IV. A PROLETÁRDIKTATÚRA A túlzott óvatosság, örökös halogatás és ernyedt tehetetlenség vádja, mely méltán érte a Károlyi-kormányt az októberi nagy ígéretek be nem váltásáért, éppen nem mondható el a hatalomban utód magyar bolsevistákról. Attól a perctől kezdve, hogy az államhatalom az ölükbe hullott, Kun Béla és társai fanatikus lelkesedéssel fogtak hozzá az ezeréves államberendezkedés és életforma haladéktalan lerombolásának, s az ő új világuk felépítésének.1 A kormányzótanács, a népbiztosságok, de a helyi tanácsok is tömegével ontották rendeleteiket,2 követ kövön nem hagyva a régi politikai, társadalmi és gazdasági rend épületéből. Az egész gazdasági életet, a gyáripart, bányákat, bankokat, kereskedelmet, közlekedést, máról holnapra államosították; a termőföldet – a kisparaszti birtok ideiglenes kivételével – állami tulajdonnak nyilvánították;3 ugyanígy köztulajdonba vették a lakóhá-
1
Erről egy kommunista szerző így ír: „A Forradalmi Kormányzótanács megalakulásának és működésének első percétől kezdve lázas alkotó tevékenységet fejtett ki. Gyors egymásutánban követték egymást a kormány és az egyes tárca népbiztosságok rendeletei. Bontották, rombolták a kapitalista osztályállam berendezéseit, intézményeit, szerveit, amelyekkel együtt összeomlott a burzsoá jog kialakult rendszere. Egyidejűleg és párhuzamosan – a régi állam és jog romjain – meglepő tudatossággal és biztossággal épült fel az új szocialista állam, a szocialista jogrendszer, a szocialista alkotmányosság és törvényesség.” RÁKOS FERENC, „Az első szocialista alkotmány Magyarországon”, A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga (Tanulmánygyűjtemény, szerk. SARLÓS MÁRTON), (Budapest: Akadémia Kiadó, 1959) 20. 2 „A Forradalmi Kormányzótanács és az egyes tárcanépbiztosságok rendeletei egymás után, lélekzetelállító gyorsasággal követték egymást”, írja RÁKOS FERENC, Állam és Alkotmány a Magyar Tanács köztársaságban c. munkájában, (Budapest, 1953) 30. Vö. még HAJDU TIBOR, Tanácsok Magyarországon 1918–1919-ben, (Budapest, 1958) 164; valamint A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása, (Budapest, 1959) 8. 3 A hatalom átvételekor, 1919. március 21-én a Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács által közösen kiadott kiáltvány, a „Mindenkihez!” kimondja „a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok és a közlekedési vállalatok szocializálását”. Vö. Budapesti Közlöny 1919. március 24-i rendkívűli kiadásának fakszimile reprodukcióját A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása 54 és 55 o. között. A „szocializálás” végrehajtását további törvények és rendeletek szabályozták. Így például a 100 holdnál nagyobb földbirtok kárpótlás nélküli kisajátításáról a Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 4-én közzétett XXXVIII. számú rendelete intézkedett a következő indokolással: „Magyarország földje a dolgozók társadalmáé. Aki nem dolgozik, ennek tulajdonában föld nem maradhat”. A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása, 268–269.
107
zakat,4 a magánlakásokat,5 sőt elkobozták a magánkézben lévő műkincseket és családi ékszereket is.6 Az első ízben hatalomra jutott kommunistáknak a társadalomtudományokban való teljes járatlansága és szinte hihetetlen gyerekes naivsága mutatkozott meg abban az elképzelésben, hogy a háborúvesztes, szétdarabolt, kilakoltatottaktól és menekültektől ellepett, éhező országot rendeletekkel napokon belül kommunista paradicsommá lehet varázsolni. Gondoljunk csak a nagybirtoknak a parasztok közt való szétosztás helyett közös művelésbe való vételére, amihez minden előfeltétel, pl. mezőgazdasági gépek, s egyéb befektetés, hiányzott,7 vagy az ipar és kereskedelem egészének minden átmenet nélküli államosítására.8 Ami pedig az eszmei megalapozást, a lakósság lélektani előkészítését illeti, erre ugyancsak kevés időt vesztegettek Az ország új urai egyszerűen elvárták, hogy a NÉP, illetve a PROLETÁROK, néhány forradalmi jelszó és plakát segítségével csodás metamorfózison megy át, s feledve generációk előítéleteit és hagyományait, mint 100%-os „szocialista emberek” tömege ébred az új világ hajnalára.9 4
A Forradalmi Kormányzótanács X. számú rendelete (1919. március 26.). A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása, 258–260. 5 A Forradalmi Kormányzótanács XV/b. K.T.E. számú rendelete a lakásrekvirálásáról, 1919. március 28.) A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása, 138–141. 6 A magánbirtokban lévő műkincsek szocializálását illetőleg lásd a júniusi pártkongresszusra készült „Jelentés a közoktatásügyi Népbiztosság működéséről” adatait A Magyar Tanácsköztársaság Művelődéspolitikája, szerk. PETRÁK K ATALIN és MILEI GYÖRGY (Budapest: Gondolat, 1959) 217–218 lapjain. Az aranytárgyak, ékszerek és drágakövek beszolgáltatását a Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 12-én kelt LVII. számú rendelete írta elő. 7 Hogy a termelés teljes csődjét elkerüljék, a kommunisták kényszerű helyzetükben odajutottak, hogy a volt földesurakat kellett elkobzott birtokaik további kezelésére felkérniük; a kommün utolsó hónapjában pedig már a közös termelés kísérletének feladását latolgatták. KERÉK, A magyar földkérdés, 162–163. A Tanácsköztársaság agrárpolitikáját később maguk a kommunisták is elhibázottnak ismerték el. Rákos Ferenc idézett tanulmányában például a közös termelés azonnali bevezetését a „Proletárdiktatúra egyik sorsdöntő hibájának” tartja. A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, 34–35. 8 A helyzet illusztrálására lásd Hevesy és Böhm népbiztosoknak JÁSZI által idézett kijelentéseit, Revolution and Counter-Revolution in Hungary c. műve 125. és 126. lapjain. Hevesy négy nappal (!) a proletárdiktatúra kikiáltása után azzal dicsekszik, hogy máris majdnem teljes mértékben sikerült az ország iparának minden ágát szocializálniuk, míg Böhm április 18-án kérkedik azzal, hogy ők négy hét alatt 1.000 nagyüzemet szocializáltak, míg Oroszországban egy egész esztendőben csak 513-at tudtak. 9 Ez a naivitás persze nem volt egyedül a magyar kommunisták sajátossága. Emlékezzünk csak arra, hogy az orosz bolsevisták is hasonló módon kezdték
108
Ily példátlan radikalizmus és fékeveszett iram jellemezte a proletárdiktatúra egyház- és iskolapolitikáját is. A Tanácsköztársaságban a kulturális ügyek a közoktatásügyi népbiztosság hatáskörébe tartoztak. Ennek vezetését a Forradalmi Kormányzótanács megbízásából Kunfi Zsigmond vállalta.10 Kunfi, a Károlyi-éra szociáldemokrata közoktatásügyi minisztere, akinek radikális reformtervei annak idején hajótörést szenvedtek a Berinkey-kabinet polgári tagjainak ellenállásán, most végre akadálytalanul lendülhetett neki azok haladéktalan és maradéktalan megvalósításának. Hivatala egymás után adta ki a rendeleteket,11 melyek az iskolai hitoktatást eltörölték,12 a tanítás előtt és után szokásos imát betiltották,13 végül az összes iskolákat és internátusokat államosították.14 Az oktatás szellemének
uralmukat, míg azután Lenin kénytelen volt eredeti felfogását és politikáját a szükségnek megfelelően módosítani. 10 Kunfi mellett helyettes népbiztosi minőségben Lukács György, a neves marxista filozófus működött. Lukács elsősorban az irodalom, színház, zene és a képzőművészetekkel kapcsolatos ügyekkel foglalkozott. A helyettes népbiztosi intézményt a Forradalmi Kormányzótanács már április 4-én megszüntette, s attól fogva a kormány minden tagját, tehát Lukácsot is, megillette a népbiztosi elnevezés. Idővel a közoktatásügyi népbiztosságnak már négy népbiztosa volt, míg azután a tanácsok országos gyűlésének júniusi határozatai értelmében az egyes népbiztosságok vezetését ismét egyetlen népbiztosra bízták, aki mellé egy „állandó, felelős, teljes jogkörű” helyettest állítottak Ez Kunfinak a kormányból való visszavonulása idején történt; az új közoktatásügyi népbiztos Pogány József, helyettese Lukács György lett. Ibid. A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása, 108–109; valamint SZAMEL LAJOS „Kulturális igazgatás a Magyar Tanácsköztársaságban” c. tanulmánya, A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, 151. 11 A Tanácsköztársaság kultúrpolitikai rendeleteit összegyűjtötték és sajtó alá rendezték PETRÁK KATALIN és MILEI GYÖRGY, A Magyar Tanácsköztársaság Művelődéspolitikája (Budapest: Gondolat Kiadó, 1959). 12 Vö. az 1919. március 27-i rendeletet a hitoktatás megszüntetéséről a fővárosi iskolákban, ibid., 7. 13 Vö. a Budapesti Munkás- és Katonatanács Közoktatási Ügyosztályának 1919. április 10-i rendeletét a tanítást kezdő és befejező imádkozás megszüntetéséről, ibid., 12. 14 Vö. a Forradalmi Kormányzótanács 1919. március 29-i rendeletét a nevelési és oktatási intézetek köztulajdonba vételéről, ibid. 8–9; valamint a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. április 7-i E.K.N. sz. rendeletét az összes oktatási és kulturális célokat szolgáló épületek igénybevételéről, ibid. 10; és a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. április 12-i rendeletét a Forradalmi Kormányzótanács XXIV. sz., a nevelési és oktatási intézetek köztulajdonba vételéről szóló rendeletének végrehajtásáról, ibid., 14–17.
109
„szocializálását” a tantervnek marxista szellemű átalakítása,15 ennek megfelelő tankönyvek, s last but not least, a tanítói testületnek ideológiai átképzése volt hivatva szolgálni.16 Mindez végeredményben tekinthető a kommunista hatalomátvétel logikus következményének, s korántsem lenne olyan nagyon meglepő, ha e merész programot fokozatosan, kellő előkészítés után igyekeztek volna megvalósítani. Ellenben elképesztő az a könyörtelen, minden akadályt egyszerűen legázoló modor, és az a fantasztikus iram,17 ahogy a kommunisták precedens nélkül álló mindent fenekestül felforgató intézkedéseiknek érvényt próbáltak szerezni. Hogy a nevelésügy terén tett változtatásaik horderejéről némi fogalmunk legyen, meg kell gondolnunk, hogy az iskoláknak több mint kétharmada volt egyházi, tehát ezeknek szekularizálása az állami iskolaigazgatás és felügyelet gépezetének hatalmas arányú kiterjesztését tette szükségessé.18 Ezenfelül az iskolának ingyenessé nyilvánítása19 a tanulni vágyók számát egy csapásra jelentősen felemelte, ugyanakkor viszont a tanári és tanítói kar többezer képzett tanerőt veszített a szerzeteseknek az iskolákból való kitiltásával.20 Kunfit és elvtársait úgy 15
Vö. a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. május 5-i 87039. sz. rendeletét a tanítás zavartalanságának biztosítása tárgyában, ibid. 31–33. 16 Vö. a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. június 18-i 45. K.N. sz. rendeletét a pedagógusok társadalmi ismereti vizsgájának tananyagáról, ibid., 36–37; valamint a Budapesti Munkás- és Katonatanács Közoktatásügyi Ügyosztályának rendeletét a tanítóság részére rendezendő szociális átképző tanfolyamokról, ibid., 38. 17 Itt meg kell jegyeznünk, hogy a helyi hatóságok túlbuzgóságukban gyakran be sem várták a kormány intézkedéseit, hanem ennek önkényesen elébe vágtak. Így például Prohászka püspök székvárosában, a túlnyomó többségben katolikus Székesfehérváron, a közoktatási népbiztos 1919. március 24-én „forradalmi parancsot” intézett a megye valamennyi tanítójához, melyben az iskolai vallásoktatás megszüntetésén kívül bejelentette az összes iskolák államosítását, az állam és egyház kettéválasztását, a vallásoktatás megszüntetésével felszabadult órákon pedig a társadalmi ismeretek oktatását rendelte el. Ibid., 299. 18 A tanácsrendszernek az iskolaigazgatás területére való kiterjesztésének kísérletére nézve, vö. a Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 12-i LIV. sz. rendeletét a művelődés- és oktatásügy ideiglenes igazgatásáról, ibid., 18–21. 19 Vö. a Budapesti Munkás- és Katonatanács 1919. március 28-i rendeletét az ingyenes iskolai oktatásról és a tandíjszedés megszüntetéséről, ibid., 8. 20 A Forradalmi Kormányzótanács XXIV. sz. rendelete a nevelési és oktatási intézetek köztulajdonba vételéről ugyan ígéri, hogy az államosított iskolák volt oktatószemélyzetéből „mindazokat, akik a Tanácsköztársaság társadalmába és szellemébe beilleszkednek, képességükhöz mérten szolgálatába kívánja állítani.” Ugyanakkor azonban kategorikusan kijelenti, hogy „az egyházi személyeket (papokat, szerzeteseket, apácákat) azonban csak akkor, ha világi személyekké lesznek”, ibid., 8. (Kiemelés az eredetiben). A Közoktatásügyi Népbiztosság végrehajtásról szóló 7. K.N. sz. rendelete pedig előírja, hogy „az egyházi személyek az intézetek átvételét foganatosító bizottságok megalakulásától számított tíz napon
110
látszik ilyen csekélységek nem zavarták; ahelyett, hogy legalább a következő tanév kezdetéig, tehát szeptemberig vártak volna reformjaikkal, már április 10-én, tehát alig három héttel (!) a hatalomátvétel után, máris megnyitották az állítólag teljesen új, kommunistává alakított iskoláikat.21 A teljes káosz, ami erre következett, elképzelhető.22 4.1 A proletárdiktatúra egyházpolitikája Az egyházakat és vallásgyakorlatot illetően a Magyar Tanácsköztársaság hivatalosan a lelkiismeret szabadságának és az egyház és állam szétválasztásának elvét vallotta. Az alkotmány 11. §-a kimondta, hogy „A dolgozók igazi lelkiismeretszabadságát azzal védi a Tanácsköztársaság, hogy elválasztja teljesen az egyházat az államtól, az iskolát az egyháztól. Vallását mindenki szabadon gyakorolhatja.”23 belül kötelesek nyilatkozni arra nézve, hogy a XXIV. sz. kormányzótanácsi rendeletben meghatározott feltétel teljesítésével a Tanácsköztársaság szolgálatába kívánnak-e lépni. Az erre vonatkozó írásbeli nyilatkozatot, amelyben az illető kifejezetten kijelenti hogy magát többé egyházi személynek nem tekinti, két tanú által láttamozva, az átvételt foganatosító bizottsághoz kell beküldeni. Azok, akik a megállapított határidőn belül ilyen értelmű nyilatkozatot nem adtak, működésüket tovább nem folytathatják”. Ibid., 17. Ha Kunfiék tömeges aposztáziára számítottak, akkor nagyot kellett csalódniuk; ui. alig akadt egy-két egyházi személy, aki ilyen feltétel mellett hajlandó volt a szocialista nevelés szolgálatába állni. 21 Vö. Budapest Népbiztosságának 1919. április 8-i rendeletét az óvodai és iskolai tanítás megkezdéséről, ibid., 11. 22 A proletárdiktatúra idején tett vizsgákat és elnyert diplomákat a Horthyrezsim ezért nem is ismerte el érvényesnek. Félreértés elkerülése végett itt hangsúlyozni kívánom, hogy elmarasztaló ítéletem nem a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának egészét illeti, mintha ez teljes egészében rossz, destruktív lett volna; sőt ellenkezőleg, tanulmányaim alapján hajlandó vagyok készséggel elismerni, hogy Kunfi és Lukács tevékenysége és terveik az oktatás és művelődés emelése és kiterjesztése érdekében sok okosságról, nemes lelkesedésről, valamint haladó és konstruktív elképzelésekről tanuskodnak. Én a fentiekben csak az eszme kivitelezésére rendelkezésükre álló rövid néhány hónapnak de facto eredményét igyekeztem érzékeltetni, amire bizony bajos lenne más jelzőt alkalmazni, mint „kaotikus”, sőt „katasztrofális”. 23 „A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság Alkotmánya” (Elfogadta a szövetséges tanácsok országos gyűlése 1919. június 23-án), megtalálható A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása 55–72. lapjain. Bár az alkotmány formálisan csak a hatalomátvétel után három hónappal lépett életbe, a bentfoglalt elveket már előtte is gyakorolták. Így például az egyház és állam szétválasztását már a Kormányzótanács legelső ülésén, 1919. március 22-én kimondták, s ennek foganatosítására intézkedéseket tettek. Lásd SZAMEL LAJOS idézett tanulmányát, A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, 146.
111
Az állam és az egyház között a múltban fennálló kapcsolatok felszámolására és az egyház tevékenységének a kifejezett hitélet területére való visszaszorítására a közoktatásügyi népbiztosság keretében Vallásügyi Likvidáló Hivatalt állítottak fel, élén az országos vallásügyi likvidáló politikai megbízottal.24 Az egyházi vagyon szekularizációjának végrehajtására likvidáló bizottságokat küldtek ki, melyeknek feladata volt „leltár mellett köztulajdonba átvenni mindent, ami az egyházi, hitfelekezeti, és az általuk kezelt alapítványi vagyonok állagát képezte.25 A rezsim egyházpolitikáját jól világítja meg a Forradalmi Kormányzótanácsnak az a rendelettervezete, mellyel az egyház és állam különválasztásának és az egyházi vagyon köztulajdonba vételének részleteit kívánta szabályozni. Érdemes ezt teljes szövegében ideiktatni. „1. Az állam és az egyházak szétválasztása következtében az egyházak közhatósági jellege megszűnik, és az egyházak az általános gyülekezési jog kereteiben mozoghatnak. 2. A vallás ezekután magánügy lévén, mindenki teljesen szabadon gyakorolhatja azt, és e célra szabadon szervezkedhetik. 3. Az összes eddigi egyházi vagyon népvagyonnak nyilváníttatik. E népvagyon likvidálására a Forradalmi Kormányzótanács legközelebb részletes rendelkezést – esetleg esetrőlesetre szóló döntést is hoz. 4. Az istentiszteleti célra szolgáló helyiségek továbbra is e célra szolgálnak.
24
A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, 146. Az ugyanezen az oldalon található lábjegyzet szerint a vallással kapcsolatos ügyeknek a közoktatásügyi népbiztosság hatáskörébe utalását a Forradalmi Kormányzótanács első ülésén, 1919. március 22-én rendelte el. ORBÁN SÁNDOR Az esztergomi érsekség a proletárdiktatúra ellen és az ellenforradalom felülkerekedéséért (1919) c. tanulmányában azt írja, hogy „a közoktatásügyi minisztériumból kiváltan, külön vallásügyi hivatal jött létre”, a kiválás időpontját azonban nem említi. Lásd, A Tanácsköztársaság napjai Esztergomban, szerk. ZOLNAI LÁSZLÓ (Budapest, 1960) 108. A hivatal nevével kapcsolatban KÁDÁR IMRE, a különben kommunista propaganda céljait szolgáló Egyház az idők viharaiban c., már többször említett könyvének 43. lapján azt írja, hogy „Az egyházban jogosan keltett bizalmatlanságot egy ilyen ‘likvidáló’ hivatal létrehozása és élére egy volt jezsuita páternek (Fáber Oszkár), a ‘Szabadongondolkodók Szövetsége’ főtitkárának kinevezése.” Talán nem véletlen, hogy Orbán idézett tanulmányában a félelmetesen hangzó „Likvidáló Hivatal” elnevezést „vallásügyi hivatallá” szelídítette. 25 Vö. a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. április 21-i, 13. K.N. sz. rendeletét az egyházi vagyonok köztulajdonba vételére kiküldendő bizottságok munkájának szabályozásáról, A Magyar Tanácsköztársaság Művelődéspolitikája, 24–26.
112
5. A templomi szerelvények, egyházi könyvek és 2000 kötetet meg nem haladó lelkészi kézikönyvtárak meghagyatnak eddigi rendeltetésüknek. A muzeális értékű egyházi szerelvények, egyházi műtárgyak, a lelkészi kézi méreteit meghaladó vagy különös becsű könyvállomány is gondosan leltározandó, és további intézkedésig eddigi helyén hagyandó. 6. A lelkészi lakok belterületükkel (10 hold) együtt az általános lakási előírások keretében lakás céljából továbbra is a lelkészek részére hagyatnak meg. 7. A Forradalmi Kormányzótanács a hitoktatást az összes iskolákban megszünteti. Az iskola helyiségét azonban a rendes tanításra nem szolgáló időben magánjellegű hitoktatás számára nyitva tartja, azon gyermekek részére, kiknek szülei ezt óhatják. 8. A Forradalmi Kormányzótanács azon elvet, hogy ne legyen kenyértelen proletár, a lelkészekre nézve is érvényesíteni kívánja. Ezért a). az eddigi egyházi vagyon járandóságából e rendelet hozatalától számított három évre minden, egyéb jövedelemmel nem rendelkező, lelkészi teendőt végző lelkészt anyagilag úgy lát el, mint az oktatószemélyzetet, b). a hitoktatás megszüntetése vagy egyéb forradalmi átalakulás által kenyértelen hitoktatót és lelkészt mindaddig, míg netalán különbözeti vizsga letevése után másutt kap alkalmazást, eddigi illetményeiben meghagyja, c). munkaképtelen lelkészt pedig további intézkedésig, egyelőre ugyancsak e törvény hozatalától számított három évre az oktatószemélyzethez hasonló nyugdíjban részesít a Forradalmi Kormányzótanács. 9. A Forradalmi Kormányzótanács az összes iskolák haladéktalan államosítását rendeli el. Az eddig nem állami iskolák oktatószemélyzetét továbbra is alkalmazza a közoktatásban vagy rokon tevékenységben. Munkaképtelenségük esetén pedig a többi oktatószemélyzethez hasonló nyugdíjban részesíti.”26 26
Ibid., 302–303. Az Egyház tulajdonában lévő műkincseknek ez 5. pont alatt említett leltározásával kapcsolatban az egykori újságok valóságos kincskereső expedíciókról tudósítanak. Megírják, hogy pl. Esztergomban és Szombathelyen a prímási, ill. püspöki palotában miként igyekeztek elrejteni a legértékesebb darabokat. Mindhiába, az egyházi és egyéb magántulajdonban lévő műkincseket végül is felkutatták, s nagy részüket a fővárosba szállították, ahol külön e célra rendezett kiállításon mutatták be a nagyközönségnek. Ibid., 242–244; 276–277.
113
A fentiekből úgy tűnik, hogy míg egyrészt a kormányzat az egyházakat anyagilag kifosztotta, iskoláikat elrabolta, a hit nyilvános terjesztését pedig az egyházi sajtó és kiadóvállalatok elkobzása és a hitbuzgalmi egyesületek feloszlatása révén a szentély korlátai közé szorította vissza, másrészt ugyanakkor ismételten biztosította a magán-vallásgyakorlat szabadságát, sőt engedélyezte a fakultatív hitoktatást az államosított iskolában. Tény az, hogy a Tanácsköztársaság törvényeit és rendeleteit vizsgálva beszélhetünk az egyházakkal szemben elkövetett súlyos jogfosztásokról, de erőszakos, vagy éppen véres vallás- és egyházüldözésnek nyomát nem leljük – a törvénykönyv lapjain. Az pedig, ahogyan a proletárdiktatúra a fentebb idézett rendelettervezetben az állását veszített s a kiöregedett papokról gondoskodik, szinte megható! Ezzel szemben azonban rá kell mutatnunk arra a tagadhatatlan tényre, hogy a Kun Béla-féle proletárdiktatúrában a papíron lefektetett elvek és a gyakorlat között minden téren óriási szakadék tátongott. Így az alkotmányban biztosított vallásszabadsággal szemben is az volt a valóság, hogy országszerte a legsúlyosabb kihágások történtek nap mint nap az egyházak és a vallás ellen, gyakran a hivatalos közegek felbujtására s aktív részvételükkel.27 A fővárosból vidékre özönlő pártagitátorok, többségükben éretlen zsidó ifjoncok, legfontosabb feladatuknak tekintették a népnek a pap ellen lázítását, a templomnak mozivá vagy tánchelységgé alakítását és a szabad szerelem s egyéb világmegváltó tanoknak buzgó terjesztését a jámbor parasztok között.28 Az általános felháborodás csillapítására Kunfi április 17-i kelettel újabb rendeletet bocsátott ki a vallásszabadságnak most már a templomi szószékekről való meghirdetésére.29 A rendelet kezdősoraiban nyomatékosan megismétli, hogy „a Tanácsköztársaság a vallást minden ember magánügyének tekinti és vallása szabad gyakorlatát mindenki számára biztosítja”. Ezért „a Tanácsköztársaság a forradalmi rend ellenségeinek tekinti mindazokat, akik vallása szabad gyakorlatában bárkit is megakadályoznak vagy megzavarnak”. Ezután Kunfi kifejti, hogy a kormány által biztosított vallásszabadsággal a 27
Erre nézve vö. LIEBNER JÁNOS „A kommunista egyházüldözés Magyarországon”, A Proletárdiktatúra Magyarországon, szerk. HUSZÁR KÁROLY, (Budapest, 1920) 151–162; valamint GRATZ, A forradalmak kora, 116; Baron ALBERT KAAS and FEDOR DE LAZAROVICS, Bolshevism in Hungary (London, 1931) 140– 144. A kommunista írók a diktatúrának erről az oldaláról következetesen mélyen hallgatnak. 28 Vö. JÁSZI, Revolution and Counter-Revolution in Hungary, 129–131. A zsidóság szerepéről Kun Béla diktatúrájában s ennek tragikus következményeiről lásd még alább, 151–152; 159–160. 29 Vö. a közoktatásügyi népbiztos 1919. április 17-i rendeletét a szabad vallásgyakorlásról és a vallásszabadság kihirdetéséről, A Magyar Tanácsköztársaság Művelődéspolitikája, 22–23.
114
papság egy része visszaélt és a vallásos összejöveteleket ellenforradalmi propagandára használta fel, amiért a hatóságok némi megszorításokat kényszerültek alkalmazni. „Mivel ... az ellenforradalmárok most sok helyen azzal izgatják a munkások, katonák és parasztok ellen a kellően föl nem világosított tömegeket, hogy a proletárdiktatúra a lelkiismereti szabadság ellensége – folytatja Kunfi –, mivel a népámítók azt hirdetik, hogy a Tanácsköztársaság meg akarja szüntetni a vallást, el akarja venni vallási rendeltetésüktől a templomokat és egyházakat, sőt mivel vannak olyanok, akik nem átallják azt hirdetni, hogy a Tanácsköztársaság „kommunizálni” akarja a nőket, elrendelem a következőket: A munkás-, katona- és paraszttanácsok gondoskodjanak arról, hogy húsvét vasárnapján és a reákövetkező két vasárnapon a papok hirdessék ki a szószékről, és magyarázzák meg a népnek, hogy: 1. a Tanácsköztársaság mindenki számára teljes vallásszabadságot biztosít; hogy 2. a papokat vallásos ténykedésükben, vallásos szertartásaik elvégzésében senki sem zavarhatja; hogy 3. a templomok és vallásos célokat szolgáló egyéb épületek (kápolnák, kegyhelyek stb.) ezentúl is kizárólag vallásos célokra fognak szolgálni és hogy a templomokból sem színházat, sem kabarét, sem gyűléshelyet, sem kultúrházat csinálni nem fognak; hogy 4. a kommunizmus, a Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra nem akarja és nem fogja megváltoztatni a házasságnak és családi életnek eddigi rendjét, nem akarja és nem fogja behozni a nő közösséget; és hogy 5. mindazokat, akik ennek ellenkezőjét hirdetve, félrevezetik a népet, a forradalmi rend ellenségének tekinti, és ilyenek gyanánt fog elbánni velük.” Legfőbb érdekessége a rendeletnek, hogy azt Kunfi népbiztos nem a helyi tanácsokhoz és pártagitátorokhoz intézte – akik az ellenforradalmi provokációkról szóló minden mellébeszélés ellenére elsősorban szorultak rá arra, hogy kioktassa őket a kormány által vallott vallásszabadság gyakorlati megvalósítását illetően –, hanem a templomi szószékről olvastatta fel a papokkal a hívők épülésére. Ez is mutatja, hogy rendeletével elsősorban a vallási érzésében megbántott és hagyományos erkölcsi értékeiért aggódó nép háborgásának lecsillapítását célozta. Hogy ezt mennyire fontosnak ítélte, kitetszik abból is, hogy egyidejűleg rendeletileg utasította a helyi hatóságokat, hogy kiküldötteik vegyenek részt a rendeletben megjelölt
115
vasárnapokon a templomi szertartásokon, hogy személyesen ellenőrizhessék rendeletének a szószékről való kihirdetését.30 A legfelsőbb kormányhatóságok részéről vallott elvek és intézkedések azonban cseppet sem gátolták a buzgó aktivistákat abban, hogy folytassák a vallás nyilvános kigúnyolását, körmenetek megtámadását és templomok megszentségtelenitését. Cserny József matróz vezénylete alatt a bőrkabátos Lenin-fiúk, akárcsak Korvin Ottó és Szamuely Tibor terrorcsapatai, nagy előszeretettel inzultálták a papokat és szerzeteseket, többüket ellenforradalom szításának vádjával börtönbe vetették, sőt néhány papot rövid úton ki is végeztek. 31 Mindez persze nem hatott éppen megnyugtatóan a vallásos érzületű népesség kedélyére, s aligha volt alkalmas arra, hogy bizalmát növelje a kormánynak a lelkiismereti szabadságot fennhangon hirdető deklarációival szemben. A legnagyobb botrányt azonban a nemi felvilágosításnak az iskolába való bevezetése okozta; ezt oly durván és esetlenül tették, sok helyen a még teljesen éretlen korban lévő elemi iskolai tanulók között is, hogy a közfelháborodás következtében kormányrendelettel kellett a szocialista haladó nevelés e fontos tantárgyát a tantervből sürgősen törölni.32 4.2 Az egyházak a Proletárdiktatúra alatt A Proletárdiktatúra kikiáltásával az egyházak minden közjogi kiváltsága, valamint a politikában, gazdasági és kultúréletben, a sajtóban és nevelésben, elfoglalt pozíciója egy csapásra megszűnt.33 Március 21-től augusztus elsejéig, vagyis a diktatúra bukásáig, az egyházak sorsa néma 30
Vö. a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. április 17-i rendeleteit a szabad vallásgyakorlás és a vallásszabadság kihirdetésének ellenőrzéséről, ibid., 23–24. A második rendeletben Kunfi a kihirdetés kötelezettségét és annak a munkás-, paraszt- és katonatanácsok egy-egy kiküldöttjük általi, ellenőrzését a zsidó hitfelekezetre is kiterjesztette, s két szombatot jelölt meg rendeletének a zsinagógákban való felolvasására. 31 Két katolikus pap kivégzésének leírását adja GRATZ, A forradalmak kora c. könyvének 150–151. lapjain. 32 Vö. a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. július 9-i rendeletét az iskolai nemi felvilágosítás megszüntetéséről, A Magyar Tanácsköztársaság Művelődéspolitikája, 87–88. 33 A klérus nemcsak régi kiváltságait veszítette el – ami tulajdonképpen már az előző Károlyi-rezsim alatt megtörtént –, hanem legelemibb állampolgári jogaitól is megfosztották. Így a Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 2-i XXVI. sz. rendeletével életbe lépett ideiglenes alkotmány a lelkészektől és szerzetesektől – a társadalom parazitáival, elmebetegekkel és bűnözőkkel egy nevezőre hozva őket – megtagadta a szavazati jogot, s e jogfosztást a júniusban elfogadott végleges alkotmány megismételte. Vö. A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása, 68 és 84.
116
tűrés, a nyilvános fellépés, szóban vagy írásban való védekezés minden lehetősége nélkül. A szociáldemokrata és a kommunista pártok egyesüléséből létrejött és egyedül uralkodó Magyarországi Szocialista Párton34 kívül minden más politikai pártot, tehát a Keresztény Szocialista Néppártot is, feloszlatták. Az egyházak sajtótermékeire, nyomdáira a kommunisták tették rá kezüket. Minden nem kommunista mozgalom, egyesületi élet, szünetelt. A hitélet a templom négy fala közé szorult, ahol az istentiszteleteket többé-kevésbé zavartalanul folytathatták.35 Az örökké fáradhatatlanul tevékeny Giesswein hazatért Győrbe kanonoki stallumába, s a világ ügyeitől visszavonulva zsolozsmázott az ősi székesegyházban.36 A püspököket palotáikból kilakoltatták, de egyéb bántódásuk nem esett.37 Mikor Csernoch a kormányhoz írt levelében hivatali tevékenységének akadályoztatásáról – pl. a prímási hivatal levelezésének a tanügyi megbízott általi ellenőrzéséről s a helyi hatóságok egyéb túlkapásairól – panaszkodott, maga Kun Béla válaszolt neki és ígérte meg a helyzet orvoslását.38 Prohászka, aki a Károlyi-rezsim szélsőbalratolódását január óta mind élesebben bírálta, s ugyanakkor bátran kiállt az egyház jogai és az iskolai nevelés keresztény jellegének megőrzése mellett,39 most rezidenciájából kilakoltatva kényszerű tétlenségben szemlélte az eseményeket.40
34
A párt nevét a júniusi pártkongresszus Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártjára változtatta. 35 Kádár idézett művében megemlíti, hogy egyes helyi hatóságok betiltották az istentiszteleteket, de siet hozzátenni, hogy „a kormány nyomban hatálytalanította ezt a tilalmat”, 43. 36 GIESSWEIN Emlékkönyv 15. 37 Kivétel gróf Mikes János szombathelyi püspök. Őt még a Károlyi-érában letartóztatták és Celldömölkre, a bencés apátságba internálták. A kommün alatt a budapesti gyűjtőfogházba szállították túszként. A börtönben súlyosan megbetegedett s a svájci Vöröskereszt közbelépésére egy szanatóriumba helyezték el, szigorú őrizet alatt. Élete többizben veszélyben forgott, míg végül kevéssel a diktatúra bukása előtt sikerült megszöknie. Vö. SZENDY LÁSZLÓ „Rendkívüli időkben, a haza szolgálatában”, A szombathelyi egyházmegye története, II, 453–457. 38 Vö. A Tanácsköztársaság napjai Esztergomban, 109; 111. sz. Ugyanott Orbán azt írja, hogy a vallásügyek országos biztosa (a „likvidáló megbízott” Fáber Oszkár?) levélben arról értesítette a prímást, hogy egy megfelelően berendezett épületet jelölnek ki számára lakás és hivatali helyiség céljára, s lovasfogatot is bocsátanak rendelkezésére. 39 Vö. vezércikkeit: „Mi lappang a szociáldemokrácia mögött” (megjelent a Fejérmegyei Napló 1919. jan. 1-ji számában) és „Amire a forradalomnak is szüksége van” (megjelent a Katholikus Szemle 1919. évf., l. számában), Iránytű, 149–163.
117
Akadtak azonban, mind a katolikus, mind a protestáns egyháziak között olyanok is, – igaz hogy elenyészően csekély számban –, akik lelkesedéssel üdvözölték a proletárdiktatúrát, és készek voltak vele együttműködni. Ilyeneket mindenekelőtt a katolikus ún. Papi Tanács és az Országos Református Tanács tagjai közt találunk. Mindkét szervezet a háborúvégi forradalmi erjedés szülötte volt, bár fölöttes egyházi hatóságok ellenkezése miatt valójában csak a Károlyi-éra idején alakulhattak meg hivatalosan is.41 A Papi Tanács a katolikus alsópapság érdekképviseleti szervének tekintette magát, s kifejezett célja volt a forradalmi idők zavaraiban az egyház és a papság jogait megvédeni, de egyúttal az egyházon belül küzdött az egyházkormányzat demokratizálásáért és az egyházi javaknak méltányosabb elosztásáért.42 Az elnökséget a Tanácsban tömörült papok felkérésére, de egyúttal a püspöki kar kifejezett kívánságára is, Giesswein prelátus vállalta.43 Nem is volt nagyobb baj mindaddig, amíg az ő szigorúan egyházhű, következetesen mérsékletet és békét hirdető befolyása érvényesült. Azonban a proletárdiktatúra beköszöntésével a legszélsőségesebb radikális papok kis csoportja vette át a Papi Tanács vezetését, és Giessweint Károlyi Prohászkát az ellenforradalmárok közé sorolta azután, hogy a püspök részt vett Székesfehérvárt az elnök féltestvére, gróf Károlyi József, Fejér megye volt főispánja által 1919. február 3-án a kormány tilalma ellenére összehívott megyei közgyűlésen, amely élesen bírálta a kormány politikáját. Memoirs, 150; BÖHM: Im Kreuzfeuer ..., 170–171. 40 „Legnagyobb kínom: így vesztegelni és nézni az általános züllést” – panaszkodik naplójában 1919. júl. 14-én Soliloquia, I, 324. Ugyanott (306–357) utolérhetetlen elevenséggel örökíti meg a proletárdiktatúra székesfehérvári napjait, a püspöki palotában tanyázó vörös tengerészkülönítmény garázdálkodásait, akik jó dolgukban a kápolna Krisztus-szobrát használták céllövő táblájuknak, stb. Eközben Prohászka rendszeresen végezte püspöki funkcióit s a templomi szertartásokat. „A szószékről félelem nélkül hirdette meggyőződését” – írja SCHÜTZ, a Sion hegyén, l06. Pásztorlevelet is szerkesztett, de ennek kibocsátását a helyi népbiztos egy kötőszavacskának a megváltoztatásától tette függővé, amibe a püspök nem egyezhetett bele, s így a pásztorlevél kéziratban maradt. (Érdemes e modern „homoiusion”-t bemutatni. Prohászka mondata így hangzott: „Tartsuk meg a forradalmi rendeleteket, míg azok hitünket s erkölcsi törvényeinket nem sértik ...” Velinszky népbiztos a míg kötőszót piros ceruzával mert-re javította ki.) Vö. Az Úr Házáért, (Ö.M. XX) 229–232; 318. 41 Az alsópapság háború alatti helyzetére és szervezkedésére, mely 1917 tavaszán kezdődött, vö. GALÁNTAI, 210–218. A püspöki kar állásfoglalására a Tanáccsal szemben a Károlyi-érában, vö. ORBÁN tanulmányát, A Tanácsköztársaság napjai Esztergomban c. mű l05. oldalán. 42 GALÁNTAI, 213–214. 43 Ibid., 215; GIESSWEIN Emlékkönyv, 34.
118
félretolva a kommunista agitátorokkal karöltve izgattak a főpapság és annak fegyelmi joghatósága ellen, s propagálták az egyház radikális megreformálásának, többek között a cölibátus eltörlésének szükségességét.44 A rezsim, amennyiben a katolikus egyházról tudomást vett és vele törődött, előszeretettel tekintette az akkor már csak az egyházi fegyelmet súlyosan áthágó egyénekből álló Papi Tanácsot az Egyház és a papság hivatott képviselőjének, s tagjait kész volt az egyházi felettes hatóságok fenyítékeitől megvédeni.45 A budapesti kálvinista lelkészek között szintén még a Károlyi-éra idején indult meg az Országos Református Tanács szervezése. Ez az egyház és állam szétválasztását, a szabad egyház a szabad államban elvének megvalósítását írta zászlójára, s egyúttal az egyházi szervezetnek korszerű, demokratikusabb reformját kívánta megvalósítani.46 A magyarországi kálvinizmus központjának, Debrecennek püspöke s egyúttal a konvent elnöke Baltazár Dezső, aki néhány évvel előbb a lelkészreformerek legradikálisabbjai közé tartozott, éppen nem lelkesedett a Tanács programjáért, s bár az iskolák államosításának tervét nyíltan nem ellenezte, az egyház és állam szétválasztását, melyet valamikor ő propagált leghangosabban, már nem tartotta célszerűnek. Károlyi Mihályt ugyan még biztosította, hogy „a magyar kálvinistákra, mint legmegbízhatóbb, legerősebb, legszívósabb munkatársakra számíthat”, de ugyanakkor sietett azt is kijelenteni, hogy „a hívek önkéntes adakozásából fenntartani egyházat, lelkészi állást – utópia”.47 A proletárdiktatúra kikiáltása alkalmával Baltazár püspök a forradalmi kormányzótanács elnökéhez, Garbai Sándorhoz intézett üdvözlő táviratában felajánlotta „az egyház segédkezét a munka kötelességén, jogán és méltánylásán felépült társadalmi és állami rend megszilárdításához”.48 Hasonlóan lojális kijelentések hangzottak el egyéb protestáns vezetők és
44
ORBÁN írja, hogy már a Károlyi-érában a breviárium kötelezettségnek és a latin liturgikus nyelvnek eltörlését kérvényezték a vallásügyi minisztériumtól. A Tanácsköztársaság napjai Esztergomban, l05. 45 Megjegyzendő, hogy Mikes püspök már 1918 novemberében szemrehányást tett Persián Ádámnak, a Papi Tanácsnak a Károlyi-kormány által az egyházi ügyek kormánybiztosává kinevezett tagjának, amiért a katolikus papság egyetlen szervének a Papi Tanácsot állította be nyilatkozataiban, szemben a püspöki hierarchiával. Vö. SZENDY tanulmányát a A szombathelyi egyházmegye története, II, 453–454 lapjain. 46 KÁDÁR, 40. 47 Ibid. 48 Idézet ibid., 41.
119
testületek részéről is,49 az Országos Református Tanács lapja pedig derűlátóan azt írta, hogy „hirdetjük, hogy egyházunk nem a sír szélén áll, hanem az újjászületés előestéjén”.50 Azonban lényegesen megváltozott a hangszerelés, amikor, alig egy hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után, április végén, a román csapatok az antant utasítására átlépték a fegyverszüneti szerződésben kijelölt demarkációs vonalat, és megszállták Debrecent és a Tiszántúlt. Mivel Erdélyt a románok már előzőleg elszakították Magyarországtól, a Tiszántúl megszállásával immár a magyar protestánsok túlnyomó többsége idegen, antibolsevista fönnhatóság alá jutott. Így ezután míg a Kun Béla uralma alatt maradt egyházak továbbra is megőrizték a rendszerrel való megalkuvásnak, sőt nemegyszer együttműködésnek, legalábbis kényszerű látszatát, addig Debrecen sietve hajította a lomtárba a forradalmár phrygiai sipkáját. A nemrég még örömmel üdvözölt proletárdiktatúra napjai azon melegében a legsötétebb egyházüldözés korszakává vedlettek át, s hamarosan kezdetét vette a földi paradicsomért túlságos lelkesedést eláruló lelkészek és tanítók egyházi felelősségre vonása is.51 Majd amikor április 25-én a román királyi pár a közeli Nagykárolyban tett látogatást, Baltazár püspök és Degenfeld gróf világi főgondnok kihallgatásra járulván eléjük ünnepélyesen köszönetet mondtak egyázuknak a kommunizmustól való megszabadításáért. Üdvözlő beszéde végén Baltazár felkérte a román uralkodót, hogy védelmét terjessze ki a még a kommunizmus igájában sínylődő hittestvéreire is, vagyis, szállja meg hadseregével Magyarország többi részét is.52 Baltazár püspök e reménye csak három hónappal később vált valóra, amikor ti. a román csapatok elfoglalták az ország szívét, Budapestet, s ezzel Kun Béla uralmának véget vetettek. Közben a meg nem szállt területeken a kommunisták népboldogító kísérlete mind katasztrofálisabb gyümölcsöket érlelt. A háború kiújulása, az antant blokádja, s nem utolsósorban a rezsim esztelen és elhamarkodott intézkedései következtében az ország gazdasági élete úgyszólván megbénult. A parasztság ellenállása és a kommunisták által kibocsátott pénzjegyekkel szemben tanúsított általános bizalmatlanság eredményeként a
49
Ibid., 41–42. Idézve ibid., 42. 51 Ibid., 44–47. 52 Ibid., 44. Kádár ugyan nem említi, de valószínűnek tartjuk, hogy a református egyház vezetőinek Ferdinánd királynál tett látogatása összefüggésben volt Romániának és Magyarországnak a román király jogara alatti perszonális unióban való egyesítését célzó akkoriban komolyan felmerült tervekkel. Erre nézve lásd GRATZ, A forradalmak kora, 242–244; valamint Maj. Gen. HARRY H ILL BANDHOLTZ, An Undiplomatic Diary (New York: Columbia University Press, 1933) 3–4; 41; 56. Vö. még alább, 166. 50
120
városokat éhínség fenyegette.53 Az áthidalhatatlan nehézségek láttán a Kormányzótanács józanabb tagjai, elsősorban a volt szociáldemokraták – köztük Kunfi is – a júniusi pártkongresszuson Kun Béla politikai vezetése ellen fordultak és tiltakozásuk jeléül kiléptek a kormányból.54 A diktatúra válsága bátorítólag hatott a rendszer ellenségeire, s hozzájárult ahhoz, hogy az elégedetlenség most már nyílt ellenforradalmi kitörésekben nyilatkozzék meg.55 Kun Béla és társai erre a terror fokozásával feleltek, minthogy egyedül ettől remélték uralmuk fennmaradását.56 A kemény ököl politikája fokozott könyörtelenséggel irányult az egyház és a papság ellen. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen köztudomású volt, hogy a papság nagy része ellenséges érzülettel viseltetett a Tanácsköztársaság iránt, s az ellenforradalmároknak nemegyszer aktív segítséget nyújtott. A kezdeti aléltságukból lassan ébredező, s működésüket illegálisan újrakezdő hitbuzgalmi egyesületek és politikai szervezetek szintén a rezsim megdöntésére szervezkedtek, persze csak titokban, nagy óvatosan.57 Az ellenállásnak, összeesküvésnek, legkisebb jelére a rendszer rettegett hóhérai, Szamuely és keretlegényei, páncélos vonatukon nyomban a lázongó vidéken teremtek, s tömeges kivégzésekkel és egyéb megtorló intézkedésekkel egyhamar temetői csendet teremtettek.58
53
152.
Vö. Jászi bírálatát, Revolution and Counter-Revolution in Hungary, 125–
54
A párton belüli krízis drámai leírása Böhmnél, Im Kreuzfeuer ..., 480–495. Június első hetében a Dunántúlon a vasutasok sztrájkba léptek és egyidejűleg a lakosság sok helyen elkergette a kommunista hatóságokat. Június 20-a körül a Duna–Tisza közén tört ki több helyen az ellenforradalom, június 24-én pedig magában Budapesten lángolt föl a harc, s Kun Béla gyáván elmenekült a fővárosból. Vö. ibid., 402–417; GRATZ, A forradalmak kora, 136–151. 56 A vörösterror leírását lásd ibid., 125–154; és ugyancsak a Kun Béla kormányában résztvevő Böhm tollából, Im Kreuzfeuer ..., 418–448. 57 Az uralomváltozás után persze divattá lett a kommün alatt tanúsított ellenállással és az ellenforradalmi szervezkedésben való résztvétellel dicsekedni. Ilyen öndicséreteket idéz BALÁZS, A klerikális reakció ..., 22–27. Ugyanő a kommün alatti legkomolyabb ellenforradalmi megmozdulást, a június eleji dunántúli vasutassztrájkot, a keresztényszocialisták szervezésének tulajdonítja. Ibid., 23–24. 58 Szamuely Tibor népbiztos programját az alábbi parancsban hirdette meg: „Aki a proletáriátus hatalma ellen emeli fel kezét, aki nyílt vagy rejtett úton ellenforradalmat szít vagy elősegít, illetve elhallgat, aki a Forradalmi Kormányzótanács és a Hadseregfőparancsnokság minden rendelkezését végre nem hajtja, az saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk. Én a rend fenntartására, minden ellenforradalmi megmukkanás csírájában való elfojtására nem fogok visszariadni semmiféle eszköztől.” Idézve GRATZ, A forradalmak kora, 136. 55
121
A mind vadabbul dühöngő terror szokatlan lépésre bírta az egyháza és hazája sorsáért mélységesen aggódó prímást. Ennek megértéséhez előre kell bocsátanunk, hogy bizonyos – az alábbiakban röviden megemlítendő – körülményekből kifolyólag, Kun Béla Magyarországának állami szuverenitása nem volt száz százalékos, illetve ingatag alapokon nyugodott. Ausztria–Magyarország a háborút elveszítette, s a győztes ellenséggel fegyverszünetet kötött Padovában.59 Kevéssel ezután Károlyi az immár független Magyarország nevében új fegyverszünetet kötött Belgrádban.60 A Tanácsköztársaság viszont újra felvette a harcot az ország feldarabolására – s egyúttal a kommün megbuktatására – minden oldalról beözönlő ellenséggel. Ennek következtében az antant blokád alá helyezte Magyarországot. Azonban a Párizsban tanácskozó békekonferencia továbbra is napirenden tartotta a magyar ügyet, éspedig nemcsak mint egy meghódítandó ellenségnek, elsősorban tehát katonai, problémáját. Április elején a békekonferencia négyes tanácsa Smuts tábornokot, a neves dél-afrikai államférfit küldte Magyarországra,61 majd e misszió eredménytelensége után az antanthatalmak Bécsben székelő meghatalmazottjai, elsősorban Cunninghame angol ezredes útján keresett Kun Bélával ismételten összeköttetést, hogy reá nyomást gyakoroljon egy demokratikus kibontakozás érdekében.62 Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió vezetője, pedig mindvégig Magyarországon maradt, s személyes közbelépésével sokban hazzájárult ahhoz, hogy a vörösterror nem követelt még több áldozatot.63 Az antanthatalmaknak e fizikai jelenlétét és befolyásuknak tényleges súlyát kell szem előtt tartanunk, mikor Csernochnak a bíboros államtitkárhoz intézett, július 2-ról kelt levelét olvassuk.64 Ebben a prímás arra kéri a Szentszéket, hogy hasson oda, hogy a magyar katolikus egyházat valamelyik nagyhatalom oltalma alá helyezzék, amint az ottomán birodalomban is védték a keresztény egyházakat bizonyos 59
1918. november 3-án. 1918. november 7-én. 61 A Smuts-misszió leírását lásd GRATZ, A forradalmak kora, 159 –163. 62 A békekonferercia elnöke Clemenceau francia miniszterelnök és Kun Béla között többízben távirati jegyzékváltás is történt. Ibid., 180–183; 222–223. A Bécsben Cunningham angol és Borghese herceg olasz antantmegbízottakkal július 23-a és 30-a közt folytatott tárgyalásokra nézve, melyeken Kun Béla megbízásából Böhm Vilmos volt hadügyi népbiztos, bécsi követ, és a kormány két volt szociáldemokrata tagja vettek részt, vö. Im Kreuzfeuer ..., 499–508. 63 GRATZ, A forradalmak kora, 148–149; CECILE TORMAY, An Outlaw's Diary (New York, 1924) 175; 185. 64 A levél egyes részleteit közli BALÁZS, A klerikális reakció ..., 29–30. Lábjegyzete szerint az idézetek magyar szövege fordítás a prímási levéltárban A. 2910/ 1919. sz. alatt található olasz eredetiből. 60
122
külföldi hatalmak. Márpedig Csernoch szerint, „joggal lehet mondani, hogy Magyarországon az egyháznak nagyobb szüksége van a külső védnökségre, mint a török birodalomban, mert ott a kormányzóknak legalább hamis hitük van, itt azonban a kommunista vezetők egyenesen atheisták”. A prímás tudatában volt annak, hogy a huszadik században a nagyhatalmak részéről egy ilyen beavatkozás egy szuverén állam belügyeibe anakronizmusnak tűnhet, sőt mi több, ellentétben áll a nemzetközi diplomáciában kifejlődött gyakorlattal. „A jelen helyzetben azonban – írja magyarázatként – az ügyek állása erősen különbözik, mert egyrészt a külföldi hatalmak ténylegesen beavatkoznak a tanácsköztársaság belügyeibe, s az antant képviselői, akik Pesten tartózkodnak, már jónéhány jegyzéket küldtek a magyar kormánynak belügyeket illetően ... Mivel a kormány ennyire meggyengült, azt hiszem, ha a hatalmak védnökségük alá akarnák vonni a magyarországi egyházat és intézményeit, a kormány nem állna ellen.” De vajon mi érdeke lenne a többségében protestáns és liberális szellemű angolszász nagyhatalmaknak, vagy az Egyházzal éppen nem a legjobb viszonyban álló francia és olasz kormányoknak a magyar katolikus egyház védnökségét elvállalni? Csernoch nem volt oly naiv, hogy – amint azt levelében írja – azt képzelné, hogy a nagyhatalmak az általa óhajtott védelemnyújtást „az egyház iránti szeretetből” vállalnák. „A jelen esetben azonban különleges érdekről van szó – hangsúlyozza –, ami közös minden európai hatalom számára, ti. legyőzni a bolsevizmust, mely veszélyt jelent az egész európai kultúra számára.” E közös cél érdekében, folytatja a prímás, „még abban az esetben is, ha a hatalmak nem gondolnak arra, hogy elfoglalják Magyarországot, és itt fegyveresen verjék le a bolsevizmust, hanem a határokat lezárva, megvárják egy belső bomlás következtében beálló végét, ebben az esetben igazán nagyfontosságú lenne a hatalmaknak, hogy a bolsevista állam kellős közepén legyen egy olyan intézményük, amelyik természetétől fogva szembehelyezkedik a bolsevikok törekvéseivel. Ilyen intézmény az egyház, amint azt mindenki tudja.” „Mindezt abban a feltételezésben írtam Eminenciádnak – fejezi be Csernoch e különös levelet –, hogy a hatalmak nem akarják elfoglalni Magyarországot, hanem körülzárva azt, arra törekednek, hogy megmutassák a világnak, hogyan pusztul el egy olyan ország, amely elfogadta a bolsevisták elveit.” Majd mély pesszimizmussal hozzáfűzi, „A hatalmak beavatkozása nélkül, a bolsevizmus hónapokig, sőt évekig is tarthatja magát. Ezeknek a fájdalmas éveknek a folyamán szükséges lenne az egyház számára a külső védnökség ...”. A levél kézbesítésére Csernoch Romanelli alezredest kérte meg, aki a kommün egész ideje alatt készséggel vállalta a levelek továbbítását
123
Esztergom és Róma között.65 Nem tudjuk, hogy a Vatikánban hogyan fogadták Csernoch indítványát, s hogy vajon a pápai diplomácia tudakozódott-e a nagyhatalmaknál a prímás elképzelésének keresztülvihetőségét illetően. A kommunista uralomnak még ugyanazon hónap végén bekövetkezett bukásával a Vatikán részéről minden további lépés természetesen feleslegessé vált.
65
A kommün bukása után Csernoch felterjesztésére a pápa Romanellit dicséretben részesítette. Ibid., 31. ORBÁN arról tudósít, hogy Romanelli felajánlotta a prímásnak „katonai kísérettel” külföldre szöktetését. A Tanácsköztársaság napjai Esztergomban, 114. Lepold prelátus, aki a biztos letartóztatás elől Csernoch engedélyével külföldre távozott, szintén ír arról, hogy pozsonyi, bécsi, zágrábi politikusokkal való beszélgetései folyamán többször felmerült a prímás Magyarországról való kihozatalának terve, amit ő (Lepold) nem helyeselt. Csernoch János, 54. Arról, hogy a prímás valaha is gondolt volna szökésre, nincs adatunk.
124
125
