönd romló menedéke. Messze néz az utazó, réges-régi képbe, elhitetni önmagát, az örvényvilágot, halogatva az ezüst, mély öngyilkosságot. Minden napja elhaló sziluettre zárul, minden reggel új formát küld a zajvilágból. Pillanatnyi érve sincs. A perc elragadta. Napra nap. A reszketést mozdulatnak adja. Őstemplomnak érzi még pusztulása ívét. Úgy filmezné lépteit, hogy útnak vetítsék. Már szeretni sem elég. Átéli majd (későn), s elterül a végtelen úton, egyetérzőn. Semmibe a semmiből, erre zeng a metrum. Ha megérti, sejti már, utazzon bár metrón,

16

hajtson munkát, Mercedest, feleséget, ácsot: felforgatja majd a csönd az életvilágot. Elterül a földúton. Pörög az ég. Nyílik. Ennyi kellett, hogy a szív eljusson a nyílig.

17

Jelenits István

A szemérmes költő

18

Radnóti Miklós születésének százéves évfordulója alkalmából

Radnóti Miklós szemérmes költő volt. Személyes fejlődését, belső történetét nem könnyű követni. Holtában is tiszteljük tartózkodását, így semmiképpen sem szeretnénk elsietett, erőltetett értelmezésekkel nagyobb hangsúlyt adni egy-egy megnyilatkozásának, mint amit azok megérdemelnek. Születésének százéves évfordulója mégis arra késztet: gondoljuk át, amit a vallással, kimondottan a kereszténységgel való kapcsolatáról tudhatunk. Első önálló verseskötetének a Pogány köszöntő címet adta. Annál meglepőbb, hogy ennek a kötetnek mottóját Henri Barbusse Jézus című regényéből vette. Ez a könyv nagyon fontos olvasmánya volt. A Pogány köszöntő megjelenésének évében az írta Fanninak: „Tudod, egyetlenem, hogy ha fáj valami, mindig a nagyon ismert könyveimet veszem elő… Kettő van ilyen. A Károli Gáspár Bibliája és a Barbusse Jézusa”1 Később, 1937ben ezt írta magáról: „A világrenddel való viszonyomat, emberi magatartásomat egyaránt színezi Zarathusztra s a Barbusse Jézus-a, a gyerekkorban olvasott Tamás bátya kunyhója és az öt éve Párizsban látott gyarmatügyi kiállítás szociális élménye” (A könyv és az ember). Henri Barbusse különös modern prófétai egyéniség volt, Jézust a szegények barátja- és szószólójaként ünnepelte. 1935-ben Moszkvában halt meg, ahová a Komintern ünnepelt francia vendégeként érkezett. Jézus regényét 1928-ban fordították magyarra. A magyar közönséggel Kassák ismertette meg. 1929-ben írt róla a Nyugatban, halálakor pedig a Munka című folyóiratában mutatta be egész életpályáját, lenyűgöző személyiségét. Radnóti, a kötet elé illesztett mottóban a „szelídség” Mestereként idézi meg Jézus alakját. Barbusse-t pedig emlékezetes költeménnyel gyászolta meg 1935ben, az H. Barbusse halálára cíművel. Csak két sort idézek belőle: „Nyirkos testedet megmosták fürge kezek / és most tisztán fekszel, tiszta életed után”. Tudjuk, Radnóti szemében milyen sokat jelentett ez a tisztaság! Az a szelíd Jézus-arc, amelyet Barbusse elébe rajzolt, nemsokára feltűnt a fiatal költőnek egy sok vihart támasztó versében, az Arckép-ben. Ez a költemény félig önarckép, félig Jézus-portré: 1

Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, 2005. 145. o.

„Huszonkét éves vagyok. Így nézhetett ki ősszel Krisztus is ennyi idősen; még nem volt szakálla, szőke volt és lányok álmodtak vele éjjelenként!” Ma már nehezen hisszük el, hogy ezért, megy egy hozzá hasonló költeményéért vallásgyalázónak nevezték Radnótit. Törvényszék elé állították és el is ítélték. Bírái, vádlói bizonyára nem tudták, hogy szerte a világban születtek akkor efféle Jézust idéző költemények, amelyek másutt is botránkoztatták azokat, akik Jézust mindig a hit és az imádság megszokott szavaival vették körül. Pedig ezek az új alkotások magát Jézust nem bántani, kicsúfolni akarták, inkább vonzó, érdekes emberi vonásaival újra fölfedezni. Merész, szokatlan, de kedves mozdulat az, amellyel a fiatal költő saját arcán Krisztus vonásait fedezi fel. Később, 1942ben, a munkatáborban ezt írja majd Naplójába: „Oltás. Kivisznek Ukrajnába? Az oltást a szív fölé adják, előtte jóddal lemossák a bőr felületét. Színjelkép. Sárga folt a bőrön is. Utána erősen vérzek, érbe szaladhatott a tű. Mint Krisztus vonulok, kibontott inggel, vérző mellel”. Egyébként néhány nappal a július 6-án kelt naplóbejegyzés előtt ugyancsak a Naplóban olvashatjuk annak a levélnek a szövegét, amelyben 1942. május 17-én Radnóti elutasította Komlós Aladár fölkérését: nem akart egy „zsidó antológia” szerzői között szerepelni. Sokat idézett, fontos mondatokat írt itt le: „Zsidóságomat soha sem tagadtam meg,… de nem érzem zsidónak magam… A valláshoz semmi közöm, a faj stb. szellemalakító erejében csak igenigen kis mértékben, vagy még annyira sem hiszek… Ha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm.”. Felidézi aztán a második kötetével kapcsolatos perét. Érdekes mozzanatot emel ki belőle: „Töreky (a törvényszéki bíró) sú-

2

Gömöri György: Radnóti spiritualizmusa. In: Vigilia, 1982. dec. 47. évf. 12. sz. 918. o.

barátra talált. Olyan valakire, akit meg tudott becsülni, s aki pap létére nem igyekezett magának vagy egyházának „megnyerni” azt a tehetséges fiatalt, aki történetesen árván, kiszolgáltatottan a szegedi egyetem növendéke lett. Ferencz Győző már említett nagy monográfiájának köszönhetően – főként a Fanninak írt egykorú levelek részletei alapján – igazi szépségében rajzolódik ki előttünk kettejük kapcsolatának a története. 1939-ben, életének ötvenedik esztendejében köszöntötte verssel Sík Sándort a harminc esztendős költő-tanítványa: „Társát köszönti most a gyermek, lélek a lelket, aki eretnek hadak között hűségre példakép; fiú köszönti apját, egy hitvány korban lelkéhez hű tanítvány.” Kettejük kapcsolata akkor mélyül igazi férfibarátsággá, amikor a költő befejezi Szegeden az egyetemi tanulmányait. 1942-ben, vagyis ugyanabban az évben, amelyből a Komlós Aladárnak címzett levél való, a Napló tanúsága szerint, Sík Sándorhoz is írt Radnóti egy fontos levelet. A Vigíliában jelent meg ellene (ellenük, zsidó származású, fiatal, magyar írók ellen) egy támadás, Horváth Béla „aljas cikke”. Sokat mond az is, hogyan veti fel a levélíró azt a témát, amellyel kapcsolatban tanácsot, segítséget keres: „…régóta megszoktam már, ha bánt valami, ha nagy öröm vagy nagy méltánytalanság ér…, akkor Professzor Úrhoz fordulok”. Összefoglalja az ellenük intézett támadás tartalmát, s aztán így folytatja: „Mélyen katolikus léleknek tartom magam, talán Professzor Úr is annak tart”. Egy év múlva megkéri professzorát, hogy feleségével együtt részesítse őt a keresztség szentségében. Ezt a lépését szinte titokban tette meg, csak a legszűkebb rokonságát, baráti körét értesítette róla, nehogy valami politikai számítást keressenek benne. Keresztapjának másik kedvelt professzorát, Zolnai Bélát kérte fel. Hozzá írt levelét olvashatjuk Ferencz Győző kötetében: „Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így, s azért, – bár tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam, – mert azt hittem, hogy ez a megőrült és aljas világ csak rendbe jön addig, megszűnik a zsidóüldözés, magánügy, belső ügy lesz a megkeresztelkedésem is, nem gondolhatja senki spekulációnak vagy menekülésnek.”. 1943. május 2-án valóban meg is keresztelkedtek. A költő számára ez a keresztség már nem pusztán régi fogadalmának teljesítése volt, hanem egy nagy belső fejlődés beteljesedése is.

19

lyosbító körülménynek vette, hogy «más vallás tisztelete tárgyához hasonlítja magát»… Sík Sándor mentett meg… A Tábla felfüggesztette a büntetést, el is évült. Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne «más vallás» jelképeivel éljek, mert ez nekem nem «más» vallás, az Újtestamentum költészete épp úgy az enyém, akár az Ótestamentumé, s Jézusban is «hiszek», nem tudok jobb szót rá, bár a hit…” A megkezdett mondat itt az eredeti szövegben is megszakad, bár a levél folytatódik tovább. Gömöri György Radnóti spiritualizmusa című remek tanulmányában idézi ezt a szöveget, s alighanem helyesen állapítja meg róla, hogy a be nem fejezett mondat talán „a továbbiakban meg nem fogalmazott fenntartásokat takar”2. 1930 és 1942 között egyetlen egyszer jelent meg Jézus képe Radnótinál, a Járkálj csak, halálraítélt című versében: „Ó, költő, tisztán élj te most, mint a széljárta havasok lakói és oly bűntelen, mint jámbor, régi képeken pöttömnyi gyermek Jézusok.” „Hazulról nemigen ismerhette a költő a karácsony meghitt világát. Nem meglepő, hogy „jámbor, régi képek”-ről tekint rá a gyermek Jézus ártatlan tekintete. De ennek a korszak-meghatározó versnek közelében meghúzódik egy másik érdekes költeménye is, amely már egész karácsonyi meditáció. Ez pedig a Lapszéli jegyzet Lukácshoz, 1937-ből. Érdekes, hogy ezt a költeményét nem vette bele az utolsó kötetébe. Ha ennek a két kedves karácsonyi témájú versnek ihletőjét keressük, a Lukács-evangélium közismert szakasza mellett gondolhatunk Superville A jászol szamara és ökre című elbeszélésére, amelyik a harmincas évek közepén magyarul is megjelent Gyergyai Albert fordításában, az általa szerkesztett Francia Dekameron-ban. Radnóti alighanem érdeklődéssel és szívesen vette kezébe ezt a könyvet. De egy másik nyomon is egészen bizonyosan elindulhatunk. Amikor 1937-ben kedves olvasmányairól faggatták, ezzel a váratlan mondattal fejezte be válaszát: „…s megjelenése óta sokat forgatom Babits Amor Sanctus-át”. Miért jelentett számára olyan sokat ez a könyv? Alighanem azért, mert a keresztény spiritualitásnak, imádságos életnek egy ősi, a reformáció és ellenreformáció hitvitáit, küzdelmeit megelőző korszakát találta meg benne: az imádság, a személyes kapcsolatok gazdagságát, s nem a tanítás vagy a hitvallás elvontabb, tudósabb örökségét. Közben azért igen-igen nagymértékben hatott rá az is, hogy Szegeden, ahová mostoha sorsa kényszerítette, Sík Sándorban mesterre és atyai jó

20

Sík Sándor ekkoriban bízta meg azzal, hogy készülő imakönyvében nézze át, s ha még szükségesnek látja, modernizálja a régibb korokból kiválasztott imádságokat. De ha mindennek ismeretében olvassuk újra a „szemérmes költő” ez idő tájt született lírai alkotásait, azokon is megfigyelhetjük ennek a belső folyamatnak a jeleit. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején több tucat halottbúcsúztatót írt Radnóti. Már a Rónay György-féle Vigíliában felhívta a figyelmünket Szegedi Gergely arra, hogy ezekben a költeményekben „önkéntelenül fohászokba csuklik” a költő szava. „Mintha a halál szakadékának titokzatos mélyébe hallgatva figyelő füle az örök élet vizeinek egy-egy csobbanását lesné.”3. Gömöri György még határozottabb. A lélek szó előfordulásait vizsgálja Radnóti kései verseiben, s egyértelműen kijelenti: a költő egyre határozottabban kimondja azt a hitét, hogy a test halála után a lélek előtt új, szebb élet távlata nyílik meg. Ének a halálról című versét Kosztolányi Dezső temetésére írta. Ennek záró sora „Őrizd Uram, a lélek útjait!”. Nem sokkal később Babits Mihályért könyörög: „Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba! O, requiem aeternam dona ei… Domine.” 3

Szegedi Gergely: Radnóti Miklós útja. In: Vigília, 1949. okt. 14. évf. 10. sz. 665. o.

Majd a vers végén: „Halott keze nem fogja már a tollat, béhunyt szeme nem lát több éjszakát. Örök világosság, kibomló égi láng Röppen felé a földi füstön át.” Aztán pedig – nem sokkal a krisztusi kor betöltése után – a költőnek saját halála felé kellett megtennie az utolsó lépéseket. Hitéről, amely ezeknek az utolsó lépéseknek vállalásához erőt adott neki, költészetében legegyértelműbben a Nyolcadik eclogában tett vallomást. Náhum prófétával folytat itt párbeszédet. Ismerősként köszöntik egymást, s a Próféta azt mondja el a költőnek, amiben ő is hisz: „Eljön az ország, amit ígért amaz ifjú tanítvány, rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, már születőben az ország. Útra kelünk, gyere gyűjtsük össze a népet, hozd feleséged, mess botokat már. Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.” Igen, ez a fiatal költő-próféta, próféta-költő rövid életének utolsó heteiben nemcsak azon gondolkodott, hogy „megvan-e még az az otthon”, ahol emberekhez méltó életet élhetett, „ahol értik a hexametert is”. Nagy látomásként lebegett előtte ennek a „születőben levő” országnak a képe is.

Fény és árnyék Képzelt Radnóti-fotók

1. Istenhegy; kábán kopogtat az alkony, Szellő legyeskedik, legényes, pörge, Fűben bukfencet vet pocakos körte, Szilvalekvár-illatú, álmos balkon Fölött horizont lávaíve fölforr, Időkaptárt perczsongás tart csak ébren; Árnyékrostákon átcsurranó fényben Fannid kacaja déltengeri gyöngysor. Békén bóbiskol a hűvös veranda, Ezernyi cikád hangol esti dalra, Ezüst mozdulatot ringat a hinta. Félig született vers magzatként szunnyad; Nyers szókat kristállyá bájoló ujjad Akut kor zavart pulzusát tapintja. 2. Gyémánt, gyatra tövisektől sebezve, Hit s jog foglalatából kitaszítva; Egyensúly-vesztett, szél metszette szikla Töpreng így: állna, vagy lehengeredne… Bokát-térdet sajdító ösvényt vonszolsz, Mely hegymenetben is mélységgé tágul; Tajtékos ég málló vakolatán túl Opál-derengésként látsz Kedvest, otthont. Dermedt sejtések sürgönyeit hozzák Percekkel toldva meg a lélek hosszát Lebomló testnedvű razglednicáid. Hitvesi levél-hexameterekkel Ónos éjszakát vajúdik a reggel, Odaátról a mécsvirág világít.

21

Videcz Ferenc

Makk Flóra

Borostyán

22

Hajnalodott. Talán vörös volt az ég alja. Ő legalábbis erre következtetett a plafonon játszó rózsaszín foltokból. Tegnap este óta feküdt az ágyon, mozdulatlanul. Kicsit zsibbadt volt. Tegnap még sírt volna, veszekedett volna, de lenyelte minden könnyét, és mikor hazaért, csak végigheveredett az ágyon. Férfiasság ide, vagy oda most bizony jól kisírja magát. De a könnyek nem jöttek. Maradt társául a repedés a plafonon, és az ablak. Lebegett a semmiben. Nem hajtotta semmi, az idő is megállt felette, vagy benne, maga sem tudta. Kora hajnalban kelt. Vörös volt az ég alja. A plafonon rózsaszín foltok játszottak. De ő nem nézett a plafonra, sietett. Az ablak nyitva állt. Madarak hangja ívelt felfelé az égbe. Zubogott a víz. A mosdókagylóra már ráférne egy alapos tisztítás, gondolta. De majd holnap. Most sietni kell, most dolgozni kell. Asztalhoz ült, nézte a papírt. Üres. Teljesen fehér. Tegnap úgy döntött, újra kezdi az egészet. De nyomasztó ez az üres papír. Félre rakta. Mégiscsak reggelizik előbb. Kiment a konyhába. Volt egy piros teáskannája, azt szerette. Megtöltötte vízzel, és a tűzhelyre rakta. Tiszta bögrét keresett. Nem talált, elöblített egyet. Kezét megtörölte egy konyharuhába. Kenyér nem volt otthon, azért boltba kell men-

nie. Bosszankodott, de végül megadóan öltözködni kezdett. Fésülködés közben vette észre, a tükröt is meg kell már tisztítani. Reggel volt. A Nap már most szúrt, és a kis utcák aszfaltja ontotta a forróságot. A kerítések fala fölött kikandikáltak a szikkadt növények. Visszanézett a házra. A falon borostyán kúszott sötétzölden. Jó lenne, ha belepné a falat, de ne szője be az ablakot, morfondírozott, miközben a kapukulccsal babrált. De a ház nem az övé volt, hanem egy barátjáé, aki külföldön élt. Mire hazatér a borostyán mindent belep. A szűk utcák szövevényéből egy széles útra tért. Magas házak tövében ballagott. Egy nagy autó vízzel borította az aszfaltot. Gőzölgött. Esőre emlékeztette. Kicsit jobb kedvre derült. Nem baj, hogy nem halad úgy a munkában, ahogy szeretné. Eljutott az első boltig. Bement, de nem talált kedvére való péksüteményt. Továbbindult a pékség felé. Az aszfalton már csak foltokban látszott a nedvesség. Mikor benyitott a házba egy pillanatra megdermedt. Sziszegő, sípoló hangot hallott. A tea! A piros teáskanna! A tűzhelyen felejtette. Csak a víz párolgott el belőle. A kannának semmi baja. A rádiót is bekapcsolhatná, jutott eszébe, de túl nagy volt a csend, nem illett megzavarni. Először arra gondolt, csak

Buba egy őszi napon kisétált a kopár cseresznyefához. Egész nyáron beszélgettek, míg a fiú a fa lombjai közt ücsörgött, addig a fa verseket susogott a fülébe. De mikor eljött az ősz, nem szólt többet. Buba pedig leült a tövébe, és sírt keservesen. Levélzápor hullott köréje. Reménykedve nézett fel. Először úgy tűnt, a fa magát rázta meg, amíg meg nem látta a macskát. Bizony, eltűnt a levelek között, mert a bundája rőtvörös, cirmos, fehér foltos volt. Beleolvadt az őszi fa lombjába. El is nevezte volna Szeptembernek, de nem szerette a szeptembert. Októbernek nevezte. Kisfiú, macska, elmúlás, találkozás... már annyian megírták, annyiszor, gondolta, és elszomorodott. Valami új kell, eredeti kell, nem bordó-narancs gyerekmese. Pedig szép történet lehetne ez. Ma sem lesz írás. Kutatott magában, de nem talált szomorúságot. Pedig ott volt, tudta, de vastag falak védték. Az idő pedig folyt két keze között, a percek visszatértek, oda, ahonnan jöttek, ő pedig elvette az órát az asztalról, és eldugta valamelyik fiókba. Épp céltalanul bolyongott fel s alá a házban, mikor csörgött a telefon. Babett hívta. – Kijössz velem a kirakodóba? – kérdezte, és ő nem mondott nemet. Október, a macska leszökkent Buba mellé, az avarba. Leült, annyi bájjal, és puhasággal, amire csak egy macska képes, és szemét a fiúra emelte. – Október mondta ki Buba a macska nevét, és láthatatlan szál ívelt kettejük között. – Buba – mondta a macska, és a szál végleg megköttetett.

Reggel volt. A borostyán egy hajtása bekandikált az ablakon. Kitartóan kúszott egyre beljebb és beljebb. A plafonról hámlott a vakolat, és ahogy pergett, fehér porral szórta meg őt. Behunyta a szemét. Este volt, de még világos. Nyáron sokáig árad a fény, és ha beesteledik, a föld tovább ontja a hőt. Elsétált Babették házáig, és csöngetett. A lány nevetve ment elé. Elindultak, az utca árnyékos oldalán. Galambok búgtak az épületek hámló díszei alá rejtőzve. Az út és a járdaszegély között gaz ütötte fel a fejét. A levegő sűrű volt az autók porától. – Hogy megy az írás? – kérdezte a lány. – Jól, egész jól. – Fogadjunk, hogy nem olvashatom el. – Fogadjunk – mondta ő, és elmosolyodott – majd ha készen lesz, akkor elolvashatod. Húgod hogy van? – Sokkal jobban. Bár az orvosok azt mondják, egyik lábára mindig bicegni fog. – Hm. A műtét sem segített? – Sajnos. De olyan szép, hogy ez senkit nem fog zavarni. – Ha a szerelemre gondolsz… sovány vigasz. – Mitől lettél ilyen savanyú? – Nem vagyok savanyú. – Szerinted számítani fog, hogy biceg? – Nem. De attól még biceg. Szerelemben számít, vagy nem? Mindegy. – Miért beszélsz így? A te szüleid szerették egymást. – Honnan tudod? – Anyukámtól. – Lehet, hogy igaza van. De nem számít. Az én apám meghalt. Nyolcvan év múlva már senki nem emlékszik majd rá. – Ezért írsz? Az öröklétért a papíron? – Talán. A sétányon végig pavilonok voltak. Egy részükben sötét húsokat sütöttek, színes zöldségeket. Sülő hús illata áradt. Malac pirult rúdon, verejtékezve. Vettek két pohár vörösbort, és kerestek egy üres asztalt a tömegben. A színpad felől tánczene szólt. – Mégis, mesélj arról, amit írsz! A bor érdessé tette a nyelvét, és a szájpadlásán érezte az ízét. – Írok egy… kisfiúról, aki minden nap kijár egy fához. Milyen fához is? Cseresznye. És ősszel, mikor lehullanak a fa levelei, a fa nem szólal meg többet. Merthogy addig beszélgettek. Egy galamb csipegetett a kuka körül. Majdnem agyontaposták. Megakadt a szeme rajta. – És? Mi lett a kisfiúval? – Megismerkedett Októberrel, a macskával. – Október? – Igen, mert pont olyan színei vannak, mint őszszel a leveleknek. A kert, ahol megismerkednek,

23

elmajszol egy bagettet. Végül mégis inkább elővette a vajat, újabb teát rakott főni, paradicsomot mosott. Kis honvágya támadt. Ha buszra szállna, negyed óra alatt odaérhetne édesanyja házához, és ott reggelizhetne. Ücsöröghetne barátainál, vagy valamelyik kávézóban a város számtalan kávézója közül. De nem volt biztos benne, hogy a köszönésen kívül bármit is tudna mondani. A csend ráhúzódott a torkára. Az asztalon semmi hely nem volt. Mindent a konyhapultra pakolt, egymás hegyére-hátára. Mégis volt kenyér, gondolta, mikor belenézett egy papírzacskóba. Penészes. Reggeli után újra elővette a papírokat. Néma. Teljesen néma. Túl fehérek, túl üresek, szikrázik rajtuk a fény. Újra felállt az asztaltól, de most az udvarra ment. A ház mögött egy kis udvar bújt meg. Egyetlen fája egy hatalmas, vénségesen vén cseresznyefa volt. Százszorszépek világítottak a fű közül, és a fal tövében, az árnyékban fodormenta nőtt. Felkapaszkodott a fára cseresznyéért. Tetszett neki a lombok között. Elüldögélt.

24

egy kis ház mögött van, egy nagyvárosban. A kis házat emeletes házak fogják körbe. Sokemeletes, üveglépcsőházas épületek. Nem ennél valamit? – Nem, nem, folytasd. A borostyán kúszni kezdett az ágy lábán. Bár szemeit lehunyta, érezte, hogy egyre közelít. Galambok búgtak, sejtelmesen, és egy rigó riadt szárnycsapásai csattogtak. Megijedhetett valamitől. Talán egy macskától. – Folytasd, kérlek! – Egy férfi azzal szórakozik, hogy galambokra lövöldözik puskával. Senki nem szól neki, mert nagyon-nagyon gazdag. Egy nap meglátja a cseresznyefát. Addig sosem tűnt fel neki. Egyszerűen vak volt rá. Talán a hó miatt tűnt fel neki. Nem tudom. Elhatározza, hogy kivágatja. Sőt! Az egész házat porig romboltatja. – De miért? – Még nem tudom. Lehet, hogy építtetni akar valamit a helyére. – Talán rossz emlékei támadnak tőle? – Talán. Vagy csak, mert megteheti. Ivott. Közben elfogyott a bor. A padok között nagyon szűk volt a hely, így óvatosan kellett kioldalaznia. Kidobta a műanyagpoharat, és vett még kettővel. Mikor leült Babett ráemelte sötét szemeit. – És utána, mi történt? – Semmi. Lebontották a házat. – És a kisfiú? És Október? – Máshova mentek. Nem messze néhányan körtáncba kezdtek. Őket figyelte. Mikor újból Babett felé fordult, az még mindig döbbenten nézte. – Miért, mire számítottál? – Mi történt veled? Régebben nem mondtál volna ilyet. – Mit lehetett volna mondani? A kisfiú és a macska küzdeni kezdenek ketten, egy gazdag, puskás ember ellen? Egy világ ellen? – Világ? Itt emberekről volt szó. – Babett… Leszállt az est. A madarak búcsúztatták a fényt, és távoli illatok lopóztak be az ablakon. Kicsit feléledt a szél, sós illata volt, mint a tengernek. Már akkor sem tudta volna megmozdítani a tagjait, ha szerette volna. A borostyán teljesen befutotta, hozzákötözve az ágyhoz, a halhatatlanság kötelékébe szorítva. Babettel kettesben sétáltak az utcán. Hátuk mögött hagyták a tömeget, a fáklyás pavilonokat, a zajos, vidám sokaságot. Narancssárgán világító utcalámpák alatt haladtak. A Hold dagadóban volt, ragyogott. Sűrű bokrokon sok, apró, fehér virág nyílt, és ontotta édes, tömény illatát. Macskák udvarlása sírt, mintha túlvilági hangok lettek volna. Egészen a há-

zukig kísérte Babettet, aki a kapu előtt megölelte. Beszívta a lány virág-verejtékszagát. – Gyere el valamelyik nap… hugi is örülni fog! A balesete óta nagyon magányos. Hallgatott. – Tudod, Babett, azt hiszem, amikor ma reggel felkeltem az ágyból, valami nem kelt velem. Ott maradt. Babett csak nézte, bólintott egy aprót, és eltűnt a kert fáinak árnyékában. A borostyán már a nyakáig kúszott. Szorítása görcsös volt, illata koszorúkra emlékeztető. Levelei zöldek, sötétek, buják. Koszorút fon a feje köré, és koszorút a nyaka köré. Megfullad. Ahogy ment hazafele, az egyik udvarból gitárszót hallott. Nyári dalt pengettek, fiatalok énekeltek. Egyidősek lehettek vele. Egy vöröses fehér, cirmos macska szaladt át az úton. – Hej! – kiáltott valaki – szerencséd van! A tarka macska szerencsét hoz! A hang irányába fordult, és egy szőke kamaszra esett tekintete. Az egyik fal tetején ült, és himbálta a lábát. – Tied a macska? A fiú döbbenten nézett. – Honnan tudod? – Nem vagyok vak. Mellőled ugrott le. Hogy hívják? – Nem mondom el. – Úgyis tudom. Október? – Ismersz valahonnan? – Nem. – Akkor honnan tudod Október nevét? – Csak az lehet. – Vagy úgy. – Nézz rám! Szerinted milyen vagyok? A fiú végigmérte. – Barátságos. – Ráérsz holnap délután? – Mire? – Be akarlak mutatni valakinek. Egy barátnőmnek. – Miért? – Emlékeztetsz valakire. Találkozhatnánk hatkor a szökőkútnál. Meghívhatnálak valamire. – Ott leszek – mondta még a fiú, majd megfordult, és eltűnt a fal másik oldalán. Mikor hazaért csak végigheveredett az ágyon. Férfiasság ide, vagy oda, most bizony jól kisírja magát. De a könnyek csak nem jöttek. Maradt társául a repedés a plafonon, és az ablak. Tudta, hogy másnap, ha hajnalodik, vörös lesz az ég alja, és rózsaszín foltok játszanak majd a plafonon. Akkor lehámozza magáról a borostyánt, és végre kitisztítja a fürdőszobát. Mert szereti az életet. A gitárszó halkan pengett a távolból, csendes álomba ringatva őt.

Gál Csaba Sándor

Fasorrá omló katedrálisból lépsz elő osztatlan meghittségben, lassú mozdulatokkal, az izzó kemencét járt meztelenségében kánikulában fuldokló órák alatt. Izzadságcseppek potyognak rólad, az utat angyalok róják veled, egy-egy friss holnapot dobnak eléd. Ma magadban vagy, tárt ablak az ablakban, elindulásaid gyöngysora nyakadban. Szakadatlan nézed: a kagylóhéj rád csukódik. Felöltözve jössz ki más alakban, felkészítésed így folytatódik

Metamorfózis

„Nézd, itt állok az ajtód előtt és kopogtatok.” (Jelenések)

Jelenléted nélkül üres a ház. Bolyongok hideg termeiben. Téged kereslek, de csak magammal találkozom. Aki bújt aki nem… Régóta hallom kopogtatásod, nagyon lefoglalt ez a játék. Házamból templomod lehetne, hogyha beengedtelek volna – már rég.

Ítéletidő Behúzódtam egy kapualjba, figyelem a száz éve ültetett borostyán kúszását, már csak esőfüggöny, már csak harangzúgás állja útját. A kibírhatatlan boldogságtól felrobban egy-egy szobor. Ilyenkor az ablakok betörnek, kegyelem-hártya nő, mezítláb indulunk útnak, a naptól még langyos kövek hátán.

25

Meztelenségbe öltözötten

Szabó Ferenc

Dienes Valéria emlékezete (1879-1978-2009)

Dienes (Geiger) Valéria élete egy évszázadot ívelt át. Utolsó naplójegyzeteiben (1977 decemberében) visszahajol a kezdetekhez. Emlékezés: születése, Pál szerelme, első gyermeke szülése, Bergson 8-as terme Párizsban és egész életre szóló eszmélése a filozófus hatására, Prohászka ihletésére írt imák (minden versbe szedve, saját miseimái is), séta az „angyalokkal” a Teilhard-i „isteni erőtérben”… „Május huszonötödikén / földi ember lettem / a reggeli Angelusra / hajnalban születtem / a szekszárdi templom tornya / rám lehelte… / s újra hallom mind azóta / hajnali harangját / minden reggel hajnalában / Isten szólít mostanában / …hogy itt van velem” Geiger Valéria 1879. május 25-én született Szekszárdon. Apja, Geiger Gyula ügyvéd és lapszerkesztő, anyja, Benczelits Erzsébet tanárnő. Szülei 13 éves korában elváltak. A Séd patak partján levő házuk Babits Mihályéké közelében volt. (Az akkor Szent László utca 1946 óta Babits Mihály utca, a 13. szám alatti szülőház a költőről elnevezett múzeum, amelyet Illyés Gyula avatott fel 1967 júliusában.) Valéria és a négy évvel fiatalabb Mihály gyermekkori játszótársak voltak, és később is jó barátságban maradtak: Valéria Dienes Pállal kötött házassága (1905) után Pál is Babits baráti köréhez tartozott. Köztudott, hogy Babits Halálfiai c. regénye Hintáss Gittájának modellje Geiger Valéria volt.

26

I. Dienes Valéria és Babits Mihály Még mielőtt 1965-ben személyesen megismerkedtünk volna, előző évben Louvainből kerestem fel levéllel Dienes Valériát, és éppen Babitsról érdeklődtem egy készülő Babits-tanulmányomhoz. D.V. 1964. nov. 4-i válaszleveléből idézek: „Babits Bergson-tanulmánya volt az első nyomtatott közlemény, amely magyarul megjelent. A Nyugat 1910-es évfolyamában lehetett vagy korábban. Egyik párisi tartózkodásom folyamán elvittem Bergsonhoz Babits róla szóló tanulmányát és az annyira érdekelte, hogy annak tartalmát elmondtam neki…” Bergsonnak nagyon tetszett az összefoglalás. Ezt megírta Babitsnak is. Aztán jelezte nekem, hogy egy készülő Babits-emlékkönyv, amelynek elmondta Babits-emlékeit. (A Magvető-Almanach 1966/l,

243-260. oldalán jelent meg mélyen látó jellemzése Babitsról.) Majd így folytatta: „Babits-tanulmánya pedig már személyes kapcsolataink miatt is közel állna nemcsak gondolataimhoz, hanem a szívemhez is. Mihályhoz, férjemmel együtt a legbensőbb barátság fűzött bennünket, s az én családomnak ezenkívül szekszárdi rokonsága is. Gyermekkoromból ismerem házukat, a Séd patakot s azt a Hajnalkát, aki az ő édesanyja volt.” 1965. jan. 5-i levelében ismét visszatér Babitsra: „Persze a Halálfiai-ban mindnyájan ’átköltések’ vagyunk. Átszűrt bennünket a lelkén és a meglátásain. Gitta csak helyzetileg én. Belül nem találom benne magamat.” Valéria 1911-ben Párizsból hosszú leveleket ír Mihálynak: beszámol Bergson kurzusainak rá gyakorolt hatásáról (elhagyja materialista szemléletét), és Mihálynak is baráti tanácsokat ad, a saját igazságkeresését hozva fel példának. 1911. ápr. 19: „Másképp talán, mint én végigjártam, te is jársz egy nehéz utat, ahol túlságos sok szépség hívogat, s nehéz a választás. (…) El tudnád hinni nekem, hogy a te belső életed is megtalálhatja a maga nagy gazdag folyamát, ahol összeömlik a soká egymásnak ártó ezer kívánság, s egymást szépíti, igazabbá, teljesebbé teszi. És ha azt mondanám, hogy talán az a nagy kielégítetlenség, amit érzel, csak azt jelenti, hogy nagyon sok erőre van szükséged. (…) Szeretnék segíteni neked; te fiatalabb vagy mint én, s ha pár évvel ezelőtt engem úgy kérdezett volna valaki, mint én kérdezlek téged, nagyon szomorú választ kapott volna (…) Te poéta vagy, malgré toi, annál jobb, mert különben nem lehetnél oly igazán szépen és mélyen az. De más is vagy. (…) Te tudod, hogy a legnagyobb írók és költök Platón óta filozófusok, és Bergson után még inkább azoknak kell lenniök.” 1911. július 15-i hosszú levelében ismét csak a bergsoni perszonalizmusra hivatkozva buzdítja Mihályt, hogy megtalálja önmagát: „…Legnagyobbak, legteljesebbek és legemberibbek akkor vagyunk, mikor egészen önmagunk vagyunk.” A legigazibb erő a perszonalitás. „Ez az utolsó leveled még jobban meggyőz, ha lehet, mint az, amit eddig tudtam rólad, hogy csakis önmagadra van szükséged, és arra fogsz menni, amerre visz egy kereséssel teli gyermekkor. Ha ma nihilista vagy, le-

való kapcsolatnál is, meg a hetvenes évek Teilhardtanulmányozásánál is, Bergson marad a kapocs. „Aki egyszer Bergsoné lett, mindig Bergsoné marad” – jegyezte fel fél évvel halála előtt. Babitsékkal megmarad, bár ritkul a kapcsolat a húszas-harmincas években is. Valéria pl. elküldi Babitsnak A nyolc boldogság című misztériumjátékát, amelyet 1926. december 12-én mutattak be a Belvárosi Színházban. Prohászka Ottokár beszéde nyitotta meg az előadást: azt fejtette ki, hogy a legeszményibb evangéliumi ethosz nem parancs, hanem boldogság. „Evangéliumot érteni intuíció, inspiráció, lendület, öröm, lelkesülés nélkül egyáltalán nem lehet.” „Segítsenek az orkesztika és minden művészet az emberiséggel megértetni azt a nagy fölséget, amely e nyolc boldogságban rejlik…” Valéria, aki Prohászka halála után elkezdte az imaórák tartását, 1928 márciusában Mihálynak és Ilonkának elküldte a meghívót arra a lelki órára, amelyet Prohászka lelkiségének megismertetésére havonta rendeztek a városmajori missziósházban. Érdekes Valéria megjegyzése (utalva egy akkor már felröppent híresztelésre): Miután nyugtázta a korábban megkapott Halálfiai-t és beszámolt anyai gondjairól, ezt írja: „Egyszer elmegyek hozzátok, jó volna, ha akarnátok velem egyedül lenni. Mihály ne ijedj meg tőlem, nem lettem spiritiszta, nem idézek szellemet; tudom, te haragudni szoktál e vállalkozá-

27

hetetlen, hogy ne legyenek meggyőződéseid később, az csak jó jel, ha nehezen fogamzanak. Jól tennéd, ha többször írnál. Nem próbálsz Párizsba jönni jövőre? Bergson januárban kezd beszélni, valószínű, hogy akkorra mi is újból itt leszünk.” Dienes Valéria, aki Pállal kötött házassága után elveszíti hitét és Szabó Ervin, Jászi Oszkár, meg a Huszadik Század köréhez tartozik, a párizsi évek, Bergson kurzusai és a filozófussal kötött személyes kapcsolat révén lelkileg átalakul. Bergsontól megtanulja azt, hogy az ember több, mint a teste, hogy mindegyikünk önteremtő eszmélet, hogy az átélt időn keresztül rányitunk a lét titkára. Az eszmélődő ember, aki az idő végtelene felé kitárul, valami egészen újat fedez fel: az időbeli határtalanságot, mind a múlt, mind a jövő felé. „Eszméletünk múltja ébredésünkkel kezdődik, de ha egyszer ébred, nem tud többé lezárulni. Teremtett lélek csak Teremtőből meríthetett, csak annak képére és hasonlatosságára keletkezhetett.” Dienes Valéria ilyen eszmélés útján ébred rá a Transzcendensre. Hosszú külföldi (1920-1923: Bécs, Nizza, Párizs) tartózkodás után két fiával hazatér (férje elhagyta). 1923-ban végleg megtért gyermekkori hitéhez. Itthon folytatja a világháború idején elkezdett mozdulatművészetet. Döntő befolyással lesz lelki életére 1924-1927 között a Prohászkával kötött szellemi-lelki barátság, majd a püspök halála után az ő szellemiségét ápoló „lelki órák”. A Prohászkával

sokra, ne sorozz oda, nagyon egyszerű, egészséges és valóságos dolgot csinálok (…) Egy évvel ezelőtt küldtelek az Egyetemi-templomba benneteket ahhoz a templomi tragédiához, most ebbe a kisterembe hívlak. (…) Nem térítő manőver. Ti meg vagytok térve, csak nem tudjátok.”

28

II. Eszméletcsere Dienes Valéria nemcsak filozófus, hanem költő és nyelvész is volt: H. Bergson valamennyi nagy művét magyarra fordította, a hetvenes években pedig Teilhard de Chardin tanulmányaiból fordított. Az ő „találmánya” pl. a bergsoni „eszmélet”(conscience), vagy a teihard-i „isteni erőtér” (milieu divin). Már párizsi évei után lefordította Bergson első fő művét a tudat (conscience) közvetlen adottságairól, amelyhez hosszú bevezető tanulmányt írt Bergson lélektanáról és a fordításról is jegyzeteket készített, megmagyarázva, hogy miért fordította a conscience-t eszmélettel. A világháború miatt csak 1923-ban jelent meg Bergson tézise Dienes Valéria tanulmányával Idő és szabadság főcímmel, az eredeti francia alcím lett: „Tanulmány eszméletünk közvetlen adatairól”. Dienes Valéria 1923-ban írt előszavából kitűnik, hogy közben már Bergson más műveit is fordította, többek között kilátásba helyezte a L’ Évolution Créatrice fordításának mielőbbi közzétételét is. De ez utóbbi csak 1930-ban jelent meg Dienes Valéria bevezetésével. (Közben Babits Mihály 1910-ben már tanulmányt írt Bergson filozófiájáról, akiben „szabadítót” látott. Dienes Valéria ezt ismertette Bergsonnal.) A Bergson-fordító és értelmező Dienes Valéria nemcsak egy fogalmat fordít eszmélettel, hanem a bergsoni terminológia középpontjában álló kifejezéssel a filozófus módszerére és alapvető meglátására is kiterjeszti. Mert „a tudat szó értelmi rezonanciája tisztán tudományos, a mindennapi nyelvben tartalmassá és színessé vált eszmélet jelentés-körével szemben. Az intuíció közvetlen látás; az eszmélet az átélt idő, a tartam (durée) intuíciója. Az „időlátás” a szellemiség mélyéből valami egészen lényegest fog meg” – magyarázza Dienes Valéria a Teremtő fejlődés 1930-as előszavában. A tartamlátás a szellemiség minden tudományában új és új eredményeket ígér és teljesít. „Csak a szellemiségnek van pozitív genezise, ami nem szellem, annak ’fejlődése’ nem növés, hanem szétesés.” József Attila, aki olvasta Bergsont (Marx és Freud mellett), szakértők szerint (Sík Sándor, Fejtő Ferenc, Tverdota György) Dienes Valéria kulcsfogalmát vette át Eszmélet című nagy, 12 részes filozófiai költeményében. A 4. szakaszban olvassuk: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a

világ… / …csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Megindító, hogy Vali néni, aki élete során annyit magyarázta Bergsont, kevéssel halála előtt (1977. dec. 27-én) újra csak azt jegyzi be füzetébe: „aki egyszer szerelmes volt a Bergson-gondolatba, annak ez vallásforrássá válik: ’Kérdezem magamtól: miért van ennek a tiszta eszméletnek…olyan melegsége, olyan életereje, mert bele tud nőni és tovább fejlődni minden gondolatba és gondolaton belül maradva élő valósággá alakítja át azt?’ Mert ez a gondolat tovább beszél, átír mindent, átkel minden akadályon, átjárva és meg nemesítve azt. Aki egyszer Bergsoné lett, mindig Bergsoné marad. Mi a titka ennek, talán Péguy tudta.” Dienes Valéria a hatvanas-hetvenes években Teilhard de Chardin írásaiból fordított. (Hit az emberben) Éppen ennek kapcsán ismerkedtünk meg 1965-ben Párizsban. Utána leveleztünk, majd a hetvenes években, amikor már hazalátogattam, felkerestem a Levendula utcában. Egyik alkalommal felhívta Pestre lelkiatyját, Belon Gellért püspököt, aki Prohászkakutatással foglalkozott: vele is jó barátok lettünk. Vali néni neki mondta el élettörténetét, megtérését, amelyet a Hajnalvárás-ban (SZIT, 1983) olvashatunk. Egyszer aztán nekem is elmondta (akkor még nem jelent meg Belon válogatása). Így történhetett aztán, hogy annakidején (1975-ben), amikor a MTV sugározta azt a nagysikerű interjút, amelyet Vitányi Iván készített „a század nagy tanújával”, kiegészíthettem a sugárzott és nyomtatásban is megjelent vallomást egy „pótlással”, Vali néni kihagyott megtérési történetével. (A Vatikáni Rádió adását Rónay György közölte a Vigilia 1976/3. számában.) Dienes Valériával gyakran beszélgettünk, leveleztünk arról, amit ő „eszméletcserének” nevezett, és amelyről több feljegyzést találunk a hetvenes évek naplóiban. (Erről bővebben írtam a Prohászka ébresztése II. kötetében.) Dienes Valéria – Bergson – Teilhard – Prohászka gondolatcseréjéről, eszméletük sajátos ozmózisáról van szó. Vali néni 1972. jan. 23-i levelében ezeket írta nekem: „Talán emlékszik, Feri, milyen vonalakon jár a gondolatom. Ha az ember életének már tizedik évtizedében él nagyon kimélyül az időgondolat, a nem-idő, és olyan különös, meglepő eszmefüzérek alakulnak, kivált, ha Bergsonnal, Prohászkával és Teilhard ’mezőnyein’ sétál az ember. És Jézus emberi eszmélete ennek a három léleknek világításában.” Dienes Valéria Eszméletcsere c. esszéjében egy képzelt beszélgetést ír le, amely a majdnem egy időben élt Bergson és Teilhard között folyik. Az elmék párbeszédében bemutatja a két gondolkodó ismeretelméletét, beszélnek az intuícióról, közben

29

utalás történik Teilhard-ra is: „Kétségtelen, hogy a Prohászka-Bergson rokonság huszonkét év múlva megismétlődik a nagy sarcenat-i franciában (Teilhard-ban). A huszonkét évvel korábban születő két gondolkodónak teljes evolúciós súlya és teremtő idő-ereje feltör ebben a szédületesen eredeti gondolkodóban, aki akkor született Sarcenat-ban, amikor tájt Bergson téziseit gondozza és írja, és amikor Prohászkát (Rómában) pappá szentelik. Elhozta a folytatódásukat is, osztozni jött sorsukban.” Másutt megmutattam, hogy nem önkényes a három (sőt Dienes Valériával négy) gondolkodó „rokonítása”. A „kapocs” Bergson eszmélődése. Teilhard de Chardin evolúcióelméletét befolyásolta Bergson „teremtő fejlődése” (Teilhard megfordította a két fogalmat: fejlődő teremtésről beszélt). Prohászka is ismerte, kezdetben közvetve, a bergsonista Ed. Le Roy filozófus közvetítésével, Bergson gondolatait, amikor székfoglalóját írta. Dienes Valériával is éppen egyik Bergson-tanulmánya „közvetítésével” került kapcsolatba, és utána együtt eszmélődtek. Vali néni hajnali naplójegyzetei tanúskodnak arról, hogy az ő lelkében jött létre az „eszméletcsere”; végül Teilhard Krisztus-központú víziója segítségével továbbfejlesztette Bergson spiritualizmusát, és eljutott a prohászkai eucharisztikus misztikához. Utolsó naplójegyzeteiben már versbe szedi, sőt énekli saját evangéliumi-eucharisztikus imáit. Befejezésül álljon itt egy részlet éppen a szentmiséről szóló eszmélődéséből, amikor az Úr emlékezetét megjelenítő szavakról elmélkedik (1971. május 21, Miénk az idő, 289): „..Az Én Emlékezetem. És valamit kell az emberiségnek ezentúl folytonosan cselekednie erre az Emlékezetre. Az Ő Emlékezetére. Kinyitotta már valaki ezt az ablakot? Kinézett-e valaki annak távlatába? Tudom: Ottokár, Henrik, Péter (Prohászka, Bergson, Teilhard). Ezért jöttek. Ez volt Ígéretéletük tartalma. Mind a hárman ezért a szentmiséért jöttek, ezért az időbontó Szentmiséért és az a Bergson, aki nem hagyta el zsidóságát, de Isten tette kereszténnyé, ő mondta meg először ennek az Emlékezet szónak értelmét, mikor még nem is merte egynél többször kiírni Isten nevét a Teremtő Fejlődésben. Igen, most megérkeztem ehhez a három lélekhez, és pedig a szentmise Emlékezet szavánál. Most már tudom. Ennek a három léleknek Ígéretélete az örökkévalóságból hozza nekünk Jézus Emlékezetét! Emberi emlékezetet. Isteni emlékezetet. És a mi Reá való emlékezésünket. – Istenem! Tartsd meg bennem ezt a fonalat. Ezt a valóságosan élő és teljesen szellemi sugarú gondolatfilumot, amelynek – érzem – hogy élete van, mert megkaptam, a ’Vígasztalást’ ma reggel azzal, hogy…’nem volt hiába’. Gratias! Ámen, Jézus!”

Kerék Imre

Notre-Dame arány s összhang csodája súlyos tömeged szárnyat bontva röppen fölénk légies látomásnak fényszikrás magasságba feszíted iker-tornyod ős-változatlanul mint örökhavú ormok míg döngő vad robajjal századok tovaléptek fölötted megmaradtál angyalok remekének romboló ösztönöktől sértetlen kő-varázslat láttál bár üszköt és vért hullani koronákat de vérzivatarok közt a tűz a vas sem ártott keletről jött nomád falaid közt megállok s a középkor homálya míg bőröm átitatja múltak emléke ringat álomi áhitatba lidércként rebbenő sohasem-látott arcok élednek meg előttem Dávid zsoltára harsog s mint pompázó szivárvány nagy ablakrózsa éget recehártyámra izzó múlhatatlan pecsétet

Bánfalva a börzsönyös hátú hegyoldalak fel-felparázslanak a koraőszi fényverésben mély völgy teknője őrzi a kis falut honnan csak a harang – szó lassú szívverését hallani amint a szél idáig hozza lentről vérszín tetők közül árpád-kori templomocska tömzsi tornya mered föl

30

tompán derengő ékszerként amit tűnt évszázadok felejtettek itt a tömör falakból valami régvolt dallam szivárog míg a szürkület elönti a völgyet s a táj felett vertarany sarló fölragyog a félhold

T. Ágoston László

Menedék hangtalan hangok, és a súlytalan beteljesülés. Csak akarni kell, csak érteni és érezni... Semmi másra nem figyelni, csak rá. Lám, milyen sima a homloka. Az arca is üde, szinte hamvas, mint az érett barack a hajnali fényben. Akár húsz évvel ezelőtt. Talán ő is erre gondol álmában, talán ő is emlékezik, talán ugyanezt érzi. Talán? Nem. Biztosan. Különben értelmét veszti az egész. Az egész, amit szerelemnek nevez az ember. Az összetartozás, a végső menedék. Mióta az eszét tudja, mindig ezt kereste. Nem az effélét, nem a hasonlót, ezt. Pont ezt. A kizárólagosságot, az összetéveszthetetlenséget, az egyetlen bizonyosságot. Az egyetlent, a miatta, érte anyagba öltözött szellemet, aki miatt neki is anyagba kellett öltöznie. Aki nem egy a sok hasonló közül, hanem az egyetlen, az önmagáért való. Akit, ha megérint, még így húsz év után is átjárja az ereit a tűz, és ellenállhatatlanul vonzza magához, mint mágnes az elrozsdált vasat. Leírt néhány vargabetűt, mire rátalált. Rég volt, s ami addig volt, nem is fontos. Csak előjáték volt az életéhez. Furcsa előjáték. Már nem remélt, csak az ösztön hajtotta tovább. A vadászösztön, meg a csakazértis dacos fővetése, hogy ő sem alábbvaló a többinél. A társak zsivaja hajtotta tovább. A társaké, akik zajos bíztatással követték, míg tőle remélhették a baksist, s szó nélkül az út szélén hagyták, mihelyt más fújta a trombitát. „Állj félre, öreg vagy már!” – mondták. „Mit akarsz itt ötvenévesen? Manapság már a negyvenes is vén. Menj Isten hírével, amerre látsz!” Csak ő maradt, az édes társ, az aggódó reménység. Csak ő hordta a mosolyát a kórházi ágyhoz, s magába fojtotta a rossz híreket. Az orvos a vállát rándította; köznapi eset. A szív néha kihagy, a tüdő kopott, a pánik meg újkori divat. Mit tehetünk túl az ötvenen? „Gyógyítsa meg!” – így az asszony. Mire az orvos: „Rokkantnyugdíjas így is lehet...” S ha lehet, hát lett is. Távol a világ roppant zajától, a régi kollégáktól, a magukat barátnak nevező egykori társaktól. Senki se kereste, s ő sem keresett senkit. Ketten ültek a szobában; ő, meg a süket csönd. A félig leeresztett redőnyű ablakok mögött csupán arra kereste a választ, hogy meddig még, s mi végre? De nem volt válasz, s az se, aki adja. Az asszony olykor vitatkozott vele, amikor értelmetlennek ne-

31

Elégedett mosollyal nézte a heverőn szendergő aszszonyt és rábólintott a magában megfogalmazott, régóta formálódó gondolatra. Bárki bármit mondjon is, a külvilág bántalmaival szemben csak egyetlen módon lehet védekezni; a belső béke, a minden hatástól független harmónia megteremtésével. Már akinek megadatik az a képesség, hogy a köznapi hajlamból művészetté nemesítse a szerelmet. A test és a lélek szerelmét. A legtöbb ember képtelen erre. Születésétől a haláláig könyököl, tolakszik, versenyt fut valamiféle elérhetetlen célért. Sebeket oszt és sebeket kap, gyűlölködik és minden erejét megfeszítve vermet ás másoknak, míg nyakát nem szegi az általuk vájt vermek valamelyikében. De az is lehet, hogy a magáéban. Egyre megy. Amíg fiatal, azt hiszi, minden kihívást el kell fogadnia, s ha törik, ha szakad, győznie kell. Neki nyílik minden virág, rá vár minden viadal, és megállás nélkül csak szakítania és taposnia kell. Taposni fölfelé a legyőzötteken, míg följuthat oda, ahol már csak egyedül áll és szédül a neki faragott talapzaton. Már bánja, hogy senkit se hozott magával az egykori hű társak közül. Akit mégis, arról meg kiderül, hogy mégse annyira hű, s talán nem is annyira régi, mint gondolta. Lehet, hogy csak az alkalomra vár, hogy a mélybe lökje, s ő szakítson és taposson tovább. Pedig az összes élő közül egyedül az embernek adatott meg az átlényegülés képessége. Csak vele osztotta meg Isten a teremtés tudományát, hogy a maga számára magából teremtse meg a mennyországot és a poklot. A mennyországot a szerelemben, a poklot meg az utána való hasztalan vágyakozásban. Az öszszes többi csak kellék, díszlet, mellékszereplő egy mindhalálig tartó színjátékban. A többség mellékszereplőnek születik, és soha nem jut tovább az egy-két szavas szerepeknél. Dadogva csetlik-botlik, és fogalma sincs, hol követte el a hibát, ami miatt képtelen továbblépni. Pedig csak egy láthatatlan húr kell hozzá, amelyik mint az eolhárfa húrja felfogja és visszhangozza a szél apró rezdüléseit. A lélek a másik lélekét. A társét, mely megzengeti. És akkor együtt repülnek, szállnak elérhetetlen régiókba csillagok, naprendszerek fölött egy olyan dimenzióban, ahol már nincsenek formák, nincs hatalma a gravitációnak. Csak színek léteznek,

32

vezte ezt az egész cirkuszt, amit egyesek világnak, meg emberi társadalomnak neveznek. Máskor csak elfordult és zsebkendője sarkával elmorzsolta a kicsorduló könnycseppeket. Hetek, hónapok teltek el így, már egy év is, hogy csak az orvosi rendelőig ismerte az utat. Elég volt arra gondolnia, hogy egyedül kellene átkelnie a zebrán, máris elfogta a furcsa szédülés, s a homlokán lecsordult a hideg verejték. Már az is kivételes alkalomnak számított, ha hosszabb ideig megállt az ablak előtt, s megnézte az úton elmenőket. Olykor az asszony hívta oda, hogy valami érdekeset mutasson neki. Kezdetben felbosszantotta a dolog, mondván, hogy mi köze neki azokhoz, s mi köze az egész kinti világhoz? Egyszer, s mindenkorra végzett velük. Aztán egyre kevésbé vonakodott, mert az asszony mindig gyengéden megsimogatta, s neki egyre jobban esett ez a simogatás. Később már ő is megsimogatta az asszonyt, s ez is jólesett, hiszen tetszett neki. Egyik éjjel azt álmodta, hogy szeretkeztek. Máskor is volt már ilyen álma, de ez valahogy egészen más volt, mint a hasonló álmok. Egybeolvadt a testük, és mintha egyetlen lényként repültek volna ismeretlen fények felé az ismeretlen dimenziókon át. Amikor fölébredt, megcsókolta a feleségét, és újra átvillant rajta az a különös, ismeretlen fény. Ugyanaz az asz-

szony ébredezett mellette, akivel este álomra hajtotta a fejét, valahogy mégis más volt. A mosolyában volt valami bíztató, valami földöntúli cinkosság, mintha ő is ugyanazt álmodta volna. – Meg akarok gyógyulni. – jelentette ki határozottan a férfi. – Ugye segítesz nekem? – Hát persze, hogy segítek, azért vagyok. – mondta az asszony. – Ki segítene, ha nem én? – Neked akarok meggyógyulni. – Tudom. – Azért, mert... – Én is, te vén pernahajder. Különben nem sírtam volna annyit titokban. – Délután elmehetnénk abba a kis moziba, ahol régen... Tudod... Ne félj, most nem leszek rosszul. Lehet? – Hát persze. Ha megvan még... Megvolt a régi mozi. Igaz, egy kissé átépítették, de székek voltak benne, és sötétben pergett a film. A vásznon sorjázó képekből nem túl sokat láttak. Nem is azért mentek oda. Mire újra felkapcsolták a villanyt, két mosolygós szemű ember sétált ki a nézőtérről egymás kezét szorongatva, mint a tinédzserek. Az asszonynak kissé összekócolódott a frizurája, a férfinek meg enyhén gyöngyözött a homloka.

ablakból házunk falán lóg a Kereszt száll a füst szemembe szép itt minden így a fák hegyén a templom felett sok hold gyúl egyszerre félek mégis – ágyam bevetve mi idebent ima fekete igék serege nem tartja vissza a hulló földet

harangok a déli harangszóra szállt a fecske szemében tört napsugár egész a muskátli lila foltjáig rezdült a hír: hiába hull alá a Vér a templom eladósodott a gecemáni éjszakát félkarú angyalok vigyázzák hull az eső, az ablak mást nem mutat harangoznak vecsernyére görnyednek a szürkülő hajlatú vértanúk a szuvas padokba, a függöny felszakadt ki merje nézni, aki sose látott?

33

Iancu Laura

Ivasivka Mátyás

34

Egy évezred egyházi zenéje „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani…” Szent Lukács evangéliumából idéztük e mondatot, mely joggal alkalmazható a zenetörténet ama korai korszakára, amely még nem rendelkezett a hiteles és pontos kottaírás gyakorlatával, legfeljebb írásos utalások, de sokkal inkább a fennmaradt szobrok, domborművek segítségével ad ízelítőt a távoli múlt énekes vagy hangszeres muzsikájának világáról. Jóllehet aligalig van adatunk arról, hogy az egykori Sophianae, majd Quinque Ecclesiae régiójában miként, milyen formában élt a muzsika, bazilikánk kőtárában „kiáltanak a kövek”; a honfoglalás előtti és utáni évszázadokból egyre több zenei vonatkozású rekvizítum kerül elő – éppen a XX-XXI. századi régészek szorgos munkája gyümölcseként. Elsősorban húros hangszeren játszó egyének, csoportok tűnnek föl a pécsi kőfaragóműhelyekben készült legkorábbi alkotásokon. A Szent István királyunk által 1009-ben alapított pécsi egyházmegyét hamarosan elérte a mediterránumból eredő gregorián ének, az olasz bencés szerzetes, zeneteoretikus és pedagógus, Arezzói Guido vonalrendszeres kottaírási reformja, zenetanítási metódus-rendszere. A tatárjárás előtti évtizedekből már ismerhetjük a pécsi káptalan éneklő- és kántorkanonokjainak, karnagyainak névsorát. Legjelesebb zenetudósunk, a Kodály-tanítvány Szabolcsi Bence kutatásai alapján tudjuk, hogy magyar földön először Pécsett szólalt meg az orgona a középkor vége felé, valamikor Zsigmond király országlása idején. A domonkosok rendjének oroszlánrésze volt a pécsi, de az egész magyarországi zenei élet gazdagításában. Az itteni kolostorhoz csatlakozó iskolában a XIII. század végén Simon testvér és fráter Albin a fő-fő zenemesterek, de Pécsett kapta zenei képzését az a Sebestyén testvér, aki majd a budai Nyulak-szigeti (ma Margit sziget) apácakolostorban irányítja a zenetanítást, kóruséneklést. A Nagy Lajos királyunk által 1367-ben alapított első magyar egyetemen, Pécsett Joannes de Muris francia zeneoretikus elméletével foglalkoznak a diákok. A nemrég újratemetett 26. pécsi püspök, Janus Pannonius rezidenciáján vélhetőleg Mátyás király udvarához mérhető színvonalas zenei élet is virágzott. (Janus költészetének a zeneművészetre gyakorolt hatása majd a XX. század második felétől fog mutatkozni.) A pécsi Egyetemi Könyvtár egyik leg-

becsesebb kincse az 1499-ből származó, itteni megrendelésre Velencében készített ún. Pécsi Misssale, mely középkori himnuszok, szekvenciák, antifónák gyönyörű kivitelezésű gyűjteménye. Értelemszerűen ezek gyakran megszólaltak a város templomainak szertartásain. A mohácsi csatavesztés előtti időkből ismerjük a Szent Bertalan (ma Belvárosi) templom orgonista-kanonokjának, Stek Jánosnak a nevét, aki egyben az akkori pécsi orgonaépítésnek is avatott mestere volt. A török vészkorszakot megelőző utolsó előtti pécsi püspök, Szatmári György (1505-22), a későbbi esztergomi érsek itteni udvara nem csupán az irodalmi-, képzőművészeti-, hanem a magyar egyházzenei élet egyik fellegvára volt. Ma már csak romokban látható a tettyei fennsíkon épült nyaralója, mely a várost 1543-ban kardcsapás nélkül elfoglaló törökök egyik vallási központja lett közel másfél évszázadon keresztül; dervisek kolostora. És itt álljunk meg egy pillanatra. Az iszlám világ szerzeteseiről van szó, akiket a magyar nép – meglehetősen hangos, már-már az önkívületig fokozódó énekeszöveges ritmusaik kapcsán – egyszerűen „üvöltő derviseknek” titulált. Egy török kormánytisztviselő jóvoltából hozzájutottam egy ilyen ceremónia hangfelvételéhez, mely Szaud-Arábiában készült az 1970-es években. Európai fülnek szinte félelmetes ez a hangzásvilág és ez a monoton szavalókórus, hörgésre emlékeztető újra és újra ismétlődő ordítássorozat kíséri a gyönyörű, erősen díszített vezér-ének osztinátóját. Elgondolható, hogy milyen rémültem hallgathatták mindezt péntekenként a Tettye-patak völgyébe a városból kiszorult „körösztyén” magyarok az Esthajnal-csillag fölragyogásakor. A három részre szakított ország magyarjaiban jórészt a krónikás énekmondók tartották a lelket – élükön a Baranya megyei Tinódon (ma Rózsafa a település neve) kb. 1505 és 1510 között született Tinódi Lantos Sebestyénnel. Az élete vége felé nemesi rangot elnyert költő, zeneszerző, de legelső sorban történész jobbágy származású volt. Középés felsőfokú tanulmányait – egykori hittanárom, cserkészparancsnokom, később püspöki levéltáros, jónevű középkor- és reneszánsz-kutató – Petrovich Ede szerint Pécsett végezhette. Ránk maradt huszonhat különböző témájú énekéből kettő kifejezet-

hangszer építésének gondolatával is. E szép terve azonban csak halála után mintegy három évtizeddel később valósult meg, 1806-ban. Ignaz Kober és Focht Ferenc bécsi orgonakészítők jóvoltából. Utóbbi Pécsett telepedett le és gyümölcsözően gyakorolta mesterségét egyházmegyénkben. „Megjenelésével Pécs közelebb került Bécshez, mint valaha…” Az 1807-ben karmesterként, orgonistaként és zeneszerzőként városunkba szerződött Georg Licklről írta ezt a találó megállapítást Szkladányi Péter fuvolaművész, zenetörténész. Az 1769-ben az alsó-ausztriai Korneuburgban született Lickl élete és munkássága beszédes példája annak, hogy a már közel három évszázada idegen impérium alatt tengődő magyarságnak, a magyar kultúrának milyen hallatlan vonzereje volt még a nálunk sokkal szerencsésebb történelmű, európai rangú kultúrával rendelkező nemzetek, országok kiválóságai részére is. 1785 táján Bécsbe került. Itt tanult, tanított, orgonált. Együtt dolgozhatott Mozart A varázsfuvola című operájának szövegírójával, Emanuel Schikanederrel, talán magával Mozarttal is személyesen megismerkedett. Annyit biztosan tudunk, hogy többek között Joseph Haydn hatékonyan támogatta, buzdította a templomi orgonista és karmester fiatalember tevékenységét, és már abban az időben is számos operát, daljátékot, zongora- és kamaraművet komponált. Több kompozícióját kinyomtatták. 1807-től Pécsett hihetetlenül sokirányú munkásságot fejtett ki; zeneműkereskedés nyitásának terve, zenetanítás, „muzsikai akadémiák” rendezése stb. Hatalmas mértékben emelte a város zenekultúrájának színvonalát. 1811-ben megalapította a Zeneművész Társaságot, melyet a mai Pannon Filharmonikusok első jogelődjének tekinthetünk. Újabb operákat (egyiket – születésének 240. évfordulóján – Budapesten hamarosan színre viszik), 30 misét, 50 graduálét, 30 offertóriumot, 10 vesperást, 5 requiemet és számos kórusművet, kamaraművet alkotott. Székesegyházunkban ő szólaltatta meg először Mozart miséit. Jóllehet szinte minden művét bécsi cégek adták ki, mégis vérbeli pécsi „tükévé” vált, itt házat vásárolt, nevét Lickl Györgyre magyarította. Király József püspök (sajnos kevesen tudják, hogy a város főutcája az ő nevét viseli), ill. utóda, báró Szepesy Ignác bőkezűen támogatta Lickl terveinek megvalósítását. Jelentős szerepet játszott fiatal művésztársai, így a nemzetközi hírűvé vált Amtman Prosper fuvolaművész, Weidinger Imre fagottista, majd később a Pécsett letelepült Witt János hegedűművész (Liszt Ferenc barátja) sikeres pályafutásának egyengetésében. Két ízben is megözvegyült, majd 1823-ban feleségül vette a harminc esztendős Polony Antóniát. Házasságaiból négy gyermek,

35

ten bibliai témájú, de históriás műveit is át-átszövi a mélységes istenhit, a magyarságtudat, a keresztény életszemlélet ébrentartásának nemes szándéka. Ha a pécsi egyházmegye – hasonlóan az ország mintegy kétharmad részéhez – majd’ másfél évszázadra kívül rekedt az európai zenei fejlődés áramköréből, a magyarnak megmaradt régiók, elsősorban Erdély, a Felvidék és a nyugati határsáv, lépést tartottak a késő-reneszánsz, majd a kivirágzó barokk zenekultúra nemzetközi mozgásaival. Pécsett 1686 októberében véget ért a török megszállás. Mivel a székesegyház még használhatatlan állapotban volt, a falakon kívüli Mindenszentek templomában tartották az ünnepélyes Te Deumot. 1687 novemberében a jezsuiták megnyitották gimnáziumukat (a Ciszterci Rend mai Nagy Lajos Gimnáziuma), ahol komoly figyelmet fordítottak a zenei nevelésre. 1712-ben új orgona megáldására került sor a Szent Bertalan (ma Belvárosi) templomban. Az orgonistakántor Wittmann János volt, a Németországból városunkba áttelepült kiváló muzsikus, aki hamarosan a székesegyház zenei életének irányítója lett közel négy évtizeden keresztül. A XVIII. századi Pécs zenei életének krónikáját a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett jeles ciszterci zenetudós, Bárdos Kornél Albert dolgozta föl az Akadémiai Kiadónál 1976-ban megjelent Pécs zenéje a XVIII. században című alapvető munkájában. A város zenei életének két fő-fő centruma a székesegyház és a jezsuiták gimnáziuma volt. A püspöki főtemplom karnagy-zeneszerzői (regens chori) között elsősorban német, ill. cseh földről származó, sokoldalúan képzett muzsikusokkal találkozhatunk, akik örömest cserélték föl bécsi, prágai, pozsonyi állásukat a pécsivel. Ebben jelentős szerepet játszott az a tény, hogy a pécsi püspöki javadalmazás jelentős mértékben felülmúlta még a metropolisokét is. A cseh Franz Krommer (eredeti nevén: František Kramář), Deppisch Bálint, Novotni Ferenc neve fémjelzi elsősorban e század pécsi zenei életét, mind egyházi, mind világi vonatkozásban. 1751-től 1777-ig Klimó György a pécsi püspök és főispán. A jobbágy származású főpap regnálása a város és az egyházmegye egyik kulturális aranykora! Tizenötezer kötettel gyarapította a püspöki könyvtárat („Klimó könyvtár”), éremgyűjteményt alapított, csillagvizsgálót létesített, 1774-ben – országos viszonylatban is! – ő tette elsőként nyilvánossá könyvtárát (ez a mai Egyetemi Könyvtár alapja). De ezeknél semmivel sem kisebb figyelmet fordított a zenei élet fejlesztésére; 1757-ben rendelkezést hozott, hogy a dóm zenészei között minél több legyen a jól képzett muzsikus. Foglalkozott a főtemplom orgonájának, az építmény méretéhez illő

36

Georg, Carl, Júlia és János született. Júlia énekesnő, a fiúk zeneszerzők lettek, János a Pécsi Dalárda egyik alapítója is. Lickl György kompozíciói – elsősorban a székesegyház énekkarainak jóvoltából – az utóbbi években egyre inkább ismét felhangzanak. 1995-ben az osztrák Koch-cég CD-re rögzítette c-moll requiemjét és F-dúr Missa Solemnisét jeles szólóénekesek, a Pécsi Kamarakórus (karigazgató:Tillai Aurél) és a Pécsi Szimfonikusok tolmácsolásában Howard Williams vezényletével. Lickl 1843. május 12-én hunyt el Pécsett. 1852. május 12-én Haas Mihály prépostplébános által fölavatott emléktáblája (Bartalits Mihály alkotása) ma a Liszt Ferenc Zeneiskola Majorossy Imre utcai épületében látható. Nem csupán egyházmegyénk, de az egész dél-dunántúli régió zenetörténetének kimagasló mozzanat volt az akkor már nemzetközi hírnevű hazánkfia, Liszt Ferenc látogatása. Ebben meghatározó szerepe volt Liszt barátja, Tolna vármegye alispánja, báró Augusz Antal (1807-78) és a későbbi bíboros hercegprímás, Scitovszky János (1785-1866) pécsi püspök ösztönzésének. 1846. október 24-én szekszárdi hangversenyezés után indult Pécsre a jeles mester. Augusz báró mellett tagja volt a társaságnak a fővárosi Honderű című irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztője, Petőfi Sándor nagy ellenlábasa, Petrovichevich Horváth Lázár, aki lapjában részletesen beszámolt a pécsi utazásról. Ebből idézünk: „Estvére Nádasdra (ma Mecseknádasd, I. M.), a pécsi püspök őméltósága kastélyába rándult Liszt, ahol a zongorakirályt Pécsről eléje utazott dalnokok által előadott négyes-énekkel üdvözölték és pompás vacsorával fogadták…” Zenetörténeti jelentőségűvé nőtt ez a nádasdi közjáték, ugyanis a pécsiek panaszkodására, miszerint ők szívesen énekelnének magyar dalokat is, de nem jutnak hozzá, Liszt azon nyomba szöveget kért, és ott megkomponálta első magyar nyelvű énekkari művét, A patakcsát (ma patakocskának mondanánk) a szekszárdi születésű, hajdani pécsi ciszterci diák, Garay János versére. Petrichevich Horváth: „Ez azonnal be lőn tanulva, s még a vacsora folytában elénekelve…” 1980 óta kiváló szobrászunk, a vatikáni Szent István szobor és a pécsi Kodály szobor alkotója, Varga Imre Liszt-mellszobra emlékeztet Mecseknádasdon e jeles eseményre. Bizonyára Lisztnek nagyon megtetszhetett Nádasd és környéke, ugyanis közel két és fél évtizeddel később, 1870. szeptember 21-én az akkori pécsi püspök, Kovács Zsigmond invitálására ismét ide látogatott, és vadászaton vett részt valahol az óbányai völgyben, Skóciai Szent Margit (Szent István királyunk unokája) egykori várkastélya alatt. A társaságnak ismét

tagja volt Augusz Antal, valamint Horvát Boldizsár igazságügyminiszter is, aki a nádasdi kastélyban adott díszebéden felköszöntő beszéd helyett emlékezetből (!) elszavalta Vörösmarty Mihály Liszthez írt hatalmas ódáját… Liszt egy későbbi levelében „az emlékezőtehetség bűvészmutatványaként” méltatta Horvát miniszter szavalatát… De térjünk vissza 1846 októberére. Liszt Nádasdról másnap, 25-én négyesfogaton Pécsre utazott, ahol Scitovszky János püspök látta vendégül. Így ő volt az első igazán nemzetközi hírű nagy művész, aki városunkban két koncertet is adott. A hangversenyek bevételét Liszt a püspöknek adta át jótékony célra. A harmadik napon, október 27-én a „hangok nagy tanárja” (Vörösmarty) a Székesegyházba látogatott és hosszú ideig rögtönzött a templom orgonáján. A püspöki búcsúebédet követő társalgás során a főpap a Székesegyház újjáépítésével kapcsolatos terveit vázolta föl vendégének. Egyben kéréssel is előhozakodott: a főtemplom újraszentelésére írjon egy zenekari ünnepi misét. (Erre a mozzanatra utal az ugyancsak Varga Imre által készített, a püspöki palota homlokzatához illesztett Liszt-szobor, ahol a nagy mester a templomot szemléli.) Liszt meg is ígérte Scitovszkynak, hogy megkomponálja a misét, ám a közbejött történelmi események miatt elhúzódott a restaurálás. S ami még nyomósabb ok: Scitovszky János 1849-től esztergomi érsek lett. Nem felejtve Liszt ígéretét, Augusz báró közvetítésével most már Esztergom számára, az épülő új katedrális fölszentelésére kérte a misét, mely a szerző vezényletével, ősbemutatóként szólalt meg 1856. augusztus 31-én. A pécsi lokálpatrióták nagy-nagy szomorúságára a pécsi miséből így lett Esztergomi mise – Liszt Ferenc egyik legragyogóbb alkotása! Liszt két pécsi hangversenyén azon a Bösendorfer gyártól ajándékba kapott zongorán játszott, amelyet Scitovszky püspök megvásárolt a mestertől, majd nemes gesztussal a Miasszonyunk zárda akkor épülő leányiskolájának ajándékozott, Napjainkban az utódiskola, a Leőwey Klára Gimnázium egyik legféltettebb kincse, jóllehet a szemnek is élményt jelentő instrumentum a hangolást már nem tartja. Az 1847-es kísérlet után végre 1861-ben megalakult az 1948. évi megszűnéséig a város zenei életét reprezentáló Pécsi Dalárda. Példamutató, változatos műsoraikon gyakran szólaltak meg egyházzenei kompozíciók, így Rossini Stabat Matere. Mozart Requieme, Verdi Requieme, Pierné A gyermekek kereszteshadjárata, Liszt Esztergomi miséje. A Dalárda kisugárzó hatására egymás után alakultak Pécsett a templomi és világi énekkarok. Külföldi vendégszerepléseik mellett idehaza egymás után nyerték el a legmagasabb országos minősítéseket.

37

Az 1867-es kiegyezés évében alapította meg Pécsett a baranyai születésű, külföldi műhelyekben tanult Angster József világhírű orgonagyárát, mely a kommunista diktatúra által az 1950-es évek elején államosított, majd megszüntetett pécsi (Mária utcai) üzemében nem kevesebb, mint 1289 orgonát alkotott világszínvonalon! (A pécsi-baranyai orgonák zömmel ebben a gyárban készültek, jelesül a Székesegyház, a Pius templom és a zsinagóga hangszere, de országunk legnagyobb orgonája, az ötmanuálos szegedi dómi instrumentum ugyancsak a pécsi műhely produkciója.) Dulánszky Nándor püspök idejében nyerte el a pécsi Székesegyház ma is ismert impozáns formáját. 1882-1891 között történt meg ez a restaurálás. S már 1885-ben megszületett az ötlet: alakuljon a főtemplomban egy fiúkból és férfiakból álló vegyeskar a XIII. Leó pápa nevéhez fűződő egyházzenei reform szellemében, a regensburgi és bécsi scholák nyomdokain járva. Hosszas huzavona után Glatt Ignác szentszéki jegyző. Jeles zenepedagógus kapta a megbízatást a kórus megszervezésére és vezetésére. Elsősorban a sokáig perifériára szorult középkori gregorián ének újjáélesztése, a reneszánsz egyházzenei irodalom, nem egyszer a kortárs művészet népszerűsítése (így Kodály Zoltán 1945ben Mayer Ferenc kanonok-karnagy vezetésével a szerző személyes jelenlétében ősbemutatott Missa brevise) volt a feladata a „hecsedliknek”. (Ez a ragadvány-elnevezés pirosas színű kórusruhájukra

utal…) Dulánszky püspök Kirstein Ágost tervei szerint fölépíttette a Székesegyházi Énekiskola internátussal összekapcsolt épületét a mai Hunyadi út és Szepessy utca által határolt területen. 1889. október 27-én volt az avató ünnepély. (Ma a Szent Mór Iskolaközpont alsó tagozatának, zeneiskolájának ad otthont a reneszánsz kor építészeti stílusát idéző épület.) A kommunista hatalomátvétel (1947) , majd az egyházi iskolák államosítását (1948) követő évek (az énekiskola épületéből kollégium lett) heroikus küzdelmei után, mely Mayer Ferenc vezetésével folyt, 1953-ban megszűnt a nemzetközi hírű intézmény. Föltétlenül meg kell említenünk Halász Béla orgonaművész nevét (Janus Pannonius utcai lakóháza homlokzatán dísztábla őrzi emlékét), aki rangos, megbízható partnere volt az énekkarnak. A diktatúra bukása után (1989) néhány évre újjáéledt a kórus, eredeti épületét visszakapta, Jobbágy Valér karnagy vezényletével nívós CD-lemezük is készült, ám – nem megnyugtatóan tisztázott okok miatt – a mai napig szünetel a rangos együttes tevékenysége. A már említett Szent Mór Iskolaközpont énekkari, zenei együttesei, a Székesegyház (1991 óta bazilikai rangú) kórusai folytatják a 1885-ben megkezdett utat. A pártdiktatúra időszaka (1947-89) nem kedvezett az egyházak zenei tevékenységének sem. Titkos megfigyelők, besúgók figyelték, kik tevékenykednek templomi énekkarokban, kik vállalnak kántori munkát. Súlyos retorzióval, nem egyszer világi állásának elvesztésével járt az egyházzenei tevékenység. Ennek ellenére még az államhatalom által is respektált kiváló muzsikusok, többek közt Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Hidas Frigyes, Gárdonyi Zoltán, később Halmos László vagy a pécsi Tillai Aurél, Dobos László, Jandó Jenő elkötelezettsége, bátor kiállása éltette a musica sacrát, hogy aztán a történelmi változások egyik gyümölcseként a 90-es évektől gomba módra szaporodjanak a főleg fiatalokból verbuválódott egyházi énekkarok, zenei együttesek. Ékes példája ennek az 1929-ben Agócsy László által létrehozott ferences Szeráfi Kórus, melynek munkáját a diktatúra ellehetetlenítette, ám 1999-ben a kiváló, ambiciózus Nagy Ernő újjáélesztette. 1991. augusztus 17-én a Pécs melletti pogányi repülőtéren több tízezres hívősereg volt résztvevője a II. János Pál pápa által pontifikált ünnepi szentmisének. Az egyesített pécsi-baranyai kórusok Bárdos Lajos csodálatos, magasztos kánonját, az Erdélyi József költeményére írt Emberé a munka, Istené az áldás-t szólaltatták meg. Visszatekintésünk zárásaként idézzünk ebből az alkotásból: „Mert emberé a küzdelem, a munka, Istené az áldás, a diadal!...”

Zentai Tünde

Az iványi sellő A keresztény világkép szerint a sellő a „szirének családjá”-ba tartozik. E fantázialények az ókori görög mitológia szülöttei. A Dráva menti tájról két szirént ismerünk: Zrínyi Miklóst, az Adriai tengernek Syrenaiát és a drávaiványi szirént. A furcsa párhuzam nem egészen alaptalan. A költő hadvezér 1651-ben, Bécsben kiadott művének címében önmagát nevezte szirénnek, átható hangú, halhatatlanságra vágyó énekesnek. A Szigeti veszedelem eposzát tartalmazó könyv fedőlapját míves barokk metszet díszíti, amely tengeri jelenetet ábrázol: hullámos vízen hánykódó hajót, fedélzetén a szerző óriási, páncélos alakjával és szirénekkel. A vitorlán Zrínyi egyik latin jelmondata olvasható: Sors bona nihil aliud1. A hajó előtt a habokon két tündéri lény ringatózik: kellemdús, hosszú hajú nőalakok, deréktól lefelé pikkelyes, kétágú halfarokkal. Az iványi, közel sem oly kecses sellő majdnem másfél évszázaddal később – 1792-ben – került a templom mennyezetére. S noha az iménti szirének rokona, megjelenítésének célja egészen más.

mert tőrt és kardot markol. A riasztó arcvonásokkal, szúrós szemmel megrajzolt fej férfié. Haja nincs is. Homlokát vörös, diadémszerű korona ékesíti, amely az erdélyi (Magyarvista, Magyarbikal, Énlaka) és a drávaszögi (Peterd) templomi ornamentika ötszirmú, széles tulipánjaira emlékeztet. – E sellő öt évvel ifjabb, majd minden részletében azonos párja a Somogy megyei Szenna templomában található. A 19. században aztán a csodás lény „kilépett” a templomfalak közül, hogy a környékbeli pásztorfaragványok, és egyéb népművészeti tárgyak díszévé váljon3. Az iványi sellő sajátosan összetett ábrája fölidézi a szirén mitológiai, bibliai és középkori alakját, a néphit vízitündéreit, a gyilkos baziliszkuszt és az ördögi démonokat. Mindezt játékosan variálódó népművészeti köntösben. A mondanivaló is csak első pillantásra egyszerű: a szirén a csábítás allegóriája. A keresztény szimbolikában és az iványi református templomban arra inti a híveket, hogy álljanak ellen a gonosz kísértéseinek, mert a bűnös osztályrésze halál és kárhozat.

Az iványi sellő2 festője – gyaníthatóan Bíró János, templomépítő prédikátor irányításával – egy gazdag jelentésű vallási jelképrendszer fő motívumaként ábrázolta. A kazettán fonatmintás keretbe foglalva félig hal, félig nőtestű lény látható. Bal oldalán, csőrében olajágat tartó, nyúlánk galamb helyezkedik el, alatta egy pontyszerű hal lebeg. A fehér táblára festett kompozíció nagyjából átlós szerkezetű, két szép rajzolatú sarokmotívummal kiegyensúlyozva.

A két mellékfigura a Szentírásból még ma is közismert, egyértelmű keresztény jelkép. A galamb az ószövetségi özönvíz-történet szereplője, aki második útjáról olajággal tér vissza Noé bárkájába, jelezvén a víz apadását és a természet újjáéledését. Azóta mindenkor a remény szimbóluma4. Ezért is tűnik föl szerte a protestáns templomokban. Többek között a Dél-Dunántúlon, ahol a galamb – a pelikán mellett – a leggyakoribb figurális ábra, akárcsak a festett népi bútorokon. A hal az egyik legkorábbi keresztény szimbólum. Krisztus követőinek titkos jele az ellenséges pogány-kori Rómában. Görög nevét, az „ikhthüsz”-t monogramként értelmezték, mely Iészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér (Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó) kezdőbetűit rejti ma-

38

A sellő képe Az iványi „sellő”-nek deréktól lefelé zöld pikkelyes, villás farkú halteste van, melyhez mellbimbós keblű női törzs csatlakozik. Két karját, ahogy az oráns figurája, égnek emeli, csakhogy nem imádságra-áldásra, 1 2

Jó szerencse, semmi más. A sellős kazettáról készült fotót Balassa M. Iván készítette 2002-ben.

3 4

Vö. K. Csilléry 1981. 4: 436–438! A galambábrázolás egyéb jelentéseire, köztük a Szentlélekre ezúttal nem térek ki.

gában5. Szimbolikája a vízhez és a keresztséghez kapcsolódik. A hal a vízben a megkeresztelt és megváltott emberre utal. Jézus csodálatos halszaporítása révén az élet bőségét is kifejezi.

A többféle elemből ötvözött figura sokrétű jelentésének megfejtéséhez kívánatos fölidézni az iványi sellő eredetének forrásait és kalandos evolúcióját. Egyik, talán legrégibb őse a szirén, az ókor görög folklór mitikus alakja. Mindig többes számban szerepel, legtöbbször ketten vagy hárman, néha többen vannak. Gyönyörű énekük ellenállhatatlan és halálos. Sziklaszigeten élnek, és bűvös hangjukkal magukhoz csalogatják a hajósokat, hogy aztán elpusztítsák őket. Erről szól a két legismertebb sziréntörténet is, Odüsszeuszé és Orpheuszé. Homérosz művének főszereplője úgy menekül meg tőlük, hogy árbochoz kötteti magát társaival, akiknek fülét viasszal tapasztja be6, az argonauták pedig Orpheusz énekének és líra-lant játékának köszönhetik életüket, mellyel túlszárnyalta a szirének hangját, akik a szégyent egyik mondában sem élték túl7. Az ókori görög mítosznak ezek az állandó motívumai. A szirén többi ismérve – mivolta, származása, lakóhelye – bizonytalan. Sokan úgy tudják, hogy Achelóosz, a legősibb folyóisten és Melpomené, Therpszikhoré vagy Szteropé múzsa leányai8, szép hangjukat anyjuktól örökölték. Egyesek szerint eredetileg nimfák voltak, mások szerint az alvilág szellemei9. Az archaikus korban Achelóoszt hal-emberként is ábrázolták, és sokan a nimfák atyját tisztelték benne. Mindenesetre, a sziréntörténetek már Krisztus előtt mintegy hétszáz évvel is talányos, többarcú lényről szólnak. Egyedül alakjának szimbolikussá vált jelentése nyilvánvaló. Homérosz az Odüsszeiában az emberiség egyik alapmítoszát fogalmazta meg, ezért tudott minden időben és környezetben fönnmaradni. A Szirénepizódban rejlő példázatot a keresztény gondolkodók és írók korán fölismerték, gyakran idézték hasonlatként, és saját képükre formálták. Nekik, különösen a 2–3. század fordulóján élt Alexandriai Kelemennek, Milánói Szent Ambrusnak (4. sz.) és Turini Maximusnak (5. sz.) köszönhetjük e hagyomány allegorikus, keresztény átértelmezését és továbbvitelét. Magyarázatuk lényege: a tenger a világ, a szirének a kéjvágy és földi gyönyörök 5 6 7 8 9

Vanyó 1988: 133. Homérosz 1986: 192–197 (XII: 39–53, 156–200.) Graves 1996. II: 550; Belfiore 2008: 606. Tokarjev 1988: 758. Zamarovsky 2001: 391; Belfiore 2006: 606.

10 11 12 13 14 15 16

Heidl 2005: 10. skk. Homérosz 1986: 197 (XII: 189–191.) Mohr 1988: 266. Sarti 2007: 138 és 35–38, 41, 48, 51. képek Zamarovsky 2001: 392. Physiologus 1986: 104; Horváth 1921: 13. Durando 1997: 222. k.

39

A sellő eredete

megtestesítői, a hajó az egyház, az árboc a keresztfa, a hozzákötözött személy Jézus, aki hazavezet a Paradicsomba. A pogány fabulát megtöltötték tehát „Krisztus igazi filozófiájá”-val, azaz mesés Odüszszeusz helyére valódi személyt, történeti eseményt állítottak, a megfeszített Jézust, aki minden embert megment10. A szirének a történetben a csábítás és az érzékiség jelképei voltak és maradtak. Képzetük azonban nem merül ki ennyiben. Odüsszeusz nemcsak gyönyörködni szeretett volna hangjukban, hanem tudásukat is akarta, hiszen azt énekelték: „mert mi tudunk mindent […] / és mindent, mi az életadó földön megesik még”11 És e szálakon kapcsolódik a szirén a művészethez és a tudományhoz. A kereszténységben a szirén mindig negatív szimbólum. A Biblián alapuló megítélés egyszerű és világos: a szirén a gonosz szellemek közé tartozik. Az ószövetségi, Kr. e. 700 körüli állítás (Iz. 13, 22) még a 18. században is érvényes, amikor az iványi szirént festették. A középkori európai művészetekben a szirén két alfaját szokták megkülönböztetni: a madárszirént és a halszirént12. Homérosz nem írja le, hogy néztek ki a szirének. Számukat is csak azért tudjuk, mert a korabeli görög nyelvben az egyes és többes mellett létező kettes számot használja. Ókori képzetük a görög vázarajzokon öltött madártestű, asszonyfejű alakot. Ilyen formában már a Kr. e. 7–6. századi korinthoszi, attikai feketealakos edények kedvelt díszítménye13, legrégibb ábrázolását egy Kr. e. 630 táján készült amphoráról ismerjük14. A Kr. u. 2. században keletkezett, a kora újkorig példátlanul népszerű Physiologus, a fantasztikus „természetrajz” keresztény jegyzője is azt írja, hogy a szirének köldökig női, attól lefelé pedig madárhoz hasonló lények15. Madártestüket a középkorban mindvégig megőrizték. A görög művészeti emlékek azonban egy jóval esztétikusabb, halfarkú nőalakról is hírt adnak. Ábrázolása – jelenlegi tudásunk szerint – mintegy félezer évvel az első madárszirénes vázaképek után jelenik meg Délosz szigetén. Az ottani Szkardana-ház hellenisztikus mozaikpadlóján maradt fönn, hozzávetőleg Kr. e. a 2. századból16. Ő valószínűleg a szépséges nimfák, a folyók, patakok, források naioszainak és a tengerek nereiszeinek képviselője. A szirén megjelenési formája a keresztény Európában fokozatosan átalakul, nimfaszerű külső jegyek-

40

kel gazdagszik. Valójában a két hiedelemalak kontaminációja zajlik. Az átváltozás a képi ábrázolásokon a románkortól követhető nyomon. A 12. századtól mindinkább félig hal formában tűnik föl, jobbára kőfaragványokon, legtöbbször női – gyakran még szárnyas – felsőtesttel, de férfi alkatú és állatfejű lények is vannak köztük. Mai ismereteink szerint a legrégibb magyarországi szirénábrázolás is a 12. századból való, a pécsi székesegyház altemplomának egyik faragott gyámkövén17. A kissé hiányos figura kétfelé ágazó farkával omega-jelet alkot, amivel talán a földi élet véges voltára utal. Festett ábrázolásának jeles korai példái a svájci Zillis falu Szent Márton templomának 1113–1130 táján készült mennyezetét díszítik. A zillisi szirének kettős halfarokkal rendelkeznek. Egyiküknek embertörzse és farkashoz – meg a középkori ördöghöz – hasonló állatfeje van, mellette egy megkötözött ember látható, aki valószínűleg nem más, mint Odüsszeusz18. A másik fajta szirén deréktól fölfelé teljesen antropomorf, haja hosszú, és szájában kürtöt tart19. A halfarkú nőalak a középkorban Európa-szerte elterjed. Egyik változatáról, a tündéries angol-szász mermaidről (tengeri kisasszonyról) – az ókori görög szirénnel tartott rokonság mellett – sokan föltételezik, hogy eredetileg kelta istenség volt20. A félig haltestű szirén a 15. században a reneszánsz művészet kedvelt témája lett. Az alakváltás a szirén előnyére szolgált, a kora újkorban egyre szépül: arca bájos, haja hosszú, keble és karja vonzóan formás. A 16. századtól kezdve a kettős farkú alakot fokozatosan háttérbe szorítja a derékig haltestű, gyönyörű lány. A barokk és rokokó művészetben már a női szépség megtestesülése, így szerepel Csokonai Vitéz Mihály A’ Duna’ nimfája c. költeményében is. Népszerűségét az is jelzi, hogy címerállat lett belőle. Mivel a címerjelvény rendszerint hosszú életű, jól reprezentálja az átalakulás folyamatát. Varsó címerének, például, 14. századi férfifejű, madártestű figurája a 16. században deréktól fölfelé nőalakot ölt, alul viszont szárnyas-lábas jószág marad, még 1652-ben is libaszerű, 1750-re azonban bájos sellő válik belőle, 1938-ban pedig kecsesen elegáns, haltestű, szőke hajú lányként mutatkozik21. Az újkori szépséges halleány – Andersennél A kis hableány – a népmesék és mondák vízi tündére, el17 Pál-Újváry 2005: 421. 18 Claussen 1994: 347, 375. – A műre Balassa M. Iván volt szíves fölhívni figyelmemet. 19 Backofen 2002. szept. – A műre Balassa M. Iván volt szíves fölhívni figyelmemet. 20 Jobes 1962: II. 1093. 21 N. n. History of Warsaw’s Coat of Arms. http://www.eWarsaw.pl/2/ 2008. XII. 12. A műre Balassa Eszter volt szíves fölhívni a figyelmemet.

bűvölő külsejét részben tőlük is kölcsönözte. A lengyel szájhagyomány szép történeteket őriz a Visztulából kifogott éneklő sellőről, aki megmentéséért hálából vette oltalmába Varsót. Aranyhajú, bűvös hangú, szerelemre hívó, bajt hozó társait megtaláljuk szinte az egész európai folklórban. Hozzánk legközelebb a német nixét, wellét, a délszláv vilákat és az orosz ruszalkákat22. A népköltészet fölfedezése, a néprajzi tudományok 18. századi ébredése, és főként a 19. századi kutatások terelték rájuk a figyelmet. Az elragadó teremtmények, reménytelen és végzetes szerelmi történeteikkel nagyon is beleillettek a romantika művészi képébe. Írók és zeneköltők sokaságát ihlették, Heinétől, Puskintól, Tompa Mihályig; a Russzalkáról Drvorak operát is írt. A vízi tündérek jelen vannak a magyar népköltészetben is. A regék és mondák világában legtöbbször vizekhez és vízparti várakhoz, épületekhez kötődnek, mint a hely szelleme. A Duna, a Tisza, a Balaton és a Fertő-tó tündéreiről, vízi szellemeiről már Ipolyi Arnold is értekezett 1851-ben, a Magyar Mythologiában23. Fölfedezte a vizek tündérei, szellemei és a klasszikus nimfák rokonságát is, és közülük kiemelte a „legsajátságosb vízitündéri” sellőt. Arról is tájékoztat bennünket, hogy e különös lény neve a „csak minap fölébresztett…Sellő”, és idézi a szombatos-kódex két verssorát, amely nem hagyta feledésbe merülni: „oltalmát ha kéred a mennynek urának / Sellők sem tündérek ám neked nem árthatnak”24 Ipolyi e tekintetben is fontos dologra tapintott, mert ’sellő’ szavunk történeti etimológiája még azóta is megfejtésre vár. Használata csupán a 19. századtól adatolt25. A népnyelv nem ismeri sem a sellőt, sem a szirént, ezért is hiányzik valamennyi tájszótárból. Hiedelemmondáinkban a személytelen „tündérek” rendszerint csapatosan tűnnek föl a vizek mentén, szépen énekelnek, táncolnak, csábítóak és veszélyesek. Nem sokat tudunk róluk, mert a tündérhiedelmek a magyar néphit egyik legvékonyabb rétegét képezik. A történetekben néha szó esik olyan tündérről is, amely haltestű. Baranyából mindössze két ilyen adatot idézhetünk: az egyiket Berze Nagy János közölte Bodáról, a másikat magam gyűjtöttem Kemsén, az Ormánságban. ”Sokat hallotta beszélni, hogy a nagybicsérdi malomárokba, a hid közelibe éfékó tündérök förönnek. A tündéröknek fölü lánytestik, alu mög haltestik van. [Bank Laci bérösgazda] Bátor embör vót, aszonta, 22 23 24 25

Tokarev 1988. II: 605. Ipolyi 1929: 169. Ipolyi 1929: 170. MTESz 1976. III: 512.

hogy ü mögnézi, igaz-e. Eggyik éccaka punt éfékó a hidra mönt. A tündérök csakugyan ott föröttek. Heten vótak. Ütet is csaaták a vizbe…” 26

Talán ez a tündér lehetne a harmadik „szirén” a Dráva mentén, ha jobban ismernék. Az iványi sellő alakja és jelentése Az iványi sellő válltól lefelé olyan, mint a vízi tündér, a női szépséget mégis nélkülözi. Ha összevetjük a templomi mennyezeteken – néha mellvéden – megfestett hasonmásaival, tapasztaljuk, hogy ezzel nincs egyedül. A Kárpátok gyűrűjében a félig haltestű lény festett alakja a 17–18. századi templomokban maradt fönn, nagyobbrészt Erdélyben. Képe mellé azonosításul nemegyszer a „SIREN”-nevet is odaírták (Szilágylompért, Bánffyhunyad). Jellegzetes példáit és 15–17. századi nyomtatott mintaképeit 2008-ban Kiss Margit és Tasnádi Zsuzsa mutatta be a Néprajzi Múzeumban28. Megjelenítése elég változatos, Erdélyben még a 18. században is gyakran kettősfarkú teremtmény, különböző tárgyi attributumokkal. A legkorábbi, mai is létező festett szirénnek – az 1676-ban készült tancsi mennyezeten – S-ként kunkorodó, spirális kígyófarka van. Általában magányosan uralja a táblamezőt, de előfordul egy vagy két szirén társaságában is. Mindegyikről megállapítható azonban, hogy messze esik a romantikus ideálképtől. Ez az esztétikai hiány nem puszta véletlen. Közrejátszik benne a képíró mesterség hanyatlása is: a virágozó asztalosok ebben a korban már szinte mindenütt nehezen birkóznak meg a figurális ábrázolással. A fő ok azonban a kifejezés szándékában rejlik. A tárgy és jelentés a keresztény eszmerendszer, a protestáns erkölcs és didaktika foglalatában értelmezhető: nem szabad behódolni a mindenütt jelen lévő, ezerféle alakot öltő Sátán ördögi kísértéseinek. Köztük az öncélú gyönyörnek, a bujaságnak és paráznaságnak, amit a szirén jelképez. Figyelemre méltó, hogy a római katolikus egyház mekkora jelentőséget tulajdonít a „Ne paráználkodj!” parancsnak, úgy tűnik, nagyobbat, mint a „Ne ölj!”-nek. Ami, egyebek mellett, bizonyára a 26 Berze Nagy 1940. III: 341. Elmondta Végh József, szül. 1881, Boda, 1935. 27 Zentai 1983: 90. Elmondta Nagy József, szül, 1894, Kemse, 1971. 28 Kiállítás és katalógus. Kiss 2008: 158; Tasnádi 2008: 24, 38.

Végezetül a fölvázolt tények birtokában újra szemügyre vesszük az iványi sellőt, és mérlegeljük, milyen is valójában. Többször is fölmerült, hogy nem elég szép. Eltekintve az alkotói kvalitástól, föltehető, hogy ezúttal sem akart vonzó lenni. Sokkal inkább taszító. Ha ránézünk kissé formátlan, mogorva férfi arcára, elsőként szúrós szeme tűnik föl. Olyan, mint a baziliszkuszé, mely nem hangjával, hanem tekintetével öl. A baziliszkusz is ókori mitologikus szörny, neve a görög baszileiosz szóból ered. Idősebb Plinius úgy írja le, hogy nemcsak mérge pusztít, de pillantásától és leheletétől kiszárad a fű és megrepednek a sziklák30. Az Ószövetségben is szerepel (Zsolt 90, 13; Iz 11, 8; 59,5; Jer 8, 17), mint az istenfélő embert fenyegető veszedelem jelképe31. A középkorban a bűn, a halál, az ördög és az Antikrisztus megtestesítője32. Ő az áspiskígyó és a néphit kígyókirálya, talán, mert fején diadémszerű taraja nőtt. Története és ikonográfiája igen gazdag, művészi ábrázolásainak száma végtelen. Legtöbbször koronás kígyó, sárkány, sárkánykígyó képét ölti. A reformáció kezdetén készült gúnyrajzokon pápai tiarát visel, például Luther Márton bibliafordításában, az 1522-ben nyomtatott Szeptemberi testamentumot illusztráló Lukas Cranachfametszeten33. A baziliszkusz gyilkos pillantása révén maga az alakot öltött „szemmelverés”. A világi lírában a szerelmi igézetet fejezi ki, Balassi Bálint szavaival: „Csak az szép leányok s az baziliskusok/ hogy a szemekkel ölnek”. 29 30 31 32 33

Szacsvay 1999: 203. skk. Tokarev 1988. I: 43; Vanyó 1988: 105. Vanyó 1988: 105. Magyar Katolikus Lexikon XI. 2006: 673. Starke 19: 116. – A műre S. Szabó Péter volt szíves fölhívni figyelmemet.

41

„Hát úgy mondták, hogy ha elmegy fürödni, ott vannak a vizitündérök,…olyanok, mint a szép lányok, aztán van nekik szárnyuk meg farkuk,…”27

papi nőtlenséggel, illetve a megvalósításáért folytatott több évszázados küzdelemmel is magyarázható. Az egyháztörténetet és művészi programokat az újkorig papok írták, és számukra legveszélyesebb kísértő a szép nőalakba bújt Sátán lehetett. Ettől a bűntől való tiltás és irtózás segíthetett összemosni a szirén és a nimfa alakját is, hiszen egyazon gonosz szellem megjelenési formáinak vélték. A tancsi templomban látható szirén mellé festője, Parajdi Illyés János 1676-ban egy, a Bibliából vett magyarázó föliratot is illesztett. Az újszövetségi idézet János Jelenések könyvéből való, és a „babiloni nagy parázná”-ról szól (Jel 17: 1, 4, 8, 15). E kép és szöveg-kapcsolat alapján merült föl egy új értelmezési lehetőség, miszerint a protestáns templomok szirén-sellőképeit Szacsvay Éva az Utolsó ítélet-ábrázolások körébe helyezi29.

42

A sellős kazettáról készült fotót Balassa M. Iván készítette 2002-ben

Akárcsak a baziliszkusznak, az iványi sellőnek is van koronája. Tekintete pedig mintha arra intene: Ne közelíts! Még félelmesebb két karja a fenyegető végzet jelképeivel. Baljával szablyát, jobbjával tőrt emel a magasba. Ezek az attribútumok valószínűleg a végítéletre figyelmeztetnek. Azt sugallják, hogy „halálnak halálával halsz”, ha engedsz az ördög csábításának, az Isten ellenes hamis tanoknak, és különösen a tiltott testi örömöknek. Ha elköveted a paráznaság főbűnét, kettős halált szenvedsz34, nemcsak tested pusztul el, hanem a lelked is, nem részesülsz az örök életben. – Assisi Szent Ferenc 1225ben, a Naphimnuszban így ír a halál fokozatairól: „Áldjon, én Uram, mi nővérünk, a testi Halál,

ki minden élő embert megtalál. Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak, boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak, nem tesz kárt bennük a második halál.” 35

34 A konklúzióra Szacsvay Éva volt szíves figyelmemet fölhívni, 2009.

35 Dsida Jenő fordítása, 1997: 392. – Az idézetet Balassa Eszternek köszönöm.

Magát a paráznaság bűnét iványi példánkon a lény meztelen női melle és szirénteste jeleníti meg, utóbbi a középkori-újkori művészetből és az európai népköltészetből ismert, kellemes formában. Mindezek után már csak olvasnunk kell a képet, mint egy biblia pauperumot. Egész egyszerűen azt üzeni: a hívő keresztények (a hal) álljanak ellen a kísértésnek, a paráznaságnak (sellő), és bízhatnak Isten segítségében (galamb olajággal).

Bartusz-Dobosi László

43

A pécsi jezsuiták és az irodalom

A pécsi egyházmegye millenniumára és a magyar jezsuita provincia centenáriumára

2009. szeptember 7-én lesz száz éve, hogy a magyar jezsuita rendtartomány függetlenné vált az osztrák provinciától, és augusztus 23-án lesz ezer éve, hogy első királyunk, Szent István szándéka szerint létrejött a pécsi püspökség. Ez a kettős évforduló, ennek szellemi gazdagsága, s a város kulturális életére való kihatása késztetett arra, hogy megvizsgáljam, mit adtak hozzá a Pécsett hosszabb ideig működő jezsuita szerzetesek a város irodalmi-kulturális életéhez. Ennek elemzésekor azonban azzal is tisztában kell lennünk, hogy az atyák elsősorban az irodalomnak azzal a részével foglalkoztak, amely a vallásos, vagy a vallással szorosan összefüggő művészetek körébe tartoznak, illetőleg az oktatásban és a hit terjesztésében serénykedtek. „Legtöbb munkájuk tehát azon műfajokhoz tartoznak, amelyek szorosan öszszefüggenek hivatásukkal.”1 Ezen áldásos tevékenységeikben kiemelkedő szerepet vitt az a két iskola, amely Pécs városában a nevükhöz köthető. Az első a mai Nagy Lajos Gimnázium elődje volt, s 1687 és 1773 között állt az irányításuk alatt. Így írt erről a krónikás: „A pécsi Pallas, amely hajdan II. Lajos magyar király korában 1526-ban mintegy 4000 tanulót számlált és a török hadak kegyetlensége miatt megszüntette működését, ebben az évben, vagyis 1687. november elején föléledt és kezdett mint csecsemő a tudomány pólyái közt gőgicsélni, tizenhat tanuló képezte fölvirágzásának zálogát.”2 A másik, amelyben jelenleg a Pécsi Tudomány Egyetem központi épülete működik, az egykori Pius Gimnázium volt. Ez 1912 és 1948 között állt fenn. Minthogy e két intézmény hosszabb, s zavartalanabb jelenlétet biztosított az atyáknak a városban, akik ezekben igen nagy számban voltak jelen, pécsi irodalmi-kulturális tevékenységük zömmel ezekhez az intézményekhez kapcsolható. Ez azzal is magyarázható, hogy a jezsuiták neveléstani törvénykönyve, a Ratio Studiorum (1599), minden rendi tanintézetben, tehát Pécsett is mérvadó és kötelező volt. Ez pedig igen magas követelményeket támasztott mind a diákokkal, mind a tanárokkal 1 2

Jablonkay Gábor: Jezsuiták a magyar irodalomban. In: Religio, 1909. 17. sz. 1-3. p. Pinzger Ferenc: Jézus Társasága első letelepedése Pécsett és Baranyában. In: Pius Értesítője, 1935/36. 48-49. p.

szemben. A Ratio célkitűzése szerint ui. „Isten félelme a bölcsesség kezdete – ez a neveléstanra is áll. Mit ér a sok tudomány, ha az ember tétovázó szeme mégis úgy mered a lét legéletbevágóbb kérdései elé, mint megérthetetlen szfinxek elé, ha nem ismeri az élet értékét, tartalmát és a túlvilágra terjedő jelentőségét. Van valami, ami egyedül szükséges és erre Krisztus, a népek hivatott tanítómestere az egész világ figyelmét felhívja. […] Nyilvánvaló, hogy ez a magasztos cél nem csekély igényeket támaszt magára a tanárra. Ha Quintilianus szerint csak jó ember lehet igazi szónok, akkor ez fokozódott mértékben áll a nevelőre és tanárra.”3 Az 1540-ben pápailag jóváhagyott rend igen hamar követőkre lelt Magyarországon is. A török jelenléte azonban megnehezítette működésüket, így a hódoltsági területen, amelyhez Pécs is tartozott, főként világi ruhában és alkalmi jelleggel bukkantak fel a jezsuita atyák. A rend tartományfőnöke ún. „török missziót” szervezett erre a területre, amelynek tagjai az egykorú névtárak adatai alapján 1688-ig mintegy százhetvenen voltak. De hogy ebből mennyien és milyen állandósággal működtek Pécsett, arra nincsen megbízható forrásunk. Pécsi megjelenésükről mindenesetre I. Lipót 1699-es alapítóleveléből tudunk, amely szerint Pécsnek 1686-ban bekövetkezett fölszabadulása előtt már 130 évvel, azaz 1556 óta működtek ezen a vidéken4, de ténylegesen azonban csak valamikor 1613 táján telepedtek meg a városban, mégpedig a mai Tettye utcában, a Mindszentek templomában. Ide az alsólendvai rendházból érkeztek, s bár működésüknek ez a szakasza főként még csak a lelkipásztori munkára korlátozódott, mégis olyan sikereket értek el, hogy török részről állandó zaklatásnak voltak kitéve. Az első jezsuita atya Pécsett, akit név szerint is ismerünk, Vásárhelyi Gergely volt5, aki 1613-tól kezdve több évet töltött Pécsett, s irodalmi munkássága meghatározó volt, különösen a hittudományi 3 4 5

Uo. 35. p. Weiser Frigyes: Katolikus iskolaügy Magyarországon. 1. füzet 182-192. p. L. Velics László: Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából. II. köt. 133. p.

44

irodalom terén. Lefordította Petrus Canisius katekizmusát, amelyet megtoldott latin verseivel, és magyar egyházi énekekkel. Lefordította Kempis Tamás Krisztus Jézus követéséről írt könyvét, és Guilelmus Pelardus 13. sz.-i népszerű példa-gyűjteményét, melyet saját olvasmányaival, személyes élményeivel szőtt át. Őt Hajnal Mátyás követte, aki íróként és költőként is ismeretes. Leghíresebb könyve Az Jézus szívét szerető szíveknek […] címmel jelent meg 1629-ben, Bécsben. Ebben a kor divatos emblémás műfaját követve, a németalföldi A. Wierixnek verses felirattal ellátott 18 rézmetszetéhez szerkesztett elmélkedéseket. Említést érdemel továbbá Ágoston Péter is, aki

nevű rendtársával és elöljárójával Hosszúheténybe húzódott vissza a zaklatások elől6. Innen indultak ki missziós körútjaikra, s a plébánia történetéből7 kiderül, hogy működésük alatt több mint tizenötezer azoknak a száma, akiket részben, mint Mohamed követőit megkereszteltek, részben, mint hitehagyókat, eretnekeket az egyházba visszavezettek. Pécs városa, 1686. október 14-én, Badeni Lajos őrgrófnak köszönhetően szabadult fel a török hódoltság alól. A város nagy része romokban hevert, a lakosság jelentős része elmenekült, a hitélet pedig rendkívüli elhanyagoltságot és összevisszaságot mutatott8. Az egykor színtisztán katolikus város, a lutheránus, kálvinista, ariánus, görögkeleti, sőt mohamedán val-

imádságos könyveket írt és fordított, mint a Lelki patika vagy a Szívek kincse, stb. Velük érkezett a pécsi misszióba Derekay György és Horváth János atya is, de hamarosan még többen lettek, s hogy ne lehessen beazonosítani őket, állandóan váltották egymást. Így fordult meg a városban Horváth Tamás atya is, akit annyira nem szívlelhettek a törökök, hogy „közellenségnek” nevezték ki, s bárki büntetlenül megölhette. Külön említést érdemel Bittevi Mihály jezsuita atya, aki pécsi születésű volt, s Prentaller János

lásra áttért hívektől hemzsegett. A hódoltság idején a katolikus püspökök, akárcsak az egyszerűbb alsópapság, – egy-két kivételtől eltekintve –, elhagyták templomaikat, s magára hagyták híveiket. Ebbe a vallási sokszínűségbe hoztak régi-új formát a jézustársasági atyák, 1686-os megjelenésükkel. 6 7 8

L. Brüsztle: Recensio universi Cleri diocesis Quinqueecclesiensis. 1. k. 91. p. A hosszúhetényi plébánia története (1689-1715) 6-7. p. Annuae Litterae missionis Quinqueecclesiensis SJ. 5. p.

9

Pinzger Ferenc SJ: A Jézustársaság első letelepedése Baranyában és Pécsett. In: Jézus Társasága Pécsi PiusGimnáziumának Értesítője, 1933/34. 23. p. 10 Kiss Albin: A pécsi gimnázium története Pécs, 1914. 12-13. p 11 Cser Palkovits István SJ: Pécs városa és jezsuitáinak múltjából. In: Jezsuita történeti évkönyv. Szerk.: Gyenis András SJ. Budapest, 1940. 173-182. p. 12 Országos Levéltár Jesuitica reg. Quinque-Ecclesiae Fasc. I. n. 2.

tője a rend számára Kék Ignác13 jezsuita tábori lelkész révén kiutalt, a város központjába, annak legjobb telkeire költözhettek át. Pécs akkori legszebb mecsetjét, a mai Belvárosi templomot kapták meg a lelkipásztori tevékenység ellátására, amelyet aztán szinte egy évszázadon keresztül, folyamatosan restauráltak, szépítgettek, és sok helyütt átalakítottak. Megkapták továbbá Mehmet aga egykori lakását rendháznak, Csoór Ibrahim janicsár aga házát iskolának, illetőleg Achmed Zaim telkét és házát kollégiumnak. Ez utóbbi a jelenlegi ciszterci kolostor épületének a helyén állt. Az érintett épületek mellé nagy kiterjedésű szántóföldek, rétek, szőlők tartoztak, amelyek az iskola és a rendház fenntartását voltak hivatottak elősegíteni. Mindezeket az adományokat az uralkodó, I. Lipót császár 1699. szeptember 1-jén maga is jóváhagyta, megerősítette. Azonban még ez sem bizonyult elegendőnek a munkálatok megkezdéséhez, ezért 1702ben a közeli Görcsöny község „megvételével”, annak anyagi jövedelmével és jobbágyi munkaerejével igyekeztek pótolni a hiányt. Az építkezés mégis abbamaradt, amit Koller Ferenc házfőnök egyik levele, a Rákóczi szabadságharc soksok nehézségének, s főként a rácok 1704-es betörésének és pusztításának tud be. Ehhez tudnunk kell, hogy Károlyi gróf Pécs és vidéke meghódoltatására két kálvinista kapitánynak, Sándor Lászlónak és Zanna Györgynek adott utasítást, akik mintegy háromezer fős kuruc seregükkel megszállták a várost és fosztogattak. Ezek elvonulása után, az ezt megelőzően (1698) a városból kitiltott rácok folytatták a fosztogatást, akik így akartak bosszút állni régebbi sérelmeik miatt. Koller leírása szerint az épületben és az egész városban „egyelőre a kutyák lakhatnak meg csak”14. A rácok betöréseinek Borhi György, Jacobovich Jakab, Borovecz Mihály és Moro István jezsuita atyák estek áldozatul. De nem kímélték a rácok a templomot és a rendházat sem, mindkettőt többször is kifosztották. Hasonló sorsra jutott az egész város, amelyet felégettek és az 1450 lakosból mintegy nyolcszázat megöltek, sokakat elhurcoltak. Itt kell megállnunk egy pillanatra Moro István nevénél, aki 1668. nov. 25-én született Szentjánoson és 1704. februárjában halt meg Pécsett, a már fentebb említett rác betörés következtében. Moro atya retorikát és poétikát tanított a gimnáziumban, s egyben a pécsi rendház történetírója, a házi tanács tagja, és a Mária kongregáció elnöke is volt. Fő műve a Geographia Pannoniae, Magyarország földrajzát igyekezett feltérképezni. Az 1709-10-es években újabb nehézség várt a városra. Felütötte a fejét a pestis, amely az amúgy is 13 Van, ahol Keknek, máshol Köcknek írják a nevét. 14 Voglmayer provinciálishoz írt leveléből, Koller i.m. VII. 192.

45

A missziós állomás első három jezsuitája Horváth György, Franz Gáspár és a már emlegetett Bittevi Mihály voltak, de nem sokkal később megérkezett a már említett Prentaller János is, aki a házfőnöki tisztséget is évekig betöltötte9. A megtelepedés mostoha körülmények között zajlott, amelyről a következő korabeli feljegyzéseket olvashatjuk: „A Jézus-társaság tagjai az irgalmas szeretet érdekében, amelynek jóformán minden skáláját átélni nemes ambíciójuknak tartják, nem riadnak vissza semmi áldozattól. Volt eset rá, hogy egyik-egyik atya 400-600 hívőt gyóntat meg napjában. Gyakran kemény télidőben sátor alatt töltik az éjtszakát. Éheznek. Szomjaznak. Egyes helyeken dorongokkal törnek rájuk.”10. Mégis elmondható, hogy hamarosan komoly sikereket értek el. A lakosság vegyes összetétele miatt, több nyelven is hirdették az Úr igéjét: magyarul, németül, horvátul, szerbül, sőt törökül is. Lelkipásztori teendőket láttak el, amely a környező falvakra, olykor az egész dél-dunántúli régióra is kiterjedt egészen fel a Balatonig, s különös figyelmet fordítottak a foglyokra, szegényekre, és a betegekre. Ezen tevékenységeiknek köszönhetően nagy népszerűségre tettek szert. „Nagy erkölcsi tekintélyük, magatartásuk és elveik harmonikus összhangja rövidesen megnyitotta számukra az anyagi forrásokat művelődési és hitéleti tevékenységük folytatásához, állandóvá tételéhez”11, s így már 1687-ben elkezdhették oktatói tevékenységüket a városban, a budai kapu közelében. Igaz ekkor még igencsak rossz körülmények között. 1692-re olyan méreteket öltött a Katolikus Egyházhoz való visszatérések száma, hogy a város fogadalmat tett, mely szerint a katolikus valláson kívül semmilyen más felekezetet nem tűr meg a falai között. Amennyiben más vallású vendég érkezett a városba, azt jelenteni kellett a hatóságoknál, s még így is csak rövid időre engedélyezték az itt tartózkodását. Ez volt egyébként az az év, amelyben a fentebb említett Bittevi atya az ekkor dúló pestis áldozata lett. 1694. február 5-én Széchenyi György esztergomi érsek, korábbi pécsi püspök és egykori jezsuita diák, 50.000 rajnai forintot adományozott a jezsuita gimnázium működéséhez12, amely eseményt a mai napig látható emléktábla hirdeti a gimnázium főbejárata fölött. Azoknak az adományoknak köszönhetően pedig, melyeket 1695-ben Badeni Lajos őrgróf és Tullius Miglio, a császári-királyi bizottság teljhatalmú veze-

46

megritkult lakosságot tizedelte. Ennek emlékére építették a Havi-hegyen a Havi-Boldogasszony fogadalmi kápolnáját. A jezsuitáknak sem volt sokkal jobb a helyzetük, hiszen a rácok és a pestis után, a pécsi püspökkel, Nesselrode-dal gyűlt meg a bajuk, aki nem kedvelte a Jézus társasági atyákat, ezért igyekezett ellehetetleníteni a munkájukat. Azonban hiába próbálkozott, mert a városban mindenki a jezsuiták templomába akart menni a szentbeszédeket meghallgatni. Ilyen körülmények között történt meg 1716-ban a kollégium alapkőletétele. A Historia Domus alapján tudjuk, hogy az akkori rendház tagjai névsorban a következők voltak: Czernoevics Ferenc, Jakab István, Szendrey János és Zanetti Ignác. Nem tudjuk pontosan pécsi tartózkodásának idejét, de ennek a korszaknak volt alkotója Daróczy György jezsuita atya is, aki 1699. ápr. 28-án született Baranyában és már 17 éves korában belépett a rendbe. Egyházi szónoklatai révén vált híressé. Az intézmény tanulóinak száma ezekben a nehéz években is rendületlenül növekedett. 1687-ben még csak 16 fő, a ’90-es években már 30 fő, 1700-ban már 125, 1716-ban 229, 1724-ben 300 fölé emelkedett a növendékek száma, s 1726-ban már elérte a 400-at is. Ez a gimnázium és a hozzá tartozó templom adott lehetőséget az itt működő jezsuita atyáknak, hogy szónoki-, színjátszói-, irodalmi- és tudományos tevékenységüket kifejthessék. Ennek a korszaknak volt jelentős jezsuita költője, írója Faludi Ferenc, aki 1704. március 25-én született Németújváron15. Az 1728/29-es tanévben16 volt az iskola tanára, az 1757/59-es tanévekben17 pedig mint kollégiumi aligazgató nevelősködött az intézményben. Faludi grammatikát18, retorikát19, illetőleg poétikát tanított a diákoknak. Ez utóbbi állhatott hozzá a legközelebb, hiszen „egész életében írogatott, kedvesen mesterkélt, finomkodóan naiv, dallamos rokokó 15 Egyes nézetek szerint április 1-jén, de ez nem helytálló, mert fellelhető a megkeresztelését bizonyító irat, amely szerint ez az esemény március 26-án történt, s így az április 1-je, mint születési dátum, kizárható. Halálának időpontjával egyszerűbb a helyzetünk, mert itt az adatok megegyeznek. Ezek szerint Faludi Rohoncon halt meg, 1779. december 18-án. 16 Az itt eltöltött éveinek pontos meghatározása nehézségekbe ütközik, mert a források szinte mindegyike más dátumot említ. A Pécsi Közlöny, XVII. évf. 1909. V. 20.-i száma (1-3. p.) az 1725ös évet említi Faludi első pécsi éveként, s négy éves jelenlétről tudósít. Az Új magyar irodalmi lexikon (596.p.) 1727-et, az iskola 1922/23-as évkönyve (4.p.) 1728-31-es éveket, Tüskés Tibor pedig az általam említett 1728/29-es tanévet említi. De ez utóbbit támasztja alá az iskolában található emléktábla is, és Vörös Imre is úgy beszél róla a Távlatok 2004/1. sz. 87. oldalán, mint aki 1729től már a bécsi egyetemen tanít. Mindezek miatt feltételezhetjük, hogy a helyes dátum az általunk leközölt évekre korlátozódik. 17 Pécsi Közlöny, 1909.V.20. 1-3. p. 18 Latin nyelvtan 19 Szónoklattan

verseket”20. Érdekes megemlíteni, hogy verseinek száma alig haladja meg a negyvenet, azok azonban rendkívül széles skálán mozognak tematikájukat illetően. Ő írta az első magyar szonettet! Mindemellett elbeszélései is érdemesek a figyelmünkre. A Téli éjszakákban izgalmas kalandok sorát fűzi egybe. Művei alapján egy alapos, de óvatos nyelvújítót és műfordítót is megismerhetünk benne, aki humánus műveltségét a rengeteg tanulás mellett a nagyszombati nyomdában, illetve a pozsonyi jezsuita kollégium könyvtárában eltöltött évek önképzése révén szerezte. „Kortársai prózája alapján „magyar Cicerónak”21, versei nyomán „új Gyöngyösinek” nevezték; a népiesség, a klasszicizmus előfutárának tartották.”22 Tagja volt az Accademia dell’Arcadia olasz irodalmi társaságnak, volt könyvvizsgáló, rendházigazgató, a jogtudományok és a filozófia oktatója, s még egy geometriai-, illetve hadtudományi tankönyvet is szerkesztett latin nyelven. Műveltségének sokoldalúságát különösen jól mutatja a nyelvek terén szerzett soksok tapasztalata. Tudott latinul, görögül, németül, olaszul és franciául, műveit azonban magyarul írta. Weöres Sándor szerint „vele végződik a nehézkes, nemes régi magyar költészet, és vele kezdődik a hajlékony, civilizált új hangzás. Minden későbbi magyar verselés az ő közvetett, öntudatlan neveltje, napjainkig.”23 Faludi tudatosan támaszkodott a népnyelvre, a prózai ritmusra, a magasztos hangsúlyra. Ezek tették írásait oly egyedivé. A régi jezsuita tanintézetek elképzelhetetlenek voltak iskoladrámák nélkül, így tehát nyilvánvalóan nem hiányozhattak Pécsről sem. Ezekről az iskolai színjátékokról, drámai párbeszédekről először az 1712-es évkönyvben találunk említést. S minthogy Faludiról tudjuk, hogy több iskoladrámát is írt (Caesar Aegyptus földén és a Constantinus Porphyrogenitus), így biztosan részt vett az oly nagy sikerrel rendezett és városi szinten is többször előadott iskolai színdarabok megírásában, esetleg betanításában is. Gyárfás Tihamér feljegyzései alapján azt is megtudhatjuk, hogy ugyanekkor, azaz 1729-ben, „… az ifjúsági kongregációnak is vezetője és a ház történetírója volt”.24 Elképzelhető hát, hogy milyen vonzó hatást gyakorolt ez a sokrétű ismeretekkel bíró ember diákjaira, mint oktató, s a későbbiekben (1757/59), mint kollégiumi aligazgató. 20 Új magyar irodalmi lexikon A-Gy. Szerk.: Péter László Akadémiai Kiadó, 2000 597. p. 21 Egész pontosan Révai Miklós nevezte őt így. 22 Új magyar irodalmi lexikon A-Gy. Szerk.: Péter László Akadémiai Kiadó, 2000. 598. p. 23 Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel, 1977. 298. p. 24 Gyárfás Tihamér: Faludi Ferenc élete Budapest, 1911. 31. p.

Feltétlenül említést kell tennünk Pejachevich Jakab atyáról is, aki Faludi első pécsi tartózkodásának idején volt a rendház elöljárója. Egészen pontosan 1728-31 között látta el ezt a tisztséget. Pejachevich maga is alkotó ember volt, bár tehetsége leginkább 25 Ibidem: 41. p. 26 Új magyar irodalmi lexikon A-Gy. Szerk.: Péter László Akadémiai Kiadó, 2000 597. p. 27 Vörös Imre: Faludi Ferenc jelentősége a magyar irodalomban. In: Távlatok, 2004/1. 88.p. 28 Géfin Gyula: Faludi Ferenc 1704-1779. Budapest, 1942. 20. p.

a tudományok, azon belül is a földrajz témakörében mutatkozott meg. Fő műve a Veteris et novae geographiae is alapos földrajzi munka. Nem sokkal Faludi távozása után, több jelentős irodalmi munkásságot felmutató szerzetes került a pécsi rendházba. Ilyen volt többek között Bertalanffi Pál is, aki 1725-ben lépett be a rendbe. Tanulmányait Nagyszombatban és Kassán végezte. Gyöngyös és Ungvár mellett Pécsett is tanított (1733). Tanítványaival maga által írt egyházi színdarabot adott elő a városban. Több lelkiségi és bölcseleti könyve jelent meg, amelyekben nem pusztán „moralizál”, hanem ún. tanító meséken keresztül igyekszik megszólítani olvasóit. Ezek közül a „Keresztyén Böltseség” című a legjelentősebb. Szent István királyról írt verses művét és iskolai használatra készült földrajz tankönyvét is ismerjük. Az ő szerepe azért kiemelkedően fontos, mert nagy hangsúlyt fektetett a magyar nyelv használatára, szeretetére. Távozása után nem sokkal Spangár András nevét kell megjegyeznünk, aki 1702-ben és 1735-36-ban is a pécsi rendház tagja volt. Teológiai és pasztorációs latin művei mellett bővítve kiadta a Pethő Gergelyféle 17. sz.-i krónikát. A bővítések közt saját fordításban közölte Szent István király intelmeit. Fő műve a Magyarok Bibliothekája, amely a magyar nyelvű írók számbavétele, tulajdonképpen az első magyar irodalomtörténeti mű. Vele egy időben tevékenykedett a pécsi rendházban Turóczi László is, aki 1734 és 38 között a pécsi kollégium élén állt. Főként hitbuzgalmi iratokat szerkesztett, de ismeretesek egyháztörténeti és magyar hadászattörténeti munkái is. Turóczi a már emlegetett iskoladrámákban is aktívan részt vállalt, mint szerző és betanító. Feltétlenül említést kell tennünk Pray Györgyről is, aki az 1745-ös évben volt a pécsi rendház tagja. A forráskutatáson és forráskritikán alapuló magyar történetírás egyik első képviselője volt. Munkásságának egyik csúcspontját a Halotti beszéd felfedezése és kiadása jelentette; a kódexet, amiben az írást megtalálta, később róla nevezték el. Három nagy kötetben jelentette meg a magyarok történetét az őstörténettől egészen a saját koráig. Kiadta továbbá a középkori Margit-legendát, megírta a Szent Jobb történetét, Szent Erzsébet életrajzát, és elkészítette a budapesti egyetemi könyvtár ritka könyveinek katalógusát is. Őt követte Gyalogi János, aki 1746-ban volt a pécsi rendház tagja. Egyházi beszédei tették híressé. Több mint 22 kötetnyi halotti beszédéről tudunk, több szatírát és verset is írt. A pécsi rendház hamarosan újabb költővel gazdagodott Árvay György személyében. 1750-52 között volt a pécsi rendház tagja, elöljárója. Latin nyelvű beszédeiben, költeményeiben a múlt eseményeihez fordult.

47

„Az 1757. év őszén újból Pécsre küldik Faludit, ahol is a kollégiumban két évig aligazgatói (minister) állást tölt be, vagyis a ház anyagi ügyeit vezeti. Azon kívül a rendi katalógus szerint a templomot is gondozta (praefectus ecclesiae), felügyel társai egészségi állapotára (praefectus sanitatis), vezeti a casuistikus vitákat, stb.”25. Tanítványai a példaképüket látták benne, aki a krisztusi erény élhetőségét mutatta meg nekik, magas szellemi igényességgel párosítva azt. „Eszménye a derűs, harmonikus, sokoldalúan kiművelt, az Istenre gyermeki bizalommal, a világra örvendező optimizmussal tekintő, a könynyed társasági élet élvezetét a keresztényi kötelességekkel összeegyeztetni tudó ember”26 volt. Vörös Imre szerint „Külső eseményekben változatos életpálya volt Faludi Ferencé, a személyiségét meghatározó belső értékek azonban mindvégig szilárdak maradtak: a papi hivatásához és szerzetesrendjéhez való töretlen ragaszkodás, az oktató-nevelő munkában való helytállás és nem utolsó sorban a magyar nyelv szeretete, az anyanyelv tökéletesítésének, egy igényes írói-költői stílus kimunkálásának vágya.”27 Talán a legobjektívebb képet akkor kapjuk róla, ha megnézzük, hogy miként vélekedett róla rendje. P. Kössler József tartományfőnök a következő jellemzést írta róla 1770-ben: „Tehetsége: jó. Okossága: átlagon felüli. Ítélőképessége: átlagon felüli. Gyakorlati érzéke: jó. Vérmérséklete: szangvinikus – melankolikus. Tudományos képzettsége: jó. A Jézustársaság melyik feladatkörére van különleges tehetsége: könyvtárosságra és lelkipásztorkodásban előforduló gyakorlati esetek megoldására.”28 Ez alapján a jellemzés alapján egy kifejezetten tehetséges, mély és tudós alkatú embert ismerhetünk meg Faludiban, ahogy azt műveiből is sejthettünk már. Külsőjére vonatkozóan azonban már sokkal nehezebb helyzetben vagyunk. Batsányi szerint a költő középtermetű, teljes képű, vaskos ember volt, de kép nem maradt fenn róla. Batsányi sem talált egyet sem, s a fentieket kortársak elmondásai alapján állította össze. A Toldy Ferenc-féle „Faludi öszszes” címlapján ugyan szerepel egy arckép róla, de ez is csak költött és idealizált változat.

48

Az 1754-55-ös tanévben Pécsett működött Horváth János, aki több kiadást megért tankönyvek szerzője volt, amelyek a kor színvonalán álltak, s külföldön is megjelentek. Említést kell még tennünk Babai Ferencről is, aki 1764-ben lépett be Pécsett a rendbe, és Katona István történetíró ösztönzésére kezdett latin verseket írni, több latin nyelvű kötete jelent meg. Főként epigrammákat írt. A pécsi születésű Tóth Farkas mellett sem mehetünk el szótlanul, hiszen ő még a gimnáziumot is a jezsuitáknál végezte. Később maga is belépett a rendbe, aminek feloszlatása után egyházmegyés pap, majd bencés szerzetes lett. Latin és magyar nyelvű költeményeket, beszédeket írt. Ennek a nagyszerű folyamatnak vetett véget az 1773as pápai rendelet, amely feloszlatta a jezsuita rendet. „A Habsburg monarchiában a rendeletet a királyi placetum29 alkalmazásával léptették életbe, a pápai okirat vagyoni rendelkezését semmisnek nyilvánítva. Így ezt, a királyi rendelet kapcsán küldte az akkori magyar kormányhatóság, a pozsonyi helytartótanács, végrehajtás céljából a magyar egyházfőkhöz, többek között az akkori pécsi püspökhöz is30. …A királyi rendelet végrehajtására, mely rendeletet a helytartótanács 1773. október 1-i keltezéssel, 4681. sz. alatt küldött meg Klimó püspöknek, Nunkovics György kanonok jelent meg 1773. október 23-án a jezsuiták pécsi rendházában, hogy ott a pápai feloszlató rendeletet31 kihirdesse és annak intézkedéseit végrehajtsa. …Az okmány felolvasása után, mit a rendház tagjai teljes csendben, minden megjegyzés nélkül hallgattak végig, a bizottság a királynak kegyéről és jóindulatáról biztosította a rendház tagjait, ha ők mint az egyháznak és államnak hű szolgái viselik magukat. …A jezsuiták által vezetett 6 osztályos gimnáziumra nézve a királyi rendelet 3. pontja értelmében, a 3 magisternek (Kőszegi Lászlónak, Kajdocsy Ferencnek, és Somogyi Ferencnek) tudomására hozták, hogy a rendelet intézkedése értelmében, helyüket el ne hagyják, míg új intézkedés nem jön. …Ezek után a kamarai megbízott, a kamara nevében a házat, a rendház vagyonát, telkeit lefoglalta.”32 Több mint kétszáz éves alkotómunka szakadt meg ekkor egyik pillanatról a másikra. Érdemes ismerni az 29 Királyi tetszvényjog, amelyet annak idején, 1404-ben, Luxemburgi Zsigmond vezetett be, s a király jogává tette, hogy csak azokat az egyházi döntéseket hirdesse ki, amelyek nem ellenkeznek uralkodói elképzeléseivel. 30 Ebben az időben, 1751-1777 között, Klimó György volt a pécsi püspök. 31 Ezt XIV. Kelemen pápa adta ki, „Dominus ac Redemptor noster” címmel. 32 Szentkirályi István: A pécsi jezsuita rendház feloszlatása az 1773. évben A „Pécs-Baranya megyei Múzeum Egyesület, Pécs, 1916

adatokat, miszerint a jezsuiták a feloszlatásukkor Magyarországon 19 középiskolában tanítottak, s további 30 helyen működtek mintegy 900 fővel. Aktivitásuk az irodalom és a tudományok területén is megmutatkozott, hiszen ebben az időben évente 6-7 könyvet is megjelentettek magyar nyelven! Magyarországi működésüknek ez az időszak volt a csúcspontja. Ez után majd 150 évet kellett várni, míg visszatérhettek a városba és 1912-ben a Pius Gimnázium megépítésével egy újabb virágzó korszakot tehettek hozzá a pécsi egyházi irodalmi élethez. A történelem mintha ismételné önmagát. Ekkor is egy püspök nevéhez köthető az indulásuk, mint kétszáz évvel azelőtt. Zichy Gyula pécsi püspök volt az, aki szintén egykori jezsuita diákként, s X. Pius pápa kamarásaként, adományával megalapította a Pius Kollégiumot, amit aztán a jezsuitákra bízott. Az iskolát a Mecsek déli lejtőjére, egy püspöki szőlőskertbe építették. A gimnázium mellé rendház került, a kettő közé pedig néhány év múlva a templom. Mögöttük az internátus, aminek a földszintjén Pécs első uszodája épült. Tüll Alajos rektorsága idején hatalmas sportkombinát és botanikus kert létesült. Az iskola két világháborút is átélt. Az 1947/48-as tanévben 912 tanulóval elérte a legmagasabb létszámát, ám az államosítás, a többi egyházi iskolához hasonlóan, még ebben az évben (1948) elérte a Piust is. Ez a 36 év azonban újabb értékes szellemi pezsgést hozott a városba. A Piusban olyan atyák tanítottak, mint Jablonkay Gábor, aki az intézet első rektora volt, s akinek a nevéhez számtalan kulturális rendezvény, társaság, alkotás fűződik. Külön megemlíteném a Pázmány Önképzőkört, amely 1917-ben az ő vezetésével kezdte meg működését. Ennek célja a nemzeti szellem és nyelv, a stílus művelése, a szabad, bátor, ügyes fellépés gyakorlása volt. Ezt irodalomtörténeti, történelmi, fizikai, szociális, szépirodalmi, hazafias tárgyak feldolgozásával, érdekfeszítő elbeszélések felolvasásával, szónoki beszédek kidolgozásával, s előadásával és szavalatokkal igyekeztek mind jobban tökéletesíteni. A fegyelmezett gondolkodásra s a művészi stilizálásra nagy gondot fordítottak. Feltétlenül említést kell tennünk Kerling János atyáról is, aki már 1913-tól jelen volt az iskola, és ez által a város életében is. Számtalan meseszínmű, történeti színmű és vallásos színdarab fűződik a nevéhez. 1922 és 1925 között az intézet rektora is volt. Vele párhuzamosan, 1914-től 1928-ig tevékenykedett a városban Cséfalvay Nándor atya is, aki nyolc éven át, 1920-28 között szerkesztette a Mecsek Alján c. intézeti folyóiratot. A Pius évkönyv szerint ennek célja az irodalmi élet fellendítése volt. Mozgószínházat hozott létre, ifjúsági színdarabokat írt, s 1926tól a Szülők Lapja c. kiadványt is szerkesztette.

cseleti lelkigyakorlatos könyv, s 1929-ben A keresztény család etikai és biológiai megvilágításban c. könyve. Cikkeit számos lapban közölték. Akárcsak Mezey Gerő atya esetében, aki a cikkek mellett verseket is közölt. 1922-ben a Zászlónk Diákkönyvtár kiadásában megjelent a Gyakorlati jellegű magyar helyesírás c. szakkönyve, de ő is szívesen írogatott ifjúsági színdarabokat is. A sor szinte a végtelenségig folytatható. Cikkeket és értekezéseket közöltek még Vukov János, Velics Miksa, Mahács Károly, Németh Ferenc, és Drebitka Ferenc. Könyvet írt a Nyolc boldogságról Somogyi Jenő, Letűnt világok romjain címmel Polónyi Ferenc. A Katolikus Lexikon munkatársa volt éveken át Lenner József és Gyenis András atyának is jelentek meg cikkei, színdarabjai, fordításai és könyvei. Ő egyébiránt a Jezsuita történeti évkönyv szerkesztője is volt. Mindezeket látva és olvasva csak kapkodja a fejét az ember, s méltán teheti fel a kérdést, hogy miként voltak képesek ezek az atyák a lelkipásztori, tanári, szerzetesi feladataik mellett ilyen szintű kulturális, tudományos és szépirodalmi tevékenységet kifejteni. Külön kis fejezetet érdemelne Püspökszentlászló, ez az apró Mecsek aljai falu, ahol lassan fél évszázados múltja van a jezsuita jelenlétnek. Hosszabb ideig működött itt áldásos tevékenységben Németh János atya, akit Vácz Jenő követett egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig. Ő több egyéb tevékenysége mellett, Henry Boulad magyarországi fordítója is volt. Jelenleg Nemesszeghy Ervin atya tevékenykedik a faluban, akinek jelenléte talán képes lehet átmenteni valamit a hajdani szellemi pezsgésből a mai, „jezsuita-szegény” pécsi korba is.

49

1915-16, valamint 1922-24 között működött a gimnáziumban Lischerong Gáspár, aki értekezéseket, bírálatokat, beszédsorozatokat és hitbuzgalmi cikkeket tett közzé különféle lapokban. Emellett ő is írt ifjúsági színdarabokat. De ne feledkezzünk meg Buzna Viktor atyáról sem, aki 1917-től Pécsett latint és görögöt tanított a gimnáziumban, majd kollégiumi rektor, később gimnáziumi igazgató és internátusi főigazgató lett. Több dráma is fűződik a nevéhez. Az igazi hős 1918-ban jelent meg Pécsett. Az utolsó Abbeville, amelyet legfőbb művének is nevezhetünk, egy történeti dráma négy felvonásban, szintén Pécsett jelent meg 1929ben. Hullámok felett c. drámáját pedig a Pécsi Nemzeti Színházban is előadták. Az 1918-as évben több olyan atya is került a gimnáziumba, akiknek irodalmi tevékenysége említést érdemel. Közülük is kiemelkedik Pinzger Ferenc, aki ugyan osztrák származású volt, de úgy megtanulta a magyar nyelvet, hogy alkotásai alapján méltán és nyugodtan nevezhetjük magyar írónak. Több részletben feldolgozta Hell Miksa életét, Magasztos eszmék útján c. missziótörténeti munkájával emléket állított a távoli missziókban dolgozó egykori jezsuitáknak. Több részletben feldolgozta a pécsi jezsuiták korábbi működését, cikkeket írt a Dunántúl, a Búvár és a Tanáregyesületi Közlönybe is. Egészen haláláig, 1941-ig a Pius Gimnázium tanára maradt. Kollégája és rendtársa volt a szintén 1918-ban érkező Hörl Gyula, aki már fiatal szerzetesként Retorika és Poétika címmel tankönyveket írt, majd kiadta Szent Alfonz és Canisius Szent Péter életrajzát, cikkeket írt a Hírnök, a Máriakert, és a Magyar Középiskola c. lapokba. Éveken át vezette a Pázmány Önképzőkört, s verseket közölt különféle lapokban. Velük együtt érkezett a városba Pércsich Vince is, aki szintén jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki. Cikkeket írt számtalan témában helyi és budapesti lapokba, s könyv formában kiadta a Német Szórendet és A szentmise rövid magyarázatát. Nem hagyható ki ebből a sorból Tüll Alajos sem, aki 1933-41 között a gimnázium rektora volt. Munkásságát nemzetközi szinten is elismerték, s a németországi Herder-féle lexikon munkálataiba is meghívták szerkesztőnek. 1922-től működött a gimnáziumban Zborovszky Ferenc, aki Petőfiről tanulmányt közölt a párizsi Études c. lapban. Több könyve is megjelent, így 1926-ban Az őskor embere, kultúrája és vallása címmel, 1928-ban az Isten felé c. keresztény böl-

Kocsi György

Ahogyan a szerzetes iskolák neveltek Egy egykori győri bencés diák emlékei tanárairól

50

Örkény István „Párbeszéd a groteszkről” című interjúkötetében visszaemlékezik az alma materre, a Budapesti Piarista Gimnáziumra. Voltak kiváló, de közepes képességű tanárai is. Osztályfőnöke, Vékey tanár úr meghatározó egyéniség volt számára. Arról vall Örkény, hogy ők nem nagyon vették észre, hogy tanáruk szerette vagy nem szerette volna őket. Azt viszont tudták, hogy a tantárgyait, melyek két holt, letűnt világra nyitottak ablakot, a görögöt és a latint nagyon szerette. Örkénynek az a konklúziója, hogy a jó tanárnak nem annyira a diákot kell szeretni, hanem inkább a tantárgyát, és akkor szereti a diákot: „Persze lehet, hogy szeretett minket, de ennek semmi jelét nem adta, és annak sem, hogy valakit nem szeret. Ő – azt hiszem – igazában a latin és a görög nyelvet szerette, úgy szerette, hogy mi, a padban ülők is azt éreztük, hogy a legfontosabb a világon a latin és a görög nyelv megismerése.”1 Ez lehetne tehát az egyik alternatíva. Azaz, a diák szeretete a tanár felől megközelítve nem más, mint a tantárgy szeretete. A másik talán Gárdonyi Gézáé lehetne, aki éppen azt emeli ki egyik versében a „Kezdő tanítónak”, hogy a tanítónak észre kell venni a bánatos kisdiákot, és netán még meg is kell csókolnia. Mikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága: szólítsd köréd a kisgyermekeket, és simogasd meg kezecskéjüket. S ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal búbánatosat, ismerd meg benne a korán szenvedőt, – s öleld magadhoz, és csókold meg őt.2 Ez lehetne a második alternatíva. Mindkettőnek vannak tehát jeles képviselői: Örkény és Gárdonyi. E két sarkított véglet között viszont annyiféle nevelési modell létezik, ahány tanár van. Ez a két modell azt a kérdést feszegeti, hogy az ember közel kerüljön a diákokhoz vagy maradjon egyfajta távolságtartás. 1

2

Párbeszéd a groteszkről, Beszélgetések Örkény Istvánnal, Magvető Kiadó, Budapest, 1981. 35-39. Eredetileg megjelent: Barta András, Magyar Nemzet, 1974. szeptember 15. Emlékezés az alma materre címmel. Gárdonyi Géza, Útra-készülés, Istenes versek, Budapest, 2007. Szent István Társulat, 72.

De létezik egy harmadik modell is, amit mindkettő modellt képviselve lehet gyakorolni. Ezt irodalmi szinten talán legjobban Kosztolányi Dezső mutatatta be az „Öreg pap” című novellájában.3 Kosztolányi ebben a novellában arról számol be, hogy vasárnap reggel a diákmise előtt kitört osztályukban a diákok között az angol-búr háború. Az osztály erősebbjei lettek a búrok, a gyengébbek pedig az angolok. Ő maga, mint beosztott angol a verekedő kupac aljára került, és mikor osztályfőnökük bejött, már csak későn tudott felkelni a padlóról, és új öltönyének kabátja is, amit akkor vett fel először, elszakadt. Először a tanár jól megszidta, majd mise után a szobájába rendelte, és az gondolta, hogy most újabb fegyelmezés következik, de az öreg pap megvarrta a szakadt, lefittyent kabátot. És paptanárának jóságát Kosztolányi nem felejtette el, mert ebben a novellában meg is örökítette: „Papok tanítottak bennünket, derék, tudós papok, akik mind testi, mind lelki jóvoltunkra atyai szeretettel ügyeltek. Latintanárom különösen szigorú volt. Megkövetelte, hogy még álmunkban is elfújjuk a rendhagyó igéket, és jaj volt annak, aki valamit elvétett. Ezt gonosztevőnek nevezte. Nem türelmetlenségből vagy elvakultságból. Belül, a lelke mélyén valóban meg volt győződve, hogy aki nem szereti a latin nyelvet, és nem hordja szívén a rendhagyó igék ügyét, az a társadalom szemete, gonosztevő és hazaáruló. […] A magányos férfiak gyakorlottságával varrt, de sokáig tartott, amíg elkészült vele. Közben gondolkodhattam arról, hogy mi történik. Először is megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta, ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával.” A fentebbi három modell – amelyik mindegyik pozitív módon mutatja a be a keresztény nevelést, és úgy tűnik, hogy mindegyiknek maradandó mély hatása is volt – kijelöli eszmélkedésünk körvonalait. 3

In: Kosztolányi Dezső, Hét kövér esztendő, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. Kosztolányi Dezső összes novellái III. 162- 164. Először 1930-ban jelent meg a novella.

A tanár szeresse a tantárgyát.

A tanár tudjon fegyelmet tartani A fegyelmezés eszközei nálunk a Győri Bencés Gimnáziumban nagyon széles skálán mozogtak, azt mondhatom, hogy tanára válogatta. Ince atya, a prefektusunk nem kímélte a pálcát sem. Néha egy-két pofon is elcsattant, amiből a tanárnak baja is lehetett, ha az osztályban volt beépített ember. A szülők ezt egyébként nem vették rossz néven. Nem régiben találkoztam egyik neves gimnáziumunk igazgatójával, aki a párhuzamos osztályba járt, de egy kollégiumban, internátusban nevelkedtünk, és nekem – mint duktornak – akadt is vele néha bajom. Megkérdeztem tőle: – András! Ki volt a kedvenc tanárod? – Ince atya. – Hát ő elég gyakran elnáspángolt. – Igen. De, amikor azt mondtam neki, hogy latin tanár szeretnék lenni, de nem tanultam latint, mert németes osztályba jártam, és ő volt a némettanárom, akkor az érettségink után közvetlenül az egész nyarát föláldozta rám. És ott voltam az internátusban, és orrvérzésig latinoztunk. És a végén fölvettek az egyetemre, latin szakra. Tudod sosem koldulta a népszerűséget, pedig tudott volna népszerű lenni. Nem érdekelte, hogy nem szerettük, éppen azért mert nagy fegyelmet tartott. De tudta, hogy nekünk ez kell, és majd valamikor, tán hálával is gondolunk rá. – Igen – válaszoltam. És tudom, hogy az osztályával negyedikben az utolsó latin órán is extemporálét, dolgozatot íratott. Fiatalon megjárta az orosz lágereket. Vörös diplomával végzett volna, ha TrencsényiWaldapfel Imre nem akadékoskodik vele az Eötvös Loránd Tudományegyetemen azért, mert szerzetes pap. Egyszer említette ezt nekem úgy mellékesen. Osztályfőnökünk, Bognár Lambert, maga volt az úriember, a gentleman. Míg az óra elején a könyv fölé hajolt, beírt a naplóba, és netán mi zajongtunk, csak annyit mondott: – No, de uraim, én nem leánygimnáziumban tanítok! Ez már elég is volt nekünk, hogy tudjuk a miheztartást. Amand tanár úr viszont az alaposságával és az igényességével fegyelmezett bennünket. A fegyelmezés azért nem volt központi kérdés, hiszen valamennyien azért mentünk oda, mert tanulni szeret-

51

Szerzetes iskolákban nem a tanár szokta eldönteni, milyen szakos tanár legyen, hanem elsősorban magának a rendnek az igénye. Persze egybeeshet a hobbi és a tanári szak. De a szerzetes tanárnak is meg kell szeretnie a tantárgyát, mint ahogyan azt Örkény Vékey tanár úrról említi. Nyilván ezt a szerzetes tanárok is különböző módon tudták elsajátítani, és ott sem mindenki úgy szerette a tárgyát, ahogy az kívánatos lehetne. De a tantárgy szeretete nélkül nincsen jó tanár, akár szerzetes az illető, akár nem. A tanár felkészültsége magával tudja ragadni a diák csodálatát, és ez az, ami részben már meg is szeretteti a tantárgyát. A nem felkészült tanár, akinek léptennyomon bakizik, nem tud tekintélyre szert tenni, és a tárgyát sem tudja megszerettetni. Tapasztalataim szerint elvétve fordult elő szerzetes iskolában, hogy a tanár nem volt felkészült. A szerzetes tanár előnye a többivel szemben nem az, hogy eleve kvalifikáltabb tulajdonságokkal rendelkezne, hanem az, hogy több ideje marad a képzésre, mint egy családos embernek. És kevesebb gondja is akad, hisz a legszükségesebb feltételek, amit más embernek magának kell megteremtenie nap mint nap, azt számára a szerzetesközösség biztosítja. Így egyszerűen többletidővel rendelkezik mind a saját képzése, mind a diákok számára. Ha ezzel a lehetőséggel élni tud, akkor korlátlan lehetősége van arra, hogy kiváló tanár legyen. Véleményem szerint ez a döntő mozzanat a szerzetes iskolák magas színvonalában is. A háború előtti időben, ahogyan kedves győri tanárom, Jáki Teodóz nemrégiben mesélte nekem, egy szerzetes tanár a 80 pengő havi fizetéséből 40 pengőt megkapott, amiből egész nyáron kirándult és bejárt adott esetben több országot is. E tapasztalatai pedig lehetővé tették, hogy az európai kultúrát a világot látottsága következtében természetes módon közvetítette. Ma, nem tudom, hogy egy tanár, legyen az szerzetes vagy nem, fizetésének felét tudja-e arra fordítani, hogy világot lásson és tapasztalatokat gyűjtsön. Annak idején olyasmiket is megtudhattunk Nádasi Alfonz atyától, hogy hogyan zajlott a berlini olimpia és Hitler milyen hatást gyakorolt a német sportolókra, sőt még azt is, hogy diákkorában a bécsi bencés gimnáziumban neki volt a legszebb hangja. Ezek lényeges kiegészítői voltak az egyébként száraz történelemkönyvek anyagának. A bencés szerzeteseket a háború előtt például Pannonhalmán képezték ki, az egyetemi oktatás is ott folyt, és rendtársak készítették föl őket a vizsgákra. Az egyetemi előadásokat nem látogatták, csak vizsgázni jártak föl az egyetemre. Ez magyarán azt jelentette, hogy minden tantárgyból volt egyetemi

szintű professzoruk, aki a nem nagy létszámú hallgatókkal igen intenzíven tudott foglalkozni. Akár éjt nappallá téve is gyakorolni. És maga a rend (mindegyik szerzetes rend) törekedett arra, hogy egyetemi szintű oktató gárdája legyen. Ezek olyan előnyök, ami nem maradhatott hatás és eredmény nélkül. És ebből a miliőből természetesen kinőtt az, hogy a tanár szeresse a tantárgyát.

tünk volna. A fegyelmezési gondok nagyrészt már az első hetekben megoldódtak négy évre, aki nem tartotta magát az elvárt elvekhez, azt elküldték. A gimnázium elvégzése nem volt kötelező, így a diákoknak kellett alkalmazkodniuk és nem a tanároknak.

52

A dohányzás problémája A Győri Bencés Gimnáziumban is probléma volt a dohányzás. Ehhez tanáraink különböző módon viszonyultak, érintettségük vagy nem-érintettségük folytán. Osztályfőnökünk dohányzott és más tanáraink is. Alfonz tanár úr viszont nem, és amikor látta, hogy vágni lehetett a füstöt a WC-ben, akkor berohant oda, és a folyosó végén is lehetett hallani a hangját. De bizonyára Alfonz atyának, Kodály Zoltán lelki atyjának és jó barátjának nem voltak hiábavalóak e kirohanásai, amikor ecsetelte, hogy a cigarettázás szenvedély-beteggé tesz. És ha olyan helyzetbe kerülsz: fogság, láger, akkor „egy cigarettacsikkért eladod a lelked”. Voltak ilyen példái bőven az Uzmányi Fogolytáborból. Azt mondta, „ha nem vagy jellemes ember, akkor egy rohadt krumpliért egy szál cigarettáért besúgó leszel”. És említette, hogy ez a magyarokra jobban jellemző volt, mint a finnekre vagy a japánokra. Az ő lábuk alatt tüzet is rakhattak, akkor sem árulták el a másikat. Ő egy-egy tettünknek igyekezett fölvázolni a távlatát is. Bizonyára nem sikertelenül. Osztályfőnökünk viszont egy igazgatói körözvény kapcsán, ami a dohányzás ellen szólt, és ártalmait ecsetelte, csak annyit mondott: „Uraim, én dohányzom, de higgyék el, a WC-ben nem szívnám.” Róla nem tudtam volna elképzelni, hogy – mondjuk a WC-ben – dohányzókra vadásszon. Ő tanáraink között is a fentebb stílt képviselte. Árkád tanár úr – a nagy nyelvész: latin, magyar és angol szakos volt. Valószínű Gimnáziumunk legolvasottabb magyar tanára lehetett, szintén dohányzott. Az ősi iskola (350 éves volt a mi időnkben, 1973-ban) felszerelése a dohányzást illetően elég hiányos volt, bizonyára nem azzal a céllal építették. Nem voltak hamutartók a folyosón. És így alakulhatott ki a tudós bencés szerzetesnek, Árkád atyának, akit Barikádnak is hívtunk (ezt egyébként néha ő maga is használta) az a szokása, hogyha tíz percben rágyújtott egy cigarettára, amit szipkából szívott, úgy segítetett magán, hogy egy-egy diákot odahívott magához, és gyorsan belehamuzott az iskolaköpenye felső zsebébe. Majd egy grimasszal jutalmazta meg, amit elég változatos formában tudott osztogatni. Egyszer véletlenül egyik rendtársának, Richárd atyának is belehamuzott az iskolaköpenyébe, mert gyakran hordta magán. A nagy tumultusban a folyo-

són, valakit hátba szokott bökni, mire az megfordult, és míg bármit is szólhatott volna a kiszemelt, már „meg is hamvazta” valamelyik felső zsebét. Pontosan ezt módszert vetette be Richárd atya ellen is – gondolom azért merő tévedésből, mert termete és köpenye után is diáknak nézhette. E dohányzással kapcsolatos történetekből is láthatjuk, hogy nevelésünk nem egységes elvek szerint folyt. De tanáraink szigorát feloldották emberi tulajdonságaik és kialakult szokásaik. Így egy-egy kérdésben többféle modell is lebegett előttünk. A diákok döntő többsége azonban nem dohányzó volt. Már azért is, mert azt büntették, és nem dohányzó tanáraink ezt észre is vették. Tanári hibák és bakik kezelése Errare humanum est – tartja a latin közmondás. Vagyis: tévedni emberi dolog. Nincs olyan hivatás, szakma, ahol tévedés elő ne fordulna. Tanáraink ritkán tévedtek, tantárgyukat nagyon alaposan ismerték. És többségük állandóan képezte is magát. Hiba azonban néha előfordult. Egyik tanárunk, mint kezdő tanár faggatott bennünket érettségi előtt. Osztályfőnökünk ugyanis rákos beteg lett, és úgy volt, hogy nem is tud bennünket magyarból érettségiztetni. Osztályunk legkiválóbb tanulóját kérdezte éppen Petőfiből, amikor vita támadt Sanyi és a tanár között. Cseh Sanyi többek között említette, hogy Petőfi országgyűlési tudósító is volt Pozsonyban. Mire tanárunk rávágta, hogy Petőfi nem volt tudósító. Sanyi mondta: De volt. Tanárunk újra: Nem volt. Az egész osztály Sanyival tartott, és hangosan mondta: De volt. Tanárunk kirohant az osztályból. Arra gondoltunk, hogy panaszt tesz az igazgatónál. Kb. tíz perc múlva visszajött, és elnézést kért, és előttünk meghajolva mondta, hogy igazunk van, mert tényleg volt. Erre megtapsoltuk. Másik alkalommal orosz tanárunkat figyelmeztettük, hogy a zsizny „élet” szó végén lemaradt a lágyságjel. Mire ő szellemesen kivágta magát, egyáltalán nem jött zavarba: „Komám! Sajtóhiba.” Hatalmas derültséggel válaszoltunk. A tananyagban egyébként ritkán fordult elő tévedés. A rendház és tanáraink motorizálása azonban kezdetleges volt. Jánosi tanár úrnak, aki komoly történész volt, és könyveket is írt, volt egy legendás Trabantja még az első szériából. A következő eset közlekedés technikai szempontból is érdekes lehet. A bencéseknek volt egy nyaralójuk Alsóőrsön, ahol nyáron diákok is nyaralhattak. Ennek gondnoka volt Jánosi tanár úr. És télen is megnézte néha, hogy mi van az üdülőben, nem törtek-e be, nem fagyott-e el vízcsap stb. Egyik alkalommal Lehner tanár úr is vele ment.

53

Abban az időben még nem volt biztonsági öv. Lehet, hogy az ő esetük is lökést adott a kifejlesztésének. A behavazott Győr-Veszprémi úton történt a híres cseszneki kanyarokban, ahol már többen is megjárták, a következő eset. Jánosi tanár úr mereven fogta a kormányt és valószínűleg úgy is nézte az utat, amikor kérdezett valamit Ottó atyától. A kérdésre viszont nem jött válasz. Erre újra megkérdezte tőle a dolgot, de csak nem kapott feleletet. Mire harmadszor is föltette a kérdést és oldalra pillantva észreveszi, hogy Lehner tanár úrnak kihűlt helye, és az ajtó ki-becsapódik. Erre nagy nehezen megállt, és Ottó atya, aki közben az egyik kanyarban katapultál, vagy több száz méterről hátulról próbálta stoppolni. Hála a nagy hónak semmi baja nem történt. De ez az eset árulkodik a Trabantok biztonságos ajtajáról is, amit néha nehéz volt csukni és nyitni is. Kelemen Atanáz tanár úr mindig büszke volt arra, hogy mennyien ismerik őt és milyen sok kiváló tanítványa volt. Testvére, Szulpic atya is bencés volt, sőt talán még egy nővérük is. Ők talán már a második szériás Trabanttal utaztak Fehérvártól Budapest felé az M7-esen. És mindenki integetett nekik. Erre Atanáz tanár úr mondja a testvérének, Szulpic atyának: „Látod, Szulpic! Mennyien ismernek bennünket!” Csak később vették észre, hogy szembe mennek a forgalommal. A szerzetes iskolák amellett, hogy kiválóan neveltek és tanítottak, ontották az élményeket mind a tanárokról, mind a diákokról. Igényességet vártak el tőlünk. Azoktól is, akik papok lettek. Akkoriban már nem voltak olyan igényesek és szigorúak a papnak jelentkezők felvételijénél, mint korábban. Ezért Alfonz atya meg is kérdezte valakitől, akiről tudta, hogy pap szeretne lenni:

– Fiam, te mégis mi szeretnél lenni, ha leérettségizel? – Pap szeretnék lenni, tanár úr. – Igen, fiam, ilyen nagy marhákra van szüksége az anyaszentegyháznak, mint te vagy! E történeteken persze jót derültünk. De ott volt bennük a tanító célzat és az igényesség. Nevezetesen az, hogy nem az egyháznak van szüksége ránk, hogy örüljenek nekem, ha elmegyek papnak, hanem nekünk van szükségünk az egyházra és iskoláira is, hogy többek és jobbak legyünk. Pénz, fejkvóta – ilyesmi akkor ismeretlen volt. Ha például valaki külön órában fölvette a franciát Alfonz atyánál, amiért fizetni kellett. Akkor, ha az illető nem tanult szorgalmasan, az első vagy a második óra után elzavarta. Ilyeneket szokott mondani: ”Ugye fiam édesapád izzad, szenved azért a pénzért, amit te itt kifizetsz és te ennek fejében lazsálsz. Tűnj a szemem elől fiam!” Nem úgy gondolták, hogyha nem is tanul, a lényeg az, hogy azért fizet tandíjat (20 Ft volt akkoriban a különóra díja), és hát ebből élünk. Egész más szemléletük volt a világról, emberről, becsületről. És azt gondolom, csak ilyen szemlélettel érdemes élni. Alfonz tanár úr oroszból pl. minimalista volt. Csak 5 új szót kellett nála megtanulni. De utána maximalista volt abban, hogy azt mindig kellett tudni – egészen az érettségiig. Alfonz tanár úr, már idősebb volt. És odamentem, hogy segítsem neki felvinni a lépcsőn a táskáját. Igen nehéznek tűnt. Közben már említette is: „Látod, fiam! A mai diákok azért nem segítenek a tanároknak, mert azt hiszik, hogy be akar vágódni ezzel a tanárnál. Jól tudhatod, hogy nálam ezért nem lehet jó jegyet kapni. És téged nem is tanítalak, csak terminus technicusra (szófejtő szakkör) jársz hozzám, mert oda meghívtalak. De köszönöm, hogy túltetted magad a közvéleményen és segítetted fölhozni a táskámat. Jól esett, és nagyon köszönöm!”

Mikuli Vera

54

„Kicsi vagyok én, majd megnövök én” A Misina Néptáncegyüttes és Táncszínház 2004ben a Tánc világnapján mutatkozott be először a közönségnek a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának dísztermében közel 20 gyermekkel és 4 pár fiatal táncossal. Eltelt 5 év, a mostanra „juniorokká” növekedők helyére érkeztek új „aprók” és „csikók”, szüleikből alakult meg az együttes szenior csoportja, a felnőtt csoport pedig 4 pár helyett már 8 pár táncost foglalkoztat. A mára közel 160 fős Misina és közönsége számára a születésnapi műsornak helyet adó Pécsi Nemzeti Színház is szűkösnek bizonyult: a jubileumi gálát május 4-én kétszer is bemutatták. A Misina Néptáncegyüttes fontos feladatokat vállal magára: Pécs több óvodájában tartott foglalkozásaikkal, az Aprók és Csikók csoportjaival lehetőséget teremtenek a legkisebbek számára is a népi gyökerekkel, hagyományainkkal való megismerkedésre. Az együttes felnőtt csoportja egyszerre működik a magyar nyelvterület táncait autentikus formájukban elsajátító és színpadra állító néptáncműhelyként, valamint az autentikus mozgáskincsből építkező, azokat más mozgásművészeti ágakkal ötvöző táncszínházi csoportként. Ez a kettőség teszi teljessé a Misina „kultúrmisszióját”, hiszen táncszínházi koreográfiáik a népi hagyományok világában járatlan közönség számára is közel hozzák, érvényessé teszik a folklór művészetét. Az ötéves jubileumot ünneplő műsor során a Misina minden arcát megmutatta: a két részből összeálló műsor első felében egy ötvenperces táncjáték, második részében pedig autentikus tánckoreográfiák szerepeltek. Baranya megye sokszínű táncai, hagyományai mindezidáig méltatlan helyet foglalnak el a baranyai táncegyüttesek repertoárjában, a pécsi táncéletben. Az itteni tánckincs összegyűjtését, rendszerezését, a helyi táncpedagógiába való beépítését fontos feladatnak tartja Gálber Attila, az együttes vezetője és koreográfusa. Az elindítani kívánt folyamat első lépéseként első valódi táncszínházi műsoruk – hiszen eddig csak rövidebb koreográfiák szerepeltek a táncszínház repertoárjában – témájának a mecseki Babás szerkövek mondáját választották. A történet során két ellenséges család fejére közös átok száll: az alamizsnát kérő koldust elzavarják, aki ezért kővé változással fenyegeti meg a két családot. A baljóslat

akkor teljesedik be, mikor életük a legboldogabbra fordul, a két fiatal lány esküvőjének napján. Gálber Attila értelmezésében a hangsúly a családok ellentétére helyeződik: az eredeti legenda elé toldott jelenet indítékot ad a családfők szembenállásának, miszerint egyszer régen ugyanannak a nőnek udvaroltak. A férfiak ellentéte leányaik bontakozó barátságát is megmérgezi, akik felcseperedve szerelembe esnek, esküvőjüket pedig balszerencsésen egy napon tartják. Az egykori táncmulatságban egy leányon összeverekedő legények képe tér vissza az acsarkodó násznépek kővé válásakor. A táncjátékban a Misina táncegyüttes valamennyi táncosa szerepel, a legkisebbek és idősebbek hol a mulatozás részesei voltak, hol pedig átvezették, „áttáncolták” egymásba a jeleneteket, mintegy megjelenítve ezzel a múló időt. Valódi megmutatkozásra, mint táncosok a két-két szerelmespárt alakító Mánfai Kinga, Hirmann András, Balogh Orsolya és Győrváry Gábor kaptak lehetőséget. A madocsai motívumanyagból építkező táncukat a szép fényjáték is kiemelte. A táncjátékhoz a pécsi NeoFolk együttes írt zenét, amely nem csak baranyai, kárpát-medencei, de még balkáni alapokból is merített. A sokszínű, világzenei dallamok a tánccal megegyező hangsúlyhoz jutottak a produkcióban, bár sajnos a zenekar nem jelent meg a színpadi képekben. A műsor második felében autentikus táncokat vittek színpadra a Misina táncosai. A fiatal korban megkezdett táncoktatás fontosságát és sikerességét igazolta Gálber Attila szellemes „Bőgődelem” című koreográfiája, melyben az együttes csikó csoportja a bőgőtemetés népszokását jelenítette meg. A felnőtt és junior csoport lányai együtt adták elő a Dudások emlékezete című koreográfiát. A felvidéki lánytánc lendületes, térszervezése legalább olyan erős, mint a dudaimitációkra épülő hangzásvilág, melyben Bonyár Judit énekes segítette ki a lányok hangját. A Misina Néptáncegyüttes és Táncszínház tehát az elmúlt 5 év során nagy türelemmel és igyekezettel biztos létet és hátteret teremtett magának. Múltjuk már van, a jövőjük sem kétséges: van honnan és hová tartani.

E számunk fotóit

Tám László fotóművész készítette 55 1940. április 1-jén született Egyházfán. Tanulmányait a Nagy Lajos Gimnáziumban és a Tanárképző Főiskolán, biológia-testnevelés szakon végezte Pécsett. 1961-68 között Dunaújvárosban, 1968-2005 között pedig Pécsett tanított. 1963 óta foglalkozik fényképezéssel, s szerepel különféle kiállításokon. 1970-ben készített először audiovizuális képsorokat, s kezdett foglalkozni a diaporáma műfajjal. 1978-ban a Pécsi Ifjúsági Házban az ő vezetésével alakult meg a diaporáma stúdió, amelyet egészen 1987-ig vezetett. 1979-ben a Magyar Fotóművészek Szövetségének, 1980 óta pedig a Művészeti Alapnak, illetve annak jogutódjának lett a tagja. 1982-ben a Magyar Diaporáma és Multivízió Egyesület alapító- és vezetőségi tagja volt, s közben 1990 és 98 között a Mecseki Fotóklub elnöki tisztét is ellátta. 1994 óta az Osztrák Fotográfiai Társaság tagja (ÖGPh). 1996 és 2002 között a Pécsi Rádió Emelet Galéria vezetője volt. 1998 óta a Hetedhéthatár közérdekű magazin rovatvezetője, s az Angol Királyi Fotótársaság, a Royal Society meghívott vendége. 2004-ben az EPHAP (European Photogroup of Art and Performance) alapító tagja. Nemzetközi díjai, kitüntetései: 1988 – AFIAP kitüntetés 1992 – EFIAP kitüntetés 1994 – Sartorius-díj 1995 – Hon-ÖGPh kitüntetés 2003 – Csokonai Vitéz Mihály díj 2007 – Hon-ES-ÖGPh kitüntetés

E számunk szerzői: • • • • • • • • • • •

Árva-Szabó Péter (1983) – Dunaújváros Bartusz-Dobosi László (1971) – Siófok Berda József (1902-1966) Gál Csaba Sándor (1968) – Székesfehérvár Halmai Tamás (1987) – Pécs Iancu Laura (1978) – Magyarfalu Ivasivka Mátyás (1933) – Pécs Jelenits István (1932) – Budapest Kányádi Sándor (1929) – Nagygalambfalva Kerék Imre (1942) – Sopron Kocsi György (1955) – Zamárdi

• • • • • • • • • • •

Kocsis László (1891-1973) Makk Flóra (1992) – Pécs Mészáros Márk (1983) – Pécs Mikuli Vera (1986) – Pécs Szabó Ferenc (1931) – Budapest T. Ágoston László (1942) – Budapest Tüskés Tibor (1930) – Pécs Üveges Andrea (1980) – Topolya Végh Attila (1962) – Budapest Videcz Ferenc (1944) – Hidas Zentai Tünde (1946) – Szentendre

Fizessen elő!

56

A következő számok tematikái sorrendben: EGYETEM – MAGYAR NYELV Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!