William makepeace thackeray
A Newcome család IV. Regény
2011
Tizenkilencedik fejezet Rosebury és Newcome
Florac és hitvese, Madame la Princesse de Montcontour voltak azok a barátaink, akikhez elígérkeztünk Angliában, ahol a karácsonyt a hercegné vidéki udvarházában óhajtottuk megünnepelni. A hercegi házaspár kibékülésük óta első ízben fogadott vendégeket a hölgy kastélyában. Miként már közöltük olvasóinkkal, e rezidencia vagy öt mérföldnyire fekszik Newcome városától, távol a kéményrengetegtől s a füsttől, nyájas, lankás, erdős tájon, szelíd falvak, szürke templomtornyok és elszórt ódon cifra tetejű udvarházak között. A kép még mindig olyan békés, mint mikor Newcome csak egy régies kisváros volt, mielőtt még gyárakat emeltek a folyó partjain, és festékkel meg salakkal szennyezték vizét. Húsz évvel ezelőtt az egész környéken Newcome Park volt az egyedüli nagy, kastélyszerű épület, de ma már számos villa épült a város és a Park között húzódó kertvárosban. Mint mindenki tudja, Newcome-Újváros épült ki a Parkon túl, és az Újváros Szálló (a vasútállomás közelében) remek Tudor-stílusú épület, külsőre még a kastélynál is régibbnek hat, csupa tornyos, klasszikus stílű villakörnyezetben, melyeken girbegurba kémények, tükörablakok tekintenek le pázsitszőnyegekre, viruló élősövényekre, örökzöldekre, makulátlanul kavicsozott sétányokra és Erzsébetkori kocsibeállókra. A nagy újvárosi vasúti viadukt alatt 5
kanyarog a régi londoni országút, amelyen egykor vidám postakocsik és megszámlálhatatlan egyéb jármű kereke gördült, de néhány mérföldnyire az újvárosi vasútállomástól hirtelen olyan kopottá vált az út, hogy még a fű is kiütközik rajta; itt áll Rosebury, Madame de Montcontour kastélya, a falusi rét végében, mely talán még csendesebb ma, mint amilyen száz évvel ezelőtt volt. Mikor Madame de Florac megvette az ingatlant, az nem tartozott a rangosabbak közé a megyei udvarházak között. És a hölgy, newcome-i és manchesteri iparvállalkozók testvére, természetesen nem kereste fel a megyei úricsaládokat. Az egyszerű kis teremtés, aki különváltan élt francia férjétől, bizonyára sok jót tett falujában, szép kertje volt, sőt talán díjat is nyert a newcome-i virág- és terménykiállításon. De természetesen senkiszámba ment az olyan arisztokratikus megyében, amilyennek …shire-t ismerjük. Newcome-ban voltak barátai és rokonai. Több kvéker akadt köztük, és sok kiskereskedő is. Sűrűn látogatott el a Rosebury Green-i jótékonysági körbe, és csupán áldozatkészsége s sokféle adakozása alapján szerzett róla tudomást karácsony táján Dr. Potter tiszteletes, a roseburyi lelkész. A tisztes papság természetesen a megyei úricsaládokkal tart barátságot. A jóságos kis Madame de Floracot sajnálta és irányítgatta a tiszteletes, felesége és leányai viszont gőgösen kezelték, mert őket csak az előkelő társaság érdekelte. Amikor gazdag bátyja meghalt és kézhez vette nagy örökségét, a tiszteletesasszony megjegyezte, szegény Madame de Florac nagyon helyesen teszi, hogy nem igyekszik kiemelkedni szokott környezetéből (Potterné egy csődbe ment londoni kalapos leánya volt, nevelőnőként került egy nemesi családba, ahol Potter úr 6
házitanítóskodott, s így jött létre a házasságuk). Mint mondom, kijelentette, Madame de Florac igen helyesen nem igyekszik kiemelkedni szokott környezetéből, mivel a megye amúgy sem fogadná be őt. Volt szerencsém megismerni Tom Pottert, a tiszteletes fiát, mivel évfolyamtársam volt az oxbridge-i Szent Bonifác-kollégiumban – egy fecsegő, hencegő és valljuk meg, közönséges fiú –, s megkérdezte tőlem, vajon Florac nem hivatásos biliárdmarkőr-e, s volt szíves figyelmeztetni testvéreit, hogy beszélgetés közben véletlenül se ejtsenek szót biliárdról Rosebury úrnője előtt. Tom csodálkozva hallotta, hogy Monsieur Paul de Florac vér szerinti nemesember, és kettőt-hármat leszámítva, Angliában nemigen találni ősibb családot az övénél (az önét is beleértve, kedves és igen tisztelt olvasóm, feltéve, ha ad a családfájára). Az az igazság, ha a heraldika szemszögéből nézzük a dolgot, a manchesteri Higg kisasszonnyal kötött házasság hosszú, igen hosszú időre visszatekintve az első mésalliance1 a Florac családban. Nem mintha egy pillanatig is olyasmit akarnék állítani, hogy a világ bármiféle nemesembere felérhet egy angol nemessel, sem azt, hogy az angol sznobnak tegnap vásárolt vagy Edmondsonból2 lopott címerével, nemességgyártónál beszerzett családfájával ne lenne joga lenézni holmi külföldi főúri rangot. Egy napon megjelent a láthatáron Newcome Parkból a négylovas díszhintó a jól ismert libériás személyzettel, Rosebury Green irányába hajtott, s a paplak felé közele1 (franciául) rangon aluli házasság. 2 Joseph Edmondson (?–1786), tíz genealógiai és heraldikai mű szerzője.
7
dett, melynek kapujában Potterné asszony a lányával halra alkudott éppen a csacsifogatos házaló halasnál, akitől rendszeresen vásároltak. A hölgyeken az elképzelhető legvedlettebb főkötő, viseltes öltözék volt látható, mikor észrevették a közeledő hintót; természetesen azt képzelték, hogy hozzájuk visz látogatót, faképnél hagyták Rowkinst a makrélájával együtt, berohantak a paplakba átöltözni. Mama elővette az új kalapot a kalapdobozból, Lizzy és Liddy egy szökkenéssel a hálószobában termett, hogy elővegyék azt a ruhát, melyet a déjeuner alkalmával viseltek a newcome-i Athenaeumban, mikor Lord Leveret tartott előadást. Még bele sem bújtatták szépséges vállukat, mikor megdöbbenéssel gondoltak arra, hogy papa ócska flanelmellénye, amelyet a mama épp átalakítani készült, ott maradt a szalonban, mikor Rowkins szokásos danájára kiszaladtak, és megpillantották a csacsi fülét a paplak zöld kapuja előtt. Szörnyű, ha belépnek a parkbeliek, és rendetlenség fogadja őket a szalonban. Lementek, de a Parkból nem volt a szobában senki – a ruhadarab viszont még mindig az asztalon hevert (be vele gyorsan a szekrénybe!) –, egyedüli látogatójuk, Rowkins házaló vigyorgott befelé a nyitott ablakon, három makrélát nyújtogatva, és mondta a mondókáját: – Legyen hát hat penny, kisasszony… ne nyomja le ötre, asszonyom. Szegény ember vagyok, és feleségemet meg családomat kell eltartanom. – A fiatal hölgyek rászóltak: – Micsoda szemtelenség, takarodjon innen a közönséges tolakodásával! Menjen hátra a hátsó bejárathoz – és hasonlókat. Természetesen attól tartottak, hogy Lady Ann Newcome vagy Ethel és Barnes éppen e szóváltás közepette talál megérkezni. 8
Nem érkeztek meg – nem hozzájuk mentek a parkbeliek. Milyen különös! Elhaladtak a paplak előtt, és Madame de Florac szállásánál álltak meg. Bementek, félórát maradtak, közben a lovak körbe-körbejártak a ház körüli kavicsos úton. Potterné asszony a leányaival felszaladt a legfelső szobába, ahol a szolgálók alszanak, és onnan láthatták Madame de Florac társaságában Lady Annt, Ethelt és Barnest, amint a szobákban járkálnak, megtekintik a télikertet, majd McWhirterrel, a kertésszel beszélgetnek, aki óriási fürt szőlőket és virágcsokrokat nyújtott át nekik. Még onnan is láthatták, milyen tisztelettel társalog Barnes Madame de Florackal, s visszatérvén munkájukhoz az alsó helyiségbe – Liddy aranyozott kottafüzetéhez, Lizzy az oltárterítő hímzéséhez, mama egy idős hölgynek varrt ruhát –, szívszorongva láthatták, hogy a hintó elsuhan a kerítésük előtt, viszi a parkbelieket, és Barnes maga hajtja a négy lovat. Azon a napon történt ez, mikor Barnes elhatározta, hogy felkarolja Madame de Floracot, és létrehozza a kibékülést közte és férje között. Potterné asszony jóslatai ellenére, a megye előkelő családjai igenis meglátogatták a nagyiparos lányát, mikor pedig Madame de Floracból Madame la Princesse de Montcontour lett, és bejelentették, hogy a karácsonyt Roseburyben óhajtja tölteni, az önök képzeletére bízom, vajon a Newcome-i Szemle s a Független Newcome közölte-e a hírt, továbbá azt, hogy G. Potter tiszteletes, a hittudományok doktora és felesége vajon felkereste-e a herceget és a hercegnét, avagy sem. Az önök ítélőképességére bízom azt is, vajon megtekintette-e a tiszteletesasszony azokat az átalakításokat, melyeket a newcome-i Vineer-cég emberei végeztek a roseburyi kas9
télyban – az aranysárga szatén, aranyozott szalonbútort, a faragott tölgyebédlőt, a színes virágos hálószobákat, a hercegné lakosztályát, a herceg lakosztályát, a vendéghálókat, a dohányzót, és – jóságos Isten! – az istállókat is (mégpedig Tom Potter felügyelete alatt). – Akármi legyek – kiáltott fel Tom –, ha nem tesznek ide biliárdasztalt is! Az egész ház a pincétől a padlásig kényelmes lett és rendkívül elegáns, s hamarosan meglátjuk, hogy Pendennis úr és felesége nem is kívánhatott volna kellemesebb szállást 184… karácsonyán. Tom Potter volt szíves érkezésünk után két nappal felkeresni, miután már az előző napon üdvözölt a templomban, a hercegné bérelt padjában. Még mielőtt arra kért volna, hogy bemutassam a feleségemnek, sürgette, hogy ismertessem össze barátommal, a herceggel. Természetesen fenségednek szólította. Őfensége eddig is hihetetlen méltósággal viselkedett – egyetlen alkalmat kivéve, mikor a gyerekkar az orgonakarzaton Liddy kisasszony vezetésével annyira hamisan énekelt egy himnuszt, hogy a herceg felhördült –, most pedig nagy elismeréssel nyilatkozott Monsieur Tomnak az édesapja szép szentbeszédéről. Tom egészen Rosebury-lak kapujáig kísért bennünket. – Nem jön be hozzánk egy parti biliárdra? – kérdezte őfensége. – Ó, pardon, megfeledkeztem róla, hogy ön vasárnap nem biliárdozik! – Tom sietve válaszolt: – Bármely más napon boldog örömmel, hercegem –, és meghatottan szorongatta őfensége kezét. – Iskolatársad volt, ugye? – fordult hozzám Florac. – Barátom, hogy milyenek ezek az iskolatársak, és milyenek vagytok ti, angolok! Becsületszavamra, akad itt néhány ember, aki, ha azt mondanám, fényesítse ki a csizmámat, szó nélkül meg10
tenné! Észrevetted, hogy nézett ránk a prédikáció alatt a révérend?3 Nem a könyvön, hanem folyton rajtunk volt a szeme, becsületszavamra! Madame de Florac erre megjegyezte, szeretné, ha a herceg elmenne vele a jótékonysági körbe, és meghallgatná Jacob tiszteletest, mert szerinte Potter úr nem valami jeles hitszónok. – Savez-vous qu’elle est furieusement belle la fille du révérend?4 – súgta a fülembe őfensége. – Nem tudtam levenni a szemem róla a prédikáció alatt. Nekünk aztán szép kisasszony-szomszédaink lesznek! – S eközben Paul utánozhatatlanul kérkedő gazfickó képet vágott. Meg kell mondanom, feleségem iránt Monsieur de Montcontour felülmúlhatatlan udvariassággal, tisztelettel és előzékenységgel viseltetett. Csodálta őt, elhalmozta bókjaival, nekem pedig őszinte szerencsekívánatait fejezte ki, amiért ilyen kincs birtokába jutottam. Azt hiszem, pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy ő bármikor meghódíthatná, mint Éva valamennyi leányát. Én azonban balsorsában is barátja voltam, jelenleg vendége, így hát megkímélt ettől a fájdalomtól. Soha életemben nem láttam Florachoz hasonló mulatságos, furcsa és kellemes jelenséget jómódjának ebben a szakaszában. Hiteles krónikánkban már megjegyeztük: egy szombati nap reggelén érkeztünk meg. Felvezettek kényelmes lakosztályunkba, a kandallóban pattogott a tűz, s minden a szíveslátás melegét árasztotta. Florac ragyogott az örömtől és jóindulattól. Többször is megszo3 4
(franciául) tisztelendő. (franciául) Tudod-e, hogy a tisztelendő lánya pokolian szép?
11
