Kedves Olvasó! Amikor ezeket a sorokat írom, még hatása alatt állok egy ritka élménynek. Tegnap éjjel ugyanis teljes holdfogyatkozásban gyönyörködhettek azok az álmatlanok vagy kitartó éjszakai égboltkémlelők, akik nem sajnálták az időt, és képesek voltak fent maradni hajnali 4-ig. Pontosan 3 óra 51 perckor érkezett el a csúcs, azaz a teljes holdfogyatkozás, ne mivel a Föld árnyéka meglehetősen lomhán kúszott kisérőbolygónk elé, sokáig gyönyörködhettünk a nem mindennapi eseményben. A Holdból csak egy narancsosvörös halvány folt látszott, mintha lekapcsolták volna, döbbenetes látványt nyújtott. Persze holdkórosak azért nem lettünk, elég sok a tennivalónk, hiszen jövőre lesz a Galaktika 30 éves, amely óriási esemény. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan periodika van a nyomtatott sajtópiacon, ami megérte a 30. születésnapját. Addig pedig még jó sok magazinnal és könyvvel szeretnénk olvasóinknak a kedvében járni. Januárban boltokba került az új Nemere, pár napja pedig a Frederik Pohl-féle Átjáró-sorozat 5. hícsí-története is. Március közepén megjelenik az Őrség-tetralógia 3, kötete, és még az év második felében befejezzük a népszerű orosz szerző, Lukjanyenko sorozatát. Szintén az idén zárul le Arthur C. Clarke trilógiája, az Időodisszeia, Elsőszülöttek címmel, és folytatjuk a Hugo-díjas Robert Charles Wilson kiváló Pörgését, annak Tengely című második kötetével. A hazánkban méltatlanul agyonhallgatott, de a világ másik felében legendává nőtt Neal Stephenson Snow Crash című regényének folytatása is az idén debütál Gyémántkor címmel, és tovább járjuk a kiváló Joan Slonczewski Elízium-univerzumát, a soron következő Elízium lányával. Persze itt még nincs vége, mert lesz új magyar szerzőnk is. Az áprilisi Könyvfesztiválra jelentkezünk az Eurocon-díjas Szélesi Sándor új regényével, és bemutatjuk Jack McDevitt tavalyi Nebula-díjas regényét, Született stratéga címmel. Szintén áprilisban lesz kapható a MetaGalaktika jubileumi, 10. száma, amely az olimpia évében mi mással is foglalkozhatna, mint a kínai SF-irodalommal? Az év második felében pedig elkezdjük a legendás Clive Barker új regényciklusát Abarat címmel, valamint - szokásunkhoz híven - magyarra ültetjük Vernor Vinge tavalyi Hugo-díjas kötetét, A szivárvány végét. Azután, ha minden jól megy, lesz HiperGalaktika 02, új Wiliani Gibson meg Robert Ferrigno, valamint számos egyéb meglepetés, nehogy olvasmány nélkül maradjanak Kedves Rajongóink! Néhányukban, talán felmerül a kérdés, vajon hogy bírjuk szusszal? Nos, szerencsénk van, lesz rá bőven időnk, ugyanis az idei év egy teljes nappal hosszabb, mint az előző három közül bármelyik.:-)
Burger István főszerkesztő
6
Mark A. Rayner: Kék görbület
14
Játék... és alternatív célok
16
Michael Swanwick: Ónmocsár
28
Digitális nyom: RFID
36
Michael T. Cricket: Csak egy lövés
42
Edward Hoch megemlékezés
43
Edward Hoch: A volfrámvadászok
54
Megvalósult sci-fi
56
Ruth Nestvold: Mars - Útikalauz turistáknak
64
Filmajánló
66
Gustavo Valente: Betel
72
Megvalósult sci-fi
74
Ivan Jefremov: Öt kép
79
Az ember, aki nem tud nem írni - beszélgetés Nemere Istvánnal
82
Nancy Kress: Vissza a természetbe
88
Könyvajánló
90
Cherry Wilder: Messzi nyugaton
Mark A. Rayner: Kék görbület
A számítástechnika csodái révén egyre közelebb kerülnek egymáshoz az emberek. Szakemberek szerint hamarosan beköszönt a szingularitás kora. De mi lesz azokkal, akik valamilyen okból alkalmatlanok a kapcsolatra? AMIKOR ELISA
LEÜLT
az
asztalhoz,
Henry Overduin még nem sejtette, hogy a lány gyökeresen meg fogja változtatni az életét. Elisa, aki ebédelni jött kollégáival a Cégfelügyeleti Osztályról, az étteremnek azon a részén foglalt helyet, amelyben Henry szolgált fel, de a férfi akkor is észrevette volna, ha történetesen máshová ül. Volt valami különös Elisa Taperben, ami mágnesként vonzotta. A Le Fou en Mer vendégkörét harsány kiborgok alkották, akik a gazdagok között divatos módon, feltűnően mutogatták agyi implantátumaikat. Henry ízléstelennek tartotta ezt a divatot. Elisa azonban úgy hordta hollófekete haját, hogy az elegánsan eltakarta az implantot. Smaragdzöld szemében különös értelem csillogott, amely Henryt azonnal megragadta. Teljesen természetesnek tűnt - akárcsak Henry.
Persze a férfinak nem lehetett semmiféle implantja. Még a pincéri fizetéséből is futotta volna rá, de fölösleges pénzkidobás lett volna, mivel Henry noneakt volt. Soha életében nem tudta elérni az adatszférát. Még fiatal volt, amikor a világ elkezdett egyesülni az adatszférával, és mostanra az egyesülés teljessé vált. Az implantok legújabb generációja révén az emberek éppúgy juthattak érzéki élményekhez, mint információhoz. Henry törzsvendégei szerint az élmény valóságosabb volt, mint maga az élet. Henry sosem akart pincér lenni: arra vágyott, hogy történeteket mesélhessen. De nem volt közönsége, és az adatszféra nélkül közvetítő csatornája sem. Nem voltak könyvek, se magazinok, se újságok. A filmipar sem létezett már: magába olvasztotta egy hatalmas, mindent elnyelő szupermédia. Még a beszélgetés is az adatszférán keresztül zajlott. Ironikus módon Henry kreatív gondolkodására nagy szükség lett volna ab-
ban, amit a németek úgy neveztek: weltgeschichte „világtörténet". Ehhez a történethez azonban Henry meséi nem adódhattak hozzá, hiszen az ő hangját senki nem hallotta. Leszámítva persze az étel- és italrendelések felvételét. Henry próbálta nem utálni az állását. Tulajdonképpen szerencséje volt, hogy egyáltalán dolgozhatott. A Le Fou en Mer nem volt elég drága étterem ahhoz, hogy emberi szakács készítse a fogásokat, ugyanakkor számított annyira divatosnak, hogy a vendégeket valódi pincérek szolgálják ki. Henryn kívül aznap két diák dolgozott, akik a város legnagyobb egyetemén tanultak. Számukra ez az időszak szép emlék lesz, amikor a diploma után képességeiknek megfelelően távmunkát vagy dinamikus munkát végeznek majd az adatszférában. Henry számára azonban ez egyike volt annak a néhány állásnak, amelyeket fogyatékos, nem eaktív elméjével is betölthetett. Igyekezett ezt a gondolatot kiverni a fejéből, amikor Elisáék asztalához lépett. A lehető legudvariasabban megosztotta velük a főszakács napi ajánlatát, majd megkérdezte, hogy mit kérnek inni. Talán látszott rajta, hogy mennyire vonzónak találja Elisát, de azért megpróbálta leplezni. Persze Elisa észrevette. Megkérdezte a férfi nevét, és egy kissé meglepődött, amikor az rá sem hederített a szokásos hangtalan kérdésre. A kollégái sem kaptak választ, amikor a főszakács ajánlatáról érdeklődtek. - Haver - mondta egyikük -, elég udvariatlan dolog, hogy lekapcsolódsz, amikor mi rendelni szeretnénk. - Elnézést, uram - válaszolt Henry -, noneakt vagyok, ezért csak a fizikai úton feltett kérdéseket hallom. Csend lett. Mindenki őszinte borzadállyal fedezte fel, hogy Henry agya egyáltalán nem implantált, tehát semmiféle kapcsolata nincs az adatszférával. Elisa kedvesen mosolygott. - Semmi gond. Megkérdezhetem a nevét? - Henry. - Nos, Henry, az én nevem Elisa, és egy ásványvizet szeretnék. A többiek elmotyogták az italrendelésüket, és közben igyekeztek kerülni Henry pillantását. Őt azonban ez nem érdekelte. Már csak Elisát látta.
Mire szeretők lettek, Elisa már tudta, hogy Henry szeret történeteket mesélni. Azt is tudta, hogy elképesztően jól csinálja. A férfinál az eaktív képességeket páratlan képzelőerő pótolta. Olyan dolgokról tudott beszélni Elisának, amelyekkel a lány még az adatszférában sem találkozott, pedig ott csaknem mindent át lehetett élni. Elisa szerette csukott szemmel hallgatni Henry kellemes baritonját, a férfi pedig boldog volt, hogy végre közönségre talált, mégha nem is túl népes közönségre. - Henry, drágám - kérdezte Elisa egyik éjszaka -, gondoltál már arra, hogy valakit felhasználhatnál a történeteid továbbítására? - Valakit? Kire gondolsz? - Magamra. Saját magamra gondolok. Elmondhatnád nekem a történeteket, én pedig találnék valamilyen módot az előadásukra. - Tudod egyáltalán, hogyan kell? - Szórakoztató élményt alkotni? Dehogy tudom. Viszont kereshetek olyanokat, akik tudják, és megkérdezhetem őket, hogy vállalják-e. - Mikor? - Akár most rögtön. Megnézhetném, hogy érdekel-e valakit az a történet, amit tegnap este meséltél... a világról, ahol az emberek nem hallják egymást. - Hát... legyen. Elisa gyönyörű zöld szemei a távolba meredtek, miközben alámerült az adatszférába, és a megfelelő személyt kereste. Henry nézte őt, és úgy érezte, hogy egy alacsonyabbrendű fajhoz tartozik. Annyi mindent nem tudhatott a társadalomról. Olyan volt, mint egy hal, amely halványan sejti, hogy valahol, a saját világának kék görbületén túl létezik egy másik szféra, tele érdekes lényekkel és történetekkel, amikkel azonban sosem találkozhat. Nem az érzékenység jelentette számára az akadályt, hanem a tudás. Elisa hirtelen kinyitotta a szemét és megszólalt: - Találtam valakit, aki megalkotná a történetet. Teljesen odavan érte! Olyan boldog volt, Henry pedig olyan izgatott, hogy ott helyben, az állítható székben szeretkeztek. Sikerült egy történetet eljuttatni az emberekhez, és ráadásul még pénzt is kerestek vele. Bár az alkotások jogdíjait Elisa kapta, ő azonnal átutalta a teljes bevételt Henry számlájára. Ragaszkodott hozzá, hogy a pénzt Henry kapja meg, még úgy is, hogy
a legtöbb történetet egy kissé át kellett alakítania az adatszféra számára. Ugyanakkor teljesen hű maradt Henry képzeletvilágához, ezért a producerek nagyon szerettek vele (azaz velük) dolgozni. Henryt felvillanyozta, hogy végre nagyobb közönségnek alkothat, bár nem tudhatta, hogy a történeteit hogy fogadják. Néha azért elkapott egy-egy beszélgetésfoszlányt a Le Fou en Merben. - Átélted már a legújabb ElisaVíziót? - kérdezte egy alkalommal valamelyik vendég. - Fenséges volt! Az a lány elképesztően kreatív. És azt láttad... - A másik vendég innen hangtalan módban folytatta a beszélgetést. De Henryt már az a kevés is boldoggá tette, amennyi eljutott hozzá a dicsérő szavakból. Életében először úgy érezte, hogy része valamilyen nagyobb egységnek. Övé volt Elisa szerelme. Az éjszakáikat beszélgetésbe merülve töltötték: Henry történeteket mesélt, Elisa pedig feszülten figyelt. Henry nem tudta, hogy a lány rögzíti ezeket a beszélgetéseket, és elküldi őket a producereinek, akik ki voltak éhezve minden új anyagra. Elisának időközben tekintélyes rajongótábora alakult ki. Mialatt Henry egyre mélyebben beleszeretett, a lány egyre jobban vágyott a rajongókra. A kapcsolatuk virágzott, és egy idő után egyértelművé vált, hogy össze kéne költözniük. Henry egy egészen kis lakásban lakott - habár a történetei rengeteg jogdíjat termeltek -, így inkább ő hurcolkodott át Elisához. Már eleget keresett ahhoz, hogy otthagyja az állását a Le Fou en Merben, bár utána egész nap különös szomorúságot érzett. Elisa továbbra is a Cégfelügyeleti Osztályon dolgozott, de megegyeztek, hogy átáll részmunkaidőre, hiszen így több ideje volt kapcsolatokat építeni a szórakoztatóiparban. Henry lelkesen fogadta azt a felvetést, hogy Elisa is részesedjen a jogdíjakból. Reggelente együtt ébredtek, és Henry elkísérte Elisát a belvárosi irodához, ahol a lány dolgozott. A nagyobb szervezetek még mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy az alkalmazottaikat egy helyre gyűjtsék. A férfi egy darabig a folyóparton sétált, majd beült egy kávézóba, hogy a naplójába írjon - ezt rendszerint csodálkozó tekintetek kísérték. Pár hónappal azután, hogy összeköltöztek, Henry találkozott egy fiatal hajléktalannal, aki éppen a folyóban mosott. Rögtön tudta, hogy férfi vagy adatfüggő, aki képtelen lekapcsolódni az ingyenes
szórakozási lehetőségekről, és ezért alkalmatlan a munkára, vagy noneakt. A fiatalember láthatóan beteg volt és segítségre szorult. Henry nem látott rajta implantot, úgyhogy óvatosan közelebb ment hozzá. A legtöbb noneakt - Henryvel ellentétben valamilyen pszichológiai problémával küszködött. - Helló - mondta, miközben közeledett felé. Henry vagyok. - Hallom, amit mondasz! - kiáltott a férfi. Hallom, a... - Görcsös köhögőroham szakította félbe. Rezisztens TBC, gondolta Henry, és elszégyellte magát, mert egy pillanatra megfordult a fejében, hogy otthagyja a férfit. De a köhögés nem csillapodott, és egyértelmű volt, hogy a fiatalember nagyon rossz állapotban van. Senki más nem járt arrafelé, úgyhogy Henry mentőt hívott az adatpadjáról, és odament, hogy segítsen neki. A férfi a földre zuhant, és majdnem belecsúszott a folyóba. Az állán vérpatak csorgott végig. Henry elhúzta a víztől, és egy közeli padhoz vitte, amely a folyóra nézett és a régi parlament épületeire a szemközti parton. A férfi könnyű volt, alig több, mint 50 kiló, és Henry ismét elszégyellte magát, amiért az előbb menekülni akart. A fiatalember tekintetében megkönnyebbülés és bizonytalanság ült, amikor Henry szemébe nézett. Henry egy pillanatra úgy érezte, kötődnek egymáshoz. A mentőautó érkezése szétszakította ezt a köteléket. Az orvosi robotok átvették a hajléktalant Henrytől, aki beszállt mellé a mentő hátuljába. A férfi időközben elvesztette az eszméletét. Henry hallgatta a gépek zümmögését és a hajléktalan nehéz légzését az oxigénmaszk alatt. Már útban voltak a kórház felé, amikor a fiatalember magához tért, és levette a maszkot. - Ugye tudod, hogy nem hallanak minket? -Mi? - A többiek. Az eaktok. Nem hallják a gondolatainkat. Persze megpróbálnak olvasni bennük, de nem sikerül nekik. Neked viszont igen. A pszichéd csodálatos, Henry. Gyönyörű történeteid vannak, de elpazarlod őket az - a robot visszatette az arcára az oxigénmaszkot, a hajléktalan pedig ismét levette -, elpazarlod őket az eaktokra. Nekik ez csak arra kell, hogy az elméjüket bizsergessék vele. Hogy betöltse az űrt, amelyet létrehoztak. Ez - az orvosi robot megint visszarakta a maszkot, ezúttal érezhető
bosszúsággal, gondolta Henry - vagy csak ő látta ennyire emberinek? A fiatalember behunyta a szemét, lélegzése lelassult, majd egy szörnyű, hörgő belégzéssel és egy hosszú sóhajjal végleg leállt. A robotok megpróbálták újraéleszteni, de Henry a kijelzőkön látta, hogy a legyöngült test már feladta a küzdelmet.
- Nem - felelte Henry -, ez csak neked és nekem szólt. Azt reméltem, hogy utána kimegyünk a verandára, megnézni a csillagokat. - De drágám, már csak a legfényesebbek látszanak. Túl erős a világítás. Jobban látnánk őket az adatszf... - elharapta a mondatot. Néha elfeledkezett róla. Henry olyan normálisnak tűnt.
Könny csordult végig az arcán, és arra gondolt, hogy vajon mit jelenthet ez az egész. És abban a pillanatban egy hangot hallott az elméjében: - Nem hallanak minket, Henry. Ezt jelenti. A kijelzők már nem mutattak életjelt, és a robotok is abbahagyták a mozgást. Amikor megérkeztek, Henry kiszállt a mentőből, míg a robotok előkészítették a fiatalember holttestét. Teljesen kimerült volt és főként rémült: nem a hajléktalan halála miatt, hanem a hang miatt, amelyet a fejében hallott. Rengeteg noneakt vált elmebeteggé, de Henry nem akart közéjük tartozni. A pszichológiának egyébként külön ága foglalkozott a jelenséggel, és létezett egy kis terapeuta közösség is, amely segített azokon, akik képtelenek voltak együtt úszni az információs világ adathullámaival.
Henry tudta, hogy mit akart mondani, és rögtön megbocsátott neki. - Semmi baj. Értem. Néha elfelejted - válaszolta. Összeölelkeztek, majd Elisa kibontakozott a karjaiból. - Menj, és nézegesd a csillagokat - mondta. -Én addig beszélek Jayjel. Azzal elhagyta a szobát, bár el sem mozdult a székéből.
Hangokat hall a fejében: ez nyilván azt jelenti, hogy kezdi elveszíteni a józan eszét. Henry úgy döntött, hogy nem megy orvoshoz. Ha megtudnák, biztosan alávetnék valamilyen kezelésnek. Ki tudja, milyen hatása lenne a történeteire, a képességére? Ki tudja, hogy reagálna rá Elisa? Aznap éjjel egy férfiról mesélt, aki arra volt ítélve, hogy elveszítse az egyéniségét, és egy olyan világban élt, ahol már mindenki más elveszítette a sajátját. A férfi, ahelyett, hogy keserűen vagy dühösen fogadta volna a sorsát, úgy döntött, hogy kihasználja az élet minden pillanatát, kiszív belőle mindent, amire még futja az idejéből. És amikor végül elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, és tényleg elfelejtette, hogy ki ő valójában, békésen adta át magát a sorsának, mert maradéktalanul boldog volt. Elisa gyönyörűnek találta a történetet, és azonnal el akarta adni. - Holnap - mondta Henry. - Ráér holnapig. - Ne! - kérte Elisa. - Túl jó ahhoz! Annyira megható. Jay imádni fogja. Jay Elisa legfontosabb producere volt. A lány másokkal is dolgozott, de Jayt emlegette leggyakrabban.
A történetnek óriási sikere volt. Az emberek a legmeghatóbb történetnek tartották, amit valaha is átéltek, de hogy miért, azt senki nem tudta megmondani. Elisa hírneve és vagyona már akkorára duzzadt, hogy értelmetlen lett volna tovább dolgoznia az irodában, így hát felmondott. Közösen vettek egy gyönyörű házat, nem messze a folyótól. Henry azt remélte, hogy több időt tudnak majd együtt tölteni, de Elisa egyre tovább időzött az adatszférában, így Henry reggeli sétái is egyre hosszabbra nyúltak. Útközben gyakran hallotta hangokat a fejében, és ahogy teltek a hónapok, Henry aggódni kezdett, hogy a józan esze gyorsabban hagyja el, mint azt gondolta volna. A hangok mindig arról beszéltek, hogy az eaktok valójában halottak a világ számára. Nem hallanak, mondták a hangok. Henry azt gyanította, hogy az eaktok iránt érzett régi ellenszenve végül így veszi át fölötte az uralmat. Aztán az egyik reggeli sétája közben, éppen egy évvel azután, hogy Elisával találkozott, egy halk női hangot hallott: - Ugye, tudod, hogy szeretője van? Nem is egy. A hang annyira tiszta volt, annyira józan és minden őrülettől mentes, hogy Henry megtorpant. Egy törékeny, idős asszony ült azon a padon, amelyre pár hónappal azelőtt Henry a haldokló fiatalembert fektette. A hely pontosan ugyanaz volt, és ez eszébe juttatta a férfi halálát. Mintha évszázadok teltek volna el azóta.
Az asszony talán már százéves is elmúlt, de a szemében éber figyelem csillogott. Szomorúan nézett végig Henryn. - Tudod, az a fiú az unokám volt. És te nagyon jót tettél vele élete utolsó perceiben. Henry biztos volt benne, hogy az asszony szavait hallja, aki azonban egyáltalán nem beszélt. - Ülj le - mondta a hang a fejében, így hát leült. Az asszonynak kék szeme volt. Világoskék, tojásdad szeme, amelyben sötétkék pöttyök szikráztak, mint apró zafírok. Az arcáról kedvesség sugárzott, és bár a ruhái kopottak voltak, csodálatos illat áradt belőle - akár a frissen sütött kenyéré. - Köszönöm - mondta a hang a fejében. - Te is egészen jól nézel ki. - Hogyan... - Henryt egy kicsit meglepte a saját hangja. - Hogyan hallom magát? - Gondolom, úgy, ahogy mindenki mást is hallasz a fejedben. - Ezek szerint nem vagyok őrült? - Ezt én sajnos nem tudom megítélni. De szerintem nem. Hacsak meg nem kérdezel egy pszichiátert, aki nem hisz a telepátiában. - De ha tényleg létezik telepátia, hogyhogy a tudósok még nem találtak rá magyarázatot?
- Honnan tudod, hogy nem találtak? - kérdezte az asszony hangja. - Lehet, hogy csak nem osztották meg mindenkivel. - Miért van itt? - Mert jót tettél az unokámmal. Ő sosem volt képes elfogadni a dolgok rendjét, ezért boldogtalanul élt, mint olyan sokan közülünk. De végül nem kellett egyedül meghalnia, hiszen volt mellette egy másik elme. Ezzel visszaadtál neki egy darabot az emberségéből, amelyet szinte teljesen elvettek tőle. Nem akartam, hogy bolondnak hidd magad. Ez éppolyan szép és romantikus gondolat volna tőled, mint a filozófiád, az „éljünk minden nap úgy, mintha az utolsó lenne". Az idős asszony felállt. - Várjon! - gondolta Henry. Az asszony visszafordult és rámosolygott. - Tudnom kell, hogy lehet ezt kezelni! - mondta neki Henry gondolatban. - Tudnom kell, hogy mi a következő lépés. Az idős asszony rákacsintott és útnak indult. Henry felpattant a padról, és hangosan kiáltott utána: - Legalább azt árulja el, honnan tudja, hogy Elisának szeretője van!
Az asszony ismét megfordult, és reszelős hangon válaszolt: - Onnan, hogy te magad is így gondolod. Henry figyelte, ahogy elsétál, és azon tűnődött, hogy vajon mit kapott az idős hölgytől: reményt, hogy az elméjével valójában minden rendben van, vagy éppen bizonyítékot, hogy az őrülete egyre súlyosbodik. A következő héten Henry meggyőződött róla, hogy Elisának nincs szeretője - legalábbis a fizikai világban nincs. Azt nem volt módja kideríteni, hogy a lány megcsalja-e virtuálisan, és próbált nem is gondolni erre az eshetőségre. Ugyanakkor egyre inkább érezte, hogy Elisa még akkor is valahol máshol jár, amikor éppen együtt vannak. A lány válaszolt neki és beszélgetett vele, de csak akkor figyelt igazán, amikor a férfi történeteket mesélt. Igy hát Henry egyre többet mesélt neki. Csak úgy ömlöttek belőle a történetek, szinte pergőtűzszerűen, annyira magához akarta láncolni Elisát. De néha kénytelen volt szünetet tartani, és a lány olyankor teljesen eltűnt. Henry elméjének egy része azt gondolta, hogy tényleg kezdhet megőrülni, hiszen a birtoklási vágya és a beteges ragaszkodása Elisához az elmebaj biztos jele volt. Más részek - vagy hangok? - azt mondták, hogy egyszerűen még mindig szerelmes a lányba, aki már nem szereti viszont. A hangok elmagyarázták, hogy ez valójában nem Elisa hibája. Bizonyos értelemben a lány halott volt, hiszen nem ugyanabban a világban élt, amelyben Henry. A férfi az öngyilkosságra is gondolt, de a hangok lebeszélték. Azt remélte, hogy így is meg tudja csinálni, de a hangok mindig okosabban érveltek nála a legsötétebb pillanataiban. Végül aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. - Henry, úgy döntöttem, hogy elhagylak mondta Elisa egy szokásos esti történet után. Az ütés fájt, még így is, hogy fel volt rá készülve. Henry érezte, hogy megroggyannak a vállai, szétfeszül a mellkasa, és forró könnyek gyűlnek szeme kék görbületében. Az ajka megállíthatatlanul remegett, de nem sírt. Várt. - Rád hagyom a házat - mondta Elisa -, és persze a történetek jogdíjai is hozzád kerülnek, miután levontuk a részesedésemet. Tudom, hogy nem ezt akarod, Henry, de nem tudnék nyugodt lelkiisme-
rettel veled maradni. Valaki mást szeretek. - Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette: - Azért maradjunk barátok. És remélem, hogy ez a munkakapcsolatunkat nem érinti. Ez majdnem megtörte Henryt, de ő férfiasan tartotta magát. A szíve szétázott, mint egy papírzsebkendő, de állta a sarat. - Majd meglátjuk - ennyit tudott kinyögni. El akarta mondani a lánynak, hogy a történetei már nem a saját lényéből fakadnak, hanem az iránta érzett szerelméből, és a hozzá való ragaszkodásából. De tudta, hogy nem lenne értelme. Elisát már elragadta tőle az adatszféra, vagy annak valamelyik fiktív, halott szereplője. A ház különös módon kevésbé tűnt üresnek, miután Elisa elment. Henryt eleinte ez is nagyon elszomorította, de végül úgy döntött, hogy meggyógyítja magát. Mielőtt találkozott volna Elisával, Henrynek olyan állása volt, amelyet utált, és amelyből nem látott kiutat. Sohasem volt még annyira magányos. Most egyedül maradt, de nem vált magányossá. Mikor Elisa elment, Henry elvesztette a vele való kapcsolatát, de megmaradt neki az az érzés, hogy részese valamilyen nagyobb egységnek. Rejtélyes érzés volt. Olyasvalami, amit meg kellett értenie, hogy továbbléphessen az életében. Nem hagyta abba a napi sétáit, és bár elvesztette Elisát, a szerelmét és a közönségét, napról napra jobban érezte magát. Néha bűntudat gyötörte: biztosan tehetett volna valamit, hogy maradásra bírja a lányt. De ilyenkor egy hang - néha az övé, néha valaki másé - meggyőzte arról, hogy Elisa távozása elkerülhetetlen volt. Ha más hangja beszélt, általában hozzátette, hogy a valódi világ számára az eaktok halottak. Telt-múlt az idő, és a történetek, amelyeket Elisa régebben eladott, továbbra is elegendő bevételt termeltek. A házat már kifizették, így Henry tudta, hogy soha többé nem kell dolgoznia. Hacsak nem akar. Egy évvel a szakításuk után Elisa felugrott hozzá, hogy beszélgessen vele. - Abban bíztam, hogy hajlandó leszel elmondani egy történetet - mondta. - Persze - felelte Henry. Mesélt neki az aznap reggeli sétájáról. Hogy mennyire idilli volt minden odakint, ezen a napos
őszi reggelen. Hogy mekkora élvezet volt figyelni, ahogy a bíbor és arany juharlevelek a folyóba hullanak. Ezt a fajta történetet Elisa nem tudta volna eladni a weltgeschichtében. Nem volt képes visszaadni a finomságait. Henry megpróbált beszédbe elegyedni vele, megkérdezni, mi hír az adatszférában, de a lány válaszai teljesen érthetetlennek tűntek. Az emberek elkezdtek új testeket viselni, hogy földönkívüliekre vagy mitológiai lényekre hasonlítsanak, a legújabb őrületet pedig egy játék jelentette, a fantomorf, amelyben az győzött, aki létező állapotából a leggyorsabban alakult át egy programozható adatintelligencia által irányított állapotba. Elisa megpróbálta elmagyarázni a lényegét, de olyan volt, mintha a víz alól beszélne: a szavai torzítva, lehalkítva és fals hangon jutottak el Henryhez. - Hogy mennek a produkcióid? - kérdezte a férfi. - Jól. Még mindig Jayjel dolgozom együtt - felelte Elisa. Annyi azért kiderült, hogy a lány népszerűsége alaposan visszaesett, mióta kifogyott Henry történeteiből. A saját meséi elcsépeltek és kiszámíthatóak voltak. Próbálta megtalálni azt a hangot, amitől Henry történetei élettelivé váltak, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. - Most nincs számodra több történetem mondta Henry, és ez igaz is volt. Nem volt több története a lány számára. Persze voltak még történetei. Csak épp találnia kellett valaki mást, akinek elmondhatta őket. - Ha lesznek még, az adatszférában biztosan nagy igény lesz rájuk, és sokat kereshetsz velük. Majd értesíts. Az idős asszony másnap a folyónál ült, ugyanazon a padon, ahol Henry régen megpróbálta megmenteni az unokáját. - Tehát végül úgy döntöttél, hogy nincs rá szükséged? - kérdezte a férfitól. - Maga sosem szokott csak úgy cseverészni? kérdezett vissza Henry. - Ó, túl öreg vagyok már az udvarias társalgáshoz. Szóval most mihez kezdesz? - Nem tudom - válaszolt Henry. - Gondolom, új közönséget kéne találnom. Akar hallani egy történetet?
- Persze! - mondta a hang a fejében. - De kérlek, meséld hangosan, jobb lesz úgy. - Rendben, de akkor maga is használja a hangját - javasolta Henry. - Igazad van - egyezett bele az asszony. - Különben gyanakodni kezdenek. - Gyanakodni? Mire? - Arra, hogy fejlődünk - visszhangzott az aszszony hangja Henry fejében, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy a hang az elméjében - a telepátia - nem csupán azért veszélyes, mert őrültségnek tarthatják, hanem azért is, mert az eaktív világ előbb-utóbb fenyegetésnek veheti. - Na, mi lesz azzal a történettel? - kérdezte hangosan az idős hölgy. Az asszony másnap újra eljött, és ezúttal mások is jöttek vele. Mindegyikük noneakt volt és telepata. Henry egyre ügyesebben használta az új képességét, így mindenkiről egyetlen pillanat alatt megtudta a legfontosabbakat. Közös megegyezéssel hangosan üdvözölték egymást, aztán Henry elmondott nekik egy történetet. Nem próbáltak az elméjébe nézni, hogy kilessék, mi történik legközelebb. Henry történeteinek egyik vonzereje éppen az volt, hogy sosem lehetett tudni, milyen fordulat következik. Pár nap múlva a közönség már túl nagyra nőtt ahhoz, hogy Henry a folyónak háttal állva tudjon beszélni hozzájuk, ezért felmászott a parti sétány fölött húzódó töltésre, és így mondta el a történetét. Idővel egyre javultak a szónoki képességei, és megtanulta kiengedni a hangját, hogy még szeles időben is mindenki jól hallja. Hallgatósága nagy része noneakt volt, és ebben nem volt semmi meglepő. Az eaktoknak ott volt az adatszféra. Henry részéről nyugodtan meg is tarthatták maguknak. A mentális képességei már olyan fejlettek voltak, hogy beleláthatott az emberek elméjébe, amint a virtuális világban utaztak, és amit látott, átláthatatlannak és hiábavalónak tűnt. Sivárnak, mint egy üres látóhatár. Nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Elisát magára hagyja ebben a csapdában. Igy hát egy alkalommal elhívta őt, hogy meghallgasson egy előadást. A közönség addigra már akkorára duzzadt, hogy Henry a folyóhoz közeli amfiteátrumban mesélte nekik a történeteit. A
weltgeschichte előtti időkben ebben a színházban nyaranta Shakespeare-t játszottak. Azóta persze benőtte a gyom, de egy héttel azután, hogy Henry átköltözött ide, a közönség néhány tagja kitisztította a helyet, és visszaállította régi, bukolikus hangulatát. - Nézd, mennyi ember - csodálkozott Elisa. Még sosem láttam ennyit egy helyen... mármint élőben. - Többségük nem eaktív, vagy túl szegény, hogy implantot vegyen - magyarázta Henry. - Zavarna, ha... rögzíteném a történetedet? kérdezte a lány. - Persze, ha eladom a produceremnek, mindenképp megosztom veled a bevételt. - Jaynek? - Jay? - kérdezte Elisa. - Nem, vele már nem dolgozom együtt. Visszavonult. Mostanában minden idejét az adatszférában tölti. - Hogy érted? - Hát, vannak néhányan, akik így csinálják. Persze rengeteg pénz kell hozzá, mert szükség van egy pár orvosra, akik vigyáznak a testükre, amíg az elméjük szabadon utazik. - Szabadon? - Henry megborzongott. - Igen. Soha többé nem kell enniük, aludniuk vagy járkálniuk. Henry nem tudott mit válaszolni, de hallotta az idős asszony hangját: „Igen, ez szerintem is maga lehet a pokol." - Remélem, tetszeni fog a történet. Henry felment a színpadra, és elmondott egy régi mesét egy királylányról, akit elátkozott egy gonosz varázsló. A királylány olyan mély álomba zuhant, hogy számára az álmok jelentették a valóságot, és ez a világ rabságba ejtette. A herceg azonban nem tudta felébreszteni egy egyszerű csókkal, hogy kiszabadítsa az álmok virtuális börtönéből. Csak annyit tehetett, hogy az alvó királylány fülébe suttogott, és reménykedett, hogy az hallja őt. A királylánynak saját magát kellett kiszabadítania. Elisa hallgatta Henry Overduin történetét, és rájött, hogy egy nagy művészt hallgat. A férfi a puszta hangjával teremtette meg körülöttük a drámai feszültséget. Elisa tudta, hogy amit hall, az mély és szívhez szóló, de azt nem is sejtette, hogy ez a történet gyökeresen meg fogja változtatni a világot. Tamás Dénes fordítása
Alternatív játékok A számítógépes játékok általában egy kaptafára készülnek, ritka gyöngyszem egy-egy eredeti ötlet. De van, amikor már a játék célja eleve más, mint a szórakoztatás - rossz esetben a játékokba belekeveredhet az aktuálpolitika is. SZÁMÍTÓGÉPES JÁTÉKOK tucatjai, ha nem
százai jelennek meg minden évben. A vizuális élmény egyre jobb, a grafika egyre látványosabb, a hanghatások lenyűgőzőek, viszont ugyanazok az ötletek köszönnek vissza évről évre. Ritkán ugyan, de előfordul viszont, hogy a játékokat a szórakoztatáson kívül más rendeltetéssel akarják felhasználni. Az ok egyszerű. Az ötletgazdák a játékokon keresztül szeretnék megszólítani a fiatalokat, akár politikai, akár kulturális, akár vallási céllal. Hogy ezt nemes vagy nemtelen okokból akarják tenni, az pusztán megítélés, vagy politikai beállítottság kérdése. A politikai hírekből értesülhetünk csupán arról, hogy Iránban is vannak játékfejlesztők. Az Iráni Muzulmán Középiskolák szervezete mutatta be egy sajtótájékoztatón a Különleges Művelet 85 nevű játékot. A kaland során egy iráni parancsnokot kell irányítanunk, akinek az a célja, hogy kiszabadítsa az amerikaiak fogságából az ország két atomtudósát, akiket egy zarándokút folyamán fogtak el Irakban. Emellett a parancsnok letartóztat egy izraeli kémet is, aki atomtitkokat akar eljuttatni az ellenségnek. A szervezet vezetője szerint a program célja, hogy a játékokra fogékony 12-16 éves korosztállyal megismertessék az ország atomprogramját, és ideológiai nevelést biztosítsanak nekik. A lépés valahol érthető is, hiszen rengeteg olyan prog-
ram kapható a piacon, amelyekben a muzulmánok, vagy az irakiak, netán az irániak ellen kell harcolni. Ezek a (többnyire amerikaiak által fejlesztett) játékok szintén nem mentesek a hazafias felhangoktól. Előfordul viszont, hogy a történet néha visszaüt. Két évvel ezelőtt borzolta a kedélyeket nemcsak hazánkban, hanem szerte az unióban a Romanians in Space, vagyis a Románok az űrben című akciójáték. A története egyszerü. Valamikor a jövőben Románia elfoglalja az Egyesült Államokat(!), megszállja az egész Földet(!), majd a világűr meghódításába fog. Azonban e nemes kolonizációs tervnek gáncsot vetnek a lázadó magyarok, akik, ahol csak lehet, keresztbe tesznek a kozmikus birodalom terjeszkedésének. A játék célja természetesen a magyar nép tűzzel-vassal való pusztítása. Maga az ötlet - ha levesszük róla a politikai sallangot - nagyon halovány, százszámra találni ilyen játékokat. A hírt olvasva három gondolat me-
rül fel az emberben. Első hallásra a játék fejlesztői szélsőséges nézeteket vallanak, némi ceausescui megalomániával nyakon öntve. Arra is gondolhatunk, hogy az egész ötlet egy gigantikus ökörség, amely teljesen agyament jövőképet ad - esetleg az egész nem más, mint reklámfogás, hogy egy fejlesztőcsapat felhívja magára a figyelmet. Végül a csapat vezetőjével készült interjúból kiderült, hogy a második lehetőség fedi a valóságot. Alexandru Duta elmondta, hogy a magyarok szereplése a történetben egyfajta Star Wars-paródia, az ottani felkelőkre utalva. Sőt, a magyar szál csak egy melléktéma a történetben, amely az egésznek kb. a tíz százaléka csupán. Sajnálta, hogy sokan ennyire félreértették a viccet, és a magyarok végül kikerültek a történetből. A kínai kormány megbízta a Shanda játékfejlesztő céget a Kínai hősök nevű játék fejlesztésével. A játékban 100 kínai hős kalandjait élhetik át a kínai fiatalok. Választhatjuk többek között a Tajvant a holland uralom alól felszabadító Cseng Cseng Kung tábornokot, Lej Fenget, a hithű kommunistát, de játszhatunk Zheng He admirálissal, aki hatszáz évvel ezelőtt hatalmas hajóhadával Amerikába is eljutott. Ebben a projektben is szerepet kap a fiatalság nevelése a hagyományos értékek tiszteletére, a hazafiságra, az ország kultúrájának megbecsülésére.
Pozitív célok Vannak azonban olyanok is, akik igazán nemes célokra akarják hasz-
nálni a játékokat, például szórakoztató tanulásra, ismeretszerzésre, a kötelesség érzete nélkül. Kezdjük egy hazai példával. Magyar fejlesztők az 1848-as forradalmat dolgozták fel egy körökre osztott stratégiai játékban. Az ötlet annyira megtetszett az Oktatási Minisztériumnak, hogy a játékot megvásárolta, és a Sulineten ingyenesen elérhetővé tette. A játék nem csupán segít megérteni a történelmi helyzetet, hanem a hadműveletek sikeres vezetéséhez, a nyertes játszmához meg kell ismerni a csaták hátterében húzódó történelmi tényeket, a korabeli politikai viszonyokat is - s persze figyelembe kell venni az adott pillanatban a természeti adottságokat (pl. időjárás, a folyók vízjárása), a katonák harci kedvét és számos más szempontot is. Meg kell érteni, kik, miért és hogyan kötöttek szövetséget. Egy szíriai játékfejlesztő cég szeretné megváltoztatni a muszlim világról kialakított képet. Az Al-Quraysh egy klasszikus stratégiai játék, amely a Közel-Keleten játszódik, és az iszlám történetének első száz évét meséli el. A korszakot meghatározó négy nép: az arabok, a beduinok, a perzsák és a rómaiak szemszögéből játszhatjuk a történetet. Az utóbbi időben több hasonló játék is született, amely a muszlim kultúra és történelem értékeire akarja felhívni a figyelmet, újfajta szemszögből bemutatva a Nyugat számára az iszlámot és a muszlimokat.
Michael Swanwick: Ónmocsár
Miután Asimov megalkotta a robotika három törvényét, azok lassan közkinccsé váltak, és a mai SF már jóformán tényként kezeli őket. Most képzeljünk el egy olyan helyzetet, ami szükségessé teszi a humanika törvényeinek megalkotását!
FORRÓSÁGBAN ereszkedtek alá a völgybe. A soha el nem oszló felhőzeten szemkápráztató fehérségként izzott át a magasan járó nap, amelynek erejétől ólmot verejtékeztek a dombok. A fúróberendezést két oldalról cipelő páros a magaslatokból Vánszorgott lefelé. Az út mentén kis fémtócsa csillant: a hegyekből ónt szállító tartálykocsik valamelyikéről freccsenhetett oda. Az ellenkező irányból fekete erőfokozó ruhás, jó három méter magas, ismeretlen utazó közeledett. Elhaladtában odaintett nekik, de ők, noha emberi lényt hetekig nem láttak, nem intettek vissza. Az utazó eltávolodott és eltűnt mögöttük a kaptatón. Az útról akár le is térhettek volna - a hőségtől feketévé aszalt, keményre szikkadt talaj szinte ugyanolyan járást kínált. Patang és MacArthur már órák óta gyalogoltak és a következő órákat illetően is ugyanerre számítottak. Ám az út kanyarodott egyet, és odalenn, a hosszú lejtő végén, egy bazaltszirt árnyékában, feltűnt egy fogadó. Munkájuk rendszerint távol tartotta őket utaktól és fogadóktól egyaránt; körülbelül egy hónapig védőruhában éltek és függőhámban aludtak. Tükröző lencséik mögül óvatosan összenéztek; erőfokozó ruháik motorjaiból kicsapott a hő. Szótlan egyetértéssel mindketten megálltak.
Közeledtüket észlelve, a fogadó rádióadója az árlista taglalásába fogott. Ők a részletek megbeszélését ruháik önálló egységeire bízták, és a fúróberendezést vigyázatosan az épület mellé helyezték. - Rakd fel a ponyvát, nehogy megroggyanjon mondta MacArthur, s már ment is befelé. Patang felterítette az aranyfóliás védőponyvát, majd követte társát. Amikorra átvergődött a légzsilipen, MacArthur, már megszabadulva ruhájától, két csésze víz mellett ült egy öntöttvas asztalnál. A nő egy pillanatig reményleni merte, hogy minden teljesen rendben lesz. Aztán a férfi felpillantott. - Tíz dollárt kérnek egy csészéért a rohadékok. Az egyik csésze félig üres volt. A férfi egyetlen hosszú korttyal lehajtotta a maradékot, és szőrös mancsát a második csésze köré zárta. A legutóbbi védőruhamentes találkozásuk óta a férfi szakállat eresztett, és Patang a terem túlfeléből is megérezhette volna a szagát. Valószínűleg a férfi is az övét. - Ezeknél, ha bejössz, már mehetsz is - tette hozzá MacArthur. Patang kibújt a védőruhájából, és a szoba tágasságát kiélvezve akkorát nyújtózkodott, amekkorát csak bírt. Mekkora tér! A szoba hat méter széles volt. Ablakok sehol. Egy asztal, körülötte hat vasszék, a fal
mentén fél tucat összehajtott kempingágy. Egy polcsor, rajta a Társaság áruival, amelyek közül egyet se tudtak volna megfizetni. A szolgáltatásokat fizetős vécé és fizetős zuhanyozó egészítette ki, meg egy ingyenes orvosi egység, amit ha valaki ravaszul holmi fitneszcélokra használna, a Társaság megtudná és az illető elnyerné méltó büntetését. Patang bőre szúrt és viszketett az egy hónap alatt rászáradt izzadtságtól. - Vakarózni fogok - jelentette be. - Ne nézz ide! De MacArthur, ez a disznó, persze odanézett. Patang nem törődött vele, és lassan, kéjesen végigvakarta magát a blúza alatt és a hátán. Ráérősen szántott végig magán a körmével, oly mélyen, hogy majdnem kiserkent a vére. Isteni érzés volt. MacArthur egész idő alatt úgy bámulta, mint kiéhezett farkas a kövér nyulat. - A ruhádban kellett volna csinálnod - mondta, mikor a nő végzett. - Az nem ugyanaz. - Nem kellett volna előtt... - Hé! Mit szólnál egy kis beszélgetéshez? - szólt hangosan Patang. - Belekerül hát pár dolcsiba. Na és? A fogadós egy kattanással ott termett. - Ennyire déltájban már nem vártam vendéget - mondta népiesre színezett mesterséges hangján. Maguk mit kutatnak? - Aranyat, ónt, ólmot, ami csak fel tud törni egy próbafuratból. - Patang lehunyta a szemét, és visszaképzelte magát a Lakshmi Planum síkságára, Port Ishtar egyik bárjába, ahol igazi, eleven emberrel beszélhetne. - Ügy számítjuk, hogy a legtöbben a reggeli és késő délutáni időszakokban dolgoznak. Így az adatbázisunk mindig naprakész, nem botlunk egy hónappal korábbi követelésekbe. - Nagyon bölcs. A Társaság jól fizet a jó fogásokért. - Rühellem azokat a szarságokat - szólt MacArthur, és székével a padlón csörömpölve hátat fordított a beszélőnek és Patangnak. A nő tisztában volt vele, a férfi mennyire szeretne elbánni vele. És azzal is, hogy ez nem fog megtörténni. A Társaságnak három törvénye volt. Egy: Erőszak kizárva. Kettő: Védd a Társaság felszerelését. Három: Védd magadat. Mindhárom betartásáról beültetett idegi implantok gondoskodtak.
E törvényeket a Társaság a kutatóinak hosszú tapasztalata alapján rangsorolta, így az első felülbírálta a másodikat, a második a harmadikat, és a harmadikat csak akkor lehetett betartani, ha ez nem ütközött az első kettőbe. Ennek folytán egy kutató nem áldozhatta fel partnere életét saját túlélése érdekében (mint ahogy az régebben történt), vagy még kifinomultabban, nem keverhette a másikat a társasági felszerelés hanyag kezelésének halálos gyanújába. Kellett hozzá idő és tapasztalat, de a Társaság végül összeállította a bombabiztos algoritmusokat. Az isten háta mögötti tájakon a működő anarchia volt az úr. Ott senki sem bántalmazhatott senki mást. Bármennyire is akarta volna. Amikor Patang és MacArthur először szerződött le, a telepek ígéretesnek tűntek. Egy teljes csillagászati napra - azaz egy vénuszi évnél valamicskével hoszszabb, kétszázötvenöt földi napnyi időre - kötelezték el magukat. Még ötvenkilenc nap állt előttük. A nő most már biztos volt benne, hogy egymást ennyire gyűlölő két embert, mint ők, vissza kell tartani attól, hogy egymás torkának ugorjanak. Előbb vagy utóbb egyikük meg fog kattanni. Patang minden nap azért fohászkodott, hogy MacArthur megrántsa a menekülőzsinórt és magára zúdítsa a szerződésből őket idő előtt kiszabadító mentőhajó költségeit. MacArthur jól lecsúszott, miközben a nő pontokat szerzett és lehagyta. A férfi ezt egyetlen napon se tette meg. Már szinte embertelennek hatott, hogy mennyit képes lenyelni anélkül, hogy megtörne. Csak a gyűlölet sarkallhat egy férfit ilyesmire. Patang sóhajokkal és cuppogással tarkított apró kortyokban, lassan itta a vizét. Tudta, hogy ezt MacArthur utálja, de ha akarta volna, sem tudta volna megtartóztatni magát. Már majdnem mind megitta, amikor a férfi keze tőle jobbra és balra az asztalra vágott. - Patang, van pár dolog, amit tisztázni akarok köztünk - kezdte. - Ne. Kérlek. - Az istenit neki, tudod, hogy mit gondolok arról a szarról. - Nem szeretem, amikor így beszélsz. Állj le. MacArthur fogai megcsikordultak. - Nem. Elintézzük, itt és most. Azt akarom, hogy te... mi volt ez?
Patang üres tekintettel meredt a társára. Aztán megérezte: kellemetlen, szédítő émelygés, éppen csak hogy észlelhető egyensúlyzavar, mintha az egész Vénusz végtelenül puhán megmozdulna a lábuk alatt. Aztán a bolygó felbömbölt és a padló Patang arcába csapott. Patang hatalmas felfordulásban tért magához. A padló megdőlt, és köröskörül mindent beterítettek a leszakadt polcokról szétszóródott selyemingek, citromos sütik és szépségápoló szappanok. Erőfokozó ruháik összegubancolódtak, az egyik fémkarja a másik lábai közé szorult. A létfenntartó rendszereik még működtek, hál' Istennek. A Társaság masszív ruhákat gyártott. Mindennek a közepén pedig ott állt MacArthur, mozdulatlanul és vigyorogva. Nyakán vércsík szivárgott lefelé, miközben arca oldalát masszírozta. - MacArthur? Jól vagy? A férfi furcsa pillantást vetett rá. - Istenemre. A francba. -Fogadós! Mi volt itt? A szerkezet nem válaszolt. - Szétcsaptam - közölte MacArthur. - Simán. - Micsoda? MacArthur támolyogva, mint egy matróz az imbolygó fedélzeten, megindult feléje. - Hegycsuszamlás volt. - MacArthur, aki a Földön kívüli bolygók geológiájából szerzett PhD-t, tudta, mit beszél. - Egy puha bazaltér meggyengült és engedett, a fogadó kapott egyet belőle oldalról. Mázlink van, hogy élünk. A férfi letérdelt Patang mellé, és gyűrűvé formált hüvelyk- és mutatóujjával okét mutatott. Aztán mutatóujjával megfricskázta a nő orrát. - Au! - jajdult fel a nő, aztán megdöbbent. - Hé, ez nem csinálna...! - Nem, a faszt. - És ezzel a férfi pofon vágta. Erőből. - Úgy látszik, a csip már nem működik. A nőt elöntötte a düh. - Te szemét mocsok! Hátrarántotta a kezét, hogy megüsse a férfit. Üresség. Másodpercekkel később a nő magához tért, de ez olyan volt, mintha a közepénél csapna fel egy könyvet, vagy már egy órája tartó interaktívba csöppenne
bele. Patangnak elképzelése se volt arról, hogy mi történt, és ez hogyan hatott rá. MacArthur épp beleszíjazta az erőfokozó ruhájába. - Minden rendben? Valami baj van? - kérdezte mormogva a nő. - Meg akartalak ölni, Patang. De megölni téged, ez kevés. Előbb szenvedned kell. - Miről beszélsz? Ekkor Patangnak eszébe jutott minden. MacArthur korábban megütötte. A csip meghibásodott, és a férfit már semmi sem zabolázza. És gyűlöli őt; vajon eléggé ahhoz, hogy megölje? Ó, igen. Simán. MacArthur letört valamit a nő sisakjáról, aztán rácsapott a tápkapcsolóra, és a ruha lassan bezárult Patang körül. A férfi kuncogott és hozzátette: - Odakint találkozunk. Patang átküzdötte magát a zsilipen, de utána nem tudta, mit tegyen. Rettegve elment az úton egy darabig, aztán idegesen megtorpant. Nem igazán várakozott és nem igazán távozott: meg akarta tudni, mire készül MacArthur. A légzsilip kinyílt, és MacArthur körbement a kocsma oldalához, ahol a ponyva alatt a fúróberendezés lapult. Legörnyedve kiszerelte a lézerfúrót a tartórudak, adattárolók és beállító készülékek közül, amik fölé aztán gondosan visszaigazgatta az arany fóliatakarót. Felegyenesedett és kezében a fúróval Patang felé fordult. Megcélozta. Patang sisakkijelzőjén felvillant a LÉZERVESZÉLY felirat. A nő lenézett, és a lába előtt észrevett egy feketén füstölgő kődarabot. - Tudod, mi lesz, ha lyukat lövök a héjadba mondta MacArthur. Patang tudta. A belül levő összes levegő robbanásszerűen kifelé tódulna, míg a szörnyű külső légnyomás összeroppantaná ruhája fémburkát. A mechanikus hűtőrendszer azonnal tönkremenne, és ő egyszerre fulladna meg, sülne pecsenyévé és zúzódna péppé. - Fordulj meg. Vagy új lyukat kapsz a seggedbe. A nő engedelmeskedett. - Elmondom a szabályokat. Kapsz fél óra előnyt. Aztán indulok én. Ha északra vagy délre fordulsz, keresztüllőlek. Tarts nyugatnak. Délidő irányban.
- Délidő irányban? A nő bekapcsolta a földmérő alrendszert. Abban az irányban nem volt semmi, csupán pár további gyűrthegység, azokon túl pedig tesszerák. A tesszerákat a térképe narancsszínnel jelölte. Mit sem ígérő narancsszín: már sok kutató szelte át őket és semmit se találtak. - Miért oda? - Mert azt mondom. Mert szórakozni fogunk kicsit. Mert nincs más választásod. Világos? A nő nyomorultul bólintott. - Lódulj. Patang ment, nyomában a férfival. Mint valami lábra kapott lidércnyomás, olyan volt az egész. Ha hátranézett, ki tudta venni az utána lépkedő MacArthur távolságtól törpült alakját. De ahhoz sosem maradt le eléggé, hogy a nőnek bármi esélye legyen a szökésre. A férfi észrevette, hogy figyeli; lehajolt, felkapott egy követ, körbelendítette a karját és elhajította. Bár MacArthur félúton volt a látóhatár és a nő között, a kő mégis Patang előtt száz méterre csapódott az út szélébe. Természetesen nem találta el a nőt. A férfinak ez nem állt szándékában. A kő a becsapódáskor szilánkokra tört, demonstrálva az erőfokozó ruha rettenetes teljesítményét. Patangban forrt a méreg, hogy MacArthur ilyen erőt ural, ő pedig teljesen tehetetlen. - Te szadista állat! Válasz nem jött. A pasi megőrült. Kell, hogy legyen erre valami kitétel a szerződésben. No, és akkor aztán... Patang automata járásra kapcsolta a ruháját, elővette a szerződési iratokat, és elmélyedt bennük. Lehetőségek. Csupa ártalmatlan cikkely. Az alvállalkozó kötelezettségei - na, ezekből több száz volt. Fizikai gondoskodás a vállalkozó felszereléséről.
egy biztosítóhoz. Kinyitotta, aztán betöltött egy virtuális billentyűzetet és beírta az SOS-t. Pofonegyszerű. Gyerekjáték. VALÓBAN EL KÍVÁNJA KÜLDENI EZT AZ ÜZENETET? IGEN NEM A nő megnyomta az IGEN-t. Egy pillanatig semmi sem történt. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ - Picsába! Újra megpróbálta. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ, harmadjára sem. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ, negyedszerre sem. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ. Lefuttatott egy hibaellenőrzést, aztán ismét elküldte az üzenetet. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ És nem és nem és nem. AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ AZ ÜZENET NEM TOVÁBBÍTHATÓ Amíg hirtelen olyan erővel bele nem hasított a gyanú, hogy muszáj volt ellenőriznie. Felemelte a bal ruhaujjának hátoldalán levő megfigyelő kamerát, így megnézhette a sisakját oldalról. MacArthur letörte az adóantennát. - Baromállat! - Patang most már igazán dühbe gurult. - Te hülye seggfej! Nem vagy normális, tudsz róla? Agyament, idióta fasz! Semmi válasz. A nyavalyás oda se figyelt rá. Valószínűleg automatikus követésre kapcsolta a ruháját, tesped a hámjában, olvasgat vagy valami poros filmet néz a képernyőjén. MacArthur sokszor csinálta ezt. Kérdeztél tőle valamit, de nem felelt, mert ott se volt: saját agyának díszpáholyában üldögélt. A navigációs rendszerbe meg nyilván beépített egy követő algoritmust, ami riasztaná, ha a nő letérne északnak vagy délnek, vagy túl messzire távolodna tőle.
És megtalálta. Megvan! Egészségügyi vészhelyzet esetén, orvosi törvényszék általlegfelső szinten jóváhagy- Ez a feltevés ellenőrizhető. va... A nő végigpergette a minősítő feltételek almenüjét. Patang annyit használta már a követő algoritBiztosra vette, hogy az elmebetegségek hosszú és teljes must, hogy fejből tudta a jellemzőit. Öt lépésből egy körű listáján MacArthur esete is megtalálható. eltérés azonnal tárolódna. Hatból egy nem. Na, hát akkor... Lássuk csak, elfordíthatjuk-e ezt a cuccot Persze az eddig összeszedett részesedést mind ellassan és finoman az út felé. A nő hetet előre, és azubukná. Viszont, ha a szerződést helyesen értelmezi, a tán egy felet oldalra lépett. kezdő befizetése visszajár. Ha az, és az élete megmarad, akkor már egyenesben lesz. LÉZERVESZÉLY Kibújtatta egyik karját a rögzítőhámból, és hátraPatang sietve bekapcsolta az automata járást. nyúlt a feje mögé, egy nehezen hozzáférhető helyre, Egyértelművé vált, hogy a férfi minden lépését fi-
gyeli. Egy követő algoritmus ezt csak botlásnak vette volna. De akkor miért nem beszél a pasas? Nyilván azért, hogy ezzel is gyötörje. Biztosan ezernyi mondanivalója lenne; hiszen legalább annyira gyűlöli a nőt, mint ő a férfit. - A kurva anyádat! Elkaplak, MacArthur! Fordul még a kibaszott kocka, és akkor én...! Talán nem is annyira tehetetlen: Patangnál volt robbanóanyag, és a fenébe is, az erőfokozó ruhája által hajított kővel beszakíthatja a férfi ruháját. Megtehetné, hogy... Üresség. Amikor visszanyerte tudatát, Patang automatikusan járó ruhája már az első gyűrthegység hosszú lejtőjén masírozott lefelé. Fülében beszéd zümmögött: MacArthur hangja, a rövidhullámú rádión. - Micsoda? - kérdezte kásásan a nő. - Mondtál valamit, MacArthur? Nem értettem tisztán. - Huncutságon járt az eszed, mi? - kérdezte MacArthur vígan. - Rossz kislány! A papa megdádáz.
LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY Nyilak mutatták mindkét irányt. A nő hiába tartott egyenesen nyugatnak, a férfi mégis célba vette. - Basszus, ez nem fair! - Fair! És amiket te mondtál rám, az fair volt? Végig, az összes dumád. - Azok nem jelentenek semmit. - De bizony, hogy jelentenek! Azok... azok, amiket mondtál... megbocsáthatatlanok! - Csak húztalak, MacArthur - felelte a nő békülékeny hangon. Gyerekkorából idézte fel a szót, ami afféle testvérek közti civódást jelentett. - Akkor sem jelentenének semmit, ha nem lennénk barátok. MacArthur olyasféle zajt hallatott, amit talán nevetésnek szánt. - Higgy nekem, Patang, te és én nem vagyunk barátok. A civódás kezdetben elég ártatlannak tűnt. Patang csak szórakozásból csinálta. Vajon mikor borult ki a bili? Nem gyűlölte mindig MacArthurt: még Port Ishtarban kellemes társaságnak mutatkozott. A nő még egészen helyesnek is találta. Port Ishtar emléke szúrt, de nem tudott nem gondolni rá, mint ahogy nem tud nem gondolni a mennyországra az sem, aki épp a pokolban sül.
Oké, szóval Port Ishtar nem volt tökéletes. Kaja gyanánt ízesített alga, ágy helyett polc. Napközben az ember selyemben járt, mert azt olcsón mérték, és mindenhová mezítláb ment, mert a cipőket annál drágábban. De akadtak a levegőbe vizet permetező szökőkutak és az éttermekben élő zene is: vonósnégyesek húzták a nagy nyerteseknek, azoknak a kutatóknak, akik nagy fogást csináltak, és visszatértükben könnyen jött tőlük a pénz. A kis gravitáció és a pezsgő fiatalság jelenkorában történt, ahol a jövő vagyontól csillogott. Mindez akkor volt. Patang most egymillió évvel idősebbnek érezte magát. LÉZERVESZÉLY -Hé! - Mozogjál, te kurva. Menj tovább vagy meghalsz. Ez nem történhetett volna meg. Órák és további órák teltek el, mígnem a nő teljesen elveszítette az idő fonalát. Mentek. Mentek, kifelé a völgyből, át a hegyen, le a következő völgybe. A hőség és az általában gyenge sziklák miatt a hegyeken szelíd emelkedők és lejtők húzódtak, amelyeken a járás egy igen hosszú dombon való átkelésre hasonlított. A szürke táj felett borongós narancsszín felhők úsztak. Ezek voltak a Vénusz igazi színei. Ha akarta volna, Patang fűzőldnek láthatta volna a sziklákat és ragyogó kéknek az eget - sisakképernyője meg tudta csinálni -, de csak egyszer próbálta ki ezt a beállítást és gyorsan ki is kapcsolta. Az elkeserítően hamis kép helyett akkor már inkább lássa valóságukban a keserű tájat és a komor eget. Nyugatra tartottak, amerre a nap jár délidőben. Vég és értelem nélküli álomnak hatott. - Hé, Picsang. - Tudod, hogy rosszul esik nekem az ilyen beszéd - szólt fáradtan a nő. - Rosszul esik neki. De édes. És szerinted, amiket te mondtál, azok hogyan estek nekem? - Békét köthetnénk, MacArthur. Ennek az egésznek nem kéne ilyennek lennie. - Voltál már házas, Picsang? - Tudod jól, hogy nem. - Én igen. Házas és elvált. A nő tudott róla. Mostanra már igen kevés maradt, amit nem tudtak egymásról.
- Az a helyzet, hogy amikor egy házasság felbomlik, mindig van, aki elsőnek dolgozza fel. Keresztülmegy mindenen, a szívfájdalomtól a kínon és szenvedésen át a kapcsolat gyászolásáig - aztán továbblép. Általában az, akit megcsaltak. Így aztán eljön a nap, amikor őnagysága lelép a házból, a szegény balfasz csak áll és makog utána, hogy „Várj, nem beszélhetnénk meg?", mert ő még nem fogadta el, hogy vége. -És? - És ez a te problémád, Picsang. Még nem fogadtad el, hogy vége van. - Minek? Ügy érted, a kapcsolatunknak? - Nem. Az életednek. Eltelt egy nap, talán több is. Patang aludt, és amikor MacArthur gyűlölködő suttogásával a fülében felébredt, még mindig gyalogolt. A rádiót sehogy nem lehetett kikapcsolni, erről a Társaság rendelkezett, érdekei védelmében. A járógépek egymásra épülő al- és főrendszereit is ennek jegyében tervezték meg. Régen Patangot a legmélyebb álmából is fel tudta verni a férfi horkolása, és ismerte azokat az ocsmány kis nyögéseit is, amiket maszturbáláskor adott ki. Volt rá eset, hogy mérgében azonnal visszanyögdécselte neki azokat a hangokat. Ezt mostanra már megbánta. - Voltak álmaim - mondta MacArthur. - És ambícióim. - Tudom, hogy voltak. Nekem is voltak. - Mi a fenének kellett belejönnöd az életembe? Miért az enyémbe és nem máséba? - Megtetszettél. Azt hittem, vicces pasi vagy. - Hát akkor érezd magad megviccelve. Port Ishtarban MacArthur még nyurga, jóvágású fickó volt. Magas alakja mozgás közben sose engedte feledni könyökét és térdét, amelyekkel mintha bármely pillanatban leverni készült volna valamit a helyéről, de sose tette. Volt benne valami furcsa, pökhendi báj. Amikor a nő félénken megtudakolta, lenne-e a társa, a férfi felkapta, körbeforgatta a levegőben és szájon csókolta, aztán letette és közölte, hogy „Igen". Patang akkor szédüléssel vegyes jókedvre derült, és biztosra vette, hogy helyesen választott. De MacArthur gyengének bizonyult: a védőruha megtörte. Hónapokig főni a saját érzelmeiben, tökéletesen elszigetelve, de sosem egyedül... Már kinézetre sem volt többé az, aki azelőtt. Ha abba
a meggyötört szemébe néztél, nem láttál bennük mást, csak haragot. KILÉPÉS A FELFÖLDEKRŐL BELÉPÉS A TESSZERÁKBA Patang felidézte, kezdetben milyen bűvösnek tűnt a tesszera-táj. „Komplex gyűrt terep", ahogy MacArthur nevezte, amit magas peremek és mély szurdokok szántottak keresztül-kasul, olyan sűrűn, hogy bolygó körüli pályáról nézve a táj tömbökből állónak tűnt. Úgy festett, mint egy rakás szétszórt mozaikkocka. Ha valaki ilyen terepen vág át, állandóan résen kell lennie. Váratlanul felbukkanó, magasra szökő szirtek mentén kacskaringós út vezetett a cikkcakkos völgyek mélységes mélybe szakadó falai közé. Itt még távolról sem emlékeztetett semmi sem a Földre. Amikor először járta be, Patang tiszteletteljes félelemtől és csodálattól reszketett. Most arra gondolt: ez talán hasznomra lesz. Ezek a kanyonok egymásba nyílnak. Beszökik az egyikbe, rohan, mint a bolond, keres egy másikat és azon is végig, amíg csak a férfi el nem veszíti szem elől. - Komolyan azt hiszed, le tudnál rázni, Patang? A nő önkéntelenül is felkiáltott. - Olvasok a gondolataidban, Patang. Ismerlek töviről hegyire. Ez igaz volt, és rossz. Az embereknek nem lenne szabad egymást ilyen szinten kiismerniük. A tény, hogy egyetlen pillanatra sem maradhatsz együtt a
saját gondolataiddal, kényszerű együttlétet jelentene. Idővel már nem maradna elmondható mondanivaló és feltárható titok. Idővel minden apróság az idegeidre menne. - És ha elismerem, hogy nem volt igazam? - védekezett a nő. - Nem volt igazam. Elismerem. - Egyikünknek se volt igaza. Na és? - Kész vagyok együttműködni, MacArthur. Figyelj csak. Megálltam, így utol tudsz érni és nem kell aggódnod, hogy meglógok előled. Ez nem győz meg arról, hogy egy oldalon állunk? LÉZERVESZÉLY - Ó, csak fuss el egészen nyugodtan, kedved szerint, ahová akarsz, Patang. A végén úgyis utolérlek, ez tuti. Hát akkor rendben, gondolta a nő kétségbeesve, ha így akarod, seggfej. Te vagy a fogó! A nő az egyik szurdok árnyai közé vetette magát és elrohant. Az elkanyarodó szurdokban egy időre kikerült MacArthur látóköréből, aki nem szólhatott hozzá és nem hallhatta. Azt se tudhatta, merre indult a nő. Mámorító volt a csend, a férfival való ismeretsége óta az első alkalom, hogy magában lehetett. Azt kívánta, bárcsak több figyelmet szentelhetne neki, hogy jobban kiélvezhesse, de gondolkodnia kellett, méghozzá erősen. Közvetlenül előtte egy kanyonfal megbillent síkja a ruhája számára könnyen járha-
tó lejtőt kínált. De folytathatta útját a kanyonban felfelé is. Merre menjen hát? Felfelé. Patang a járórendszert automatikus futásra állította, és a térképet tanulmányozta. Az ingyenesen letölthető műholdképek nagyon jók voltak, de nem eléggé. Háromméteres átmérőig mutatták a részleteket, de neki legfeljebb méteres pontossággal kellett ismernie a környezetet. Az a repedésforma árok - vajon kettéágazik két kilométerrel odébb, vagy az csak egy másik árok, ami esetleg nem is érintkezik vele? Nem tudta megállapítani. Most szívesen fizetett volna az információfolyam kaviárjának számító, emelt szintű szolgáltatásért, amivel akár poros terepen hagyott lábnyomokat is lehetett követni. De mivel adóvevője antennája le volt törve, ezt nem tehette. Patang leereszkedett egy árokba, amely annyira keskeny volt, hogy erőfokozó ruhája programja szerint át is ugorhatta volna, ha akarja. Elágazott, és a nő a jobb oldali ágba tért. Amikor a falak kezdtek összezárulni körülötte, kimászott, aztán futott, újabb árkot keresve. Órák teltek el. Egy idő múltán már csak a félelem hajtotta, semmi más. Lábait felhúzta a ruha törzsébe, és a ruhát automatikus futásra kapcsolta. Ebben a kanyonban fel, azon a gerincen át, fordulókban kanyarogva, miközben az előtte levő tájat pásztázta és kereste a lehetőségeket. Ahol kétfelé nyílik út, ott az elme feldobott pénzérméje megperdül, aztán tovább, a kiválasztott irányba, hogy a következő sarkon megismétlődjék mindez. A rádiónak rálátás kell, így MacArthur képtelen lesz vele megtalálni. Nyomás tovább.
Tovább. Tovább... Órák teltek el, vagy napok? Patang nem tudta. Lehettek akár hetek is. Válsághelyzetekre a ruha programozása viselője agyának mesterséges serkentését írta elő, amolyan elektromos amfetamin módjára. Ám ez, akár az igazi amfetamin, hajlamosított bizonyos dolgok elvesztésére. Az időérzék is ilyen dolog volt. Így aztán a nőnek fogalma sem volt róla, mennyi időbe telt, míg rájött, hogy az egész értelmetlen. A dögnehéz ruha, az volt az oka! Ha a nő elég gyorsan szaladt ahhoz, hogy távol maradjon MacArthurtól, a ruha olyan egyértelmű nyomot ha-
gyott a regolitrétegben, hogy azt teljes sebességgel is követni lehetett. Ha viszont lelassítana annyira, hogy ahol csak lehet, pormentes kőre léptesse a ruhát, és csak felszínes, nehezen észlelhető nyomokat hagyjon, a férfi egykettőre beérné. És azt hitte, megteheti, de mégsem tudott elég messzire kerülni a férfitól ahhoz, hogy le merjen lassítani annyira, hogy követhetetlen nyomokat hagyjon. Nem menekülhetett előle semmiképp. A rátelepedő hiábavalóság szürkésen ismerősnek érződött, mint egy kortól színehagyta, elnyűtt kabát, amit csak azért tart az ember, mert nincs pénze újra. Valamikor réges-rég Patang átlépte azt a vonalat, ahol meghalt a remény. Tulajdonképpen soha nem vallotta be magának, hogy már nem hisz a magukénak remélt nagy fogás ábrándjában. Egyik reggel azon kapta magát, hogy csak a szerződés lejártára vár, s próbál konokul kitartani, amíg lejár az ideje, és a Földre nem szegényebben kell visszatérnie, mint ahogy elindult. Akkor fordulhatott gonoszkodásba a tréfás civódás, nemde? Amikor kezdett magához nyúlni és MacArthurral pontosan közölte, mit csinál. Amikor elkezdte részletezni mindazt, amit neki soha nem tenne meg. Ezzel a módszerrel át lehetett vészelni egy-egy újabb napot, és hazudott annyi érzelmet is, amivel törődni lehetett. Ostoba, ostoba megoldás volt. És ez itt érte a büntetése. De Patang nem tudta feladni. Meg kellett volna... Nem fejezte be a gondolatot. Ha meg akarta volna tenni ezt a meg nem nevezett dolgot, előbb sorra kellett vennie az alaptörvényeket. Három, egymás fölé rendelődő törvény: Erőszak kizárva. Védd a Társaság felszerelését. Védd magadat. Oké, gondolta Patang. Az erőszak megelőzése érdekében meg kell semmisítenem a Társaság tulajdonát. Várt, hogy kiderüljön, elájul-e. Semmi sem történt. Remek. A nő egy hosszú, meredek oldalú, kopár gerinchez ért, és ruháját automatikus mászásra állította. Kapaszkodás közben végigfürkészte az örökké csillogó kénsavfelhők felé törő, sziklákkal meghintett, üres emelkedőt. Már félúton járt felfelé, amikor MacArthur előbukkant az alant tekergő völgyből és hetykén odaintett neki. Patang nem figyelt rá. Az a vándorkő-halom ott elöl túl nagy. Azok ott jobbra túl kicsik. Egy laza
regolitfolt ígéretesnek tűnt, de... nem. A végén a nő balra tért, egy alacsony párkány felé, amely alatt sziklák lapultak. Kellőképpen, kiemelhetően lazának tűntek, de ahhoz láthatóan nem elég masszívnak, hogy MacArthur ruhájában komoly kárt tegyenek. A nő pusztán fel akarta borítani a férfit, aki a lejtőn való leszánkázást könnyedén túlélheti. De vajon eközben is szorongatni fogja a lézerfúrót? Patang úgy vélte, nem. Oké, akkor rajta. A nő lekapcsolta ruhája automatikáját, és nehézkesen, óvatosan a célja felé mászott. Sisakját a gerinc teteje felé fordította, hogy szándékát MacArthur ne sejthesse meg. Most rézsút át az emelkedőn, helyes. Most egyenesen felfelé. Patang hátrasandított és látta, hogy sikerült MacArthurt a nyomába csalogatnia: ott állt pontosan alatta. Szuper. Minden a terv szerint. Patang elérte a párkányt. Állj. Fordulj meg. Nézz le a meglepően közel levő MacArthurra. Ha volt valami, amit Patang e hónapok során megtanult, az az volt, hogy milyen könnyű elszabadítani egy földcsuszamlást. Csak hátradőlsz, kitámasztod magadat és elkezdesz rugdalózni. És a kövek csak zuhognak és zuhognak és... LÉZERVESZÉLY - Jaajj, Patang, annyira átlátszó vagy! Átlósan mászol meg egy emelkedőt, amit minden normális ember egyenesen küzdene le. Aztán félúton irányt váltasz. Mire készülsz, lavinát csinálni? Mit gondolsz, mire mennél vele? - Azt gondoltam, megszabadítalak a lézeredtől. - És azzal mit érnél? A ruhám megmaradna és kő is akadna bőven. Te is a markomban maradnál. Nem igazán gondoltad végig ezt, ugye? - Hát nem - vallotta be a nő. - Megpróbáltál túljárni az eszemen, de nem vagy hozzá elég leleményes, mi? - Igen. - Csak reménykedtél. De nincs semmi reményed; vagy tán van? - Nincs. A férfi elutasítóan legyintett. - Na, indulj tovább. Még nem végeztünk. Patang pityeregve megmászta a gerincet és elindult lefelé, egy mély tálat formázó völgybe. A környező sima meredélyek a lentről visszaverődő infravörös
sugárzást ismét a völgybe terelték. A nő kijelzőjén nekilódult a hőmérő: itt legalább ötven fokkal melegebb volt, mint bárhol, ahol eddig megfordult. Ez a meleg vajon a ruhája védelmét is le tudná bírni? Talán. De MacArthur ott volt mögötte, előtte pedig csak az egyenesen lefele vezető vályú kínált utat. Nem volt más választása. A lejtő közepén a vályú kimélyült, s Patang elmerült a felemelkedő sziklafalak árnyékában. Ruhája külső hőmérséklete csökkent, bár nem annyira, mint szerette volna. Aztán az út lejtése megenyhült, aztán kilaposodott. A vályú sziklafogak közt nyíló fényes kapuként ért véget. A nő kilépett a nyíláson és körbenézett a völgyön. A talaj izzott. A nő odalépett. Súlytalannak érezte magát, lábai lebegni kezdtek alatta, karjai is önállósultak és maguktól felemelkedtek. Az erőfokozó ruha karjai szintén, akár egy balerináéi. A völgy padlatát napfény-ragyogású repedések hálója borította. A talaj mélyéről folyékony fém szivárgott. Patang még sose látott ehhez hasonlót. Rálépett egy fémtócsára. Az napfénycseppekre szakadt és a nő ruhájában megszólaltak a riasztók. Egy pillanatra megbillent az álmosságtól, de aztán lerázta magáról. Szerszámkészletéből rúdszondát húzott elő és az anyagba döfte. A szonda megmérte a fém hőmérsékletét, nyomástűrését, elvégzett pár apróbb számítást és kiköpte az eredményt. Ón. A nő ismét felpillantott. Az olvatag ónban mindenütt egymást keresztező vonalak látszottak. Mintázatukról Patangnak a Keleti Parton töltött gyerekkora jutott eszébe, ahogy egy mocsár szélén, kezében távcsővel, héjára várva álldogál, és a vízen szinte szemhasogatóan ragyog az ezüstös napfény. Ez itt pont olyan volt, mint egy mocsár, csak víz helyett ónnal. Ónmocsár. Egy villanásnyi időre megelevenedett benne a csodálat. Hogyan létezhet ilyesmi? Miféle bonyolult geológiai feltételek kellettek mindehhez? Annyit tudott csak kiokoskodni, hogy a déli forróságnak is része van benne. A kőzetbe hatolva odalent lassan kitágította az ónt, és az kinyomult a réseken át. Vagy talán pont a kőzet tágult, és kipréselte a folyékony ónt. De mindkét eset egy adott ónmennyiségnek
csak töredékére hatott volna így. A nő el sem tudta képzelni, mennyi ón lappanghat a mélyben, amiből ennyi a felszínre szorítható. Több, mint amennyinek megleléséről valaha is álmodott. - Gazdagok vagyunk! - ujjongott; nem tudta megállni. Annyi hónap és küszködés után most itt van. A felfedezni vágyott jutalom, amelynek megleléséről a nő már hosszú ideje teljesen letett.
LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY
- Ne! Várj! Állj meg! - kiáltotta a nő. - Már abbahagyhatod. Megtaláltuk! Itt van! Megpördült, és megpillantotta MacArthur árnyékból elődübörgő nagy ruháját. Maga volt a fej nélküli testbe bújt, megszemélyesített erő. - Miről beszélsz? - förmedt rá a férfi. De Patang megkockáztatta, hogy szinte normálisnak hangzott, és azt is, hogy dűlőre juthat vele. - Ez a nagy fogás, Mac! - Ezer éve nem szólította Mac-nek. - Megtaláltuk a rohadt főtelért. Csak be kell jelentened rádión a foglalást. Vége van, Mac! Holnap ilyenkor már sajtótájékoztatót tarthatunk róla. MacArthur egy pillanatig némán és határozatlanul állt. Aztán megszólalt: - Meglehet. De előbb meg kell, hogy öljelek. - Nélkülem lebuksz, a Társaság kérdezősködni fog. Kihallgatják majd a ruháikat, rád engednek egy agyszondát. Nem, MacArthur, a kettő egyszerre nem megy. Döntened kell: én vagy a pénz. LÉZERVESZÉLY - Fuss, te ribanc! - üvöltötte MacArthur. - Úgy fuss, mintha lenne esélyed az életre! A nő nem mozdult. - Gondold csak meg, MacArthur. Egy jó hideg fürdő. Jégtömbökkel hűtik a vizet, és egy kis felárért benne is hagyják. Hallgathatod a pattogását. - Kussoljál. - Na és a jégkrém! - folytatta a nő hevesen. Ezernyi különféle ízű jégkrém, raktárról: sörbet, gelato, jégkása... Ó, tudják jól, mit szeret a kutató. A nagy, párás korsókban kimért sört, meg a szinte habarccsá fagyott vodkát. - Fogd már be a kurva pofád! - Őszinte voltál hozzám. Adtál fél óra előnyt, ahogy megígérted, emlékszel? Most én is őszinte leszek hozzád. Ki fogom kapcsolni a ruhámat.
A nő kikapcsolta az áramot a lábakból és a karokból; jó egy percbe is beletelne, míg újra üzemkészek lehetnének. - Tehát nem kell aggódnod, hogy meglépek. Csak állok itt szépen, mozdulatlanul, kiszolgáltatva, amíg meggondolod, rendben? Aztán, kétségbeesés szülte őszinteséggel hozzátette: - Nem volt igazam, MacArthur; most komolyan mondom. Nem kellett volna azokat a dolgokat megtennem. Fogadd el a bocsánatkérésemet. Felülemelkedhetsz az egészen; most már gazdag ember vagy. MacArthur dühödten felordított.
LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY
- Indulj, a rohadt életbe! Indulj már! - kiáltotta a férfi.
LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY LÉZERVESZÉLY
A férfi nem jött közelebb. És bár folyamatosan tüzelt, újra és újra, a lézervillanások mindegyike elkerülte a nőt. A férfi teljesen összezavarodott. A nő feladta, nem futott előle, nem is tudott volna. Hát akkor miért nem ölte meg simán? Mi tartotta vissza? Patangra ekkor úgy tört rá a felismerés, mint a hosszú tél végén felvillanó napsugár. Milyen egyszerű és nyilvánvaló! Kirobbant belőle a nevetés. - Nem tudsz lelőni! - rikoltotta. - Nem engedi a ruha! Az informatikus srácok ezt „fosszilis szoftver" néven emlegették. Mielőtt a Társaság megszerezte a lehetőségét, hogy programjaikat emberi lényekbe építsék, beprogramozták a szerszámaikat, hogy szabotázsra alkalmatlanok legyenek. Az emberek, lévén találékony kis gecik, elég gyakran meg tudták kerülni a programozott védelmet, így az elavult. De soha senki nem vacakolt azzal, hogy a gépek programkódjának mélyére ásson. Mi lett volna az értelme? A nő ujjongva kiáltozott, ruhája riadt kis örömtánctól dülöngélt. - Nem tudsz megölni, MacArthur! Nem tudsz! Nem tudsz, és ezt te is tudod! Elsétálhatok melletted, egészen a következő állomásig, és semmit se tehetsz ellene. MacArthur zokogni kezdett.
A hajó mennydörögve ereszkedett alá a fehéren ragyogó égből, és gyakorlatilag a lábuk elé perzselve leszállt. Fáradtan előrekúsztak, és hagyták, hogy a pilóta erőfokozó ruháikat a hajó merevítőihez csavarozza. A kabinban nem volt számukra hely, és nem is volt rá szükségük. A pilóta visszaült a helyére. Miután első társalgási próbálkozása kudarcot vallott, nem is szólt többet. Vontatott ki kutatókat már máskor is, és tudta, hogy a csevegés haszontalan. A ruhák csak részben tudták tompítani a hajó elemelkedésekor fellépő gyorsulás hatását. Port Ishtartól mindössze három órás út választotta el őket. A hajó elkanyarodott és a szédítően robogó Vénusz Patang szeme elé tolakodott, de ő üresre kapcsolta sisakképernyőjét, így megkímélte magát a látványtól. Patang ellenőrizte a ruháját. A sokszorozó motorok álltak. Mozdulni se tudott. - Hé, Patang. - Tessék. - Gondolod, hogy lesittelnek azért a sok szemétségért, amit veled csináltam? - Nem, MacArthur. A gazdagokat nem szokták lesittelni. Csak dokihoz küldik őket. - Akkor jó - könnyebbült meg a férfi. - Köszi, hogy ezt mondod. - De nada - felelte a nő oda se figyelve. A ruha vibrált a háta alatt robajló sugárhajtóművektől. Két, három óra múlva leszállnak Port Ishtarban, elintézik a foglalást, beseprik a pénzt, és többé sose találkoznak. Hirtelen ihlettel, a nő megszólalt: - Hé, MacArthur! - Mi van? És egy pillanatra a nő ismét annyira közel került hozzá, hogy még egyszer, utoljára eljátssza a Játékot. Felhúzni a férfit, csak hogy hallja a fogcsikorgatását. De... - Semmi. Csak... élvezd ki a gazdagságot, oké? Remélem, jó életed lesz. - Aha. - MacArthur mély levegőt vett, aztán kifújta, mintha valami fájdalmasat engedne szabadon, és hozzátette: - Remélem, neked is. És csak szálltak tovább. Ajkay Örkény fordítása
Digitális nyom: RFID A vonalkód már rég elavult, utódja kopogtat az ajtónkon, sőt már évek óta az előszobában várakozik. De tényleg olyan szép új világot hoz el nekünk ez a technológia, mint ahogy hirdetik? ÚJ BETŰSZÓT kell megtanulnunk: RFID. Jelentése Radio Frequency Identification, azaz rádiófrekvenciás azonosítás. Jó egy évtizede egyre gyakrabban bukkan fel a hírekben; a technológia az ipar területéről egyre inkább áthúzódik a civil szférába. Előreláthatólag néhány éven belül menthetetlenül a mindennapi életünk része lesz.
A technológia
lógiát gyakran kapcsolatba hozzak az automatizált adatgyűjtéssel, amely nem jelent mást, mint azt, hogy a vállalatok úgy akarnak árucikkeket azonosítani, hogy az azokról származó információ emberi beavatkozás nélkül kerüljön rögzítésre a számítógépes rendszerekben. Ezen eljárás legfőbb célja az adatbeviteli hibák csökkentése, a hatékonyság növelése és ezzel együtt munkaerő felszabadítása.
Automatikus azonosítási eljárásnak nevezzük azt a metódust, amely segítségével gépek képesek objektumokat, tárgyakat, vagy akár élőlényeket is azonosítani. Az automatikus azonosítási techno-
Ilyen technológia a vonalkód; ilyenek a Smartkártyák, a hangfelismerő rendszerek, a biometrikus technológiák, az optikai karakterfelismerés, illetve az RFID. Az RFID-technológia nagyon leegyszerű-
sítve információ közlését, továbbítását jelenti rádióhullámok segítségével A pontból B pontba, és mivel a kommunikáció kétirányú, ezért B pontból A pontba is. A rádióhullámok fizikai tulajdonságaiból adódóan nincs szükség közvetlen „rálátásra" a két pont között - ellentétben például a vonalkóddal. Számos azonosítási eljárás létezik, leggyakrabban egy szériaszám segítségével azonosítjuk egyértelműen az adott objektumot. Ezt az egyedi azonosítót egy mikrocsipben tárolják, amit a hozzá kapcsolódó antennával együtt RFID-tag-nek, vagy RFID-címkének hívnak. Ezt a címkét helyezik el az azonosítani kívánt tárgyon, objektumon, az RFID-címke ugyanis egy olyan apró tárgy, amely rögzíthető, vagy beépíthető az azonosítani kívánt objektumba. Az RFID-címkének több fajtája van, amelyek közös jellemzője, hogy rendelkeznek antennával. A címkéket elsősorban energiaellátásuk alapján különböztethetjük meg. A passzív címkék nem tartalmaznak saját energiaforrást. Az olvasó által kibocsátott rádiófrekvenciás jel elegendő áramot indukál az antennában ahhoz, hogy a lapra épített apró csip feléledjen, és választ küldjön az adatkérésre. Az antenna tehát speciális tervezést igényel: nem elég, hogy összegyűjti a szükséges energiát, a válaszjelet is közvetítenie kell. A válaszjel általában egy egyedi azonosítószám, de előfordul, hogy a címke egy kisméretű memóriát is tartalmaz, és lekérdezéskor ennek tartalmát is továbbítja az olvasó felé. A passzív lapkák rendkívül aprók, akár 0.4x0.4 milliméteres felületűek, papírnál is vékonyabbak lehetnek. A passzív lapok hatótávolsága 2 millimétertől néhány méterig terjed, azaz ekkora távolságból olvasható ki a tartalmuk a használt frekvenciától függően. Alacsony előállítási költ-
ségüknek köszönhetően jelenleg ezek a legelterjedtebb típusok. A fél-passzív azonosítók anynyiban térnek el passzív társaiktól, hogy tartalmaznak egy apró, beépített elemet, amely lehetővé teszi, hogy az IC folyamatosan üzemeljen. Nincs szükség az antenna energiagyűjtő kialakítására, ezért azt adásra optimalizálják. Ennek köszönhető, hogy az ilyen típusú azonosítók válaszideje jobb, és az olvasási hibáik aránya kisebb, mint passzív társaik esetén. Az aktív RFID-dmkék vagy -jeladók beépített energiaforrásokkal rendelkeznek, melyek elegendő energiát biztosítanak bármilyen IC üzemeltetéséhez és a jeladáshoz is. Nagyobb hatótávolságot (akár 10 méter) és memóriakapacitást biztosíthatnak passzív változatuknál, némelyikük még a vevő által küldött adatok rögzítésére is képes. Néhány aktív címke impulzusszerűen üzemel, hogy takarékoskodjon az energiával, így akár 10 évig is képesek üzemelni. A jelenleg kapható legkisebb aktív RFID-jelző nagyjából fémpénz méretű.
Az előnyök Mire is lehet használni ezt a technológiát? Gyakorlatilag bármire. Ezzel a metódussal lehetséges, hogy bármit meg tudjunk jelölni, azonosítani, követni. Az elsődleges felhasználás mindenképpen az ipar, a kereskedelem és a szállítmányozás területén történhet. Itt az a legfontosabb, hogy a megrendelők pontosan tudják, az adott folyamaton belül hol tartanak a megjelölt tárgyak. A rendszer alapjaiban alkalmas ráadásul arra, hogy leváltsa a mostani lopásgátló rendszereket, hiszen a kijáratoknál automatikusan ellenőriz minden kimenő tárgyat. De hogy változtatja ez meg a mi életünket? A terméket nemcsak azonosítani lehet, hanem információkat is tárolhatunk róla. Például egy élelmiszer RFID-címkéje tartalmazni fogja az összetevők listáját, a jótállási határidőt, a készítés és a szállítás adatait. Mivel minden egyes terméknek önálló azonosítója lesz, a polc előtt végighúzott olvasóval ki lehet válogatni például a lejárt szavatosságú termékeket. Akár darabonkénti kedvezmény is adható a termékre - például minél közelebb van a lejárati határideje, annál olcsóbb lehet a termék.
Washingtoni jogosítványok EGY MÁRCIUSI DÖNTÉS eredményeként a Washington államban használt jogosítványokat jövő évtől kezdve két éven keresztül, opcionális módon RFID-azonosítókkal látják el egy pilot project keretében. A megoldás elősegítené a biztonságos és gyors határátlépést Kanada és Washington között, de legnagyobb előnye, hogy helyettesítené az amerikai útlevél használatát. Az azonosítók az ultramagas frekvencián működő EPCglobal GEN2-es szabványát használják, ami több méterről leolvasható. Ezt a technológiát azonban sokan támadják a biztonsági funkciók hiánya miatt. A magasfrekvenciás azonosítók ugyan rendelkeznek másolásgátló védelemmel, de a rövid olvasási távolság miatt ez a megoldás sem tökéletes. Azt egyelőre nem tudni, hogy az autóknak meg kell-e állniuk határátlépéskor interjúra, vagy megállás nélkül haladhatnak keresztül az azonosítási pontokon.
A projektet végző Digimarc cég, amely a jelenlegi jogosítványokat is gyártja, a regisztrációnál és adatfelvételnél biometrikus arc-összehasonlítást végez az esetleges duplikált felhasználók kiszűrésének érdekében. A személyiségi jogok védelme miatt az RFID-azonosítókba nem fognak személyes adatot kódolni, csak egy egyedi sorszámot, amely össze lesz kötve egy biztonságos háttéradatbázisban a felhasználó adataival.
Otthon, a hűtőszekrénybe is lehetséges egy RFID-olvasó beszerelése. A hűtő így pontosan tudni fogja, mi melyik polcon található, illetve meddig szavatosak a termékek. Sőt akár receptajánlatot is tehet, hogy a hűtőben lévő termékekből milyen ételt lehet elkészíteni. A hűtő figyelmeztetni fog a lejáró élelmiszerekre, a fogyás alapján akár a bevásárlólistát is összeállítja nekünk. A ruházati termékek csipje tartalmazni fogja a gyártó adatait, a ruha tulajdonságait, színét, összetevőit, a használati és a kezelési utasítást. A mosógépbe is be lesz építve az RFID-olvasó, a berakott ruhák alapján az automata önállóan választja ki az ideális programot; figyelmeztet, és nem engedi elindítani a mosást, ha például egy színes ruha keveredik a fehérek közé, vagy ha a főzőprogramba belekeveredett egy olyan blúz, ami csak 40 fokon mosható. Már ma is működnek azok a könyvtári rendszerek, amelyek RFID-t használnak. Ezek esetében, ha a katalógusból kiválasztjuk a kölcsönözni kívánt könyvet, a szállítórendszer kiszállítja nekünk. A könyv azonosítója alapján automatikusan rákerülnek a könyv adatai virtuális könyvtárjegyünkre; a könyvtár elektronikusan üzen nekünk, ha a könyv kölcsönzési ideje lejár. A könyvet nem kell egy könyvtárosnak átadnunk, mindössze egy bevételi nyílásba kell beraknunk, a rendszer ekkor törli a könyvet a nevünkről, és visszaszállítja a helyére. Sok területen várható az elterjedése: a díjfizető rendszerekben, gyorséttermekben, tömegközlekedésben, sípályákon, szórakoztató centrumokban. A gyorsabb azonosíthatóság érdekében a személyes papírjainkba is bekerülhet az RFID-csip, így lehet, hogy egyetlen dokumentum fogja leváltani a személyi igazolványt, a jogosítványt, az
útlevelet, de még az adó- és TB-kártyát is. A repülőtereken zökkenőmentes lehet a becsekkolás, az autópályák kapuinál nem kell megállni a fizetéshez, az országhatárokon is megállás nélkül hajthatunk át. Valószínűleg már nem fogunk a járművekre jegyet kapni. A repülő-, vonat-, vagy buszjegy vásárlásakor már nem egy RFID-s jegyet kaphatunk, hanem a személyi okmányunk azonosítójára állítják ki a jegyet. A járműre úgy szállhatunk fel, hogy előtte átmegyünk egy RFID-olvasó kapun. Sőt, várhatóan a különböző várótermekbe is már csak így mehetünk be. Nem kellene tolonganunk a becsekkolásnál, a személyzetnek nem kellene egyesével megvizsgálnia a jegyet, nekünk pedig csak fel kell szállnunk. Úthasználati díjat például a megtett kilométerek után fizethetnénk. Felhajtanánk az adott útszakaszra, az út mellett elhelyezett olvasó venné az autó RFID-jelét. Lehajlásnál ugyanez történne. A rendszer automatikusan kiszámolná a használati díjat,
levonná számlánkról az összeget, és küldené a számlát. Mindehhez még lassítani sem kellene. Szintén várható az elterjedése a kórházakban. A betegnek saját RFID-kórlapja lenne, amely tartalmazná a teljes kórtörténetet. A kórházba kerülésekor azonnal kapna egy RFID-karszalagot, amely mindenhol azonosítani fogja őt a kórház elhagyásáig. Ez a lehetőség kizárja a kórlapok keveredését, a téves műtéteket és vizsgálatokat, a rossz gyógyszer adását.
Állatok De nemcsak tárgyak, hanem állatok is kaphatnak RFID-csipet. Már mikrocsippel látják el a turistákat kocsin fuvarozó lovakat a munkahelyi „túlhajtás" ellen Nagy-Britanniában, viszont egyelőre csak Lancashire-ben. A csip révén az ellenőrök könnyen azonosítani tudják az állatokat, így ellenőrizhetik, hogy nincsenek-e túldolgoztatva a lovak. A szabályok szerint ugyanis a lovaknak általában minden másnap pihenőnap jár, nyáron pedig csak rövidített műszakban szabad őket foglalkoztatni. Beültetett mikrocsip segítségével azonosíthatják a látogatók az üvegfal mögött úszó halakat a szingapúri akváriumban. Az Underwater World (Víz alatti világ) elnevezésű szingapúri akvárium a világon elsőként vezette be azt a rádiófrekvenciát használó azonosítási technológiát, amellyel a látogatók könnyűszerrel megtudhatják, hogy milyen halat is látnak. A tudnivalók egy táblán jelennek meg, mihelyst a mikrocsippel felszerelt 20 hal bármelyike elúszik az érzékelők előtt. Az akvárium közel 20 ezer dollárt (mintegy 3,6 millió forintot) költött a rendszer bevezetésére, amely három hónapot vett igénybe. A létesítmény vezetése most azt tervezi, hogy cápákat is felszerel az azonosító csippel.
Mikrochippel figyelnék az AIDS-eseket AZT FONTOLGATJÁK az indonéziai Pápua tartományban, az AIDS rohamos terjedésének megakadályozása érdekében, hogy mikrochipet ültetnek be a HIV-vírussal fertőzött betegek bőre alá, annak érdekében, hogy nyomon tudják követni a betegségben szenvedők szexuális életét.
Csipet ültetnek a pitbullokba, rottweilerekbe és dobermanokba egy brazil államban, hogy ellenőrizhető legyen az állat, és ha megtámadna valakit, felelősségre vonhassák a gazdáját. Bello Horizontéban, Minas Gerais állam fővárosában egy 2006-ban elfogadott törvény alapján kezdték el a mikrocsipek beplántálását a pitbullokba. Összesen 2500 kutyatulajdonost érint majd a kötelezettség. A költségeket a város állja, ám a rendelkezés alól kibújó gazdák súlyos büntetésre számíthatnak: 854 reált (mintegy 80 ezer forintot) kell fizetniük. A szigorú intézkedés bevezetésére azért volt szükség, mert gyakran előfordul, hogy ha egy eb megtámad valakit, a gazdája egyszerűen kiteszi a szűrét.
A tartomány vezetése szerint a mikrochipekkel könnyebben meg tudnák fékezni a betegség terjedését. A pápuai hatóságokon egyre nagyobb a nyomás, hogy határozott lépést tegyenek a fertőzés visszaszorítására, hiszen itt az országos átlagnál 15-ször gyorsabban terjed a veszedelmes vírus. A 235 milliós lélekszámú Indonéziában ugyanis 290 ezer AIDS-beteg él, ám ha nem tudják csökkenteni a betegség terjedésének ütemét, néhány éven belül az egymilliót is elérheti a fertőzöttek száma.
Veszélyben Bár a felvázolt jövőkép nagyon kényelmesnek tűnik, sokan túlzónak találják az RFID-be vetett bizalmat. Nagyon sok problémát okozhat a rendszer, ha nem elég biztonságos. A legnagyobb veszélyt pont az előnye jelenti. Mivel nem kell fizikai kontaktus a leolvasáshoz, illetéktelenek messzebbről is megszerezhetik adatainkat. Míg régebben, ha lopni akartak (például egy mágnescsíkos hitelkártya esetében), a tulajdonos szeme elől rejtve kellett áthúzni a kártyát egy olvasón, egy RFID-bankkártya adatai viszont méterekről megszerezhetőek. Elég egy, a kassza mellé elrejtett parányi leolvasó, amely továbbítja az adatokat a bűnözőkhöz. A leolvasás akár ruhán vagy táskán keresztül is megoldható. Ennél rosszabb az az eset, ha útlevelünket olvassák le illetéktelenek, és az adatok birtokában klónozzák okmányunkat. Ha
Helyi AIDS-aktivisták és egészségügyi dolgozók azonban máris tiltakoznak az ötlet ellen. A pápuai AIDS-bizottság elnöke szerint a mikrochip beültetésével megsértenék a betegek emberi jogait, hiszen emberi lényekről, nem pedig kutatási célokból megfigyelés alatt tartott állatokról van szó. A tartomány vezetőinek ötlete nem teljesen érthető. Miben változtatná meg egy egyén szexuális szokásait az, hogy egy azonosító chip van a bőre alá ültetve? Esetleg a szexuális kapcsolat előtt le kell majd olvasni a partnert, hogy van-e benne ilyen chip? Vagy a tartomány bordélyai fel lesznek szerelve RFID-olvasókkal?
később egy terrorista próbálja használni azt, legközelebb, amikor mi használjuk az okmányt, minket vádolhatnak meg terrorizmussal, s nagyon nehezen tudnánk tisztázni magunkat a vádak alól. Szintén fontos tény, hogy engedélyünk nélkül adatokat gyűjthetnek rólunk. Például vásárlás közben egy konkrét termék összekapcsolható egy konkrét bankszámlával, vagyis egy konkrét személylyel, ha fizetéskor személyazonosításra alkalmas eszközt használunk. Szintén fontos biztonsági kérdés, hogy egy ilyen csippel nyomon követhetőek vagyunk mi magunk is. Mert elég egy olyan csip - akár a ruházatunkban, akár a papírjainkban -, amely azonosíthat minket. Ha elmegyünk bárhol egy leolvasó előtt, feljegyzi azt, s az adatokból összeáll a mozgásunk, útvonalunk; mikor, hova mentünk el, ennélfogva önként tesszük lehetővé azt, hogy megfigyeljenek minket. Az amszterdami Vrije Egyetem tudósai bemutattak egy támadási jelenetet, amely szerint akár magát a rendszert is megtámadhatjuk egy manipulált csippel. A szimulált jelenetben egy hacker számítógépes vírussal fertőzött csipet juttat egy macskába, majd elviszi azt az állatorvoshoz. Az adatok átkerülnek a központi adatbázisba, ahol a vírus átadhatja az irányítást a hackernek. Viszont
ugyanez megtehető egy áruházban is: ebben az esetben a hackernek egy termékről el kell távolítania az RFID-t, majd fel kell ragasztania a magával hozott manipulált csipet. A terméket ezután egyszerűen visszateheti a polcra, és már csak várnia kell, amíg valaki megveszi, a pénztárhoz viszi, ahol leolvassák az adatokat. Szintén aggasztó az, ami 2006 júliusában, a hatodik HOPE hackerkonferencián történt. Két hackernek sikerült kijátszania azt a biztonsági rendszert, amelynek alapja a VeriChip márkájú, embereknél használt, bőr alá ültethető csip. Egyszerű módszert használtak. Egy RFID-olvasó, s egy laptop segítségével menet közben leolvasták az egyedi azonosítót, majd klónozták azt. Ezek után bárhová be tudtak menni, ahova korábban csak a VeriChip tulajdonosának volt jogosultsága. Látjuk tehát, hogy a rendszernek biztonsági szempontból is sokat kell még fejlődnie, sőt lehet, hogy az egész rendszer elveit kell megváltoztatni ahhoz, hogy azt biztonságosan lehet használni. Bízzunk benne, hogy ez még az előtt megtörténik, mielőtt mindenhol kénytelenek leszünk az RFID-t használni. Kovács „Tücsi" Mihály
Előző este, 23:00
Három halk kopogást hallottam az ajtómon. Este 11-kor csak akkor fogadok látogatót, ha én hívtam. Mindenki más potenciális veszélyforrás. Ez a szakma velejárója. Természetesen nem a kukucskálón néztem ki, hanem a biztonsági kamera monitorjára pillantottam. Vendégem pontosan a szemembe nézett, a folyosó mögötte üres. Az ajtóhoz ballagtam, s kinyitottam. - Fáradjon be! Szó nélkül, határozottan besétált, rögtön a nappaliba ment. Leült az egyik fotelba. Karcsú, negyvenes, napbarnított férfi volt, elegáns, szürke kasmírkabátja annyiba kerülhetett, mint a lakásom éves bérleti díja. Pedig ez nem egy rossz környék. - Mindenkit szó nélkül beenged az
- Természetesen csak közvetítőkön keresztül, de már dolgozott nekem. - Akkor most miért személyesen? Arca feszültebbé vált, kissé előredőlt ülés közben. - Túszul ejtették a feleségemet és a lányomat. Ma. A saját házamban. - Ezzel a rendőrséghez kellene fordulnia. Ebben ők jók. Ez nem a szakterületem. - Nem kockáztatok, kihagyom őket. Fizetni fogok. - Mennyit akarnak? - Ötvenmilliót. Nyers, jelöletlen gyémántban. Reggel hatig kell összeszedEz még engem is meglepett. Hogy leplezzem, beleittam a narancslémbe. Rápillantottam. - Az összeg nem jelenthet magának gondot, de képtelenség összeszedni ennyi idő alatt.
Michael T. Cricket Csak egy lövés
Küszöbön áll Nagy Testvér igazi világa, az azonosító mikrocsipek és a totális megfigyelhetőség kora. Ám hogy ez jó vagy rossz, nehéz lenne előre megmondani. Hiszen minden éremnek két oldala van. éjszaka közepén? - Hangja elegáns volt, nyugodt, de belső feszültségről árulkodott. - Mindenkit? Nem. De a Forbes „100 leggazdagabb" listájáról bárkit szívesen látok. Féloldalasan felhúzta a szemöldökét. - Szóval felismert. Ennyire képben van? - Sajnálom, ha csalódást okozok, de nem ismertem fel. Viszont az ajtóba van építve egy ID-olvasó. Mire bekopogott, már itt volt a monitoron a személyes kódja, rövid keresés az adatbázisokban, és már tudtam is, kivel állok szemben. - De az én ID-m titkos! - Valóban. De gondolom, nem erről akar velem társalogni. Leültem vele szemben. - Valóban nem. Komoly problémám van, és úgy vélem, ismét csak önre számíthatok. - Ismét?
- Nekem nem. Megvannak a szükséges forrásaim, és a megfelelő barátaim. A gyémántnegyedben már készítik a csomagot. - Szóval az egész 47. utca most ön miatt dolgozik? De hol jövök én a képbe? Ismét hátradőlt a fotelben, de egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. Résnyire szűkült a szeme. - Fizetek, mert nem akarok kockáztatni. De nem vagyok benne biztos, hogy a végén elengedik a családom. Ezt nem engedhetem meg. - És mit vár tőlem? - Két dolgot. Mentse meg őket. És kapja el nekem a szemeteket. Nem érdekel, hogyan. De a családomnak a haja szála sem görbülhet. Beletúrtam a hajamba. Hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Ő mozdulatlanul ült, és némán várt. Inkább kérdeztem. - Többet kell tudnom. Tudja, hol van a családja?
- Otthon. A saját házamat foglalták el. - Hányan vannak a rablók? - Nem tudom. Én csak egy férfivel beszéltem. Négykor az irodámban hívott. - Mi a helyzet most a házban? - Nincsenek információk. Minden kapcsolat megszakadt. - Vannak további túszok? - Valószínűleg a személyzet. - Hogyan jutottak be? - Nem tudom. - Milyen feltételei voltak? - Az ötvenmillió, és az, hogy a magángépem indulásra készen várjon a reptéren. Csak a pilótám, más senki. - Valószínűleg azzal akar meglépni. Vagy megpróbál félrevezetni. Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Az éjszaka fényeire meredtem. - Nézze, szívesen segítenék, de nem tudom, hogy elvállalhatom-e. Mint mondtam, nem ez a szakterületem. Nem akarom veszélyeztetni a családját. Felállt, és mellém lépett az ablakhoz. A tükörképemre nézett. - Én senki olyat nem ismerek, akinek ez lenne a szakterülete. És nincs annyi időm, hogy keressek. De maga problémamegoldó. És jó. Akkor oldja meg az én problémámat is! - Rendben - feléfordultam -, elvállalom. De pár dolgot meg kell tennie. - A tiszteletdíja. - Nem a pénzre gondoltam. - Pedig gondoljon rá. A pénzre gondol mindenki. Azért vagyok itt. Ha kiszabadítja a családom, ötmilliót fizetek önnek tetszés szerinti valutában, készpénzben vagy átutalással, a világon bárhova. Akár gyémántban is kérheti. - Rendben. De ehhez sok embert kell mozgatnom. - Nem probléma. - Viszont, mint mondtam, több dolgot meg kell tennie. Az első, hogy a magángépe a repülőtér délkeleti sarkában várjon. - Ez megoldható. - Az én egyik emberem lesz a pilóta. - Ez sajnos nem fog menni. Közölte, hogy ismeri a pilótámat. Andrews kapitány még apám mellett kezdett, harminc éve van a család szolgálatában. Bárki mást talál ott, azzal végez.
- Értem. Fontos, hogy az emberrabló tisztában legyen azzal, hogy nem értesítette a rendőrséget. Ettől megnyugszik. A családja is nagyobb biztonságban van. És talán hibázni is fog. - Rendben. - Nem bízhat meg más senkit, nem értesíthet senkit a helyzetről. Nem kezdeményezhet. Ne csináljon semmit az én jóváhagyásom nélkül. - Szó nélkül bólinott. - És még valami. Ha úgy látom, nem tudom sértetlenül kihozni a családját, lefújom az akciót. Mint mondta, a családja élete az első. - Köszönöm. - Akkor már csak két apróság maradt. Miben adják át a gyémántokat? - Selyemzsákban. Odaléptem a komódhoz, és turkálni kezdtem a fiókban. Kivettem egy lyukas műanyaggolyót, majd a faliszekrényből elővettem egy szürke Samsonite diplomatatáskát. Odaadtam neki a golyót. - Ez egy zsinórösszehúzó golyó. Tegyék a zsákra, és ezzel zárják le, ne kössék meg. Egy rádiós nyomkövető és egy RFID-azonosító van benne. - Odaadtam a táskát ís. - A zsákot ebbe tegyék. Műanyagból van, nem árnyékolja le a rádióhullámokat. És a táskában is van RFID. Hol tölti az éjszakát? - Az irodámban. A Hearts-toronyban. Oda hozzák a köveket is. Körülbelül háromra érkezik. - Fél ötre odamegy az emberem. Ő fogja elvinni a köveket. Pontban 5:23-kor fogja átadni a rablóknak. - Átnyújtottam a névjegyem. - Itt az irodám címe. Ott fogunk berendezkedni. Hatra jöjjön oda. Kezet nyújtottam. - Most menjen. Majd jelentkezem. Az ajtóhoz sétált, megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Visszafordult. - Átküldtek a telefonomra egy képet. A családom volt rajta, megkötözve, megverve. Ha elkapja azokat a rohadtakat is, az összeget megduplázom. Anélkül, hogy visszanézett volna, behúzta maga után az ajtót. Riasztottam az embereimet.
05:22
A parancsnoki furgon körülbelül egy kilométerre állt Falmouth házától. Ott várakoztunk Falmouthszal, a sofőrrel, és két komputerspecialistával; innen
tartottam a kapcsolatot az egységekkel. Háromszáz méterről egy kamerával figyelték a kaput, a kép előttem a monitoron. Nem akartunk közelebb menni a házhoz, nehogy valamit megsejtsenek odabenn. Az autó megállt a ház előtt. McCormack kiszállt, kezében a táska, szájában egy cigaretta. Odasétált a kapuhoz és becsöngetett, húsz másodperc múlva kinyúlt egy kéz, elvette a táskát, és az ajtó becsukódott. McCormack mélyen beleszívott a cigarettába, amit fordulás közben unottan a nagykapu mellé pöckölt. Visszasétált a kocsihoz. Beült és elhajtott. Louie, a nyomkövető emberem megszólalt. - Rendben. A két olvasó telepítve. Falmouth meglepetten felnézett. - Milyen olvasók? - Két RFID-olvasó. Mindenkinél van valamilyen azonosító címke, vagyis személyi ID-csip, a kézbőr alá ültetve, a személyi iratokban, tárgyakban. Ha valamelyiket sikerül leolvasnunk, az segíthet a nyomkövetésben és az azonosításban. Sőt, a táska markolatán is volt. Aki átvette a táskát, annak a tenyerére ragadt. - Ki, és mikor telepítette? - Most, a hordár. - De hogyan? - Amikor becsengetett, az egyik olvasót ráragasztotta a csengőre. A másik a cigarettában volt. Igy mindkét kapu ellenőrizve. Az utak mentén mindenhol vannak forgalomellenőrző olvasók. Ha ismerem az autó ID-jét, tudom követni a városban. Ennek ellenére azért hat autó váltva a nyomában marad. Ekkor kinyílt a nagykapu és lassan kihajtott rajta egy fehér, jelöletlen furgon. A belváros felé fordult. Sam, az adatspecialista megszólalt: - Vizuális azonosítás. Típus, rendszám megvan. Ellenőrzöm az adatbázisban. Nincs bejelentve, hogy lopott lenne. Egy Washington melletti kertészet tulajdona. - Szóval hamis papírokkal vették, vagy még nem tudja a tulajdonos, hogy nincs autója. Louie is megszólalt: - Bingó. Az autó ID-je is megvan. Egyeznek az adatok. Viszont nem kaptam egyetlen más ID-t sem. Az autó le van árnyékolva. - Akkor menet közben rá kell tapasztani egy olvasót is. Az első lámpánál kapjon egy koldust.
Megindultunk utána. A fehér furgon nyugodtan ment a belváros felé. A forgalom olyan csekély volt, hogy sokáig nem maradhattunk a nyomában. A furgon elérte a kereszteződést. A lámpa mellől odaballagott egy koldus és bekopogott a jobboldali ablakon, majd átment a vezetőajtóhoz, és ott is kopogott. Az ablak lecsúszott és egy kéz pénzt dobott a pohárba. A koldus intett és félreállt a zöld lámpára elinduló autó elől. Louie elvigyorodott. - Olvasó a kocsi jobb és bal oldalán. Élő kapcsolat. Ügyes volt a fiú. A furgon egyenesen továbbment, mi balra el. Louie arcán döbbenet. - Ezt nem értem. A két olvasó elvesztette a furgon jelét. Pedig azt fogniuk kellene, hiszen rajta vannak. - Izgatottan nyomogatta a gombokat. - A kereszteződés olvasója szerint ott áll még az autó. Hitetlenkedve rázta meg a fejét. - A szemét! Átvert minket. Nincs ID-je az autónak. Szerintem a koldusnak adta az apróval együtt. - Most mi lesz? - Nincs gáz, az RFID-olvasó jelét tudjuk venni messzebbről is. Azzal tudjuk követni. Üzenet jelent meg a monitoromon. Falmouthhoz fordultam. - Mr. Falmouth. Most értesítettek az embereim. Behatoltak a házba, a személyzetet összekötözve megtalálták. Sajnos az inas kezén volt a csip, vele vetették át a táskát. Csak egy rabló volt a személyzet szerint. - Ez most mit jelent? - A rabló a két túszával jelenleg a reptér felé tart, és továbbra sem tudunk róla semmit. Útközben már nem tudunk beavatkozni, marad a repülőtér. Előbb kell odaérnünk.
06:35 Behajtottunk a kocsival a repülőtér parkolójába, és megálltunk a bejárattól távolabb. Bekapcsoltam két monitort. Egy kis váltás a frekvenciákon és máris feltűnt a kép. Az egyiken a reptér hátsó bejárata, a másikon Falmouth magángépe. Falmouth közelebb hajolt a monitorhoz. - Honnan jön a kép? - A várócsarnok tetejéről. Még éjfél után telepítettünk oda két kamerát. Teljesen automaták, innen lehet őket távirányítani, a pultról. Interneten kapjuk a jeleket.
Bekapcsoltam az egyik hangszórót. Beleszóltam a mikrofonba. - Vadász! Itt Vezér. Jelentést! Két másodperc múlva halk hang válaszolt. - Itt Vadász. Pozícióban háromszáz óta. - Nyugtázva - válaszoltam. - A célpont hamarosan érkezik. Fehér furgon, benne egy, ismétlem egy célpont és két védett személy. Célpont ismeretlen, megjelölés közvetlenül akció előtt. Megjelölés után azonnali végrehajtás külön parancs nélkül. - Itt Vadász. Nyugtázva. Falmouth idegeit láthatóan felőrölte a várakozás. Idegesen kérdezősködött. - És ez ki volt? - Ketten vannak. A megfigyelő és egy mesterlövész. Ő fog beavatkozni. Hátradőltem a széken és Falmouth felé fordultam. - Őszinte leszek magához. Aki elrabolta a feleségét és a lányát, nem amatőr. Nem hibázott eddig, és alaposan feladta nekünk a leckét. Mostanáig nem találtunk fogást rajta. Az utolsó lehetőségünk az, amikor átszállnak a kocsiból a repülőre. Nem tudom, lesz-e olyan pillanat, hogy beavatkozhassunk. Mert ahhoz hibáznia kell. Ha nem hibázik... Akkor hagyom felszállni a gépre. Itt én már többet nem tehetek. Önnek kell döntenie: hagyjam felszállni a gépet, vagy tegyem mozgásképtelenné a madarat, és hívjuk a rendőrséget. Falmouth szája már csak egy keskeny penge volt. De önuralmát még mindig meg tudta őrizni. - Hagyja felszállni. Csak bólintottam. Megszólalt a rádió. - Itt kapu3. Feltűnt a furgon. - Vadász! Itt Vezér. Célpont érkezik. - Itt Vadász. Nyugtázva. Célpont érkezik. A furgon befordult az útról, és behajtott a reptér kapuján. Louie-ra néztem. - Semmi, főnök. A kapu mellé rakott olvasók se találtak semmit. A furgon lassan haladt a gép felé. Befordult a gép mellé. A motort nem állították le, de nem szállt ki senki. - Nem kapkodja el. Csak figyel. - mondtam Falmouth-nak. Hogy megtörjem a csendet, állandó vételre állítottam Vadászt. Megszólalt a megfigyelő.
- Célpont! B szektor TRP kettőtől jobb30 húsz, fel tíz. A mesterlövész válaszolt - Nyugtázva. B szektor TRP kettőtől jobb30 húsz, fel tíz. Kinyílt a furgon oldalsó ajtaja, és lassan kiszállt egy alak. Narancssárga kezeslábas, bakancs, csuklya, nagy napszemüveg. Feje állandóan jobbra-balra mozgott. - Sam! Vizuális azonosítás? - Negatív. - Louie? RFID? - Egy, de bizonytalan. - Akkor várunk. A rádióból újra felhangzott a mesterlövész hangja. - 1 mil slicctől a fejéig. - Nyugtázva - válaszolta a megfigyelő. - 1 mil slicctől a fejéig. Távcsövet ezerre állítani. - Nyugtázva. Távcső ezren. - Távolságmérés 930 méter. - Nyugtázva, 930 méter. - Szél balról jobbra hat mérföld, tarts egynegyed milt balra. - Nyugtázva. Szél balról jobbra hat mérföld, egynegyed milt balra. Falmouth-ra néztem. - A mesterlövész készen áll. Már csak a parancsomra vár. Kilépett a második alak is a kocsiból. Narancssárga kezeslábas, bakancs, csuklya, nagy napszemüveg. Kezében az aktatáska. -Sam? - Negatív. Semmi azonosítható. - Louie? RFID? - Pozitív. A mi táskánk és zsákunk. Mindkét jel tiszta. - Egyéb? - Negatív. - Ez kevés. Még várnunk kell. Beleszóltam a mikrofonba. - Vadász! Itt Vezér! Megnevezés kilépés sorrendjében Egyes, Kettes, Hármas. - Itt Vadász! Nyugtázva. Megnevezés kilépés sorrendjében Egyes, Kettes, Hármas. Ekkor lépett ki a harmadik is a kocsiból. Narancssárga kezeslábas, bakancs, csuklya, nagy napszemüveg. Mindhárman megindultak lassan a gép felé.
Dühösen az asztalra csaptam. - A rohadt életbe! Így nem fog menni! Felcsattant Louie hangja. -Főnök! Pozitív RFID! A monitorjára mutatott. Pár hosszú szám, és mögötte egy-egy név. A mikrofonhoz kaptam. - Vadász! Itt Vezér. A hármas! Ismétlem, hármas! Feszülten meredtünk a monitorra. A három alak már a repülőgép lépcsőjéhez közeledett. Egyszercsak eltűnt a harmadik alak feje, s a teste lassan lerogyott a betonra. Másodpercekkel később távoli lövés hangját hozta a szél. Megszólalt a rádió. - Találat a fejen. Célpont kiiktatva. - Nyugtázva, célpont kiiktatva. Válaszoltam nekik. - Itt Vezér. Akció vége. Visszatérés. - Itt Vadász. Nyugtázva. Akció vége. Hangosan sóhajtva dőltem hátra a székemben. - Mr. Falmouth. Mehet a családjáért. Az egyik emberem odaviszi. A gyémántokat a páncélautónk visszaviszi a bankjába. Mire letettem a fejhallgatót a pultra, Falmouth már nem volt sehol.
Következő este, 23:00
Három halk kopogást hallottam az ajtómon. Az ajtóhoz ballagtam s kinyitottam. - Fáradjon be! Szó nélkül, határozottan besétált, egyből a nappaliba ment. Leült az egyik fotelba. Mintha az az este ismétlődne. Mindkettőnknek pezsgőt töltöttem. Most szó nélkül elfogadta. A zsebébe nyúlt és egy csekket húzott elő. Felém nyújtotta. - Ahogy megbeszéltük. Szó nélkül elvettem a csekket, és az asztalfiókba tettem. Tudtam, hogy nem szükséges megnéznem. Koccintottunk, ittunk pár kortyot. Fészkelődni kezdett, láthatóan nem hagyta nyugodni valami. Végül kibökte. - Megosztaná velem két titkát? - Ha módomban áll... - Mitől robbant fel az a szemét? - Nem robbant fel... - Nem?
- Nem. Lövést kapott. - Most viccel velem? Felálltam, és az asztalomhoz léptem. Rövid keresgélés után az egyik mappából két képet húztam ki. A kezébe nyomtam. - Bár nem szokásom, de most megmutatom. Az a morcos tekintetű borzas férfi a képen Walter Simmons. Hadnagyként szerelt le, felderítő mesterlövész volt. Mellette a megfigyelője. Időnként nekem is dolgoznak. Hajnali háromtól feküdtek a fűben. Mivel nem tudhattuk, hogy figyelik-e a repülőteret, Simmons hajnali egykor mászott át a kerítés alatt. A megfigyelőpontig kétszáz métert kellett kúszniuk. Két órán keresztül kúsztak. Még az ott legelő állatok sem vették őket észre. Felcseréltem a fotókat. - Ez itt egy Barrett M107-es mesterlövészpuska. Ötven kaliberes. Nem egy mai darab, de nagyon megbízható. Simmons ezerötszáz méterig garantáltan célba talál vele. A rekordja ezerhétszázharminc méter. - Ez komoly? - Halálosan komoly. Azért kellett a repülőgéppel tegnap a dél-keleti sarokba állni. Taktika és alkalmazott pszichológia. Közel-távol semmi, ez megnyugtatta az emberrablót. Simmons kilencszáz méterre feküdt. A nap a háta mögött volt. - Félelmetes. -Az. - Már csak egyet áruljon el. Hogyan sikerült kiválasztania? - Emlékszik? Azt mondtam, az RFID-ben bízom. Igy is történt. - De fémkesztyű takarta az azonosítójukat. - Valóban, a személyi csipeket igen. De a többit nem. Sikerült néhány termékkódot elkapnunk. Az első személy Fiorentini melltartót viselt. A második személyről nem jött le semmi. A harmadik Fruit of the Loom pólót, és Paco Rabanne bokszeralsót viselt. És volt még nála egy doboz Cohiba Behike szivar. Mivel ez majdnem húsz centi hosszú, és a negyven darabos doboz 18 000 dollárba kerül, csak az ön asztaláról vehették el. Vagyis ő biztos férfi. Akkor a másik kettő csak nő lehet. Az ön családja. A többi már történelem. Köszöntőként felemeltem a poharam. - Mert az ördög a részletekben lakozik.
Edward D. Hock (1930-2008)
AZ AMERIKAI PONYVA aranykorának egyik
nagy alakja távozott el. Rendkívül gazdag életművet hagyott maga után, ami ugyan csak mintegy fél tucat regényt foglalt magába, viszont annál több elbeszélést. E rövidebb formában írt műveinek száma megközelítette az ezret is. Sajnos mi, magyar olvasók mindebből vajmi kevéssel találkozhattunk. Edward Dentinger Hoch már tizenéves korában írni kezdett, főként kriminovellákat. Az elsőt 1955-ben sikerült eladnia a Famous Detective Magazinnak. Hét évvel később kezdte meg leggyümölcsözőbb kapcsolatát, az Ellery Queen's Mystery Magazine-nal, amely aztán összes novellájának mintegy felét megjelentette - 1973 és 2007 között a folyóirat egyetlen számából sem hiányozhatott! Talán ebből is látszik, hogy munkásságának fő területe a krimi volt. Termékenysége sokszor kényszerítette rá a legkülönfélébb álneveket, a minőség terén ilyen esetekben sem ismert kompromisszumot. A klasszikus detektívtörténet királyának titulált szerző a csavaros történeteket szerette, amelyek alaposan megdolgoztatták az olvasók agyát. Művei számos kitüntetésben részesültek, és a sor megko-
ronázásaként, 2001-ben az Amerikai Krimiírók Szövetsége Nagymesterré választotta őt. Kevesebben tudják róla, hogy fantasztikus történeteket is írt, méghozzá nem is keveset. Persze ezekben sem tagadhatta meg önmagát, többségükben szintén valamiféle bűnügy megoldását kereste, csak épp futurisztikus vagy természetfölötti környezetben. A leghíresebbek ezek közül a Simon Ark-novellák, melyek később három kötetbe gyűjtve is megjelentek. Hősük egy látszólag 60-as éveiben járó nyomozó, valójában azonban egy kopt pap, aki 2000 esztendeje járja már a világot, és élete egyetlen értelmeként a nagybetűs Gonoszt üldözi. Másik sorozata, a Komputerzsaruk egy regénytrilógiát tartalmaz és még néhány elbeszélést. Ezekben, a 70-es évek első felében megjelent történetekben futurisztikus, 21. századi világ szolgáltatja a hátteret, és a nyomozók számítógépek segítségével igyekeznek megfejteni olyan bűnügyeket, amiket ugyancsak komputerek közreműködésével követtek el. De természetesen nemcsak sorozatokat írt, nagyon kedvelte a rövid, frappáns csattanójú novellákat is. Ezek közül jelent meg eddig néhány magyarul különböző sajtótermékekben, mint a Galaktika vagy a Rakéta Regényújság. Olvashattuk egy Simon Ark-történetét is a 2001-ben megjelent Csapdában című krimiantológiában. Szerkesztőként 1982 és 1995 között ő jegyezte a reprezentatív The Years Best Mystery and Suspense Stories gyűjteményeket is, melyek közül egy ugyancsak napvilágot látott hazánkban a mulatságos Az elmúlt év legjobb misztikus és bűnügyi meséi címmel, 1991-ben. Németh Attila
Edward D. Hoch: A volfrámvadászok
Faji előítéletek vezettek már háborúhoz, nem is egyszer. De lehetnek-e egy fegyvernek faji előítéletei? És hogyan képesek feldolgozni a túlélők a kialakult helyzetet?
MOST, KILENC évtizeddel a Bomba után, amikor a Földön végigpusztító háború szinte már feledésbe merült, a Rio Grande felső folyásánál élt egy indián törzs, aminek a tagjai egykor - a dicsőségesebb időkben - apacsok voltak. Nem volt ez nagy törzs. A Del Norte nevű kis faluban nem is élt több talán kétszáz léleknél. Közéjük tartozott Villám. A gyermek játékkal és barangolással töltötte idejét a dombok között, akárcsak a többi kölyök bárhol a világon, a régi időkben. Ha akadt is bármi különbség Villám és a múlt gyermekei között, az csak annyi lehetett, hogy ő élt. Még igen kis korában, mielőtt betöltötte volna a hetedik életévét, hallott a hegyen élő öregemberről. Ez a barlanglakó szörnyeteg állandó része volt a szülői fenyegetéseknek és a gyermekkori legendáknak. „Elküldelek a hegyi emberhez" - mondták a szülők, valahányszor engedelmességre akarták kényszeríteni porontyaikat. - „Jó legyél, különben elvisz a hegyi ember!" Ám miután betöltött egy bizonyos életkort - talán hét, nyolc, vagy kilenc éves lehetett? -, hirtelen megvilágosodva rájött, hogy egyáltalán nem kell félnie ettől a barlanglakó lénytől. Egy
viharos, nyári napon az idősebb fiúk avattál? be a barlang borzalmaiba. Egyszerűen odavonszolták a barlang szájához, majd betaszították. A képződmény, amelyben Villám találta magát, a bejárathoz közel alacsonynak és szűknek bizonyult, ám az üreg hamarosan teremfélévé szélesedett, ahol egy fiú, de akár egy felnőtt férfi is kiegyenesedhetett, és minden gond nélkül járkálhatott. A férfi pedig, akit ott talált, egyáltalán nem hasonlított az álmaiban elképzelt, szörnyű, szakállas lényre. Meglehetősen magas, de egyáltalán nem csúnya indián volt az illető. Talán negyven éves lehetett. Mosolyogva lépett Villám felé, hogy kitárt karokkal üdvözölje. - Bátor vagy, hogy ide mertél jönni ilyen viharos éjjelen - mondta, majd amikor Villám bizonytalanul hátrálni kezdett, gyorsan hozzátette: - Ne félj! Ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek a völgyben. Villám összeszedte minden bátorságát, hogy megkérdezze: - Ki vagy? És miért élsz itt egyedül? - A nevem Légió - felelte a férfi halkan. - Légió atya. Pap vagyok, ezért kell itt élnem, távol a többiektől.
- Pap? - A gyerek hallotta már ezt a szót, de ez olyan távoli fogalom volt a számára, ami eltűnt a múltban a városokkal, a repülőkkel, a tengerekkel és a többi hasonlóval együtt. Eltűntek ezek a bombák robbanásával. - Nem is tudtam, hogy maradtak papok életben - csodálkozott. - Azt hiszem, én vagyok az egyetlen. Legalábbis itt, Del Nortéban, kis barátom. De mondd csak, hogy hívnak? - Villámnak. - Villám? Tetszik a neved. Jó név. Sebesség és erő van benne. Aztán mit tudsz a nagyvilágról, kicsi Villám? Mit tudsz a múltról? - Csak annyit, amit az oktatáson elmondtak nekem - felelte Villám kissé bizonytalanul. - Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy beavassanak a misztériumokba. A pap rámosolygott Villámra, épp úgy, ahogy egy apa mosolygott volna a fiára. Így felelt: - Majd én mesélek neked a népünkről és a nagy háborúról, amely annyi embert elpusztított. Elmondom, miért egyedül mi maradtunk életben, és hogy a kevesek szerencsétlen közönye hogyan ítél végül talán mindannyiunkat feledésre.
A szavak, legalábbis némelyikük, furcsán csengtek Villám fülében, aki a törzsben használt igen rövid, félig odavakkantott mondatokhoz szokott. A pap azonban lágyan beszélt, és amit mondott, annak volt értelme. Villám ugyan nem fogott fel mindent az első vagy a második látogatása alkalmával, ám az azt követő hónapok során, amikor újra és újra eljött a hegyi barlangba, civilizációjuk története fokozatosan értelmet nyert elméjében és emlékezetében. - Csaknem száz esztendeje - mesélte neki Légió atya - az emberek hatalmas városokban éltek. Repülőkkel utaztak a fellegekben, és olyan meszszire eljutottak, mint a Hold, ami az égbolton tündököl. Akadtak jó és rossz emberek, és néha nehéz volt köztük különbséget tenni. Aztán jött a nagy háború, és a világon mindenhová rakéták csaptak le az égből. Ezek a rakéták és az általuk hordozott bombák ráengedtek a világra valamit, amit sugárzásnak neveznek. A sugárzás elpusztította az embereket, mindenkit. Néha azonnal, máskor pedig hetekkel vagy hónapokkal később haltak meg tőle. Itt, Amerikában is elpusztult mindenki... kivéve az indiánokat.
- De miért csak mi maradtunk meg? - kérdezte Villám. Miért - az örök kérdés. - Erre nem ismerjük a pontos választ - magyarázta Légió atya -, de mindenképpen köze van a bőrünk színéhez. Úgy működött, mint valami természetes pajzs. Megvédett minket attól, amibe a fehér ember belehalt. A világ népességének többi fajtája - a négerek, a sárgák - nem volt ilyen szerencsés. Ők is elpusztultak, egyedül a rézbőrű emberek - valamennyi fajta furcsa keveréke - maradtak életben. Úgy hiszem, valamely felsőbb hatalom rendelte így, hiszen az ország, amely valaha istenadta otthonunk volt, most ismét a miénk lett. - De miért nem megyünk a városokba, és élünk ott? - kérdezte egyik beszélgetésükkor Villám. - Azért, gyermekem, mert a városok többnyire romokban hevernek. És ahol épületek maradtak, ott a sugárzás talán még mindig olyan erős, hogy még egy indián sem élné túl. Nekünk pedig nincsenek olyan érzékeny műszereink, amelyekkel meggyőződhetnénk a biztonságról. Csak annyit tudunk, hogy itt, Del Nortéban már három nemzedék óta biztonságában élhetünk. Ezért aztán itt maradtunk. - És te? Te miért élsz itt fent? - A bombák után rengeteg ember elfordult attól a vigasztól, amit a vallás adhatott volna nekik. A vak gyűlöletnek ezen az utolsó napjain felgyújtották a templomokat, az utcán legyilkolták a papokat, a túlélők számára pedig valóban úgy tűnt, mintha eljött volna a világvége. Ám ahogy mondtam, az indiánok túlélték. Csakhogy ahelyett, hogy hálát adtak volna Istennek az életben maradásukért, a bűnöket inkább a fehér emberre hárították. Azt a néhány indián papot, akik megmaradtak, nem gyilkolták meg, de ki kellett költözniük a hegyekbe. - A férfi egy pillanatra elhallgatott, mintha az egész, valami hatalmas filmvásznon, lepergett volna a szeme előtt. - Így azután ehhez hasonló helyeken töltöttük az időnket. Imádkoztunk Istenhez, közben mások után kutattunk - kisfiúk után, amilyen például te vagy -, hogy majd átvegyék a helyünket, amikor eljön az ideje. - Én nem akarom átvenni a helyedet - mondta Villám gyorsan, mert hirtelen félelem markolta össze a szívét. - Nem akarok olyan lenni, mint te, itt tölteni a hátralévő életemet, a barlangban!
- Ugyan, ugyan! Erre nem is kértelek, nem igaz? Egy ilyen fiúnak az a dolga, hogy rohangáljon, játsszon és élvezze az életet. Itt fent nem is lehetnél elégedett. Én csupán egy történetet mesélek el neked, olyan valamit, amit mindannyiótoknak ismernetek kellene. - Akkor hát miért nem jössz le, és mondod el a többieknek? - kérdezte Villám, és közben egy sima és hűvös érintésű kaviccsal játszott. - Mert azt nem engednék meg nekem. Életben hagynak, valószínűleg azért, mert a babonás természetük miatt félnek megölni - ahogy azokat is, akik előttem voltak itt papok. Tán azért hagytak életben, hogy a rosszalkodó gyermekeiket fenyegethessék velem. És ahelyett, hogy újjáépítenék az elveszett civilizációt, inkább volfrám keresésével töltik a napjaikat. Villám tudott a drága fém kereséséről. Ez egy olyan próba volt, amit csak a törzs harcosai kísérelhettek meg. A férfiak naponta kimentek a hegyekbe, sosem túlságosan távol a völgytől, és kerestékkutatták furcsa végzetük sötét köveit. - Vajon miért kutatják? - tűnődött Villám. - Azért, mert a volfrám egy olyan fém, amit a múltról őrzött, halvány emlékeikben a villamossághoz, a villanyfényhez kötnek. - A villanyfényhez? Légió atya bólintott. - Valaha egész városok úsztak fényárban, fiam, milliónyi gyertya adott világosságot. Ezt a fényt valahogy elő kellett állítani. A volfrámban, amivel a fényt vissza lehet hozni, semmi varázslat nincsen. - A férfi szomorúan csóválta a fejét, és inkább csak magának, halkan hozzátette: - Milyen nagyot hanyatlottunk, röpke kilencven esztendő alatt! Aztán, ahogy a húsvét éves ünnepe közeledett, Villám a többiekkel együtt igen elfoglalt lett a készülődés miatt. A törzs főnöke, Volyon egyszerre volt jelen mindenhol. Utasításokat osztogatott, parancsokat adott ki, tervezett. Az egy év alatt összegyűjtött volfrámot egy helyre kellett vinni, és fel kellett dolgozni a szertartásokhoz. Ami pedig a legfőbb, valamennyi rabot meg kellett szentelni és elő kellett készíteni a kivégzéshez. Az éves szertartásoknak ez az utolsó mozzanata volt az, amelyet Légió atya a lehető leghevesebben elítélt. Villám még sosem látta olyan mérgesnek, amilyen aznap délután volt, amikor erről beszélgettek.
- Micsoda istenkáromló, barbár szokás! - kiáltott fel a pap. - Hogy Krisztus mintájára keresztre feszítik ezeket az embereket! - De hát bűnözők - érvelt Villám, mert ő semmi rosszat nem látott ebben az éves szokásban, ami pár napig mindig sok izgalmat jelentett a népnek. - Még gyilkosok is akadnak közöttük - ismerte be Légió atya. - A legtöbbjük mégis egyszerű szegény ember, akik túl sokat ittak, vagy nem a megfelelő emberekkel barátkoztak. De hogy egész évben fogva tartsák őket, hogy azután húsvét idején kivégezzék őket... és micsoda halált kell halniuk! - Főnökünk, Volyon azt mondja, ez szent halál - felelte Villám, ám most, első alkalommal tűnődött el azon, miféle kétség suhant át egy pillanatra az elméjén az előbb, a pap szavainak hatására. Csupán az elmúlt néhány évre tudott tisztán viszszaemlékezni, de azokban ez az ünnep volt az év fénypontja. Ám azt el kellett ismernie, hogy ami történik, kegyetlen szokás. Ha a kétszázvalahány falusiból bárki bűnt követett el az év folyamán, azt elfogták, a vének tanácsa elítélte, majd bebörtönözték. Igy egy bűnös akár az egész évet is fogságban tölthette, mielőtt a kivégzés sötét napja elérkezett. A keresztre feszítés borzalmas büntetését pedig sok mindenért kiszabhatták, kezdve a gyilkosságtól és nemi erőszaktól, a volfrámlopáson keresztül egészen az őrségben való alvásig. - Ez a vallás megcsúfolása - jelentette ki Légió atya, majd elmesélte Villámnak Krisztus történetét, úgy, ahogyan évszázadokon keresztül ismerték. Amikor befejezte, Villám megkérdezte: - És te ezt mind egy másik paptól tanultad, aki előtted itt élt? - Igen, és attól, aki előtte volt - erősítette meg Légió atya egy kurta bólintással. Majd, szinte magában mormogva, hozzátette: - Azt hiszem, valójában püspök vagyok, vagy talán maga a pápa, ha valóban én maradtam már egyedül. - Azután, hangját felemelve, megkérdezte: - Hány éves vagy, fiam? - Majdnem tíz, azt hiszem. - És tavaly nyár óta jársz hozzám, hallgatod, amit tanítok neked. Pedig egy magad korabeli fiúnak inkább a többiekkel kellene futkosnia és játszania.
- Nem, nem - tiltakozott Villám, ám maga sem nagyon hitt a szavaiban. - Szívesebben vagyok itt, veled. Aznap este Villám ismét hazatért a falujába, a folyó parti völgybe, és ahogyan azelőtt, most sem beszélt senkinek arról, hogyan találkozott a pappal a barlangban, és milyen csodálatos dolgokat tanult ott. Anyja és nővérei el voltak foglalva a húsvéti előkészületekkel, apja pedig a hegyek között járt a volfrámvadászokkal. A következő napon Villám saját szemével látta, ahogy ebben az évben is megkezdődik a hegyen a szörnyű szertartás, amelyről Légió atya beszélt. A foglyokat - kilencen voltak - a törzs főnöke, Volyon elé vitték. A főnök igen aprólékosan felolvasta az ítéleteket, amelyeket már úgyis mindenki jól ismert. Az egyik fogoly, Varjú, gyilkos volt. Halálos ítéletét a férfi földre sütött szemmel fogadta. Egy másik, Esőfelhő, aki egy társa volfrámadagját lopta el, testvérei és rokonai felé kiáltott, miközben odavezették a kilenc fakereszt egyikéhez. Anyja megpróbált áttörni az őrök láncán, de nem sikerült neki. A további történések úgy zajlottak, akár egy rémálom. Villám agya elsötétült, még sohasem rémült meg ennyire. A vége felé, amikor az utolsó elítélteket is a keresztjükre szíjazták, Villám félrenézett, az egyszerű kunyhók kicsiny sora felé. Ám így sem menekülhetett el a szörnyű hangok és képek elől. Egy törött ablakban ott tükröződött a legutolsó kereszt képe, látta életnek és halálnak az összezúzott üveg által eltorzított tükörképét. Szorosan behunyta a szemét, ahogy az utolsó bűnös is felsikoltott a halál torkában, majd hirtelen, a közepén, elhalt ez a sikoly, amikor a szertartás nyilai meztelen mellkasába fúródtak. Később, amikor a kilenc halálraítélt nem volt már más, mint kilenc keresztre szegezett, átlyukasztott holttest a domb tetején, Volyon őrként ott hagyta Samelyt, a harcost, a többieket pedig viszszavezette a faluba. A kivégzett férfiak rokonai még mindig jajgattak és sírtak, hiszen nehéz volt a halál tényét elfogadniuk, még akkor is, ha már hónapokkal előtte készültek rá. Ezek a családok most már tudták, hogy szeretteik halottak, testükre pedig az vár, hogy napokon át rothadjanak a kereszten, míg a nap és a legyek el nem végzik a munkájukat, hogy az életben maradók okuljanak a példájukból.
Ám Villám tudta, hogy még egy ilyen kis faluban is, mint az övék, jövő húsvétkor is lesznek kivégzendő férfiak. Talán még nő is akad köztük. Tavaly volt egy nő is. Sosem tudta meg biztosan, mit követett el az illető, a többiek is csak suttogva beszéltek róla. Ezen az éjjelen a ház egyik sötét zugában rejtőzött el, és nem vett részt a szertartásokban, ahogy azt az előző évben tette. Ezen az éjjelen befogta a fülét, hogy ne kelljen hallania Volyon imáit és egy harcos, Emberbőr énekét. Hallotta, amikor apja egyszer visszajött a kunyhóba, hogy még több gabonapálinkát vegyen magához, mert azt ittak ilyen alkalmakkor, de meg sem rezzent a zajra. Az este éjszakába fordult, sötét és csend uralkodott el, Villám pedig álomba zuhant. Reggel a falu lassan tért magához, hogy hozzáfogjon az új nap munkálataihoz. Újabb szertartások vették kezdetüket, közöttük a volfrám felajánlása Volyonnak, majd a főnök jelképes áldozatai az égnek. Villám gondolatai azonban még mindig a dombon lévő emberek körül jártak. Kora reggel odaszaladt, hogy megnézze őket. Azt kívánta, bárcsak valami csoda folytán életben lennének, vagy legalább eltemették volna őket. Ám a reggeli nap
fényében ott állt most is mind a kilenc kereszt, és amikor a fiú közelebb merészkedett, Samely a lándzsájának hegyét felé fordította és elzavarta. Villám emlékezett történetekre olyan fegyverekről, amelyekből golyót lehetett kilőni. Az indiánok sok évvel a Bomba után is használták ezeket a fegyvereket. Mostanra azonban, ahogy kifogytak a lőszerekből, a törzs visszatért az íjhoz és nyílhoz, meg a lándzsákhoz. Villám egyszer látott egy puskát a nagybátyja házában. A fegyvert por borította, és ő nem merte megérinteni. Egy darabig játszott a dombon a többi fiúval. Birkóztak, közben látták az őröket, akik időközben egymást váltották. Senki sem emlékezett pontosan, mi ellen őrzik a völgyet, hogy az a régi, ismeretlen ellenség a haldokló fehér ember, vagy más indiánok, esetleg mexikóiak délről. Ellenség sosem mutatkozott, akárki volt is az, noha a Légió atyához hasonlók mondhatták volna, hogy az ellenség már régóta velük él a völgyben. Dél felé Villám valami zavart észlelt a faluban, és ahogy közelebb került, már hallotta is Emberbőr feleségének hangját, ahogy Volyonnak könyörög.
- Már mindenhol kerestem - mondta a nő. - A férjem eltűnt! Csinos asszony volt, úgy hívták, Szellő. A falu férfiai nagyon kedvelték, és még Villámnak is feltűnt, Emberbőr mekkora odaadással nézett a feleségére. Volyon most megnyugtatóan megpaskolta a nő vállát, és így szólt: - Biztosan fel fog bukkanni, kicsikém. Tegnap éjjel velem volt, énekkel éltette az eget! - De hol van most? - Lehet, hogy elment még több volfrámot keresni. Szellő azonban a fejét rázta. - Nem kellene ilyesmivel nyugtatgatnod, Volyon. Te is jól tudod, hogy az ünnep idején senki sem megy volfrámért. - Mindenesetre tarts velem - mondta a férfi. Megkérdezzük az őröket. Villám figyelte, ahogy eltávolodnak, majd lerohant a kunyhójukba, hogy elmesélje anyjának, apjának és nővéreinek a furcsa fejleményeket. Korábban még soha, senki nem tűnt el a faluból. Hová is tűnhettek volna el? Estére a falu népe már őrjöngött. Volyon személyesen kutatta át az összes házat, miután az őrök jelentették, hogy senki sem hagyta el a területet, és mégsem találták meg a keresett személyt. Villám épp a közelben álldogált, amikor hallotta, amint az egyik idősebb harcos, Fakorona így szól Volyonhoz: - És a pap barlangja? Ott még nem kerestük. Volyon bólintott, majd a magasba emelte lándzsáját, némán utasítva csapatát, hogy kövessék. Végigmentek a hegyi úton, végül odaértek a félig elrejtett kis barlanghoz. Villám a sötétség leple alatt, észrevétlenül követte őket. Légió atya meghallotta közeledésüket, és kezében magasra tartott fáklyával felbukkant a barlang bejáratánál. A papot körbeálló férfiak arcán lángnyelvek táncoltak. - Mit akartok? - kérdezte Légió hűvösen. Fakorona szóra nyitotta a száját, ám Volyon leintette. - Ó, pap! Azért jöttünk, hogy megkeressük Emberbőrt, aki eltűnt. Hitvese, Szellő már nagyon aggódik. Légió atya keményen Volyonra nézett. - Átkutathatjátok az otthonomat, ha akarjátok - mondta.
Mialatt a többiek a kutatást végezték, az öreg Fakorona közelebb lépett, és ezt mondta: - Emlékszem, amikor kisfiú voltál. Mindig úgy fogok emlékezni rád. A pap bólintott. - Nekem ezt kell tennem - felelte. - Úgysem értenéd. - És az anyád sem érti - tette hozzá az idős harcos, majd elfordult. Gondosan átkutatták a barlangot, de semmi bizonyítékát nem találták annak, hogy Emberbőr itt járt volna. Végül letörten visszaindultak a hegyi úton. Villám ott maradt még egy kicsit a pappal. Megkérdezte: - Kicsoda Fakorona, Légió atya? Úgy látom, régóta ismer téged. - Valaha nagyon közel állt hozzám - felelte a pap. - Ő volt az apám. Kis idő után Villám a többiek után iramodott a hegyi úton, mert úgy tűnt, a pap már nem fog beszélni. Reggel csodálkozva látta, hogy Légió atya, az egyik tekintélyes őr kíséretében lefelé jön a hegyen, a falu felé. Addig még sosem látta a papot a faluban, így rettegett attól, amit mindez jelenthet. Légió atya azonban egyenesen Volyon házához ment, a legnagyobb házhoz a faluban. Amikor Villám látta, hogy a törzsfőnök nincsen otthon, gyorsan a paphoz rohant. Lábát sértették az éles kődarabok. - Légió atya, azt hiszem, Volyon még mindig Emberbőr után kutat. - Köszönöm, Villám - mondta a pap, és gyengéden összeborzolta a fiú haját. - Pontosan ebben az ügyben keresem. - Láttad a férfiakat, akiket kivégeztek, Légió atya? A pap a távoli domb felé pillantott, ahol a kilenc kereszt sziluettje a hajnali nap első fényében még mindig ott látszott. - Igen - felelte gyorsan. - Láttam őket. Ekkor, még mindig a sírás határán, felbukkant Emberbőr felesége, Szellő. Úgy látszott, teljesen vigasztalhatatlan, csak férjének felbukkanása nyugtatta volna meg. - Hol van Volyon? - kérdezte a nő. - Én is őt keresem - felelte a pap. - Én... attól félek, Emberbőr halott. Az a szörnyű érzésem, hogy valaki meggyilkolta őt. Az
emberek a faluban olyan furcsán néznek rám. Olyan pillantással, ahogyan csak az özvegyekre szoktak. - Ki nézett rád úgy? - Sokan. Az egyik Esőfelhő bátyja volt, aki arrafelé kódorog. - A nő, anélkül, hogy odanézett volna, a domb felé mutatott. - Lehet, hogy valaki megölte Emberbőrt, és a folyóba hajította? A nő szavaira tekintetükkel a folyót kezdték kutatni, amelynek habjai a tavaszi évszakhoz képest sekélyen futottak. - Nem - felelte Légió atya halkan. - De talán... Abban a pillanatban megérkezett Volyon. Az idős Fakorona és néhány más harcos követte. - A pap! - kiáltott fel Volyon meglepetten. Fakorona félrefordította a fejét. - Azért jöttem, hogy több mindent megbeszéljünk - jelentette ki Légió atya. Volyon bólintott. - Beszélhetünk itt is, a tornácomon. Ma kellemes a nap. - Megtaláltátok Emberbőrt? - kérdezte a nő. - Nem... még nem. - Ő már halott! Mára már halott! Volyon intett az öreg Fakoronának, aki megnyugtatóan megsimította a lány hátát. Légió atya kihasználta az alkalmat, hogy Villámot magához intse. - Kis Villám, megtennél nekem egy nagy szívességet? - Hát persze, bármit, Légió atya. - Látod azt a férfit, aki épp vizet merít a folyóból? - Karlong az, a halott Esőfelhő bátyja. - Úgy van. Kövesd őt nekem, és számolj be róla, merre jár. -De... - Most ne kérdezz, kicsinyem! Siess! Ezután visszafordult Volyonhoz és a többiekhez, Villámnak pedig rohannia kellett, hogy teljesítse feladatát. A magas Karlong, ez a hatalmas ember már be is fordult egy ház mögött nehéz vizeskorsójával. Furcsa módon kifelé tartott a faluból. Villám megpróbálta feltűnés nélkül követni. Úgy tett, mintha a magas fűben játszana. A testes ember azonban figyelt. Állandóan hátranézett, és egyszer, amikor meglátta Villámot, összevonta a szemöldökét.
Ám nemsokára egy, a falu szemétől rejtett síkvidékre értek. Elhagyott hely volt ez, ahová Villám csak nagyon ritkán tévedt. Ez volt ugyanis a falu temetőhelye. Amikor azután Karlong a gondosan odacipelt vízzel öntözni kezdte a füvet egy bizonyos helyen, Villám hirtelen rájött az igazságra - hol másutt lehetne jobban elrejteni egy holttestet, mint a temetőben? Karlong megölte Emberbőrt, majd elrejtette itt a holttestét, most pedig a füvet öntözi a síron. Ekkor Karlong meglátta. A fiú megfordult, és futásnak eredt, ám a nagydarab férfi utánaeredt. Már szinte érezte nyakán üldözője forró leheletét, ahogy egyre feljebb rohant a dombon. Ha el tudná érni az egyik őr posztját, mielőtt Karlong elkapja... Jaj, bárcsak...! Villámnak nem véletlenül adták ezt a nevet. Lába simán és erősen vitte, olyan volt, mint a dugattyú, amelyet egyszer egy könyvben látott, Volyon nagy könyvtárában. Karlong lihegve még mindig követte, ám a közöttük lévő távolság egyre nőtt, és Villám már tudta, hogy nem fogják elkapni. Még egy domb, és biztosan megmenekül.
Felrohant a tetejére, és ekkor meglátta Samelyt, amint a kilenc kereszt és terheik közelében őrt áll. A fiú egy pillanatra megállt, hogy hátranézzen. Karlong feladta az üldözést, és már visszafelé tartott, a faluba. - Mit csinálsz itt, te fiú? - kiáltott rá Samely. - Csak játszom - felelte Villám, és lehajolt, hogy felvegyen néhány követ, majd szökdécselve lefutott a dombról, mintha csak valami szerencsétlen nyulat vagy pockot keresne. Amikor visszaért Volyon házába, látta, hogy Légió atya még mindig a vezetőjükkel tárgyal. A két férfi közel ült egymáshoz, mint a jó barátok, ám azt még Villám is láthatta, hogy párbeszédük minden volt, csak barátságos nem. A fiú hallótávolságba lopódzott. - Azt akarod, hogy visszatérjünk a fehér ember útjára? - kérdezte éppen Volyon. - Aki nagyvárosokban élt, míg az indiánok szinte éheztek a rezervátumokban? Ügy kezelt minket, mint az állatokat, akiket ide-oda terelgethet. Letelepített minket valahol, azután, ha a kormánynak szüksége volt a földre egy új autópálya vagy erőmű építéséhez, akkor ismét elhajtott bennünket, hogy egy még
zsúfoltabb helyen telepítsen le. És te arra biztatsz minket, hogy ismét ezt a fajta életet válasszuk? - De hát egy indián civilizáció esetén ilyesmi nem történhetne meg! - Légió atya hangja még mindig nyugodtan csengett. - Egy indián civilizációban is megtalálnánk azt, aki felett uralkodhatunk. Talán ráakadnánk a mexikóiak egy elveszett csoportjára, és elűzhetnénk őket a földjükről. Légió atya megrezzent a székén. - Bölcs ember vagy, Volyon. Bölcsebb, mint azt gondoltam. Rájöttél, hogy az általad említett bűnök a civilizáció bűnei, és nem csak a fehér emberé. Volyon paprikás kedve lecsillapodott. - Mindketten sokat tudunk a múltról, Légió atya. Te már gyerekkorodban is bölcs voltál, és valamennyire megértem, miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol Okol atyához a hegyen. Ő is jó ember volt. Sajnálom, hogy meghalt. - Legalább adhatnál nekem egy esélyt, hogy újra lent éljek, a néped, a népem között. - Papként? - Hát persze. - Az csak vérontást eredményezne. - Nem hiszem. - Mit tudnál te adni nekik, amijük még nincsen meg? A fehér ember civilizációján kívül? - ...Isten tudását. - És az mi jót tenne velük? - Megakadályozhatná, hogy ilyesmi történjen - mondta Légió atya, és a távoli domb felé mutatott. - Ezt akarod megakadályozni? Azt akarod, hogy azok az emberek szabadok legyenek, és újra rabolhassanak és gyilkolhassanak? - Talán ez a fajta büntetés elrettenti őket? Hogy otthagyjátok őket, amíg testük el nem rothad a napon, vagy fel nem falják a bogarak? - Azt kérdezted, elrettenti-e őket. Megmondom a választ. Tavaly húsvétkor tizenegy holttest függött ott, tavalyelőtt pedig tizenöt. - És megengedhetjük magunknak, hogy enynyi embert elveszítsünk a népünkből? - kérdezte Légió atya. Volyon megvonta a vállát. - A bűn büntetést érdemel. Mégpedig az én módszeremmel, nem pedig a tiéddel.
- Az eltűnt férfit, Emberbőrt, még nem találtátok meg? Mi van, ha én megkeresem nektek? - Már az egész falut átkutattuk, sőt, a hegyeket is. Te is tudod. Ha mi nem voltunk képesek megtalálni, te hogyan tudnád? - Amennyiben megtalálnám - akadékoskodott a pap -, megengednéd, hogy békében éljek itt a faluban? Hogy tanítsam a népet? Volyon sokáig nem szólalt meg. A távoli hegyeket kémlelte, miközben válasz után kutatott magában. - Nos, jó - mondta végül. - Ha megtalálod Emberbőrt, visszatérhetsz a faluba békében. De figyelmeztetlek: az emberek sohasem fognak rád hallgatni. - Csak annyit kérek, adj esélyt rá, hogy beszélhessek velük! Az a fajta civilizáció, amiről beszélek, nem jön el egyik napról a másikra, de valahol el kell kezdeni. - Te tényleg hiszel abban, hogy ezúttal jobb lesz? Jobb, mint a Bomba előtt? Légió atya a durva fapadlóra sütötte tekintetét. - Úgy kell, hogy legyen, máskülönben Isten nem óvott volna meg bennünket. Tudod, ezzel nekünk, keveseknek új esélyt adott. Volyon felsóhajtott. - Jól van. - Felállt, és az égre nézett. Egy pillanatig a gyülekező, mozgékony felhőket figyelte. - Szóval akkor, hol van az eltűnt Emberbőr? A felesége nagyon aggódik. A pap szeme elhomályosult. - Szellő számára csak az ima enyhét tudom kínálni. A férje ugyanis halott. Meggyilkolták. - Meggyilkolták? Légió atya ekkor kinyújtotta a karját, és odahívta Villámot. - Gyere elő, kicsinyem! Látom, hogy ott bujkálsz! - Én... csak most jöttem vissza, Légió atya. - És hová vezetett a félelmetes Karlong? - Karlong! - kiáltott fel Volyon. - Csak nem ő...? - Hová, kicsinyem? - A temetőbe. Egy friss sír földjét öntözte ott. - A temetőbe! - szörnyülködött Volyon. - Gyerünk oda gyorsan! Követték a főnököt, akit megfoghatatlan türelmetlenség hajtott. Csaknem futólépésben halad-
tak a füves síkságon keresztül. Átvágtak a folyó felé lustán igyekvő, locsogó ereken. Érzékelve izgatottságukat, mások is csatlakoztak hozzájuk, és Villám hamarosan látta, hogy Szellő és az öreg Fakorona vezeti a csapatot. Hamarosan feltűnt előttük a tavaszi napsütésben békésnek és nyugodtnak látszó temető. - Karlong! - kiáltotta a főnök. - Gyere elő, Karlong! A hatalmas ember lassan előbújt egy sírkő mögül. Rövid lándzsát tartott maga előtt. - Ne gyertek közelebb! - kiáltotta. - Tudunk a holttestről, amit a friss sír rejt. Tedd le a lándzsát! A nagydarab férfi megmozdult, ám Légió atya gyorsabbnak bizonyult nála. A pap villámgyorsan átugrotta a köztük lévő távolságot, és ledöntötte lábáról Karlongot, egyenesen egy sírra. Egy pillanattal később már a többiek is ott voltak, hogy lefogják a férfit. Miután a lihegő Karlongot lefegyverezték, talpra állították, és most Volyon a törzsfőnök minden méltóságával szembenézett vele. - Te kutya! - kiáltotta vicsorogva. - Meggyilkoltad egy embertársadat! Ekkor azonban Légió atya, a füvet söprögetve ruhájáról, közbelépett. - Nem, nem! - mondta. - Nem érted. Egyikőtök sem érti. Nem ő ölte meg Emberbőrt. Az egyetlen bűne az, hogy eltemette a testvérét. És vajon melyikőtök merné ezt bűnnek nevezni? - A testvérét? Légió atya bólintott. - A sírban nyugvó tetem Esőfelhő teste, akit két napja végeztetek ki. - De hiszen az lehetetlen - szólalt meg az idős Fakorona, aki még mindig átölelve tartotta a fiatal nőt. - Esőfelhő ott van a dombon, a kereszten! - Valóban? - kérdezte a pap. - Talán menjünk oda, és nézzük meg! Szellőt azonban tartsátok itt! Nem lesz számára kellemes látvány. Szótlanul kapaszkodtak fel a dombra, mindenki saját gondolataiba merült. Bizonytalanul álltak meg a kilenc kereszt sorában a másodiknál. Fájdalomtól eltorzult arccal, ott függött rajta az eltűnt Emberbőr. Légió atya még egyszer ránézett, majd szomorúan elfordult. A többiek leemelték a keresztről a holttestet.
- De ki tehette ezt a szörnyűséget? - kérdezte Volyon. A pap a fényes nap felé fordította arcát, és behunyta a szemét. - Ha valaki elalszik az őrségben, halállal büntetendő - mondta. - Amikor Samely az első éjszaka felébredt, és meglátta, hogy a második kereszt üres, valamit tennie kellett. Azt hiszem, Emberbőr volt az első, aki erre járt, Samely pedig megölte őt. Meggyilkolta, a holttestét pedig Esőfelhő helyére szegezte. - Ott van! - kiáltott fel valaki, és ekkor mindannyian meglátták, ahogy Samely lefelé rohan a dombon. Azon nyomban utánaeredtek, és a vadászok, akik nap mint nap volfrám után kutattak, gyorsan el is kapták. Késeik bosszúszomjasan villantak meg. Az ítélet végrehajtásával nem kellett a következő húsvétig várniuk. Légió atya a homlokára helyezte nyirkos kezét. - Adja Isten, hogy ő legyen az utolsó, aki itt erőszakos halált hal! - Honnan tudtad, Légió atya? - kérdezte Volyon, Villám pedig közelebb lépett, hogy hallja a pap válaszát. - Nem vagyok nyomozó, még csak bölcs ember sem. Amikor Esőfelhőt a bátyja levette a keresztről, Samelynek egy másik tetemre volt szüksége, hogy a helyére tehesse. Tudta, hogy egyikőtök sem fogja közelről megnézni a napon rothadó kilenc holttestet. Mire pedig eltemetik őket, ugyan ki látja majd a különbséget? Én azonban tegnap éjjel alaposan megnéztem a tetemeket. Felmentem a dombra, hogy imát mondjak valamennyi halott keresztje alatt, és akkor megláttam, hogy Emberbőr is közöttük van. A fa alatt alvó Samelyt is láttam. Volyon megköszörülte a torkát. - Több ilyen kivégzésre nem kerül sor, Légió atya. Legalább ezt a leckét megtanultam. És azt hiszem, nem lesz több őr, aki megkockáztatja, hogy elalszik őrségben. - Kezdetnek megteszi - felelte a pap. Majd Villámhoz fordulva így folytatta: - Gyere fiam! Nekünk még meg kell nyernünk egy világot... Radnóti Alíz fordítása
Sharkoon EGYRE
TÖBBEN
HASZNÁLNAK hordozható külső merevlemezeket,
ugyanis ilyen módon praktikusan lehet két komputer között nagy méretű állományokat szállítani - mindegy, hol vagyunk, az összes programunk és adatunk velünk jön. Azonban hamar rá kellett jönnünk, hogy ez a módszer nem túl biztonságos. Ezért megjelentek a szoftveres jelszavas védelmek, majd a hardveres biztonsági megoldások, mint például az ujjlenyomat-olvasó, vagy a PIN-kóddal működő billentyűzet. A Swift-Case Securita teljesen új módszerrel működő merevlemezt kínál vásárlóinak. A készülékbe 2,5 colos, SATA merevlemezt lehet beépíteni, amely USB 2.0 csatolófelületet kapott. A számítógépre csatlakoztatás után a merevlemez csak akkor válik elérhetővé, ha tulajdonosa hozzáérinti a készülékhez mellékelt kis kulcstartót. Ebben ugyanis egy RFID-csip kapott helyet, amely életre kelti a kapcsolatot. Ezzel a módszerrel legfeljebb három merevlemez kódolható, de másik PC-be átszerelve már nem használható. Természetesen az említett három után sem kell eldobni a tokot, de az újabb beépített HDD már nem kap védelmet, egyszerű külső tárolóként működik. A hardver a mellékelt elegáns bőrtokban szállítható. A Sharkoon ára 30 euró.
Vie, a GPS-kesztyű SAJNOS MÉG CSAK tervezőasztalon létezik Du
Tran Nguyen, a Monash Egyetem munkatársának készüléke. A kesztyűbe egy számítógépet, egy GPS-vevőt és egy nagy, hajlékony képernyőt építettek be. A futóknak szánt készülékbe előre be lehet táplálni a tervezett útvonalat, így sportolás közben végig navigálja a használót. Ha új útvonalat próbálnánk ki, automatikusan eltárolja a koordinátákat. Alkalmas arra, hogy a hasonló készüléket viselő sportolókat megkeresse, sőt még segítséghívásra is képes. Személyi trénerként a beépített vibrálók segítségével diktálhatja a tempót. Ujjunk mozgatásával tudjuk a készüléket kezelni. A Vie minden adatot nyilvántart, és Bluetoothkapcsolat segítségével adatot cserél otthoni számítógépünkkel. A többi Vie-tulajdonossal egy honlapon tarthatjuk a kapcsolatot, összehasonlíthatjuk eredményeinket, útvonalakat cserélhetünk. Ha két Vie-tulajdonos összetalálkozik futás közben,
csak kesztyűs kézzel kezet kell fogniuk, és a honlapon már ismerőssé is válnak. A koncepció díjat nyert az Ausztrál Design versenyen.
Ruth Nestvold: Mars - Útikauz turistának
Ha valaki a gépektől a megváltást várja, valamennyi problémájának instant megoldását, az remélhetőleg rövid úton kiábrándul ezt a szikárságában is megrendítő novellát olvasva. Ön a „porviharok" témát választotta: A marsi porviharok akár az egész bolygóra kiterjedhetnek. A globális szelek addig kavarják a port, míg a légkör teljesen megtelik vele, elvágva a felszínt a napsugárzástól. Amint azonban a napfény már nem melegíti a talajt, a jelenségnek vége szakad. Ezek a viharok öszszefüggésben állnak a domináns időjárási hatásokkal és a déli félteke melegebb nyaraival... Ön az „időjárási hatások" témát választotta: A marsi időjárás viharainak felhőiből nem eső, por hullik. Ezek a viharok jellemzően nyáron tombolnak a déli féltekén, amely rendszerint melegebb az északinál, mivel a bolygó elliptikus pályája következtében az kerül ilyenkor közelebb a Naphoz. A felszín gyors melegedésétől keletkeznek a híres „porördögök": amikor az
alsóbb és felsőbb légrétegek közti hőmérsékletkülönbség elég nagy, a felfelé szálló meleg levegő gócai kitágulnak, és forgószéllé alakulnak, amely port szippant föl. Ezek a porördögök akár globális viharokat is eredményezhetnek. A porral telt atmoszféra elnyeli a napsugárzást, felmelegítve a felső légkört és megváltoztatva a szelek szokott irányát. A porrészecskék a felhőkben csapdába ejtik az infravörös energiát, elősegítve a bolygó levegőjének melegedését. Az időjárási hatásokat rendkívül nehéz előrejelezni, mert a változások hirtelen következnek be, és akár az egész bolygóra kiterjedő ingadozások is kialakulhatnak a poros és forró, valamint a felhős és hűvös klíma között... Sajnálom, nincs bejegyzés az adatbázisomban „marsjáró-baleset" címmel.
Kíván új témát választani? Ön a „túlnyomásos marsjáró" témát választotta: A túlnyomásos marsjárót speciálisan arra tervezték, hogy kibírja a marsi környezet viszontagságait. Az utasteret többrétegű fal burkolja, mely biztosítja, hogy a járműből akkor se szökjön el a túlnyomásos levegő, ha a külső héj megsérülne. Hősugárzó uszonyok segítenek szabályozni a belső hőmérsékletet. A marsjáró két, egymástól független hidrogén-üzemanyagcellás meghajtórendszerrel rendelkezik, melyek kétoldalt helyezkednek el, valamint olyan erőátviteli hálózattal, amely közvetlenül vezérel minden kereket. Ez a megoldás kivételesen ellenállóvá teszi a járművet a meghibásodásokkal szemben...
zont, a tájékozódási pontok és még a közelebbi menedékek is eltűnhetnek szem elől. Ilyen esetekben az utazóknak tanácsos átváltani a GPS navigációs rendszerre. A marsi tudósok mindazonáltal már dolgoznak azon a technológián, amelynek segítségével előrejelezhetővé tehetnék a porviharokat, és lehetségessé a porrészecskék elleni megelőző védekezést. Ha szeretné megismételtetni a téma szövegét, kérem, mondja: „ismétlés". Ha új témát kíván választani, csak mondja ki a téma címét... Ön a „porrészecskék" témát választotta: A por az utazók egyik legnagyobb ellensége a Marson. A több mint 150 kilométer per órás szélsebességet is elérő porördögök a részecskéket bejuttathatják a motorokba, csapágyakba, más géprészekbe, légzsilipekbe és szkafandertömítésekbe. A porszemcsék nagy seÖn az „üzemanyagcella" témát választotta: bessége miatt a berendezések felületén és ablakA marsjáró üzemanyagcellái hidrogénnel nyílásokon gyors kopás jelei mutatkozhatnak... (H2) működnek, nanokontrollált katalitikus membránjukat direkt a Mars felszíni feltételeÖn a „GPS" témát választotta: ihez dolgozták ki. Az üzemanyagcellák szolgálA GPS leginkább a marsbázisok közelében tatják az energiát a túlnyomásos szkafanderek, elérhető, valamint a bolygó egyenlítői zónájáfelderítő droidok és más kirándulóeszközök ban, köszönhetően az egymástól látótávolságszámára is. A hidrogén számos forrásból is ban felállított jelerősítőknek. Jelen pillanatban származhat, például felszín alatti jéglerakódánincs még elegendő műhold a felszín egészének sokból, de nyomokban a marsi légkör is tartalfolyamatos lefedéséhez, de cégünk, a Vörös mazza ezt az elemet, valamint a Jupiter felől is Bolygó Kalandok szakértői azt prognosztizálérkeznek alacsony energiájú röppályákon jég- ják, hogy tíz éven belül megvalósul a teljes körű tömbök, nem beszélve a befogott és kitermelt lefedettség. üstökösmagokról. A navigációs szolgáltatásokat és más műHa szeretné megismételtetni a téma szövegét, holdas kommunikációs lehetőségeket korlátozkérem, mondja: „ismétlés". Ha új témát kíván hatják az olyan tereptárgyak, melyek magassáválasztani, csak mondja ki a téma címét. Ha guknál fogva leárnyékolják az űrből, illetve a befejezte a Mars - Útikalauz turistáknak haszfelszíni erősítőkből érkező jeleket. Vészhelyzet nálatát, kérem, mondja: „vége", hogy a rendszer esetén, ha a kommunikáció nem lehetséges, kikapcsolhasson. idegenvezetője elirányítja önt a legközelebbi marsbázisra. Vissza a „porviharok" témához: Némelyik porvihar elérheti a felszín fölötti Ha szeretné megismételtetni a téma szövegét, nyolc kilométeres magasságot, és több tonnákérem, mondja: „ismétlés". Ha új témát... nyi finom vörös port is hordozhat. Nagyobb Ön a „marsbázisok" témát választotta: mennyiségű por hullhat egy-egy vihar során az A marsi bázisok közé tartozik jelen pillanatalapszintnél alacsonyabban fekvő területekre, ban a Sagan a Kasei Vallisban - az első és legilletve az areológiailag védettebb formációknagyobb, egyben a Vörös Bolygó Kalandok főra, amelyeket a jelenség egyéb hatásai amúgy hadiszállása -, a Gagarin a Hebes Chasmában, nem vagy csak csekély mértékben érintenek. A a Valles Marineris területen, és az Armstrong a legnagyobb porviharok nullára csökkenthetik Guszev-kráterban. Ez utóbbi a legelszigeteltebb a látótávolságot, aminek következtében a hori- mind közül...
Ön az „Armstrong Bázis" témát választotta: A Neil Armstrong emlékének szentelt bázis a Ma'adim Vallistól északra található, a Mars Aesis nevű területén. Az otthonául szolgáló Guszev-kráter egy jelentős hosszúságú folyóvölgy szájánál helyezkedik el, mely a becslések szerint 3,5 milliárd éves. Ezen a területen bukkantak az első bizonyítékra a marsi mikrobák létezését illetően... Ön a „Ma'adim Vallis" témát választotta: A Ma'adim Vallis a Mars egyik legnagyobb kanyonja. Ez a több mint hétszáz kilométer hosszú, húsz kilométer széles, és egyes pontokon a két kilométeres mélységet is elérő völgyrendszer lélegzetelállító panorámával szolgál a kalandturistáknak. A kanyon a déli mélyföldektől indul, melyeken egykor állítólag a bolygó leggazdagabb tóvidéke terült el. Innen nagyjából északi irányba haladva éri el végül a Guszev-krátert, az egyenlítő közelében. Ebben épült meg az Armstrong Bázis. Az Armstrongtól a Ma'adim Vallis hosszát bejáró túra az egyik legkáprázatosabb, amelyet a Vörös Bolygó Kalandok kínál...
Vissza az „Armstrong Bázis" témához: Noha a kényelmi szolgáltatások terén nem hasonlítható a Saganhoz vagy az Arestiához, ahol lakókupolák várják a látogatókat, az Armstrong Bázis inkább festői szépségével vonzza a kalandturistákat. Összekapcsolt egyszerű létfenntartó moduljai a Mars meghódításának korai napjait idézik, az ideérkezők a történelmi idők részesének érezhetik magukat. A biztonsági előírások azonban természetesen itt is mindenre kiterjednek. Az egyes modulok titánnal megerősített szénszálas műanyagból készültek, kettős légzsilippel lettek felszerelve, a felfújható összekötő alagutak anyaga pedig neokevlár. A túra árában foglalt üdvözlőcsomag részeként minden látogató saját űrruhát kap. Ám ezzel együtt sem ajánlott tapasztalt idegenvezető nélkül kimerészkedni a Guszevkráterba, sem a közeli Ma'adim Vallisba. Ha szeretné... Ön a „biztonsági előírások" témát választotta: A Vörös Bolygó Kalandok túráit igyekszünk biztonsági szempontból a lehető legoptimálisabban...
Sajnálom, nem értettem. Azt mondta: „kaszsza"? Sajnálom, nem ismerem a „nem azt mondtam bassza meg" kifejezést. Kíván új témát választani? Vissza a „biztonsági előírások" témához: Cégünk három éve kínálja már túráit az érdeklődőknek, és a Mars ellenséges környezete ellenére mind ez idő alatt egyszer sem fordult elő haláleset. Miközben magunk is minden eszközzel igyekszünk garantálni vendégeink biztonságát, kötelességünk figyelmeztetni önt, hogy egy pillanatra se feledkezzen meg a körültekintő óvatosságról, amíg a vörös bolygón tartózkodik. A marsi por rendkívül veszélyes mind a berendezésekre, mind az emberi szervezetre: közismert, hogy a porördögök képesek üzemzavart okozni komputerekben és érzékeny elektronikai eszközökben, zavarni a rádiókapcsolatot, sőt akár a túlnyomásos lakóhelyekben is kárt tehetnek. Ne feledje, hogy a folyamatban lévő földiesítési kísérletek ellenére az atmoszféra, a levegő hőmérséklete és a légnyomás még mindig lakhatatlanná teszi a Marsot az ember számára a bázisokon kívül. Minden olyan helyzetben, ahol fennáll az esélye, hogy a látogató kiteheti magát a külvilág környezeti hatásainak, kötelező az űrruha viselése... Ön a „túlnyomásos szkafander" témát választotta: A Vörös Bolygó Kalandok vendégei számára biztosított űrruhák a legmodernebb technológiák igénybevételével készültek, többek közt mechanikus ellennyomással (ME) reagálva a szélsőséges marsi viszonyokra. Az ME-szkafander a könnyű, elasztikus bio-ruharétegből, a kemény testhéjból, a hordozható létfenntartó rendszerből, a sisakból, a kesztyűből és a csizmából áll. A létfenntartó rendszer a testhéjhoz rögzíthető. Az ME-szkafander a formakövető bioruhán keresztül gyakorol nyomást a testre, nem pedig a légzésre szolgáló gáz segítségével. A létfenntartó rendszerhez kapcsolt sisakban ugyanakkor már a beáramló oxigéntartalmú gáz biztosítja a túlnyomást. Szkafanderszakadás esetén az alacsony nyomású környezetnek mindössze lokális hatásai jelentkezhetnek (úgymint: zúzódások, vérömlenyek), de a test többi része védve
marad; a bioruha elasztikus szövése pedig megakadályozza a szakadás továbbterjedését. Az űrruha létfenntartó rendszerét működtető telepek standard hidrogén üzemanyagcellákról tölthetők fel, amilyenek például a túlnyomásos marsjárókban is megtalálhatók, maximum tizenkét órára elegendő energiával. A szkafanderbe kommunikációs modult építettek, bioszenzorokat, és a komputert, amit ön e pillanatban is használ... Ön a „kommunikációs modul" témát választotta: A bioruhák kommunikációs modulja közvetlen kapcsolatot biztosít a Mars kommunikációs rendszereihez műholdas jelátvitellel. En-
nek köszönhetően az utazó könnyen értesítheti a marsjárót, vagy a legközelebbi bázist arról, ha eltévedt... Ön a „műholdas jelátvitel" témát választotta: A Vörös Bolygó Kalandok nem szervez túrát olyan helyekre, ahol nincs műholdas kapcsolat; azonban a jelátvitelt gátolhatják bizonyos felszíni képződmények, úgymint kráter- vagy kanyonfalak, egyenetlen, szakadékos domborzat, illetve más efféle tereptárgyak. A gyakran látogatott körzetekbe GPS- és kommunikációs jelerősítőket telepítettek hegyhátakra és egyéb magaslati pontokra, egymástól egyenlő távolságra. Ha ennek ellenére szakadozik a vétel, az
viharkárok következménye lehet. Vészhelyzet esetén az idegenvezetője... Sajnálom, nincs bejegyzés az adatbázisomban „az idegenvezető meghalt" címmel. Kíván új témát választani? Ön a „vészhelyzet" témát választotta: Vészhelyzet esetén az idegenvezetője... Sajnálom, nincs bejegyzés az adatbázisomban „dögölj meg" címmel. Kíván új témát választani? Ön a „vészhelyzet-típusok" témát választotta: Számos balesetfajta tekinthető vészhelyzetnek a Marsi Vészhelyzeti Mentés Szabályzata (MVMSZ) szerint:
1) Lakómodulban keletkezett kár, amely életveszélyes légnyomás, ill. oxigénszint-csökkenést eredményezhet. 2) Oxigéntermelő telep károsodása. 3) Szél- vagy naperőmű meghibásodása. 4) Kommunikációs rendszer meghibásodása... Ön a „kommunikációs rendszer meghibásodása" témát választotta: A kommunikációs rendszer meghibásodása esetén igyekezzen a lehető leggyorsabban eljutni a legközelebbi reléállomáshoz vagy bázishoz, és tájékoztassa az illetékes hatóságokat a meghibásodásról. A jármű adatbázisa rendelkezik a szükséges információval, aminek segítségével a Marsi Veszélyelhárító Hatóság (MVH) lokalizálhatja a problémát. Ön a „felszíni jármű meghibásodása" témát választotta: A felszíni jármű meghibásodása esetén tájékoztassa az illetékes hatóságokat a műholdas kapcsolaton keresztül, amilyen gyorsan csak lehet. Ön a „több rendszer egyidejű meghibásodása" témát választotta: Több rendszer egyidejű meghibásodása esetén több lehetőség közül választhat, melyek a következők: 1) Felszíni jármű javítása. 2) Kommunikációs rendszer javítása. 3) Kézi jelzés a közeli bázisoknak vagy reléállomásoknak. Ha egyik lehetőség sem kivitelezhető, gyalog kell eljutnia a legközelebbi bázisig vagy reléállomásig. Ép bioruhával és teljesen feltöltött létfenntartó rendszerrel egy tapasztalt marsi túrázó akár napokig életben maradhat a nyílt terepen. Mindazonáltal rendkívül fontos a takarékoskodás a szkafander energiájával: nem javasolt túlzottan eltávolodni a marsjáró üzemanyagcelláitól, hogy a telepeket szükség esetén újratölthesse... Ön az „üzemanyagcella meghibásodása" témát választotta: A meghibásodott üzemanyagcellákat bármelyik marsi bázison kicserélik. Amennyiben a marsjáró üzemanyagcellái oly mértékben károsodnak, hogy a visszatérés lehetetlenné válik,
haladéktalanul értesítse a Marsi VeszélyelháríHa szeretné megismételtetni a téma szövegét, tó Hatóságot (MVH). kérem, mondja: „ismétlés". Ha új témát kíván választani, csak mondja ki a téma címét. Ha Ha szeretné... Ön a „Marsi Veszélyelhárító Hatóság értesíté- befejezte a Mars - Útikalauz turistáknak használatát, kérem, mondja: „vége", hogy a rendszer se" témát választotta: kikapcsolhasson. A Marsi Veszélyelhárító Hatóság (MVH) értesítéséhez vagy a szkafandere kommunikációs modulját használhatja, vagy a marsjáró komÖn több mint tíz perce nem választott újabb munikációs rendszerét. Adja meg pozícióját, témát. Az adatbázis használatához válasszon túrája azonosító számát és a probléma pontos csuklóegységén a felkínált lehetőségek közül, leírását. Egy mentőegység nyolc órán belül a vagy mondja ki a keresett téma címét. Ha az helyszínen lesz. adatbázis nem rendelkezik a keresett címmel, Sajnálom, nincs bejegyzés az adatbázisom- próbálkozzon meg hasonló szavakkal vagy kifejezésekkel. Ha nincs a továbbiakban szüksége ban „te most viccelsz" címmel. útikalauzunkra, válassza vagy mondja: „vége". Kíván új témát választani? Kíván új témát választani? Sajnálom, legutóbbi kérésének hangereje túl nagy volt az értelmezéshez. Kérem, ismételje meg. Ön a „segítség" témát választotta: A rendszer már több mint 30 perce utasításra A Mars - Útikalauz turistáknak segítségvár, így most készenléti állapotba kapcsol. Az nyújtó rendszere kiterjedt adatbázis, amely újbóli aktiváláshoz csak adjon ki egy parancsot. témák széles skáláját öleli fel. Egyszerre informatív és praktikus. Ha nem találja a keresett té- A rendszer már több mint 60 perce utasításra mát, lépjen kapcsolatba ügyfélszolgálatunkkal, vár, így most kikapcsol. és tegyen javaslatokat. Minden visszajelzést örömmel fogadunk. Németh Attila fordítása
TV-sorozat Nagyon sok rajongója van a tévésorozatoknak, ez az egyik legmeghatározóbb televíziós műfaj. Sok hibájuk van, de mégis nézzük őket. Az elmúlt években azonban változás indult meg. (2. rész)
MEGSZOKHATTUK, hogy az amerikai filmesek szeretnek biztosra menni, és csak akkor változtatnak, ha nagyon muszáj. Néhány éve óvatos változás kezdődött a sorozatok szerkesztésében, a tévécsatornák és a gyártók ugyanis ráébredtek, hogy ami régen előnynek számított, az ma már hátrányként jelentkezik. Megszokták a nézők, hogy nem probléma, ha kimarad egy-egy epizód, anélkül is érthető a többi. A cselekmény, a szálak nem kapcsolódnak össze. Ez azonban azzal járt, hogy a nézőket nehezebb lett a tévé elé kötni, könnyebben csábultak el a sorozat mellől. Ezért megjelentek azok a sorozatok, amelyekben általában önállóak az epizódok, mégis egy nagy történet részét képezik. A néző nem esik ki teljesen a sorozatból, ha nem lát egy részt, viszont az epizódok többségében vannak olyan jelenetek és információk, amelyek a nagy kerettörténet szálait fonják. Mivel a nézők kíváncsiak a történet egészére, inkább ezt a műsort választják. Az ezzel a módszerrel készült sorozatok közül kétségtelenül a legelegánsabb az egyik úttörő, a Babylon 5. A sorozat atyja, J. Michael Straczynski egyetlen hatalmas történetet álmo-
dott meg, amely öt évadon keresztül játszódott le a szemünk előtt. Egymaga írta az összes epizód forgatókönyvét, ezért nem csak az évadon belül tudott kapcsolatokat létrehozni az epizódok között - például az első évad egyetlen epizódjában felbukkant a Babylon 4, amely egy időrésen keresztül válik elérhetővé. Ami miatt azonban a Babylon 4 eltűnik az időben, az csak a harmadik szezon közepén történik meg. Szinten érdekes játéka a történetnek, hogy a sorozat öt évet ölelt fel, de ennél többet csatangolhatunk az időben. Vannak olyan jelentek, amelyek akár 900 évvel korábbi történéseket is bemutatnak, de vannak olyan epizódok, amelyek évtizedekkel vagy évezredekkel később játszódnak. Ezáltal szembesülhetünk az öt év történéseinek időn átívelő hatásaival. Azóta egyre több sorozat élt ezzel a fogással. Az epizódok egyre inkább egy önálló fejezetet képeznek a történetben, időugrások révén gyakran a történések előzményeit mutatja be. Fontosabb szerepet kapnak így a karakterek, jobban felépítik személyiségüket, gyakran egy magyarázó epizód világít rá tetteik motivációjára. Kitűnő példa erre a Lost, vagy a Hősök.
Szintén egyre gyakrabban alkalmazott fogás, hogy egy epizód gyakorlatilag nem egy fejezetből áll, hanem két félből. Az első félben zárják le az előző részt, a második félben pedig felépítik a következő epizódot, amelyet egy dramaturgiai csúcsponton hagynak abba, hogy a néző teljes izgalomban várja a következő részt. Ugyanez igaz az évadokra is. Lezárják a cselekmény szálait, de néhányat nyitva hagynak, újakat kezdenek, és egy hirtelen vágással ér véget a szezon. A nézők sokkal felfokozottabb hangulatban várják a következő évadot, amelyet valószínűleg emiatt fog megrendelni a csatorna. Érdekes módon a sorozatokban azok a részek aratják a legnagyobb sikert, amelyek valamiért kilógnak a történetből. Lehet ez humoros közjáték, vagy csak egy szokatlan szempont. Ilyen eset például, amikor egy sorozat stábja az egyik epizódban görbe tükröt tart önmaga elé, és sorozat készítői megcsinálják önmaguk paródiáját. Például ilyen epizód volt a Hegylakó sorozatban, amikor Duncan Macleod és szintén skót barátja részegen vissza akarják rabolni a skótok szent koronázási kövét. Ennek pont az ellentéte a Babylon 5 egyik epizódja, amely egyetlen helyiségben játszódik, és két karbantartó a főszereplő. Az ő szemszögükből, abszolút kívülállóként láthatjuk az űrállomás megtámadását. Az ablakon keresztül szemlélik az űrcsatát, amelyben több faj űrhajói lövik egymást. Belecsöppennek az űrállomás
megszállásába, hallják a közeledő támadókat, az elkeseredett védelmet, még egy kisebb csata is lezajlik körülöttük. Mi, akik a főhősök helyébe képzeljük magunkat, és ismerjük a történetet, egy rövid időre a kisemberek között találjuk magunkat. Azok szemével látjuk a világot, akik elszenvedői a történéseknek, nem tudnak, és nem értenek semmit, akik fölött csak úgy átfolyik a történelem. Annak viszont örülhetünk, hogy a kevesebb nézőt megmozgató, vagy más néven tematikus csatornák megjelenése miatt felbukkantak a minisorozatok. Ezek keretében megfilmesíthetnek egy egész regényt (ilyen például a két Dűneminisorozat), de állhatnak egyetlen történetből, amely órákat, napokat, vagy akár évtizedeket ölel fel. Ilyen például Az elveszett szoba (AXN, TV2), az Öt nap az élet (MTV1), vagy a Spielberg nevével fémjelzett Taken-Harmadik típusú emberrablások (TV2) Ez akár a kánaán is lehetne a nézőnek, azonban egyre gyakrabban kell szembesülnünk azzal is, hogy olyan sorozatokat látunk, amelyek a történek közepén, minden magyarázat és lezárás nélkül érnek véget. Ennek oka a nézettség csökkenése. A tévétársaságok gyakran már nem 22 részt rendelnek be egyszerre, hanem csak tizenhármat, vagy hatot - látnak ugyan fantáziát a sorozatban, de nem akarnak kockáztatni. Természetesen a gyártók nem zárják le a történetet 6 vagy 13 epizód után, de a gyenge nézettség miatt később lefújják a sorozat további gyártását. A történet így egyszerűen félbemarad. Ennek ellenére piacra kerül a sorozat, és valamilyen csomag keretében veszik meg a televíziók. A nézők pedig meglepődnek a bemutató után, hogy hová tűnt a sorozat vége.
Az ember, ha érdeke fűződik hozzá, akár a legmostohább körülményeket is hajlandó elviselni. Legyen az adott vidék perzselően forró vagy fagyosan hideg, levegőtlen vagy gyilkos gravitációjú, ha hasznot hajthat, mi meghódítjuk. Gustavo Valente betal
A RADAL,
A BETEL NAPJA, könnyedén
emelkedett a bolygó lankás hegyláncai fölé. Árnyékok hosszú, vörös vonalai vetültek a síkságra, majd továbbvonultak a finom homokszemeken. Kevés dolog adott árnyékot a Betelen. A hatalmas világ, a Föld méretének csaknem kétszerese, nem kedvezett a felszínén előbukkanó dolgoknak. A gravitációs erő és a fergeteges viharok végtelen síksággá simították a bolygót; a földrajzi arculatának kialakulásakor végbemenő mészárlást csak a törékeny Nigel-hegység élte túl, ellenálló ásványi összetételének köszönhetően. A zenit felett a Betel másik napja, a Nihue lövellte ki gyenge fénysugarait. Sokkal halványabb és apróbb volt, mint űrbéli társa, szomorkás, vöröses fénye szinte csak bársonyos félhomályban fürösztötte a bolygót addig a pillanatig, amíg a Radal fel nem tűnt az égbolton, azután a hegylánc feltűnő árnyékainak előcsalogatásában lelte kedvét. Habár Rascid már betelt a jelenség megcsodálásával, hiszen ezerszer látta ugyanezt a
képet, amíg csak teljesen természetessé nem vált számára; azonban később rá kellett jönnie, hogy nem ugyanolyan a monitoron keresztül, mint élőben, bár csak egy szűk tetőablakon keresztül figyelhette a jelenséget. Most először nézte végig ebben a formában. Csak nemrég szállt le, most az irányítóteremben tartózkodott, az egyetlen helyen a Betelen, amely az emberi életfeltételeknek megfelel. Itt a döbbenetes gravitációs erőt egy elmés antigravitációs rendszer enyhítette, különben Rascid meg sem tudott volna állni a lábán. Valójában a rendszer csak csökkentette a gravitáció hatását, ezért Rascid úgy érezte, hogy súlyok nehezednek a vállára, az egész testében érződő nyomás a belső szerveit is terhelte. Nemhiába nevezték az irányítótermet Darálónak. Innen felügyelték a Nigel-hegységben folyó kalinium-kitermelést, amely egy ritka, hatásos tüzelőanyaggá átalakulni képes ásványkincs, a jelen pillanatig egyedi és pótolhatatlan; ez adott magyarázatot a hatalmas erőfeszítésre és
a kifejlesztett technológiai vívmányokra, hogy megépíthessék ezt a kivonatoló erőművet az ellenséges Betelen. De megéri a fáradságot - gondolta Rascid. A
kaliniumnak hála, az öreg bolygókon megoldódott az energiaprobléma. Pillantása elszakadt az apró tetőablakról, amely egyike volt a teremben található kevés ablaknak, és belemerült a munkájába. Két óra múlva, mikor visszatért megfigyelőhelyére, az árnyékok fantasztikus színjátéka ámulatba ejtette. Innen nézve kirajzolódtak a leszállópálya körvonalai, melynek metálos világítása különös színeket bocsátott ki. Néhány perccel később újra a táblázatokra összpontosított. Amikor megint felnézett, az apró Nihue már a horizont alá süllyedt, és a Betel színei most sokkal jobban hasonlítottak a földiekre. A bolygó egzotikus varázsa a semmibe veszett. Ekkorra Rascid már sikeresen elvégezte az elemzések és ellenőrzések első felét, és ami ennél is fontosabb, fokozatosan hozzászokott a nyomasztó gravitációs erőhöz. A bánya építésekor technológiai csodának számított a kitermelés folyamatának automatikus irányítása, ellenőrzése és a nyersanyag világűrbe juttatása. Az egész tárna automatikusan működött, a MARC űrállomásról felügyelték a folyamatokat. Csak minden ötödik beteli hónapban érkezett egy rutinellenőrzésre kijelölt misszió a Betelre, ugyanis a leszállás kockázatos volt a sáros felszín miatt. A bánya mélyén Rascid megfigyelhette, hogyan vájnak a robotkarok a sziklába, majd azt, ahogy a nyersanyagot összegyűjtik, osztályozzák, konténerekbe rakják, amelyek mindjárt teherszállítókra kerülnek, hogy kijussanak a felszínre. Az óriási gravitációs erőt a kaliniumreaktorok egyik fele hatékonyan legyőzi; a kitermelt ásványok felét csak arra használják, hogy a teherszállítókat a bányában le- és feljuttassák, csak a fennmaradó rész jut el konténerekben a Földanyára, és még ez a kevés is bőségesen megéri a hatalmas költségeket és veszélyeket, amelyek a beteli bányászattal járnak. Másnap Rascid korán talpon volt, sokkal inkább azért, hogy az apró Nihue felkelését megcsodálja, mintsem a munkája miatt. A vö-
röses napfényben fürdő síkságban akart gyönyörködni. A tiszta légkör kellemes reggelt ígért. Akkor kezdődött a munka java. Habár a tárnában a gépek saját maguk helyre tudtak állítani mindent, elkerülhetetlen volt a személyes, közvetlen ellenőrzés, és szükség esetén a hibák manuális megjavítása, ami azt jelentette, hogy ki kell sétálni a különböző berendezésekhez. Noha ezek a séták nagyon biztonságosak voltak, mégis fáradságos munkát jelentettek, hiszen a gravitáció teljesen érezhetővé vált, és bizonyos kockázatokat is magukban rejtettek. Rascid az első napokban az irányítótermet ellenőrizte, aztán a nyersanyagszállító rendszert és a teherszállító hajók indítóállványát, végül a legnehezebbet, a föld alatti járatokat. Még nem végzett, amikor a műszerfal villogni kezdett. A MARC űrállomással összeköttetést biztosító kommunikációs rendszer hibát jelzett. A segédáramkör működésbe lépett. - Vétel, MARC, hallanak engem? - próbálkozott Rascid. - Halljuk, Rascid, bár nehezen - érkezett a válasz valamiféle zaj és sercegés kíséretében. - Itt sincs minden rendben, a kommunikációs rendszer súlyosan meghibásodott, már a segédáramkörre kapcsolt... - De nem fejezhette be a mondatot, a vonal egy utolsó kattanással megsüketült, és a megjavítására tett minden kísérlete ellenére használhatatlan is maradt. Az antennával való összeköttetés megszakadt. A két áramkör befuccsolt. A bánya berendezését figyelő monitorok megadták a probléma kulcsát: mindkét antenna leesett, a külvilággal való összeköttetéstől végérvényesen elzárták. Valószínűleg meghibásodott a szerkezet egy része, a másikat a gravitáció intézte el. Rascid számára megmagyarázhatatlannak tűnt, hogyan romolhatott el a gép. Ezer lehetséges magyarázatot futtatott végig, de mindegyik ugyanoda vezetett: a beteli légkör rendszeres, erős viharai, az anyagok fáradásával együtt gyengítették meg a szerkezetet. Több dolog nem illett a képbe, de elképzelhetetlen volt más magyarázat. Ettől függetlenül Rascidnak parancsba adták a visszatérést bármilyen rendkívüli nehézség
esetén, és ez annak számított. Már intézkedtek a parancsnokok, hogy elinduljon egy csapat megoldani a problémát, bár teljesen biztosra vette, hogy neki is csatlakoznia kell hozzájuk. Dupla fizetés - a gondolat elégedettséggel töltötte el, habár nem rajongott az ötletért. Az antennák megjavításához szükséges munka nagyon kimerítő. Nyomban megkezdte a felszálláshoz szükséges előkészületeket, már semmi keresnivalója nem volt ott. A rendszer elég egyszerű és biztonságos volt: egy kapszula, egy síneken közlekedő kocsirendszer viszi el a Darálótól a leszállópályáig, hogy visszatérhessen. Csakhogy a kocsik ellenőrzőrendszere is meghibásodást jelzett. Rascid hangosan szitkozódott. Látszólag minden összeesküdött ellene. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy neki személyesen kellett volna kimennie, hogy megjavítsa, de a várakozással ellentétben ez jókedvre derítette; a Betelen való séta a még felderítetlen dolgok közé tartozott, erre a tapasztalatra a következő misszióknak nagy szükségük lesz. A gondolattól felvillanyozva vette fel a bonyolult, kintre tervezett felszerelést, ami a valóságban egy erős és ellenálló gépesített páncél volt. Az egész váz több mint három méter magas volt, de a vékony elektromos vezetékekkel ugyanolyan jól bánt, mint amilyen könnyedén mozgatta a hatalmas köveket. Megszámlálhatatlan szerszám-karjának köszönhetően Rascid hegeszthetett, vághatott, csavarozhatott és így tovább... Távolról szemlélve különös ízeltlábúnak nézett ki, ez a hasonlóság ragasztotta rá a Pók nevet. Pillanatokon belül elhelyezkedett a belsejében, ami a Pók testét helyettesítette, védőruhájával együtt kettős védelmi rendszer biztosította a gépen keletkező esetleges hasadással szemben. A különös szerkezet megfordult, és a kijárat felé vette az irányt. Percekkel később a Betel a szeme elé tárult. A Pók a „lábak"-nak nevezett szerkezet segítségével mozgott, egymástól független ízületeiknek köszönhetően „sétált" bármilyen típusú talajon. A Daráló nyugati szárnya felé indult. A javításra szoruló kocsi egyike volt annak a tíznek, amely a kapszula hátsó oldalát mozgatta. A
gép elhelyezkedett a megfelelő helyen, és Rascid elkezdte a javítást a különböző karokkal. Váratlanul működésbe lépett a rendszer, és még mielőtt Rascid észbe kapott volna, a kocsik hozzácsapódtak a „lábakhoz". Egyet ki tudott szabadítani, de a többi véglegesen foglyul esett. A helyzet komolyra fordult. A Pók erős karjaival próbálta arrébb tolni a kocsikat, sikerült is elmozdítania azokat néhány centiméternyivel. De a „lábak" kiszabadításához ez kevésnek bizonyult. Nem volt más választása, mint hogy a forrasztópákával szétszedje a kocsit; sérülést fog okozni a rendszerben, de sürgősen el kell mennie innen. Lassan-lassan egész halom magasodott mellette a kocsi darabjaiból, mire végre kiszabadított két pár „lábat". De hirtelen az egyik erőkar leesett, több „ujja" is széttörött. A kocsik mozgásba lendültek, nekiütköztek a Póknak, amely kibillent az egyensúlyából, és eldőlt oldalra. Habár a lehető legellenállóbb anyagokból építették, a hatalmas ütést mégsem bírta ki; amikor Rascid magához tért, egy halom összenyomott fémcső közepén találta magát. Szerencsére egy karcolás sem esett rajta, de a Póknak egyetlen használható része sem maradt: a gravitáció nyomása az egész vázát tönkretette. Csak a belseje maradt ép, feleslegesen próbálná megjavítani, a Betel mérgező légköre néhány percen belül mindenképpen elér hozzá. Egy lehetősége maradt: a védőruhában elsétálni a Darálóig. Első ránézésre nem tűnt nagy dolognak, mert csak kétszáz méteres távról volt szó, a ruhája sértetlen, a maradék oxigén pedig elegendő volt. A problémát az jelentette, hogy mihelyt kilép a Pók belsejéből, az őt védő vázból, a gravitációs erő a földre rántja, és csak kúszva tudja elérni a célját. Még így sem volt biztos benne, hogy sikerül. Szerencse - futott át az agyán -, hogy nincs más lehetőség, amin gondolkodni lehetne. Az első mozdulat a Pók belsejének kinyitása után rettenetesen fárasztónak tűnt, a második az erőtartalékai határát súrolta, a harmadik pedig teljesen kimerítette. Valóban nem volt választási lehetősége. A Betel napja élesen megvi-
lágította az egyenetlen terepet, földhöz tapadó arca más perspektívából látott mindent: az apró kövecskék óriási sziklákká változtak, és a valóságban oly közeli épületek távolinak és furcsa módon deformáltnak tűntek. Rascid megpihent, mielőtt folytatta volna az előremászást, aztán tovább vonszolta magát, és több pihenő beiktatásával, öt hosszú óra után elérte a bejáratot. A „séta" rettenetesen kimerítette. Légszomj gyötörte, a saját verejtékének savas gőze fojtogatta, felemelte a fejét, és hangosan szitkozódott. A nyitógomb túlságosan magasan volt az ő erejéhez képest. Senki sem számított hasonló helyzetre, mint amin most keresztülment. Az erőlködéstől kimerülten lapult a földre, elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyen magasra felemelje a kezét. Figyelmesen megvizsgálta az ajtót: simán és hatalmasan emelkedett Rascid fölé, de az ajtókereten réseket vett észre, melyek szabályos távolságban követték egymást, mint a lépcsőfokok. Ha ezeken fel tudna kapaszkodni... Rascid az első fok felé nyúlt, tökéletesen elérte. A harmadiknál a könyökére támaszkodva
az egész alkarját fel kellett emelnie, a tizedikhez pedig már a könyökét is. Izmai remegtek, vállízületei tiltakoztak ekkora erőfeszítés ellen. Mégsem vesztegette az idejét, tudta, hogy minden másodperc számít, arra gondolt, hogy ez egy olyan erőpróba, amit teljesítenie kell, a túlélés érdekében. Még három fok, és eléri a nyitógomb magasságát. Mélyet lélegzett, és minden erejét összeszedve csapott rá a négyszögletű gombra. Eltörött az ujja, de ez semmi sem volt ahhoz képest, amikor ernyedt karja visszaesett a földre; az ütés szétzúzta a könyökét, és talán valamelyik másik csontját is. Éles fájdalom hasított belé, de az ajtó kinyílt. Két órával később már ura volt a helyzetnek, habár a könyöke ugyanúgy eltörött, mint a mutatóujja; ügyes robotkarok megfelelő számítógépes vezérléssel bekötözték és sínbe rakták, hogy elviselhetőbben érezze magát, amíg vissza nem tér a MARC-ra. Harminc perccel ezután egy lomha lánctalpas érkezett a baleset helyszínére. A monitorokon keresztül Rascid figyelemmel kísérhette,
amit a robot kamerái felvettek. A földön jól kirajzolódott testének a nyoma, ahogy visszakúszott az állomásig. Nyelt egyet. Megpillantott a távolban egy halom vasat; a Pók felismerhetetlenné vált, csak közelebbről nézve látta meg összegabalyodott karjait; az egyik széthasította a belső védőburkát is. Önkéntelen sóhaj tört fel belőle, amikor meglátta, hogy az már összetört a súly alatt. A gyenge fénysugarak a horizont alá süllyedtek, beköszöntött az este, ezért Rascid aktiválta a lánctalpas világítórendszerét. A fehér fényben a tárgyak természetellenesnek tűntek a monitoron keresztül. Rascid pislogott néhányat, és ha nem részesült volna olyan alapos kiképzésben, talán valami félelemhez hasonló érzés fogta volna el. De az ő munkájában nem engedhette meg magának ezt a luxust, automatikusan aktiválta a kromatikus szűrőket és a képernyőn máris megjelentek a Betelhez sokkal jobban illő képek. A lánctalpas a sínek mentén haladt, alaposan megvizsgálta a kocsikat. Néhány felborult és összenyomódott az ütközéstől. A lánctalpas lassan a helyükre tette ezeket, és helyrehozta a károsodást. A szétbontott kocsin kívül egy másikat is meg kellett javítania, mert túlságosan megsérült. A mágneses hajtómű kijelzője zöldre váltott: a kocsik használhatóvá váltak. Következésképpen a balesetet a meghibásodott kocsik okozták. A műszerfalon az egyik riasztó villogni kezdett, fülsiketítő hangja kizökkentette a gondolatmenetéből: északkelet felől hatalmas vihar közeledett megközelítőleg 150 kilométer per órás sebességgel. A számítógép szerint egy órán belül ideér. Rascid megint káromkodott, a kocsik helyreállítását el kell halasztani, ami késlelteti az ő utazását. A vihar pontosan és hirtelen érkezett, és mint mindegyik, erős és kitartó volt. A felkavarodó por miatt Rascid egyre rosszabbul látott, és már lemondott a vizsgálat folytatásáról, amikor egy apró részletre lett figyelmes: egy szabadon levő kábelre. Figyelmesen nézegette. Kétség nem fért hozzá, az elektromos hajtómű egyik kábele el volt vágva; ez szakította meg az áramkört, emiatt nem működött a kocsi fékje. De még valami nyugtalanítóra figyelt
fel: a kábel élesen volt elvágva, mintha szerszámmal csinálták volna. Ez persze lehetetlen, de csak nem csapja be a szeme. Egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán eszébe jutott egy ötlet, elfordult a lánctalpastól, a tévé képernyőjén gyorsan megkereste a leesett antennákat, megnyomta a közelítő gombot és átnézte a szerkezetét. Alighogy elült a vihar, és megjavultak a látási viszonyok, kétségtelenül beigazolódott a gyanúja: az antenna feszítő berendezése ugyanolyan élesen volt elvágva, mint a kocsiknál. Rascidra hirtelen rátört a fáradtság, ráeszmélt, hogy több mint 12 órája nem evett és nem is pihent. Úgy döntött, hogy kihasználja a vihart és átgondolja a dolgokat. Kényes volt a helyzet, nem tudott kapcsolatba lépni az űrállomással, és pillanatnyilag el sem hagyhatta a bolygót. De a legjobban a fejében motoszkáló szörnyű gondolat nyugtalanította: valaki más is van a bolygón. De ki lenne képes itt életben maradni? Ha figyelmen kívül hagyjuk a légkör összetételét, hiszen nem zárható ki, hogy létezik olyan organizmus, amelyik képes hozzá alkalmazkodni, még mindig itt van a gravitáció problémája. Ő maga is megsérült miatta. Létezhetnek hihetetlenül ellenálló lények olyan erős izomzattal, amelynek segítségével képesek mozogni ilyen körülmények között is. Viszont ennek nagyon kicsi a valószínűsége, és még amúgy sem találkozott senki ilyen lényekkel. Létezik egy másik lehetőség is: apró lények, olyan pirinyók, hogy a gravitáció vonzását csak úgy érzékelnék, mint a Földön az emberek. Ebben az esetben tudnának mozogni. Persze - jutott eszébe, s ezen a gondolaton elmosolyodott - még senki sem látott hangyát, csótányféleséget vagy apró emberkéket a környéken. Ezt az elméletet is elvetette: a viharok olyan gyakoriak és erősek voltak, hogy lehetetlenné tették az életet a pusztaságon, főleg, ha apró lényekről van szó. Utánanézett a számítógépben, a kutatások során csak néhány mikroorganizmust találtak. Tehát mégis volt élet a bolygón. Természetesen ezek a primitív élőlények nem vághatták el a kábelt, kétség sem fér hoz-
zá, hogy sokkal fejlettebbnek kell lenniük. De hol vannak? A bolygó olyan sima, mint egy biliárdgolyó. A kitörő viharok lesöpörnek mindent a felszínéről. Tekintete ösztönösen a föld alatti folyosókat pásztázta. Most először tényleg kényelmetlenül érezte magát. Rascid törte a fejét. Gondolkodni kellett, gondolkodni... Ha a betellakók léteznek, átlagon felüli ellenállóképességgel kell rendelkezniük, egyrészt, hogy elviseljék a hatalmas gravitációs erőt, másrészt, hogy kiássák az alagutakat, ahol kétségkívül élnek. Ezen felül a hibák, amiket okoztak, arra engednek következtetni, hogy elszigetelten szándékoznak élni, és elárulja, hogy elegendő intelligenciával rendelkeznek ahhoz, hogy tudják, hogyan érhetik ezt el. Rascid feltételezte, hogy nem volt elrugaszkodott az érvelése, s tényleg csak egy elég erős és kivételesen intelligens faj képes túlélni a Betel mostoha körülményeit. De akkor miért nem keresik velünk a kapcsolatot? Mire jó ez az agresszió? Rascid nem akart tovább spekulálni, valószínűnek tartotta, hogy a betellakók gondolkodása teljesen eltér az emberekétől. Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. Mindez őrültség, csak egy téveszme. Nem szabad ilyen abszurd dolgokon gondolkodnia. Elvágott kábelek! Biztos benne? Aligha láthatta a vihar közepén. Sokkal alaposabb vizsgákra van szükség, hogy biztosan kijelenthesse, hogy szerszámmal vágták el a kábelt, és nem egyszerűen csak az anyag kopott el vagy valami más, teljesen normális és logikus folyamat ment végbe, nem ilyen abszurd kitaláció. Teljesen megkönnyebbült ezektől a gondolatoktól, már más fényben látta a dolgokat, sokkal higgadtabban és megfontoltabban. Bekapott valamit, aztán lefeküdt aludni. Holnapra eláll a vihar, néhány óra alatt befejeződik a kocsik javítása, és még a nap vége előtt visszaindul a MARC-ra. A bányában elviselhetetlen volt a fúró hangja. Precíz vezérlőrendszer irányított minden gépet az örök homályban. Persze, ha a szemünk kapacitása nagyobb lenne, látnánk, hogy való-
jában félhomály uralkodik a gépek tucatjainak saját fényétől. Ebben a félhomályban sokkal kivehetőbb lenne a bánya minden része, és ha feljönnénk az alagúton keresztül, láthatnánk a Betel légkörének vöröses, mindent elárasztó fényét. Ha épp ellenkezőleg, közelebb megyünk a falakhoz, kifinomítjuk a látásunkat, akkor más alagutakat fedezhetünk fel, összehasonlíthatatlanabbul kisebbeket, melyek minden irányba elágaznak. Minden romokban, szétmállva, elpusztítva. Minden város, falu; a családjaink, a fiaink. Mindent tönkretettek a gyűlölt gépek. Civilizált élet századokon keresztül, aztán a túlélésért folytatott harc ebben a borzalmas időszakban, ami tönkretette a bolygót. Egy furcsa terv, amiben a Természet erre a föld alatti életre ítélt bennünket, ahol apró testünk hatalmas nyomásnak van kitéve, ám cserébe csodálatos intelligenciával dicsekedhetünk a túlélés érdekében. Aztán a tömegmészárlás, a bennünket leigázó idegen lények; a természet nem elégedett meg egy csapással. Miért volt szükség ennyi nyomorúságra, ennyi fájdalomra? A szenvedés évszázadai csak a megsemmisülés előhírnökei lettek volna? Olyan kegyetlen volt a kéz, hogy nem elégszik meg a kilátástalan szenvedések világának megteremtésével, most egyszerűen csak elpusztít bennünket? Nem! Az isteni kinyilatkoztatás sokkal magasztosabb. Nem átkot, hanem áldást hirdet. Nem az idők végezetét hozza el, hanem egy új világ kezdetét. Mozgási lehetőségeink annyira korlátozottak, hogy kivételes intelligenciánkkal hamarosan rájövünk, hogy ez az istencsapása valójában a megmentésünket szolgálja, megmutatja az utat a menekülésünk felé. Mivel ezek a lények betolakodtak a világunkba, mi elmegyünk innen egy olyan helyre, ahol sokkal kedvezőbbek a feltételek a fejlődésünkhöz, ahol jól érezzük magunkat, és szabadon élhetünk. Már megtettük az első lépést, hamarosan elindulunk. Horváth Hermina fordítása
Noé bárkája magoknak A meglehetősen furcsán hangzó cím egy komoly kutatóprogramot takar. Hogyan mentsük meg növényeinket egy katasztrófa utáni világszámára? FÉLÚTON AZ Északi-sark és Norvégia között fekszik a Spitzbergák. A norvég kormány a jövőben esetlegesen bekövetkező apokalipszisektől (atomháború, meteoritbecsapódás, klímaváltozás) tartva egy magbankot hozott létre a Svalbardon - konkrétan egy bunkert abból a célból, hogy megőrizzék az ismert élelmiszernövények magvait egy esetleges globális katasztrófa esetén. Noé bárkája a növényeknek.
200 évvel előre modellezték a klímaváltozást meglehetősen drasztikus módon, melyben az Északi- és a Déli-pólus, valamint Grönland jégtakarójának elolvadása is szerepelt. Igy biztosan tudni lehetett, hogy a kiválasztott helyszín a megemelkedett vízszint felett lesz.
A Spitzbergák Nemzetközi Magbunker (norvégül: Svalbard globale frohvelv) alapkőletétele 2006. június 19-én volt. A projekt jelentőségét jelzi, hogy az eseményen megjelent Norvégia, Svédország, Finnország, Dánia és Izland miniszterelnöke is. A bunker építését 2007 márciusában kezdték el, és 2008 végén fejezik be. A norvég kormány 5 millió euróval járult hozzá az építési költségekhez.
A SPITZBERGÁK (vagy norvég nevén: Svalbard) egy, a Jeges-tengerben található szigetcsoport az európai kontinenstől északra, körülbelül félúton Norvégia és az északi sarkpont között. Szigetei a 74° és 81° északi szélesség között, a 10° és 34° keleti hosszúság között találhatóak. A Spitzbergák Norvégia és Európa legészakibb földterülete. Szigetei közül három lakott: a Spitsbergen, a Bjornoya és a Hopen.
A létesítmény a Spitsbergen-szigeten, 120 méter mélyen, egy homokkőhegy gyomrában kap helyet. A sziget mentes a tektonikus mozgásoktól, és az örökké fagyott talaj eleve biztosít bizonyos fokú hűtést, amelyet (helyben bányászott szén energiájával üzemeltetett) hűtőberendezésekkel tartanak a kívánt szinten. A magokat tároló kamrákat egy méter vastag, megerősített betonfalak, légkamrák és nyomásálló ajtók védik. A kutatók igen körültekintőek voltak a jövőt illetően. Megvizsgálták a hegyben a sugárzási szinteket, és a terület geológiai szerkezetét. Emellett
Spitzbergák
Területe 62 050 négyzetkilométer. Területének 60%-a gleccserekkel és hómezőkkel borított. Az Észak-atlanti-áramlás kellemesebbé teszi a sarkvidéki éghajlatot, így a környező vizek az év legnagyobb részében hajózhatóak. A fővárosban, Longyearbyenben április 20-tól augusztus 23-ig süt a nap, de október 26-tól február 15-ig teljes a sötétség. A Spitzbergákon körülbelül 2800 ember él. 60%-uk norvég, 40%-uk orosz, vagy ukrán. A hivatalos nyelv a norvég, oroszul csak az orosz településeken beszélnek. A gazdaság központjában a szénbányászat áll, halászattal kiegészítve. A Svalbardi Vízalatti Kábelrendszer (Svalbard Undersea Cable System), amely 2004 januárjában kezdte meg működését, két 1440 km-es üvegszálkötegből áll, amelyek a NASA és a NOA A által üzemeltetett, sarkpontok feletti pályájú műholdakkal való kommunikációhoz szükségesek.
A magbankot a már eddig is működő magbankok készleteiből töltik fel. A világon mintegy 1300 további magbank működik, jelentős részük azonban különböző szempontból „veszélyeztetett" országokban. A politikai kockázatok mellett komoly problémát jelent, hogy sok magbank meleg égövi területen fekszik, az elöregedő hűtőrendszerek elromlása a teljes készlet megsemmisülését okozhatja. Ráadásul nemrégiben egy tájfun elpusztította a Fülöp-szigeteki magbankot, megsemmisítve a teljes ott tárolt készletet. Az új magbunker készleteit csak végső esetben használnák fel, amikor a többi már valamilyen okból megsemmisült. Az akár 3 millió mag befogadására is alkalmas létesítmény gyűjteményét a Global Corp. Diversity Trust gondozza majd. A magokat -18 °C hőmérsékleten tárolják, így akár évszázadokon keresztül megőrizhetőek. Az üzemeltetéshez nincs szükség állandó személyzetre. 1984 óta a skandináv országok már működtetnek egy magbankot a szigetcsoporton, egy elhagyott szénbányában. Nagyobb szabású létesítmény felépí-
tését azonban nem kockáztatták meg, mivel a szigetcsoporthoz a Szovjetunió is könnyen hozzáférhetett. Az új magbunker megnyitását követően az itt tárolt mintákat is áthelyezik majd. Január elején megérkezett az „ítéletnapi raktárba" szánt, első magszállítmány. Harminchat afrikai országból származó, mintegy hétezer magmintát tartalmazó 21 dobozt küldött a nigériai székhelyű Trópusi Mezőgazdasági Nemzetközi Intézet a raktárba. Az utazás utolsó szakasza során jutnak el a magok a sarkköri szigetre. A 330 kilogrammot nyomó magvak között háziasított kukorica, szójabab és bambara földimogyoró is van. Január folyamán egyéb, nemzeti magraktárak is megkezdték a kollekciók összepakolását és elszállítását a raktárba. Ezek között megtalálhatóak kolumbiai, etiópiai, indiai, kenyai, mexikói, perui, Fülöp-szigeteki és szíriai magkollekciók is.
Földrengés rázta meg Norvégiát BÁR TEKTONIKAILAG nyugalmas területnek számít, a norvég Spitzbergákat a Richter-skála szerinti 6,2-es erősségű földrengés rázta meg február 21-én. A földmozgás központja 140 kilométerre volt a terület székhelyétől, Longyearbyentől, tíz kilométerre a tenger mélyén. A rengés jól érezhető volt a városban is. Személyi sérülés nem történt. Az oslói Földtani Intézet tájékoztatása szerint norvég területen ez volt a valaha mért legnagyobb erősségű földrengés. Mindez 5 nappal a bunker formális megnyitója előtt történt.
Ivan Jefremov: Öt kép
A lelke mélyén minden rajongó pontosan tudja, hogy az SF hiába mostohán kezelt gyermeke az irodalomnak, valójában nemcsak hogy művészet, de annál valami sokkal fontosabb: a jövőnk kulcsa.
KRES, AZ ANTARKTISZI öntözési és vízgaz- megnézhessem az öt képet, és még te sem láttad
dálkodási intézet központi állomásának operátora éppen grafikonjai fölé görnyedt, amikor a képernyőről barátja hangja szólította. Örömmel és a hívás váratlan voltától kissé meglepve nézett volt iskolatársa arcába. Ugyanolyan - és mégis egészen más... Mindig érezhető rajtuk valami változás, amikor visszatérnek a távoli világűrből. És ez nem az a változás, amelyet a Földön megtelepedett életmódot folytató emberek arcán hagy elkerülhetetlenül a múló idő. Az a valami az ember legbelső lényegén hagyja lenyomatát, amitől másmilyen lesz a mosoly, másmilyen a tekintet. - Nem számítottam rád ilyen hamar. Még csak két napja, hogy az érkezéseteket közvetítették. Miért az ósdi bajkonuri űrreptéren szálltatok le El-Homri helyett? - Majd később elmesélem. Csak négy percre kapcsoltak hozzád, hogy megkérdezhessem a vendégcsatornád számát. Kres gyorsan lediktálta neki a szükséges adatokat, és hozzátette: - Ma beszélhetünk, a keleti félteke középideje szerinti húsz órakor. Most került rám a sor, hogy
őket. Megnyitják a vendégcsatornámat, bár éppen én leszek az ügyeletes a vezérlőtoronyban. Mellesleg láthatod két másik régi barátunkat is. Meghívtam Alkot, tudod, ő festő maradt. És ott lesz Egyik is... - Visszatért már az Öt Sötét Csillagról? És ezt a lányt szólítod te még mindig a régi iskolai nevén? És hol van Másik? - Őt is láthatod, mert éppen ő, az ő csoportja találta meg az öt képet. Ő ismerteti a kiállítást a Csillagközi Űrutazási Tanácsban. Lejárt a szűkre szabott idő. Kres visszatért szállítási grafikonjaihoz. A feladat nagysága nem zavarta, mert már részt vett a dél-afrikai Kalahári- és Namíb-sivatag öntözésében. Most pedig az ausztrál földrészre kellett átirányítania egy egész tengerre való édesvizet. Az a több száz évvel korábbi átgondolatlan gyakorlat, hogy felszín alatti vizekkel öntözték a sivatagos részeket, a talaj nagy mértékű elszikesedéséhez vezetett. A földrész mélye pedig csak igen magas ásványianyag-tartalmú hévizeket rejtett. A tengervíz lepárlása nem okozott gondot, de a desztillált vizet bonyolult vegyi eljárásnak
kellett alávetni. Már régóta ismeretes, mennyiféle anyag van oldott állapotban, még ha igen kis mennyiségekben is, a hajdanán nagyon egyszerűnek tekintett ásványvizek bonyolult szerkezetében. Ezek nélkül az anyagok nélkül a víz nem volna képes az életet szolgálni, és az a kolosszális mennyiség, amely egy egész földrész öntözéséhez szükséges, annyi munkát igényelt volna, amennyit Ausztrália egész mezőgazdasága és állattenyésztése sem ért volna meg. Mint mindig, hamarabb megtalálták a kiutat a zsákutcából, mint gondolták volna, és egészen váratlan irányban. Feltalálták, hogyan továbbíthatóak a vízmolekulák töltéssel rendelkező részecskék áramlatában. Szélviharhoz hasonló jelenséget hoztak létre, amely gigászi ívben emelkedett fel a sztratoszféráig, és tetszőleges mennyiségű vizet szállított. Itt pedig, az Antarktisz jégpáncélján egy kis termonukleáris állomás állította elő köbkilométerszám az édesvizet. A bolygó gazdasági tanácsa diadalünnepet ült, hogy annak idején nem engedélyezte azt a projektet, amely felolvasztotta volna az antarktiszi jeget, megemelve az óceánok vízszintjét. Fölösleges lett volna összekeverni az édes- és a tengervizet, mikor most lehetségessé vált bármekkora vízmenynyiség eljuttatása a bolygó bármely pontjára. Ausztrália szikes talajának átmosása után a Szahara elárasztása következik, majd Irán nagy sós pusztaságának megöntözése és hatalmas, édesvizű tavak létrehozása Közép-Ázsiában. Kres kapcsolatba lépett az állomással, amely mélyen a jégréteg alatt volt elrejtve. Minden készen állt a töltéssel rendelkező áramlat létrehozására. A berendezés elképzelhetetlenül mély búgása még a vezérlőpult jól szigetelt helyiségében is nehézkessé tette a beszélgetést. Kres bekapcsolta a figyelmeztető jelzéseket. Tizenöt perc múlva az Antarktisz és Ausztrália között a légkör egy kétezer kilométer szélességű sávja a sztratoszféra meleg rétegének magasságában veszélyessé válik a repülőgépek számára. Az ausztrál földrész már amúgy is elnéptelenedett nyugati sávjából néhány nappal korábban mindenkit evakuáltak. Kres még egyszer ellenőrizte a berendezéseket, és belépett az aprócska fülkébe, amely
villámgyorsan felvitte az 1600 méter magas megfigyelőtoronyba. Hajdanában az emberek igyekeztek minden igazán fontos dolgot a föld alá rejteni - ez még a veszélyek és háborúk korának utóhatása volt. Manapság már a megfigyelő és irányító posztok többségét magas tornyokban helyezik el. Ügy tartják, hogy a magasban elhelyezkedő embernek jobb a közérzete, jobban tudja összpontosítani figyelmét, fokozni erőfeszítéseit. A toronyszoba remegett, de nem lengett ki a szakadatlan antarktiszi szélben. A lengéscsillapítók biztonságban tartották az embert és műszereit. Kres kényelmesen elhelyezkedett, végignézett a négy nagy képernyőn. A két szélsőn a lassan ringatózó virághoz hasonló, Prince Edward- és Macquarie-szigeteki vezérlőtornyok látszottak. Több mint négyezer kilométer választotta el ezeket Krestől. Ilyen távolságról a földfelszín görbülete miatt még a legmagasabb hegycsúcs, a Csomolungma sem lenne látható, de a bolygóval szinkronban keringő szputnyikrelék hálózata bármilyen távolságra lehetővé tette a képtovábbítást. A hosszú, vibráló jelzéstől mégiscsak megremegett a torony. Kres egész lényével érezte, amint a levegő viharos áradata végigszáguld a felolvasztott jég kék tava fölött, felragadja a vizet, és egyre növekvő sebességgel száguld vele fölfelé. Néhány perc múlva éltető áradat zúdul Nyugat-Ausztrália pusztáira. A tornyok egymás után jelentik az áradat átvonulását. Macquarie, Tasmania, Ballarat, Mosgrave... A láncot a Granityn álló torony zárja, ez ad jelentést a folyamat helyzetéről. A földrész fele fölött szakadatlanul ömlik a víz az égből. Majd csak az ügyeleti idő végén lehet felére csökkenteni az intenzitást, de annál kevesebbre semmiképpen. Még nem sikerült kialakítani a bármilyen rendszer szerinti munkavégzés feltételeit. Kres átnézte a készülékek ablakaiban a szerkezetben lassan haladó szalagok adatait. Dallamosan, ritmikusan zümmögtek a biztonsági automaták. Minden rendben! Az operátor a szélső képernyőket átkapcsolta személyes csatornájára. Pontban húsz órakor üdvözölték őt a képernyőkön megjelenő barátai.
Niokan, a csillagközi űrutazásról nemrég visszatért űrhajós. Alk, a festőművész egy meglepett gyermek kedves, gyámoltalan arckifejezésével. És a kerek arcú Egyik nevetésre görbült szájával és az ezzel ellentétben feszülten összpontosító tekintetével. Alig tudták szemügyre venni egymást és váltani néhány szót, amikor a negyedik képernyőn megjelent Másik arca. Egy kerek helyiségben állt, a sokcsatornás tévéadás csillogó, sokszögletű felvevője alatt. Ez a felvétel két hónappal korábban készült, így Másik természetesen nem láthatta a barátait. Az aszszony nem változott. Aszketikus arcának vonásai talán mintha kissé élesebbé váltak volna, bibliai prófétanőhöz méltó szeme fényesebben csillogott. Az ősi művészetek szakértője volt, és most nem titkolta örömét. Valóban rendkívüli eredmény volt, hogy sikerült rábukkanni a képekre a bolygón uralkodó általános béke évszázadai során - amikor semmi sem fenyegette pusztulással a műkincseket - felhalmozódott több milliárd festészeti alkotás között. Hajdan a művészet erősen elmaradt az élettől. Meglepő, hogy a művészek már a kozmosz meghódításának küszöbén is milyen makacsul festették tovább is tájképeiket meg csendéleteiket, esetleg a perspektíva vagy a színek összhatása terén kísérletezgettek aprócska újításokkal, és ez időnként a tartalom és a forma teljes tagadásához vezetett. Hosszú évek kutatómunkájával sem sikerült rábukkanni egyetlen olyan kozmikus témájú képre, amely annak a kornak a kánonjai szerint készült volna - vászonra, olajos alapú ásványi festékekkel. Ismeretes volt rengeteg fekete-fehér grafikus ábrázolás, amelyek a jövőről szóló régi könyvek illusztrációiként szolgáltak, ezeket a könyveket másodrendű irodalomnak tekintették, és a legsilányabb papírra nyomtatták, amely nem tette lehetővé a jó reprodukciók készítését, és húsz év múltán porrá omlott szét. Ezeknek az olcsó könyveknek csak a borítóik voltak színesek, de készültek hozzájuk színes illusztrációk - nyilván ezen az egy területen mutatkozott csak igény a távoli világokról alkotott fantáziaképekre. Egyetlen múzeum, egyetlen speciális művészeti kiadvány sem foglalkozott az ilyen képek-
kel, nyilvánvalóan alábecsülték az emberi álmodozásoknak ezt a körét. Ez annál is meglepőbb, mert a történelemnek éppen ebben a szakaszában a művészek kolosszális mennyiségű értéktelen művet hoztak létre. A széles körben elterjedt vélekedésnek megfelelően az absztrakt festészetnek, illetve szobrászatnak nevezett ornamentális művészetet hirtelen rendkívül mély gondolatok hordozójának kezdték tekinteni. Hasonló elbírálásban részesült számos művészetutánzat is, mivel akkoriban rengeteg embernek volt fejletlen az ízlése, de az úgynevezett divatot követte tömegesen, zenében, öltözködésben, sőt még általános megjelenésben is. Nem vált rögtön világossá, hogy a szétrombolt és eltorzított formák, perspektívák és színátmenetek a szkizoid pszichikum környező valóság meghamisítására való törvényszerű törekvésének megnyilatkozásai. Ez alatt az idő alatt milliószámra töltötték meg a múzeumokat a leglehetetlenebb képek és szörnyűséges szobrok, amelyek leginkább használati eszközök roncsaira emlékeztettek, valamint az ellenkező irányzatok alkotásai, a semmit sem mondó naturalisztikus művek. Közöttük elvesztek azoknak az igazi művészeknek a képei és szobrai, akik a közelgő új történelmi korszakban az emberi szellem kifejezésének új útjait keresték. A régi albumokról készült mikrofilmeket átvizsgálva a kutatók végül ráleltek arra az alkotóra, aki a világűrnek szentelte művészetét. A nevét illetően a szakértők véleménye megoszlott. Némelyek úgy tartották, hogy Szokolnak hívták, ez az orosz szó azt jelenti, sólyom. Mások úgy vélték, egy másik orosz szó rejlett a nevében, a Szok, ez gyümölcs- vagy zöldséglevet jelent. Másik makacsul folytatta a kutatást, és végül megtalálták az öt képet. A lelet óriási érdeklődést keltett - megtalálták a világűr egyetlen orosz festőjét, aki a kozmikus korszak kezdetén alkotott. A kedves Orosz Sólyom nevet adták neki, és most az egész bolygó az öt kép színes elektronikus reprodukcióiban gyönyörködött. Másik magyarázatától kísérve az öt kép teljes ragyogó pompájában megjelent a képernyőn.
Az első képen egy száguldó csillagközi űrhajó fehér nyoma szelte át a Vénusz bolygó fenyegetően lilás, bíborral tarkázott égboltját. A lila óceán fölött elektromos viharok halvány kékeszöld tüzei tomboltak. A második és harmadik kép egy kettős csillag, egy vörös óriás és egy kék törpe bolygóját ábrázolta különböző nézőpontból. A szélsőséges hőmérséklet-változások lehetetlenné tették a földi típusú élet kialakulását, de azért létezett itt élet szilíciumkristályok formájában. Az egyik kép a vörös napot mutatta, a másik a kéket és egy diszkosz alakú földi űrhajót, amint éppen behatol a kettős csillag és a kristályos élet világába. A negyedik képet a földi emberek és egy másik világ gondolkodó lényei első találkozásának szentelték. A festő nem kísérelte meg ábrázolni ezeket a teremtményeket, valószínűleg azért, mert akkoriban az volt az uralkodó nézet, hogy a gondolkodó anyag nagyon sokféle formát ölthet. Ezért a művész a másik bolygó civilizációjának alkotásával, egy gigantikus, a bolygó automatikus berendezéseinek munkáját irányító elektronikus aggyal való találkozást festette meg. Az utolsó, ötödik kép egy, a Szaturnusz légkörét vizsgáló automatikus űrállomást ábrázolt, a bolygó gyűrűjében, szikladarabok, a vonzása által szétrobbantott holdjainak törmelékei között. Az ősi képeket lassan másodszor is végigmutatták. Majd a képek egyes részleteit vetítették, végül elsötétült a képernyő, lehetővé téve, hogy mindenki a maga módján élje át a találkozást az orosz festő képeivel. - Engem legjobban a képzelet szárnyalása nyűgözött le - kiáltott fel Egyik. - Hiszen ők akkor még semmit sem láthattak a világűrből, csak a saját bolygójukat, na meg persze a Holdat. De láttátok, mennyi mindent ábrázolt helyesen! Micsoda ihlet keríthette hatalmába ezt a földi embert, aki sohasem járt más bolygókon, mégis meg tudta festeni képein azt, amit az emberek valójában csak évszázadokkal később láthattak meg. - Engem is meglepett - csatlakozott hozzá Alk. - Különösen, amikor megértettem,
hogy mindez akkor történt, amikor az ember már elvesztette eredendő érzékelőképességét... Ugyanakkor még nem érte el az érzelmek és az intellektus szintézisét. - De én értem - vetette ellen Kres. - A világűr végtelen térségeit visszatükröző emberi agy ösztönösen felfogta annak törvényeit, és képzőművészeti alkotásban reprodukálta őket. Igy történhetett meg, hogy a művész megsejtette a Szaturnusz jeges térségeiben uralkodó diszperz sugárzás smaragdszínű árnyalatait, akárcsak a Vénusz lila egét és elektromos viharait. - Annak a kornak a tudományos-fantasztikus irodalma még meglepőbb módon mutatkozott képesnek előre látni azt, amit akkor még nem lehetett látni - jegyezte meg elgondolkodva Niokan. - De egyik kép sem tükrözi az ismeretlen bolygón való első leszállás kiváltotta érzéseket. A várakozás izgalmára gondolok, meg a lehetséges veszély miatti aggodalomra, a szörnyű kiábrándulás lehetőségére. - Különösen, ha értelmes élettel való találkozásra számítasz - szólt közbe Egyik. - Ó igen, ha építményeket és hidakat képzelsz a hegyek közé és szakadékok fölé, vagy csatornákat és szántóföldeket a síkságokra. És minél közelebb mész, annál világosabbá válik, hogy amit emberi kéz alkotásának láttál, csak illúzió, a túlfeszített képzelet játéka. - Vagy emlékezzetek azokra a különös, furcsa bolygókra, amelyeken még a felhők is fenyegetően az emberre meredő kopjáknak látszanak. A sűrű köd gigantikus sárkányként hánykolódik, vakon és makacsul meredve az emberre, testével rejtve el a komor, fenyegetően meredező hegyeket. - És Egyik lehajtotta a fejét, mintha a sötét bolygókra emlékezne, amelyek képét még nem törölte el a ragyogó, gyönyörű Föld. - A legfontosabb mégiscsak a földi otthonunk közvetlen szomszédságában húzódó világűr végtelenségének érzete - jegyezte meg Niokan. - Valóban, és határtalan a vágy bennünk, hogy tanulmányozzuk mélységeit, és a kutatásnak semmi sem szabhat határt. A mindenség sokfélesége kimeríthetetlen - jegyezte meg nyugodtan Kres. Három barátja egyetértően bólintott.
- Az őseinkben az űrkorszak kezdetén bizonyára még nem fejlődött ki a valószínűtlennek az a nagyon valóságos érzése, amely mindenütt áthatja a mindenség beláthatatlan térségeit - kezdte Niokan. - A gyenge akaratúakat még most is nyomasztja, agorafóbiát okoz nekik. - Nem hiszem - vitatkozott vele Egyik. - Gondoljatok barlanglakó őseinkre, akik a végtelen és érthetetlen bolygót figyelték, amelyen eltűntek, felolvadtak az egyéni életek. Számukra hol volt akkor a világ határa? Csak évezredekkel később fedezték fel ezeket a határokat a régi görögök, körülzárták velük világukat, és ezzel megismerhetővé is tették... Az utolsó szavakat éles, dübörgő hang nyomta el. - Viszontlátásra, barátaim! - kiáltotta Kres, és kikapcsolta a vendégcsatornát. A torony megremegett, és a két szélső csatornán megjelent a tasmaniai és a kerguéleni operátor gondterhelt arca. - Váratlan orkán? - kérdezte sietve Kres. - Igen, körülbelül öt kilométeres magasságban - felelte a tasmaniai. - Ez jó, nem zavarja meg a művelet menetét mondta elégedetten Kres. - Ki kell kapcsolni a tornyok merevítését mondta a tasmaniai, és bekapcsolta a biztonsági övét. Kres is ugyanezt tette, és lenyomott egy nagy piros kart. A vibráció megszűnt. A torony, mint egy érett rozskalász, meghajolt, a föld felé görbült, rugalmasan ringva a vihar sötétéjén zavarosan átfehérlő jég felett. Az operátor a torony dőléséhez igazította ülését. Az Antarktisz megzabolázatlan jeges sapkája felett nem tartottak soká az ilyen viharok. Kres felerősítette az átvitel erejét, türelmesen várva a vihar végét, közben igyekezett maga elé képzelni a múltban élt embereket, akik elsőként keltek útra a világűrbe, és a társadalomnak azokat az első építőit, akik kezdték előre látni és rendbe hozni a földi emberiség addig bizonytalan és irányíthatatlan sorsát. Weisz Györgyi fordítása
Az ember, aki nem tud nem írni
beszélgetés Nemere Istvánnal
Februárban jelent meg a GFK kiadásában Nemere István legújabb SF-regénye, az Elveszettek. Ez alkalomból újra megpróbáltuk megfejteni a világ egyik legtermékenyebb írójának titkát. GALAKTIKA: A korábbi interjúkban elhangzott már önről pár lenyűgöző számadat, így érdekelne, hogyan tudná összegezni munkásságát, életét számokban. És miután rohamosan közeledik az ötszázadik Nemere-könyv megjelenése, árulja el, hogyan tervezi „megünnepelni" ezt a nem hétköznapi eseményt? NEMERE ISTVÁN: 11 eszten-
dős koromtól „írok", de valójában húszas éveimben kapcsoltam rá inkább. Harmincéves koromban jelent meg az első könyvem, aztán pár esztendő múlva a második, majd a harmadik. 1982 óta nem volt év Nemere-könyvek nélkül. Beleszámítva néhány elveszett kéziratot, soha ki nem adott könyvet, no meg azt a kb. 15-20at is, ami folyamatosan „előttem jár", vagyis amiket már leadtam a kiadóknak, csak még nem adták ki - rég elhagytam a mágikus 500-at. A magyarországi összpéldányszám a tizenegymillió körül jár, írtam közel 6 ezer ívnyi könyvet és magam sem tudom, hány ezer cikket a sajtónak. A legnagyobb példányszámban az 1986-os Titkok könyve (150 ezerben), a legtöbb nyelven A Hegy c. regényem jelent meg. Összesen kb. 15 könyvemet adták ki más országokban tíz nyelven, három kontinensen (Ázsiában Irán és Vietnam, Európában sokfelé, de az USA-ban is jelent meg regényem, igaz, nem angolul). A műfajokat nehéz összeszámolni, különösen azért, mert ezek
nálam nemegyszer „összecsúsznak", és a krimiből és sci-fiből lesz egy SF-krimi, voltak pszichológiai regényeim, társadalmi témákat boncolgattam, kalandregényeket írtam, voltak történelmi monográfiák nagy számban, a magyar és világtörténelemből egyaránt, életrajzok, fantasztikus regény, 1 (azaz egy) fantasy regény, színdarabok (soha nem játszották egyiket sem), filmforgatókönyvek, gyermekkönyvek, még saját visszaemlékezés is (56os élményeimre). Történelmi regények, dokumentumkötetek, női szerelmes regények stb. Ez nem valamiféle kapkodás eredménye, nem arról van szó, hogy ennyi év(tized) után még mindig nem tudom magam sem, mihez kapjak, miben verjek gyökeret. Ahogyan a témákkal, úgy vagyok a műfajokkal is: ha ezt a témát így lehet és érdemes megírni, akkor úgy fogom megírni. Van, amiből jó monográfiát lehet írni, rengeteget a magyar történelemből például, de van, hogy a hősről szinte semmit sem tudunk, akkor regénynek kívánkozik (pl. Búvár Kund élete). Nem tudom, mennyi volt mindezek között az SF, és mit lehet még annak, vagy már nem annak nevezni. Én azt mondanám, kevesebb mint 10 százalék. Az ötszázadik megjelenését mindenképpen megünnepeljük valahogyan, csak még nem tudom, hogyan. Nem szeretném, ha engem ugrálnának körül, annak nincs értelme, de egy hagyományos evős-ivós
„bulinak" sem. Ezt még ki kell találnom. Való igaz, már több kiadó célozgatott rá, hogy talán jó lenne, ha ők adhatnák ki az ötszázadikat - de lehet, ezt most különlegességképpen magam fogom kiadni. Még nem tudom. Az is lehet, hogy előre megírom azt, ami az 500. lesz, mert az nem lehet akármilyen könyv, és főleg nem bízhatom a véletlenre, mikor melyik nyomda ér rá éppen, hogy gyorsan kinyomja az egyik kiadónál várakozó valamelyik kötetemet. G: Nemere István, a főállású író: csak az Ön szoros napirendje szerint dolgozó szerző tud jelenleg Magyarországon főállásban megélni az írásból? Mennyi könyvet, cikket kell megírni és eladni egy évben ahhoz, hogy az író nyugodtan hajthassa álomra a fejét? N.I.: Azt hiszem, csak az tud ma megélni az írásaiból, aki ezt folyamatosan teszi, és folyamatosan megjelennek a művei. Igaz, én már az 1980-as évek közepén is ahhoz a 15-höz tartoztam, akik csak ebből éltek, mindenki másnak volt állása, a legtöbb szerző újságíróként is dolgozott vagy tanított valahol, félállásban szerkesztett ezt-azt. Én erre koncentráltam, és mivel szerencsére könnyen és gyorsan írok (ami nem érdem, csak egy adottság), hát a mennyiségemmel is lehengereltem másokat. Hadd említsem meg: mióta magyarul beszélő emberek élnek ezen a bolygón, azóta senki nem írt ennyit ezen a nyelven. Nincs olyan „norma", olyan megkövetelt menynyiség, aminek teljesítése után az író nyugodtan alhatna - én legalábbis nem így vagyok ezzel. Mivel én
olcsón adom magamat és nem később besöprendő (vagy sem...), eladott példányszámoktól függő százalékokért dolgozom, hát az én kiadóim jól keresnek rajtam, míg én kevésbé. De nem panaszkodom, megélek ebből a családommal. Nem rajtam lehet és kell lemérni azt, hogyan él egy átlagos magyar író, mennyit kell alkotnia ahhoz, hogy megéljen stb. Én kilógok a sorból (ezt nagyon szeretem, néha mintha azért alakulnának ki mindenféle „sorok", hogy én kilóghassak belőlük, mert nem illek bele egyikbe sem). Én azért írok sokat, mert nem tudok nem írni. Ez nálam már nem (csak) szakma, hanem életforma is egyben. Ezért és ebből élek már lassan negyven éve. G: Nemere István és a sci-fi: sokszínűsége ellenére van olyan téma, amellyel nem foglalkozik szívesen? N.I.: Bizony vannak SF-témák, amelyekkel nemcsak hogy nem szívesen, de egyáltalán nem foglalkozom. Az olvasóim nyilván észrevették már, hogy soha nem írom le a jövőt feketén, pesszimistán, mert szerintem nem mindent elpusztító világháborúk jönnek, így azt állítani hazugság lenne. Az én jövőképemben is sok lesz az emberiség problémája, de nem pusztulunk ki. A negatív utópiákon kívül nem írok a „gépek hatalomátvételéről" sem, mert azt is ostobaságnak tartom. Társadalomszervező, társadalomépítő hajlamai csak értelmes lényeknek lehetnek, a gépeknek erre semmi szükségük, és nyilván nincs is bennük efféle késztetés - és nem is lesz, bármilyen fejlettek is lesznek. Az meg végképp nevetséges, amit sok amerikai „sci-finek" titulált (rém)film állít: a gépek kiirtják az emberiséget, hogy egyedül uralkodhassanak a Földön... Ha valaki egy csöppnyi józan ésszel belegondol és többször felteszi a „miért?" kérdést, máris kételkedni kezd, és tényleg van is rá oka. No és nem írok arról, hogy az idegen lények elárasztják a Földet vagy más helyet az űrben, és halomra gyilkolják az embereket. Akik az űrön keresztül idáig eljutnak, azoknál az össze-
gyűlt tudás remélhetőleg párosul nemcsak némi kozmikus erkölccsel, hanem - igenis, igenis! - haszonelvűséggel. Mi haszna lenne valakinek abból, hogy megszállja a Földet, minket meg lezavar a bányákba kényszermunkára? Egyrészt normális kereskedelem útján sokkal többet lehet nyerni az értelmes lényeknél, és nem kell kockáztatni a saját életet és felszerelést sem. Másfelől minden ásvány vagy bármi, ami van a Földön, az megtalálható a kozmoszban sokfelé, és megszerzéséhez nem kell háborúkat vívni, csak egyszerűen kitermelni és elvinni. Ezek azok a kérdések, amiket nem gondolnak végig sem a könyv- és filmszerzők, sem az olvasók. G: Nemere István és az Atlantisz: hányszor fordult könyveiben az elsülylyedt kontinens témájához? N.I.: Atlantiszhoz többször fordultam, regényként is volt már legalább három vagy négy, de úgymond szakkönyvként is megírtam, mert a meglévő bizonyítékok alapján szilárdan hiszem: létezett egy előző civilizáció itt előttünk, és nemcsak pár (tíz)ezer évvel, hanem akár több millióval is. Könnyen lehet, hogy egyszer már leszakadt a majmok ágáról egy emberi faj, és az javában élt és tevékenykedett ezen a bolygón, amikor a „második eresztés", azaz a mi őseink is lejöttek a fáról, és két lábra álltak. Aztán az első emberiség pátyolgatta a másodikat, erre is vannak bizonyítékok, majd pedig részben elköltözött a Földről az űrbe, ám egy részük itt maradt közöttünk, és ma is itt élnek. Atlantisz tehát nem pusztult el, főleg nem egyetlen katasztrófa során, ahogyan sokan hiszik. Hiszen az egy nagyon fejlett civilizáció volt, és ha 12 500 évvel ezelőtt a mi őseink, az akkori ősemberek is túlélték, akkor hogyne élte volna azt túl egy fejlett társadalom, amely a fennmaradt jelek szerint előre tudott is a közelgő csapásról? Amikor tehát én úgymond „sci-fit" írok Atlantiszról, korántsem biztos, hogy az csupán fikció. Mellesleg a Galaktika pártfogásával megjelent legújabb könyvem, az Elveszettek is kapcsolódik Atlantiszhoz. G: Regényeiben sokat foglalkoztatja a jövő, mint ember és mint író milyen beállítottságú, milyen jövőkép áll ön előtt, ill. milyet jósol az emberiségnek?
N.I.: Mint már említettem az előbb, és ez nem csak a sci-fire vonatkozik: megrögzött és megátalkodott optimista vagyok. Szerintem tehát a közeli és a távoli jövőben lesznek ugyan bajok, mert azok mindig vannak bőven, az emberiség átvészeli ezeket is. Tud valaki mondani nem egy évet, de akár csak egyetlen napot vagy órát az emberiség eddigi történetéből, amikor a Földön sehol nem történt semmi rossz? Hisz ma is ez van nap mint nap, elég belenézni egy esti tévéhíradóba, egy újságba. De éppen ez a szép az egészben: mindig zajlanak rövid és hosszú folyamatok, amiknek nem látni a végét. Ha egyszer el kell mennem ebből az életből, akkor csak egy dolog fog fájni igazán: hogy nem tudhatom meg, mi lett a folytatás. Mint amikor az ember egy érdekes, izgalmas tévésorozatot valami okból kénytelen félbeszakítani, és mire ismét nézhetné, már nem játsszák, és sajog benne a bizonytalanság, a kíváncsiság, hogy vajon mi történhetett a további részekben... az interjút Szentesi Ágnes készítette
Nancy Kress: Vissza a természerbe
Ki dönt jobban, aki a gondok, veszedelmek elől védelmező elefántcsonttoronyba menekül, vagy aki szembeszáll a problémákkal, és megpróbálja megoldani azokát? Elméletben persze könnyű válaszolni erre a kérdésre, de gyakorlatban...
LIZ JÓL TUDTA, hogy a Quinn-toronyhoz csak kétféleképpen juthat el: a földalatti nyeregvasúttal, vagy gyalog, a rettenetes állapotban lévő hegyi ösvényeken át, ám ez valószínűleg minden erejét felemésztené. A vasutat választotta. Negyvenhat mérföldnyire, Denverben szállt fel a vonatra egy hihetetlenül szőrszálhasogató biztonsági ellenőrzést követően. Legjobb tudomása szerint nem szerepelt a rendőrség nyilvántartásában, és a biztonságiak talán éppen ezt próbálták a lehető legalaposabban igazolni. Ujjlenyomatot vettek tőle, a retinaszkenneléstől percekig káprázott a szeme, ráadásul még Jennyt is felhívatták vele vidfonon, hogy meggyőződjenek róla: a lány valóban várja őt. Liz arra gondolt, szerencséje van, hogy DNS-mintát nem vettek tőle, valószínűleg csakis azért, mert az eredményre két napig kellett volna várni. A hátizsákját majdhogynem ízekre szedték, megröntgenezték, elektronikusan végigszimatolták. - Nem akarnak esetleg kopaszra nyírni, és vonalkódot tetoválni a vállamra? - kérdezte az őrtől, akinek állkapcsán ritmikusan feszültek meg a rágóizmok. A férfi még csak válaszra sem méltatta. Az egyenruha hajtókáján QUINN SECURITY feliratú jelvény csillogott, és Liz látta, a kerek tárgy több,
mint egyszerű cégjelzés - talán amolyan zászlóféle lehet. Hűséget fogadok...' Hangulatát még véletlenül sem lehetett virágosnak nevezni, amikor végre felszállhatott a vonatra, amely annak ellenére, hogy karcsú, kényelmes és nagyon gyors volt - így negyedórán belül a Toronyhoz ér, ami még egy maglevtől is elképesztő sebességnek számított -, egy csöppet sem tudta megnyugtatni. Rossz. Minden rossz. Jennynek, mindannyiuknak. Mégis, amikor a vonat rövid időre a felszínre emelkedett, a Quinn tartomány elektromos kerítéssel lezárt határait elhagyva, Liznek még a lélegzete is elakadt. A Sziklás-hegység, felhők felé emelkedő, havas, komor ormait hatásosan ellenpontozta a völgyek dús vegetációjának harsány zöldje. A maglev ezután egy kristálytiszta, még az ég kékjénél is tisztább tó mellett rohant. A jármű körül minden érintetlennek, ősréginek tűnt, mintha az egész, százharminc négyzetkilométeres terület teljes egészében úgy maradt volna, ahogy Isten megteremtette. Vagy ahogyan Stephen Quinn újraalkotta. E primitív, szerves Éden közepén emelkedett az ötvenemeletes, a környező hegyek gyűrűjében mégis eltörpülő Quinn-torony, melynek tükröző homlokzata mintha az ég folytatása lett volna. Az
épület nem tűnt sem kezdetlegesnek, sem a környezet szerves részének, mégis nehezen szakadt el a tekintet csillogó szépségétől. Nem jó. Helytelen. A vonat éppen annyi ideig futott a felszínen, hogy utasai értékelhessék a látványt. Liz tekintete azonban valami teljesen máson akadt meg, mielőtt a szerelvény újra a föld alá süvített volna: egy feketemedvét és két bocsát figyelte, akiket megzavart a föld alól hirtelen előtűnő fémszörnyeteg irtózatos robaja. A bocsok, a bizonytalan járású, kövérkés szőrgombócok eliszkoltak, mialatt anyjuk a válla fölött fenyegetően rámordult a sebesen távolodó fémszörnyre. Liz ezután gyorsan szem elől vesztette őket. A maglev azután mindvégig a föld alatt haladt, egészen addig, amíg meg nem érkezett a szintén föld alatti, közvetlenül a Quinn-torony alatt épített végállomásra. Végül is, gondolta a nö, pontosan ez a lényeg: kizárólag a torony lehet az emberi beavatkozás egyetlen nyoma. Jenny korábban már rengeteg fényképet küldött neki, amelyeken nem látszott egyetlen parkoló, kuka, út, ipari létesítmény, bevásárlóközpont, raktárépület, teniszpálya, vagy fűrésztelep, de még egy árva pad sem, amelyen a fáradt utazó megpihenhetett volna. A fenyő- és nyárfaerdők fakoronái a Torony árnyékot kedvelő vadvirágokkal borított, apró állatoktól nyüzsgő falát simogatták. Az építmény teljes be- és kimenő forgalmát a föld alá rejtett maglev bonyolította. Liz leszállt a vonatról, és csatlakozott az üvegfalú liftek felé igyekvők áradatához. A felvonó lassan elhagyta a bevásárlószintet, aztán az éttermek, az uszodák és sportközpontok, a társalgók és tárgyalótermek emeletét, majd kisvártatva a harminchetedikre ért. Jenny már nyitotta is az apartman ajtaját, még mielőtt Liz ujja a csengőhöz ért. Az épület minden bizonnyal nyomon követte a bent tartózkodók mozgását. - Lizzie! Remekül nézel kü - A vonat olyan gyorsan ért ide, hogy ki sem meríthetett az út - válaszolta Liz halkan, meglepődve, mert valóban Jenny festett ragyogóan. Fényes, vörös haja jócskán megnőtt legutóbbi találkozásuk óta. Tréningruhája éppen olyan égszínkéken csillogott, akár a szeme. Gyönyörű arcán a finom ráncok arról tanúskodtak, hogy eddig még nem szánta rá magát
a fiatalító injekció-kúrára, ám bőre ettől függetlenül majd' kicsattant az egészségtől. Még emlékezett rá, hogy Jenny milyen ramatyul nézett ki legutóbbi találkozásukkor, a temetés után éppen egy évvel, amikor megtudta, hogy a lány a Quinnbe szeretne költözni. Amikor először beszélt Sarah-ról. Liz elhessegette a kellemetlen emlékeket, és mosolyt kényszerített az arcára. - Italt? - kérdezte Jenny. - Igen, kérek. Vodkát toni... - Tudom - szakította félbe Jenny. Hirtelen feszült csend támadt, kerülték egymás tekintetét. Liz arra használta fel a társalgásban beállt kínos szünetet, hogy szétnézett a lakásban. Az egybefüggő üvegfal mögül a környező hegyek, és a lábuknál elterülő mezők lenyűgöző látványa tárult a szeme elé. A puha, pasztellszínű szőnyegek és bútorok mind Jenny ízlését dicsérték - erre Liz bármiben fogadott volna -, melyekhez jól illettek a világ minden tájáról származó könyvek, növények, és esztétikus szobrok. A dohányzóasztal közepén egy viharvert, fából faragott csalikacsa éktelenkedett. Liz emlékei szerint Sarah Bostonból származott. - Szép lakás - mondta Liz kelletlenül, miközben remélte, hogy hangja nem árulja el valódi véleményét. - Valóban - mosolyodott el Jenny. - Mit szólsz a hegyekhez? Hát nem álomszépek? Szinte minden nap túrázni megyünk. - Ha itt mindenki állandóan kirándulgat, az nem teszi tönkre a természetet? Azt hittem, ez volna a legfontosabb, vagy tévednék? - Ó, dehogyis - válaszolta Jenny vidáman. - Itt csakis olyanok élnek, akik soha, még véletlenül sem ártanának a természetnek. - Esetleg azok, akik mégis megtették, már nem itt élnek. - Ráhibáztál - nyújtotta át Jenny a vodkát tonikkal és lime-mal. - Egy olyan embercsoport, akiket ugyanannyira óvnak, mint ők a természetet - jegyezte meg Liz, hirtelen észbekapva, hogy alig két perccel azután, hogy megérkezett, máris vitatkoztak. Az ő hibája... Nem, a fene egye meg, ez nem hiba - elvégre ezért jött ide. Miért is húzná az időt? - Liz, én nem akarok veled veszekedni. Jenny, bármi is volt az itala, egy húzásra magába döntötte.
- Rendben, akkor csak én sorolom majd az érveimet. Ez így nem helyes, Jenny. - Én nagyon is jól érzem itt magam. - Tudod, hogy kikkel utaztam a felvonóban felfelé jövet? Két fekete igazgató-típussal, egy férfival és egy nővel, akik valószínűleg Denverben dolgoznak, de még a legrosszabb rémálmukban sem tudnák elképzelni, hogy a szegény feketék között éljenek, akik, uram bocsá', esetleg arra kérnék őket, hogy szánjanak rájuk egy kis időt, netán védjék meg őket. Mögöttük egy latino nő állt az ötezer dolláros Jil Sanders-kabátjában, és látszott rajta, alig várja már, hogy a lakásába érjen, és bezárhassa maga mögött az ajtót. A lift hátuljában két férfi fogta egymás kezét, és azon vitatkoztak fennhangon, hogy mit nézzenek aznap este a tévében. Tőlük kicsit jobbra három tinédzser vetett megvető pillantásokat mindenki másra, miközben alighanem azt a benyomást szerették volna kelteni, hogy övék az egész világ, s annak minden tagja az ő hűbéresük. Nem lehetetlen, hogy igazuk is van. Tizenöt éves, arrogáns kis takonypócok, akiknek soha még csak meg sem fordult a fejükben, hogy ők is a kinti világ emberiségéhez tartoznak, azokhoz, akik egész életükben küszködnek, dolgoznak, éheznek, miközben kétségbeesetten ragaszkodnak céltalan kis életükhöz. Mindannyian, kivétel nélkül mindanynyian a világtól elszigetelt, maguknak való alakok vagytok. Az érinthetetlen elit tagjai. Jenny újabb italt töltött magának. Csak kólát, amely ezúttal már nem kerülte el Liz figyelmét. - Rendben, Liz - vett egy mély lélegzetet -, beszéljük ezt meg. Tudod, valójában kiket láttál a liftben? - Láttam egy jó pár... - Darryl Johnsont, aki a Mitsubishi Californiánál dolgozik, és mindennap hullafáradtan ingázik a munkahelye és a családja között. Naomi Fostert, akinek négyéves ikrei vannak, és nem szeretné, ha szitává lyuggatnák őt, vagy a gyerekeket egy utcai lövöldözésben. Az a latino nő Mrs. Fernandez lehetett, egy szegény, agorafóbiás hölgy, aki úgy lelt itt menedékre... - Menedékre? Ez a legújabb terminológia? - ...úgy lelt itt menedékre, hogy a saját gyermekei hozták ide, mert csak itt érezheti magát biztonságban. Nyilván Walter Follettet és Billy Tarvert láttad még, a legkedvesebb és leghűségesebb párt,
akikkel valaha is találkozhatnál. Nem nehéz kitalálni, hogy a takonypóc tinédzserek a legmagasabb állami ösztöndíjat elnyerő Molly Burdick és barátai lehettek. Valódi életet élő, igazi embereket láttál, Liz, és nem a felső tízezer rút szibaritáit. Embereket, akik úgy döntöttek, ezen a meseszép helyen szeretnének élni, ahol nem kell rettegniük, ha kilépnek az utcára, és szerencsések azért, mert van egy kis pénzük, hogy ezt megengedhessék maguknak. - Egy kis pénzük? - gúnyolódott Liz. - Jézusom, Jenny, szerinted mennyiért lehet egy ilyen lakást bérelni? Te is tudod, mekkora szerencse, hogy a nő, akibe beleszerettél, történetesen milliomos. Jenny egy szót sem szólt, csak nézett rá szomorúan. - Sajnálom - bökte ki Liz egy perc elteltével. Szerinted is mindent elrontok ezzel a látogatással? - Úgy van - bólintott Jenny. - Mindent tönkreteszel. Liz nagyot sóhajtott. Nem mindig volt így. Annak idején bármit mondhattak egymásnak. Bármit. Beszélgettek, nevettek, vacsorát főztek, szeretkeztek... Jenny letette a poharat, és a varázslatos kilátás felé fordult, háttal Liznek, aki önkéntelenül megfeszült. Korábban, ha Jenny így, a válla fölött készült mondani bármit is, annak nem lett jó vége. - Már régen el akartam ezt mondani neked, Liz. Szerettem volna megírni, de éppen akkor telefonáltál, és azt mondtad, amúgy is meg akartál látogatni... Sarah-val örökbe szeretnénk fogadni egy gyereket. Szeretnénk őt itt, ezen a biztonságos helyen felnevelni. Ahol nem történhet meg vele az, hogy... - de nem tudta befejezni a mondatot. - Az, hogy egy molekulárisan kikeményített gereblyével verik be a fejét csak azért, mert egy leszbi pár nevelt gyermeke - fejezte be helyette a mondatot Liz. - Pontosan - válaszolt Jenny elcsukló hangon. Liz mellkasát az emlékek kegyetlen vasmarka fogta satuba. A molekulárisan kikeményített, az acélnál is keményebb abroncsot először Laurie temetésén érezte, ahogy ott állt a szeméttel borított városi temetőben a kegyetlenül erős napfénytől hunyorogva, miközben a kamerák úgy surrogtak, mint megannyi, önnön belső szerveit őrlő húsdaráló... Nem bírta levenni a tekintetét Jennyről, kinek arcát, a sírásba immár örökre belefáradt szemét fekete
fátyol fedte, és akit már akkor elveszített, habár még egy évnek kellett eltelnie ahhoz, amíg erre mindketten rájöttek. Elvesztette, mert Jennynek rögeszméjévé vált a biztonság, ráadásul egy lassan, ám kérlelhetetlenül összeomló nagyvárosban, amely ezt sem neki, sem bárki másnak nem adhatta meg. Laurie... Ám ahogy az édes anyaság, úgy a szerelem is nemsokára véget ért. Kevés kapcsolat, legyen az bármilyen típusú, élhette túl egy gyermek elvesztését. Liz valahol olvasta, hogy ez mindössze az esetek öt százalékában fordult elő. Csak öt százalék tudta magát túltenni egy ilyen tragédián. Jenny és ő nem tartoztak közéjük. De azóta rengeteg idő eltelt már, és Liz minden erejét összeszedte, hogy még egyszer, utoljára megpróbáljon mindent rendbe hozni. - Jenny, kérlek, figyelj most rám. - Eddig is azt tettem - jegyezte meg a másik, miközben belesüllyedt az egyik sápadtszín fotelbe. Haja, szeme, melegítője döbbenetes élénkséggel csillogott, ám arca ugyanolyan fakónak tűnt, mint a szék kárpitja. - Ez már nemcsak Laurie-ról szól - folytatta Liz. - Sőt, nem is kizárólag kettőnkről. A Quinn-torony a gond, és mindaz, amit képvisel. Azokkal a melegekkel, feketékkel, koreaiakkal, egyáltalán, bármely csoport azon legsikeresebb képviselőivel van baj,
akik ide, vagy az ehhez hasonló helyekre menekülnek, ahol semmi nem emlékezteti őket arra, hogy az emberek többségének hogyan kell élnie. Jenny, a vállalati tulajdonú, zárt közösségek által kínált megoldás hazugság. Szükségünk van rád odakinn. Kellesz a felvonulásokhoz, a szolidaritás eszméjének fenntartásához, a mentési munkálatokhoz - tudtad, hogy a texasi Bellingtonban a polgárőrség azért kampányol, hogy bárkit, akit a városlakók az erről tartott szavazáson „nemkívánatosnak" minősítenek, száműzhessék? Mindezt nyíltan, mintha kisebbségi jogok soha nem is léteztek volna! Múlt héten egy muszlim családot nyilvánosan meztelenre vetkőztettek, majd megköveztek, azelőtt egy meleg párral tették ugyanezt, azelőtt pár nappal... - Olvasok újságot - szakította félbe Jenny. - Akkor tégy is valamit az ellen, amit olvasol! Nem teheted - hogyan is tehetné az odakint üldözött csoportok bármely tagja is -, hogy csak üldögélsz itt, a csinos, biztonságos kis kalitkádban, és... - Nem akarom, hogy a születendő gyermekem abban a világban éljen! - kiáltotta Jenny a fotelből felpattanva. - Nem akarom, hogy úgy haljon meg, mint Laurie! Én mindezt a lányomért teszem! - Éppen Laurie miatt kellene hozzánk csatlakoznod! - Most már Liz is megemelte a hangját. Szerette volna megütni szerelmét, addig pofozni, amíg gyö-
nyörű koponyájában fel nem villan a megértés akár mégoly halvány szikrája... Érezte, hogy könnyei kicsordulnak, és végigfolynak az arcán. - Ne sírj. - Jenny hangja meglepően gyöngéden csengett. - Ó, Lizzie, kérlek, ne sírj... - csitítgatta, és hűvös tenyerét Liz homlokára simította. Bárcsak átölelne, gondolta Liz, úgy, ahogy még nem is olyan régen... De nem ez történt. Ennek ellenére a hűs, hosszú ujjak a vállát cirógatták, mire Liz oldalt billentette fejét, és arcával Jenny kézfejét cirógatta. - Nem tudom úgy szeretni Sarah-t, ahogy téged szerettelek - szólalt meg Jenny halkan. - Tudom - suttogta Liz rekedten. - Viszont szeretnék ismét anya lenni, Liz. Újra szeretni, nevelni, védelmezni akarok egy gyereket, ugyanakkor semmi kedvem mindezt azért kockára tenni, hogy az egész világot biztonságosabbá tegyem minden egyes gyermek számára. Ez szerinted ennyire elfogadhatatlan? - Pontosan. Ezután már nem sok mondanivalójuk maradt egymás számára. Liz felállt, teste ólomsúllyal húzta lefelé, mintha csak a gravitáció a Quinn-toronyban erősebb lett volna, mint Los Angelesben. Elindult az ajtó felé, s közben egy utolsó, önkéntelen pillantást vetett az alant elterülő, harang- és szarkalábtól harsogó rétre. A medvét sehol nem látta. - Jenny? - Igen? - Légy jó - mondta Liz, és behunyta a szemét. Denver belvárosáig mindössze tizenhárom percig tart az út. Az ottani drogosok, rablók, dühös zsaruk és még dühösebb emberek olyan világban éltek, amelyben szinte a szemük előtt szűntek meg a munkahelyek, omlottak össze a kormányzatok, ahol éheztek a gyerekek, és ahol mindenki azt kereste, hogy mindezért ki a felelős. Bárkit szívesen hibáztattak, aki más volt, mint a többség. Újabb ötven perc múlva a repülőgép Los Angelesben landol majd,
ahol lényegében ugyanezt láthatta azzal az egzotikus különbséggel, hogy ott az utcákat állig felfegyverzett „polgárőrök" rótták, és a voltaképp már nem is létező amerikai életmódra veszélyes jelenségeket, személyeket keresték fáradhatatlanul. De ott várja majd a rettenthetetlen Margo, aki ugyan borzasztóan utálta, ha valaki az ügyért lelkesedve nagy szavakat használt, mégis hitt abban, hogy azzal, amit tesznek, jó szorosan bevarrhatják a politika segglyukát. A végtelenül irgalmas és találékony Barbara, a Kígyónővérek Mentőosztag vezetője is ott lesz, ahogy Viv, Taneeka és Carol is... Csak Jenny nem lesz ott velük. A fenébe is. Jenny meghozta a maga döntését, ahogy Liz is. Az sem elképzelhetetlen, hogy a szép új évszázad realitásai döntöttek helyettük. Igy megy ez. Miután a gép leszállt a Los Angeles-i nemzetközi repülőtéren, Liz magához vette fegyverét a csomagmegőrzőből. Alaposan körülnézett a terminál hámló vakolatú, golyónyomoktól lyuggatott épületében, ahol rengeteg olyan ember lakott, akinek nem volt hová hazamennie. Azonnal észrevette az ártalmatlan punkokat, akik megpróbáltak iszonyú veszélyesnek tűnni, majd megjegyezte magának azokat, akik ártalmatlannak szerettek volna látszani, mégsem mert volna úgy tíz méternél közelebb menni hozzájuk. Látta a halálra rémült üzletembereket, akik szerettek volna úgy hazaérni, hogy közben senki nem rabolja el aktatáskájukat. Látott hármat Káli Gyermekei közül, akik egyáltalán nem úgy tűntek, mint akik segítségére szorulnának és két, fiatal ázsiai nőt, akik biztosan nem utasítanák vissza, ha valaki a védelmébe szeretné venni őket. Mire megtervezte az útvonalat, Liz elindult a csarnokon át. Aznap este még az üldözött kisebbségek kimenekítési lehetőségeiről szóló értekezlet várta, amelyet egy túlélési stratégiákat ismertető megbeszélés követ majd, és már így is késésben volt. Kálló András fordítása
1: Az amerikai zászlóeskü szövegének kezdőszavai. A teljes szöveg: „I pledge allegiance to the flag of the United States of America, and to the Republic for which it stands, one nation under God, indivisible, with liberty and justice for all." „Hűséget fogadok az Egyesült Államok lobogójának és a Köztársaságnak, amelyet jelképez: az oszthatatlan nemzetnek Isten ege alatt, ahol mindenki szabad, és mindenkit megillet az igazságszolgáltatás." Az állami iskolákban kötelezően minden nap elmondandó úgynevezett zászlóeskü egyik részét 2002-ben alkotmányellenesnek találta egy amerikai fellebbviteli bíróság. A kifogásolt mondatrész az „egy nemzet Istenben", amelybe az „Istenben" szó csak egy 1954-ben hozott kongresszusi döntés után, Dwight D. Eisenhower elnök támogatásával került be. A bíróság szerint azt is figyelembe kell venni, hogy az 1954-es kiegészítés egy olyan időszakban született, amikor a kormány nyilvánosan nagy súlyt helyezett az ateista kommunizmus elleni harcra.
Egy bolygó a világmindenség
középpontfában
AZ 1965-BEN MEGJELENT, Frank Herbert tacomai újságíró által írt Dűne alapötletét egy általa végzett kutatás hozta: homokdűnéket tanulmányozott. Az ebből kibontakozó regénnyel hosszú ideig hiába házalt a kiadóknál. Körülbelül húsz helyről tanácsolták el. Miután sikerült találnia valakit, aki kinyomtatta a könyvet, az évekig nem került a boltokba. Röviddel megjelenése után azonban robbanásszerű sikert ért el, így hamarosan megjelenhettek a folytatásai is, hiszen a szerző már a kezdetektől fogva sorozatban gondolkodott. Az évezredeken átívelő történet a 10 191. évben kezdődik. A világegyetem legfontosabb anyaga, a fűszer-melanzs meghosszabbítja az életet és kiterjeszti a tudatot. A fűszer elengedhetetlen a tér meghajlításához, a mozgás nélküli űrutazáshoz. Az űrhajókat navigátorok irányítják, akiknek testét és tudatát a fűszer az évezredek során átalakította. Az általuk képviselt Űriiga egyike azoknak az erőknek, amelyek az állandó hatalmi harcokban biztosítják az egyensúlyt. Az Arrakis nevű sivatagbolygó - amelyet csak Dűneként szoktak emlegetni - az egyetlen az univerzumban, amelyen megtalálható a fűszer. Nem csoda hát, hogy az állandó összeesküvések egyik elkerülhetetlen gócpontja. Erre a kietlen, száraz helyre küldi IV. Shaddam Padisah császár, az ismert világegyetem ura, a nagy hatalmú családok egyikét, az Atreides-házat, hogy tisztítsák meg a bolygót a zsarnok Harkonnen-ház helyőrségének maradványaitól. Azonban - ahogy az egy összeesküvéstől elvárható - csapdába csalják őket, és a dicsőséges Atreides-ház csaknem teljesen odavész. A néhány túlélő között van a ház feje, Leto
herceg ágyasa, a Bene Gesserit rendbe tartozó Jessica, és gyermekük, Paul. Ők ketten szövetséget kötnek a sivatag mélyén rejtőzve élő őslakosokkal, a fremenekkel, akiknek az állandó fűszerfogyasztástól a szemük fehérje kékké változott. Úgy tűnik, a szövetség beteljesíti a fremenek népe által dédelgetett jóslatot, miszerint jön majd egy próféta, aki elvezeti őket a szabadságba. A kizárólag nőkből álló Bene Gesserit fajnemesítő programja céljaként a Kwisatz Haderach létrehozását tűzte ki célul, azét, aki egyszerre több helyen lehet térben és időben egyaránt. Paul Atreides személyében azonban programjuk a tervezett idő előtt valósul meg, a végeredmény pedig számukra kezelhetetlenné válik, a világegyetem számára pedig áldássá és átokká... Ahogy a nagy ívű cselekmény kibontakozik, egyre több rejtély oldódik meg, ebben a világegyetemben pedig minden mindennel összefügg. A hihetetlenül részletgazdagon és tökéletesen kidolgozott történet mindemellett egy pillanatra sem válik görcsössé, mindvégig megmarad a jó és a rossz harcáról szóló időtlen mesének. Ráadásul felszínesség nélkül, hiszen Herbert elképesztően mély filozófiai hátteret dolgozott ki művéhez. A szúfik, a buddhisták, a katolikusok és a Talmud bölcsességeiből merítve hozta létre saját, koherens gondolati rendszerét, amely többek között a test és elme fegyelmezett szabályozásán alapul. A Dűnével a science-fiction történetének talán legátgondoltabb sagája veszi kezdetét, amely minden, a téma iránt kicsit is érdeklődő számára abszolút kötelező olvasmány. Csordás Attila
BOCSÁSD KI az érzékelőidet! Közvetíts a felszállóíven és a leszállóíven. Mik a színolvasataid, kedves kisinas? - Kék. A leszállóíven kék, a felszállóíven barna. Fekete vonal szeli ketté a vörösesbarna mezőt. - Fordulj át, ostoba! Fejjel lefelé állsz. - Fejjel lefelé... mely pontokhoz viszonyítva, kedves Mester? - A bolygó felszínéhez viszonyítva állsz fejjel lefelé. - Vagyis a bolygó vörösesbarna? - Ebben a szektorban igen. Érzékelők kibocsátva? - Most megfordultam, és ismét kibocsátottam érzékelőimet. Hatalmas vörösesbarna mező, melyet egy fekete egyenes szel ketté. Árnyék a jobb felső mezőben.
- Néhány elszórt tartály. Négyzeten és négyszögön alapuló eltérő formák. A felső szerkezetek körülbelül háromszög alakúak. - De Loy! Te is jól tudod, mik ezek? - Nem, igazán nem. Olyan, mint valami absztrakt művészeti alkotás... egy jókora kiállítási darab. Különösen a színek érdekesek. Az előtérben vakítóan sárga fémoszlop... megkísérlem utánozni a színt. A tartályok falában véletlenszerű eloszlásban szilikon lapok találhatók. Az egyes tartályok közötti árnyékok olyan feketék, mint az űr. A tartályok falába fekete nyílások vannak vágva, és mindenféle árnyékok. - Most is azt gondolod, hogy a másik lelőhellyel kellett volna próbálkoznunk? - Mester, Mester... csak nem találtuk meg? Csodálatos! De hol vannak az élőlények? - Türelem, kedves Loy. Tartsd a
Cherry Wilder: Messzi nyugaton
Megtanulhattuk már, akár a világtörténelemből is, hogy két szembenálló fél közül nem feltétlenül a technikailag-műszakilag fejlettebb kerül ki győztesen. Persze idegen lényektől nem várható el, hogy ismerjék a történelmünket... - Maradj készenlétben, esetleg méretcsökkenést kell végrehajtanod. Mozogj a fekete egyenessel párhuzamosan, és közelítsd meg az árnyékot! Addig én leolvasom a műszereket. - Mester, laza cellulóztömeg található előttem. Hajtsak végre méretcsökkentést? - Nem, valószínűleg növény. Kerüld meg. - De élőlény? - Nem kifejezetten érzékeny, kedves Loy. Ne félj. Helyezkedj úgy, hogy az árnyék és közéd kerüljön. - Az árnyék körvonalai határozottá váltak. A fekete egyenesből, amely most tekintélyes szélességűnek tűnik, jól érzékelhető hőhullámok erednek. Az egyenes mintegy tizenkétszer tíz széles, és mint jelentettem, ezek a nagy amplitúdójú hőhullámok jellemzik. - Írd le az árnyékot, ha már kivehetők a részletei.
helyzetedet, és fokozottabban bocsásd ki az érzékelőidet. - Valami jön. Gyorsan halad a fekete egyenes mentén. Tudom már, mi az, Mester. Kíváncsi vagyok, kitalálod-e. Furcsa, kevert szagokat áraszt, gumikerekeken halad, legalább háromszor tíz hosszú, és elöl fém csapóajtaja van. - Szállítóeszköz. Nagyon jól van, Loy. - Valami olyasmit szállít, aminek erősebb a szaga, mint a legtöbb mintapéldányunknak. Nagyon gyorsan közeledik... - Tartsd a terepet! Nem fog letérni a fekete egyenesről. - Már keresztezte. Ó, Mester... - Mi történt, Loy? - Valami más, ami a tartályból jött ki. Ó, leírhatatlan!
- Kísérelj megjelentést tenni. Tartsd a pozíciódat! - Magassága kevesebb egyszer tíznél. A durván négyszögletes központi testből négy, jól felismerhető nyúlvány áll ki. Felső részén, a két nyúlvány között apró gömb. Ez lenne az, amit keresünk? Nem hasonlít semmihez, amit eddig láttam... vagy talán a Fordítóhoz hasonlít egy kicsit. A mozgását látni kéne... Valami laza, rángatózó mozgás, miközben kapcsolatban marad a felszínnel. Kis porfelhők szállnak fel mögötte. Ezt keressük? - Igen, Loy. Büszke vagyok rád. Kétségtelenül ez a Homo Sapiens. Ryan papa kilépett kunyhójából a napfényre. Átsétált a bolthoz, és a lépcsőre telepedett. Kicsit hátratolta régi filckalapját, és alaposan körülnézett. Épp most ment el a nagy marhaszállítmány Cobar felé. Lapos pillantást vetett kelet felé, végig az úton. Semmi sem jött. Vagy fél mérföldnyire nyugatra porfelhő kerekedett; ez Hughie Fraser új intézője lesz, aki Glengarryból jön ellenőrizni a kútfúrást. Most majd befordul - igen, ott megy. A porfelhő a vörös agyagról továbbhúzódott a száraz fű felé. Ryan papa halvány szempillái mögül felmérte, mennyi a zöld közte és a látóhatár között. Nem is rossz ilyen későn. Húsz mérfölddel távolabb kezdett kékülni a látóhatár széle. Semmi kétség, a Föld tényleg gömbölyű. Az ember megesküdött volna, hogy a Johnson tanyája melletti szélmalom hegynek lefelé sétál. Amikor a közeli tárgyakat vette szemügyre, megváltoztak a szeme körüli a ráncok. Az aszfaltból áradt a hőség, vagy ötvenyardnyira keletre szép délibáb volt keletkezőben. Volt az úton egy mélyedés; tíz órakor már úgy nézett ki, mint egy pocsolya, mintha a nagy pocsolya az egész országutat elöntené. A libatop mögött viszont, negyvenlábnyira az ócska olajoshordótól, van valami. Egy csavaros hordódugó? Valami moccant. Csak nem egy újabb goanna? Ryan papa maga is olyan mozdulatlan lett, mint egy gyík, és félrenézett. - Érzékelői nem reagálnak a jelenlétemre, Mester. - Loy, tégy jelentést a példányról. - Az egyik tartályból jött ki, odament egy másikhoz, összehajtotta magát, és letelepedett az egyik sötét nyílás vagy csapóajtó előtti alacsony polcra. - Vannak a tartályokon jól felismerhető feliratok? Majd a Fordítóval megfejtetem őket.
- Van egy a közelemben, a fekete egyenes innenső oldalán. Fekete jelek egy nem fémes anyagból levő felületen... fán. Fatábla egy azonos anyagból készült oszlopon. A jelek a következők:
- Ezt lejegyeztem. A Fordító azt állítja, hogy ez valahogy meg van fordítva. - Mester, esküszöm, hogy ez most nem az én hibám. Várj... megfordítom a szenzoraimat. - Igy már el tudja olvasni. A két nagyobb jelcsoport nyilvánvalóan ennek a tartályhalmaznak a neve. - Van a névnek valami jelentése? - A Fordító azt hiszi, a Blöffjelcsoport valamilyen 1 dombra vagy sziklás kiemelkedésre vonatkozik. - Mester, a környéken nincs semmi ilyesmi. - Attól tartok, a Fordító igen megbízhatatlan. Ami a felirat többi részét illeti, feltételes állítás. Tizenöt... - A számot értem, Mester... - Természetes, hogy érted, Loy. A faj tizenöt képviselője lakja a tartálycsoportot, attól függően, hogy megtalálható-e egy bizonyos fajta ital a helyszínen. Vannak egyéb feliratok? - A központi tartályon, amelynél a példány jelenleg található, fémtábla van. Közvetítem a feliratot: Billy tea. - Nem világos. - Nem megfelelő a megvilágítás. - A Fordító azt állítja, hogy az első csoport személynév. A második csoport egy másik fajta italra vonatkozik. Sokat isznak. - A terület igen száraz, Mester. A tartálycsoport mögött artézi kút van. Ezt oázisnak is nevezhetjük. Tovább menjünk? - Szeretnék megbizonyosodni a számukról. - Tizenöt, Mester, tizenöt. Nem magad mondtad, hogy tizenöt? - De Loy, csak feltételesen ennyi. Hogyan állapítsuk meg, fennáll-e, hogy folyik a sör? - Hát úgy, hogy megszámoljuk a lakosokat, nem? - Attól félek, nagyon is körülményesen gondolkozol. Megpróbáljuk beédesgetni őket a csapdába. - Várj, Mester! A példány odament a legnagyobb tartályhoz a három közül. Ennek szilikonbetétein megismételt felirat van: BAR BAR.
- BARBAR vagy egyszerűen BAR? - Nem világos, Mester. - Ne is törődj vele, a Fordító megértette. A csoportnak nagyszámú jelentése lehet, de az ideillő nyilvánvalóan „olyan hely, ahol italokat mérnek". Gondolod, hogy a példány tizennégy másikhoz csatlakozott? Folyadékfelszívásra készülnek? - Lehetetlen megmondani, Mester. Rengeteg a felvétel. Kezdjem az elbűvölést? A fényekkel és árnyékokkal? A szökőkúttal? - Loy, Loy, túlságosan is türelmetlen vagy. Megpróbálok kiszedni néhány utalást ebből a fajankó Fordítóból, azután majd kidolgozzuk a napirendet. Ryan papa átballagott a kocsmába, hogy megnézze a turistákat. Egészen a verandáig árnyékban ment. Talán nem is goanna volt. Inkább egy szögesdrótkupac. Valami, ami apró szivárványt teremt a libatop mellett. Az viszont biztos, hogy nem a víz volt rohadt. Talán egy olajcsepp? Ha az ember sokáig bámészkodik ebben a hőségben, a végén még rémeket lát. Belevetette magát a bár hűs árnyékába, hirtelen visszafordult, és átkémlelt az úton. Nem villant semmi. A nagyterem durván volt összeróva, de már minden éle simára kopott. A sör illata mélyen beleivódott a fába, egy kicsit a rovarirtó és a fertőtlenítőszer szagát is érezni lehetett. Bet ronggyal törölgette a hosszú, hosszú söntéspultot. A látogatók kedvéért a ventilátort is bekapcsolta. Két lecsüngő hajú ült a sarokban. - Jó reggelt mindenkinek... - mormolta az öregember. - Te Bet, ide tudnád adni azt a távcsövet, amit Ern a szekrény tetején tart? - Mit, csillagom?- kérdezte Bet. - A távcsövet? Ern nem használta, mióta elrepült megnézni a lóversenyt. Odanyújtotta a bőrtokot, az öregember pedig visszament a gerendára. Ahogy beállította a távolságot, hallotta, hogy a lány, az a pimasz kis macska felnevet, és odaszól Betnek: - Gondolja, hogy vissza fogja kapni? Aztán a fiú is megszólalt: - Mit gondol, az öreg csavargó igazi naplopó? - Ne engedd, hogy az ócska ruhák becsapjanak, Mick - nevetett Bet. - Ez Ryan papa volt. - Övé a bolt? - A fiú meg volt lepve.
- És ez a kocsma - mondta Bet -, és minden más is ezen a környéken. Ez Barney Blöffje, és ő Barney. Ryan papa egész idő alatt azzal kísérletezett, hogy befogja a libatopot, de nem volt szerencséje. Egy idegen Landrover száguldott nyugat felé, porfelhőt vert fel az úton. Feladta, és bement, hogy igyék egy sört. - Azt hittem, goannát láttam - mondta. - Barney, ne nyissam ki a boltot? - kérdezte Bet. - Ern Johnsonéknak vitte el a rendelést. - Nem fontos - felelt az öregember -, majd dudálnak, ha akarnak valamit. Odaszólt a fiúnak, aki a söntés túlsó végében ült: - Megcsináltatod a biciklidet, fiú? - Holnap jönnek meg az alkatrészek - felelte a fiú vidáman -, a postakamionnal. Az öregember a sörét kortyolgatta, és feltűnés nélkül figyelte az idegeneket. Gyöngyök. Gyöngyök, és tükördarabkák díszítették a lány blúzát és a legényke mellényét. Mindketten fakó, elöl slicces farmert viseltek. Azért szívesebben nézi őket, mint egy csapat részeg birkanyíró munkást. Csillogtak-villogtak - a fiú haja barna volt, a lányé arany színű -, és nem viseltek semmit a pamutblúz alatt. Ccc. Ha valaki betoppanna, és szétkürtölné a dolgot, mérföldekről is eljönnének az emberek, hogy két ilyen turistát megnézzenek. Estére talán még húszan is összegyűlnének, de nem fontos, másnap úgyis szállítás lesz. A lány nyugtalan volt. Körbejárt az üres teremben, megtapogatta az egymásra rakott székeket, megbámulta a falon lógó képeket. Aztán kiállt az ajtóba, kihajolt a verandára. - Valami van az út túloldalán! - mondta. - Azt hittem, goannát láttam - felelt az öregember. - Nem - mondta a lány -, sárga. Izzó sárga. - Talán egy sárga sörösdoboz, Jen - tréfálkozott a fiú. - Vagy egy olyan sárga hasú kígyó. - Az öregember Betre és a fiúra kacsintott. - Nem, igazán... csodálatos! - A lány Bethez fordult. - Nézze csak, Mrs. Miller... Már kinn is volt. Bet letette a törlőrongyot, és utánament. Baney és a fiú hallották, hogy Bet furcsa, édes hangon megszólal: - Olyan, mint egy virág... - Mester! Kettőt megfogtam! Készülj a befogadásra!
- Felkészültem, Loy. Távozz a kapcsolat körzetéből. A fiú, Mick, rekedten felsikoltott, és az ajtóhoz ugrott. -Mia...? Barney Ryan mellé állt, és kibámultak az éles fénybe. Az öregember idegei jók voltak, de mostanában állandóan ellenőrizte az érzékeit, nem siklott-e el valami felett. Mi az ördög lehetett ez? Nem hallott kocsit, se sikoltást; csak a fájdalmat és félelmet látta a fiú arcán. Semmi sem volt az út túloldalán. Betnek vagy a lánynak semmi nyoma. Csak a láthatárig nyúló hőségtől hullámos síkság. Semmi. Ugyanazok az értelmetlen hulladékok az út mentén - olajoshordó, libatop, semmi más nincs ott; kicsit távolabb, keletre, a cégtáblával egy vonalban néhány deszka. De hát hol vannak a lányok? Semmi sem mozdul, az ég üres, hallótávolon belül semmi. Mick hangosan felkiáltott: - Jenny! Jenny! Átrohant az úton, ahogy kiért a forró napfényre, ég felé lökte karját. A mellényére dolgozott tükördarabkák csillogtak a napfényben. - Jenny! A fiú egyenesen az üresség egy pontjára rohant, megtorpant, felfelé bámult. Aztán Ryan papa meglátta, mit látott a fiú az előbb. Mick egy fénykörben állt. Az öregember felnézett, pedig tudta, hogy odafönn semmi sincs a napon kívül. A napsugár azonban odébbtáncolt, szétterült; valami más is volt odafönn, olyan fényes, hogy ugyanúgy vakított, mint a nap. A körlap, amin a fiú állt, csatorna volt, fénycső, aminek belseje úgy pörgött, mint a motolla. Aztán látta, hogy valami magával ragadja a fiút. Csak gyorsan mozgó, sötét foltot látott a csőben, az egész néhány szívdobbanásnyi ideig tartott. Ryan papa egyedül maradt kocsmája verandáján, a térde reszketett, és a napba bámulástól fekete pontok táncoltak a szeme előtt. - Három, Mester. És még egyet látok. - Mindegyiket jó állapotban fogadtam be. - A negyedik habozik, Mester. Talán nem lesz szükség elbűvölésre. Bizonyos fajok jellemző tulajdonsága a kíváncsiság. - Az egész bandát elkapta! - mondta Ryan papa. Lekuporodott a verandára, még mindig azt a helyet bámulta, ahol a fiú eltűnt. Tudta, hogy bolond.
Halott. Részeg. Mélyen alszik, és álmodik. Nagy kedve lett volna azt csinálni, amit a fiú. Kimenni, odaállni és hagyni magát felszippantani. Jóval könynyebb lenne, mint magyarázatot keresni. Mi az istent mondjon Ern Millernek, ha hazajön? Sajnálom, pajtás, egy repülő csészealj elvitte Betet? A szeme sarkából gyors mozgást észlelt. Ujjaira támaszkodott, és megpróbált anélkül odanézni, hogy a fejét elfordítaná. Ott van! Nyavalyás kis szögesdrótkupac - egész idő alatt ott volt, és őket figyelte. Álom vagy nem, most aztán megkapja a magáét. Lassan felállt, és behátrált a kocsmaajtón. Készenlét! Meszszelátóval a kézben az ablak mellé kuporodott, és egy másodpercre megpillantotta. Kicsi, kerek, kemény, de elmosódott, változó körvonal. Úgy araszolt az út menti, satnya bokrok között, mint egy szárazföldi rák. Két vagy három ízekből álló kar, talán antennának lehetne őket nevezni. Megmozdult, és Barney szem elől tévesztette. Gondolta, ugyanúgy átveszi a talaj színét, mint egy kaméleon. Tovább figyelt. Csöppnyi sárga fényt vett észre. Eszébe jutott Bet és a lány, és leeresztette a távcsövet. A sárga izzás határozottabb formát öltött - valóban olyan volt, mint egy virág. Éppen azon a helyen ragyogott, és növekedett, ahol a fiút elkapták. Szóval ez a trükkje - jött rá Barney -, az ember kimegy, hogy megnézze, mi is ez, és zutty, happ! Hát ő először is nem megy, mégha úgy csillog is az a valami, mint egy lángoló wurlitzer, akkor sem. De az is lehet, hogy kipróbál valami egészen mást. - Mester, Mester, úton van a negyedik! - Készülj a befogadásra, Loy! Távozz a kapcsolat körzetéből. - Kudarc, kudarc, Mester! - Te ostoba! Mi volt a hiba? Kárba veszett a befogadás! Gondolod, hogy szívesen tömítjük el a szűrőinket a bolygó felszínének kőzettörmelékével? - Mester, egészen a körzet határáig jött előre... - És akkor? - Egy tárgyat dobott a bűvölő fényemre, és a hatótávolságon túlra távozott. - Milyen tárgyat? Lövedéket? Elkaptad? - Természetesen, Mester. Szilikon tartály, rostos anyagból készült betéttel, amelyen felirat található. Közvetítsem? - Loy, hova lett a példány?
- Távozott a központi tartályba, Mester. Az az érzésem, hogy figyelnek. - Szenzoraid nem olyan érzékenyek, mint reméltem. A tartályt helyezd vissza a kapcsolat körzetébe, és én még egy befogadást pazarolok erre a mesterséges tárgyra. Barney a boltban állt. Lihegett a megerőltetéstől, és figyelt, mint egy sólyom. A nyomorult röptében kapta el az üveget, és még mielőtt a fénycső megérkezett volna, elpattant az útból. Most aztán vissza kell szerezni a palackot. Kedvező szögből lőhetett volna, de várni akart, amíg megkapják az üzenetet. Most elmozdult a tűzvonalból, és felkapta azt a rohadt üveget. Gyerünk. Fogta a 303.22-est, benyúlt a babkonzervek mögé a töltényekért. Egy perc sem telt bele, és már újra ott volt az ablaknál a puskáját töltve és a kis vacakot figyelve. -Loy? - Mester? - Változás? - Nincs, Mester. Milyen felirat volt a mesterséges tárgy belsejében?
- Fenyegetés, Loy. Téged fenyegettek, kicsi. - Mester, Mester, tudod, hogy nem félek semmitől, csak a te haragodtól. Mondd el, mutasd meg. - Az eredeti így hangzik. És vigyázz, egyetlen műszerem sincs megfordítva: SÉRTETLENÜL KÜLDD VISSZA AZOKAT AZ EMBEREKET, VAGY KICSINÁLOM A KIS FELDERÍTŐDET MÁGIKUS, ELEKTROMOS RÁDIÓ-HALÁLSUGARAMMAL B. RYAN. - Mit mond a Fordító, Mester, kínozol?... - Jelentése durván a következő, kis felderítőm. A példány azt akarja, hogy társait sértetlenül kapja vissza, ellenkező esetben elpusztít téged nagy hatású fegyverével. - Mester, lehetetlen! Nincsenek ilyen fegyverei... - Honnan tudod? Műszereink villanygenerátort jeleztek. És az üzenet nagyon is határozott. Kevés létforma van, amelyik megpróbál velünk kommunikálni, sőt megfenyegetni bennünket... - Mester, csak primitív lény feltételezheti, hogy értjük a nyelvét.
- Talán. De ismerjük a nyelvét, vagy pontosabban van egy Fordítónk, már amilyen. Csökkentsd a méreted, és végezz elterelő műveleteket. - Mester, ez azt jelenti, hogy komolyan veszed a fenyegetést? Bflmptzrkl++! - Loy? Jelentkezz! Megtámadtak? - Egy lövedék. Kis darab, formázott fém, amit robbanás hajt meg. Váratlanul ért. - Ellenőrizd a műszereidet. - Ismerem a károsodás mértékét. Érzékelőmből egy darab letört, és ez a szilánk tönkretette kommunikációs központom egyik negyedét. Csatornát változtattam. - Egy egyszerű fémlövedék károsodást okozott... Loy, ez borzasztó kontárság! - Mester, kérlek! Annyival gyorsabb volt az első lövedéknél... a szilikon tartálynál... hogy az érzékelőm nem tudott felkészülni. - Loy, ez harcias teremtés. Ki kell füstölnöd a tartályból! - Mester... veszélyt hozol rám! - Ostobaság! Közelíts a fekete vonalat keresztezve, és próbáld ki a visszhang-oszcillátorodat. - Nem tudom, nem tudom. Kijött. Egy kis fémtartály van a kezében, és egy fekete doboz és egy sor fémrúd. Mester, azért jön, hogy elpusztítson több hatású fegyverével! Barney Ryan óvatosan lépett ki a házból a bádogdobozzal, a puskával, a csövekkel és a kazettás magnójával. Kiment a benzinutántöltö árnyékába, és belerúgott az olajtársaság nagy, álló cégtáblájába. Megriasztotta a felderítőt, és lehet, hogy már mérföldekre van, de úgy gondolta, itt az ideje, hogy csináljon is valamit. Vállára vetette a puskát, kinyitotta a dobozt, és előhúzott nyolcvanlábnyi sárga gyújtózsinórt. A csőhöz erősítette, és körbefigyelt. Nem akart fedezék nélkül átmenni az országúton. Bekapcsolta a magnót, a legnagyobb hangerőre állította. A csövet úgy dobta át az országúton, mint egy dárdát, a gyújtózsinór lomhán tekergett mögötte. Néhány bevezető akkord, aztán, amikor a Bing Crosby belekezdett a White Christmas című számba, kirohant az útra, és meggyújtotta a zsinórt. Kavargó, kénes füst szállt fel. Felkapta a cégtáblát, és ennek fedezékében rohant át az úton. - Mester, megtámadott! Vigyél vissza! - Jelentést, Loy! Jelentést, te ostoba inas!
- A fekete vonalon sűrű füstfelhők. Rémisztő zaj. Ijesztő kénes bűz. Elvesztettem a kapcsolatot a példánnyal. - Tarts nyugatra. Csökkentsd méretedet. Ha megtalálod a példányt, engedélyezem, hogy kábító lövedéket alkalmazz. - Bflmpztrq+xx! - Újra?! - Nem történt károsodás, Mester! Ezek a lövedékek nem képesek áthatolni a páncélomon, de egy kicsit rúgnak. - Loy, ennek a primitív teremtménynek még látni sem szabadna téged. - A kapcsolat körzetétől nyugatra valamilyen erődítményt készít - egy fémből és fából való pajzsot. - Loy, kábítsd el azt a példányt! Ez parancs! Ryan papa hallotta, hogy valami koppan előtte a cégtáblán, aztán csattanás és pam-pam-pam. A kis nyavalyás apró csudagolyókkal lő rá. Kitartó ugyan a kis nyavalyás, de látta és tudja, hogy eltalálta. De lehet, hogy van egy mágikus, elektromos halálsugara. Hátrébb, az üzlet előtt elégett a zsinór, az öreg Bing pedig azt üvöltötte, hogy Don't Fence Me ln! Barney azon tűnődött, vajon sok cowboyfilmet látott-e a felderítő. Levette régi nemezkalapját, egy botra tűzte, és a táblának támasztotta. Pam-pam-pam, a kalap tíz másodpercen belül teli volt a rohadékokkal, mintha üvegtörmelék lett volna. Isten tudja, hogy hatna az emberre. A kalap művészien csúszott le a tábla szélén. Barney a levegőbe lőtt, és átpattant a tízlábnyira jobbra lévő olajoshordó fedezékébe. Aztán újra meglátta azt a valamit, és tudta, ha lesz elég ereje, akkor most sarokba szorítja. A felderítő megnőtt, és most tompa ezüst színű volt. Barney úgy vélte, ez lehet a normális színe. Odaugrott a cégtáblához, és Barney tudta, hogy a szegény szerencsétlen most örül, mert még mindig meg van győződve róla, hogy ő is ott van a kalap alatt. Barney felmérte a helyzetet, és könnyedén felemelte a negyvengallonos hordót fedő hullámlemezt. Megragadta a hordó felső szélét, maga felé döntötte, és érezte, hogy a tartalma megmozdul. Még negyedrészig van, ő meg azt mondta Ernnek, ugyan vigye már innen szem elől. Hogy tehetett ilyet? - Mester, Mester... a példányt elkábítottam. - Ez jó munka volt, Loy. Elöl van? Egész testét látod?
- Nem, Mester. A tábla mögött van. Épp értékelni akarom... - Loy, vigyázz! - Blmpblmpblmp! - Loy, Loy! Barney dobogó szívvel rogyott le a hordó mellé. A hordó eresztékeiből kátrány Csurgott, és mélyen beleivódott a vörös talajba. Fülét szorosan a hordóhoz tapasztotta, de nem hallott semmit. Az út túloldalán a vén nyivákoló áttért a Dear Hearts and Gentle People című számra. Az öregember türelmetlenül átment, és kikapcsolta a magnót. - Loy! Kedves kisinas, nem tudsz kommunikálni? - Mester... - Nagyon gyenge a jeled. Bocsásd ki a szenzoraidat. - Mester... - Nagyon gyenge a jeled. Bocsásd ki a szenzoraidat. - Szenzoraim nem működnek. - Loy, mit csinált veled ez a teremtmény? - Tönkretett. Beborított egy fémtartállyal, amelyben maró folyadék van... széntermék... képlete... képlete... - Fenébe a képlettel... Loy, kedves, szegény bolondom, meg tudod adni a helyzetedet, hogy befogadjalak? - Nem, Mester... hagyj el... - Nagyon gyenge a jel. - Hagyj el, Mester, méltatlan vagyok... minden negyed elhalványodik... - Meg kell tennem a szükséges lépéseket, mielőtt teljesen tönkremegy a szerkezeted. Ryan papa a hőségben várakozott, és kicsit hiányzott neki a kalapja. Aztán felvillant a fénykör, megjelent a cső, belsejében a kavargó árnyékokkal. Mind ott voltak épségben: Bet Miller virágos karton ruhájában és a két látogató. Hajuk szálát sem görbítette meg senki. Miután a kör elhalványult, kábultan álltak. Barney először hallott magasan a feje fölött valamilyen halk, pengő hangot. Odarohant hozzájuk, és meglátta, hogy a fiú kezében ott 1: Az angol bluff blöfföt meg szirtet is jelent.
van az üveg, ugyanaz az üveg, Bet pedig egy matt, fémből készült kis dobozt szorongatott a kezében. Barney szólt hozzájuk, de olyanok voltak, mint az alvajárók. Óvatos volt, hátha kelepce az egész, de végül eltette az üveget, és saját céduláját vette ki belőle, egy vonalas lapot Bet rendelőfüzetéből, a hátán új üzenettel: FELTÉTELEIDET ELFOGADTAM. HELYEZD A LOKÁTORDOBOZT A BEBÖRTÖNZÖTT FELDERÍTŐ KÖZELÉBE; TÁRSAID FÖLDI IDŐ SZERINT EGY ÓRA MÚLVA MAGUKHOZ TÉRNEK. Utána pedig kisebb nyomtatott betűkkel - a kézírás nagyon hasonlított az övéhez - még egy megjegyzés: MARADJ A BAR BARBAN, LEHET, HOGY MEGGONDOLJA MAGÁT. IMFRIM-NAR - FORDÍTÓ Végül pedig egy kéz lenyomata. Barney nem vesztegette az időt; elvette Bettől a dobozt, és az olajoshordó tetejére tette. Aztán mindegyiküket visszaterelte a kocsmába igen fürgén, és leültette őket, hogy magukhoz térjenek. Fogalma sem volt, mit mond majd nekik, ha felébrednek - vagy ők neki. Tűzött a déli nap. Barney megfigyelte, hogy megjelenik és olajoshordóra összpontosít a fénykör. Amikor a cső kavarogni kezdett, több yardos körzetben mindent felszippantott: a hordót, a kátrányt, az apró felderítőt, a cégtáblát - Jézus, mit fog mondani, az hova tűnt? - és Barney kalapját, ami teli volt apró üvegnyilacskákkal. Egy időre egészen egyedül maradt a kocsmában - amit évekkel ezelőtt pókeren nyert Fraser papától -, és csapolt magának egy hideg sört. Alig volt lapja, blöffölt - hát ez a dolog magyarázata, és ezért hívták az emberek az egész helyet Barney Blöffjének. A leosztott lapokról az azokat fogó kéz jutott eszébe, újra elővette az üzenetet, és eltűnődött rajta. Nyilván az a Fordító jelenti az egyik legnagyobb rejtélyt. Barney nagyon hálás volt a tanácsáért. Egyre azon gondolkozott, ugyan hol is szedhették fel a szerencsétlent, hogy tanult meg angolul, és hogy lehet, hogy hét ujj van a kezén. Damokos Katalin fordítása
Szerzőinkről MARK A. RAYNER
1966-ban született kanadai szerző. Miközben újságíróként és reklámszakemberként volt kénytelen keresni a mindennapi betevőt, titkos énje SF-novellákat gyártott, és azokkal házalt a legkülönbözőbb off- és online magazinoknál. Nyomtatásban először 1999-ben sikerült megjelentetni Any Port in a Storm c. elbeszélését a Parsec magazinban. Ezt rögtön Aurora-díjra jelölték. MICHAEL SWANWICK
Amerikai író. 1950-ben született, és 30 évvelkésőbb kezdett publikálni. Azóta több regénye megjelent, de az elismerések nagy részét a novellák hozták neki. Szereti a szokatlan kihívásokat, „megscifisítette" már az ábécét és a periódusos táblázatot is. Magyarul először Téli mese című novelláját olvashattuk a 173. Galaktikában, legutóbb pedig 205. számunkban jelentkezett egy írással. MICHAEL T. CRICKET
Sokoldalú tudományos szerkesztőnk, Kovács „Tücsi" Mihály negyedszázada ír már elbeszéléseket ís. Az első még 14 évesen került ki a keze alól, és - állítása szerint - élete legjobb honoráriumát kapta érte, az irodalom jelest. A '90-es évek második felében az X-Magazin lapjain jelentek meg novellái, melyek közül az utolsó, A vezeklés című Zsoldos Péter-díjat is nyert. EDWARD D. HOCH
Leghíresebb hőse egy Nick Velvet nevű profi tolvaj, aki megbízásból a legkülönösebb tárgyakat lopta el, többek közt egy hamutartót, egy pókhálót, egy kiszáradt szobanövényt, egy használt teafiltert, egy darab szappant, egy fonalgombolyagot, egy hálaadásnapi pulykát, egy fürdőszobemérleget, egy struccot, egy lejárt könyvtári könyvet, sőt egy teljes baseballcsapatot. RUTH NESTVOLD
Németországban élő amerikai írónő. Kétnyelvűségét fordításokkal is kamatoztatja. Első elbeszélése, a Latency Time 2001-ben jelent
meg az Asimov's Science Fiction magazinban. Azóta rendszeresen publikál. Magyarul most olvasható műve először. GUSTAVO VALENTE
1966-ban született argentin szerző, fizikát, majd földrajztudományt hallgatott Bahía Blanca egyetemén. Utóbbinak köszönheti munkáját és doktorátusát, előbbinek pedig SF iránti szenvedélyét. Jelenleg térképészként dolgozik, szabadidejében pedig elbeszéléseket és regényeket ír. Magyarul először jelenik meg műve. IVAN JEFREMOV
Orosz író, paleontológus. 1908-ban született, az 1917-es szovjet forradalom során a Vörös Hadseregben szolgált. A kommunista eszmék iránti elkötelezettségét elbeszéléseiben és regényeiben is kifejezésre juttatta. Rövidebb írásokat már a '40-es évek elején publikált, de az igazi sikert 1957-es regénye Az Androméda-köd hozta meg számára. 1972-ben hunyt el, négy évvel később kisbolygót neveztek el róla. NANCY KRESS
Amerikai írónő, 1948-ban született. Első elbeszélése a Galaxy magazinban jelent meg, közel harminc esztendővel később. A '80-as években ideje nagy részét lekötötte a gyermeknevelés, és az irodai munka egy reklámügynökségnél, de azért sikerült begyűjtenie egy Nebulát az egyik elbeszéléséért. 1990 óta főfoglalkozású író, számos regénye és novellája nyert további díjakat. Kedvenc témája a biológia, azon belül is a genetika. CHERRY WILDER
Új-zélandi születésű (1930) ausztrál írónő. Első elbeszélése viszonylag későn, 1974-ben jelent meg a New Writings in SF antológiasorozat 24. kötetében. Kedvelt témája volt az emberek és idegenek első találkozása, valamint az ebből eredő érzelmi, gondolkodásmódbeli változások. Számos ifjúsági és felnőtt regénye is ezzel foglalkozott. 2002-ben hunyt el, miután visszatért szülőföldjére.