A középkori Magyarország történeti vallásföldrajza HUNYADI LÁSZLÓ 1
Honfoglalás, kalandozások A honfoglaló magyarságot törzsszövetség fogta össze („hétmagyarok népe"). A magyar törzsekhez csatlakozott - még a honfoglalás előtt - a kabarok három törzse. A törzsszövetség élén két vezető személyiség állott: a névleges hatalmat birtokló, nagy tiszteletben álló kende és a törzsszövetséget ténylegesen irányító gyula. A honfoglalást közvetlenül megelőző időben Almos volt a kende, akit fia, Árpád követett e méltóságban. Árpád mellett Kurszán látta el a gyulára háruló feladatokat. A kettős fejedelemség uralmi rendszere a Kárpát-medence területének birtokbavételét eredményező harcok (honfoglalás) eseményei következtében bomlott fel. 904-ben a bajorok megölték Kurszánt, és hamarosan meghalt Árpád is. Halálukkal megszűnt a magyar törzsszövetség, a törzsek egységes irányításának intézménye. A honfoglalást követően a magyarság törzsenként elkülönülve telepedett meg az új hazában. Árpád fejedelmi törzse a Kárpát-medence legvédettebb, központi területét szállta meg. Valószínű, hogy Kalocsa környékén lehetett a fejedelmi törzs szállásközpontja. A vezértörzset a többiek körülvették. A törzs- és nemzetségfők a térség vízhálózata mentén ütötték fel szállásaikat. Ezek köré települtek a köznép szálláshelyei, falvai. A honfoglalást követő időszakban a kb. 400 ezer főnyi magyarság településterülete elsősorban az erdős-sztyeppre (alföldekre), folyóvölgyekre és tölgyesekkel borított dombvidéki tájakra terjedt ki. Ez felelt meg leginkább félnomád pásztorkodó-földművelő életmódjuknak. Településterületük kiterjedését elsősorban a természeti környezet népességeltartó képessége határozta meg. Később, a középkor vége felé, az életforma átalakulása és a kedvező demográfiai változások következtében a magyarság etnikai határa kiterjedt a magasabb hegyvidékek pereméig (gyertyánig, bükkösökig) és azok folyóvölgyeibe a Kárpát-medencén belül. A Kárpát-medence birtokbavétele a magyarság számára sem katonai, sem politikai, sem etnikai tekintetben nem volt nagy feladat. Európának ezen a részén két nagy birodalom hatásköre érvényesült: a keleti frank és a bizánci görög hatalomé. A medence délkeleti fele a Bizánci Birodalom érdekkörébe tartozó aldunai Bolgár Fejedelemség fennhatósága alá tartozott. Az ország területének nyugati részei pedig a Frank Birodalommal voltak függő viszonyban. Itt az avar uralom megdöntése után két szláv fejedelemség gyakorolt hatalmat: északnyugaton Morávia (Szvatopluk országa), a Dunántúlon pedig a pannóniai Szlovén Hercegség.
1
a földrajztudomány kandidátusa, középiskolai tanár, Pilis
179
A honfoglaló magyarok közel egy évtizedig tartó küzdelemben legyőzték és megszállták ezeket a politikailag akkor még alig szervezett, a nagy birodalmakhoz lazán kapcsolódó országrészeket. Az itt élő népcsoportok vezető rétegét megsemmisítették, vagy elűzték, de nem bántották a meghódoló és többnyire helyben maradó, jórészt szláv parasztságot. A Kárpát-medence gyéren lakott térség volt a honfoglalás előestéjén. A már itt élő mintegy 200 ezer főnyi lakosság morvaszláv, délszláv, bolgár-török, avar, esetleg gepida és romanizált városi népelemekből tevődött össze. A magyarság a honfoglalás után egy-két évszázad alatt felszívta, magába olvasztotta - a morvaszlávság kivételével - ezeket a népeket. A honfoglalás után több mint fél évszázadig a magyar törzsek hadjáratai („kalandozások") félelemben tartották Európát. Ezekkel a zsákmány- és hadifogolyszerző hadjáratokkal - más lovas nomád népekhez hasonlóan - vagyonukat és szolgáik számát kívánták gyarapítani, s hatalmukat a szomszéd népekkel szemben biztosítani. A kalandozások főként a Német-Római Császárság és a Bizánci Birodalom területén folytak, eleinte teljes sikerrel (főként a szomszédos viszálykodó uralkodók valamelyikének hívására, szövetségesként). Bizonyos feltételezések szerint a „kalandozók" útvonalát az is meghatározta, hogy hová kerültek az avaroktól elrabolt kincsek a Frank Birodalomban. A nyugati portyák 955-ben, az augshurgi csatában elszenvedett súlyos vereséggel értek véget. 970-ben Konstantinápoly alatt is vereséget szenvedtek. Ezután a kalandozó hadjáratokat megszüntették. A 10. század második felében nem egyetlen országot kell látnunk a Kárpát medencében, hanem egymás mellett élő magyar törzsi államokat. Az Árpád dinasztiájából származó nagyfejedelem csak névleges fennhatóságot gyakorolt felettük. A részfejedelmek hatalmát Árpád unokája, Taksony, majd dédunokája, Géza nagyfejedelem törte meg: a Kárpát-medence nyugati és középső részének saját uralma alatti egyesítésével. 972-ben Bizánc és a Német-Római Birodalom szövetségre lépett. Félő volt, hogy a két nagyhatalom a magyarok ellen fordul. Géza 973-ban békét kötött a németekkel. /. Ottó császárral sikerült jószomszédi kapcsolatokat kialakítania. Térítő papokat kért a német császártól, és maga is megkeresztelkedett. Fia, I. (Szt.) István 1001-ben királlyá koronáztatta magát, ezzel megteremtette a keresztény magyar királyságot. Miután legyőzte a különböző országrészeket uraló törzsi vezetőket (Koppány, Gyula, Ajtony), a Kárpát medence egészét egyesítette, egységes központi hatalmat hozott létre, amely a királyi várak szervezeten alapult. 0 alakította ki a keresztény egyházszervezetet, szerzetes kolostorokat alapított, törvényeket hozott és bevezette a latin nyelvű írásbeliséget. A magyar ősvallás A magyarságnak a honfoglalás, ill. a kereszténység felvétele előtti vallása magába foglalta a mitológia, a hiedelmek és a rítusok finnugor hagyományait; valamint a sztyepp nomád népeinek kulturális jegyeit, vallási életének vonásait. Az ősvallás a legtöbb finnugor nyomot az anizmus, a lélekhit és a túlvilághit területén őrizte meg. E felfogás szerint az emberben létezik egy életfunkciókat hordozó „életiélek" és egy „szabad lélek". A szabad lélek (árnyéklélek) a halál beállta előtt elhagyja a testet és a túlvilágon él tovább. Hittek a szellemekben. Az ősök szellemének tisztelete, segítségül hívása és kiengesztelése vallási kultuszuk fontos mozzanata volt.
180
Honfoglalóink hitvilágában a legfőbb teremtő Isten az „egek ura" (Tengri) volt; főfejedelmük (kündü) pedig az ő akaratából uralkodott népén. A hitéletben a menny, az égitestek, valamint a természet erőit megszemélyesítő szellemvilágnak is fontos szerepük volt. Az ősmagyar eredetmítoszok (pl. a csodaszarvas-monda és a turul-monda) a totemhit világába vezet vissza. A vallásos kultusz legfontosabb rítusa az áldozat-bemutatás. Áldozatot istenségeknek, ősöknek, halottaknak mutattak be, engesztelő vagy hálaadó céllal. A fehér lovat az égi istenségnek áldozták. A sámánizmus a törzsi társadalmak alapvető rituális rendszere volt. A sámán tevékenységének lényege az érintkezés a szellemekkel; közvetítés evilág és túlvilág között. Az ősi vadászkultúrákban a sámánizmus volt maga a vallás. Az ősmagyar korban szerepe másodlagossá vált, a sámán már nem töltött be papi feladatokat. Tevékenysége a gyógyítás, termékenységvarázslás, jóslás volt. Az ősmagyar sámán honfoglalás-kori utódjának a táltost tartják. A táltos vallásának alapja nem csak hitbéli, hanem beletartozik a tudás, az emberekről való gondoskodás, tehát a gyógyítás: a természeti erők felismerése és felhasználása. A magyar ősvallásrendszer vérségi-nemzetségi alapokon szerveződött. Nem volt misszionáló, sem pedig befogadó jellegű. Nagyfokú vallási türelem jellemezte. Nyitott volt minden vallással szemben. A honfoglalás után a magyarság megnyerése a nyugati kereszténység - a katolikus egyház - számára létkérdés volt; hiszen az életerős magyar nép jelentős térformáló képességgel rendelkezett ekkor. A 10. század végén felerősödő keresztény hittérítés sikerei, majd Szent István államalapítása, egyházszervező munkája és hatékony törvényei következtében a régi vallás elvesztette hatóerejét. A viszonylag gyors keresztény térítés nem volt képes felszámolni a magyarság egy részének kötődését az ősi hithez. István király halála (1038) után belső viszályok törtek ki. Miattuk veszélybe került az ország függetlensége, és válságba jutott a kereszténység is. 1046-ban „pogánylázadás" tört ki, amit csak 1061-ben sikerült végleg felszámolni. A kereszténység helyzetének megszilárdítása és az ősmagyar vallás teljes visszaszorítása csak a l l . század végére fejeződött be. A keresztény vallás és egyház Hittérítés, állam- és egyházalapítás, egyházszervezés Pannóniában és a Felvidéken élő avar-szláv népcsoportokat a Nagy Károly (768814) által küldött papok térítették keresztény hitre. A Kárpát-medence nyugati északnyugati területén tehát a nyugati kereszténység vetette meg alapjait. Azonban a keleti kereszténység is folytatott térítő tevékenységet a pannóniai szlávok között. Metódot (885) a pápa püspökké szentelte; Szirmium (Szerémség) püspöke és Pannónia metropolitája lett. A magyar honfoglalás elérte és érintette a frank hatalmi területet. Hamarosan felszámolta az itt kialakult karoling keresztény egyházszervezetet. A magyar honfoglalás elérte és érintette a frank hatalmi területet. Hamarosan felszámolta az itt kialakult karoling keresztény egyházszervezetet.
181
A magyarok vándorlásuk során gyakran kapcsolatba kerültek a bizánci kereszténységgel már a 6. századtól. A folyamatos keleti keresztény térítő kísérletek ellenére megőrizték ősi vallásukat. Maradandóbb hatást gyakorolt a honfoglaló és megtelepülő magyar népi vallási és kulturális állapotára a Kárpát-medencében talált keresztény szlávokkal és avar néptöredékekkel való együttélés és összeolvadás. A kalandozó hadjáratok során sok keresztény foglyot is magukkal hoztak a magyarok, akiket azután szolgaként tartottak családjaiknál. A keresztényekkel való tartós együttélés jelentős mértékben hozzájárult a magyarság vallásváltásához, keresztény hitre térítésük sikeréhez. A magyarok megkeresztelkedésének idején (10-11. sz.) végső szakaszába jutott a római (latin) és a bizánci (görög) egyház közötti szakadás. A végleges különválásra 1054ben került sor. A nyugati és keleti egyház közötti „demarkációs vonal" a Kárpát-medence délkeleti részén és a Balkán-félsziget közepén húzódott. Erdélyben és a Délvidéken a bizánci térítés ért el nagyobb mértéket, míg nyugaton és északon latin szertartású papok térítettek. A 10. század közepén a magyar vezérek közül Tormás és Bulcsú felvette a kereszténységet Bizáncban. Példájukat követte Zombor erdélyi gyula is, aki magával hozta Hierotheosz térítő-püspököt. A bizánci főpap irányította éveken keresztül a déli országrész népének térítését. Számos görög ortodox templom és bazilika kolostor épült ebben az időben (pl. Marosvár, Szávaszentdemeter). Géza nagyfejedelem szakítva a bizánci orientációval, nyugat felé keresett szövetséget. Kérésére I. Ottó császár latin szertartású hittérítőket küldött a magyarokhoz a Salzburgi érseki tartományból 972-ben. A missziót Brúnó térítő-püspök vezette. Először a fejedelmi család és mintegy 5000 előkelő keresztelkedett meg. A köznép térítésében karantán-szláv papok vettek részt nagy számban, mivel a szláv nyelvet a magyarok általában értették ebben az időben. A legtöbbet Adalbert prágai püspöknek köszönhet a magyar kereszténység. Ő volt a nevelője, majd tanácsadója Vajknak, a leendő István királynak. Adalbert bencés szerzetesei végleg letelepedtek Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) 995-ben. Géza nagyfejedelem utóda 997-ben István lett, akinek első fontos cselekedete az ország egész területére kiterjedő központi hatalom megvalósítása, a törzsi tartományok egyesítése volt. A magyarok keresztény hitre térítését követően szükségessé és lehetségessé vált a keresztény állam és egyházszervezet kialakítása, megszervezése. Támogatta ezt a pápa és a német császár is. A szervező munkát Adalbert püspök német, cseh, lengyel és olasz papjai végezték. István II. Szilveszter pápától kért és kapott királyi koronát 1000-ben. Az önálló keresztény Magyar Királyság alapítása szerves egységben történt a keresztény egyházszervezet kiépítésével. A cél az volt, hogy az ország területe önálló egyháztartományt képezzen. 1001-ben került sor az Esztergomi érsekség megalapítására, amelynek joghatósága az egész országra kiterjedt. Az érsekség létrehozásával a pápa és a király a magyar egyház függetlenségét nyilvánította ki. Ezzel elhárult annak a veszélye, hogy a magyar egyház a német egyházkormányzat fennhatósága alá kerüljön. István király tíz egyházmegyét kívánt kialakítani. Ezek területét 200-300 négyzetmérföldre tervezte, de a határvonalat nem húzta meg pontosan. A gyéren lakott vagy lakatlan területeken erre nem volt szükség. A püspöki székhelyek megválasztásában
182
azt vették figyelembe, hogy mennyire védett és fejleszthető a város, és kiindulópontja lehete további térítésnek. A régi városok közül kiemelkedő helyet foglalt el Esztergom, hiszen a fejedelem központja is volt egyúttal. A városban Géza nagyfejedelem építtetett templomot Szent István (az első keresztény vértanú) tiszteletére. Az Esztergomi főegyházmegye a Dunától északra és északkeletre eső területeket foglalta magába, egyedül a központ esett a mai Dunántúlra. Esztergom várát és városát a még 1001 előtt alapított Veszprémi egyházmegye területe vette körbe. Veszprém a nagyfejedelem feleségének (Saroltnak), majd a királynénak (Gizellának) volt a szálláshelye. A kalocsai egyházmegyét 1002-ben alapították. Első püspöke Asztrik bencés apát volt. Kalocsa 1030-ban alakult érsekséggé. Feladata volt az ország keleti és déli részén lakó feketemagyarok megtérítése. Az Egri egyházmegyét Aba Sámuel szállásterületén szervezték meg 1006-ban. A püspökség az ország északkeleti területeit foglalta magába. A Győri egyházmegye alapítólevelét 1009-ben állították ki. Területe a Nyugat-Dunántúlra terjedt ki. A Pécsi egyházmegye megszervezése 1009-ben történt. Pécs a római kori kereszténység idejéből fennmaradt és a 9. században újból használatba vett templomaival természetszerűen kínálkozott az egyházmegye központjául. A püspökség a Dunántúl délkeleti részére és Szlavónia középső részére terjedt ki. Az Erdély egész területét magába foglaló, Gyulafehérvár központú Erdélyi egyházmegye megszervezése 1010-re fejeződött be. A Bihari egyházmegye alapítására az 1020-as évek közepén került sor. Az új püspökség az Egri és az Erdélyi egyházmegye közé ékelődött. Az egyházmegye területén hozták létre a Bihari Dukátust, amely a trónörökös (Imre herceg) szálláshelye volt. Miután a kun támadások következtében Bihar földvára elpusztult, Szent László király Váradra helyezte át az egyházmegye székhelyét (1092). Az Ajtonytól elfoglalt területen Szent István 1030-ban szervezte meg a Csanádi egyházmegyét, Marosvár (a későbbi Csanád) központtal. Első püspöke Szent Gellért volt. Ajtony egykori területe az őt legyőző Csanád vezérről kapta nevét; az egyházmegye és a vármegye területe pedig (mint Bihar esetében is) fedte egymást. Szent István alapításait a Váci egyházmegye zárja, még 1038 előtt. A Vác központú egyházmegye a Duna-Tisza közén Kalocsáig és Csanádig húzódott. Az eddig említett 10 egyházmegye teljesen lefedte a történelmi Magyarország területét . A többi egyházmegye megszervezése az utódkirályokra hárult. Szent László a Kalocsai Egyházmegyében Bácsot tette meg második székhellyé, majd a kettőt összevonta Kalocsa-bácsi főegyházmegyévé. Szlavónia birtokba vétele után (1091-ben) alapította a Zágrábi egyházmegyét, melyet a Kalocsai érsekség alá rendelt. Kálmán király az egykori, elpusztult Nyitrai püspökséget szervezte újjá 1110 körül. Az egyházmegye a Felvidék északnyugati részén helyezkedett el, és az Esztergomi érsekség joghatósága alá tartozott. Dalmácia és a déli végek tartós birtoklása idején (a 12. század végén) kapcsolódott az ország egyházszervezetéhez a Diakovár székhelyű Boszniai püspökség, amely a kalocsai érsekség joghatósága alá került. Dalmáciában két érsekség jött létre: a Zárai és a Spalatói egyháztartomány. A dél-moldvai Milkói püspökséget 1227-ben Róbert esztergomi érsek alapította a kunok megtérítésének segítésére. A tatárdúlás hamarosan elpusztította ezt a kun püspökséget.
183
Csák Ugrin kalocsai érsek szervezte meg a Szerémi püspökséget Bánmonostor (Kő) székhellyel, 1229-ben. Feladata a Szávától délre eső területek térítése és a Balkán felől beáramló eretnek mozgalmak elhárítása volt. A Macsói bánság területén létesült 1290-ben a Nándorfehérvári püspökség, ami a szerb ortodoxia előretörése következtében már 1259-ben megszűnt. Károly Róbert szervezte újjá 1322-ben, és még 60 évig működött. 1358-ban Nagy Lajos kiterjesztette hatalmát egész Dalmáciára. Ekkor a dalmát érsekségek (Spalató, Zára, Raguza) beépültek a magyar katolikus egyházszervezetbe. A latin kereszténység befolyásának növelése érdekében alapított Nagy Lajos király térítő püspökségeket a Balkánon: 1365-ben Bodonyban (Vidin), 1376-ban Szörényben és 1381-ben Argyason (Aracs). Fennállásuk idején a Kalocsai érsekséghez tartoztak. Lajos halála után ezek a püspökségek ellehetetlenültek és megszűntek. Katolikus egyházszervezet és egyházi társadalom A magyar katolikus egyház területi kiterjedése Nagy Lajos idejében volt a legnagyobb. A hazai egyház ekkor élte fénykorát. Az egyházszervezet hierarchikus tagolódása Magyarországon és a hozzá csatolt tartományok területén a következő volt ebben az időben: 1. 2. 3. 4. 5.
Esztergomi érsekség: Veszprémi, Egri, Győri, Pécsi, Váci, Nyitrai püspökség Bács-kalocsai érsekség: Erdélyi, Váradi, Csanádi, Zágrábi, Boszniai, Szerémi, Nándorfehérvári, Bodoni, Szörényi, Argyasi püspökség. Zárai érsekség Spalató i érsekség Raguzai érsekség
A középkori magyar egyházi igazgatás a 14. század utolsó évtizedétől a szorosabban vett Magyarország határain belül 12 egyházmegyére tagolódott. A püspökségeken belüli kisebb, középszintű egyházigazgatási egységek, a főesperességek Szent István korában kezdtek megszerveződni, de végső kiformálódásuk a 11. század második felében történt és Kálmán király idejében öltött határozott formát. Egy részük az ezt követő évszázadok során jött létre. A főesperességeknek megfelelő középszintű világi igazgatási intézmények a vármegyék. A főesperesség neve és területe sokszor megegyezett a vármegyékével. A 14. század vége felé a főesperességek száma 92; a főesperesi feladatkört betöltő egyéb egyházi testületeké (prépostság, dékánság, kerület) 7. Ugyanekkor 69 megyével, továbbá az etnikai különkormányzatok már kialakult egységeivel (7 székely, 7 szász szék, stb.) számolhatunk. Az egyházi és világi igazgatás intézményeinek száma csaknem azonos volt. Valószínű, hogy a főesperességeket a vármegyék kialakítása után hamarosan megszervezték. Az egyházigazgatási beosztás megőrizte a vármegyék korai (11. század végi) határait. A 13. századra kialakult az ország plébániahálózata. A plébánia az egyházszervezet (az egyházi igazgatás) legkisebb egysége; az egyházmegye része, az a terület (parochia), amely a lelki gondozás tekintetében egy templomhoz (plébániatemplom) tartozik. A templomot vezető papot - & plébánost - a püspök nevezi ki.
184
Egyházi társadalomnak a keresztény egyház intézményeinek tagjaiból álló csoportot nevezzük, amely a világi (laikus) társadalomtól elkülönülve létezett. Kialakulása az egyházszervezéssel párhuzamosan történt. Világi papságra és szerzetességre tagolódik. A l i . században az egyházi társadalom még kevésbé hierarchizált; a világi papság és a szerzetesség elkülönülése nem olyan erős, mint a későbbiek. Ekkor Magyarországon túlnyomórészt idegen származású világi papok és szerzetesek éltek, de rövidesen az egyház tagjainak nagy része hazai származású lett. A világi papság három rétegből állt: 1. főpapság: püspökök és a káptalanok prépostjai 2. középrétegek: kanonokok, főesperesek, városi nagy plébániák vezetői (rectorai) 3. alsópapság: falusi plébánosok, káplánok, papnövendékek A magyar egyházi hierarchia élén az esztergomi érsek állt, aki 1279 óta viselte a prímási címet. Az ő joga volt a királykoronázás. A királyi tanács vezetője, fő- és titkos kancellár, valamint zászlósúr volt. Egyházi nemzeti zsinatot hívhatott össze. A püspökök feladata a rájuk bízott egyházmegyék kormányzása volt elsősorban, de az ország ügyeinek intézésében is meghatározó szerepet töltöttek be. Tagjai voltak a királyi tanácsnak és az uralkodó környezetének. Háború idején meghatározott számú katonaságot állítottak ki, amelyet, ha a szükség úgy kívánta, saját maguk vezettek a harcba. A püspökök közvetlen munkatársai, tanácsadói a kanonokok, akik a székesegyházak és nagyobb templomok klérusából létrejött, zárt testületbe, a káptalanba tömörültek. A káptalani szervezet a 12. században épült ki. A káptalan élén a, prépost állt. Tisztségviselők: olvasó kanonok, aki a káptalani iskolát vezette és a hiteles helyi okleveleket szerkesztette; éneklő kanonok, aki az istentisztelet rendjére ügyelt és az egyházi éneket tanította; őrkanonok, aki a káptalani kincstár, hiteles helyi levéltár és az isntentiszteleti kelléktár őre volt. A káptalan tagjai voltak a főesperesek is. Feladatuk a főesperesi kerületek irányítása, ellenőrzése. Evenként végiglátogatták a kerületük plébániáit. Ügyeltek a plébánosok tevékenységére, a plébániaközösségek hitéletére, erkölcsi helyzetére és a plébániák anyagi, gazdasági állapotára. A középkori szerzetesek elkülönülése szabályzataik (regula) alapján: 1. monasztikus (monostori) rendek (benedek (bencés)-rend, ciszterci rend) 2. kanonokrendek (premontrei rend) 3. remeterendek (Ágoston rendi remeték, pálosok) Ez utóbbi az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, amelyet (Boldog) Özséb esztergomi kanonok szervezett meg Remtet Szent Pál „tiszteletére". 4. lovagrendek (johanniták, templomosok) 5. kolduló rendek (domonkos, ferences rend) A magyar államalapítás és egyházszervezés időszakában - a II. század első felében - a szerzetesrendek közül a bencések és a görög szertartású baziliták tevékenykedtek hazánkban. A középkor évszázadai során egymás után alapították (a királyok és egyes főúri családok támogatásával) a különböző apátságokat, rendházakat. A bencések, ciszterciek, premontreiek, johanniták, majd a domonkosok, ferencesek, Ágoston- és pálos rendi szerzetesek monostorai, rendházai, templomai, iskolái létesültek sorra. Fontos szerepük volt az ország vallási, kulturális és gazdasági életében és a magyar katolikus egyház erejének gyarapításában.
185
A magyar egyházszervezet kialakítása során a királyok bőkezűen gondoskodtak a püspökségekről és a szerzetesi apátságokról. Nagy kiterjedésű birtokokat adományoztak nekik. A királyi és a jobbágyi jövedelmekből tizedet szolgáltattak az egyháznak. Az 1241-42-ben bekövetkezett tatárjárás a magyarországi egyházat is megroppantotta. Hívek, papok, szerzetesek ezrei estek el a harcban, vagy kerültek rabságba. A tatárok a templomokat, kolostorokat is lerombolták, feldúlták. A megrázkódtatás, a szenvedés azonban a megmaradottakban erősítette a vallásos buzgóságot. IV. Béla az ország újjáépítésében elsősorban az egyházra és a főpapságra támaszkodott. A középkori Magyarországon az egyházi vezetők, a főpapok jelentős hatalomra tettek szert. Egyházi rangjuk, műveltségük, gazdasági lehetőségeik alapján az államvezetés befolyásos tagjai lettek, ami sokszor gátolta a hitéletben betöltött szerepük, feladataik maradéktalan ellátását. Az állam és az egyház közötti szoros kapcsolat ellenére számos esetben - főleg politikai és anyagi természetű okok miatt - súrlódások, kisebb-nagyobb konfliktusok is előfordultak (pl. a XII. sz. utolsó harmadában, vagy Zsigmond és Mátyás uralkodása idején). A késő középkorban viszont már súlyos válságjelenségek is megmutatkoztak. Nem csupán a balkáni török hódítás jelentett veszélyt, hanem az ortodox hitű ruszin, román, szerb népcsoportok folyamatos beáramlása, betelepülése is gyengítette a katolikus vallás pozícióit, főként a XV. századtól. A kor eretnekmozgalmai is hatottak: a bogumilok, később a husziták eszméinek terjedése már az egyház belső eróziójára utalt. Megkezdődött a szerzetesi életforma hanyatlása is. Terjedt az egyházi vezetők körében a világias szellem; háttérbe szorult a hitélet és az egyházi munka. A reneszánsz kor főpapi kultúrájának és pompájának hátterében ott húzódott az elszegényedett alsópapság és az egyházi életen kívül rekedt hívők elégedetlensége. A meghasonlás jele, hogy Dózsa táborában számos papot és szerzetest is találunk. A magyar katolikus egyház pedig a mohácsi csatában éppen akkor veszítette el vezetőit, püspökei zömét, amikor a török fenyegetés mellett már újabb kihívással, a hitújítás terjedésével is szembe kellett néznie. A keleti kereszténység A magyarság a kereszténységet először annak keleti (bizánci) formájában ismerte meg. Ugyanis már fél évszázaddal a honfoglalás után jelentős bizánci hittérítés történt magyar földön. Ennek eredményeképpen - főleg az ország délkeleti részén - terjedt el a bizánci ortodox vallás. A Szent István korában kiépült egyházi szervezet, hierarchia és rítus a latin kereszténységhez tartozott. Ez a választás azonban nem jelentett szakítást a kereszténység másik ágával. A keleti kereszténység a 11-12. században viszonylag háborítatlanul létezett Magyarországon. A bizánci rítusnak ugyanakkor az Árpád-korban nem volt jelentős társadalmi bázisa. A Magyarország területén alapított bazilita kolostorokat többnyire az uralkodói család bizánci rítust követő tagjai számára építették. A legtovább tartották meg ortodox identitásukat azok a bazilita kolostorok, amelyek bizonyos egyházkormányzati jogokat is gyakoroltak. Ezek közül ki kell emelnünk a visegrádit, a dunapenteleit és a szávaszentdemeterit. Az ortodox egyházi szervezet mindinkább háttérbe szorult, fokozatosan a katolikus püspökök felügyelete alá került. Az idők folyamán a görög kolostorok elnéptelenedtek. Helyüket katolikus szerzetesek foglalták el.
186
A XIII. század első felében (Bizánc hanyatlása idején) a keleti kereszténység egyházi szervezeteit lényegében felszámolták Magyarországon. A magyar nemzetiségű ortodoxiára súlyos csapást mért a tatárjárás, amely az ortodox-vallású vidékeket (Erdély) pusztította leginkább. A XIII. század végétől folyamatosan bevándorló ortodox hitű románok, ruszinok és szerbek települtek helyükre. Ahol többségbe kerültek, ott a magyar ortodoxok - a közös hit révén - fokozatosan beolvadtak közéjük. Akik pedig ragaszkodtak magyarságukhoz, áttértek a katolikus hitre. A XIV. században folytatódott az ország peremterületeinek benépesítése görögkeleti vallású népcsoportokkal. Északkeleten, a mai Kárpátaljára betelepülő ruszinok, valamint az Erdélyben letelepedő románság katolikus hitre térítésével a ferenceseket bízta meg Nagy Lajos. Szigon'i rendeleteivel is ezt kívánta elérni (pl. csak azok szerezhetnek birtokot, vagy nemességet, akik a katolikus egyházhoz tartoznak). Ennek ellenére a görögkeletiek száma nem csökkent lényegesen. A XIV. század végétől a török elől menekülő szerbek telepedtek be a Szerémségbe és a Temesközbe. A török pusztítás már a XV. század első felében elérte DélMagyarországot is. Az ottani magyarság ritkulni és pusztulni kezdett. Helyüket görögkeleti szerbek foglalták el. Szerbia török általi elfoglalása (1459) után tömegessé vált a menekülő szerbség betelepülése a Délvidékre. A XV. században az uralkodó és a földesurak a még lakatlan, vagy a török által elpusztított területeket új bevándorlók letelepítésével akarták hasznosítani. Ezért számukra biztosították az ortodox vallás gyakorlását. Templomokat és kolostorokat is építhettek. Ezt gyakran a földesurak anyagilag is támogatták. A XIV-XV. századforduló táján létesült az országban két új ortodox egyházkormányzati központ: a körtvélyesi román és a munkácsi ruszin-magyar kolostor. Szerb ortodox püspökséget alapítottak a XVI. század elején Borosjenőn. Abból a 4 millió főnyi népességből, amely a középkor végén Magyarországon élt, kb. 400-420 ezer ortodox vallású (túlnyomórészt román, ruszin és szerb nemzetiségű) volt. Az iszlám vallásúak A muszlimokkal a magyarság a honfoglalás során hozzájuk csatlakozó iráni nyelvű kálizok által került szorosabb kapcsolatba. A középkori Magyarországon élő muzulmánokat általában izmaelitáknak (olykor böszörményeknek vagy szaracénoknak) nevezték. Többségük a X-XI. században települt az országba. Etnikai szempontból kálizok, arabok, volgai bolgárok, iráni eredetű alánok, besenyők és kunok is lehettek. Többségük kereskedelemmel, pénz- és vámügyletekkel foglalkozott. Egy részük állattartó-földművelő volt, emellett katonai szolgálatot is ellátott. Településeik az ország forgalmas helyein, kereskedelmi útvonalak mentén létesültek elsősorban. Nagyobb csoportjaik telepedtek meg a Felső-Tisza vidékén, a Nyírségben, Bihar-megyében, Pest térségében, a Kisalföldön és a Szerémségben. Vallásukban a II. század végéig nem háborgatták őket. Szent László és Könyves Kálmán törvényei az iszlám vallás fölszámolása céljából széttelepülésre, a magyarokkal való összeházasodásra és keresztény templomok építésére késztették őket. Ez nem valósult meg könnyen és gyorsan, hiszen Abu Hamid arab utazó a XII. század közepén bőven talált muzulmánokat Magyarországon. Két csoportjukat különböztette meg. A khorezmi eredetű, az iszlám síita irányzatát követő kálizokat, akik eltitkolják mohamed hitüket. Közülük
187
kerültek ki a királyi kincstár alkalmazottai, s nagy részük kereskedelemmel foglalkozott. A másik csoportot Abu Hamid maghribitáknak nevezte. Ők nyíltan gyakorolták iszlám (szunnita) vallásukat; a magyar királyt csak háborúban szolgálták katonaként. Többségük alán (jász), bolgár vagy arab volt. II. András (1205-1230) uralma alatt az izmaeliták gazdagsága és hatalma megnövekedett, és magyarokat is térítettek muzulmán hitre. 1233-ban a katolikus főpapság nyomására az uralkodó elrendelte az izmaeliták és zsidók gazdasági korlátozását (beregi egyezmény). IV. Béla idején hatalmuk és befolyásuk lényegesen csökkent; a tatárjárás során jelentős részük elpusztult. A XIV. század közepére teljesen beolvadtak a keresztény magyarságba. A zsidóság Az államalapítás idején már éltek zsidók az ország területén. Ok vagy a régebbi telepesek leszármazottai voltak, vagy a 10. század folyamán kialakult morva, cseh és német kereskedelem révén kerültek az országba. Szent István törvényei nem tesznek említést a zsidókról, de más források szerint 1050-ben Esztergomban zsidó hitközség létezett, amely zsinagógát és egyházi bíróságot is fenntartott. A zsidók Magyarországon is zárt közösségekben, saját belső törvényeik szerint éltek. A keresztény egyház tiltotta térítésük erőltetését. Az elzárkózás, a kereskedésből vagy kölcsönüzletekből eredő haszon, az eltérő hitélet olykor ellenszenvet váltott ki a zsidókkal szemben. Az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat határozatai büntetést róttak a vasárnap, vagy ünnepnap dolgozó zsidókra és megtiltották nekik, hogy keresztény szolgákat tartsanak. Az Aranybulla eltiltotta őket és az izmaelitákat a pénzverő- és sókamarák, vámok bérletétől, kezelésétől. A XIII. században a zsidók ilyenfajta gazdasági tevékenysége miatt alakultak ellentétek, nem pedig a vallásuk miatt. A tatárjárás után IV. Béla az ország újjáépítésében a zsidók segítségét is igénybe vette. 1251-ben szabadalomlevelet állított ki számukra. Ebben biztosította életüket, vagyonukat és vallásuk szabad gyakorlását. A szabadságlevélben az is szerepelt, hogy a zsidók a királyi kamarához tartoznak, és a király személyes oltalma alatt állnak. A szabadalomlevelet a későbbi királyok is megújították a középkorban. A XIV. század közepéig a zsidóság békésen, zavartalanul élt hazánkban. 1360-ban Nagy Lajos király kiűzte őket az országból, mert nem akartak katolikus hitre térni. Néhány év múlva megengedte visszatelepülésüket és megerősítette kiváltságaikat is. Az engedelemmel élve új zsidó telepesek is érkeztek az országba, főleg német nyelvterületről. A király országos zsidóbírót nevezett ki a világi főméltóságok sorából, aki nyilvántartotta vagyonukat és gondoskodott az őket terhelő adók beszedéséről, peres ügyeik intézéséről. A XV. század elején a megújuló török háborúk zsidóüldözéseket váltanak ki. A zsidóság az erőszakos térítés célpontja lesz, és szabad prédája a versenytárstól tartó, többnyire német városi polgárságnak. Mátyás király uralma alatt a viszonyok rendeződésével a zsidók sorsa is nyugvópontra jutott. A király országos zsidóprefektúrát hozott létre. Ennek élére már zsidó vezető került széles körű, a zsidóság védelmét elősegítő jogkörrel. A budai központú prefektúra az országban élő zsidóság önkormányzati és érdekképviseleti szerve volt. A zsidó prefektus igazságszolgáltatói funkciót is ellátott a hitsorsosai közötti peres ügyekben. Az ő joga volt, hogy országos főrabbit nevezzen ki. E
188
magas közjogi méltóságot Mendel Jakab töltötte be. Utóbb leszármazottai örökölték a prefektusi tisztséget. A középkor végén jelentős zsidó közösségek voltak Budán, Óbudán, Esztergomban, Székesfehérvárott, Pozsonyban, Sopronban, Zágrábban, Nagyszombaton, Bazinban és Kismartonban. Az országban élő zsidók száma 15-20 ezerre becsülhető ebben az időben. Irodalom BOZSÓKY PÁL GERŐ 1999: Magyarok útja a pogányságból a kereszténységig, Szeged. CSÁNKI DEZSŐ 1890-1913: Magyarország történten' földrajza a Hunyadiak korában I-ÍII., Budapest DEÉR JÓZSEF 1938: Pogány magyarság, keresztény magyarság, Budapest DIÓSZEGI VILMOS 1967: A pogány magyarok hitvilága, Budapest ENGEL PÁL 1999: A keresztény királyság megalapítása, Vigilia, 1999/11., Budapest FÜR LAJOS 2001: Magyar sors a Kárpát-medencében, Budapest GERGELY J. - KARDOS J. - ROTTLER F. 1997: Az egyházak Magyarországon, Budapest
GERICS JÓZSEF 1995: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban, Budapest GYŐRFFY GYÖRGY 1963-1987: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban, Budapest GYŐRFFY GYÖRGY 1986: István király és műve, Budapest HERMANN EGYED 1973: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig, München HÓMAN B. - SZEKFÜ GY. 1935: Magyar történet I-V., Budapest HUNYADI LÁSZLÓ 1998: A Felvidék történeti vallásföldrajza - In: Frisnyák Sándor (szerk.): A Felvidék történeti földrajza, Nyíregyháza, 133-144.0. KOSA LÁSZLÓ (szerk.) 1998: Magyar művelődéstörténet, Budapest KOVACSICS JÓZSEF (szerk.) 1997: Magyarország történeti demográfiája 896-1996, Budapest KRISTÓ GYULA 1995: A magyar állam születése, Szegedi Középkortörténeti Könyvtár KRISTÓ GYULA 2000: írások Szent Istvánról és koráról, Szegedi Középkorász Műhely KRISTÓ GYULA 2003: Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon, Szegedi Középkortörténeti Könyvtár KUBINYI ANDRÁS 1995: A magyarországi zsidóság története a középkorban. In: Soproni Szemle 49. sz., 2-27.0. KUBINYI ANDRÁS 1999: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon, Budapest MÁLYUSZ ELEMÉR 1971: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon, Budapest Pócs ÉVA 1993: A magyar ősvallás. In: Bellinger, G. J.: Nagy Valláskalauz, Budapest, 285-290.O. PUSKELY MÁRIA 1990: Szerzetesek, Budapest
RÁcz LAJOS 1994: Felekezeti egyházjog Magyarországon, Budapest RÓNA-TAS ANDRÁS 1999: Magyarság és kereszténység a honfoglalás előtt. Vigilia, 1999/11. 808820.O. Budapest SAS VÁRI LÁSZLÓ 2005: Keleti keresztények Magyarországon, Budapest SZABÓ ISTVÁN 1941: A magyarság életrajza, Budapest TIMKÓ IMRE 1971: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest TÓTH ENDRE 1996: A kereszténység a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében. In: Veszprémi László (szerk.) Honfoglaló őseink. 147-160.O., Budapest TÖRÖK JÓZSEF 1990: Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon, Budapest TÖRÖK J. - LEGEZA L. 2000: A magyar egyház évezrede, Budapest VENETIÁNER LAJOS 1992: A magyar zsidóság története, Budapest
189