2.) Mikor támad Amálek?

1

2Móz 17,8-16 Amálek „Eljöve pedig Amálek és hadakozék Izráel ellen Refidimben. És monda Mózes Józsuénak: Válaszsz nékünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel. Holnap én a halom tetejére állok és az Isten pálczája kezemben lesz. És úgy cselekedék Józsué a mint mondotta vala néki Mózes, megütközék Amálekkel: Mózes, Áron és Húr pedig felmenének a halom tetejére. És lőn, mikor Mózes felemelé kezét, Izráel győz vala; mikor pedig leereszté kezét, Amálek győz vala. Mikor azért Mózes kezei elnehezedének, követ hozának és alája tevék, hogy arra űljön; Áron pedig és Húr tartják vala az ő kezeit, egy felől az egyik, más felől a másik, és felemelve maradának kezei a nap lementéig. Józsué pedig leveré Amáleket és az ő népét fegyver élivel. És monda az Úr Mózesnek: Írd meg ezt emlékezetűl könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól. És építe Mózes oltárt és nevezé nevét Jehova-Niszszi-nek. És monda: Megesküdött az Úr, hogy harcza lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről-nemzetségre.” Bevezetés Amikor Izráel népe kijött Egyiptomból, az Úr nyitotta meg nekik a Vörös-tengert (2Móz 14,22), és minden harc nélkül vezette őket egészen Refidimig. Ez volt az első eset, amikor Isten úgy látta jónak, hogy az Ő népét megtámadja az ellenség. Ez volt az első harc. Amálek volt az első nép, aki szembeszállt Izráellel, aki elállta útjukat (8. v.). Ennek a történetnek a szellemi mondanivalójáról szeretnék szólni, hogy: ki volt Amálek; szellemileg mit jelent ez a mi életünkben; és hogyan lehet ezt a szellemi harcot győzelmesen megvívni. 1.) Ki volt Amálek? A Mózes első könyve 36. fejezetében olvashatunk Ézsau nemzetségéről. Ézsau Jákóbnak volt az ikertestvére. Ézsau volt az, aki eladta az elsőszülöttségi jogát egy tál ételért. Ézsaunak volt az unokája Amálek (1Móz 36,10.12). Tehát Amálek az Edomiták közül, a Szeír hegyén lakó Ézsau nemzetségéből való volt. Nevének az a jelentése magyarul, hogy rabló nép, vagy völgylakó. (1) Mit jelképez szellemi értelemben Amálek? Amálek a testet jelképezi, amiről azt mondja az Ige: „…nem lakik én bennem, azaz a testemben jó…” (Róm 7,18). Pál apostolnak a Galáciabelieknek írott levelében olvashatunk a test cselekedeteiről: „A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, Irígységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, a miképen már ezelőtt is mondottam, hogy a kik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek” (Gal 5,19-21). Amálek jelképezi a nagy „ÉN”-t is, vagyis a meg nem szentelt lelkünket. Az Úr Jézus azt mondta: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli […] még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26 ). A lelkem jelenti az én akaratomat, az én vágyaimat, az én céljaimat. Mert a testünk, énünk és a lelkünk mindig útját akarja állni Isten akaratának. „…az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (Róm 8,7). Mert Isten a mennyeieket adja nekünk. „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben” (Kol 3,2-3). De a mi énünk, és a mi testünk „völgylakó”. Egészen más a természete. Nem mennyei magasságokban él, hanem nagyon is földhöz tapadt, nagyon is e világhoz húz. Ugyanakkor rabló, mint

2 Amálek népe, mert el akarja rabolni mindazt a gazdagságot, mennyei jót, örömet, békességet, amit Isten Krisztusban adott nekünk. Útját állja annak, hogy eljussunk az ígéretek beteljesedéséig, amit az alapigében a Kánaán földje jelent, ahová indultak, ami a célja volt Izráel népének. (2) Miért jelképezi Amálek a lelkünket, az énünket és a testünket? Amáleknek az őse Ézsau volt. Ézsau vadász-ember volt: erős, magabiztos, megkereste magának a kenyerét, vad természetű volt (1Móz 25,27). Amikor azt az ajánlatot tette neki Jákób, hogy adja el az elsőszülöttséget, akkor így gondolkodott: „…mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?” (1Móz 25,32). Mit jelentett az elsőszülöttség? Azt, hogy Isten Ábrahámnak adott ígérete az elsőszülöttekben folytatódik tovább (1Móz 12,7). Tehát az Istennel való közösség az az ígéret, hogy majd belőle származik Krisztus test szerint. Az Isten tervének a megvalósulása, amit messze időkre előre megmondott Isten, hiszen Ábrahámról azt olvassuk, hogy „…várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója Isten” (Zsid 11,10). Az elsőszülöttség megvetése Erre mondta Ézsau: Mire való ez nekem? Mire valók nekem a mennyei dolgok, távoli dolgok, Isten ígéretei, Isten áldásai? Halni járok minden nap a mezőre (1Móz 25,32). Ézsau nagyon földhöz tapadt volt. Úgy értékelte, hogy Isten minden ígéreténél, áldásánál - amit a messze jövőben akar neki adni - többet ér a tál étel, a veres étel; és „…eladá [egy tál ételért] az ő elsőszülöttségét Jákóbnak” (1Móz 25,33). Na, ilyen a mi testünk, ilyen a mi énünk is. A pillanatnyi előnyökért, pillanatnyi földi dolgokért képes az ember eladni, nem törődni olyan nagy üdvösséggel, amit Isten Krisztusban adott nekünk. 2.) Mikor támad Amálek? Mózes ötödik könyvének a 25. fejezetéből részletesebben megtudjuk. „Megemlékezzél arról, a mit Amálek cselekedett rajtad az úton, a mikor Égyiptomból kijöttetek: Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, a kik hátul valának, a mikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent. Mikor azért megnyugtat majd téged az Úr, a te Istened, minden te köröskörűl lévő ellenségedtől azon a földön, a melyet az Úr, a te Istened ád néked örökségűl, hogy bírjad azt: töröld el Amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd!” (5Móz 25,17-19). Amikor Amálek az úton rátámadt Izráelre, azokat verte meg, akik a sereg végén voltak: az erőtleneket, a fáradtakat és lankadtakat. Amikor meggyengülünk szellemben A testünk (a bűnös hajlamai) és a lelkünk (a halálba nem adott énünk) akkor támadnak, amikor szellemben meggyengülünk, meglankadunk, megfáradunk, amikor nem olyan szoros az Úrral való kapcsolatunk. Amikor nem táplálkozunk kellőképpen Krisztusból, a mennyei kenyérből. Ahogy írva van, hogy „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak […] a legkülönbek is; De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul…” (Ézs 40,30-31). Szóval, amikor nem annyira bízunk az Úrban - és ez természetes, hogy így van -, mert ugye az Ige azt mondja, hogy „…nem lakik én bennem, azaz a testemben jó…” (Róm 7,18). Benne van a bűn a testünkben, a hajlamainkban. „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg…” (1Jn 1,8). Azonban azt is mondja az Ige, hogy „Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben…” (Róm 6,12), és azt is, hogy „…a test a lélek [szellem] ellen törekedik, a lélek [szellem] pedig a test ellen…” (Gal 5,17) Ezek egymással harcolnak. Hogyha szellemünkben meggyengülünk, ha a szellemünk nem táplálkozik, nem erős, nem kapcsolódik eléggé az Úrhoz, akkor előtör a test, és a bűnös vágyak, mert mi nem tudjuk vele felvenni a harcot. Nem mi harcolunk.

3 A harc a test és a Szellem között folyik „…Megesküdött az Úr, hogy harcza lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségrőlnemzetségre” (16. v.) Igaz, azt is mondta, hogy „…mindenestől eltörölöm Amálek emlékezetét az ég alól” (14. v.), el ne felejtsd (5Móz 25,19). A mi életünkben is így van. Azt mondja az Ige, hogy „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat…” (Kol 3,5), de azt is kijelenti, hogy a Szellem öldököli meg, vagy a Szellem által öldökölhetjük meg. A Szellem harcol a test ellen, és a test a Szellem ellen (Gal 5,17). Ott folyik közöttük a küzdelem. 3.) Az ítélet végrehajtása Amálek felett Azt is olvastuk az előbb Mózes ötödik könyvében, hogy majd akkor, amikor Isten köröskörül minden ellenségüktől megnyugtatja őket, akkor el ne felejtsék azt, hogy Amáleknek még az emlékezetét is töröljék el az ég alól (5Móz 25,19). És egyszer eljött ez az idő Izráel életében, és az ítélet végrehajtása elkezdődött. Erről a Sámuel első könyvének a 15. fejezetében olvashatunk, és ez nagyon tanulságos. „És monda Sámuel Saulnak: Engem küldött el az Úr, hogy királylyá kenjelek fel téged az ő népe, az Izráel felett; most azért figyelj az Úr beszédének szavára. Így szól a Seregek Ura: Megemlékeztem arról, a mit cselekedett Amálek Izráellel, hogy útját állta néki, mikor feljöve Égyiptomból. Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat” (1Sám 15,1-3). (1) Amálekről Isten emlékezett meg Isten azt mondta: „…Megemlékeztem arról, a mit cselekedett Amálek…” (1Sám 15,2). A Mózes könyvében azt olvastuk, hogy Isten a népnek mondta, hogy emlékezzenek meg, ők ne felejtkezzenek el arról, hogy: „…töröld el az Amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd!” (5Móz 25,19). Úgy látszik Izráel elfelejtkezett, de Isten nem. Egyszer csak azt mondta a próféta által Izráel első királyának, hogy „Én megemlékeztem. És most menj el, és töröld el Amálek emlékezetét az ég alól. Mindent meg kell ölnöd. Férfit, asszonyt, gyereket, öreget, és minden jószágát, ökröt, juhot, tevét, szamarat, mindent, mindent meg kell ölnöd” (1Sám 15,1-3). Isten ezt az ítéletet mondja ki a mi testünkről és énünkről. Nem talál benne semmi jót. Elpusztítani való. (2) Saul nem pusztította ki teljesen Amáleket „Saul pedig megveré Amáleket Havilától fogva, egészen addig, a merre Súrba mennek, mely Égyiptom átellenében van. És Agágot, az Amálekiták királyát elfogta élve, a népet pedig mind kardélre hányatá. Saul és a nép azonban megkímélte Agátot és a juhoknak, barmoknak és másodszülötteknek javát; a bárányokat és mindazt, a mi jó vala, nem akarták azokat elpusztítani, hanem a mi megvetett és értéktelen dolog volt, mindazt elpusztíták” (1Sám 15,7-9). Saul úgy gondolta, hogy ő nagyon bölcsen cselekedett. Mi is sokszor így gondolkozunk, mint Saul: Az embereket elpusztítjuk, de a királyát nem, az mégis egy kiváló ember. S az állatokat miért pusztítanám el? Ami értéktelen, az mehet a pusztulásba, de a javát meghagyom. És nem is akármiért hagyjuk meg a javát, nem magunknak, hanem hogy feláldozzuk az Úrnak. Gyakran mi is így gondolkozunk a test felől, és a mi énünk felől. Ismerjük mi az Igét, hogy nincs bennünk semmi jó, de mégis találunk. Úgy gondoljuk, hogy azzal az erővel, igyekezettel, buzgósággal, tehetséggel, ami a testünkben, adottságainkban, régi természetünkben rejlik, szolgálhatjuk az Urat. De mit mondott Ő? Amikor jött Sámuel, azt kérdezte Saultól: Miért nem hajtottad végre az Úrnak parancsát? Saul azt válaszolta, hogy végrehajtotta. „Sámuel azonban monda: Micsoda az a juhbégetés, mely füleimbe hat és az az ökörbőgés, melyet hallok? És monda Saul: Az Amálekitáktól hozták azokat, mert a nép megkímélte a juhoknak és ökröknek javát, hogy

4 megáldozza az Úrnak, a te Istenednek; a többit pedig elpusztítottuk” (1Sám 15,14-15). Mi az az ökörbőgés és juhbégetés? Juhbégetés a padsorokban, ökörbőgés a szószékről Nem tudom, ki ismeri azt a könyvet, amelynek az a címe, hogy Krisztus megtartó élete. Aki még nem olvasta, annak ajánlom ezt a kis könyvet. Azt mondja többek között, hogy ma nagyon sok templomban és gyülekezetben ugyanez megy. Juhbégetés a templom padjai között, és ökörbőgés a szószékről. Mit jelent ez szellemileg? Azt, hogy a gyülekezetnek a tagjai a maguk erejéből akarnak valami jót adni az Úrnak, dicsérni az Urat, vagy tenni valamit; a szószékről pedig olyan szolgálatok hangzanak el, ami nem a halálba adott életből fakad, hanem emberi okoskodásból, emberi erőből, emberi logikából. (3) Jobb az engedelmesség az áldozatnál „…Vajjon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés. Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, Ő is megvetett téged, hogy ne légy király” (1Sám 15,22-23). Mi kedves az Úr előtt? Az áldozat? Nagyon sok hívő ember szeret szolgálni az Úrnak, áldozatot hozni Őérette. De azt mondja: ez nem kell: „…enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken” (Zsolt 50,10). Szüksége van erre az Úrnak? Nincs! Ítélet a régi életünk fölött Arra van szükségünk, hogy megértsük: nincs bennünk semmi jó (Róm 7,18); és amit Ő mond, hogy: „…Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát…” (Mk 8,34). Értsük meg, hogy: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus [...] a mi ó emberünk ő vele [együtt] megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste…” (Gal 2,20; Róm 6,6). Hogy eljussunk odáig, hogy mi magunk is ítéletet mondjunk a régi fölött - látszódjon az akármilyen jónak, amit fel lehet áldozni az Úrnak (mint a hízott ökröt, első- vagy másodszülöttnek a javát), vagy legyen az egy jó tulajdonság -, amiről azt gondoltuk, hogy azzal szolgálhatjuk az Urat. Úgy ítéljünk, ahogy az Úr ítél. Halálba vele. Egészen addig, amíg mindent úgy látunk magunkban, hogy Jézus Krisztus az Ő testében mindent felvitt a fára. És ezért én is úgy ítélem, hogy minden halálba való, ami régi az életemben. Isten semmit nem tud elfogadni bennem, csak Krisztus életét; csak az új életből fakadó szolgálatot! Emlékoszlop a magunk „dicsőségére” Azt mondta Sámuel Saulnak, hogy „…elvette az Úr a királyságot a te kezedből…” (1Sám 28,17), nem leszel többé király. És Saul még sok ideig ragaszkodott a királysághoz, és emiatt üldözte Dávidot (1Sám 18,8-9). Saul nem tudta legyőzni a külső Amáleket, sem a bensejében levő Amáleket: az énjét, az engedetlenségét. „…hírül adák Sámuelnek, ezt mondván: Saul Kármelbe ment, és ímé emlékoszlopot állított magának…” (1Sám 15,12), annak a győzelemnek az emlékére, amikor a maga elgondolása szerint verte le az Amálekitákat. Amit az ember a régi természetéből ad és áldoz az Úrnak, az mind a régi életének, az énjének a dicsőségét növeli, nem az Úr dicsőségét. Az a mi „emlékoszlopunk” és nem is marad meg. Ennek csak az lehetett a vége, hogy „…elvette az Úr a királyságot a te kezedből…” (1Sám 28,17). (4) Saul halála Tanulságos Saul életének a vége. Ő megkímélte az Amálekiták királyát, az ökrök javát (1Sám 15,9), de az Amálekita nem kímélt semmit, sőt végül megölte őt (2Sám 1,7-10).

5 „És lőn Saul halála után, mikor Dávid visszatért az Amálekiták legyőzéséből, és Dávid két napig Siklágban időzött” (2Sám 1,1). Saul az időben a filiszteusok ellen harcolt. A filiszteusok a szellemi hatalmasságokat jelentik. Az ő vezérük volt Góliát (1Sám 17,4), aki a Sátánnak a jelképe. Amikor Saul harcolt (1Sám 28,4), az idő alatt Dávid - az ő hatszáz emberével - a filiszteusok földjén tartózkodott (1Sám 27,2). A családjuk, az asszonyok, a gyerekek és a jószágok Siklágban maradtak (1Sám 27,3). A filiszteusok azonban nem akarták, hogy amikor Saullal harcolnak, akkor Dávid a seregben legyen, ezért visszaküldték őket Siklágba (1Sám 29,9-10). Mire visszaértek, látták, hogy a várost felgyújtották, s az asszonyokat, a gyerekeket, és az összes jószágot elvitték. A hatszáz harcos már akkor is nagyon fáradt volt, és úgy olvassuk az Igében, hogy annyira sírtak, hogy a végén már a sírásra sem maradt erejük (1Sám 30,1-4). Akkor megkérdezte Dávid az Urat, hogy mit tegyenek? Üldözzék-e az ellenséget, aki felgyújtotta Siklágot? Utol fogják-e érni őket? Az Úr azt mondta Dávidnak, hogy üldözze és utol fogja érni (1Sám 30,78). Kiderült az is, hogy az amálekiták gyújtották fel a várost. Isten ereje a mi erőtlenségünkben jut célba Az amálekiták akkor támadták meg Izráelt, amikor fáradt és erőtlen volt (5Móz 25,1718). Dávid ezzel a fáradt sereggel, akinek már nem volt ereje, üldözőbe vette őket. A pusztában találtak egy félholt fiatalembert. Adtak neki vizet, ennivalót, s amikor magához tért, elmondta, hogy ő egyiptomi. Őt az a sereg hagyta ott - mert beteg volt -, amelyik felgyújtotta Siklágot. Elmondta, hogy az egy amálekita sereg, és elvezette őket hozzájuk. De a hatszázból kétszáz embernek már annyi ereje sem volt, hogy átmenjen a patakon. Így négyszázzal vette üldözőbe azokat. Mind fáradtak és kimerültek voltak, de mégis mentek, mert az Úr mondta nekik, és le is győzték az amálekitákat. A következő Igében Amálek, azaz a testünk és a lelkünk elleni harcról van szó „…Saul halála után, mikor Dávid visszatért az Amálekiták legyőzéséből…” (2Sám 1,1). Van olyan erőtlenség is, amikor Istennel szoros kapcsolatban vagyunk, a szellemünk erős, de megerőtleníti a testünket, emberi lehetőségünket, képességeinket kicsivé teszi azért, hogy nyilvánvalóvá legyen, nem az én erőmből győztem, hanem az Úr erejéből, mert „…mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Dávidnak a győzelme nem a testi erőből volt, mert ők nem tudtak volna győzni, mert menni is alig volt erejük, hanem az Úr kegyelméből. Ez is hozzátartozik a harchoz. Amikor mi úgy gondoljuk, hogy le tudjuk győzni a bűnöket, akadályokat, az Úr meggyengíti a testi erőnket, hogy egyedül csak Benne bízzunk. Minél gyengébbnek látjuk magunkat, annál jobban tudunk az Úrba kapaszkodni, Rá figyelni, Tőle áldást nyerni. Amálek ellen, a test ellen, csak Ő tud győzni! Az el nem pusztított Amálek bosszút áll Amikor Dávid visszatért az amálekiták legyőzéséből, „Ímé a harmadik napon egy férfi jöve a táborból Saultól, és az ő ruhái megszaggatva valának, fején pedig föld vala; és amikor Dávidhoz ért, leesék a földre, és meghajtá magát. Monda pedig néki Dávid: Honnét jössz? Felele néki: Az Izráel táborából szaladék el. Monda néki Dávid: Mondd meg kérlek nékem, mint lőn a dolog? Ő pedig felele: Megfutamodék a nép a harczból, és a nép közűl nagy sokaság esett el, és meghalának. Sőt Saul is és Jonathán az ő fia meghalának. Dávid pedig mondá az ifjúnak, ki néki ezt elbeszélé: Honnan tudod, hogy meghalt Saul és Jonathán az ő fia? Felele az ifjú, ki a hírt hozta: Történetből felmenék a Gilboa hegyére, és ímé Saul az ő dárdájára támaszkodott vala, és ímé a szekerek és lovagok utolérék őtet. Hátratekintvén pedig Saul, megláta engem és szólíta, és mondék: Ímhol vagyok én. Monda pedig nékem: Ki vagy te? Felelék néki: Amálekita vagyok. Akkor monda nékem: Kérlek állj mellém és ölj meg engem, mert dermedtség fogott el engem, pedig a lélek még teljesen bennem van. Annakokáért én mellé állván, megölém őtet, mert tudtam, hogy meg nem él, miután elesett, és elhozám a koronát, mely az ő fején vala, és az aranypereczet, mely az ő karján volt, és azokat ímé ide hoztam az én uramnak” (2Sám 1,2-10).

6 Dávid és a vele lévők megszaggatták a ruháikat, nagy zokogással sírtak és böjtöltek estéig (2Sám 1,12). „És monda Dávid az ifjúnak, a ki ezt elbeszélé néki: Honnét való vagy te? Felele: Egy jövevény Amálekita férfi fia vagyok. Ismét monda néki Dávid: Hogy nem féltél felemelni kezedet az Úr felkentjének elvesztésére? És szólíta Dávid egyet az ő szolgái közűl, kinek monda: Jőjj elő és öld meg őt. Ki általüté azt, és meghala. És monda néki Dávid: A te véred legyen a te fejeden: mert a tennen nyelved vallása bizonyságot tesz ellened, mondván: Én öltem meg az Úrnak felkentjét” (2Sám 1,13-16). Látjuk, hogy Saul életének a végén - aki nem pusztította ki teljesen az amálekitákat -, a döntő pillanatban előkerült egy amálekita, aki megölte őt, elvette koronáját és kezéről az arany karperecet (2Sám 1,10). Az amálekita azt gondolta, hogy Dávid majd értékelni fogja tettét (azért vitte el az ékszereket), de Dávidnak ez nem tetszett. Mivel felemelte kezét az Úr felkentje ellen, meg is ölette (2Sám 1,16). Szellemi tanulság Rosszul gondolkodunk, amikor nem öldököljük meg azt, ami a lelkünkből, az énünkből és a testünkből való. Végzetesen tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy vannak rossz dolgok bennünk, vannak kimondottan bűnös dolgok, nagy bűnök, de azért van bennünk jó is, amivel szolgálhatunk az Úrnak, amit adhatunk Neki. Ha nem adok halálba mindent, ami tőlem való, akkor a testem és a lelkem nem fog engem kímélni egy döntő órában. Egy döntő napon bosszút fog állni. „…ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel [Szellem által] megöldökölitek, éltek” (Róm 8,13) - ezt mondja Isten Igéje. (5) Hámán az amálekiták késői utóda Ezt azért fontos megemlíteni, mert olvastuk, hogy „…harcza lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről-nemzetségre” (16. v.). Nemzedékről nemzedékre, újból és újból előbukkant Amálek. Egy késői utóda Hámán, Eszter könyvében tűnik elő, aki agági volt (Eszt 3,1). Tehát annak az Agágnak a leszármazottja, akit megkímélt Saul, akit aztán Sámuel próféta vágott darabokra (2Sám 15,9.33), Amálek királyának az utóda. Amikor Izráel népe a fogságban volt, ismét előtűnt egy amálekita, és ez a Hámán volt. Hámán bement a királyhoz, bevádolta a zsidókat, és mindenestől ki akarta őket irtani (Eszt 3,8-11). Látjuk? Amálek nem kíméli Izráelt. A test és a mi lelkünk nem kímél bennünket. Minden lehetséges alkalmat megragad, hogy elvegye a koronánkat, kioltsa az életünket, és elpusztítson. Elvegyen minden szellemit, minden mennyeit. Akkor Márdokeus azt üzente Eszternek, a király feleségének, hogy menjen be a királyhoz, és könyörögjön népe életéért (Eszt 4,8). Érdekes, hogy mit mondott Eszter: Mindenki tudja, hogy aki bemegy a királyhoz hívatlanul, azt megölik (Eszt 4,11). Mégis kész volt a királyhoz menni ezekkel a szavakkal: „Menj el és gyűjts egybe minden zsidót, a ki Susánban találtatik, és bőjtöljetek érettem és ne egyetek és ne igyatok három napig se éjjel se nappal, én is és leányaim így bőjtölünk és ekképen megyek be a királyhoz, noha törvény ellenére; ha azután elveszek, hát elveszek” (Eszt 4,16). Márdokeus még azt az üzenetet is küldte Eszternek, hogy ne gondolja, hogy megmenekülhet, mint királynő, hiszen ő is zsidó (Eszt 4,13).

4.) Hogyan kell a test ellen harcolni? Figyeltük a felolvasott Igében, hogy Mózes, Áron és Húr felment a hegyre, s Mózes felemelte a kezét (10. v.)? A felemelt kéz: az imádság. Amíg felemelve tartotta, Izráel győzött (11. v.). Józsué lent a völgyben harcolt, de a harc nem ott dőlt el, hanem a hegyen, a halom tetején. Eszternél ugyanez volt (Eszt 4,16). Susánban a zsidók imádkoztak és böjtöltek, Eszter pedig bement a királyhoz, és amikor meglátta Eszter királynét, kinyújtotta az aranypálcáját

7 (Eszt 5,2). Ez a kegyelemnek a pálcája volt. Akire a király nem nyújtotta ki, és hívatlanul ment be hozzá, annak viszont meg kellett halnia (Eszt 4,11). Minden harcnak, minden győzelemnek van alapja, egy biztos sziklaalap. Először egy ígéret, hogy Isten megtartja az Ő népét. Márdokeus is erre hivatkozott Eszternél, hogy ha te nem mégy segítségül, ha te nem könyörögsz, máshonnan lesz könnyebbsége a zsidóknak, de te és atyád háza népe elvesztek (Eszt 4,14). Aztán az imádság: könyörögjetek. És még az odaszánt élet: „…ha azután elveszek, hát elveszek” (Eszt 4,16). Testvérek, ezek nélkül nem megy a harc az énünk, a testünk és a bűnök ellen. Ha nincsen egy szilárd alapunk: Isten Igéje; ha nem tudjuk, hogy van mögöttünk egy imaháttér; ha nincsen olyan odaszánt életünk, hogy ha elveszek, hát elveszek, ha meg kell halnom, meghalok: akkor nincs győzelem. Akinél azonban ezek megvannak, arra Isten kinyújtja az aranypálcáját, a kegyelmet, és győzni fog, mint ahogy Eszter királyné is meg tudta hiúsítani Hámán tervét (Eszt 7,9-10). (1) A harc a hegyen dől el Hogyan folyt a harc? Józsué lent harcolt a völgyben Amálek ellen; Mózes, Áron és Húr fent a hegyen (10. v.). Soha nem a völgyben, mindig a hegyen dőlt el a harc kimenetele. Mert amíg Mózes felemelve tartotta kezét, Izráel győzött (11. v.). Mi most még a völgyben harcolunk Még járjuk a földi életünk útját és harcolunk. Harcolni kellett Józsuénak és a népnek is. Nekünk is kell harcolni énünk ellen, testünk ellen, bűneink ellen. Öldököljétek meg! Ez az egyik oldala a dolognak. De tudnunk kell, hogy a harc kimenetele nem itt dől el. Ez szükséges hozzá, de nem itt dől el, hanem a halom tetején, ahol ott van Mózes a „felemelt pálcával”. A mi harcunk a Golgotán dőlt el A mi harcunk a bűnök és a test ellen a halom tetején dőlt el. Melyik halomnak a tetején? A golgotai halom tetején. És hogyan? Ott két dolog történt. Az egyik, amit Ő tett értünk. Hogy Krisztus meghalt a bűneinkért. „…megáldoztatott érettünk” (1Kor 5,7), eltörölte a mi bűneinket. Ezt mi nem tudtuk volna megtenni. De történt egy másik dolog is, amit velünk tett. Isten belehelyezett Krisztusba már örök időknek előtte. „…megáldott minket minden lelki [szellemi] áldással a mennyekben, a Krisztusban […] Tőle vagytok ti pedig a Krisztus Jézusban…” (Ef 1,3; 1Kor 1,30). Amikor a mi Urunk felment a halom tetejére, a golgotai keresztre, akkor beteljesedett ez: „Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek” (Róm 6,6). Amikor meghalt, és eltemették, akkor mi is „Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség [bemerítés] által a halálba…” (Róm 6,4). Amikor Ő feltámadt „…a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk” (Róm 6,4). Ezek ott dőltek el a Golgotán. Nem úgy tudunk győzni a bűn felett, az ó ember felett, hogy elhatározzuk, hogy jobban vigyázunk, jobban figyelünk, és megfeszítjük az erőnket. Ez mind sauli gondolkozás: van még bennem jó, tudok még vigyázni, van még erőm, amit meg tudok feszíteni. Ez mind semmivé lesz. Amikor egy ember eljut odáig, mint Dávid, hogy már sírni sincs ereje annyira gyenge; és már látja, hogy nincs benne semmi jó, és teljesen Istenre van szorulva: akkor megnyílik a szeme. Ekkor hit által el tudja fogadni - annak ellenére, hogy látja, mennyire él még benne a bűn - igaznak amit még nem lát (mert Istennek hisz), hogy óembere megfeszíttetett. Amikor hit által elfogadom, és tudom, hogy Krisztus felemelte a hatalom pálcáját „…Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18) - mint ahogy Mózes is a kezében tartotta a „hatalom pálcáját” (ami Isten pálcája volt), és kétfelé választotta a Vöröstengert (2Móz 14,21), és megütötte a kősziklát, amelyből víz folyt ki (2Móz 17,6) -, amikor megnyílik a szemem arra, hogy Övé minden hatalom, és az Ő hatalmánál fogva

8 megfeszíttetett az én óemberem, és nem kell, hogy a bűnnek szolgáljak, mert megerőtelenült a bűn teste (Róm 6,6), akkor a gyakorlati tapasztalatomban is megélem, és nyilvánvaló lesz a győzelem. Ekkor Amálek veszít. Hogyan győzök? Azt mondja az Írás, hogy Józsué győz, miközben Mózes emelte fel a kezét (11. v.). Ez azt jelenti, hogy az Úr Nekem tulajdonítja a győzelmet (hogy meg tudom öldökölni a tagjaimat és kívánságaimat), pedig Övé az érdem. Mi kell még a győzelemhez? Ha most Mózesre úgy tekintünk, mint emberre, és nem úgy, mint az Úr Jézus Krisztus előképére, akkor a mi életünkben is a győzelem előfeltétele az ima: az Úr elé viszem a terheimet, az életemet. Legtöbb dolog az imában dől el. (2) Mit jelent a felemelt kéz? Régen felemelt kézzel imádkoztak. Ugye tudjuk, hogy mit jelent most, ha valaki felemeli a kezét? Megadtam magam, nincs semmi a kezemben. Így kell imádkozni Isten előtt. Uram, én magam megadom. Fegyver nincs a kezemben, sem erősség, sem semmi. Üres vagyok, üres a kezem is. Te cselekedj. Csak gyakran az ember elfárad ebben. Mert nem ez a természetünk. S akkor jön Áron és Húr, hogy tartsák a kezünket (12. v.). A mi két segítőnk: Krisztus és a Szent Szellem „Hasonlatosképen pedig a Lélek [Szellem] is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek [Szellem] esedezik mi értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26). A Szent Szellem az egyik, aki tartja a kezünket. Ugyanott, a Rómaiakhoz írott levél 8. részének a 34. versében olvassuk: „Kicsoda az, a ki kárhoztat? Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is értünk:” Így tartja Krisztus és a Szent Szellem a kezünket, mert mi leeresztenénk, mert elfáradunk. De jön Krisztus és a Szent Szellem, és biztat, újból felemel: ne add fel a reményt, minél inkább megadod magad, minél inkább kiengedsz mindent a kezedből, minél inkább elismered, hogy semmid nincs, és csak az Úrban bizakodsz, annál inkább biztos a győzelem. Befejezés Mózes egy kövön ült, egy szikladarabon (12. v.). Most mondjuk így: egy sziklán. Ha mi ott nyugszunk az Isten Igéjén, akkor jó helyen vagyunk, és akkor a harc kimenetele jó lesz. Érdekes, egyszer az Úr Jézus azt mondotta: „Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát” (Mt 22,29). A kőszikla, ami megingathatatlan: Krisztus, és az Ige. Az Ige is tulajdonképpen Krisztus, Ő a testté lett Ige (Jn 1,14). Az Igén nyugodjunk. Lent a kőszikla, fent a pálca, Isten pálcája, Isten hatalma. Ha ismerjük az Írásokat, ha minél jobban ismerjük Krisztust, és Rajta nyugszunk, annál hatalmasabb lesz előttünk az Isten ereje. És minél nagyobb az Úr, annál könnyebb hinni, és annál inkább megadjuk magunkat, és átadjuk az Úrnak. S megtapasztaljuk lent a völgyben, hogy van győzelem, hogy Józsué, Izráel győz, mialatt Mózes felemeli a kezét (11. v.). Ámen. Debrecen, 1995. július 5.