A névtudomány története

Hajdú Mihály (Budapest, Magyarország)

A névtudomány története 1. Ókor Amennyiben egy tudomány kezdetének azt tekintjük, hogy fölismeri a tárgyát, akkor az öt-hatezer évvel ezelőtt élt egyiptomiaknál kell keresni a névtudomány csíráit, hiszen fölirataikban ők különböztették meg először a tulajdonneveket a közszavaktól, amikor az istenek és a fáraók neveit keretbe, „névgyűrűbe” (cartouche) foglalták, majd később a papiruszokra vörös festékkel írták. Az alábbi kartusba foglalt hieroglif Kleopátra nevét tartalmazza.

Jóllehet ez nem a nevek, hanem az istenek és királyok iránti megkülönböztetés, tiszteletadás céljából eredhetett, mégis a tulajdonnevek fölismerését mutatja. Az akkád és asszír ékírásban, a kínai, de később a görög és eleinte a latin betűs írásokban is különféle determináló jelekkel (leggyakrabban vízszintes vagy függőleges vonalakkal) hívták föl a figyelmet a tulajdonnevekre (JENSEN 1970, KÉKI 1975, KESZLER 1993, 1996). A Biblia legősibb rétege (Mózes első könyve II, 19–20) pedig már az ember névadói tevékenységére is utal: „Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi: mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi. Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek…”. Akár szószerintinek, akár jelképesnek tekintjük a Biblia szövegét, arra találunk benne utalást, hogy az ember rögtön megteremtése után elnevezte környezetét (mivel mindenből csak egy létezett, tulajdonnevekkel látta el), s ezt még azelőtt tette, mielőtt kommunikációs lehetősége lett volna, hiszen társát, Évát csak ezután alkotta meg Isten. A nevekkel való tudományos foglalkozás kezdete, mint minden európai diszciplína eredete, az ókori görög tudományban keresendő. STEWART (1958) szerint sok „névkönyv” forgott körükben közkézen, amelyek elsősorban a helyneveket sorolták föl és magyarázták. Azt állítja, hogy SZÓSZTRATOSZ több könyvet írt a folyókról (egyikről Plutarkhosz is tud), amelyek közül fönnmaradt a „Folyók második könyve”. Hasonló lehetett TIMOTHEOSZ [GAZAIOSZ] „Folyók tizenegyedik könyve” vagy DEKÜLLOSZ

1

„Hegyek harmadik könyve”. Mindezekről azonban csak áttételesen, utalásokból, hivatkozásokból tudunk. Természetesen akkor még ott sem volt önálló onomatológia, de egyetlen más tudományág sem volt önálló. Két nagy tudománycsoportot különböztettek meg: a mitológiát és a filozófiát. Az első csupán az isteneknek az egymás és az emberek közötti viszonyaival foglalkozott, míg a filozófia mint a „bölcsesség szeretete”, a dolgok megismerésére törekedett, és valamennyi tudományág ide tartozott. A tudomány egyetemessége nem engedett meg éles határokat húzni annak három ága: a matematika, az asztronómia és a grammatika művelői és tanításai között sem. Arisztotelész, Démoszthenész, Platón, Szókratész, Thalész stb. összefoglalása a „görög filozófusok” kategóriájába nem azt jelentette, hogy valamennyien ugyanazzal foglalkoztak. Tudjuk, hogy egyikőjük a matematika, másik a szónoklattan, harmadik a stilisztika, s Platón az onomatológia tanulmányozásában volt kiemelkedő. Kratüloszdialógusa ma is a névtudomány egyik alapműve. PSZEUDO-PLUTARKHOSZ pedig — ugyancsak STEWART (1958) állítása szerint — 25 esszét írt a nevekről, de ezek nem maradtak fönn. Az ókori rómaiak a tudományok és művészetek, de még a mitológia területén is utánozták a görögöket, így a mai értelemben vett szaktudományok nem váltak szét, hanem „artes liberales” kifejezéssel foglalták össze mindazokat a tudományokat és művészeteket, amelyekkel (a test fejlesztésén túl) a szabad római polgároknak lehetett és illett foglalkozniok. MARCUS TERENTIUS VARRO (1974), a Római Birodalom legnagyobb polihisztora a Kr. e. első században rendszerezte, s hét csoportra osztotta föl a kulturális tevékenységeket (azóta használják kiegészítve az összefoglaló nevet: septem artes liberales), ím így: grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika. Nem véletlen, hogy a nyelvészeti stúdiumokkal kezdte a fölsorolást, hiszen ő volt kora legnagyobb nyelvtudósa, csak ma kevesen hallottak munkásságáról. Az pedig, hogy névtudománnyal is foglalkozott, szinte teljesen ismeretlen az átlagos műveltségűek körében, holott ő vette számba a római nemzetségeket, és kutatta föl származásukat. Egy másik könyvében pedig a trójai családok összefüggéseit mutatta be. Ezekkel a munkáival megalapította a genealógia tudományát.

2. Középkor A középkori tudomány az ókorból elsősorban a római fölosztást és rendszerezést fogadta el. Ennek nemcsak Róma tekintélye volt az oka, hanem SZENT ÁGOSTON szerepe és befolyása, aki kiválóan ismerte és nagyra becsülte Varro munkásságát, tudományrendszerező elméletét. Így a két nagy tudományágból (patrisztika és skolasztika) az egyik a hittételekkel (az „atyák” írásaival) foglalkozott, amelyből kinőtt a ma ismert és művelt

2

teológia, a másik pedig a filozófiát, vagyis a tudományokat foglalta magában. A skolasztikai tudományok éppen úgy hét ágra oszlottak, mint a római ókorban, de két különböző szintet találunk bennük: a triviumot és a quadriviumot. Ennek a megkülönböztetésnek csupán annyi az oka, hogy az egyik (trivium) alacsonyabb életkorú és szintű oktatást jelentett (ebből származik a mai, pejoratív felhangú „triviális” jelzőnk, amelynek eredeti jelentése ’hármas út, három út találkozása’ volt). A fiatalabb életkorúak tudománya, a trivium három ága („útja”) a grammatika, a retorika és a dialektika volt. Az idősebbeké, a quadriviumé (’négyes út’) az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a muzsika. Jellemző, de inkább a szükségességet mutatja, semmint a lebecsülést, hogy a nyelvészeti stúdiumok a „triviális” tudományok közé tartoztak, természetesen azért, mert ezek az elsődleges, alapvető tudományok. Fontosabb volt ugyanis a nyelvvel, beszéddel, annak összefüggéseivel, a gondolkodásmóddal foglalkozni, mint a csillagászattal, zenével stb. Igaz, hogy ez a foglalkozás a nyelvvel nagyon formális volt, alig ment túl a nyelvtani szabályok ismertetésén, a helyes és helytelen fölismerésén vagy megállapításán, a logika érvényesülésének vizsgálatán a nyelvben és azon kívül. Vagyis nem a nyelvet, hanem annak formáját, megjelenési sajátságait vizsgálták, de azt sem a használatban, hanem a szabályszerűségek kategóriáiban, amely szabályok néha csak elképzeltek vagy mesterségesen kialakítottak voltak. Mindannak ellenére, hogy az onomatológia még csak említést sem kapott e kor tudományainak valamelyikén belül, mégis hozott a névtudomány számára új eredményt a középkori skolasztika. A nominalizmus és realizmus vitái a nyelvnek az elnevező sajátságát helyezték középpontjukba. Míg a realisták az általánost az egyestől függetlenül létezőnek tartották (Platón nyomán), amit az „universalia ante rem” mondásban tömörítettek, addig a nominalisták csak az egyedek létezését vallották (tulajdonképpen ők voltak a materialisták ebben a kérdésben), s szerintük ezeknek a nagyobb csoportokba való összefoglalása másodlagos, elvont gondolkodás eredménye volt. Egyszerűsítve és hétköznapira fordítva ez azt jelentette, hogy minden egyes dolognak eredetileg tulajdonneve volt csak, de mivel a nevek száma kevésnek bizonyult, a dolgoké, az elnevezendőké pedig sok, a dolgok hasonlóságai alapján kialakították az összefoglaló neveket, a közneveket. Mi most éppen az ellenkező véleményen vagyunk: (ugyancsak Platónra hivatkozva) azt valljuk, hogy valamennyi nyelvben köznevek váltak tulajdonnevekké. Közben mégis érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a beszéd kialakulása kezdetén valóban megtörténhetett az ellenkezője is. A természetben élő ember DEME LÁSZLÓ (1960) szerint nem »elnevezi« a személyeket és dolgokat, hanem »megnevezi« azokat. Primitív társadalmakban, ősemberi hordákban az emberek egymást valószínűleg személy szerint, tulajdonneveiken ismerték, s nem volt szükségük az

3

’ember’ jelentésű szóra, amíg nem találkoztak egy másik horda ismeretlen embereivel. Az angol nyelvben ma is inkább körülírással (human being) vagy a ’férfi’ jelentésű (man) esetleg a person ’személy’ szóval fejezik ki az „ember” fogalmát. A magyarban is összetett (nő + férfi) az „ember” szavunk. Hasonlóképpen a szamojédok nyelvében az egyes domboknak tulajdonnevei voltak előbb: „Domb, amelyen fa áll”, „Domb, amelyen állatot ejtettek el”, „Domb, amelyen ellátni a faluig” stb., majd csak azután következett be magának a „domb” köznévnek az elvonása és használata.

3. Humanizmus és reneszánsz A humanizmus és reneszánsz minden tudománynak kiterjesztette a perspektíváját, s bár ez a kor még a polihisztorok korának tekinthető, elkezdődött valamennyi tudománynak a specializálódása, részekre bomlása. Ezt tapasztaljuk a nyelvtudományban is. A retorika háttérbe szorulása mellett a grammatika ugyan megmaradt egyelőre önálló tudományszaknak, de fokozatosan kiváltak belőle azok a diszciplínák, amelyek létüket nem a spekulációnak, hanem a valóságnak: a tények, jelenségek kutatásának köszönhetik. Természetesen ez hosszú folyamat volt, és fokozatosan ment végbe a számtalan tudományszak önállósulása. Nem is biztos, hogy a következőkben a sorrend a valóságnak megfelelő, de érzékelteti mindenképp a változások menetét, és azt a jelenséget, hogy a humanizmus tudományfölosztása valóban az ember és az emberi élet, tevékenység, életjelenség, beszéd iránti érdeklődés következtében alakult úgy, ahogyan ma látjuk az eredményét.

4. Új tudományok a névtannal kapcsolatban 4.1. Folklór és dialektológia A XVI. század nagy gondolkodója, ROTTERDAMI ERASMUS a középkori skolasztika nagy vitáját folytatva a realizmus mellett tette le a voksát „De rebus et vocabulis” című munkájában. A nyelvtudomány történetében, annak specializálódásában azonban nem ez volt a nagy jelentőségű munkája, hanem az ő általa inkább mellékesnek tartott „Adagiorum collectanae”, amely 1500-ban jelent meg először, rövid időn belül még két kiadást ért meg, s nagy hatást tett követőire. Ez a gyűjtemény tulajdonképpen az ókori szerzőktől való idézeteket akarta népszerűsíteni, de jóval többet tartalmazott az idézeteknél: szállóigéket és közmondásokat közölt nagy számban, s ezzel megteremtette a frazeológia tudományának önállóságát, vagyis azt a fejlődési folyamatot indította el, amely a nyelvtudomány és a későbbi folklórtudomány határterületén új tudományágat hozott létre. Még ugyanebben az évszázadban, több hasonló európai gyűjtemény kiadása után 1598-ban megjelent a magyar „Adagiorum”. Ez Erasmus nyomán, de más forrásokból is, néhány magyar adattal bővítve és az eredetieket lefordítva (a

4

tulajdonnevekben mindig magyar megfelelőt használva) BARANYAI (vagy BARONYAI) DECSI JÁNOS munkája volt. A közmondások kutatása iránti érdeklődés átvezet bennünket egy másik tudományág önállósodásához, a dialektológiához vagyis a nyelvjáráskutatáshoz. 1674-ben adta ki az angol JOHN RAY „A Collection of Words not Generally Used” című szótárát, amely „nem általánosságban” használt, hanem tájszavak gyűjteménye. Ez a munka annyira fölkeltette az érdeklődést a nyelvjárások iránt, hogy rövid időn belül tíz kiadása jelent meg, s a népnyelv tanulmányozása felé fordította a nyelvésztársadalom tudományos kutatását is. 4.2. Fonetika A fonetika tudományának önállósodásában nagy szerepet játszott a magyar származású KEMPELEN FARKAS, aki 1791-ben jelentette meg „Mechanismus der menschlichen Sprache nebs Beschreibung seiner sprechenden Maschine” című munkáját (amelyet magyarul csak 1989-ben adott ki a Szépirodalmi Könyvkiadó MOLLAY KÁROLY fordításában „Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása” címmel). A fonetika önálló tudományként való megjelenését mégsem az ő nevéhez és korához kötik, hanem a német-osztrák fiziológus-orvos, ERNST WILHELM BRÜCKE munkásságához, akit egyébként a „fonetika atyja”-ként is szokás emlegetni. Az ő 1856-ban megjelentetett „Grundzüge der Physiologie und systematic der Sprachlaute” című könyvétől kezdődően beszélünk az önálló fonetika tudományáról, s kétségtelen, hogy ebben az időben, a XIX. század közepén már néhány kizárólagosan fonetikával foglalkozó folyóirat is létezett, amit sokan a tudományág önállósodása föltételének tekintenek. 4.3. Filológia, nyelvtörténet A nyelvtörténet önálló tudományággá válását megelőzte és előkészítette a filológiai kutatások modernizálása és módszereinek tökéletesedése. Jóllehet a görögöktől kezdve beszélhetünk filológiáról, de az náluk és a későbbi korokban is, egészen a reneszánszig csak az enciklopédikus tudást jelentette. A mai értelemben vett filológia, a régi irományok és irodalmi művek beható vizsgálata és kritikája, pontos és sokoldalú magyarázata FRIDRICH AUGUST WOLF 1795-ben, a homéroszi költemények Prolegomenájával, bevezetésével kezdődött. Ez az alapos szövegvizsgálat tette lehetővé a biztos alapokon nyugvó egybevetéseket, s csak ez után kezdődhetett a nyelvek vagy egy-egy nyelv különböző korú összehasonlítása, amelynek úttörője a német FRANZ BOPP volt, aki az indogermán nyelvek azonosságai és szabályszerű megfelelései alapján megállapította a szanszkrit nyelv ősi jellegét és alapnyelvi sajátságait. Jóllehet korábban is voltak már sokoldalú és kiváló nyelvegybevetések, mint például PETER PALLAS 51 európai és 149 ázsiai nyelvre kiterjedő 285 címszót tartalmazó szótára, de még inkább

5

SAJNOVICS JÁNOSnak az 1770-ben megjelent, a magyar és lapp nyelv rokonságát, GYARMATHI SÁMUELnek pedig az 1795-ben napvilágot látott, több finnugor nyelvnek a grammatikáját a magyarral összevető munkája. A modern és eredményes nyelvtörténeti kutatások (REGULY ANTAL, HUNFALVY PÁL, BUDENZ JÓZSEF, SZINNYEI JÓZSEF, PÁPAY JÓZSEF, PAIS DEZSŐ, KNIEZSA ISTVÁN, BÁRCZI GÉZA, BENKŐ LORÁND és más magyar és nem magyar nyelvtörténészek munkái) mind a filológiai módszerekre épülnek, s csak így lehettek eredményesek. A nyelvtörténet tudományágának megszületése tehát ezért következhetett be csupán a filológia modernizálása és önálló tudománnyá válása után, s ugyanez az alapja a névtudomány egyik ágának, a névtörténet kutatásának is. 4.4. Szinkrón nyelvészet Ugyanakkor jelentkeztek a jelei a leíró nyelvészet elkülönülésének a történeti nyelvtudománytól, ami az általános jellegzetességek kiemelésében jutott először nyilvánosságra. Első teoretikusa közismerten a svájci FERDINAND DE S AUSSURE volt, akinek 1906 és 1911 között tartott előadásait hallgatói adták közre 1916-ban, megteremtve ezzel a ma oly népszerű, de további, meglehetősen sok ágra szakadt leíró és általános nyelvészeti diszciplínákat. Ezeknek a kutatásoknak az eredményeiből és módszereiből is sokat átvesz a modern névtudomány.

5. Névtani érdeklődés A nevek iránti érdeklődés, mondhatni: a névtudomány csírája megtalálható már a többezeréves mítoszokban, eredetmondákban, irodalmi művekben is. Ezt elsősorban a nevek magyarázatai, etimológizálásai mutatják. Az Ószövetség első könyvében is olvashatunk ilyet: „Majd [Kain] várost épített, és azt Énoknak nevezte el a fia nevéről” (Gen. 4: 17), „…[Héber fiai közül] az egyiknek Peleg volt a neve, mivel az ő idejében váltak szét a föld népei.” [A név közszói jelentése ’elválasztás’.] (Gen. 10: 25). „[Hágárnak egy kútnál jelent meg a „látás Istenének” angyala.] Ezért nevezik azt a kutat Beér-Lahajróinak” [A név jelentése: ’annak az Istennek a kútja, aki lát engem’.] (Gen. 16: 14). Az Újszövetségből is lássunk egy példát! „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem föl egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” — mondja Jézus Máté Evangéliuma szerint (16: 18). Az indiai négy Véda vagy a Mahábhárata és a Rámájana éppúgy bővelkedik névmagyarázatokban, mint az óiráni Aveszta, az ógermán Verses Edda, a finn Kalevala és a többi hasonló ősi mitikus történet. Hasonló jelenséggel találkozunk a homéroszi eposzokban vagy VERGILIUS Aeneisében. A görög-római történetírók is szívesen foglalkoztak a tulajdonnevek etimológiai fejtegetéseivel. A „Párhuzamos életrajzok” írója, PLUTARKHOSZ például majdnem minden egyes alakjának nevét igyekszik közszavakra visszavezetni. De a korai keresztyén írók is megjelentettek

6

különböző életrajzi vagy helynévlexikonokat, mint SOPHRONIUS EUSEBIUS HIERONYMUS (SZENT JEROMOS): előbb, 390-ben a „Liber interpretationis nominum hebraicorum” és a „Liber de situ et nominibus locorum hebraicorum”, amelyek együtt szinte teljes bibliai enciklopédiát tartalmaznak, majd két évvel később a „De viris illustribus” című munkáját, amely tulajdonképp a keresztyén írók katalógusa. A középkori mondákkal színezett geszták, a krónikák, történetírások szinte kötelességüknek érezték a nevek magyarázatait. KONSZTANTINOSZ PORPHÜROGENNÉTOSZ (De administrando imperio, 950 k.) munkájában a Zachlumci szláv törzs nevét minden bizonnyal helyesen ’hegymögöttiek’ jelentésűnek tartotta. Hasonló etimológiákat találunk WIDUKIND VON CORVEY „Res gestae Saxonicae” című könyvében (962 k.), vagy THIETMAR merseburgi püspök 1000 körüli krónikájában, mikor a Beleknegini személynévnek ’pulchra domina’, a Torgau melletti Belern hegynek pedig ’pulcher mons’ jelentést tulajdonít. Az osztrák-német OTTO VON FREISING „Gesta Friderici I. impertoris” művén keresztül a talán legkésőbbi lengyel JAN DŁUGOSZ (JOHANNES LONGINUS) „Historia Polonica” XV. századi könyvéig mindenütt találkozunk etimologizálásokkal. Természetesen a magyarországi szerzők följegyzéseiben is vannak bőségesen hasonló névmagyarázatok. Közismertek ezek közül ANONYMUS „Gesta Hungarorum”-ának személy- és helynévfejtegetései, amelyek közül sokat elfogadtak a korábbi történészek és nyelvtörténeti kutatók, de újabban egy részüket megcáfolta BENKŐ LORÁND több e témával foglalkozó tanulmányában (1966, 1967, 1972, 1994, 1996, 1998). A NÉVTELEN magyarázatai közül legismertebb a Csepel helynév keletkezését bemutató: „Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett [Árpád], név szerint Csepel-t. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezték el azt a szigetet Csepel-nek egészen a mai napig.” (ANONYMUS 1975: 117). KÉZAI S IMON a XIII. században magyarázta a Vértes hegynév keletkezését (a menekülő német sereg gyorsabb futása céljából eldobálta súlyosabb fegyverzetét, vértjeit), valamint Szekszárd nevét, amelyet szerinte I. Béla király saját magáról adott a városnak, mert szögszár ’világossárga’ hajú ember volt. GALEOTTO MARZIO Mátyás király szájába adott néhány etimológiai magyarázatot: „Hungáriát a hunokról és avarokról nevezték el”, „Az ókori Taurinus sinust a magyarok újabban Nándorfehérvárnak, a szlávok és olaszok Belgrádnak nevezik. Mindkettő, a magyar és szláv szó is Fehér várat jelent.” Találunk kiváló megfejtéseket, ráhibázásokat, de tévedéseket is ezekben a régi névmagyarázatokban. Voltak azonban tudálékos ferdítések, félremagyarázások is, mint OTROKOCSI FÓRIS FERENC XVIII. századi, vagy SÁNDOR ISTVÁN és HORVÁT ISTVÁN hírhedt szócsavarásai a XIX. század elejéről. Utóbbira jellemző névmagyarázatainak fölvezetése is: „Pözsög a’ Szent Irás mindenfelé a’ régi Magyar

7

nevektől…”, majd ezt követik közismert névmagyarázatai. Még GALGÓCZI GÁBOR 1848-ban kiadott magyar nyelvtankönyvében is találunk hasonló áletimológiákat: „Lenke (keresztnév) = lenge, lengő; Ödön = ödöng; Lázár = lézengő, beteges; Zala = szala, egy szőlőfajta; Marmaros = mar fn. csúcs, ’s innen marmaros = hegyhegyes; Karpat = kárpit, mivel mintegy kárpit fedezi az országot” stb. Természetesen mindez még nem névtudomány, de mutatja az érdeklődést és az igényt a nevek magyarázataira, a nevekkel való foglalkozásra. 5.1. Névlexikonok, személynévtárak A XVI. századtól egyre gyakrabban találkozunk egy gazdag névtani anyagot tartalmazó műfajjal, a nomenclatura vagy onomasticon elnevezésű tulajdonnévszótárral. Első fönnmaradt példája 1537-ből való, és az „Aliquot nomina propria Germanorum ad priscam etymologiam restituta” címet viseli. GEORG WITZELS 1540-ben írta „Onomasticon ecclesiae” című és „Die Taufnamen der Christen deudsch und christlich ausgelegt” alcímű munkáját. AMBROSIUS CALEPINUS korábban megjelent nagy szótárához 1544-ben „Onomasticon nominum proprium” címmel függeléket adott ki Baselban. Szinte egyidőben (1546-ban) ugyanitt adta ki CONRAD GESSNER hosszú című (Onomasticon Propriorvm, Nominvm, Virorvm, Muliervm, Sectarvm ’Iskolák’, Popvlorvm, Idolorum ’Bálványok’, Syderum ’Csillagok’, Ventorum ’Szelek’, Vrbum, Marium, Fluuiorum, Montium et reliquorū ’ami még hátra van, egyéb’) történeti neveket tartalmazó munkáját. Terjedelmes címének idézése azért fontos, mert nála találkozunk először a tulajdonnevek ilyen hallatlan széles körre való kiterjesztésével, s utána még hosszú ideig nincs ebben követője. NICODEMUS FRISCHLIUS 1556-ban Majna-Frankfurtban adott ki egy háromnyelvű (görög–latin– német) névszótárat: „Nomenclator trilinguis” címmel. A XVII–XVIII. századból még említést érdemel OTTIUS (JOHANN HEINRICH OTT) „Onomatologia, sive de nominibus hominum propriis liber” 1671-ben Zürichben és LUDOVICO ANTONIO MURATORI „De nominibus et Agnominibus Antiquarum; De Cognominum Origine” című, 1740-ben megjelent kétkötetes könyve. Ez azonban már átvezet bennünket a tudományos igényű névvizsgálatokhoz, amelyekről a későbbiekben szólunk részletesen. Meg kell még említeni (bár nem tartozik az európai névkutatás történetéhez, mivel semmi hatása nem mutatkozhatott), hogy Japánban már a Kr. u. VI– VIII. évszázadban nagy szerepük és elterjedésük volt a „Who’s Who” típusú névtáraknak, s 815-ben harminckötetes ilyen névtár jelent meg, amit követtek itt egészen a XIV. századig hasonló méretű nagy életrajzi szótárak (KAGAMI 1995: 264).

8

5.2. Martirológiumok, naptárak A névtárak mellett minden bizonnyal hatással voltak a személynévválasztásra a kalendáriumok, naptárak, martyrologiumok. Ezeknek részletes összefoglalása magyar nyelven már megjelent (HAJDÚ 1977), így itt csak vázlatosan ismertetem korai történetüket. A legkorábbi keresztyén naptárak minden bizonnyal a IV. század közepén (362 körül) összeállított, úgynevezett Szíriai Naptárra mennek vissza. Ez az általános és kötelező ünnepnapok mellett már 411 szentnek a névünnepét is föltüntette, s köztük több perzsa vagy más középázsiai névvel is találkozhatunk. Erre épült az első, állítólag SZENT JEROMOS által a IV. század második felében összeállított „Martyrologium”, ugyanis ő öt évet töltött remeteként Szíriában. Ebben a munkájában néha már áttekinthetetlenül sok szentnek a névünnepét tette egy napra. Ez aztán további alapjául szolgált martyrologiumok sokaságának, amelyekből csak néhányat említünk meg itt. 700 körüli a Martyrologium Romanum Parvum, VIII. századi a BEDA VENERABILIS, majd később a HRABANUS, MAURUS, FLORUS, USUARD, végül a 850 körül ADO bécsi püspök által összeállított martyrologium. Mindezek alapján 1583-ban XIII. Gergely pápa utasítására CAESAR BARONIUS megszerkesztette a végleges Martyrologium Romanumot, s 1586-ban Rómában, 1587-ben Velencében, majd új kiadásokban (1902, 1948, 1956, legutóbb az 1963-as, II. Vatikáni Zsinat szellemében 1970) és nemzetekre átdolgozva is megjelent. A Martyrologium Romanum összeállítására kiadott utasítás szorosan összefüggött XIII. Gergely pápa 1582-ben bevezetett naptárreformjával, vagyis a Stilus Novus bevezetésével. Magyarországon 1588-ban iktatták törvénybe az új naptár szerinti időszámítást, sok helyütt azonban 1625-ig (a török hódoltsági területeken néhol tovább is) a régi, Julianus-időszámítás volt használatban. Természetesen a korábbi időszakban is használtak naptárakat, amelyekben a napok mellett szerepeltek a védőszentek, vagyis a névnapok. KNAUZ NÁNDOR (1877) a XIII. századból két, a XIV-ből 15, a XV-ből 24, a XVIból pedig 18 naptárnak több változatát találta meg. Széles körben való elterjedésükre bizonyíték a Marsigli-féle vagy másként Bolognai, esetleg Székely Rovásnaptár, amelynek megjelenési formája (négyszögletes fára való fölvésése székely rovásírással) kizárja az egyházi használatot, igazolja a nép körében való elterjedtséget (SÁNDOR K. 1992). Hasonlóan népszerű lehetett az 1557-ben megjelentetett „Slowanische Kalender” is a maga korában. A napokhoz rendelt ünnepek, szentek, vértanúk megemlékezési napja nagy mértékben hatással volt a névadásra, névválasztásra. A római katolikus és a protestáns keresztyénség egészen a XX. század közepéig nem tudta teljesen kivonni magát alóla. A keleti egyházak követelményeinek megfelelően ugyanezt, a szentek neveit és adatait tartalmazzák a ménológionok.

9

5.3. Helynévtárak A nomenclaturák nagy többsége elsősorban a személyneveket gyűjtötte össze és magyarázta. A helynevek számbavétele általában országleírásokkal kezdődött, s betűrendes helységnévtárakkal folytatódott. Ilyen volt Morvaország 1633-as „Prodromus Moravographie” című országbemutatása, s BÉL MÁTYÁS 1730 körül készített „Notitia Hungariae novae historicogeographica” című munkája, amelyből öt kötet jelent meg életében (Bécs, 1735–1747), néhány megye és város anyaga (Csongrád és Csanád, Borsod, Esztergom, Heves, Komárom, Szabolcs, Vas, Moson, Zemplén, Pest, Pozsony megye, Buda és Pest városa) pedig az utóbbi időkben. Hasonló az észt A. W. HUPEL háromkötetes könyve: „Topographische Nachrichten” (Riga, 1774–1982). A második kategóriába tartozó helynévtárak nagy száma miatt csak a magyarok fontosabbjait említem itt meg. Legkorábbi az Erdély települései nélküli, 1773-as, II. József-féle Helységnévtár („Lexicon universorum Regni Hungariae locorum populosorum”), amelyet azonban csak 1920-ban adtak ki nyomtatásban. 1786-ban Pozsonyban jelent meg JOHANN MATHIAS KORABINSKY „Geographisch-Historisches und Produkten Lexikon von Ungarn” című helynévtára, amelynek magyar fordítása és némiképp kiegészítése VÁLYI ANDRÁS háromkötetes munkája: „Magyar országnak leírása” (Buda, 1796–1799). Leggazdagabb anyagú JOANNES LIPSZKY 1808-ban Budán kiadott „Repertorium Locorum Objectorumque in XII. tabulis Mappae Regnorum Hungariae, Slavoniae, Croatiae, et Confiniorum Militarium Magni item Principatus Transylvaniae occurrentum”, amely közel ezer lapon harmincezernyi település nevét és névváltozatát sorolja föl. Végül említsük még meg a későbbiek közül FÉNYES ELEK több kiváló munkáját (1836–1840, 1847, 1851). 1873-tól pedig rendszeresen jelennek meg Magyarország teljes Helységnévtárai a Központi Statisztikai Hivatal kiadásában. Az utóbbi évtizedben több olyan munka is napvilágot látott, amely a mai határokon kívüli településeknek a magyar nevét egyezteti az idegenekkel. Legalaposabb és legteljesebb közöttük LELKES GYÖRGY „Magyar Helységnév-azonosító Szótár” című munkája, amely két kiadást is megért (1992, 1998). 5.4. Nyelvtankönyvek A tulajdonneveknek a beszédben betöltött helyével, szófaji szerepével elsősorban a nyelvtanok, grammatikák foglalkoztak. Mint tudjuk, DIONÜSZIOSZ THRAX osztotta föl először a szavakat a Kr. e. II. évszázadban nyolc szófaji csoportba. Nála jelenik meg először a „tulajdonnév” kategória és annak a meghatározása, mely szerint egyetlen létezőt jelöl. (Alapfokon máig ezt tanítjuk, jóllehet tudjuk, hogy sokszor nem egyetlent, hanem csoportot és gyakran nem létezőket is jelölhet.) A Kr. u. IV. században visszalépésnek tekinthetjük AELIUS DONATUS tanítását, aki két latin nyelvtankönyve közül a terjedelmesebben („Ars maior”) a neveket így

10

határozza meg: „Nomen est pars orationis, significans rem, ut arbor, lapis” (idézi SCHWARTZ 1942: 47–8). Ezt szinte szó szerint követik (ha nem is kivétel nélkül) a későbbi grammatikák egészen a XVII. századig szerte Európában. Magyarországon például HONTERUS 1532-ben megjelent munkája: „Nomen est pars orationis cum casu corpus, aut rem proprie communiter vel significans” (idézi SCHWARTZ 1942: 64). Ugyanezt állapítja meg SZUPERANSZKAJA is az orosz nyelvtanokról: „A legkorábbi orosz filológusok nem tettek különbséget nevek és közszavak között.” (1995: 193). Az első magyar grammatikának HEGENDORF KRISTÓF által a XVI. században (1527-ben) megjelentetett négynyelvű (latin, német, lengyel és magyar) nyelvtankönyvet szokás tekinteni, amelynek magyar adatai SYLVESTER JÁNOStól valók. Ebben „Divisio Nominis” alatt az alábbi meghatározást találjuk: „Nomen proprium tauff nam kresne ymye, Vngariae Tulaydon new, ut Petrus Paulus”. Érdekesség, hogy a német és lengyel meghatározások és a példák is egyértelműen „keresztnév”-re vonatkoznak, a latin és magyar meghatározás azonban ezen túlmutat, bár a példák itt is keresztnevek. A köznevek és tulajdonnevek határozottabb megkülönböztetése MOLNÁR GERGELY 1556-ban megjelent latin nyelvtanában található, ahol a nomen propriumnak négy faját különbözteti meg: „Praenomen, nomen, cognomen, agnomen”. Ezek meghatározásaiból és példáiból is kiderül, hogy csupán a személyneveket tekinti tulajdonneveknek, s részben az ókori római nevek, részben a keresztyén névadás alapján magyarázza ezeket: „1. Praenomen est, quod more antiquo Nomini anteponitur, ut Marcus Publius, 2. Nomen est, quod in Baptismo cuique additur, ut Tullius, Cornelius, 3. Cognomen est, quod toti familiae vel genti est commune, ut Cicero, Scipio, 4. Agnomen est, quod alicui ob virtutem aut vitium additur, ut Pater eloquantiae, Africanus” (idézi: SCHWARTZ 1942: 64–5). Mind a tulajdonnevek elkülönítéséért, mind pedig azok kiterjesztését jelentő példái miatt jelentős az 1600 körül megjelent Kolozsvári Grammatika, amely így fogalmaz: „Mitsoda az Tulajdon Nev? Azért mert tsak ugyan azon edj dologhoz illik hogj Janos, maria nap keleti sel, Caucasus hegje, Duna, kolosvar, magjar orsag, Erdely orszag”. A folytatásban majdnem szóról szóra követi Molnár Gergely munkáját, de maghatározásaiban magyar, s valószínűleg tudatosan egy-egy magyar példát is ad: „Elól jaro nev az mely az nemzettsegi nevnek az r[é]gi Szokas Szerent eleiben tetetik, hogy Publius, markus Nev az mely ugjan egj meg oszolhatatlannak tulajdonat jegjözi hogj Ovidius Tullius Pet(e)r Pal Vezetek nev az mely az ro(g)konsagokkal köz, hogj nagy orru, Scipio Grakkus Fabian Tsufos nev, az mely valamely[ne]k törtenetböl adatik hogj Affricai (K)Nemeti” (LŐRINCZI 1998: 27–8).

11

A XVII. század elejének kiemelkedő nyelvtudósa, szótárírója és zsoltárfordítója, SZENCZI MOLNÁR ALBERT nem adott fölosztást a névszókról, de II. könyve III. fejezetében („De convenientia nominis cum nomine”) a magyar tulajdonnevek és más szavak kapcsolataira mutatott be számos példát, amelyek végeredményben a közszavak tulajdonnévvé válására utalnak: „Mátyás király, Császár jános, Kovács Antal, Pozsony Várossa, Kassai Hegedús Máté” stb. (SZENCZI MOLNÁR 1610). A XVIII. század elején BÉL MÁTYÁS több kiadásban is megjelent latin, német, cseh és magyar nyelvtankönyveiben ritkán határozza meg a tulajdonneveket, de az egyik magyar nyelvűben erre is kísérletet tesz: „…ez egy bizonyos, és különös dolgot p.o. hegyet, személyt, várost, folyóvizet, tartományt jegyez” (1713). A XIX. század első felének jelentős nyelvtanírói és nyelvtanai: GYARMATHI SÁMUEL (1794), a Debreceni Grammatika (1795), BEREGSZÁSZI NAGY PÁL (1797, 1832), SZALLER GYÖRGY francia nyelvtana (1805), RÉVAI MIKLÓS (1803–1805), VERSEGHY FERENC (1805, 1816, 1816–1817, 1820a, 1820b), KASSAI JÓZSEF (1817), KOLMÁR JÓZSEF (1821), KOHÁRY FERENC (1824), DEÁKY ZSIGMOND olasz anyanyelvűek számára írt nyelvtana (1827), GRUBER KÁROLY latin nyelvű és „történeti”nek nevezett nyelvtana (1830) stb. mind csak a személy- és helynevekre terjeszti ki a tulajdonnév fogalmát. (Részletesebben ezekről: HAJDÚ 1999.) Nem jelentett lényeges változást a tulajdonnevek meghatározásában a Magyar Tudós Társaság 1832-ben megjelentetett helyesírási szabályzata sem, amelynek a nagybetűkkel kapcsolatban állást kellett foglalnia a kérdésben. Kétségtelen azonban, hogy kiterjesztette (legalábbis példáiban) a tulajdonnév fogalmát az intézménynevekre, s azt sugallta, hogy bármely közszóból tulajdonnév válhat: „Minden tulajdon neveknél nagy kezdő betűvel élünk, mint szinte midőn valamelly név tulajdon névvé válik, nagy betűvel kezdetik, p.o. magyar tudós Társaság” (Magyar Helyesírás 1832: 10). A XIX. század további nyelvtankönyvei rendszerint hoznak valami újat a tulajdonnevek meghatározásában vagy fölosztásában. Így VAJDA PÉTER 1835-ben megjelent munkája kimondatlanul, de példáiban kétségtelenül küszködik a közszavak és nevek lélektani és logikai megközelítésével: „…Péter közös név általában, de tulajdon név lesz, ha az apostolokrul van szó; Napoleon közös név általában, tulajdonnév midőn a’ volt francz császár értetik alatta… A’ dolognevek is lehetnek tulajdon nevek egyes meghatározott dolgot illetők, p.o. Paris, Anglia, Ganges, Karpathok, Panama-szoros; Eperjes, Vas, Tisza, Cserhát, Béga ’stb.” (VAJDA 1835). Kiegészíti az eddigi névcsoportokat SZÁSZ KÁROLY kétkötetes tankönyve, midőn már a hajóneveket is tulajdonneveknek tekinti: „Pl. egy új város épül a’ Küküllő’ partjain, egy új gőzös lép-föl a’ Duna’ hátára, ’s kik amazt építették, akarják, hogy neve legyen örök időkig »Erzsébetváros«, kik ennek tulajdonosi »Árpád« nevet ruháznak reája; kénylegesen mindeniket, ’s olly

12

formán, mint mikor új polgár köszöntvén-bé a’ világba, egy pap azt mondjaki feje fölött: a’ te neved legyen János, Péter, Éva, vagy Gizela, sat; és lesz a’ város’ neve míg fön-áll, Erzsébetváros, a’ gőzösé’ míg lejt a’ hullámokon, Árpád, ’s az emberé, míg él maga vagy emlékezete, János, Péter sat. Így származnak a’ külön nevek.” (SZÁSZ 1839). Ezzel nem csupán a tulajdonnevek körét terjesztette ki, hanem a név keletkezésének önkényességéről is kifejtette véleményét. Természetesen vannak továbbra is olyan nyelvtankönyvek, amelyek nem lépnek túl az eddigi személynév, helynév fogalomkörön, mint TÁNCSICS MIHÁLY (még STANCSICS néven) kiadott iskolai nyelvtankönyve (TÁNCSICS 1840) vagy FOGARASI JÁNOS (1843) könyve. GALGÓCZI GÁBOR gazdag anyagú nyelvtanának meghatározása ugyan sablonos, de részleteiben több újat is hoz. Egyike ezeknek a helynév aprólékos meghatározása: „Megyék’, helységek’, hegyek’, vizek’ stb. nevei…, megyék’, városok’, helységek’, puszták’, várak’ nevei…, hegyek, Folyók, Tavak, Dűlők, szántóföldek’, szöllőőrzések’, erdők’, egyes határrészek’, kaszálók’, legelők’, laposok’, dombok’, barlangok’ stb. nevei”. Legérdekesebb és -újszerűbb azonban a hó- és napnevek ide sorolása: „Boldogasszony’ hava, Böjtelő’ hava… Télhó, Télutó… Előhó, Másodhó… Hétfő, Kedd…” (GALGÓCZI 1848). Az aprólékos, majdnem rendszerező jellegű fölsoroláson kívül még a helynévkutatás szükségességére is fölhívta a figyelmet: „Minden ilyféle nevezeteknek az egész honból teljes számban való összeszedése, ’s azok’ alkatrészeinek ’s értelmének vizsgálata, igen fontos lenne a’ magyar nyelvtanra nézve, mivel a’ helységek’, dűlők’, erdők’, kaszálók’ stb. elnevezéseiben nem csak hogy számos önálló gyök és tőszók is foglaltatnak, melyek régibb időkben nagyrészt használatban volt fő vagy melléknevek lehettek, de nyelvünkből kivesztek; hanem találtatnak szinte számosan oly képzők is, melyek részint a’ köznevek’ képzéseiben egészen ismeretlenek, részint azoknak képzéseire... világosságot terjesztenek” (GALGÓCZI 1848: 199). 5.5. Helyesírási kézikönyvek Természetesen a nyelvtanok között kell vizsgálnunk a helyesírási szabályzatokat, segédkönyveket is, hiszen a nagybetűs szókezdés egyúttal tulajdonnévként elfogadását is jelenti egy-egy szónak. A XIX. század közepének helyesírási szabályzatai (NÁDASKAY 1855, GYURITS 1855) azonban nem lépnek túl a nyelvtanokban megfogalmazott személynév– helynév tulajdonnév-meghatározásokon. Először RIEDL SZENDE foglalta bele a tulajdonnevek kategóriájába az állatneveket és a népneveket is több nyelvtankönyvében: „Az egyének, pl. egyes személyek, állatok, országok, népek, folyók, hegyek stb. elnevezései: tulajdonnevek.” (RIEDL 1866: 30). Német nyelvű nyelvtana már a megszólításokat is annak tekinti: „Ländernamen… Städte- und Ortsnamen… Familiennamen… Taufnamen…

13

Titulaturen (Kend, Tekintetes)…” (RIEDL 1858). A későbbi nyelvtanírók azonban visszatérnek a személynév–helynév szűk körű meghatározásokhoz (SZVORÉNYI 1864, ÁRVAI 1865, LUTTER 1866, GYURITS 1874, TORKOS L. 1879 stb.). Az alsófokú oktatásban használatos korabeli tankönyvekkel azért nem érdemes részletesebben foglalkozni, mert kiváló összefoglalást írt róluk 1780-tól a XIX. század végéig BÖNGÉRFI JÁNOS (1908), s azt állapította meg, hogy egyik sem foglalkozott behatóan a tulajdonnevek rendszerezésével. A XIX. század végén S IMONYI ZSIGMOND volt az első, aki először megállapítja, hogy a „tulajdonnév sokféle”, s fölsorolásában emberek, angyalok, istenek, melléknevek (Nagy Sándor, Szent István, Madarász Henrik), személyesített fogalmak (Igazság, Hamisság), állatnevek, földrajzi nevek, csillagok, hajók, könyvek, újságok, folyóiratok, intézetek címei, „Hónapok, napok, ünnepek némely nyelvben, de nálunk nem” (S IMONYI 1879: 37). Hasonló rendszerességgel tárgyalta a tulajdonneveket másik korabeli nagy nyelvészünk, SZINNYEI JÓZSEF is: „A tulajdonnevek többfélék, ú. m. Személynevek, Családnevek, Állatnevek, Földrajzi nevek, Csillag- csillagzatnevek, Intézet- és társulatnevek, Könyv-, újság-, folyóiratcímek” (SZINNYEI 1885). Utánuk általában a többi nyelvtaníró is kiterjesztette a tulajdonnevek fogalomkörét a személy- és helyneveken túlra is, ha nem is mind sorolta föl ily részletesen a kisebb kategóriákat (HALÁSZ 1897, NÉGYESY 1900, BALASSA 1922, TRÓCSÁNYI 1929, TECHERT 1941, BENKŐ et al. 1951a, 1951b, SZEMERE 1953. stb.). Változást csak az 1961ben megjelent akadémiai leíró nyelvtankönyv (TOMPA 1961) hozott, amennyiben kiterjesztette a tulajdonnevek fogalmát márkanevekre is, és azóta iskolai nyelvtanaink természetesen ezzel a csoporttal kiegészítették a tulajdonnevek kategóriáit. Még nem fogadta el a nyelvtudomány SOLTÉSZ KATALIN (1981) javaslatát, mely szerint a „történésnevek” (eseménynevek) legyenek tulajdonnevek a magyarban is. Remélhetően azonban erre is sor kerül hamarosan. Mindenképp egyetértünk BALÁZS JÁNOS (1970: 297–8) megállapításával: „a tulajdonnevek részrendszerei az egyes nyelvekben folytonosan alakuló, állandóan mozgásban levő kategóriák”. Ezért nehéz minden nyelv számára egységes meghatározást adni, s ezért különbözik az egyes nyelvekben a tulajdonnevek csoportosítása, kisebb kategóriáinak kialakítása.

6. Névelmélet A rendszerezésnél sokkal fontosabb és elmélyültebb kutatást kíván, ezért jóval később került a vizsgálódás előterébe a tulajdonnevek helye a nyelvi rendszerben. Először formai megközelítéssel P ARTRIDGE (1949) vetette föl, hogy nem lehet a több szóból álló tulajdonneveket a főnevek egyik alfajának tekinteni. Csatlakozott ehhez a véleményhez STEWART (1953),

14

LANGENDONCK (1978, 1979), majd PAMP (1982, 1985, 1989) is. A magyar nyelvtudományban BARABÁS, KÁLMÁN C. és NÁDASDY tanulmánya foglalkozott először ezzel a kérdéssel, s megállapította: „több szóból álló szerkezetek nem hordozhatnak szófaji, tehát főnévi jelleget” (BARABÁS et AL. 1977: 136). Valóban elképzelhetetlen, hogy a következő tanulmány címét (FARKAS E. 1997) bárki főnévnek tekintse: „A rossz arcú, himlőhelyes, nyiszlett kis Varjúnak tulajdonképpen Varga János volt a neve. Már ezt is tudtam. Azt hittem, hogy már mennyi mindent tudok.” Pedig amint láttuk, a könyvek, folyóiratok, cikkek, versek stb. címeit már a múlt század végétől tulajonneveknek tekinti a magyar nyelvtudomány, de ez a tulajdonnév semmiképp sem lehet főnév! Tehát a fönti idézőjeles három mondat egyetlen cím, s egyetlen főnévként épülhet be a szövegbe, de semmiképp sem helyezhetjük el a szófajok közé főnévi alkategóriaként! Természetesen hosszú vita folyamán alakultak a nézetek, s a vitában sokan részt vettek (F ABÓ 1979, 1980, HAJDÚ 1997, 1998a, 1998b, 1999, HEGEDŰS 1997–1999, NYIRKOS 1998, SEBESTYÉN 1998), s végül is eljutottak annak a szabályszerűségnek a fölismeréséig, hogy a tulajdonnevek grammatikai szempontból ugyan főnévként viselkednek, de szófajuk a főnéven kívül lehet értelmetlen hangsor, ige, melléknév, számnév, névmás, határozószó, indulatszó stb., valamint lehet szókapcsolat, teljes mondat, s — mint a fönti példa mutatja — akár több mondatból álló szöveg is. A tulajdonnév szófajilag nem mindig főnév, és természetesen nem lehet soha a főneveknek egyik alcsoportja. A tulajdonnév tehát főnévként illeszkedik be a kommunikációba (mondatba, szövegbe), de nem a közszavakhoz hasonlóan gondolatközlő eleme annak, hanem azonosító funkciójú, s így független a többi szófajtól, azok mellett külön rendszert alkot. Jóllehet előfordul, hogy egybeesik a két nyelvi jelrendszer (például az egyszavas, közszói jelentéssel bíró tulajdonnév esetében), ez azonban a tulajdonneveknek csak egy kis része, a másik, nagyobbik rész (elemezhetetlen, idegen, nem közszói eredetű, szintagmából, több szóból, mondatból, szövegből stb. álló név) teljesen önálló és külön rendszert alkotó nyelvi jel. Mivel az egyszavas tulajdonnevek is az identifikációs rendszer elemei, az egymásrahatások elismerése mellett a tulajdonnevek elkülönülnek a közszavaktól, hiszen sokszor más törvényszerűségek alapján keletkeznek, változnak, pusztulnak, mint a nyelv egyéb elemei. Nyelvtanainknak tehát egymástól függetlenül kell tárgyalniok a kommunikáció eszközeit (közszavakat) és az azonosítás eszközeit (tulajdonneveket). Ezt az álláspontot képviselte már BÁRCZI GÉZA (1958) is, amikor szókincstörténeti tankönyvében a tulajdonneveknek külön fejezetet szentelt, s elkülönítve foglalkozott a közszavak és a tulajdonnevek történetével. Ugyanezt tapasztaljuk BENKŐ—IMRE (1972) angol nyelvű magyar nyelvtörténeti könyvében, JÁSZÓ ANNA (1991) nagy leíró

15

nyelvtanában, legutóbb pedig KESZLER BORBÁLA (2000) „Magyar grammatika” című egyetemi tankönyvében. Ezeknek mindegyike külön fejezetbe vagy külön tankönyvbe utalta a tulajdonnevek tárgyalását.

7. Tudományos igényű kutatások A világ minden táján a XIX. század volt a tudományos igényű kutatások megindításának az időszaka a névtan területén (InternHO. 1995: I, 287). Néhol (Anglia, Írország, Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Németország, Olaszország, Dél-Afrika, Japán, Ausztrália stb.) már a század elején, másutt (Svájc, Szlovénia, Horvátország, USA, Észtország, Oroszország stb.) a század közepén, végül pedig voltak olyan államok (Skócia, Izland, Románia, Finnország, Litvánia, Lengyelország, Bulgária, Románia, Spanyolország, Portugália, Mexikó stb.), amelyekben csak a század végére fejlődött tudományos szintre a névkutatás. Magyarországról azt mondhatjuk, hogy inkább az élmezőnyhöz tartozott. SZABÓ T. ATTILA (1944) alapos részletességgel összefoglalta a XIX. századi magyar helynévkutatás történetét, PAPP LÁSZLÓ (1970) pedig majdnem ugyanolyan alapossággal a személynévkutatásról írt. Önálló munkában vagy nagyobb összefoglalása bevezetésében foglalkozott még a magyar névtan történetének kisebb-nagyobb szakaszával vagy valamely részterületével BÁRCZI GÉZA (1958: 123–6, 142–5), BENKŐ LORÁND (1949, 1970), KÁZMÉR MIKLÓS (1956, 1968), BERRÁR JOLÁN (1960), SEBESTYÉN ÁRPÁD (1967), HAJDÚ MIHÁLY (1969, 1981, 1989, 1992), KISS LAJOS (1970, 1989), J. SOLTÉSZ KATALIN (1981), MEZŐ ANDRÁS (1981, 1982: 15–25), ÖRDÖG FERENC (1989), HOFFMANN ISTVÁN (1993: 7–32). Az ő munkáik nyomán megállapíthatjuk, hogy Virág Benedek már 1804-ben fölhívta Kazinczy figyelmét a nevek fontosságára, s etimológiai névkutatásra is ösztönözte őt. Kétségtelenül nagy jelentősége volt a magyar tudományos életben a Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) című folyóiratnak, amelyet ugyan Fejér György történész indított és szerkesztett egy évig, 1819-től azonban a nevek iránt is fogékony Thaisz Endre (András) vette át a szerkesztést, s ha néha Horvát István romantikus történész adta is meg a folyóirat alaphangját, népnyelvi, néprajzi és nem utolsó sorban névtani cikkeivel több tudomány kialakulása, önállósulása kezdőpontjának tekintjük e folyóirat megindulását. Így döntött BENKŐ LORÁND és LŐRINCZE LAJOS (1951: 4) is a magyar nyelvjáráskutatás kezdeti időpontjának meghatározásában. Ekkor merült föl először egy teljes magyar névtár (Magyar Onomasticon) elkészítésének a szükségessége (HORVÁT 1821), s ugyanekkor írta GRÓF TELEKI JÓZSEF (1821) Marczibányi-díjas pályaművét: „A magyar nyelvnek tökélletesítése új szavak és új szóllás módok által”, s ebben úgy vélekedett, hogy a tulajdonnevek egészen eltérők lévén a köznevektől, külön gyűjtendők össze, s egy elkészítendő szótárban két külön toldalékban

16

szerepelnének a kereszt- és családnevek, illetve a helynevek. Megjegyezte, hogy ez utóbbiakat, még ha azok kevésbé nevezetesek is, „a szó nemzés voltaképen való kifejtésének tekintetéből” mindenképpen szerepeltetni kell egy szótárban. Lényegében az ő útmutatásai alapján kezdtek hozzá a közismert Czuczor—Fogarasi nagy szótár anyaggyűjtéséhez, s az 1840-ben megfogalmazott alapelvek fölhívták a tulajdonnevekre is a figyelmet: „Családok, nemzetek, országok, tartományok, városok, hegyek, vizek, helységek stb. tulajdonneveik, mivel a szófejtegetésben felvilágosítást adhatnak, szinte felveendők, mint: magyar, cseh, Örs, Sajó, Pécs stb.” (CzF. I, 3). Ugyanakkor a családnévkutatás is meglepő eredményeket mutatott. Ugyanabban az évben két szerző THAISZ KÁROLY (1820) és SEBESTYÉN GÁBOR (1820) külön-külön kísérelte meg rendszerezni a magyar családneveket. Majd azután külföldi példákat is fölhasználva FÁBIÁN ISTVÁN (1864) továbbfejlesztette ezt az osztályozási kezdeményezést. A Magyar Tudós Társaság 1837-ben meghirdetett pályatétele használatban levő vagy emlékezetben élő „helyírási (topographiai) és család-nevek” etimológiai megfejtésére hívta föl a tudományos közvéleményt. Mint föntebb láttuk, GALGÓCZY Grammatikája (1848) is sürgette a helynevek összegyűjtését. Közelesen meg is lett ennek az első eredménye. Az Új Magyar Múzeum 1850. évfolyamában jelentkezett RÉVÉSZ IMRE fiatal balmazújvárosi református lelkész, aki először a népdalok tanítása mellett tört lándzsát, majd arról számolt be, hogy gyűjti „mindkét magyar haza” (Magyarország és Erdély) területén a helyneveket, kifejti azok ismeretének fontosságát: „Mit nyerne nyelvünk s annak képzése [fejlesztése, oktatása] csak azáltal, ha minden hegy, domb, völgy, patak, dűlő, szóval minden tájnak divatos [használatos] neveit leírnók. Mily fel nem fedezett nyelvi, sőt történeti kincs is fekszik még itt kihasználatlanul, s mily tájékoztatást nyujtana ez a nyelvbúvárnak nyelvünk eme ismeretlen tömkelegében!” (idézi É. KISS S. 1981: 3). RÉVÉSZ azonban ezen jóval túllépett következő munkáiban (1850, 1853, 1855), amelyekben a gyűjtés módszereit, eddig összeszedett kétezernyi helynevéből való összeállítását és további terveit ismerhetjük meg (amelyekből nyilván a debreceni nagy gyülekezetbe való kerülése és egyházi-közéleti tevékenységének megnövekedése miatt nem sok valósult meg). Platón és Leibnitz elveit vallva megfelelő előképzettséggel minden helynevet etimologizálhatónak tartott, de elítélte az áletimológiákat, például Lenkey Zsigmond Aquitania < ’agg fi tanya’ típusú névmagyarázatait. SZABÓ T. ATTILA szerint „Révész még számunkra is, annak a kornak mértékével mérve pedig még inkább komoly helynévkutató.” (1944: 21). Hatása egy-egy település teljességre törő helynévgyűjtésében is megnyilvánult, amilyen például BALKÁNYI SZABÓ LAJOS Debrecen helynevei (1865) című munkája, de legnagyobb eredménye

17

az volt, hogy ötletet és bátorítást adott Pesty Frigyes nagyszabású gyűjtőtevékenysége megszervezéséhez. Amikor Hunfalvy Pál 1856-ban megindította hat évfolyamot megért Magyar Nyelvészet című folyóratot, újabb tere nyílt a helynévadatok és személynevekről szóló tanulmányok közlésének. (P APP LÁSZLÓ [1970: 61– 2] csak innentől számítja a tudományos igényű magyar személynévkutatás megindulását.) Már a Magyar Nyelvészet első számában egy ismeretlen szerző CURTIUS „De nomine Homeri” című munkájáról értekezik (173–5), majd BUDENZ (1859) írt tanulmányt a görög tulajdonnevek ind elemeiről, s ezzel kapcsolatban az összehasonlító névtudomány szükségességéről. Ugyanitt találunk Fertő melléki és Zala megyei helyneveket is (PHILOPHENNUS 1858, TORKOS L. 1860). HUNFALVY (1867) pedig módszertani szempontból is fontos tanulmányt írt ide. A kor magyar névtani szempontból legkiemelkedőbb eredménye kétségtelenül PESTY FRIGYES nevéhez kötődik. Róla illik tudnunk néhány életrajzi adatot is. 1823-ban született Temesvárt, s történésznek készült. 1849-ben a Debreceni Kormány Hadügyminisztériumában dolgozott, Világos után Törökországba emigrált, ahol megbetegedett, hazatért, s várfogságot szenvedett két ízben is. Közben a Temesvári Iparkamara titkára volt. Másodszori kiszabadulása után, 1861-ben képviselő lett, majd 1864-től a Pesti Első Iparbank vezértitkáraként dolgozott. 1867-ben nagy része volt a Magyar Történelmi Társulat megszervezésében. 1889-ben Budapesten halt meg. Már az 1850-es évektől kortársai is az egyik legjelesebb publicistának tartották, s a századvég kiemelkedő napi és hetilapjaiba írt történeti, helytörténeti és helynevekkel foglalkozó cikkeket. Révész Imre tanulmányai, az Akadémia és az Új Magyar Múzeum fölhívásai alapján érlelődött meg benne a helynévgyűjtés megszervezésének gondolata, aminek számtalan cikkében hangot adott. Tisztában volt nemcsak a kutatás fontosságával, hanem nehézségeivel, hibalehetőségeivel is. Különös hasonlattal mutatta be a pusztán hangalaki egyezések alapján történő névmagyarázatok tarthatatlanságát: „a hanghasonlat etymologusai a tudományban annyit érnek, mint a kedély politikusai az állami életben” (PESTY 1857). 1863-ban, Csengery Antalhoz írott levelében merül föl először az országos helynévgyűjtés gondolata (SZABÓ T. A. 1944: 40). Minden bizonnyal még ez év elején (vagy 1862 végén) a Katonai Főkormányzóságtól elutasíttatott, de azonnal a Magyar Helytartótanácshoz, az Erdélyi Kormányszékhez és a Délvidék Határőrezred Parancsnokságához fordult azzal a kéréssel, hogy „a helynevek gyűjtését hatósági munkaként rendeljék el”. Az Akadémia és az Erdélyi Múzeum Egyesület ajánlására Magyarország és Erdélyre vonatkozóan megkapta a hozzájárulást, de Horvátország és Szlavónia katonai végvidékeire nem. PESTY hihetetlen rövid idő alatt összeállította a gyűjtés útmutatóját, és lefordíttatta az akkori

18

Magyarország minden nemzetiségének nyelvére. Ezek napokon belül a megyékhez, onnan a településekre kerültek. Érdemes végigtekintenünk a gyűjtés menetét. Pesty 1863. február 10-én kelt levelében kérte a támogatásokat, július 30-án kapta meg az engedélyt, 1864. január 27-ig tízezernél több útmutatót, kérdőívet nyomattatott és küldött szét az országban, 1864 végére a válaszok nagy része megérkezett. 1865 augusztusára Duliczky Vilmossal, Pest város levéltárosával átnézték a hihetetlen mennyiségű anyagot, s a munkát el nem végző, vagy azt hanyagul beküldő településeket fölszólították a gyűjtés pótlására, s így 1865 végére vagy 1866 elejére együtt volt a Történeti Magyarország majdnem teljes és egyidőben összegyűjtött helynévanyaga, amely 63 vaskos kötetbe fűzve a Magyar Nemzeti Múzeumban került letétbe, s ma az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található. A kellően soha nem értékelt szervező munkán túl Pesty közben cikkek, tanulmányok tucatjait írta a munka népszerűsítése és eredményessége érdekében a legkülönbözőbb hírlapokba, tudományos és irodalmi folyóiratokba. Mindez önmagában is érdemessé teszi őt az utókor elismerésére és megbecsülésére. Maga a szervező tudós így ír erről a világméretekben mindmáig egyedülállóan gyors, eredményes és hatalmas munkáról: „Minden községbe programmokat küldtem, kérdőpontokat s utasítást, minden nyelven. Az eredmény különféle becsű, már a mint a programmom többé-kevésbé buzgó és értelmes lelkészek, jegyzők és ügybarátok kezébe került. Ennélfogva a gyűjtemény részben még több helyen hézagos; de nincs kétség, hogy miután azóta a tagosítás végrehajtatott, most már a gyűjteményt még illy tökéllyel sem lehetne összeállítani, történvén, hogy sok helyen a régi dűlőneveket abban hagyták, azok helyébe a mérnökök tanácsára számokat használván, és a határt első, második, harmadik stb. dűlőre felosztván” (PESTY 1888: XXXI–XXXII). Sajnálatos tény, hogy ez a fölbecsülhetetlen értékű hatalmas anyag hosszú évtizedeken keresztül fölhasználatlanul hevert. Legjobb kutatóink tudtak róla, de vagy idejük vagy lehetőségük nem volt belőle meríteni, ennek alapján földolgozásokat készíteni, tehát tudományos célokra fölhasználni. Az 1872-ben megindult Magyar Nyelvőr beköszöntő cikke a népnyelvi kutatások mellett úgy hirdette meg a helynevek (és személynevek) összegyűjtésének föladatát, mintha Pesty-féle gyűjtés nem is lenne.

8. Nyelvészeti folyóiratok szerepe Kétségtelen, hogy minden újonnan induló tudományos igényű folyóirat újabb lendületet ad tudományágának, s ez bekövetkezett a Magyar Nyelvőrrel is. Adatközlések százai jelentek meg a hely-, személy-, de még az állatnevek köréből is az 1870-es évektől kezdődően. Az is igaz azonban, hogy ezeknek a színvonala nagyon különböző volt, mégsem magyarázható, hogy egészen napjainkig mindenki inkább csak a saját maga által gyűjtött

19

anyagon végzett földolgozást, névtani vizsgálatot, a mások által végzett gyűjtéseket alig hasznosították, s csak a legutóbbi években találkozhatunk kivételekkel. Pedig a népnyelv adatairól, köztük a hely- és személynévanyagáról is kiváló bibliográfia állt a kutatók rendelkezésére már a XX. század közepétől (BENKŐ—LŐRINCZE 1951). A Nyelvőrben természetesen az adatközléseken kívül elméleti jelentőségű cikkek is megjelentek a magyar névtudomány kérdéseiről. Már a második számban közölt egy tanulmánysorozatot SZILÁDY ÁRON (1873) „A nevekről” címmel. A következő számban KRAJNIK GYULA (1874) a tulajdonnevek lefordíthatóságáról értekezett. A föntebb méltatott PESTY FRIGYES (1876) pedig a XIV–XV. századi ragadvány- és családnevek megnyugtatóan máig sem tisztázott problémáiról írt. Újabb lendületet adott a személynévkutatásnak a Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság 1883ban megindított folyóirata, a Turul, majd a Turáni Társaság 1913-ban indult folyóirata, a Turán. Az előzőben jelentek meg KUBINYI FERENC, KARÁCSONYI JÁNOS, NAGY GÉZA és mások személynevekkel foglalkozó tanulmányai. A XIX. század végén nagy lendületet kapott Magyarországon a névmagyarosítás, amely nyelvészek, történészek és politikusok széles körét foglalkoztatta. A Millennium éveiben fölelevenedett a vita a nevek lefordíthatóságáról, majd a XX. század elején az asszonynevekről. Ugyancsak a századfordulón történt jelentős előrelépés a helynevek összegyűjtésének területén, amikor a kiváló néprajzkutató JANKÓ JÁNOS a hely- és ragadványnevek helyszíni összegyűjtését is fölvállalta Kalotaszegen (1892) és a Balaton mellékén (1902). Ugyanekkor, 1905-ben indul meg a Magyar Nyelvtudományi Társaság folyóirata, a Magyar Nyelv, amely elsősorban a tudományos igényű névtudományi tanulmányoknak is teret biztosított.

9. Névtörténet Világszerte ez a századforduló jelentette a történeti nevek kutatásának föllendülését. Mindeddig inkább az antik nevek jelentették a történetiséget, mostantól kezdődően nagyobb érdeklődéssel fordultak mindenütt a nemzeti történelem nevei felé. EKWALL (1936: XXXVI–XLI) bibligráfiája szerint tucatnyi angol grófság jelentetett meg történeti helyneveiről tanulmánykötetet ezekben az évtizedekben, BARDSLEY (1901) az angol és walesi családnevekről, JOYCE (1869–1913) az ír, AASEN (1878) és RYGH (1896, 1904) a norvég, LUNDGREN et al. (1892–1934) a svéd, STEENSTRUP (1918) a dán, WINKLER (1898) a fríz, FÖRSTEMANN (1854–1859, 1863) és SCHÖNFELD (1911) a német, SCHERER (1884) az osztrák, LONGNON (1878) a francia, MIKLOSICH (1860, 1872–1874) a szláv, KOS (1902–1928) a szlovén történeti hely- vagy személynevekről adott ki különböző terjedelmű és értékű összefoglalást, földolgozást, esetleg szótárat vagy adattárat is.

20

A nevek vizsgálatának tudományos igényű megközelítése visszavezethető a pozitivizmusból kinövő összehasonlító–történeti nyelvészeti kutatások kiteljesedésére szerte Európában (BALÁZS J. 1970, MÁTÉ 1997), így Magyarországon is. A „tények” fölkutatásának, egymás mellé állításának igénye vezette már KUBINYI FERENCet (1892) „A régi magyar személynevek” torzóban maradt összeállításában. MELICH JÁNOS (1903– 1905) szláv jövevényszavainak szótárában kapott helyet elsőként (természetesen csak a szláv eredetű) tulajdonnevek alapos és zömében máig helytálló etimológiai elemzése. GOMBOCZ ZOLTÁN (1915) pedig az Árpádkori török eredetű személyneveinkről jelentetett meg igényes jelentéstani és morfológiai mévelemzéseket. MELICH (1907, 1914) folytatta kutatásait a keresztnevek és becenevek területén, majd kiterjesztette azt a helynevekre is „A honfoglaláskori Magyarország” című munkájában (1925–1929). A történeti hely- és családnévkutatás KNIEZSA ISTVÁN (1938, 1942a, 1942b, 1942c, 1943, 1960, 1965) munkásságában teljesedett ki a XX. század közepén. A nagy összefoglalások, valódi szintézisek azonban nálunk még várattak magukra, jóllehet ekkor már világszerte jelentek meg ilyen műfajú munkák (BAHLOW 1933, BOAS 1934, DAUZAT 1939, 1945, 1947, 1951, MEERTENS 1941, WITHYCOMBE 1945, CARNOY 1948–1949, VINCENT 1952, NASCANTES 1952, BACH 1952–1956, KETTUNEN 1955, BEZLAJ 1956–1961 stb.). Nálunk csak az 1970-es évektől jelennek meg monografikus földolgozások (KÁZMÉR 1970, HAJDÚ 1974, MEZŐ 1982, 1996, JUHÁSZ 1988, HOFFMANN 1993) és nagy etimológiai névszótárak (LADÓ 1971, FEKETE A. 1974, KISS L. 1978, KÁZMÉR 1993).

10. Szintézisek Természetesen Európa több országában is előfordultak a magyarral egykorú vagy azt követő nagy szintézisek, s ma is jelennek meg újabbnál újabb összefoglalások a világ minden táján. Az angol REANY a családnevekről (1958), majd a helynevekről (1960) jelentetett meg önálló kötetet. Ugyancsak az angol helynevek rendszeréről CAMERON (1961), majd történeti földolgozásban MCCLURE (1972) adott ki könyvet. A román keresztnevekről CONSTANTINESCU (1963), IORDAN (1963) előbb a helynevekről, majd (1983) a családnevekről írt önálló kötetet. A svédek keresztneveiről OTTERBJÖRK (1964), az észtekéről RAJANDI (1966), a finnekéről VILKUNA (1984), a lettekéről S ILIŅŠ (1990), a japán családnevekről NIWA (1981, 1985, 1987), az angol ragadványnevekről több szerző is (MORGAN et al. 1979, REES—NOBLE 1985, URDANG 1987), DélAfrika helyneveiről RAPER (1989), az olasz helynevekről PELLEGRINI (1990), a német keresztnevekről SEIBECKE (1991), az orosz kereszt- és becenevekről TYIHONOV, BOJARINOVA és RIZSKOVA (TYIHONOV et al. 1995) adott ki monografikus földolgozást vagy etimológiai jellegű szótárat.

21

Mindemellett a történeti összefoglalásoknak (BÁRCZI 1958, 1960, 1961, BENKŐ—IMRE 1972) és a tudománynépszerűsítő vagy didaktikai célú munkáknak (KÁLMÁN 1967, 1978, 19894, KIRÁLY L. 1991, HAJDÚ 1994) a szükségszerűségét és értékeit elismerve azt kell megállapítani, hogy nálunk még ma is hiányzik a névtudomány egy-egy ágának nagy szintézise, teljességre törekvő történeti és jelenkori tudományos áttekintése.

11. Bibliográfiák Nagy lendületet ad minden tudomány fejlődésének a szakterület retrospektív vagy kurrens bibliográfiájának az összeállítása. Ilyen munkákra már az 1860-as évek végétől, de jelentősebb mennyiségben csak az 1950-es évektől vannak adataink. Az angol nyelvterület személynév-irodalmáról ELDSON S. SMITH állított össze visszatekintő bibliográfiát, amely több kiadásban is megjelent (1952, 19652). Talán a lengyelek (eddig) négykötetes névtudományi bibliográfiája (TASZYCZKI 1966–1992) tekinthető az első teljességre törő sorozatnak. Németországban már igen korán megjelent a határnevek bibliográfiája (BESCHORNER 1928), majd ERNST EICHLER irányításával a volt Kelet-Németország szakirodalmáról 1949-től 1965-ig két kötetben (EICHLER et al. 1963, 1966) jelent meg összefoglalás, három kötetben pedig GABRIELE KEMPF (1976–1978) jelentette meg a német–szláv névtani munkák jegyzékét. A francia névtan két bibliográfiája MERIANNE MULON (1977, 1987) nevéhez fűződik. Az első 1960-ig, a második 1960-tól 1985-ig tartalmazza az anyagot. A volt Szovjetunió névtani bibliográfiáját MALINSZKAJA és SABAT (1976–1984) állította össze három kötetben, s 1963-tól 1980-ig tartalmazza a szakirodalmat. Norvégia külön jelentette meg a személynévi (AARSET 1979) és a helynévi bibliográfiáját (LARSEN 1981). 1980-tól sorozatban adja ki ZWANZIGER (1980) az osztrák névtani bibliográfiát. Bulgária névtani bibliográfiája három kötetben jelent meg (DURIDANOV et al. 1972–1980; CSOLEVA 1993). A spanyol és portugál névtani munkákról egy kötetben jelent meg összefoglalás (ARIZA VIGUERA 1981). Japán helynévirodalmának 1869 és 1979 közötti 5400 tanulmányáról KAGAMI, KUSUHARA és S AKURAI (KAGANI et al. 1981) jelentetett meg bibliográfiát. A svájci helynevekről (GAPAY 1982) és családnevekről (MOOS 1993) önálló bibliográfiák jelentek meg. Izland és a Feröer-szigetek névtani bibliográfiáját ELLINGSVE (1984) adta ki. Üzbegisztán onomasztikai szakirodalmának a XIX. század végétől 1988-ig megjelent névtani munkáiról 1989-ben jelent meg bibliográfia (NAFASZOV et al. 1989). Az urali népek névtani szakirodalmáról hatalmas anyagot tartalmazó kétrészes munka jelent meg a közelmúltban (HOFFMANN 2001). A föntiekben csak az önálló kötetekben megjelent munkákat soroltam föl, a folyóiratokban vagy szintézisekben közzétetteket nem. Így kimaradtak az „Onoma” köteteiben megjelent kiváló összefoglalások, és az International Handbook of

22

Onomastics (1995) egyes nemzetek névtanának összefoglalásai végén található munkákat sem vettem föl. Magyarországon, mint sok más országban, a nyelvjárási bibliográfia (BENKŐ—LŐRINCZE 1951) tartalmazta először a népi hely- és személynevek publikációit is. A magyarországi nyelvtudomány bibliográfiája 1961 és 1965 között évente jelent meg BALÁZS JÁNOS irányításával, s Onomasztika alfejezetében megtalálhatjuk a névtani munkákat is. Jó tájékozódást kaphattunk a folyóiratokban megjelent névtani munkákról az 1970 és 1991 között élt „Analecta Linguistica” féléves köteteiben, amelyeket RÓNA-TAS ANDRÁS szerkesztett. MÁTÉ JAKAB összeállításában a magyar névtan minden munkáját fölvette nyelvészeti bibliográfiájába az 1979 óta kiadott „Hungarológiai Értesítő”, amelynek utolsó (XXIV.) kötete 1994-ben jelent meg, s egyelőre nem várható folytatása. Megjelent ugyan angolul egy másodfokú bibliográfiája a magyar névtannak (HAJDÚ 1973), amely azonban csak részmunkákat, folyóiratrepertóriumokat, kisebb összeállításokat tudott számbavenni. Nagy vállalkozásnak indult (HOFFMANN 2000) az „Onomastica Uralica”, de az első kötete csak igen szűk válogatást tudott közölni a magyar névtani irodalomból, s így elsősorban a főiskolai–egyetemi hallgatók szakdolgozatait vagy a más szakmájú és névtan iránt érdeklődőket tudja segíteni.

12. Intézmények A következő fontos alappillére egy tudományág önállósulásának és fejlődésének az önálló intézményi háttér, ami magában foglalja az adminisztrációs és költségvetési biztonságot. Ez nem azt jelenti, hogy egyetlen intézménybe tömörüljenek a szakma kutatói, hanem legyen a szakmának ilyen „hátországa” (tanszék, akadémiai osztály vagy költségvetéssel rendelkező társadalmi szerv), amely néhány kutató számára biztosítja a nyugodt munkát, s ahol van olyan személy, aki az adminisztrációt, levelezést, körlevelek szétküldését, a beérkezett válaszok mechanikus elrendezését, kutatásra való előkészítését stb. végzi. A magányosan dolgozó kutató ezt akkor sem teremtheti meg, ha a legkiválóbb szervezési képességekkel rendelkezik is. Az intézmények rendszerét két határozottan elkülönülő típusra kell osztanunk. Az elsőbe tartoznak azok az (elsősorban helynevekkel foglalkozó) állami bizottságok, hivatalok, tanácsok, amelyek a vasúti és postai szolgáltatások nagymérvű megnövekedése következtében a névazonosságok kiküszöbölésére, az egységes névhasználati rendszer megteremtésére alakultak a XIX. század végén vagy a XX. század első éveiben. Ezek egyrészt hivatalnokokból, államigazgatási tisztviselőkből, másrészt történészekből, levéltárosokból, legkisebbrészt nyelvészekből alakultak. Ilyen volt az 1897-ben létesített Geographical Board of Canada,

23

amely 1961-ben Canadian Permanent Comittee on Geographical Names néven működött tovább, s működik ma is, jóllehet 1977-ben megalakult mellette a francia nyelvű Commission de toponymie du Quebec (HARDER 1995). Hasonló az írországi Placenames Office, amely már 1905-ben közzé is tette munkájának eredményeit, s ma is működik (EASPAIG 1995). Ugyanilyen a svédországi Ortnamnskommittén tevékenysége is. Dániában 1910-ben alakult a Stednavneudvalget, vagyis az állami helynévbizottság. Svájcban kantononként hozták létre a nomenklatorkommissionokat. Csehországban 1913-ban alakult a Mistopisná komise, amely (1982-től Onomasticá komise néven) ma is működik. A soknemzetiségű Történeti Magyarország ebben megelőzte az európai államokat, hiszen nagyobb szükség volt a helységek „egynevesítésére”, szabályozására, rendezésére. A Törzskönyvbizottságnak nevezett szervezet 1898 és 1912 között végezte el ezt a minden bizonnyal nehéz és sok munkával, nagy körültekintéssel járó föladatot (MEZŐ 1982). Hosszú idő óta azonban nincs összefogó hivatalos szerve a magyar névadásoknak és névválasztásoknak. 1968-ban történt kísérlet egy Országos Névbizottság megszervezésére (MIKESY 1968), de csupán tervezgetés maradt. A helységnévváltoztatások dolgát a Központi Statisztikai Hivatal, a személynévváltoztatásokét a Belügyminisztérium, a keresztnévengedélyezésekét az MTA Nyelvtudományi Intézete véleményezi, de a legutóbbi kivételével nem nyelvészek, hanem hivatalnokok döntenek az ügyekben. Ezek mellett a hivatalos, majd mindig állami bizottságok mellett azonban világszerte elég korán megjelentek a félhivatalos (akadémiák kereteiben működő vagy egyetemi tanszékekhez kapcsolódó) tudományos szervezetek, vagy öntevékenyen összeálltak a nevek iránt érdeklődőkből a szintén tudományos társaságok. Legkorábbinak a Göteborgi Egyetem (akkor még főiskola) 1917-ben alakult helynévi és nyelvjárási kutatóintézetét tarthatjuk, amelynek 1971-ben létesült utóda a NORNA rövidítésű intézmény, vagyis a Nordiska samarbetskommittén för namnforsning. 1923-tól működik az English Place-Name Society, 1926-tól a belgiumi Commission royale de Toponymie et de Dialectologie. Franciaországban Albert Dauzat szervezte meg 1939-ben, és irányította haláláig (1955) a Commission nationale de Toponymie et Anthroponymie szervezetét a maga vezette fonetikai és nyelvjárási tanszéken belül, amelyből kinőtt a ma is működő Institut d’Onomastique, a Centre d’Onomastique des Archives Nationales, a Commission Nationale de Toponymie és a Société Française d’Onomastique (MULON 1995). Az Amerikai Egyesült Államokban 1951-ben alakult meg az American Name Society, amelynek 1953-tól helynévi ága, 1960-tól pedig számítógépes adatbázisa is működik. Lengyelországban az akadémián 1958tól külön osztálya van a személynevek és külön a helynevek kutatásának.

24

Ugyanebben az évben Litvániában is megalakult egy helynévkutató csoport, amelynek 1991-től a nyelvtudományi intézetben alosztálya van. Bulgáriában 1950-től működik helynévkutató szekció, 1963-tól pedig intézeti alosztálya van a névkutatásnak. Olaszországban 1964-ben a Firenzei Egyetemen alakult meg az Instituto Italiano di Onomastica, Kanadában 1967-ben a Canadian Society for the Study of Names, majd nem sokkal később, 1970ben Dél-Afrikában is létrejött az Onomastic Research Centre, amelynek egyik ágazata a Southern African Names Research Institute, 1981-től pedig társadalmi szervezete is van, a Names Society of Southern Africa. 1989-től Ausztriában közös intézménye van a nyelvjárás- és a névkutatásnak: Dialekt und Namenlexika der österreichischen Akademie der Wissenschaften in Wien. Magyarország névkutatása sajnálatos módon sem önálló, sem közös intézményi háttérrel nem rendelkezik. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának rövid ideig működött egy Névtani Albizottsága, de Bárczi Géza halála után (1975) ez is megszűnt. Még csak nevében sem vállalta föl egyetlen egyetemi vagy főiskolai tanszék sem a névtudományt, s egymástól eléggé elszigetelt egyéni kutatók foglalkoznak a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán és a Főiskolai Karán, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Miskolci Egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a nyíregyházi Bessenyei György, az egri Esterházy Károly, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, a Jászberényi, Kaposvári, Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán különböző témákban és szinteken a névkutatással. Történt ugyan kísérlet arra a budapesti ELTE Magyar Nyelvtudományi Tanszékcsoportján, hogy legalább tájékozódási vagy tanácskozási szinten összefogjuk a hazai és határainkon kívüli magyar névkutatókat, s 1970-ben megalakult formálisan egy Névkutató Munkaközösség nevezetű társulás (DEME 1974: 33). Ennek több mint száz tagja rendszeresen cserélte kiadványait, s a Magyar Nyelvtudományi Társasággal közösen tartott néhány konferenciát, de adminisztrációs háttér hiányában ez a kapcsolattartás is megszűnt, vagy legalábbis megszűnőben van.

13. Folyóiratok A tudományok önállóságát és szervezettségét saját intézményén kívül a saját folyóirat bizonyítja leginkább. A világ névtani folyóiratairól több helyütt is olvashatunk a magyar szakirodalomban (KISS L. 1966, HAJDÚ 1992), de ezek rövid összefoglalása és kiegészítése szükségesnek látszik a korábban említett Nemzetközi Névkönyv (InternNB 1955) alapján. Minden bizonnyal a világ első névtani periodikája a Svédországban 1913 óta megjelenő „Namn Och Bygd: Tidskrift för Nordisk Ortsnamnsforskning”, amely eredetileg

25

csak helynevekkel foglalkozott, de ma már névelméleti cikkeket és ismertetéseket is közöl. 1925 óta jelenik meg a „Sydsvenska Ortnamnssällskapets Årsskrift” című évkönyv a Dél-Svéd Helynévi Társaság kiadásában. 1936-tól az Uppsalai Helynévi Társaság évkönyve, a „Ortnamnssällskapets I Uppsala Årsskrift”. Ugyancsak Uppsalában jelenik meg 1973 óta a „NORNA-Rapporter”, amely adattárakat, bibliográfiákat is közöl. 1983 óta személynévi sorozatokat is kiadnak Svédországban: egyik a „Studia Anthroponymica Scandinavica Tidskrift för Nordisk Personnamnsforskning”, másik az „Anthroponymica Suecana”, végül ugyanitt jelenik meg a „Nomina Germanica” is. Németország első névtani folyóirata 1925-től „Zeitschrift für Namenforschung” címmel jelent meg megszűnéséig, 1943-ig. A II. világháború után, 1950-ben Heidelbergben újraindult „Beiträge zur Namenforschung” címmel, amelynek új folyamát 1966-tól kezdték újraszámozni. 1958-tól indult Felső-Németország névtani évkönyve: „Blätter für Oberdeutsche Namenforschung”. KeletNémetországban, Lipcsében 1964-től jelenik meg a „Namenkundliche Informationen”, amely ugyan kiállításában szerényebb, tartalmában azonban sokszínűbb a többinél. 1965-től ugyancsak itt jelenik meg az „Onomastica Slavogermanica” időszakos kiadványsorozata ERNST EICHLER szerkesztésében. 1925-től adják ki félévenként Leuvenben a holland „Naamkunde”, 1950-től pedig Groningenben és Brüsszelben is az „Anthroponymica” névtani folyóiratot. 1926-ban indult Belgiumban egy kétnyelvű (francia–holland) névtani folyóirat, a „Bulletin de la Commission Royale de Toponymie et de Dialectologie / Handelingen van de Koninklijke Commissie voor Toponymie et Dialectologie”. Franciaországban ALBERT DAUZAT először nemzetközi konferenciákat szervezett, majd folyóiratot indított 1947-től „Onomastica” címmel, amely kétévi fönnállása után „Revue Internationale d’Onomastique” cíművé változott, majd 1983-tól „Nouvelle Revue d’Onomastique” lett, s alcímének megfelelően (Onomastique Générale et Methodologie Toponimie et Anthroponymie Romanes et Slaves) sok témakörből közöl tanulmányokat. 1951-ben Kanadában indult meg „Onomastica” címmel névtani folyóirat, amely 1983ban megváltoztatta címét, „Onomastica Canadiana” lett, s félévente jelenik meg. Angol és francia nyelvű cikkek egyaránt szerepelnek benne. 1975-től szintén félévenként adják ki a „Canoma” című angol–német helynevekkel foglalkozó periodikát. Görögország névtani folyóirata, az „Onomata, Revue d’onomastique greque” 1952-től jelenik meg időszakonként. Az Amerikai Egyesült Államok Névtudományi Társasága (American Name Society) 1953-ban indította folyóiratát „Names, A Quarterly” címmel, amely hamarosan a nemzetközi tudományos élet élvonalába került, s elméleti cikkektől adatközlésekig tartalmaz a világ minden tájáról kiváló tanulmányokat. l955-ben indult a lengyel „Onomastica, Pismo poświęcone nazewnictwu geograficznemu i osobewomu”. 1957-ben Japánban

26

„Chimeigaku Kenkyuu” (Helynévkutatás), 1982-től pedig „Chimei to Fuudo” (Helynév és Folklór) címmel indult névtani évkönyvsorozat. 1960ban indult a cseh „Zpravodaj Místopisné Komise Československá Akademie Vid”, amelynek címe „Onomastcký Zpravodaj”, majd 1995-től „Acta Onomastica” lett. Nagy-Britanniában 1969-től jelenik meg a „Journal of the English Place-name Society”, 1978-tól pedig a „Nomina, Journal of the Society for Name Studies in Britain and Ireland”. Jugoszláviában 1969-től 1991-ig 14 kötetben jelent meg az „Onomastica Jugoslavica”, amelyet követett Szerbia és Montenegró közös kiadványa az „Onomatološki Prilozi”, majd 1992-ben Horvátország önálló névtani kiadványsorozata a „Folia Onomastica Croatia”. A volt Szovjetunió területén több helyütt is kiadtak névtani évkönyveket vagy alkalmi sorozatokat. 1971-től különböző városokban jelent meg a „Voproszi Onomasztyiki” (A névtudomány kérdései) és az „Onomasztyika Povolzsja” (Volga-menti Névtudomány). 1980-ban még élt a Moszkvában kiadott „Onomasztyika Vostoka” (Kelet Névtudománya). 1976-ban Tifliszben (Tbiliszi) indult a „Toponimika”, Mahacskalában (Dagesztán) az „Onomasztyika Kavkaza” (Kaukázusi Névtudomány). Fehéroroszországban 1977-től jelent meg a „Bjelarusszkaja Anamasztika”. Mindezek valószínűleg megszűntek az utóbbi idők történelmi eseményei következtében. 1973-ban indult Ausztria névtudományi évkönyve, az „Österreichische Namenforschung”, 1976-ban Romániáé: „Studii de Onomastică”, 1980-ban Spanyolországé: „Societat d’Onomástica Bulletí Interior”, 1983-ban Svájcé: „Studia Onomastica Helvetica”, 1984-ben Norvégiáé: „Namn og Nemne” (Név és Elnevezés) és a „Nytt om Namn, Meldingsblad for Norsk Namnelag” (Hírek a Nevekről, A Norvég Névtudományi Társaság Információs Lapja), 1986-ban ÉszakÍrországé: „Ainm, Bulletin of the Ulster Place-Name Society”, 1987-ben Dél-Afrikáé: „Nomina Africana”, 1992-ben Dániáé: „Navnestudies” (Névtanulmányok), s tudtommal a legfiatalabb az olasz „Rivista Italiana di Onomastica” 1995-ben jelent meg először, s kiváló magyar munkatársa FÁBIÁN ZSUZSA. A magyar névtani folyóirat indításának ötlete még 1958-ban fölmerült, amikor Mikesy Sándor elkészítette a „Névészeti Értesítő” első számát, de ez a néhány példányban kezdetleges módszerekkel sokszorosított összeállítás sem került szétküldésre. 1979-ben Hajdú Mihály és Mező András ötlete alapján megindult az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoportja keretében működő Névtani Munkaközösség kiadásában a „Névtani Értesítő” című időszakos kiadvány, amelynek első három számát közösen szerkesztették, majd Hajdú Mihály egyedül állította össze a 12. számig a köteteket, de semmi háttérintézménnyel nem rendelkezvén, átadta a szerkesztést Hegedűs Attilának, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszéke vezetőjének, aki 2000-ben már a 22. számát

27

jelentette meg (formálisan továbbra is az ELTE kiadásában) ennek a tulajdonképpen első magyar névtudományi folyóiratnak. 1974-ben a fönt említett Munkaközösség kiadásában indult meg a „Magyar Személynévi Adattárak” sorozata, amely a 99. kötetéig jutott el eddig, 1976-ban pedig megindult a „Magyar Névtani Dolgozatok” füzetsorozata, amely a 170. számánál tart, s személy-, hely-, állat- és egyéb nevekről is közöl adattárakat, földolgozásokat. Mindkét sorozatot Hajdú Mihály indította és szerkeszti. Mindezeken kívül a nyelvtudományi folyóiratok, elsősorban a Magyar Nyelvjárások, Magyar Nyelv, Magyar Nyelvőr, Kolozsvárt pedig a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, valamint az egyetemek, főiskolák tudományos évkönyvei is tartalmaznak névtani cikkeket, tanulmányokat.

14. Kongresszusok, konferenciák A névtudomány nemzetközi szervezetét 1938-ban Párizsban Albert Dauzat alapította meg Comité international des sciences onomastiques (CISO) névvel, s itt szervezte ennek első (1938) és második (1947) kongresszusát, majd 1949-ben Brüsszelben a harmadikat. Itt vette föl a szervezet a ma ismertebb angol nevét: International Council of Onomastic Sciences (ICOS), s ettől kezdve 150 körüli taggal működik, országonként 2-10 közötti képviselővel, akik ajánlás, meghívás vagy választás alapján kerülhetnek a testületbe. Magyarországot hosszú időn keresztül Kniezsa István, Bárczi Géza, Kálmán Béla és Benkő Loránd képviselte. 1949-től rendszeresen háromévente rendeznek kongresszust a világ különböző országaiban: IV. 1952, Uppsala; V. 1955, Salomanca; VI. 1958, München; VII. 1961, Firenze; VIII. 1963, Amsterdam; IX. 1966, London; X. 1969, Bécs; XI. 1972, Szófia; XII. 1975, Bern; XIII. 1978, Krakkó; XIV. 1981, Ann Arbor; XV. 1984, Lipcse; XVI. 1987, Quebec; XVII. 1990: Helsinki; XVIII. 1993, Trier; XIX. 1996, Aberdeen; a legutóbbi, 1999. évi XX. kongresszust Spanyolországban, Barcelonában tartották, pedig ezt Magyarországra tervezték, de megszervező háttérintézmény hiányában a Magyar Tudományos Akadémia nem vállalta a lebonyolítását. Valamennyi kongresszus előadásait eddig közzétették nyomtatásban, s némelyik több vaskos kötetet eredményezett. Az ICOS igazi hatását a nemzetközi névtudományra 1950 óta fejti ki, amikor megindult folyóirata az „Onoma, Journal of the International Council of Onomastic Sciences, Bibliographical and Information Bulletin”. Eleinte tanulmányokat, cikkeket közölt a tulajdonnevek minden fajtájáról és a világ sok országából vagy területéről, de megjelentek benne könyvismertetések, retrospektív és évenkénti nemzeti bibliográfiák, azonban az utóbbi időben anyagi okokra hivatkozva már csak válogató jellegű recens bibliográfiákat, híreket, nekrológokat közöl. A magyar névtani szakirodalom jegyzékét haláláig (1975) Mikesy Sándor, majd Ördög Ferenc és Vincze László állítja össze.

28

Nálunk a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1975 és 1985 között önálló szekcióban, azóta a Magyar Nyelvészeti Szekcióban szervez évente egy-két névtani előadást. Konferenciákat társintézményekkel közösen ugyancsak a Magyar Nyelvtudományi Társaság szervez, s jelenteti meg az előadások szövegeit. Az első konferencia 1958-ban volt Budapesten. Névtudományi vizsgálatok címmel jelent meg az anyaga MIKESY SÁNDOR szerkesztésében 1960-ban. II. konferencia 1969. Budapest: Névtudományi előadások. Bp., 1970. Szerk. KÁZMÉR MIKLÓS és VÉGH JÓZSEF; III. 1980. Veszprém. Név és társadalom. Bp., 1981. Szerk. HAJDÚ MIHÁLY és RÁCZ ENDRE; IV.1986. Zalaegerszeg. Bp., 1989. Szerk. BALOGH LAJOS és ÖRDÖG FERENC; V. 1995. Miskolc. Bp.– Miskolc, 1997. Szerk. B. GERGELY PIROSKA és HAJDÚ MIHÁLY.

Irodalom AARSET, TERJE (1979) Norsk personnamnbibliografi. Oslo. AASEN, I. (1878) Norsk Navnebog. Christiania. ANONYMUS (1975) Gesta Hungarorum. Translated by PAIS, DEZSŐ. Európa Kiadó, Budapest. ARIZA VIGUERA, MANUELE (1981) Intento de Bibliografia de la Onomástica Hispánica. Cáceres. ÁRVAY, JÓZSEF (1865) Magyar nyelvtan a népiskolák számára. Pest. BACH, ADOLF (1952–1956) Deutsche Namenkunde. I–III. Heidelberg. BAHLOW, HANS (1933) Deutschlandsgeographische Namenwelt. Etymologisches Lexikon der Fluß- und Ortsnamen alteuropäischer Herkunft. Frankfurt am Main. 19652. BALASSA, JÓZSEF (1922) Kis magyar nyelvtan. A helyesírás szabályai és szótára. 4. Budapest. BALÁZS, JÁNOS (1970) A nevek általános nyelvészeti vonatkozásai. In: NytudÉrt. 70, pp. 295–301. BARABÁS, ANDRÁS—KÁLMÁN C., GYÖRGY—NÁDASDY, ÁDÁM (1977) Van-e a magyarban tulajdonnév? In: NyK 79, pp. 135–155. BÁRCZI, GÉZA (1958) A tulajdonnevek. In: BÁRCZI, GÉZA: A magyar szókincs eredete. 2nd expanded edition. Budapest, pp. 122–162. BÁRCZI, GÉZA (1960) La toponymie hongroise du moyen âge. In: Annales 2, pp. 25–43. BÁRCZI, GÉZA (1961) L’anthroponymie hongroise du Moyen Âge. Firenze–Pisa. BARDSLEY, C. W. (1901) A Dictionary of English and Welsh Surnames. London. BENKŐ, LORÁND (1972) Hungarian Proper Names. In: BENKŐ, LORÁND— IMRE, SAMU The Hungarian Language. Budapest, pp. 171–253.

29

BENKŐ, LORÁND (1996) Anonymus élő nyelvi forrásai. In: A honfoglaláskor írott forrásai. Szerk. KOVÁCS, LÁSZLÓ—VESZPRÉMY, LÁSZLÓ. Budapest, pp. 221–247. BENKŐ, LORÁND (1997) Anonymus beszélő személynevei. In: MNy. 93, pp. 28– 39. BENKŐ, LORÁND (1949) A történeti személynévvizsgálat kérdései. In: MNy. 45, pp. 116–124, 244–256. BENKŐ, LORÁND (1966) Az anonymusi hagyomány — és a Csepel név eredete. In: MNy. 62, pp. 134–146, 292–305. BENKŐ, LORÁND (1967) A földrajzi nevek. In: BÁRCZI, GÉZA—BENKŐ, LORÁND—BERRÁR, JOLÁN: A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Budapest, pp. 384–388. BENKŐ, LORÁND (1970) Névtudományunk helyzete és feladatai. In: NytudÉrt. 70, pp. 7–16. BENKŐ, LORÁND (1994) Anonymus gesztája nyelvészeti revíziójának szükségességéről. In: MNy. 90, pp. 131–137. BENKŐ, LORÁND—IMRE, SAMU (1972) The Hungarian Language. Hága–Páris– Budapest. BENKŐ, LORÁND—LŐRINCZE, LAJOS (1951) Magyar nyelvjárási bibliográfia. 1817–1849. Akadémiai Könyvkiadó Vállalat, Budapest. 259 pp. BENKŐ, LORÁND—RÁCZ, ENDRE—TAKÁCS, ETEL (1951) Helyesírási tankönyv az általános iskola V–VIII. osztálya számára. Budapest. [BEREGSZÁSZI] NAGY, PÁL (1832) Grammatica Linguae Hungaricae… Pest. BEREGSZÁSZI, PAULUS (1979) Versuch einer magyarischen Sprachlehre. Bécs. BERRÁR, JOLÁN (1960) Személynév-kutatásunk 1945 és 1949 között. In: MNy. 56, pp. 267–279. BESCHORNER, HANS (1928) Handbuch der deutschen Flurnamenliteratur bis Ende 1926. Dresden. BEZLAJ, FRANCE (1956–1961) Slovenska vodna imena. I–II. Ljubjana. BOAS, FRANZ (1934) Geographical names of the Kwatiute Indians. New York. BÖNGÉRFI, JÁNOS (1908) Népiskolai magyar nyelvtanaink története. Néptanítók (Népnevelők) Könyvtára 35–36. Budapest. CAMERON, KENNETH (1961) English Place Names. London. CARNOY, ALBERT (1948–1949) Origines des noms des communes de Belgique (y compris les noms des rivières et principaux hameaux). I–II. Louvain. CONSTANTINESCU, N. A. (1963) Dicţionar onomastic romînesc. Bukarest. CZF. = CZUCZOR, GERGELY—FOGARASI, JÁNOS A magyar nyelv szótára. I–VI. Pest–Budapest. 1862–1874. CHOLEVA, A.—BECHEVA, N.—KOKALICHEVA, R.—LAZAROVA, L. (1993) Bibliografija na bulgarszkata onomasztika. 1971–1980. Tarnovo. DAUZAT, ALBERT (1939) Le toponymie franşaise. Paris. DAUZAT, ALBERT (1945) Traite d’anthroponymie française. Les noms de famille en France. Paris. 19773. DAUZAT, ALBERT (1947) Les Noms de Lieux Origine et évolution. Villes et villages. Pays Cours d’eau. Montagnes. Lieux-dits. Paris.

30

DAUZAT, ALBERT (1951) Dictionnaire Étymologique des Noms de Famille et Prénoms de France. Paris. DEÁKY, ZSIGMOND (1827) Grammatica Ungherese ad uso degl’italiani. Roma. DEME, LÁSZLÓ (1960) Személynévrendszerünk alaktanához. In: NévtVizsg., pp. 136–139. DEME, LÁSZLÓ (1974) Magyar nyelvészeti kutatómunkánkról. In: MNyTK. 137: 32–33. DURIDANOV, IVAN—ANDREEVA, S. (1972–1980) Bibliografija na bulgarszkata onomasztika. 1960–1970, 1940–1960. Szófia. EASPAIG (MACGIOLLA), DÓNALL (1995) Name Studies in Ireland. In: InternOH. I, pp. 27–31. EICHLER, ERNST—HENGST, KARLHEINZ—SCHULTHEISS, JOHANNES (1963– 1969) Bibliographie der Namenforschung in der Deutschen Demokratischen Republik. I [1949–1963], II [1963–1965]. Leipzig. EKWALL, EILERT (1936) The Concise Oxford Dictionary of English Placenames. Oxford 1991.4 ELLINGSVE, E. J. (1984) Islandsk navnebibliografi. Fæøysk navnebibliografi. Stensil–Oslo. FÁBIÁN, ISTVÁN (1864) A magyar családnevekről. In: NyK. 3, pp. 389–396. FABÓ, KINGA (1979) A névtan helye a társadalomtudományok között. In: NÉ 2, pp. 3–6. FABÓ, KINGA (1980) A tulajdonnév • köznév „szófajváltásokról”. In: NÉ 4, pp. 49–55. FARKAS, EDIT (1997) „A rossz arcú, himlőhelyes, nyiszlett kis Varjúnak tulajdonképpen Varga János volt a neve. Már ezt is tudtam. Azt hittem, hogy már mennyi mindent tudok.” (115). A nevek szerepe Ottlik Géza: Iskola a határon című regényében. In: NÉ 19, pp. 68–77. FEKETE, ANTAL (1974) Keresztneveink, védőszentjeink. Ecclesia Könyvkiadó, Budapest. 261 pp. FOGARASI, JÁNOS (1843) Művelt magyar nyelvtan elemi része. FÖRSTEMAN, ERNST (1854–1859) Altdeutsches Namenbuch. I–II. Nordhausen. FÖRSTEMAN, ERNST (1863) Die Deutschen Ortsnamen. Nordhausen. GALGÓCZI, GÁBOR (1848) Magyar nyelvtan. Pest. GAPANY, SUSANNE (1982) Bibliographie zur schweizerischen Ortsnamenforschung. 1953–1980. Freiburg. GOMBOCZ, ZOLTÁN (1915) Árpádkori török jövevényszavaink. MNyTK. 16. Budapest. GRUBER, CAROLUS ANTONIUS (1830) Historia Linguae Ungariae. Pozsony. GYARMATHI, SÁMUEL (1794) Okoskodva tanito magyar nyelvmester. Kolozsvár. GYURITS, ANTAL (1855) A magyar helyesírás szabályai. Pest. GYURITS, ANTAL (1874) Mondattan tanodai és magán használatra. Budapest. HAJDÚ, MIHÁLY (1969) Személynév-kutatásunk 1960 és 1967 között. In: MNy. 65, pp. 93–104, 239–251.

31

HAJDÚ, MIHÁLY (1973) A Secondary Bibliography of Hungarian Onomatology. In: Analecta Linguistica 3, pp. 155–161. HAJDÚ, MIHÁLY (1974) Magyar becézőnevek (1770–1970). Akadémiai Kiadó, Budapest. 363 pp. HAJDÚ, MIHÁLY (1977) Keresztnévszótárak repertóriuma. MND 3. Budapest. 75 pp. HAJDÚ, MIHÁLY (1981) Személynévkutatásunk helyzete és feladatai. In: MNyTK 160, pp. 17–32. HAJDÚ, MIHÁLY (1989) A személynevek és az egyéb tulajdonnevek gyűjtése, kutatása (1980–1986). In: MNyTK 183, pp. 47–61. HAJDÚ, MIHÁLY (1992) Névtudományi folyóiratok és évkönyvek repertóriuma. In: Helikon Irodalomtudományi Szemle 1992/3–4, pp. 551–554. HAJDÚ, MIHÁLY (1994) Magyar tulajdonnevek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 86 pp. HAJDÚ, MIHÁLY (1997) A tulajdonnév mint szófaji kategória. In: MNyTK 209, pp. 471–477. HAJDÚ, MIHÁLY (1998a) A tulajdonnév „meghatározása”. In: NÉ 20, pp. 5–12. HAJDÚ, MIHÁLY (1998b) Tulajdonnevek a nyelvi rendszerben. In: Tanulmányok a magyar nyelvről. Edited by H. VARGA GYULA. Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, Eger, pp. 52–56. HAJDÚ, MIHÁLY (1999) Nyelvtudomány-történeti vizsgálódás a tulajdonnevek szófaji besorolásáról a XIX. század közepéig. In: Ember és nyelv. ???? pp. 141–148. HALÁSZ, IGNÁC (1897) Rendszeres magyar nyelvtan. A közép és polgári iskolák III. osztálya számára. Budapest. HARDER, KELSIE B. (1995) Name Studies in North America. In: InternOH. I, pp. 251–253. HEGEDŰS, ATTILA (1997, 1999) Mi a tulajdonnév? 1–2. In: NÉ 19, pp. 5–8, 21, pp. 314–317. HOFFMANN, ISTVÁN (1993) Helynevek nyelvi elemzése. DEMNyIK 61. Debrecen. 163 pp. HOFFMANN, ISTVÁN ed. (2000) Onomastica Uralica. Plan of Series. Debrecen– Helsinki. HOFFMANN, ISTVÁN ed. (2001) Selected Bibliography of the Onomastics of the Uralian Languages. Onomastica Uralica 1a, 1b. Debrecen–Helsinki. HORVÁT, ISTVÁN (1821) Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből. Pesten. HUNFALVY, PÁL (1867) Földirati helynevek. In: Magyar Nyelvészet VI, pp. 350–365. InternHO = An International Handbook of Onomastics. I–II. (Namenforschung; Name Studies; Le noms propres). Edited by EICHLER, ERNST—HILTY, GEROLD—LÖFFLER, HEINRICH—STEGER, HUGO—ZGUSTA, LADISLAV. Berlin–New York. IORDAN, IORGU (1963) Toponimia româneaşca. Bukarest. IORDAN, IORGU (1983) Dicţionar al numelor de familie româneşti. Bukarest.

32

JANKÓ, JÁNOS (1892) Kalotaszeg magyar népe. Budapest. JANKÓ, JÁNOS (1902) A Balaton-melléki lakosság néprajza. Budapest. A. JÁSZÓ, ANNA ed. (1991) A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. JENSEN, HANS (1970) Sign, Symbol and Script. An account of man’s efforts to write. London. JOYCE, P. W. (1869–1913) The Origin and History of Irish Names of Places. I– III. Dublin. JUHÁSZ, DEZSŐ (1988) A magyar tájnévadás. NytudÉrt. 126. Budapest. 112 pp. KAGAMI, A.—KUSUHARA, Y.—SAKURAI, S. (1981) Chimei Kankei Bunken Kaidai Jiten [Bibliographical Introduction to Japonese Place-Name Literature]. Kyoto. KAGAMI, AKIKATSU (1995) Names Study in Japan. Japonese Names. In: InternHO. I, pp. 264–222, 913–916. KÁLMÁN, BÉLA (1978) The World of Names. A Study in Hungarian Onomatology. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 96–168. KÁLMÁN, BÉLA A nevek világa. 1st edition. Gondolat Kiadó, Budapest. 1967, pp. 107–182. 2nd edition. 1971. 3rd edition. 1973, pp. 113–193. 4th revised edition. Csokonai Kiadó, Debrecen 1989, pp. 111–187. KASSAI, JÓZSEF (1817) Magyar nyelv-tanító könyv. Sárospatak. KÁZMÉR, MIKLÓS (1956) Földrajzinév-kutatásunk 1945 és 1955 között. In: MNy. 52, pp. 238–255. KÁZMÉR, MIKLÓS (1968) Helynévkutatásunk 1956-tól 1966-ig. In: MNy. 64, pp. 108–122, 245–255. KÁZMÉR, MIKLÓS (1970) A »falu« a magyar helynevekben. XIII–XIX. század. Nyelvészeti tanulmányok 13. Akadémiai Kiadó, Budapest. 314 pp. KÁZMÉR, MIKLÓS (1993) Régi magyar családnevek szótára. XIV–XVII. század. Budapest. 1172 pp. KÉKI, BÉLA (1975) Az írás története. Budapest. KEMPF, GABRIELE (1976–1978) Bibliographie zur deutsch–slawischen Namenkunde. I–III. KESZLER, BORBÁLA (1993) A tulajdonnév-jelölés történetéhez. In: NÉ 15, pp. 172–177. KESZLER, BORBÁLA (1996) A névjelek fejlődése a képjeltől a nagybetűs írásig. In: Nyr. 120, pp. 220–226. KESZLER, BORBÁLA ed. (2000) Magyar Grammatika. Nemzeti Tankönyviadó, Budapest. KETTUNEN, LAURI (1955) Etymologische Untersuchung über estnische Ortsnamen. Helsinki. KIRÁLY, LAJOS (1991) Névtani ismeretek. In: A magyar nyelv könyve. Edited by A. JÁSZÓ, ANNA. Trezor Kiadó, Budapest, pp. 495–520. KISS, LAJOS (1966) Névtudományi folyóiratok. In: MNy. 62, pp. 361–373. KISS, LAJOS (1970) Az európai névtudomány fontosabb eredményei. In: NytudÉrt. 70, pp. 16–26. KISS, LAJOS (1989) Az európai névtudomány utóbbi másfél évtizede. In: MNyTK 183, pp. 18–31.

33

KISS, LAJOS Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1978. 2nd edition. 1980, 3rd edition. 1983. 726 pp. Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. 4th revised and expanded edition. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1988. 821 + 822 pp. É. KISS, SÁNDOR (1981) Révész Imre 1853. évi helynévgyűjteménye. MND 21. Budapest. 51 pp. KNIEZSA, ISTVÁN (1938) Magyarország népei a XI.-ik században. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján 1–3. Edited by SERÉDI J USZTINIÁN. Budapest. Vol. 2, pp. 365–472. KNIEZSA, ISTVÁN (1941) Erdély a honfoglalás korában és a magyarság megtelepedése. In: Erdély és népei. Edited by MÁLYUSZ ELEMÉR. Budapest, pp. 19–34. KNIEZSA, ISTVÁN (1942a) Erdély víznevei. Kolozsvár. KNIEZSA, ISTVÁN (1942b) Az Ecsedi-láp környékének szláv eredetű helynevei. In: MNny. VI, pp. 196–232. KNIEZSA, ISTVÁN (1942c) Magyar-szláv nyelvi érintkezések. In: A magyarság és a szlávok. Edited by SZEGFŰ, GYULA. Budapest, pp. 168–188. KNIEZSA, ISTVÁN (1943–1944) Keletmagyarország helynevei. In: Magyarok és románok 1–2. Edited by DEÉR, JÓZSEF—GÁLDI, LÁSZLÓ. Budapest, pp. 111–313. KNIEZSA, ISTVÁN (1960) A szlovák helynévtípusok kronológiája. In: NévtVizsg., pp. 19–26. KNIEZSA, ISTVÁN (1965) A magyar és szlovák családnevek rendszere. Budapest. KOHÁRY DE CSÁBRÁGH, FRANCISCUS (1824) Grammatica linguae et literaturae Hungaricae. Schemnic. KOLMÁR, JÓZSEF (1821) Próbatétel a’ magyar helyesírás philosophiájára. In: Jutalom feleletek a magyar nyelvről. Pest. KOS, FRANC (1902–1928) Gradivo za zgodovino Slovencev v sredjnem veku I– V. Ljubljana. KRAJNIK, GYULA (1874) A tulajdon nevekről. In: Nyr. 3, pp. 337–339. KUBÍNYI, FERENC (1892) Nomenclator Hungarorum antiquorum. A régi magyarok személynevei. Budapest. LADÓ, JÁNOS Magyar utónévkönyv. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1971. 2nd edition. Budapest. 1972. 257 pp. 8th revised edition. Kulturtrade Kiadó, Budapest. 1996. 251 pp. LANGENDONCK, WILLY VAN (1978) On the Theory of Proper Names. In: PICOS-13, pp. 68–69. LANGENDONCK, WILLY VAN (1979) Paradoxen van de eigennaam. In: Naamkunde 11, pp. 181–195. LARSEN, T. (1981) Norsk stadnamnbibliografi. Oslo. LELKES, GYÖRGY Magyar helységnév-azonosító szótár. Balassi Kiadó, Budapest. 1992. 625 pp. 2nd revised and expanded edition. Talma Könyvkiadó, Baja 1998. 930 pp. LONGNON, AUGUSTE (1878) Géographie de la Gaule an VIe siècle. Paris.

34

LŐRINCZI, RÉKA (1988) Kéziratos magyar nyelvtanok. XVII. és XVIII. század. Budapest. LUNDGREN, MAGNUS FREDRIK—BRATE, ERIK—LIND, E. H. (1892–1934) Svenska personnamn från medeltiden. Uppsala. LUTTER, NÁNDOR (1866) A magyar nyelvtan elemei. Pest. Magyar Helyesírás 1832 = Magyar Helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. A’ Magyar Tudós Társaság’ különös használatára. Pesten 1832. Facsimile: Helikon Kiadó, Budapest. 1982. MALINSKAYA, B. A.—SABAT, M. S. (1976–1984) • Малинская, Б. А.—Сабат, М. С. Ономастика I–III. Указатель литературы. Москва. MÁTÉ, JAKAB (1997) A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. MCLURE, EDMOND (1910) British Place-Names in their Historical Setting. London 1972.2 MEERTENS, PIETER JACOBUS (1941) De betekenis van de nederlandse familienamen. Naacden. MELICH, JÁNOS (1903–1905) Szláv jövevényszavaink. Budapest. MELICH, JÁNOS (1907) Az Árpád-kori becéző keresztnevek egy csoportjáról. In: MNy. 3, pp. 165–176. MELICH, JÁNOS (1914) Keresztneveinkről. MNyTK 15. Budapest. 32 pp. MELICH, JÁNOS (1925–1929) A honfoglaláskori Magyarország. Budapest. 434 pp. MEZŐ, ANDRÁS (1981) Földrajzinév-kutatásunk helyzete és feladatai. In: MNyTK 160, pp. 85–99. MEZŐ, ANDRÁS (1982) A magyar hivatalos helységnévadás. Nyelvészeti tanulmányok 22. Akadémiai Kiadó, Budapest. 407 pp. MEZŐ, ANDRÁS (1996) A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század. METEM Könyvek 15. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest. 313 pp. MIKESY, SÁNDOR (1968) Névkultúránk helyzete és emelésének módja. In: NyTFTK, pp. 231–241. MIKLOSICH, FRANZ (1860) Die Bildung der slavischen Personennamen. Wien. MIKLOSICH, FRANZ (1872–1874) Die slavischen Ortsnamen aus Apellativen. I– II. Wien. MOOS, MARIO VON (1993) Familiengeschichtliche Bibliographie der Schweiz. Fehraltorf. MORGAN, T. J.—MORGAN, P. (1985) Welsh Surnames. Cardiff. MORGAN, JANE—O’NEILL, CHRISTOPHER—HARRÉ, ROM (1979) Nicknames. Their Origins and Social Consequences. London–Boston–Henley. MULON, MARIANNE (1977) L’Onomastique Française. Bibliographie des travaux publiés jusqu’en 1960. Paris. MULON, MARIANNE (1987) L’Onomastique Française. Bibliographie des travaux publiés de 1960 à 1985. Paris. MULON, MARIANNE (1995) La recherche onomastique en France. In: InternHO. I, pp. 148–152.

35

NÁDASKAY, LAJOS (1855) A’ magyar helyesírás’ és szóragozás’ szabályai. Pest. NAFASOV, T.—BEGMATOV, Y. A.—KARAEV, SH. (1989) • Нафасов, T.— Бегматов, E. A.—Караев, Ш. Ономастика Узбегистана. Библиографический указатель конца XIX века–1988 г. Ташкент. NAGY, GÉZA (1891) Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete. In: Turul 9, pp. 49–57, 112–130. NASCENTES, ANTENOR (1952) Dicionário etimológico da lingua portuguesa I– II. Rio de Janerio. NÉGYESY, LÁSZLÓ (1900) Magyar nyelvtan. Közép- és polgári iskolák és felsőbb leányiskolák számára. Budapest. NIWA, M. (1981) Seishi no Gogon. [Japán családnevek etimológiája.] Tokyo. NIWA, M. (1985) Nihon Seishi Dajiten. [Japán családnévszótár.] Tokyo. NIWA, M. (1987) Seishi no Rekishi to Nazo. [Családnevek története és titkai.] Tokyo. NYIRKOS, ISTVÁN (1998) A tulajdonnevek szófaji besorolásának kérdéséhez. In: ETFTK 24, pp. 57–65. OTTERBJÖRK, ROLAND (1964) Svenska förnamn. Kortfattat namnlexikon. Stockholm. ÖRDÖG, FERENC (1989) Helynévgyűjteményeink mint az onomatodialektológia forrásai. In: Baranyai Művelődés 1989/3, pp. 27–33. PAMP, BENGT (1982) Names and Meanings. In: PICOS-13, pp. 131–137. PAMP, BENGT (1985) Ten Theses on Proper Names. In: Names 33, pp. 111–118. PAMP, BENGT (1989) Comments on Comments. In: Names 37, pp. 379–380. PAPP, LÁSZLÓ (1970) Személynév-vizsgálat a Magyar Nyelv megindulása előtt. In: Tanulmányok a magyar és finnugor nyelvtudomány történetéből (1850– 1920). Edited by SZATHMÁRI, ISTVÁN. Tankönyvkiadó, Budapest, pp. 61– 66. PARTRIDGE, ERIC (1949) Names into Words. Proper Names That Have Become Common Property. London. PELLEGRINI, GIOVANNI BATTISTA (1990) Toponomastica italiana. Milano. PESTY, FRIGYES (1857) Magyar helynevek. In: Magyar Sajtó III. 244. PESTY, FRIGYES (1876) Okirati személynevek. In: Nyr. 5, pp. 509–511. PESTY, FRIGYES (1888) Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben 1. Budapest. 447 pp. PHILOPHENNUS [FÁBIÁN ISTVÁN] (1858) Helynevek és tájszók (főleg Fertőmellékiek) ’s szólásformák. In: Magyar Nyelvészet 3, pp. 240–245, 404–406. RAJANDI, EDGAR (1966) Raamat nimidest. Tallinn. RAPER, PETER E. (1989) Dictionary of Southern African Place Names. Johannesburg. REANY, PERCY HIDE (1958) A Dictionary of British Surnames. London. REANY, PERCY HIDE (1960) The Origin of English Place Names. London. REES, NIGEL—NOBLE, VERNON (1985) A Who’s Who of Nicknames. London– Boston–Sydney. RÉVAY, MIKLÓS (1803–1805) Elaboratior Grammatica Hungarica. I–II. Pest.

36

RÉVÉSZ, IMRE (1850) Levél. In: Új Magyar Múzeum 1850/1, pp. 168–171. RÉVÉSZ, IMRE (1853) A magyar helynevek nyelvészeti tekintetben. In: Új Magyar Múzeum 1853/1, pp. 72–79. RÉVÉSZ, IMRE (1855) Felszólítás a’ magyar helyirati nevek’ ügyében. In: Új Magyar Múzeum 1855/2, pp. 319–322. RIEDL, SZENDE (1866) Kisebb magyar nyelvtan. Pest. RIEDL, ANSELM MANSVET [RIEDL SZENDE] (1858) Leitfaden für der Unterricht in der magyarischen Sprache. Wien. RYGH, OLUF (1896) Norske Fjordnavne. Kristiania. RYGH OLUF (1904) Norske Elvenavne. Kristiania. SÁNDOR, KLÁRA (1992) A Bolognai Rovásnaptár. Szeged. SCHERER, WILHELM (1884) Altösterreichisches Leben aus Ortsnamen. Wien. SCHÖNFELD, MORITZ (1911) Wörterbuch der altgermanischen Personen- und Völkernamen. Heidelberg. SCHWARTZ, ERZSÉBET (1942) Magyarországi latin grammatikák és szótárak a XVI. században. Budapest. SEBESTYÉN, ÁRPÁD (1967) Újabb eredmények és feladatok földrajzinévkutatásunkban. In: MNyj. 13, pp. 29–55. SEBESTYÉN, ÁRPÁD (1998) A névutós helynevek kérdéséhez. In: ETFTK 24, pp. 66–88. SEBESTYÉN, GÁBOR (1820) A’ Magyarok’ Vezeték’ Nevei. In: Tudományos Gyűjtemény 1820/12, pp. 87–99. SEIBICKE, WILFRIED (1991) Vornamen. Frankfurt am Main. SILIŅŠ, K. (1990) Latviešu personv#rdu v#rdu£ca. Riga. SIMONYI, ZSIGMOND (1879) Magyar nyelvtan fölsöbb oszályoknak és magánhasználatra. Budapest. SMITH, ELSDON C. (1952) Personal Names. A Bibliography. New York. J. SOLTÉSZ, KATALIN (1981) Az egyéb tulajdonnévfajták kutatásának helyzete és feladatai. In: MNyTK 160, pp. 213–225. STANCSICS [TÁNCSICS], MIHÁLY (1840) Magyar nyelvtudomány kérdések- és feleletekben nagyobb tanulók’ számára. Pest. STEENSTRUP, JOHANNES (1918) Mænds on Kvinders Navne i Danmark gennem Tiderne. Kopenhagen. STEWART, GEORGE R. (1953) The Field of the American Name Society. In: Names 1, pp. 75–78. STEWART, GEORGE R. (1958) And Adam Gave Names — A Consideration of Name-Lore in Antiquity. In: Names 6, pp. 1–10. SZABÓ T., ATTILA (1944) A magyar helynévkutatás a XIX. században. ETF Kolozsvár. 86 pp. SZALLER, GYÖRGY (1805) Frantzia grammatika, mellyet magyar nyelven kiada… Budán. SZÁSZ, KÁROLY (1839) Parthenon, tanítmányok’ tára. Magyar Nyelvtudomány. Magyar tanitok’ ’s tanulok’ számára. I–II. Nagyenyed. SZEMERE, GYULA (1953) Magyar nyelvtan és helyesírási ismeretek az általános iskolai levelezőoktatás számára. Budapest.

37

SZENCZI MOLNÁR, ALBERT (1610) Novae grammaticae Vngaricae. Krakkó. SZILÁDY, ÁRON (1873) A nevekről. In: Nyr. 2, pp. 11–18, 104–110, 200–209. SZINNYEI, JÓZSEF (1885) Rendszeres magyar nyelvtan. Budapest. SZUPERANSZKAJA, ALEKSZANDRA (1995) Name Studies in the Former USSR. In: InternHO. I, pp. 191–210. SZVORÉNYI, JÓZSEF (1864) Magyar nyelvtan tanodai és magánhasználatra. Pest. TASZYCKI, WITOLD (1965–1992) Słovnik staropolskich nazw osobowych. I– VIII. Wrocław–Warszawa–Krakow. TECHERT [TOMPA], JÓZSEF (1941) Kis magyar nyelvkönyv. Budapest. TELEKI, JÓZSEF (1821) Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja. Pest. TH[ AISZ], A[NDRÁS] (1820) Vezetéknévcsoportok. In: Tudományos Gyűjtemény 1820/3, pp. 116–121. TIKHONOV, A. N.—BOYARINOVA, L. Z.—RIZHKOVA, A. G. (1995) • Тихонов, A. Н.—Бояринова, Л. З.—Рижкова, А. Г. Словарь русских личных имен. Москва. TOMPA, JÓZSEF ed. (1961) A mai magyar nyelv rendszere. I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest. TORKOS, LÁSZLÓ (1879) Magyar nyelvtan középiskolák számára. Budapest. TORKOS, SÁNDOR (1860) Zalai helynevek. In: Magyar Nyelvészet 5, pp. 373– 377. TRÓCSÁNYI, DEZSŐ (1929) Rendszeres magyar nyelvtan a középiskolák III. osztálya számára. Budapest. URDANG, LAURENCE (1987) Names & Nicknames of Places & Things. New York. VAJDA, PÉTER (1835) Magyar nyelvtudomány. Kassa. VARRO, MARCUS TERENTIUS (1974) De lingua latina. Res rusticae e frammanti grammaticali. Roma. VERSEGHY, FERENC (1805) A tiszta magyarság, avvagy a’ csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések. Pest. VERSEGHY, FERENC (1816) Epitome Institutionum Grammaticarum Linguae Hungaricae. Buda. VERSEGHY, FERENC (1816–1817) Analiticae Institutionum Linguae Hungaricae. I–IV. Buda. VERSEGHY, FERENC (1820a) Magyar Ortografia avvagy Írástudomány… Buda. VERSEGHY, FERENC (1820b) Magyar Grammatica avvagy Nyelvtudomány. Buda. VILKUNA, KUSTAA—HUITU, MARKETTA—MIKKONEN, PIRJO (1984) Suomalainen nimikirja. Keuruu. VINCENT, AUGUSTE (1952) Les noms de familles de la Belgique. Bruxelles. WINKLER, JOHAN (1898) Friesche naamkijst. Leenwarden. WITHYCOMBE, ELISABETH GIDLEY (1945) The Oxford Dictionary of English Christian Names. Oxford.

38

ZWANZIGER, RONALD (1980) Bibliographie der Namenforschung in Österreich. I. Wien.

39