1
TARTALOM
A kísérlet....……………………………3.oldal Helen…………………………………..7.oldal Összeesküvés-elmélet………………...14.oldal Üveggolyó…………………………….19.oldal Szerencsétlen küzdelem………………25.oldal Reinkarnáció………………………….29.oldal
2
A kísérlet - Min dolgozol, James? - A legújabb kísérletemen – felelte a férfi. Julia, mint mindig, most is komoly érdeklődéssel figyelte férje munkálatait. Tudta, hogy ha James valamibe belekezd, abból csakis valami zseniális, rendkívüli és legendás dolog születhet. Ezért is szeretett bele, itt, az Egyesült Feltalálók Kutatóintézetében, ugyanebben a kísérleti szobában, nyolc éve, tizenegy hónapja és három napja, azaz 2042. április 6- án. Julia már régebben is felfigyelt a férfira, de nem mert közeledni hozzá, hiszen James már akkor túl volt a negyvenen, és mindenki azt hangoztatta, hogy neki már sosem lesz felesége, mert egyszerűen munkamániás. Ráadásul Julia akkor még igencsak kezdő pozíciót töltött be az intézményben, James pedig már akkor is magas pozícióban dolgozott, hisz ő volt az első, aki a gyakorlatban is bizonyította az antigravitációs meghajtás sikerességét például. A férfi valóban csak a munkájának élt, egészen addig, míg Julia magasabb pozícióba nem került – szó szerint is, hisz azután egy emeleten dolgozhatott vele. Egy párszor beszélgettek az ebédnél, aztán egyszer csak kigyúlt a szerelem, s úgy tűnik, ez az érzés tartós is maradt. - Elárulod, hogy mi az? – Faggatta tovább Julia. Ő megtehette, mi több: ő volt az egyetlen, akitől James eltűrte a kérdezősködést munka közben. - Persze, drágám – nézett fel a körülbelül nyolc méter átmérőjű, ezüstszínű csészealjforma mögül az ősz hajú, 3
ősz szakállú szemüveges férfi. – Éppen ezt az űrhajót szeretném az útjára indítani. – Julia felnevetett. - Innen? – A férfi feljebb tolta a szemüvegét az orrán, majd felkuncogott. - Bizony, innen. Emlékszel? Említettem a napokban a legújabb találmányomat. - A „helyben indító” szerkentyűt? - Azt – bólintott. – Most le fogom tesztelni ezzel a próba-csészealjjal. Nézz csak bele nyugodtan a kis ablakokon keresztül a belsejébe. De nehogy megijedj! – Figyelmeztette, ismervén felesége természetét. – Humanoid robotokat ültettem bele, akik az űrhajó irányítására vannak beprogramozva. Amint a csészealj elindul, életre kelnek. Teljesen élőszerűek. Úgy is mondhatnám: cyborgok. – Julia lábujjhegyre állt, hogy felérje a hozzá legközelebb eső ablakot, aztán bekukkantott rajta. - Istenem… - mondta aztán szörnyülködve, és borzongva arrébb állt onnan. – Ezek nagyon csúnyák. Honnan vetted az ötletet, hogy így nézzenek ki? – James lecsukta az űrhajón a kis ajtót, amelyben a szerkezet „lelke” volt, majd komoran Juliára pillantott. - Sajnos, szívem, el kell fogadnod a tényt, hogy az emberek hamarosan így fognak kinézni. Egy kis fantáziát is bele kell vinni a munkáimba. - De miből gondolod, hogy így fogunk majd kinézni? - Először is: mozgásra már nem lesz szükségünk, hisz a robotok mindent elvégeznek majd helyettünk. A virtuális világokból képtelenek leszünk kiszakadni, az egész agyunkat erre használjuk majd. A szemeinkre lesz a legnagyobb szükségünk, hogy jól lássuk a valótlan eseményeket a virtuális világban. Aztán: a kevés mozgás híján már enni meg inni is csak csöveken keresztül fogunk, és egyre kevesebbet. A gyomrunk összeszűkül, 4
a bőrünk olyan lesz, mint az aszalt szilva, ráadásul még hamuszürkévé is válik, mivel sosem éri napfény. És még sorolhatnám. – Julia keresztbe fonta a karjait a melle előtt. - Hihetetlen vagy, James. – A férfi ezt hangos nevetéssel nyugtázta. - Készen vagyok – mondta, aztán előkészült a kísérletre. - Na és a „helyben indító” szerkentyű? Hol van? - Épp rajta állsz, úgyhogy húzódj arrébb szívem, mielőtt véletlenül téged is kirepítelek az űrbe. – Julia ijedten ugrott le a hatalmas fémlapról, melynek a közepén, pont az űrhajó alatt egy kör alakú kivágás volt, abban pedig egy szintén fémből készült gyűrű helyezkedett el. James adott egy védőruhát és –szemüveget a feleségének, aztán átvezette a másik helyiségbe. A megfigyelőben egy jókora dupla védelmet nyújtó ablakból figyelték tovább az ezüstös űrhajót. James az ablak alatt elhelyezkedő gombokkal, karokkal és kapcsolókkal teli pulton meghúzta az egyik kart, ezzel a visszaszámlálás megkezdődött. Julia feszülten figyelt a szemüvege mögül. Fogalma sem volt, mi fog kisülni ebből, de bízott férje újabb sikerében. - …3, 2, 1, START – mondta a gép a kis hangszórón keresztül a sarokban, aztán a gyűrű a hajó alatt forgásba kezdett. Egyre sebesebben forgott, míg végül akkora sebességet ért el, hogy azon a pár centi helyen, amely a gyűrű és a fémlap között volt elektromos mező keletkezett. A mező pedig egyre erősebb lett, míg végül hatalmas felvillanást követően befejezte feladatát. Julia félrefordította a fejét a villanásra, James pedig szorosan lehunyta a szemét. Egyszerre néztek oda ismét. Az űrhajó eltűnt, James felnevetett. 5
- Sikerült! – Kiáltotta. Csókot nyomott a felesége szájára, ezután visszasietett a kísérleti szobába. Julia tapsolva követte. - Hihetetlen – dalolta. James egy ideig még elégedetten nézte a lassan megálló gyűrűt, aztán szemüvegét a feje tetejére téve átballagott kicsiny irodájába a kísérleti szoba másik oldalán, és leült a számítógépe elé. A számítógép végig nyomon követte az űrhajó állapotát a kísérlet alatt, grafikonok tömkelege jelezte merre, hová tart a szerkezet. James pár percig még böngészte a képernyőt, hirtelen ideges hullám szökött végig rajta. - Na nem – motyogta maga elé, és visszatolta szemüvegét az orrára. Zongorázott egyet a billentyűzeten, de a monitor akkor is ugyanazokat az adatokat mutatta. Julia közben férje mögé osont, de a rengeteg adatból semmit nem tudott kiszűrni. - Valami baj van? – Kérdezte aggódva. James arcáról teljesen eltűnt a felhőtlen öröm. - Hogy baj van-e? Az nem kifejezés – morogta rosszkedvűen. – Ez az első kísérletem, ami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. - Miért? Hiszen eltűnt az űrhajód. - Az egyszer biztos. Csakhogy nem az űrbe. – Julia meghökkenve nézett a férjére. - Akkor hová? – James idegesen nagyította ki feleségének a képernyő alján szereplő felvilágosító adatot. „Érkezés helye: Amerikai Egyesült Államok, ÚjMexikó, Roswell. Érkezés ideje: 1947. július 02.”
6
Helen Lora nem gondolta komolyan, amit az előző este mondott, mert nem engedték el abba a buliba. De azért kimondta, mert nagyon haragudott. „- Gyűlöllek!” – Ez egy tinédzser szájából majdhogynem általános kijelentés, ha haragszik valamiért, de nem Lorának. Épp ezért, Helennek a szíve sajdult bele. Lora alapjában véve nem egy rosszindulatú, bajkeverő lány. És mindent meg szoktak beszélni egymással. De most büntetésben volt, mert elhanyagolta a házi feladatát, és egy hatalmas intőt kapott érte a tanártól. Ezért nem engedték el abba a hétvégi házibuliba, nem pedig azért, mert nem bíztak meg benne. Helen nagyon jól tudta, hogy Lora nem adná magát könnyen. Okos, érett, céltudatos lány, ugyanakkor megbízható is. Sosem tenné tönkre az életét egyetlen élvezetes éjszakáért. „- Gyűlöllek!” – Visszhangzott Helen fejében ismét, aznap már sokadjára. Mégis, mi történt ezzel a lánnyal? Sosem viselkedett még így. Lora nem ilyen. Egy átlagos tini talán igen, de ő… ő nem. Sosem mondta még neki, hogy gyűlöli. Talán fiú van a dologban. Lehet, hogy jár valakivel, csak még nem mondta el. Azon a bulin pedig minden bizonnyal találkoztak volna. Igen. Csak ez lehet a magyarázat. 7
Habár Lora az ilyesmit nem szokta eltitkolni. Tudhatja, hogy Helen elől nem kell. Elég modern ahhoz, hogy a megfelelő módon tudja kezelni a fiú-ügyeket, és Lora legalább ilyenkor ne úgy tekintsen rá, mint az édesanyjára, hanem úgy, mint egy barátnőre. Szóval, ha fiú lenne a dologban, arról Helennek tudnia kellene. De akkor mégis, mi baja? A menzesze már két éve megjött, és most nincs is a hónapnak abban a szakaszában – olyankor szokott ugyanis kissé nyűgösebb lenni – tehát ez is ki van zárva. „- A legjobb barátnőjével sem veszhetett össze, hiszen a veszekedés előtti tíz percben ment el tőle, s mielőtt elbúcsúztak, összeölelkeztek.” – Gondolta elmerülve Helen, miközben a reggeliző asztalnál ülve kavargatta a délutáni kávéját. Amíg Lora az iskolában volt, a férje pedig munkában, ő a mindennapi teendőit végezte otthon. Közben viszont egész máshol járt: Lora agyában kutakodott. – „Mi lelhette ezt a lányt? Reggel csak mormogott valamit az orra alatt köszönés helyett, aztán elment. Semmit sem mondott a tegnap estéről, még a reggelijét is otthagyta. Ez nem rá vall.” – Gondolta. Ha néha össze is kaptak valamin, Lora másnap mindig bocsánatot kért, még akkor is, ha rettenetesen nehezére esett. Most viszont… Helen lassan, komótosan kortyolta, és nyelte le a kávét. Mire mindet megitta, az óra elütötte a hármat. Lora ilyenkor szokott belépni az ajtón, de most nem jött. Ahogy tíz perc múlva, és egy fél óra múlva sem. 8
Pedig Helen már felkészült egy kiadós beszélgetésre a lányával. Ám úgy látszott, ez most elmarad. Sőt: lehet, hogy kezdhet aggódni? Ilyet ugyancsak nem csinált még az a lány. Ha tovább is maradt, mindig hazaszólt telefonon, hiszen van mobilja… Helen szinte futva sietett be a nappaliba, felkapta a telefonkagylót, majd tárcsázott. De Lora mobilja nem csengett ki, helyette egy gép közölte, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. A nő ijedten csapta le a telefont. „- Úristen! Mi van, ha valami baja esett?!” – Aztán egy másik gondolat furakodott az előző helyére. – „Vagy csak meg akar ijeszteni, mert még mindig haragszik rám.” – Ezzel egyetértve bólintott egy jelentőség teljeset. – „Biztosan így van. Azt hiszi, hogy majd sírva rohanok utána az iskolába. Azt hiszi, hogy túljárhat az eszemen. Okos lány, de engem nem ver át!” – Mosolyodott el gúnyosan, aztán visszament a konyhába, és leült. – „Nem fogok utána rohanni. Majdcsak hazajön, és akkor majd megbeszélem vele a dolgot. Hiszen mindig meg tudtunk beszélni mindent. Most is így lesz.” Az utolsó gondolatát éppen csak befejezte, amikor nyílt az ajtó. De nem Lora volt az, hanem George. A férfi egykedvűen sétált be az előszobáig, levetkőzött, majd bement a nappaliba tévét nézni. „George is olyan furcsa mostanában. Alig szól hozzám valamit. Néha mormol valami: „Szeretlek Helen” – féleséget, aztán savanyú arccal fog bele valami teendőbe, vagy pedig elmegy itthonról. 9
Az igaz, hogy egyetértett velem abban, hogy Lora nem mehet az intő miatt abba a buliba. Sőt: igazából Ő mondta ezt Lorának a hátam mögül, én pedig csak rákontráztam. Csak az a furcsa, hogy nem szólt semmit azután, hogy Lora kimondta: ”- Gyűlöllek!” Hiába néztem rá, nem reagált. Csak könnyes szemekkel bámulta, ahogy a lányunk elrohan, aztán pedig bezárkózott a hálószobánkba.” Helen most először érzett valami furcsát és nyomasztót. Hirtelen, mintha áramütés érte volna. Valamiféle „felimerés”, aztán pedig leperegtek előtte az elmúlt néhány nap eseményei. „George hazajön a munkából, és nem néz a szemembe, még akkor sem, ha hozzám beszél. Lora sem figyel rám mostanában, mintha…” – Helen felpattant a székről, majd a legközelebbi tükörhöz rohant. – „Biztosan csúnya lettem!” – Viharzott át az agyán, de nem így volt. Helen most is ugyanolyan szépnek látta magát, mint azelőtt. Visszasétált a székhez, és lerogyott rá. – „Valami baj van velem, érzem!” George jött ki a konyhába, és egy kávét készített magának. - Helen… - nyögte hirtelen a férfi, miközben mindkét keze megállt a kávéfőzőn, s úgy markolta azt a régi, sokat szolgált gépet, mintha össze akarná roppantani. - George, mi bajod? – Állt fel a nő aggódva, s a férfi vállára tette a kezét. A férfi megrázkódott, mintha egy jeges fuvallat zavarta volna meg, aztán fojtott zokogásba kezdett. 10
- Annyira hiányzol, Helen… - George! Itt vagyok, drágám! – Kiáltott rá zavartan a férfira a nő, s próbálta maga felé fordítani, hogy átölelhesse. De nem tudta. Mintha az izmai minden egyes próbálkozásra egy láthatatlan falba ütköztek volna. A férfi hirtelen elengedte a kávéfőzőt, és berohant a hálószobába. – George… Egy óra múlva ismét nyílt a bejárati ajtó, ezúttal Lora volt az. A lány egyetlen szó nélkül dobálta le a dolgait az előszobában, aztán a szobájába vonult. Helen besétált hozzá, és leült az ágya szélére. Lora hason fekve, az arcát a párnájába temetve zokogott. A nő már tudta, miért. Mindent tudott, és mindent értett. Szomorkásan elmosolyodott, és megsimította lánya haját. Lora egy pillanatra abbahagyta a sírást, és felemelte a fejét a párnáról, mintha figyelne, vagy hallgatózna. Aztán nagy szipogások közepette felült az ágyon, hogy a nadrágja zsebéből előkotorjon egy papír zsebkendőt. Miközben az orrát törölgette, Helen halkan beszélt hozzá. - Tudom, hogy nem hallasz engem. De nem baj. Az is elég, ha érzed: szeretlek, Lora. Egész nap… azon gondolkodtam, hogy mi lehet a baj veled – mondta, aztán egy ideges nevetés után folytatta. – De csak egy órája döbbentem rá, hogy… Nem te vagy az, akivel nincs rendben valami. És nem is apád. Hanem… Én… Újból felnevetett, de ezúttal majdnem sírásba torkollott a kacaj. Megpróbálta összeszedni magát, még akkor is, ha tudta, hogy Lora úgysem hallaná őt sírni. – Már tudom, 11
hogy mi történt. És tudom, miért nem tudtam még elszakadni tőletek. Szeretlek téged, kislányom. És… édesapádat is… De ezt neki már elmondtam, mielőtt hazajöttél. Most már azt hiszem, elmehetek. Sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem voltam elég figyelmes, és az autó sofőrje sem, amelyik elütött… De ez ellen már nem tehetünk semmit. Hát fogadjuk el. És kérlek, ne mondd többet apádnak, hogy gyűlölöd. Neki is ugyanolyan nehéz most, mint neked. Legyél jó, ahogy azelőtt. Vigyázni fogok rád odaátról, megígérem, kincsem… Helen még egyszer, utoljára megsimította a lánya haját, aztán felállt az ágy széléről, és a pillanatok alatt megnyíló, sugárzó, fényes átjárón keresztül örökre kisétált az anyagi világból. Lora egy percre abbahagyta az orra törölgetését, és felemelte a fejét. - Anya? – Ahogy nézelődött körbe a szobán, mintha egy röpke másodpercre valóban az anyját látta volna a könnyein keresztül, egész alakjában, mosolygós arccal. Megdörzsölte a szemeit, hogy ne zavarják a könnycseppek a látásban, de addigra eltűnt a jelenség. Ekkor George lépett be Lora szobájába. - Apa! – A lány felugrott az ágyáról, és átölelte apját. a férfi megsimította lánya fejét, majd egy csókot nyomott rá. – Anya… - Tudom… - suttogta George elhaló hangon, miközben azon küszködött, nehogy zokogásban törjön ki ismét. Több szóra azonban nem is volt szükség. Sokáig álltak még ott némán, összeölelkezve, miközben Helenre 12
gondoltak.Az édesanyára, és a feleségre, akit mindennél jobban szerettek.
VÉGE
13
Összeesküvés-elmélet A ritka szakállú, sötét bőrű, lapos orrú férfi szorosan megmarkolta íját, és felnézett az ezüstösen világító, angyalarcú Holdra. Tengrikánhoz fohászkodott, miközben nyugtalan lova fújtatva dobbantott. - Hőőő! - szólt rá határozottan az állatra, de az nem akart megnyugodni. Valamit látott a fák fölött, amire gazdája csak akkor lett figyelmes, amikor már egészen közel járt. Az égbolt tiszta volt, és csillagoktól ragyogó, sehol nem zavart egyetlen felhő sem. Az a valami azonban ugyanolyan nyughatatlanul mozgott odafenn, mint a telivér idelenn. A sisakos férfi összevonta bozontos szemöldökét, és az ismeretlent figyelte. Aztán vakító fényvillanás következett. Az éjsötét ló hirtelen megbokrosodott, ledobta gazdáját, s hátrahagyva menekült a fénnyel ellentétes irányba. A férfi felült a sárban, aztán füttyentett egy nagyot. A távolban felnyerített még a ló, jelezve, hogy hallja a parancsot, de visszatérni nem volt hajlandó. A férfi mérgesen felpattant, és lerántotta válláról az íjat. "Engem ló még soha le nem dobott!" - kiáltotta gondolatban, mert hang valahogy nem akart kijönni a torkán. Még egyszer a lova után nézett, a tábor irányába, aztán megigazítva kaftánját, fegyverével tüzelésre készen megindult az idegen fény felé, amely időközben sokkal halványabb sárgává szelídült.
14
* * * Az alacsony termetű ember most némán fülelt. Zajokat hallott, de azok nem az erdő megszokott hangjai voltak. Egészen addig lopózott, amíg meg nem pillantotta a halvány fény forrását. Egy hatalmas, világító doboz volt az, a vezér ilyet még sosem látott azelőtt. A dobozból fura alakok jöttek elő, csipogó hangokat hallatva. Hárman voltak, ezüstszínű ruhájuk a testükre tapadt, s a kézfejükön és a csizmáikon kívül mindenüket eltakarta a fényes anyag. Fejükön sisak volt, elől üveges résszel, de az arcukat nem lehetett tisztán kivenni ebben a távolságban és fényben. Az egyik csillogó ruhás lény egy halványan világító, csipogó tárggyal a kezében járkált körbe, aztán előre nézett a vezér irányába, és intett a többieknek. Mindhárman megindultak. A férfi hátrahőkölt, s közben felfeszítette íját, hogy széles mellkasa egészen kidomborodott. De nem mert lőni, nem tudta, istenek-e ezek, vagy a pokol küldöttei. Hátramentében rálépett egy faágra, s az reccsenve kettétört. Megállt. Lélegzetvisszafojtva nézte az ezüstruhás lényeket, akik szintén megtorpantak, majd a reccsenés irányába néztek. Aztán az elöljáró intett a két hátsónak. Egyszerre nyúltak a fejükhöz, és vették le a sisakjukat. A vezér meglepetten meresztgette apró szemeit. De hisz ezek emberek! Legalábbis olyasformák. Aztán gondolkodóba esett. "Az Isten ugye a maga képére teremtette az embert. Ezek ugyan csupasz arcúak, és rövid a hajuk is, de attól még embernek néznek ki. A Sátán küldöttei nem lehetnek, azok nem ilyenek. Közülük találkozott már egy-kettővel, amikor 15
esztelen sámánja megidézte a Gonoszt, és utat engedett nekik evilágba." Az íját azonban nem merte leengedni. Az elöljáró most megszólalt, egy kérdést tett fel, de a kaftános férfi nem értette a nyelvet. Biztosan isteni nyelv ez! Nem szólt vissza, csak bámulta a három ezüst kezeslábasba öltözött férfit, akik közben megindultak, tovább az erdő belseje felé. A vezér nem tudta mit tegyen. Elmeneküljön, vagy bevárja őket? Ha mégiscsak ördögök, egyedül kell szembeszállnia velük. Amikor a három idegen beljebb ért az erdőben, és a világító dobozuk fénye már nem segítette az útjukat, egy-egy világító rudat vettek elő és a fák közt pásztáztak vele. Mire a kaftános férfi észbe kapott, már rajta is átsiklott az egyik fénysugár. Aztán vissza az arcába. Vakította a fény, a szeme elé kapta a kezét. "Miféle ördögi fény ez?" Az egyik emberarcú idegen ekkor beszélni kezdett, és lejjebb engedte a fényt. A ritka szakállú férfi leeresztette a kezét, és immár rémülten bámulta őket. Egy másik leintette a beszélőt, mintha azt mondta volna: "Hagyd, hisz nem érti." A beszélő elöljáró akkor elhallgatott - bár a vezér számára nem volt fenyegető, sokkal inkább barátságosnak hatott a hangja, - és felé lépkedett. A másik kettő is követte, csendben. Amikor már csak pár méterre voltak tőle, a kaftános megfeszítette az íját, és tüzelésre készen állt. A három férfi összenézett. Most a kaftános férfi kezdett el beszélni, nagyon mély, monoton hangon duruzsolt. Amikor befejezte, az egyik férfi 16
mondott valamit a másik kettőnek, aztán a kaftánoshoz szólt. - Nem bántunk. Mi a neved? - A férfi meglepetten engedte lejjebb az inat. "Tengrikánra! Ezek tudják a nyelvemet!" Megkönnyebbülten sóhajtott fel. "Csakis az Ő küldöttei lehetnek. "Leeresztette az íját maga mellé, és térdre borult előttük. - Ethele - válaszolt mosolyogva. – Bendaguz fia. Érd nemzetségéből. Jáfet magvából. - A három férfi ismét összenézett, és felnevettek. Elismerően bólogattak, mintha megtalálták volna, akit kerestek. - Gyere - mondta az elöljáró, a vezér pedig engedelmeskedett, és követte őket egész a hatalmas, világító dobozig. - Ne félj - nyugtatta az elöljáró, látva a férfi szemeiben a rettegést a szerkezettől. A három ezüst ruhás tanakodni kezdett, aztán az elöljáró ismét a férfihez fordult. - Maradj. - utasította. Jobbnak látta, ha inkább nem viszi be a szerkezet belsejébe, nem akarta még jobban megrémíteni. Egyedül ment be, és egy apró tárgyat hozott ki belőle, aztán megkérte a kaftános férfit, hogy nyújtsa oda neki a kezét. A férfi engedelmeskedett. Egy szempillantás alatt történt az egész. A vezér csupán szúnyogcsípésnyi fájdalmat érezhetett. A vérminta már megvolt. Az elöljáró ezután a hajából kért egy pár szálat a kaftánosnak, aki nem értette mire jó ez az egész, de mivel komoly fájdalmat nem okoztak neki, biztos volt benne, hogy nem akarják bántani. A mintákat a másik két ezüstruhás azonnal biztonságba helyezte a szerkezet belsejében. 17
A mintavétel után a három férfi elköszönt a vezértől, aztán beszálltak a szerkezetbe, és hamarosan eltűntek a szeme elől a csillagos égbolton. * * * Az időutazók elégedettek voltak a munkájukkal. A három tudós pezsgőt bontott az irodában, néhány órával később. - Azt hiszem, mindent megtettünk - mondta az egyik az íróasztal mögött ülve, lábát hanyagul az asztal lapjára dobva. - Ahogy mondod, János - bólintott Dr. Kövesdi. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy Magyarországot ismét egy olyan államfő irányítsa, aki igazán méltó a feladatra. - Szívemből szóltál - értett egyet Teleky professzor, és elégedetten megvakargatta a feje búbját. - 2031– et írunk. Ideje lépni valamit. Ha Isten ostora sem tud rendet tenni, akkor bizony senki.
VÉGE
18
Üveggolyó Elena képtelen volt elaludni, pedig nagyon fáradt volt. Csak bámult a sötétbe, s hallgatta mindkét oldalról a halk szuszogásokat. Ritmikus, egyenletes. Mindkét gyermek mélyen alszik, és valószínűleg szépeket álmodik. Akárcsak a férje, George. Még tíz percig forgolódott az ágyban, aztán feladta a reményt. Egy érzés költözött belé, amit nem tudott megmagyarázni; ezért nem tudott elaludni. Felült az ágyon, majd egy nagy sóhaj után le is kászálódott óvatosan. Kiosont a konyhába, aztán engedett egy kevés vizet a kedvenc bögréjébe. Lila színű, mosolygós arc, kidudorodó orral a közepén, „Gondolok rád” felirattal. Még a férjétől kapta, amikor a kisfiával volt terhes, és be kellett feküdnie a kórházba némi komplikáció miatt. Kedves emlék volt ez a bögre. Arra emlékeztette Elenát, mennyire más volt még, amikor csak ketten voltak, és mennyire várták első gyermeküket. Erre gondolt, amikor belekortyolt a hideg, édes vízbe. Már éppen befelé készült menni, amikor egy hirtelen érzés kerítette a hatalmába. Az ablak felé nézett. Odakint úgy tűnt, mintha világosodna. „Ez lehetetlen” – gondolta. – „Hisz még alig múlt éjfél.” Halkan cipőt húzott, majd kabátot vett, hisz ilyen késő ősszel –különösen éjszaka- már igen hűvös tud lenni az éjszaka. Mindkét zárat kinyitotta a bejárati ajtón, aztán kisétált az udvarra. 19
Ha a bögréje a kezében maradt volna, biztosan leejti, és darabokra töri. Így azonban csak a szája maradt tátva. A sötét égbolton egy fehér, fényes csík húzódott vízszintesen hullámozva, s ebből a csíkból több kisebb és vékonyabb fénycsík ágazott lefelé, illetve felfelé is. Pár perc ámuldozás után végre elindult a lába, és besietett. Odahajolt a férje fölé, aztán ébresztgetni kezdte. - Drágám! Ébredj! Ezt muszáj megnézned! – Vigyázott azért, hogy csak félhangos maradjon. Ez amolyan anyai ösztön lehetett. „Ha itt a világvége, akkor se ébresszük fel a gyerekeket, amikor alszanak!”-alapon. A férfi szemei végre kipattantak. - Elena, mi történt? - Gyere, kérlek – sürgette az asszony, majd a kezét fogva húzta maga után a férfit, aki pár pillanat múlva meg is értette felesége sietségét. - Szentséges… - Csak ennyit tudott kinyögni. - Mi… mi lehet ez? - Nem tudom – ingatta a fejét kábán a férfi. Egy ideig úgy érezte, talán fel sem ébredt még. Talán még mindig álmodik. – Olyan mintha… mintha… - Megrepedt volna az ég – fejezte be helyette az asszony. Igen, George is pontosan erre gondolt, amikor a látszatra teherautónyi méretű, óriáskígyószerű fehér fénycsíkot figyelte, amelyből mintha néhány „bébikígyó” hullámzott volna kifelé alul is, felül is. Sokáig nézték még a furcsa jelenséget úgy gondolván: Ez talán csak a kezdet, és valami történni fog majd. De semmi nem történt. Se egy óra, sem pedig öt óra 20
elteltével. A fényes csíkok továbbra is ugyanolyanok maradtak az égen. Sőt: Fura, tiszta fehér ragyogásukkal még a nappali égbolton is tökéletesen ki lehetett venni őket. Fényesek voltak ugyan, de nem szórták a fényüket, így nem zavarták jobban az éjszakát sem, mint a telihold. És így maradt ez még húsz év múlva is. Kezdetben nagy volt a félelem. Az emberiség több mint a fele biztos volt abban, hogy most aztán eljön az Apokalipszis, vége az ijesztgetéseknek, a félreinformált jósoknak, nincs kegyelem. A kormányfők világszerte kétségbe voltak esve. Mi lesz, ha az embereken pánik tör ki, és ez elvezet majd a harmadik világháborúhoz? A félelmek bizony majdnem beigazolódtak. A vallási szervezetek megkezdték a prédikálást, némelyek ezek közül tömeges öngyilkosságot hajtott végre. A bűnözések száma megszaporodott, a terrortámadások gyakoribbakká váltak. Az úgynevezett „ufómániások” saját telepeket hoztak létre, ahol megpróbálták felvenni a kapcsolatot a jelenség mögött –szerintük- húzódó intelligenciával. Így ment ez az első években, amíg pszichikailag fel tudták dolgozni az emberek a jelenlétét a jelenségnek. Aztán a kedélyek lecsendesedtek, az Apokalipszis nem jött el, a bűnözést megfékezték, a vallási vezetőket letartóztatták, és bíróság elé állították. A pápa pedig beszédet mondott az egész világnak, melyben kinyilvánította, hogy e jelenség bizonyosan nem Istentől való, hanem egy olyan természeti jelenség, amit ma még tudósaink nem tudnak megmagyarázni, viszont 21
semmiféle veszélyt nem jelent az emberiségre, s e felől ő maga kezeskedik. Ezzel vége is lett a pániknak, az emberek megnyugodtak, tovább élték hétköznapjaikat. Húsz év múlva pedig már szinte senki nem foglalkozott az „égi repedéssel”, kivéve talán a tudósokat, illetve a csillagászokat. Ők viszont hiába rendelkeztek távcsövekkel, műholdakkal, űrszondákkal. A fényen túl semmit nem láthattak azok sem. * * * - Apu, nézd! Eltörött az üveggolyóm. – A fehér fénylény gyermek a tenyerén tartva mutatta meg apjának a balesetet szenvedett mini-Univerzumot, amelyen apró hajszálrepedések keletkeztek minden irányba a törés csomópontjától. - Sajnálom, fiam – vigasztalta az apa. – Ezt már nem lehet megjavítani. Tedd a többi sérült közé a Fekete Dobozba. – A fehér fénylény gyermek lebiggyesztette nem létező ajkait, és szomorúan nézte apró, fekete pontszemeivel a kedvenc játékszerét. - Nem lehetne megjavítani? Csak ezt az egyet… - Nem lehet, fiam – szólt szelíden az apa. – Azért törött el, mert lejárt az életének ideje. Ez az Univerzum eleget élt már. Nagyon öreg, és nyugalomra van szüksége. - De mi lesz a benne lakókkal? Annyiféle lakója van ennek a kis golyócskának. És mindet szerettem… Legfőképpen az tetszett bennük, hogy üzengettek egymásnak mindenféle módon. – A fénygyermek most felkuncogott, mintha visszagondolna azokra a vicces 22
képekre, amelyeket a gömbben látott. – Még mindig azt hiszik, hogy egyedül vannak. - Kicsodák? - A földlakók például. Ők a legviccesebbek. Olyan kis buták. Nem értik a többiek jelzéseit. Azt hiszik, egyedül vannak az egész golyóban. Pedig nyüzsög körülöttük az élet, csak nem veszik észre, mert a saját dolgaikkal vannak elfoglalva. - Ez így van – értett egyet a fénylény apa. – De most tedd be szépen a Dobozba. A földlakóknak van még egy kis idejük, mielőtt megsemmisül a világuk. Addig talán rájönnek ők is a tévedéseikre. - Nem értem. Miért kell megsemmisülnie annak az üveggolyónak, ami eltörik? – A gyermek tovább akadékoskodott. Minél több ideig szerette volna még a fehér, fénylő, kis tenyerében tartani a golyócskát. Az apa azonban türelmes maradt. Kicsi még a gyermek, s hogy megértse a világ dolgait, meg kell neki magyarázni. - Mert ha megsérül egy Univerzum, bármily apró legyen is, az egyensúly felborul benne, s már nem tud tovább létezni. Meg kell halnia, hogy aztán az Üveggolyókészítő Mesternél új életre kelhessen. Talán a mi világunkat is a kezében tartja most valaki. Talán az is egy gyermek, aki szeret játszani, mint te. És csak rajta múlik a sorsunk… - A kis, fénylény gyermek megértette apja szavait. Egyszer minden véget ér, de helyette kezdődik egy új, és talán szebb, mint az előző. Most már nem habozott. Felemelte a Fekete Doboz tetejét és óvatosan belehelyezte a törött golyócskát a többi közé, bízva abban, hogy talán egyszer ismét a kezében 23
tarthatja majd azt az új mini-Univerzumot is, amely ebből születik majd. Aztán lezárta a Doboz tetejét. * * * Elena az édesapja sírjánál álldogált. Nyugodt, csendes nyári este volt. Kellemes szellő fújdogált, s túrt bele néha Elena hajába, amely most kifejezetten jól esett neki. Miután letette a friss csokrot a sírhoz, elmondta pár mondatban, mi is történt azóta, hogy utoljára itt járt. - Leila férjhez ment a múlt héten. Gyönyörű esküvőt tartottunk neki, apa. Olyat, amilyet te szerettél volna nekem. De hidd el, nekem így is jó. Boldog vagyok, még mindig. Sajnálom, ha csalódást okoztam neked… de ezt annyiszor megbeszéltük már. Edgar is jól van, a legújabb lemezén dolgozik. Ő is énekes lett, mint az apja. Ó, és George… ő pedig valóra válthatta az álmát végre. Sikerült egy kis víkendházat vennie a tóparton. Reggeltől estig horgászik. Én is sokat vagyok… - Elena hirtelen elhallgatott. Fura érzése támadt. Nem érzett ilyet legalább… Felnézett az égre. Mostanában először. Egy ideje nem szeretett felnézni, túl sokszor látta már a „repedést”. Amely most, mintha eltűnt volna. Legalábbis a fénye. Valóban, a fény helyébe sötétség lépett, mégpedig fekete. Elena sóhajtott egyet, aztán visszatekintett apja sírkövére. - Látod, apu, egyszer minden véget ér. VÉGE 24
Szerencsétlen küzdelem - Most véged! – Hördült fel a lény, sárgás szemeit dühösen villantva rá legfőbb ellenségére. Hatalmas szemfogait fenyegetően vicsorgatta, hegyes, hosszú karmait kimeresztette, s újból nekifutott. A másiknak nagy előnye volt a gyorsaság, a nagy, lomha, bundás testtel szemben. Neki ugyan nem voltak akkora karmai, de az ereje a szörnyetegével vetekedett. A farkasember vadul vetette volna rá magát a vámpírra, ha az hagyta volna. Emberfeletti sebességének köszönhetően sikerült kitérnie előle, s ellencsapásként még egy hatalmasat a gyomrába is vágott. A farkasszerű lény erre felüvöltött: érzékeny ponton érte az ütés. A dühe olyan hatalmas volt, hogy legszívesebben ízekre tépte volna a férfit. De az nem félt. Sőt: nem mulasztott el egy gúnyos mosolyt küldeni a lihegő, ziháló szörny felé. - Add fel, vadállat – tette még hozzá. A másik mordult egyet, s ismét a vámpír felé rontott. - Ne is álmodj róla, Jack! – Üvöltötte torka szakadtából. Jack kiseperte előre hulló barna, félhosszú, csatakos haját a szeméből, aztán felnevetett. - Ahogy akarod, Will! – A férfi ezúttal nem tért ki a farkasember elől; összegabalyodva estek a földre, s gurultak lefelé a füves lejtőn. Ezt persze egyikük sem vette észre, sokkal inkább azzal voltak elfoglalva, hogy ki tud nagyobbat ütni, karmolni, harapni a másikba.
25
* * * Hűvös volt az éjszaka. A távolból fájdalmas farkasüvöltés hangzott fel. A sárgás arcú, ragyogó telihold, mintha aggódó tekintettel nézett volna lefelé. Anne összébb húzta magán a kabátját, és sietősebbre vette lépteit. Nem szerette, ha a főnöke ilyen késő éjszakáig benntartja. De hát mit tehetett mást? Kellett a pénz. Már majdnem összegyűlt a kis üzlet ára, amelyre évek óta áhítozik. Tudta: az az üres kis épület csak őrá vár. Arra, hogy megvegye, és egy helyes kis szépségszalont faragjon belőle. Méghozzá olyat, ahová minden nő –fiatal és idősebb egyaránt- szívesen betér, elidőzik, miközben egy rakás pénzt otthagy azért, hogy Anne tíz-húsz évvel fiatalabbá, vagy csak gyönyörűvé varázsolja őket. Szóval, ezért gürizik, mint pincérnő abban a lepukkant lebujban minden áldott nap. Hogy megvalósíthassa a legnagyobb álmát. Hogy lerövidítse a hazaútját, átvágott egy kis utcán, amely az erdő széléhez vezet. Onnan már csak pár száz méter, ahol ő lakik. Máskor is jött már erre, igaz, nem éjszaka, így le kellett gyűrnie magában a félelmet, amit a sötét, sűrű erdő látványa váltott ki belőle. Tudta, hogy a fák mellett nem kell sokat mennie, ez az erdő széle, s ezután egy jókora domboldal mellett halad majd el. Aztán ott lesz az utca… Újabb üvöltés. Anne megborzongott. Mintha emberi hangok is szűrődtek volna ebbe a dühös farkasordításba. Ahogy elérte a domboldal szélét, felnézett. A telihold 26
valamennyire megvilágította azt, így tisztán kivehette rajta a bokrokat. „- Fura” – gondolta, s először azt hitte, csak a szeme káprázik. – „Talán a fáradság, és a Hold világának együttes hatása… De, mintha az a bokor… mozogna!” Nem a képzelet szüleménye volt. Valóban mozgott ott valami, de az nem egy bokor volt. Amikor Anne észbe kapott, már késő volt. Szinte fel sem foghatta mi történik vele, olyan váratlanul érte a karmolás. Amikor a farkasember és a vámpír a domb aljában megálltak, -amit mellesleg Anne ledermedve nézett végig- a vámpír hirtelen kiszabadult a farkasember szorító öleléséből, és a lány mögé került. A farkasember szintén felpattant, s lomhaságát meghazudtolva ugrott egy hatalmasat Jack után, véres karmaival egy jókorát suhintva, hogy a vámpír ne tudjon ismét kitérni. Ám elszámította magát: nem Jacket találta el, hanem a fiatal lány nyakát, akit addig észre sem vett a nagy harc hevében. Hiába volt a vámpír-gyorsaság is, Jack már későn akarta félre lökni a lányt, hogy megmentse az életét. Egyikük sem vette észre, hogy már nem a saját területükön vannak, arra pedig végképp nem gondoltak, hogy lesz itt valaki. Anne a torkához kapott. Már nem is a félelem járta át a testét, mint az előző percekben, másodpercekben, –olyan gyorsan történt minden- hanem a kétségbeesés. Érezte, ahogy a meleg, sűrű vére ráfolyik az ujjaira. Az ő vére. A saját vére. Will most megrökönyödve állt, és bámulta a szerencsétlenül elszámított áldozatát. Vadállati ösztönei 27
hirtelen semmivé foszlottak. Jack lefektette a lányt, a fejét pedig gyengéden az ölébe tette. Nem ingerelte fel a vér látványa. Már hozzászokott az állati vérhez, s kitűnően tudta türtőztetni magát az emberek között az elmúlt kétszáz évben. Anne szeretett volna mondani valamit, de már nem tudott. A vér eltömítette a garatját, s lefolyt a tüdejébe is. Hiába próbált küzdeni a levegőért: már nem volt mit tenni. Az ajkai megálltak, s nem mozdultak többé. Ez a váratlan, véletlen esemény örökre romba döntötte egy gyönyörű, fiatal lány álmait. Jack és Will szeméből könny csordult ki. Bár mindketten mások voltak, mint az emberek, sosem bántották őket. Sőt: talán a szívük mélyén még közéjük is kívánkoztak.
VÉGE
28
Reinkarnáció Estefelé az utcai lámpák fényében fürdőzve sétálgattam egymagam a városközpont felé. Gondoltam beülök valahová, és megiszogatok csendesen egy forró, citromos teát, miközben elmerengek eddigi nyomorúságos életemen, illetve további bizonytalan jövőmön. Mielőtt azonban beléphettem volna a csípős hidegről a csábító meleg kávézóba a hívogató asztalok, és társalgó emberek közé, valami a bal vállamra nehezedett. - Helló, kedvesem… - szólított meg aztán egy ismeretlen hang, mire hátrafordultam. Egy idősebb férfi állt előttem, hosszú, ősz haja szelíden a vállára telepedett. Fekete, bokáig érő kabátot viselt, a cipőjéből alig láttam valamit. - Segíthetek valamiben? – Kérdeztem kedvesen, mire az idős férfi szája szomorkás mosolyra húzódott. - Azt hittem, megismersz majd. De sebaj. - Sajnálom, de nem ismerem magát – mondtam még mindig kedvesen, aztán egy pillanatra az üvegajtón túlra siklott a szemem, a jó meleg kávéház belsejébe. Az idős férfi közelebb lépett hozzám annyira, hogy már szinte zavarba jöttem tőle, és belenézett vastag, ősz szemöldöke alól a szemeimbe. Hirtelen úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, de másodperc töredékéig tartott csupán az egész. 29
Akárhány éves is volt ez a férfi, közelről a tengerkék szemei olyan fiatalnak tűntek, mint egy tizenévesé. „A szem a lélek tükre” – suhant át az agyamon. - Biztos vagy benne, hogy nem emlékszel rám? – Kérdezte reszelős, szinte remegő hangon. Próbáltam megerőltetni fiatal korom ellenére erősen megkopott agyam, miközben alaposan szemügyre vettem a férfi arcvonásait. Kissé keskeny arc, kiugró arccsontok, néhány ránc, kicsi, hegyes orr, szögletes áll, hosszú, ősz haj, és a szemei… Szóval, hihetetlenül szépek voltak. Szinte világítottak tiszta, kék ragyogásukkal. Úgy gondoltam, olyan harminc éve biztosan jó képű férfi lehetett. - Sajnálom – sóhajtottam. – Nem tudom, ki maga. Talán ha elárulná a nevét… - A nevem? A nevem… - most ő sóhajtott fel, és nagyon szomorúnak tűnt. – Nem érdekes… - suttogta maga elé, aztán ismét rám tekintett. – Bocsásson meg, hogy zavartam. – Megfordult, és egyszerűen faképnél hagyott. Szinte ledöbbentem rajta. Sokáig néztem utána csodálkozva, egészen, amíg be nem fordult a következő sarkon, és el nem tűnt a szemem elől. Még a forró, citromos teáról, és a meleg, hangulatos kávéházról is megfeledkeztem. Fogalmam se volt róla, mi ütött belém, csak azt tudtam, hogy nem szabad hagynom elmenni. Utánaeredtem, de ahogy befordultam a sarkon amerre ment, elveszítettem. Nem szerettem ugyan éjszaka mászkálni a városban, de a lábam vitt, amerre ő akarta. Egészen addig 30
keresgéltem és járkáltam egyik szűk utcából a másikba, míg végül ráleltem. - Várjon! – Kiáltottam utána, mire az ősz hajú, magas férfi megállt. – Mégis… kit keres? - Kérdeztem odaérve. - Talán tudok segíteni. – Az idős férfi megfordult, s fiatalos, tengerkék szemeivel rám bámult. - Ha nem emlékszel rám, és nem tudod a nevem, értelmetlen volt a találkozás – mondta nyugodt hangon. – De talán… - Felemelte mindkét kezét, melyeken egyegy csúnya heg éktelenkedett, s a tenyere közé fogta az arcom gyengéden. Először el akartam menekülni, de aztán meggondoltam magam. Volt valami az idegenben, ami teljesen a hatalmába kerített. Magam sem értettem miért, de hagytam, hogy az ajkait az enyémre tapassza, és megcsókoljon. Ismét egy áramütésszerű érzés hatolt át rajtam, és ezzel együtt a semmiből hirtelen emlékek rohantak meg. Filmszerű volt, ahogy lepergett a szemem előtt az az esemény, amelyből rádöbbentem: mégiscsak engem keresett. Mégis én vagyok az. És Ő… Felpillantottam azokba a gyönyörű, tengerkék szemekbe, és elmosolyodtam. - Megtaláltál – suttogtam. – Ismét. - Harminc évembe telt. Ígérem, a következő életedben jobban igyekszem majd. - Az jó lesz. Így harmincon túl, már nem tudhatja az ember… Megfogtam mindkét kezét, és megsimogattam a közepén éktelenkedő sebhelyeket. – Mikor múlik már el? 31
- Sosem fog – sóhajtott fel szomorúan. - Ahogy a többi sem. Én pedig örökre halhatatlan leszek, az idők végezetéig… Hagytak megöregedni, de nem hagynak meghalni. Meg kellett volna halnom. Ott, és akkor a keresztfán… - a szájára tettem az ujjam. - Ne mondj ilyet. Akkor megmentettünk téged, mert szerettünk. Én: a feleséged, és a tanítványaid is. Most is szeretlek. Ugyanúgy. Bármilyen testben éljek is. Te pedig minden alkalommal visszahozod nekem az emlékeimet, mert tudod, hogy fontos vagy nekem. Nekem, és az emberiségnek is. – Átöleltem Őt. Úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Hallottam a kabátján keresztül is a szívdobogását. Akaratlanul is sírni kezdtem. - Szükségünk van rád – nyögtem sós könnyeimet nyeldesve. – Amíg el nem jön az idő, ennek így kell lennie. - Tudom – válaszolta szomorkásan. – A Végítélet napja lesz az ÉN napom. Az emberiség megmérettetik, én pedig felszabadulok végre.
VÉGE
32