A járványos betegség megnevezése

Color profile: Disabled Composite Default screen

Év

Hely

1707 Duna mentén 1708–1711 Országos

1713 1717–1719 1724 1737–1740 1744

Pozsony Erdély Erdély, Sopron Országos Országos

A járványos betegség megEsemények nevezése Malária Pestis, Magyarországon és Erdélyben félmilfekete himlõ lió haláleset. Érsekújvár felszabadítása meghiúsul, mert Rákóczi 16 ezer fõnyi serege háromezerre csökkent a pestis miatt Pestis Pestis Csaknem a lakosság fele kivész Himlõ Pestis Pestis Utolsó országos pestisjárvány; 310 ezer haláleset Pestis Erdélyben négyezer haláleset

1755–1756 Bereg megye, Erdély 1758–1759 Bánát, Erdély Szifilisz 1770–1771 Erdély Pestis 1795 Szerémség, Erdély Pestis

Csökkenõ mortalitás Csak elszórtan lép fel

Ezt az utolsó pestisjárványt még több, helyi jelentõségû járványos betegség fellépése követte, de ezek gazdasági, katonai és erkölcsi kihatása már távolról sem volt olyan nagy, mint a megelõzõ pestis, vagy mint az 1831-ben hazánkba betört kolerajárványnak. 1830 elõtt a kolera teljesen ismeretlen volt Európában. Hazája India, fõleg annak keleti, mocsaras vidékei, ahol még ma is honos. Itt évezredek óta fel-feltörõ járványhullámok árasztják el az ország egyes részeit. 1817-ben egy addig ismeretlen méretû járvány tört ki, mely egész Indián keresztülvonult. Dél felé haladtával 1818-ban ért el Bombay-be, az év végén Arábiában bukkan fel, átcsap Afrikába. 1818 és 1823 között a karavánutakon keresztül Kínán át eljut Szibériába. A következõ hat év ázsiai terjedésének ideje, mely idõszak vége felé már az európai Oroszországba is eljut. 1830-ban már Ukrajnában is teljes erõvel dühöng. Az orosz hadsereg becipeli Lengyelországba, ahonnan egész Európa fertõzõdik. Bécsben 1831-ben tört ki, és 1832 márciusáig pusztított. Magyarországra 1831-ben a galíciai határszélen sószállítással foglalkozó rutének hozták be. Egy hónappal a járvány kitörése után, 1831. augusztus 5-én 333 községbõl 11.987 megbetegedést jelentenek; ebbõl 4876 halálos kimenetelû. A helytartótanács megelõzõ intézkedései nem sok sikerrel jártak. Az oroszországi kolerajárvány hírére már 1830. december 21-én kiadják a kötelezõ egészségügyi intézkedéseket tartalmazó rendeletet, mely tulajdon-

201

201 D:\!WINDOWS\Schulteisz - Orvosi muvelodes\Schulteisz - Orvosi muvelodes.vp 2006. Æprilis 25. 8:51:31


képpen nem más, mint a XVI. és XVII. században közzétett pestisrendeletek módosított kiadása. Megalakítják az „egészségre ügyelõ állandó kiküldöttség”-et, melynek feladata a rendeletek betartása és a helytartótanács informálása. A galíciai határt katonai kordonnal zárják le. Az ország területére húsz királyi biztost neveznek ki. Ezek megalakítják a megyék kolerabizottságát, beosztják az orvosokat, az országutakra állandó õrséget állítanak, veszteglõházakat és koleraházakat rendeznek be. A vármegyéket is kordonnal veszik körül. Minden megye másképp hajtja – vagy nem hajtja – végre a rendeleteket. A vesztegzár sok helyütt teljesen formális, érthetõ, hogy a járvány akadálytalanul terjed országszerte. Mint az elõzõ korok folyamán oly sok esetben, a lakosság a zsidókat és az orvosokat gyanúsítja a kutak megmérgezésével és a betegség terjesztésével. Zemplén, Sáros, Szepes és Gömör megyében – ahol nyolc hónap alatt több mint félmillió ember betegedett meg, s ezeknek mintegy fele a kolera áldozatául esett – véres zendülés tört ki. Ezt az 1831–32-ben lezajlott ún. „nagykolera” járványt 1836-ban követte a „kis-kolera”, mely kb. 80 ezer embert betegített meg, 58%-os mortalitással. Ezután 1848–49-ben, 1854–56-ban, 1872–73-ban volt nagyobb kolerajárvány. Bár kimutatásunkba csak a legnehezebb, illetve a legjobban dokumentált járványéveket vettük fel, így is kitûnik, hogy a legsúlyosabb emberirtó epidémiák szakadatlan egymásutánban, minden nemzedék életében többször is végigszántottak az ország lakosságán. A nagy járványokat – fõleg a pestist – éhínség elõzte meg és követte is. Gyakori kísérõi a félelem tömeges reakciói. Súlyosabb hatást gyakorolt a lakosságra az ún. flagellánsmozgalom, melyet ugyan az egyházi felsõség a késõbbiek során tilalmazott, de voltaképpen végig szerzetesek vezetése alatt futotta meg félelmetes pályáját. Az „önostorozók” testvériségei a késõközépkorban keletkeztek. Egy-egy szerzetes, olykor néhány különösen megszállt világi ember köré „bûnbánó csoportok” tömörültek, és faluról falura, városról városra vonultak. Öltözetük mindössze a bûnbánók vörös keresztjével megjelölt ingbõl állt. Aki felvételét kérte a bûnbánó önostorozók testvériségébe, kötelezte magát, hogy annyi napig tart ki a processzióban, ahány évet addig leélt. A falvakban, városokban harangzúgás közepette fogadta õket az egybegyûlt, ámuló nép. A templomokba vonultak, s ott egyesek a vértanúk oltárai elõtt bûnbánó énekeket zengve ostorozni kezdték magukat, míg mások szabad terekre vonultak, ahol derékig lemeztelenített testüket egy választott „mester” ostorozta, miközben a pestis megszûnéséért imádkoztak. Ez a pszichotóp járvány több hullámban rohant végig Európán, s lavinaszerûen elõrehaladva egyre több embert ragadott magával, míg végül is tízezres tömegek vonultak Nyugat- és Közép-Európa országútjain önmagukat ostorozva. A „rend” hihetetlen gyorsasággal nõtt és terjedt. Németországban, Hollandiában, Svájcban elárasztották a városokat, és hiába küldte a francia király a flagellánssereg megállítása céljából országa határára kato-

202



naságát, az maga is a fanatikus tömeg hatása alá került, és térdre hullott az egzaltált, szuggesztív flagellánshad elõtt. Hiába emelte fel szavát a mozgalom elharapódzásában végül is eretnekséget látó egyház is, a flagellánsmozgalom mindaddig kísértett, amíg a pestisjárványok meg nem ritkultak. A felsõ-magyarországi flagellánsmozgalom drámai leírását kapjuk Arany János ’Toldi szerelme’ nyolcadik énekének 91. versében: „Vág vize mentében nagy csapat emberre Talált, kik üvöltve és magokat verve, Viszik – mint madarak költözve ha szállnak, – Fekete hírét a fekete halálnak.” Sok példa van arra, hogy helyi intézkedések – elsõsorban városi rendelkezések – igyekeztek egy-egy fenyegetõ járványnak gátat vetni. Ennek legjellemzõbb példája a raguzai vesztegzár felállítása, mely a történelem során az elsõ szabályos, 40 napig tartó elkülönítés, tehát igazi karantén (quarantana) volt (1377. július 27-i rendelkezés). Velencében ugyan három évvel hamarabb, de csak 30 napos elkülönítés volt. Az elsõ elkülönítõ és gyógyító intézmények állandósultak. Hazánkban 1510-bõl származik az elsõ adat arról, hogy egy város vesztegzár következtében megmenekült a pestistõl. Saltzmann János orvos Erdélyben Nagyszebent erõs – és következetesen végrehajtott – vesztegzárral meg tudta õrizni a környéken erõsen dúló pestistõl. Közép-Európában a vesztegzár mint pestis elleni központi óvintézkedés elõször I. Ferdinánd – Stájerország részére kiadott – 1521. szeptember 15-i pátensében jelentkezik. Ferdinánd Stájerországot a Magyarországon ekkor már dühöngõ pestis ellen kívánta megvédeni, amikor Saltzmann János elveit magáévá tette, és rendelkezéseinek középpontjába a vesztegzárat, illetve az elkülönítést helyezte. Az 1562-ben kibocsátott rendszabály, mely a pestis elleni védekezés valamennyi fontos elvét tartalmazza, az ún. „Ordo pestis” már hazánkra is vonatkozik. E nyílt parancs összegezi mindazokat a rendelkezéseket, melyek korábban részutasítások formájában már megjelentek. Különösen fontos ez a rendelet azáltal, hogy mintául szolgált minden késõbb kiadott járványrendszabály számára. Szigorúan a vesztegzár intézményéhez ragaszkodik; a benne kifejtett elvek nagyobbrészt máig is irányadók. Az a modern, általánosan elfogadott és igazolt álláspont, mely szerint a fertõzõ betegségek terjesztõje elsõsorban maga a fertõzõ betegségben szenvedõ, vagy a fertõzést még lappangva magában hordó egyén s annak közvetlen holmija (akár mert közvetlenül tartalmazza a kórorozókat, akár mint pl. a közvetítõ pestisbolhák hordozója), az 1562. évi ’Ordo pestis’-ben alaptételként szerepel. 1659-ig 13 ilyen – hazánkra is vonatkozó – Infectionsordnung jelent meg. Helyi járványok esetén a késõbbi századokban az államhatalom beavatkozása a megfelelõ hatóságokon keresz-

203



tül ment végbe; addig a megye, illetve a város dolga volt, hogy tesz-e valamit a járványokkal szemben. Ezeknek a rendelkezéseknek a járványok szempontjából pozitív intenciói, gazdasági és egyéb intézkedései sokszor teljes értetlenségbe, ellenséges reakciókba ütköztek. Így pl. Gonzaga Ferdinand 1601. augusztus 9-én mint felsõ-magyarországi fõkapitány felkéri Kassa városa tanácsát, hogy a Lengyelországban dúló pestisre tekintettel a kassai országos vásárokat ne tartsa meg. A tanács – tartva a hátrányos anyagi következményektõl – erélyesen ellenáll, és csak az egyik pap pestishalála után hajlandó a rendeletet végrehajtani. 1652-ben az ugyancsak Lengyelországban dúló pestis behurcolásának veszedelme miatt Wesselényi nádor megtiltja a kassaiaknak a lengyelekkel való kereskedést. Ez az intézkedés egymagában nyilván nem volt kielégítõ, mert 1653-ban a pestis megjelenik Felsõ-Magyarországon. 1710. november 11-én az erdélyi gubernium Udvarhelyszéken is eltiltja a városokat, minthogy – mint írják – „eddig is efféle confluxosok miatt esett a pestisnek való terjedése”. A XVIII. század elején egyre több olyan rendelettel találkozunk, melyek egy-egy járvány lokalizálását célozzák. Az 1709. november 23-án kelt királyi rendelet hosszú sorát közli azoknak a városoknak, ahol veszteglõintézetek és lazarettek állítandók fel. A központi hatalom nemcsak vesztegzárral, hanem a veszteglõintézetek orvosi ellátásával is igyekezett a járványoknak elejét venni. 1710-ben például, midõn hazánkban az orvoshiány igen nagy volt, a bécsi kormány katonaorvosokat küldött a pestis leküzdésére. Hogy a bécsi hatóságok ezzel az intézkedésükkel az örökös tartományok megvédésére törekedtek, az mit sem változtat ennek gyakorlati, pozitív jelentõségén. De ebben az idõben a helyi hatóságok sem hanyagolták el mindenütt a védekezést. Így adalék van arról, hogy Pest és Buda az 1738. évi pestis alatt még egymás ellen is vesztegzárral védekezett. A XVIII. század közepén a veszteglõházak a vesztegzárak és egyes területeket körülvevõ veszteglõvonalak õrzését a rendeleteket kibocsátó központi hatóság igen komolyan vette. Az 1739. évi budai járvány idején módosították a posta útvonalát, akként, hogy a fertõzött város megkerülésével a bécsi postát Vác és Péterváradon át irányították a Duna-Tisza közére. 1740-ben a veszteglõvonalak átlépõire már halálbüntetés vár. Sajnos az üdvös rendelkezések szabotálásában rendkívül gyakran maga a katonaság járt elõl. Somssich Antal, Somogy megyei alispán 1739. november 10-én feljelenti gróf Wallis tábornokot, hogy negyven emberével áttörte a kordont és Szigetvárra ment. Ugyanezt cselekedte mindjárt utána a bajor gyalogos katonaság és a Scheer-féle ezred is. Ahol a központi hatóság által elrendelt szigorú vesztegzár életbe lépett, ott az eredmény ritkán maradt el. Erre utal Ausfeldt doctor, szegedi pestisorvos 1708-ból származó jelentése, melybõl kitûnik, hogy Szegeden mindössze 182 ember halt

204



meg pestisben, míg a csaknem ugyanolyan lélekszámú Aradon, ahol az elkülönítés nem történt meg, a halottak száma több mint 3000 volt. A XVIII. század második felében bevezetett járványrendészeti szabályok elválaszthatatlanok Chenot Ádám nevétõl. Nagy elméleti felkészültségû orvos volt, jelentõs gyakorlati tapasztalattal. Már elsõ könyve, melyben latin nyelven ismerteti az 1766. évi erdélyi pestisjárvány megfékezése kapcsán szerzett tapasztalatát, jelentõs nemzetközi visszhangot keltett. Rövidesen németül is megjelent. Neki, Erdélyország késõbbi fõorvosának köszönhetõ, hogy a század végére sikerült valamennyire megfékezni az ország határain pusztító pestist. A határõrvidékek vesztegzárláncolata, a cordon sanitaire pedig csaknem a XIX. század végéig állta útját a járványos betegségeknek, ha nem is sikerült mindig megakadályozni azok behurcolását. Teljes védelmet a legszigorúbb határzár sem nyújthatott. A helyi hatóságok, nemritkán a központi hatalom által sugalmazott ténykedései közül különösen figyelmet érdemelnek a szomszédos területek járványhelyzetének felderítésére irányuló intézkedések. Nemcsak a hírközlés lassúsága miatt, hanem azért is, mert a nép, de gyakran a hatóságok is eltitkolták a járvány fellépését, szükség volt egy különös intézményre: az ún. pestiskémek szolgálataira. A minden országra jellemzõ titkolódzás légkörében az ország határához közel fekvõ városok alkalomszerûen – járvány közelgésének hírére – vagy akár rendszeresen, kiküldték pestiskémeiket a szomszédos országokba a járványhelyzet kipuhatolása végett, hogy a szükségnek megfelelõ rendszabályokat léptessenek életbe. 1679 júniusában Sopron város tanácsa Pozsonyba küldi az egyik bizalmas emberét, ellenõrizze, hogy nem lépett-e már fel a Bécsbõl fenyegetõ pestisjárvány. A pozsonyi tanács – amikor ennek tudomására jut – tiltakozik a gyanúsítás ellen, és azt írja a soproni tanácsnak, hogy csak a nyári idõben szokásos mindenféle lázas betegség észlelhetõ a lakosság körében. Pedig akkor már javában pusztított a járvány, mely rövid idõ alatt jóval több mint 10 ezer pozsonyi polgárt vitt a sírba. A pozsonyi tanács ugyanis attól félt, hogy a járvány hírére zárlatot vonnak a város köré, ami anyagi romlásba dönti a polgárokat. 1738-ban a budai pestisjárványt a városi tanács szigorúan titkolta, s amikor a sebészek jelentést akartak tenni, a polgármester és a többi tanácsúr keményen megfenyegette õket arra az esetre, ha nem állnak el szándékuktól. 1751-ben a pancsovai veszteglõintézet igazgatója elzáratja a déli határt, és megbízható kémeket küld ki Törökországba, hogy az ott uralkodó pestisjárványról értesítést kapjon. Néha maga a helytartótanács is utasította a határszéli megyéket, hogy a szomszéd tartományokba pestiskémet küldjenek. 1739-ben a helytartótanács utasítja Sáros megye hatóságát, hogy a szomszédos lengyel területeken kémkedjenek arra nézve, kitört-e ott a pestis. Pestisgyanú esetén egyébként a vármegye által kiküldött egészségügyi biztos – a megyei tisztikar tagja – egy sebész társaságában, katonai

205



kísérettel sorra járta a falvak házait, hogy saját szemével gyõzõdjék meg arról: nincs-e valahol gyanús beteg. A központi hatóság intézkedéseinek nemcsak járványvédelmi vonatkozásai vannak, hanem a járványkövetkezmények korrekcióit célzó intézkedései is. Ezek elsõsorban természetesen gazdasági jellegûek. A központi hatalom a járványt követõ ínséges idõkben adóelengedésekre határozta el magát, hogy ezzel elejét vegye a „misera plebs” végsõ romlásának, az elvándorlásnak és egyéb jóvátehetetlen következményeknek. 1602-ben még a kegyetlen Basta is – tekintettel Beszterce lakosainak a pestis által okozott nyomorult állapotára – egy évi hadmentességet ad, s egy évi adójukat is elengedi. Ezekhez az intézkedésekhez csatlakoznak a telepítések is. Így az 1409. évi pestist követõen Zsigmond 1410. június 4-i határozatában a város újbóli benépesítése céljából az új lakosok részére adómentességet és egyéb könnyítéseket biztosít. 1738-ban Békés megyében a pestis által elpusztított lakosság kiegészítésére Harrucken Ferenc fõispán újabb telepítési mûveletbe kezdett, amikori fõleg Ausztriából, Bajorországból s a Rajna mellõl hozott telepeseket Gyulára. Példájukat sokan követték. A járványok befolyásolták Európa valamennyi népének életét. Az 1348–49. évi fekete halál viszonylag kevésbé sújtotta hazánk lakosságát, mint a legtöbb ország népességét, de a késõbbiek során – azáltal, hogy Magyarország több mint másfél évszázadra nemzetközi küzdõtérré vált – a helyzet ellenkezõ irányba fejlõdött. Hazánkban olyan években is dühöngött a ragály, amikor Európa-szerte nem számoltak be járványról a feljegyzések, és egykorú nyugati krónikák sokszor esztendõrõl esztendõre a biztonságos messzeség sugallta nyugodt részvét hangján adnak hírt a háborúk és ragályok közös termékérõl, a magyarországi éhínségekrõl is. A járványok jelentõsen befolyásolták a hadmûveleteket és a hadihelyzetet is. A magyar csapatok a XVI–XVII. században nem egyszer már fertõzötten érkeztek a hátországból a hadmûveleti területre, vagy pedig közvetlenül a döntõ hadicselekmény elõtt tört rájuk a ragály; mind a két változat természetesen döntõen befolyásolta a katonai események alakulását. Így pl. 1439-ben a Titel körül harcoló magyar csapatok soraiban vérhasjárvány tört ki, mely eleve eldöntötte az ütközet kimenetelét. 1594-ben viszont a kiütéses tífusz kényszerítette visszavonulásra Szinán pasa Dunántúlon operáló hadait. 1684-ben elmarad Budavár ostroma a keresztény seregek soraiban kitört vérhasjárvány miatt. 1710-ben Rákóczi a seregében fellépett pestisjárvány miatt nem tudja felszabadítani a körülzárt Érsekújvár kuruc helyõrségét. Igen sokszor éppen az elõrenyomuló vagy visszavonuló hadsereg hozta magával az addig megkímélt területre a pestist és egyéb kórokat. 1690–1692-ben visszaérkezett sebesült katonák elterjesztik az újabb pestist, mely országos méretûvé válik. 1737-ben a pestissel fertõzött osztrák hadak Moldvából Erdélybe plántálják át a „döghalált” stb. A hábo-

206



rúk voltak a további járványok legnagyobb okozói és egyben terjesztõi is; ez a megállapítás különösen érvényes Magyarországra. A XVI. század második felében az örökös hadjáratok következtében az egykori virágzó, állandó mûvelés alatt állt tájak elnéptelenedtek, elmocsarasodtak, az erdõk kipusztultak, egész országrészek vesztették el kultúrtáj-jellegüket. A magyar lakosság megmaradt, betegségeken keresztülesett része fokozatosan „alkalmazkodott” a rossz ivóvízhez, a mocsarak bûzös kipárolgásához, a szúnyogfelhõkhöz, és biológiai létét tovább folytathatta, de a temérdek idegen zsoldosban az új betegség, a „morbus hungaricus” sokkal nagyobb veszteségeket okoz, mint a török. Így lett Magyarország a „németek temetõje”. Az 1566. évi hadjáratból hazatérõ katonák elviszik Bécsbe, ahonnan Németországba, Hollandiába, Burgundiába, majd Angliába vándorol az új járványos betegség, mindenütt rengeteg halálos áldozatot követelve. Az esetek túlnyomó többségében az akkori közegészségügyi viszonyok közepette lehetetlenség volt a seregek megóvása a járványoktól, és az örökös felvonulás állapotában lévõ ország járvány okozta embervesztesége évszázadokon át messze túlhaladta – gyakran többszörösen is – a hadi események következtében elhalt személyek számát. A Rákóczi-szabadságharcban mintegy 350–400 ezer fõben állapíthatjuk meg a járványok áldozatainak számát; ugyanakkor, amikor a hadrakelt sereg összes embervesztesége nem érte el a százezer fõt. Leszögezhetjük, hogy közvetlen hatásukban az állandósult háborúk okozta járványfokozó és járványfenntartó tényezõk az ország hadipotenciálját végzetesen csorbították, közvetett hatásukban pedig döntõen befolyásolták a hadiesemények alakulását. A járványok katonai-honvédelmi hatásának méreteit is meghaladják a járványok gazdasági hatásai a depopuláció (elnéptelenedés) és annak közismert következményei.262

262

A járványokról lásd újabban: Daday András: Kuriózumok az orvostudomány magyarországi történetébõl. Összeáll.: Gazda István. Bp., 2002. Akadémiai Kiadó. 596 p.; Daday András: Újabb kuriózumok az orvostudomány magyarországi történetébõl. Gyógyvizekrõl, patikákról, járványokról, orvosdoktorokról, kirurgusokról, bábákról az 1740 és 1790 közötti feljegyzésekben. Összeáll.: Gazda István. Bp., 2005. Akadémiai Kiadó. 546 p.; Karasszon Dénes: A magyar állatorvoslás kultúrtörténete I. Történeti áttekintés. A kezdetektõl a magyar állatorvosi felsõoktatás megindulásáig, figyelemmel az állatbetegségekre, különösen a járványok történelemformáló szerepére. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, 2005. MATI. 231 p.

207



A BÁNYAORVOSTAN KEZDETEI

Az orvostudomány egyre intenzívebben mûvelt ága a munkaegészségtan. A foglalkozási ártalmak megelõzése, a foglalkozási betegségek gyógykezelése a medicinának már önálló diszciplínájává fejlõdött. Ezen belül is további specializálódás vezet a munkaártalmak elmélyültebb tanulmányozásához. Egyes munkaköröknek az egészséget különösen veszélyeztetõ voltára az orvosok már évszázadokkal ezelõtt felfigyeltek. Így nem csekély irodalmi tevékenység jelzi már ötszáz évvel ezelõtt a bányaorvostani ismeretek terjedését. Hogy az iparegészségügy egyik legrégebben mûvelt területe éppen a bányaorvostan, annak egyik oka az, hogy a XV. század bányatechnikai újításai, valamint számos új közép-európai bánya feltárása a bányászok számának ugrásszerû növekedésével egyben a „bányászbetegségek”-ként felismert – vagy akkoriban annak vélt – megbetegedések halmozódását is jelentette. Ezek jelentõségét, fõleg gazdasági szempontból kellõen értékelve, Joachimsthalban (ma Jachymov) a hivatalosan életbe léptetett bányarend már 1518-ban törvényben fekteti le a bányászok orvosi ellátására való jogát. Az orvosi költségeket megtérítették, bizonyos balesetek esetén pedig bérüket négy–nyolc hétig tovább fizették. Egyes helyeken a bányászok még ennél is jelentõsebb kedvezményekben részesültek.263 A bányászoknál fellépõ, s munkakörülményeikkel kapcsolatba hozott betegségeket sokan igyekeztek elhárítani, illetve gyógykezelni a nagyobb bányavárosok orvosai közül. S ahogy az tudós orvosokhoz illett, tették ezt nemcsak a mindennapi gyakorlatban, hanem elméleti munkákban, s a praxis számára írott könyvekben is. Így született meg már 1473-ban Ullrich Ellenbort orvosdoktor útmutatója a bányászbetegségek megelõ263

Amint az Helmut Wilsdorf ’Bergbautechnische Neuerungen und ihr Einfluss auf die Gesundheit der Bergleute’ címû tanulmányában közzétett adataiból is kiderül. In: Neue Zeitschrift für ärztliche Fortbildung 48 (1959) Heft 9.

208



zésérõl, mely kezdetben kéziratban, 1524-tõl pedig számos nyomtatott kiadásban terjedt el. Ismeretes, hogy a XVI–XVII. század természettudósai túlnyomórészt orvosok voltak. Sokat az ásványtan iránti érdeklõdés indított a bányák s késõbb magának a bányászatnak, majd az ezzel kapcsolatos orvosi problémáknak tanulmányozására, míg a bányavárosok orvosait gyakran a körülmények késztették arra, hogy a bányászat kérdéseivel foglalkozzanak. Joachimsthal város orvosa és patikusa, a szász választófejedelem késõbbi udvari történésze, az orvosként és mineralógusként is nagynevû Georgius Agricola a bányászat és kohászat technikájának is jelentõs tudósa volt, akirõl a magyar bányatörténész, Faller Jenõ azt írja, hogy „személyében, bár orvos volt, nemcsak a XVI., de a késõbbi századok legnagyobb bánya- és kohómérnökét kell tisztelnünk”. Munkáit Goethe is gyakran idézi a ’Farbenlehré’-ben. Bányászati könyvei azonban nem egy helyen tükrözik orvosi gondolkodását. A fémekrõl írt munkájának hatodik könyvében a szellõzésrõl és bányászbetegségrõl szóló fejezetek a foglalkozási betegségeket megelõzni kívánó orvos fejtegetéseit tartalmazzák. Bármily nagy jelentõségûek is Agricola bányászati, kohászati és ásványtani mûvei,264 orvostörténeti jelentõsége csak egy ilyen jellegû munkának, a ’Bermannus’-nak van. Ez viszont éppen magyar vonatkozásai miatt tarthat számot érdeklõdésünkre. E könyvben, melynek teljes címe ’Bermannus sive de re metellica dialogus’ (Bázel, 1530) párbeszéd formájában ismerteti a bányászat számos kérdését.265 Helmut Wilsdorf freibergi kutatóé az érdem, hogy kitûnõ munkájában266 részben írásos bizonyítékokkal, részben szellemes okfejtéssel tisztázza azt a rejtélyt: kitõl nyerte Agricola hazai ásványi viszonyainkra vonatkozó meglepõen pontos adatait. Wilsdorf kutatásai szerint a Bermannusban szereplõ Colomannus nem más, mint a Temes megyei Fehértemplomban született, s a török invázió elõl külföldre menekült Rohrbacher Kálmán orvosdoktor. Rohrbacher hazánkból elõbb Joachimsthalba, majd az akkor ugyancsak jelentõs bányavárosba, Annabergbe ment, ahol végleg le is telepedett. Itt 1522-ben városi tanácsossá választották. A városi orvos pozícióját 1552264

265

266

De veteribus et novis metallis (Bázel, 1546); De re metallica libri XII. (Bázel 1556, magyar ford.: Bp., 1985., a magyar kiadást készítette: Becht Rezsõ, Molnár László, A. Szála Erzsébet, Gazda István); De ortu et causis subterraneorum (1546) Magyar fordítása: Bermannus avagy Beszélgetés az ásványok csodálatos világáról. Ford.: Tóth Péter, szerk.: Zsámboki László. Miskolc – Rudabánya, 1994. Miskolci Egyetem – Érc- és Ásványbányászati Múzeuma. 233 p., 20 t. (A bányászat, kohászat és földtan klasszikusai 8.) „Dr. Georgius Agricola und dr. Kálmán Rohrbacher aus Ungarn und die Begründung der Bergbaumedizin…” Lásd részletesebben: Georg Agricola und seine Zeit. Von Helmut Wilsdorf. Berlin, 1956.

209



ben bekövetkezett haláláig töltötte be. Rohrbacherrõl hazai irodalmunk semmit nem tud. Wilsdorfnak az a feltételezése azonban, amely szerint a pécsi, budai vagy pozsonyi egyetemen kezdte volna orvosi tanulmányait nem helytálló, mert a XV. század második felében egyik városunkban sem volt egyetemi szintû orvosképzés. Magát a tulajdonképpeni bányaorvostant illetõen Agricola munkássága nem jelentõs, Rohrbachernek pedig irodalmi munkája nincs, vagy még lappang. Az elsõ speciálisan bányászbetegségekkel foglalkozó nyomtatvány Wenceslaus Payer ellenbogeni orvos 1523-ban Lipcsében megjelent könyvecskéje.267 E néhány lapos füzetet szerzõje – akirõl ugyancsak Wilsdorf mutatta ki, hogy Ancon néven Agricola fentemlített dialógusának harmadik szereplõje – kifejezetten a szegény bányászok házi orvosló könyvének szánta. Úgy látszik azonban, hogy orvosi körökben is visszhangra talált, mert receptjeit a forrás megjelölésével és Payerre való hivatkozással több mint száz év múlva Leonhardt Ursinus, a lipcsei egyetem orvosi fakultásának accessora, utóbb a botanikus kert igazgatója is felhasználta disszertációjában,268 mely feltehetõen a legelsõ iparegészségügyi témát feldolgozó orvosavató értekezés. A bányászok foglalkozási betegségeirõl írott úttörõ munkákat néhány évtized múlva követte Paracelsus könyve.269 A XVII. század legfontosabb bányaorvosi értekezése egy goslaui bányaorvos, Samuel Stockhausen tollából származik (1656): ’Libellus de lithargyrii fumo noxio morbificio, vulgo dicto Die Hütten Katze…’.270 E latin nyelven írott könyv rövid német nyelvû összefoglalást tartalmaz, amit a szerzõ a bányatisztek felvilágosítására szánt. A XVIII. században már szaporodnak az e tárgyú irodalmi termékek,271 s már hazai szerzõvel is találkozunk. Hoffinger János György Selmecbányán volt bányakerületi fõorvos. ’Vermischte medizinische Schriften’272 címû 1791-ben megjelent könyvében a bányászoknál járványszerû267

268 269

270

271 272

„Fruchtbare ertzney mit irem rechtem gebrauch vor den gemeinen man/So auff dem hochberumbten berckwerck S. Joachymsthal vnd der gleychen an anderen berckwerckenn sich enthelt”. Lásd még az alábbi kiadást: Payer, Wenceslaus: De Thermis Carolinis Tractatvs. Lipsiae, 1614. Cober. 226 p. (Bibliotheca Palatina) De morbis metallariorum (1652) Von der Bergsucht oder Bergkrankheiten drey Bücher (Dilingen, 1567). E témakör irodalma óriási, e helyütt csak George Rosen alapvetõ munkájára utalunk: The History of Miners’ Diseases (New York, 1943) „A betegségeket okozó káros ércfüstrõl szóló könyvecske, melyet népiesen kohóbajnak neveznek (a lithargyrum eredetileg ezüsttajtékot jelent).” A „Hütten Katze” az ércbányászok ólombetegségének német népies neve, amit az orvosok is használtak. Magyar megfelelõje nincs. Henckel, J. F.: …von der Bergsucht und Hütten Katze… (Freyberg, 1728) „Vegyes orvosi írások”

210



en fellépett ancylostomiasisról értekezik. Ugyanezen könyvének más fejezetében egyéb bányaegészségügyi kérdésekkel, s egy állandó kórház létesítésének problémájával foglalkozik, mellékelvén a kórház tervrajzát is. A XIX. század e vonatkozású irodalma igen nagy, nehezen áttekinthetõ. Megindulnak a rendszeres vizsgálatok, s a bányaorvostan az iparegészségügy és szociális higiéné részeként egyetemi tantárgy lesz. Európa többi egyetemeit megelõzve, a budapesti egyetem orvosi karán 1847-tõl kezdve az ipari egészségügynek állandó magántanári elõadója volt.

211



A LEGRÉGIBB MAGYAR NYELVÛ ORVOSI VÉNY

A könyvnyomtatás kultúrát és tudományt forradalmasító felfedezésének újszerûsége, s a nyomtatott orvosi tárgyú könyvek aránylag igen gyors elterjedése a magyarázata annak, hogy a XV–XVI. század magyar orvosi emlékeit kutató orvostörténészek érdeklõdésének középpontjában elsõsorban a legrégibb nyomtatott mûvek állottak. Az Orvosi Hetilap (1954) hasábjain Palla Ákos ismertette a legrégibb magyar vonatkozású orvosi nyomtatványokat. Felsorolja Aranyosi Gellértfi János kódexét, Johannes Muntz 1495ös ’Tabula minutiorum super meridiano Budensi’ címû nyomtatványát. Megemlíti Mannsdorfer Mihály 1462–72 között keletkezett, jelenleg lappangó õsnyomtatványát, valamint a morbus gallicus elleni védekezést szolgáló misét tartalmazó 1512-i esztergomi missalét. Végül részletesen tárgyalja az 1498-ból származó ’Biga salutis’ címû õsnyomtatvány orvostörténeti vonatkozásait. XV. századi kéziratot egyet érint: Mátyás király egyik kezelõorvosának, Tichtel János bécsi professzornak 1488-as naplóját. Ha azonban teljességében akarjuk ismerni a magyar medicina XV. század végi és XVI. század eleji emlékeit, jelentõségüknek megfelelõen kell foglalkoznunk a kor kézírásos maradványaival is. Orvostörténelmünk elõtt álló feladat, a humanizmus kora hazai orvosi mûvelõdésének részletes feldolgozása csak a nyomtatott és kézírásos emlékek együttes felhasználása révén lesz megoldható. Ezért szükséges az orvostörténelmünkben eddig még nem ismert néhány kézírásos emlék közlése is. Nézzük elõbb a már ismert legfontosabb XV. századi orvosi kézírásos maradványokat. „Legrégibb” magyar orvosi vényként nyelvészeink egy félig magyar, félig latin nyelvû kéziratot ismertettek.273 A kézirat az Országos Széchényi Könyvtár nyelvemlékei között274 található. Borítékján 273 274

Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. 2. köt. Buda, 1840. Akadémia. Fol. Hung. 898. jelzet alatt

212



ugyan az 1416-os évszám olvasható, Magyary-Kossa megállapítása szerint azonban az írás a XVI. századból származik. Ezt szakértõ paleográfusok megerõsítették, s ezzel orvostörténeti jelentõsége kétségkívül csökkent. A XVI. századból – fõleg annak második felébõl – ugyanis már több magyar nyelvû orvosi feljegyzés maradt fent. Minden kétséget kizáróan az 1488. esztendõbõl származik az ún. „bagonyai ráolvasás”. Ez tulajdonképpen egy szembaj elleni betegség-elhárító (apotropaeicus) mondóka. Jelentõsége fõleg nyelvemlékként nagy.275 A latin nyelvû, kézírásos, magyar vonatkozású orvosi emlékek már számosabbak. A Prágai Nemzeti Könyvtárban õrzik Zsigmond király orvosának, Albicus doctornak (Albich Zsigmond) egy receptjét: ’Medicina contra paralysm, quam dom. Albicus ante agonem mortis suae domino regis a. d. 1416 in civitate Buda, Strigon. diocesis fecit’.276 Ugyanitt több betegségleírás is olvasható. Ugyancsak egy prágai kéziratban találkozunk már 1418-ban egy másik magyar vonatkozású recepttel: „Aqua (regis) Ungariae…”. Nemzeti Könyvtárunk azon XV. századi kéziratos gyûjteményének,277 melyet Magyary-Kossa említ adattárában, sajnos semmilyen magyar vonatkozása nincs, mint arról meggyõzõdhettem. A latin nyelvû, pestis elleni receptek német eredetûek. A XV. század a gyógyító tudományok fejlõdésében fordulópont. Az egyetemek rohamos fellendülése a laikus orvosok számának gyors emelkedését és befolyásának növekedését jelenti. A medicinának a koraközépkori kolostori élettõl való elszakadása azonban még nem teljes! Az orvosok között még sok a klerikus. Különösképpen hazánkban, ahol képzett, egyetemet végzett orvos alig volt. (A fent említett Albicus doctor pl. egyben prágai érsek is!) Az akkori orvostudománynak, illetve orvosi gyakorlatnak a klérussal való szoros kapcsolata teszi érthetõvé, hogy a következõkben publikálandó néhány orvosi emlék miért éppen liturgikus könyvek margóján található (elkerülve eddig az orvostörténelem figyelmét). A liturgikus kódexek (elsõsorban missalék) mindennap használt könyvek voltak. Széljegyzeteik nemcsak a szöveghez írt glosszák, hanem igen sok fontos más bejegyzést is tartalmaznak a XV–XVI. századból: történeti adatokat, meteorológiai feljegyzéseket és orvosi recepteket. E bejegyzések részben latin, részben nemzeti nyelvûek: magyar, német, tót és horvát. Lássuk a magyar nyelvûeket: a budapesti Egyetemi Könyvtárban õrzött ’Missale Strigoniense’ 1490-bõl származik. A folio 7. versón leírt orvo275 276

277

Pócs Éva (szerk.): Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások (Bp., 1986. Helikon) „Bénulás elleni orvosság, melyet Albicus (úr) a király úr halála elõtt, az Úr 1416-ik évében az esztergomi egyházmegyei Buda városában készített.” Cod. lat. med. aevi 342.

213



si recept, Radó Polikárp paleográfiai meghatározása szerint, ugyancsak a XV. század végérõl való. Így talán ez a legrégibb magyar nyelvû vényünk! „fog faiasrol walo orvossagh Az Nadnak es az tharkonak az teoweth keol any, megh aszalny es teorny eozze temporalwan eokeoth ted az faio fogadra meg gyogiol es faidalmath teobbet soha nem erzed” (Betûhív közlés) A tárkonygyökér („tharkon … teowe” – radix pyrethri) elsõ említése ez! Torkos Justus János a ’Taxa pharmaceutica Posoniensis’ címû mûvében (1745) írja le hivatalosan. A „Nadnak … teowe” pedig a nadragulya (atropa belladonna L.), amit minden fájdalom ellen kiterjedten használtak. Felmerülhetne a kérdés, hogy ez szoros értelemben vett orvosi vény-e? Hiányzik ui. a rendelvény elején a felszólítás szokásos jele (Rp. vagy R., ill. JJ. etc.), valamint az orvos aláírása. A közölt recept valóban nem a gyógyszerész számára készült utasítás (ezt már a kézírás helye is lehetetlenné teszi). Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a XV. században nemigen írogattak receptet, hanem vagy maguk rendelték meg a patikában személyesen a gyógyszert, vagy pedig az akkori patikaszûkös világban maguk készítették el az orvosságot. Különösen áll az utóbbi a kolostorokra! Ha viszont a doctor vagy orvoslással foglalkozó klerikus új „compositum” receptjét ismerte meg, sietett azt magának feljegyezni. Így kerülhetett ez és a két alábbi recept egy missale, ill. breviarium margójára! A következõ vény három évtizeddel késõbbi. Egy 1524-es breviarium278 egyik üresen hagyott lapján találjuk a következõ receptet: „Seres ellen walo orwossag papsaitiawal iros vaiat egibe chinalni azzal kenni kotni kell chemer keolok ellen valo szarga kikirichot viragosol szedni meghszaraztatni meghönteni melleg echette es ugi rea kotni”. 278

Breviarium Strigoniense (Venetiis, 1524), Fõszékesegyházi Könyvtár, Esztergom. Lásd még: Borsa Gedeon: A Breviarium Strigoniense újabban fellelt õsnyomtatvány kiadása. = Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1958. Bp., 1959. pp. 229–237.

214



Mint látható, ez tulajdonképpen két különbözõ rendelvény. Az egyik sérv ellen alkalmaz papsajtos (malva neglecta Wallr.) kötést; a vivõanyag írós vaj. A másik „chemer keoldok” ellen használ ecettel extrahált kikiricsvirágot (colchicum autumnale). A „chemer keoldok” nyilván a „köldökcsömörnek” korábbi kifejezése, s mint ilyen, legrégibb magyar betegségneveink közé sorolható! Magyary-Kossa a csömör szó elsõ elõfordulását csak 34 évvel késõbbrõl, 1558-ból ismeri. A köldökcsömör általában kólikát, bélgörcsöt jelent. A köldökcsömör összetett szó pedig eddig legkorábban csak a XVII. századból volt ismeretes.279 A XVII. század elejérõl származik az a bejegyzés is, ami a Nemzeti Múzeumban õrzött ’Missale Strigoniense’ (1511) elsõ kötéstáblájának belsején olvasható, és szintén a görcs gyógyításával foglalkozik: „Contra colicam. Bab szal teovesthwl czicsery borso Inszalagh, ezt az szau feleth megh foralni es bene feorodny”. A csicseriborsót (semen ciceris albi), illetve fõzetét belsõleg alkalmazták, vele egyebütt is gyakran találkozunk. Hogy a levében való fürdést görcs ellen használták volna, arra vonatkozó más adatot nem találtam. Végezetül egy latin nyelvû orvosi vonatkozású bejegyzés, amit egy XV. századi missale margójára jegyzett a kódex tulajdonosa (1498 után január 22-re vonatkozik az alábbi versbe foglalt szabály): „Vincenti festo si sol radyatur memor esto Tunc prepara vas quia vitis fert tibi vuas”. Ismeretes, hogy még az újkorban is nagy jelentõséget tulajdonítottak annak a mágikus szabálynak, hogy jelentõsebb orvosi beavatkozások, különösen érvágás, ne történjék ún. szerencsétlen napokon (dies critici; dies Aegyptiaci). Ezért külön megjelölték az érvágásra alkalmas idõt (bona tempora). Ilyen emlékeztetõ a fenti kis verses szabály is. Ennél régebbi érmetszési utasítást hazai orvostörténelmünk csak a Pray-kódexben (XII. század vége, XIII. század eleje) ismer. Régi kódexeink bizonyára még sok más, feltárásra váró orvostörténelmi vonatkozású bejegyzést õriznek. 279

Pápai Páriz Ferenc: Pax corporis az az: az emberi testnek belsö nyavalyáinak okairól, fészkeiröl, s’ azoknak orvoslásának módgyáról való tracta. Kolozsvár, 1690, Némethi Mihály. p. 124.

215



TESTI ORVOSSÁGOK KÖNYVE

Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 500 jelzet alatt egy 80 lapos, XVII. századi kéziratos receptkönyvet õriz. A kéziratot adattárában Magyary-Kossa is említi,280 de – tévesen – Cod. Hung. 500 jelzetûnek írja. A tévedés valószínûleg Arányi Erzsébettõl származik, aki a ’Fertõzõ betegségek Magyarországon 1600–1650’ címû281 kultúrtörténeti munkájában az említett kézirat egy pestis elleni receptjét közli, s jegyzetében ugyanezt a téves jelzetet adja meg. (A nem orvos Arányi fent említett hétsoros receptközlésétõl eltekintve a kézirat publikálatlan.) A növedéknapló tanúsága szerint ez a hétíves kézirat öt (!) forintos áron, Rácz Károly tulajdonából került a Nemzeti Múzeum könyvtárába. Az egykorú bõrbe kötött, oktáv alakú kézirat a XVII. század kevés magyar orvosi emlékének egy értékes és érdekes darabja. A kézirat a 3. laptól a 73-ig ugyanazzal az írással íródott. Ugyanez a kéz írta a kötéstábla belsõ oldalára: „Anno Domini 1619 – Min(d)szent havának harmadik napján”. Az elsõ két lap az indexet tartalmazza, ami alatt más írással ez a név áll: Samuelis Borz. Ugyanez az aláírás szerepel a kötéstábla belsõ oldalán is, utána az 1781-es évszám. Ezek szerint Borz Sámuel egy késõi tulajdonosa lehetett a könyvnek. Másolója minden bizonnyal Szentgyörgyi János volt. (A kézirat a fejezetek, receptek, valamint custosok gondos elrendezettségével, kalligrafikus írásával csakis másolat lehet.) A kézirat 65. lapján, a versón a következõ mondat olvasható: „Finis illius libri Deo mihi opem ferente. Finivit Ioannes Szentgiorgi”. Ez alatt pedig: „Ab alio Authore tradita”. A könyvnek azonban e befejezõ mon280

281

Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem körébõl. III. köt. Bp., 1931. MOKT. p. 456. (– a továbbiakban: MOE) Arányi Erzsébet: Fertõzõ betegségek Magyarországon 1600–1650. Bp., 1911. (Mûvelõdéstörténeti értekezések 58.)

216



dat ellenére sincsen vége, mert az írás még a 73. lapig folytatódik, de már nem orvosi természetû dolgokat is tartalmaz. Ez a rész egy Albertus Magnustól származó, az emberi test természetérõl szóló idézettel kezdõdik. Albertus Magnusra való hivatkozást, ill. tõle származó idézetet egy másik XVII. századbeli magyar orvosságos kéziratban is találunk.282 A nagy skolasztikus tudós természettudományos felfogása a XVII. században még erõsen éreztette hatását. (Mûveit a domonkos rendi Jamy 1651-ben adta ki.) Tõle eredõ idézet XVII. századi kéziratban mindenesetre arra utal, hogy a mû írója mûvelt, természettudományosan képzett ember volt. Kéziratunkban az eltérõ írás a 73. lap versoján veszi kezdetét. A kötéstábla belsején olvasható a kézirat címe: ’Testi Orvosságok Könyve’ ugyanolyan (modern) írással és tintával, mint a kézirat jelzete, a növedéknapló szám (1897/37), valamint az akkori katalóguscédula. Valószínû tehát, hogy ezt a címet az egyébként acephal kézirat a katalogizáláskor kapta. Címe kétségkívül találó, mert a kis könyvecske „testi orvosságok” 329 receptjét tartalmazza. Indexe azonban csak 221 receptet sorol fel, majd félbemarad. A kézirat orvostörténeti hovatartozását illetõen úgy véljük, egyike a XVII. században eléggé elterjedt házi orvosságoskönyveknek. A XVI. és XVII. században a nemesi, fõnemesi családok udvartartásának háziasszonya nemcsak az ifjak nevelésére, hanem egészségére is vigyázott. Õ gyógyította azonban, mint ismeretes, a környék betegeit is. Tanult, egyetemet végzett orvos alig néhány volt az egész országban, azok is inkább a városokban telepedtek le. A félig-meddig orvosszámba menõ borbélyok száma is csekély. Így válik érthetõvé az a kiterjedt „praxis”, amit „nagyasszonyaink” folytattak; nemritkán igen nagy felkészültséggel. Gyûjtötték a jó recepteket és „receptá”-ikat kincsként õrizték. Gyógynövény szükségletük fedezésére fûszedõ asszonyokat alkalmaztak. Koruk neves orvosaival levelezésben állottak tudásukat, receptgyûjteményüket bõvítendõ. Az orvoslással foglalkozó asszonyok között Batthyányné Poppel Éva egyike volt a legismertebbeknek. Keresettebb „orvos” alig akadt nála ebben a korban. Rengeteg orvosságtudakozó levelet kapott. Mindegyikre részletes választ írt, és elküldte a megfelelõ receptet.283 Pálffy Istvánné is foglalkozott orvoslással. 1636-ban egy orvosi 282 283

MTAKK M. Cod. kis 8r, 10. sz. Gyógyszerek. Lásd újabban: “Im küttem én orvosságot”. Lobkowitz Poppel Éva levelezése 1622–1640. Sajtó alá rend.: Kincses Katalin. Bp., 1993. ELTE. 299 p. (Régi magyar történelmi források 3.)

217



könyvet küld Pálffy Pálnak, melyet ez leírat, és azután köszönettel visszaküld.284 I. Rákóczi Györgyné Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony fõleg szembajokat és csonttöréseket kezelt. Õ egyébként a közösség egészségügyére is gondot fordított: Gyöngyösön ispotályt alapított. A kórház az ottani református egyház gondozásában állott. Fenntartására Fajzat nevû birtokát bocsátotta a gyöngyösi református státuson levõk kezébe. „Susanna Lorantfi ad instantiam Evangelicorum Gyöngyösiensium pro xenodochio illorum praedium Fajzat confert” olvassuk a fejedelemasszony csetneki udvarbírájának, Dobóczi Péternek 1659. augusztus 7-én kelt oklevelében. A kórház 1667-ig állott fenn, amikor is a felekezeti villongásnak esett áldozatul. Ez év nyarán I. Rákóczi Ferenc katolikus jobbágyai rontották le az épületet.285 Minden nagyobb magyar udvartartásban megtaláljuk a házi gyógyszertárat, ami bizonyos mértékig orvosi ellenõrzés alatt állott. Erre utal egyebek között egy, Bornemisza Anna házi patikájára vonatkozó feljegyzés: „Anno 1682. 25 septembris: két fekete patikaládában levõ orvosságok Doctor Köpeczi Uram által revideáltattak”. A házi gyógyszertárak mellett többnyire ott található az orvosságos könyv is, mely a gyógyszerek hasznát és felhasználását ismerteti, sebkezelési eljárásokat, idegentest eltávolítására szolgáló utasításokat tartalmaz. Ezek többnyire kéziratban voltak. Gróf Bercsényi Miklósné házi patikájáról pl. tudjuk, hogy az 106 dobozon, több mint 350 fluidumos üvegen kívül még egy – sajnos megsemmisült (vagy lappangó?) – kéziratot is tartalmazott ’Liber medicinalis Comitissae manu propria scriptus Hungaricus’ címmel.286 Ilyen házi orvosságos könyv lehetett a ’Testi Orvosságok Könyve’ is (ill. a kézirat elsõ fele a 73. lapig). A 73b. lapon következõ írás gyakorlatlanabb kézre valló, primitívebb írás. Az itt következõ receptek maguk is egyszerûbbek. Sok közöttük a mágikus jellegû. Ami a kézirat forrását, illetve e másolat eredetijét és a szerzõ személyét illeti, ez egyelõre nyitott kérdés. A XVII. század elejérõl (1628) Weszprémi említi Madách Gáspár ’Haazy Apateka’ címû orvosságos könyvét. Ezt Weszprémi még olvasta, azóta eltûnt. 1713-ból származik gr. Balassy Péter ’Házi apotéká’-ja, amirõl azt hitték címlapja alapján, hogy Madách kéziratának másolata. Ezt a tévedést Daday András oszlatta el.287 284 285 286 287

MOE III. köt. p. 351. Kiadva: Sárospataki Füzetek 10 (1866) p. 463.; Egyháztörténet 1 (1943) p. 35. Magyar Könyvszemle 6 (1881) p. 285. Vö.: Daday András: Gróf Balassy Péter házipatikájáról. = Magyar Orvos 11 (1930) No. 24. pp. 525–526.; 12 (1931) No. 1. pp. 17–18.; No. 2. pp. 43–45.

218



A Testi Orvosságok Könyve Balassy Péter kéziratával egybevetve, azzal nem sok hasonlóságot mutat. De nem emlékeztet a korban legközelebb álló Fodor Patritius Pater Orvoskönyvére sem.288 Hogy Melius Juhász Péter ’Herbarium’-a (1578), Pécsi Lukács ’Füveskert’-je (1591) vagy Beythe András ’Füveskönyv’-e (1595) lettek volna a források, nem bizonyítható. A Testi Orvosságok Könyvének tartalmát a következõkben vázolhatjuk: A legkülönfélébb belsõ és külsõ hatású szereket – túlnyomóan gyógynövényeket – sorolja fel, minden különösebb rendszer nélkül. Mint az a receptek összetételébõl, írásmódjából látható, az eredeti mû szerzõje kora színvonalán álló orvos, vagy legalább orvoslással rendszeresen foglalkozó, mûvelt egyén lehetett. Olyan orvosságokat és gyógynövényeket jegyez fel, amik a XVII. század orvosi felfogása szerint farmakológiai hatást fejtettek ki. Erre utal az is, hogy a divatos koprofarmakonok jóformán teljesen hiányzanak. Ezzel szemben a 73b. laptól kezdõdõ primitív írású rész fantasztikus eljárásokat közöl. Ezek ugyan megfelelnek a kor átlagembere gondolkozásmódjánank, de orvosi könyvben már kevésbé használatosak. Pl.: „Hogi senki ne Lásson tégedet Az galambnak az moniát Süsd megh…” etc. Az álmatlanság ellen közölt eljárás hatásához is kellett némi képzelõerõ: „Az ki nem alhatik; Az feier wrmöt tedd az feie ala s el alhatik”. A kézirat elsõ fele afrodiziákumokat nem említ. A második rész írója erre nyilván súlyt fektetett, mert „Ha ferfiusagod megh all” kezdetû receptjében faolajban fõzött ürmöt ajánl, immár belsõleg. Mint az indexbõl is látható, sok – szám szerint 14 – különféleképpen írott antiluetikus vényt közöl. (A hatóanyag a legtöbb esetben a higany.) A szifilisz a XVII. században igen elterjedt betegség lévén, a luesz elleni gyógyszerek és szekrétumok elkészítéséhez is nagyon értettek az egyéb gyógyszerek készítésével is foglalkozó laikusok is.289 Szívfájás ellen több vény ajánl szarvasgombát. Két ilyen receptben a vivõanyag kámfor, aminek nyilván még hatása is volt. A Terra sygillata e korban igen elterjedt és kedvelt gyógyszer volt. Könyvünkben több vény alkalmazza: „Terra sygillata haszna Az kin az okadas wagion awagi nem emeszthet tord megh ad inia rosa wizben” (ti. annak). Rendkívül érdekes a kézirat szerzõjének a rekedtséget körülíró meghatározása:290 „Az kinek az sipia az torkában ala szal” (Borban fõtt Celidoniát ajánl öblögetésre.) A belsõleg alkalmazott szerek között jelen288

289

290

Ismertette László Ferenc: Fodor Patritius fráter orvoskönyve. = Állatorvosi Lapok 53 (1930) No. 21. pp. 309–310. Kramer említi még jóval késõbb is, hogy egy magyar úr nyolc körmöci aranyért vette meg egy vénasszony luesz elleni szerének titkát (MOE III. köt. p. 414.) Magyary-Kossa régi magyar betegségnevei között nem szerepel.

219



tõs szerepet töltenek be a pestis elleni gyógyszerek. Jelentõségüket aláhúzza, hogy a szerzõ – a többi magyar nyelvû vénycímmel szemben – ezeket mind latin címmel látta el: ’Contra pestem’ (49b. lap), ’De peste’ (52b. lap). A köszvény elleni ismert gyógyszerek felsorolását követi a „Reszeges embernek walo ital hogi ne ihassek” (aszalt gomba borban oldva, 47b. lapon), lévén a részegeskedés az akkori Magyarországon nem kevéssé elterjedt „betegség”. Megtaláljuk a XVI–XVII. század egy másik közkedvelt gyógyszerét, három rákszemet is, amit kõbetegség ellen javall még gyermeknél is: „Az meli giermeket kw bant” (51b. lap). Ha Paracelsus óta ki is mentek a divatból a többhasábos receptek, emlékük sokáig kísértett. A sok, túlnyomóan rövid vény között a Testi Orvosságok Könyve is megõrzött egy kéthasábra terjedõ receptet. Címe: „Az eloe wizet igh kell czinalni.” Negyvenöt (!) ingredienciát sorol fel. A belsõ betegségek között egyik leggyakoribb volt a vérhas. Számos erre vonatkozó vény fõleg ciprus használatát írja elõ. Fontos eljárás volt a belsõ betegségek gyógyításában a purgáció. Ez magyarázza a felsorolt hashajtószerek sokaságát. A belsõleg alkalmazott szerek elkészítésénél kedvelték a könnyen bevehetõ electuariumokat. Az electuarium-formát „íz”-nek nevezték. A Testi Orvosságok Könyve is a legkülönfélébb receptekben alkalmazza. A külsõleg használandó szerek között felsorolja a könyv az összes flastromokat, „irr”-eket, megadva azok pontos készítésmódját. Egy ilyen „sebgiogittasrol” szóló eljárás után, a 64b. lapon a „probalt dologh” megerõsítést olvassuk. A végvári harcok idején írt könyvben természetesnek tûnik „az puskagoliobis kiwetelireoll” írt eljárás ismertetése (55. lapon). Gyakran találkozunk a „deakorium” különbözõ formáival is. Ez valószínûleg a diacodion elferdített alakja.291 Nem hiányzanak a szemészeti receptek sem: „Haliagról Budai Tamasne orwossaga” (timsó-gálickõtyúktojás fehérborban oldva, 3 x 3 cseppet a szembe – 71b. lapon). Egyébként ez az egyetlen recept, melynek eredetét a kézirat közli. A többi semmiféle ilyen irányú útbaigazítást, megjegyzést nem tartalmaz. A szürkehályog mûtéti gyógyítása akkoriban ismert és gyakorolt eljárás volt. Valószínû tehát, hogy a szembe cseppentett, enyhén adsztringáló szerek a zöldhályog és uveitis kezelésére szolgáltak. Erre utal egyik ilyen vény címe is; „haliagos szemnek faiasaroll” (a simplex cataracta nem fáj). Feltûnõ, hogy a Testi Orvosságok Könyve aránylag – hasonló korabeli könyvekhez viszonyítva – milyen kevés szülészeti és nõgyógyászati vonatkozású tanácsot, ill. receptet tartalmaz. 291

Vö.: Magyary-Kossa Gyula: Régi magyar gyógyszernevek. Nyelvtörténeti tanulmány. Bp., 1909. MNyT. 53 p.

220



Néhány gyermekkori kõbetegségre vonatkozó utasításon kívül sajátságos módon mellõzi a gyermekbetegségeket is. Sokat foglalkozik a kézirat a terjékkel, amit akkoriban igen sokféle betegség ellen használtak. A sokféle terjék-recept között megtaláljuk a közkedvelt és nagyra értékelt „aranias teriek”-et is (43b. lap). A sokat lovagló magyarok között gyakori betegség volt az aranyér, amit sülynek („swly”) neveztek. Higanyos kenõcs és folyadék volt a gyógyszere (24. lap). Találunk orvosságot „Meredekrol” (pleuritis), „Szeor feregh ellen”, „Pook maras wagi merges keleweni ellen”. A rossz higiénés viszonyok kedveztek a „folioso” (orbánc) elterjedésének. Gyógyításával sokat foglalkozik a kézirat. Fõként antiflogisztikus kenõcsök használatát javasolja. A 78b. és 79. lap a kézirat mintegy harmadik részének tekinthetõ. Elüt a 3–73. lap magyar nyelvû receptfelsorolásától, és lényegesen különbözik a 74. és következõ lapok primitív receptjeitõl. A 78b. lap egy szabályszerû latin nyelvû hánytató-receptet közöl. A 79. lapon pedig Albertus Magnus ’Herbarium’-ából olvashatjuk néhány növény latin nyelvû leírását. Több kitépett lap csonkja után következik a 80. lap, amelyen egy „feier Deakorium” és egy vörös ír magyar nyelvû receptje fejezi be ezt az érdekes kéziratot.292

292

A Testi orvosságok könyvébõl több részletet idéz a következõ tanulmány: Daday András: Urológiai vonatkozások a 17. századbeli növényterápiánkban. In: uõ.: Kuriózumok az orvostudomány magyarországi történetébõl. Az elõszót írta: Schultheisz Emil, a mûvet sajtó alá rend.: Gazda István. Bp., 2002. Akadémiai. pp. 531–536.

221



HADEGÉSZSÉGÜGYÜNK HELYZETE BUDA VISSZAFOGLALÁSA IDEJÉN

A XVII. század a világszerte dúló háborúk ideje. Ebben az idõben a tudomány is heves szellemi harcok színtere. A skolasztikus megkötöttséggel szemben a rég óhajtott szabadság, a természeti megfigyelésekbõl vont következtetések igyekeztek érvényre jutni. Az orvostudomány felfedezései – Sydenham, Harvey, Malpighi munkássága – a tábori egészségügy nagy fontosságú kérdéseire is jelentõs befolyást gyakoroltak, jóllehet az állandó hadviselõ élet ellenére éppen a katonai egészségügy volt hazánkban a legelhanyagoltabb állapotban. Ez a tény nem magyarázható egyedül az akkori általános higiéné és sebészi technika aránylag alacsony színvonalával. Tábori orvosaink és sebészeink általában nem végeztek rosszabb munkát – amennyire ez a rendelkezésre álló kevés adatból megállapítható –, mint a külföldi seregek chirurgusai. A sebesültek, betegek igen magas halálozási arányszáma jelentõs mértékben következménye volt az egész országban és általában a táborokban – várakban pedig különösen – elhanyagolt egészségügyi szervezésnek. A Budát ostromló hadsereg fõbiztosa, Rabatta jelenti: „…a legvitézebb tisztek s a legjobb katonák fekszenek Buda falai alatt…”. Ennek oka nyilvánvalóan az egészségügyi szervezés jóformán teljes hiánya, valamint a tábori sebészek igen alacsony száma. A felsõbb hadvezetés nem ismerte fel az egészségügy fontosságát. Caraffának, a híres vezérnek fogalma sincs a hadseregéhez tartozó tábori kórház szervezetérõl, ahonnan pedig több mint hatezer gyógyult beteg és sebesült távozott! Hogy ennek ellenére a seregek egészségügyi és sebészi ellátását nagyjából mégis biztosították, az elsõsorban maguknak a magyar és Magyarországon mûködõ orvosoknak, sebészeknek köszönhetõ. Ilyen körülmények között nem érdektelen, ha megvizsgáljuk hazánkban a tábori egészségügy szervezetét a XVII. század végén. Erre vonatkozóan a legtöbb adat Buda ostromáról maradt fent. A külföldi forrásmunkák átlag 60 ezerre teszik a Budát ostromló seregek összlétszámát, ami megegyezik a leghitelesebb magyar adatokkal.

222



A Lotharingiai Károly vezetése alatt álló sereg az 1686. évi június 12-i elõnyomulás idején legnagyobbrészt császári zsoldosokból állott, de rajtuk kívül Európa csaknem minden hadserege képviselve volt. Az ostromlók között mintegy 15 ezer magyar táborozott. A tábori egészségügy alapjait az olasz Horatius Menti fektette le, akinek munkásságát a különbözõ országokban számos tábori higiénikus folytatta. A francia, angol hadseregek aránylag fejlett egészségügyi szervezése elsõsorban a korszak olyan kiemelkedõ orvosainak köszönhetõ, mint pl. Jean L. Petit, W. Harvey, a vérkeringés felfedezõje; utóbbi organizációs kérdésekkel is behatóan foglalkozott. A hazai viszonyokra rámutat az a jegyzékváltás, ami Lajos badeni õrgróf és az akkori fõhadbiztos, Caraffa között történt Buda visszavétele után. A második melléklet 18. pontjában kéri, hogy a sebesültek és betegek részére kórházat állítsanak fel. Erre a következõ válasz érkezett a fõhadbiztosságtól: „…a hadbiztosság tábori kórházak felett eddig nem rendelkezett, hanem minden idõben a jelenlegi Kardinális Úr külön szervezése és felszerelése gondoskodott errõl. Arról, hogy ez miképpen történt, nincs tudomásom. Antonio Caraffa…”. Nem volt állandó orvosi sebészi kar, hanem alkalomadtán és csak egy háború idõtartamára szerzõdtették õket. Gyakran a bécsi egyetemet vették igénybe abból a célból, hogy a katonák között dúló betegségek gyógykezelésére tanácsot és orvosokat adjon. A király 1661-ben felszólítja a bécsi egyetemet, hogy képzett orvosokat, valamint gyógyszerészeket küldjön a táborba, mert ezek hiánya miatt „nyomorultul pusztulnak” a katonák. A kérésnek megfelelõen az egyetem két sebészt küld a táborba, F. F. Ilmer és J. Chr. Verbetz személyében. A Magyaróváron pusztító járvány megfékezése céljából 1684-ben a bécsi egyetem Schönaich doctort küldi a táborba. Ugyanezen évben került Bécsbe – valószínûleg szintén felsõbb utasításra – a nagy tekintélyû nápolyi orvos, L. Antonio Portio is. A több hadjáratban részt vett, és mai szemmel tekintve is komoly felkészültségû higiénikus éles szemmel látta meg a császári seregek elhanyagolt egészségügyi állapotát. ’De militum in castris sanitatis tuenda’ címû könyve (Bécs, 1739) tartalmazza a tábori életrõl és a magyarországi hadseregek egészségügyi viszonyairól szerzett tapasztalatait. Könyvének négy fejezetében sorra tárgyalja az általános higiéné nagy fontosságú kérdéseit. Foglalkozik a katonák élelmezésének, ruházatának, tisztálkodásának kérdéseivel, a táborhely tisztán tartásával. Igen behatóan foglalkozik a kutak, az ivóvíz nagy jelentõségû, de akkor sajnálatosan elhanyagolt problémáival is. Már õ felismeri az egészségügyi felvilágosítás, a csapatok egészségügyi kioktatásának jelentõségét („non doctos docere, sed militum erudiende…”). Sürgeti a védekezést, a megelõzés megszervezését. Véleménye szerint a megfelelõ gondoskodással a jár-

223



ványveszély kiküszöbölhetõ. A magyar csapatok ilyen irányú szervezését igen hiányosnak tartja. Portio szerint nem elég arra az álláspontra helyezkedni, hogy „úgyis minden az isteni gondviselés következménye”. Ugyancsak a magyarországi hadegészségügyi viszonyokkal foglalkozik a dán Willio is,293 aki részt vett a magyarországi törökellenes hadjáratokban is. Õ kifejezetten leszögezi, hogy a tábori betegségek nem sporadikusak, hanem az érintkezés folytán járványok alakjában pusztítanak. A tisztek, a generálisok és az orvosok arra törekedjenek – írja Willio –, hogy a betegségekkel szemben való védekezésre kioktassák a katonákat. Hangsúlyozza a betegek elkülönítésének szükségességét, figyelmeztet a tetvesség veszélyeire. Õ az elsõ, aki Magyarországon tábori fürdõk felállítását sürgeti. Ami az akkori szorosan vett hadegészségügyi szervezetet illeti, erre fõleg indirekt utalásokat találunk. A Budát ostromló seregek egészségügyi személyzete kb. a Zrínyihadsereg szervezési tervének felelhetett meg. Erre vonatkozóan Zrínyi ’Tábori kis Tracta’ címû mûvében a következõ adatok találhatók: gyalogezredenként Zrínyi öt borbélyt, lovasezredenként négy borbélyt és tíz-tíz „élés- és beteghezlátót” tervezett. Minden borbély részére egy szolga és három ló tartását engedélyezte. Fizetésüket havi 25 forintban állapította meg. A sebesültek szállítására tábori szekereket rendelt. A felsõbb orvosi vezetésre vonatkozóan több hiteles adat van. A magasabb parancsnokságok mellé az egészségügyi szolgálat vezetésére külön „Stabsbarbier”-t, illetve „Medicus Castrensis”-t osztottak be. Egy 1690 májusában kelt parancs szerint a törzshöz tartoztak: a segédtisztek, a hadmûveleti iroda, a mérnökök, a hadbíró generális és a „Stabsbarbier”. A beosztott tábori orvosok és sebészek fizetése meglehetõsen változó volt. Dumbár András tábori sebész (Feldschaerer von der Löbl. Gr. Cavallionischen Compagnie) járandósága hetenként 2 tallér, naponta 4 dénár árú kenyér, 2 font hús, 3 pint sör, világítás és fa, amihez még búza, fûszerek és vaj járult. Lakása ingyen volt. Buda visszafoglalása után már rendeletek szabályozták a tábori járandóságot.294 A tábori orvosok és sebészek felszerelését, az instrumentumokat, kötszereket és gyógyszereket az ún. tábori láda tartalmazta. Ezek a tábori ládák még azokra a patikaládákra vezethetõk vissza, melyek akkoriban minden jelentõsebb magyar család tulajdonában megtalálhatók voltak. Ezek voltak hivatva pótolni az igen csekély számú nyilvános patikát. Hadba vonulás alkalmával ilyeneket a nem orvos tisztek, fõleg a magasabb parancsnokok is vittek magukkal. Gyakran kaptak patikaládát a csapatok vagy a vezérek. Egy ilyen tábori láda felszerelését írja le Miskoltzy Fe293 294

Tractatus de Morbis Castrensibus (Hage, 1739) Regulamentum Militare (1697)

224



renc tábori chirurgus.295 Kramer János György, a kolozsvári vár tábori sebésze szerint az általa összeállított tábori láda gyógyszerei összesen 113 frt 22 krajcárba kerültek. Ez a mennyiség szerinte „jó ideig” elég egy zászlóalj részére.296 Nagyobb seregtestek kötelékében tábori gyógyszertár gondoskodott a csapat elfogyasztott gyógyszereinek pótlásáról, és elkészítette a tábori orvosok által írt recepteket. A mozgó tábori gyógyszertárakon kívül állandó katonai gyógyszertárak is voltak. Esterházy nádor így emlékezik meg ezekrõl feljegyzéseiben: „Lénárt János tihanyi patikáriusnak passus adatott, hogy orvoslószereivel sebeseinkhez és betegeinkhez szabadon járhasson”. Az ütközetek sebesültjeinek, a tábor betegeinek elszállítása nem volt intézményesen megszervezve. A sebesültek és betegek szállítására nyoszolyákat, hintót, szekereket használtak. (A hordágyat mint szállítóeszközt elsõként Jean L. Petit francia tábori chirurgus alkalmazta.) A magyarországi seregekben több, 1686-ban kiadott császári pátens, valamint hadseregparancsnoki rendelet foglalkozik a sebesültek szállításával. Ezek nem egységes szabályzatok, hanem esetrõl esetre külön szabályozzák a sebesültek számára kirendelt fogatok számát, irányítását. Az 1683. május 17-én Bruckban kiadott menetparancs pl. arról intézkedik, hogy minden ezred hagyjon hátra egy megbízható altisztet, aki a sebesülteket és betegeket összegyûjti és továbbirányítja. Buda ostroma idején bárkák és hajók felhasználásával már a folyami sebesültszállítás is mûködött, amint azt Khevenhüller az ’Annales’-ben írja. Megszervezése egyébként nem a hadsereg vezetõorvosa, hanem a hadbizottság hatáskörébe tartozott. A sebesültszállítás végcélja természetesen a kórházban való elhelyezés volt. Az elsõ tábori kórházat és sátor-ambulanciát a spanyol hadseregben találjuk a XV. század második felében. Franciaországban a XVI. század végén tûnik fel a tábori kórház: Amiens ostrománál 1579-ben. Magyarországon az elsõ hadikórházat I. Ferdinánd 1527-ben alapítja Budán. 1596-ban az országgyûlés elõször hoz általánosságban törvényt a katonai kórházak felállításáról, valamint a sebesült és beteg katonák rendszeres ápolásáról. (Ezt a törvényt az óvatos rendek úgy módosították, hogy legyen e célra minden táborban néhány sátor. Ezek karbantartására azután megszavazták a 10 dénárnyi rendkívüli adót). Ezután következõ adatunk katonai kórházra már a XVII. századból való: az alsó-ausztriai kormány 1684-ben felkéri a bécsi egyetemet, hogy ajánljon a bécsi orvosok és sebészek közül néhányat, akik ebben az évben magyarországi katonai kórházban (hospitale militare) szolgálatot teljesíthetnének. A XVII. században tehát már van hazánkban állandó jellegû katonai 295 296

Manuale Chirurgicum (1742) Cramer, J. Gy.: Medicina castrensis (Wien, 1739. Kurzbeck. 144 p.)

225



kórház. Az orvosi és ápolószemélyzet azonban változó volt, nem tartozott a kórház állandó orvosi, ill. személyi állományához. A török kiûzése után Kollonich Lipót – akkor még kamarai elnök – Esztergomban a törökök elleni hadjárat folyamán megsebesült katonák számára kórházat állított, mely 1685-ben készült el. 1686-ban tábori kórház állott a Margitszigeten is. 1688-ban Budán, a mai I. kerületi Corvin tér helyén állott katonai kórház. A mozgó tábori kórházak és sátrak az ostromló csapatok közelében települtek. Buda ostrománál oly közel voltak a hadszíntérhez, hogy a fokozódó harcok, heves ágyúzás, a védõk idõnkénti kirohanásai olyan mértékben veszélyeztették a sebesülteket, hogy Kollonich a kórház-sátrakat a „Szent Endre-sziget”-re helyeztette át. A tábori kórházak a kor viszonyaihoz képest igen eredményesen mûködtek, amint arról Cornaro velencei követ jelentései is beszámolnak. Az ostrom alkalmával tízezer ember esett el, s így kitûnõ eredménynek tartja, hogy hatezer ember gyógyultan távozott a kórházakból. A sebesültek összlétszámát sajnos nem tudjuk, azonban a hatezer gyógyult már magában is arra utal (tekintetbe véve az egész ostromló sereg létszámát), hogy a tábori kórházak mûködése kielégítõ volt. Ha a tábori orvosok és chirurgusok száma elég nagy, a sebesültszállítás szervezése pedig jobb lett volna, a Budát ostromló csapatok végsõ vesztesége nyilván még ennél is kisebb lett volna. A fenti adatok értékelésénél tisztában kell lennünk azzal, hogy a Budát ostromló csapatok szervezése – az ostrom nagy politikai fontosságánál fogva – minden tekintetben sokkal gondosabb és jobb volt a szokásosnál.

226



MAGYAR ORVOS-TERMÉSZETTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT KIADÁSÁNAK TERVE A XVIII. SZÁZADBÓL

Két és fél évszázada annak, hogy egy buzgó felvidéki orvos, Doctor Fischer Dániel közzétette az elsõ magyar orvos-természettudományi társaság és folyóirat alapítására, illetve indítására vonatkozó terveit.297 Fischer Dánielnek ma már a neve is alig ismeretes, jóllehet a maga korában egyike volt hazánk legismertebb és legképzettebb orvosainak. Kitûnõ és közkedvelt gyakorló orvos, akinek irodalmi munkássága számottevõ. Késmárkon még orvosi iskolát is tartott fent. Orvos-természettudományi folyóirat és tudóstársaság alapítására vonatkozó tervével hazánkban úttörõ volt. Tudománytörténészeink a Magyar Tudományos Akadémia elõzményei közé sorolták a tervet, s ennek megfelelõen méltatja már Winterl Jakab, a pesti egyetem botanika tanára is 1784-ben. Irodalomtörténészeink az ’Epistolá’-val mint az elsõ magyar idõszaki folyóirat tervével igen röviden foglalkoznak. A folyóirat orvosi jellege ilyen nézõpont mellett eléggé háttérbe szorult. Pedig éppenséggel nem véletlen, hogy az elsõ hazai folyóirat terve kifejezetten orvosi-természettudományi irányú és orvostól származik. A XVIII. század elején nagy lendülettel folytatódott Európa-szerte orvos-természettudományi társaságok alapítása, illetve alakulása. A meglevõk rohamosan izmosodtak. Ez a fejlõdés a XVII. század második felében indult meg. Természetes következménye volt a természettudományok és a medicina hallatlan fellendülésének. Az egyre szaporodó felfedezések, valamint az újabb megfigyelések kicserélésére, közlésére az akkori viszonyok között ezek az egyesületek bizonyultak a legalkalmasabbnak. 297

Epistola invitatoria Pannoniae dictata, qua ad Acta eruditorum Pannonica res et eventus naturales ac morbos patrios exponentia edenda perhumaniter invitatus a D. Danielo Fischero, Hung, ex comitatus Scepusiensis et reg. lib. civit. Kesmarkiensis physico ordin. ac Acad. Caes. Leopoldino Carolinae Naturæ Curiosorum Collega, Brigae; litteris Godofredi Trampii, 1732. Facsimilében közli: Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi mûvelõdés és egészségügy története. Bp., 1953. Akadémiai.

227



Az elsõk között alakult a római Accademia dei Lincei és a firenzei Accademia del Cimento. 1666-ban alakult a párizsi Académie des Sciences. A londoni Royal Society alapítási éve: 1645 (a nevet azonban csak 1662-ben vette fel). Schweinfurtban 1652-ben alakult meg az Academia Naturæ Curiosorum, melynek késõbb hazánk kiváló orvosai majdnem kivétel nélkül tagjai voltak. Tisztán orvosi jellegû egyesületek: Académie Royale de Chirurgie (Párizs, 1731), Société Royale de Médecine (Párizs, 1766), Royal Medical Society (London, 1737). Hufeland 1810-ben alapította Berlinben a Medizinisch-Chirurgische Gesellschaftot. Folyóiratában298 közölték betegágynál tett megfigyeléseiket, sikeres gyógyításaikat. A XVIII. század egyik legelterjedtebb német nyelvû folyóirata a breslaui Sammlungen volt. Írói között igen sok a magyar, köztük Fischer Dániel is. Az egyesületek késõbb megindított folyóiratai tág teret biztosítottak a közléseknek. Hazánk képzett, a tudomány haladásával lépést tartó orvosai többnyire tagjai voltak valamelyik jó nevû külföldi tudós társaságnak. Gyakran nem is egynek. Ezek tekintetbevételével, most már magától értetõdõnek látszik, hogy hazánkban éppen egy orvos vetette fel elõször egy folyóirat indításának és tudós társaság alapításának tervét. S hogy nem valósult meg, nem rajta múlott! Fischer Dániel 1695. november 9-én született Késmárkon, Szepes megyében. Nagyapja evangélikus pap, apja jómódú kereskedõ, városi szenátor volt.299 Fischer 14 éves korában Miskolcra ment magyar szóra. 16 éves korában Wratislawában tanulja a humaniórákat és a lengyel nyelvet – amint azt saját kezû, latin nyelven írott rövid életrajzában elmondja.300 1713 októberében iratkozott be a wittenbergi egyetemre, ahol elõbb teológiát, majd egyidejûen filozófiát és medicinát hallgatott. A licentiatust 1716-ban szerezte meg.301 1718-ban orvosdoktorrá promoveált. Hazaérkezése után Késmárkon folytatott praxist. 1718-ban vette feleségül Anna Rosina Chytressint. 1722-ben Liptó megye physicusa. 1719 októberében a németországi Academia Naturæ Curiosorum választotta tagjai sorába. (Vele egyidejûen hasonló megtiszteltetés érte Köleséri Sámuel és Rayman János orvosdoktorokat is. Ennek a nevezetes tudományos testületnek az elsõ magyarországi tagja Moller Dániel Vilmos volt 1694-ben, 298

299

300 301

Miscellanea curiosa medico-physica Academiae Curiosorum sive. Ephemerides Germanicae Ez Fischer önéletrajzi adata. Weszprémi adata, melyet Tarnai is idéz, hogy Fischer apja is evangélikus lelkész – téves. Lásd: Tarnai Andor: Fischer Dániel és az elsõ hazai folyóirat terve. = Magyar Könyvszemle 72 (1956) pp. 32–49. A curriculum vitae-t in extenso közli: MOE IV. köt. Dissertatio inauguralis medica de deliriis etc. (Vitembergae, 1716)

228



a pozsonyi evangélikus líceum nagynevû rectora.) Fischer Dániel 1726ban Szepes megye fõorvosa, s ezzel kb. egy idõben gr. Csáky Miklós nagyváradi püspök, majd esztergomi érsek udvari orvosa lett. 1746-ban halt meg. Fischer általános orvosi gyakorlata mellett sokirányú irodalmi munkásságot fejtett ki. Fiatalabbkori mûvein erõsen érezhetõ a wittenbergi egyházi ortodoxia hatása. Különösen elsõ nyomtatásban megjelent munkájára302 – melyben a boszorkányok s az ördögök ártalmairól értekezik – jellemzõ kora fantáziadús, irracionális vallási befolyása. Az értekezésben kimerítõen tárgyalja az ördög és a boszorkányok ártalmas erejét, bennük jelölve meg sok betegség (morbi magici) kórokát. Késõbbi írásaiban már mind kevesebb a misztikus elem.303 A ’Commentationes physicae de calore athmospherico’ (Budissae, 1722) – melyben azt írja, hogy a nap csak világít, de nem melegít – utolsó a hipotetikus mûvek sorában. Ezután megjelenõ közleményei mindinkább empirikus jellegûek. Témáik a farmakológiától a terápiáig a medicina jóformán minden ágát felöleli. Gyakorlati orvosi kérdéseket tárgyal ’Praxeos medica’ címû, 1731-ben megjelent kézirata. Fischer Dániel nevét külföldön fõleg a cirbolya- és törpefenyõbõl elõállított ún. kárpáti balzsamokkal kapcsolatos vizsgálatai és írásai tették ismertté. Nevét sok, általa bevezetett és használt régi gyógyszerkeverék õrzi: Elixir antivenereum Fischeri., Spir. nitri Bezoardicus Fischerianus etc. Rátérve Fischer Dániel folyóirattervére, úgy látszik, hogy az ’Epistola invitatoriá’-nak elõzménye is volt, tudniillik ’De ingenio Hungarorum’ 302

303

Tentamen pneumatologico-physicum de mancipiis diaboli seu sagis. (Vitembergae, 1716) Fischer Dániel nyomtatásban megjelent mûvei: 1. Dissertatio inauguralis medica de deliriis (Vitembergae, 1716) 2. Relatio ex philosophia naturali de fulgure, tonitru et fulmina (Leutschoviae, 1716) 3. Tentamen Pneumatologico-physicum de mancipiis diaboli sive Sagis (Vitembergae, 1716) 4. Commentatio physicae de calore athmospherico, non a Sole, sed a pyrite servente ducendo (Budissae, 1722) 5. De Terra medicinali Tokajensi a Chymicis quibusdam pro solari habita (Wratislaviae, 1732) 6. Epistola invitatoria eruditis Pannoniae dicata, quod acta eruditorum Pannonica res et eventus naturales ac morbes patrios exponentia edenda perhumaniter invitantur (Brigae, 1732) 7. De Remedio rusticano Variolas primum per Balneum aquae dulcis, postea vero seri lactis curandi etc. (Erfurdi, 1734) 8. Consilium pestilentiale oder Medizinisches Gutachen von der Pest (Lipsiae et Wratislaviae, 1740) Kisebb kazuisztikus közleményei és observatiói az Ephemerides, az Acta Wratislaviensi és a breslaui Sammlung 1720–40-es évfolyamaiban találhatók.

229



címû befejezetlen értekezése.304 Ebben a kéziratban foglalkozik a magyarországi kultúra állapotával, fejlõdésével. Kifejti, hogy vannak magyar tudósok, akik jóformán semmit közzé nem tesznek. S ha valóban meg is volna a publikációra való készség, gátolja a cenzúra, támogatást pedig nem kap. Az értekezés második – el nem készült (vagy elveszett?) – része tartalmazta volna Fischer Dánielnek eme problémák megoldására vonatkozó terveit. A kérdést részleteiben végül is az Epistola invitatoriában tárgyalja. Ennek a 31 oldalas kis munkának a bevezetésében elpanaszolja, hogy mily kevés író akad hazánkban. Ha Mátyás király óta feljegyzik is történelmünk jelentõsebb eseményeit, Magyarország földrajzával és természeti ritkaságaival igen kevesen foglalkoznak. Néhány hazai tudóson kívül – kik a német ’Ephemerides’-ben, az angol ’Philosophical Transactions’ban305 és az ’Annales Vratislaviensis’-ben írtak természettudományi közleményeket – fõleg külföldiek közöltek magyar vonatkozású természettudományi írásokat. Felhívja hazánk tudósait, lássanak munkához nemzetük dicsõségére. Ezzel a nagyközönség érdeklõdését is fel fogják kelteni a természeti jelenségek iránt. Nyomatékosan hangsúlyozza azonban, hogy a megfigyelésnek és a leírásnak pontosnak és megbízhatónak kell lennie. „Hagyjuk el a feltevéseket – írja –, az axiomák gyártását és ne deducáljunk többet, mint amennyi a helyes megfigyelésekbõl folyik.” Magyarország természettörténetének megírása csak úgy képzelhetõ el – folytatja –, ha a mûvészetben és tudományban jártas férfiak egyesületbe tömörülnek. Így kerülhetõk el a tévedések. Különösen nagy jelentõséget tulajdonít Fischer Dániel az orvosi közlemények publikálásának. A kiadandó folyóirat címe: ’Acta Eruditorum Pannonica res et eventus naturales ac morbos patrios exponentia’ lett volna. Terve szerint három részbõl és egy függelékbõl állott volna. Az elsõ kettõben kaptak volna helyet a természeti tárgyakkal és jelenségekkel (res et eventus naturales) foglalkozó publikációk. A harmadik részben közölte volna a hazai betegségeket (morbos patrios) tárgyaló írásokat. A három osztályhoz csatlakozó függelékben jelentek volna meg a fentiekbe be nem sorolható

304

305

Ezzel kapcsolatban Magyary-Kossa megjegyzi (MOE IV. köt. p. 49.), hogy Bucholtz György: Actorum eruditorum etc. címû kéziratában (Nemzeti Könyvtár Kézirattára Cod. lat. fol. I. 1563. sz. 1725-bõl) volt Fischer ’Dissertatio Physica de ingenio Hungarorum’ címû értekezése, amelyet nem talált meg. A kézirat jelenleg megtalálható: OSzK Kézirattár Quart lat. 260. V/VI. sz. alatt. A Londonban megjelenõ Philosophical Transactions volt az akkori Európa legelõkelõbb természettudományi folyóirata. (Ennek 1665. december 4-i számában közölte H. Oldenburg Sir Ch. Wren intravénás injekciós eljárását, mely azóta terápiás technikánk alapja lett.)

230



kémiai, matematikai, anatómiai etc. közlemények. A folyóirat terjedelmét évi két kötetre tervezte. Az Epistola utolsó oldalán Fischer felhívással fordul a német könyvkereskedõkhöz (Bibliopolis Germanicae celeberrimis). Kifejti, hogy Magyarországon kevés lévén a könyvkereskedõ, alig jelenik meg könyv. A „magános” ember írása – kiadó híján – a „moly martaléka” lesz. Ennek elkerülésére kéri, hogy az Acták munkatársaitól ne kérjenek külön honoráriumot, hanem elégedjenek meg kiadásaik megtérítésével. Végül felszólítja a német könyvkiadókat, vállalja el egyikük a kiadást, illetve a képek és nyomda költségeit. A cikkek összegyûjtése az Epistola szerint Hambacher János, Raymann János, Liebezeit György és Neuhold János feladata lett volna. Fischer Dániel már jóval az Epistola invitatoria megjelenése elõtt behatóan foglalkozott folyóirattervével. Sõt, már az organizáció munkáját is megkezdte. Ennek nyoma egy elõzetes hirdetés, ami azonban nem található. Megjelenésére a második, ránk maradt hirdetésbõl következtethetünk. Címe: ’Consultatio alterior (tehát kellett lennie egy elõzõnek is! – a szerzõ megj.) de universali commercio litterario ad rei medicinae etc’. 1730 novemberében jelent meg, három lapnyi terjedelmû. Benne Fischer szintén a vállalkozás célját ismertette. Egyebek között közli, hogy 1731 elejére tervezi a folyóirat megjelenését. Sajnos, nem jelent meg. Így aztán még 1732-ben is csak tervezetet adott az Epistola invitatoriában. Orvos- és természettudományunk nagy kárára az Epistola közzétételét nem követte a tervezett Acta megjelenése. Hogy miért nem, arra konkrét adatunk nincs. Nem hihetõ, hogy orvosaink, természettudósaink részvétlensége, a dolgozatok hiánya lett volna az akadály. Sokkal valószínûbb, hogy anyagi és szervezeti nehézségek gátolták a kiadást.

231





KAPCSOLATOK ÉS IRÁNYZATOK OLASZ ORVOSOK MAGYARORSZÁGON A XVI. SZÁZAD VÉGÉIG

Számos monográfia és még több tanulmány foglalkozik a középkor és a reneszánsz olasz egyetemeket járt magyar orvosaival. A hazai orvostudomány és orvosi gyakorlat szempontjából jelentõs szerepe volt azonban az akkori tudományos élet színe-javát reprezentáló olasz orvosok magyarországi mûködésének. Következõ rövid összefoglalásunk néhány kiemelkedõ olasz orvos nevét sorolja fel, akinek munkássága a hazai orvostörténelem – nem ritkán pedig a köztörténet számára is fontos, hiszen közülük nem egy töltött be humanitárius missziója mellett országos, sokszor pedig nemzetközi jelentõségû küldetést. Az elsõ olasz orvos, akirõl a magyar források megemlékeznek, Draco volt, Kálmán király udvari orvosa az 1090-es években, aki a király elsõ felesége, szicíliai Busilla hercegnõ kíséretében került Magyarországra. Az 1205–1235 között uralkodott II. Endre királynak is olasz archiatere volt, egy bizonyos Philippus, aki az uralkodó harmadik felesége, estei Beatrix udvarnépével együtt jött ebbe az országba, ahol politikai funkciókat is végzett. Itália szülötte volt Magister Gerardus Italus (más néven Gerardus Latinus) is, IV. Béla és V. István magyar királyok orvosa, aki az 1270-es években odaadó és sikeres gyógykezelése jutalmául két falura királyi adományt kap. Az olasz Anjou-dinasztia magyarországi trónralépése még jobban megnyitja az utat az olasz orvosok elõtt. Róbert Károly király Magyarországra hívja Benedictus ab Italia sebészt, akit késõbb Nagy Lajos király uralkodása alatt pappá szenteltek. 1316-ban Nyitra püspöke lett, s ezzel Magyarország fõpapjai sorába emelkedett. Késõbb két fivére, Bertalan és Miklós – szintén orvosok – követték példáját és ugyancsak Magyarországra költöztek. A magyar fõvárostól nem messze fekvõ Esztergom városának a XIV. század elsõ felében még autonómiával rendelkezõ olasz városnegyede volt. Ennek egy 1332-ben kelt oklevele a következõket tartalmazza: „Ad Universorum notitiam volumus pervenire, quod vir providus et honestus,

233



Magister Perectoldus Cirolicus, seu Medicus excellentissimi Domini nostri regis Karoli, Dei gratia Illustris regis Hungariae” etc. Weszprémi István, mindehhez hozzáfûzi: „Italicae originis Virum fuisse illo solo constare poterit indicio, quod domum non alibi, quam in civitate Latinorum sive Italorum emptam esse voluerit.”306 Magyar fõurak udvari orvosa gyanánt mûködött 1300 körül Guilelmus de Varignana is, aki egy ideig a bolognai egyetem professzora volt. Bár magyarországi mûködésérõl nem rendelkezünk közelebbi adatokkal, tudjuk, hogy Magister Fridericus de Bononia is megfordult Magyarországon, mint Gentilis kardinális, pápai legátus orvosa. 1330-ban „magistro Andrre, nato quondam Mancii de Eugubio, clerico, medicinalis scientiae Professori, ex consideratione Caroli regis Ungariae, canonicatus in ecclesia Strigoniensi vacans confertur”.307 Emellett Eugubioi András a magyar királyné udvari orvosaként is mûködött. Róbert Károly és Nagy Lajos királyok másik olasz udvari orvosa, Piacenzai Jakab, mint a magyar uralkodók követe több fontos diplomáciai missziót is teljesített. 1343-ban halt meg Buda várában. Conversius da Frignano a sienai egyetem professzora volt, s mint Nagy Lajos udvari orvosa került a magyar fõvárosba, Budára. Róbert Károly király udvari sebésze, Magister Jacobus de Cellino mûködésérõl is maradtak reánk adatok. 1395-ben Zsigmond magyar király orvosa Guglielmo de Santa Sofia volt, a híres paduai orvosdinasztia egyik tagja. Apját, Marsilio di Santa Sophiát egy 1410. május 10-én kelt páduai okirat szintén úgy említi, mint a magyar király orvosát. Ugyanebben az idõben az esztergomi érseknek udvari orvosa is olasz ember volt: De Amelia Tamás. Zsigmond király – 1433 óta egyidejûen a német-római birodalom császára – különösen nagyra értékelte az olasz orvosok tudását és humanista mûveltségét. Csaknem egy emberöltõn át (1417–1445) tartózkodott Magyarországon – Budán, mint Zsigmond vendége és orvosa, Nagyváradon mint Vitéz János püspök barátja – Pier Paolo Vergerio, a capo d’istriai születésû tudós orvos és humanista költõ. „Petrus Paulus utriusque juris ac medicinae doctor necnon poeta laureatus”308 1410-ben került elõször 306

307

308

„Mindannyiotok tudtára kívánjuk adni, hogy a bölcs és tisztes férfiú, Perectoldus Corolicus, a sebészmester, avagy a mi legkegyelmesebb Károly király urunk, Isten kegyelmébõl Magyarország felséges királyának orvosa…” (…) „Az, hogy ez az ember olasz származású volt, egyedül csak avval bizonyítható, hogy házat kizárólag a latinok avagy az olaszok városában volt hajlandó vásárolni.” „Az egykor az eugubiumi (gubbioi) Manciumban született Andrre mester, klerikus, az orvostudomány tanára, Károly magyar király utasítására megkapta az esztergomi egyházközségben megüresedett kanonokságot.” „mindkét jog és az orvostudomány doktora, valamint babérkoszorús költõ”

234



érintkezésbe Zsigmonddal, amikor mint a pápa követe jelentkezett a királynál. A következõ találkozásuk színtere Konstanz. A zsinatról már a király kíséretében érkezik Magyarországra, ahol haláláig marad. Õ volt az elsõ igazi nagyszabású humanista magyar földön. 1414-ben Zsigmond király kíséretében találjuk Antal raguzai fõesperest, aki orvos volt, s mint ilyen, tanáccsal látta el az uralkodót. Ugyancsak Raguzában élt Bartholomaeus Squarcialupis de Plumbino, aki kitûnõ munkáját, ’Colcodei seu liber de peste’ címû kéziratát Zsigmondnak ajánlja.309 Bartholo doktor élete javát Raguzában töltötte. 1413. augusztus 14-én kelt az az okirat, melynek értelmében egy Zsigmondhoz Budára küldött deputatio tagjai között van „egregius vir Magister Jacobus de Saligherii de Padua, mindkettõ „phisici et salariati communis Ragusi” („a kiváló padovai Jacobus de Saligherius mester… raguzai közösségi [városi] orvosok és alkalmazottak”). 1437 körül a magyar fõurak keresett orvosa volt Capodilista Ferenc János olasz orvos. 1445 körül Hunyadi János, a nagy magyar hadvezér szolgálatában áll Trevisoi Tádé magiszter, akit mint IV. Jenõ pápa orvosát ismer az orvostörténelem. Míg eddig inkább csak koronás fõk, vagy országnagyok udvarában találkoztunk olasz orvosokkal, 1448-ban feltûnik „Bartholomaeus Italicus physicus”, aki Pozsony városában a polgárság körében folytat gyakorlatot. Sforza Ferenc milánói herceg udvari orvosa, Ambrosius Griffus 1465ben a magyar fõvárosban, Budán tartózkodik, de nem orvosi minõségben, hanem mint urának követe. Corvin Mátyásnak, a nagy magyar reneszánsz uralkodónak a háziorvosai jóformán valamennyien olaszok, akik közül csak néhány kiemelkedõ személy nevét emeljük ki. Aquilejai Angelo magiszter ebben a minõségében több okiraton is szerepel. Fontana Ferenc nevû udvari orvosát diplomáciai síkon is foglalkoztatta Mátyás király és több ízben fontos misszióval küldte el a milánói herceghez. Hasonlóképpen Florio della Roverella nevû orvosát is. Joannes de Leonibus de Galluccio capuai származású olasz orvos is kezelte egy ideig Mátyás királyt. Alfonz calabriai herceg egy urbinói származású sebészmestert Dominicus de Phophetat küldi ajánlásával Mátyás királyhoz. Mátyás király udvari orvosai sorába tartozott „Julius Milius, Regis Pannoniae Archiater”. Miliust – aki forrásainkban mint Aemilius is szerepel – Mátyás király magasztalva emlegeti Sforza Lajos milánói herceghez írt leveleiben. Ez a kiváló olasz orvos mint humanista költõ is tevékenykedett, s a korabeli magyar tudóstársaság, a Sodalitium Danubianum is tagjai sorába 309

A kézirat a bécsi National-Bibliothekben található Cod. lat. 2349 jelzet alatt.

235



választotta. Rajta kívül még Francesco da Brescia, a ferrarai orvoskar egykori növendéke, Egano da Floreno sebész és Baptista Canano tartozott a nagy uralkodó ismert orvosai közé. Utóbb nevezett õse volt Gianbattista Cananinak, a kiváló ferrarai anatómusnak. Mátyás király kapcsolatot tartott fenn a híres humanista tudóssal, Marsilius Ficinusszal is, akit mindenáron szeretett volna udvarába csalogatni. Érdekes levélváltásuk fennmaradt az utókor számára. Ficino 1489ben csillagászati alapon jó egészséget jósolt Mátyás királynak, aki azonban ennek ellenére már a következõ évben meghalt. Ficino maga helyett Valori Fülöpöt küldte Budára, aki valóban egy ideig a magyar fõvárosban mûködött, sõt mint Ulászló magyar király követe, Rómában is járt. Estei Hyppolit esztergomi érsek, majd egri püspök udvartartási számadáskönyvei szintén utalást tartalmaznak e korban Magyarországon mûködött olasz orvosokra, nevezetesen Benzo Ágostonra és Sbizzarino Benedekre, kik közül az elsõ 200, a második 300 magyar arany fizetéssel bírt, Dimerbroek említi ’Tractatus de peste’ címû munkájában, hogy Mátyás király egy pestis elleni szer recipéjéért ezer magyar aranyat adott Ludovicus a Leonibus bolognai orvosnak. Christophorus Gallus magyarországi olasz orvos emlékét kortársa, Janus Pannonius magyar humanista költõ epitaphiuma örökíti meg. Az 1510-es évek különösen jelentõsek az olasz–magyar kapcsolatok történetében, mert Ferrara nagy fiának, Giovanni Manardonak magyarországi szereplése – e kapcsolatok fénykora – erre az idõre esik. Herczeg Árpád, a kiváló Manardo-kutató nemzetközileg elismert monográfiái átmentek a tudományos köztudatba, és így nem szükséges, hogy a nagy olasz orvos magyarországi mûködését ismertessük. A magyar fõvárosban töltött éveinek, itteni kapcsolatainak méltatásával a jubileumi Manardo-kongresszuson két magyar elõadás is foglalkozott. Manardo, akinek nem egy maradandó tudományos alkotása Magyarországon keletkezett, sok olasz orvossal egyidejûleg tevékenykedett hazánkban. Itt mûködött egykor Girolamo Balbi – eredeti nevén Acellini –, Velence szülötte, aki a Dunai Tudós Társaság – a Sodalitas Litteraria Danubiana – egyik legnevezetesebb tagja volt. Manardoval egyidejûleg élt Magyarországon az 1485-ben Cremonában habilitált Antonio Gazio mint gróf Thurzó Zsigmond udvari orvosa és fiainak nevelõje. Gazio részben Magyarországon írta meg ’Florinda corona, Quae ad sanitatis hominum conservationem ac longevam vitam producendam sunt necessariae’310 címû mûvét, mely késõbb ’Aerarium sanitatis’311 címmel több kiadást ért meg. Egy másik, a ’Florinda coroná’310

311

„Virágzó koszorú, mely az ember egészségének megõrzéséhez és a hosszú élet eléréséhez szükséges” „Az egészség tára”

236



val312 nem azonos, az orvostörténelemben eddig kevéssé ismert munkájának címe: ’De conservanda et proroganda senum vita’;313 elõszavát Erdõdi Bakócz Tamás esztergomi érsekhez címezte. Fia, Simon szintén orvos volt, aki atyja halála után is fenntartotta a kapcsolatot a Thurzó grófokkal. A gazdag észak-magyarországi városokban folytatott széleskörû orvosi gyakorlatot a velencei eredetû Philippus Venetus. Celio Calcagnini orvosdoktor, Ippolito d’Este megbízottja Eger városában, akinek mûve a copernicusi új szisztéma elõzményei között egyike a legjelentõsebbeknek, ebbõl a magyar városból intézi leveleit az akkor még szintén Magyarországon, Budán élõ Manardushoz, valamint Niccolo Leoniceno olasz orvoshumanistához. Leonicenóhoz írt levelébõl kitûnik, hogy élénk kapcsolatban állt egy meg nem nevezett magyar humanistával és botanikussal – véleményünk szerint Purkircherrel. Calcagnini magyarországi levelezõköréhez tartozott a német eredetû Jakob Ziegler budai orvos is, aki hosszabb magyarországi tevékenykedés után Ferrarában bukkan fel Giovanni Manardo és Celio Calcagnini társaságában. 1510-ben a velencei tanács megengedi, hogy II. Ulászló magyar király küldöttje Velencébõl 300 arany értékû gyógyszert vámmentesen vihessen ki a köztársaság területérõl. Frangepán Kristóf magyar hadvezérnek – aki egyébként sokáig hadakozott Velencével, s késõbb évekig (1514–1519) raboskodott a köztársaság börtönében – felesége arra kéri a velencei tanácsot, hogy adjon neki oltalomlevelet az odautazásra. Szeretné magát ott gyógykezeltetni, mert a velencei orvosok „…sono per fama et opera melidor de tutti li altri”.314 1523-ban Ferdinánd osztrák fõherceg II. Lajos szolgálatába ajánlja Ritius (Ricci?) Jeromos medicinae doctort, aki Rómában végezte az orvosi fakultást, és Magyarországon kívánt letelepedni. Erdély legtekintélyesebb orvosa ezekben az években Joannes Maria Italus nagyszebeni physicus,315 aki évi 150 forint fizetést kap akkor, amikor II. Ulászló és II. Lajos olasz sebésze, Sylvester évi 240 forint illetményt húz. II. Lajos olasz orvosai sorába tartozik Mota Jakab is. A kalandos életû, magyar nevet felvett Nicolaus de Monte, alias Bezdédi Miklós medicinae artis doctor is olasz eredetû volt; magyar családnevét a neki adományozott Bezdéd községrõl nyerte. A valószínûleg velencei eredetû Giovanni Musarello esztergomi kano312 313 314 315

„Virágzó koszorú” „Az idõsek életének megõrzésérõl és meghosszabításáról” „…híresek, mindenki másnál jobb munkájukról” Lásd: Pataki Jenõ: Az erdélyi orvoslás kultúrtörténetébõl. A bevezetõ tanulmányt írta: Prof. Izsák Sámuel, összeáll. és sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, 2004. MATI. 411 p.

237



nok – egyben a magyar egyház fejének, az esztergomi érseknek orvosa – 1521. július 21-én levélben értesíti a velencei tanácsot az érsek haláláról. 1527-ben Eszéky János levélben kéri Ferrarában tanuló unokaöccsét, Orbánt, hogy a Magyarországra visszatérni készülõ luccai Tamás magister gyógyszerésszel (per Magistrum Thomam Lucensem apothecarium) küldjön neki egy violaszínû birétumot. Polidamus Bálint olasz származású orvosdoktor 1532-ben mûködött Magyarországon, és magyar vonatkozású történeti munkákat is írt. 1535-ben Hieronymus Adornus paviai orvos mint a királyi kancellár orvosa szerepel okiratainkban. 1538-ban engedélyt kap I. Ferdinánd királytól, hogy Magyarországon bárhol betegek kezelésével foglalkozhassék. Egyébként az ország politikai életében is szerepet vitt. Az ország politikájára azonban az Itáliából érkezett Giorgio Blandrata gyakorolta a legnagyobb befolyást. Blandrata – eredeti nevén Biandrata – György 1515-ben született a piemonti Saluzzóban, meghalt Erdélyben 1588. május 5-én. A paviai egyetemen végzett orvosi tanulmányai után I. Zsigmond lengyel király nejének, Sforza Bonának lett udvari orvosa, majd 1541-ben a királyné leányához – Szapolyai János magyar király feleségéhez, Izabellához – ment Erdélybe. Izabellát többször elkísérte Lengyelországba, majd az angol királyné kíséretében Olaszországban tûnik fel. Szabad nézetei miatt hamarosan egyházi törvényszék elé kerül, majd Genfbe menekül. Itt a kálvinizmusban csalatkozik, és Lengyelországba távozik, ahol 1562-ben antitrinitárius (unitárius) lett. Ezáltal helyzete Lengyelországban is tarthatatlanná vált, így örömmel fogadta el János Zsigmond erdélyi fejedelem meghívását, aki õt 1563-ban udvari orvosává és belsõ tanácsosává, gyakorlatilag az ország bel- és külpolitikájának valóságos irányítójává tette. Orvosi mûködése elismeréseképpen Báthori István erdélyi fejedelemtõl, a késõbbi lengyel királytól tekintélyes birtokadományozásban részesül. Mint orvos, valláskülönbség nélkül mindenki rendelkezésére áll. Egy erdélyi jezsuita, Leleszi János írja Aquaviva Claudio jezsuita generálisnak, hogy Blandrata szorgalmasan látogatja õt és rendtársait betegségükben, gondosan kezeli õket, ámbátor õ az „ariánusok zászlóvivõje”. Blandrata hosszú idõn át döntõ befolyást gyakorolt Erdély életére. Jellemét, mûködését a korabeli és késõbbi szerzõk igen eltérõen ítélték meg, de hatása igen sok téren maradandó volt. Állítólag Gyulafehérvárott kiadott orvosi munkájának – ’Gynoceorum ex Aristotele et Bonaciolo a G. Biandrata medico subalpino noviter excerpta de foecundatione, graviditate, partu et puerperio’316 – nem találjuk nyomát. 316

„Az Alpokon túlról (jött) orvosnak, Blandrata (Györgynek) Aristotelesbõl és Bonaciolusból újonnan összállított nõorvosi munkája a megtermékenyítésrõl, a terhességrõl, a szülésrõl és gyermekágyról”. Ludovicus Bonaciolus (Buonaccioli) XV. századi ferrarai orvosprofesszor, akinek Enneas Muliberis címû, valószínûleg 1480 körül nyomtatott (a kódexen sem név, sem hely megjelölés nincsen) munkáját Lucrecia Borgiának ajánlotta.

238



Egykorú, bár korántsem teljes hitelt érdemlõ feljegyzések szerint még egy olasz orvos gyakorolt közvetlen befolyást Magyarország politikájának alakulására, méghozzá – szemben a többi olasz orvos áldásos tevékenységével – meglehetõsen erõszakos módon. Szerémi György királyi gyóntató munkájában egy olasz orvost gyanúsít azzal, hogy János királynak mérget adott be.317 Mint orvos és mint vallásújító mûködött Magyarországon és Erdélyben Franciscus Stancarus. Mantuában született és Bázelben szerezte meg az orvosdoktori címet. Kalandos élete során legtovább Lengyelországban és Erdélyben idõzött. Kolozsvárott élt, de merész hitújító tételei miatt itt is állandó helyváltoztatásra kényszerült. 1574-ben meghalt. Kõrösi Fraxinus Gáspár (Caspar Fraxinus Zegedinus, Szegedi Kõrös Gáspár), a kor híres magyar orvosa318 maga is a paduai egyetem neveltje – aki Francantianus Antonio paduai professzort leveleiben „compater meus”-nak nevezte, és a sienai eredetû Petrus Andreas Mattiolival is baráti kapcsolatban állt – írja 1555-ben, hogy a Magyarországra irányuló gyógyszerbehozatal részint Itáliából, részint Levantébõl, de Itálián keresztül érkezik.319 1556-ban Petrus Raymundus Amadonus olasz orvos nevével találkozunk, aki részt vett Ferdinánd magyar királynak a török ellen folytatott háborújában, és arról egy munkát is írt. E kor vezetõ magyar államférfiúja, Nádasdy Tamás nádor is csaknem kizárólag olasz orvosokat alkalmaz udvarában. 1557-ben feleségét és fiát Hieronymus ab Augustis kezeli, aki Lindenius szerint leszármazottja Quiricus de Augustis híres tortonai (Piemont) orvosnak. Quadrio Jeromos sebész, aki egy ideig a bécsi orvoskaron is elõadásokat tartott. Hírnévnek örvendett Antonio Mannius – alias Antonius de Mannis –, aki nehéz, de jól sikerült mûtéttel gyógyította meg a nádor heresérvét. A sort az 1506-ban Tridentben született Julius Alexandrius (Giulio Alessandrini) zárja le, akihez Jordán Tamás – e kor másik kiváló magyar orvosdoktora – ’Brunno Gallicus, seu Luis nouae in Morauia exortae descrip-

317

318

319

„…De Italo accipiens demum potum ed purgandum stomachum, quod gustasset, mox ad terram casum dederat, et ait pauper Rex: Capitatis me et teneatis; quia hec est ultima manducacio mea et potus” („Végül egy olasztól kapott hashajtó italt, amelyet meg is kóstolt, majd a földre hanyatlott és így szólt a nyomorult király: Fogjatok meg és tartsatok, mert ez volt utolsó ételem és italom…”) Lásd vele kapcsolatban a következõ levelezés-gyûjteményt: „Szerelmes Orsikám...”. A Nádasdyak és Szegedi Kõrös Gáspár levelezése. Vál.: Vida Tivadar, utószó: Grynaeus Tamás. Bp., 1988. Szépirodalmi Könyvkiadó. 392 p. (Magyar levelestár) A magyar irodalomban egészen 1810-ig nyomon követhetjük a Magyarországon mûködõ olasz gyógyszerárusok tevékenységét.

239



tio’320 címû mûvének második kiadását ajánlotta. Alessandrini udvari orvos volt Bécsben, de többször járt Magyarországon, fõleg Nádasdy nádor gyógykezelése céljából. Nevezetes mûvét, a ’De sanitatis tuendá’-t321 1575ben írta. A császár orvosa volt Malatesta Federigo doctor medicinae is, aki fõrangú pácienseinek kezelése céljából hosszasan tartózkodott Magyarországon is. A XVI. század derekán egyszerre két Pestalozzi fejt ki gyógyító tevékenységet Magyarországon: Miklós (Nicolaus Pistalozius), aki doctor medicinae volt és Vince, aki csupán egyszerû gyakorló sebész. A Pozsonyban lakó Pestalozzi Miklós az észak- és nyugat-németországi nemes családok rendkívül kedvelt orvosa volt. Reánk maradt nagy kéziratanyagából az bontakozik ki, hogy sikeres gyógyításai, humanista egyénisége következtében szoros baráti kapcsolatba került a legmagasabb magyar vezetõ körökkel. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem udvari orvosa, belsõ tanácsadója és diplomatája Squarcialupi Marcell volt, eredetileg piombinói szerzetes, aki 24 éves korában a pisai egyetemen nyerte el az orvosdoktori címet, majd római, milánói, svájci és németországi tevékenység után érkezett új hazájába. Teológiai és természettudományi munkákon kívül orvosi mûveket is hagyott az utókorra; ezek közül néhány Kolozsvárott jelent meg, ’De fontium et floriorum origine’322 címû mûve pedig 1585-ben Gyulafehérvárott került kiadásra. Hosszasabban kellene foglalkozni a paduai Buccella Miklós sebész életével és tevékenységével, de – miként Blandrata vonatkozásában is – itt csak néhány fontosabb adatra szorítkozhatunk. Báthori István erdélyi fejedelem, késõbb lengyel király orvosa volt, akárcsak a luccai születésû Simonius Simon, elõzõleg lipcsei egyetemi tanár. Báthori István lengyel király Paduában végezte tanulmányait. Itt ismerkedett meg Buccellával, akit még erdélyi fejedelemsége évei alatt hívott be udvarába. A király krónikus betegségét elõször egyedül Buccella kezelte, majd az õ javaslatára Simoniust is az udvarba hívták. A két olasz orvos között a kezelés módja tekintetében jelentõs nézeteltérés volt. Amikor Buccella néhány napos távolléte alatt a király meghalt, sokan – 320

321 322

„Brunno Gallicus, azaz a Morvaországban kitört új luesz leírása” (Frankfurt, 1577). – Vö. Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. [Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia]. Elsõ száz. Ford.: Kõvári Aladár. Bp., 1960. Medicina. p. 151. – A Brunno Gallicus elnevezés Jordán Tamástól (1539– 1585) származik, aki ezzel azt az extragenitalis (nemcsak nemibetegségként terjedõ) vérbajt jelölte, mely Morvaországban pusztított. Ennek a könyvnek ajánló szövegében saját élettörténetét is leírja (2. kiad.: Frankfurt, 1583) „Az egészség megõrzésérõl” „A források eredetérõl” (orvosi jellegét a vizek elemzése adja)

240



maga Buccella is – Simonius helytelen kezelésének tulajdonították a halálesetet, mely miatt elkeseredett vita bontakozott ki. A király titkára az orvosok vitájának lényegét összefoglalta, és ezt az iratot a kancellár Muralto Giovanni kolozsvári olasz orvos elé terjesztette. Muralto nyomtatásban is megjelent szakvéleményében Simoniust marasztalta el a hibás kezelésben. Simonius nem maradt adós a válasszal, és Amadeus Curcius Ticinensis álnéven írt ’Responsumá’-ban kemény hangon hárítja el magától a felelõsséget. Buccella Krakkóban 1588-ban megjelent ’Refutatio’jában válaszol, Simonius pedig ugyanez évben Olmützben adja ki replikáját ’Responsum ad Refutationem’323 címmel. Buccella Krakkóból folytatja az elmérgesedett vitát újabb ’Refutatio’-jával. Simonius erre 1589-ben csaknem 300 oldal terjedelmû ’Scopae’ címû mûvével adja meg a választ. Mint kívülálló harmadik, Muralto Giovanni doctor összegzi a vitát Kolozsvárott 1589-ben, ’Apologia contra Simonem’324 címû könyvében. Báthori Zsigmond fejedelem orvosa, majd kassai orvos volt Ezekiel Piperellus (Peverellus). Ugyanezen fejedelem szolgálatában állt Mezentius olasz orvos is 1598-ban. A piarnói (Isztria) Goynaeus Giambattista Pozsony városi orvosa volt 1596-ban. Munkája – ’Enchiridion ad quotidianam medendi exercitionem’325 – 1582-ben Velencében jelent meg. Hasonlóképpen városi orvos ez idõben Curtius András phil. et med. doctor, tokaji orvos – akinek már atyja, Curtius Lajos orvosként mûködött Kassán –, azután Spini Miklós pozsonyi orvos és sokan mások. Alfonso Ferri, aki 1500 körül született Nápolyban, és III. Pál pápa orvosa volt, hadisebészi minõségben részt vett a magyarországi harcokban. Az 1586–1587. évi erdélyi nagy pestis idején különösen kitüntette magát mint orvos és gyógyszerész, a Gyulafehérvárott mûködõ firenzei származású Massimo Milanesi jezsuita, aki jelentéseiben borzalommal említi, hogy félig meztelen nõket kell vizsgálnia, és ahhoz, hogy ezt megtegye, felhatalmazást kér a generálistól. Késõbb õ maga is a dühöngõ járvány áldozatául esett. A XVI. század fénykora az olasz orvosok magyarországi mûködésének. Sajátossága e szakasznak, hogy míg a korábbi olasz orvosok fejedelmeik kísérõiként vagy diplomaták, humanisták stb. gyanánt érkeztek Magyarországra, addig a XVI. században ide érkezett, itt megtelepült orvosok egy része – Blandrata, Stancarus és sokan mások – fõleg mint refugiumot keresõ és találó protestánsok jutnak új hazához, kiváltképp a vallásegyenlõséget Európában elõször megvalósító Erdélyben. 323 324 325

„Válasz a cáfolatra” „Védekezõirat Simoniusszal szemben” „A mindennapi orvosi gyakorlat kézikönyvecskéje”

241



A LENGYEL–MAGYAR ORVOSI KAPCSOLATOK A RENESZÁNSZ 326 IDEJÉN

A nyelvi akadály ellenére a lengyel és magyar együttmûködésnek a tudományok területén is régi tradíciói vannak. Ennek a ténynek az okai mélyen gyökereznek a történelmi fejlõdés hasonlóságaiban és közös vonásaiban. Ez az oka annak, hogy Európa számos városában és tudományos centrumaiban, királyi udvaraiban és természetesen az egyetemeken sok személyes kapcsolat alakult ki a magyar és lengyel orvosok között. Az egyetemi élet általában ebben az idõszakban jelentõsen befolyásolta a szociális, intellektuális életet, mint ahogy egyúttal ezeknek, valamint a politikai szituációnak függvénye is volt. A legtöbb egyetemen orvosi fakultás is alakult. Az orvosi oktatást jelentõsen befolyásolta az arab szövegek latinba való átültetése. Az orvosi és természettudományi szövegek arabból latinra való fordítása az európai medicinában a késõközépkorban mind szemléleti, mind gyakorlati szempontból alapvetõ változást hozott. Ezt az irodalmat fõként a XII. és XIII. században fordították, de hatása a XVI. század végéig, illetve a XVII. század közepéig tartott. Az orvostörténészeknek e folyamatról, illetve tényrõl eltérõ véleményük van, különösen ami az arab medicina hatását illeti. Ez részben a kutatók különféle megközelítési módjából fakad, részben eltérõ szemléletet tükröz. Az arabizmus latin receptiojának elsõ centrumai Salerno és Toledo voltak. Az elõbbi iskolának legkiválóbb reprezentánsa és tulajdonképpeni „vezetõje” Constantinus Africanus, az utóbbi Gerardus de Cremona volt. Az arab textus alapvetõen a görög irodalom átmentése az ókorból a középkorba. A görög–arab doktrínák Chartres-on és Palermón keresztül terjedtek el egész Európában. Hatásuk nem kis mértékben volt érezhetõ a kor magyar és lengyel medicinájában is. Az arab medicina nemcsak a késõbbi idõk számára õrizte meg a görög orvosok doktrínáit, de számos tudósuk önálló gondolatai és teóriája révén új alkotásokkal gazdagította 326

Elhangzott angolul a szerzõ doctor honoris causa avatásán a krakkói egyetemen, 1980. április 15-én.

242



a farmakoterápiát, epidemiológiát, kórházügyet és a betegségek leírását. A tudósok, akik ezeket az arab szövegeket a késõközépkorban latinra ültették át nem egyszerû fordítók voltak, hanem egyúttal társszerzõk: tractatusaikba beépítették saját megfigyeléseiket és tapasztalataikat is. Amikor ezek a fordítások az orvosok és a diákok számára hozzáférhetõvé váltak, gondos elemzés után további tanulmányok alapjául szolgáltak. E szövegek nem maradtak meg az egyszerû leírásnál, de az eredeti szöveg megõrzésével ugyanolyan átalakuláson mentek át, mint azok aristotelesi vagy galenosi modelljei. A középkori egyetem jellegzetes példájának tekinthetjük a bolognait, mely mind a krakkói, mind a három évvel késõbb Magyarországon alapított pécsi egyetem szellemi elõdjének tekinthetõ. Bologna, Párizs, Pádua egyetemei Nyugat- és Dél-Európa legfontosabb orvosi iskoláivá alakultak, Krakkó és Bécs pedig akkoriban az orvoslásban vált Közép-Európa vezetõ tudományos központjává. Így a reneszánsz tudományos élete, mely Közép-Európában a XIV. század végén kezdõdött, tetõpontját száz évvel késõbb érte el, de a budai egyetemen csak mintegy négy évtizedig virágzott, nem kis mértékben befolyásoltatván a krakkói egyetem szellemi fejlõdésétõl. A reneszánsz medicina, nemcsak a klasszikus görög és római kultúra egyszerû újjáélesztése volt, hanem egyben a gondolkodó ember „újrakitekintése”, mely megszabadult a dogmatikus skolaszticizmus „uralmától” és az egyház tradicionális korlátaitól. Hozzá kell azonban tennem, hogy az egyház korlátozásai az orvosi életben távolról sem voltak olyan negatív hatásúak sem a késõközépkorban, sem a reneszánsz idején, mint ahogyan azt általában írják. A potestas ordinis és potestas jurisdictionis elkülönítése a kánonjogban számos lehetõséget biztosított – a zsinati határozatok ellenére – a papok számára, mind az orvosi gyakorlatban, mind az orvosi oktatásban. Nézzünk most néhány közvetlen kapcsolatot a krakkói egyetem és a magyar orvosképzés között. A XV. században Krakkó külföldi hallgatói közül a legtöbben Magyarországról jöttek. 1487 és 1494 között a magyarok száma 402 volt, ugyanakkor az osztrákok száma csak 16, a poroszoké 46. Az 1463. évben valamennyi immatrikulált hallgató 25%-a magyar volt. Ez volt a maximum. A XV. században a magyar hallgatók aránya a krakkói egyetemen általában mintegy 12%. A XV. század hetvenes éveitõl egészen 1558-ig a krakkói egyetemen magyar bursa mûködött (Bursa Hungaricum). E bursának a regestruma 209 baccalaureatust említ (hét közülük orvos), 41 magistert, 4 orvosi licentiatust és 2 orvosdoktort tart nyilván. E század orvosi élete Krakkóban bõvelkedik ragyogó, nagyhírû orvosdoktorokban és humanistákban. Legyen szabad itt csak néhányat említenem, azokat, akiknek kapcsolata Magyarországgal igen szoros, befolyása a magyar orvosi életre igen nagy volt: Maciej z Miechowa (Mecho-

243



viensis), a „lengyel Hippokrates”, Jagelló Ulászló király orvosa, a krakkói egyetem orvosprofesszora. Az õ krónikája a magyar õstörténetnek is fontos, nélkülözhetetlen forrásmûve. Wojciech Nowopolski (Albertus Novicampianus), Vesalius elsõ lengyel követõje, a ’Fabricatio hominis’ szerzõje magyarországi és erdélyi tartózkodása sajnos nem tartott soká, mert szenvedvén az erdélyi klímától, másfél év múlva visszatért Krakkóba. Ami Novicampianus munkásságát illeti, amelynek révén Vesalius munkája és tanai Lengyelországban ismertté és elterjedtté váltak, szükségesnek tartom megemlíteni Skulimowski elõadását (Bázel, 1966), aki Andreas de Opoczno és Stanislaus Rozanka (Rosarius) munkáit említi, valamint azt a vitát, amely a konzervatív Felix Sierpe lengyel orvos és a progresszív Stanislaus Zawadzki orvosdoktor között alakult ki a krakkói egyetemen 1563-ban. A fent említett doktorok befolyása a magyar orvostudományi életre igen jelentõs volt. Nagy Lajos uralkodása alatt Jan Radlica (Joannes Parvus) krakkói érsek, a kiváló orvos hosszabb idõt töltött Magyarország fõvárosában, Budán mint királyi orvos, közeli kapcsolatokat tartván a mi orvosainkkal. A már említett Academia Istropolitana egyik kiválósága a világhírû orvos, csillagász és humanista, Marcin Bylica z Olkusza, Ilkus néven filozófiát, csillagászatot és medicinát tanított a pozsonyi egyetemen, egyúttal orvosként mûködött Corvin Mátyás király udvarában. A XVI. századi nagy lengyel orvos humanisták közül nem maradhat említés nélkül Józef Tectander neve. Orvosi tanulmányait Krakkóban kezdte és Paduában fejezte be. Udvari orvosként került Izabella magyar királynõ udvarába, és a királynõ 1543-ban bekövetkezett haláláig állt szolgálatában. A szifiliszrõl írt nagy jelentõségû könyve (Bázel, 1536) egész Európában tankönyvül szolgált. Külön és egyben klasszikus fejezet a magyar–lengyel kulturális és orvosi kapcsolatok múltjának történetében Báthori István király és erdélyi fejedelem uralkodásának idõszaka. Báthori nemcsak nagy fejedelem, de a humanizmus nagy képviselõje is volt. Megválasztása után, számos ütközet között és ellenére, sohasem hagyta figyelmen kívül a kulturális fejlõdést szorgalmazó feladatait, amelyeket maga állított önmaga elé. A lengyel interregnum idején a krakkói egyetem bizonyos hanyatlásnak indult. Báthori Istvánnak egzakt tervei voltak, hogy tradíciókban gazdag nagy egyeteme nem kielégítõ körülményeit miképpen kellene megváltoztatni. Kísérletet tett arra, hogy újjáalakítsa és újjászervezze azt a „Collège Royale Parisienne” mintájára Ian Zawoyski segítségével.327 327

A lengyel–magyar kapcsolatokról lásd újabban: V. Molnár László (szerk.): Fejezetek a magyar–lengyel tudományos kapcsolatok történetébõl (15–19. század). Piliscsaba, 2003. MATI. 199 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 27.)

244



Báthori István erdélyi fejedelemnek és lengyel királynak köszönhetõ egy új, bár rövid életû egyetem alapítása Erdélyben. A történelmi körülmények (a török hódítás, Habsburg-dinasztia uralma) nem engedték az általa alapított kolozsvári egyetemet felvirágoztatni, és az így gyorsan szétesett. Teljesen új periódus kezdõdött a nagyszombati egyetem orvosi kara 1769-ben történt alapításával, mely késõbb az ország fõvárosába, Budára tette át székhelyét. Ennek az egyetemnek az orvosi fakultása mind a mai napig mûködik, és számos kapcsolata volt a régi krakkói iskolával. Ez azonban közös történelmünknek ismét egy másik fejezete.

245



ROTTERDAMI ERASMUS ÉS MAGYAR ORVOSA

Jóllehet Rotterdami Erasmus nem volt orvos, életmûve mégis integráns része a medicina történetének. Azzá teszi egyrészt – és elsõsorban – a kor tudományos életére gyakorolt óriási befolyása, a közgondolkodást formáló írásai, másrészt kapcsolata a kor sok jelentõs orvosával. Az Erasmusról való megemlékezésre jó alkalom lett volna születésének 500-ik évfordulója. A baj csupán az, hogy születésének éve pontosan nem ismeretes. A szakértõk véleménye e téren évtizedeken át igen eltérõ volt: 1465 és 1469 közé helyezték az idõpontot. Az utóbbi évek irodalmát nézve úgy tûnik, mintha egyes szerzõk között e kérdésben némi egyetértés, consensus eruditorum alakult volna ki. A rendelkezésre álló, ellentmondó adatok újból való feldolgozása alapján úgy vélik, hogy Erasmus 1469-ben született, noha maga legtöbb megnyilatkozásában 1466-ot jelöli meg születése éveként. R. R. Post holland történész azonban, nagy honfitársa iránt érzett minden tisztelete ellenére sem fogadja el ezt az adatot. Az õ vizsgálatai szerint Erasmus 1469-ben született. Véleményéhez sok kutató csatlakozott, többek között a rotterdami humanista közismert tudós biográfusa, Huizinga is.328 Ezzel persze a sokakat foglalkoztató vita még távolról sem zárult le. Legújabban egy erlangeni egyháztörténész szállt síkra az 1466-os születési év mellett.329 Harmadik idõpont is van: Erasmus egyik mûve, a ’Colloquia’ 1664. évi leydeni kiadása bevezetésében olvasható rövid biográfiában ez áll: „Natus… circa annum 67 supra millesimum quadrigentesimum…”.330 Ezek szerint tehát „1467 körül” született volna. Akár 66 vagy 67, akár 69 – nyugodtan megemlékezhetünk róla mindhárom alkalommal, hiszen elég nagy volt ahhoz, hogy két vagy akár három ünneplést is kibírjon. Mennyivel fontosabb, hogy e biografikus mellékadat szõrszálhasogató elemzése helyett ismét ráirányítsuk a 328 329 330

Huizinga, J.: Erasmus (Basel, 1941) Kohls, E. W.: Das Geburtsjahr des Erasmus (Basel, 1966) „1467 körül született”

246



figyelmet Erasmus mindenkihez, mindenkor szóló humanizmusára. Ahogy mûveinek újabb és újabb kiadásai, leveleinek editiója mutatja, gondolatai megtalálták az utat a modern világba is. Tanulmányai elején a XV–XVI. század tudósainak szokványos útját járta. A deventeri latin iskola után egy augusztinus kolostor következett, majd házitanítóként és vándordiákként folytatta klasszikus tanulmányait, míg 1495-ben eljutott a párizsi Sorbonne auditoriumáig, ahonnan Angliába, majd Itáliába ment. Hollandiát elhagyva, a teljes szellemi szabadság és függetlenség után vágyódó humanista – aki már diákkorában inkább tudós volt, mint tanuló – soha véglegesen le nem telepedett, s európai hírû tudósként sem vállalt katedrát vagy helyhez között papi stallumot, hogy véleményét mindig lehetõleg szabadon nyilváníthassa, vagy tarthassa meg magának. Párizsi stúdiumai végeztével felváltva él Angliában, Franciaországban, Olaszországban és Svájcban. Turinban 1506-ban megszerzi a teológiai doktorátust, amit ugyan sokra nem becsül, amire azonban elengedhetetlenül szüksége van, hogy „társaságképes” legyen egyszerû származása ellenére. 1500-ban Bázelben jelenik meg az ’Adagia’, amely latin mondások gyûjteménye. Tulajdonképpen ez tette népszerûvé. 1514-ben Bázelben telepszik meg egy idõre Frobeniusnál, a nagy hírû, tudós nyomdásznál és kiadónál. Jóval késõbb ugyan, második bázeli tartózkodása idején 1526-ban, de e házban ismerkedik meg Paracelsusszal, akit Frobenius betegágyához hívtak. Paracelsusszal messzemenõen egyetértett az orvosok humanista mûveltségét illetõen. Késõbb a gyakran betegeskedõ Erasmust is több ízben látta el orvosi tanáccsal Paracelsus. Erasmusnak róla nyilvánított jó véleménye alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Bázel város tanácsa a megüresedett városi orvosi állást Paracelsusnak ajánlja fel. Elsõ bázeli tartózkodásának ideje, és az ezt követõ néhány év Roterodamus életének alkotásokban leggazdagabb korszaka. Tudományos munkásságának elsõ jelentõs – és hozzátehetem mindjárt „eretnek” – produktuma a szigorú filológiai kritikával görög eredetiben kiadott Újtestamentum volt. Ez az elsõ kritikai bibliakiadás nemcsak irodalmi és nyelvészeti jelentõségû. Az egyház által approbált hivatalos bibliafordítás, a latin nyelvû ’Vulgata’ helyességének kétségbevonásával hozzásegített az egyházi dogmák alól való emancipációhoz, s így megerõsítette a humanista tudományok elterjedését az egyház hivatalos tanaival szemben. Megtette az elsõ nagy lépést, hogy a dogma helyébe az igazságot tegye, legyen az filológiai, történeti vagy természettudományos kérdés. Bibliafordítása ezzel messze túlnõtt az egyháztörténet keretein. Bár bibliakommentárjában egyáltalán nem törõdik az egyház felfogásával, sõt egyik csúfondárosan szellemes könyvében, a ’Balgaság Dicséreté’-ben magát a pápát sem kíméli, Erasmus nem egyházi reformátor. A világjavító szándék közelebb

247



állott hozzá, mint az egyházjavító. Ezért is adta ki tragikus sorsú barátja, Morus Tamás híres könyvét, az ’Utópiá’-t. Gondolatai általában túlszárnyaltak az egyes általa mûvelt tudományágak határain: egyetemes emberi érdeklõdésûek. Ez jut kifejezésre a ’Quaerela pacis’-ban,331 amelyben az európai hegemóniára törõ uralkodókat inti bölcsességre, belátásra és békességre. Jellemzõ, hogy e munkájával elsõsorban II. Gyula pápát haragította magára, aki az európai politikába inkább karddal, mint keresztényi gyengédséggel és alázattal kívánt beavatkozni. Erasmus álma az emberek és az emberi szellem békéje, a serenitas, amelynek õ az elsõ tudatos hirdetõje az európai irodalomban. Klasszikus alakja lett az északi humanizmusnak, amely az egész néphez kívánt szólni. Erasmus munkássága segített ahhoz, hogy a humanizmus késõbb megszûnt kevesek monopóliuma lenni. Irodalmi munkásságát rövidesen Európa-szerte ismerték, tekintélye óriási volt. Ezért próbálták királyok, pápák, reformátorok megszerezni maguknak segítségül szellemi hatalmát. Erasmus azonban nem volt hajlandó feladni szellemi szabadságát. Mind a tudományos vitákban, mind a hatalmi harcokban kívülálló maradt. Többnyire nem titkolta gondolatait, majd mindenrõl megmondta csendesen a véleményét, de sem uralkodónak, sem a réginek nem állott szolgálatába. Egyik párttal sem akart szembeszegülni, s így elszakadt mindkettõtõl: „A guelfek szemében ghibellin, a ghibellinek szemében guelf vagyok…”. Luther súlyos átokkal illeti, a pápa indexre helyezi minden mûvét. De sem fenyegetés, sem kérés nem viszi egyik táborba sem. Nulli concedo – senkihez nem akarok tartozni. Érthetõ ez, ha meggondoljuk, hogy ellentétek harmonikus, a humanizmus szellemében való egybefogása volt egyik – lényegében soha meg nem valósult –, de az utókornak mindig irányt mutató célja. Erasmus, az értelem embere nem nyilvánította érzelmeit sem. Csupán egyetlen dolog volt, amit leplezetlenül gyûlölt: az értelem eredendõ ellentétét, a fanatizmust. Tény, hogy nem volt harcos egyéniség. De nem kellett-e bátorság ahhoz, hogy egyetlen tudósként egyedül maradjon semleges egy olyan korban, amikor mindenki szükségképpen tartozott valahová, hogy békét hirdessen, amikor mindenki, pap és tudós, polgár és katona harcolt? Paradoxnak tûnik, de így van: minden népszerûsége és nagy tekintélye ellenére tulajdonképpen idegen maradt saját korában. Szemléletének jellemzõi – hite az ember eredendõ jó voltában, szemben az egyház tanította eredendõ bûnnel, pacifizmusa, érdeklõdése az emberi lét szépségei és nem utolsósorban annak kényelme, valamint az egészség és a helyes életmód iránt – csak a XVIII. században keltenek általános érdeklõdést. Erasmus e vonatkozásban – és ez itt egyáltalán nem közhely – valóban megelõzte korát. Az ember jó voltában való hit mellett azonban mindig ott van ennek a 331

„A béke panasza”

248



csúfolódva dicsérõ és egyidejûen kritizáló tudósnak egy másik jellemzõje, a szkepticizmus. Ez a kételkedés sokszor csak a sorok között érzõdik, és sohasem egészen bizonyos benne az ember. Vajon igaza van-e Huizingának? Erasmus csakugyan nem tudta, mekkora tekintélyrombolást végez, amikor kritika tárgyává teszi a Biblia latin szövegét és megannyi más, századok óta szentesített keresztény hagyományt? A Colloquia mellett másik, mindmáig érdekes és mulatságos, de keserûen igaz mûve, a ’Balgaság Dicsérete’332 nem ezt bizonyítja. A balgaság dicséri ebben a mûben önmagát, mint minden nagyság és minden öröm alapját ezen a földön. A balgaság a spontán energia, amely nélkül nem lehet meglenni. Aki tökéletesen értelmes és komoly, az életképtelen. Az élhetetlen okos ember irigyli a szerencsés butákat, akiknek ölébe hull minden hatalom és dicsõség. Erasmus olyan kajánsággal tréfál az egész érvényes értékrendszer felett, mint akinek lelkét igen mélyen átjárta már a kételkedés. Az emberiséget mindenkor foglalkoztató filozófiai problémák elemzése, a klasszikus irodalommal való állandó foglalkozás mellett jutott ideje a mindennapi élet kérdéseinek tárgyalására is. Egyebek között írt a testi tisztaság fontosságáról, amit – azt mondhatnám – õ tett irodalomképessé. Addig ez a téma nem lehetett tárgya a bona litterának, többnyire csak orvosi tractatusokban szerepelt. Erasmus nagy hipochonder volt. Egész élete állandó rettegés a fertõzõ betegségektõl. Félt a pusztító pestistõl, az akkor még heveny és félheveny formában grasszáló szifilisztõl. Nem kevésbé félt azonban a „tudósok betegségétõl”, ahogy a náthát nevezi egyik levelében. Hipochondriájának, amit egyébként õ maga sem titkol, rengeteg nyoma van levelezésében. Ez a hipochondria volt egyik forrása legközkedveltebb munkájának, a ’Colloquiá’-nak. Ez mindennapi dolgokról szóló, de nem mindennapi szellemességû beszélgetések gyûjteménye. Szereplõi arról csevegnek, milyen veszélyes, ha a borbély – vagy chirurgus – nem tartja tisztán instrumentumait, ha a fogadóban nem tiszta az ágynemû etc. Csaknem mindegyik fejezet egy-egy önálló higiéniai értekezés. Ezek az értekezések olybá tûnnek, mintha egy mai hideg-meleg-vizes civilizációban felnõtt ember került volna vissza a XVI. század nagyszerû, de mosdatlan világába, és írta volna ezeket a tanulmányokat. Ma is érdemes még a Colloquiát lapozgatni. Az olvasó nem egy helyen egészen modern közegészségügyi gondolatokkal találkozik: a paphoz közel hajló, fertõzõ betegségekben szenvedõ gyónó leheletével terjeszti a kórt; fertõzhet a keresztvíz, a közösen használt kehely, de sorolhatnám Erasmus példáit tovább is. Ugyancsak e Beszélgetésekben olvashatunk a házasságról, amelyet az Európa-szerte tomboló luesz veszélyeztetett. Erasmus azt kívánja, hogy az ilyen házasságot a pápa haladéktalanul bontsa fel. Ebben a 332

Encomion Moriae (1509)

249



könyvében számol be egyik legkínzóbb betegségérõl, gyakran fellépõ vesekõ-rohamairól is, amelyek elõször velencei tartózkodása idején jelentkeztek, amikor az európai hírû kiadó, Aldus házában lakott és étkezett. Betegsége egyik okaként éppen az ottani étrendet jelöli meg. A Colloquiában szerzõje klasszikus szépségû betegség-meghatározásokat közöl. Az egyes kórformák filológiai akríbiával írott definíciója patológiai szempontból is kifogástalan. A ’Familiarium Colloquiarum Formulae’333 – ahogy legelsõ címe szólt – elsõ kiadása 1518-ban jelent meg Frobeniusnál Bázelben. Népszerûségét mutatja, hogy 1522-ig 25 kiadást ért meg. 1523–24-ben Erasmus bõvített formában rendezte sajtó alá. A Colloqiával csaknem egy idõben hagyta el a nyomdát az orvosi mûvészetet dicsérõ könyvecskéje: ’Encomium artis medicae’. Ez a klasszikusan renaissance írás inkább irodalom-, mint orvostörténeti jelentõségû. Ennek az eredetileg valószínûleg deklamációként született mûnek nem annyira az orvostudomány dicsérete a célja, mint inkább az, hogy „a tudós humanista szónok a mûfajban való jártasságát és általános mûveltségét fitogtathassa” (Magyar László András).334 Lehet, hogy igazuk van az irodalomtörténészeknek, amikor azt írják – nyilván némi freudi sugallatra –, hogy Erasmust talán túlzott tisztaságérzéke indította arra, hogy irtózzék a nem hibátlan szövegektõl. A forrásokhoz, az eredeti, tiszta szöveghez visszanyúlni, s a fordítások során eltorzított textusokat megtisztítani, legyen az Galenos vagy Platon, nemcsak értelemszerû filológiai követelmény, hanem etikai és esztétikai szükséglet is Erasmus számára. Erasmusnak a magyar szellemi életre gyakorolt nagy befolyását tárgyalni éppúgy nem feladata e rövid tanulmánynak, mint ismertetni Roterodamusnak a magyar és magyarországi tudósokkal való intenzív kapcsolatait, hiszen ennek igen jelentõs irodalma van.335 Érdemes azonban néhány szót szólni Joannes Antonius Cassoviensisrõl, aki mint orvos és humanista érdekes szereplõje tudománytörténetünknek. Kassán született 1496-ban. Tanulmányait Krakkóban, Freiburgban és Paduában folytatta, de sokat idõzött Bázelben is. Itt ismerkedett meg Erasmusszal, akinek rövidesen lelkes híve, eszméinek Magyarországon és Lengyelországban buzgó terjesztõje lett. Nem véletlen tehát, hogy Erasmus Galenos mûveinek latin fordítását (1526) fiatal orvos barátjának ajánlotta. Második, ez alkalommal hosszú bázeli tartózkodása idején ke333 334

335

„Nyájas beszélgetések” Kétarcú orvostudomány. (Agrippa: Szatira az orvosokról. Erasmus: Az orvostudomány dicsérete.) Fordította, a bevezetõt és a jegyzeteket írta Magyar László András. Pozsony, 2002. Kalligram. 89 p. Lásd különösen Trencsényi-Waldapfel Imre: Erasmus és magyar barátai. Bp., 1941.; Kardos Tibor: A magyarországi humanizmus kora (Bp., 1955. Akadémiai) – mindkét helyen részletes bibliográfia.

250



zelõorvosa volt a nagy szellemû, de törékeny testû humanistának, akit ekkor nephrolithiasisa mellett epekõbetegsége is egyre gyakrabban kínzott. Antonius orvosi mûködése neves páciensének feltehetõen megelégedésére szolgált, mert ezután még több ízben konzultálta Erasmus magyar barátját. Kettõjük levelezésében is majd mindig van valahol valami utalás Erasmus betegségeire, illetve az Antonius ajánlott kezelésre. A mohácsi csata után Joannes Antonius végleg Lengyelországban telepedett le, de itt sem szûnt meg hirdetni humanista barátja tanait. Thurzó Jánoshoz írott levelében Erasmus a magyar Justus Deciushoz intézett ajánlásában a lengyel humanizmus tiszteletreméltó megnyilvánulásainak adózik elismeréssel. Mindkettõben fontos szerep jutott Antoniusnak. Erasmus igyekezett befolyását a felekezeti megoszlástól akkor még kevésbé érintett Közép- és Kelet-Európában kiterjeszteni, annál is inkább, mert nyugaton protestánsok és katolikusok szemében egyaránt gyanússá vált semlegessége, s egyre több pártfogója fordul el tõle. Mint egyik könyvének Thurzó Elekhez címzett dedikációjában írja, a humanizmus megmentésére a távolban keres segítséget. Ha a humanista tanulmányokat sikerül kiirtani, teszi fel Erasmus a kérdést, miben fog különbözni az emberi élet az állatétól? Kifejezetten Joannes Antonius Cassoviensisre hivatkozva kéri a királyi kincstárnokon keresztül a magyar király pártfogását a veszélyeztetett tudomány nevében a „szabad emberekhez méltó” tudomány helyzetének megvédésére.336 Magyar barátja Erasmust halála után is védelmébe veszi az egyre sûrûben megjelenõ támadó írásokkal szemben, amint az a nagy humanista halálakor írt elégiájából is kitûnik. Erasmus magyarországi orvosi vonatkozásairól szólva nem szabad említés nélkül hagynom a hosszú évekig hazánkban mûködött ferrarai orvost, Manardot. Orvosi episztoláinak a holland humanista oly nagy fontosságot tulajdonított, hogy egyik levelében azok editióját ajánlja német kiadójának. Sok orvostörténeti érdekességû adat van egyébként is Erasmus több kötetre menõ levelezésében. Nem szabad elfeledni, hogy ez idõben a levélváltás, az episztolográfia töltötte be az újság szerepét is. Kitûnõ kiadásban áll rendelkezésre teljes levelezése.337 Erasmus, aki a békét és a nyugalmat kereste mindig, soha nem tudott igazán megnyugodni. Semmivel sem volt igazán megelégedve, legkevésbé azzal, amit saját maga produkált. Egyszer Löwenben azt kérdezték tõle: „…miért árasztasz el bennünket könyvekkel, ha igazában egyikkel sem vagy elégedett?” Erasmus válasza: „…fõként azért, mert nem tudok aludni”. 336

337

Erasmus és magyar orvosa kapcsolatainak részleteit lásd errõl szóló tanulmányomban: Schultheisz, E.: Joannes Antonius Cassoviensis, Humanist und Arzt des Erasmus. = Gesnerus 17 (1960) No. 17. pp. 117–122. Opus Epistolarum Des. Erasmi Roterodami. Ed. P. S. et H. M. Allan (Oxford, 1906– 1938)

251



THEOPHRASTUS BOMBASTUS AB HOHENHEIM DICTUS PARACELSUS

Az az orvos, akinek életmûve négy évszázadon át foglalkoztatja az irodalmat, lehet vitatott jellemû ember – Paracelsus valóban nem volt gáncs nélküli lovag, sem szent életû aszkéta –, tanításában lehetnek vitatható vagy egyenesen kifogásolható gondolatok, de nem lehet elhanyagolható alakja a tudománytörténetnek. Minden alkalmat meg kell ezért ragadni, hogy munkásságának legalább néhány monumentumát megemlítsük, lehetõleg az újabb kutatások fényében. Az orvostörténeti, természettudomány-történeti, filozófiatörténeti és vallástörténeti monográfiák, tanulmányok légiója – amelyeknek a központja Paracelsus élete és munkássága, ill. mûködésének egyes részletei – szinte áttekinthetetlen. Paracelsus azonban nemcsak szimbólum. Mûködésének és írásainak kétségtelenül igen nagy gyakorlati jelentõsége van. Tevékenysége – akár az orvostörténet, akár a kémiatörténet vagy a humanista diszciplínák szemszögébõl nézzük – a tudományos szemlélet fejlõdésének fontos állomása. Nem elhanyagolható társadalomtudományi szempontból sem. K. Goldammer338 és K. Bittel339 mutatott rá arra, hogy Paracelsus konzekvens hirdetõje a szociális gondolatnak, a termékek közös tulajdonbavételének, az egyenjogúságnak és az egyenlõ munkakötelezettségének. Sõt, némely munkájában még a földreformra, valamint a munkaidõ szabályozásának szükségességére is kitér. Noha a vele foglalkozó irodalom óriási, a tudománytörténet szempontjából valóban értékesíthetõ komoly munkák száma nem nagy. Egyik oka ennek a romantikus szemlélet, amely Paracelsusban inkább a tudomány hivatalos képviselõi ellen harcoló hõst, mint tudóst kereste. Másik oka – s ez különösen orvosi munkáinak feldolgozására vonatkozik –, hogy kevés kivétellel nem kielégítõ orvosi felkészültséggel nyúltak a témához. Márpedig tudománytörténeti rajz a szaktudomány ismerete nélkül csak 338 339

Paracelsus und die soziale Frage. = Carinthia 3 (1956) pp. 155–178. Ein Sozialprogramm bei Paracelsus. = Nova Acta Paracelsica 3 (1946) pp. 72–85.

252



hamis képet adhat. A harmadik ok a kritikai szövegkiadások hiánya volt. Utóbbit a Sudhoff által megkezdett340 és Goldammer kiadásában, Weimann szerkesztésében folytatott,341 igen gondos kiadás megszünteti, s a teljes, pontos Paracelsus-szöveget minden kutató számára hozzáférhetõvé teszi, ill. részben már tette. Az elmúlt években több monográfia és tanulmány jelent meg, amelyek a Paracelsus-kutatás eredményeinek felhasználásával, az eredeti Paracelsus-munkák alapján világítják meg Hohenheim történeti személyiségét s irodalmi munkáját. A legkitûnõbb összképet mindmáig Walter Pagel könyve nyújtja.342 Módszere mindenben megfelel a modern orvostörténet követelményeinek. Alapos forráskritika s bõséges irodalom felhasználásával világítja meg Paracelsust, akit azonban nem „egyedülállóként” mutat be. Az elõdök és az elõzmények gondos vizsgálata után Hohenheim mint egy fejlõdési folyamat legérettebb képviselõje jelenik meg. Pagel könyvének célja a biografikus, filozófiai vonatkozások feldolgozása. Paracelsus szociológiai, teológiai és fiziológiai jelentõsége tudatosan háttérbe szorul. Az irodalomban kialakult „csak modern Paracelsus” képet – ez még Sudhofftól ered – Pagel a helyes szintre szállítja le, s Hohenheim forradalmi egyénisége mellett nem hallgatja el elõnytelen, a tudomány számára kedvezõtlen vonásait sem. A paracelsusi természetfilozófia egész rendszerét bemutatja; elemzi orvosi szemléletét. ’Paracelsus a legújabb irodalom tükrében’ címû rövid ismertetésem megjelenése óta343 a Paracelsus-irodalom nemcsak tovább terebélyesedett, de elmélyültebb is lett. Az idõközben megjelent új szövegkritikai kiadás pedig hozzáférhetõvé teszi a kutatók számára a hibátlan és hamisítatlan Paracelsus-szöveget. K. Goldammer joggal hivatkozik arra, hogy a késõközépkor és a reneszánsz oly fontos átmeneti idõszakának Nicolaus Cusanus mellett Paracelsus a legjelentõsebb univerzalisztikus gondolkodója.344 Az „uomo universale” humanisztikus ideáljának klasszikus képviselõje Hohenheim. Amikor a ma embere csodálattal ír az „uomo universale” egyetemes tudású alakjáról, elismerésébe óhatatlanul némi szkepszis vegyül. Hiszen ma jóformán beszélni sem igen lehet az univerzális gondolkodókról, s az univerzalizmus princípiumának metodikája túlhaladottnak, de legalábbis utópiának tûnik. 340 341 342

343 344

1933-ig 14 kötet jelent meg További 14 kötetre tervezett An Introduction to Philosophical Medicine in the Era of the Renaissance (Basel–New York, 1958) Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 6. pp. 275–276. Der Universalismus des Paracelsus. Salzburg, 1966. p. 37.

253



Tény, hogy az univerzalizmus tudományos ideálja – utolsó halvány fellobbanását az enciklopédistáknál láthatjuk – visszavonhatatlanul a múlté. Hogyan is tudna egy kutató ma akár csak több humán diszciplínával is a teljesség igényével foglalkozni, a természettudományokról nem is beszélve! A XV—XVI. században azonban még ez az univerzalizmus volt a – bár már akkor is csak kevesek által elért – ideál. Paracelsus azon kevesek közé tartozott, aki a medicinán, s a kor szokásának megfelelõen, ahhoz tartozó természettudományos diszciplínákon kívül a filozófiában és teológiában is olyan járatos volt, hogy ilyen jellegû mûvei is nem egy tekintetben maradandónak bizonyultak. Ha más nem is igazolná, bizonyítja ezt az e mûvek felett ma is hevesen dúló vita.345 Paracelsus tevékenysége akár az orvostörténet, akár a kémiatörténet, vagy a humanista tudományok történetének szemszögébõl nézzük, a tudományos szemlélet fejlõdésének fontos állomása. Munkáiban a tudománytörténész négyszáz év múltán is talál gondolati motívumot. A következõkben a hivatkozott Paracelsus-munkák pontos bibliográfiai adatait nem idézem, ezekre vonatkozóan utalok K. H. Weimann könyvészeti összeállítására.346 Paracelsus orvosi munkáit olvasgatva feltûnik, hogy az egyetemességre való minden törekvés mellett – Hohenheim „Leibarznei”-nek nevezi – már korán foglalkozik a sebészettel, ami a kor egyetemi végzettségû orvosa részérõl szokatlan, hiszen ismeretes az a szakadék, amely e korszak akadémikus grádusú orvosát a chirurgustól elválasztotta. Vizsgálódásait egyaránt kiterjeszti a praktikus és teoretikus medicina, különösen az anatómia és a kórtan területére. Rendkívül részletesen, igen nagy alapossággal mélyül el a farmakológia és a botanika tanulmányozásában és mûvelésében. Innen már csak egy lépést kell tennie, hogy az alkémián s részben már a kémián át eljusson az alkalmazott természettudományok egy oly speciális ágáig, mint például a metallurgia. Ugyancsak a medicinában, közelebbrõl az orvosi antropológiában merülnek fel Paracelsus számára azok a kérdések, amelyeknek vizsgálata során eljut az asztronómia-asztrológia, majd a meteorológia stúdiumához. Az egyetemesség gondolata és a részletkutatások összefüggése, különösen a makrokozmosz-mikrokozmosz relációjában, már korai írásának tartott ’Volumen Medicinae Paramirum’347 címû könyvében felbukkan. 345

346

347

Lásd Pagel, W.: Paracelsus and the neoplatonic and gnostic tradition. Ambix, vol. VIII., továbbá K. Goldammer Hohenheimmel kapcsolatos vallástörténeti írásait az Archiv f. Reformationsgeschichte 1954. és 1955. évfolyamaiban. A ’Salzburger Beiträge zur Paracelsusforschung’ 1961-es kiadású 3. füzeteként jelent meg. A Volumen, illetve az Opus Paramirum (1562) a paracelsusi rendszer elveit tárgyalja, barátjának a humanista Vadianusnak ajánlotta. Legtöbb könyvének a címe nem fordítható, csak magyarázható. Paracelsusnak olyan szóalkotásai, szóképei, érthetetlen kifeje-

254



A medicina és az antropológiai ismeretelmélet néhány, végsõ elemzésben ugyancsak közös kérdését tárgyalja egy másik korai mûvében: ’Die Gebärung der empfindlichen Dinge in der Vernunft’.348 Az átfogó teoretikus könyvek mellett (’Opus Paramirum’, ’Volumen Paramirum’, ’Paragranum’, ’Septem Defensiones’, ’Labyrinthus Medicorum Errantium’)349 egymásután írja az egyes orvosi diszciplínák részleteit tárgyaló mûveit. A számos farmakológiai-farmakoterápiai, gynaikológiai, balneológiai, szifilidológiai etc. munka mellett pedig olyan, addig alig ismert témákkal foglalkozó kéziratait írja meg, mint a bányászbetegségeket tárgyaló könyv (’Von der Bergsucht…’)350 és az angyagcsere-betegségeket elemzõ ún. ’Tartarus’-írások. Ami Paracelsus orvosi szemléletét illeti, ki kell emelnem a kémia dominanciáját. Nem szabad persze elfeledkezni, hogy ez az új kémiai szemlélet sem szabadul meg teljesen az addig uralkodott kórtani felfogástól, a humorál-patológiától. Nem egy helyen találkozunk a kémiai folyadékokkal mint a „humores” pótlékaival. Különösen nagy fejlõdést jelent a paracelsusi felfogás az etiológia terén. Az etiológiai monizmus helyét a kórokok sokfélesége foglalja el: kémiai, mikrokozmikus, asztrikus-kozmikus, mágikus és nem utolsó sorban a pszichés okok. Orvosi szemléletének jellemzõ princípiumai a betegség mint önálló entitás, az ontológiai betegségfogalom, a keletkezés elve, funkcionalizmus és dinamizmus az élõ testben. Ugyancsak Paracelsus patológiáját és természettudományos felfogását vizsgálja Alfred Vogt is,351 aki megpróbálja Paracelsus egész tanát egységnek tekinteni, s a paracelsusi szemlélet és tan fejlõdését végigkísérni. Pl. a mikrokozmikus és kémiai princípium, valamint az anorganikus pharmacia elõtérbe nyomulása a fiatal Paracelsusnál, ezeknek az ideáknak a gyengülése, s a tradíció fokozott receptioja az öregedõ mesternél. Vogt könyvén mégis érzõdik a Sudhoff-féle felfogás hatása, amikor igyekszik elválasztani Paracelsus orvosi-természettudományos szemléletét annak misztikus-vallásos gondolkodásától, holott a paracelsusi medicinát át- meg átszövi a misztikus-animisztikus gondolat, az „Allbeseeltheit”. Végül is ez Hohenheim centrális világképe. Paracelsus világképében az „Allbeseeltheit”elvének jelentõségét elhallgatni vagy diminuálni, s így Paracelsust „modernizálni” – mint ahogy azt

348 349

350 351

zései voltak, hogy már a XVI. században is szükség volt egy Paracelsust értelmezõ szótárra. Legteljesebb ezek között Michael Toxites mûve: Onomaticum medicum et explicatio verborum Paracelsi (Argent, 1574) „Az érzékletes dolgok születése az értelemben” „Das Buch Paragranum…” (1565) az orvostudomány alapelemeit ismerteti a Septem Defensiones védõirat az õt ért támadásokkal szemben, a Tévelygõ Orvosok Labirintusa a galenosi orvostant támadó írás. „A bányászbetegségrõl” Theophrastus Paracelsus als Arzt und Philosoph (Stuttgart, 1956)

255



néhány, fõként német szerzõ teszi – éppoly hiábavaló, mint felesleges munka. Akár a ’De generationibus et fructibus quatuor elementorum’,352 vagy az ’Archidoxis’, akár a ’De fundamento scientiarum sapientiaeque’353 címû munkáit olvassuk, nyilvánvalóan kitûnik természetfilozófiájában az „Allbeseeltheit” hilozoitikus elve. Ez az „Allbeseeltheit” Hohenheim egyik centrális gondolata, világképének feltétlenül jellemzõje. Csak ez a gondolat magyarázhatja az életnek és anyagnak vitalisztikus felfogását. De nem volna érthetõ enélkül a paracelsusi „keletkezés” elvének dinamikája, minden létezõ változása sem, annál is kevésbé, mert hiszen a paracelsusi „Allbeseeltheit”-et nem lehet tiszta, minden anyag nélkül való animizmusként felfogni. Hilozoizmusa Thalész, Hérakleitosz, valamint a sztoikusok felfogásának felel meg, amely szerint az anyag mint olyan, már eredetileg élettel, lélekkel bír; tehát az érzékelés, az ösztön, esetleg a tudat is, az anyag – illetõleg az atomok – tulajdonságai.354 Nem kétséges, hogy Paracelsus sok alapvetõ gondolatot vett át éppen az általa egyébként oly megvetett antik filozófiától, fõként az újplatonizmus közvetítésével.355 Bizonyos szempontból ez az „Allbeseeltheit”-gondolat nem is volt egészen improduktív az akkori medicina számára, annál is kevésbé, mert ennek a „Allbseeltheit”-nek is volt valami anyagi színezete. Ha egy kicsit behatóbban tanulmányozzuk Paracelsus 1531-bõl, tehát érett korából származó írásait, amelyekben a „láthatatlan betegségek”-rõl ír, akkor azt látjuk, hogy itt a láthatatlannak nem légüres térben elgondolt fogalmáról van szó, hanem egy olyan kórokról, amely maga ugyan láthatatlan, de idegi úton a test betegségét okozza. Íme a pszichoszomatika csírája! Az ember nemcsak húsból és vérbõl van, hanem még valami láthatatlan szubsztanciából, amit azonban Hohenheim kifejezetten anyaginak jellemez.356 Hohenheim mindig hangsúlyozza az empíria és az obszerváció primátusát, de csak a természettudományok relációjában.357 A paracelsusi 352 353 354 355

356

357

„A négy elem keletkezése és hatása” „A bölcsesség és a tudomány alapja” Vö.: Spitzer, H.: Über Ursprung und Bedeutung des Hylozoismus (Graz, 1881) Erre vonatkozóan lásd: Schultheisz, E.: Die Bedeutung der Philosophie des Giovanni Pico della Mirandola für die paracelsische Medizin. In: Festschrift 16. Paracelsustag. Salzburg, 1966. pp. 84–90. „…das nit allein fleisch und blut der mensch ist sonder noch ein cörpel (Sch. E. kiemelése) der den groben augen zu klar [értsd ’fein’] ist, in demselbigen die krankheiten ligen und über dis alles di unsichtbaren ursachen diser krankheiten alle…” („…hogy az ember nem egyedül húsból és vérbõl van, hanem még egy testecskébõl, mely a durva szem számára túl finom [nem látható], amelyben a betegségek rejtõzködnek és valójában minden betegségnek ilyen láthatatlan oka van...”) „Denn das will ich bezeugen mit der Natur: Der sie durchforschen will, der muss mit den Fussen ihre Bücher treten. Die Schrift Wird erforscht durch die Buchstaben, die Natur aber durch land zu land: als oft ein land, als oft ein blatt. Also ist Codex nature, also muss man ihre blätter umwenden…” („Ami a természetet illeti: aki kutatni akarja

256



pszichopatológiával egyébként W. Leibbrand foglalkozik a ’Nova Acta Paracelsicá’-ban.358 Természetfilozófiája és világképe, antropológiája és orvosi szemlélete nem csekély mértékben antik tradíciókra épül, és középkori forrásokból táplálkozik, amelyet viszont originális gondolatai, merész vonatkozásai és új teóriái alakítanak egészében új szisztémává. Paracelsus majd minden munkájában találkozunk egy-egy reformgondolattal, amelynek teoretikus elemzése után annak többnyire gyakorlati célját is ismerteti. Reformtörekvéseinek praktikus részét illetõen vegyük példának az ’Opus paragranum’-ot.359 Mint ismeretes, itt a medicina négy oszlopaként Hohenheim a filozófiát, asztronómiát, alkémiát (amin azonban nem az aranycsinálás mestersége értendõ!) és a „virtus”-t jelöli meg. Utóbbi az orvosi virtust, a mai fogalmazásban az orvosi etikát jelenti. Ennek a virtusnak az orvos szociáletikai felelõsségtudata – Paracelsus szerint – integratív része. Paracelsus maga, aki mindig egy tökéletes társadalom felé törekedett, tudja, hogy az ember életét a szociális rend határozza meg. Ilyen értelemben beszél a „natürlich gegliederte wachstümliche Sozialordnung”-ról360 a ’De ordine doni’361 címû munkájában. Mint szociáletikus minden „hamis jótékonykodást” elvileg helytelenít. Minden ilyen szükségmegoldást feleslegessé tenne a „munka rendjének” új szisztémája, egy jobb társadalmi rend, amelyben a munkafeltételek jobbak lévén, védenék az embert, és óvnák egészségét. Hogy ezt az új társadalmat a XVI. század elején vallásos alapról keresi, nem érthetetlen: „Gott will nit, dass Herr oder Knecht unter uns sind, sondern alle Brüder…”.362 A fürdõkrõl írott egyik munkájának (’Baderbüchlein’) címében is ott az utalás, hogy ezt a hat tractatust „szegényeknek és gazdagoknak” írta. ’De tempore laboris et requiei’363 címû tanulmányában – ez tulajdonképpen a ’Philosophia magna’ egyik fejezete – a munka és pihenés szabályait írja le, azt mondhatnám a modern szociálhigiénikus felfogás szerint. Ez a Görlitzben írt kézirat valószínûleg 1533-ban keletkezett, tehát körülbelül a bányászbetegségekrõl szóló monográfiával egy idõben. Ebbõl a ténybõl

358 359 360 361 362

363

annak a [természet] könyveit lábbal kell tipornia. A Szentírást a betûk révén lehet megismerni, a természetet azonban részletrõl-részletre, gyakran mintegy lapot. A Természet Kódexét kell tehát lapozni…”). Defensiones. IV. Ed. Sudhoff. Vol. XI. p. 145. ’Nova Acta Paracelsica 8 (1957) pp. 61–65. „Das Buch Paragranum…” (1565) – „A paragranumról szóló mû” „A természet fejlõdése szerint felépített szociális rend” „Az adottságok rendje” Isten nem akarja, hogy urak és szolgák legyenek köztünk, hanem valamennyien testvérek legyünk” munka és a pihenés ideje”

257



nagy valószínûséggel következtethetõ, hogy a szociálhigiénés reformjavaslataihoz az impulzust a bányászok szociális helyzetének ismerete adta. Teljességgel érthetõ, hogy ilyen „felforgató” gondolatokat tartalmazó kéziratok az inkvizíció lángjának estek áldozatul, s véletlen szerencse, hogy kópiájuk megmaradt. Hohenheim írásainak nagy része csak posztumusz került kiadásra. A legnagyobb elismerés és a szenvedélyes hangú elutasítás között ingadozva, kortársai nemigen tudták Paracelsust megfelelõen értékelni. Külön fontosságúak tehát azok a mûvei, amelyeket saját maga adott ki. Ilyen a ’Grosse Wundartzney’,364 amely még a szerzõ életében két kiadást ért meg (1536 és 1537) és a ’Prognosticon’ (1536). A ’Von der wunderbarlichen, übernatürlichen zeychen…’365 címû, 1534-ben kiadott mûve a legnagyobb könyvritkaságok közé tartozik. Tudomásom szerint mindössze három példánya ismertes: egyik a salzburgi Carolino Augusteum múzeumban (ez kifogástalan!), a másik kettõ Münchenben, ill. Glasgow-ban található. Mûveinek elsõ összefoglaló – de nem teljes! – kiadása 1589–1591-ben jelent meg 11 kötetben Konrad Waldkirchnél Bázelben. Ennek új, a sebészeti írásokkal kiegészített folio-kiadása Strassburg-ban 1603-ban hagyta el a nyomdát. A XVII–XVIII. századi újabb kiadások szövege már oly pontatlan, helyenként szándékosan torzított, hogy tudományos szempontból nem használhatók. Visszatérve még Paracelsus mûködésére, nem szabad említés nélkül hagyni, hogy reformgondolatait nemcsak írásban, de mindennapi életében sem rejtette véka alá. A lázadó parasztok iránti, túl hangosan nyilvánított szimpátiája miatt kellett Salzburgból 1526-ban igen sürgõsen távoznia. A szellemi tespedés és konzervativizmus elleni látványos, könyvégetõ ellenállása Bázel menekülésszerû elhagyására kényszerítette. Paracelsus XIX. századbeli újrafelfedezése óta az életérõl és munkásságáról szóló irodalom jóformán áttekinthetetlenné növekedett, de még az új és legújabb irodalom is sok vonatkozásban ellentétesen ítéli meg. Életrajzíróit megragadja különös, excentrikus egyénisége, s ez sokakat arra késztetett, hogy a hiányos biografikus adatokat tetszetõs hipotézisekkel egészítsék ki. Hohenheim életrajzához adatokat számos dolgozat szolgáltat, amelyek közül említésre méltók Karl Bittel,366 Ernest Wickersheimer,367 valamint Kurt Goldammer368 munkái. Külön kell szólnom Basilio de Telepnefnek a ’Nova Acta Paracelsica’ 364 365 366 367 368

„A nagy sebészet” „A csodálatos, természetfeletti jelenségek” Paracelsus und seine Vaterstadt. = Carinthia 1 (1953) pp. 143–151. Paracelsus in Strassbourg. = Centaurus (1950/51) Vol. 1. No. 4. pp. 79–92. Neues zur Lebensgeschichte und Persönlichkeit des Paracelsus (Basel, 1947)

258



1945–46-os évfolyamaiban megjelent cikkeirõl, amelyek azt példázzák, hogyan nem szabad orvostörténetet mûvelni. Paracelsus tanuló- és vándorévei kevésbé ismeretesek. Telepnef néhány dolgozatban összeállítja Paracelsus útjait. Szellemes állításait azonban alig néhány bizonyíték igazolja, úgyhogy írásai végül is használhatatlanok. Cikkei legfeljebb arra jók, hogy ösztönzésül szolgáljanak az ez irányú kutatásokhoz. Paracelsus hazánkban is járt három alkalommal, amint azt Haeser, Magyary-Kossa és Vámossy feljegyzik; az erre vonatkozó adatok azonban még csaknem teljesen feltáratlanok. Mint ahogy értékelésre vár még Paracelsusnak a magyar medicinára gyakorolt befolyása is. Irodalmi hagyatékával pedig külön foglalkozván filozófiatörténész, vallástörténész, orvostörténész és kultúrtörténész, sok ragyogó, analitikus monográfia és tanulmány látott napvilágot, de minden mûvét egységes szempontok alapján tárgyaló, szintetikus Paracelsus-értékeléssel nem találkozunk. Ha a tudománytörténet Paracelsus-képe ma tisztultabb is, mint néhány évtizeddel ezelõtt, teljesen tisztán még ma sem áll elõttünk Hohenheim fausti alakja.

259



ANTONIUS GAZIUS

Hazánkban a humanizmus korában számos európai hírû tudós mûködött, közöttük sok olyan humanista, akiknek orvosi mûködése sem hanyagolható el. Az irodalomtörténetben jól, az orvostörténetben viszont kevéssé ismert humanista orvos Antonius Gazius. Weszprémi ugyan a magyarországi orvosok közé sorolja,369 s Magyary-Kossa is tud hazai mûködésérõl – bár csak néhány sorban említi Weszprémi alapján370 –, orvosirodalmi munkáit nem tárgyalják, orvosi felfogását, szemléletét nem interpretálják. Ugyanakkor filozófiai, asztronómiai, filológiai mûveinek irodalma terjedelmes. Kiadatlan orvosi kéziratáról egyedül az irodalomtörténész, Récsey Viktor emlékezett meg.371 Nyomtatott mûveinek az irodalom eddig csak címeit tartotta nyilván. A humanizmus kora orvosi szemléletének megítélése szempontjából pedig egyáltalán nem érdektelen, hogy egy, az irodalomtörténet által nagyra értékelt humanista orvosi munkáiban milyen felfogás jut kifejezésre. Annál is inkább, mivel a modern orvostörténet a reneszánsz és humanizmus medicinájának régebbi, bizonyos mérvû túlértékelését revízió alá vette. Antonius Gazius Paduában született 1461 decemberében. Szülõvárosában elvégezte egyetemi tanulmányait – 1485-ben avatták az orvostudomány doktorává –, ugyanitt telepedett le gyakorló orvosként. Megfelelõ praxis híján elhagyta Paduát.372 A következõ években Itália számos váro369

370 371

372

Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. [Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia]. Harmadik száz. I. és II. tized. Ford.: Vida Tivadar. Bp., 1970. Medicina. p. 39. MOE II. köt. p. 529. Analecta recentiora ad historiam renascentium in Hungaria litterarum. Ed St. Hegedüs. Bp., 1906. Akadémia. p. 125. skk. Ez az adat elsõ biográfusától származik. Vö.: Vedova: Biographia degli scriptori, Paduani, 1832. p. 444.

260



sában folytatott igen kiterjedt orvosi gyakorlatot, s rövidesen hírnévre tett szert. A századforduló idején ismét Paduában van, most azonban már az orvosi fakultás professzora. Még paduai tanulmányai idején ismeretséget, majd bensõséges barátságot kötött a stúdiumait ott folytató Thurzó Zsigmonddal. Thurzó Zsigmond, a késõbbi váradi püspök a humanisztikus mûveltségû magyar fõurak tipikus képviselõje. A vele való ismeretség vezette késõbb Gaziust Magyarországra is. Egyik kéziratának margináliái szerint 1497–1501 között idejét Padua és Velence között osztotta meg, több idõt töltve Velencében. Hazánkba elõször 1511-ben jött, amint az ugyancsak egyik kéziratának Budáról szóló saját kezû széljegyzeteibõl kiderül. Hogy azonban a magyar humanistákkal már ezt megelõzõen is kapcsolatban állott, velük élénk levelezést folytatott, s munkáikat nagyra értékelte, az ’De conseruanda et proroganda senum vita’373 címû kéziratának az akkori esztergomi érsekhez, Bakócz Tamáshoz intézett ajánlásából tûnik ki. Másik magyar barátja Thurzó János, aki Krakkó polgármestere lett. Az õ társaságában jelenik meg Gazius Lengyelországban, ahol egy ideig Zsigmond király háziorvosa. Egykorú feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a lengyel királyt teljes sikerrel kezelte az akkor már valóban európai hírû orvos. Budára érkezésekor neve nem volt ismeretlen hazánkban, így nem volt meglepõ, hogy udvari orvosként II. Ulászló környezetében találjuk. Thurzó Zsigmond révén – aki aktív tagja a Dunai Tudós Társaságnak – kapcsolódik be a Sodalitas Litteraria Danubiana munkájába. A Konrad Celtis által Bécsben alapított társaságnak már az elsõ években vannak magyarországi orvos tagjai, igaz, hogy azok olasz nemzetiségûek: Milio, a király orvosa, valamint Girolamo Balbi, Szathmári György püspök tudós titkára és orvosa. A Sodalitas Litteraria Danubiana magyarországi csoportja Celtis budai tartózkodása idején 1497-ben alakult meg, abban az idõben, amikor a humanisták érdeklõdési köre a természettudományok irányában is bõvül. Ez az ébredõ, egyelõre még nagyon humanisztikus színezetû természettudományos érdeklõdés az antik és koraközépkori természettudósok mûveinek újabb kiadásaihoz vezet. Plinius, Ptolemaiosz, Pomponius Mela s más természetkutatók írásainak új editiója a bõséges kommentárokban lehetõséget nyújtott az idõszerû természettudományos kérdések megbeszélésére is. Az ilyen irányú érdeklõdés pedig arra ösztönzi a humanista orvosokat, hogy klasszikus humanisztikus irodalmi munkásságuk mellett az orvosi irodalommal is behatóbban foglalkozzanak. A reneszánsz kezdetén az orvos humanisták egyedüli feladatukat abban látták, hogy az antik és középkori klasszikusok hiányos, az arab interpretátorok által sokszor torzított kéziratait a fáradtságosan felkutatott régebbi kéziratok, õsszövegek lehetõ legalaposabb, nagy filológiai 373

„Az idõsek életének megóvásáról és meghosszabbításáról”

261



felkészültséggel történõ feldolgozása révén sajtó alá rendezzék. A hangsúly itt a precíz szövegkiadáson volt. Sok önállóságot a hozzáfûzött kommentárok sem képviseltek. A századforduló után lassan megjelennek az önállónak szánt, de nagyobbrészt még kompilatív jellegû orvosi munkák. Íróik még mindig inkább humanisták, mint természettudósok. Elõkelõ, magas állású személyiségek mellett betöltött orvosi pozíciójuk, mely klasszikus stúdiumaikhoz az anyagi bázist biztosítja, készteti legtöbbjüket arra, hogy a középkori regimen sanitatisok szellemében értekezéseket írjanak pártfogóik számára az életmód, diaetetika, a betegségmegelõzés és gyógyítás kérdéseirõl. Ilyen jellegûek Antonius Gazius orvosi mûvei is. Legérdekesebb ránk maradt munkáját 1508-ban írta. A Thurzó Zsigmond váradi püspöknek ajánlott kézirat címe: ’De tuenda et proroganda viridi ac florida hominis iuventa Libellus quem Antonius Gazius Patauus Artium et Medicinae Doctorum omnium minimus ex uariis sapientium antiquorum collegit…’.374 Noha nyomtatásban nem jelent meg, mégis igen elterjedt. Egy példánya a neves humanista, Johannes Henckel tulajdonában volt. A szerzõ humanista beállítottságának megfelelõen a munkát egy, az ember természetérõl írott, kifejezetten plasztikus értekezés vezeti be. A tulajdonképpeni orvosi rész a harmadik fejezetben kezdõdik. Lényegében a munka egy makrobiotika, amilyet az orvosok a ’Regimen sanitatis salernitanum’-ban írtak, és mutatis mutandis írnak. Ez a kézirat a középkori regimenektõl csupán abban különbözik, hogy Gazius az egészségügyi szabályokat, az életmódra, a betegségek megelõzésére vonatkozó tanácsait – melyeknek forrásai kivétel nélkül a medicina klasszikusai, amire egyébként a cím is utal – nem a középkorban szokásos módon a capite ad calcem adja elõ. Mindeme kérdéseket õ az egészséges ifjúság, a fiatalság megõrzésének, a korai öregedés elkerülésének szemszögébõl tárgyalja. Fejtegetéseiben még a középkorban szokásos módon a „sex res non naturales” antik sémáját veszi alapul. A „hat nem természetes dolog” a Galenosi szisztematikából származik. Elnevezésük onnan ered, hogy noha nem tartoznak az emberi test természetes felépítéséhez – mint Galenos írja –, annak egészségben tartásához feltétlenül szükségesek. Ezek: a levegõ, étel és ital, mozgás és nyugalom, alvás és ébrenlét, kiválasztás, kedélyhullámzás.375 374

375

„A virágzó emberi ifjúság megõrzésérõl és meghosszabbításáról szóló könyv, Antonius Gazius paduai orvos és bölcsészdoktor sok, a régi szerzõk különbözõ bölcsességeit tartalmazó írásaiból állította össze.” Feldolgozása megtalálható ’Antonius Gazius und die humanistische Medizin’ címû tanulmányomban. (In: Medizinische Wochenschrift 3 (1961) pp. 179–181. A középkori élettani elméletre vonatkozóan lásd: Schultheisz Emil: Tankönyv és curriculum . In: Az európai orvosi oktatás történetébõl. S. a. r.: Gazda István. Piliscsaba–Bp., 2003. MATI–SOMKL. pp. 9–54.

262



Gazius nyomtatásban megjelent írásai szerkezeti felépítésében s elvi mondanivalóban sok hasonlóságot, nemegyszer egyezést mutatnak a tárgyalt kézirattal, illetve legelsõ munkájával, melynek az említett kézirat is egy sub specie gerontologiae írt változata. Ez az elsõ könyv 1491-ben jelent meg Velencében. Címe: ’Florida corona quae ad sanitatis hominum conseruationem ac longaevam vitam producendam sunt necessaria’;376 ma már bibliofil ritkaság. 1514. évi lyoni kiadását sok ezer dollárra értékelik. Amit itt Gazius a helyes életmódról, egyes betegségek megelõzésérõl, a profilaxis kérdéseirõl általában ír nagyobbrészt helytálló ugyan, de nem önálló. Ez a brilliáns elokvenciával írt makrobiotika újat nem mond. Munkájában – s ez, ha az eredeti szövegeket teljes egészükben vizsgáljuk, a legtöbb humanista orvos ilyen jellegû mûvére is vonatkozik – több a spiritualisztikus-teológizáló elem, mint amennyivel a középkor orvosi kézirataiban valaha is találkozunk. A kézirat VII., VIII. és X. fejezete, a ’Florida corona’ és az ’Aerarium sanitatis’ több capitulusa bizonyítja, hogy a „Sacrorum Theologorum”377 tanúsága orvosi kérdésekben is „meggyõzõ” érvként szerepel, miként az sok más humanista – Pier Paolo Vergerio, Balbi etc. – orvosi értekezéseiben is olvasható. A maguk korában, de még a következõ században is e mûvek kedveltek és elterjedtek voltak, azokat szívesen olvasták, tehát a korszellemnek megfeleltek. Ezt igazolja számos kiadásuk, s emellett szól még az is, hogy a Florida coronát németre is lefordították (Augsburg, 1543). Humanista, különösen olasz származású orvos mûve esetén ritkaság. Az ’Aerarium sanitatis’ az elõbbi könyv némileg módosított változata, szerzõje halála után 1546-ban került Augsburgban kiadásra. Az iránta való kereslet oly nagy volt, hogy Antonius Gazius fia, a szintén orvos Simon Gazius, Thurzó Ferenchez címzett ajánlással kibõvítve, Paduában 1569-ben újra kiadta. Ezzel együtt jelent meg Antonius Gazius egy másik kis munkája az ételekrõl és italokról: ’De Vino et Cervisia’.378 Ennek ajánlása szintén magyar emberhez, Thurzó Jánoshoz szól, akinek társaságában Gazius Magyarországon hosszabb idõt töltött. Maga a dedikáció is klasszikus hangokat hallat. Atyja könyvének s a benne foglalt tanácsoknak hasznosságát az ajánlást író Simon Gazius Socrates híres mondásával indokolja: „vivere non ut ederent, sed edere ut viverent”.379 Az említetteken kívül Gaziusnak még négy orvosi munkája ismeretes.380 376

377 378 379 380

„Virágzó koszorú, mely az ember egészségének megõrzéséhez és a hosszú élet biztosításához szükséges.” „A szent teológiai írások” „A borról és a sörrõl” „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk” De sommo et vigilia libellus (Basileae, 1539); Regulae universales curationis morborum (Basileae, 1565); Ratio euacuandi libellus (Basileae, 1540 és 1541); valamint egy kiadatlan kézirata a velencei Biblioteca Marcianaban: „De perfecto medico…”.

263



Ha a humanisták önálló orvosirodalmi munkásságát nem becsüljük túl, ez távolról sem jelenti azt, hogy ne értékelnénk kellõképpen a reneszánsz medicinájának, illetve egyes tudósainak szerepét az orvostudomány fejlõdéstörténetében. Az anatómia csaknem ugrásszerû fejlõdése önmagában is elég példája a XV. századi medicina jelentõségének. A XV. század végén az anatómiai könyvek évezredes sematikus rajzait új, realisztikus ábrák váltják fel. Jellemzõ azonban, hogy Leonardo da Vinci anatómiai rajzait – melyek kétségkívül a legtermészethûbbek s egyben a legszebbek, minden addigit felülmúlóak – éppen a humanisták nem értékelték, mint ahogy tudományos feljegyzéseit is csak 200 év múlva adták ki. A medicina a reneszánsz új realizmusától számos ösztönzést kapott. Az antik tanok fokozott receptioja azonban bizonyos fokban is hátrányosan befolyásolta az orvostudományt,381 az azonban nem kétséges – s ezt Gazius mûvei is igazolják –, hogy a klasszikusok autoritása jelentékenyen befolyásolta a humanista orvosok szemléletét.

381

H. E. Sigerist, a humanizmus medicinájáról ezt írta: „…der Humanismus verzögerte die Geburtsstunde der abendländischen Medizin wiederum um mehr als ein Jahrhundert” („…a humanizmus a nyugati medicina megszületését több mint egy évszázaddal késleltette”). In: Essays on the history of medicine presented to Karl Sudhoff. Zürich, 1924. p. 191. A kitûnõ orvostörténész fenti megfogalmazása talán túl éles.

264



VADIANUS, AZ ORVOS ÉS HUMANISTA

Joachim Watt, aki a kor szokásának megfelelõen latinizált nevet – Vadianus – vett fel, klasszikus filológiai tanulmányait 1502-ben kezdte meg. 1508-ban tette le Bécsben az artisztikus fakultáson elsõ jelentõs vizsgáját, s a szabad mûvészetek magistere lett, ami megnyitotta számára a magasabb stúdiumok felé vezetõ utat. Bécsi tanulmányai idején lett Vadianus igazán humanista. A humanizmus számára az a nagy élmény, mely a késõbbiekben személyiségét formálva az európai mûvelõdés egyik jellemzõ alakjává tette. Mestere, Konrad Celtis, aki a közép-európai humanizmusnak talán legjelentõsebb képviselõje, a Dunai Tudós Társaság, a Sodalitas Litteraria Danubiana megalapítója. Celtis fellépése a humanizmusnak e területen új színt adott: felkeltette a természettudományok iránti érdeklõdést. Az addig fõleg irodalmi beállítottságú vizsgálódást a geográfia, kartográfia, matematika, botanika fokozottabb mûvelése egészítette ki, ami lehetõvé tette a humanisták által addig elhanyagolt medicina fokozottabb receptioját. Nem lehet véletlen, hogy Celtis legkedvesebb tanítványa, a késõbb orvosként is híressé vált: Vadianus. Részben a természettudományok iránti érdeklõdés vezette Vadianust az orvosi pályára. A természettudományok mûvelõi abban az idõben fõként orvosok voltak. A természettudományos mûveltség jelentõségére pedig már Rotterdami Erasmus is felhívta a figyelmet, amikor az igaz teológiáról szóló,’Ratio seu compendium verae theologiae’ címû mûvében azt írja, hogy még a teológusnak is szüksége van Aristoteles, Plinius, Theophrastos, Macrobius és Dioscorides mûveinek ismeretére. A humanista fakultás két tanára, Cuspinianus (Johann Spieshammer, Spiesshaimer) és Collimitius (Georg Tannstetter), akikhez késõbb bensõséges baráti kapcsolat fûzte, szintén orvosok voltak. Mindkettõnek humanista tanulmányait, irodalmi munkásságát jó orvosi pozíciója könnyítette meg. Befejezett orvosi stúdium akkoriban társadalmi elõbbre jutást, s többé-kevésbé biztos anyagi bázist jelentett.

265



A bécsi egyetem orvosi fakultása az idõben ugyan nem volt különösen kiemelkedõ, de rosszabb sem az átlagosnál. Az itteni orvosi oktatásnak mindenesetre érdeméül kell betudni, hogy súlyt fektettek a hallgatók gyakorlati oktatására. „Medicus non potest esse perfectus, nisi exercitatus fuerit…”382 – írja dr. Martin Stainpeiss, a fakultás egyik igen aktív tagja, 1520-ban megjelent könyvében.383 Az anatómiai gyakorlatokon, valamint a beteglátogatásokon Vadianus saját feljegyzései szerint szívesen és gyakran vett részt. Tanulmányai végeztével baccalauresi, majd licentiatusi vizsgát tett, s végül 1517 novemberében sor került az ünnepélyes orvosdoktori promotióra. Ez idõtõl kezdve csaknem egyforma buzgalommal foglalkozott a medicinával és a humanista stúdiumokkal. Irodalmi mûködésének elismeréseként a császár már jóval elõbb, 1514-ben poeta laureatusszá koronázta. Munkabírása és tempója igen nagy: övé a poétika katedrája, egyidejûen elõad az orvosi fakultáson. Utóbbi minõségében tölti be egy szemeszteren át a 6000 hallgatót számláló bécsi egyetem rectori tisztét. A kor ismert orvos humanistái mint pl. Steber, Tichtel, Collimitius, Cuspinianus elsõsorban humanisták voltak, akiknek az orvosi mûködés – helyesebben talán pozíció – a humanista, s kisebb részben a természettudományok mûvelésének anyagi feltételeit teremtette meg. Ezt világosan mutatja az általuk kiadott irodalom, melynek csak igen kis része foglalkozik orvosi tematikával. Orvosi gyakorlatuk szûk körû. Néhány notabilitas, fejedelmi személyiség orvosi ellátása biztosítja azt az anyagi biztonságot, mely literátus munkájukhoz szükséges; másra sajnálták az idõt. Annál jelentõsebb tehát az a tény, hogy Vadianus egyforma intenzitással foglalkozott a medicina elméletével és gyakorlatával, valamint az irodalommal. Az orvosi fakultáson elsõ „lectio annuá”-ját Quintus Serenus munkája alapján kezdte meg.384 Ugyancsak abban az idõben foglalkozott Vadianus antik geográfiáival mint az ókori írók tanulmányozásának egyik segédtudományával. Noha érdeklõdése az újkori földrajz irányában sem volt csekélyebb, ennek aktív irodalmi mûvelésétõl tartózkodott, mert a földleírást személyes tapasztalatok nélkül megengedhetetlennek tartotta. Ez már az objektív kutatás szemlélete, s túlmutat a humanizmuson. A természeti tényeknek és történéseknek a maguk objektív valóságában való megismerésére törekvés Vadianus tudományos felfogásának jellemzõje. Írásain, glosszáin és kommentárain túlmenõen kiderül ez abból a levélváltásból is, melyet a ferrarai egyetem nagynevû orvosprofesszorával, a 382 383 384

„Nem lehet jó orvos az, akinek nincs gyakorlata” Liber de modo studendi seu legendi in medicina (Wien, 1520) Quintus Serenus Sammonicus a Kr. u. IV. században élt. Az orvostudomány történetének kevéssé ismert, de a XVI. században kedvelt auctora. Hexameterben írt „liber medicinalis”-a Rómában 1484-ben jelent meg elõször.

266



valóban természettudományosan gondolkodó Nicolaus Leonicenusszal folytatott.385 Leonicenus az elsõk közé tartozott, akik az addig csalhatatlannak tekintett ókori klasszikusok tévedéseire figyelmeztetett.386 Felfogásukban e tekintetben mindketten azt képviselték, amit Nicolaus Cusanus, aki végsõ fokon a természettörvények matematikai kifejezésére törekedett és Leonardo da Vinci. Leonardo szerint az a (természet)-tudomány, mely az emberi agyban kezdõdik, s ott is végzõdik, egyáltalán nem tudomány, mert hiányzik belõle a tapasztalati tény, mely egyedül tartalmazza a valóságprincípiumot. Pomponius Mela földrajzi munkájához írt scholiumában Vadianust ez a szemlélet irányította. Közvetlenül orvosi promotiója után jelent meg ez a valóban természettudományos igényû kommentár, egyike Vadianus legnagyobb sikerû és legtöbb kiadást megért mûveinek.387 Tulajdonképpeni orvosi gyakorlatát szülõvárosában, St. Gallenben kezdte és folytatta, ahol a városi orvos tisztét töltötte be. Az itteni pestisjárvány késztette ’Ratschlag der Pestilenz halb’388 címû munkájának megírására. Ebben a könyvecskéjében már egy olyan kontagiózus anyagról ír, mely közvetlen érintkezés útján okozza a pestises fertõzést. Továbbiakban a pestis két formájának klinikai képét és lefolyását ismerteti. A kezelésre vonatkozó tanácsai nem térnek el a kor szokott terápiájától. A St. Gallenben az igazán kiterjedt praxis – a városi orvos kötelessége volt a szegény betegek ingyenes kezelése – sem vonta el teljesen a humanista tanulmányoktól. Nagyobb megszakítást csak egy-egy újabb járvány idõszaka jelentett. Így pl. 1529-ben az akkor már Svájcot is elért sudor anglicus elleni küzdelem kötötte le minden idejét és erejét. Az 1541. évben pusztító pestis idején nemcsak orvosa, de polgármestere is volt a városnak. Utóbbi minõségében szervezte meg a város egészséges polgárainak evakuálását. Õ maga a helyén maradt. Gyakorló orvosi munkájába hátrahagyott kéziratai és levelei engednek bepillantást. Meglepõ az az átfogó orvosi gondolkodás, mellyel mindig az egész embert vizsgálja a maga konstitucionális sajátságaival. A beteg ember, s nem a betegség áll vizsgálódásai középpontjában. Ez érthetõvé teszi, hogy a kor szokásaitól némileg eltérõen kerüli a heroikus gyógymódokat mind a gyógyszeres és fürdõkezelést illetõen, mind pedig a venasectio alkalmazásakor. Fontos szerepet juttat az életmódrendezésnek, a diaetának. Nagy elõszeretettel ajánlja a gyógyfürdõket. A fürdõkezelésnek nemcsak irodalmát, de gyakorlatát is tanulmá385 386 387

388

Vadiansche Briefsammlung, I. Nr. 126. Nicolai Leoniceni de Plinii et aliorum Medicorum erroribus… (Basileae, 1529) Pomponius Melae de orbis situ libri tres… una cum Commentariis Joachimi Vadiani Helvetii… (Basileae, 1522) „Pestis-tanácsadó” (Basileae, 1519)

267



nyozza. A nevezetesebb gyógyfürdõket meglátogatta. Egy ilyen út kapcsán jutott el hazánkba is. A már említett Pomponius Mela könyvéhez írt scholiumában389 számol be Budán tett látogatásáról, ahol az akkoriban is már jó hírû budai gyógyforrások vizét vizsgálta. Az antik és középkori geográfusok és historikusok leírásait ez esetben is maga kívánta ellenõrizni. Budára közvetlenül a karintiai Villach gyógyfürdõjében tett tanulmányút után jött.390 Ezt megelõzõen is járt már Budán. Erre az útra akkor még nem orvosi, tisztán humanista irodalmi érdeklõdés késztette. Collimitusszal együtt 1513-ban Mátyás király könyvtárában, a Corvinianában kutattak kéziratritkaságok után.391 Hogy Vadianus a hazánkban tett második látogatása alkalmával sem csak az orvos szemével nézte Budát, azt a budai várkápolna mûkincseirõl készített mûvészi leírása is igazolja.

389 390

391

A második, 1522. évi kiadás függelékében. Lásd errõl C. Bonorand dolgozatát: Vadian in Villach – 900 Jahre Villach. In: Neue Beiträge zur Stadtgeschichte. Villach, 1960. Näf, W.: Vadianische Analekten. = Vadian-Studien 1 (1945) p. 38.

268



PURKIRCHER GYÖRGY

A XVI. század a természettudományok klasszikus auktorai iránti megújuló érdeklõdés, egyben azonban az új kutatások fellendülésének, a növénytan iránti érdeklõdés fokozódásának idõszaka volt. Plinius ’Naturalis historia’ és Dioscorides ’Materia medica’ címû mûve iránt nem kisebb a figyelem, mint amilyennel a klasszikus literatúra, a történelem, a filozófia írásait olvassák. A botanika megújulása is az antik auktorok szövegeinek kritikai vizsgálatával indult, hogy a gyûjtés, kutatás, leírás, rendszerezés munkájával folytatódjék. A természettudományok a XV., még inkább a XVI. században minden ellenkezõ állítással szemben nem stagnáltak és ez nem csak az asztronómia revolúciójára igaz. A medicina, noha fejlõdése igen lassú és idõben elhúzódó volt, szintén nem maradt változatlan. A XIV–XVI. századi humanistáknak a természettudományokat és azok metodikáját bíráló véleménye ellenére, ami az ismert „disputa delle arti”ban is kifejezésre jutott, a humanizmus és a természettudomány sok ponton érintkezett. A kor nagy mûvészei, költõi s nem utolsósorban orvosai pedig mindkettõbõl merítettek és mindkettõt befolyásolták. Miközben alkotómunkájuk teoretikus szabályain elmélkedtek, szükségét érezték, hogy ismereteiket mind a studia humanitatis, mind a matematika, s különösen a botanika és az anatómia terén gyarapítsák. A még kézmûves ars mechanica az artes liberales tudományához közeledett. Ennek a több – lehetõleg minden! – tudományt egyesíteni törekvõ univerzalista szemléletnek a sajátosan reneszánsz l’uomo universale lett az ideálja. A reneszánszban felébredt, s a XVI. században fokozódott a renovatio studiorum iránti vágy, éspedig nem csak a szorosan vett studia humanitatis diszciplínáiban, hanem a tudomány egészében, beleértve ezek sorába természetesen a medicinát s hozzá kapcsolódóan a botanikát is. Ennek a gondolatnak interpretálói a humanisták voltak és nem utolsósorban a humanista orvosok, közöttük a retorikát és poétikát mûvelõ, az epistolographiában excelláló gyakorló orvos, a nagyobbrészt latinul publikáló, de magát magyarnak valló Purkircher György.

269



Az antik szerzõk tekintélye a medicinában, amely korábban legitimációs érvet biztosított, lassan átadta helyét a természet auktoritásának. A botanikában a klasszikusok interpretálását a gyûjtés, meghatározás, leírás alkalmazása egészítette ki. A reformáció a fent vázolt folyamatot kezdetben kevéssé befolyásolta, noha igen sok orvos már korán a reformáció híve lett. A reformáció intenciói a humanizmuséival megegyeztek, bizonyos gondolatok találkoztak, de az eltérés sem hanyagolható el. Luther Aristotelesnek a humanisták által éppen „megújított” és megerõsített természetfilozófiáját, tehát az akkori elméleti orvostan filozófiai alapját hevesen támadta. A teológiai indíttatású egyetemi reformból a többi fakultás mellett az orvosi kart sem akarta kihagyni. A kar reformálását azonban átengedte maguknak az orvosoknak, akik ezt Melanchton irányításával teljesen a humanizmus szellemében alakították, s egyáltalán nem aristoteliánus módon. Kialakult a természet új képe, a természettudomány új értelmezése, ahogy az Leonicenusnál, Rabelaisnél és Vesaliusnál látható. A medicina és a természettudományok jeles képviselõinek a studia humanitatis egyben a kritikai gondolkodás iskoláját jelentette. A humanista gondolatokat recipiáló és reprezentáló orvosok között pedig ott találjuk Purkirchert, a gyakorló orvost és latin költõt. Purkircher György Pozsonyban született 1530-ban. Tanulmányait Bártfán kezdte, abban az iskolában, melynek prefektusa az a Stöckel Lénárd volt, Luther és Melanchton tanítványa, majd egy életen át Melanchton barátja és pedagógiai elveinek követõje, aki ennek az iskolának európai hírt szerzett, s tantervében (Leges scholae Bartphensis, 1540) a kor legmodernebb elveit s azok gyakorlati szabályait foglalja írásba. Bizonyosan Stöckel keltette fel Purkircherben az érdeklõdést Melanchton iránt, aminek hatására egyetemi tanulmányaihoz Wittenberget választotta. Évfolyamtársa volt itt a késõbbi neves botanikus, Melius Juhász Péter. Valószínû, hogy Stöckel – aki állandó kapcsolatot tartott a tudós reformátorral – volt az, aki Purkirchert Melanchton figyelmébe ajánlotta. A wittenbergi egyetem tanáraként eltöltött 42 esztendeje alatt sok magyar tanuló fordult meg Melanchton tanszékén. Közülük többeket pártfogásában részesített, némelyeket, így Stöckel Lénárdot barátságával tisztelt meg. Nagy tudományának hatása alól egy tanítványa sem vonhatta ki magát, írja bizalmasan barátja és életrajzírója, Camerarius. Melanchton a legélénkebben érdeklõdött hazánk ügyei, különösen a török hódítás okozta súlyos állapot iránt. Világosan olvasható ez egyebek között abban a meleg hangú, 1559. szeptember 1-jén írott ajánlólevélben, melyben hazájukba visszatérõ magyar tanítványait ajánlja a hatóságok figyelmébe, kiemelvén ama érdemeket, melyeket a magyar nemzet a török ellen küzdve a kereszténység körül szerzett. Purkircher Melanchton iránti tiszteletét mi sem fejezi ki szebben, mint az az ekloga, melyet nagyon tisztelt taná-

270



rának halála alkalmából írt. Ez a kis mû még 1561-ben bekerült a ’Collectio scriptorum de morte Melanchtonis’ címû gyûjteménybe. Wittenbergi évei alatt protestáns meggyõzõdése egyre kifejezettebb lett, amint az ez idõben írt költeményeibõl kitûnik (Liber sapientiae Salomonis, 1559). Verseiben is Melanchton tanítványának vallja magát. Az ugyancsak Wittenbergben írt Anniversariumban az egyetemi életbe, az ars facultas mindennapjaiba enged bepillantást. Wittenbergbõl való távozásakor, 1561-ben Propemtika gyûjtõcím alatt megjelent búcsúversében magyarságának költõi megnyilatkozásai olvashatók. Orvosi tanulmányait a padovai egyetemen folytatja. A reformáció eszméivel telített Purkircher Padovában lett igazi humanista. A padovai egyetem hallgatója volt a XVI. századi Magyarország és Erdély jóformán minden vezetõ egyénisége és legtöbb tudósa, akik ott humanista kört alkottak Báthori István vezetésével, melynek Purkircher is tagja volt. 1561. november 16-án iratkozott be az orvosi kar hallgatói közé. Itt kezdte meg orvosi stúdiumai kapcsán botanikai tanulmányait és gyûjtõ munkásságát. A hortus medicinalis létesítésének gondolatát is Itáliából hozta. Padovai tartózkodásának emlékeivel van tele az a levél, amelyet Pozsonyból 1571-ben intézett Hugo Blotius udvari könyvtároshoz. Blotius ez idõben Bécs szellemi mozgalmának egyik irányítója volt. Purkircherrel egy idõben tartózkodott Padovában Zsámboky, aki 1562-ben már harmadszor látogatott Itáliába, és Nicasius Ellebodius kanonok, aki késõbb Pozsonyban lett jó nevû gyakorló orvos és filológiában jártas humanista. 1563 decemberében lett orvosdoktor. A padovai egyetemen protestánsok is lehettek doktorok, csak avatásuk folyt le más külsõségek között, mint a katolikusoké. Promotiójuk a mindenkori palatinus elõtt vagy „in collegio Veneto” folyt le, s nem a székesegyházban a püspök és kíséretének jelenlétében, mint a katolikusoké. A promotio alkalmából, a kor szokásának megfelelõen hozzá intézett üdvözlõ költemények „…in honorem doctoratus excellentissimi domini Georgi Purkircheri” („a kiváló Purkircher György doktorátusának tiszteletére”) a ’Lusus poetici ad Georgium Purkircheri Posoniensem Laures in arte medica donatum’ közös címet viselik. Hogy Padova milyen nagymértékben alakította a magyar humanista orvos szemléletét, azt Padovából s késõbb Pozsonyból írt többi levele is tanúsítja. Hazatérése elõtt 1563-ban Párizsba ment, hogy botanikai tanulmányait kiegészítse. Párizsi tartózkodása idején – ahogy a jelen kötet Clusius-fejezetében is említjük – Zsámboky révén ismerkedett meg Clusiussal. Clusius késõbbi bécsi s különösen gyakori magyarországi tartózkodásai idején ismeretségükbõl életre szóló barátság lett. Barátságukról

271



és tudományos kapcsolatukról több írott emlékünk van. A francia botanikus, aki a kor tudományos életének tevékeny résztvevõje, 1576-ban az Európa-szerte ismert humanista orvosdoktorhoz, Joachim Camerariushoz intézett leveleiben már mint „igen jó” barátját említi a Pozsonyban orvoskodó és botanizáló „tudós magyar”-t. 1564-ben tért véglegesen haza s telepedett le Pozsonyban. Ugyanerre az idõre esik barátjának, Zsámbokynak letelepedése Bécsben. Zsámboky tagja volt annak a humanista körnek, mely a bécsi tudósokat gyûjtötte össze. A tudományok pártolásában kitûnõ, a reformációval szimpatizáló Miksa császár költõkkel, írókkal, természet- és történettudós humanistákkal vette körül magát. Zsámboky révén Purkircher amolyan „kültagja” lehetett Miksa császár akadémiájának. Pozsonyban is mûködött ez idõ tájt egy humanista kör, melyhez Purkircher is csatlakozott. Ennek feje egy tudós fõpap, a maga is írogató Rodecsy István volt, aki végül a pozsonyi kamara elnöke és királyi helytartó lett. Zsámboky 1564 óta volt tagja ennek a társaságnak. Purkircher pozsonyi tartózkodásának legjelentõsebb mozzanata orvosbotanikai tevékenysége. Bizonysága ennek az a kamarai fogalmazvány, amely szerint egyik érdeme az is, hogy a hegyekben található új, ismeretlen növényfajokat felkutatja, összegyûjti és tanulmányozza. Orvosi keretet, hortus medicinalis botanicust rendezett be házának kertjében. Elismerte munkásságát Clusius is, az elsõ európai botanikus, aki bejárta Németország, Franciaország, Spanyolország, Magyarország, Portugália, Ausztria hegyeit, és megvetette az alapját a tudományos botanikának. Neki köszönhetjük, hogy mi, magyarok vagyunk a spanyolok után a második nemzet, amely már a XVI. században irodalmi „önálló flórával” rendelkezett. Clusius nem csak barátjának tartotta Purkirchert, hanem botanikusként is igen nagyra értékelte. Olyannyira, hogy egy általa leírt babfajtát róla nevezett el („Phaseolus maior varius, sive Purkircherianus”). Mint a botanikát maga is tudós felkészültséggel mûvelõ Batthyány Boldizsár németújvári várúr vendége, Clusius a Dunántúl nyugati vidékein is gyakran gyûjtött növényeket. Ilyenkor nem mulasztotta el, hogy meglátogassa Pozsonyban tudós barátját. Purkircher letelepedése után igen sokirányú mûködést fejtett ki. Gyógyította rendes betegeit: a pozsonyi szõlõmunkásokat és vincelléreket, majd a császár rendeletére udvari orvosa lett az ott internált II. János Frigyes szász-gothai fejedelemnek. Ezenkívül hatáskörébe tartoztak a kamarai tisztek, királyi kapitányok és a várbeli õrség. Nagy elfoglaltsága közepette még mindig maradt ideje botanizálásra, ásványok gyûjtésére, növénykert berendezésére. Orvosi tevékenységének szentelte életét, de latin nyelvû költõi munkásságát sem hagyta abba. Hogy kitûnõ és sikeres orvos volt, a pozsonyi kamara tanúsítja: „…suae artis egregium specimen et curavit multas

272



aegritudines satis feliciter…” („mesterségének kiemelkedõ bizonyságát [adta], és számos betegséget meglehetõs szerencsével gyógyított”). Jövedelme azonban igen csekély volt. Kezdetben csak elismerésben volt gazdag, ezért midõn a tudós férfiú 1567 nyarán a pozsonyi országgyûlésen tartózkodó Miksa királyhoz évi kegydíj megajánlásáért folyamodott, a pozsonyi kamara melegen ajánlotta az uralkodó kegyeibe. „Bár, legkegyelmesebb császár – nem emlékezünk –, hogy a folyamodó, némely Felséged nevét dicsõítõ költeményektõl eltekintve, Felségednek oly szolgálatokat tett volna, melyek évi kegydíj megajánlására érdemesítenék, fõleg miután nem ismeretlen elõttünk, mennyire megapadtak ezen kamara jövedelmei; azonban ha meggondoljuk hazánk szorongatott siralmas állapotát, melyet egyéb szerencsétlenségei mellett azon nagy és súlyos baj is zaklat, hogy úgyszólván sehol sem, vagy csak ritka helyeken találtatnak tudós férfiak, kiknek hiánya folytán, úgy látszik, bizonyos vad barbárság felé sietünk; ennek folytán, midõn mégis vannak olyanok, kik a szépmûvészetekkel foglalkoznak és magokat a természettudományoknak szentelve, minden tehetségöket és szellemöket oda irányozzák, hogy üdvös tanácsaikkal sokaknak válhassanak és a közjó elõmozdítására közremûködhessenek: alázatos véleményünk szerint nem szabad okot szolgáltatni arra, hogy ily férfiak elhanyagoltatván hasznos szándékuktól elidegeníttessenek és elcsüggedjenek.”392 Purkircher tevékenységének ismertetése után a kamara kiemeli: „Hogy eddig tanúsított buzgalmának folytatására buzdíttassék és arra ösztönöztessék, hogy nemcsak Felséged és ezen ország körül érdemeket szerezni igyekezzék, hanem a növénytan mûvelésére és felvilágosítására, úgyszintén az e vidék hegységeiben néha található új, ismeretlen növényfajok felkutatására is törekedjék: alázattal ajánlanók, hogy tiszteletreméltó törekvései Felségednek bõkezûsége által elõmozdíttassanak és évi száz forint kegydíjnak megajánlása által elõsegíttessenek; azonban oly föltétel alatt, hogy Felséged ezen kamarájának tiszteit betegségökben gyógyítani és ha a szükség követeli, a felsõ részekben alkalmazott királyi kapitányoknak orvoslására utazni tartozzék.” A király – miként a kamarához intézett leiratából kitûnik – kellõen méltányolta ugyan mind Purkircher érdemeit, mind a kamara által hangsúlyozott érveket; de a kincstár szorult helyzetére utalva, az évi kegydíjat nem ajánlotta meg, de hogy „kegyeit és jóakaratát vele éreztesse”, ötvenforintnyi ajándékot utalványozott részére. A következõ esztendõkben orvosi praxisa kiterjedt, ezzel anyagi helyzete jelentõsen javult. Ez lehetõvé tette, hogy humanista stúdiumait, költõi munkásságát és botanikai vizsgálatait tovább folytassa. 392

Frankl Vilmos fordítása. Lásd: Frankl Vilmos: Egy XVI-ik századbeli magyar fûvész és orvos emlékezete. = Századok 7 (1873) No. 8. pp. 525–537.

273



Hogy a korszak tudós orvosát kell-e humanistának tekinteni vagy a poéta, a filológus, a literátus humanista természettudományi és orvosi stúdiumokkal egészíti ki tudományát, törekedvén az egyetemes tudásra, kizárólag munkásságából következik, amit a tanulmányok sorrendje legfeljebb sejtet. Még az egyetemi kvalifikáció, sõt a különbözõ grádusok sem egyértelmûen meghatározók. A humanista orvost, még inkább az orvos humanistát, amilyen Purkircher is volt, nem elsõsorban orvosi ténykedése teszi emlékezetessé, hanem irodalmi munkássága, legyen az filológiai, történeti vagy éppen költõi alkotás. Weszprémivel lehet egyetérteni, aki ugyan keveset ír róla, de megkapóan fogalmaz: „Nemcsak a pozsonyiak közötti orvosi gyakorlata révén vált híressé és azáltal, hogy kiválóan dolgozott a növénytan fellendítésén, hanem mert valami különös géniusztól, mintegy szent istenségtõl megszállottan követte a Helicont lakó múzsákat és megérdemelten elnyerte egész Magyarországon az ékesszóló költõ nevet.”393

393

Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. [Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia]. Harmadik száz. I. és II. tized. Ford.: Vida Tivadar. Bp., 1970. Medicina. pp. 549–569. Az idézet helye: p. 549.

274



A KÉT DEE ÉS MAGYARORSZÁG

A két Dee – John és Arthur – élete és mûködése nagyrészt ismeretlen a medicina és az alkémia történetének magyarországi ismerõi elõtt. N. A. Figurovszkij orosz tudománytörténész Angliában megjelent kiváló tanulmánya394 arra ösztönöz bennünket, hogy az általa közölt adatokat is felhasználva, saját kutatásaink eredményeivel kiegészítve, mindkét Dee-t, apát és fiút, s ezzel a korai magyar–angol kultúrtörténeti kapcsolatok egy fejezetét mutassuk be. Az 1527-ben született londoni John Dee ismert matematikus volt, asztronómus, asztrológus és fõleg alkémista. Kitûnõ nevelésben részesült, s egészen fiatalon feltûnt tehetségével. 1547-ben már a VIII. Henrik által alapított Trinity College egyik elsõ tanára, de simán induló pályafutását egy idõre megakasztotta, hogy Stuart Mária uralma alatt hûtlenség gyanúja miatt bebörtönözték. Miután szerepe tisztázódott, visszanyerte szabadságát és ismét taníthatott, majd elhagyta Angliát. A louvaini egyetemen és a rheims-i kollégiumban tartott elõadásai európai hírnevet szereztek neki. Angliába visszatérve, Erzsébet királynõ udvari csillagásza lett. Lord Dudley õt kérte fel, hogy jelöljön ki kedvezõ napot a koronázásra,395 majd órákat vett tõle, hogy az okkult tudományokkal megismerkedjék. Magas kapcsolatai alapján a „hieroglifia” tanulmányozására küldték Németalföldre. Dee jelenti patrónusainak, hogy sikerült megtalálnia egy jelentõs könyvet – Tritemius Joannes ’Poligraphia’ címû munkáját –, és ezt lemásolja az udvar számára. De csak azért tud munkájában haladni – mint írja –, mert egy magyar ember a munka felét magára vállalta.396 Hogy ki volt a magyar ember, akinek segítségével Dee az antwerpeni

394 395

396

The Alchimist and Physician Dee. = Ambix 13 (1956) No. 1. pp. 12–19. Róna Éva: Magyar vonatkozások a XVI–XVII. századi angol irodalomban. Angol filológiai tanulmányok. 1. köt. Bp., 1936. Pázmány Péter Tudományegyetem. p. 7. „… and now I stand at the curtesye of a nobleman of Hungary for writing furth the rest” („… és így egy magyar nemesember lekötelezettje voltam, aki a hátralévõ részt megírta”)

275



’Arany Angyal’-hoz címzett fogadóban megírta ’Monas Hieroglyphica’397 címû munkáját, azt nem említi sem levélben, sem naplójában. A következõ évekre esik J. Dee elsõ magyarországi utazása. Barátja, Kelley – valódi nevén Talbot – a feljegyzések szerint egy fogadóban arra lett figyelmes, hogy a gazda egy öreg kézirat silabizálásával foglalkozik. Kelley az egész iratcsomót megvásárolta, és felkereste barátját, John Dee-t, aki a kéziratról megállapította, hogy az aranykészítés módját írja le. Ezek után elhagyták Angliát, és Németország útbaejtésével eljutottak Magyarországra, amely fõurai révén az alkémia klasszikus hazái közé tartozott. Dee és Kelley városról városra, kastélyról kastélyra járva ismerik meg az országot. 1563 szeptemberét Dee Pozsonyban tölti, ami antwerpeni magyar barátja segítségével Miksa német–római császárhoz és magyar királyhoz írt – ’Monas Hieroglyphica Ioannis Dee Londinensis’ (Antuerpiae, 1564) címû – mûvének bevezetésébõl tûnik ki.398 Weszprémi szerint399 könyvét személyesen adta át Pozsonyban az uralkodónak.400 Nem volna helyes az idõsebb Dee-rõl kizárólag a Monas Hieroglyphica, illetõleg alkémista mûködése alapján ítéletet alkotni. Az igen neves tudománytörténész, Dampier is arra hívja fel a figyelmet, hogy a mágia és a tudomány milyen szorosan együtt és egymás mellett él egy olyan kiváló tudósnál, mint John Dee, aki minden spiritualizmusa és alkémista miszticizmusa mellett is kitûnõ tudós és matematikus. A copernicusi szisztémák Angliában legkorábbi és egyúttal legkonzekvensebb híve és képviselõje.401 Hogy meddig idõztek Dee-ék ekkor Magyarországon, nem ismeretes. 397

398

399

400

401

Paracelsushoz hasonlóan John Dee is szerette a nem konvenciális, szimbolikus kifejezéseket. A ’Monas Hieroglyphica’ (Antwerpen, 1546) a rejtélyes tudományok egységes könyveként adható vissza. Dee ebben a könyvben vezeti be a tudományos nyelvbe az egység szót, már a címben is utalva rá. A könyvrõl szól Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. [Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia]. Elsõ száz. Ford.: Kõvári Aladár. Bp., 1960. Medicina. pp. 186–187. – Magyar vonatkozása miatt az Apponyi-féle ’Hungarica Ungarn Betreffende’ III. kötetének (München, 1925) 237. tétele (monas = unitas) is említi; lásd újabban az Apponyianyagot CD-ROM feldolgozásban (Bp., 2005. Arcanum – OSZK). Vö. még: U. Szulakowska publikációjával. In: Studies in Hermeticism Cauda Pavonis 14 (1995) pp. 1–12. „Huiusce rei causas, Ego, proxime iam praeterito Septembri, in Hungarici vestri Regni Posonio, aliquam trahens moram, luculentissimas, easque variis exploratas modius, oculatus cognomi Testis…” („E dolog bõséges, különféle utakon-módokon kifürkészett okait én már az elmúlt szeptemberben, egy darabig a ti Magyar Királyságotok Pozsony városában idõzve, szemtanúként ismertem meg”) Lásd: Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. [Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia]. Elsõ száz. Ford.: Kõvári Aladár. Bp., 1960. Medicina. p. 187. A könyvet egyébként az Apponyi-féle ’Hungarica Ungarn Betreffende’ III. kötete (München, 1925) részletesen ismerteti (1801. tétel) Vö.: Dampier, Sir William Cecil: A History of Science. Cambridge, 1966. p. 112, 144, 521.

276



Visszatértek Angliába, de 1583-ban Dee fiával – az akkor mindössze ötéves Arthurral, a késõbbi híres orvossal – érdekes elõzmények után újból megjelenik Magyarországon. Ez az újabb utazása történelmünk egyik legszínesebb kalandor egyéniségével, Laszky Alberttel függ össze. Laszky Albert, Laszky Jeromos erdélyi vajdának, Késmárk urának volt a fia. Apja halála után hatalmas vagyon maradt reá, és amikor Serédy György özvegyét feleségül vette, Magyarország leggazdagabb fõurai sorába emelkedett. De mind magánügyeiben, mind politikai tevékenységében egyik balsikert a másikra halmozta. Amikor Báthori Istvánt lengyel királlyá választották, ellenállást szervezett. A király öt nap leforgása alatt elfoglalta Laszky lengyelországi várát, aki magyarországi birtokaira menekült. Itt mértéktelen költekezései miatt súlyos anyagi zavarba jutott; kénytelen volt Késmárk várát is elzálogosítani, majd – mint Weszprémi írja – innen „Angliába sietett, Londonba, ahová már sok évvel elõbb nagybátyja, Laszky János püspök is kivándorolt. Ott 1583-ban összefogott két aranycsinálóval, Edward Kelley-vel és John Dee-vel. Ez a két vegyészmester megígérte Laszkynak, hogy (…) gazdagabb lesz Krõzusnál is. Erre õ meghívta ezeket hazánkba, ezek meg örömmel siettek ide, fõleg Dee, aki már elõbb is, 1563-ban sokak bámulatára, sokáig és nagyban ûzte Magyarországon a fémátváltoztatás tudományát.” 1584-ben Laszky valamelyik felvidéki kastélyában nyílt meg az aranycsináló laboratórium, de a hosszas kísérletezések – mint Weszprémi írja – siralmas eredménnyel végzõdtek, és a Dee család távozik a Laszky birtokról. Tevékenységük színtere megoszlik Lengyelország, Csehország és Magyarország között. Prágában Dee és Kelley sikeres transzmutációt mutat be Rudolf császár elõtt. Mûködésének híre elterjedt egész Kelet-Európában, és 1586-ban Fjodor Ivanovics cár, illetve a helyette uralkodó Borisz Godunov évi kétezer font összegû roppant fizetéssel meghívja õt, hogy kísérleteit folytassa Oroszországban, ahol addig az alkémia ismeretlen volt. Dee azonban 1589-ben, több mint hatesztendõs közép-európai – fõleg magyarországi – tartózkodás után visszatért Angliába. Hubicki lengyel kutató úgy véli, Laszky és Dee Báthori István elõtt is végzett alkémista kísérleteket, még érdekesebb azonban az a feltételezése, hogy Dee Erzsébet királynõ legfõbb tanácsadója, Walsingham megbízásából Lengyel- és Magyarországon kémkedéssel is foglalatoskodott.402 Amikor a Dee család visszatért Angliába, Arthur Dee már betöltötte tizedik életévét. Mint Figurovszkij írja, gyermek létére már betekintést nyert a kísérletek világába. Wilhelm M. Richter munkájából kitûnik,403 hogy az idõs Dee kiváló tanulmányi lehetõségeket nyitott meg fia számára. 1592-ben már a Westminster Schoolban tanul; késõbb az oxfordi és 402 403

Annales Universitatis Mariae Curie-Sk³odowska (1955) Geschichte der Medicin in Russland (Moscow, 1813–17)

277



cambridge-i egyetemek orvosi karának hallgatója. Orvosi diplomáját valószínûleg Manchesterben szerezte; mindenesetre a bázeli egyetem egy dicsérõ iratán mint doctor medicinae szerepel. Orvosi gyakorlatát Londonban kezdte meg, és itteni mûködését 1621ig folytatja. I. Jakab angol király udvari orvosainak sorába emelkedik, amikor Londonban megjelennek Mihail Fjodorovics cár megbízottai, és uruk nevében arra kérik az angol királyt, hogy küldjön neki Moszkvába egy tapasztalt, kitûnõ orvost. I. Jakab választása Arthur Dee-re esik, aki Pogozsev Iszakij Szemjonovics kiséretében 1621. szeptember 8-án már bemutatkozó látogatáson jelenik meg a cárnál. Ezzel megkezdõdik Arthur Dee – orosz nevén Artyemij Ivanovics Dij – 14 esztendõn át, 1635-ig tartó fényes oroszországi pályafutása, amelynek ismertetése túlnõne e rövid áttekintés keretein. Figurovszkij a fennmaradt levéltári anyagot idézve kiemeli, hogy Arthur Dee anyanyelvén kívül „németül, franciául, magyarul és lengyelül is tudott, mely nyelvismeretei késõbb Moszkvában rendkívül hasznosak voltak számára”. A cár végig a legnagyobb megbecsülésben – birtokadományban, rendkívül magas illetményekben – részesítette Dee-t, aki csak többszöri ismételt kérelmek után kapta meg 1635-ben az engedélyt a hazatérésre. Oroszországi évei alatt írta meg ’Fasciculus Chemicus’404 címû mûvét, amelyrõl érdemes néhány szóval megemlékezni. A Fasciculus Chemicus tíz külön fejezetcímmel ellátott capitulusból áll. A kor szokásának megfelelõen minden fejezet a ’Corollarium’-mal405 végzõdik. A corollarium a logikában az a tétel, amely az elõzõbõl közvetlenül folyik, s így további bizonyításra nem szorul. Az alkémiában pedig az alaptörvényeket foglalják össze ezen a címen. Függetlenül a Corollarium-októl, a könyv végén még egy részletes összefoglalót találunk ’Observanda’406 címmel, ami tulajdonképpen a könyv 21 pontba foglalt kivonata. Az elsõ fejezet a materia physicá-ról szól. A Roger Bacon-féle két „alapelemet”, a higanyt és a ként tárgyalva, ezek mellé sorolja harmadikként a sót. Természetesen ebben az elsõ fejezetben kap helyet a lapis philosophorum-ról szóló fejtegetés is. A második és harmadik fejezet a preparáció tanával foglalkozik. Kémiai alapmûveletek – mint pl. a desztilláció – és az aranycsinálás misztikus „tudománya” együtt szerepel itt. A következõ fejezetek az alkémia gyakorlati kérdéseit407 ismertetik kimerítõ forrásmegjelöléssel. Nem hiányoznak azonban – s orvostörténeti szempontból ez különösen fontos – a iatrokémiai utalások sem. A 404 405

406 407

„Kémiai kötetecske” A Corollarium skolasztikus kommentár egyik rövid formája, de még a XVIII. században is használt kifejezés. „Megjegyzendõk” (magyarázat a szövegben) De imbibitione; De fermentatione; Multiplicatio

278



Fasciculus Chemicust lapozgatva felmerül a kérdés: mennyi ebben a misztikus, mai szóhasználatunknak és értelmezésünknek megfelelõ alkémia, és mennyi az, ami már „tiszta” vegytan. A szerzõre vonatkozóan pedig, hogy az ifjabb Dee, aki ezt a könyvet írta, milyen felkészültségû orvos és vegyész lehetett? A válaszadást megelõzõen talán nem lesz érdektelen egy igen rövid pillantást vetni az alkémia fogalom történetére. A közismerten egzakt dán fizikus és kémikus, Oersted 1812-ben arra a kérdésre, hogy mi a vegytan igazán nagy problémája, így felelt: „Minden kétséget kizáróan a fémek felbontása és egyesítése…”. Ez tehát az alkémiának, a kémiának és az atomfizikának egyaránt közös problémája, amint ezt a vegytantörténet mûvelõi egybehangzóan állítják. Ilyen értelemben nõtt ki a vegytan az alkémiából. Az eredeti kérdésfeltevésnek ez a tulajdonképpeni közössége adja a magyarázatát annak, hogy a középkorban, de még a késõbbi századokban is a tudomány és pszeudotudomány közötti határok elmosódtak. Ami egyben érthetõvé teszi azt is, hogy tudományos szempontból is jelentõs kémikusok és orvosok, akik a természettudományok nagy fontosságú felfedezésekkel gazdagították, egyidejûen lehettek miszticista alkémisták is. Richard Meyer, a neves tudománytörténész arról ír a több kiadásban is megjelent ’Geschichte der Chemie’ c. munkájában, hogy jó megfigyelések tömege és számos fontos, nagy jelentõségû kémiai felfedezés származik az alkémiából. Ami a medicinát illeti, a szintetikus anyagok gyógyszerként való felhasználásának gondolata végeredményben szintén az alkémistáktól ered. Ennek jelentõségén az sem változtat, hogy a formális logika szempontjából nézve hamis premisszákból jutott el ehhez a tanulsághoz. Végsõ soron a vegyi úton való életmeghosszabbítás misztikus alkémisztikus gondolata ma is él. Visszatérve Dee munkájára megállapíthatjuk, hogy a könyv szigorúan vett alkémista szövege ultima analysi a ’Corpus Alchimisticum’-ra vezethetõ vissza. Ez a ’Corpus Hippocraticum’-hoz hasonlóan összeállított kézirat az egyiptomi és régi görög alkémista manuscriptumok gyûjteménye. Keletkezési ideje a VII–VIII. század. A IX. századtól kezdve különféle variánsai ismeretesek. A legrégebbi gyûjteményes görög kéziratot egy Theodórosz nevû bizánci alkémista írta. Ez a kézirat Bessarion kardinális tulajdonába került, aki azt 1463-ban a Velencei Köztársaságnak adományozta. Ez ma a Szent Márk Könyvtárban található Velencében. Ennek a görög Marcianus-kódexnek egy XV. századi leiratát a Kasseli Könyvtár õrzi. E kéziratnak érdekes története van. John Dee 1567 áprilisában az ún. oxfordi alkémista kéziratot egy köteg alkémista kézirattal együtt vette Johann Baptist Hardencourt-tól, amint azt a kódex elsõ lapján olvasható bejegyzés tanúsítja: „Joannes Dee hunc librum Mortlaci in aedibus meis emi a Jo. Baptista Hardencurtio pro sexaginta Angelotis

279



libras triginta sterlingenses, 4. April.1567”.408 John Dee ezt a példányt, amely a Corpus Alchimisticum legfontosabb részeit tartalmazza, késõbb Hesseni Móric tartományi grófnak, az alkémia buzgó pártfogójának ajándékozta. A kézirat majd minden oldalán megtalálhatjuk John Dee részletes margináliáit, aki a kéziratot nyilván igen buzgón tanulmányozta.409 A Fasciculus Chemicus a Corpus Alchimisticum tulajdonképpeni excerptuma, s így az az alkémiatörténet egyik legfontosabb másodlagos forrása. A Fasciculus Chemicus tudománytörténeti helyét egész pontosan megállapítani nem lehet. Éppen ennek keletkezése ugyanis az az idõszak, amikor az alkémia történetében alapvetõ változás lépett fel. Sok alkémista otthagyta a retortát és az olvasztótégelyt, s kizárólag a hermetikus filozófiával foglalkozott. A kémia természettudománnyá vált, a hermetika viszont elvesztette empirikus talaját, sõt logikai alapját is, és tartalmatlan allegóriákban tobzódó spekulációvá vált. Legyen szabad itt C. Gustav Jungra hivatkoznunk, aki az alkémia eme irányának több tanulmányában adja magyarázatát.410 Ezek szerint az anyagnak vélt tulajdonsága nem szükségképpen a matéria sajátossága, hanem „az alkémista lelkébõl származik”. Mindent, ami ismeretlen és üres pszichológiai projekció tölt meg. Amit az alkémista az anyagban lát és felismerni vél, saját, jórészt tudat alatti projekciói. Ha Jung felfogása nem is mindenben vitathatatlan, hozzásegít az alkémia késõi korszakának pszichológiai megértéséhez. Dee mûve empirikus kémiai megállapítások mellett misztikus pszeudofilozófiai fejtegetésekben bõvelkedik. Ebbõl arra következtetni, hogy Dee orvosként is fantaszta volt, semmiképpen sem lehet. A tudománytörténet azt mutatja, hogy egészen kiváló klinikusok mint van Helmont, Stahl vagy a neves bécsi szülész, Crato von Kraftheim sem voltak mentesek az irracionális gondolatoktól, sõt utóbbiról tudott, hogy gyakorló alkémista volt. A példákat azonban hosszan sorolhatnánk tovább is. A még Angliában megkezdett könyvet szerzõje Moszkvában fejezte be. Miután azonban akkoriban ott latin nyelvû nyomtatás nem volt, a könyv Párizsban került kiadásra. Figurovszkij utal arra, hogy Dee angliai tartózkodása idején gyûjtött könyvanyagot használt fel a Fasciculus megírásához. Magunk részérõl úgy gondoljuk, hogy alapul az egykor apja tulajdonát képezõ, késõbbi ’Codex Casselianus’ szolgált. Erre enged következtetni a könyv beosztása is, amely feltûnõen emlékeztet a Corpus 408

409

410

„Ezt a könyvet John Dee mortlake-i házamban vásárolta J. B. Hardencourttól hatvan libra harminc sterlingért 1567. április 4-én” (Dee és Hardencourt is Mortlake-ba valók voltak) Vö.: Goldschmidt: Zur Sichtung und Erforschung der alchemistischen Handschriften (Basel, 1938) Jung, C. G.: Psychologie und Alchemie (Zürich, 1944); továbbá Mysterium Conjunctionis Untersuchung über die Trennung und Zusammensetzung der seelischen Gegensatze in der Alchemie (Zürich, 1955)

280



Alchimisticum tagolására. Természetesen azonban – mint arra a szerzõ már a címben is utal – felhasználta a tekintélyes elõdök munkáját is Aristotelestõl Geberen és Arnaldus de Villanován keresztül egészen Riolanig. Könyvét még életében angolra is lefordították, Londonban 1650-ben adták ki. Hazatérése után A. Dee I. Károly angol király udvari orvosaként mûködik. 1649-ben a királyt kivégzik. Dee Norwichba költözik és magángyakorlatot folytat, emellett nagyszabású alkémiai kísérletekbe kezd: a bölcsek kövét keresi… És miként apja, John Dee is magyar segítséggel írta meg a magyar királyhoz ajánlott könyvét, úgy Arthur Dee társa is magyar ember volt vállalkozásában: Bánfihunyadi János, humanista nevén Joannes Banfi Huniades, egy Angliába szakadt, nagy hírnévre emelkedett magyar vegyész és alkémista. Bánfihunyadi János és Arthur Dee kapcsolatáról a korabeli angol kútfõk is ismételten megemlékeznek, és ezekbõl, valamint Fest Sándor összefoglalásából411 értesülünk arról, hogy Dee két évvel halála elõtt szerzõdésre lépett Bánfihunyadival, sõt abban is megegyeztek, hogy együtt ismét Magyarországra utaznak, de a magyar alkémista váratlan elhalálozása keresztülhúzta terveik megvalósítását. Legújabban két angol tudós – F. Sherwood Taylor és C. H. Josten – alapos kutatásai alapján néhány jelentõs adattal bõvültek Bánfihunyadiról, valamint ennek Arthur Dee-hez fûzõdõ kapcsolatairól szóló ismereteink.412 (E tanulmányról részletesen szólunk a jelen kötetben a Bánfihunyadi Jánosról írt fejezetben.) Dee Arthur és Bánfihunyadi közös kísérletei Richter szerint nem voltak sikeresek, és tetemesen megcsappantották Dee vagyonát, ami meggyorsította halálát. Más források szerint azonban Dee és Bánfihunyadi egészen az utóbbi haláláig szorosan együttmûködtek. Arthur Dee 1651 szeptemberében halt meg. A magyar–angol orvosi kapcsolatok történetében Sir Philip Sidney magyarországi utazása jelenti a következõ fejezetet.

411

412

Fest Sándor: Skóciai Szent Margittól A walesi bárdokig. Magyar–angol történeti és irodalmi kapcsolatok. Szerk.: Czigány Lóránt, Korompay H. János; összeáll.: Tóth Magdolna. Bp., 2000. Universitas. XLIX, 725 p. Lásd az Ambix 1956-os évfolyamában

281



BÁNFIHUNYADI JÁNOS AZ ÚJABB ADATOK TÜKRÉBEN

A XVI. század alkémistáinál már felismerhetõ az a törekvés, amely a XVII. században bontakozik ki: felhasználni az egyes anyagokat a gyógyászatban. Ekkor merülnek fel az új problémák: kutatni kezdik, hogy a különbözõ vegyi anyagok milyen hatást gyakorolnak a szervezetre, a beteg emberre. A kémiai anyagokkal való foglalkozás pedig egyre inkább az orvosok kezébe kerül. Paracelsus volt az, aki ezt még meg is fogalmazta, amikor kimondta, hogy az alkémia igazi célja nem az aranycsinálás, hanem a gyógyszerek készítése.413 A filozófia és az asztronómia mellett – amelyek azonban nem a mai szóhasználatnak megfelelõen értendõk – a harmadik oszlop, amelyen Paracelsus gyógyászata nyugszik, az alkémia. Ennek segítségével az ember a természet által nyújtott anyagokat a maga szükségleteinek legmegfelelõbb formába önti. Paracelsusnál az alkémia tehát nem jelent aranycsinálást vagy ehhez hasonlót. Szerinte minden kézmûves tudja, hogy a nyersanyagot szükség szerint átalakítani és finomítani kell, csak a gyógyászatban nincsenek ezzel tisztában. Az orvosnak azért kell alkémiával foglalkoznia, hogy az anyagokból orvosságot készítsen. Az alkémia tudománytörténeti értékelése ma már jórészt felszabadult a XIX. század romantikus túlzásai alól, legalábbis ami a kémiatörténeti munkákat illeti. Az általános történeti munkák zöme és a kultúrtörténeti tanulmányok jelentõs része azonban még a legújabb idõkben sem eléggé objektív az alkémia tudománytörténeti helyének kijelölésében. Az alkémiát nem szabad kizárólag a vegytan elõfutárának tekinteni, s mindazt, ami nem kifejezetten a kémiára vonatkozik mint misztikumot és 413

„In der Alchemie, da finden wir den Grund der Medizin und Alles was not ist. – Ich weise euch auch zu nichts anderem in die Alchemie als allein zur Bereitung der Arznei” („Az alchemiában találjuk a medicina alapját és mindazt, ami szükséges. – Semmi másra nem buzdítalak benneteket az alchemiában, egyedül a gyógyszer készítésre.”). Die große Wundarznei und anderes Schriftwerk des Jahres 1536 aus Schwaben und Bayern. In: Paracelsus Sämtliche Werke. Medizinische, naturwissenschaftliche und philosophische Schriften. Vol. 10. Hrsg. von Karl Sudhoff. München – Berlin, 1928. p. 363.

282



babonát említés nélkül hagyni; de az sem helyes, ha az alkémista írásokban csupán szellemtörténeti anyagot látunk, s minden vegytant, mint titkos tradíciók leleplezõjét, figyelmen kívül hagyunk. Annál is inkább, mivel az alkémisták gondolatvilágában a gyakorlati kémiai beállítottság szétválaszthatatlanul összefonódott filozófiai és vallásos ideákkal. A jelen kötetben közreadott közleményünkben414 a két angol alkémista, idõsb és ifjabb Dee munkáival, a ’Monas Hieroglyphicá’-val, ill. a ’Fasciculus Chemicus’-szal kapcsolatban utalunk az alkémia fogalomtörténetére, illetve a kémiával való összefüggésére, állítván, hogy a középkorban – de még a késõbbi századokban is! – mily kevéssé voltak éles határvonalak a tudomány és a pszeudotudomány között. Ez teszi lehetõvé, hogy az egzakt tudományok szempontjából jelentõs kémikusok, orvosok egyidejûleg lehetnek természettudósok és misztikusok is. Az utóbbi kategória egyáltalán nem egyértelmû a kalandorral, szélhámossal. Gondoljunk itt például Robert Boyle-ra, akinek neve egyet jelent az egzakt fizikai kémiai tudományokkal, s aki bár ’The skeptical chemyst’ (1661) címû könyvében kíméletlenül elítéli a rosszindulatú, sarlatán alkémisták csalásait, a fémek transzmutációjának lehetõségét azonban – mint kora gyermeke – nem veti el. Ez a kettõsség jellemzi Bánfihunyadi alakját is. Jóllehet nincsen biztos tudomásunk arról, hogy homlokát az orvosdoktorok babérja övezte volna, mégis nagyon indokoltnak látjuk, hogy Weszprémi István ’Succinctá’-jában – méghozzá mindjárt az elsõ kötetben – helyet biztosított Bánfihunyadi Jánosnak Magyarország és Erdély jeles régi orvosai között. Magyary-Kossa is utal arra, hogy egyes korai iratokon doctorként szerepel, bár konkrét bizonyítékokat e vonatkozásban õ sem tár fel. Weszprémi szerint a hunyadi Bánffiakból származik, ez a feltevése azonban nem feltétlenül helytálló. Veress Endre arról tájékoztat, hogy 1571-ben tért haza a bánfihunyadi születésû Hunyadi Demeter háromévi itáliai tanulás után, aki mint kolozsvári unitárius püspök 1592-ben fejezte be életét. Ismerve a szigetországi és erdélyi unitáriusok között korán kialakult kapcsolatokat, nem zárhatjuk ki annak lehetõségét sem, hogy – eltérõ névírással – ugyanaz a család forog szóban. Egy másik Bánffihunyadi – utóneve Benedek – 1577 körül írt ’Az mirigh halaalról’ címû, kéziratban fennmaradt munkájában református lelkész létére nem jelentéktelen orvosi képzettséggel dicsekedhetett:415 „akar ki mit szolljon, ez az igaz, hogh ragado niavalia” – ti. a pestis. Annak vizsgálata pedig, hogy ezek kapcsolatban álltak-e az 1615-ben nemesített sárdi Bánffyhunyadiakkal, meghaladja e dolgozat kereteit. 414

415

Elõzménye: Schultheisz, E. – Tardy, L.: The contacts of the two Dees and Sir Philip Sydney with the Hungarian physicians. = Orvostörténeti Közlemények Suppl. 6 (1972) pp. 97–111. Vö. még ua. Orvosi Hetilap 108 (1967) No. 33. pp. 1564–1567. Irodalomtörténeti Közlemények 28 (1918) p. 194.

283



Bánfihunyadi János 1576-ban született Nagybányán, mint régebben nevezték, Asszonypatakán. Nem szabad kizárnunk annak lehetõségét, hogy Bánfihunyadi alkémista fantáziáját a régi Magyarország e legtekintélyesebb aranybányájának a közelsége lobbantotta lángra. Bevándorolta Nyugat-Európát, majd Angliában telepedett meg, ahol hosszú ideig tartó vegyészeti tanulmányokat folytatott. 1633-ig Sir Kenelm Digbynek, a neves angol alkémistának a segédje, majd ettõl kezdve mindketten a Gresham College munkatársai. Tevékenységének részletei azonban homályban maradtak, bár Magyary-Kossa Gyula – akirõl méltán állapítja meg a Keserû Bálint szerkesztésében megjelent ’Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez’416 címû munka, hogy õ adja a legteljesebb képet Bánfihunyadiról – valóban széles körû tudományos nyomozást folytatott a nagyszámú nyitott probléma tisztázása érdekében. De az utóbbi idõben sem szünetelt a Bánfihunyadi tevékenységének napfényre hozatalát célzó kutatómunka. Különösen egy angol (Sherwood-Josten) tanulmány, valamint az elõbb idézett Adattár, továbbá más, kisebb publikációk valóban elõbbre vitték ismereteinket. Ismerjük azt a levelét, amelyet Medgyesi Pálhoz, II. Rákóczi György udvari prédikátorához írt 1642-ben. E levélben behatóan ismerteti új hazája politikai helyzetét, majd arról számol be, hogy a Gresham Collegeban lakik és „az chymiában professor”. Szathmáry László ’Magyar alkémisták’ címû (1928) mûvében417 – érthetetlenül – szinte minden érvet mozgósítani igyekszik amellett a feltevése mellett, hogy Bánfihunyadi csak nagyzolt, és elõbbi állítását úgy kell érteni, hogy „a kémiában mester vagyok”. Az idõközben elõkerült dokumentumok – amelyeket az elõbb idézett Ambix-tanulmány tett hozzáférhetõvé – viszont ennek ellenkezõjérõl tanúskodnak. William Lilly, a híres angol asztrológus ’Anglicus, Peace or no Peace’ (London, 1645) címû munkáját hozzá dedikálja a következõ szöveggel: „Amicissimo et eruditissimo Domino Johanni Banfi Huniades, Rivuliensi Ungaro, Philosophiae Hermeticae Anglo Londini scrutatori, et artis Spargericae professori fidissimo et excertitatissimo, S. P. D.”,418 majd ajánlását angolul folytatja, amelynek szövegét magyar fordításban az alábbiakban közöljük. * 416

417

418

Keserû Bálint (szerk.): Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez I. (Herepei János cikkei). Bp.–Szeged, 1965. JATE. pp. 287–290. Reprint: Szathmáry László: Magyar alkémisták. Bev.: Fónagy Iván, utószó: Móra László, sajtó alá rend.: Gazda István. Bp., 1986. Könyvért. 545 p. (Tudománytár 8.) „Az igen kedvelt, nagy tudású Bánfi Huniadi János úrnak a hermeticus filozófiának az angliai Londonban kutatójának és a spagiricus tudományok nagygyakorlatú és buzgó professzorának sok üdvözlettel” S. P. D. feloldása – Salutem Plurimam Dicit – (Sok üdvözletet mond, küld)

284



„Tisztelt Uram. Több mint tizenegy, csaknem tizenkét éve annak, hogy jó angyalom az Önnel való megismerkedés boldogságában részesített: e pillanat óta állandóan csodáltam az Ön kiváló mûködését a vegytanban és Nemzetünk számára nem kevésbé áldásosnak tartottam, hogy közöttünk, angolok között egy olyan tudós él és tevékenykedik, aki az Angliától messze fekvõ, oly távoli Magyarország szülötte és aki oly ritka tudásra tett szert, mint Ön. Nem szeretem Önt jobban azért az óriási tudásért, amellyel Isten Önt felruházta, mint természetes nyíltszívûségéért és szívbeli õszinteségéért, amit Önnél mindig megfigyelhettem. Vajon él-e olyan becsületes ember, aki mondhatná, vagy panaszolhatná, hogy Ön kevesebbet végzett, mint amennyit elvállalt? Ez pedig olyan érdem, mely Önt igazán és valójában úgy övezi, mint – feltéve, hogy ilyen egyáltalán él – kevés vegytanprofesszort. A kémia filozófusainak minden okuk megvan arra, hogy Önt tiszteljék, mert az Ön különleges rátermettségével, tapasztalatával, találékonyságával, az erénységével, a magasztos tárgy tökéletesítésével és az átlagos tehetséget messze túlszárnyaló végkövetkeztetéseivel a messzi külföldnek és itthon az Angol Nemzetnek érzékelhetõen megmutatta, hogy ez a mûvészet, amelyre eddig sanda szemmel néztek, érvényes és értékes, és mert Ön ezt a megbecsülést mind Angliában, mind a tengeren túl megszerezte. Ennél többet ebben az évszázadban nem ért el senki s alig valaki hasonlítható a tudós Huniadeshez. A mindenható Isten adjon Önnek további éveket és tudást: és most, amikor el fog hagyni bennünket (nem érdemeljük meg Önt), vezérelje Önt biztonságosan, amíg szerencsésen meg nem érkezik Kolozsvárra, az Ön õseinek sírhelyéhez. Mi Angliában hálásak leszünk, amiért a sok reményteljes palántát öntözte és számos honfitársunk elméjét bepermetezte néhány eredeti elképzelésével: Így, bár személyében elhagy bennünket, lesz okuk arra emlékezni, hogy valamikor itt élt közöttünk Johannes Banfi Huniades Hermeticae Philosophiae indagator solertissimus, akinek jelmondata: est in mercurio quiquid querunt sapientes.419 Uram, a magam részérõl megtiszteltetésnek fogom venni, ha úgy mint eddig, ezentúl is kegyes barátságban részesítene és pártfogásába venné ezt a könyvet, amelyet angol asztrológus barátja, William Lilly írt, London, 1644. december 12-én.” * Ha William Lillynek magasztaló megállapításairól le is hámozzuk a barokk stílusjegyeket, mégis az tûnik ki az ajánlásból, hogy Bánfihunyadi Anglia tudós köreiben kétségkívül ismert és tisztelt személyiség volt. 419

Banfi Huniadi János, a hermetikus filozófia nagy jártasságú kutatója (akinek jelmondata) „a higanyban van az, amit a bölcsek keresnek”

285



Bánfihunyadi orvostörténeti jelentõségû munkásságát az Ambix-tanulmány több helyen is érinti. Taylor és Josten kiemelik, hogy Bánfihunyadi „Besides beeing a professor at Gresham college was interested in or concerned with the technical side of chemistry, manufactures and medicines and that he was interested in or materials for such”420 – vagyis vegyészi tevékenységében orvosságok elõállításával vagy az orvosságokhoz szükséges anyagok elõállításával foglalkozott. Farmakokémiai, farmakológiai munkássága az, ami Bánfihunyadi természettudományos munkásságát a medicina számára is fontossá teszi. Nem véletlen, hogy Jonathan Goddard a materia medicát (mai szóhasználattal: gyógyszertant) tárgyaló kéziratában Bánfihunyadi számos, az irodalomban eddig nem ismert receptjével találkozunk. Goddard igen neves angol orvos és kémikus, a Royal Society tagja, 1655-ben a Gresham College-ban a medicina professzora. A ’Philosophical Transactions’-ban megjelent tanulmányai javarészt farmakológiai jellegûek; egyike a legelsõknek, akik a gyógyszer-abúzusról is értekeznek. A Goddard ’Materia medicá’-ját és Bánfihunyadi receptjeit tartalmazó XVII. századi kézirat túlnyomóan angol, kisebb részében latin, illetve német nyelvû. A Ms Sloane 1139. jelzetû kézirat valószínûleg Goddard posztumusz megjelent pharmakopea-jának – mely ’Arcana Goddardiana’ címmel a ’Pharmakopeia Bateana’ második kiadásának (London, 1681) függelékeként jelent meg – õsszövege. Bármily érdekesek is Bánfihunyadi itt közölt receptjei – szerzõjüket a kézirat hol mint doctor Huniadest, hol pedig mint John Hunyadest említi –, részletes ismertetésükre nincs hely. Fontosnak tartjuk azonban megjegyezni, hogy a kézirat szövege, illetve receptúrája annyira nem alkémista jellegû a fogalom rosszabb értelmében, hogy a ’Corpus Alchimisticum’ra, ami az aranycsinálással foglalkozó és a bölcsek kövét keresõ minden alkémista mû alapja, még csak nem is emlékeztet. A leírt receptek ingredienciái, az elkészítési módszerek, az alkalmazott kémiai-technológiai eljárások minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Bánfihunyadi a kémia tudósa volt. Igen érdekes, hogy bizonyos desztillációs eljárásoknál már az 1641ben felfedezett alkohol-termométert használja. A vényekben szereplõ drogok és ásványi anyagok zömét a XVII. században mint gyógyszert már használták. Ami itt új, az az elkészítés módja. Minden leírt recept gyógyszer céljaira való, s bennük a „klasszikus” alkémista célkitûzéseknek – a lapis philosophorum elõállításának, az aranycsinálásnak – nyoma sem található. Ha valami összefüggést az alkémiával mégis látunk, úgy az a jelzések, az alkémista szimbolika alkalmazásában áll. Ezzel nem akarjuk azt 420

„Amellett, hogy a Gresham kollégium professzora volt, érdekelte a kémia technikai része, az ipari üzem és az orvostudomány és minden e célra szolgáló anyag”

286



állítani, hogy Bánfihunyadi nem lett volna alkémista. Az volt. Teljesen nyilvánvaló azonban, hogy kémiai-farmakológiai munkássága természettudományos irányban haladt, experimentális jellegû volt, és a babonás „aranycsináló” alkémiától élesen elhatárolható. Ismereteink ez idõ szerinti állása mellett igen sok közvetett adatunk van alkémista voltáról, ugyanakkor kémiai munkásságát közvetlen bizonyítékok támasztják alá. Az Adattár értékes biográfiai adatokkal egészíti ki Bánfihunyadiról alkotott eddigi képünket. A Londonba szakadt magyar tudós szoros kapcsolatot tartott fenn régi hazájával, külföldön élõ és hazafelé tartó magyarokkal anyanyelvükön beszél, hazaírott levelei is magyar nyelvûek. Az angliai magyar diákok ügyes-bajos dolgaikban számíthatnak támogatására. Ily összeköttetéseirõl nemcsak a Medgyesi Pállal váltott levelei tanúskodnak, hanem Haller Gábor megírja, hogy 1632 novemberében 8 tallért kért kölcsön a londoni magyar professzortól. Ennél sokkal jelentõsebb adalék, hogy I. Rákóczi György fejedelem, amikor kísérletet tett a kolozsvári akadémia létesítésére, a fõiskola professzori karában vezetõ helyet szánt Bánfihunyadinak. Herepei errõl így emlékezik meg: „Egyelõre csak a szándékra lehetünk figyelemmel, amely Bethlen Gábor tervei között már 1617-ben és 1622-ben mint megvalósítandó terv jelentkezik.” Az adatok teljességéért említendõ még, hogy – Kemény József szerint – Brandenburgi Katalin 1630-ban Németországban állítólag professzorokat keresett a Kolozsvárt megszervezendõ akadémiához. Ezeknél az adatoknál azonban mégiscsak határozottabb hivatkozási pontként állíthatjuk ide azt a körülményt, hogy Szenczi Molnár Albert Bethlen elhalálozása ideje táján már Kolozsvárt van, majd Rákóczi György 1631–32-ben Csanaki Mátét is iderendeli, végül pedig 1633ban mégis inkább ide és nem a fehérvári kollégiumhoz hívja haza Bánfihunyadi Jánost, hogy csupa magyarokból szervezze meg az itteni professzori kart. E hívólevél hitelességéhez kétség nem férhet, mivel azt Frank Ádám Londonban maga is látta. 1642 után feleségével és négy gyermekével hazafelé készül, de útközben utolérte a halál. Frank Ádám Erdélybõl Angliába menekült unitárius pap 1697. évi híradásából már eddig is tudtuk, hogy Bánfihunyadi igen nagy összeget hagyott családjára és fia – különféle pénzügyletekkel – ezt hatalmas vagyonná duzzasztotta. Az Ambix második közleménye arra derít fényt, hogy Bánfihunyadi egész családja a londoni Shoreditch egyházkerület St. Leonard templomában nyugszik. A sírkövekrõl kitûnik, hogy Bánfihunyadi János felesége Dorothy Colton volt, a Kent megyei Sir Francis Colton leánya. Az 1696. november 15-én elhunyt ifj. Bánfihunyadi János („Iohannes Banfus Huniades filius Johannis Banfi Huniadiis Rivulilensis Hungari”) porai egy monumentális síremlék alatt

287



találhatók.421 A szövegbõl kitûnik, hogy az ifjabb Bánfihunyadi „Philosophus Consunnatus et omnibus numeris absolutus Artis Spagiricae et professor et ornamentum”422 – vagyis az ifjabb Bánfihunyadit is ugyanazokkal a jelzõkkel ruházták fel, amelyekkel atyját illették. A síremléket húga, Bánfihunyadi Erzsébet emeltette, aki egy Benson nevû angol hitvese lett. Az ifjabb Bánfihunyadi János sírfeliratából kitûnik, hogy az elhunyt „Regali ex stirpe natus”, vagyis hogy Hunyadi Mátyás királyi törzsébõl eredt. Az 1710-ben elhalt, és ugyanoda temetett Elizabeth Benson sírján ez olvasható: „Clarissimi Philosophi Filia, Clarissimi Germana, Gente Paterna Atavis Pannoniae Regibus Cantianis edita”.423 Taylor és Josten tanulmányának csupán az a hiányossága, hogy nem ismeri a magyar forrásokat, és ezért néhány téves következtetésre jut Bánfihunyadi származását illetõen, akit Corvin Mátyás sarjának tart; nyilván az elõkelõ angol családokba beházasodott Bánfihunyadiak leszármazói maguk terjesztették ezt a hitet új hazájukban. De ha ez – bár Nagy Iván családtörténeti munkája szerint a XVI– XVII. századi tudós Hunyadiak (így Báthori István udvari orvosa, Hunyadi Ferenc is) e nagy dinasztia egy másik ágából származnak – nem is látszik meggyõzõnek, annál biztosabb, hogy Bánfihunyadi János elismert és tisztelt személyiség volt kora jelentõs angol tudósai között. Taylor és Josten is arra mutatnak rá, hogy állandó kapcsolatban állt William Lillyvel, John Bookerrel, John Aubrey-jel, Jonathan Goddarddal és a már említett két Dee-vel. William Lilly – akit Dampier, a kiváló tudománytörténész is jelentõs tudósnak minõsít – hozzá írt ajánló sorai is arra késztetnek bennünket, hogy emlékét megtisztítsuk a felületes, életében és mûködésében csak kuriózumot látó, tudományos tevékenységét – részben a korábban rendelkezésre állt források elégtelensége miatt – fel nem ismerõ, hevenyészett jellegû ismertetések közhelyeitõl. Bánfihunyadit tudománytörténeti irodalmunk méltatlanul könyvelte el a kalandvágyból külföldre sodródott, nem tudományos rangú, a szó rossz értelmében vett alkémisták közé. Az ismeretlenség ködébõl felbukkant kézirat elemzése – amelynek egyébként még csak kezdetén vagyunk – már néhány recept kapcsán rávilágított arra, hogy Bánfihunyadi személyét újraértékeljük. További vizsgálatok után Bánfihunyadi nyilván meg fogja kapni tudománytörténetünkben az õt megilletõ helyet.

421 422

423

„Királyi törzsbõl származott” „A spagiricus tudományok minden ágában tökéletesen jártas filozófus és professzor (tudományának) dísze” „A kiváló filozófus lánya apai ágon a régi pannoniai királyok leszármazottja”

288



JESZENSZKY (JESSENIUS) JÁNOS

A régi magyar nemesi családból származó nagyjeszeni Jeszenszky János, Jessenius a Magna Jessen Egnes hungarus, ahogy magát mindig és mindenütt nevezte, az orvos, a tanár, a történetíró, a politikus, egész életét Magyarország határain kívül töltötte. A cseh szabadságmozgalmak és a protestáns érdekek védelmének lett vértanúja, helye mégis a híres magyar orvosok között van. Apja, Jeszenszky Balázs a török háborúk elõl menekült Sziléziába. Jessenius János Breslauban született 1566. december 17-én. Szülõvárosában végezte a latin iskolát. 17 évesen kezdte orvosi tanulmányait a lipcsei egyetemen, Georg Walther anatómus szorgalmas tanítványaként. A wittenbergi egyetem a XVI. században egyike volt Európa legfiatalabb univerzitásainak. Az alapítását (1502) követõ másfél évtized után Luther és Melanchton fellépésével új korszak kezdõdött az egyetem életében. A lutheri reformáció nem csak az új vallás teológiai központjává tette Wittenberget, hanem az egyetemen végbemenõ változások, a színvonal jelentõs emelkedése, tudományos élete, felvirágzása is vonzóvá tette. Európa egyik legnevezetesebb és leglátogatottabb egyeteme lett. Wittenbergi stúdiumait követõen tanulmányai folytatására 1582-ben Rómába ment. Útja Padovába vezetett tovább, ahol a nagynevû anatómus és sebész, Fabricius ab Aquapendente volt e tárgyakban tanára és példaképe. Protestáns lévén doktori diplomáját a római kúria protonótáriusa, Jacobus Chimarrhaeus palotagróf kezébõl vette át. Padovából 1592-ben hazatérve szülõvárosába folytatott orvosi gyakorlatot, majd Drezdában lett udvari orvos. A wittenbergi egyetem meghívásának eleget téve 1594tõl a sebészet és az anatómia professzora lett a wittenbergi egyetemen, melynek rektorává választották (1597), majd 1602 augusztusáig a szász hercegek udvari orvosának tisztét is megtartotta. Fordulópontot jelentett Jessenius életében Tycho de Brahéval, a nagynevû csillagásszal való wittenbergi találkozása s késõbb mély barátsá-

289



ga. Tycho, a császár udvari csillagásza beszélte rá Jesseniust – udvari orvosi állást helyezvén kilátásba –, hogy wittenbergi katedráját feladva költözzék Prágába. Tycho váratlan halála miatt nem költözött Prágába, hanem bécsi császári udvari orvos lett 1608-ban, s maradt 1615-ig. A protestáns Jessenius helyzete a katolikus udvarban Bécsben lassan tarthatatlanná vált. 1616-ban visszatért Prágába, ahol – jóllehet nem volt az egyetem tanára – 1617-ben az egyetem rektorává választották. Rövid ideig tartó rektori ténykedése volt egyetemi pályafutásának vége. Amikor Jessenius 1593-ban az orvosi kar negyedik tanszékét elfoglalta, a wittenbergi egyetem régi fénye már elhalványult. Az orvosi kar tanárai Salomon Alberti kivételével középszerû orvosok voltak. Jessenius a fakultás oktatómunkájába új lendületet, életébe új szellemet vitt. Különös gondot fordított a hallgatók morális-etikai nevelésére, az orvosi tanulmányok elmélyültebb mûvelésére, de nem a jól jövedelmezõ orvosi foglalkozás, hanem az orvosi hivatás érdekében. Felkeltette érdeklõdésüket a tudomány, a kutatás iránt. Errõl tanúskodnak elõadásai mellett erõsen pedagógiai színezetû írásai is. Mint igazán idealista orvos, azt hirdette, hogy a beteget szolgáló önzetlen orvosi gyakorlat az orvosi tudományok elsajátításának legfõbb célja. Orvosi és szakirodalmi munkásságának legérdekesebb és legfontosabb periódusa wittenbergi tanári mûködésének ideje volt. 1572-ben az orvosi fakultás új statútumot kapott. A skolasztika merev szabályain alapuló régi oktatási rendet a humanizmus forrásaihoz visszatérõ s az új eredményeket is befogadni képes oktatási rend váltotta fel – legalábbis részben. Az alapok nem rendültek meg, Hippokrates és Galenos, az arab klasszikusok tekintélye nem csökkent, de a tanároknak nem csak joguk, kötelességük volt tanaikat kritikus magyarázattal elõadni, mi több, az újat alkotók, az új teóriákat és gyakorlatot hirdetõk, a neoterikusok tanaival kiegészíteni. A tudomány fejlõdésének eredményei megjelentek az egyetemi oktatásban. Az új szabályzat nagy súlyt helyezett a gyakorlati oktatásra, kifejtvén azt is, hogy a medicina tanára csak olyan ember lehet, aki jogosult az orvosi praxisra s járatos is abban. Jessenius az új eredmények legkitûnõbb közvetítõjének bizonyult. Anatómia-elõadásaiban, sectióit kísérõ kommentárjaiban Vesalius, Fallopius és Fabricius ab Aquapendente legújabb megfigyelései és leírásai is helyet kaptak. Különösen értékes volt tanári mûködése az anatómia terén. Az egyetem levéltárának iratai szerint az alapítástól kezdve 1615-ig, tehát több mint száz éven át Wittenbergben mindössze 19 boncolást végeztek, s ezek közül 10 Jessenius nevéhez fûzõdik. Anatómiájában behatóan foglalkozott a bõr bonctanával, mely ’De cute et cutaneis affectibus’ címen Johannes Cögeler disszertációjában ma-

290



radt fenn.424 Nékám szerint kitûnõ és újszerû munka, mely elsõként foglalja rendszerbe a bõr betegségeit. Orvosi és tanítói mûködésének egyik legfontosabb állomása az a nyilvános boncolás, amelyet Prágában, az ottani egyetem felkérésére, még mint wittenbergi tanár, 1600. június 8–12. között mutatott be nagy nyilvános elõadás kíséretében, rendkívüli érdeklõdés mellett. Boncolását az orvostudomány történetében általánosan Anatomia Pragensisként ismert munkájában írta le a következõ évben, amelyet 1601-ben nyomtatott ki Wittenbergben ’Anatomiae Pragensis an 1600 ab se solemniter administratae historia’ címen. Ehhez a munkájához csatolta ’De ossibus’ címû értekezését. Anatómiai és klinikai elõadásaiban a medicina egységét s az orvos erkölcsi felelõsségét nem mulasztotta el megemlíteni. Minden alkalmat megragadott ennek kifejtésére. Erre vonatkozó megjegyzéseit filozófiai elmélkedésekhez fûzte a lélekrõl és az egész testrõl írt könyvecskéjében: ’Libellus de anima et corpore universali’ (Pragae, 1605). 1597-ben tartott, késõbb nyomtatásban is megjelent rektori beszédében – ’Sermo de legibus et moribus Studiosorum’ – hosszasan értekezett a kor s különösen az egyetemi polgárok egyre romló erkölcseirõl. Ez a gondolat késõbb sem hagyta nyugodni. Mindent elkövetett, hogy hallgatóit jobb erkölcsökre, szorgalomra, tisztességre s a tudomány igaz szeretetére nevelje. 1601-ben a téli szemeszter elõadásait egy felhívással kezdte: „…hallgassátok a jó tanárok elõadásait s kövessétek; kerüljétek a fecsegõket,… forduljatok el minden kétes értékû kézirattól és irodalmi szeméttõl,… tartsátok magatokat a tiszta igazsághoz,… ne engedjetek annak a csalóka meggyõzõdésnek, hogy már eléggé képzettek vagytok…” Mind az 1572. évi új statútumokból, mind Jessenius sermójából az a gondolat hallik ki, melyet Melanchton fejtegetett annak idején a tanulmányi rendrõl szóló beszédében (De ordine discendi. CR XX. 202–204.): az erkölcs minden magasabb tudás része, a humanista eruditio pedig a tudományok oktatásának alapja. Tudjuk, hogy Melanchton érdeklõdése a természettudományok mellett az orvostanra is kiterjedt. E vonatkozásban az általa 1531-ben initiált „régi szabályzat” nem volt elavult. Nem kevésbé érdekes egy másik beszéde. Prágából visszatérve 1600 õszén az orvosi fakultás dékánjává választották. Mint dékán, a tanítási évet nagyszabású beszéddel nyitotta meg. Ez a munka szinte egyedülálló mûvelõdéstörténeti dokumentum. Alig ismeretes az irodalomban olyan leírás, amely az akkori doktorrá avatás szertartását ilyen részletesen, az elhangzott beszédek és a lejátszódott aktusok ennyire pontos közlésével ismertetné. Az anatómia megújulása és fejlõdése a sebészet újraértékelését is 424

Wittenberg, 1601. RMK III. 980.

291



magával hozta. Ha még messze is vagyunk e korban a medicina és a chirurgia egyenrangúságától, a XVI–XVII. század orvosai már akceptálták a sebészetet, mint orvosi diszciplínát, s további alakulásában nem csekély szerepe volt a sebészetet irodalmilag s a gyakorlatban is kiválóan mûvelõ Jesseniusnak. E szempontból nagy jelentõsége volt annak, hogy az 1572. évi „Leges et statuta collegii medicorum in accademia vitebergensi” szabályozta a sebészet oktatását. Az eddigiekkel szemben hangsúlyozta, hogy a sebészet alapjait az orvostanhallgatók számára is elõ kell adni. Akkor ez még csak a francia orvosi iskolában volt elfogadott gondolat. Jessenius természetesen a francia irodalmat is jól ismerte, hiszen kiadta a neves francia orvos, Jean Riolan sebészetet is tárgyaló ’Therapeuticá’-ját (Lipsiae, 1610). Gazdag irodalmi tevékenységének betetõzése volt az a munka, amelyet Jessenius 1601 nyarán adott ki ’Institutiones chirurgicae’ címen. Ez lett a legismertebb, évszázadok múltán is a legjobban méltatott könyve, amely hetvenhárom évvel késõbb német fordításban is megjelent, és a német egyetemeken úgyszólván sebészeti kézikönyvvé vált. Sebészeti elõadásainak ez az összefoglaló tankönyve a klasszikusokon kívül saját tapasztalatait is közli. Bevezetõjében merészen hangsúlyozza a medicina és kirurgia egyenjogúságát, tagadván kora orvosainak ama tézisét, ami szerint a sebészet gyakorlása orvoshoz méltatlan. Ezzel a mûvével lett a racionális sebészet megalapítója a német egyetemeken. Különös érdeme, hogy szembenézett azzal az elõítélettel, miszerint a tudományosan képzett orvost degradálja, ha késhez nyúl. A híres hallei tanár, F. Hoffmann még 1738-ba is azt hirdette, hogy a mûvelt orvos saját méltósága ellen vét, ha mûtétet végez, bízza azt a sebészekre. Tudományos munkájának vége és tragédiájának kezdete az 1618-as év. Elõkelõ betegei révén bekerülve a cseh politikai életbe, Jessenius – mint a Csehországban felkelt rendek képviselõje – június 26-án Pozsonyba érkezett, szóvá teendõ, hogy a magyar országgyûlés akadályozza meg Ferdinánd fõherceg magyar királlyá választását. Késve érkezett és kérése eredménytelen maradt: II. Ferdinándot az országgyûlés 1618. július 1-jén királlyá koronázta. Jessenius még az érdemi tárgyalásig sem jutott el, mikor Forgách Zsigmond nádor lázítással vádolva elfogatta és Bécsbe vitette. Az uralkodó az év végéig fogságban tartotta, majd miután megígértette vele, hogy többé a politikába nem folyik bele, szabadon engedte. Jessenius nem tartotta be a szavát. Bízva a cseh szabadságmozgalom végleges gyõzelmében és a Habsburg-ellenes Európa támogatásában, 1620ban újra politikai szerepet vállalt. Pfalzi Frigyes, Csehország nemzeti királya a Besztercebányán ülésezõ magyar országgyûléshez küldött követségének tagjává nevezte ki õt. A tárgyalások ugyan nem voltak eredménytelenek, de a magyar–cseh konföderáció erõtlennek bizonyult. A cseh szabadságmozgalom elbukott. 1620. november 8-án II. Ferdinánd és a Kato-

292



likus Liga hadai a Prága melletti Fehérhegyen döntõ gyõzelmet arattak a cseh protestáns seregek felett. Ezzel megkezdõdött a felkelés nagyarányú megtorlása, melynek Jessenius is áldozatául esett. A Liechtenstein Károly herceg elnöklete alatt Prágában összeült császári bíróság a felkelés vezérei és prominens politikai résztvevõi közül huszonhetet halálra ítélt. Közöttük volt Jessenius János, akit 1621. június 21-én a prágai Óvárosháza elõtti téren különös kegyetlenséggel végeztek ki. Ha egy modern, napjainkban megjelent német orvostörténeti tankönyv425 akárcsak néhány sorban is tárgyalja egy orvos munkásságát vagy elismerõen említi írását s vázolja életét (ha nem is a kívánatos pontossággal), biztosak lehetünk, hogy az illetõ a tudománytörténetnek nem jelentéktelen alakja. Jessenius orvosi mûködése kevésbé ismert, mint látványosan tragikus politikai pályafutása, de távolról sem jelentéktelen. Orvosprofesszori mûködésével új szellemet vitt az orvostudomány tanításába. Az anatómia terén eddig nem tárgyalt eredményekkel ismertette meg hallgatóit és olvasóit. Az orvosi morált magasabbra kívánva emelni, hallgatóit arra igyekezett megtanítani, hogy orvosi tevékenységükben ne pusztán egzisztenciájuk biztosítását nézzék. Tanítványaival a tudományt akarta megkedveltetni, felébreszteni a kutatás, a vizsgálódás iránti vágyat, megtanítani õket az orvoslás mûvészetére. Jelentõs orvos volt.

425

Jetter, D.: Geschichte der Medizin (Stuttgart–New York, 1992)

293



CHRISTOPH WILHELM HUFELAND, MEDICUS ET PRAECEPTOR POPULI

A XIX. század magyar orvosi irodalmára, s bizonyos mértékig orvosainak gyakorlatára nem csekély befolyása volt Christoph Wilhelm Hufelandnak. 1762-ben született a thüringiai Langensalzában. Apja, nagyapja orvos lévén, a pályaválasztás könnyen ment. 1780 tavaszán a jénai egyetem orvosi fakultásán kezdi meg tanulmányait, melyeket Göttingenben folytatott és fejezett be. Doktori disszertációja az elektromosságnak asphyxiában való felhasználását tárgyalja latin nyelven. Elsõ originális kísérlete a ’Deutscher Mercur’ 1785. évi kötetében megjelent ’Mesmer und sein Magnetismus’ címû tanulmánya, melyben az akkor igen divatos mesmerizmust mint érzékcsalódások sorozatát mutatja be. Alig múlt 21 éves, amikor tanulmányait bevégezve, visszatér Weimarba, hogy látását vesztett atyja praxisát átvegye. A következõ tíz év kiterjedt orvosi gyakorlata óriási munkát, nagy lekötöttséget jelentett, de – mint önéletrajzában írja – sok tapasztalat és tanulság forrása volt. A napi ordináció, a számos beteglátogatás, s gyakran saját kezû orvosságkészítés mellett a XVIII. század orvosának is megvolt a maga adminisztrációja. Hufeland betegeirõl kórlapot („Krankenjournal”) vezetett, a maga készítette gyógyszereket pedig egy külön könyvben regisztrálta. Nem meglepõ hát errõl az idõrõl szóló vallomása: „…esténként oly kimerült, s gondoktól oly nyomott voltam, hogy azt kívántam, bár ez lenne az utolsó éjszakám…”. A kora reggel néhány óráját azonban a maga számára tartotta fenn. Ez volt a stúdiumok és az irodalmi munkásság ideje. Weimari tartózkodásának tíz éve alatt szoros kapcsolatba került Goethével, Schillerrel, Herderrel és Wielanddal. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a szokásos szakirodalmi méreteket – fõleg kvalitásban – messze túlhaladó literátori munkásságát ezek az ismeretségek jelentõsen befolyásolták. Fent említett, Mesmerrõl írott elsõ önálló tanulmányáról Wieland elismerõen nyilatkozott, ami bizonyára nem maradt hatástalan Hufelandra. Rendszeresen részt vett Goethe péntek délutánonként tartott irodalmi összejövetelein, ahol Weimar tudósai, írói, költõi legújabb alkotásaikat

294



ismertették. Mikor Hufelandra került sor, készülõ, késõbb oly híressé vált ’Makrobiotiká’-jából olvasott fel részleteket. Ez alkalommal figyelt fel rá Weimar tudomány és irodalombarát uralkodója is. Az elõadás végén a herceg így szólt Goethéhez: „Der Hufeland passt zu einem Professor, ich will ihn nach Jena versetzen”. Ez 1792 õszén volt s 1793 tavaszán már a jénai egyetem professzora. A ’Makrobiotika’ segítette a katedrához, s ez volt az elsõ évek elõadásainak alapja. Akkoriban szinte hallatlan nagy hallgatóság elõtt – száma néha a félezret is meghaladta – fejtegette a betegségmegelõzés alapelveit. A prevenció gondolata õsrégi. Maga Hufeland egy tanulmányában426 az ókorig vezeti vissza a megelõzésre irányuló igyekezeteket. Az idõk folyamán azonban ez a gondolat háttérbe szorul. Kevés olyan periódusa van a medicinának, amikor a prevenció és a profilaxis tért hódít az orvosi gondolkodásban. A késõközépkor ugyan kétségtelenül nagy jelentõséget tulajdonított a helyes életmódnak, felismerte, és hangoztatta a betegségek megelõzésének fontosságát. Gondoljunk csak a salernói ’Regimen sanitatis’-ra, melynek ez a gondolat a vezérfonala. A Schola Salernitana hanyatlásával azonban lassan a makrobiotika mint diszciplína kiszorul az egyetemrõl. Hufelandé az elvitathatatlan érdem, hogy a megelõzés és a helyes életmód tana újra egyetemi stúdium lett. S hogy ez ne csak a medicusoknak tanított elmélet, de minden olvasó embernek szóló gyakorlat legyen, arról Hufeland tudósan, de közérthetõen írt, számos kiadást megért, sok nyelvre lefordított ’Makrobiotiká’-ja, s e témával foglalkozó nagyszámú elõadása és folyóiratcikke gondoskodott. Egyetemi elõadásait természetesen nem egyedül e téma merítette ki. Csaknem naponta tartott praelectiókat a „therapia specialis”, „therapia generalis”, „semiotica” és „clinicum” tárgykörébõl is. Elsõ könyve még 1787-ben jelent meg ’Über die Ausrottung der Pocken’427 címmel. Ebben a weimari himlõjárványt írja le, leghatásosabb védekezésként itt még az izolálást említi. Ha az általa késõbb kiadott folyóirat köteteit lapozgatjuk – amelyben igen sok cikk ered a kiadó tollából –, azt látjuk, hogy egész életén át foglalkoztatta a himlõmegelõzés problematikája. Amikor a kilencvenes évek vége felé Jenner védõoltása a kontinensen is ismertté válik, egyre-másra jelennek meg Hufeland dolgozatai és beszámolói a vakcinációról. Egyik elõharcosa volt az oltás kötelezõvé tételének. Elsõ monográfiájának megjelenése után mintegy tíz évvel határozta el, hogy nagy sikerû elõadásait a makrobiotikáról könyvalakban adja közre. Munkája, a ’Die Kunst das menschliche Leben zu verlängern’428 1796ban jelent meg. Csak az 1805. évi harmadik kiadásban került fölé a cím426 427 428

Hufeland, C. W.: Geschichte der Gesundheit (Berlin, 1812; Neues Journal. Bd. XXVII.) „A himlõ kiirtásáról” „Az emberi élet meghosszabbításának mûvészete”

295



lapra a ’Makrobiotika’ felcím. Kevés orvosi könyv ért el oly sikert, mint ez a mû. Nem kisebb ember, mint Immanuel Kant írt róla elismerõ méltatást. Kant és Hufeland között a kapcsolat több volt egyszerû ismeretségnél. ’Von der Macht des Gemüths’429 címû munkáját Kant kifejezetten Hufeland ösztönzésére írta. Elsõ ízben ez Hufeland ’Journal’-jában, valamint Kant ’Der Streit der Fakultäten in drey Abschnitten’430 címû könyvében jelent meg (1798). Új kiadását bõségesen kommentálva 1824-ben rendezte sajtó alá Hufeland. Tanító munkája nem szorítkozott az egyetemi orvosképzésre. Fõ törekvése az volt, hogy az orvostudomány ismereteit a megelõzés érdekében az egész nép szolgálatába állítsa. Nemcsak az orvosokat képezte tehát, hanem közvetlenül is mûvelte a publikumot. Ebbõl a törekvésbõl születtek felvilágosító munkái: 1786-ban és 1789-ben a himlõrõl és himlõoltásról írt könyvei, 1794-ben az anyáknak írt tanulmány a gyermeknevelésrõl, amely bõvített formában 1799-ben jelent meg. Három másik népszerû munkája az alvás, öltözködés kérdéseit tárgyalja. Akár ezeket a népszerûsítõ-felvilágosító munkákat olvassuk, akár tudományos fejtegetéseit tanulmányozzuk – jénai mûködésének egyik legérdekesebb írása ’Ideen zur Pathogenie’ – mindenütt a megelõzés alapvetõ elvével találkozunk: „…verhüten ist besser als heilen…”. Magától értetõdik, hogy annak az orvosnak, akinek gondolkodásában a „nil nocere” elve oly jelentõs helyet foglal el, mind elméleti munkáiban, mind pedig mindennapos gyakorlatában fontos szerep jut a fürdõkezelésnek. Még jénai professzor korában írja meg két elsõ, késõbb igen elterjedt balneológiai tanulmányát.431 Ezeket a fürdõügyrõl és fürdõkezelésrõl írott munkák egész sora követte. Hufeland, aki tisztában volt a szakirodalom jelentõségével 1795-ben folyóiratot alapított, hogy az irodalmat a gyakorló orvosok számára is hozzáférhetõvé tegye. Ez a ’Journal der praktischen Heilkunde’ a ’Journal der practischen Arzneykunde und Wundarzneykunst’432 címû folyóirattal együtt haláláig az õ kiadásában és szerkesztésében jelent meg. Késõbb társkiadókkal (Himly, Harless, majd prof. Osann) osztotta meg a szerkesztés gondjait. A folyóirat halála után még 1844-ig változatlan alakban jelent meg. Ezt a periodikát, mely Európa egyik legtartalmasabb és legtekintélyesebb orvosi lapja lett, 1799-tõl egy kritikus szellemben szerkesztett referáló folyóirat, a ’Bibliothek der praktischen Heilkunde’ egészítette ki. Utóbbihoz, mely az 429

430 431

432

’A kedély hatalma’. Ezt a munkát Kant 1796-ban Ch. W. Hufeland ösztönzésére írta, aki ezt 1824-ben Berlinben kiadta. „A fakultások vitája három részben” ’Nötige Erinnerung an die Bäder und ihre Wiedereinführung in Deutschland’ és ’Praktische Übersicht der vorzüglichsten Heilquellen Deutschlands nach eigenen Erfahrungen’ „A gyakorlati orvostudomány és sebészet folyóirata”

296



elsõ német nyelvû referálólap a szakirodalomban, 1803-tól egy másik – Augustin dr. által szerkesztett – kiadvány társult, mely évenként áttekintést adott a medicina valamennyi ágának haladásáról. A ’Journal’-t, mely késõbb a ’Litterarisches Intelligenzblatt’-tal bõvült, tulajdonképpen orvosi továbbképzõ folyóiratnak szánta. Ezt a feladatát a lap teljes mértékben be is töltötte. Pétervártól Párizsig minden orvos szívesen publikált hasábjain. A német államoknak Franciaországgal való ellentéte, majd háborúja sem akadályozta a tudomány nemzetekfelettiségét valló Hufelandot, hogy egy, a francia medicina legújabb eredményeit feldolgozó periodikát közre ne adjon. 1791-tõl 1800-ig ez ’Neueste Annalen der französischen Arzneykunde und Wundarzneykunst’433 címet viselte, majd lényegében ugyanezt a folyóiratot Hufeland Schregerrel és Harlesszel közösen ’Journal der ausländischen medizinischen Literatur’ címmel 1803-ig adta ki. Kiadói és szerkesztõi tevékenységét a pártatlanság, a tudományos igazságra való törekvés jellemezte. Mind önálló munkái, mind pedig az általa szerkesztett folyóiratokban a leghatározottabban állást foglal minden dogmatikus orvosi doktrína vagy szisztéma egyeduralma ellen. Jóllehet lapjaiban minden szerzõ publikálhatja elgondolásait, ha szükséges Hufeland nem mulasztja el, hogy élve szerkesztõi jogaival, megfelelõ bevezetés, utószó vagy megjegyzés formájában saját véleményét a témáról ne közölje. Gyakorló orvosi munkássága, egyetemi elõadásai s irodalmi mûvei rövidesen híressé teszik, számos kitüntetõ meghívást kap. Kiel, Lipcse, valamint a híres Pavia egyetemi katedrát kínál fel. Pál orosz cár udvari orvosnak hívja meg. Mindezeket elhárítva, egy másik meghívást fogad el: Berlinbe megy, ahol III. Frigyes Vilmos porosz király udvari orvosa és a Charité egyik vezetõ orvosa lesz. Rövidesen államtanácsos és a tudományos akadémia tagja. A Charité másik professzora, Fritze Brown tanainak buzgó követõje és hirdetõje. Hufeland, aki a „brownianismus” ellen már régebben is nem egy cikket írt, most Fritzével ellentétbe kerülve, e doktrína elleni küzdelemben egy évtizedig tartó irodalmi vitába keveredett. Ez a vita azonban, ha sok újat nem is hozott számos fogalmat tisztázott. Eddigi írásainak és elõadásainak mintegy összefoglalásaként 1800-ban és 1805-ben megjelenik kétkötetes nagy munkája: ’System der praktischen Heilkunde’. 1806 tavaszán Bad Pyrmontba kísérte a királyt. Poroszország jénai és auerstedti veresége után (1806) Hufeland kénytelen volt elhagyni Berlint. A királyi család kíséretében Königsbergbe, onnan Memelbe, majd Tilsitbe megy, ahol uralkodója Napóleonnal találkozik. 1808 elejétõl 1809 végéig ismét Königsbergben találjuk az udvart s vele Hufelandot. Itt Stein báró, Altenstein és Wilhelm von Humboldt az ország újjászervezésének elõkészítésén dolgoznak. Ebben a munkában Hufeland is részt 433

„A francia orvostudomány és sebészet legújabb évkönyvei”

297



vesz. Az egészségügyre és az új berlini egyetemre vonatkozóan számos, késõbb a gyakorlatban is megvalósított javaslatot tesz. Szakirodalmi munkássága e kevéssé kedvezõ körülmények között sem szünetel. 1808-ban Königsbergben egy tanulmánysorozata jelenik meg, a ’Praktische Blicke auf die vorzüglichsten Heilquellen Deutschlands’,434 amelyben nagyobbára saját tapasztalatairól számol be. Ma is aktuális egyik balneológiai dolgozatában kifejezett kívánsága: arra kéri a betegeiket fürdõhelyre küldõ orvosokat, hogy részletes kórleírást adjanak a betegek kezébe, hogy a fürdõorvos ennek ismeretében a legmegfelelõbb balneoterápiát rendelhesse. 1809 decemberében Hufeland az udvarral együtt visszatér Berlinbe. Az egészségügy államtanácsosaként abbahagyta fárasztó praxisát, hogy erejét kizárólag a tudománynak és tanításnak szentelhesse. Õ lett az új egyetem orvosi fakultásának elsõ decanusa. 1810-ben javaslatára egy orvossebészi társaság alakult Berlinben, mely 1833-tól a „Hufeland’sche Gesellschaft” nevet viselte. Nagy fontosságú az az indítványa, melynek alapján még ugyanazon évben megnyílt az elsõ poliklinika. Ennek a rendelõintézetnek kettõs célja volt: kezelésbe vette a járóbetegeket, egyúttal több tanulási lehetõséget nyújtott a gyakorlóidejüket töltõ fiatal orvosoknak. Hufeland írásaiból, egészségügyi szervezõi munkájából egyaránt kitûnik, hogy magas állami pozíciója, tudományos rangja nem távolította el fiatal korának szegény betegeitõl. Ha maga már nem is kezelte õket, igyekezett intézkedéseivel javítani ellátásukon. Különösen jelentõs e vonatkozásban az általa kiadott ’Armen-Pharmakopöe’, amelyben a fiatal orvosgenerációt igyekezett gazdaságos, a betegeket anyagilag kevéssé megterhelõ receptúrára nevelni. Ezt a gyógyszerkönyvet késõbb nemcsak a szegénybeteg-ellátásban használták. Lényegében a mai formuláriumok, vademecumok szerepét töltötte be. A késõbbi kiadásoknak már a címében is kifjezésre jutott: ’Armen-Pharmakopöe, zugleich eine Auswhal bewährter Arzneimittel und Arzneiformeln’.435 A napóleoni háborúk tovább zajlottak. 1813-ban a királynak ismét menekülnie kellett. Hufeland ezúttal Sziléziába kísérte. Ezt az utazást az ottani fürdõk tanulmányozásával igyekezett hasznosítani. A gyõztes lipcsei csata után, 1814 januárjában azonban már újra Berlinben találjuk. Ettõl kezdve zavartalanul és megszakítás nélkül folytathatta orvosi és irodalmi munkásságát. Írásainak puszta felsorolása is kötetnyi.436 434

435 436

Lásd errõl a Callisen-féle ’Medizinisches Schriftsteller-Lexikon’ 9. és 29. kötetét (Kopenhagen, 1832, 1841) „Szegények patikája, egyúttal válogatás a bevált gyógyszerek és gyógyszerformák közül” Hufeland irodalmi munkásságát lásd: Klaus Pfeiffer: Ch. Wilhelm Hufeland. Mensch und Werke (Halle, 1968), valamint Augustin, F. L.: Chr. W. Hufeland’s Leben und Wirken für Wissenschaft, Staat und Menschheit (Potsdam, 1837)

298



Élete vége felé – akárcsak atyjának – látása rohamosan és igen nagy mértékben romlott. Bár munkájában gátolta, annak elvégzésében nem akadályozta meg. Mondanivalóit diktálta, s így mondta tollba élete utolsó nagy mûvét is. Ez a könyv, az ’Encheiridion Medicum, oder Anleitung zur medizinischen Praxis, Vermächtnis einer 50 jährigen Erfahrung’437 önéletrajz, orvosbölcselet és gyakorlati orvostan egyben. * Hufelandnak a kor magyar orvosaira gyakorolt hatása elvitathatatlan. Miután azonban ennek elemzése túlnõne e fejezet keretein, itt csupán néhány irodalmi vonatkozás ismertetésére szorítkozunk. A ’Makrobiotika’ elsõ magyar fordítását egyik legszorgalmasabb orvosírónk, Kováts Mihály ’Az emberi élet meghosszabbitásának mestersége’ címmel már 1798-ban megjelentette Pesten. Még abban az évben ennek egy „rövid foglalatja” hagyta el a sajtót Kolozsvárt. Egy évvel késõbb a teljesen elfogyott könyv új kiadására került sor, míg a „harmadik magyar kiadat” 1825-ben Budán jelent meg. Jellemzõ a század elején hazánkban uralkodó nyelvi viszonyokra, hogy a német és magyar kiadások mellett szükséges volt egy latin nyelvû fordítás közreadása is (Pozsony, 1825). A ’Makrobiotika’ közkedveltségét bizonyítja, hogy azt Klencke átdolgozása nyomán Kemény Fülöp újra lefordította, és 1887ben, csaknem egy évszázaddal az elsõ kiadás után kiadta. A magyar orvosok könyvespolcára került rövidesen az ’Armen-Pharmakopöe’ is: ’Szegények patikája, egyszersmind tapasztalt hasznú gyógyszerek és orvosságok választott gyûjteménye. A VI. kiadás szerint fordította, s a gyógyszerek magyar szótárával az Orvosi-Tár kedvéért megtoldva kiadá Schedel Ferencz. Buda 1831’ címmel. Újabb fordítása ’Háziorvos, vagyis 500 legjobb háziszer…’ címmel 1872-ben Pesten hagyta el a nyomdát. Másik mûve ’…Az anyákhoz való jó tanátsa … a gyermekek testi neveléseknek nevezetesebb pontjairól…’ (Pozsony, 1802) Fábián László fordításában látott nálunk napvilágot. Aktualitását ez a könyvecske hatvan esztendõ múlva sem vesztette el. Új kiadását 1865-ben Poor Imre rendezte sajtó alá. Nagy azoknak a Hufeland-tanulmányoknak a száma, melyek az ’Orvosi Tár’ hasábjain jelentek meg. A könyveirõl többnyire ugyanezen folyóiratban megjelent magyar nyelvû ismertetések pedig mûveinek hazánk orvosai közötti népszerûségérõl tanúskodnak. Ez nyilván nem kizárólag kötetei praktikus hasznára vezethetõ vissza, hanem még inkább az azokban megnyilvánuló igaz orvosi szemléletnek köszönhetõ. Utóbbira jellemzõ megszívlelendõ mondása: „…ha a beteg veszélyben van, mindent kockáztatni kell az orvosnak, még a saját reputációját is!” 437

„Encheiridion Medicum vagyis bevezetés az orvosi gyakorlatba, 50 éves tapasztalat hagyatéka”

299



GEORG ERNST STAHL ÉS MAGYAR KÖVETÕI

A betegségszemléletek problematikájának fejlõdésében új irányzat a barokk medicina vitalisztikus szemlélete. Ez csaknem teljesen szembefordul az elõzõ korszak, még Descartes által fundált, tisztán mechanisztikus felfogásával, amely a nozológiában és a praktikus medicinában mint iatromechanika, iatrokémia, illetve iatrofizika képviselt iskolát. A vitalisztikus betegségszemlélet ugyan már a XVII. század közepén is jelentkezett van Helmont írásaiban, virágzásának ideje mégis a XVIII. század elsõ fele, legjellegzetesebb reprezentánsa pedig a századforduló nagyhírû orvosa, Georg Ernst Stahl. Stahl számára az organizmus „élõ valami”, aminek mûködése egyedül a mechanika szabályaival nem magyarázható. Részfunkciók mechanisztikus magyarázatát ugyan megengedi, de csaknem minden írásában hangoztatja egy olyan, lényegében immateriális erõ, princípium létét, amely az életfolyamatokat fenntartja, azok harmonikus összmûködését irányítja. A test egységét és egészét – amely részeiben oly bomlékony és lényegében már születéskor pusztulásra ítélt – csak ez az immanens erõ õrzi meg. Az ansbachi születésû Georg Ernst Stahl a kor másik neves tudósához, F. Hoffmannhoz hasonlóan a chemiater, G. W. Wedel tanítványa volt. Barátjának Hoffmann-nak javaslatára hívták meg 1694-ben a hallei egyetem elméleti orvostani tanszékére. Késõbb botanikát, kémiát és még anatómiát is adott elõ. Stahl elsõ szakirodalmi munkája még erõsen mesterének, Wedelnek befolyását mutatja.438 Talán igaza volt Albrecht von Hallernek, aki mint fiziológus és író egyaránt igen kritikus elme, amikor ezt a disszertációt némileg érthetetlennek aposztrofálta.439 Stahl ebben a korai munkájában is érinti az élõ szervezetrõl szóló elképzeléseit, késõbbi szisztémájának 438 439

Fragmenta aetiologiae physiologico-chymicae (Jena, 1683) „…obscurae dictionis” – írja Haller

300


A járványos betegség megnevezése

Recommend Documents