A balkán bonyodalmak

A balkán bonyodalmak „Törökország hanyatlik és hanyatlani fog mindaddig, míg a hatalmak egyensúlyának és a status quo fentartásának mai rendszere tovább tart; s minden kongresszus, jegyzőkönyv és ultimátum ellenére minden évben meg fogja hozni a maga részét a diplomáciai nehézségekből és a nemzetközi veszekedésekből egészen úgy, miként minden más rothadó test szomszédsága számára megfelelő mennyiségű szénhidrogént és egyéb jószagú gázt termel.” Karl Marx (The Eastern Question. 1853). ** * „Természetes, hogy a Duna-medence lakosainak olyan szükségleteik és törekvéseik lehetnek, melyek , az osztrákmagyar monarchia mai határain túlterjednek. És az a mód, ahogyan a Németbirodalom megalakult, megmutatja az utat, melyen át Ausztria eljuthat ama politikai és anyagi érdekei kiegyenlítésére, melyek a román-fajú népek keleti határa és a cottarói öböl között jelentkeznek.” Bismarck (Gedanken und Erinnerungen.) ** * „Macedónia a macedónoké.” Gladstone.

z a súlyos krízis, mely ma az egész világ közvéleményét izgalomban tartja, három nagy világtörténelmi irányzat küzdelmét jelenti. Marx, Bismarck és Gladstone idézett nyilatkozatai a keleti kérdésről a bonyolult helyzetnek egy-egy legfontosabb harmadrészét szólaltatják meg. A folyamat lényegét azonban csak úgy fogjuk megérteni, ha mind a három ujjmutatást követni igyekszünk. Ezek közül a Marxé az izlám kultúrának képtelenségét hangsúlyozza a keresztény görög-római kultúrélet szervezésére és irányítására; a Bismarcké a kapitalista nagyhatalmak expanziós politikájának szükségszerűségét hirdeti; végül a Gladstoneé a nemzeti szerveződés jogát proklamálja. Látni fogjuk, hogy mind a három megállapítás tényleg fedi a társadalmi valóságnak egy-egy jól megkülönböztethető darabját s a jövőt eme három erő eredője fogja meghatározni. I. A XIX. század történelmének legkidomborodóbb vonása a szociális kérdés Nyugateurópában — a nemzetileg egységes államokban — és a nemzeti öntudatra ébredés Középeurópában és a Balkánon, hol az egyes nemzetiségek közötti kapcsolat még laza vagy egyáltalán nem jött létre. Ez ellentétnek gazdasági, történelmi és lélektani okait fejtegetni itt nincs se időnk, se terünk. Csak utalhatok arra, hogy a nemzetiségi mozgalom és ideológia

322 azokban az országokban születik meg, ahol az új társadalmi elrendeződésnek a legnagyobb akadályokkal kell megküzdenie: azokban az országokban, ahol a kultúrában egységes nemzetiségeket a feudális törpe-államok egész raja borítja el, vagy ott, ahol erre a feudális szétszórtságra még egy idegen hatalom abszolút uralma nehezedik rá, vagy ahol vegyes nemzetiségek éltek és a bennük öntudatra ébredt nemzetiségi érzés azokat egymás ellen állítja. Különben az egész mozgalom eszmei tartalma már készen állt a francia forradalom szabadságjogaiban, úgyannyira, hogy midőn Napoleon megkezdte Európaszerte harcát a történelmi dinasztiákkal szemben s midőn az európai államalakulatok egy jó részét halomra döntötte, nemcsak a politikai és polgári szabadságjogokkal igyekezett a néptömegeket régi uraik ellen megmozgatni, hanem a nemzetiségi érzülettel is: nemzeti szabadságot és autonómiát ígérve az idegen dinasztiák alatt lenyűgözött népeknek. Napoleon leveretése után a bécsi kongresszus nemcsak az abszolutisztikus régi rendet állította helyre, hanem a nemzetiségi elv teljes negligálásával a dinasztikus érdekek szerint osztja fel Európa térképét, melyen a különböző fejedelmi igények magánjellegű kielégítést találnak tekintet nélkül a nemzeti kapcsolatokra. Ez az oka, hogy a bécsi kongresszustól kezdve az európai államok történelmét a liberális és nemzeti törekvések határozzák meg. Liberális, mert a polgári rend folytonos harca a feudális rend ellen; nemzeti, mert a gazdasági és kulturfejlődéseknél fogva összetartozó területek egyesítésére törekszik azáltal, hogy ezt a nemzeti egységet zavaró akadályokat — különösen az idegen dinasztiákat — kiküszöböli. Mindez végső tényében az árúcserét űző városi gazdálkodás folytonos fejlődését jelenti a feudális naturálgazdasággal szemben. Megszüntetni az iparnak és a kereskedelemnek korlátait, biztosítani a törvény előtti egyenlőséget, lerombolni a gazdasági forgalmat megbénító apró területi uralmakat, felszabadítani a jobbágyságot s ezáltal munkáskezeket és szélesebbkörű fogyasztást biztosítani a nemzeti termelésnek, demokratizálni a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, biztosítani a gondolat- és a vallás szabadságát, egyetemes törvények alá helyezni az ország egész népességét, kiküszöbölni minden partikularizmust és az idegen államok uralmát vagy beleszólását a nemzet ügyeibe: ez az általános jellemvonása a leg-

323 újabb kor történelmének, melyben a liberális és a nemzeti nem két elválasztott törekvés, hanem két oldala ugyanannak a dolognak. Természetes, hogy ennek a nagy küzdelemnek főszereplői mindazok az elemek, melyeket az árútermelő gazdaság hozott felszínre: a városi polgárság és a lateinerség. Velük szemben áll a régi világ, mindazok a rétegek, melyek a feudális előjogok és partikularizmus fentartásában érdekelve voltak: az apró dinasztiák, a nagy földbirtokosok és a katholikus papság befolyásosabb elemei, melyek mindenütt a fejedelmi udvarokhoz tapadtak. Ez elemek harcát rendszerint a katonai hatalom döntötte el, melyet vagy ama nemzeti dinasztia képviselt, mely az egységbetörekvésnek élére állt (szárd királyság, porosz királyság), vagy valamely idegen dinasztia, mely külpolitikai rivalitásból a nemzet felszabadulási ügye mellé szegődött. Bármily eltérők legyenek is a nemzetté alakulási folyamatok az egyes esetek lokális koloritjában, az alaptónus azokban ugyanaz: liberális és nemzeti. Mindenütt arról volt szó, hogy egy új világ szülessék meg, mely többé nem a feudális urak katonai uralmán épül fel, hanem a mindinkább egységes gazdasági életet élő nép szerves összetartozóságán. A közjogi-katonai hatalmon nyugvó ama korlátok szétrepesztéséről volt szó, melyek a történelmileg vagy gazdaságilag együvétartozókat elválasztották, avagy oly mesterséges kapcsok széttöréséről. melyek a történelmileg vagy gazdaságilag különélőket összetákolták. Olaszország, a Németbirodalom, Magyarország egységesülése, Belgium és Hollandia, Norvégia és Svédország szétválása, Középeurópa még forrongó nemzetiségi viszálykodásai stb. mind ugyanarról az egyetemes történelmi folyamatról beszélnek. II. Hasonló a folyamat a Balkánon. Itt a keresztény népek évszázadokon át félállati öntudatlanságban éltek a török félhold uralma alatt. A népnevelés, kultúra és a nyugati kapitalizmus lassú behatolása azonban itt is fölkeltette a nemzetiségi öntudatot, mely, tudjuk, a szociális kérdésnek első jelentkezési formája. A nagy néptömegek sajátnyelvű iskolát és közigazgatást akarnak az idegennyelvű elnyomatás és önkényuralom helyett. Mindenütt, előbb vagy utóbb, de bekövetkezik Laveleye jóslata: „Oly tartományban, melyben elállatiasodott emberek laknak, alapítsatok iskolákat, állítsatok egy vasútat és tűrjetek meg egy nyomdát: húsz évvel később a nemzeti érzület megszületett; két generáció

324 után explodál, ha össze akarják szorítani . . . így születik meg a nemzetiségi kérdés magából a civilizáció fejlődéséből.” A nemzetiségi mozgalom azonban a Balkánon különösen véres formákat ölt, mert az az élet, melybe a nyugati kultúra behatol, még lényegileg középkori élet: partikuláris, katonai és vallási. Mindazonáltal itt is azokon a területeken, melyeken meglehetősen homogén lakosság él, egymásután alakulnak ki a kis nemzeti királyságok, valóságos nemzeti állam-embryók, mert a nagyhatalmak versengése, a területi szakadozottság, a törzsi jellegű élet meggátolják, hogy egységes államterületekbe jussanak a nemzetiségileg vagy történelmileg együvétartozó elemek, egészen úgy miként Nyugateurópában és később Középeurópában is csak összeesküvésről-összeesküvésre és háborúskodásról-háborúskodásra alakultak ki az egyre nagyobb területi uralmak. Így alakultak ki csaknem a szemünk láttára tömérdek konspiráció, diplomáciai fondorkodás és vérontás után a balkáni nemzeti államok: Szerbia, Montenegró, Románia, Bulgária és Görögország. A véres káosz azonban egyre tart a Balkánon. Hogy ott voltaképen miről van szó, azt elvont megállapításoknál élénkebben fogja az olvasó elé állítani néhány tudósítás, melyek gyakran ellentmondók ugyan a jelenségek okait illetőleg, de nagyban és egészben megegyeznek a macedón közállapotok általános rajzában: A Neue Freie Presse 1907 április 22-iki számában a következő statisztikát közli a macedóniai politikai gyilkosságokról: „Figyelemreméltó képét rajzolja meg annak a harcnak, melyet a keresztény balkánnépek egymás ellen viselnek, az a statisztika, melyet Konstantinápolyból küldenek nekünk az utolsó négy év politikai gyilkosságairól. Ez a statisztika csaknem 2500 oly gyilkosságot tüntet fel, melyet keresztény követett el kereszténnyel szemben. Az egyes esetek szemlélete mutatja, hogy a különböző nemzetek patriótái által elkövetett vagy megfizetett gyilkosságok száma évről-évre emelkedett, még pedig leginkább a szerbeknél és a görögöknél, akik az első években még csak szerény kezdők voltak és csak tizennégy bolgárt segítettek az életből a halálba át, míg a bolgárok akkor csak 46-ra vitték. Az összes gyilkosságoknak csaknem a fele a legutolsó évre esik. A négy év folyamán a bolgárok a patriarchátusnak (görögök, szerbek, kuczovalachok) csaknem 700 hívét ölették meg, még pedig az áldozatok kétharmada görög volt. A patriarchistáknak ellenben sikerült, s köztük leginkább a görögök tüntették ki magukat, ezer bolgárt leölni. A bandatagok azonban nem szorítkoztak arra, hogy a többi nemzeti-

325

ségek hozzátartozóit gyilkolják le, hanem „kivégzéseket” hajtanak végre törzsük tagjain is árulás, engedetlenség, a járulékok megtagadása stb. címén. Kizárólag az utolsó évben háromszáznál több bolgár, görög és szerb pusztult el honfitársai kezétől. Legkevésbbé a kuczovalachok szerepelnek a küzdelemben, de közülök is 75-öt öltek meg a férfigyilkoló görögök. De már ők is kezdik a szemet szemmel megfizetni.” Ugyanezen lap egyik tudósítója 1907. év július 20-iki kelettel azt mondja el, hogy alkalma volt Hágában egy jól értesült görög személyiséggel a macedón dolgokról beszélgetni. Ettől az úrtól megtudta, hogy többnyire görög tanulók szokták szünidejüket kalandos vállalatokra fordítani, amennyiben átszöknek a macedón határra s ott görög bandákhoz csatlakoznak. A görög hatóságok hiába intik le a fiatalembereket. „Csak gondoljon arra az esetre — tette hozzá — hogy valamelyik görögnek barátját, atyját vagy rokonát egy bolgár banda meggyilkolja. Ezt ugyan hiába fogja lebeszélni, ő mégis csak azt fogja cselekedni, amire bosszúvágya hajtja.” Vagyis a krónikus vérbosszú állapota a 20. század elején, Budapesttől alig 48 órányira! De ez a vendetta nemcsak mint a jogrend fogyatkozása, hanem mint ősi intézmény is működik. Degrand szerint az albániai hegyekben a férfihalálesetek 70%-a vendettából ered és a török hatóságok teljesen képtelenek a néppel szemben. Az állapotokra éles világítást vet a volt török kormányzó, Hilmi pasa ama dicsekvése Marquese Guicciardini előtt, hogy néhány hónap alatt sikerült neki „ötezer kibékítést” létrehozni a vérbosszú folytán egymással hadakozó családok között.* A Courrier Európaen 1907. július hó 7-iki számában többek között ezeket írja: Cinikusan, kereszttel kezükben a görög bandák, melyeket anyagilag és szellemileg az oekumén patriarchátus ügynökei vezetnek, hirtelen bekerítik a szegény és nyomorúságos falvakat, melyekben exarchisták laknak és a gyújtogatás s a gyilkosságok megkezdődnek. Mivel a papok, a tanítók vagy a bolgár előkelők hívek akarnak maradni vallásukhoz s nem akarják magukat alávetni a patriarcha-egyháznak, először megfenyegetik őket, azután elfogják, meggyilkolják vagy kínozzák s miattuk a helységek, melyekben laknak, a lángok és a golyók zsákmányai lesznek. Monastir kellő közepén nincs oly nap, hogy ne kelljen feljegyezni oly gyilkosságokat, melyeket az utca közepén görögök követtek el ismert bolgárok ellen? Ε pillanatban, midőn írok, rettenetes újságok érkeznek (Caza Cäilari, Monastir vilajet), hol a görög bandák felgyújtották a bolgár szállást s petróleummal öntözték, * Leopold Freiherr von Chlumecky: Österreich-Ungarn und Italien. Das westbalkanische Problem und Italiens Kampf um die Vorherrschaft an der Adria. Leipzig u. Wien, 1907.

326 bombákat vetettek s ahol a török kajmakám a bűntettesek gyűlöletes szövetségese volt. Túl hosszú volna ama gyilkosságok s merényletek listája, melyeket a görög bandák az elmúlt január elseje óta elkövettek. Szorítkozzunk még egyszer a görög konzuli ügynökök és a görög patriarchátus ügynökei gyakran nagyon is közvetlen közreműködésének kiemelésére. . . . Különben Hilmi pasa igazgatása nyilvánvalóan tehetetlen volt ama hat Sborko-i nemes esetében, kiket a görög bandák túszokul elragadtak, hogy az egész Sborko-falut arra kényszerítsék, hogy a vodenai görög püspök fenhatósága alá helyezze magát. Emellett „a bolgárok és a szerbek közötti súrlódás napról-napra súlyosabb természetű lesz s a legkínosabb meglepetéseket tartogatja.”*) De a török bandák pusztító hadjárata,,is napirenden van: „Az ottomán katonák kicsapongásait, fosztogatásait, rettenetességeit, melyeket ezekben a falvakban követtek el (Adrinopol-vilajet) ez a statisztika tárja fel: 6 falut teljesen leromboltak, 3 falut félig leégettek és csak részben 5 másikat; a leégetett házak száma 10.900-ra emelkedik (12%); 1025 személyt felkoncoltak; 241 asszonyon és fiatal leányon erőszakot követtek el; 91 szép asszonyt elraboltak, végül 5213 keresztényt hajlékukból kiűztek. Viszont a török falvak felégetése a bolgárok által szintén napirenden van.”** A mohamedizált albán bandák rablásai még növelik a zavart: Üszküb vilajet egész északi része az albán rablók zsákmánya, kik az utakon cirkálnak s megrohanják a nagyrészt szerb népességet, elfoglalják a kis izolált falvakat s a hónapok óta a hegyekbe menekült parasztok által elhagyott tanyákat. Ha némi szabadságot adnak a szerb falvaknak, az albán rablók cserében adókat követelnek, melyeket a lakosoknak vonakodás nélkül kell megfizetni, ellenkező esetben, avagy a legkisebb felszólalás miatt, titkon legyilkolják őket, anélkül, hogy a török hatóságok törődnének a bűntettesek kinyomozásával.*** A borzalmasságok egy külön fejezete a görög-román kérdés, mely Disosesco volt román igazságügy miniszter szerint abban áll, hogy a görögök a románokat erőszakkal beolvasztani akarnák: „Hogy elérjék ezt a célt, bandákat szerveznek, melyeket Macedóniába küldenek és ezek a bandák ölik, gyilkolják, kínozzák minden nap és nyilvánosan a román nemzetiségi öntudattal bíró népességet.”**** * S. M. S.: Nouveaux exploits des bandes grecques. ** O. W. Chefki: Grecs et Bulgares dans le vilayet d'Adrinople. Le Courrier Européen. 18 Sout 1905. *** A. Kovatseff: A la frontiere serbo-turque. Le Courrier Européen. 22 septembre 1905. **** Le Conflit gréco-romain. Le Courrier Européen, 22 décembre 1905.

327 S elképzelhetjük a lelkek túlizgatott állapotát, ha olvassuk, hogy ugyanaz az exminiszter és egyetemi tanár egy bukaresti népgyűlésen ezeket mondta: „Tudják meg a görögök, . . . hogy egy elveszett fejért elég görög fejet fogunk találni Romániában”. És ugyanezen a meetingen Diamandi szalonikii román tanár „emlékeztetett valamelyik görög bandának egy román templom elleni támadására, mely alkalommal megkísérelték Thédore Constantinesco papot megölni. Szaloniki a görög banditák fészke. Itt a románokat borzalmasan számos görög bandák támadják meg, mint pl. az a háromezer görög, kik a múlt február 28-án gyalázatos tetteket követtek el a románok ellen.” * Ezek a tények a nagy számok törvényszerűségével lépnek fel, úgy, hogy a 2,910.100 lelket számláló Macedóniában „átlag 2000 gyilkosságot lehet számítani évenként. És ha meggondoljuk, hogy sem a rablások, sem az erőszakoskodások, sem a gyújtogatások e számban nincsenek betudva és ha tekintetbe vesszük a három vilajet kis terjedelmét és a népesség gyér voltát, el kell ismerni, hogy a béke és a biztonság még messze van Macedóniától s hogy a vérengzések korának még nincs vége”.** A rablásoknak és gyilkosságoknak ezt a krónikus állapotát az adminisztráció anarchiája egészíti ki. Egy csomó megbízható levélből, melyeket Laveleye közölt, megállapítható, hogy: „Ma azt látjuk, hogy Konstantinápolyban és más vidéki városokban a kormányzás működései valóságos adás-vétel tárgyai lettek. Az állásokat a legtöbbet ígérőnek adják, aki kiadásait úgy nyeri vissza, hogy a népességet kifosztja. A hivatalnokok kénytelenek visszaélésből és fosztogatásból élni. Járandóságaikat csak rendszertelenül fizetik ki, néha egyáltalán nem; kénytelenek magukat az adózókon kárpótolni. Felhasználva azt a régi gyűlöletet, mely a görögök és a bolgárok között van és amely őket gyakran perbe viszi, a török bírák drágán fizettetik meg azt a sántító igazságot, melyet szolgáltatnak. A gazdasági helyzet siralmas: a kereskedelem napról-napra fogy; nincsenek biztonságban a kereskedők, ha megmenekülnek a rablók elől, zaptiákra akadnak, kik pénzt követelnek tőlük, mert máskülönben feljelentik, mint comitas-t (forradalmi bizottságok tagját).*** Az állapotokról azóta is hasonló tudósítások érkeznek: „A legutóbbi zavargások Szalonikiben és Üszkübben onnan eredtek, * S. M. S.: Manifestations antigrecques. Le Courrier Européen. 11 août 1905. ** René Pinon: L'Europe et l'Empire Ottoman. Les aspects actuels de la question dOrient. Paris, 1908. p. 152 és 154, *** La Péninsule des Balkan. Bruxelles, 1886. II. k. 371—374 1.

328 hogy nem fizették ki a tartalékosok zsoldját. A raktárak kifosztása, a vonatok feltartóztatása, a távíró vonalak elpusztítása: ilyen eszközökhöz nyúltak a katonák, hogy fizetésüket megkapják. Az intendatúra oly rosszul működik, hogy természetesek az Ottoman katonáknak ilyen rablásai”.* Hasonló az anarchia az adózás körül: „Prichtinától alig három kilométernyire az adóbehajtó az utóbbi napokban kényszerítette a népességet, hogy nemcsak az első félévi, de a második félévi adót is fizesse meg. A szerb bérlőket a törvény miben sem védi meg a tulajdonossal és a muzulmán agával való viszonyukban. Az aratásból mindig egy negyedrészt az agának és egy tizedrészt az államnak kénytelenek adni. De ez nem minden. Mindent, a költséget is viselniök kell, mellyel az Ottoman hivatalnok ott időzése jár. Kénytelenek megszerezni számára azt az asszonyt vagy fiatal leányt, kit óhajt.”** Ezek a tények, melyeket tetszés szerint lehetne halmozni, elég világosan beszélnek, bármily különböző elméleteket fűzzenek is hozzá az egyes tudósítók. Az egyik a görögök uralmi vágyát, a másik az albánok kegyetlenségét, a harmadik a török uralom korruptságát, a negyedik a nagyhatalmak tehetetlenségét s medő versengését, az ötödik az egyházak hatalmi túlkapásait vádolja. De minden tudósítás megegyezik abban, hogy itt a nemzetiségi kérdés egy páratlanul kiélezett esetével állunk szemben: „Egy-egy falu magát egymásután bulgárnak, görögnek, románnak, szerbnek jelentette ki, aszerint, hogy minő banda fenyegette meg vagy melyik nemzetiségben utazó commis voyageur bérelte fel. . . Bátran lehet állítani, hogy a jelen pillanatban a macedóni népelemek csak egy vágyat melengetnek szívükben: megszabadulni egyrészt az ottomán közigazgatástól és társadalmi rendtől, másrészt a fegyveres bandáktól, legyenek azok görögök, bolgárok vagy szerbek, melyek őket fosztogatják, tirannizálják, gyilkolják s akik életükre és vagyonukra a törökök megtorlását indítják.”*** Ez az állapot a középkori világhoz hasonló: a munka csekély produktivitása, a rablólovagok uralma, a törzsi partikularizmus, mely vallási fanatizmussal jár karöltve. Max Müller mondotta, hogy minden vallás kezdetben egy nemzetiség volt. * Le Courrier Européert, 14 Novembre 1904. ** S. M. S.: En Vieille Serbie. Le Courrier Européert, 8 Septembre 1905, *** René Pinon: Les peuples de la Macédoine. La Vie Contemporaine. Mai 1908.

329 A kelet elmaradt kultúrájában tényleg a vallás még mindig összeesik a nemzetiséggel s a balkán faji háborúinak kifejezetten vallásos ideológiája van: „Keleten a faj és a vallás egy és ugyanaz a dolog. Megváltoztatni a vallást, egyidejűleg a faj megváltozását is jelenti; annyit jelent, mint új bőrt felvenni az egész vonalon; annyit jelent, mint elhagyni egy közösséget azért, hogy egy másikat vegyen fel.* Primitív, nagyrészt naturálgazdaság, melyet a rablásból élő fegyveres hordák egyre veszélyeztetnek; izzó faji és vallásos gyűlölet, mely a másikat kiirtani vagy beolvasztani akarja; az egyház domináló szerepe az emberek életében; a jogrend, a közigazgatás, az adózás anarchiája: mindmegannyi középkori vonás. S mindennek gazdasági alapja a feudális birtokrend: „A legjobb földek nagy része a hódítás óta a muzulmán bégek kezében van és a termés egy része fejében a bolgár béresek művelik, de a tsiflik tulajdonosa csaknem mindig, a török közigazgatás bűnös egyetértése folytán, az állam javára járó terméstized beszedője. Ekként a nyomorult tsifligar teljesen ki van szolgáltatva neki; adósságokba kergeti, hogy ekként kényszerüljön birtokán megmaradni; földhöz kötött adózó és robotoló jobbággyá változtatja át.” Emellett az önálló kisbirtokosokat állandóan veszélyezteti a feudális rablólovagok ököljoga: „ha földje a szomszédos tsiflik-nek megtetszik, avagy valamely albán kalandornak, egy szép napon házában betelepülve találja azt, fegyverrel kezében s kénytelen . . . a halálos fenyegetés alatt elismerni a maga bérlő és hűbéres voltát. Ekként a szabad birtokból tsiflik lesz, a szabad parasztból jobbágy, aki boldog lehet, ha megmenti életét és nem fordul valamelyik bírósághoz, mert ott hagyná utolsó piaszterét. Az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, a haderő mind a bégek rendelkezése alatt áll . . . Az adók súlya, a vidék bizonytalansága, az utak rossz állapota . . . meggátolja a kultúra minden haladását. Gyakran különösen a Vardar keleti részében a falvak az adókon kívül kénytelenek egy különös bért is fizetni az albán szomszédoknak: ez a rablás szabályozása, egy neme a biztosításnak a zsiványkodás ellen, melyet maguknak a zsiványoknak fizetnek.”** Ebbe a középkori világba azután behatolni igyekszik a szomszédos kapitalista kultúra, mely gyarmatokra leselkedik s * Gabriel D'Azambuja: Le Conflit des races en Macédoine d'après une observation monographique. Paris, 1909. 65 1. ** René Pinon: Id. m. p. 152 és 154.

330 mely ennélfogva a jogrend és a közműveltség szükséges létminimumának megalapítására törekszik; mellette azonban ott van egy egészen elütő kultúra, az Ottoman nagyhatalom uralma, mely ázsiai jellegű katonai, adminisztratív és társadalmi rendjét fentartani akarja. Mindehhez járul a már kialakult balkán nemzeti államok természetes expanzív gravitációja macedóniai fajrokonaik felé, kiket az egységes nemzeti államba beolvasztani törekszenek. Semmi kétség: az európai fejlődés itt több évszázaddal elmaradt. Az itt kavargó népességek nem vívhatták végig faji harcaikat, melyek az asszimilálási folyamatot megelőzik. A nemzetiségi káoszban nem tudott Macedóniában kialakulni egy oly fegyveres hatalom, mely a törzsi partikularizmust leverhette volna s az egységes állam keretén belül a kis despoták hatalmát megtörhette volna. III. A krónikus feszültség ezen állapotában az európai diplomácia kívülről akar rendet csinálni: szerződésileg akar jogbiztonságot teremteni, ami annál kevésbbé sikerül, mivel a nagyhatalmak rivalitása lehetetlenné teszi, hogy a természetes folyamat legfőbb akadálya, a mohamedán kultúra végleg kiküszöböltessék és hogy a mesterségesen feldarabolt államocskák helyébe olyan nagyobb közületek jöjjenek létre, melyek az etnografiailag vagy történelmileg együvé tartozó népelemeket összefoglalják. Ε mellett a nemzeti államok kialakulása Macedóniában azért jár oly sok nehézséggel, mert nincs meg benne egyetlen nemzetiségnek államalkotó túlsúlya sem. A bolgár, szerb, görög, albán, kuczo-valach és török népelemek eloszlását illetőleg az adatok szerfelett eltérők. Különösen a szerbek és bolgárok vitatják egymással szemben a számbeli hegemónia tényét. Kétségtelen azonban, hogy a macedón lakosság nagy többsége szláv nemzetiségű, ami rendkívül fontos körülmény, ha meggondoljuk, hogy „a macedóniai szlávok oly nyelvet beszélnek, mely sem nem egészen szerb, sem bolgár. Hogy eme filológiai megkülönböztetés finomságát méltányoljuk, nem szabad elfelejteni, hogy Szerbia és Bulgária parasztjai megértik egymás nyelvét, ami nem mindig fordul elő a különböző vidékeken élő francia, német és olasz parasztok között.”* így tehát a bolgárok és szerbek között ellentétnek (miként a szerb* A. Pinon: id. m. p. 149.

331 horvátnak is) nyilvánvalóan átmeneti okai vannak, melyek a vallás különbségén, az egyházak propagandájában, a balkán dinasztiák rivalitásában s a lelkek általános sötétségében keresendők.* S kétségtelennek látszik, hogy ez a különbség ép oly kevéssé képezhetné akadályát egy nagy nemzeti államtest kialakulásának, miként a német dialektusok vagy a katholikus és protestáns németség ellentéte nem tartóztathatta fel az egységes német birodalom kialakulását. Az eddigi balkán államalakulatok is meggyőzhetnek bennünket e tendencia elkerülhetetlen voltáról, melyekben a modern mintára szabott jogrend és központi hatalom létrejöhetett egy nemzetiség államalkotó túlsúlya alapján és ezekkel együtt a nyugateurópai jellegű élet hatalmas előmenetelt tett. Így létrejött Görögország, melynek 2,433.806 főnyi lakosságából 2,220.000 görög; Bulgária, melynek 3,744.300 főnyi lakosságából 2,888.219 bolgár; Románia, melynek 5,956.690 főnyi lakosságából 5,489.296 román és Szerbia, melynek 2,688.747 főnyi lakosságából 2,298.551 szerb.** A folyamat természetére éles világot vet az a tény is, hogy mindezek a nemzeti államok képtelenek voltak saját erejükből megalakulni, mivel elegendő fegyveres hatalommal nem rendelkeztek. Valamennyi az európai nagyhatalmak segítségével jött létre, sőt a legtöbb idegen dinasztiát telepített be, mivel az erők teljes szétforgácsolása a honi földön nem vezetett sem komoly katonai hatalom s így komoly dinasztiák kialakulására sem. S nem véletlenség, hogy az új balkáni államalakulatok legkevésbbé szilárd darabja Szerbia, mert a montenegrói és a boszniahercegoviniai és a többi szerbek közös államalakulás felé gravitálnak és a napirenden levő merényleteket a nagyszerb propaganda ama törekvése kíséri, mely valamely idegen nagy dinasztiától akarna fejedelmet a jövő nagy szerb állama számára. És mikor a Pester Lloyd azt írja: „a nagyszerb mozgalom számára minden nem sikerült merénylet „koholmány”, és minden sikerült a szuverén nemzeti igazságszolgáltatásnak megengedett ténye. A nagyszerb mozgalom anarchisztikus exekutiv bizottságától ma egyformán remegnek a Karagyorgyevicsok és a Petrovicsok. Míg * A bolgárok a szultánnál keresztülvitték, hogy „ha valamelyik faluban a lakosság kétharmada a bolgár exarchátushoz akar csatlakozni, kérésüket teljesíteni kell”. Ez a szabály állandó propaganda és véres viszály alapja. (E. Driault: La Question dOrient. Paris, Alcan, 1909. p. 286.) ** The Statesmen's Year-book, 1909.

332 utóbbiak pillanatnyilag a proskripciós lista legelején állanak, a Karagyorgyevicsek kénytelenek önfentartási ösztönből a nagyszerb mozgalom véres hullámaival úszni, mely pedig már régóta mindkét nemzeti hercegi család eltávolítására és idegen, külföldi dinasztia által való helyettesítésére gondol . . .* Ha egykor a nagyszerb mozgalom történetét megfogják írni, azt ezzel az alcímmel kell majd ellátni: Merényletről-merényletre. Nemzeti nagy tetteket egy ilyen bűnös, a legmegvetendőbb eszközökkel dolgozó, gyilkos propaganda sohasem fog tudni létrehozni”**: akkor e lap bizonnyal monarchiánk érdekében s a politikai morál nevében beszél, de elfeledi, hogy ilyen és hasonló eszközökkel törték meg Európaszerte a feudalizmust az egységes nemzeti dinasztiák javára, legfeljebb a merényleteket az erőssé vált királyi hatalom haderejének nyílt támadása váltotta fel. Ez a nagyszerb törekvés az, mely a keleti kérdésnek legújabb komplikációihoz a kulcsot megadja. Ez a törekvés, mai bizonytalan körvonalaiban Nagy-Szerbia eszméjében összpontosul, mely Szerbiát, Bosznia-Hercegovinát, Horvát-Szlavonországot, Dalmáciát, Montenegrót, Novibazar Szandzsák-ját és Macedónia szerb nyelvterületeit magában foglalná. A népek öntudatra ébredése egészen természetessé teszi ennek az eszmének felmerülését, mert ez közel 10 millió ember számára jelentené a gyűlölt idegen uralom lerázását, a gazdasági gyarmatállapot megszüntetését és a szabad fejlődés akadályainak elhárítását. És kétségtelen, hogy a szerb trónörökös kétségbeesett felkiáltása: „Szerbia alatt a valóságos szerb nemzetet értem az ő tíz millió hazafiával, mely Trieszttől le messze Macedóniáig és az Adriai-tenger partjáig és a bolgár határig terjed . . .” első, furcsa, vékonyka hangú, de többé le nem csitítható és egyre fejlődő születési sikolya volt egy új nagy állameszmének, mely Közép- és Dél-Európa térképét gyökeresen meg fogja változtatni s mely eszme gyors érését mutatja az a körülmény, hogy Bosznia-Hercegovina elnyomott és eldurvult népessége nemzetiségi összetartozóságának tudatára ébredt és 1907-ben megtörtént az a csoda, hogy a régi ellenségek, orthodoxok és muzulmánok közös rezolucióban fordulnak az osztrák elnyomatás ellen, alkotmányt kérve maguk számára a * Ezzel szemben a külföldi sajtó egyrésze a cetinjei merénylet a Ballplatz agent provocateurs-jeinek tulajdonítja. ** Die grossserbische Bewegung in Montenegro. 1908 febr. 22.

tervét

333 török szuverenitás alatt. Ily eredményt ért az osztrák-magyar penetration pacifique a két okkupált tartományban.* De ugyanekkor Szerbia és Montenegró kétségbeesése is tetőpontra hágott. A berlini szerződés önkényesen szétválasztotta e két szerb területet egymástól s teljesen elzárta a tengertől (s ezzel gazdasági érvényesülésétől) az által, hogy Spizza-t monarchiánknak adta át, mely Antivarit és környékét hatalmában tartja. Emellett eltiltotta Montenegrót tengeri hajóhad tartásától, a tengeri rendészet gyakorlásától, sőt még attól is, hogy Ausztria engedélye nélkül utakat vagy vasutakat építhessen. Ez a mesterkélt területbeosztás a két kis államot monarchiánknak teljesen kiszolgáltatta, amint az utolsó évek vámháborúja is bizonyítja, mely az agrárius körök pressziója folytán érzékenyen megkárosította Szerbiát népe főmegélhetési forrásában: az élő állat kivitelében. Bosznia és Hercegovina okkupációja, a Szandzsák végleges átengedése Törökországnak, az Uvac-Mitrovicai vasúti vonal kiépítésének terve a két szerb országot a gazdasági és politikai megfulladás végveszélyével fenyegeti s érthetővé teszi azt a va banque-ot melyet szegény Szerbia játszik s melyet diplomáciai nyelven szerb „pökhendiségnek” szokás nevezni. Egyidejűleg a harmadik szerb ország, Horvát-Szlavónia, gyűlölete is forrpontra hágott ellenünk, mert a koalíció a fiumei rezolució határozatait megszegte s régi jó betyár-tempó szerint, egykori szövetségese ellen fordult, és e szerencsétlen országban olyan önkényuralmat létesített, mely csak az oroszországi állapotokkal hasonlítható össze s Magyarországot a művelt népek megvetésének teszi ki.** IV. A nagyszerb mozgolódás és annak lázas kitörései tehát mély etnográfiai, gazdasági és politikai okokban gyökereznek. De mi indította monarchiánkat erre a könnyelmű bekebelezésre, * A birtokrend még mindig feudális jellegű: „Az érvényben levő agrár rendszer tökéletesen összehasonlítható a középkorral. A föld a nagy muzulmán földbirtokosok kezében van, kik azt az orthodox kmet-ek által műveltetik meg. Ezek a föld használatáért természetbeli járandóságokat fizetnek, mely vidékenként a termény harmad, negyed vagy ötöd részében áll. Emellett a bérlő fizeti az összes adókat.” A sajtószabadság állapotára világot vet az a tény, hogy a szarajevói Srbska Rijetch c. lapot 70-szer konfiskálták 14 hónap alatt. (J. Aulneau: L'Annexion de la Bosnie-Herzegovine. Revue Politique et Parlementaire. 10 Janvier, 1909.) ** Der Agramer Hochverratsprozess. Die Verteidiger im Agramer Hochverratsprozesse über den Prozess. Budapest, 1909.

334 mely ekkora bonyadalmakat keltett föl, mely beavatottak számításai szerint már eddig is vagy egy félmilliárd korona háborús előkészületi kiadásokat okozott, nem is beszélve amaz 55 millió korona kártérítésről, melyet monarchiánk a szultánnak kénytelen fizetni Bosznia-Hercegovina annektálásáért, és egy véres háború fenyegető réméről. Joggal lehet kérdezni, hogy a szuverenitás kiterjesztésének üres címe, mely a tényleges állapotokon mit sem változtat, megérte-e ezt a veszedelmes experimentumot? Természetesen nem érte meg a gazdasági kalkulusok szerint, sőt minden, ami most külpolitikánkban történik, a józan ész olyan arculcsapása, mi csakis úgy lehetséges, hogy a nagy politikát — kivált Kelet felé — még mindig kevésbbé mozgatják a homo oeconomicus törekvései, mint a dinasztikus-katonai ősi expanzív működések. Egyenesen nevetséges arról beszélni, hogy a boszniai kaland az osztrák ipari kapitalisták manőverje, akik újabb piacokat akarnak maguknak biztosítani, mikor tudjuk, hogy ezek a szerencsétlen gyárosok kénytelenek voltak eltűrni a rájuk végtelenül kedvezőtlen vámháborúkat a balkánországokkal, sőt az osztrák árúk bojkottja Törökország által átkozottan drágán fizettette meg velük ezt a diplomáciai előrukkolást. (Mintegy 300 millióra tehető az osztrák kereskedelmi forgalom, melyet az annektálás által felidézett retorziók veszélyeztetnek.) Az is képtelen hipothézis, hogy az agráriusok zsebérdeke idézte elő a mai veszedelmes bonyodalmat a vámhatár elzárása által a balkán állatbehozatal elől. E hatalmas és kapzsi osztálynak mohó profitszomja ugyan sokat megmagyaráz a kérdés kiélesedéséből, de magával az annexiós ténnyel nincs kauzális összefüggésben. (Az azonban kétségtelen, hogy egy okos vámpolitika, mely Szerbiára és monarchiánkra egyaránt rendkívül kedvező volna, az annexió sima és békés keresztülvitelét lehetővé és a gazdasági előrenyomulást gyorsabbá tette volna.) A letagadhatatlan tény az, hogy az államok sorsát ma még többé-kevésbbé a katonai-dinasztikus érdekkör törekvései határozzák meg a külpolitikai viszonylatokban. Kevésbbé Nyugaton, erősebben Európa közepén és csaknem teljesen Keleteurópában. Úgy van, miként a Fortnightly Review januári számában írta: „Az osztrák és a magyar parlamentek, eltérően a többi európai országoktól, csupán többé-kevésbbé lármás nyilvános meetingek, melyeknek semmi más feladatuk nincs, mint a budget megállapítása és csekélyebb fontosságú törvények megvitatása,

335 semmi tekintéllyel nem bírván a külügyekben, melyeket kizárólag a császári ház minisztere, vagyis az Udvar igazgat. Ez az udvar alapjában katonai!” És Ferenc Ferdinánd vezeti. Oppenheimer nyelvén úgy lehetne kifejezni, hogy nálunk és a többi elmaradott államokban a katonai-politikai hatalom még mindig dominál a modern csere-gazdasági felett. És ezen a soron elindulva nem nehéz megtalálni az annexiós esemény okait katonai-dinasztikus tényekben. Königrätznél Ausztria végleg kiszorult a német imperiumból s német államból vegyes német-szláv állam lett, melynek német lakosai és a Németbirodalom között bizonyos le nem tagadható affinitás él. Úgy Ausztria, mint a német politikusok közös érdeke, hogy az osztrákmagyar monarchia politikai sarkpontját egyre inkább a Balkánra tegye át. Bismarck meg is jelölte a célt: egy délszláv állam osztrák-magyar hegemónia alatt. A nagy osztrák ármádia s az udvari körök szomja megtépett prestigeüket helyreállítja a szuverenitás kiterjesztése által. A nagyszerb mozgalom, melynek „Elszász-Lotharingiájaként” egyre sűrűbben emlegetik Boszniát, érthetően megijesztette az udvari köröket s felkeltette azt a vágyat, hogy ez a kikerülhetetlen szláv tömörülés az osztrák imperializmus alapján történjék meg. A török alkotmány szabadság-levegővel telítette az egész Balkánt és az elnyomott s a véres banda-harcok által megtépett nemzetiségek szeme az alkotmánytígérő Törökország felé fordult, amelynek védelme alatt a „Balkán-Svájc” kialakulhatna. Természetes, hogy az osztrák abszolutizmus, a hűbéri földbirtokrendszer és a forszírozott rómaikatholizálás alatt* nyögő okkupált tartományok is autonómia és török szuverenitás után sóvárogtak. És természetes, hogy Ausztria e törekvésnek az alkotmány megadásával, de egyszersmind szuverenitása végleges megállapításával válaszolt. És ami a legfontosabb: az osztrák katonai és diplomáciai körök napról-napra keservesebben érzik a monarchia nagyhatalmi állásának meggyengülését. Ma az államok hatalma gyarmatpolitikájukon nyugszik és Ausztria-Magyarország képtelen volt a nagy nemzetközi gyarmatosztozkodásból magának egy csipetnyi földet is biztosítani. Mi lesz tehát az osztrák iparral, melynek nemsokára szűk lesz a magyar piac s mi lesz az egyre növekedő osztrák szellemi proletariátussal? És Ausztria vezető katonai körei előtt egyre fényesebb színekben bontakozik ki az osztrák imperializmus gondolata, a Drang nach Osten, egészen úgy, miként Olasz* I. Aulneau: id. m.

336

ország szeme az aduai katasztrófa után egyszerre fölfedezte Albániát és a Balkánt, „Itália hivatását az Adrián”, a Váltra Sponda fontosságát, a Brindisi—Valona összeköttetés ápolását. És mikor kínálkozhatik kedvezőbb alkalom erre a politikára, mint most, mikor a legfélelmetesebb rivális, Oroszország, még nem heverte ki rettenetes ázsiai csatavesztését s mikor Bulgária és Görögország érdekei megegyeznek az osztrák expanzív törekvésekkel? V. Igen, az osztrák új imperializmus itt van, a demokrata velleitású Caesar alatt, aki lemondva az egységes germán állam csalóka utópiájáról, egy hatalmas poliglott állam élére akar állani és terjeszteni keleten és délen a nyugati kultúrát. Ez ma már nem ködös ábránd, hanem a bécsi katonai körök átgondolt politikai programmja, melyet Aehrenthal báró ekként körvonalozott a magyar delegáció 1908 január 27-iki ülésén: „Híven balkáni politikánkhoz, nem akarunk területi hódítást tenni. A Balkánon a mi missziónk kulturális és politikai. Ez a misszió annál inkább fontos, mivel a balkán népek jelentős fejlődés korszakában vannak. Kis-Ázsia és Mezopotámia gazdasági életének megnyitását mindig úgy fogják tekinteni, mint a német vállalkozási szellem nagy alkotását. Más nagy nemzetek nem kevesebb buzgalommal dolgoznak azon, hogy a Törökbirodalomban újabb gazdasági segélyforrásokat nyissanak meg. Mindezek a vállalkozások, nagyrészben rendkívül fontos vasúti vonalak felállítása, egy nagy célt tűztek maguk elé, tekintet nélkül arra, hogy azok nyugatról-keletre vagy megfordítva terveztetnek-e. Ez a cél: Konstantinápolyon át, a szorosokon át a Nyugat és Kelet gazdasági javainak hatalmas kicserélését létesíteni. Nyilvánvaló, hogy ebben Konstantinápoly hátországainak nagy szerep fog jutni. Csakis boszniai birtokunk révén vagyunk mi balkánhatalom és a mi feladatunk az idők jeleit megérteni és kihasználni. Ezt egy előrelátó közlekedési politika szellemében értem. A Keleti vasút építésével a török és a szerb határokig leraktuk a további fejlődés alapját. Egyelőre arra gondolunk, hogy a szükséges csatlakozási rendszabályokról gondoskodjunk. A szárnyvonal Vardiste-ig ki van építve és szerb részről is előrehalad az illető vonal kiépítése. A Mitrovicával való összeköttetést illetőleg gróf Pallavicini követ meg van bízva azzal, hogy a szultán Ő felsége felhatalmazását megszerezze az ezen vasúthoz szükséges tanulmányok megtételére. Bizton remélem, hogy a

337 szultán ezt az engedélyt nemsokára megfogja adni a célból, hogy egy osztrák és magyar bankokból álló szindikátus foglalkozhassék a traszírozó munkálatok megtételével. Csakis e munkálatok elvégzésével lehet majd a vonal további keresztülvitelével véglegesen foglalkozni, amihez az építés nehézségénél fogva több év lesz szükséges. Mint forgalmi politikai eszmét, ezt a Uvac—Mitrovica vonalat okvetlenül fenn fog kelleni tartani, mivel az nemcsak a szomszéd országok közlekedési hálózatával hoz bennünket kapcsolatba, hanem általában új forgalompolitikai perspektívákat nyit meg számunkra. A boszniai vasúti hálózatnak a törökkel leendő összeköttetése a monarchia kereskedelmének lehetővé fogja tenni, hogy közvetlenül Szerajevón át az égei és földközi tenger felé gravitáljon. Ugyanis rövid időn belül remélhetőleg sikerülni fog a török és a görög vasutak kapcsolódását Larisszánál létesíteni. E módon közvetlen összeköttetés létesülne Bécs—Budapest—Szerajevo—Athen Piraeus között. Ez egyszersmind a legrövidebb út volna Középeuropából Egyptom és India felé. A larisszai összeköttetés létrejövetelét lehetőleg előmozdítani törekszünk a Konstantinápolyban görög részről megindított tárgyalások meleg támogatása által. Csak eme terv biztosításával valósulhatna meg a mi forgalmi politikai tervünk a maga teljességében. Annál inkább hiszem, hogy számítani lehet eme vállalatok támogatására a szultán részéről, mivel a török vasúti hálózat csatlakozása északon a boszniai, délen a görög vonalhoz, a macedón vilajeteknek új gazdasági életet fog adni és így előmozdítaná azt, hogy az ottani népesség érdeklődését a békés munka iránt fokozza. Montenegróval is szükségessé fog válni egy vasúti összeköttetés. Mindenekelőtt egy vasúti vonalat fognak majd építeni Cattaroból a montenegrói tengerparthoz. Ε tekintetben előtanulmányok vannak folyamatban s mihelyst eredményre vezetnek, elérkezett az idő, hogy a fejedelemséggel a berlini szerződés 29. szakasza értelmében tárgyalást indítsunk.”

Bosznia-Hercegovina annektálása ugyanabból a törekvésből fakadt, mint a mitrovicai vasút kiépítése. Az első, elhatározó lépéseket jelenti az imperializmus útján, a Saloniki felé való előrenyomulásban, mely a jövő kereskedelmének egyik legfontosabb útja lesz: a legrövidebb út India felé és a kis. ázsiai kereskedelem kapuja. Így dolgozik a katonai-dinasztikus imperializmus a gazdasági fejlődés elébe akkor, mikor annak lehetőségei még szinte

338 csak csírájukban vannak meg, amit legjobban bizonyít az a körülmény is, hogy az új vasút keskenyvágányú lesz, s nagyobb forgalom lebonyolítására egyelőre képtelen lévén, aligha fogja alterálni a nemzetközi forgalom eddigi lebonyolítását. Helyesen mondja erre nézve Pinon: „Előre lehet mondani, hogy még sokáig nem fog nagyobb kereskedelmi összeköttetés létesülni Ausztria és a szalonikii kikötő között. A nyugatról jövő áruknak továbbra is érdekük lesz a velencei vagy a trieszti kikötőt felhasználni. Ami pedig a német árúcikkeket illeti, amelyeknek oly könnyű Hamburgba, Rotterdamba avagy Antwerpenbe eljutni, nem fogják egész Középeurópát átszelni, hogy hajót keressenek Szalonikiba. Tudvalevő, hogy mihelyst hajóra van szükség, a vizén való út hosszúsága keveset határoz és kevésbbé emeli a költségeket. Valószínűtlen tehát, hogy a jövendő vonal, különsen amíg szűk vágányú marad, a nemzetközi kereskedelemnek fontos útirányává legyen; inkább parti hajózást fog csinálni — hogy a tengeri kereskedelemből vegyek analógiát — semmint nemzetközi kereskedelmet.”* De az új vonal nem is a jelen, hanem a jövő számára dolgozik, valamint újabb megerősítését jelenti a monarchia katonai pozíciójának Szerbiával szemben. VI. Nyilvánvaló, hogy ez a jövő nemcsak Ausztriát érinti létérdekeiben, hanem minket is. Először gazdaságilag, mert a Balkán-államok természetes kereskedelmi lehetőségeket nyújtanának geográfiai és gazdasági helyzetüknél fogva. Kossuth Lajos terve a dunai konfederációról, ha nem is politikai, hanem mint gazdasági szövetség, a közel jövő lehetőségeinek sorában van. Történelmi múltunk, kultúránknak még ma is inkább keleti jellege, honi nemzetiségeink faji összeköttetései a Balkánon sok előnyt biztosíthatnak számunkra más országokkal szemben, ha azokat az előnyöket kellő gazdasági érettséggel és politikai tapintattal tudnók kihasználni. Lám a koalíció lelkiismeretlen kapkodással és közönséges becsapással ugyan, de átmenetileg egész komoly rokonszenveket tudott ébreszteni maga iránt a szláv országokban. Miért ne lehetne ezt a politikát egyszer komolyan és betyárkodás nélkül újra felvenni, pláne mikor az élelmiszeruzsora lehetetlenné teszi dolgozó népünk fejlődését? Különben is azoknak, akik gazdasági felszabadulásunkat és az * Id. m. 268. l.

339 önálló vámterületet komolyan veszik, óhajtaniok kell, hogy az osztrák ipar új piacokat szerezzen magának s mi is új kereskedelmi összeköttetéseket létesítsünk. De a közel jövő nemcsak gazdaságilag, hanem belpolitikailag is éreztetni fogja hatását. Ennek a jövőnek legfontosabb változása az a tény lesz, hogy Bosznia annexiója folytán véglegesen és megmásíthatatlanul szláv többségűvé lett az osztrák-magyar monarchia.* S mit jelent ez a változás? A dualizmus alapjainak végleges megingását. Az állami rendet többé nem lehet majd az osztrák-magyar szupremáciára alapítani abban a pillanatban, amikor Ausztria komolyan megkísérli a délszláv népek egyesítését. Egy angol publicista, faja merész előrelátásával ki is mondja az Új-Svájc szállóigéjét: „egy harmadik autonóm állam megteremtésével Horvátország, Dalmácia, Bosznia és Hercegovinából — Ausztria-Magyarország-Szlavónia váltaná fel AusztriaMagyarországot és a jövő szabad föderációjának fejlődése békésen és vértelenül mehetne előre, mint egy természetes növekedési folyamat.” És hozzá teszi, hogy a szlávok nyugodtan elmondhatják: Time is on our side. A szlávok szaporodása rendkívül felülmúlja a régi kultúrnépek szaporaságát.** Mindez persze puszta jóslat, de olyan jóslat, mely előtt struccpolitika volna szemet hunyni, mert a lehetőségek sorába tartozik. Igaz, hogy egy egész csomó kérdőjellel van tele a jövendő. Mi lesz a törökkel és az orosz természetes gravitációval Konstantinápoly felé? Anglia meggátolhatja-e tartósan ezt a törekvést, mikor egyre jobban szorongatja a német és a sárga imperializmus versenye? S midőn Németország monarchiánkat Szaloniki felé tolja, nem fog-e majd egykor drága árt követelni ezért a Liebesdienst-ért határainak délre való kitolásával? És a macedón káosz hogyan fog renddé tömörülni: vajon a nagyhatalmak területi osztozkodása avagy a Balkán-államok újabb területi kikerekítése, avagy egy új balkánszövetség által? Íme egy csomó kérdés, hogy épen a legszembeszökőbbeket említsük fel. De az nem is kérdés, hogy a szláv és germán

* Persze a „hazafiak” harsányan követelik az annektált tartományoknak Magyarországhoz leendő csatolását, Szt. István koronájának történelmi joga alapján. Amire gúnyosan jegyzi meg egy angol publicista: „Ha kívánságaik teljesíttetnének, még két millió szláv hozzáadása poliglott népességéhez valószínűleg megadná a kegyelemdöfést a magyar kisebbség túlsúlyának”. W. T. Stead: The arrival of the Slavs. The Contemporary Review, January, 1909. ** W. T. Stead: Id. m.

340 népelemek hatalmas gyűrűje által körülfogva izoláltan fog állani a két, ma legellenségesebb népelem: a magyarság és a románság. És mindebbe a sok kavargó problémába és megoldatlan föltevésbe — olyan kavargóak és megoldatlanok, miként Európa térképén a sok kis állam a Német- és Olaszbirodalom kialakulása előtt — egyre hatalmasabban fog beleszólni a mindteljesebb organizációba tömörült, fegyelmezett és öntudatos proletariátus ereje. És mikor Közép-, Kelet- és Déleurópa új államalakulásoktól terhes, mikor egész állami létünk kockán forog, a hivatalos bornirt magyar politika háború után áhítoz, a feudális nagyurak sertéseiket féltik és a megriadt koalíció egy utolsó kétségbeesett lakájszolgálatot tesz az általános, titkos választójog kijátszására. Jászi Oszkár.

Az emberismeret és a társadalmi fejlődés inden összetett evolúciónak, amilyennek a társadalmi evolúció is tekinthető, lényeges tulajdonsága az összetevő elemek solitair fejlődésének bizonyos irányú és természetű gyorsulása. A kulturtársadalmak folytonos differenciálódásával együtt jár az egyének szellemi evolúciójának élénkülése, nekilendülése. S ez minden generációval nő. Sajátságos korreláció tárul szemeink elé, amelyben az egyed és összesség fejlődése egyaránt feltételezik és előidézik egymást.

Az emberismeretet általában a korosabb, sokat tapasztalt emberek előjogának szokás tartani. Aki sokat élt, sokféle helyzetet, eseményt látott, sokféle körülmények között sokféle emberekkel érintkezett, valóban emberismerővé fejlődhetett. De hány öreg embert ismerünk, akinek tettei, beszédmódja, nézetei egyformán bizonyítják, hogy a sok tapasztalás sem tudta őket emberismerőkké tenni. Ilyenkor úgy tetszik, hogy az emberismeret művészet, amelyet csak azok sajátíthatnak el, akiknek velükszületett hajlamuk van reá. A megfigyelőképesség, a felszínre került tünetek gyors és eszélyes kombinálása, a valószínűségi számítások egész légiójának elvégzésével, az eredmények átnézésével, korrigálásával, kiválasztásával és a szükségtelenek elvetésével teszik a jó emberismerőt. És ez még nem minden, mert az emberek puszta megfigyelésének haszna nincsen; külön tehetség kell ahhoz, hogy a megfigyelt adatok alapján befolyásolni tudjuk őket és akaratukat céljaink szerint irányítsuk. Ez az aktív emberismeret, az emberek kezelésének művészete. A passzív

342 emberismeret csak szellemi hasznokat nyújt a művelőinek, de az emberekkel való bánnitudás világosan anyagi haszonnal jár. Az ügyvédet, orvost, a kereskedőt, aki jól bánik az emberekkel — udvarias előzékeny, türelmes — általában szeretik. Mégse lehet mondani, hogy emberekkel bánni az tud, aki jól bánnik velők. A szavakat, amelyeket hozzájok intézünk, a bánásmódot, szóval egész viselkedésünket egy cél érdekében kell koordinálni. Az emberismeret és az emberekkel való bánnitudás akkor válik általános társadalmi jelentőségűvé, amikor előáll annak gazdasági szükségessége Mikor van szükségem, hogy az emberekkel bánni tudjak? Ha az exisztenciám függ tőlük. Az ősember független. Nincs szüksége senkire. Maga szerez ennivalót, maga varrja a ruháit, maga építi a kunyhóját. Mennél inkább organizálódik a társas élet, annál inkább átszövi azt a függési viszonyok hálózata. Ha veszek, eladok, kérvényezek, kérek, hivatalt vállalok, irodát nyitok, egyaránt függök másoktól. A váltóm sorsa a bankigazgatótól függ és a bank ismét a bank hitelezőitől. A fejlődés folyamán azonban az egymásra utaltság egyszesmind bizonyos szempontból lazul is. Ha falun vagyok, messze a várostól és összeveszek a patikárossal: azért még mindig reá vagyok szorulva és ha beteg van a házamnál, a receptet mégis oda kell küldenem. De a városban válogathatok a patikák között. Ha falun lakom és nem tetszik a csizmadia nyers modora, mikor cipő kell, akarva nem akarva is hozzá kell mennem. A városban viszont nem szorulok e kellemetlen csizmadiára és elfáradok a másik utcába. Egyformán módjában van mindenkinek, hogy a városban csak olyan emberekkel érintkezzék, akivel érintkezni nem kellemetlen. És épen ezért a városi ember igyekszik is kellemes társaság lenni, ami általában (!) annyit jelent, hogy jól bánik azokkal, akikkel dolga van. De az emberismeret fejlődésének, mint társadalmi jelenségnek, oka nemcsak gazdasági. A másik ok is összefügg vele, de más természetű. Ez az ok: a szellemi élet evolúciója. A mai ember szellemileg gyorsabb fejlődésű, mint a tegnapi. És a holnapi e tekintetben felül fogja múlni a mait. Nemcsak a szellemi fejlődés generációról-generációra való gyorsulásáról van itt szó, hanem folytonos öntudatosodásáról és öntudatosabbodásáról. A tudás ellenőrzése, a szellemi értékek folytonos számolgatása és nyilvántartása, felbecsülése, lebecsülése és pontos megbecsülése, ezek nemcsak a mai pozitív és egyszersmind szkeptikus tudomány erényei, hanem jellemvonásai a modern embernek is. Szükségünk van reá, hogy ismerjük magunkat; fáradtságot, szellemi energiát kell áldoznunk az önismeretre. Más önismeret ez, mint amelyet a görög szállóige hirdet: Gnóti szeautón! Ez az önismeret, amint a klasszikus korszak

343 bölcseinek pszichológiai okoskodásaiban és az akkor élt művészek karakterizáló módszereiben elénk tükröződik, valami nagyon is elvont tudománynak, valami moralista fontoskodásnak, valami metafizikává szublimálódott elméleti lélektanulmányozásnak tűnik fel és a mai teozofusok fontoskodó önmegismerési tanácsait juttatja eszünkbe. Az újkor embereinek önismerete azonban általában praktikus jellegű. Hasonlít a modern tudományhoz, mert nem nagy elméletekkel és nem összefoglalásokra dolgozik, hanem sok apró adatot gyűjt egymás mellé, megkeresi az oki összefüggések láncmeneteit. De ahol nem találja: nem siet spekulativ úton pótolni azokat a hipotézisek traverzeivel. Ilyenformán mindenkor meg van győződve, hogy tökéletes önismeret lehetetlenség. A magunkról, az énünk természetéről szerzett különböző adatainkat soha tökéletesen össze nem egyeztethetjük, emellett azonban felhasználhatjuk őket szellemi erőink irányítására, akaratunk edzésére, társaságbeli viselkedésünk szabályozására. Ennek az önismeretnek az értéke végeredményben bizonyára mégis nagyobb, mint a filozófusok definitiv természetű önismeretének. Ez a folytonosan éber cenzor nemcsak azt ellenőrzi, hogy logikusan, ízlésesen cselekszünk-e, hanem hogy öntermészetünk gyengeségei, primer és ellenszenves ösztönei ki ne bújjanak, elemi erőre ne kapjanak. Freud, a pszichotherapia új irányának megalapítója, két főszisztémára osztja az emberi lelket. Az egyik cselekvő, agresszív jellegű, a másik az ellenőrző, gátló, befolyásoló rendszer. Az első adott fix képződmény, az ősi animális énünk, önző, akaratos, kegyetlen. A gyermekkorunk énje ez és álmainkban átveszi fölöttünk az uralmát. A másik szisztéma: szerzemény. A kultúra, a morál építménye. Leküzdi az immorális vágyakat, a nemtelen és ízléstelen ős-ént. Freud nem az öntudatos megfigyelést és fegyelmezést akarja ezen a szisztémán érteni; ez a kis gépezet az öntudat küszöbe alatt dolgozik és az öntudat tartalmát magát is mintegy automatice szabályozza. Képzeljük ennek a lelki ellenőrző rendszernek abnormisan nagy fejlődését, képzeljük el, amint az az öntudat minden tenyéré kiterjeszti a figyelmét, képzeljük el egy beteges túltengését, midőn az már csaknem bénítólag hat a primer, akaró, mozgató énre és előttünk áll a modern ember önismeretének és lelki fejlődésének természete. Ha ismerjük magunkat, azaz ha már sok fáradtságot pazaroltunk a saját énünk vizsgálatára, akkor érdekelni kezdenek bennünket az emberek. Nemcsak az érdekes emberek, a társaságbeli különlegességek és ritka példányok, hanem kivétel nélkül mindannyi. Reájövünk, hogy könnyelműség mindenkit, akivel érintkezünk, legalább felületesen meg nem vizsgálni, miután idő van reá és a dolog mulatságnak is érdekes.

344 Az adatok önmaguktól kínálkoznak. Az akaraterőről, az érzelmi életről, a gondolkodásra, elmélkedésre való hajlamról a mozdulatokban, a beszédben, az arckifejezésben, a fejtartásban, a tekintet kvalitásában felvilágosításokat kapunk. Az emlékező tehetség, a lelki differenciálódottság, a kifejező képesség, az önismeret, az emberszeretet, (?), a szexuális diszpozíciók, az önzésre és önzetlenségre való hajlamok szintén megnyilvánulnak bizonyos szimptómákban, amelyeket kezdetben nehezen tudunk értékesíteni, rendezni és összefoglalni, de amelyeket később folyton csökkenő hibával dolgozunk fel számításainkban. Hiszen a lelki tulajdonságok egy része már pszicho-fizikailag is mérhető. Az emlékezőtehetséget, a reflexingerlékenységet, az apercipiáló képességet a másodpercek ezredrészeivel mérjük; az akaraterőről, az elfáradásról az erőmérők adnak részleges felvilágosítást. Egyelőre azonban semmi egyenes út nem nyílik, amelyen az emberismeret hamarosan átjuthatna a művészet berkeiből a tudományok lépcsőházába. Nem érdektelen dolog, hogy a pszichológia legkiválóbb művelői a praktikus emberismeret terrénumán gyámoltalanságukkal és tapasztalatlanságukkal tűntek ki, Kísérleteik és elméleti okoskodásaik határain túl fogalmuk sincs a lélek funkcióiról és véleményt mondani emberekről nem tudnak. Míg viszont egészen egyszerű emberek megdöbbentenek kifinomodott látásukkal, szinte természetfölöttinek tetsző emberismerő képességükkel. Ügyvédi írnokok, kereskedősegédek, házalók között sok kiváló emberismerőre akadunk. Előre megmondják, hogy a kliensnek, vevőnek, eladónak milyen szándékai vannak. Zsebében van-e a pénz, amivel tartozik, hitelbe fog-e vásárolni, szüksége van-e rá, hogy ócska holmiját eladja? Pedig az ő emberismerő apparátusukról többnyire hiányzik az önismeret csiszolt, finom okuláréja. Titkuk, hogy a körülmények és tehetségük ráviszik őket a fokozott megfigyelésre. Az utcai cipőfűző-árús fiú pl. egyszerű emberkezelési sablonnal dolgozik. Utánunk szalad és kapacitál. A cipőfűző árusok tapasztalatai t. i. visszamenőleg azt bizonyítják, hogy az emberek nagy részének nincs elég energiája, hogy szükségtelen holmit ne vásároljon, ha van pénze, ha nagyon kínálják és ha a szükségesség a távol jövőben esetleg fennforog. Épen ilyen pszichológiai sablonokkal dolgoznak a politikai kapacitálók, a kortesek, a szónokok; ők az ellenállást nem okokkal és érvekkel, hanem elsősorban fárasztással győzik le. Az akarat pedig motorikus jellegű idegfolyamat lévén, mindenkor fárasztható. A nyakas, erős akaraterejű emberek mindig jelentékeny kisebbségben vannak a többiek közölt. A germán népekről általában lehet mondani, hogy az akaraterejük jelentékenyen nagyobb, mint a szlávoké (oroszok), a török-tatár népeké és a románoké. Az előbbiek talán gondolkodási, elmélkedési hajlamokban is vezetők; az érzelmi és kedély-

345 világ gazdagsága tekintetében viszont inkább emezeket illeti az elsőbbség. Az orosz és magyar társasélet sokkal inkább érzelmi alapokon nyugszik, mint például a német és az angol. Az emberismerőnek minden hasonló ténnyel számot kell vetnie. És épen ebben a kell-ben rejlik az emberismeret tápláló forrása. Aki nincs rászorulva az emberek kezelésére az nem is igen fog vesződni velők és nem is lesz alkalma a gyakorlat folytán mesterré lenni. Olyan fegyver ez, amelyet elsősorban a gyengéknek kell megszerezniök. A századokig elnyomott és üldözött zsidók ezzel tudták föntartani magukat. Egyik módja az emberek kezelésének az alkalmazkodás; megvesztegető, hat. A törvény elé került cigány túlzott alázatossága is emberkezelés. Csakhogy sablon, mert nem előzi meg az individualizált embervizsgálat. Stendhal, akinek szenvedélye volt az emberek ugratása — az emberkezelésnek l’art pour l’artja. — kiváló emberismerő volt. Taine az írja róla, hogy „egyike azoknak a férfiaknak, akik Balzac-kal, Sainte-Bueve-vel, Guizot-val és Renan-nal Montesquieu óta leginkább járultak hozzá az ember és az emberi természet ismeretéhez”. És valóban azt látjuk, hogy Stendhal a sorsát emberismeretével lényegesen befolyásolta, kitűnő összeköttetéseket szerzett, mindig segített magán valamikép; szerencséje volt a nők körül, bár szép férfinak senki sem mondta. Épen így kiváló emberkezelőknek mondják a nagy politikusok, diplomaták túlnyomó többségét. Az emberkezelés akaraterőt tételez föl. „Nem szabad belefáradni a kitűzött célért való munkálkodásba, az emberek preparálásába”, ez a legfőbb praktikus elv. Épen ezért a nagy akaraterejű emberek kevésbbé értékes emberismereti tehetség és felületes adatok birtokában is jobban boldogulnak az emberekkel, mint nagy tehetségű írók és művészek, akik foglalkozásuk szerint kitűnő megfigyelők, de kedélyük érzelmi, senzitiv berendezése miatt az emberkezeléshez nincsen elég energiájuk, türelmük, és az első sikertelenség elfárasztja őket. Minden családban akad egy diplomata tehetség, aki az apró házi ügyekben akaraterejének nagyságával döntő szót biztosít magának. Néha az apa, másszor a nagyapa, olykor az anya, vagy épen az egyik gyermek. A modern gondolkozás azonban önismeretre és önmagunk vizsgálatára tanít mindannyiunkat. Tisztába kell jönnünk azzal, hogy a lelki erőink és hiányaink pontos ismeretére ugyancsak szükségünk van. És mihelyst ezt beláttuk, a kényszer érzésével lep meg bennünket az emberek folytonos megfigyelésének szükségessége. Reá kell jönnünk tehát, hogy mik az emberismeretünk hiányai és mik az emberekre hatni tudásunk nehézségei. Miután az emberek túlnyomó része mégsem

345 született emberismerő és miután a modern gondolkodás egyik vívmánya, az új önismeret, még mindig nem nyilvános tudomány, hanem a terjedő és gyorsuló szellemi evolúció esetleges következménye: a számítások még aránylag elég egyszerűek. De más a helyzet, ha két igazi emberismerőnek és emberkezelő-művésznek akarata és szándékai ütköznek össze. Itt igazán füst és durranásnélküli puskaporral megy a harc és végeredményben mégis csak az eredetileg nagyobb, eltakart, nyers erő győz. Íme, a kifinomult, tökéletesített emberismeretnek az a vége, hogy üvegbura alá állítják; az ember a kétségbeejtő, világos, fárasztó analízisek után azt veszi észre, hogy a belső primer ösztönök ellen küzdeni nehéz és sokszor szükségtelen. Innen van, hogy a legműveltebb, legdifferenciálódottabb lelkű emberek sokszor szívesen vedlenek gyermekekké. Természetes reakcióképen a csintalankodás, a kellemetlenkedés és a komiszkodás kezd nekik örömet okozni. Strindberg regényének, a Fekete lobogók-nak hőse, Zachris író, aki nagy intellektuális életet él, a feleségének a szeretőjét (aki nő) bottal veri meg. Egyszersmind szorongva és örvendve lesi, hogy az asszony hízik, mert a háj ellensége a szexusnak. Halálra eszi a méreg, mert egy írótársának cikke jelent meg a Revue des deux mondes-ban. Szóval a nagy önismeret, amelynek pedig célja és értelme az, hogy a saját ügyeinket bizonyos méltóságos távolságból tudjuk szemlélni, végeredményben lomtárba kerül, mint valami nagy költséggel, fáradtsággal megszerzett apparátus, amellyet többé nem használunk. Zachris intellektusát csupa elemi, állati ösztönök mozgatják. Valóban az önismeret bizonyos fokon túl bizonyos fajta embereknek egyenesen káros, terhes, kellemetlen. A gimnáziumi tanárok, akik között annyi a félszeg ember, magános, ülő életükben mintegy föl engedik burjánozni ezt az ellenőrző, önmegfigyelő énjüket. Ez még nem jelent jó önismeretet, csak egy az életmód által felfokozott nervózus diszponáltságot. Az ellenőrzés exponáltabb lelki állapotban még fokozódik. Az ilyen ember azután társaságban ha kifogástalan, könnyed és szellemes akar lenni, azt éri el, hogy mozgásai a természetességükből vesztenek, az aszociációs pályák nem végzik a kapcsolásokat és még a közönséges beszélgetés is nehezére esik. Egy kis alkohollal narkotizálva az önmegfigyelést, sokszor hamarosan rendbe lehet hozni az embert. Az eféle önismeret tehát árt és haszna csak akkor van, ha az önfegyelmezés művészete a saját magunk ügyes „kezelése” és beállítására való képesség járul hozzá. Itt ismét érdekes tények tűnnek szembe. A két képesség egymás rovására fejlődik. Kitűnő önismerők, mondjuk poéták, akik a kedélyük legmélyebb titkait is meglesik, ritkán jó önfegyelmezők; az ő paszív

347 önismeretük a művészetükben használódik föl és kevésbbé hajtja a vizet az önfegyelmezés malmára. Ezért annyi közöttük a megférhetlen és kellemetlen ember. Odáig jutottunk tehát, hogy az emberismeret és annak speciális fajtája az önismeret is: a mindinkább gyorsuló szellemi evolúció és a társadalom gazdasági differenciálódásának termékei. Az újabb és újabb nemzedékek során az egyének szellemi fejlődése mind gyorsabb. Az emberismeret és önismeret, amelyhez a hosszúéletű öregek azelőtt mintegy automatikusan hozzájutottak, már a fiataloknak is mind nehezebben nélkülözhető; hozzá kell alaposan látniok annak megszerzéséhez, így fejlődik ki a nyugati társaságbeli élet, ahol mindenkin rajta van az önismeret és emberismeret előkelő dressze és ahol valamennyien az emberkezelés retorikájával és az önfegyelmezés arcfestékeivel dolgozunk. Az élek lecsiszolódnak, látszólag sehol sincs erős akarás és nincsen erős ellenállás s az ellenségeinket és az ellenszenves arcokat nem ütjük le és nem vágjuk kupán, mint a rablólovagok és a krakéler huszárfőhadnagyok, mert egyrészt belátjuk az illetők relatív igazságát, ellenünk való küzdelmének relatív jogosságát, másrészt nevetségesnek és ízléstelennek tartjuk, hogy valakit, aki a primer állati énünknek szemre nem tetszik, megbántsunk vagy antipátiánkat a viselkedésünkben neki eláruljuk. Egy magasabb humanitás és emberi erkölcs perspektívája ez, amelyben egyrészt önzők maradunk mint eddig, és másrészt szeretjük a véreinket, rokonainkat, ismerőseinket sőt embertársainkat, mint eddig, de egyszersmind szigorúbban őrködünk a saját hibáinkon, nem ritkán az önmagunktól való undorodás idegsorvasztó érzésével. És higgadt kontemplációval vizsgáljuk meg a mások iránt való vonzódásunk, szeretetünk természetét. Nem bízunk a szimpátiáink és nem bízunk antipátiáink jogosságában. Fenékig fölkeverjük érzelmeink levesét és az ételből, amit belőle tálalunk, ilyenformán senkinek sem jut sem föle, sem alja. Hivatásos emberismerők életében szinte törvényszerűen bekövetkezik egy korszak, amikor nem szeret és nem gyűlöl senkit. Valami semleges nemtörődömséggel néz el az emberek feje fölött. A modern ember ezen az úton haladva, nemcsak az emberekkel de magával szemben is érzelmi holtpontra kerülne, ha nem fáradna el az emberismerés és önismerés, az emberkezelés és önfegyelmezés nemes és morális játékában, és nem engedné szóhoz jutni a primer, gaz, akaratos ősi énjét, aki azután rendet teremt a lelkében. Áramokat és ellenáramokat indít, szeretetet és gyűlöletet kelt, szóval annyi állatot helyez belénk és annyi jóleső öntudatlanságot, amennyi szükséges, hogy az életet elviselhetőnek, érdekesnek, sőt kellemesnek találjuk.

Csáth Géza.

A válságok történetéhez.* válságokkal szemben kifejezésre jutó magatartás: a tehetetlen megbénulás, az észnélküli hanyatthomlok rohanás lefelé a lejtőn, a pánik, az ezt követő fatalisztikus beletörődés, s végül az elégtelen kuruzslás állam és társadalom részéről, mind élénken emlékeztet kultiválatlan népeknek a természet erőivel folytatott védelmi harcára. Mint ezek, úgy az ipari társadalom emberei is láthatatlan felsőbb hatalmakat sejtenek, melyeknek menthetetlenül kiszolgáltatva érzik magukat, azzal a különbséggel, hogy manapság az Umwertung aller Werte nem vallási, hanem államhatalmi irányban történvén, nem az isteni hatalomra, hanem a politikaira vezetik vissza, mint végső okra, a társadalmi élet kedvező és kedvezőtlen tüneményeit. így a gazdasági válságok oka gyanánt még a közelmúltban is, ott szerepelt a politika számtalan vonatkozásban: a párturalom, a rossz politikusok, önző, egyesek vagy csoportok érdekeit szolgáló gazdasági politika stb., mindmegannyi okok, melyekkel a társadalmi élet igénytelen kutatói beérték a válságok oknyomozásánál. Amit a természeti tények megismerése tekintetében a fejlődéstan, azt végezte társadalmi irányban a szociális tényeknek exakt, gazdasági és tömegpszichológiai megfigyeléseken alapuló szemlélete. Hogy ez a legújabb időben mily haladást tett, azt legjobban mutatja az a felfogásbeli átalakulás, mely minden újabb gazdasági rázkódtatást nyomon követett. * Részlet művéből.

szerzőnek

Az

ipar állama címen legközelebb

megjelenendő

349 Sok tanulságot nyújt e tekintetben az Egyesült-Államok kríziseinek története. Ε krízisekre, a maguk külső lefolyásában, teljesen illik az a leírás, amelyet a válságokról Engels adott, de kétségtelen, hogy az újabb idők válságai egészen másképen, sokkal tisztábban, tükröződtek a tömegek tudatában, ami azért fontos, mert ennnek a tükröződésnek a mikéntjétől függ az, hogy a tömegek fásultan hozzáalkalmazkodnak-e a krízisekhez, illetve azokat a „józan politikusok” kezelésére bízzák, avagy az önsegély terére lépnek, hogy a válság okozta megbénulást az okok megszüntetését célzó aktivitás, a vad rémületet tudatos megfontolás, a fatalizmust védelmi intézkedések megtétele és a társadalmi ráolvasást társadalmi megelőzés váltsa fel.

Engels említett általános leírása a válságról így hangzik: A forgalom megakad, a piacok túlzsúfoltak, ott hevernek a termékek époly tömegesen, mint elfogyaszthatatlanul, a készpénz láthatatlanná lesz, a hitel eltűnik, a gyárak csöndesen állanak, a munkástömegek élelmiszer híján szűkölködnek, csőd csődöt, kényszereladás kényszereladást követ. Éveken át tart a fennakadás, termelőerőket és termékeket nagy mennyiségekben elpocsékolnak és tönkretesznek, míg a felhalmozott árútömegek nagyobb vagy kisebb elértéktelenedés mellett végre lefolynak, míg termelés és csere lassanként újra megindulnak. Majd fokról-fokra emelkedik a menetsebességük, ügetés-be megy át, az ügetés pedig galop-ba, mely féktelen karriére-ig fokozódik, teljes ipari, kereskedelmi, hitelbeli és spekulációs akadályverseny-nyé, hogy végül a nyaktörő ugrások után ismét a krach árkába kerüljenek. Vizsgáljuk már most ennek a leírt folyamatnak nyilvánulásait és hatásait az amerikai krízisek világításánál. Az első gazdasági válság, mely a nemzetté alakult Egyesültállamokat sújtotta, 1819-ben volt. A tünetek, melyeket manapság pontosan ismerünk, de amelyekkel az amerikai nép akkor először állott szemben, megteremtették azt a két típust, mely azóta is minden krízis után életre kelt: az egyik a némán szenvedőké, a másik a hangosan elmélkedőké. Utóbbiak, tekintve, hogy az ország az 1812-iki háború által okozott pénzügyi zavarokkal küzdött s a pénzügyi politika reformja állott a nyilvános élet központjában, azt az elméletet tálalták fel az előbbieknek, hogy az üzleti vállalatok százai azért szenvedtek hajótörést és a szemmelláthatólag jómódú emberek ezrei azért mentek tönkre, mert a Nemzeti Bank-ot helytelenül vezették, hogy ez a helytelen vezetés volt az, ami az általánosan túltengő spekulációt: a válság közvetlen okát, lehetővé tette.

350 Már ennél a válság-interpretációnál, mint számos utódjánál szembeötlő, hogy a számos krízis-ek közül a legkevésbbé kielégítőt, a legkevésbbé általánosat adják s a tömegek azért érik be vele, mert a legkönnyebben asszociálhatok. Teljesen a régi diagnosztikusok módszereit látjuk itt felelevenedni, kiknek csalhatatlan gyógyszereitől kevesen épülnek fel, sokan halnak meg. Még egy ilyen eredendő hibájuk van az utólag kiokoskodott válság-okoknak és ez az, hogy nem igen veszik figyelembe, hogy melyik ok hogyan hat. Mert amint különbség van a válságok nyilvánulásában, azonképen különbség van azok hatásaiban is. Lehetnek igen súlyos természetű materiális okok, melyekről elterelik a figyelmet, miközben valami sekélyes politikai vagy erkölcsi ideológia terjesztése által kitör a pánik és komplikálja a rejtett materiális okokat. Ez történt az Egyesült-Államok összes válságainál 1819-től 1907-ig. Az első válság okait már évekkel jelentkezésük elolt előkészítette az angolokkal való küzdelem és ennek előzményei: a híres Embargo-Act, mely az ország ipari erejének és kereskedelmi jelentőségének nem ismeréséből eredve, elzárta az amerikai kikötőket az internacionális kereskedelmi érintkezés elől, minek következtében a meglevő idegen árúk ára megkétszereződött, hazai jószágok ára pedig jóval termelési költségük alá sülyedt. A hajókba befektetett 50 millió dollárnyi tőke nem kamatozott, 40.000 amerikai hajós közül 30.000 hirtelenül munkanélkülivé lett, földbirtokosok, képtelenek lévén termékeiken túladni, földjeik eladására határozták el magukat; hajóépítők és hajósok koldusbotra jutottak. Nem kevésbbé szenvedtek a kereskedők is. Magában New-Yorkban az Embargo 120 csődöt okozott és 1200 embert juttatott az adósok börtönébe. Végre is a NewEngland részről jövő oppozíció hatása alatt a zárlatot csak az egymással háborúskodó Anglia és Franciaországgal szemben tartották fönn. A zárlat részleges megszüntetése is rögtön a tengeri kereskedelem hallatlan fellendülését hozta magával, olyannyira, hogy 1810-ben a kivitel az ország addigi, 60 éves történetében még nem tapasztalt magas fokra hágott. A gazdasági depresszió és fellendülés gyors egymásutánjából eredő komplikációkat növelte az Angliával folytatott versengés. Ez különböző ürügyek alatt voltaképen Kanadáért folyt s az 1812-iki tengeri háborúhoz vezetett, mely Amerikára valóban oly hatással volt, hogy miközben ez erősen éreztette fullánkját Angliával, maga is majd belehalt. Míg egyrészt a londoni Times azt írta e háborúval kapcsolatban az amerikaiakról, hogy: „első háborújok Angliával

351 függetlenekké, a második félelmetesekké tette őket”, addig az Egyesült-Államok állapotairól így szól a történetíró: „Az 1812-iki háború minden irányban szomorú képet nyújt: Egyenetlenség az országban, kétes kimenetelű csaták Kanada határán és a parton, súlyos veszteségek a tengeri kereskedelem és hajózásra nézve és egy harmadféléves háború után egy négyzetmértföldnyi nyereséget sem mondhatnak magukénak”! * Ezek az állapotok nem javultak a genti békekötést követő években sem: a háború alatt az ipari életnek mind nagyobbmérvű élénkülése következett be, mely ipari élet teljesen monopolizálta a belföldi piacot. Ez a monopólium a béke megkötésével megszűnt, mivel az Angliában felhalmozott árúk veszedelmes beözönlése vette kezdetét. A fenyegető ipari válságon csak védővámokkal lehetett segíteni, melyeknek meghonosítása azonban újabb válságnak nyitott utat: a mezőgazdaságinak. É s e b b e n a té n yb e n : a z in d u s z tr ia liz á ló d á s é r d e k e in e k a z a g r á r é r d e k e k b e v a ló f o lyto n o s b e le ü tk ö z é s é n e k té n yé b e n r e j l i k a n a g y i p a r i á l l a m, a z E g y e s ü l t - Á l l a mo k k r í z i s e i n e k fő oka. Ez okozza Északnak és Délnek küzdelmeit, ez okozta a polgárháborút és a gazdasági kríziseket. És ezek nem is fognak addig megszűnni sem gazdasági, sem politikai téren, míg a produkció e két nagy forrásai között harmónia és kooperáció nem lesz létesíthető. Ezzel a generális okkal szemben igazán eltörpülnek a kicsiny magyarázatok jó és rossz politikusokról vagy erkölcstelen tőkéről, mini a válságok időközönkénti okairól. Mi mást jelent ugyanis a másik nagy amerikai válságot, az 1837-ikit megelőző „őrült földspekuláció”, mint a fejlődő iparnak és a sülyedő mezőgazdaságnak küzdelmét az ország pénzügyi erejéért, kedvező bankrendszerért és céljaikat előmozdító hitelviszonyokért? Kétségtelenné válik ez, ha a válságot közvetlenül megelőző politikai pártalakulásokat vizsgáljuk, melyek során az Egyesült-Államok akkori elnöke, Jackson, követőivel megalakította a demokrata pártot, míg ellenfelei Adams, Henry Clay, Dániel Webster whig-eknek nevezték magukat. Az előbbiek az alkotmány szoros interpretációja mellett foglaltak állást, a szövetség hatáskörének megszorításáért s az egyes államok jogaiért küzdöttek, ellenzői voltak a védővámos politikának és a központi jegybanknak, a whig-ek pedig mindennek ellenkezőjét: az alkotmány széleskörű magyarázatát, erős központi hatalmat, védővámokat, nemzeti bankot követeltek, s mint Darmstaedter történeti művében megjegyzi, a demokrácia a déli gyapotültetvényesek és farmerek, a whig-ek az északi iparvidékek érdekeit képviselték. Érthető tehát, * V. ö. Darmstaedter: Die Vereinigten Staaten von Amerika, pag. 110.

352 hogy ha a demokrata elnök vétót emel a bankengedély lejártával annak megújítása ellen, úgy ez a délvidék érdekében történik, melynek céljait a földspekulációt elősegítő kis bankok sáskahada jobban biztosítja, mint egy nagy centrális privilegizált bank. Hogy ennek az agrárérdekekben kellő alapot találó bankpolitikának mi volt az eredménye azt élénken szemlélteti a következő statisztika: * a bankok száma .............. az alaptőke nagysága ......... bankjegyforgalom ............... készpénzkészlet ..................

1830-ban 1835-ben 1840-ben 329 704 901 145,2 231,2 358, 5 millió dollár 61,6 1037 106,9 „ „ 22,1 43,9 33,1 „

„Az áremelkedés kilátása által izgatva, a Golf-államok gyapotültetvényesei kiterjesztették birtokaikat, kölcsönt véve fel a jövendő aratásra, mely kölcsön segítségével rabszolgákat vásároltak a gyapottelepek megmunkálása céljából. A Missziszippi völgye északon és délen meg volt terhelve a keleti bankárok jelzálogjogával, a tengerparti államok súlyos kötelezettségeket vállaltak angol tőkésekkel szemben, de valamennyi között a legnagyobb hitelező az Egyesült-Államok kormánya volt.” Így jellemzi a szituációt egy amerikai író. Amikor azután 1836 októberében az angol kereskedelmi világban depresszió állott be s az amerikai követelések kiegyenlítését sürgetni kezdték, kiderült a pénzhiány. Hogy a zavar teljes legyen, az angol gyapotipar csökkentette a termelést, a gyapot ára esett s az amerikai délvidéki adósok és keleti hitelezők egyetlen reménye: a nagy gyapotár semmivé lett. Ami erre következett az egy eddig még nem látott zavar volt, melynek 618 bank esett áldozatul egy éven belül. Sok helyült a bankárok életét csak a kirendelt katonaság mentette meg s az ország, a „főhitelező”, öt évig sínylette e krízis következményeit. Mennél nagyobb az érdekközösség mezőgazdaság és ipar között, annál végzetesebb a gazdasági válság mindkét részre. Ezt bizonyítja az 1857-iki amerikai krízis. Ez oly általános volt, hogy senkinek sem jutott eszébe megvizsgálni, mennyiben volt ipari vagy mezőgazdasági jellegű. Kétségtelen azonban, hogy annak előzményei már magukban hordták annak a mezőgazdasági összeomlásnak a csíráit, melyet az 1857-iki válság tett gazdaságilag s az 1861-ben kitört háború politikailag teljessé. Az ipar és mezőgazdaság természetes egymásrautaltságából következett, hogy hol az egyik, hol a másik érdek igyekezett a helyzetet a saját javára kihasználni s így hol az egyik, hol a másik került válságos helyzetbe az ellentétes érdekek * V. o. Herkner cikkével (Krisen) a Handwörterbuch der Staatswissenschaften-ban.

353 győzelme vagy a saját ereje túlbecsülése folytán. Ha ez utóbbi ok volt 1837-ben túlnyomó, úgy az ipari érdekeknek a polgárháború során aratott diadala volt az, mely az uralkodó agrár-rendszert s annak alapját a rabszolgaságot eltörölte. Az amerikai gazdaságtörténet egy része még ma, annyi év után sem látja az organikus kapcsolatot az 1857-iki válság és a polgárháború között, nem látja, hogy ugyanazon erők vérnélküli küzdelme folyt demokraták és whig-ek, mezőgazdák és iparosok között már évekkel azelőtt és ugyanazon kérdés körül, mint amely Észak és Dél harcában jelenik meg a polgárháború folyamán. És nem látva e rugókat, a hagyományos válságelmélettel, a túltengő spekuláció elméletével operálnak s megállapítják, hogy a rengeteg csődök és a közel 400 millió dollárt kitevő passzívák érintetlenül hagyták a mezőgazdák és ültetvényesek prosperitását. Holott a megelőző években az agrár érdekek egyik vereséget szenvedték a másik után, az abolicionista mozgalom egyre jobban terjedt s mint köztudomású, a szabad bérmunka híveinek, az iparosoknak teljes győzelmével végződött. Azok, akik a válságnak nem históriai, hanem csak szimptomatikus jelentőséget tulajdonítanak: kereskedők, politikusok, beérik a puszta, külső nyilvánulások után indulással, de a történész és szociológus előtt kétségtelen, hogy oly komplikált jelenségek, mint a válságok, csak az előzmények és a következmények, illetve előrelátható hatások összefüggése alapján magyarázhatók. így tekintve az első amerikai válságokat, lehetetlen nem látni közöttük a szerves összefüggést s állandó okaikat a fejlődő ipar és sülyedő mezőgazdaság versenyét, melyek mindegyike a másik kihasználása által reméli érdekei előmozdítását. Hogy ez az ellentét épen 1857 táján mekkora lehetett, arra következtetni lehet James De Bow-nak és Edward Ingle-nek leírásaiból. Ez utóbbi írja,* hogy a polgárháborút megelőző évtizedben körlevelekben fordultak a délvidékiek a hazafias polgárokhoz, hogy pártolják a déli termékeket. A féltékenység annyira ment, hogy angol árúkat és kereskedőket előnyben részesítettek az északi vidékek árúival és kereskedőivel szemben. Ε mellett a délvidék züllése félreismerhetetlen volt az északi növekvő indusztrializálódásával szemben. A főoka e különbségnek a tudományos módszerek hiánya a déli, annak megléte az északi mezőgazdasági termelésnél. Az északi intenzív, a gépnek és szabad bérmunkásnak mindinkább helytadó produkcióval szemben áll a déli rabszolgamunkán felépülő termelés, mely, mint Upton Sinclair írja,** annyira káros módja volt a kultivációnak, hogy 10—15 aratás * Southern: Sidelights c. munkája 4. fejezetében. ** Industrial Republic, 11. 1.

354 teljesen kimerítette a talajt. „Virginia — úgymond Sinclair — egykor nagy kiviteli állam volt, de a negyvenes-ötvenes években pusztán rabszolga-termelő helyévé lett az ifjabb nemzedéknek, mely a távolabbi Délre költözött. Mikor pedig a távoli Dél is elégtelennek bizonyult, újabb vándorlás következett Texas felé és végül egy harmadik kísérlet Kansas felé, ami meghozta az összeütközést a szabad államokkal.” A polgárháború nevezetes fordulót jelent az Egyesült-Államok életében. Úgy jelentkezik ez a periódus, mint átmenet a formátlan, vagy gyarmati létből az imperialisztikus keretek felé. Így definálja e korszakot Brooks Adams*, azzal indokolva e megállapítását, hogy a polgárháború előtt az északi és déli kereskedelmi utak Angliában konvergáltak, a kontinens határain túl, s az érdekek ez excentricitása csalta be a délvidéket a szecesszióba és a pusztulásba. „E háborúban — úgymond Adams — semmivé lett a privilegizált rabszolgatartóosztály és a délvidék intelligenciáját a rabszolgák felszabadítása felhígította, de kétséges, hogy létrejött-e egy stabilisabb egyensúlyállapot, mint amilyen az előző volt. Sőt lehetséges, hogy ezt a szellemi diszparitás okozta súrlódás még növelte.” Tény az, hogy a déli államok politikai rekonstrukciója és az északiak ipari fejlődése alatt egy ideig mindebből semmi sem jutott kifejezésre. Az ország soha nem látott prosperitásnak nézett elébe, a vasúthálózat mind óriásibb fejlődésen ment keresztül, mígnem az 1873-ik évben nagy rázkódtatások bizonyították, hogy a polgárháború nem szüntette meg végleg a kríziseket, csak segített azok ipari jellegét előtérbe tolni. Az ipari nagyhatalom konszolidációjának nehézségeit mutatja a polgárháborút követő három nagy válság: az 1873-iki, az 1884-iki és az 1893-iki. Ezek megértése végett ismét kissé vissza kell tekintenünk az előbbi korszakra. Az 1873-iki krízist egy generációval megelőzőleg Amerika még oly állapotban volt, hogy az ország a belsejében és nem hajózható víziutak menten fekvő árúit nem hasznosíthatta, ellenben a transzportálható aranyat és ezüstöt külföldre vihette és ott eladhatta.** A nemesércek eladása tőkét és hitelt jelentett, mellyel megfelelő vasúthálózat is megteremthető volt. Az Egyesült-Államok felismerve e helyzetet a rendelkezésükre álló forrásokat a legvégsőkig kimerítették s különösen az igénybe vett hitel volt óriási. Az 1860-tól 1893-ig terjedő idő alatt felvett kölcsön nagyságára következtetést lehet vonni Adams szerint ama tényből, hogy 1865-ben 35.000 mértföldet kitevő vasúti vonalat építettek ki, melyhez 1865 és 1893 * V. ö. The New Empire c. művével. ** V. ö. Adams id. művével.

355 között 142.000 mértföld járult, hogy az 1893-mal végződő évtizedben évenként 6000 mértföldet építettek ki és hogy 1894-ben a vasutak összes kötelezettségei mintegy 11 milliárdra rúgtak, tehát körülbelől háromszor annyira mint a franciák hadi költségei az 1870-iki háborúban, az Elsasz és Lotharingia által nyújtott kielégítés beszámításával. Midőn pedig 1873-ban az általános európai depresszió idején Amerika hitelezői sürgetni kezdtek, s az ezüstöt mint fizetési eszközt visszautasították, oly árúkkal voltak kénytelenek fizetni, aminőket azok elfogadtak. Ezek pedig túlnyomóan mezőgazdasági termékek voltak, íme, a magasfejlettségű iparállam ráutaltsága a mezőgazdaságra! Ami ezután következett, önként érthető: az árak estek, a hitelezők sürgették az adósságok kiegyenlítését, szóval az ismert szimptomák kevés variánssal. Az 1873-iki krízis okait kutatva, már a konzervatív válságteoretikusok sem érhették be a „spekulációval”. Realizálni kellett, hogy miben is áll voltaképen azaz állapot, mely egy év alatt 5000-nél több üzem bukását vonta maga után és 3 millió munkást fosztott meg kenyerétől. És itt készségesen segítségükre sietett egy új elmélet, mellyel akkoriban már széltiben magyarázták a válságokat Európa tudósai: a túltermelés-elmélet. Azonban mint az eddig felsorolt válságoknál is láthatjuk, kérdéses, vajon a túltermelés-e az a generálisok, mely feltétlenül és kielégítő módon indokolja a kríziseket? Más szóval: vajon minden válság szükségképen túltermelésből ered-e és minden túltermelés egymaga (beleértve természetesen a vele karöltve járó underconsumption-t) okozója-e a gazdasági válságoknak? Úgy tetszik nekünk, hogy ez az elmélet sem figyeli meg, melyik ok hogyan hat, és nem különbözteti meg a válság hatásait és nyilvánulásait. Mert föltéve, hogy minden gazdasági rázkódtatás mögött, mint egyik állandó ok, ott van a kapitalisztikus túlprodukció is, az a túltermelés, melyet a nagy tömegek fogyasztó képtelensége kísér, ennek csak a válság kitörése, nyilvánulása körül lehet szerepe; a válság hatásai, a romboló, kóros következmények özöne nagy mértékben tömegpszichológiai eredmények, melyek nem csupán és nem feltétlenül túltermelés szülöttei s mely tömegpszichológiai tényezők meghatározók a válság terjedelme tekintetében. Tömegérzések, tömegképzetek, tömegasszociációk ezek, melyek egy átmeneti financiális depressziót országos krízissé fejleszthetnek, vagy amelyek hiánya nagymérvű túlprodukcióból is gyorsabb kilábolást tesz lehetővé. Bizonyos, hogy az ily tömegideológiák nagyrészt alapul fekvő gazdasági viszonyok eredményei, de kérdéses, hogy ezen gazdasági viszonyok kizárólag a produkcióval kapcsolatos tények-e s nem lehetnek-e épúgy a forgalom és jövedelemeloszlás kérdéseiből eredők?

356 Már ma, a válság-kérdés homálya mellett is kétségtelennek látszik, hogy a gazdasági élet minden szervének és fázisának megbetegedése vezethet válságra. De ami a válságban kóros, az nem csupán anyagi tüneteinek nyilvánulása, hanem annak lelki hatásai, főleg annak terjedelme, melybe döntő módon beleszól a pániknak kevéssé kutatott lélektana, az a probléma, hogy a krízis ez első tömegnyilvánulása mennyire furakodik be a széles néprétegekbe s mennyire hat ki azok gazdasági magatartására. Ha háborús hírekből, vagy más vaklármából eredő börzepánik folytán a nép tódul a pénzintézetekbe és kiveszi betéteit, az intézet, mely a betétekkel spekulál, megbukik, s vele a tőle függő vállalatok egész sora, túltermelés nélkül is, viszont ha a közvéleményt hidegen hagyja néhány nagytőkésnek túltermelés és készpénzhiány folytán beállott zavara, úgy nem lesz kritikus a gazdasági helyzet, a túltermelés dacára sem. És mennél jobban halad előre az ipari élet fejlődése, a tőke koncentrációja, annál inkább válik lehetségessé egy mesterséges pánik megteremtése, mely egész osztályok gazdasági érdekeire válhatik kritikussá. Erre is van példa az Egyesült-Államok gazdasági és politikai történetében. Midőn az 1896-iki választási campagne során, melyben első ízben jelent meg a porondon Wm. J. Bryan, az ország plutokratikus uralkodói ellen irányuló politikai temperatúra oly fokra emelkedett, hogy egy pillanatra elveszettnek látták magukra nézve az urnák előtti harcot. Ez azonban nem ejtette őket zavarba. Szóvivőjük, Mark Hanna útján azzal fenyegetődztek, hogy a termelést megszüntetik s a szavazók százezreit, kik az ő alkalmazottaik voltak, megfosztják kenyerüktől. A tőkéseknek ezen sztrájkkal való fenyegetődzése nem volt üres beszéd. Köztudomású, hogy módjukban lett volna beváltani. Tény azonban, hogy a fenyegetődzés meghozta a kívánt hatást: a demokrata Bryan megbukott akkor csak úgy, mint azóta is két ízben.* Ami itt mint presszió szerepelt, szerepelhetett volna mint valóság is, országra szóló krízist teremtve, túltermelés nélkül is. Ez az eset nagyban hozzájárult az amerikai nép saját külön válságelméletének a kialakításához, mely szerint a válságok tisztán a nagytőkések és politikusok akaratától függő tények. És bármily kevéssé állja is ki e felfogás ily formában a kritikát, annyi bizonyos, hogy a tudomány akarva nem akarva, kénytelen lesz a mechanikusan működő g a z d a s á g i t e r mé s z e t ű v á l s á g o k o k me l l e t t , a z e d d i g i n é l n a g y o b b mé r v b e n a v á l s á g o k n a k t ö me g s z u g g e s z t i ó n a l a puló okaiban elmélyedni és kimutatni, melyiknek minő hatása van. * V. ö. Daniel De Leon: The preamble of the I. W. W. c. előadásával.

357 Ε nélkül a túltermelés elmélet, mely, mint láttuk, az 1873-iki válsággal kapcsolatban bevonult az Egyesült-Államokba is, lényegileg nem mond egyebet, mint az előbbi spekulációs-elmélet. A spekuláció ugyanazon oknak lelki kifejezője, aminek a túlprodukció gazdasági nomenklatúrája. A különbség csak az, hogy egy egész sereg ok mellőzésével, a legszembetűnőbb okcsoportokat ezelőtt tisztán lelki, később tisztán gazdasági alapokon magyarázták. Az előbbi módszer elégtelennek bizonyult a mechanikusan ható okokkal szemben, az utóbbi pedig a pszichológiai járulékokat hagyta nyílt kérdésnek. Pedig épen a túltermelés elmélettel felbukkanó underconsumption-teória. egyenesen megkívánja a pszichológiai tényezők figyelembevételét. Követeli annálfogva, hogy a fogyasztás hiánya nemcsak gazdasági okoknak, hanem annak is következménye, hogy a túltermelésből eredő zavarok folytán beálló pánik hatása alatt az általános megdöbbenés és megbénulás megfélemlítő következményei láttára, még fogyasztóképes tömegek is a szokottnál jobban restringálják szükségleteiket s ezáltal nagy mértékben komplikálják a válságokat. A válságokat, melyeknél oly sok múlik az emberi tevékenységen, nem lehet kizárólag gazdasági alapokon vizsgálni. Mert ha ezt tesszük, igen könnyen megtudjuk magyarázni azt a válságot, mely a túlságosan bő és azt, mely a rossz termésből ered, de nem tudjuk megmagyarázni, miért nem vezet minden rossz termés és minden mezőgazdasági vagy ipari túltermelés válsághoz. A túltermelés csak szimptomája — és ez sem feltétlenül — a válságnak, nem pedig csalhatatlan indoka. Ismerjük az elméletek természetét. Tudjuk, hogy nehezen szereznek maguknak polgárjogot új korukban valamely tudományban, de ezt megszerezve, meg van bennük a dogmává válás ambíciója: Az 1884. évi amerikai gazdasági válságnál a túltermelés-elmélet már általánosan el volt fogadva és erre az újabb esetre fényesen alkalmazható volt. Midőn ugyanis a ritka szerencsés aratás után a búza ára bushel-enként 64 centre szállott, a három év előtti búzaárnak épen felére, számos farmer ment tönkre, mivel ez az ár nem volt képes fedezni a termelési költségeket. A farmereknek ebből eredő fizetésképtelensége azután igen kedvezőtlenül hatott ki az ipari depresszióra. Nyilvánvalóvá lett ezzel, hogy mindennemű túltermelés, akár természeti, akár társadalmi okokból eredt légyen is, gazdasági krízishez vezet akkor, amikor a termelés a fogyasztástól függ s ez utóbbira nincs tekintettel és ha az készpénz nélkül nem folytatható, ebben pedig hiány van épen annálfogva, hogy ennek nagy része elfogyaszthatatlan termékekbe van invesztálva.

358 Ha azonban közelebbről vizsgáljuk az Egyesült-Államok válságait a polgárháború óta, tapasztaljuk, hogy egy-egy spekuláció, vagy túltermelés csak megvilágítja azt a háttérben rejtőző beteg folyamatot, mely a válság tulajdonképeni okozója: a mezőgazdaságnak és iparnak divergálását. Mint Adams mondja: „a polgárháború óta óriási ipari népesség létesült, melyet gőz, gáz, villamosság és erős robbanó anyagok hatalmasan siettetnek előre. Ez a népesség oly feszültséget idéz elő, mely az 1789-iki népesség által előidézett feszültséghez úgy viszonylik, mint a ló a dinamóhoz. Ilyes kórállapot többé-ke vésbbé közös baja az egész modern társadalomnak, az Egyesült-Allamok azonban könynyebben megsebezhetők, mint bármely más haladó nép.” Majd egy más helyen: „Amerika kezdettől fogva egy tökéletlen koncentráció alatt szenvedett, mely kaotikus intézmények és kaotikus gondolkodásmód felé hajló tendenciát hozott létre. Ha ez a tendencia elháríthatatlan akadályává válhatik egy tökéletes gazdasági rendszernek, . . . úgy ez a balsiker arra mutatna, hogy az emberek oly erőket idéztek föl, melyeket nem tudnak irányítani.” A konkrét esetekben az állandó válságok abban állottak, hogy a déli mezőgazdasági élet egészséges kialakulásának kaotikus iparvédelemmel működtek ellene, miáltal oly ipari erőt nyertek, melyet irányítani képtelenek s oly mezőgazdasági erőt hanyagolnak el, melyre minduntalan rászorulnak, így vált ez az állapot állandó akadályává egy tökéletes gazdasági rendszer létrejövetelének s Amerika minduntalan kénytelen volt kisebb-nagyobb krízisekkel megküzdeni, mígnem 1873-ban az állapot végzetessé vált. Az ország hirtelenül megcsappant ezüstjét, mely évi 35 millió dollár aktívát jelentett, arannyal kellett kiegyenlítenie s óriási erőfeszítés árán magában az 1893. évben 87 millió dollárt exportált az Unió kereskedelmi mérlegére, a legnagyobb összeget, amit egy állam valaha ily körülmények között fizetni volt kénytelen. Ily óriási feszültség tarthatatlan volt s a válságnak fizetésképtelenséggel vagy pillanatnyi megkönnyebbüléssel kellett végződnie. Utóbbi következett be, még pedig egy olyan konszolidációs folyamat árán, mely a tröszthöz vezetett.* „E konszolidáció lehetővé tette az amerikai nép számára bányáinak teljes kihasználását, az érctermelés és kereskedelem központjai kelet felé terelődtek és az ismert jelenségek mutatkoztak . . . 1897 márciusában pedig befejeződött a regenerációs folyamat. Ebben a hónapban ugyanis az acél a pittsburgi konszolidáció által olcsóbb lett, mint bárhol a világon és ettől kezdve növekedtek a szükség jelei” — írja Adams. Az ipar által nyert tökéletes győzelem a mezőgazdaság fölött nem hozta meg a kívánt és remélt nyugalmi állapotot, hanem a * V. ö. Adams id. munk.

359 trustök abszolút uralmát, gazdasági és politikai hegemóniáját, kezükbe juttatva az Egyesült-Államok termelésének, forgalmának, jövedelemeloszlásának és fogyasztásának kontrolját. Ez az állapot lényegesen megkönnyítette az Unió betegségének diagnosztizálását: „Amerika gazdasági anatómiájának belső baja abban áll, hogy az amerikai gazdasági szervezetnek nincs szíve. Az utak nem tartanak össze, hanem divergálnak és ez az, ami az amerikai energia koncentrációjának ellene működött a múltban és ellene fog működni a jövőben is.” Tíz évvel az említett reorganizáció után, 7.907-ben ismét ott volt az ország nyakán a gazdasági válság, melynek közvetlen okait kutatva eleve is megállapítható volt, hogy ezek nem pusztán pénzügyi természetűek voltak. Az American Academy of Social and Political Science által rendezett ankéton felhangzott okok között nem legkisebb figyelmet érdemel az a magyarázat, mely a tömegek képzeteire és hangulataira vezette vissza a válság kitörését és elharapódzását. Ez a tömegpszichológiai momentum, az amerikaiak üzleti nyelvén szólva, a bizalom megrendülése volt. „A törvényhozás bölcseségébe és mindenhatóságába, a bíróságok megközelíthetetlenségébe és a közvélemény helyes szellemébe s igazságosságába vetett bizalom volt az, ami jelentékenyen megrendült.” Ez is egyik magyarázata annak, hogy mért jutott az agrár és ipari erők divergenciája 1907-ben oly elementáris kitörésre. Távol attól, hogy e magyarázattal azonosítsuk magunkat, bizonyítani kívánjuk vele, hogy milyen nagy szükség van épen a praktikus közgazdaság körében a gazdasági okok mellett pszichológiaiak figyelembevételére. Keressük már most e válság forrását és nézzük, honnan eredt a pánik? A közvetlen ok, az első lökés, melyre visszatérhetünk, a „rézkirálynak”, a „jégkirálynak” és a pénzemberek egy csoportjának az utolsó öt évben folytatott börzemanöverei és Heinze-nek, Morse nak, Barney-nek s másoknak a Standard Oil Company-val való csatái. Eleve is hangsúlyoznunk kell, hogy a számtalan, a válságra vezető ok között ez sem nem a legjelentősebb, sem pedig nem a legjobban indokoló, csupán egy oly tény a számos más között, mely az említett viszonyok által előkészített válságot mozgásba hozta és bármily jelentéktelen legyen is egyes személyek, egyes emberek befolyása az ilyen gazdasági eseményekre, úgy azt mégis számításba kell vennünk azon szerep kedvéért, melyet azok az események mozgásba hozatala körül betöltenek. Köztudomású, hogy a válság a réz-pánikból indult ki s a rézkirálynak, F. Augustus Heinze-nek bukásával kezdődött. Érdemes tehát ennek a réz-kérdésnek kissé a mélyére hatolni.

360 Mintegy tíz évvel ezelőtt történt (L. Weekly People, Vol. XVII. No. 32.), hogy ez a Heinze Montanába ment, hol aknázni kezdett az Amalgamated Copper Company birtokain. A montanai bíróság előtt, ahol ez a társaság pert indított Heinze ellen, utóbbi lett a győztes. Hiábavaló volt minden mesterkedés Η. Η. Rogers és az Amalgamated Copper Co. többi társtulajdonosa részéről, mindig az utolsó vesztegető maradt a győztes, míg végre a Standard Oil Co. látva, hogy Heinze bírja a harcot, jónak látta 10 millió dollárral megváltani tőle a jogtalanul megszerzett területeket. Heinze azonban megmentette magának a Minnie Healy bányát, egy fényes osztalékfizető és sokatígérő birtokot. Összeköttetéseket létesített ennélfogva a Montana Ore Purchasing Company, a Butte Coalition, az Ohio Copper, a Stewart Mining, Bingham Consolidated, Davis-Daly és a Red Metal Mining Company között egyesítette ezeket United Copper Company név alatt 80 millió dolláros tőkével. Heinze lett az elnöke ezen egyesített társaságoknak és ez állását később is megtartotta. Fivére Arthur P. Heinze lett alelnök gyanánt kiszemelve és new-yorki összeköttetéseik segítségével megkezdték a háborút a réz- és egyéb királyokkal. Bankokat szerveztek, trösztöket létesítettek, biztosító társaságokat erősítettek tőkéik által s óriási vállalatokba bocsátkoztak, melyekben a főszerepeket F. Augustus Heinze és Charles W. Morse játszották. Ezen vállalataikhoz rengeteg hitelre volt szükségük, melyről a vállalat részesei nem gondoskodtak oly előrelátással, aminővel kellett volna. Ez egyrészt túltőkésítéshez, másrészt a Stock Exchangen folytatott kétségbeesett játékhoz vezetett az utolsó három évben. Morse volt az első, aki a romlást előre látta, s hogy a különböző vállalatokhoz fűződő érdekeit megvédje, odadobta Heinzé-nak az ő United Copper részvényeit. Ezzel aztán megindult a lavina. Először is Otto C. Heinze merült el; azután a fivére által vezetett Mercantile National Bank kért segítséget a Clearing-House-tól, majd a Charles T. Barney által vezetett Knickerbocker Trust Co. zárta be kapuit igen csúnya pályafutás után. A Thomas testvérek is megérezték a Heinze-Morse-féle üzelmek befolyását és mint a Consolidated National Bank és Hamilton Bank fejei, meg is fizették az árát: becsukták a boltot. A bukást betetőzte az a körülmény, hogy a nagy National Bankok felügyelete alatt álló Clearing-House megtagadta Heinze-Morse-Thomas-éktól a segítséget, miáltal ezek megszűntek az amerikai gazdasági életben tényezők lenni. Ε pusztulás könnyen vezethető vissza a Standard Oil Co. befolyására, mivel a Clearing-House mögött ott áll James Stillmann,

361 a National City Bank feje, a Standard Oil Co. segítőtársa. Emellett ez a Stillmann erős üzleti összeköttetésben áll H. H. Rogerssel, ugyanazzal, aki néhány év alatt F. Augustus Heinze-nak 10 millió dollárt fizetett, hogy megtarthassa a montanai rézmezőt, ami lehetővé tette Heinze-nak, hogy New-Yorkba menjen s ott szervezze az ő 80 milliós réz-társaságát, létesítsen egyesületeket Morse, Thomas és Barney-val, alapítson bankokat, trustökat stb. és halmozzon fel osztalékokat, melyek íme, mind Rogers kezébe kerülnek. Bizonyára akadnak egyesek, akik személyi momentumok ilyetén beállítását kicsinyesnek és amerikai módon naivnak fogják mondani. Ha azonban tekintetbe vesszük az amerikai ipari élet óriási koncentrációját és látjuk, hogy az egész ipari életet kifelé csakugyan néhány név képviseli csupán, úgy az események megértésére szükségesnek fogjuk tartani ezen egyes egyének versenyének bevonását is, még ha az amerikai egyéniség-kultusszal nem azonosítjuk is magunkat. Eleinte csak egy new-yorki lokális pánikról beszéltek, mely kifelé azzal éreztette hatását, hogy a Mercantile National Bank of New-York az United Copper Co. válságos helyzete folytán zavarba jutott. Mikor néhány nappal később a Knickerbocker Trust Co. is fizetésképtelen lett, teljes erejével kitört a pánik. Az értéktőzsdén lejátszódott izgalmak a maguk nemében páratlanok. Készpénzt szerezni csaknem lehetetlen volt, mindössze néhány kisebb kölcsönt folyósítottak 125 százalékos kamattal. Mikor a fejetlenség a legnagyobb volt, egy bankárcsoport, élén J. P. Morgan-nal 25,000.000 dolláros kölcsönt nyújtott 10 százalékra. De ez az első segélynyújtás nem akadályozta meg a pánikot, hogy országos, sőt világraszóló krízissé ne váljék. A Dél és Nyugat kapitalistái, akik azt hitték, hogy függetlenek Wall-Street *-től keservesen tapasztalták ennek ellenkezőjét. De maga az ó világ is erős rázkódtatásokat szenvedett a krízis folytán, főleg az iparilag fejlettebb európai országok: Németország és Anglia. Különösen a németbirodalom fővárosában volt érezhető a krízis folytán beállott nagy munkanélküliség. Berlinben hónapokon át növekedett a munkanélküliek száma. A berlini szakszervezeti bizottság pontos adatokat akart szerezni a munkanélküliség terjedelméről. Kérdőíveket bocsátott ki a bizottsághoz csatlakozott szakszervezetekhez, hogy megállapítsa a foglalkozásban lévő és munkanélküli szakszervezeti tagok számát. Ugyancsak megszerezte a szakszervezeti munkaközvetítő adatait. Ilyképen megállapították, hogy 1907 december közepén 15.883 férfi és 325 női szervezett munkás volt munkanélkül. * A new-yorki értéktőzsde népszerű neve.

362 Az előző év december havában csak 7772 férfi és 164 női szakszervezeti tag volt hasonló helyzetben. Ehhez jön még a központi munkaközvetítő statisztikája, mely december közepén 11.385 munkanélkülit mutatott ki. Minthogy a szakszervezeteknek külön munkaközvetítőik vannak, ennélfogva a központi munkaközvetítő adatai a szervezett munkásságra nézve nem jönnek tekintetbe. A két kimutatás szerint tehát december közepén 27.593 munkanélküli volt Berlinben. Ezek a számok meglehetősen pontosak, de korántsem ölelik fel a munkanélküliek összességét. A keresztényszocialista és sárga-szakszervezetek munkanélküli tagjairól nincs kimutatásunk; továbbá azokról a szakmákról sem, ahol a munkaközvetítés a munkáltatók kezében van. Van azonkívül sok szervezetlen munkás, aki nem közvetítőhöz megy munkát keresni, hanem az újságok hirdetései útján próbál szerencsét, stb. Ha mind e hiányokat tekintetbe vesszük, úgy aligha mondunk keveset, ha a munkanélküliek számát 1907. december végén 30.000-re becsüljük. A berlini faiparban a legnagyobb a munkanélküliség. 1906. év végén 940 szervezett famunkás volt munkanélkül, míg 1907-ben több mint 3000. Valamennyi szakmában nagyobb a munkanélküliek száma, mint az előző évben volt. Némelyikben kétszer, háromszor akkorra. De ez természetesen nemcsak Berlinben volt így. Stuttgartban pl. 1907 novemberben 100 megüresedett munkaalkalomra átlag 174-en jelentkeztek, míg októberben csak 112. A nemzetközi piacon kiütött gazdasági válság teljes erővel nehezedett Angliára is. Eleinte aránylag csekély hanyatlást mutattak a kiviteli és behozatali statisztika számadatai s erre hivatkozva hirdetni kezdték, hogy a válság csak a külföldet sújtotta, amikor megjelent a kereskedelemügyi minisztérium jelentése és véget vetett a vállalkozói optimizmusnak. Ε jelentés szerint az angol külkereskedelem 1908. márciusában sokkal kedvezőtlenebb volt, mint az utolsó három év megfelelő hónapjában. Az 1907. esztendő március havával szemben a kivitel majdnem két millió font sterlinggel hanyatlott, míg a behozatal több mint öt és fél millió font sterlinggel esett. Ezek a világgazdasági következmények, csak úgy mint a belföldi élet egészére gyakorolt hatások, állandó kísérő jelenségei, nyilvánulásai a válságoknak. A nyilvánulások különféleségeiből és nóvumaiból azonban sok következtetést vonhatunk le az okok különféleségeire is. És ez az, amit az eddigi válságteóriák következetesen elmulasztottak. Pedig csak mindezen okok pontos ismerete alapján beszélhetünk a válságok megelőzésének és elhárításainak módjairól. Bármennyire valószínű is, hogy ez okok egy közös eredőben futnak össze, mely mint végső

363 okot a mai indusztriális rendszert és annak a mezőgazdasági érdekekkel való súrlódását mutatja, époly valószínű az is, hogy a rendszerváltozás bekövetkezéséig s e súrlódás kiegyenlítődéséig is mérsékelhetők volnának a krízis rettenetes hatásai. Tugan-Baranovszky kimutatta, mikép mérsékelte a munkásszervezetek kiépítése a kríziseknek az angol nép életére gyakorolt hatásait. Úgy látszik, a munkásszervezetek Amerikában mind égetőbbé váló kérdésének megoldása itt is sokat lendíthetne a bajon. Ennek a szervezkedésnek új, ipari alapokon való kiépülése annál is inkább kívánatos volna, minthogy az az „archaikus szervezet”, melyet az adminisztratív élet számára több mint egy évszázaddal ezelőtt egy írott alkotmánnyal tartósan megállapítottak az Egyesült-Államok számára, csak oly erős nyomás alatt változtatható meg, melyre csak az ipari hatalommal bíró munkásosztály képes. Csak ez tudna annak az anomáliának véget vetni, mely az amerikai társadalom minden tanulmányozójának feltűnik, s amely abban áll, hogy míg az egyént néha emberfölötti tevékenységre sarkalják, addig az adminisztratív intézmények változatlanul fenmaradnak a maguk merevségében. Hogy pedig ez az átalakulás miért oly fontos, azt kitűnően magyarázzák Adams szavai: „Ha az Egyesült-Államok még mindig azon gazdasági rend távoli kapcsa volna, melynek piaca Londonban van, ha még mindig Nagy-Britannia volna a keresztény világ bankára, alkusza, gyárosa, szíve, úgy egy Észak-Amerikában beálló konvulziót más országokban közönnyel, ha nem elégtétellel fogadhatnának. Ha azonban egy ily rázkódtatás az egész emberi társadalom pusztulását és az EgyesültÁllamok bukása, amint látszik, az egész nyugati civilizáció végét jelentené, akkor ez esemény nem várható közönnyel.”

Bolgár Elek.

A magyar osztályképződés gazdasági alapjai és demokráciánk fejlődési lehetőségei — Második és befejező közlemény — Magyarország szociális struktúrájának kereteit így megállapítván, megkíséreltük, hogy összehasonlítsuk Magyarország adatait a nyugati államok szocí ális struktúrájával az ottani korai kapitalizmus korában. Az összehasonlítást azonban megnehezítik a különböző alapokon készült statisztikai felvételek, másrészt a régebbi statisztikai felvételek hiányzanak közkönyvtárainkból. Mégis, hogy legyen valamelyes mértékünk, felvettük a Porosz királyságra vonatkozó 1867. évi és az 1882. évi népszámlálás adatait. Ezeket az adatokat a következő kimutatás adja részletesen: (Lásd a táblázatot a 365. oldalon.) Közöltük a poroszországi népszámlálás adatait részletesen, hogy módot adjunk a magyarországi adatokkal való részletes összehasonlításra. Ez az összehasonlítás Magyarországra nézve kedvezőtlenül üt ki, amennyiben azt mutatja ki, hogy a társadalmi tagozódásból ítélve, a porosz királyság 1867-ben már előrehaladottabb iparos-állam volt, mint Magyarország 1900-ban. Az önálló és alkalmazott indusztriális népesség a porosz királyságban 1867-ben az egész kereső népességnek 31,9%-át, míg Magyarországon csak 19,9%-át tette. Kitűnik a két ország részletes tagozottsága a következő arányszámokból:

365

365

366

Ezek az adatok önmaguk beszélnek. És ha ez adatokat kiegészítjük még azzal, hogy demokratizáló erőt csak a nagyvagyonú és tetemes számú polgárság adhatna, szemben a nagyvagyonú és politikailag s társadalmilag egyaránt hatalmas, erős birtok-arisztokráciával, melyet az egész birtokosság is még hosszú ideig fog támogatni: akkor beláthatjuk, hogy a társadalomban megtestesült erők még a demokrácia ellen csoportosultak Magyarországon. Az egyes foglalkozási ágak tiszta jövedelme (az adók és munkabérek leszámítása nélkül) 1899—1901-re 3816 millió koronában állapíttatott meg.* Ebből a mezőgazdaság jövedelme volna 2327 millió, az ipar jövedelme 767 millió, a kereskedelem és szállítás jövedelme 409 millió korona, a személyes szolgálatokból eredő jövedelmek összesége 605 millió korona, és így e becslés szerint a mezőgazdaság jövedelme kétszer nagyobb, mint az ipar, kereskedelem 3 szállítás együttes jövedelme. Számításom szerint, tekintettel arra, hogy az 1902—1906. időszak átlagában a Magyar Statisztikai Évkönyvek kimutatása kerekszámban 3200 millió koronában állapítja meg csak a mezőgazdasági növénytermés és a szőlőtermés értékét; ezenkívül az emelkedő gyümölcstermelés és főleg állattenyésztés és az erdészet nyersbevételei is erősen emelkedtek az utolsó 7—8 év alatt: jóval magasabbra tehető a földbirtokosok tisztajövedelme 2327 milliónál. És ebből a magasabb jövedelemből busás részt hasít ki a közép- és a nagybirtokos-osztály nagyterjedelmű birtokai után, hiszen a 100 holdon felüli birtokokra esik a mívelt terület 45,5%-a. * Dr. Fellner Frigyes: A nemzeti jövedelem becslése. Budapest, 1903

367 Viszont az iparban nem áll szemben ennek megfelelő nagy tőkekoncentráció a nagyiparosok birtokában; a gyáripar összes tiszta hozadéka — melyből a munkabérek, kamatok és adók nincsenek levonva — 567 millió koronában állapíttatott meg. Nyilvánvaló e tényekből, hogy a társadalmi osztálytagozódás helyesen tünteti fel a gazdasági erő és gazdasági hatalom elosztódását is a földbirtokos és a földbirtokon kívül eső osztályok között. Magyarország gazdasági és társadalmi tekintetben még ott tart, ahol a porosz királyság volt a hatvanas évek elején. Érdekes és tanulságos összehasonlítani országunk szociális tagozódását egy előrehaladt indusztriális társadalom tagozódásával. Több okból legalkalmasabb erre Anglia-Wales; ennek szociális tagozottsága élesen feltünteti azt a gazdasági, társadalmi és kulturális különbözőséget, mely egy indusztriális-kapitalista s egy félig-meddig feudális társadalom között van. Mindenki megítélheti ezt az alábbi kimutatásból:

* Census of England and Wales, Ages, Civil Condition, Occupations of the Population. London 1873. [C.—872] Vol III. p. XXXV. 1 Állami és nem-állami köztisztviselők és díjnokok. 2 Az állami üzemek tisztviselői, szabad foglalkozásúak és egyéb értelmiségiek. 3 Házbirtokosok és tőkepénzesek. 4 Egyéb és ismeretlen foglalkozásúak. 5 Beszámítandó még 114.491 katona is; (1,9%).

368

II. Α demokrácia kialakulásának útjai Magyarországon Visszatérve a magyarországi eredményekhez, láttuk, hogy a népszámlálási statisztika, a nőimunkások és 20 éven alóli keresők beszámításával, jóval nagyobbnak tünteti fel a munkásosztályok számát a kereső népességben, mint a választójogi statisztika. Ugyanis a választójogi statisztika szerint 692—734 ezer közi ingadozó polgársággal és intelligenciával, valamint 1,409,126 földbirtokossal s ezek segítőcsaládtagjaival szemben áll összesen 2,179.408 felnőtt férfimunkás, az egész felnőtt férfinépességnek 50,4%-a, amely csekély keresete és a munkahiány következtében állandóan a pauperizmus határán lebeg. Ha a földbirtokosság befolyásától függő állami és vármegyei s mezőgazdasági tisztviselőket nem számítjuk, a statisztikából az tűnik ki, hogy az ipari, kereskedelmi, hitel s forgalmi önálló polgárok száma 403.276 s ezekhez sorozandó azután még az ipari-forgalmi tisztviselők és az intelligencia száma. Az indusztriális polgárság tehát — melynek exisztenciális érdeke a nyugati kultúra és a minél teljesebb demokrácia megalkotása — nálunk még gyönge palánta. Vajon fává erősödhetik-e ez a gyönge sarjadék, attól függ, hogy a dolgozó osztályok ereje idejekorán le bírja-e dobni az ország termelő erőire nehezedő holt súlyokat: a primitív extenzitással művelt óriásbirtokokat, továbbá az osztrák nagyipar országpusztító ipari monopóliumát és a termelésünk minden ágára nehezedő általános tudatlanságot s szervezetlenséget? Ez a három akadálya van az indusztrializmus kialakulásának. Az ország gazdasági elmaradottsága, a munkástömegek, az ország felének szegénysége, a polgárság relative csekély száma: korántsem teszi fölöslegessé a valódi demokráciát. Sőt épen fordítva: mindez égetően szükségessé teszi azt! Milyen perspektíva nyílik tehát a demokrácia kialakulására? A helyzet ma az, hogy az ország népe gazdaságilag gyöngül, a nagybirtokos megyék elnéptelenednek, társadalmi pusztulás van. A polgári és a munkásosztályok megélhetése, fejlődése mindenütt torlaszokba ütközik. A nagyiparos polgárság fejlődésének útjában áll az osztrák gyáripar és az elmaradt magyar mezei gazdálkodás, míg a paraszt demokrácia útjában áll a latifundium. Ámde az ország haladásáért nem akarja feláldozni a saját hatalmát a birtokarisztokrácia. És az osztrák nagyipar sem fogja önzetlen szeretetből s Magyarország fejlődése megkönnyítése céljából felszabadítani a magyar fogyasztóig, piacokat.

369 Gazdasági fejlődésünk e két torlaszát s ezt az ország termelőerőire nehezedő két súlyt csak kényszerítő erővel lehetne eltávolítani a haladás útjából. Ehhez pedig meg kellene változnia először is a mostani uralomnak. Ha az ország gazdasági fejlődése a külföldi országok indusztrializálódásának vágásán haladhatna: a gazdasági és szociális fejlődés hajtó erejét a kialakuló nagyiparos-kereskedő polgárság szolgáltatná. Ez a polgárság természetszerűleg törekednék a politikai hatalomnak is birtokába jutni, ezért a birtokarisztokrácia uralma ellen folytatott harcában talpra állítaná az ipari és mezőgazdasági munkásságot s győzelmes térhódítással foglalná el a törvényhozást és a törvényhatóságokat. Mivel azonban nálunk ilyen nagyiparos burzsoázia nincs, a békés átalakulásnak ez a külföldről ismert útja nálunk el van vágva. Másfelől a birtokarisztokrácia, a rendelkezésére álló közöshadsereggel, csírájában elnyomja a csekély polgárság és munkásság minden radikális mozgolódását. Mert hogy miért folyik a harc és hogy az ország nagyszabású osztályharc küszöbére jutott, az egészen világossá lett a koalíció obstrukciójának felülről való letörése és az alsó rétegek gazdasági érvényesülésének megakadályozására előretolt katonai követelések csúfos kudarca alkalmával. A birtokarisztokrácia maga előtt látta évezredes hatalma elvesztésének fenyegető veszedelmét. Megértette az intést, hogy tömegek ereje nélkül az alulról feltörő törekvések és a militarizmusra támaszkodó ellenséges császári hatalom között porrá zúzódik. Amint tehát hajlandó volt a győztes uralkodó vele szóba állani, azonnal leszerelt, feladta egész közjogi politikáját s behódolt a császári hatalomnak, hogy az ország feletti uralmat s a hadseregben való rendelkezést ismét megkaphassa s itthon megmenthesse uralmát. A birtokarisztokráciára nézve már most létkérdés az, hogy hatalmon maradhasson és hogy hosszú ideig konfliktusba ne keveredjék a nála erősebb autokráciával, nehogy ez a demokráciát játssza ki ellene. Ezt pedig csak úgy érheti el, ha az osztrák birodalmi politikának vak szolgája marad és nem riad vissza Magyarország integritása elleni cselekedektől sem.* * Elég utalnunk a koalíciónak az (a parlament hozzájárulása nélkül fölemelt) katonai létszám, az önálló magyar bank, a választójog és a többi kérdésben tanúsított magatartására. — Amint a sorozó-bizottság egyszerűen több katonát soroz ma be a megszavazott újonclétszámnál, úgy a magyar pénzügyminiszter több száz millió koronát adhatott ki a szerbek elleni hadikészületre anélkül, hogy a magyar képviselőknek, akár helyeslőleg, akár elítélőleg, módjuk lett volna hozzászólni. — És a birtokarisztrokácia parlamentje nem siet a budget-jogán ejtett sérelmet szóvá tenni, érthető okokból.

370 Létkérdés a birtokarisztokráciára, hogy a parasztság osztálytudatlan részének tömegerejét „agrárreformok” jelszavaival igyekezzék magának megnyerni. És létkérdés rá nézve, hogy a vele szemben állók ellen fegyverkezzék, nehogy a nagy leszámolás készületlenül találja. A törvényalkotások egész sorozatával erősíti tehát magát. A mezőgazdasági munkástörvény, a cselédtörvény, továbbá az adóreform, a plurális választójog, a mezőgazdasági kamarákról, a katholikus egyház autonómiájáról s a tanulmányi-alap birtokainak és iskoláinak odaajándékozásáról szóló törvényjavaslat, ezenkívül a feudálisokat segítő iparosok jutalmazására hozandó ipari sztrájktörvény, a mezei és ipari munkások egyesülési jogának elkobzása, szakszervezeteik tömeges feloszlatása (hisz több százra rúg a feloszlatott mezei és ipari munkásszervezetek száma!), a készen levő sajtótörvényjavaslat, valamint az eladósodott közép- és nagybirtokoknak 100 millióval való megváltása és a dzsentri földjei tehermentesítésére tervbe vett javaslat: mind egy-egy újabb bástya a birtokarisztokrácia fenyegetett uralmának megvédésére. Különösen élelmesen tudja kihasználni a birtokarisztokrácia a magas agrárvámokkal s a Balkán-államok mezőgazdasági terményeinek s állatainak a közös vámterületről váló kiszorításával, valamint az egyidejű egyetemes gabonaár emelkedéssel előidézett mostani általánosan kedvező gazdasági helyzetet. A gabona és állati termékek nagyméretű áremelkedése egymaga is emelte a föld árát, ugyanezt mozdítja elő az Amerikából hazaküldött nagy összegű pénz is. Az Amerikában emberfeletti munkával és csak a legszükségesebbre költő életmód mellett megtakarított kisebb-nagyobb tőkék kisbirtokokba vándorolnak s az élénk kereslet, a magas terményárakkal együtt rohamosan emeli a föld értékét. Ezt a pillanatot használja fel a nagybirtokosság eladósodott része nemcsak birtokai eladására, hanem 100 millió korona állami pénznek az eladósodott birtokok megvásárlására fordítására. Mikor azután az egészségtelenül magas árakon — melyeknek jövedelmét a kisbirtokos betermelni nem tudhatja — túladott földjén, a rövid t a r t a mú me z ő g a z d a s á g i p r o s p e r i t á s l e f u t á s á v a l o t t t a l á l j a magát a kisbirtokos a nagy árak terhével, emelkedő termelési költséggel és rizikóval, és csökkenő tiszta jövedelemmel. Ez az osztály példátlanul öntudatos s előrenéző és szervezett úgy az incidentaliter kínálkozó előnyök, mint a távolabbi konjunktúrák politikai kihasználásában. És a cselekvése, szavai bizonyítják, hogy öntudatos tervszerűséggel vívja meg osztályharcait is. Akár győz, akár veszt: a nyertes politikailag mindig ő marad.

371 A munkásosztályok és a polgárság öntudatra eszmélésének és osztályszervezetének megakadályozására nemcsak az egyházakat különösen a katholikus egyházat, melynek szolgálatait dúsan meg is fizeti állami közpénzből — és nemcsak az osztályharc elhomályosítására felidézett felekezeti villongásokat használja fel, hanem a vele érdekellentétben levő kispolgárságot és a rövidlátó vagy haszonleső értelmiség jó részét is. Könnyen felhasználhatja eszközéül ezt a polgárságot, mert ez hivatalok, szubvenciók, tarifakedvezések, a munkásvédelmi törvény kijátszásának elnézése és állami üzletek s hasonlók révén erős anyagi kapcsokkal van a fennálló rendhez, intézményekhez fűzve.* Másrészt felhasználhatja a magyar polgárságot azért is, mivel erős, önálló magyar polgárság, mondhatni, nincs, — hiszen gazdasági alapjai hiányoznak, — ezért nem alakulhatott ki a magyar polgárságnak egységes és önálló gazdasági, szociális és tudományos világfelfogása sem, mint ez történt a nyugati demokráciákban. A feudális nagybirtokosság nyomása alól magát emancipálni nem bíró s részben ennek kenyerét evő s így emancipálódni nem is akaró polgárság épen azért most is, mint a XIX. század derekán, a soviniszta hazafiaskodásban véli az ő politikai, gazdasági és erkölcsi áljait megtestesítő ideológiát feltalálhatónak. A kissé elmaradt, de jóhiszemű hazafiságot élelmesen használják ki a birtokarisztokrácia és a plutokrácia intelligens vezető emberei. Mialatt maguk nemcsak tűrik, de behódolnak annak, sőt katonával, pénzzel ellátják az osztrák egységes birodalmi törekvéseket és mialatt agyafúrt formulákkal fentartják Ausztria és Magyarország tényleges gazdasági egységét: ugyanakkor Ausztriát és a nemzetiségeket, majd „a hazaellenes nemzetközi szocialistákat” jelölik meg „az ország ellenségeiül” s ezekkel a mumusokkal is erősen szítják a hazafiaskodás és sovinizmus tüzet. Az ellentétes érdekű arisztokráciát és polgárságot tehát ideológiai közösség kapcsolja össze. Azonfelül a pusztuló kisiparosságot és kereskedőket, — kik modern szaktudás és szervezettség hiánya miatt még azokat a helyi piacokat is sorra elvesztik, melyeket részükre az osztrák és magyar nagyipar még szabadon hagynak, — ezt a tudatlan és szervezetlen s alkalmazkodni nem tudó kispolgárságot gazdasági jelszavakkal is magához fűzi a hatalmon levő osztály, mikor az ipari és kereskedelmi munkásmozgalmakat okolja a kisipar pusztulásáért; s a kormány tagjai, valamint az OMGE egyesületei, lapjai, vezérférfia: a munkásságra, a haladásra * L. bővebben: Ifj. Leopold Lajos: Állami függés és a választójog, és Rónai Zoltán: A magyar szociálpolitika mérlege (Huszadik Század, 1908. dec.)

372 uszítják folytonosan ezt a kispolgárságot. Az értelmiségi foglalkozásúaknak pedig — akik az új vámpolitikából és egyéb okból eredő általános és fokozódó drágaság miatt panaszkodnak — egyidejűleg azt hirdetik, hogy a drágaságot a munkások béremelő mozgalma váltotta ki. Így történik azután, hogy a polgárság a fennálló rendet védő nagybirtokosság és katholikus egyház oltalmába menekül az ország demokratizálásáért s haladásáért küzdő munkásság ostroma ellen- Ez a polgárság nem veszi észre, hogy a fennálló renddel érdekellentétben van; és hogy, amidőn az államhatalom elnyomó erejének kiszolgáltatja a szervezett munkásságot, ugyanakkor maga a polgárság is vak eszközévé válik idegen érdekeknek s a polgári demokráciát elnyomó politikának. A polgári demokrácia kialakult világfelfogásának ez a hiánya, a polgárság és értelmiség jórészének általános vaksága s tudatlansága gazdaságtársadalmi kérdésekben, az öntudatosabb résznek elvtelen megalkuvása az uralkodó földbirtokossággal; továbbá a polgárságot sorvasztó gazdasági válság, — melynek gyökere az ország termelőerői szabad kibontakozását meggátló torlaszokban van — valamint az életfentartás s új vállalkozások folytonos nehezebbé válása teszik érthetővé, hogy protestáns egyházi főgondnokok, protestáns ügyvédek, orvosok, tanárok, sőt lelkészek, kik a lappangó osztályellentétek idején a szabadgondolkodás és kulturális haladás erősségei, előrevivői voltak — mo örömmel látják, itt-ott már segítik is — a meglevő állapotok konzerválását legeredményesebben szolgáló katholikus klerikális szervezetek terjeszkedését, erősödését. És ezek a tények adják magyarázatát annak, hogy a koalíciós kormánnyal politikai, de főleg személyi antagonizmusban álló Tisza gróf s a zsidó polgárság épúgy tapsol a plurális választójognak — habár a koalíciós kormány kétszínűségeit, szószegéseit sajtójában naponta ostorozza is — mint maga a koalícióban levő nagybirtokosság; és ezek magyarázzák meg azt is, miért nem ül el, a gyakori cáfolatok ellenére sem, a koalíciós pártok s a bukott liberális párt maradéka közti fúziójának a híre sem. Mert a hitnél s a személyi, politkai ellentéteknél is erősebb a fenyegetett osztály érdek.*) * Gróf Tisza István, pápai egyházfőgondnoki beszédében, „a katonailag fegyelmezett munkástömegek” rémével hallgattatta el a gróf Apponyi klerikális iskolapolitikája s a gróf Andrássy többes szavazatjog tervezete ellen felszólaló kálvinista papok és tanárok kritikáját. Azóta pedig a megalakult többféle munkaadószervezetekben a kereskedelmi-, földművelési-, belügyi miniszterek s államtitkárok sorakoztatták ugyanezen jelszóval a munkásság ellen a polgárság igen tetemes részét. Érdekesen utal hasonló jelenségre Michels a Huszadik Század márciusi számában: „A német polgárság elismerte a nemesség abszolutizmusának privilégiumát politikai és szociális téren, ám gazdasági téren biz-

373 Az igazság kedvéért, közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a magyarországi polgárság egy kis része nem hódolt be vakon at idegen osztályérdekeknek. Ez a kis rész tisztán látja, hogy az ő létérdeke a politikai demokrácia megalkotása. Ez a rész tisztán látja, hogy a hazafiság ideológiája többé nem képviseli a progresszív polgárság érdekeit s világfelfogását Magyarországon; tisztán látja, hogy a nagybirtokosságtól, mely a polgárságot is elnyomja, nem választja el többé a hazafiság, sőt a birtokarisztokrácia által mesterségesen élesztett sovinizmus — sárga hazafiság — egyenesen tönkreteszi a magyarság és nemzetiségek belső békés gazdasági és kulturális konszolidációját. Ez a része a polgárságnak — a nagyobb kereskedők, iparosok és pénzemberek köréből kerülve ki — tisztán látja azt is, hogy Magyarország gazdasági struktúrájában épúgy, mint gazdasági s szociális politikájában változást csakis á birtokarisztokrácia omnipotens hatalmának megtörése hozhat létre, amely hatalom ismét a z e x te n z ív la tif u n d iu mo k o n é p ü lt f e l. Ez a maroknyi kapitalista polgárság tisztán látja, hogy a birtokarisztokráciát a gazdasági struktúrában nem válthatja fel más, mint a mo d e r n me z ő g a z d a s á g i k u l t ú r á b a b e v i t t é s o r g a n iz á l t a n termelő kisgazdaosztály, mely eddigi tudatlanságából és izoláltságából kiemelve, a tudomány és a forgalom minden eredményét felhasználva, részben saját, részben örökbérletű birtokán új gazdasági kultúra megteremtője lesz. Tisztán áll a probléma, hogyha az ezer holdnál többet bíró 1945 nagybirtokos, 7,451.640 hektárnyi területén a mostaninál jobban, vagyis több tőkével s a növénytermelésre, állattenyésztésre fordított kétszerte-háromszorta több munka felhasználásával gazdálkodnék is, pár millió cselédjével vagy munkásával nem produkálhat egyfelől akkora tőkefelhalmozódást, mely a mezőgazdaságon kívül, az iparban volna kénytelen jövedelmező beruházást keresni; másfelől nem tudna szolgáltatni a kultúrában emelkedő s fejlettebb igényekkel bíró nagyszámú, tömeges fogyasztókat az iparnak. Az az ország, melyben a nagybirtokosok és béresek alkotják az uralkodó típust, csak szegény ország lehet. A külföldi tapasztalat és tudomány már tisztázta azt, hogy ha kivételes tőkebőség és kivételes szervezőerő s szaktudás, itt-ott, hellyelközzel gazdaságosabban tud is termelni az esetleg több ezer hektárnyi tosította magának az állam támogatását a munkásság ellenére. Lemondott saját emancipációjáról, hogy megakaszthassa a munkásosztály felszabadulását”. — „A nagy modern osztályharcok magasabb szempontjából tekintve: nemesség, nagybirtok és polgárság kétségtelenül összetartoznak.”

374 terjedelmű birtokokon: azonban egy ország gazdasági struktúráját, termelési szervezetét nem lehet ily kivételekre alapítani. Mert mindenhol a közepes és átlagos a szabály, nem pedig a kivételes. Minden országban az átlagos tőkebőség és közepes, átlagos termelőképesség és szaktudás alkotja a túlnyomó többséget, ezekkel pedig alig tud egy-egy gazdaerő intenzíven kihasználni 1000 hektáron felüli területet. A kivételes fekvésű, nagyvárosok, nagy vasutak, víziutak közelében fekvő birtokokról nem vehetünk példát egész országok mezőgazdasági területeire. A nem kivételes fekvésű mezőgazdasági vidékek pedig azt bizonyítják, hogy nagy területeken átlagossá tenni az intenzív gazdálkodást inkább szövetkezetekben organizált kis- és középgazdaságokban lehet és nem nagybirtokokban. Nem ismerünk ma olyan országot, vagy nagyobb kiterjedésű országrészeket sem, ahol a magyarországi értelemben vett nagybirtok adván a gazdaságok többségét: ott az egész országrész — egyik nagybirtok a másik után — intenzív gazdálkodást űzne. Ahol a nagybirtok az uralkodó, ott kerülnek több-kevesebb számmal intenzíve művelt nagybirtokok is, de nem mind gazdálkodik intenzíven. Németország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, sőt Angliának is ama nagyobb kiterjedésű területein van virágzó mezőgazdaság és ott uralkodik szabályként — egyik birtokon úgy mint a másikon — és nagy vidékre kiterjedői eg az intenzív gazdálkodás, ahol a szövetkezetileg organizált kisbirtoktagok vannak túlnyomó többségben, mert ezekkel jobban elbír az átlagos gazdák többségének tőkéje, szaktudása, szervezőképessége és munkaereje.* Németországnak azon vidékein keletkezett először ipar és lett intenzív és virágzó a mezőgazdaság, ahol az a szokás által szentesített szabály, hogy 1200—1500 morgenen túli területet egy gazdaerő ne foglaljon le magának, hanem engedje át intenzív kihasználásra másnak. És a déli s nyugati német területek mezőgazdasága emelkedik, erősödik szemlátomást; ellenben keleti Poroszország nagybirtok vidékein * „A 60 hektáron (103 kat. holdon) felüli birtok — írja érdekesen az ifjú Leroy-Beaulieu — nekünk, franciáknak szemében már nagybirtok és méltán tekintjük annak, nemcsak azért, mivel ez nálunk már kivételes, hanem azért is, mert nagyon értékes, mivel általában jóval több jövedelmet hoz, mint amennyi a mi birtokosaink átlag jövedelme és jóval többet annál, mint amennyi elegendő a termelő és családja szükségletei kielégítésére. Bizonycsak azt hozhatom fel, hogy egy ilyen terjedelmű birtokon való gazdálkodás már a napszámosok tetemes számának alkalmazását teszi szükségessé.”

375 válság van, a munkaerő hiányzik; évente 250—300 ezer galíciai munkást kénytelen beszállítani a nagybirtok, hogy aratni bírjon. S ha így van ez a tőkében erősebb, tudásban, kultúrában haladottabb porosz nagybirtokokon, csak természetes, hogy a magyarországi birtokóriásokat — nem egyszer 50—100 ezer holdas területtel — egy gazda, aki még hozzá legtöbbször tőkeszegény és nem él kizárólag a gazdálkodásnak, nem tudja kihasználni annyira, hogy minden évben kivegyen a földből annyi termést, amennyit tudományos gazdálkodás mellett a föld termő ereje produkálni tud. És ha még ki tudná is használni a birtokóriásokat, Magyarország demokráciájának problémája megoldva nem volna. Béresek nemzetére nem lehet modern demokráciát felépíteni.

Magyarországon a földkérdés elsősorban életkérdése az országnak, kenyérkérdése a meglevő és szaporodó népességnek és csak ezután üzemi kérdés.

A földkérdés létkérdése az országnak egyszerűen azért, mert az én felfogásom szerint kétségtelen az, hogy Magyarországon az indusztrializmus nem fejlődhetik azon a vágáson, amelyen például kialakult Anglia, Franciaország, Poroszország és a délnyugati német államok indusztrializmusa a feudális mezőgazdasági struktúrából. Magyarországon akadályozza a magyar indusztrializmus szabad kialakulását a feudális gazdasági struktúrán kívül egy új és amott nem szereplő tény: t. i. az osztrák-cseh nagyipar korlátlan uralma. Az egységes vámterület és Ausztriához való politikai viszonyai miatt Magyarország nem oly önálló gazdasági egész, mely gaz dasági súlypontját, gazdasági fejlődése és elmaradása feltételeit önmagában hordja, hanem egyszerű függeléke Magyarország feudális gazdasági struktúrája az indusztriális-kapitalizmus útján igen előrehaladt Ausztriának és Csehországnak, és emiatt Magyarország pénzügyi súlypontja Ausztriában van. A hetvenes évek óta csinált óriási nemzeti adósság pedig csak még jobban köti Ausztriához a kamatfizető magyar nemzetet. Ez a gyarmati állapotunk egyfelől, a világgazdasági struktúrában kialakult brit, német, orosz és amerikai világgazdasági hatalmak versenye másfelől, olyan új komplikációkat és új akadályokat tolnak a magyar indusztrializmus kifejlődése elé, amelyek a nyugateurópai iparos államok fejlődése útjában nem voltak meg. Anélkül, hogy most részletesebben fejtegetném (megírtam már ezeket a Budapesti Napló 1906 január 17. és 18-iki, továbbá a Népszava 1907 nov. 17-iki számában), egyszerűen csak rámutatok arra, hogy országunk 1917-ig egységes vámterületet alkot a nagyiparos

376 Ausztriával; és 1917 után valószínűleg vámszövetséget, vagy egységes vámterületet fognak alkotni a középeurópai államok: Németország, Ausztria, Magyarország, Svájc, Románia és talán Olaszország. Kényszeríteni fogja erre az iparos államokat Amerika, Anglia és Ausztrália ipari terjeszkedése, mely útját vágja a német nagyipar újabb nagy térfoglalásának Keletázsiában, Délamerikában. És így a rohamosan emelkedő német gyáripar arra lesz kényszerítve, hogy piacát itthon a középeurópai népek fogyasztásának magához kötésével kárpótolja és kifelé ezzel magát erősítse. Másfelől a nagyipari államokkal való megegyezésre fogja hajtani a mezőgazdasági termelőállamokat Oroszország, Szibéria, Amerika, Kisázsia és India egyre gyarapodó mezőgazdasági versenye. A magyar indusztrializmus 1917 után a német, az osztrák nagyipar nyomásának kitéve, még csekélyebb kilátással bírhat arra, hogy gyors ugrásokkal fejlődve, erőre kaphasson. Magyarország másként fel nem szabadulhat az osztrák és a német nagyipar e fenyegető nyomásától, csakis akkor, ha egy esetleg bekövetkező világháborúban a brit ipar vagy Amerika olyan vérveszteséget és vereséget szenvedne, hogy a világpiacok továbbra is nyitva maradnának a győztes versenytársak mind nagyobbra szaporodó ipari termékének. Azonban a rendes békés állapotokat véve számításba, országunk ipari szükségletét kielégíteni tudó magyar gyáripar a következő 20 év alatt Magyarországon valószínűleg nem fejlődhetik ki és így itthon, az iparban nem tud megélhetést találni az a mezőgazdasági munkásfölösleg, melynek kenyerét a szaporodó mezőgazdasági gépmunka fokozódó mértékben elveszi és az a munkásszaporulat, mely a falvakban az alatt felnő. Ha az ország munkásságának nagy részét elveszíteni nem akarjuk, egyfelől a munkahiány és másrészt az alacsony mezőgazdasági munkabérek miatt: ebből a kettős válságból csakis úgy kerülhet ki veszteség nélkül az ország, ha állandó exisztenciát nyújt a mezei munkásság millióinak a mezőgazdaságban. Kenyeret, biztos megélhetést kell nyújtani a mezőgazdaságban a proletármunkások millióinak, azok földhöz való juttatása által, akár örökbérlet, akár tulajdon alakjában. Mert nem lehet az ország fejlődése, jövője, kultúrája érdekében való, hogy az ország területe néhány ezer óriásibirtokra tagolva, milliókat juttasson a kiváltságolt keveseknek; másfelől a gazdatisztek és éves cselédek nyomorgó millióit teremtse meg a fejedelmi vagyonok mellett. Az ország gazdasági kultúráját csak sok millió, szövetkezetileg szervezett és tanult kisgazda s középbirtokos emelheti olyan fokra, hogy a tömeg akkora fölösleget produkál, hogy a mezőgazdaságban felhalmozódott fölösleg ipari befektetésben

377 fog elhelyezést keresni; másfelől eme tanult kisgazdák s középbirtokosok millióinak s családjaiknak nagyméretű fogyasztása és vásárló ereje lehet alapja a magyarországi nagyiparnak és kereskedelemnek; végül a nagyszámú kisgazdaosztály egyidejű népszaporodási fölöslege fogja szolgáltatni az indusztrializmus számára szükséges munkássereget. Parasztdemokrácia kell a birtokarisztokrácia helyébe, mert csak erre épülhet fel valamikor a távol jövőben a magyar nagyipar és az indusztriális burzsoázia. Ezért nem egyszerű üzemi kérdés, a kis- vagy a nagyüzem problémája a földkérdés, és ezért az ország komoly fejlődésének vagy stagnáló vegetálásának, s ha nem sikerül idejében megoldani, akkor pusztulásának nagy problémája is. A magyarországi nagyiparosok, nagykereskedők és pénzemberek egy maroknyi csoportja eddig is tisztában volt ezzel és ha sajátságos politikai viszonyainknál fogva tényleges cselekvéssel sajnos nem is, de rokonérzéssel kíséri a birtokarisztokráciával szembenálló tábor politikáját. Mert igen jól tudja ez az intelligens csoport, hogy a harc nem mehet az ő bőrére és a győzelem árát is a birtokarisztokrácia s gazdálkodó egyháza fogják megfizetni; továbbá hogy a birtokarisztokrácia hatalmának összetört romjain a magyarországi polgárság és értelmiség fog az állam hatalmi intézményeiben tért foglalhatni. Jelenleg és a közeli jövőben azonban a reakció és a radikális haladás két nagy tábora minden átmenet nélkül néz egymással farkasszemet. A munkásosztályok legcsekélyebb megmozdulása csak szorosabbra fűzi a birtokarisztokrácia, a klerikalizmus és a kispolgárság s hivatalnokság viszonyát. Az uralmon levő osztály fokozódó agresszivitása szükségszerűleg erélyesebb akciót kell hogy kiváltson a munkásságból is. Ugyanis a mostani gazdasági rendszer és az ország népességének kedvezőtlen szociális megoszlása, a proletárság nagy száma, szükségszerűleg hozza magával a hatalomért s a gazdasági boldogulás eszközeiért folytatott nagyszabású osztályharc kiéleződését. Ebben a nagy küzdelemben a nemzetiségi kérdés, a nyelvi különbségek nem játszhatnak lényeges szerepet, mivel a mindenféle nyelvű elnyomottaknak közös erőfeszítéssel kell a birtokarisztokrácia bástyáit ostromolni és megdönteni; és a küzdelem szövetségesei meg fogják találni a győzelem után is a békés kiegyenlítés módozatait. A birtokarisztokrácia és a munkásosztályok között már jelentkező éles hatalmi harcnak kikerülhetetlenül be kell következnie, hacsak az öntudatos munkásság le nem mond a jobblétről, a magasabb kultúráról s az élet javaiban való nagyobb részesedésről; vagy pedig a tetterős munkások millióit idő előtt el nem szívja tőlünk Amerika.

378 A földkérdés megoldását és a hatalmiharc megindítását azonban a birtokarisztokrácia mostani domináló hatalmával hátráltathatja. A törvényhozásban szóhoz sem juthatnak eme törekvések, és a fegyveres forradalom is lehetetlen. Kerülnünk kell tehát egyet és gazdasági térre kell átvinni a harcot. Szükséges szervezni és talpraállítani a kisbirtokos parasztságot és a mezei munkásságot, hogy ezek gazdasági gyökerében támadják meg a birtokarisztokráciát; hogy állandó bérharcaikkal az aratást bizonytalanná, ezzel a föld értékét s hitelét ingadozóvá tegyék és másrészt a magasra fölcsigázott bérkövetelésekkel az extenzív nagybirtokok profitját elvegyék és a mai magas földjáradékot lenyomják. A folytonos harci állapotban levő parasztságnak veszteségessé kell tenni az extenzív latifundiumokon való gazdálkodást. Csakis úgy juthatunk el a földkérdés gyökeres megoldásához. Ez a folytonos harci állapot azonban feltételezi a parasztság szervezését — ami egyet jelent a parasztság forradalmosításával. Szükség van pedig erre azért, mert a magyar mezőgazdaság elmúlt 40 évi lassú fejlődéséből s másfelől az ország általános gazdasági viszonyaiból következtetve továbbra is marad az ország abban a stagnáló, senyvedő, beteg, de nem haldokló állapotában, melyben az utolsó évtized alatt volt. A birtokososztály alsó és középső rétegében egyik rész folytonosan pusztul és megújul;* a földbirto k o n k ív ü l e s ő n é p e s s é g s ta g n á l, g a z d a s á g ila g s o r v a d o z , mert sem iparban, sem mezőgazdaságban termelőtevékenységet nem végezhet. Ebből a veszteglésből csakis erőszakos beavatkozás útján tudja magát kiszabadítani a birtokarisztokrácián kívül levő népesség, mert a birtokarisztokrácia gazdasági és politikai intézményeivel és nyers hatalmi szerveivel állja útját minden szabadabb előrelépésének. Ennél a pontnál kapcsolódik azután be a demokrácia kialakulásának mikéntjébe a politika. Ha a földkérdés megoldása létkérdés Magyarországra nézve és ha ezt csak a birtokarisztokrácia hatalmának letörésével s a parasztság szervezésével lehet elérni, feltolakodik azonnal a kérdés: vajon ki szervezheti a mezei munkásságot és kisbirtokosságot a nagybirtok uralma ellen? Elméletileg a parasztság harci szervezkedésének kérdése következő utakon oldható meg: * Utalnom kell itt az olvasót: A magyar földbirtokosság anyagi pusztulása, Budapest, 1904. és Magyarország gazdasági és szociális állapota, (Huszadik Század 1908. decemberi szám) című tanulmányaimra.

i

379 1. Elgondolható úgy, hogy az azonos érdekű parasztság, a gazdasági viszonyok nyomása alatt, önmaga eszmél osztálytudatra, (mert ez a lényeges)! Önmaga produkál saját sorsosaiból vezetőket és önmaga, saját erejéből alkotja meg gazdasági harcoló szervezeteit, amelyek megindítják a földkérdés megoldását. 2. Elgondolható volna elméletben az is, hogy az egész magyar polgárság osztálytudatra eszmélve és az ország jövőjének megmunkálása, megalapozása iránt való hivatását megértve, egységesen állana a radikalizmus zászlaja alá és radikális alkotó munkával az egész, mezei és ipari munkásságot magának megnyervén, indítaná meg a földkérdés megoldása és a birtokarisztokrácia hatalmának letörésére a harcot. És elgondolható volna, hogy eme harcba a polgárság belesodorhatná előzetes tervszerű felkészülés és megszervezés nélkül is a parasztságot: a f ö l d o s z t á s n yí l t h ir d e t é s é v e l . 3. Elgondolható az, hogy a birtokarisztokrácia valahogyan ismét összeütközik a császári akarattal és a köztük meginduló harcban az uralkodó szövetkezve a munkássággal, kiveszi a politikai hatalmat a birtokarisztokrácia kezéből s átadja a polgárságnak, amint átadta volna például 1905-ben, ha lett volna a magyar törvényhozásban ilyen polgárság. 4. És elgondolható végül az a lehetőség, hogy a már szervezett ipari munkásság felismervén a helyzetet, a maga erejével szervezi gazdasági harcra a mezei munkásságot és kisbirtokosságot külön agrárprogramm alapján. Vizsgáljuk meg, melyik lehetőség valósítható meg legközelebb a társadalom mai osztálytagozódása és a mai erőviszonyok mellett. A parasztság szervezkedése önerejéből, saját véreinek vezetése alatt, egyelőre kizártnak tekinthető Magyarországon és pedig 1. az állami fegyveres és a közigazgatási nyers elnyomás, 2. a parasztság alacsony kultúrája és 3. a kivándorlás roppant arányú megnövekedése következtében, mely a legértelmesebb és legelszántabb férfiakat először ragadja el az országtól. Azonkívül paralizálja folytonosan a szervezkedő parasztságot a birtokarisztokrácia is hamis agrárreformok jelszavaival, ígéreteivel. Kezd kacérkodni újabban a birtokarisztokrácia a „szociálpolitikával, a demokráciával”, hogy ezek révén megfoghassa a parasztság, polgárság tömegerejét és a miként 1848-ban tette a jobbágyság felszabadításával, úgy most is meghamisíthassa a maga javára ezt a demokráciát. Így tett az általános választójoggal is. Egy „függetlenségi radikális agrárpolitika” biztos és egyenes meghamisítását jelentené az igazi demokráciának. Mert a nagybirtokosságnak és a középnemességnek pártjától a népjavát szolgáló politikát várni lehetetlen.

380 A második lehetőség, hogy t. i. a polgárság nyíltan merészelje hirdetni a földosztást, kezdve a papi vagyon elkobzásán és követelve a bizonyos határon felüli nagybirtokoknak a termelők rendelkezésére adását, belátható időn belől ismét nem lesz aktualitássá. Akadályul szolgál ebben a magyar polgárságnak igen nagy gyengesége és az államtól való direkt és indirekt anyagi függése ezerféle módon; akadályul szolgál az uralkodó osztályhoz való rokoni, anyagi és ideológiai hozzákötöttsége. Akadályul szolgál az a sokaknál kétségtelenül jóhiszemű felfogás, mely a magyar nemzeti állam főoszlopát és a magyarság uralmának főfentartóját épen a földet monopolizáló nagybirtokosságban és a katholikus egyházban látja. Akadálya a polgári radikalizmusnak a magyar értelmiség nagyobb részének igen alacsony kulturális színvonala, mely idegenkedik a változástól, divatos szóval „a sötétbe ugrástól”, mely a jövő útjait nem kutatva és a távolabbi perspektívák vizsgálatához nem szokva, továbbá a tervszerű, fegyelmezett s főleg erőfeszítéssel járó cselekvéstől irtózva: részben tuny a közönyösségei kicsinyel le minden reformtörekvést, mihelyest pedig napi megszokott életrendjét és napi bevételeit veszélyeztetve látja, vak brutalitással követeli a „felforgatók” elnyomását. Amellett az uralkodó osztályérdek védelmezői serényen működnek azon, hogy a mai vagyoni rend megváltoztatására törekvőket társadalmi osztracizmussal, terrorral is kiküszöböljék, izolálják. A „hazaáruló, a nemzet ellensége, nemzetközi szocialista, hazátlan bitang, nihilista zsidó” és hasonló címek ezeknek bőven kijárnak. És szankciót adnak a kiközösítésnek azzal, hogy az ilyen hírűeknek a puszta létfentartást is megnehezítik és az ilyenek társadalmi pozícióhoz egyáltalán nem juthatnak. A polgárságnak csak a bizonytalan exisztenciájú és a nagy intelligenciájú részére számíthat a birtokarisztokrácia elleni nyílt osztályküzdelem. Ez a rész mindössze négy vagy öttized része lehet a polgárságnak. És így a földkérdésnek a polgárság által való megoldása nem várható. A harmadik lehetőségben sem bízunk, hogy t. i. akár a birtokarisztokrácia indítson meg közjogi harcol Ausztria ellen, mely a dinasztia ellen való harccá fajulhatna és eme szorongatott helyzetében odadobja az egyházi földeket a forrongó parasztság megnyerésére és ezzel önmaga indítsa meg a földkérdés megoldását Nem bízunk benne, mert a birtokarisztokráciának létérdeke az, hogy a kormányon maradhasson, ezt pedig csak a császár és Ausztria követeléseinek szolgálatával érheti el, nem harccal. Azért óvakodni fog a magyar nemesség, hogy belátható időn belől mélyreható összeütközésbe kerüljön az uralkodóval, illetőleg Ausztriával.

381 És így a proletárság osztályhelyzeténél fogva a magyarországi szociáldemokrata pártra, mint a proletárság szervezetére vár az a nagyszerű és kétségtelenül súlyos feladat, hogy a birtokarisztokráciával megvívja a gazdasági és politikai osztályharcot. A haladásában, fölemelkedésében gátolt munkásság pártjára esik az a súlyos kötelesség, hogy tudományos tervszerűséggel és forradalmi cselekvésre nevelt tömegei erejével folytassa és diadalra vigye azt a reformmozgalmat, mely a XIX. század első felében megindult a jobbágyság felszabadításával. Azonban, hogy eme nagyszerű feladatának megfelelhessen: előz e t e s e n r e f o r mo n k e l l á t e s n i e ma g á n a k a s z o c i a l i s t a - p á r t nak is, úgy szervezetében, mint politikájában és a vezetők egyrészének tudományos felfogásában is. Először is át kell látnia azt, hogy a német szocialistapárt tudományos és politikai felfogásának, valamint szakszervezeti politikájának merev átültetése az agrár Magyarországra — legalább is fonák dolog. Mert a két állam gazdasági társadalmi viszonyaiban roppant különbségek vannak. Így Németországnak hatalmas világipara van — erős parasztdemokráciája mellett — amely nagyipar kielégíti 61 millió lakos ipari szükségletét, azonfelül még évente 4000 millió korona értékű gyáripari árút ad el a világpiacokon. Ez a hatalmas világipar 21—22 millió főnyi ipari népességet teremtett s tart el Németországban. Maga az ipari munkásság megközelíti a 10 milliót. Ebből is 2l/2—3 millió ipari munkás a német szocialista-párttal tart, azt segíti, ha az bajba jut, arra szavaz és azzal szolidáris. A német nagyipar teremtett ott egy erőteljes és nagyszámú ipari burzsoáziát, mely csakis az agráriusok rovására tudhat tért foglalni politikailag, társadalmilag. Ennek a polgárságnak érdeke, hogy az agráriusok előrenyomulását visszaszorítsa és ezek hatalmát állandóan gyengítse. Németországban tehát nagyobb hátrány s kár a demokráciára nem származik abból, ha a szocialista-párt elhanyagolja a német mezei munkásságot és csupán a nagyszámú szakszervezeti munkások pártja marad; bár Poroszországban a szocialista-párt erősen szorongatja a nagybirtokos junkereket is. Magyarországon azonban, ahol 79.110 önálló felnőtt férfiiparos van, aki egy és egynél több segéddel dolgozik és ahol 63.650 olyan felnőtt férfi kereskedő van, aki 10 koronán felüli (I. v. III. osztályú) kereseti adót fizet, ahol tehát 142.760 felnőtt férfi teszi a polgárság magvát: a demokrácia nagyon megsínylené azt, ha a szocialista-párt arra

382 az álláspontra helyezkednék, hogy semmi köze nincs a földkérdéshez és a mezei munkások szervezéséhez. A magyarországi szociáldemokratapárt nem lehet pusztán az ipari szakszervezeti munkások pártja. A követendő utat e párt számára világosan megmutatja Magyarország gazdasági struktúrája és megmutatja a követendő politikát az ország szociális struktúrája. Ugyanis a húsz éven felüli 4,322.000 férfi népesség fele, 2,180.000 felnőtt férfi tisztán a munkásosztályhoz tartozik. És ebből a 2,180.000 férfiproletárból is, a mezőgazdasági munkások és cselédek, napszámosok és házi cselédek összes száma 1,689.183. A bányászat; az ipar, a kereskedelem, a hitel és közlekedés szakképzett felnőtt férfi-munkásainak s irodai napidíjasainak együttes száma 255.304 és az iparban, kereskedelemben, közlekedésnél dolgozó nem szakképzett 157.191 napszámossal s szolgával együtt is csak 412.495-re rug az indusztriális munkásság száma. Világosan mutatják az ország gazdasági és szociális struktúrájára vonatkozó ez adatok, hogy összes bajaink gyökere a földkérdésben van. Gyökeres és nagyszabású változás csakis innen indulhat ki. Míg a földkérdés megoldva nincs, ebben az országban minden egyéb csak pepecselő, a betegség tüneteit orvosló, pillanatnyi görcsenyhítő gyógyítás csupán és enélkül nem lesz egészséges a gazdasági és szociális szervezet. A radikális jelszavakkal kacérkodó polgárság is csak pepecselő s nem komoly munkát végez mindaddig, amíg a földkérdés s az ezzel összekapcsolódó községi közigazgatási, adópolitikai, közlekedési politikai problémáink megoldására teljes erejét nem kölcsönzi a munkásosztályoknak. Itt csak a szó komoly értelmében vett forrad a l mi p o l i t i k a h o z h a t g y ó g y u l á s t a z o r s z á g n a k . Ezt a gyökeres gyógyítást — önálló, erőteljes polgárság híján — csakis a magyar szociáldemokrata-párt, esetleg szövetkezve a nemzetiségi pártokkal végezheti el, mert neki van meg a szervezésre a szükséges embere, pénze és szervezete. A birtokarisztokráciával való nagy leszámolás megkezdése előtt azonban a szocialista-pártnak a következő nagy belső átalakuláson kell átesnie: Konszolidálnia kell erejét, hogy forradalmosíthassa előbb az egész ipari, majd a mezei munkásságot. Összes erejét, egy-két éven át egyedül arra kell fordítania, hogy a már beszervezett s beszervezendő ipari munkásságot művelje, tanítsa és forradalmi gondolkodásra és cselekvésre nevelje. A párt minden embere osztály tudatos, harcrakész és fegyelmezett, intelligens egyéniség kell, hogy legyen.

383 A párt vezetői, az apró bürokrata munkák végzése helyett a forradalmi gondolkodás és műveltség apostolaivá kell hogy váljanak. Intenzív belső munka, nagy erőkoncentráció, széles koncepciójú politika kell hogy felváltsa a mai állapotokat. Lelkileg újjá kell születnie a pártnak a belső misszió elvégzése közben. Tudjuk, hogy mindez nem csekély és nem könnyű feladat. Azonban helyes gazdálkodás mellett — a párt rendelkezésére álló erőkkel s intelligenciával — azt tartjuk, elvégezheti eme belső konszolidáló nagy munkát. És amikor ezzel elkészült, feladatának és országos missziójának nagyobb része csak akkor fog következni. A forradalmi gondolkodásra nevelt városi munkásságnak, — mely a munkaszünet idején kell hogy ellepje a környező falvakat és tanítsa, felvilágosítsa, szervezésre buzdítsa a mezei munkásokat, forradalmosítania kell a parasztságot. Nem nevetséges kívánság ez, hanem nagyon reális politika, mely a szakszervezeti munkások szempontjából is kifizeti majd magát. Amint az Egyesült-Államok munkássága szervezi a bevándorlókat, hogy ne legyenek a munkabér s a sztrájkok letörői, hasonlóan kell a városi munkásoknak a környező falvak bérlenyomó és sztrájktörő munkásait is szervezni, ezekkel az állandó összeköttetést fentartani, a testvéri viszonyt s a kizsákmányoltság keserűségét elevenen tartani. A városi munkásság önként vállalkozó e tagjainak működése a falvakban részleteiben könnyen kidolgozható. Csakis ez a városi munkásság, mely tervszerű vezetés mellett ellepi a környék falvait, teszi megoldhatóvá a mezei munkásság szervezésének kolosszális feladatát. A szervezés csak külön agrár p r o g r a mm a l a p j á n t ö r t é n h e t i k . Természetesen az ipari munkásságból kikerülő állandó és nagyszámú önkénteseken kívül a hivatásos vezetőknek nagyobb csoportját kell a mozgalomba beállítani; két-három buzgó ember itt nem elég Szükséges lesz azonkívül az ipari szakszervezetek járulékainak nagyobb hányadát néhány éven át, kizárólag erre a célra odaadni. Lapokat, füzeteket kell néhány évig ingyen, vagy névleges áron a mezőgazdasági népesség közt terjeszteni. Az ő járulékaik befizetését eleinte nem kell erőltetni. Csak ha néhány évi intenzív beszervezés és olvasgatás után a mezei munkás elméje is felnyílt már, ha forradalmi gondolkodásra nevelődött, szóval ha lelki szükségletté tettük nála a lap olvasását s a szervezethez tartozást, akkor fogja önként fizetni a járulékokal és a k k o r ó r i á s i g a z d a s á g i h a t a l ma t i s n y ú j t a p á r t n a k . M í g azonban ez elérhető, addig anyagi és munkaáldozatot és erőfeszítést

384 kell az ipari munkásságnak hoznia, mert enélkül nem képzelhetjük el az ország kapitalizálódásának megindulását. Hogyan gondoljuk tehát a párt jövendő taktikáját? A választójogi harcot le kell folytatni. A választójogi harc lezajlása után a párt összes tevékenységét és anyagi erejét koncentráltan fordítsa a szakszervezetekben végzendő csöndes, komoly munkára. Lehetőleg, ismétlem lehetőség szerint kerülve a támadó harcokat, az erőgyűjtés és tanítás nagy feladatát bevégzi a párt a szakszervezetekben és a vasúti munkások között. Mire ezt elvégezte, lesz akkora elegendő anyagi ereje és önként vállalkozó agitátorai, hogy nagy arányban kezdhesse meg a mezei munkások beszervezését és forradalmasítását, ami nélkül gazdasági és szociális kibontakozás lehetetlenség. Pillanatig sem tételezzük fel, hogy mindez könnyen s gyorsan végezhető feladat. Ellenkezőleg, erősen hangsúlyozzuk, hogy nagy, súlyos feladat ez, mit csak évek kitartó munkája végezhet el. Azonban az a kérdés, hogy a jövőben, a magyarországi szociáldemokrata-párt csak néhány nagyobb iparos város helyi pártja akar-e maradni, vagy pedig az ország jövőjére domináló befolyást gyakorló országos párt akar lenni? Néhány százezer ipari munkás pártja akar-e maradni, mely néhány kiváló és nagy tudású szónokot küld a parlamentbe, kik gyökeres változást az ország gazdasági életében már számuknál fogva sem bírhatnak ott előidézni; vagy pedig pártja akar lenni az ország lakosságanagyobb felének, mely domináló s egységes erejével, tudományos tervszerűséggel, megállapított politikájával s koncentrált támadásával letörheti a birtokarisztokrácia mostani bénító uralmát és a holt torlaszok nyomásától felszabadított termelőerők nagyszabású fejlődését megindíthatja? A fejlődés legnagyobb lendítőereje s a vezető erő akar-e lenni ebben a társadalomban, vagy csak mások munkája után kullogó töredék, mely a kapitalizálódást megindítani nem tudva, erőtlen sóvárgással eped kulturállapotokért? Iránytszabó, félelmetes hatalmú szervezete akar-e lenni ez a párt a haladásért sóvárgó lakosság egészének és inkább üldözője, elnyomója, megtörője lenni a birtokarisztokráciának — amint erre predesztinálta őt az ország szociális struktúrája — vagy pedig továbbra is a birtokarisztokrácia kormányainak üldözöttje s a vezetők a fogházak, börtönök elítéltjei akarnak maradni? Az a kérdés: akarja-e a proletársorsú értelmiségi csoportokat magához vonzani s a tisztán látó, vagyonos polgárokat kooperációra megnyerni és emez országgyarapító nagyszabású munka része-

385 sévé tenni a párt (hiszen láttuk, hogy nagyobb progresszív polgárság itt nincs s hamarosan nem is alakulhat ki, mely ezeket felvehetne), akiknek megnyerése minden komoly pártnak célja kell hogy legyen? Akarja-e az ország progresszív polgárságát és intelligenciáját — akiknek erős segítsége nélkül eddig még forradalmi átalakulás létrehozható nem volt — egyesíteni a milliók szervezett erejével? Ha mindezt akarja, ha az ország indusztriális kapitalizálódásának nagy célját el akarja érni: akkor akarnia kell a kijelölt feladatok elvégzését is és vállalnia kell a vele járó nagy munkát és nagy áldozatokat is. Kitérni itt lehetetlen. És a súlyos, de nagyszerű feladatok elvállalását nem lehet azzal elhárítani, hogy gyöngék, szegények vagyunk. Mióta a történelmet írják, a vagyonosok hadseregével, ágyúival, váraival, templomaival, intézményeivel szemben, a haladás harcos táborának nem volt más serege, mint az éhségtől lázadó gyomor, az igazságáért küzdő bátor elme és a tömegek szervezett ereje. És mégis nagy utat tett meg az emberiség a haladás fölfelé vezető útjain. Azt sem lehet kifogásul felhozni, hogy az ipari szakszervezetek feladata az ipari s nem egyszersmind a mezei munkások szervezése, érdekei előrevitele is. Bár van igazság ez ellenvetésben és állandóan nem is vállalhatná ezt a terhet nálunk sem az ipari munkásság: átmenetileg, néhány évig azonban mégis kötelessége az áldozatokat vállalni, mert nem egyebek ezek, mint a párt s az ipari munkásság ereje, hatalma növelése érdekében tett józan beruházás, mely rövid idő alatt — a földmunkásszervezetek megerősödése után — busásan adja vissza jövedelmeit! És aki nemcsak a mát nézi, hanem a holnaputánra is számvetést csinál, akinek elméjét aggodalommal tölti el az, hogy mi lesz ennek az országnak népéből 10 — 20 év után, aki sóvárogva szeretne ezen a földön egy kulturtársadalom tagja, munkása lenni és aki végül átlátja a gazdasági élet nagy összefüggéseiből, nagy egységéből ható törvényszerűségeket: az meg fogja érteni, hogy az erősebb és intelligensebb ipari munkásságnak miért kötelessége talpra állítani gyöngébb, tanulatlanabb, elnyomottabb proletár testvéreit. Különben is nem ismerhetünk el sem öröklött ideológiát, sem tekintélyt mely ezt meggátolhatná. A szocialista-pártnak egyetlen célját ismerjük: ennek az országnak dolgos milliót, ma még tanulatlan és nyomorgó munkásnépét a gazdasági boldogulás és kulturális fejlődés útjára kell vezetnie!

386 A magyarországi népesség anyagi boldogulását és kulturális fejlődését szenvedelmesen akarni és ezért törhetetlen elszántsággal, meg nem ingó bátorsággal dolgozni, rombolni és építeni: ez a proletárpárt egyetlen feladata, célja. Eme célok elérésében csak eszköz maga a párt, a tudomány, csak eszköz az állam, minden intézményeivel. És Magyarországról való mostani tudásunk mellett azt látjuk, hogy eme célokat megközelíteni csak a vázolt úton, a jelzett eszközökkel lehet. A nagyszabású s komoly feladatok elvégzésére eddig fogékonynak bizonyult magyarországi szocialista-párt, reméljük, el fogja végezni ez újabb, súlyos és nagyszerű feladatait is.

Rácz Gyula.

Szemlék és jegyzetek. Telepítés, parcellázás. (Törvényjavaslat a telepítésről, az ingatlan feldarabolásról és egyéb birtokpolitikái intézkedésekről és annak indokolása. Előterjeszti Darányi Ignác, m. kir. földmívelésügyi miniszter. Budapest, 1909. Pallas.)

miniszter úr és a romlott magyar osztályparlament már Darányi megint szociálpolitikát űznek . . . el lehetünk tehát arra készülve,

hogy a faji uralomnak és az osztálykiváltságoknak újabb állami kedvezményezése következik. Az émelygős arató-ünnepek, ahol parfümös grófkisasszonyok kegyes leereszkedéssel csárdást táncolnak azokkal az izzadtságszagú parasztlegényekkel, akiknek munkája nélkül éhen halnának mindnyájan; a 40—50 évet szolgáló cselédek földiplomázása szolgabírói és papi dikciókkal súlyosbítva; a cselédpénztár alamizsnasegélyei; a rabszolgatörvényben a földesúr részére biztosított házi fenyítésnek és a bíróság által kiszabott büntetés fölfüggesztésének kiváltsága s végre az állami pénzen szervezett sztrájktörő munkástartalék . . . ezek adják meg egyik oldalról nagy körvonalait annak a szociálpolitikai rendszernek, amellyel Darányi miniszter úr a cseléd és gazda közti patriarchális viszonynak úgy nevezett valláserkölcsi alapján óhajtja a kipróbált történelmi osztályok vezető szerepét konzerválni. E szociálpolitikának másik oldalát pedig a nagybirtoknak az állami élet minden terén nyújtott politikai és közigazgatási kiváltságok, meg gazdasági kedvezményezések képviselik. Amíg nyugaton a szociálpolitika a jövőbe néző tudománynak olyan gyakorlati utasításait realizálja, amelyek a termelő tényezőknek, a természeti erőknek, a munkának és a tőkének mennél szabadabb, mennél produktívabb életműködéseit biztosítják: addig a magyar szociálpolitikának nyíltan vallott, hivalkodó célzata az, hogy a történelmi osztályok vezető szerepét föntartsa, sőt erősítse. A nyugati államok radikális progresszív politikával építik már tovább a modern jogállam fölé a nagytömegek jóléti államait; a magyar állam viszont a patriarchális anakronizmus

388 erőszakolásával akarja megállítani az idő kerekét, hogy fentartsa itt a dolgos milliók fölött a kicsiny feudális osztálynak politikai és gazdasági uralmát. Ebbe az országpusztító, népgyilkos politikába méltóképen illeszkedik bele Darányi miniszter úrnak szőnyegen forgó birtokpolitikai javaslata. De magának a miniszter úrnak hosszú politikai pályafutását is stílszerűen zárja be ez a javaslat; újra meg újra fölcsendülnek e hattyúdalban is azok a hazug szirénhangok, a kisember segedelmének, a nemzeti érdekeknek, a szociális bajok orvoslásának stb. elcsépelt frázisai, amelyek a miniszter úr összes eddigi galád sikereinél is olyan sok jóhiszeműséget ejtettek meg. A javaslat 14 fejezete közül egy az általános meghatározásokról, három a tulajdonjog megszerzéssel s három a haszonbérleti rendszerrel kapcsolatos telepítésről, egy a telepítési alapról, egy a járadékbirtokokról, egy a parcellázásról és egy-egy a büntető rendelkezésekről, a hatóságokról, az életbeléptetésről és a vegyes rendelkezésekről intézkedik. Minden fejezet is, de különösen az indokolás, lépten-nyomon meglepi az olvasót egy-egy erősen progresszív, radikális elvnek hangzatos kijelentésével. Fájdalom, nemsokára utána a sorok közt, vagy néha messze eső más §-okban ott lappangnak a nagy elveknek apró gáncsai, ravasz hurkai . . . a csalafinta prókátorkivételek sokfajta lehetőségei. A törvényalkotásnak ez a szemfényvesztő művészete, a tipikus Darányi-genre, buja pompájában mutatkozik épen e törvényjavaslatban, íme, néhány konkrét példája ennek. Az indokolás legelső mondata az, hogy „. . . a népesség és a földbirtok arányos megosztását lehetővé tenni: az államnak elvitázhatlan kötelessége”. Nos ezt a nyilatkozatot — durva magyartalanságát, rossz helyesírását és gyarló fogalmazását figyelmen kívül hagyván — minden progresszív-radikális politikus lelkesedéssel aláírhatja. Igen, az államnak kötelessége, Darányi miniszter úr szerint ,,elvitázhatlan”(?) kötelessége az, hogy a földbirtok arányos megoszlását előmozdítsa; ezt mi így írtuk és hirdettük évek óta az agrárszidalmak sűrű zápora és az egyetemi kathedrák kárhoztató nyámogása közepette. Csakhogy ennek a nagy birtokpolitikai elvnek igen szép és nagyon súlyos következményei vannak ám; t. i. elsősorban el kell takarítani az útból azokat a középkori intézményeket, amelyek a birtokmegoszlás természetes, gazdasági folyamatait akadályozzák. Nevezetesen mobilizálni kell az összes hitbizományokat és holtkézbirtokokat, mert hiszen az 1905-i állapot szerint Magyarország nem egészen 50 millió holdnyi művelhető földjéből 34,42% a kötött birtok. Maga ez a mobilizáció a mai nem gazdasági eredetű nagybirtokok helyén létrehozná egy részről a földbirtoknak olyan kapitalisztikus koncentrációját, másrészről a parcellázásnak csak helyenként kívánatos, kollektív alakulatait, amelyek automatikusan vonnák maguk után az üzemi reformokat és a népesség alkalmatos megoszlását. Az ököl jogán szerzett, hazaárulásokért kapott, hitszegésekkel, vesztegetésekkel és okmányhamisításokkal szaporított középkori nagybirtokoknak, meg a papi javaknak azt a részét — és csak azt a meddő részét — amely elmaradt, kültelkes üzemével és alacsony járadékával legnagyobb

389 csapása az országnak és a népnek, csakis ilyen egyetemes hatású birtokpolitikával lehetne belevonni a modern gazdasági élet szféráiba. Elengedhetetlenül szükséges volna továbbá minden komoly szándékú telepítő és parcellázó földbirtokpolitika számára a kisajátítási jognak korlátlan biztosítása, mert hiszen az olyan parcellázás, amely az önként fölajánlott földbirtokokon szórványosan és alkalomszerűen történik, csak nagyon kivételesen szolgálja a demokratikus birtokpolitikát, többnyire inkább a megszorult földbirtokoson tud csak segíteni. Ha ellenben valamely őszinte kormányzat az üzemi lehetőségeket és az értékesítési konjunktúrákat bizonyos helyen és bizonyos időben a parcellázásra kedvezőknek találja: akkor múlhatatlanul szüksége van a kisajátítási jogra, hogy mennél több területet juttathasson, mennél magasabb rendű kultúra konjunktúrái közé. Komoly és tervszerű állami parcellázást meg telepítést a kötött birtokok fölszabadítása és a kisajátítási jog biztosítása nélkül Magyarországon ez idő szerint nem lehet csinálni. Ezek után természetes ugyebár, hogy Darányi miniszter úrnak szóbanforgó javaslatában ez alapföltételeknek egyike sem szerepel. Nem szerepel pedig azért, mert e javaslatnak az állam kötelességéről fentebb idézett hangzatos frázisa olcsó szélhámoskodás, aféle kirakati preparátum a járó-kelők félrevezetésére. A javaslatnak összes intézkedései t. i. sarkalatosán ellenkeznek az előrebocsátott nagy elvvel és azt igazolják, hogy Darányi miniszter úr szerint a magyar államnak a népesség és a földbirtok arányos megosztását illető „elvitázhatlan kötelességén” fölül van egy nagyobb, fontosabb, előbbre való kötelessége, és ez az, hogy a hitbizományokat, a papi birtokokat és a kötött földeknek minden fajtáját hagyományos szent érintetlenségükben megtartsa, de még az egyszerű szabadforgalmú birtokokhoz se nyúljon hozzá. A magyar állam — Darányi miniszter úr szerint — a nemzeti termelés fokozását s a népjólét emelkedését csak addig a határig akarja, ameddig ezt a hitbizományok urai, a papi javak élvezői, meg az imádott haza földjének többi kis- és nagybirtokosai megengedik. A szőnyegen forgó javaslat V. fejezete szerint (122—129. §.) 12 év alatt 120 millió koronát kap a földművelésügyi miniszter a telepítési alapra; ehhez csatolják az 1894: V. t.-c. alapján már a földművelési miniszter kezelésére bízott 6 millió koronát, továbbá az 1901. év óta ez alap gyarapítására adott évi 160.000 koronát, és végül az államnak azon mezőgazdasági ingatlanait és kincstári erdőit, amelyek nem valamely külön kormányzati cél ellátására szolgálnak és különben telepítésre vagy parcellázásra alkalmasok. Ebből a tömérdek vagyonból azután a földművelésügyi miniszter elparcellázhatja és betelepítheti az állami birtokokat, azután meg parcellázás és telepítés céljaira megvásárolhatja azokat az ingatlanokat, amelyeket egyes birtokosok neki fölajánlanak . . . Hogy azonban az alföldi paraszt-metropolisok kisparasztjainak és mezőgazdasági proletárjainak kisajátítsa valamelyik szomszédos latifundiumnak akár csak egy talpalattnyi földjét is: erre a magyar államot Darányi miniszter úr soha sem fogja animálni. A kéthatosos napszám, a gyermekmunka uzsoraborzalmai, a zendülésszámba menő aratási sztrájkok, az egyke, a pellagra, a növekedő tüdővész,

390 a kivándorlás stb. mind nem az ő dolga, e bajokon már más eszközökkel segített a magyar szociálpolitika; ott van aratáskor a mezőgazdasági munkástartalék, a rabszolgatörvény a pajta-börtönökkel, az egyesületek föloszlatása, az izgatok lecsukatása, a határrendőrség stb. Az állandóan dráguló élet folytán viszonylagosan csökkenő vagy legfeljebb helyenként stagnáló munkabérek egyfelől, és a föld árának folytonos emelkedése másfelől a földművelésügyek magyar miniszterét nem nyugtalanítja; ő a meglevő értékes földbirtokos elem fentartását és a csekély tőkével rendelkező, de értékes földműves elem földhözjuttatását tartja hivatásának (Ind. 3. lap), azt azonban az egész javaslatban sehol sem találjuk meg, hogy e nagy célokért az államot sorompóba állítaná a latifundiumokkal szemben. Van azonban az indokolás elején még egy új frázis: „erős nemzeti birtokpolitika”, ami — ha nem csalódunk — köznyelvre lefordítva azt jelenti, hogy ebből a tömérdek millióból pedig a nemzetiségeknek sem urai, sem parasztjai egy fityinget sem látnak. Amennyire helyeseljük tehát az indokolásnak azt a radikális és progresszív, demokratikus elvét, hogy a földbirtok-megoszlás arányosítása az államnak kötelessége: épen annyira kárhoztatjuk azt, hogy a javaslat az indokolásnak e nagyhangú kijelentését teljesen elejti és ide vágó intézkedéseiben csupán az alkalomszerűen, önként kínálkozó parcellázások és telepítések állami közvetítésére szorítkozik. A tudatlan kontárok szokása szerint azonban Darányi miniszter úr sem elégszik meg azzal, hogy a dologhoz nem értő kuruzslásával semmi számba vehető eredményt nem tud elérni: neki még kárt is kell csinálnia. Teljesen megbénítja t. i. a parcellázás és telepítés terén a magántevékenységet azzal, hogy azt a hatóság előzetes engedélyezésének és utólagos jóváhagyásának föltételéhez köti. Tagadhatatlan, hogy a magánparcellázással a közel múltban tömérdek, botrányos visszaélés történt; a nyílt és leplezett uzsora fölháborító ügyleteivel tették tönkre szélhámos faiseur-ök a parasztok ezreit, sőt nem egyszer „a nép hazafias szellemű vezetőjét” (Ind. 2. lap), a földesurat is kifosztották a parcellázó üzérek. Csakhogy nem minden parcellázás volt ám ilyen csalafinta gonoszság! És ha összehasonlítjuk az államnak eddigi parcellázási és telepítési tevékenységét az e téren történt magántevékenységgel: akkor a mérleg nemcsak a kifejtett működés intenzitását, hanem annak üzleti és gazdaságpolitikai eredményeit tekintve is határozottan a magántevékenység javára billen. Épen ezért az állami beavatkozásnak olyan sekély es szándéka mellett, amilyenről a kérdéses javaslat tanúskodik, nem a magántevékenységnek megszüntetésére, hanem ennek támogatására kellett volna törekednie. És mi a javaslatnak épen ebben látjuk legnagyobb, legsarkalatosabb alapelvi hibáját. Azt hisszük ugyan, hogy a jövendő fejlődésnek útja a gazdasági élet terén mind nagyobb köröknek kollektív tevékenységéhez vezet és igazolható véleményül valjuk, hogy a földbirtokpolitika, (még pedig nemcsak a megoszlás kérdésében) igenis, dacára Darányi miniszter úr helyeslésének, majdan a demokratikus állam korlátlan hatalma alá kerül Akkor majd nem a javaslatok indokolásában lappangó üres frázisok, hanem az alapvető törvényszakaszok

391 és a végrehajtási utasítások fogják azt tartalmazni, hogy az állam gondoskodik a földbirtok arányos megoszlásáról. Ennek az ideje azonban még nem érkezett el; a mai korrumpált magyar közigazgatással, közismert jogbizonytalanságunkkal, vicinális parlamentünkkel és alacsony műveltségű népünkkel, no meg sarlatán minisztereinkkel . . . bizony nem kívánjuk ezt az országos, nagy földbirtokreformot, amelynek keresztülvitelét különben is nemcsak birtok-morfológiai, hanem üzemtechnikai konjunktúrák szerint, továbbá a föld hozadékának és az ország fogyasztásának kalkulációja alapján, forgalompolitikai és hitelügyi reformok egybevágó, szerves és tervszerű megalkotása után, mint ezek integráns részét kell és lehet majd realizálni.* Ennek az idejétől ma még messze vagyunk s különösen nélkülözzük a hozzá való minisztereket! Napjaink és viszonyaink közepette a földbirtok megoszlás kérdésében a kötött birtokok mobilizációján túl minden tisztán látó és őszinte szándékú, reális politikusnak arra kell törekednie, hogy a mindennapi életben folyamatos parcellázások összes ügyleteit előmozdítsa, kormányzati és közigazgatási akadályaikat elhárítsa, az élősdiek visszaéléseitől, az uzsora káraitól megóvja és gazdasági konjunktúráikat kedvezményezze. Ε kormányzati programm keresztülvitele a gyakorlatban csupán azt kívánná, hogy az állam mindenkinek elvégeztetné saját embereivel ingyen az összes előmunkálatokat, azután az ügyleteket nyilvános hitelesítés alá kényszerítené és végül maga az állam is részt venne a versenyben. Hiába irtózik a földművelésügyi miniszter úr a tanulástól, ha jót akar az országnak és főként kedves földesurainak, akkor meg kell azt az egyszerű kis gazdaságtörténeti törvényt tanulnia, hogy az uzsorát még soha és sehol sem lehetett másként, mint verseny útján kiirtani, de ezzel aztán, t. i. állandó és erős versennyel, mindig sikerült az. Amint köztudomásra jutna az, hogy az állam az összes telekkönyvvi, jogi és mérnöki előmunkálatokat ingyen elvégezteti s aztán minden nyerészkedés nélkül közvetíti is az ügyletet: nemsokára kámforként eltűnnének a piacról a parcellahiénák s a bankok is csak hitelügyleteket keresnének e téren. Általában sem, de meg az olyan szegény országban, amilyen a mienk, ahol még az amúgy is kevés tőke gyáván meglapul a bankok betéti pénztáraiban, itt kiváltképen nem lehet az államnak az a hivatása, hogy a magántevékenységet korlátozza, avagy épen megszüntesse. Különösen tanulságosak az utóbbi éveknek azok a parcellázási és telepítési esetei, amikor az ügyletek közvetítők kizárásával és uzsora nélkül jöttek létre. Az eladók mindez esetekben nagyobb árakat kaptak földeikért, mint amekkorára számítottak, a vevők pedig mégis jól jártak a vásárral. Ha az állami verseny e korlátozást biztosítja, megtette kötelességét. Van azonban ez alapelvi kifogáson kívül még egy sarkalatos ellenvetésünk az egész javaslattal, illetőleg annak azzal a célzatával szemben, hogy t. i. a telephelyeket, egy-egy középbirtok kivételével, * Lásd ifj. Leopold Lajosnak A kisbirtok eszményítése c. szép cikkét a Huszadik Század 1907. 4. számában.

392 kizárólag kisbirtokká parcelláztatja. Hát a földművelésügyi miniszter úr már eldöntötte a birtok-morfológia kérdését? Valóban nagy megnyugvást adhat, sőt valóságos bibliai boldogságot nyújthat a meggyőződésnek az a bizonyossága, amellyel a miniszter úr javasolja (10. §.) hogy minden 1800 kat. hold területű telepen egy-egy, legfeljebb 500 kat. hold nagyságú középbirtok legyen. Igaz ugyan, hogy némely nyughatatlan vérű skriblerek, holmi féltudósok és lelketlen izgatok hosszú vitákat folytatnak afelől, hogy a nagyüzemnek, avagy a kisüzemnek kell-e földreformoknál inkább kedveznünk és csupán csak abban az egy dologban tudtak eddig megegyezni, hogy semmi esetre sem lehet az üzemnek helyes arányát egy-egy egész országra és egyszersmindenkorra megállapítani. No, de az ilyen kis dolgok miért nyugtalanítanának egy magyar minisztert? Ez alapelvi szarvashibákon túl azonban nem kevésbbé érdekesek a javaslatnak laza meghatározásai és bőséges kivételei. A kaucsuk és a labirinthus jut az embernek eszébe lépten-nyomon. Így pl. a 25. § azt mondja, hogy „telepesül csak olyan önjogú magyar állampolgárt szabad befogadni, aki a telepítési cél szolgálatára alkalmas és aki stb.”. Első kérdés az, hogy mi az a telepítési cél? a második kérdés, hogy ki alkalmas a telepítési cél szolgálatára? és végre a harmadik kérdés, hogy ki felel mind e kérdésekre, mert sem a javaslatban, sem az indokolásban nincsen szó róluk. Ugyan e szakasz végén azután az van, hogy a telepítési hatóság (a földművelésügyi miniszter által kinevezendő tisztviselők!) kiskorúaknak is megengedheti a telephely megszerzését. A szegény telepes azonban mindezzel még nem sokat ért el, mert a 79. § szerint 13 különféle címen lehet őt a telepi paradicsomból kitudni. Többek közt az állam visszavásárolhatja tőle telephelyét, ha vagy maga, vagy háznépének valamely tagja magatartásával a telepítési hatóság ismételt figyelmeztetése után is a telep belbékéjét megbontja (halljátok szocialisták?) vagy fejlődését akadályozza. Hát most képzeljük el, van-e a világon olyan parasztcsalád, amelyiket e címen bármikor meg ne lehetne fosztani telepétől? Az analfabéták e szomorú országában talán nem vehetjük rossz néven a földművelésügyi minisztertől azt, hogy a javaslat némely szakaiban csupán a kántor illetményeiről gondoskodik, mellőzi ellenben a tanítót. Mintha az 1868: 38. t.-c. nem az iskolába, hanem a templombajárást tette volna kötelezővé. Az igaz, hogy a kastélyok urainak kedvesebb a templom, mint az iskola s talán innen ered a miniszter úr szimpathiája is. Még ezeknél is furább azonban, szinte párját ritkítja még a magyar kodifikációban is, az 56. §-nak ez a rendelkezése: „A földművelésügyi miniszter a telepesektől e törvényben meg nem jelölt külön minősítést is követelhet”. Vessük össze ezzel a 123. §-nak azt a rendelkezését, hogy a telepítési alap tőkéjéből a földművelésügyi miniszter ingatlant vásárolhat; azután menjünk vissza a 8. §-ra, amelyben az van, hogy a különböző nagyságú telephelyek értékét a telepítési hatóság (t. i. a földművelésügyi miniszter tisztviselői) becslés és osztályozás alapján

393 állapítják meg; e becslés és osztályozás körüli eljárást a földművelésügyi miniszter rendeleti úton szabályozza. A miniszteri mindenhatóságnak és e törvény zagyva kivételezésének nem utolsó esetét tartalmazzák a 112. és a 177. §-ok; ezek szerint a földművelésügyi miniszter a magántelepítést is, meg a magánparcellázást is közérdekűnek nyilváníthatja, amikor természetesen a boldog birtokosok megkapják a törvényben biztosított kedvezményeket. Már most ugyan mindezek után nem volna-e őszintébb és egyszerűbb, ha a törvény azt mondaná majd, hogy a telepítési alapnak 150 milliónyi tőkéjén Darányi Ignác miniszter úr, illetőleg hivatali utódjai megvásárolhatják azt a birtokot, amelyiket akarják és ebből, valamint az alap vagyonához csatolt állami birtokokból tetszésük szerinti telephelyeket adhatnak el azoknak, akiknek tetszik, annyiért, amennyiért tetszik; a telepeseket kitehetik a telepből akkor, amikor akarják s azért, amiért akarják. És így tovább. Mire való az ilyen törvény, amelynek minden intézkedése alól kivételt nyújthat és minden rendelkezése elé gátat tehet a miniszter? Kit téveszt meg a paragrafusokkal kendőzött miniszteri mindenhatóságnak ez az otromba kísérlete? A politikai szemfényvesztésnek e léha munkája a megbotránkozás mellett még azt a csodálkozást is fölébreszti az emberben, hogy vajon Darányi miniszter úr örökké akar-e élni? Nem gondol-e arra, hogy az a szörnyű hatalom, amelyet ez a pártos javaslat, ha majd törvénnyé válik, a földművelésügyi miniszter kezébe ad, már nem az ő embertelen uralmát fogja erősíteni? . . . Bizony, bizony nagyon üdvös volna a miniszteri dolgozószobák szemöldökfáira fölvésetni a karthauziak komor köszöntését: Memento mori! Somogyi Tamás.

Kortörténeti jegyzetek. A sajtószabadság körül. — A losonci hazaárulás. — Janina Borovska. I. Hosszú út vezetett a magyar B. T. K. tervezetétől addig a vizsgálóbírói végzésig, amely Arcibasev »Szanin«-jának lefoglalását elrendeli. B. T. K.-ünk tervezete, amely különben az 1843. évi Szalay László-féle tervezettel szemben határozott visszaesést jelent, az istenkáromlás vétségét nem ismerte. „Távol állott attól — így szól a miniszteri indokolás (II. kötet, 70. lap) — hogy bármely alakban valami olyat állapítson meg, ami a lois de sacrilege látszatával bírhatna.” A főrendiház volt az, amely Haynald Lajos és Samassa József érsekek felszólalására, az osztrák és német példa előtt meghajolva, ezt a vétséget a 190. §-ba felvette. A képviselőházban Irányi Dánielnek indítványa, hogy ezt a cselekményt kihágássá minősítsék, a főrendiház módosítványával szemben nem kapott többséget. De a kérdés országgyűlési tárgyalásán eléggé kitűnt, hogy itt csak a botrányt okozó

394 szándékkal használt közönséges káromkodás büntetése volt célba véve. (Anyaggyűjtemény, II. köt., 266—277. és 281—284. 1.) Azoké az eseteké, amelyek a szabadgondolkozó ízlését épen úgy sértik, mint a hívő vallásos érzületét. Még csak az egészen önfeledt, mechanikus káromkodást sem kívánták büntetni, nem hogy a világfelfogás nagy kérdéseiben való véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására gondolt volna valaki. És ha végig tekintünk a 190. § alkalmazásának negyven éves gyakorlatán, mindenütt csak a közönséges káromkodás eseteinek büntetésével találkozunk. A feudális-klerikális reakció mai korszakában merült csak fel az az eszme, hogy a B. T. K. 190. §-át a theologikus világfelfogás ellenfeleivel szemben fel kellene használni. És a májusi emléklap esete mutatja, hogy ez még a felekezeti szempontból gondosan megrostált esküdtszék előtt is sikerült. De ami most, a Szanin-esetben történt, az még egy lépéssel túlmegy az eddigi határon. Az már nemcsak a theologikus világfelfogás büntetőjogi védelme a modern világfelfogással szemben, hanem a katholikus reakció kísérlete a maga különleges vallási felfogásának államhatalmi kényszerrel való kötelezővé tételére. Amivel a mozgalom szellemi vezérei nem merik magokat kompromittálni, azt elérik kerülő úton, exponált helyekre jutott és azokban megtűrt vallásos őrjöngőknek nyilatkozatai és autoritatív intézkedései által. Egy miniszteri tanácsos, hivatalos jellegű ténykedése közben, tételes torzvallásnak bélyegez minden theológiát, amely a római katholikus egyházéval nem azonos. A büntető hatóságok pedig ezt tűrik s a miniszteri tanácsos állásában marad. Sőt a büntető hatóság is vele párhuzamosan működik, amikor a Β. Τ. Κ. 190. §-ának alkalmazásánál Krisztus személyét az istenségével azonosítva, a katholikus dogma alapján szembe helyezkedik nemcsak a zsidósággal, amint azt a maga dicsőségére feltüntetni szeretné (holott a zsidó utóvégre szintén csak bevett vallásfelekezet volna), hanem a már 1848 óta bevett unitarizmussal, a kereszténységnek minden szabadabb szellemű és félig-meddig kulturképes irányzatával, és az állami törvényeinkben elismert felekezetnélküliséggel. Ilyenkor persze ismét felvonulnak bizonyíték gyanánt a társadalmunknak „elvégre is még mindig” túlnyomóan keresztény művelődését, államunknak „alkotmányjogilag is elvitathatlanul keresztény jellegét”, Szent István birodalmát és az apostoli királyságot hangoztató jelszavak, miként azt Doleschall úrnak az egész akciót beharangozó cikkében rendre megtaláljuk. (Holnap talán már az elért eredmény fog a saját bizonyítékainak újabb bizonyítékául szolgálni.) És belesivít a koncertbe az „üldözött katholicizmus” kedvenc danája, a jól ismert „hep-hep-hep”. „Ha pedig az apostoli királytól szentesített és mindenkitől megtartatni rendelt tételes törvény az Egy Istennek tiszteletét is, a hitfelekezetek vallásos tiszteletének tárgyát is büntetőjogi oltalomban részesíti: valójában csak a keresztény vallás az, melynek Istene és vallásos tiszteletének tárgyai törvényen kívül állanak.” Így ír Magyarországon a XX. században egy egyetemi tanár. S a büntető hatóság, ahelyett, hogy megállapítaná ebben a Β. Τ. Κ. 172. §-ának 2. bekezdésébe ütköző hitfelekezet ellen való izgatás

395 vétségét, siet igazat adni a tanár úr felfogásának. A törvény előtt való egyenlőség ép olyan kevéssé biztosítja a büntetőjogi védelmet a gyengébb felekezeteknek, mint az osztályharcban a munkásságnak, vagy a nemzetiségi küzdelemben a nem-magyar nemzetiségűeknek! Boldog ország, amelyben a hivatalos tudomány és az igazságszolgáltatás ilyen törekvések szolgálatában találkozik! A Doleschall-Szlavek-féle társascég azonban, úgylátszik, maga sem érezte magát elég erősnek a vallás ellen való vétség megállapításában (Doleschall in subsidio a kihágási Β. Τ. Κ. 51. §-át ajánlja alkalmazásra), mert a súlyt a könyvben foglalt erotikus elemekre helyezi. Hát szívesen megengedjük, hogy a Szanin nem való egészen kis gyermekeknek a kezébe, ámbár a gólyamesének és a Pál és Virginia-féle hülyeségeknek terjesztését az ő körükben sem tartjuk kívánatosnak. De mi következik ebből? Legfeljebb az, hogy ezeket az apró csemetéket ne igen engedjük hozzáférni, de semmiképen sem az, hogy az ő kedvükért az érettebb közönség elől is elvonjuk. Hiszen akkor hasonló jogon az orvosi tankönyvek egész sorozatainak elkobzását is követelhetnők! Csakhogy — ha egészen igazságosak akarunk lenni — itt valóban van egy bökkenője a dolognak. A vizsgálóbírói végzés isteni naivsággal rámutat, hogy a szépirodalom termékei első sorban az ifjúságnak valók, hogy az ne csak testben, hanem lélekben és erkölcsben is egészséges legyen. Kétségtelen, hogy ez a felfogás meg van a magyar közönség bizonyos köreiben és az is kétségtelen, hogy az csak visszatükröződése a tényleges állapotnak. Tény az, hogy a magyar középosztály felnőtt férfitagjai nem olvasnak szépirodalmat, nem olvasnak egyáltalában a hivatásuk legszűkebb körén kívül eső könyvet. A jobbmódúak nem teszik, indolenciából, a kopottabbak nem tehetik, mert nincs rá sem idejök, sem pénzök. Minden pénz elmegy a háztartás elsőrendű szükségleteire, minden idő rámegy a nélkülözhetetlen mellékfoglalkozásokra. De nemcsak anyagi okai vannak a középosztály szellemi élete eme sivárságának. Hiszen a munkásosztály — néhány nagynehezen felkutatott és célzatosan szembeállított esettől eltekintve — a maga egészében anyagilag bizonyára kedvezőtlenebb helyzetben van a polgárság legmostohább sorsú rétegeinél is és mégis mennyi igaz törekvést és mennyi képességet találunk benne a kultúra eredményeinek elsajátítására! Mert a proletárnak megvan a maga osztályharca, megvannak a maga ideáljai, amelyeknek megvalósításáért küzd és amelyekért való küzdelemhez tudást és lelkesedést a modern tudomány és szépirodalom műveiben igyekszik meríteni. A magyar polgárság még nem ismeri ezeket a motívumokat. Neki az irodalom csak unalomölő narkotikum a nők és gyermekek számára, akiknek a kenyér után való mindennapi hajszában megfelelő részt juttatni nem tudnak. Azok közül, akiket a Szanin-ügy hivatalosan foglalkoztatott, alig hisszük, hogy csak egy is akadt volna, aki a regényt előzőleg olvasta. A vizsgálóbíró akkor kezdte olvasni, amikor a kir. ügyészség

396 indítványa már a kezében volt. Binding, a nagy büntetőjogász nem merte szakértő meghallgatása nélkül eldönteni azt a kérdést, hogy Boccaccio Decameron-ja pornográfia-e vagy sem? Szlavek úr nemcsak erre kínálkozik fel megfelelő ügyészi indítvány esetében, hanem ráadásul Zola, Maupassant és Marquis de Sade műveinek lefoglalását is kilátásba helyezi. Úgy látszik, valami irodalmi Pantheon-félét terveznek a törvényszék pincéjében. Ami magát a regényt illeti, abban semmivel sem több az erotikum, mint a XIX. század nagy francia regényírói műveinek átlagában. Két dolog van mégis, amely azt a hasonló irányú művektől megkülönbözteti. Először is az őszinteségnek valamivel nagyobb foka a szexuális pszichológiában. Az őszinteség egyike a legértékesebb írói tulajdonságoknak és különösen nagy érdem ezen a téren, amelyen évezredek hagyományos nevelése még az önmagunkkal szemben való őszinteséget is elnyomta bennünk, látásunk tisztaságát még saját élményeinket illetőleg is megzavarta. A régebbi szépirodalom szexuális élményeinkből csak azt ragadta ki, aminek dinamikai jelentősége volt, aminek eredménye külső eseményekben: új párok találkozásában vagy régiek szétválásában nyilvánult, vagy ami ilyen események közvetlen visszahatásaként jelentkezett. A szexuális élet folytonosságát, azt a tényt, hogy szexuális vonatkozású éleményeink állandóan vannak, nemcsak akkor, ha egy akut lefolyású szerelmi regénynek szereplői vagyunk, hogy ilyen éleményeink személytelen alakban is lépnek fel és minden gondolatunkba, minden vonzódásunkba vagy idegenkedésünkbe belejátszanak, támadnak, és nyom nélkül elmúlnak, a modern pszichológiának ezt a nagy igazságát a szépirodalomban Arcibasev-nél találjuk meg először következetesen keresztülvive. A regény másik különlegessége tendenciájában áll. Kétségtelen ugyanis, hogy a Szanin a szabad szerelem apológiája. A szótól nem kell megijednünk. A szabad szerelem csak az olyan koponyákban egyértelmű a teljes promiszkuitással, amelyek pl. a szocializmusban még mindig valami új osztozkodásfélét látnak, a mai nagytőkéseknek a munkásvezérekkel való kicserélődését. Nem szabad szerelem az a szerelmi összevisszaság sem, amelyet a Szanin személyei közt találunk. Ez legfeljebb a szabad szerelem torzképe. A szabad szerelem a szexuális életnek a gazdasági meggondolások alól való felszabadulását jelenti. Semmivel sem többet, mert hiszen a mai társadalomban uralkodó ilyen irányú vallási és erkölcsi parancsok és társadalmi előítéletek meggyőződésünk szerint mind csak ezeknek a gazdasági meggondolásoknak reflexei. Az a felismerés, hogy mindaddig, amíg a szexuális élet kérdései a gazdasági kérdésektől függetlenül meg nem oldhatók, az emberiség szexuális boldogsága állandóan rövidséget szenved, a tisztán gazdasági megfontolásokkal összhangban arra fogja késztetni az emberiséget, hogy a mai gazdasági rendszer helyébe olyat léptessen, amely ezt a kettéválasztást lehetővé teszi. íme, ezen az úton a szexuális élet kritikája is a gazdasági kollektivizmushoz vezet. Más kérdés, hogy a szexuális élet jellege miképen fog az új viszonyok közt alakulni. Ez az emberi természettől függ, amely ebben

397 a kérdésben eddig nem nyilatkozhatott meg szabadon. De egyáltalában nem lehetetlen, hogy a jövendő szexuális élete sokkal jobban meg fogja közelíteni a monogámiát, mint a mai tényleges állapot. Ha már most valaki a szépirodalomban szószólója akar lenni ennek a szabad szerelmi ideálnak, amint hogy Arcibasevnek tényleg ez volt a szándéka, akkor erre két utat választhat: az utópisztikus vagy a társadalomkritikai regény formáját. Arcibasev sokkal inkább realista, mintsem hogy utópiát és sokkal kevésbbé erősfejű gondolkozó, mintsem hogy igazi szociális regényt tudott volna írni témájából. Épen azért a jelen állapotból kivezető utat hiába is keressük a regényben. Sőt a regény tendenciája határozottan forradalomellenes. Nem azt mondja: csináljatok forradalmat, mert ez biztosítja a szexuális életben is az emberiség jobblétét, hanem így beszél: ne csináljatok forradalmat, hanem vegyétek ki részeteket a földi örömekből, éljetek a szerelemnek és ne törődjetek semmi egyébbel. Ezt megérti az orosz ellenforradalom és helyeslőén bólint: igazatok van! Ha már forradalmat akartok, csináljátok meg a nemi életben és hagyjátok nekünk a politikát. A magyar reakciónak azonban szintén igaza volt, amikor így bánt el Arcibasev regényével. Mert nálunk most még olyan a helyzet, hogy a reakció így okoskodhatik: A politikában úgy sincs forradalom, minek engedjem meg az irodalomban és a szexuális életben, ahonnan talán még a politikába is behatolhat? A Szomori Dezső Balog Tuta-jának fölmentése után semmi kétség, hogy az esküdtek a Szanin-t is fel fogják menteni. Sőt valószínű, hogy a vádtanács is felmentette volna a regényt a vizsgálóbírói lefoglalás alól. Ezt a műnek magyar kiadója: az Eggenberger cég lett volna jogosítva kérni. Az a tiszteletreméltó cég, amelynek kirakatát D. úr fájdalommal szemlélte, a kárhozatos művel teleaggatva. Ennek a tiszteletreméltó cégnek azonban nagy érdeke van abban, hogy a „leselkedő silányabb német kiadások” el ne borítsák az országot. Persze, mert akkor a repeső szívvel előkészített II. kiadáson nehezebb volna túladni. Időközben hadd szüneteljen a magyar sajtószabadság! Mit neki az a szolidaritás, amelyet minden művelt ország könyvkiadó cégei az általuk kiadott művekkel és azok szerzőivel érezni szoktak? Van-e nálunk olvasó közönség, amely fel tudna háborodni az irodalmi tisztesség ezen elemi követelményének megszegésén? Romae omnia venalia. Annak az egy példány magyar Szaninnak a lefoglalása (ára 3 korona) biztosítéka — nem a magyar sajtószabadságnak! hanem — annak, hogy a német Szanin-t is le fogják foglalni és így a magyar Szanin II. kiadásának fokozott kelendősége lészen. Ki törődik ilyenkor azzal, hogy a magyar Szanin lefoglalása szégyen és gyalázat, aminek a reparálására mindent elkövetni hazafias kötelesség? Ó, ezt a hazafias kötelességet nem érzi sem a kiadó cég, sem annak illusztris jogi képviselője, a másik nagy magyar társadalomtudós, aki a Szanin olvasása közben megköpte a markát, hogy így meg amúgy, ha a csendőrség átlépte a határt, akkor ő lő és aki most, hogy végigolvasta a regényt és saját beadványa

398 szerint nem talált abban semmiféle sajtó vétséget, mégsem lő, sőt hihetetlen erkölcsi cinizmussal a maga lapjában is közzéteszi, hogy nem lő, mert attól tart, hogyha most lőne, akkor túllőne a célon: a kiadócégnek mindenekfölött álló üzleti érdekén! (M. P.) II. Vettük a következő sorokat: Egy érdekes kortörténeti dokumentumot vagyok bátor megküldeni, mint fényes bizonyítékát annak, hogy a „pánszláv hazaárulókról” szóló förmedvények szerzőinek nem a „haza védelme” a céljuk, hanem saját ügyük s hogy az ily csatakiáltások háttere mindenkor önző zsebkérdés. Mi történt? Losoncon egy fiatal ügyvédet, dr. Bazovszkyt, pánszlávvá avattak s egyúttal bojkott alá helyezték. S miért? Az illető bankot alapított. Addig, amíg a bank nem volt meg, Bazovszky dr. az ítélkezők saját bevallása szerint „kiváló társadalmi pozícióval bírt, Losonc egyik legforgalmasabb irodáját mondhatta magáénak, udvarias, szíves volt érintkezési modorában, sok jó barátot szerzett magának, a polgárság háromnegyed részével tegeződő viszonyban állott, tekintélyre és népszerűségre tett szert, igen sokan kedvelték és szerették, sőt a losonci 48-as pártnak titkára is lett”.* A losonci 48-as párt titkára később szocialistává lett, „minden következményeivel orthodox Marxistának vallotta magát” s a Népjogban „egymásután jelentek meg nemcsak országos, hanem városi intézményeink és intézőik ellen undort keltő stílusban írt förmedvényei és üvöltései”.** Ezen időben Bazovszky azonban még mindig köztiszteletnek örvendett Losoncon s ha nem fészkelődik, szocialista léte ellenére is nyugodtan élhette volna napjait Losoncon. Azonban Bazovszky dr. tót-paraszt kliensei folytonos unszolására, akik a kölcsönszerzés addigi bonyodalmai és a kamat nagysága körüli panaszaival nem hagyták békében, egy elvetemült gondolatra merészkedett. Bazovszky pénzintézetet alapított! Tót parasztoknak, tót-nevű bankot, tehát világos — pánszláv bankot. A dolgok állása persze rögtön megváltozott. Török Zoltán úr cikket ír a Losonc és Vidéke című lap 10. számába Ne bántsd a magyart! A losonci társadalom ítélete cím alatt, Wagner Sándor polgármester úr pedig összehívja a város tanácsát és képviselőtestületét, hogy „állást foglaljon a városra szégyent és veszedelmet indítani akaró dr. Bazovszky további működésével szemben”. Ezen az értekezleten a város színe-java egyhangú határozattal kimondotta az általános bojkottot Bazovszky ellen. És az indokolás? Íme:

»Úgy hírlik, hogy ez az új bank külföldi szláv tőkével rendelkezik. Igazgatója az új banknak dr. Bazovszky Lajos ügyvéd; az igazgatóság tagjai pedig túlnyomó részben országosan ismert pánszláv agitátorok. Már ebből a körülményből, de abból is, hogy dr. Bazovszky Lajos hosszabb idő óta alaposan gyanúsíttatik*** hazaellenes pánszláv üzelmekkel: * Losonc és Vidéke, 1909 márc. 7. szám. ** Ugyanott. *** De az alapos gyanút mivel sem bizonyítják, sőt a cikk előbbi idézett passzusából tudjuk, hogy a gonosz hazaáruló „a polgárság háromnegyed résrével tegeződő viszonyban állott”.

399 közelfekvő a feltevés, hogy a külföldi szláv tőkére támaszkodó új pénzintézet szintén az államegységet megbontani célzó nemzetiségi törekvések eszköze lesz. Merényletnek kell neveznünk dr. Bazovszky Lajos ezen újabb ténykedését, mellyel eddigi alattomos üzelmei után a magyar haza nyílt ellenségeként a tevékenység terére lépett. Dr. Bazovszky Lajossal eddigi szereplése, de különösen mostani nyílt ténykedése után, melynek nemzetellenes jellegét immár elvitatni nem lehet — egyszer s mindenkorrá megszakítunk minden társadalmi érintkezést. Kövessetek Ti is bennünket! Tekintsétek őt, polgártársak, nemzetünk közismert ellenségének, kit a társadalomnak bojkottálnia kell! Zárjuk ki egyesületeink, intézeteink, testületeink, egész társadalmunk kebeléből. Hasonlóan bojkottáljuk mindazokat, akik vele nem hivatalosan érintkeznek, akik neki, vagy az igazgatása alatt álló pénzintézetnek, ezen pénzintézet alkalmazottainak üzleti helyiséget, lakást adnak, akik neki élelmet s közszükségleti cikkeket eladnak, avagy tőle ilyeneket vásárolnak; az ilyen egyéneket társadalmi érintkezéseinkből teljesen kiközösítjük, tőlük vásárolni, nekik eladni és velük sem társadalmi, sem üzleti érintkezésbe lépni nem fogunk. Sorakozzatok mellénk polgártársak s tudassátok velünk mindazok neveit, akik eme fölhívás ellenére cselekszenek! Ez a legkevesebb, amit a magyar nemzet egysége érdekében megtenni kötelességünk.” *

S kik az urak, kiknek egyike vezércikket ír az újságba, a másika pedig gyűlésbe hívja a város tanácsát és képviselőtestületét?? Török Zoltán úr, a Losonci takarék és hitelbank r.-t. igazgatója, Wagner Sándor polgármester úr pedig ugyanannak a banknak igazgatósági tagja. A Losonci takarék és hitelbanknak 7 millió 514.163 korona betétje van és 40% tiszta nyereségre dolgozik. Ezért csak érdemes a hazát védeni, mert — tetszik tudni — a betevőknek nagyobb része környéki tót parasztokból áll s ugyanezek az új bank részvényesei is. Így fest az Ibsen Volksfeind-jának losonci kiadása.

III. Hat napon keresztül harcolt az esküdtbíróság előtt a becsületéért Janina Borowska. Az érveivel és tanúival nem mentette volna meg. De a könnyeivel kisírta a maga számára, s aki megtámadta, a rágalmazó szégyenbélyegével a homlokán volt kénytelen elvonulni a becsületért vívott harc helyéről. Azok számára, akik sem a nevét nem ismerik s aki e név lágy zengéséről sem sejtik még, ki kell írni, hogy Janina Borowska egy fiatal asszony, aki a krakkói esküdtbíróság előtt tisztíttatta a becsületét. A hímnemű gondolkodás számára, amely a maga kaptáit az asszonyokra is rákényszerítette, a nő és a becsület csak a nemi életnek és kapcsolt részeinek területén találkozhatik össze. Janina Borowska azonban nem ezt a becsületét kereste, hanem egy másfélét, azt, amelyiket mint olyan sok más szép részét a világnak, a férfiak a saját maguk számára sajátítottak ki. Amit asszonyok bizalmas barátnőiknek, a segítőnek, a közbenjárónak, a levélhordónak és alkalomcsinálónak szoktak csak félig elmondani, félig elhazudni, s amit feleletre vonva maguk előtt is utolsó szóig letagadnak: mindezt kíméletlen őszinteséggel lökte sok száz ember elé Janina Borowska. Szeretőit, szerelmeit, kölcsönüzleteit, sohasem szűnő pillanatnyi pénzzavarait, szerelmi visszautasí* Ugyanott.

400 tásait: asszonyos és asszonyi becsületének minden porcikáját feláldozta, hogy megmentse politikai becsületességének és megbízhatóságának erősen ostromolt látszatát. Annál a kérdésnél, sikerült-e ez neki, sokkal érdekesebb szempont maga a dolog, hogy megpróbálta. Fekete ruhája, alacsony homlokán megülő és pisze orrára ráboruló kék utazó sapkája a régi asszonyi gubó; de érdeklődése, akaratának iránya, lelki élete súlypontjának a nemi világból a politikaiba való eltolódása az új asszony álcáját sejtetik a régi gubóban. Janina Borowska lengyel tanítónő volt, akit öt esztendő előtt feleségül vett egy galíciai helytartósági fogalmazó. Szép házassági karrier ez: olyan mintha nálunk a falusi tanítónőt elveszi az árvaszéki ülnök vagy a tiszteletbeli vármegyei aljegyző. Az asszony azonban nem tudta megbecsülni azt, amit minden derék polgár a szerencséjének nevezne és méltán. Szabad és nyugtalan világnézet szúja rágta el benne a családi jó erkölcsök fájának gyökerét. Kivándorolt az otthonából és orvosnövendéknek állott be a krakkói egyetemre, épen akkor, amikor néhány órányi távolságban, túl az orosz-lengyel határon nagy földrengés hasogatta meg az orosz politikai világnak legszilárdabb oszlopait. A földrengés hullámai elgyűrűztek egészen Krakkóig s ami forradalmi hajlandóságú párt, ember élt ott, s kissé egyebütt is Európában, nagy nyüzsgésnek indult. Egy hullám elragadta Janina Borowskát is, aki férjétől távol, Krakkóban megszült és eltemetett egy gyermeket. Szűkösen élt, negyven korona jövedelme volt havonta s így életviszonyaiban is meg volt az oka arra, hogy ne legyen túlságosan lelkes védelmezője a fennálló társadalmi rendnek. A helytartósagi fogalmazó úr neje, miközben halálos szerelemre gyulladt az egyetem valamelyik orvostanára iránt, akinek lakásán több ízben elájult és akinek jótállásával váltókat számítoltatott le, megismerkedett és összeboronálódott egy csomó forradalmárral: terroristákkal, szocialistákkal és a társadalom egyéb ellenségeivel. Gyakran utazgatott Krakkóból Varsóba, avval a megbízással, hogy tiltott forradalmi iratokat csempésszen be Lengyelországba. Janina Borowska ügyesen és rendesen végezte e rábízott dolgokat. Varsóban éjszakánként forradalmárok adtak neki szállást és nihilista nők kölcsönöztek neki elegáns ruhákat, selyem alsókat, áthatlan sűrű fátyolokat, divatos kalapokat. Nem készülhetett volna jobban, ildomosabban szerelmi légyottra, mint forradalmi küldetéseinek teljesítésére. Utazásain soha baja nem esett. Egész sereg útlevelet tartott raktáron, s a legkülönfélébb neveken utazott s a legkülönfélébb nők utaztak az ő nevén, Janina Borowskára szóló útlevelekkel. Utazgatásai nyomán életviszonyai is javulni kezdtek; lakása jobb lett, öltözete csinosabb, ő maga rendezettebb. Bátorsága, amellyel átmerészedett a határon, a határon innen is megnyitotta számára mindazokat a házakat, ahol aggódó szeretettel lesték a nép birkózását a véres cárral. Janina Borowska népszerű és becsült katonája volt a jövendő harcaira készülő lengyel seregnek. Tíz hónap előtt azonban felrobbant egy piszokkal töltött bomba és szennyének jókora darabja esett rá, Janina Borowskára. A Vörös Lobogó című lapban hatvan ember neve jelent meg egy pellengéren. Hatvan kémé, akik az orosz titkos rendőrségnek szolgálatában állottak és a várfogság, akasztófa, Szibéria számára

401 szállították az emberhúst. A hatvanak között ott volt Janina Borowska neve is: ok nélkül, becsületrabló célzattal vagy legjobb esetben tévedésből avagy félrevezetésből, amint a nő mondotta; jogosan és okkal, mint a leleplezők mondották. Janina Borowska pört indított rágalmazás miatt. Ezt a pört tárgyalták egy hétig a krakkói esküdtek, és előttük teregették ki a Janina Borowska életének, vagy tán inkább öltözetének minden darabját. Úgynevezett női becsületét feláldozta, hogy megmentse politikai becsületét, ami látszatra sikerűlt is. A polgárok lelkiismerete úgy döntött, hogy Janina Borowskáról nem sikerült beigazolni, hogy szállítója volt a cári börtönök porkolábjainak és hóhérainak. De ha nem az volt, mit keresett akkor olyan gyakran Varsóban? Mert sokkal többször járt oda, semmint küldöttek s egyébért is kellett odajárni, mint amiért küldöttek. Hiszen a forradalmi iratok, a tiltott irodalom átcsempészése közben nemcsak arra akadt ideje, hogy egy újabb gyermeket szüljön, hanem arra is, ami a természet rendje szerint azt az életműködést szükségképen megelőzi. És arra a Raszkolnikov hangulatra, amelynek felhője ott borongott a pör fölött, semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy ezt a kérdést senki sem vetette föl és hogy senkit sem érdekelt ez a kérdés kevésbbé, mint a férjet, dr. Maryan Borowski urat, a helytartósági fogalmazót. Bovary úr halhatatlan fajtájának ez a derék galíciai utóda, meleg és lovagias védelemmel állott szorongatott neje védelmére és amikor a Mindenki Józsefek, s főképen Józsefnek már nem is beszéltek Janina őnagysága szerelméről, mert a városi köztudatnak része volt, ő a férjek gyönyörű önbizalmával, a létért való lelki küzdelem e semmivel meg nem fizethető fegyverével bízott Emmának, akarom mondani Janina-nak hűségében. S hogy az eset e részei a humor teljességének ne legyen híjával, meg kell említeni a pörnek egy jelenetét. Az egyik ügyvéd a következő kérdést intézte Borowski Bovary úrhoz: „Tanú úr, nagyon kényes kérdésem volna Önhöz. Ha akar válaszoljon rá, de meg is tagadhatja a választ. Az Ön neje azt mondotta Petersonnak, a varsói titkos rendőrség főnökének, hogy reménytelenül szerelmes egy orvostanárba. Tudja Ön, hogy ezt a hírt Krakkóban széltébenhosszában beszélték? Íme a válasza: „Daszynsky képviselő elbeszélte nékem, hogy feleségem ezt mondotta neki. De én csak nevettem rajta.” A férjen kívül nincsen derűs, humoros szereplője ennek a pörnek. Ő az egyetlen, aki egy szomorú vígjátékíró képzeletét megmozgathatná. Egyébként csak szomorú, sötét árnyékok suhannak rajta keresztül és beléhallatszott, noha bizonytalanul, kétesen, bitókon megfulladt, agyonlőtt ártatlan emberek jajveszékelése és odavillogott meredt, vádoló tekintetük. Janina Borowska, de sajnálni való szegény hiszterika vagy te, ha az esküdtszék ítéletével nem hangzik össze a lelkiismereted verdiktje is. Bárminő is azonban a tényálladék, s bárhogyan is áll Janina Borowska igazi számadása: annyi bizonyos, hogy színpad és költő után kiabálóbb esetet és világot mostanában nem igen produkált a Shakespeare-nél és Sherlock Holmes-nél is találékonyabb, a Dostojewskynél is mélyebb és a Dickens-nél is humorosabb költő: az élet. (Κ. Ζ.)

Könyvismertetések és bírálatok. Az erkölcsi érzés keletkezése és fejlődése. (The Origin and Development of the Moral Ideas by Edward Westermarck. Vol. II. Macmillan & Co. London 1908. XV 852 lap.)

Az erkölcs alapja morális érzelem, mely helyeslést vagy elítélést vált ki a kisebb-nagyobb társadalmak közvéleményében. Az erkölcsit más hasonnemű emócióktól érdektelen volta különíti el. A morális érzés keletkezésének és kialakulásának eszköze: a létért folytatott küzdelemben megnyilvánuló természetes kiválasztás. Westermarck e föltevésből kiindulva vizsgálta az erkölcs történetét művének első kötetében (l. Huszadik Század, 1907. I. p. 270.) és nagy munkájának befejezésében arra hivatkozik, hogy elméletét igazolta. Hézagos kutatásaim már ezelőtt bennem is ama meggyőződést keltették, hogy az erkölcs evolúcióját egyedül az érzelmeknek természetes kiválasztástól irányított változása magyarázza meg. Morálunk érzelmi, ösztönszerű voltának igazolására szolgáló ezer meg ezer tény elsorolása után Westermarck még joggal hivatkozik arra az elméleti meggondolásra is, hogy erkölcsi ítéletünk mindig a cselekvő személyre vonatkozik, noha kétségtelen, hogy az egyén akaratelhatározása nem szabad. Ε helyes megállapítás nézetem szerint ellenkezik az erkölcsi érzelmek érdektelen voltával. A jó cselekvés kellemesen, a rossz kellemetlenül hat, mivel magamra gondolok, a magam személyével helyettesítem azt, kit öröm vagy fájdalom ért. A közvélemény szerepének szerencsés hangsúlyozása sem szünteti meg az ellentmondást: a gyilkosságon felháborodott törzs minden tagja a véres tetem látásakor alkalmasint saját magára, közeli rokonaira gondol. Ezekre való tekintettel nem hiszek az erkölcsi ítélet érdektelen voltában. Tehát szerzővel ellentétben nem is találok olyan határvonalat, mely a morális érzelmeket az amorálisoktól pontosan elválasztja, mely az erkölcs tárgyi ismérvéül is szolgálhat. Objektíve egyáltalában nem határozhatom meg az erkölcsösséget. Nem mondhatok annál többet, minthogy erkölcsös mindaz, mit adott kor adott társadalma annak tart. Ε bizonytalanság nem gátol az erkölcsi érzés fejlődési irányának

403 meghatározásában. Helyesnek tartom Westermarck ama megállapítását, hogy: 1. az altruizmus köre egyre tágul; 2. az ész szerepe az erkölcs terén egyre fokozódik; 3. a mindenkori vallásnak az erkölcsre gyakorolt befolyása egyre csökken. Az erkölcsi parancsok kezdetleges népeknél csak a törzs, talán a család tagjaira vonatkoznak; ma már egész nemzeteket foglalnak össze, sőt világrészeket hidalnak át. A morál köre tehát valóban tágulást mutat. Egyre jobban vizsgáljuk a cselekvő egyén helyzetét, míg kezdetleges népek mindenekfelett a cselekvés eredményeit értékelik. Ma már igen távoli jó vagy rossz is meggondolásokat és ítéletet vált ki. Tehát az ész és előrelátás (a kettő voltaképen egy) szerepe növekedik. Ε fejlődésből szükségszerűen a vallásos hit befolyásának csorbulása következik. A böjt elhagyása művelt emberek között nem vált ki nagy megbotránkozást; ellenben a gondtalan erdőpusztítást erkölcsileg megrójuk, mivel jövő nemzetek érdekét oktalanul kockáztatja. Nézetem szerint Westermarck jól állapítja meg az erkölcs okát (természetes kiválasztástól irányított érzelmek) és fejlődési irányát (egyre táguló kör és a belátás növekedő hatása); ellenben az erkölcsi érzés kritériumát nem adja meg. Kérdés most csak az, hogy az állandó ok mikép függ össze a módosuló következésekkel: az erkölcs folytonos változásával? Mindenekelőtt a főtényezővel (természetes kiválasztás) az idők folyamán egy második: a belátás, előrelátás vagy ész is párosul. Ezenfelül a „külső hatások különböző volta” magyarázza a természetes kiválasztás módosuló eredményeit, mivel eltérő miliőben a létért folytatott küzdelem is változik. Westermarck „külső hatások alatt” érti pl. a gazdasági körülményeket, melyeknek változásai a rabszolgaságra, munkára, tisztaságra vonatkozó erkölcsi parancsokat módosították. Külső ok továbbá a nők és férfiak arányszáma, mely pl. a nemi erkölcstan (egynejűség, sokférjűség) változását magyarázza. Kérdés, hogy e két tényezőt nem vezethetjük-e vissza egymásra, vagy valamely közös harmadikra? Ha pl. ki tudnám mutatni azt, hogy a nőgyermekek arányszáma mindkét vagy az egyik szülő fizikai állapotával (jólét, túltápláltság, stb.) függ össze és ha ezt ismét az illető társadalomban uralkodó munkarendre (pl. férfi túlmunkára, nő henyélésére) vezethetném vissza, úgy tán a felsorolt kétrendű „külső körülmény” eggyé (gazdasági viszonyok) olvadna össze. Hasonlókép kutathatnám a fejlettebb ész, azaz általánosabban a kultúra és a célszerűbb vagyoneloszlás, a terjedő altruizmus és az emelkedő nemzetközi forgalom viszonyát. Westermarck ezt nem teszi; a miliő összetett fogalmát nem vezeti vissza a lehető legelemibb tényre. Innen származik művének némely tökéletlensége és más kvalitása: vezérlő eszme híján nem csoportosítja anyagát egységes módon. Leírja mindama erkölcsi tényt, mely időben és térben pl. a tulajdon, isten, hazafiság, homoszexuális szerelem fogalma köré csoportosult. A legrégiebbektől a legmodernebbekig, ama élő legkezdetlegesebbektől egész a legfejlettebb népekig megismerjük az Összes szokásokat és hiteket. Keresi továbbá az egyes erkölcsi parancsok alakulásának okát is, de a közöttük való összefüggést és ennek okát ritkán kapjuk. Az emberi észt, mely már megpihenés

404 szempontjából is egységes magyarázat után vágyódik, e módszer fárasztja. Ezt minden olvasó tapasztalja majd. Ellenben a kutató szempontjából igen fontos, hogy jelszók alatt, majdnem lexikonszerű feldolgozásban megtalálja, mindazt, mit óriási munkával szerző pl. az emberáldozatokról, vérbosszúról, párbajról, stb. összegyűjtött. Azaz Westermarck műve egyesíti a deskriptiv módszer szükségszerű hiányait a bámulatos szorgalom és tudás eredményeként jelentkező összes jó tulajdonságokkal. Ezenfelül az aránylag kevés elmélet is elegendő arra, hogy felismerjük benne a fegyelmezett, éles agyvelejű gondolkozót. Legjobb talán e téren a nemi erkölcsről szóló XL—XLIII. fejezet. Viszont a tulajdonról szóló fejtegetések (XXVIII—XXIX.) kiáltó módon igazolják azt, hogy még a tények egyszerű csoportosításához is kívánatos a rendszeresítő általános elv. Ez apró hiányok nem rontják le az egész értékét. A szociológia természeténél fogva, mely a kísérletezést kizárja, leíró és összehasonlító tudomány. Az összefüggések tudományos, exakt megállapítása a tények gyűjtése és összehasonlítása nélkül meddő kísérlet. Ha más tereken is elvégezték volna ama nagy munkát, melyet szerző az erkölcsszociológiában sikerrel vállalt, úgy tudományunk gyermekkorának befejezését ünnepelhetnők. A dolgok jelen állapotában is Westermarck műve a kutató módfelett hasznos enciklopédiája; az érdeklődő olvasó pedig ama nagy tanulságot vonhatja le belőle, hogy az isteni eredettel kérkedő és állandónak hirdetett erkölcs egyre változik, még pedig természetes okok hatása alatt. A szaktudomány, általános kultúra és felvilágosultság közös érdekében kívánatos, hogy e mai napig legteljesebb gyűjteményt, mely német nyelven is hozzáférhető, minél többen forgassák. Η. Ε.

Α nagy Véletlen. (Ritoók A nagy Véletlen-t nyugodtan lehetne Emma új regénye. Budapest 1909. A nagy Törvény-nek is nevezni, 2 kötet.) de így megkapóbb, babonásabbul félelmes és sokkal asszonyosabb. Szabad-e Ritoók Emma könyve után a kegyetlen franciának azt a megállapítását idézni, hogy a regény a középszerűségek legjobb búvóhelye? Ezen már valami hat hét óta töröm a fejem, de se a fejem, se az ösztöneim nem akarnak belemenni Ritoók Emma ilyen lesajnálásába. Mióta az Új Idők megkoszorúzta Ritoók Emmának egy nagyon naiv, gyönge, céltalan regényét, bizonyára sok mindent megbánt Ritoók Emma. Legelőször is megbánta, hogy elhagyta az ő orosz és skandináv írásmestereinek fagyasztó, de nagyszerű művészi komolyságát. Nem volt nehéz a penitencia, mert Ritoók Emma északi lelkű, komoly, nem alkuvó s nem egykönnyen ellágyuló ember. Megható az, hogy miként vigyáz önmagára, tollára, téma-nemző emlékeire, demonstrálandó igazaira, egész írására. Más ok, más ügy, más dolog, hogy ez a regény mégis csak asszonyos regény, ha olyan komoly ember írta is légyen, mint Ritoók Emma. A nagy Véletlen egy nagyon-nagyon komoly és mégis érzékeny és finom intellektuelle-nek lelki útinaplója. Útinapló egyébként is, Berlin és Paris nagy csodái kiáltoznak ki belőle s annak a furcsa,

405 talajtalan, szép és vegyes internacionális diákművész-apostol seregnek különös élete, mely Parisba vagy újabban Berlinbe verődik össze. Ezekkel a különös emberekkel, néhány társadalom önkéntes vagy muszáj száműzöttjével, sokat lehetett együtt Ritoók Emma. Szereti őket s ő azt hiszi, hogy meg is látta őket, bőrük alatt, egészen, veséjükig, nyugtalan vérük utolsó csöppjéig. Nem látta meg, de mindegy s én — újra mondom — lelki utasítót, megfigyelésekből, szomorúságokból, lírából és bölcselkedésekből összehorgolt könyvet látok e könyvben. Az a nagy Véletlen, melyet csakugyan meglehetne tenni egy modern regény legfőbb hősének, mint a Végzetet a régi tragédiákban, nagyon is véletlen, ügyetlen és sápadt a Ritoók Emma regényében. Ezért írtam mindjárt legelől, hogy ez a nagy Véletlen csak véletlenül Véletlen, mert Ritoók Emma akarata ellenére törvénynek, Törvénynek látszik épen e könyvből is. Nem véletlenül születünk olyanoknak, amilyenek vagyunk s nem véletlen, hogy sokan föllázadunk s nem megyünk együtt az élet türelmes leélőivel. Nem véletlen, hogy azokat öleljük, akiket ölelünk, s csak a régibb romantika költői hitették el velünk, hogy sokszor szamárul elhaladunk a boldogságunk mellett, holott csak a kezünket kellene utána kinyújtani. A nagy Véletlen nevezhető A nagy Véletlennek is, hiszen a név, az elnevezés olyan semmi, mint az álom, azaz sokkal semmibb. De így, mint Ritoók Emma hiszi, nincs élet, nincs ritmus, nincs szabály, t. i. szabály, melynek első pontja a szabálytalanság volna. Sokat nem tudunk még és sok mindent meg fognak tudni magyarázni, akik majd utánunk jönnek. De már is sejtjük, hogy minden tudatos, ami csak emberrel történik és történhetik, Ritoók Emmának meg kellett szeretnie az északi írókat, meg kellett nyernie az Új Idők regény-pályadíját s az se véletlen, hogy megírta A nagy Véletlen-t.

Frissek, őszi harmatosak, egy kicsit bánatosak, majdnem versek Ritoók Emma némely visszaemlékezései: ezek a könyv legnagyobb értékei. Egy képnek, egy szobornak, egy mélységes hangulatú estnek, egy holdvilágos tavaszi éjnek a Monceau-park Maupassant-szobra előtt, egy olvasmánynak, egy talányos, érdekes, utunkba került emberlénynek az emlékéhez sokszor közelebb van a szívünk, mint a művészi alkotáshoz, melyet nemzünk vagy szülünk vagy a hús-vér gyermekünkhöz. De asszonyos könyv — mondom — s erről kötelességem tehát még bizonyítani próbálóan szólani. Naiv, amit az orosz forradalmár ifjak, leányok életéről mond, naiv, helytelen, ha kedves is. Annyi saját egyéniségű ember, mint amennyi a Ritoók Emma könyvében összetalálkozik, egy Barnumnál is sok volna, egy olyan Barnumnál, aki kivételes pszichéket gyűjt. Legbecézettebb hősnője, egy művészlelkű, de a divattal is törődő, szabad, elegánsan lázadó, szép magyar nincs. Ezt a fajtát nem szülhette meg ez a fajtákat variálni csak roppant kevéssé képes magyar társadalom. A művészetről, egyéni életről, társadalommegváltásról, feminizmusról adott ítéletek szintén

406 naivak. És nagyon sokat akar ebben a mozaikos könyvben elintézni Ritoók Emma, ez is baj. Ám milyen fölségesen szomorúan állítja be azt a nem is új igazságot, hogy a csúnya és okos nő nemeken kívül áll. Óh, igen, a csúnya, okos, mély érzésű asszonynak hiába énekelt Petrarca, hiába csillog reá Milo Vénusza s hiába a legszebb Apolló. Valami még: irodalmi utánmenés az után az igazság után, hogy az asszonynak a gyermek a minden. Több, mint a társadalom, szülők, konvenció, férfiú, több, mint az élet. S a gyermeket se a Véletlen nyújtja s elképzelek csodálatos remekművet, mely az abszolút meddőségben egy emberág legmagasabb dicsőségét látja. Hiszen nem az a fő, hogy nekünk legyen gyermekünk, de hogy legyen gyermek, lehető átvevője a mi lelkeink örökségének. Csipkét szőni asszonytudomány s régi, drága csipkék szépségéből mit se von le, hogy össze-visszák és aránytalanok ábradarabjaikban. A Ritoók Emma könyve ilyen csipkekendő, egy szál se rossz, csupán az ábrák, a darabok, a részek össze nem illők, aránytalanok. De ime a fő-fő érdem: ezt az úgynevezett regényt egy magyar, művészlelkű intellektuelle írta. Újabb típus, nekünk kedvesebb, mint A nagy Véletlen akármelyik nője. Ezután a könyv után okvetlenül egy még szebb, igazabb és művészibb Ritoók-könyvnek kell jönnie. És Ritoók Emma is, aki ma már komoly, nemes, elsőrendű ember, lesz még emberibb is, egészen kirántja magát a magyar úri ideológiából s lesz, amit a nagy Törvény úgy is akar: példaadó, szabad, próféta, magyar aszszony-ember. a. e.

Társadalomtudományi Társaság A Társadalomtudományi Társaság f. évi január hó 23-án és 25-én tartott ülésein Rácz Gyula előadását vitatta meg. (A magyar osztályképződés gazdasági alapjai és demokráciánk fejlődési lehetőségei.) 1. Dániel Arnold úgy találja, hogy az előadó pesszimisztikusan állította be a magyar demokrácia kilátásait. Nem ért egyet előadó azon véleményével, hogy kizárólag a proletárok volnának azok, kikre a demokráciáért folyó harcban számítani lehet. Nagy hiba volna a demokrácia felé tendáló erőtényezők sorában elhanyagolni a többi progresszív természetű osztályt: a kereskedő és iparos polgárságot, az intellektueleket és a kisbirtokosokat. Igaz, hogy ma ezen osztályok természetes törekvései le vannak kötve, vagy legalább is latens állapotban vannak. A nagyiparosokat például állami kedvezmények tartják vissza minden, a demokrácia kivívására irányuló akciótól; a kisbirtokosokat pedig lekötve tartja a vis inertiae. Az intellektuelek az államtól és a nagybirtokosságtól függő helyzetben vannak, a kereskedők pedig egymagukban gyöngébbek és gyávábbak, semhogy valami nagyobbstílű kezdeményezésbe foghatnának. Mégis: az ország közgazdasági állapotában ezidőszerint uralkodó tendencia előbb-utóbb ki fogja küszöbölni azokat a körülményeket, melyek ma a polgári osztályokat visszatartják attól, hogy a demokráciáért sorompóba lépjenek. Magyarország gazdasági fejlődésében a viszonyok fokozódó kiéleződését lehet észlelni. Nálunk, mint minden földművelő és gabonát exportáló országban, minden egyes osztály exisztenciája a belföldi mezőgazdaság termelő képességén alapul, tehát a polgári osztályoké, valamint magáé az iparosokat szubvencionáló államé is. Ámde tíz év óta azt lehet tapasztalni, hogy a magyar mezőgazdaság termelőképességének fejlődése holtpontra jutott. Technikailag a magyar mezőgazdaság még ma sem jutott túl a gabonatermelő rablógazdaság színvonalán. Azonban a gazdálkodásnak ez a rendszere, melyet a magyar gazdák immár harminc év óta alkalmaznak, a talaj kimerülésére vezetett, úgy, hogy amennyiben ezt a gazdálkodást tovább folytatják s a talajkimerülés okát meg nem szüntetik, a termések folytonos csökkenésére lehetünk elkészülve. Elkerülhetetlenül szükséges, hogy a gazdák a földművelésnek valamely intenzívebb alakjára térjenek át. Az intenzív gazdálkodás azonban ezidőszerint a nagybirtok érdeke ellen van; alacsony gabonaárak és emelkedő munkabérek idején a nagybirtok nem képes intenzív gazdálkodást folytatni. S amint a világgazdaságban mutatkozó tendenciákból, valamint a gabonatermelésnek Keleten és Nyugaton fönnálló tág természeti lehetőségeiből meg lehet állapítani: az alacsony gabonaárak és emelkedő munkabérek időszaka épen nem ért véget, sőt inkább huzamos fönmaradására lehetünk elkészülve. Tehát a magyar mezőgazdaság haladása, melytől az összes polgári osztályok exisztenciája függ, ellentétben áll a nagybirtok érdekeivel, mely utóbbi nem csupán maga tartózkodik a mezőgazdaság

408 intenzív fejlesztésétől, de saját hatalmával s a kezében levő állam segítségével a kisbirtokosokat is maradi tespedésben igyekszik tartani. Ez okból tíz év óta stagnál a mezőgazdaság termelőképessége, noha ugyanezen idő óta — minden kivándorlás dacára — jelentékenyen szaporodott az ország népessége. Ma kevesebb élelmiszer jut az ország egy lakosára, mint ezelőtt és a mezőgazdaság további stagnációjával s a népesség további szaporodásával mindinkább kiéleződik az az élelmiszerválság, melyben már ma benn vagyunk. Az élelmiszerválság azonban exisztenciájukban támadja meg a polgári osztályokat, amelyeknek hovatovább saját létérdekükben föl kell venniök a harcot a mezőgazdaság haladását akadályozó nagybirtok ellen s a demokrácia kialakulásáért. A kisbirtokos osztálynak, mely adósodik és tönkre megy, okvetlenül tennie kell valamit földje kimerülése ellen, és mivel e tekintetben sem közvetlenül a nagybirtokostól, sem közvetve az államtól irányítást nem kaphat: magának kell kezébe vennie — békés vagy forradalmi eszközökkel — a mezőgazdaság fejlesztésének ügyét s az intenzív gazdálkodást saját létének érdekében diadalra kell juttatnia a nagybirtok ellen is. Az ipari vállalkozókat előbb-utóbb a demokrácia zászlója alá szólítják az iparfejlődés növekvő nehézségei, melyeket a mezőgazdaság stagnációja s a kiéleződő élelmiszerválság okoz. Az ipari munkás élelmezése, ellátása folyton drágább lesz, hasonlóképen a nyersanyag is: a tőkekamat uzsoraszerűen magas, mert a nagyszámú tönkremenő exisztenciák, kiknek fogyasztás céljára kell a pénz, megdrágítják a kölcsönöket. A mindinkább eladósodó s a kölcsönző osztrák tőkétől függő földműves-rétegek fogyasztása nem képezhet szilárd alapot a magyar iparfejlődés számára. De az állami szubvenció sem csoroghat soká olyan bőven, mint ma, mert az élelmiszerválság kiéleződésével az államsegély forrásainak ki kell merülniök. A pénzügyi világban már ma általános az az aggodalom, hogy az állam és a magánosok fokozódó eladósodása és az ország fizetési mérlegének növekvő passzivitása pénzügyi katasztrófára vezet. Az élelmiszerválság, melyet a nagybirtok gazdasági magatartása okoz, a polgári rétegeknek s a nagybirtoknak természetes érdekellentétét hovatovább annyira ki fogja élezni, hogy ezt többé a nagybirtok semmiféle állami lekenyerezéssel, közjogi ideológiával és terrorizmussal át nem hidalhatja. Ha azonban a polgár és a paraszt a gazdasági haladás mesgyéjét keresve, megtalálják egymást: akkor a modern demokrácia ügye biztosítva van. 2. Rónai Zoltán: Jelentősek a demokratikusnak nevezett modern államok között a különbségek. A rendi korlátok ledőlése, a jogegyenlőség elvi proklamálása jellemzi a primitiv demokrácia kialakulását. Széles néprétegekre kiterjedő választói jog, népies önkormányzat erős szerepe a közigazgatásban, a gyülekezési, egyesülési és sajtószabadságnak mind nagyobb tömegek részére való biztosítása ismertető jele a kialakult demokráciának. A társadalmi osztályok másfajta

409 erőviszonyai, más gazdasági alapok voltak a primitív, mások a kifejlett demokrácia előfeltételei. Nyomorgó parasztok, a céhekből kiszorult kisiparosok, a rendiséggel elégületlen intellektuelek és ipari kapitalisták teremtették meg a francia forradalom után létrejött kezdetleges demokráciát. A harmadik köztársaság demokráciájának s egyáltalán korunk fejlett demokratikus alkotmányainak létrehozója a megszaporodott kapitalista polgárság ereje és — igen nagy mértékben — a megerősödött ipari munkásság nyomása. Itt-ott a demokrácia magasabb formái a parasztság küzdelmeire vezethetők vissza, így pl. Új-Zélandban. Magyarországban nyilván csak a demokrácia fejlettebb alakjának előfeltételeiről lehet szó, mert a 48-as forradalom a primitív demokráciát, úgy ahogy, kifejlesztette. Alkotmányunk formája megváltozott, az osztályok anyagában is lényeges eltolódások mentek végbe. A dzsentri tagjai közül sokan lezüllöttek a parasztságba, a parasztság és zsidóság bizonyos rétegei fölemelkedtek a dzsentribe. De mindeme változások dacára, ma is az ancien régime intézménye, a vármegye és a feudális osztályok, az arisztokrácia s a dzsentri uralkodnak. Döntő fontoságúnak nem mondható a kapitalisztikus burzsoázia szerepe. Kérdés, hogy ez számbeli gyöngeségére vezethető-e vissza? Különböző osztályoknál más-más a számok jelentősége. Az udvarnál, az arisztokráciánál a nagy szám kétségtelenül erő szempontjából kevesebb, mint a kis szám. Számszerint kicsiny burzsoáziának is nagy lehet a befolyása. De nem a demokratikus jogok kiküzdésének kérdésében. A burzsoák kicsiny csoportját a lényegében feudális állam szubvenciói, kedvezései könnyen lekenyerezhetik és különben sincs szüksége a nagy tömegek jogaira, a gyülekezés és egyesülés szabadságára. Az ipari proletariátus ereje szempontjából még fontosabb a tömeg nagysága. Ebből a szempontból esnek latba Rácz Gyula statisztikai vizsgálódásai s ezért esik jórészt egybe a magyar indusztrializmus s a magyar demokrácia fejlődési lehetőségének problémája. Kétségkívül nem egy ú. n. ideológiai szempont játszik ebben a kérdésben nem csekély szerepet. Így pl. burzsoáziánk többször említett zsidó volta. Döntő hatása azonban aligha van ennek az oknak. Más viszonyok között nemcsak a burzsoázia ment volna át lényeges faji és felekezeti átalakuláson új elemek föllépte következtében, de magának a zsidóságnak ereje, önérzete is átalakult volna. Gondoljunk csak arra, minő lényeges különbség van pl. a ghettónak s a Bund-nak, a Lipótvárosnak s az osztrák cionizmusnak zsidósága között. Minő változások hozhatnák létre az indusztriális Magyarországot? Gyarmati kivitelre, vagy az európai piacon való győzelmes versenyre alig számíthatunk. Rácz Gyula helyesen mutatott rá az önálló vámterület bekövetkeztének nagy nehézségeire. De ha meg is valósulna az önálló vámterület ipari védővámpolitikájával, igen kétséges, hogy lenne-e ennek a politikának iparteremtő hatása. A belső piacnak mindenütt nagy a jelentősége, de fokozott mértékben fontos Magyarországon, hol a külső piac lehetősége nem igen van meg. És védővámmal jómódú, fogyasztóképes mezőgazdasági népességet nem lehet előhívni. Oroszország és Spanyolország példái bizonyítják ezt a tételt. Különben is a protekcionizmus az államhatalom érdekeivel erősen

410 egybekapcsolja a burzsoázia érdekeit s ha teremtene is ipart, jó ideig aligha teremtene demokráciát. A magyar demokrácia kérdése tehát elsősorban agrárkérdés. De nemcsak azért, mert ipari burzsoáziánk és ipari proletariátusunk igazán a parasztság fogyasztóképességének nagyfokú fejlődése útján erősödhetik csak meg. Hanem azért is, mert bizonyos körülmények között a parasztság küzdelme igen jelentős tényezője lehet a demokratikus kialakulásnak. Hogyan következhetik ez be? Nem új dolog a magyar és az orosz viszonyok nagy hasonlatossága. De érdekes megfigyelnünk, hogy agrárkérdésünk megegyezései az eszméknek s a problémáknak minő megegyezéseit vonják maguk után. Mikor Rácz Gyula és Dániel Arnold a városi intelligenciának a parasztság közé való vonulását hirdetik, mintha a Necsajeff jelszavát, vagy a csajkovci propagandáját hallanók. A tulajdonképeni agrárkérdés megoldása is hasonló ellentéteket vet fel. Oroszországban erősen foglalkoztatja az elméket, hogy mit lehetne könnyebben előbb megcsinálni, a parasztság földjeinek megnagyobbítását vagy a földművelés intenzívebbé tételét. Az intenzív művelés behozatala előbb-utóbb mindenkép szükséges, mert az extenzív művelés mellett bizonyos idő multán a jelenlegi helyzet ismét bekövetkezne. Rácz Gyula a parasztbirtok megnagyobbítását tekinti előbbrevalónak, Dániel Arnold, úgy vélem, nem tartja lehetetlennek agrárviszonyaink lényeges átalakulását az intenzív művelés elterjedése következtében nagy agrárreform nélkül. Azt hiszem, a közel jövőben a földművelés intenzívvé válásától nem várhatunk valamirevaló hatást. Nemcsak azért, mert törpebirtokosaink nagy seregén és mezőgazdasági proletariátusunkon az intenzív művelés behozatala édes-keveset segít. Hanem azért is, mert a parasztság intenzív földművelésének nemcsak a gazdasági szükség a megvalósítója, hanem kellenek hozzá bizonyos kulturális, lelki előfeltételek is. A parasztnak az intenzív földműveléshez ismeretre van szüksége. Ha lenne is nálunk mezőgazdasági oktatás, népszerű mezőgazdasági szaksajtó, ki várhat ettől eredményt a mai analfabéta Magyarországon? Poroszországban pl. a felvilágosodott militarizmus kultúrpolitikája segítette elő a mezőgazdasági oktatás hatását. Az intenzív paraszti földművelés elképzelhetetlen a kooperáció legkülönbözőbb fajtái, egyletek, hitel-, termelő- és értékesítő-szövetkezetek nélkül. Ezekhez pedig szükséges a kezdeményezés szabad szellemének bizonyos foka. Az önállóságnak, az iniciatívának a szellemét a mi közigazgatásunk a parasztból épúgy kiöli, mint az orosz. Ahol a hatóság megakadályoz minden olyan mozgolódást, amely nem kedvez egyenesen az uralkodó osztályok és pártok hatalmi törekvéseinek, ott a virágzó kooperációhoz szükséges lelki training nem alakulhat ki egykönnyen. Nem is szólok arról, hogy egyhamar csatornázást s egyéb meliorációt sem igen várhat a kisbirtok az államtól. Úgy, hogy a demokratikus átalakulás a jelen viszonyok között elsősorban a kisparasztság földjének megnagyobbításától, a mezőgazdasági proletariátus földhöz juttatásától várható. S nem csupán az agrárpolitikai eredménytől, hanem már magától a küzdelemtől is. Nehéz kérdés, hogy így megyen-e majd végbe Magyarország

411 gazdasági és politikai átalakulása. De a valószínűségek birodalmából a sejtelmek birodalmába megyünk át, mikor azt a kérdést feszegetjük, hogy melyik politikai párt lesz a nagy agrármozgalom hordozója. Új politikai pártok keletkezhetnek, meglévők átalakulhatnak. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a 48-as párt lesz a forradalmi parasztság pártja. Egy párt különböző időkben különböző osztályok érdekeit szolgálhatja s a függetlenségi-párt mögött álló osztályok tekintetében a múltban is történtek már nagy eltolódások. Meglehet, hogy a szociáldemokrata-pártnak jelentős, sőt döntő szerepe lesz a magyar agrárkérdés megoldásának művében. Jómagam ezt a szociáldemokratapárt és a földművelő népesség érdekeinek szempontjából kívánatosnak is tartanám. Az agrárreform annál demokratikusabb lesz, minél demokratikusabb párt a sugallója. Természetesen más a kívánatos, más a lehetséges és más a megtörténő. Rácz Gyula álláspontja, a magyar agrárkérdésnek s a magyar szocializmusnak kapcsolata, kizárt lehetőségnek semmiesetre sem mondható. Azt nem lehet állítani, hogy a szocializmus nem teremt demokráciát, hanem a demokrácia teremti meg a szocializmust. Oroszországban és Ausztriában a szocialisták pártja igen nagy mértékben hozzájárult a demokratikus átalakulás elősegítéséhez, Amerikában a demokrácia igen kis mértékben járult a szocializmus megerősítéséhez. A magyar pártnak jelenlegi helyzete nem döntő. A gazdasági lendület bekövetkeztével, előre nem látható politikai alakulások hatása alatt ez a helyzet pár év alatt nem várt módon megváltozhatik. Elvi nehézségeket sem látok. A szociáldemokrata-párt akarja a demokráciát. Ha akarja a célt, akarnia kell a jelenleg egyedül lehetséges eszközt is. A történelmi materializmust vallók nem mondhatják, hogy mi küzdünk a demokráciáért, de nem küzdünk azért a gazdasági változásért, amely nélkül ma Magyarországon alig terem meg a demokrácia. De talán az elveknek ezekben a kérdésekben nem is döntő a szerepük. Ki hitte volna, hogy Ausztriában a megerősödött szocialista-pártból a viszonyok erejénél fogva staatserhaltendes Element lesz? S mindenesetre, ha a Lajtán túl a szocialista-párt megerősített egy dinasztiát, elvi szempontból úgy vélem, nem lehetetlen, hogy a Lajtán innen megdöntsön egy oligarchiát. 3. Váradi Adolf szerint demokrácia Magyarországon erős, független, gazdag parasztság nélkül lehetetlen. Parcellázással csak a földmívesség újabb lekötöttségét érjük el, mert a hány év alatt valaki lefizeti parcellabirtokának árát, annyi esztendeig állandó függésben él a parcellázó érdekcsoportoktól és választásoknál föltétlenül ezeknek a jelöltjeire szavaz. Ezen parcellázó érdekcsoportnak pedig rendesen tőkepénzesek, kapitalisták és nagybirtokosok, kiknek földjét parcellázzák, a tagjai. Utóvégre is a parcellabirtok tulajdonosának évenkinti törlesztése csak a régi robot egy újabb, modernebb formája. Ezzel szemben kötelessége az államnak a parasztosztályt ingyenföldhöz juttatni, mert 1848-ban a jobbágyság felszabadítása csak névleges volt, az állam nem adta a nép kezébe a szabadság létföltételét, a földet, melyen addig termelt és az örökmegváltás a jobbágyságnak csak körülbelül egynegyed részét juttatta földhöz. Az állam tegye tehát jóvá hibáját, és amit Németország a tizen-

412 hatodik-tizenhetedik században, Franciaország a nagy forradalom előtt, Olaszország a tizennyolcadik században megtett, legelőször is konfiskálja, szekularizálja a klérus birtokait, mert máskép nem segíthet, nem teremtheti meg az erős parasztosztályt és így az államháztartást is súlyos krízisbe viszi. Természetesen erre rá kell kényszeríteni az államot és evégből úgy a szocialisták, parasztpártok, s más polgári progresszista pártoknak egy nagy szövetségbe, ad hoc ligába kell egyesülniök és hatalmas agitációt kezdeni és folytatni a sajtó megfelelő orgánumainak bevonásával az egész országban a parasztság és a városok lakói között. Ha pl. szabadgondolkodó jelleg alatt tudnak egy táborba gyűlni a legkülönbözőbb pártok, akkor pl. földosztó szövetségbe szintén ideiglenesen koalizálhatnának. 4. Jászi Oszkár a magyar demokrácia sorsát a kisparasztság gazdasági és politikai öntudatra ébredésében látja, melynek érdekei a mezőgazdasági proletariátus érdekeivel megegyeznek: földet akar. Ezt a parasztkérdést nem lehet a szociáldemokrata-párt programmjába beleilleszteni, mivel a nagy üzemek proletariátusának osztálya nem dolgozhat ki egy tőle teljesen idegen politikai és társadalmi ideológiái; az izolált falvak és tanyák agrárnépességének politikai programmját csak ez maga és az az osztály dolgozhatja ki, melynek törekvései egyezők az övéivel: a polgár és lateiner életpályák emberei. Tényleg úgy is van: a parasztkérdés csak egy oldala a polgári társadalom megteremtése problémájának. És mindkettőnek eszközei ugyanazok: földosztás, demokratikus közigazgatás, ingyenes, állami népoktatás, progresszív adó, szekularizáció és a hitbizományok eltörlése. Ez lényegileg polgári programm volt mindenütt a világon és ma is az. A szociáldemokrata-párt ezt az irányt csak rokonszenvvel kísérheti s döntő alkalomkor támogatni is fogja (ha a földosztást el is ítélné továbbra is elvi álláspontjáról), de annak eszközéül nem adhatja magát oda, egyszerűen azért, mert ez a programm nem szocialista programm. Ettől eltekintve, e programm keresztülvitelére alkalmatlan az ipari proletariátus diadalmas harci módszere, a szakszervezet, hanem azt csak hatalmas politikai paraszt-párt valósíthatja meg, melyen ugyan lendíthet esetleg a mai extenzív mezőgazdaság válsága, egy aratósztrájk s a városi proletariátus párhuzamos mozgalma, de amelynek elsősorban saját erőforrásain kell alapulni: politikai, parlamenti pártszervezetén és gazdasági (szövetkezeti) propagandáján. A mai reakciós pártok jól ismerik a parasztnép valódi szükségleteit és egy torz-agrárprogrammal akarják félrevezetni. A magyar polgári demokrácia feladata, hogy ezt a torz-programmot leleplezze és a parasztság nagy forradalmi követeléseinek ügyét felvállalja. Azt szokták mondani, hogy a parasztság a haladásra képtelen, reakciós osztály. Szóló ezt a tételt saját tapasztalatai alapján tagadja s azt állítja, hogy még a legelmaradottabb nemzetiségi vidéken is sóvárgó törekvéseket talál az ember a haladás iránt, mert a nemzetiségi középosztály, mint elnyomott osztály, felkarolta a maga parasztságát. Ellenben a magyar polgárság nem törődött vele, vagy legfeljebb közjogi frázisokkal butította el. Mihelyt egyszer a magyar

413 polgárság komoly szociális- és kulturprogrammal fog fellépni, gyorsan megfogja találni az utat természetes szövetségeseihez: a parasztnéphez. 5. Varga Jenő szerint az eddigi felszólalók bebizonyították, hogy a szociáldemokrácia nem lehet a magyar parasztmozgalom vezetője; annál inkább sem, mert a parasztság nem egységes osztály: a 10—50 holdas paraszt osztályérdekei majdnem mindenben ellentétesek a hazátlan-földetlen zsellér és gazdasági cseléd érdekeivel. A szociáldemokrácia csak az utóbbi, teljesen vagyontalan tömegek szóvivője lehet. Ami a demokrácia föltételét képező egészséges birtokpolitika kilátásait illeti, ez csak a mai agrár-feudális uralom megdöntése után veheti kezdetét: ezen uralom megdöntése nem osztály, hanem országos érdek, mert az nem a mezőgazdasági termelés intenzívvé tételén dolgozik, hanem egyetlen célja a magyar földet megtartani a mai birtokosok kezében. Tehát nem termelési, hanem családi politikát folytat; nem a föld hozamát igyekszik szaporítani, hanem a mai földbirtokosokat kedvezmények, adóvisszaélések, hivatalok, munkáselnyomás által a föld birtokában megtartani, az intenzív termelés kárára! A kérdés tehát politikai: mikép lehetne megtörni az agrárfeudális uralmat. Itt még két, eddig nem említett tényezőt kell figyelembe venni; a nemzetiségeket és a dinasztiát. A nemzetiségi mozgalom a haladó osztálytagozódás és az Ausztriából átcsapó agitáció folytán egyre erősödik: a magyarországi nemzetiségek szoros kapcsolatban állnak az osztrák nemzetiségekkel. A dinasztia is mindjobban a nemzetiségi autonómia felé közlekedik. A fejlődő kapitalizmusnak minél nagyobb egységes vámterületre lévén szüksége, nincs semmi kilátás arra, hogy Magyarország gazdasági önállóságát Ausztriától kivívhassa. Ellenkezőleg: az osztrák népparlament mindig nagyobb befolyást nyer Magyarország ügyeibe. Ilyen módon a magyar földbirtokos osztály a nemzetiségi kérdés révén előbb-utóbb föltétlenül ellenkezésbe kerül Ausztriával és a dinasztiával. Csakis ekkor, az uralkodó, az osztrák parlament, a magyarországi nemzetiségek, a magyar burzsoázia és a szociáldemokrata párt ad hoc összefogása teremthet Magyarországon igazi demokráciát, döntheti meg az agrár-feudális uralmat. Amint az agrár uralom együtt jár a nemzetiségek elnyomásával, úgy az igazi demokrácia nem képzelhető el nemzetiségi autonómia nélkül: Magyarország demokratizálása csak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban oldható meg. 6. Kunfi Zsigmond kifejti, hogy nézete szerint a magyar demokrácia ügyének jövendő alakulását azon társadalmi erők, amelyeket az előadó felsorolt, egymagukban nem tudják meghatározni. Szóló nézete szerint belátható időn belül a magyar burzsoázia nem fog annyira megerősödhetni, hogy a nagybirtok feudális uralmát megtörje és egy földosztó politikával olyan birtokmegoszlást hozzon létre, amely agrárországban legfőbb fundamentuma a politikai demokráciának. A szociáldemokrata-párt és a városi ipari munkásság sem vállalkozhatik erre a feladatra, nemcsak erőviszonyai, hanem egyéb teendői és ama ellentét miatt sem, amely az élelmiszereket termelő falu és az azokat fogyasztó város között tényleg fennáll. Mindezek a tényezők fontos szerepet fognak játszani a feudális nagybirtok uralmának megtörésében, de eredményesek az ő támadásaik csak akkor lesznek,

414 ha Magyarország demokratikus átalakításának munkájában kiveszik részüket a magyarországi nemzetiségek és másrészt Ausztria és a dinasztia. A magyarországi nemzetiségek nemzeti felszabadulásukat csak a demokrácia útján érhetik el, mert a nemzetiségi törekvések olyanok, hogy azokat csak a nagy nemzetiségi néptömegekben szunnyadó erő felhasználásával lehet keresztül vinni, tehát a demokrácia útján. Másrészt Ausztria és a dinasztia, mint az osztrák imperializmusnak mind öntudatosabb és egyre erősebb képviselői látják azt, hogy eme törekvéseik csak a magyarság arisztokratikus uralmának megdőlte után érvényesülhetnek, s mindent meg fognak tenni ennek az uralomnak letörésére, még ha — amint ez ma látszik — a magyar nemesi uralom félve és meghunyászkodva kerül el minden olyan kérdést, amely esetleges összeütközésnek a magvát hordja magában. Ha Ausztria, a dinasztia és magyarországi nemzetiségek nem tudnak kellő erővel szembeszállani a magyar feudalizmussal, akkor a fejlődés nagyon hosszú és nagyon küzdelmes lesz. A szociáldemokrata-párt felszólaló nézete szerint még akkor sem állhat a földosztó mozgalom élére, ha ez az absztinenciája valóban az előadó igazolta veszedelemmel járna ránézve, tudniillik, hogy megszűnnék országos párt lenni. De ez a veszedelem nem is forog fönn, mivel a szociáldemokratapárt első sorban a városi munkásság és a városok érdekeit képviselve, általában máris országos jelentőségű párt volna; másrészt pedig a földosztó mozgalom vezetésének elutasítása nem jelenti a mezőgazdaság világától való elszakadást. A szociáldemokrata-párt a mezőgazdasági proletárok érdekeinek védelmében fontos és igazi mivoltával nem ellenkező munkát végezhet. Az előadó zárszavában hosszasabban foglalkozik a felszólalásokkal. Örvend annak, hogy Rónai Zoltán oly érdekes s az előadást kiegészítő indokolással fogadja el az előadó álláspontját ebben a magyarság jövő haladása szempontjából alig túlbecsülhető fontosságú kérdésben. Rónai ellentétet lát a Rácz és Dániel felfogásában, mikor egyik a latifundiumok feldarabolását, másik a mezőgazdaság elmaradottságát hirdeti mindenekelőtt valónak. Erre a kifogásra azt feleli az előadó, hogy az ő (Rácz) felfogásában sohasem volt elválasztva a mezei munkásság földhöz juttatásának és ugyanakkor új mezőgazdasági kultúrába való bevezetésének gondolata. Előadó mindig erősen igyekezett kiemelni azt a felfogását, hogy nem elég a mezőgazdasági népességnek csupán földet adni, hanem kísérni kell a földhöz juttatás politikáját olyan nagyszabású és g y ö k e r e s e n ú j á l l a mi é s k ö z s é g i v e z e t é s a l a t t á l l ó g a z d a sági politikának is, mely a ma izolált mezőgazdasági vidékeken utakat épít, a villamos-városközi közlekedést, telefont, a szövetkezeti termelést és értékesítést, az intenzív és tudományos gazdálkodást iskolák útján meghonosítja, tanyaközpontokat, falvakat telepít ki a ma elhagyott földekre. Ilyen új és nagyszabású mezőgazdasági kultúra meghonosítását azonban lehetetlen várnunk az ezerholdasok uralma alatt álló törvényhozástól és államtól.

415 Dániel Arnold ama véleményével nem ért egyet előadó, miszerint Magyarországon a közel jövőben olyan általános termelési krízis áll be, mely államcsődhöz vezet. Az előadó szerint, ha valóban bekövetkeznék is ilyen termelési csőd és az állam fizetésképtelenné lenne: ez a csőd nem oldaná meg a magyarországi mezei népesség, továbbá az ipartermelés s a kapitalizálódás problémáját. Mert a hivatalnokok megállapított fizetését leszállítani nem fognák, az adóbehajtást el nem engednék. Az éhes és lázadozó parasztság esetleges forradalmi mozgolódását pedig Magyarország és Ausztria kettős hadseregével, ágyúival vérbefojthatnák 48 óra alatt. A probléma tehát így megoldva nem volna. De előadó nem is fogadja el Dánielnek azt az állítását, hogy Magyarországon a következő 5—10 év alatt termelési csőd fog beállani. Nem pedig azért, mert ha előadó maga is jól tudja, hogy a magyar mezőgazdasági kultúra nagyon elmaradott, és hogy a magyar Alföldön a föld termőerejét kizsaroló rablógazdálkodás folyik, aminek következtében a földbirtokosság egy része állandóan elpusztul s mások lépnek amazok helyére, mégis kétségtelen az — előadó szerint —, hogy a mezőgazdasági termelés technikája haladni fog a következő évtized alatt. Haladt a múltban is, amint előadó részletesen kitér azokra az eredményekre, melyeket a mezőgazdasági termelés 1870 óta a közbeesett nagy gabonaárhanyatlás, valamint az iskolák és a rendszeres vezetés hiánya ellenére is elért. A rendkívüli gabonaárhanyatlás, mely Angliában 3.500.000 acre földet vont ki a termelésből és tett parlag területté s amely Inglis Palgrave számítása szerint 1870—1900 között 40.800 millió koronával csökkentette az angol mezőgazdaságba fektetett tőke értékét: Magyarországon és Oroszországban a gabonaterület kiterjesztését és a mezőgazdaság jövedelmének szaporodását hozta létre. Az amerikai gabona versenye nivellálta Europa nyugati és keleti részén a gabonaárakat és bekapcsolta Magyarországot is a világpiacokba. Bár az előadó maga is látja és több alkalommal írásban is kifejtette azokat a külső akadályokat, melyek a magyar mezőgazdaság fejlődésének útját állni fogják, így az amerikai, indiai, szibériai, kisázsiai, ausztráliai gabonatermőterületek várható fokozottabb versenye, a közlekedési, szállítási eszközök fejlődése s a szállítás költségeinek olcsóbbodása stb., másrészt itthon is számos ú. n. belső akadály nehezedik a fejlődésre, mégis mindezek ellenére is, haladni fog előadó szerint a magyarországi mezőgazdasági kultúra. A előadó tehát úgy látja a helyzetet, hogy a közel jövőben a birtokososztályon belül folytatódni fog az eddigi elpusztulási és regenerálódási folyamat. Az elmaradt, eladósodott gazdák helyét újak foglalják el; ezek egyrésze ismét elpusztul, míg a megmaradtak igyekeznek a nagy államköltséget előteremteni. Míg az ország népessége, mely a földbirtokosságon kívül esik, stagnál, vegetál, hol jobb, hol rosszabb anyagi helyzetben. Ebből a beteg állapotból csakis erőszakos beavatkoz á s s a l s z a b a d í t h a t j a k i ma g á t a ma g y a r t á r s a d a l o m. Ez a beavatkozás kétféle alakot ölthet. Mindenekelőtt szervezni kell a parasztságot, hogy oly magas béreket vívjon ki, melyeket a nagybirtok el nem bír; továbbá a folytonosan izgalomban levő mezei

416 munkásság lerontsa a külföldi hitelezőknek az aratás biztosságába vetett hitét. Ha az aratás Magyarországon bizonytalanná s évről-évre nehezebbé válik: annak eredménye a jelzáloglevelek hitelének külföldön való megingása és értékének csökkenése lesz. Ez ismét a nagybirtokosságot gyöngíti, mert a jelzálogkölcsönöket ezek élvezik; de általában visszahat a földhitel megingása a földjáradék csökkenésére. A parasztság szervezésével pari passu tért kell foglalnia a munkásságnak a törvényhozásban, közigazgatásban, szóval a politikai hatalomban is. Magyarország számára ezért az általános választójog nem pusztán a politikai demokrácia kérdése, hanem az ország gazdasági felszabadulásának, az új kultúra, új társadalom megteremtése lehetőségének kérdése is. Épen ezért nem fogadhatja el előadó Kunfinak az álláspontját. Magyarországon a munkásság képviseli csupán a demokráciát; a polgári demokrácia gazdasági és kulturális lehetetlenség még jó ideig. Ha azonban a szociáldemokrata-párt tényleg elfogadná Kunfi álláspontját, hogy t. i. csupán a szakszervezeti munkásság pártja legyen, előadó ezt az álláspontot is megérti — bár helyesnek nem tartja —; ez az állásfoglalás azonban maga után kell hogy vonja a szocialista-pártnak a parasztmozgalmakkal szemben követett eddigi taktikája megváltoztatását is. Ha pedig a párt továbbra is az egész proletárság képviselőjének vallja magát: úgy nem térhet ki ama konzekvenciák elől, melyek őt a földkérdésnek és a vele kapcsolatos új kultúra, egy parasztdemokráciára épített új kultúra kérdésének megoldásában vezető, szervező és döntő harcitényezővé teszik.

Az elnök zárószavai után az ülés véget ért.