Donato Carrisi. Démoni suttogás

Donato Carrisi Démoni suttogás

2

Fordította Simonné Kajsza Krisztina A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Donato Carrisi: Il suggeritore Longanesi & C., 2012 Gruppo editoriale Mauri Spagnol Milano Copyright © Longanesi & C., 2010 Hungarian translation © Simonné Kajsza Krisztina, 2012 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2013 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Milbacher Róbert A kiadvány magyar változatát Merényi Tamás tördelte A borítót Tóth Gábor tervezte Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató Megjelent 29,44 (A/5) ív teljedelemben ISBN 978 963 357 116 3

3

XXXXXX-i fogház 45. sz. Büntetőkörzet Dr. Alphonse Bérenger igazgató jelentése Kelt folyó év nov. 23-án J. B. Marin főügyész hivatala részére Tárgy: BIZALMAS Kedves Marin úr! Azért bátorkodom írni Önnek, hogy egyik fogvatartottunk különös esetéről tájékoztassam. A szóban forgó személy az RK-357/9-es nyilvántartási számú elítélt. Már csak így hivatkozunk rá, mivel sosem volt hajlandó elárulni személyes adatait. Október 22-én vettük őrizetbe. A férfi egymagában, meztelenül bolyongott XXXXXXX tartományban egy félreeső földúton. Miután összehasonlítottuk ujjlenyomatait az archívumokban található adatokkal, kizártnak tartjuk, hogy része lett volna korábbi, megoldatlan bűncselekményekben. Ennek ellenére, minthogy személyi adatait még a bíróság előtt sem volt hajlandó ismertetni, négy hónap és tizennyolc nap elzárásra ítélték. Attól a perctől kezdve, hogy betette a lábát büntetés-végrehajtási intézetünkbe, az RK-357/9-es számú fegyenc mindig fegyelmezetten, tisztelettudóan viselkedett, betartotta a börtönszabályokat. Ezen túlmenően a szóban forgó személy magának való, elítélt társaival sem létesített semmiféle kapcsolatot. Talán éppen ezért eddig senki sem vette észre különc viselkedését, ami csak nemrégiben tűnt fel az őrszemélyzet egyik tagjának. Az RK-357/9-es számú rab megtisztít, majd egy ronggyal megtöröl minden tárgyat, amit megérintett, összeszed minden egyes szőr– és hajszálat, amit naponta elhullajt, tökéletesre fényesíti az evőeszközöket és a WC-t minden egyes használat után. Tehát vagy egy tisztaságmániással van dolgunk, vagy – ami valószínűbb – egy olyan személlyel, aki mindenáron el akarja kerülni, hogy bármiféle „organikus anyagot” hagyjon maga után. Következésképpen komolyan gyanítjuk, hogy az RK-357/9-es számú fegyenc valami különlegesen súlyos bűntényt követett el, és ily módon akarja megakadályozni, hogy beazonosításra alkalmas DNS-mintát vegyünk tőle. A mai napig a szóban forgó személy megoszthatta a celláját egy másik rabbal, ami természetesen segítette abbéli igyekezetében, hogy elvegyítse biológiai nyomait. De tájékoztatom arról a tényről, hogy első intézkedésként véget vetettünk ennek a helyzetnek, és magánzárkába különítettük el.

4

Fentieket azért jelzem tisztelt Ügyészségnek, hogy megtegyék a megfelelő lépéseket a nyomozás, továbbá szükség esetén a sürgősségi bírósági intézkedés megindításának érdekében, mely a DNS-vizsgálathoz való adatszolgáltatásra kényszeríti az RK-357/9-es foglyot. Felhívom figyelmét továbbá arra a tényre, hogy pontosan 109 nap múlva (március 12-én) a szóban forgó személy letölti büntetését. Tisztelettel Dr. Alphonse Bérenger igazgató

5

1. Egy hely W. közelében február 5. Mintha egy hatalmas éjszakai pillangó röpítette volna, amely emlékezetből szelte át az éjszakát. Poros szárnyai vibráltak, miközben kerülgette a hegyek csúcsait. Fölöttük a bársonyos égbolt. Alattuk a sűrű és sötét erdő. A pilóta utasa felé fordult, és hatalmas fehér gödörre mutatott, mely egy vulkán fényes kráteréhez hasonlított. A helikopter abba az irányba kanyarodott. Hét perc múlva földet értek egy útpadkán. Az országút le volt zárva, és a területet a rendőrség felügyelte. A kék ruhás férfi, aki a rotor alatt fogadta a helikopter utasát, nehezen tudta visszatartani a huzatban megbokrosodott nyakkendőjét. – Jó napot, Gavila doktor, már vártuk! – mondta hangosan, hogy túlkiabálja a rotor zaját. Goran Gavila nem válaszolt. Stern különleges ügynök folytatta: – Jöjjön, útközben majd mindent elmagyarázok. Elindultak egy hepehupás ösvényen, maguk mögött hagyva a zajos helikoptert, amely a levegőbe emelkedett, végül elmerült az égbolt sötét tintájában. A homály halotti lepelként szállt le, befedve a dombok körvonalait. Körülöttük az erdő illatai elegyedtek az éjszaka nyirkosságával, mely a ruhákon keresztül egyre beljebb hatolt, egészen a bőrükig. – Meg kell mondanom, nem volt egyszerű. A saját szemével kell látnia. Stern ügynök pár lépéssel haladt Goran előtt, utat törve kezével a bokrok között, miközben anélkül beszélt hozzá, hogy ránézett volna. – Az egész ma délelőtt kezdődött, tizenegy körül. Két kissrác ment végig az ösvényen a kutyájával. Bementek az erdőbe, felkapaszkodtak a dombra, majd kiértek a tisztásra. A kutya labrador volt, és mint tudja, azok szeretnek ásni... Egyszóval az állat szinte megbolondult, mert megszimatolt valamit. Egy lyukat kapart. Ekkor került elő az első... Goran megpróbált lépést tartani a férfival, miközben minél beljebb hatoltak az egyre meredekebbé váló dombot borító, sűrű bozótba. Goran 6

észrevett Stern nadrágján térdmagasságban egy apró szakadást, amely annak a jele volt, hogy azon az éjszakán már többször is megtette ezt az utat. – A srácok természetesen elmenekültek és értesítették a helyi rendőrséget – folytatta az ügynök. – Azok kijöttek, terepszemlét tartottak, mintákat vettek, nyomokat kerestek. Egyszóval elvégezték a rutinvizsgálatokat. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy ásni kéne még, hátha valamire még rábukkannak. És megtalálták a másodikat! Ekkor hívtak ki minket: már három óra óta itt vagyunk. Nem tudjuk, mi mindent rejthet még a föld. Nos, tessék, megérkeztünk... Előttük apró tisztás terült el, melyet bevilágítottak a fényszórók: a vulkán világító torka. Az erdő illatai hirtelen szertefoszlottak, és semmivel össze nem téveszthető szúrós szag csapta meg az orrukat. Goran felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. – Fenilsav – jegyezte meg. És akkor meglátta a kör alakban elhelyezkedő apró árkokat. A halogénlámpák földöntúli fényénél mintegy harminc, fehér védőruhába öltözött szakember dolgozott: apró lapátokkal és ecsetekkel felszerelkezve távolították el a rögöket. Mások a füvet fésülték át, fényképeket készítettek, és gondosan katalogizáltak minden leletet. Lassan mozogtak. Mozdulataik pontosak, kimértek, hipnotikusak voltak, és szinte áhítatos csendben dolgoztak, melyet csak néha-néha tört meg a vakuk halk kattanása. Goran két különleges ügynököt fedezett fel: Sarah Rosát és Klaus Borist. Ott volt továbbá Roche főfelügyelő, aki felismerte Gorant, és hosszú léptekkel indult feléje. Mielőtt még megszólalhatott volna, Goran doktor megelőzte egy kérdéssel: – Hány van? – Öt. Valamennyi ötven centi hosszú, húsz centi széles és ugyancsak ötven centi mély... Szerinted mit temetnek ekkora lyukakba? Valamennyibe ugyanazt. A kriminológus várakozó pillantással meredt rá. A válasz nem késett: – Egy bal kart. Goran a fehér ruhás embereket nézte, akik ebben a furcsa temetőben tevékenykedtek a szabad ég alatt. A föld csupán a bomlófélben lévő emberi maradványokat adta vissza, de a bűn gyökerei egy korábbi, ezt a kísértetiesen lebegő időt megelőző korszakra nyúlhatnak vissza. – Ők azok? – kérdezte Goran, bár ezúttal már tudta a választ. – A PCR-analízis szerint nőneműek. Fehér bőrűek, életkoruk hét és 7

tizenhárom év között van... Kislányok... Roche rezzenéstelen hangon ejtette ki ezeket a szavakat. Úgy hangzott, mint egy köpés, amelyet ha még egy ideig visszatart az ember, megkeseríti a száját. Debby, Anneke, Sabine, Melissa, Caroline. Az egész huszonöt napja kezdődött, és úgy indult, mint egy vidéki képes újságba illő jelentéktelen történet: eltűnt egy fiatal diáklány egy jó hírű, gazdagok csemetéi számára fenntartott bentlakásos iskolából. Mindenki szökésre gondolt. A főszereplő egy tizenkét éves, Debby nevű lány. Osztálytársai emlékeztek rá, hogy látták kimenni a tanítás végén. A leánykollégiumban csak az esti névsorolvasásnál vették észre a távollétét. Azon sztorik egyikének tűnt, amelyek a bulvársajtóban a harmadik oldal felét foglalják el, s amelyek az idő múlásával egy rövid, előre láthatóan jól végződő közleménnyé laposodnak. De aztán Anneke is eltűnt. Ő egy apró, faházak alkotta településről, melynek közepén fehér templom áll. Anneke tízéves volt. Eleinte mindenki arra gondolt, hogy eltévedt az erdőben, ahová gyakran bemerészkedett hegyi kerékpárjával. A település valamennyi lakója részt vett a keresésben. De nem jártak sikerrel. Mielőtt még rájöttek volna, hogy valójában mi is történt, egy harmadik kislánynak is nyoma veszett. Sabinénak hívták, ő volt a legfiatalabb. Hétéves. A városban tűnt el, szombat este. A vidámparkba ment a szüleivel, ahogy más gyerekes családok. Felszállt a lovas körhintára, melyen csak úgy nyüzsögtek a gyerekek. Édesanyja látta elhaladni az első kör után, és integetett neki. A második alkalommal is megismételte az üdvözlést. A harmadik körnél Sabinénak nyoma veszett. Csak ekkor merült fel valakiben a gyermekrablás gyanúja, mert a három nap leforgása alatt eltűnt három kislány esete nem lehetett véletlen egybeesés. Ekkor nagyszabású akcióba kezdtek. Televíziós felhívásokat tettek közzé. Rögtön egy vagy több mániákus pedofilról, esetleg egy teljes bandáról kezdtek beszélni. Valójában azonban nem léteztek olyan nyomok, amelyek alapján pontosabb feltételezésekbe lehetett volna bocsátkozni. A rendőrség egy külön telefonvonalat létesített abból a célból, hogy összegyűjtse az üggyel kapcsolatos információkat, melyeket anonim módon is be lehetett jelenteni. Mintegy száz hívást kaptak, melyek ellenőrzéséhez hónapokra lett volna szükség. De a kislányokról semmi használható bejelentés nem érkezett. Ráadásul, mivel az eltűnések különböző helyekről történtek, a helyi rendőrőrsök nem tudtak 8

megegyezni arról, hogy melyikük hatáskörébe tartozik az ügy. Ekkor avatkozott be az erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó nyomozóegység, mely Roche főfelügyelő vezetése alatt állt. Az eltűnések ugyan nem tartoztak a feladatkörükhöz, de az egyre erősödő tömeghisztéria indokolta a közbelépésüket. Roche és munkatársai már javában dolgoztak az ügyön, amikor a negyedik kislánynak is nyoma veszett. Melissa volt a legidősebb áldozat: tizenhárom éves. Ahogy valamennyi korabeli lánynak, neki is kijárási tilalmat rendeltek el a szülei, akik attól féltek, hogy esetleg ő lehet a vidéket rémületben tartó mániákus gyerekrabló következő áldozata. De a kényszerelzárás egybeesett a születésnapjával, és Melissának más tervei voltak arra az estére. Barátnőivel kisebb szökési tervet dolgozott ki, hogy egy teketeremben ünnepeljenek. A barátnők egytől egyig megérkeztek. Egyedül az ünnepelt nem jelent meg. Ekkor kezdődött meg a szörnyeteg elleni hajtóvadászat, melynek menete gyakran zavaros és kapkodó volt. A környék lakói aktivizálták magukat, és arra is készen álltak, hogy akár maguk szolgáltassanak igazságot. A rendőrség ellenőrzési pontokat állított fel a vidék különböző útjain. Egyre sürgetőbbé vált azoknak a személyeknek az ellenőrzése, akiket kiskorúak ellen elkövetett bűncselekmények miatt valaha is elítéltek vagy meggyanúsítottak. Sok szülő nem merte kiengedni a gyerekét a házból, még az iskolába sem engedték el őket. Sok tanintézet zárva tartott. Az emberek csak akkor mentek el hazulról, ha feltétlenül szükséges volt. Az esti órákban a falvak és a városok teljesen elnéptelenedtek. Pár napig nem érkezett hír újabb eltűnésről. Sokan már kezdték azt hinni, hogy az óvintézkedések megtették remélt hatásukat, és elbátortalanították a mániákus gyerekrablót. De tévedtek. Az ötödik kislány elrablása volt a legbotrányosabb. Caroline-nak hívták a tizenegy éves lányt. Az ágyából rabolták el, miközben a gyerekszobában aludt a szülei hálószobája mellett. A szülők semmit sem vettek észre. Öt kislányt raboltak el egyetlen hét leforgása alatt. Utána tizenhét végtelenül hosszú nap hallgatás következett. Egészen eddig a percig. Amíg fel nem fedezték az öt eltemetett kart. Debby, Atmeke, Sabine, Melissa, Caroline. Goran az öt apró árok felé fordította a tekintetét. Kezek borzalmas körjátéka. Úgy tűnt, minta a lányokat hallaná, ahogy valami versikét dúdolgatnak. 9

– Ettől a perctől kezdve világossá vált, hogy nem csupán eltűnésekről van szó – mondta éppen Roche, miközben magához intette kollégáit, hogy rövid beszédet intézzen hozzájuk. Ez volt köztük a szokás. Rosa, Boris és Stern odamentek, hogy meghallgassák, miközben tekintetüket a földre szegezték, és kezüket összekulcsolták a hátuk mögött. Roche elkezdte: – Arra az emberre gondolok, aki idevezetett bennünket ma éjszaka. Arra, aki előre látta, hogy mindez be fog következni. Azért vagyunk itt, mert ő úgy akarta, mert ezt az egészet elképzelte. Ő készítette elő mindezt számunkra. Mert ezt az előadást nekünk rendezte meg, hölgyeim és uraim. Csakis a mi számunkra. Nagy gonddal alkotta meg. Előre élvezte a percet, a reakciónkat. Hogy meglepjen bennünket. Hogy tudassa velünk saját nagyságát, hatalmát. A többiek bólintottak. Bárki is legyen a „szerző”, zavartalanul cselekedhetett. Roche, aki már jó ideje csapata teljes jogú tagjának tekintette Gavilát, észrevette, hogy a kriminológus tekintete a semmibe réved és a gondolatai máshol járnak. – És te, Goran doktor, hogy vélekedsz minderről? Ekkor a kriminológus megtörte a csendet, de csupán ennyit szólt: – A madarak. Eleinte úgy tűnt, senki sem érti. Mire ő zavartalanul folytatta: – Idejövet nem tűnt fel, csak most vettem észre. Különös. Hallgassátok csak... Az erdő sötétjéből ezernyi madár hangja hallatszott. – Énekelnek – mondta Rosa elképedve. Goran feléje fordult, és egyetértően bólintott. – A fényszórók miatt... Összetévesztették a lámpák fényét a hajnallal. Ezért énekelnek – magyarázta Boris. – Szerintetek mindennek van valami értelme? – folytatta Goran, és most rájuk nézett. – Van... Öt eltemetett kar. Testrészek test nélkül. Ha úgy vesszük, nincs ebben valódi kegyetlenség. Nincsenek testek, nincsenek arcok. Arc nélkül nincsenek személyek. Csak az a kérdés, hogy hol lehetnek a kislányok... Miért nincsenek ezekben az árkokban? Nem nézhetünk a szemükbe. Nem érezhetjük azt, hogy olyanok, mint mi. Mert a valóságban nincs semmi emberi ezekben a leletekben. Csak testrészek. Nincs semmi szánalom... A gyilkos nem engedélyezte számunkra a könyörületet, csak a félelmet. Nem 10

érezhetünk szánalmat az apró áldozatok iránt. Csupán azt akarja tudatni velünk, hogy meghaltak... Szerintetek van ennek értelme? Madarak ezrei kénytelenek vijjogni egy lehetetlen fény körül. Mi nem láthatjuk őket, de ők figyelnek bennünket... több ezer madár. Egyszerű teremtmények, de ugyanakkor egy illúzió következményei. Résen kell lennünk az illuzionistákkal: a gonosz néha félrevezet bennünket oly módon, hogy a dolgok legegyszerűbb formáját ölti magára. Csend lett. A kriminológusnak ez alkalommal is sikerült rávilágítania egy jelentéktelennek tűnő, de mégis lényeges tényre. A részletekre, az árnyalatokra, a dolgokat körülvevő sötét aurára, melyben a gonosz rejtőzködik. Minden gyilkosnak van egy „terve”, egy pontos stratégiája, ami megelégedéssel és büszkeséggel tölti el. A legnehezebb feladat a tettes víziójának megértése. Goran pont ezért volt ott, ezért hívták a tetthelyre. Hogy visszaűzze a megmagyarázhatatlan gonoszságot a tudomány biztonságos keretei közé. Ebben a pillanatban egy fehér védőruhába öltözött helyszínelő lépett oda hozzájuk, és feldúlt arccal fordult a főfelügyelőhöz. – Roche úr, lenne még egy probléma... Most már hat levágott kar van.

11

2. A zenetanár magában beszélt. De Milát nem ez lepte meg. Nincs ebben semmi különös. Sok magányos ember ad hangot gondolatainak, amikor a házuk négy fala között maradhatnak. Milával is előfordult már, hogy magában beszélt, amikor egyedül volt otthon. Nem, más volt az újdonság. Valami, ami kárpótolta azért, hogy egy egész héten át lesben állt a hidegben, autójában ülve a barna falú ház előtt, hogy apró távcsövével megfigyelje a negyven körüli kövérkés, petyhüdt férfit, aki nyugodtan mozgott apró, rendezett univerzumában, mindig ugyanazokat a gesztusokat ismételve meg; mintha egy pókháló szövevényes rendszerében mozogna, melyet csak ő ismer egyedül. A zenetanár magában beszélt. Az újdonság az volt, hogy ez alkalommal megemlített egy nevet. Mila megfigyelte, hogy szinte betűnként hagyták el az ajkát a szavak: Pablo. Ez volt a bizonyosság, a kulcs ahhoz, hogy bejusson abba a titokzatos világba. Mila most már tudta: a zenetanárnak vendége van. Mintegy tíz perccel korábban Pablo csupán egy nyolcéves, barna hajú, élénk szemű kisfiú volt, aki szeretett gördeszkájával száguldozni a lakónegyed utcáin. Egy dolog biztos volt: ha anyja vagy nagyanyja bevásárolni küldték, akkor Pablo mindig gördeszkával közlekedett. Órákat töltött a skate boardján, keresztbe-kasul száguldozva az úton. A szomszédok számára – akik nap mint nap látták az ablakuk alatt elrobogni – Pablito, ahogy mindenki hívta, szinte már hozzátartozott a környezethez. De senki sem látott semmit azon a februári reggelen a lakótelepen, ahol mindenki név szerint ismert mindenkit, és ahol a házak és a sorsok egyformák voltak. Egy zöld Volvo station wagon (a zenetanár nyilván tudatosan választotta ezt a modellt, mely hasonlít a fasor mentén parkoló kombi autókhoz) tűnt fel a kihalt utcán. A teljesen átlagos szombat délelőtt csendjét csupán az autógumik surrogása törte meg... Hat hosszú órának kellett eltelnie addig, amíg valakinek feltűnt, hogy valami hiányzik a megszokott szombati zörejek közül. A gördeszka zörgése. Amíg fel nem tűnt, hogy a kicsi Pablót egy jeges, napfényes délelőtt elnyelte egy kúszó árnyék, megfosztva kedvenc játékszerétől. A négykerekű deszka mozdulatlanul hevert a nyüzsgő rendőrök között, akik az eltűnés bejelentése után rögtön megszállták a lakótelepet. 12

Mindez alig tíz napja történt. Talán már túl késő Pablo számára. Túl késő egy törékeny, gyermeki léleknek. Késő ahhoz, hogy traumák nélkül ébredjen fel egy lidérces álomból. A skate board most a rendőrnő autójának csomagtartójában hevert, egyéb tárgyakkal, játékokkal és ruhákkal együtt. Csupa olyan holmi, melyekre Mila a nyomozásai során bukkant rá, és amelyek ehhez a barna falú rejtekhelyhez vezették. Az ének-zene tanárhoz, aki egy középiskolában tanít, vasárnap délelőttönként pedig a templomi orgonán játszik. A helyi zenei egyesület elnöke, és minden évben megszervez egy kisebb Mozart-fesztivált. A jelentéktelen, félszeg, szemüveges, kissé kopaszodó agglegény, akinek izzadt és puha a tenyere. Mila jól megfigyelte, hiszen ehhez volt tehetsége. Mila határozott céllal lépett be a rendőrséghez, és miután elvégezte az akadémiát, teljes egészében munkájának szentelte magát. Nem érdekelték a bűnözők, még kevésbé a törvények. Nem ezért fésült át fáradhatatlanul minden olyan zugot, ahová a gonosz befészkelte magát, ahol a bűnözés háborítatlanul burjánzott. Amikor leolvasta Pablo nevét a férfi szájáról, azonnal nyilallást érzett a jobb lábában. Talán azért, mert túl sok órát ült az autóban valami árulkodó jelre várva. Vagy talán a combján lévő sebhely miatt, amelyet pár öltéssel varrt össze. Majd később még egyszer lekezelem a sebet, ígérte meg magának. Most nincs rá idő. De miközben erre gondolt, már el is döntötte: bemegy abba a házba, hogy megtörje a gonosz varázst, és véget vessen a rémálomnak. – Mila Vasquez ügynök a központnak: beazonosításra került a kis Pablo Ramos elrablásával gyanúsított személy. Az épület egy barna ház a Viale Alberas 27. szám alatt. Vészhelyzet sem kizárt. – Rendben van, Vasquez ügynök, harminc percen belül átirányítunk néhány járőrkocsit. Az túl sok. Milának nincs annyi ideje. De főleg Pablónak nincs. Rettegett attól, hogy Pablito számára már túl késő lesz, így hát elindult a ház felé. A rádió hangjai távoli visszhangnak tűntek; megragadta a pisztolyát, s éber tekintettel, rövid, gyors léptekkel odaért a villa hátsó részének krémszínű kerítéséhez. Hatalmas, fehér platán állt a ház előtt. Levelei színűket változtatták a széliránytól függően, felvillantva ezüstös erezetüket. Mila odaért a hátsó fakapuhoz, és a lécekhez lapulva hallgatózott. Olykor-olykor egy 13

rockszám hangjait hozta felé a szél valamelyik szomszédos házból. Mila áthajolt a kapun, és gondosan rendben tartott kertet pillantott meg: az udvaron egy szerszámos kamra állt, és piros slag kígyózott végig a fűben az egyik permetezőig. A műanyag kerti bútorok és a grillező is nyugalmat árasztottak. Mila mályvaszínű, homályos üvegű ajtót pillantott meg. Átnyúlt a kapu felett, és óvatosan felemelte a kallantyút. A zsanér megcsikordult; Mila épp csak résnyire nyitotta ki a kaput, hogy be tudjon lépni a kertbe. Becsukta maga mögött a kaput, nehogy bentről az ablakon kinézve észrevegyék a változást. Mindennek úgy kell maradnia, ahogy eredetileg volt. Majd elindult úgy, ahogy a rendőrakadémián tanulta: óvatosan lépkedve a füvön – lábujjhegyen, hogy ne hagyjon nyomokat ugrásra készen, ha úgy hozná a helyzet. Pár pillanat múlva a személyzeti bejáratnál találta magát, azon az oldalon, ahonnan nem vet árnyékot, ha előrehajol, hogy benézzen a házba. így is cselekedett. A tejüvegen keresztül nem tudta kivenni, melyik helyiségbe nyílik az ajtó, de a bútorok körvonalai alapján úgy vélte, hogy a nappali lehet. Mila végigcsúsztatta kezét az ajtó szemközti oldalán lévő kilincsen. Megragadta és lenyomta. A zár felpattant. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. A zenetanár nyilván biztonságban érezte magát a rejtekhelyén, amit maga és fogva tartottja számára rendezett be. Mila később azt is megtudta, hogy miért. A linóleumpadló minden lépésnél megnyikordult gumitalpú cipője alatt. Megpróbált óvatosan lépkedni, hogy ne csapjon zajt, de végül úgy döntött, leveszi tornacipőjét, és otthagyja az egyik bútor mellett. Mezítláb indult a folyosó felé, és hallotta, amint a férfi ezt mondja: – Szükségem lenne még egy csomag konyhai papírtörlőre. És arra a kerámiafényesítő szerre... Igen, pontosan arra... Hozzon még hat doboz tyúkhúslevest, egy tévéműsort és egy csomag light cigarettát, a szokásos márkából. A hang a nappali felől érkezett. A zenetanár éppen a telefonon rendelte meg az említett árukat. Lehet, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy elhagyja a lakását? Vagy talán azért maradt otthon, hogy ellenőrizni tudja „vendége” minden mozdulatát? – Igen, a Viale Alberas 27. szám. És hozzon aprót visszajárónak, mivel csak ötveneurós bankjegyem van itthon. Mila a hang irányába ment, és közben elhaladt egy tükör előtt, mely torzan adta vissza a képmását, mint a vidámparki tükrök. Amikor a szoba bejáratához ért, kinyújtotta pisztolyt tartó kezét, mély lélegzetet vett, és 14

berontott. Arra számított, hogy hátulról lepi meg a házigazdát, amint az a telefonkagylót tartva az ablak előtt áll. Tökéletes célpont lett volna. De nem így történt. A nappali üres volt, a telefonkagyló szabályosan a helyére rakva. Rájött, hogy senki sem telefonált abból a szobából, s ebben a pillanatban egy pisztoly hideg csövét érezte a tarkóján. Mögötte állt a férfi. Mila csendben átkozódva idiótának nevezte magát. A zenetanár tökéletesen szervezte meg a rejtekhelyét: a kerti kapu csikorgása, a linóleumpadló nyikorgása volt a „riasztó berendezés”, ami jelezte a betolakodókat. Továbbá a színlelt telefonhívás volt a csali, mely odavonzza a prédát. A torzító tükör is csel volt azért, hogy a háta mögé kerüljön anélkül, hogy Mila észrevehette volna a jelenlétét. Mindez része volt a csapdának. Mila csak annyit érzékelt, hogy a férfi kinyújtja a karját, hogy elvegye a pisztolyát. Hagyta. – Lelőhetsz, de akkor sem menekülsz meg. A kollégáim azonnal ideérnek. Nincs semmi esélyed, a legjobb, ha megadod magad. A férfi nem válaszolt. Mila a szeme sarkából mintha látta volna, hogy mosolyog. Lehetséges? A zenetanár hátrálni kezdett. A fegyver csöve eltávolodott Milától, de ő továbbra is érezte a feje és a tárban lévő golyó közötti mágneses vonzerőt. A férfi végre megmozdult, és belépett Mila látóterébe. Egy hosszú percen keresztül merően nézte a rendőrnőt, anélkül hogy látta volna. Volt valami a tekintete mélyén, ami Milát a pokol sötét bugyraira emlékeztette. A zenetanár a félelem legkisebb jele nélkül sarkon fordult. A rendőrnő látta, amint magabiztosan indul a fal mellett álló zongora felé. Amint odaért a hangszerhez, leült a székre, és a billentyűzetre meredt. Mindkét pisztolyt a zongora fedelére dobta. Felemelte a kezét, majd egy pillanat múlva a billentyűkre ejtette, aminek nyomán Chopin D-moll Nocturne-jének hangjai árasztották el a helyiséget. Mila nehezen lélegzett, teste megfeszült. A zenetanár ujjai könnyed eleganciával siklottak a billentyűkön. A dallam lágysága szinte hipnotikus erővel hatott Milára, arra kényszerítve, hogy az előadás figyelmes hallgatója legyen. Nagy erőfeszítéssel megpróbálta visszanyerni tisztánlátását, majd meztelen talpát lassan egyre hátrébb csúsztatva hátrálni kezdett, mígnem újra a folyosón találta magát. Fellélegzett, és megpróbálta csillapítani heves szívdobogását. Aztán gyorsan keresgélni kezdett a szobák között a zene dallamaitól kísérve. Egyenként kutatta át a helyiségeket: 15

dolgozószoba; fürdőszoba; kamra. Míg egy bezárt ajtóhoz nem ért. A vállával próbálta belökni az ajtószárnyat. A combján lévő seb újra megsajdult; egész súlyát a deltaizmára összpontosította. A faajtó engedett. A folyosó halvány fénye hatolt be elsőként a szobába, melynek ablakai mintha be lettek volna falazva. Mila követte a sötétségben a fénysugarat, míg tekintete egy áttetsző szempár kővé meredt pillantását nem keresztezte. Pablito ott kuporgott az ágyon, lábát vékonyka mellkasához szorítva. Csupán alsónadrágot és trikót viselt. Épp arra próbált rájönni, hogy van-e félnivalója vagy nincs; hogy vajon Mila is a fogvatartóihoz tartozik-e. A rendőrnő megszólalt: – El kell mennünk innen – mindig ezt mondta, amikor egy elrabolt gyermekre bukkant. Mila felé nyújtotta a karját; a kisfiú bólintott, majd felkapaszkodott a rendőrnő hátára. Mila éberen fülelt a zenére, mely továbbra is szólt, és egyre jobban sürgette. Attól tartott, a darab nem elég hosszú ahhoz, hogy kimeneküljenek a házból. Megint úrrá lett rajta a szorongás. Nemcsak a saját életét, hanem a kisfiúét is kockára tette. Félelem fogta el. Attól félt, hogy újabb hibát követ el; hogy megbotlik az utolsó lépésnél, ami kivezetné erről az átkozott helyről; hogy rájön: soha többé nem tudja elhagyni ezt a házat; véglegesen rázárul, akár egy tökéletes csapda, amely örökre fogva tartja. Az ajtó azonban kinyílt, s már kinn is voltak a sápadt, de megnyugtató nappali fényben. Amikor szívverése lelassult, és már nem kellett aggódnia az odabent maradt pisztolya miatt, magához szorította Pablót, hogy meleg testével védelmezve eloszlassa félelmét. A kisfiú a füléhez hajolt, és belesuttogta: – Ő nem jön? Mila lába földbe gyökerezett, hirtelen ólomnehéznek érezte. Megszédült, de nem veszítette el az egyensúlyát. Csak annyi ereje maradt, hogy a bizonyosság szörnyű tudatával megkérdezze: – Hol van? A kisfiú felemelte a karját, és ujjával a második emeletre mutatott. A ház mintha gúnyos mosollyal nézett volna le rájuk ablakaival és kitárt ajtajával, amely pár perccel korábban kiengedte őket a szabadba. Hirtelen Mila minden félelme eloszlott. Megtette azt a pár lépést az autóig. Óvatosan leültette a kicsi Pablót az ülésre, majd ünnepélyes hangon megígérte: – Mindjárt visszajövök. 16

Azzal visszament, és újra elnyelte a ház.

A lépcső aljánál találta magát. Felnézett, és sejtelme sem volt arról, hogy mit fog odafent találni. A korlátba kapaszkodva indult felfelé. A Chopin-mű dallamai rendíthetetlenül követték második felderítő útja alatt is. Lába szinte beleragadt a lépcsőfokokba, keze pedig a korláthoz tapadt, mintha valami láthatatlan erő vissza akarná tartani. A zene hirtelen félbeszakadt. Mila megtorpant, feszülten figyelt. Egy lövés kemény döreje hallatszott, majd tompa puffanás zaja keveredett a zongora disszonáns hangjaival, miközben a zenetanár teste a billentyűzetre zuhant. Mila még gyorsabban haladt az emelet felé. Nem lehetett biztos benne, hogy nem újabb trükkről van-e szó. A lépcső kanyarodott, és a lépcsőforduló meghosszabbításaként keskeny, vastag futószőnyeggel borított folyosó következett. A folyosó végénél egy ablak látszott. Előtte egy emberi test. A visszfényben törékenynek és soványnak tűnt: egy széken állva nyakát és karjait egy hurok felé nyújtotta, mely a mennyezetről lógott. Mila látta, amint megpróbálja a fejét beledugni, mire felüvöltött. A vékonyka alak is megpillantotta Milát, és még gyorsabban akart cselekedni. Mert a zenetanár erre tanította: „Ha ők ideérnek, meg kell ölnöd magad.” Ők – azaz a többiek, az egész külvilág; mindazok, akik nem érthették meg ezt az egészet, akik sohasem bocsátottak volna meg. Mila a lány felé rohant, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy megmentse. De minél inkább közeledett hozzá, annál inkább úgy tűnt, mintha visszafelé futna az időben. Sok évvel korábban, egy másik életben, ez az árny egy kislányé volt. Mila tökéletesen emlékszik a fotójára. Alaposan tanulmányozta, részletről részletre; gondolatban végighaladt minden apró arcvonásán, felidézett minden különleges ismertetőjegyet, a bőr legkisebb hibáit is sorra vette. És azok a szemek... Az a ragyogó kékség, mely képes egy az egyben megőrizni a vaku fényét. Egy tízéves kislány, Elisa Gomes szeme. A fotót édesapja lopva készítette egy ünnep alkalmával, miközben Elisa ajándékot bont ki, és nem készült előre a fotózásra. Mila maga elé képzelte a jelenetet: az apa szólítja, hogy forduljon feléje. Elisa odafordul, és még arra sem volt ideje, hogy meglepődjön. Arckifejezésében a kamera olyan pillanatot örökített meg, mely a valóságban kivehetetlen. Egy mosoly titokzatos eredete, mielőtt még kibontakozna az ajkán, és beragyogná a 17

tekintetét, akár egy születő csillag. A rendőrnő ezért nem lepődött meg azon, hogy Elisa Gomes szülei épp ezt a fotót adták oda neki, amikor egy viszonylag új felvételt kért a kislányról. Természetesen nem ez volt á legmegfelelőbb kép, mert Elisa arckifejezése természetellenes volt, és emiatt szinte alkalmatlan volt arra, hogy bármiféle információt lehessen nyerni belőle arra vonatkozóan, hogy miként változhatott meg az arca az idők folyamán. A nyomozással megbízott többi kollégája panaszkodott, de Mila szerint volt valami abban a fotóban: egyfajta dinamizmus. Pont ezt kellett volna keresniük. Nem egy arcot a sok közül, nem csak egy kislányt a sok közül. Hanem pont azt a kislányt, pont azzal a fénnyel a szemében. Feltéve, hogy azt a fényt időközben valakinek nem sikerült kioltania... Mila épp idejében ragadta meg, és átölelte Elisa lábát, mielőtt a kislány teljes testsúlya a kötélre nehezedett volna. Elisa rugdalódzott, vergődött, megpróbált kiabálni. Egészen addig, míg Mila a nevén nem szólította: – Elisa – mondta végtelen gyengédséggel. Ekkor Elisa a névben magára ismert, és egyszerre minden eszébe jutott. Már rég elfelejtette, hogy ki is valójában. A többéves rabság apránként, napról napra irtotta ki a személyiségét. Amíg meg nem győzte magát arról, hogy az a férfi a családját jelenti, mert a külvilág teljesen megfeledkezett róla. A külvilághoz tartozó emberek sohasem mentették volna meg. Elisa meglepődve nézett Mila szemébe. Megnyugodott, és hagyta magát megmenteni.

18

3. Hat kar. Öt név. Ezzel a rejtéllyel hagyta el a nyomozóosztag az erdő közepén fekvő tisztást, hogy átvonuljon az országút szélén álló lakókocsiba. A friss kávé és a szendvicsek egyáltalán nem illettek az alkalomhoz; azért volt mégis szükség rájuk, hogy azt a látszatot keltsék, valamiképpen urai a helyzetnek. Egyébként azon a hideg februári reggelen egyikük sem tette volna be a lábát a büfékocsiba. Stern egy doboz mentacukorkát vett ki a zsebéből. Megrázta, majd néhányat a tenyerébe csúsztatott, aztán bekapta őket. Segítenek a gondolkodásban, szokta mondani. – Miképp lehetséges ilyesmi? – kérdezte inkább saját magától, mint a többiektől. – Basszus... – csúszott ki Boris száján, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta meg. Rosa egy olyan pontot keresett a lakókocsi belsejében, ahová a figyelmét összpontosíthatta. Goran észrevette. Megértette Rosát: volt egy lánya, aki pont annyi idős, mint azok a kislányok. Mindig először a saját gyerekére gondol az ember, amikor kiskorúak elleni bűncselekménnyel találkozik. Felteszi a kérdést magának: mi lett volna, ha... De nem tudja befejezni, mert már maga a gondolat is fájdalmas. – Azt akarja, hogy darabokban találjunk rájuk – jelentette ki Roche felügyelő. – Ez lenne tehát a feladatunk? A holttestek összeszedegetése? – kérdezte Boris dühösen. Ő, aki a tettek embere volt, nem szívesen látta magát a gyászhuszár szerepében. A bűnöst követelte. A többiek is egyetértően bólogattak. Roche megnyugtatta őket. – Elsődleges feladatunk továbbra is a tettes letartóztatása. De nem vonhatjuk ki magunkat a maradványok felkutatásának fájdalmas feladata alól sem. – Készakarva tette. Valamennyien Goranra meredtek ez utóbbi mondat hallatán. – A labrador, amely megszimatolja a levágott kart és ásni kezd: mindez a „terv” része volt. Emberünk szemmel tartotta a két srácot. Tudta, hogy az erdőben szokták sétáltatni a kutyájukat. Ezért temette oda a maradványok 19

egy részét. Egyszerűen véghezvitte „művét”, majd megmutatta nekünk. Ennyi az egész. – Ez azt jelenti, hogy nem fogjuk elkapni? – kérdezte Boris, aki képtelen volt mindezt elhinni, és ez dühítette. – Ti nálam is jobban tudjátok, hogy mi az alapos nyomozás menete... – Még egyszer megteszi, igaz? Újra ölni fog... – ez alkalommal Rosa volt az, aki nem bírt beletörődni. – Sikerült neki, tehát újra próbálkozni fog. Azt szerette volna, ha megcáfolják, de Gorannak nem volt válasza erre a kérdésre. De ha lett volna is véleménye ezzel kapcsolatban, akkor sem tudta volna lefordítani emberileg elfogadható kifejezésekre azt a kegyetlen gondolatát, hogy bár őszintén lesújtották a halálesetek, mégis szinte várta a folytatást, mert csak úgy remélhették a gyilkos elfogását, ha megismétli kegyetlen tettét. Újra Roche főfelügyelő vette át a szót. – Ha megtaláljuk a kislányok holttestét, akkor legalább méltó temetésre és síremlékre biztosítunk lehetőséget a családjaiknak. Roche szokása szerint kiforgatta a kérdést, és egy médiaképes variációt állított össze gondolatban. Ez volt a főpróbája annak, amit majd a sajtónak fog mondani; kissé megszelídített történettel, saját szerepének kiemelésével. Először jön a gyász és a fájdalom. Utána következik a nyomozás és a bűnösök. Goran azonban tudta, hogy a művelet nem fog sikerülni, és az újságírók szenzációhajhász módon vetik rá magukat minden apró koncra, amit majd a legmocskosabb részletekkel fűszereznek. De mindenekelőtt tisztában volt azzal, hogy semmit sem fognak nekik megbocsátani. Minden tettük, minden szavuk egy ígéret, egy hivatalos elkötelezettség erejével ér fel. Roche meg volt győződve arról, hogy féken tudja tartani az újságírókat, apránként adagolva azt, amit hallani akarnak. Goran meghagyta a főfelügyelőnek azt a csekély illúziót, hogy irányítani tudja a sajtót. – Azt hiszem, valami nevet kéne adni ennek az alaknak... Mielőtt még a sajtó tenné meg – jelentette ki Roche. Goran egyetértett vele, de más okból kifolyólag. Mint minden kriminológusnak, aki a rendőrséggel működik együtt, Gavila doktornak is megvoltak a saját módszerei. Valamennyi közül a legfontosabb az volt, hogy emberi vonásokkal ruházza fel a bűnözőt, hogy a még ködös, meghatározatlan alaknak valami emberi külsőt adjon. Mert ilyen kegyetlen, abszurd gonosztett esetén az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy a tettes, akárcsak az áldozat, élő személy, gyakran teljesen normális egzisztenciával, családdal és kereső foglalkozással. Teóriája 20

alátámasztásaként doktor Gavila mindig fel szokta hívni egyetemi tanítványainak a figyelmét arra a tényre, hogy amikor letartóztatnak egy sorozatgyilkost, a szomszédainak és a családtagjainak leesik az álluk az elképedéstől. – Szörnyetegeknek hívjuk, távolinak érezzük, és „másmilyeneknek” látjuk őket – szokta mondani Goran egyetemi szemináriumain –, pedig vonásaink sok mindenben hasonlítanak hozzájuk. De inkább eltávolítjuk magunktól azt a gondolatot, hogy egy hozzánk hasonló lény ilyesmire képes legyen. így próbáljuk „felmenteni” emberi természetünket. Az antropológusok a „bűnös személyiségétől való megfosztásának” nevezik ezt a jelenséget, ami gyakran a legnagyobb akadálya egy sorozatgyilkos beazonosításának. Mert egy embernek vannak gyenge pontjai, ami által megfogható. Egy szörnyetegnek nincsenek. Ezen okból kifolyólag Goran tantermének falán mindig ott lóg egy fekete-fehér fotó, amely egy gyermeket ábrázol. Egy apró, pufók, védtelen emberpalántát. Hallgatói nap mint nap látták, és a végén megkedvelték a képet. Amikor – körülbelül a szemeszter közepén – valaki végre vette a bátorságot, hogy megkérdezze, kit ábrázol a fotó, Goran arra biztatta, hogy próbálja meg kitalálni. A legkülönbözőbb és a legbizarrabb válaszok hangzottak el. Majd jót mulatott arckifejezésükön, amikor elárulta, hogy az a kisfiú nem más, mint Adolf Hitler. A háború utáni időszakban a náci vezér szörnyetegként lépett be a köztudatba, és a konfliktusból győztesen kikerülő nemzetek visszautasítottak minden ezzel ellentétes nézetet. Emiatt senki sem ismerte a Führer gyerekkori képeit. Egy szörnyeteg nem lehetett gyermek, nem lehettek másféle érzelmei, mint a gyűlölet, nem lehetett olyan élete, mint a kortársainak, akik később az áldozataivá váltak. – Sokak számára Hitler emberi külsővel való felruházása valamiképpen a Führer „megmagyarázását” jelenti – szokta mondani Goran az osztálynak. – De a társadalom követelményei szerint az extrém gonosztetteket nem lehet megmagyarázni, nem lehet megérteni. Ha ezt tesszük, az azt jelenti, hogy valami mentséget keresünk a gonosznak. A nyomozócsoport lakókocsijában Boris azt javasolta, hogy a levágott karok temetőjének sírásóját hívják Albertnek. Ez a név egy régebbi esetre emlékeztette. A javaslatot a jelenlévők egyetértő mosollyal fogadták. Megszületett a döntés. Attól a perctől kezdve a csoport tagjai ezzel a névvel utaltak a gyilkosra. Albert nap nap után alakot fog ölteni: lesz orra, szeme, arca, önálló élete. Valamennyien hozzáadják saját elképzelésüket, s ezután nem tovatűnő árny lesz csupán. 21

– Albert, hm, hm – hümmögte Roche, aki a megbeszélés végén még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a név médiára gyakorolt hatását mérlegelje. Újra és újra kiejtette a nevet, mintha az ajka közt ízlelné a szót. Mintha arra akarna rájönni, hogy vajon beválik-e. De volt még valami, ami aggasztotta a főfelügyelőt. Meg is említette Gorannak: – Ha tudni akarod, teljesen egyetértek Borisszal. Az úristenit! Nem kényszeríthetem az embereimet arra, hogy hullákat szedegessenek össze, miközben egy pszichopata gyilkos hülyét csinál belőlünk ország-világ előtt! Goran tudta, hogy amikor Roche az „embereiről” beszél, akkor a valóságban inkább önmagára utal. Ő maga volt az, aki attól félt, hogy nem tud majd semmiféle eredményt felmutatni. Ő maga volt az, aki attól tartott, hogy ha nem tudják megtalálni a tettest, akkor valaki a Szövetségi Rendőrség tehetetlenségére fog hivatkozni. Továbbá volt még egy probléma: a hatodik kar. – Arra gondoltam, hogy egyelőre nem hozom nyilvánosságra a hatodik áldozat meglétét. Goran megdöbbent. – De akkor hogy fogjuk azonosítani? – Ne aggódj, már mindent kigondoltam... Karrierje során Mila Vasquez mintegy nyolcvankilenc eltűnési esetnek járt a végére. Három érdeméremmel és számos dicsérettel tüntették ki. Szakértőnek tekintették, és gyakran kértek tőle tanácsot bel– és külföldön egyaránt. Az aznap reggel végrehajtott műveletet, melynek során egyszerre szabadult ki Pablo és Elisa, mindenki óriási sikernek tekintette. Mila nem kommentálta az esetet. De valami zavarta. El szerette volna ismerni valamennyi baklövését. Azt, hogy behatolt abba a barna téglájú épületbe anélkül, hogy megvárta volna az erősítést; azt, hogy alábecsülte a környezetet és a lehetséges csapdákat; azt, hogy kockára tette saját maga és a túszok életét, és hagyta, hogy a gyanúsított személy lefegyverezze és a tarkójához szorítsa a pisztolyát. Végül azt, hogy nem akadályozta meg a zenetanár öngyilkosságát. Felettesei mindezt figyelmen kívül hagyták, ellenben kihangsúlyozták kvalitásait, és hagyták, hogy a sajtó közös érdemnek tüntesse fel a túszok kiszabadítását, és megörökítse őket is az ilyenkor szokásos híradások alkalmával. Mila portréja sosem tűnt fel a sajtóban. A hivatalos érv az volt, hogy 22

őrizze anonimitását a későbbi nyomozások érdekében. De az igazság az volt, hogy a rendőrnő utálta, ha fényképezik. Nem bírta elviselni a tükörben visszaverődő képmásának a látványát sem. Nem mintha nem lett volna szép, sőt. De harminckét éves korára az edzőteremben eltöltött rengeteg óra teljesen kiirtotta belőle a nőiesség legkisebb nyomát is. Minden gömbölydedséget, minden puhaságot. Mintha a nőisége leküzdendő gonoszság lenne. Bár gyakran viselt férfiruhát, maszkulinnak sem volt nevezhető. Egyszerűen nem volt benne semmi olyasmi, ami valamiféle szexuális identitásra emlékeztetett volna. Pontosan ilyennek akart látszani. A ruhái jellegtelenek és praktikusak voltak. Nem túl szoros farmer, jól kitaposott tornacipő, bőrdzseki. Ruhák voltak, és kész, melyek arra hivatottak, hogy melegen tartsák és befedjék a testét. Nem fecsérelt időt a kiválasztásukra, megvette őket, és kész. Akár több egyforma ruhadarabot is. Nem érdekelte. Ilyen akart lenni. Láthatatlan a tömegben. Talán ezért is volt képes arra, hogy megossza az öltözőjét a körzet férfi ügynökeivel. Mila már tíz perce bámulta nyitott öltözőszekrényét, miközben gondolatban követte a nap eseményeit. Valamit tennie kellett volna, de a gondolatai máshol kalandoztak. Aztán a combjába nyilalló éles fájdalom újra magához térítette. A seb szétnyílt. Megpróbálta csillapítani a vérzést egy tamponnal, amelyet ragasztószalaggal rögzített a lábára, de hiába. A seb körüli bőrfoszlányok túl keskenyek voltak, nem tudta rendesen összeölteni a tűvel. Talán ez alkalommal mégis orvoshoz kellene fordulnia, de nem volt kedve elmenni a kórházba. Túl sokat kérdezgetnek. Elhatározta, hogy szorosabb kötést tesz fel, abban a reményben, hogy elállítsa a vérzést, aztán majd újabb öltésekkel próbálkozik. Mindenképpen antibiotikumot kéne szednie, nehogy elfertőződjön a seb. Majd beszerez egy hamis receptet attól az informátortól, aki értesíteni szokta, amikor újabb hajléktalanok érkeznek az állomásra. Állomás. Különös – gondolta Mila. Míg az emberek túlnyomó többsége számára átmeneti helynek számít, némelyeknek ez a végcéljuk. Megállnak ott, és nem utaznak tovább. Az állomások olyan helyek, mint a pokol előcsarnokai, ahol az emberek összezsúfolódnak arra várva, hogy valaki értük jöjjön. Naponta átlagosan húsz-huszonöt személy tűnik el. Mila jól ismerte ezt a statisztikát. Ezek a személyek egyik napról a másikra nem adnak életjelet. Eltűnnek minden előzetes bejelentés, minden személyes holmi 23

nélkül. Úgy, mintha beleolvadtak volna a semmibe. Mila tisztában volt azzal, hogy többnyire a társadalom peremén élő emberekről van szó, akik drogokkal, különféle zavaros ügyletekkel foglalkoznak, s mindig készen állnak arra, hogy valami balhéba keveredjenek, akik ki-bejárnak a börtönökből. De voltak olyanok is – a különös kisebbség, akik életük egy bizonyos pontján úgy döntöttek, hogy örökre eltűnnek. Mint a bevásárolni induló családanya, aki soha többé nem tér haza. Vagy egy fiú, egy testvér, aki felszáll egy vonatra, anélkül hogy valaha is célhoz érne. Mila arra gondolt, hogy mindnyájunk előtt áll egy út, mely hazavezet a számunkra kedves emberekhez, akikhez érzelmileg leginkább kötődünk. Általában az út mindig ugyanaz: gyerekkorunkban megismerjük, és egész életünkben azon haladunk. De előfordul, hogy félbeszakad. Néha egy másik ponton újrakezdődik. Vagy egy kitérő után visszatér oda, ahol félbeszakadt. Esetleg teljesen függőben marad. Néha azonban belevész a sötétségbe. Mila tudta, hogy az eltűnt személyek fele visszatér, és elmesél egy történetet. Egyeseknek viszont nincs semmi mesélnivalójuk, és visszatérnek korábbi életükbe. Mások kevésbé szerencsések: belőlük nem marad más, mint a néma test. Ezek között az eltűntek között mindig vannak gyerekek. A szüleik az életüket adnák azért, hogy megtudják, mi történt. Hogy hol hibáztak. Hogy miféle figyelmetlenségből következett be a drámai csönd. Hogy mi lett a gyermekükkel. Ki vitte el és hova. Van, aki Istent kérdezi, hogy miféle bűnért járt ki neki ez a büntetés. Van, aki élete végéig gyötrődik válaszokat keresve, mások pedig elemésztik magukat, miközben a kérdéseken rágódnak. „Legalább tudassák velünk, ha meghalt” – szokták mondani. Mások kétségbeesésükben már a legrosszabbat kívánják, mert már csak sírni akarnak. Egyetlen vágyuk a valóság megismerése, hogy abbahagyhassák a reménykedést. Mert a remény lassan, de öl. Mila azonban nem hitt a „felszabadító igazság” elméletében. A saját bőrén tapasztalta meg az első alkalommal, amikor megtalált egy eltűnt személyt. Akkor is ezt érezte, amikor hazakísérte Pablót és Elisát. A kisfiút örömkiáltásokkal, hangos üdvrivalgással fogadták a lakótelepen. Elisát nem. Túl hosszú ideig volt távol. Mila miután kimenekítette a lányt abból a házból, egy szociális gondozóközpontba vitte, ahol az asszisztensek gondjukba vették. Megetették, tiszta ruhákkal látták el. 24

Elisa egész idő alatt hallgatott. Hagyta, hogy a szociális gondozók ellássák, mindent elfogadott tőlük. Aztán Mila közölte vele, hogy hazaviszi. Elisa ekkor sem szólt egy szót sem. Miközben öltözőszekrényére meredt, a fiatal rendőrnő újra maga előtt látta Elisa Gomes szüleinek az arcát abban a percben, amikor kinyitották nekik az ajtót. Nem voltak felkészülve a viszontlátásra, és kissé zavarban voltak. Talán arra gondoltak, hogy egy tízéves kislányt kapnak vissza, nem pedig egy felnőtt nagylányt, akivel nem tudnak mit kezdeni. Elisa annak idején értelmes kislány volt, és nagyon koraérett. Korán kezdett el beszélni. Az első szó, amit kiejtett, a „May” volt: így hívták a plüssmackóját. Édesanyja azonban az utolsó szavára is emlékezett: „holnap”. A ház küszöbén ejtette ki, mielőtt elindult volna a barátnőjéhez egy pizsamapartira. De az a nap sohasem jött el. Elisa Gomes „holnapja” még nem köszöntött be. De a „tegnapja” egy hosszú-hosszú nap volt, mely nem akart véget érni. Ezen a végtelenül hosszúra nyúló napon Elisa Gomes szülei továbbra is úgy gondoltak gyermekükre, mint tízéves kislányra, akinek gyerekszobája tele van zsúfolva babákkal, akinek karácsonyi ajándékai a kandalló mellett sorakoznak. Örökre ilyennek maradt volna meg az emlékeikben. Úgy örökítették meg emlékezetükben, mint egy bűvös pillanat foglyát. Bár Mila megtalálta Elisát, ők továbbra is azt a kislányt várták, akit elveszítettek. Nem volt többé lelki nyugalmuk. A könnyekkel és meghatottsággal teljes ölelés elmaradhatatlan rítusa után Gomes asszony betessékelte őket a lakásba, majd teát és kekszet hozott a konyhából. Úgy viselkedett a lányával, mint egy vendéggel. Talán titokban azt remélte, hogy a látogatás végén elmegy, meghagyva neki és férjének a már megszokott űrt, amit távolléte okozott. Mila a szomorúságot mindig azokhoz a régi bútorokhoz hasonlította, melyektől szeretnénk megszabadulni, de végül mindig a helyükön maradnak, és egy idő után jellegzetes szaguk átjárja az egész szobát. Idővel meg lehet szokni, de végül mi is átvesszük a szagukat. Elisa hazatért, és a szüleinek véget kellene vetniük a gyásznak, és vissza kellene utasítaniuk a részvétet, amivel éveken át részesítette őket a környezetük. Már nincs semmi okuk a szomorúságra. De mekkora bátorság kellene ahhoz, hogy elmeséljék a külvilágnak azt az újfajta boldogtalanságot, amelyet most éreznek, hogy egy vadidegen bolyong a házukban? Egyórányi udvarias társalgás után Mila elbúcsúzott, és úgy tűnt, mintha az anya segélykérőén pillantott volna rá. „Most mit tegyek?” – lehetett 25

kiolvasni a tekintetéből, amelyben ott ült a félelem, hogy egy újfajta valósággal kell szembenéznie. Milának is szembe kellett néznie egy igazsággal: azzal, hogy Elisa Gomes megtalálása pusztán a véletlennek volt köszönhető. Ha fogvatartója sok év elteltével nem érezte volna szükségét annak, hogy bővítse „családját”, akkor senki sem tudta volna meg, hogy mi történt valójában a kislánnyal. Akkor továbbra is ott maradt volna bezárva abban a világban, amit kizárólag az ő számára hozott létre a rögeszméjétől megszállott börtönőre. Először a lányaként, később hűséges feleségeként. Mila ezekkel a gondolatokkal zárta be az öltözőszekrényét. – Felejtsd el. Felejtsd el, ez az egyetlen gyógyír. A rendőrőrs kezdett kiürülni, és Mila arra vágyott, hogy végre hazamehessen. Majd lezuhanyozik, kinyit egy üveg portói bort, és gesztenyét süt a gáztűzhelyen. Aztán a nappali ablaka előtt álló fát fogja nézegetni. Szerencsés esetben hamar elalszik a kanapén. Miközben arra készült, hogy egy magányos estével jutalmazza meg magát, egyik kollégája jelent meg az öltözőben. Morexu őrmester hívatta.

Nyirkos köd lepte el az utcákat azon a februári estén. Goran kiszállt a taxiból. Nem volt autója, sem jogosítványa, másra hagyta azt a feladatot, hogy odavigye, ahová éppen mennie kellett. Nem mintha nem próbálkozott volna a vezetéssel, sőt, még sikerrel is járt. De egy olyan ember számára, aki bele szokott veszni gondolatai labirintusába, nem tanácsos volánhoz ülni. így Goran is lemondott róla. Miután kifizette a sofőrt, és negyvennégyes cipőjének talpát a járdára helyezte, zakózsebéből elővett egy cigarettát. Aznap a harmadikat. Meggyújtotta, kettőt beleszippantott, majd eldobta. Bevált szokásává vált, amióta leszokott a dohányzásról. Egyfajta kompromisszum saját magával, hogy „kijátssza” nikotinéhségét. Az utcán állva az egyik kirakat üvegében megpillantotta visszaverődő képmását. Néhány másodpercig tanulmányozta önmagát. Elhanyagolt szakáll keretezte egyre fáradtabbá váló arcát. Táskás szemek, kócos haj. Tisztában volt azzal, hogy nemigen ápolja magát. De az, aki bűnüldözésre adta a fejét, már régen lemondott erről a tevékenységről. Ismerősei szerint Gorant leginkább hosszú és rejtélyes hallgatásai jellemezték. Kitűnt továbbá hatalmas, figyelő szemével. Majdnem vacsoraidő volt. Lassan felment a lépcsőn. Belépett a 26

lakásába, és hallgatózni kezdett. Eltelt néhány másodperc, és amikor hozzászokott ahhoz az újfajta csendhez, felismerte Tommy meghitt, barátságos hangját, mely a gyerekszobából szűrődött ki. Goran odalépett, és az ajtóból figyelte a játszó kisfiút. Nem volt bátorsága ahhoz, hogy félbeszakítsa. Tommy kilencéves, gondtalan kisfiú volt. Barna haja volt, kedvelte a piros színt, a kosárlabdát, a fagyit, amit még télen is szívesen fogyasztott. A legjobb barátját Bastiannak hívták, akivel fantasztikus „szafarikat” rendeztek az iskola udvarán. Mindketten cserkészek voltak, és azon a nyáron sátorozni készültek a hegyekbe. Az utóbbi időben másról sem beszéltek. Tommy hihetetlenül hasonlított az anyjára, de az apjából is volt benne valami. Azok a hatalmas, figyelő szemek. Amikor észrevette Goran jelenlétét, megfordult és rámosolygott. – Már késő van – figyelmeztette. – Tudom. Sajnálom – mentegetőzött Goran. – Runa néni már régen elment? – Fél órával ezelőtt jött érte a fia. Ez bosszantotta Gorant. Runa asszony már jó pár éve a házvezetőnőjük. Ezért tudnia kellett volna, hogy Goran nem szereti, ha Tommy egyedül marad a lakásban. Ez volt az egyike azoknak az apró kellemetlenségeknek, amelyek néha szinte ellehetetlenítették a mindennapi élet menetét. Goran egyedül nem tudott megoldani minden problémát. Mintha az az egyetlen személy, aki birtokában volt valamiféle rejtélyes erőnek, elfelejtette volna átadni a használati utasítást, mielőtt elment. Tisztáznia kellett volna a dolgokat Rúna asszonnyal, akár erélyesebb is lehetett volna. Meg kellett volna mondani neki, hogy este addig maradjon itt, amíg ő haza nem ér. Tommy megérzett valamit ezekből a gondolatokból, és kissé elkomorult az arca. Emiatt Goran rögtön megpróbálta elterelni a figyelmét, és megkérdezte: – Éhes vagy? – Ettem egy almát, sós kekszet, és ittam egy pohár vizet. Goran jókedvűen megrázta a fejét. – Hát ezt nem nevezném kiadós vacsorának. – Ez volt az uzsonnám. De most valami mást szeretnék... – Spagettit? Tommy tapssal fogadta a javaslatot. Goran megsimogatta a fejét. Együtt készítették el a tésztát, és megterítettek, akár egy összeszokott csapat, amelyben mindenkinek megvan a saját feladata, és azt szó nélkül 27

teszi. Tommy gyorsan tanult, és Goran büszke volt rá. Az utóbbi hónapok egyikük számára sem voltak könnyűek. Életük kis híján felbomlott, akár egy régi takaró, melyet Goran nagy türelemmel próbált összetartani. Gondoskodott mindennapi szükségleteikről. Ebből a szempontból semmi sem változott a korábbiakhoz képest. Minden ugyanúgy ismétlődött, és ez megnyugtató volt Tommy számára. Végül egymástól is tanulva megszokták az űrt, anélkül hogy letagadták volna a valóságot. Sőt, amikor valamelyikük beszélni akart róla, akkor beszélt. Az egyetlen dolog, amit sohasem tettek meg, az volt, hogy nem nevezték nevén azt a hiányt. Mert az a név eltűnt a szókincsükből. Más módot, más kifejezést találtak rá. Különös. Az a férfi, aki mindig arra törekedett, hogy nevet adjon minden útjába kerülő sorozatgyilkosnak, nem tudta, hogy nevezze azt a valakit, aki egykor a felesége volt, és hagyta, hogy a fia „személyes jellegétől”, nevétől megfossza a saját anyját. Mintha egy lenne azok közül a mesealakok közül, akikről Goran olvasott fel neki minden este. Tommy volt az egyetlen ellensúly, aki a világhoz kötötte. Egyébként csak egy pillanat kellett volna ahhoz, hogy belezuhanjon abba a mélységbe, amit nap mint nap kutatott. Vacsora után Goran visszavonult a dolgozószobájába. Tommy követte. Ez minden este így ment. Goran leült öreg, nyikorgó foteljébe, a fia pedig a szőnyegen hasalva folytatta képzelt párbeszédeit. Goran végigtekintett könyvtárán. Kriminológiai, bűnügyi antropológiai és kórbonctani szakkönyvek sorakoztak a polcokon. Némelyik bőrkötésben, aranyozott feliratokkal. Némelyik egyszerű kötésű volt. Ezekben a könyvekben voltak a válaszok. De a legnehezebb – ahogy ezt tanítványainak is el szokta mondani – a kérdések megtalálása volt. Azok a kötetek tele voltak rémisztő fotókkal: megsebzett, megkínzott, megégetett, feldarabolt testekkel. Mindez szigorúan bezárva a fényes lapok közé, és ellátva pontos magyarázatokkal. Az emberi élet egy tanulmány rideg tárgyává degradálódott. Emiatt Goran korábban nem engedte meg Tommynak, hogy belépjen „tudománya szentélyébe”. Attól tartott, hogy egyszer felülkerekedik a kisfiú kíváncsisága, és belelapozva a könyvek egyikébe, idő előtt rájön, mennyi brutalitás van az életben. Egy alkalommal azonban Tommy megszegte a szabályokat. Goran a földön fekve találta, akárcsak most, s a kötetek egyikét lapozgatta. Goran még ma is emlékszik rá: Tommy egy fiatal nő fotóját nézte, akit télen fogtak ki egy folyóból. Meztelen volt, a 28

bőre lila, szemei kimeredtek. De Tommy egyáltalán nem tűnt zaklatottnak, ezért Goran ahelyett, hogy megszidta volna, törökülésben leült mellé. – Tudod, mi ez? Tommy a zavar legkisebb jele nélkül várt egy hosszú percet. Aztán válaszolt, buzgón sorolva mindazt, amit látott: keskeny kezek, zúzmarától fehér haj, egy tekintet, mely ki tudja, milyen gondolatokba mélyedt. Végül arról kezdett fantáziálni, hogy mi lehetett a foglalkozása, kik lehettek a barátai, hol lakhatott. Goran ekkor vette észre, hogy Tommy mindent észrevett azon a fotón, kivéve egy dolgot: a halált. A gyerekek nem látják a halált. Mert az életük egy napig tart csupán: reggel attól a perctől, hogy felébrednek, addig, amíg este aludni mennek. Goran akkor értette meg, hogy bármekkora erőfeszítést is tesz, nem tudja megvédeni a fiát a világ gonoszságától. Ahogy évekkel később nem tudta megkímélni attól, amit az anyja tett vele. Morexu őrmester más volt, mint Mila többi felettese. Magasról tett a dicsőségre és a sajtófotókra. Épp ezért a rendőrnő arra számított, hogy fejmosást kap a zenetanár házában végrehajtott akciója miatt. Morexu mindig nagyon szélsőséges volt, mind a tetteiben, mind a hangulataiban. Nem tudta pár másodpercnél tovább elfojtani az érzelmeit. így egyik percben dühös volt és kötözködő, a másikban pedig mosolygós és hihetetlenül kedves. S hogy ne fecsérelje az idejét, összekapcsolta gesztusait. Például ha meg akart vigasztalni valakit, akkor az illető vállára tette a kezét, ugyanakkor már terelte is az ajtó irányába. Vagy ha telefonált, a kagylóval vakarta a halántékát. Ez alkalommal nem sietett. Hagyta Milát állni az íróasztala előtt, nem kínálta meg székkel. Aztán merőn nézte a rendőrnőt, miközben lábát kinyújtotta az asztal alatt, s karját összekulcsolta a mellkasán. – Nem tudom, van-e fogalmad arról, hogy mi történt a mai napon... – Tudom, hibáztam – vágott a dolgok elébe Mila. – Ellenkezőleg: hármat mentettél meg. Ez a kijelentés egy hosszú másodpercre szinte lebénította. – Hármat? Morexu előredőlt a foteljében, és lenézett az előtte fekvő papírra. – Találtak egy feljegyzést a zenetanár lakásában. Úgy tűnik, egy újabb kislány elrablására készült... Az őrmester átnyújtotta Milának a papírt, amely egy határidőnapló egyik lapjának fénymásolata volt. A nap és a hónap alatt egy név állt. 29

– Priscilla? – kérdezte Mila. – Priscilla – ismételte meg Morexu. – Ki az? – Egy szerencsés lányka. Mást nem mondott. Semmit sem tudott róla. Nem volt vezetéknév, cím, fotó, semmi. Csak egy név. Priscilla. – Ezért hagyj fel az önsanyargatással. Láttalak ma a sajtókonferencián. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem érdekelne ez az egész. – Valóban, egyáltalán nem érdekel. – Az ördögbe is, Vasquez! Nem fogod fel, mennyi hálával tartoznak neked a megmentett gyerekek? Nem is beszélve a családjukról! Mert maga nem látta Elisa Gomes anyjának tekintetét, szerette volna válaszolni Mila, de ehelyett csak bólintott. Morexu nézte, és a fejét rázta. – Amióta itt vagy, még egyetlenegyszer sem volt panasz rád. – Ez most rossz vagy jó? – Ha erre magadtól nem jössz rá, akkor gondjaid vannak, leányom... Ezért döntöttem úgy, hogy jót tenne neked egy kis csapatmunka. Mila azonban nem értett vele egyet. – Miért? A feladatomat végzem, és ez az egyetlen dolog, ami érdekel. Már megszoktam, hogy magamtól boldoguljak. Hogy magyarázzam el, hogy... – Menj, és csomagold össze a bőröndödet – szakította félbe Morexu Mila panaszkodását. – Miért ez a nagy sietség? – Még ma este indulsz. – Egyfajta büntetésről lenne szó? – Nem büntetés és nem is vakáció. Egy szakértő tanácsát kérték. És te nagyon népszerű vagy. A rendőrnő arca elkomolyodott. – Miről van szó? – Az öt elrabolt kislány esetéről. Mila hallott róla nagy vonalakban a híradókból. – Miért én? – kérdezte. – Mert úgy tűnik, van egy hatodik áldozat is, de még nem tudják, ki az. Milának további felvilágosításra lett volna szüksége, de Morexu nyilvánvalóan úgy döntött, hogy a társalgás véget ért. Újra sürgető lett: átnyújtott a rendőrnőnek egy iratköteget, amivel egyidejűleg az ajtó felé is mutatott. – Benne van a vonatjegy. Mila megragadta a dossziét, és elindult az ajtó felé. De mielőtt még 30

kilépett volna a szobából, újra az őrmester felé fordult: – Priscilla...? – Hát igen...

31

4. The Piper at the Gates of Dawn, 1967-ből. A Saucerful of Secrets 1968ból. Ummagumma 1969-ben volt a More című film betétdala. 1971-ben jelent meg a Meddle. De előtte volt még valami más. 1971-ben, ebben tuti biztos volt. Nem emlékezett a címére, de a borítóra igen. Egy tehenet ábrázolt. A fenébe, mi is volt a címe? – Tankolni kéne – gondolta. A jelzőműszer már nem villogott, hanem állandóan pirosat mutatott. De nem akart megállni. Már jó öt órája vezetett, és majdnem hatszáz kilométert tett meg. Annak ellenére, hogy ekkora távolság választotta el attól, ami aznap éjjel történt vele, egyáltalán nem érezte magát jobban. Karját mereven tartotta a volánon. Megfeszült nyakizmai begörcsöltek. Egy pillanatra megfordult. „Ne gondolj rá... ne gondolj rá...” Azzal próbálta lekötni gondolatait, hogy emlékezetéből otthonos, megnyugtató élményeket idézett fel. Az elmúlt tíz percben a Pink Floyd albumaira koncentrált. De az elmúlt négy órában sorra vette kedvenc filmjeit, kedvenc hokicsapatának a játékosait, régi iskolatársainak a nevét, sőt még a tanárokét is. Odáig ment, hogy még Bergemére is gondolt. Vajon mi lehet vele... Szívesen viszontlátta volna. Mindezt azért tette, hogy távol tartsa magától azt a gondolatot. De elméje most elakadt azon a rohadt albumon, aminek egy tehén van a címlapján! Ekkor újra visszatért az a gondolat. Újra el kell hessegetnie. Vissza kell zavarnia agyának egy távoli zugába, ahogy már számtalanszor megtette azon az éjszakán. Egyébként megint kiveri a víz, és hirtelen sírás tör rá kétségbeejtő helyzete miatt annak ellenére, hogy az eset nem tartott sokáig. A félelem a gyomrába mart. Megpróbálta megőrizni tisztánlátását. Atom Heart Mother! Ez volt a lemez címe. Egy pillanatra boldognak érezte magát. De ez csak átmeneti benyomás volt. Az ő helyzetében nemigen volt oka a boldogságra. Újra megfordult, hogy hátranézzen. Majd megismételte: – Tankolnom kell. 32

Néha az alatta lévő ülőpárnáról savanykás ammóniabűz szállt felé, arra emlékeztetve, hogy összecsinálta magát. Lábizmai elgémberedtek, s az egyik lábikrája is elzsibbadt. A vihar, ami egész éjszaka tombolt az autósztráda felett, kezdett visszavonulni a hegyek mögé. Láthatta a zöldes villanásokat a horizonton, miközben egy rádióbemondó a sokadik meteorológiai jelentést olvasta be. Hamarosan hajnalodik. Egy órával azelőtt hagyta el az autósztráda-kijárót, és ráhajtott az országútra. Még sztrádadíjat fizetni sem állt meg. A célja pillanatnyilag az volt, hogy előrejusson, minél előrébb. Szó szerint követve a kapott instrukciókat. Pár percre hagyta, hogy az elméje másfelé kalandozzon. De gondolatai elkerülhetetlenül mindig az előző este emlékeihez kanyarodtak vissza. Előző nap délelőtt tizenegy óra körül érkezett meg a Modigliani hotelbe. A délután folyamán eleget tett ügynöki feladatainak a városban, este pedig, ahogy előre meg volt beszélve, néhány ügyfelével vacsorázott a hotel éttermében. Este tíz óra után visszavonult a szobájába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, mindenekelőtt meglazította nyakkendőjét a tükör előtt, és abban a percben a fénynyalábok visszatükrözték izzadt bőrét, véreres szemét, és az igazi, megszállottságot sugárzó arcát: ez a kép nézett rá vissza mindig, amikor elhatalmasodott rajta a vágy. Miközben magát szemlélte, meglepetten azon töprengett, vajon miképpen tudta elrejteni vacsorapartnerei elől valódi gondolatait. Egész este társalgott velük, hallgatta, amint a golfról és túlságosan igényes feleségeikről hablatyoltak, nevetett kellemetlen, disznó vicceiken. De lélekben máshol volt. Előre élvezte azt a percet, amikor feljön a szobájába, meglazítja a nyakkendőjét, lehetővé téve, hogy az a torkát szorító savas galacsin végre kiszabaduljon. Az arcát kiverte a verejték, lihegni kezdett, és elővillant alattomos, kegyetlen tekintete a maszk alól. Ez az igazi arca. Szobájába zárva végre önmaga lehetett. Hamarosan szabadjára engedi a mellkasát szorító és a nadrágját feszítő vágyat. A vacsora alatt már-már attól tartott, hogy egyszer csak szétrobban. De sikerült uralkodnia magán. Mert hamarosan kimegy a szállodából. Ahogy mindig, most is megesküdött magának, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Ahogy mindig, ezt az ígéretet elismételte előtte és utána is. Végül mindig megszegte fogadalmát, s a következő alkalommal újra megismételte tettét. Éjfél körül hagyta el a szállodát, izgalmi állapotának csúcsán. Egy kicsit kószált: túl korán volt. Aznap délután két elfoglaltsága között terepszemlét 33

tartott. Meg akart győződni arról, hogy minden a tervei szerint fog zajlani, és hogy nem lesz semmi gáz. Már két hónapja nagy gonddal készülődött, és udvarolt a „pillangójának”. A várakozás olyan, mint az előétel a lakomán. És ő ízlelgette. Ügyelt a részletekre, nehogy áruló nyomot hagyjon maga után. De ez még sose fordult elő vele. Bár most, hogy rábukkantak a „levágott karok temetőjére”, még elővigyázatosabbnak kell lennie. Rengeteg rendőr posztol a város különböző pontjain. De ő ügyesen álcázta magát. Nem volt mitől tartania. Csak egy kicsit el kéne lazulnia. Hamarosan meg fogja pillantani a pillangóját a sugárúton, azon a helyen, ahol előző nap megbeszélték. Mindig attól tartott, hogy meggondolják magukat. Hogy valami hiba csúszik a szerepbe, amit el kell játszaniuk. Akkor pedig ö szomorú lesz; azt a fajta lohasztó szomorúságot fogja érezni, amit napokig nem tud elűzni. S ami a legrosszabb: nem tudja eltitkolni. De egyre azt ismételgette magában, hogy ez alkalommal sem lesz semmi gáz. A pillangó el fog jönni. Majd gyorsan beülteti az autójába, és a szokásos bókokkal fogadja. Ezt szívesen veszik, és így sikerül eloszlatnia kételyeiket és félelmeiket. Majd elviszi arra a helyre, amit délután már kinézett maguknak: egy tóra néző, félreeső utcácskába. A pillangócskáknak mindig igen átható illatuk van: rágógumi, tornacipő... és némi izzadságszag. Erre indult be. Ez a szag szinte már az autójához tartozott. Most is érezte, amint a saját vizeletével keveredett. Újra sírva fakadt. Mennyi minden történt az óta a perc óta. Túlságosan gyors volt az átmenet az izgalmi állapot és a boldogságérzet után abba, ami aztán történt. Hátranézett. – Tankolnom kell. De aztán megfeledkezett róla, és beleszippantva abba a fülledten bűzlő levegőbe, újra az éjszakai események emlékeibe merült... Az autóban ülve várta a pillangóját. A homályos hold néha előbukkant a felhők közül. Hogy legyőzze szorongását, magában újra átismételte a tervét. Először beszélgetni fognak. Ő azonban inkább majd csak hallgat. Mert tudta: a pillangóknak mindig szükségük van arra, amit máshol nem kapnak meg: a figyelemre. Ezt a szerepet mindig ügyesen játszotta. Türelmesen hallgatta kis prédáját, aki a szívét kitárva magától elgyengült. Csökkent az ellenállása, és engedte, hogy ő zavartalanul hatolhasson be egyre mélyebb területekre. A lélek barázdáinak közelébe. Mindig megtalálta a legmegfelelőbb szavakat. Minden alkalommal így viselkedett. így lett a mesterük. Jó érzés 34

kioktatni valakit a saját vágyairól; elmagyarázni neki, hogy voltaképpen mit akar, megmutatni nekik a technikákat. Ez fontos volt. Ő lett a tanítójuk, csupa kellemes dologra oktatta ki őket. De épp miközben kellemetes tanórájának anyagát állította össze, ami majd kitárja pillangója előtt az intimitás kapuit, szórakozottan a visszapillantó tükörbe tekintett. És akkor meglátott valamit. Valamit, ami még egy árnynál is kivehetetlenebb volt. Az első gondolata az volt, hogy látomás, illúzió. Egészen addig az ökölcsapásig, mely az ablaküvegen csattant. A kinyíló kocsiajtó kemény csattanása. A kéz, mely befurakodott azon a résen, megragadta a torkát, és erősen szorította. Semmi esélye sem volt a védekezésre. Hideg légáram árasztotta el a kocsi belsejét, és emlékszik rá, hogy erre gondolt: „Basszus, elfelejtettem lenyomni a biztonsági zárat.” Pedig ez sem lett volna elég a támadás megakadályozásához. A férfi bivalyerős volt, és fél kézzel ki tudta rángatni a kocsiból. Sísapka takarta az arcát. Miközben a férfi a nyakánál fogva lógatta, ő a pillangójára gondolt. Az értékes préda, amit oly nagy fáradsággal csalogatott magához, immár elveszett. Kétségtelenül most már ő maga vált prédává. A férfi lazított a szorításán, majd a földre lökte. Egy darabig nem foglalkozott vele, hanem az autója felé indult. Tessék, most megy a fegyveréért, hogy kinyírjon! A kétségbeesett túlélési ösztöntől hajtva megpróbált elkúszni a nyirkos és hideg földön, bár a sísapkás férfinak csak néhány lépést kellett volna megtennie ahhoz, hogy utolérje, és bevégezze a megkezdett munkát. Mennyi haszontalan dolgot tesz az ember, csak hogy megmeneküljön a haláltól, gondolta most az autójában ülve. Van, aki a pisztoly csöve előtt állva kinyújtja a kezét, ami csupán azt eredményezi, hogy a kézfejét is átlyukasztják. Aztán ott vannak azok, akik tűzvész esetén kiugrálnak a házak ablakaiból... Mindenki el akarja kerülni az elkerülhetetlent, s közben nevetségessé válik. Ő nem gondolta, hogy az emberek e csoportjához tartozik. Mindig is szilárdan meg volt győződve arról, hogy méltósággal tud majd szembenézni a halállal. Egészen addig az éjszakáig, amikor a földön csúszott-mászott, akár egy féreg, és együgyűen makogva könyörgött kegyelemért. Nagy erőlködéssel épp hogy pár métert sikerült előrehaladnia. Aztán elájult. Két kemény pofon térítette magához. A sísapkás férfi visszatért. Fölé 35

hajolt, és ráemelte kiégett, ködös tekintetét. Nem volt nála fegyver. Egy fejbiccentéssel az autóra mutatott, és csak ennyit mondott: – Indulj, és ne állj meg, Alexander! A sísapkás férfi ismerte a nevét. Eleinte ez egészen ésszerűnek tűnt. Később azonban, amikor visszagondolt rá, ez rémisztette meg a legjobban. Elmehet onnan. Abban a percben el sem akarta hinni. Felkelt a földről, odatámolygott az autóhoz. Megpróbált minél gyorsabban mozogni, attól való félelmében, hogy támadója netán meggondolja magát. Rögtön odaült a volánhoz, de még homályosan látott, és annyira reszketett a keze, hogy nem bírta beindítani a motort. Amikor végre sikerült neki, megkezdődött a hosszú éjszakája az autósztrádán. Csak el onnan, a lehető legmesszebbre... – Tankolnom kell – gondolta, megpróbálva újra praktikus dolgokra irányítani a figyelmét. A tank majdnem teljesen üres volt. Kereste a benzinkutat jelző táblát, s közben azon töprengett, vajon erre is vonatkozik-e az éjszaka kapott parancs. Nem szabad megállni. Éjjel egyig két gondolat foglalkoztatta. Vajon miért engedte el a sísapkás férfi? S mi történt, miközben ájultan feküdt? A választ akkor kapta meg, amikor elméje kezdett megvilágosodni, és elkezdte hallani azt a zajt. Egy súrlódó zörej a karosszérián, amit ritmikus és fémes kopogás kísért – kopp, kopp, kopp – komoran, szünet nélkül. Hát persze, valamit buherált az autón: előbb-utóbb valamelyik kerék leesik a féltengelyről, aztán elvesztem a kontrollt a kocsi fölött, és a korlátnak ütközöm! De semmi efféle nem történt. Mert az a zaj nem mechanikai eredetű volt. De erre csak később jött rá... Ebben a percben feltűnt egy tábla: a legközelebbi benzinkút nyolc kilométeren belül található. Sikerül odaérnie, de ott majd villámgyorsan kell cselekednie. Erre a gondolatra hátranézett, már vagy századszor. De figyelme nem az úttestre irányult, amit maga mögött hagyott, sem az öt követő autókra. Nem, tekintete egy közelebbi, sokkal közelebbi célpontra irányult. Az, ami követte, nem az úttesten volt. Hanem sokkal közelebb. Az volt a zaj forrása. Nem menekülhetett előle. Mert az a valami a csomagtartójában volt. 36

Azt nézte kitartóan, bár megpróbált nem gondolni arra, hogy mit tartalmazhat. De amikor Alexander Bermann újra maga elé meredt, már túl késő volt. Az út szélén álló rendőr leintette.

37

5. Mila leszállt a vonatról. Arca gyűrött volt, szeme duzzadt az átvirrasztott éjszakák miatt. Elindult a fedett peronon. Az állomás egy pompás, tizennyolcadik századi épületben volt, melyhez hatalmas bevásárlóközpont is tartozott. Minden tiszta volt és rendezett. Ennek ellenére pár perc múlva Mila felfedezte minden sötét zugát. Azokat a helyeket, ahol az elveszett gyerekeket kereste volna. Ahová befészkelik magukat, ahol elrejtőznek; ahol az életüket adják-veszik. De most nem ezért jött ide. Hamarosan valaki érte jön, és elviszi erről a helyről. A vasúti rendészet irodájában két kollégája várta. Egy zömök, negyvenes, olajbarna bőrű, rövid hajú nő, akinek csípője túlságosan széles volt farmernadrágjához, és egy robusztus alkatú, harmincnyolc év körüli férfi. Milának a falujabeli, hosszúra nőtt kamaszokat juttatta eszébe. A felső tagozatban már volt néhány hozzá hasonló udvarlója. Emlékezett rá, milyen esetlenül próbáltak közeledni hozzá. A férfi rámosolygott, a nő pedig a szemöldökét felvonva kritikusan végigmérte. Mila odalépett hozzájuk a szokásos bemutatkozásra. Sarah Rosa csak a nevét és a rangját említette. A férfi azonban kezet nyújtott, és szótagolva ejtve a szavakat, ezt mondta: – Klaus Boris különleges ügynök. – Aztán felajánlotta, hogy viszi Mila nagy vászontáskáját: – Hagyd csak, majd én hozom. – Köszönöm, magam is elbírom – felelte Mila. De a férfi tovább erősködött: – Nem gond, viszem én. Hanghordozása és kitartó mosolya elárulta Milának, hogy Boris ügynök egyfajta Don Juan, aki meg van győződve arról, hogy csábos vonzereje minden közelébe kerülő nőre hat. Mila biztos volt abban, hogy már akkor elhatározta, hogy kikezd vele, amikor még csak távolról látta. Boris azt javasolta, hogy igyanak meg egy kávét, mielőtt elindulnának, de Sarah Rosa gyilkos pillantást vetett rá. – Most mi van? Mi rosszat mondtam? – kérdezte Boris. – Nincs időnk. Már elfelejtetted? – A kollegina hosszú utat tett meg, és gondoltam... – Nincs rá szükség – szólt közbe Mila. – Jól megvagyok így is, köszönöm. 38

Milának nem állt szándékában ellenkezni Sarah Rosával. Odaértek a parkolóban álló autóhoz, és Boris beült a volánhoz. Rosa mellé ült az első ülésre, míg Mila hátul helyezkedett el vászontáskájával. Belevetették magukat a forgalomba, s végighaladtak a folyó mentén. Sarah Rosát szemlátomást bosszantotta, hogy a kolléganőjét kell kísérgetnie. Boris azonban egyáltalán nem bánta. – Hova megyünk? – kérdezte félénken Mila. Boris ránézett a visszapillantó tükörből. – A parancsnokságra. Roche főfelügyelő beszélni akar veled. Ő az, akitől majd instrukciókat kapsz. – Eddig még nem volt dolgom sorozatgyilkossal – jegyezte meg Mila. – Nyugi, neked senkit sem kell elkapnod – felelte csípősen Rosa. – Azt majd mi megoldjuk. A te feladatod az lesz, hogy rájöjj a hatodik kislány nevére. Remélem, volt módod tanulmányozni az aktákat... Mila nem törődött a kolléganője hangjából kicsengő nagyképűséggel, mert ez a mondat felidézte benne a dosszié tanulmányozásával töltött éjszakát. Az eltemetett karok fotóit. A boncolóorvos tömör adatait az áldozatok életkoráról és a halálesetek időrendjéről. – Mi történt abban az erdőben? – kérdezte. – Az utóbbi idők legbotrányosabb esete! – válaszolta Boris, miközben egy pillanatra elengedte a kormányt. Olyan izgatott volt, mint egy nagy gyerek. – Ilyet még nem láttam! Azt hiszem, néhány fejest majd jól tökön rúgnak odafent! Ezért tojt be úgy Roche. Boris obszcén beszéde zavarta Sarah Rosát, és az igazat megvallva Milát is. Még nem ismerte a főfelügyelőt, de azzal tisztában volt, hogy a beosztottai nem sokra becsülik. Boris közvetlenebb volt, de ha ekkora szabadosságot engedett meg magának Rosa előtt, ez azt jelentette, hogy ő is egyetértett vele, csak a látszatra adott. Ez így nem korrekt, gondolta Mila. A kommentároktól függetlenül egyedül fogja megítélni Roche felügyelőt és módszereit. Rosa újra megismételt egy kérdést, és Mila csak akkor vette észre, hogy hozzá beszél. – Az a te véred? Sarah hátrafordult az ülésen, és lemutatott egy pontra. Mila a combjára pillantott. A nadrágja véres volt, a sebe újra szétnyílt. Egyik kezét rögtön odaszorította, és késztetést érzett arra, hogy mentegetőzzön. – Kocogás közben elestem – hazudta. – Akkor kezeltesd le a sebedet! Nem szeretnénk, ha a véred összekeveredne valamilyen bűnügyi bizonyítékkal. Mila hirtelen zavarban érezte magát a szemrehányás miatt, annál is 39

inkább, mert Boris figyelmesen nézte a visszapillantó tükörből. Mila reménykedett, hogy a dolog itt véget ér, de Rosa még nem fejezte be az okítást: – Egyszer egy zöldfülű, aki azzal volt megbízva, hogy őrködjön egy szexuális indíttatású gyilkosság helyszínén, elment hugyozni az áldozat fürdőszobájába. Hónapokon keresztül egy fantomot hajkurásztunk, mert azt hittük, hogy a gyilkos felejtette el lehúzni a klotyót. Boris nevetett ezen az emléken. Mila azonban megpróbált témát váltani. – Miért pont engem hívtatok? A kislány nevének kiderítéséhez nem lett volna elég az, ha átnézitek az elmúlt havi eltűnési bejelentéseket? – Ezt ne tőlünk kérdezd... – mondta Rosa lekezelő hangon. A piszkos munka, gondolta Mila. Teljesen egyértelmű volt, hogy ezért hívták. Roche ezt a munkát egy a csapaton kívülálló személyre akarta bízni, olyan valakire, aki nem áll túlságosan közel hozzá. így nem sározza be magát abban az esetben, ha a hatodik holttestet nem tudják azonosítani. Debby, Hanneke, Sabine, Melissa, Caroline. – A másik öt áldozat családja? – kérdezte Mila. – Ők is most jönnek ide a parancsnokságra a DNS-minta miatt. Mila azokra a szerencsétlen szülőkre gondolt, akik kénytelenek alávetni magukat a DNS-procedúrának, hogy bizonyosságot szerezzenek arról, hogy gyermekük a barbár gyilkosság megcsonkított, feldarabolt áldozata. Életük már soha nem lesz olyan, mint azelőtt volt. – A szörnyetegről tudtok valamit? – kérdezte, hogy elvonja a figyelmét ettől a szörnyű gondolattól. – Mi nem szörnyetegnek hívjuk – jegyezte meg Boris. – így megfosztod személyes jellegétől – mondta, s közben egyetértően összenézett Rosával. – Ezt Gavila doktor nem szereti. – Gavila doktor? – ismételte meg Mila a nevet. – Majd megismered. Mila zavara nőttön-nőtt. Világos volt, hogy az üggyel kapcsolatos hiányos ismeretei miatt hátrányban van a kollégáival szemben, akik ezért cinikus megjegyzéseket tehettek. De ez alkalommal sem próbált ellene védekezni. Rosának viszont esze ágában sem volt békén hagyni. – Ne lepődj meg, drágám, ha nem érted, hogy mennek itt a dolgok. A saját területeden biztos nagymenő vagy, de ez itt egy másik történet. A sorozatgyilkosoknak másféle szabályaik vannak. Az áldozatokra is ez vonatkozik. Nem tettek semmit azért, hogy áldozatokká váljanak. Egyetlen bűnük általában az, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Vagy hogy egy bizonyos színű ruhát viseltek, amikor eljöttek otthonról. Vagy mint a mi 40

esetünkben, az, hogy hét és tizenhárom év közötti, fehér bőrű kislányok. Bocs, de mindezt te nem tudhatod. Ne vedd személyeskedésnek. Hát igen, gondolta Mila. Attól a perctől kezdve, hogy megismerte, Rosa mindent személyes ügynek tekintett. – Gyorsan tanulok – felelte Mila. Rosa hátrafordult, és kemény tekintettel ránézett. – Vannak gyerekeid? Mila egy pillanatra ledöbbent. – Nincsenek. Miért? Hogy jön ez ide? – Mert amikor megtalálod a hatodik kislány szüleit, el kell magyaráznod nekik annak az „okát”, hogy szépséges gyermekükkel miért bántak így. De te semmit sem fogsz tudni róluk, fogalmad sem lesz, mekkora áldozatot hoztak azért, hogy felneveljék, taníttassák... Sem az átvirrasztott éjszakákról, amikor lázas volt. A megtakarításukról, amit azért tettek félre, hogy majd egyetemre mehessen, hogy biztosítsák a jövőjét. A játékkal és házifeladat-ellenőrzéssel töltött közös órákról – Rosa hangja egyre jobban eltorzult. – Azt sem fogod tudni, hogy az öt kislány közül háromnak miért volt csillámos lakk a körmén, és hogy egyiküknek egy régi sebhely volt a könyökén, mert talán egyszer elesett a biciklijével. És hogy mindannyian kicsik voltak, és bájosak, ártatlan koruk álmaival és vágyaival, melyeket örökre meggyaláztak! Te mit sem tudsz ezekről a dolgokról, mert sohasem voltál anya. – Hollie – mondta tömören Mila. – Micsoda? – mérte végig Sarah értetlenül. – Egy körömlakkmárka. Csillámos korallpor. Egy hónapja egy tinédzsereknek szóló újság reklámcsomagként mellékelte. Nagy sikere volt: ezért használta ezt a kislányok közül három... Még valami: az egyik áldozat szerencsekarkötőt hordott. – De hiszen nem találtunk semmiféle karkötőt – mondta Boris, akit kezdett érdekelni a dolog. Mila a dossziéból elővett egy fotót. – A kettes számú kislány, Anneke. A bőr a csuklójánál világosabb. Ez annak a jele, hogy hordott ott valamit. Talán a gyilkos vette le róla, talán akkor esett le, amikor elrabolták, vagy dulakodás közben. Valamennyien jobbkezesek voltak, egy kivételével: Anneke mutatóujján tintafolt látszik, ő balkezes volt. Boris csodálattal, Rosa döbbenten hallgatta. Milából csak úgy dőlt a szó. – Még valami: a hatos számú áldozat, az, amelyiknek még nem tudjuk a nevét, ismerte Debbyt, aki elsőként tűnt el. 41

– Ezt meg honnan a fészkes fenéből tudod? – kérdezte Rosa. Mila a dossziéból kivette az egyes és hatos kart ábrázoló fotókat. – Van egy piros pötty mindkettőjük hüvelykujján. Vértestvérek.

A szövetségi rendőrség magatartástudományi részlege elsősorban erőszakos bűncselekményekkel foglalkozik. Roche már nyolc éve volt a vezetője, és sikerült forradalmasítania a módszereiket. Ő volt az, aki megnyitotta a kaput az olyan civilek előtt, mint például doktor Gavila, aki közismerten a leginnovatívabb kriminológus hírében állt. A nyomozóegységen belül Stern volt az információs ügynök. Korban és rangban is ő a legidősebb. Az volt a feladata, hogy begyűjtse azokat az információkat, melyek a bűnözök jellemrajzának megalkotásához és hasonló esetek felkutatásához szolgáltak segítségül. Ő volt a csoport „memóriája”. Sarah Rosa volt a logisztikáért felelős ügynök, aki egyben informatikai szakember is volt. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy tanulmányozza a legújabb technológiákat, továbbá a rendőri bevetések megtervezésére kapott különleges kiképzést. Végül ott volt Boris. Az ő küldetése, hogy kihallgassa a különböző ügyekbe belekeveredett személyeket, továbbá hogy vallomásra bírja a gyanúsítottakat. E cél elérése érdekében számos módszert ismert, és általában sikerrel alkalmazta őket. Roche kiadta az utasításokat, de fizikailag nem vezette az egységet. Gavila intuíciói irányították a nyomozást. A főfelügyelő elsősorban politikus volt, és döntéseit gyakran az érdekei vezérelték. Szeretett szerepelni és learatni a babérokat olyankor, amikor a nyomozás sikerrel járt. Az eredménytelen nyomozások során azonban megosztotta a felelősséget a csoport tagjai között, akiket szeretett úgy definiálni, mint „Roche csapata”. Ezzel a meghatározással sikerült kivívnia alárendeltjei ellenszenvét és megvetését. A városközpontban lévő épület hatodik emeleti termében már mind együtt voltak. Mila az utolsó sorban ült le. Előtte a fürdőszobában újra ellátta a combján a sebet: két ragtapasszal elállította a vérzést, aztán egy másik, ugyanolyan farmert vett fel. Leült, táskáját a földre téve. A cingár férfiban rögtön felismerte Roche főfelügyelőt. Élénken diskurált egy kissé lepukkant alakkal, akit mintha valami különös aura vett volna körül, valami szürke fény. Mila meg volt róla győződve, hogy abból a teremből kilépve, a valódi világban az az 42

ember eltűnne, mint egy szellem. De ott bent a jelenlétének érezhető értelme volt. Biztosan ö Gavila doktor, akiről Boris és Rosa az autóban beszéltek. Megjelenése ellenére volt valami abban az emberben, ami rögtön elfeledtette gyűrött ruháját, borzas haját. Hatalmas és figyelő szeme. Miközben tovább beszélt Roche főfelügyelővel, tekintetét Milára szegezte, mintegy in flagrantin érve a rendőrnőt. Mila akkor zavartan elfordította a tekintetét. Gavila is így tett, majd helyet foglalt Milátói nem messze. Ettől kezdve nem vett róla tudomást, majd pár perc múlva megkezdődött az értekezlet. Roche felment az emelvényre, és miközben megkezdte mondandóját, olyan ünnepélyes kézmozdulatot tett, mintha nagyszámú hallgatóság előtt beszélne, nem pedig egy ötfős csoport előtt. – Épp most beszéltem a tudományos részleggel: Albert barátunk semmiféle nyomot nem hagyott maga után. Igazán ügyes volt. Semmijei, semmi ujjlenyomat a levágott karok temetőjében. Hat megcsonkított kislányt hagyott maga után, akiket meg kell találnunk... És egy nevet. Azzal a főfelügyelő átadta a szót Gorannak, aki azonban nem ment oda az emelvényhez. A helyén maradt karba tett kézzel, a széksor alatt kinyújtott lábakkal. – Albertünk kezdettől fogva tudta, hogy fognak alakulni a dolgok. A legapróbb részletet is előre látta. Ő az, aki az események ringlispíljét irányítja. Nem is beszélve arról, hogy a hatos már egy komplett szám egy sorozatgyilkos kabalája szerint. – 666. Az ördög száma – szólt közbe Mila. Mindenki felé fordult, szemrehányó tekintettel. – Nem veszünk figyelembe efféle banalitásokat – jelentette ki Goran, s Mila úgy érezte, a föld alá süllyed szégyenében. – Amikor komplett számról beszélünk, azzal arra szándékozunk utalni, hogy a szóban forgó személynek nem ez volt az első, hanem már túl van egy vagy két sorozaton. Mila alig észrevehetően összehúzta a szemét, amiből Goran megérezte, hogy nem értette meg, így alaposabban elmagyarázta: – Azt nevezzük sorozatgyilkosnak, aki már legalább háromszor ölt hasonló módszerrel. – Két hulla után még csak többszörös gyilkosnak nevezzük – fűzte hozzá Boris. – Ezért hat áldozat két sorozatot jelent. – Ez egyfajta konvenció? – kérdezte Mila. 43

– Nem, azt jelenti, hogy ha már háromszor öltél, akkor nem állsz meg többé – zárta le Rosa a témát. – A gátlások megszűnnek, a bűntudat alábbhagy, és már szinte gépiesen ölsz – fejezte be Goran, majd újra a többiekhez fordult. – Hogyhogy nem tudunk még semmit a hatodik kislányról? Roche közbeszólt: – Most már egy dolgot tudunk. Tudomásomra jutott, hogy buzgó kolléganőnk olyan nyomra bukkant, melyet én személy szerint fontosnak tartok. Kapcsolatot talált a hatos számú névtelen áldozat és az elsőként eltűnt Debby Gordon között. Roche ezt úgy mondta, mintha Mila ötlete voltaképpen az ő ötlete lenne. – Kérem, kollegina, fejtse ki, min alapul nyomozati intuíciója! Mila ismét a figyelem középpontjában találta magát. Lehajtotta a fejét, és a feljegyzéseire pillantott, megpróbálva rendbe szedni a gondolatait, mielőtt beszélni kezdene. Roche közben intett neki, hogy álljon fel. Mila felállt. – Debby Gordon és a hatos számú kislány ismerték egymást. Természetesen ez csupán feltételezés, de megmagyarázná azt a tényt, hogy mindkettőjüknek ugyanolyan szúrásnyom van a mutatóujján... – Miről van szó pontosan? – kérdezte kíváncsian Goran. – A tinédzserek között egyfajta rituálé az, amikor egy biztosítótűvel megszúrják az ujjukat, majd összeillesztik az ujjbegyüket, hogy összekeverjék a vérüket. Egyfajta vérszerződés. Általában egy barátságot pecsételnek meg vele. Ezt Mila is megtette valamikor a barátnőjével, Graciellával. Egy rozsdás szöget használtak, mert a biztosítótű túlságosan dedós módszernek tűnt. Ez az emlék hirtelen villant fel az emlékezetében. Graciella a játszótársa volt. Ismerték egymás titkait, egyszer még egy srácon is megosztoztak, anélkül hogy az tudta volna. Meghagyták abban a hitben, hogy ő a rafkós, aki két barátnővel jár egyszerre. Vajon mi lehet Graciellával? Már évek óta nem beszéltek. Túlságosan hamar szem elől veszítették egymást, hogy többé ne találkozzanak össze. Hogy tudott ilyen könnyen megfeledkezni róla? – Ha a dolgok így állnak, akkor a hatos számú kislány egyidős lehetett Debbyvel. – A hatodik végtagon elvégzett csontmeszesedési vizsgálat alátámasztja ezt a teóriát – avatkozott közbe Boris, aki alig várta, hogy jó pontokat szerezzen Milánál. – Debby Gordon egy elit bentlakásos iskolába járt. Kizárt, hogy a vértestvére valamelyik iskolatársa lenne, mert a diákok közül egy sem hiányzik. 44

– Ezért az iskolán kívül ismerhette meg – szólt közbe ismét Boris. Mila bólintott. – Debby nyolc hónapja volt a kollégiumban. Nagyon egyedül érezhette magát távol az otthonától. Megesküdnék, hogy nehezen kötött barátságot az osztálytársaival. Ezért feltételezem, hogy vértestvérét más körülmények között ismerhette meg. Roche közbeszólt: – Azt akarom, hogy menjen, és nézzen szét a lány kollégiumi szobájában. Hátha valami nyomra bukkanunk. – Debby szüleivel is szeretnék beszélni, amennyiben ez lehetséges. – Természetesen. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Mielőtt a főfelügyelő folytathatta volna, kopogtak az ajtón. Három gyors koppantás. Rögtön ezután belépett egy alacsony, fehér köpenyes alak, akit senki sem tessékelt be. Sörteszerű haja volt, és furcsa, mandulavágású szeme. – Ah, Chang – fogadta Roche. A boncolóorvos volt, aki az esettel foglalkozott. Mila rögtön rájött, hogy egyáltalán nem keleti származású, hanem valami rejtélyes genetikai okból kifolyólag ilyen szomatikus jegyekkel született. Leonard Vrossnak hívták, de mindenki csak Changnak szólította. Az emberke Roche mellett állt meg. Egy apró dosszié volt nála, amit rögtön kinyitott, bár nem volt szüksége arra, hogy felolvassa a tartalmukat, mert fejből tudta. A papírok valószínűleg biztonságérzettel töltötték el. – Szeretném, ha figyelmesen végighallgatnátok azt, amit Chang doktor felfedezett – mondta a főfelügyelő. – Akkor is, ha tudom, némelyeknek nehéz lesz megérteni néhány részletet. Milának nem volt semmi kétsége afelől, hogy ez az utalás rá vonatkozik. Chang megragadta a szemüvegét, melyet ingzsebében hordott, és a torkát köszörülve belekezdett: – A maradványok, annak ellenére, hogy a föld alá voltak temetve, optimálisan megőrizték állagukat. Ez alátámasztotta azt a teóriát, miszerint nem sok idő telt el a karok eltemetése és megtalálása között. A patológus ezt követően hosszasan sorolta a részleteket. Ám amikor a hat kislány halálokát kellett megjelölnie, minden kertelés nélkül kimondta: – A karjuk levágásával ölte meg őket. A sérüléseknek is van egyfajta nyelvezetük, amivel üzennek. Ezzel Mila is tisztában volt. Amikor a boncolóorvos felemelte a mappát, és megmutatta az egyik kar kinagyított fotóját, a rendőrnőnek rögtön feltűnt egy vöröses kör alakú folt a vágás és a törött csont körül. A szövetekbe 45

beszűrődő vér az első jel, amit megvizsgálnak annak kiderítése végett, hogy a seb halálos-e vagy sem. Ha egy holttestet sebesítenek meg, akkor nincs szívműködés, tehát a vér passzívan kifolyik a sérült véredényekből, és nem marad meg a környező szövetekben. Ha azonban még életben van az áldozat a vágás percében, akkor a vér tovább kering az artériákban és a hajszálerekben, mert a szív a sérült szövetekbe pumpálja a vért, reménytelen kísérletet téve a hegképződésre. A kislányoknál ez az életmentő mechanizmus akkor állt le, amikor levágták a karjukat. Chang folytatta: – A csonkolás a brachium bicepszének közepénél történt. A csont nem töredezett, a vágás pontos volt. A gyilkos minden bizonnyal precíziós fűrészt használt. Nem találtunk vasreszeléket a seb széleinél. A véredények és az inak egyenletes átmetszése arról árulkodik, hogy az amputációt úgymond sebészi pontossággal hajtották végre. A halál elvérzés következtében állt be – mondta, majd hozzáfűzte: – Borzalmas haláluk volt. E mondat hallatán Mila ösztönösen lesütötte volna a szemét a respektus jeleként. De rögtön észrevette, hogy ő lett volna az egyetlen. Chang folytatta: – Véleményem szerint azonnal megölte őket. Nem állt érdekében a szükséges időn túl életben tartani őket. Rögtön cselekedett. A gyilkosság módja ugyanaz valamennyi áldozat esetében. Kivéve egyet... Szavai függőben maradtak, a levegőben, majd hideg zuhanyként érték a jelenlévőket. – Ez mit jelent? – kérdezte Goran. Chang egyik ujjával feljebb tolta a szemüvegét, ami lecsúszott az orra hegyére, majd a kriminológusra meredt. – Mert az egyik kislány még rosszabbul járt. Teljes csend lett a teremben. – A toxikológiai vizsgálatok egy gyógyszerkoktél nyomait találták meg a vérben és a szövetekben: egy aritmia elleni szer, a dizopiramid, ACEgátlók és a Béta-blokkoló atenolol keverékét. .. – Lelassította a szívverését, s ezzel egyidejűleg csökkentette a vérnyomását – fűzte hozzá Goran Gavila, aki már mindenre rájött. – Miért? – kérdezte Stern, aki előtt egyáltalán nem volt világos a dolog. Chang ajkán torz fintor jelent meg, akár egy keserű mosoly. – Lelassította a vérzést, hogy hosszabb legyen a haláltusája. Elvezni akarta a látványt. – Melyik kislányról van szó? – kérdezte Roche, bár már valamennyien tudták a választ. 46

– A hatos számúról. Milának ez alkalommal nem kellett jártasnak lennie a sorozatgyilkosok elleni nyomozásban ahhoz, hogy megértse, mi történt. A boncolóorvos gyakorlatilag azt állította, hogy a gyilkos megváltoztatta a módszerét. Ami azt jelenti, hogy biztonságban érzi magát. Egy új játékkal kísérletezett, ami tetszett neki. – Változtatott a módszerén, mert meg volt elégedve az eredménnyel. Egyre jobban sikerült neki – következtetett Goran. – Úgy tűnik, egyre inkább belejött. Milát különös érzés fogta el. Mintha valami csiklandozta volna a nyakszirtjét, mint mindig olyankor, amikor közel járt egy eltűnési eset megoldásához. Nehéz megmagyarázni. Elméje megnyílt, és nem sejtett igazságokat tárt fel előtte. Általában ez az érzés tovább tartott, de ez alkalommal eltűnt, mielőtt még megragadhatta volna. Chang egyik mondata űzte el. – Még valami... – mondta a boncolóorvos egyenesen Milához fordulva. Bár nem ismerte, ő volt az egyetlen ismeretlen a teremben, és nyilván már közölték vele Mila jelenlétének okát. – Odaát várakoznak az eltűnt kislányok szülei.

A kietlen hegyvidéki tájon fekvő közlekedési rendőrség állomáshelyének ablakából Alexander Bermann kitűnő kilátást élvezhetett a parkolóra. Autója az ötödik sorban állt. Megfigyelőhelyéről oly távolinak tűnt. A magasan járó nap már visszatükröződött a karosszérián. Az éjszakai vihar után aligha képzelt el egy ilyen napot. Szinte késő tavasznak tűnt, olyan meleg volt. A nyitott ablakon keresztül lágy szellő fújt be, s a megbékélés érzetét hozta magával. Bermannt különös módon megelégedettség töltötte el. Amikor hajnalban megállították az ellenőrzési pontnál egy szokásos kontroll miatt, nem lett ideges, nem pánikolt. Ülve maradt az autóban azzal a kellemetlen nedves érzéssel a lába közt. A kormány mellől pont rálátott a szolgálati autójuk mellett álló rendőrökre. Egyikük a kezében tartotta a papírjait tartalmazó dossziét, végigszaladt rajtuk, s diktálta az adatokat a társának, aki aztán rádión is bemondta a központnak. – Hamarosan idejönnek, és kinyittatják a csomagtartót – gondolta. A rendőr, aki leállította, nagyon udvarias volt. Az esőről kérdezte, és nagyon együtt érzőnek mutatkozott, mondván, egyáltalán nem irigyli 47

amiatt, hogy egész éjjel vezetnie kellett abban az ítéletidőben. – Maga nem idevalósi – jelentette ki a rendszámra nézve. – Valóban – felelte Bermann. – Másik tartományból jövök. A társalgás itt véget ért. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy mindent elmond neki, de aztán meggondolta magát. Még nem jött el az ideje. Aztán a rendőr elindult a kollégája felé. Alexander Bermann nem tudta, mi történt, mint az első alkalommal, de most már nem szorította olyan erősen a kormányt. Következésképpen vérkeringése újra beindult a kezében. Ő pedig újra a pillangóira gondolt. Olyan törékenyek, és annyira nincsenek tudatában a vonzerejüknek. Ő azonban megállította az időt számukra, tudatosítva bennük varázsuk titkát. Mások csupán kihasználták szépségüket. Ő gondjukat viselte. Alapjában véve mivel vádolhatnák? Amikor látta, hogy a rendőr újra közeledik az ablakához, ezek a gondolatok egy csapásra eltűntek, és a feszültség, mely egy pillanatra alábbhagyott, újra visszatért. Túlságosan hosszú ideig tartott, gondolta. Miközben jött felé, a rendőr egyik kezét csípőmagasságban tartotta. Bermann tudta, mit jelent ez a mozdulat: azt, hogy készen áll arra, hogy előrántsa a fegyverét. Amikor végre odaért, egy mondatot szólt csak, ami Bermannt váratlanul érte. – Követnie kell bennünket a parancsnokságra, Bermann úr. A dokumentumok közül hiányzik a forgalmi engedély. „Különös – gondolta Bermann. – Biztos vagyok benne, hogy odatettem.” De aztán rájött: a sísapkás férfi vette ki, miközben ő ájultan feküdt... Most pedig itt van ebben az apró váróteremben, hogy érdemtelenül élvezze ezt a langyos fuvallatot. Itt várakoztatják, miután lefoglalták a kocsiját, anélkül hogy tudták volna: a bírságtól való félelem a legutolsó aggodalmai közé tartozott.. A rendőrök mit sem sejtve visszahúzódtak irodáikba, hogy olyasmiről döntsenek, aminek az ő számára már semmiféle jelentősége nincs. Elgondolkodott ezen a különös helyzeten: miképp változik meg a dolgok fontossági sorrendje egy olyan ember számára, akinek már nincs semmi vesztenivalója. Mert amit abban a percben a legfontosabbnak tartott, az volt, hogy ne szűnjön meg annak a lágy szellőnek a simogatása. Közben tekintetét a parkolóra szegezte, ahol jöttek-mentek a rendőrök. Az autója még mindig ott állt, mindenki szeme előtt. A csomagtartóban rejtőző titkával. És senki sem vett észre semmit. Miközben a helyzet különös voltán töprengett, észrevett egy csoport rendőrt, akik a délelőtti kávészünetről tértek vissza. Három férfi és két nő, 48

valamennyien egyenruhában. Egyikük valószínűleg valami sztorit mesélhetett, mert a kezével gesztikulált. Amikor abbahagyta, a többiek felnevettek. Bermann egy szót sem hallott abból, amit beszéltek, de a nevetés ragadós volt, s azon kapta magát, hogy ő is elmosolyodik. Csak kis ideig tartott. A csoport elhaladt az autója mellett. Egyikük, a legmagasabb férfi, hirtelen megtorpant, míg a többiek továbbmentek. Valamit észrevett. Alexander Bermann rögtön felfigyelt az arckifejezésére. „A szag – gondolta. – Biztos megérezte azt a szagot.” Anélkül, hogy a kollégáinak egy szót is szólt volna, a rendőr keresgélni kezdett. Beleszagolt a levegőbe, mintha azt a szagfelhőt keresné, amit az imént az érzékei jeleztek. Amikor újra megtalálta, a mellette álló jármű felé fordult. Tett néhány lépést, majd megtorpant a lezárt csomagtartónál. Alexander Bermann a jelenetet nézve fellélegzett. Hálás volt. A véletlennek, ami odavezette, a fuvallatnak, amit szinte ajándékba kapott, és annak a ténynek, hogy nem neki kellett kinyitnia azt az átkozott csomagtartót. A szellő simogatása megszűnt. Alexander Bermann felállt az ablak mellől, és a zsebéből előhúzta mobilját. Eljött az ideje egy telefonhívásnak.

49

6. „Debby. Anneke. Sabine. Melissa. Caroline.” Mila magában ismételgette ezeket a neveket, miközben az üveg mögül figyelte az öt beazonosított áldozat családtagjait, akik a kórbonctani intézet halottaskamrájában gyűltek össze. Gótikus épület volt hatalmas ablakokkal egy kopár park közepén. „Ketten hiányoznak – ez a gondolat gyötörte Milát. – Egy apa és egy anya, akiket még nem sikerült megtalálnunk.” Nevet kellett adnia a hatos számú bal karnak is. Annak a kislánynak, akivel Albert a legkegyetlenebbül bánt el. Akinek beadta azt a gyógyszerekből álló keveréket, hogy meghosszabbítsa haláltusáját. Elvezni akarta a látványt. Eszébe jutott utolsó megoldott esete, amikor a zenetanár házából kiszabadította Pablót és Elisát. „Pedig hármat mentettél meg” – mondta Morexu őrnagy a zenetanár határidőnaplójában található feljegyzésre hivatkozva. Az a név... Priscilla. A főnökének igaza volt: szerencsés kislány lehet. Mila kegyetlen kapcsolatot észlelt közte és a hat áldozat között. Priscillát előre kiválasztotta hóhéra. Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy nem lett belőle is áldozat. Most vajon hol lehet? Milyen lehet az élete? Ki tudja, hogy lelke legmélyebb zugában tudatában volt-e annak, hogy milyen szörnyűségtől menekült meg. Attól a perctől kezdve, hogy betette a lábát a zenetanár házába, iMila megmentette. De ő ezt sosem fogja megtudni. Sosem fogja értékelni a második élet adományát. Priscilla sorsa, akárcsak Debbyé, Annekeé, Sabineé, Melissáé és Carolineé, predesztinált volt, de mégsem jutott az ő sorsukra. Priscilla, akárcsak a hatos számú kislány, egy áldozat arc nélkül. De legalább van neve. Chang állítása szerint csak idő kérdése, és a hatodik kislány identitása is napvilágra kerül. De Mila nem nagyon reménykedett ebben. Kristálytisztán kell gondolkodnia. „Most rajtam a sor” – gondolta, miközben átnézett az üvegfalon, amin túl a beazonosított áldozatok szülei várakoztak. Nézte azt az emberi akváriumot, a csendesen szenvedő emberi 50

teremtmények koreográfiáját. Hamarosan át kell mennie Debby Gordon szüleihez, hogy szenvedésük újabb fázisával szembesítse őket. A halottaskamra folyosója hosszú volt, és hideg. Az épület alagsorában helyezkedett el. Lépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. Volt egy szűk kabinú lift is, de többnyire nem működött. A terem mennyezetéről nyíló keskeny ablakok nagyon kevés fényt hagytak beszűrődni. A falakat borító fehér mázas csempék nem tudták visszatükrözni a fénysugarakat, ami pedig valószínűleg a rendeltetésük lett volna. Ennek következtében a helyiség még nappal is sötétnek bizonyult, és a mennyezeten lévő neonlámpák nappal is égtek, szakadatlan zümmögéssel töltve be a terem kísérteties csendjét. „Eléggé nyomasztó hely ahhoz, hogy egy gyermek elvesztéséről beszéljünk a szülőkkel” – állapította meg magában Mila, tovább figyelve a gyötrődő szülőket. A megvigasztalásukhoz csupán néhány műanyag szék és pár régi vidám képes újság állt rendelkezésükre. Debby. Anneke. Sabine. Melissa. Caroline. – Nézd csak – szólalt meg Goran a háta mögött. – Mit látsz? Az előbb mások előtt megalázta. Most meg egyszerűen letegezi? Mila egy hosszú pillanatig szemlélte őket. – Látom a szenvedésüket. – Jobban nézd meg őket. Nem csak az látszik. – Látom halott kislányaikat. Bár nincsenek ott. Az ő arcuk szüleik arcának összegzése. Ezért látom az áldozatokat. – Én viszont öt családot látok. Valamennyien más-más társadalmi réteghez tartoznak. Különböző jövedelemmel és különböző életszínvonallal rendelkeznek. Olyan házaspárokat látok, akiknek különféle okok miatt csak egyetlen gyermekük volt. Olyan nőket, akik már régen túlléptek negyvenedik évükön, és biológiailag nem reménykedhetnek újabb terhességben... Én ezt látom. – Goran megfordult, és Milára nézett. – Ők Albert valódi áldozatai. Alapos tanulmányozás után választotta ki őket. Egygyermekes szülők. Meg akarta fosztani őket minden reménytől: attól, hogy túltegyék magukat a gyászon, és megpróbálják elfelejteni a veszteséget. Életük végéig emlékezniük kell arra, amit tett velük. Megsokszorozta a fájdalmukat azzal, hogy elvette a jövőjüket. Megfosztotta őket attól a lehetőségtől, hogy átörökítsék saját emléküket az utókorra, hogy halhatatlanok legyenek. Ez ösztönözte. Ezzel ratifikálja szadizmusát, örömének forrását. Mila elfordította tekintetét a szülőkről. A kriminológusnak igaza volt: valóban egyfajta szimmetria rajzolódott ki az ellenük elkövetett 51

gonosztettben. – Egy terv – állította Goran, pontosítva gondolatait. Mila újra a hatos számú kislányra gondolt. Érte még nem sírt senki. Pedig neki is joga van a könnyekre, akárcsak a többieknek. A szenvedésnek is van funkciója: arra szolgál, hogy helyreállítsa a kapcsolatot az élők és a holtak között. Egy nyelvezet, mely a szavakat helyettesíti, és megváltoztatja a kifejezéseket. Ezt tették a szülök az üvegablakon túl. Fájdalmukkal apránként rekonstruálták egy élet foszlányait. Összefűzték a múlékony emlékeket, gondosan odakötözve a múlt fehér szálait a jelen vékony fonalához. Mila erőt gyűjtött, és átlépte a küszöböt. A szülők tekintete azonnal ráirányult. Csönd lett. A rendőrnő Debby Gordon édesanyja felé indult. Az asszony a férje mellett ült, aki egyik kezével átkarolta a vállát. Mila léptei baljósan visszhangoztak miközben elhaladt a többiek előtt. – Asszonyom, szeretnék pár szót váltani önökkel... Mila a karjával mutatta az utat. Betessékelte a házaspárt egy apró terembe, ahol kávé– és snackautomata, elnyűtt kanapé és asztal állt. Az asztalt kék műanyag székek vették körül, az egyik szemetes pedig tele volt papírpoharakkal. Mila a kanapéra ültette Gordonékat, ő pedig egy széket hozott magának. Keresztbe rakta a lábát, s ekkor újra megfájdult a combján lévő seb. De nem volt olyan éles a fájdalom: már gyógyult. A rendőrnő összeszedte minden bátorságát, és azzal kezdte, hogy bemutatkozott. A nyomozásról beszélt anélkül, hogy olyan részleteket említett volna, amiről nem tudtak. Az volt a szándéka, hogy eloszlassa a zavarukat, mielőtt feltehetné nekik az őt érdeklő kérdéseket. Gordonék egy pillanatra sem vették le róla a szemüket, mintha Milának valamiképpen hatalmában állna véget vetni ennek a rémálomnak. Mind a férj, mind a feleség jó megjelenésű és elegáns volt. Mindketten ügyvédek. Azok közül valók, akiket óradíjban fizetnek. Mila maga elé képzelte tökéletes házukat, válogatott baráti körüket, fényűző életüket. Megtehették, hogy egyetlen lányukat egy jó hírű magániskolába küldhették tanulni. Mila tisztában volt vele, hogy mind a férj, mind a feleség afféle cápák lehetnek a szakmájukban. Olyan emberek, akik a saját területükön tudják, hogyan oldják meg a legkritikusabb helyzeteket, akik megszokták, hogy ellenfeleikbe mélyesszék a fogukat, akik nem hagyják magukat megfélemlíteni. De most teljesen felkészületlenül álltak szemben ezzel az óriási tragédiával. 52

Mila a helyzet felvázolása után a lényegre tért: – Van tudomásuk arról, hogy Debby barátságot kötött volna egy vele egykorú lánnyal a kollégiumon kívül? A házaspár összenézett, mintha a válasz előtt valami elfogadható okot kerestek volna erre a kérdésre. De nem találtak. – Nem, nem tudunk róla – felelte Debby apja. Mila azonban nem elégedhetett meg ezzel a kurta válasszal. – Biztosak abban, hogy Debby sohasem tett említést a telefonban valakiről, aki nem iskolatársa? Miközben Gordonné megpróbált visszaemlékezni, Mila azon kapta magát, hogy újra az alakját figyeli: lapos has, rugalmas lábizmok. Rögtön megértette, miért döntött amellett, hogy csak egy gyermeket vállal. Ez a nő nem akarta tönkretenni az alakját egy második terhességgel. De most már egyébként is túl késő lenne: életkora – közel az ötvenhez – nem tett volna lehetővé számára egy újabb terhességet. Gorannak igaza volt: Albert nem véletlenül választotta ki őket... – Nem... Ámbár az utóbbi időben sokkal derűsebbnek tűnt a telefonban – mondta a nő. – Gondolom, azt kérte, hogy hadd jöhessen haza... Fájdalmas pontot érintett, de nem tehetett másként, ha ki akarja deríteni az igazságot. Debby apja a bűntudattól megbicsakló hangon elismerte: – Igaz, nem lelte a helyét, hiányoztunk neki, mi és Sting... Mila értetlenül nézett, mire a férfi magyarázóan hozzáfűzte: – A kutyája... Debby haza akart jönni, a régi iskolájába akart járni. Nos... az igazat megvallva ezt sose mondta. Talán attól félt, hogy csalódást okoz nekünk... De a hangjából kiérződött. Mila tudta, mi fog történni: ezek a szülők életük végéig szemrehányást tesznek maguknak, amiért nem hallották meg lányuk néma könyörgését. De Gordonék saját ambíciójukat helyezték előtérbe, mintha ezt genetikusán lehetne továbbörökíteni. De ha jól belegondol az ember, nincs semmi kivetnivaló a viselkedésükben. A legjobbat akarták egyetlen lányuknak. Alapjában véve egyszerűen csak úgy tettek, mint bármelyik szülő. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, akkor talán Debby egy napon még hálás is lett volna nekik. De sajnos ez a nap számukra már sohasem fog eljönni. – Sajnálom, gondolom, mennyire fájdalmas, de ismét arra kérem önöket, próbáljanak visszaemlékezni a Debbyvel folytatott beszélgetéseikre. A kollégiumon kívüli ismeretségei nagyon fontosak lehetnek a nyomozás szempontjából. Kérem, gondolkozzanak rajta, és ha eszükbe jutna valami... A házaspár egyszerre bólintott, megígérve, hogy megpróbálnak 53

visszaemlékezni. Mila ekkor pillantott meg egy alakot az ajtó üvegén keresztül. Sarah Rosa volt, aki megpróbálta felhívni magára a figyelmét. Mila elnézést kért Gordonéktól, és kiment. Amikor szemtől szembe találták magukat a folyosón, a nő csak ennyit mondott: – Készülődj, mennünk kell. Megtalálták az egyik kislány holttestét.

Stern különleges ügynök mindig zakót és nyakkendőt viselt. Kedvelte a barna, bézs vagy kék színű öltönyöket és a vékony csíkos ingeket. Mila látta, hogy Stern rendőr felesége nagyon ad arra, hogy a férje gondosan vasalt ruhában járjon. Ápolt megjelenésű férfi volt. Haját egy kis brillantinnal hátranyalta. Minden reggel borotválkozott; sima, puhának tűnő arcbőre kellemes illatot árasztott. Stern precíz ember volt. Azok közül való, akik sohasem változtatnak szokásaikon, és akik számára a rendezett megjelenés fontosabb, mint az, hogy divatosan nézzenek ki. Ezen túlmenően bizonyára sikeres lehet a munkájában, az információgyűjtésben. Miközben gépkocsijukkal a holttest megtalálásának helyszíne felé tartottak, Stern bekapott egy mentacukrot, és gyorsan felvázolta a tudomására jutott tényeket. – Az őrizetbe vett személyt Alexander Bermann-nak hívják. Negyvenéves kereskedelmi ügynök: textilipari gépekben utazik, kitűnő szakember. Nős, mindig nyugodt életet élt. Városában nagy ismeretségnek és tiszteletnek örvend. Munkája elég jól hoz a konyhára: Bermann talán nem gazdag, de van mit a tejbe aprítania. – Tehát teljesen tiszta – fűzte hozzá Rosa. – Minden gyanú felett áll. Amikor a közlekedési rendőrség épületéhez értek, a hullát megtaláló rendőr egy régi kanapén ült. Sokkos állapotban volt. A helyi hatóságok átengedték a terepet az erőszakos bűncselekmények felderítésével foglalkozó egységnek. Ők pedig Goran segítségével munkához láttak. Mila megfigyelőként volt jelen. Az ö feladata továbbra is abban állt, hogy felderítse a feladata végzéséhez hasznos információkat anélkül, hogy aktívan beavatkozna a nyomozásba. Roche az irodájában maradt, s hagyta, hogy a kollégái rekonstruálják az eseményeket. Milának feltűnt, hogy Sarah Rosa tisztes távolságot tart kettőjük között. Ezt Mila egyáltalán nem bánta, sőt. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy kolléganője szemmel tartja, hogy bármilyen hiba esetén azonnal 54

lecsaphasson rá. Egy fiatal főhadnagy felajánlotta, hogy a helyszínre kíséri őket. Próbált magabiztosnak mutatkozni, és fontosnak tartotta leszögezni, hogy semmit sem mozdítottak el. Ennek ellenére a csoport tagjai számára világos volt, hogy valószínűleg az első alkalommal találja magát szemben egy ilyen helyzettel. Egy vidéki rendőr karrierje során csak ritkán találkozik ilyen kegyetlen bűncselekménnyel. Menet közben a főhadnagy túlzott bőbeszédűséggel vázolta a tényeket. Talán korábban már elpróbálta ezt a beszédet, nehogy rossz benyomást keltsen. Úgy beszélt, mintha jegyzőkönyvből olvasná. – Megállapítottuk, hogy a gyanúsított, Alexander Bermann tegnap délelőtt érkezett meg egy innen igen távol eső helység egyik szállodájába. – Hatszáz kilométer távolságra innen – pontosított Stern. – Úgy tűnik, egész éjjel vezetett, a tank majdnem teljesen üres – szögezte le a főhadnagy. – A hotelben találkozott valakivel? – kérdezte Boris. – Állítólag néhány ügyfelével vacsorázott. Aztán visszavonult a szobájába... Ezt állítják azok, akikkel együtt volt. De még ellenőrizzük a verzióikat. Rosa ezt a körülményt is feljegyezte noteszába, s egy megjegyzést fűzött hozzá: „Ellenőrizni a vendégek verzióit az időponttal kapcsolatban” – olvasta Mila a válla fölött átpillantva. Goran is közbeszólt: – Feltételezem, hogy Bermann még semmit sem mondott. – A gyanúsított nem hajlandó beszélni védőügyvéd nélkül. Odaértek a parkolóhoz. Goran észrevette, hogy Bermann autója köré fehér vásznakat helyeztek el, hogy elrejtsék a halálnak ezt a színjátékát. De ez csak a sokadik, álszent elővigyázatosság volt. Bizonyos kegyetlen bűncselekményekkel szemben a felindultság csupán maszlag. Ezt Goran Gavila korán megtanulta. A halál, különösen akkor, ha erőszakos, különös varázst gyakorol az élőkre. Egy holttest előtt valamennyien kíváncsivá válunk. A halál olyan, mint egy csábító hölgy. Mielőtt beléptek volna az elkerített részre, műanyag cipővédőt húztak, és sapkát tettek a fejükre, ami összefogta a hajukat, és az elmaradhatatlan steril kesztyűt is felvették. Aztán továbbadták egymásnak a kámforpasztát tartalmazó tégelyt. Valamennyien kivettek belőle egy csipetet, és az orrlyukuk alá kenték, hogy ily módon gátolják a szagok behatolását. Bevált rituálé volt, nem volt szükségük szavakra. De arra is módot nyújtott, hogy megfelelően tudjanak összpontosítani. Mila, amikor átvette Boris kezéből a tégelyt, úgy érezte, ő is részesévé válik ennek a különös 55

áldozási szertartásnak. A közlekedési rendőrség hadnagya, akit megkértek, hogy mutassa az utat, hirtelen elveszítette a magabiztosságát, egy hosszú pillanatig habozott, aztán elindult. Mielőtt átlépte volna annak az új világnak a határát, Goran egy pillantást vetett Milára, aki bólintott, és ettől Goran megnyugodni látszott. Mindig az első lépés a legnehezebb, amit Mila sohasem fog elfelejteni. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba lépne az ember. Az a pár négyzetméter, ahol még a nap fényét is megváltoztatják a halogénlámpák hideg és mesterséges sugarai, egy másik univerzumot képezett, melynek szabályai és fizikai törvényei teljesen eltérőek az ismert világéitól. A három dimenzióhoz – magasság, szélesség, mélység – egy negyedik csatlakozott: az űr. Minden kriminológus tudja, hogy pont a tetthely „űrjei” azok, amelyekben megtalálhatók a válaszok. Ha betöltjük ezeket az üres tereket az áldozat és gyilkosa jelenlétével, akkor rekonstruálhatjuk a bűntettet, értelmet-adunk az erőszaknak, és rávilágítunk az ismeretlenre. Az idő kitágul, minél hátrább nyúlik vissza, s olyan feszültség keletkezik, ami mindig túlságosan rövid ideig tart, és ami nem ismétlődik meg soha többé. Ezért olyan fontosak a tett színhelyén szerzett első benyomások. Mila leginkább a szagokra volt fogékony. A kámfor ellenére a szag nagyon penetráns volt. A halál illata émelyítő, ugyanakkor édeskés. Abszurditás: először gyomron vág, mint egy ökölcsapás, aztán rájössz, hogy alapjában véve van valami abban a szagban, amit kellemesnek találsz. A csapat tagjai pillanatok alatt elhelyezkedtek Bermann autója körül. Mindegyikük elfoglalta megfigyelőhelyét, mintegy újabb égtájakat jelölve ki. Mintha a szemükből egy rácsozat koordinátái indultak volna minden négyzetcentiméternyi teret lefedve. Mila követte Gorant a gépjármű hátuljáig. A csomagtartó nyitva állt, éppen úgy, ahogy a hullát megtaláló rendőr hagyta. Goran behajolt abba az üregbe, majd Mila is úgy tett. Nem látta a holttestet, mert a csomagtartó belsejében csupán egy fekete műanyag zsák volt, amelyben egy test körvonalait lehetett kivenni. A kislány körvonalai? A zsák tökéletesen simult rá a testre, kirajzolódott az arc: a kitátott száj néma kiáltásba merevedett. Mintha a levegőt magába szívta volna az a sötét örvény. Mint egy blaszfém halotti lepel. Anneke, Debby, Sabine, Melissa, Caroline... Vagy talán a hatos számú 56

áldozat? Kivehetőek voltak a szemüregek és a hátrahajtott fej. A test nem volt ellazulva, ellenkezőleg: a végtagok merev pózba dermedtek, mintha váratlanul villámcsapás érte volna. A szoborrá merevedett testből nyilvánvalóan hiányzott valami. A bal kar. – Rendben van, kezdjük az analízissel – mondta Goran. A kriminológus módszere kérdések feltevéséből állt. A legegyszerűbb és legjelentéktelenebbnek tűnő kérdések is fontosak voltak. Kérdések, amelyekre valamennyien együtt próbáltak választ találni. Ez alkalommal is minden véleményt szívesen fogadtak. – Mindenekelőtt az eligazítás – kezdte. – Nos, mondjátok, miért is vagyunk itt? – Én kezdem – ajánlkozott Boris, aki a vezetőülés melletti oldalon állt. – Egy elveszett forgalmi igazolvány miatt vagyunk itt. – Mit gondoltok? Szerintetek ez elegendő magyarázat? – kérdezte Goran, miközben a jelenlévőkre nézett. – Az ellenőrzési pont – mondta Sarah Rosa. – A kislányok eltűnése óta tucatnyi ilyen pontot létesítettek. Mázlink volt. Goran megrázta a fejét: nem hitt a szerencsében. – Miért tette volna ki magát annak a kockázatnak, hogy ilyen veszélyes szállítmánnyal furikázik? – Talán csak meg akart tőle szabadulni – feltételezte Stern. – Vagy talán attól félt, hogy a nyomában vagyunk, és megpróbálta eltávolítani magától a nyomokat. – Szerintem is valószínűleg arról van szó, hogy tévútra akart vezetni bennünket – értett egyet vele Boris. – De pórul járt. Mila megértette, hogy a kollégái már döntöttek: Alexander Bermann nem más, mint Albert. Csupán Gorannak volt még némi kételye. – Rá kell jönnünk a tervére. Egyelőre egy hullát találtunk egy csomagtartóban. De az eredeti kérdés más volt, és még nincs rá válaszunk: miért vagyunk itt? Mi hozott bennünket ide, e köré az autó köré, ehhez a holttesthez? Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy emberünk rafinált. Talán még nálunk is rafináltabb. Alapjában véve már többször is kijátszott bennünket, amikor a legnagyobb rendőri készültség mellett is sikerült elrabolnia a kislányokat... Elképzelhető tehát, hogy egy ostoba forgalmi igazolvány hiánya miatt bukott le? Mindenki csöndben töprengett ezen a gondolatmeneten. A kriminológus ezután újra a közlekedésiek főhadnagyához fordult, aki egész idő alatt félrehúzódva, szótlanul állt, s az arca olyan fehér volt, mint az egyenruhája. 57

– Főhadnagy, az imént azt mondta, hogy Bermann ügyvédi jogsegélyt kért. így van? – Igenis. – Talán elegendő lenne egy hivatalból kinevezett ügyvéd, mert el szeretnénk beszélgetni a gyanúsítottal, hogy alkalmat adjunk neki arra, hogy megcáfolja vizsgálataink eredményeit, miután itt végeztünk. – Azt akarja, hogy adjak ki utasítást? A férfi abban reménykedett, hogy Gavila elengedi. Goran pont erre készült. – Bermann-nak bizonyára volt már alkalma arra, hogy kigondolja a saját verzióját. Jobb, ha meglepetésszerűen ütünk rajta, és megpróbáljuk ellentmondásokba keverni, mielőtt még kívülről megtanulná. – Merem remélni, hogy volt elég ideje egy alapos lelkiismeretvizsgálathoz is odabent. – Ez azt jelenti, hogy egyedül hagyták? – kérdezte Goran. A főhadnagy kissé zavarodottan kérdezte: – Magánzárkába helyeztük a szokásos eljárás szerint. Miért, mi... Nem volt ideje befejezni a mondatot. Elsőnek Boris mozdult, egy ugrással a kordonon kívülre került; a nyomában volt Stern és Sarah Rosa is, akik menet közben gyorsan levették cipővédőjüket, hogy el ne csússzanak. Mila, akárcsak a fiatal őrnagy, szemlátomást nem értette, mi történik. Goran a többiek után sietett, s csak ennyit mondott: – Veszélyeztetett személy, állandó megfigyelés alatt kellett volna tartani! Ebben a percben mind Mila, mind a főhadnagy megértette, miféle veszélyről beszélt a kriminológus. Kis idő múlva valamennyien a férfi cellája előtt álltak. Amikor Boris megmutatta az igazolványát, a felügyelő rendőr gyorsan kinyitotta a kémlelőablakot. De azon az apró résen át nem lehetett látni Alexander Bermannt. „A cella sötét sarkát választotta” – gondolta Goran. Miközben az őr kinyitotta a nehéz zárat, a főhadnagy a többiek – de inkább saját maga – megnyugtatására egyre azt bizonygatta, hogy szó szerint hajtották végre az előírást. Bermanntól elvették az óráját, a nadrágszíját, a nyakkendőjét, de még a cipőfűzőjét is. Nincs nála semmi, amivel árthatna magának. De a rendőrt meghazudtolta a vasajtó kinyitása után eléjük táruló kép. A férfi a cella sötét sarkában hevert háttal a falnak, két keze az ölében, lába szétterpesztve. A szája véres volt. Testét fekete tócsa vette körül. 58

Alexander Bermann a fogaival tépte fel csuklóján a húst, és kivárta, hogy elvérezzen.

59

7. Haza fogják vinni. Ezzel a ki nem mondott ígérettel vették át a kislány holttestét. Igazságot fognak neki szolgáltatni. Bermann öngyilkossága után nehéz lesz megtartani ezt az ígéretet, de mégis meg fogják próbálni. Most tehát a test a kórbonctani intézet asztalán feküdt. Chang doktor megigazította a mennyezetről lógó mikrofont, hogy teljesen merőleges legyen a hullakamra vasasztalára. Aztán bekapcsolta a hangfelvevőt. Mindenekelőtt egy szikét vett elő, és gyors mozdulattal, egyenes, precíz vonallal végighúzta a műanyag zacskón. Aztán letette a sebészeti eszközt, és a kezével finoman megfogta a zacskó két szélét. A terem egyetlen fényforrása a műtőasztal feletti vakítóan erős lámpa volt. Körülötte a sötétség mélységesen mély szakadéka. S abban a bizonytalan űrben ott volt Mila és Goran. A csapat többi tagjai közül senki más nem érezte úgy, hogy részt kell vennie azon a ceremónián. A boncolóorvos és vendégei steril köpenyt, kesztyűt és maszkot viseltek, nehogy beszennyezzék a nyomokat. Egy sótartalmú oldat segítségével Chang lassan széthajtotta a zsák széleit, és elkezdte leválasztani a testről a műanyagot. Apránként, nagy türelemmel. Lassan-lassan feltűnt... Mila azonnal megpillantotta a zöld kordbársony szoknyát. Majd a fehér blúzt és a gyapjúmellényt. Majd egy blézer flanelje is láthatóvá vált. Ahogy Chang egyre feljebb haladt, úgy bukkantak elő újabb és újabb részletek. A mellkas magasságába ért, ahonnan hiányzott a kar. A blézeren egyáltalán nem voltak vérnyomok. Egyszerűen le volt vágva az ujja a bal vállnál, és a nyílásból kiállt a csonk. – Nem ezekben a ruhákban ölte meg. Utólag öltöztette fel a holttestet – mondta a patológus. Az az „utólag” beleveszett a terem süket csöndjébe, s belezuhant a körülöttük lévő szakadékba, akár egy kő, mely ide-oda pattog egy feneketlen kút falán. Chang kihúzta a jobb kart. A csuklóján volt egy karkötő, melyen kulcs formájú függő lógott. A nyak magasságához érve a boncolóorvos megtörölte a homlokát egy 60

apró törülközővel. Mila csak ekkor vette észre, hogy a patológus izzad. A legérzékenyebb ponthoz ért. Félő volt, hogy a műanyag lehúzásakor az epidermisz is leválik. Mila már máskor is vett részt boncoláson. A boncolóorvosoknak általában nem voltak aggályaik, amikor a nyomozás érdekében vizsgálták a hullákat. Minden fenntartás nélkül vágták és varrták őket. Mila azonban megértette, hogy Chang szerette volna, ha a szülők a lehető legjobb állapotban látnák viszont gyermeküket az utolsó találkozás alkalmával. Ezért volt annyira aggályos. Mila hirtelen tiszteletet érzett a férfi iránt. Végül néhány végtelenül hosszúnak tűnő perc után az orvosnak sikerült teljesen eltávolítania a fekete zacskót a gyermek arcáról. Mila azonnal felismerte... Debby Gordon. Tizenkét éves. Az első eltűnt kislány. A szeme kimeredt. A szája még mindig ki volt tátva. Mintha kétségbeesetten közölni szeretne valamit. Fehér liliomos hajcsatot viselt. A gyilkos megfésülte a haját. „Micsoda abszurditás” – gondolta. Könnyebb volt könyörületesnek lennie egy hullával, mint a még élő kislánnyal. De aztán azt a következtetést vonta le, hogy más okból törődött vele ennyire. „Nekünk csinosította ki.” Ez az érzés feldühítette. De rájött, hogy ezek az érzések nem őhozzá tartoznak, hanem valaki máshoz. Hamarosan át kell mennie a másik terembe, át kell haladnia azon a mélységes sötétségen, hogy közölje a már teljesen összetört szülőkkel: az életük valóban véget ért. Chang összenézett Gorannal. Eljött az a perc, hogy meghatározzák, milyen típusú gyilkossal állnak szemben; hogy érdeklődése szegény teremtés iránt általános volt, vagy pedig célzatos. Más szóval, hogy a kislány elszenvedett-e nemi erőszakot vagy sem. A jelenlévők valamennyien két érzés között vívódtak: egyfelől remélték, hogy gyilkosa legalább ettől a szenvedéstől megkímélte. Másfelől ennek az ellenkezőjében is bizakodtak. Ez utóbbi esetben ugyanis nagyobb lenne az esélye annak, hogy a gyilkos organikus nyomokat hagyott hátra, ami lehetővé tenné az azonosítását. Létezett egy konkrét eljárás a nemi erőszak megállapítására. Changnak nem volt oka arra, hogy ettől eltérjen, így az anamnézissel kezdte. Ez az agresszió körülményeinek és módozatainak a rekonstruálásából áll. De ebben a konkrét esetben, mivel lehetetlen volt információkat szerezni az áldozattól, nem lehetett a tényeket felidézni. A következő lépés az objektív analízis volt. Fényképes dokumentációval kísért fizikai vizsgálat, ami az általános küllem leírásából és a külső 61

sérülések beazonosításából áll. E sérülések azt jelzik, hogy az áldozat ellenállást tanúsított vagy küzdött-e. A vizsgálat általában azzal kezdődik, hogy bizonyítékok után kutatnak a viselt ruhadarabokon. Azután a ruhákon gyanús foltokat, porzószálakat, hajszálakat, levélmaradványokat keresnek. Csak ezután következik a scraping subungueale, amelynek során az áldozat körme alól vesznek mintát egy fogpiszkálóhoz hasonló eszközzel, a gyilkos esetleges bőrmaradványai után kutatva, abban az esetben, ha az áldozat védekezett. A köröm alatt talált esetleges föld– és rostmaradványok alapján pedig a gyilkosság helyszínére lehet következtetni. A vizsgálat ez alkalommal is negatív volt. A holttest állapota – az amputált kart leszámítva – tökéletes volt, ruhái tiszták. Mintha valaki megmosta volna, mielőtt a zsákba tette. A harmadik fázis járt a legdrasztikusabb beavatkozással, és egy nőgyógyászati vizsgálatot is magába foglalt. Chang felszerelkezett egy kolposzkóppal, és megkezdte a vizsgálatot. Először a combok középső részét ellenőrizte abban a reményben, hogy esetleg vérfoltokra, illetve a gyilkostól származó sperma– vagy egyéb váladéknyomokra bukkan. Aztán a kezébe vett egy fémtálcát és a hüvelyi vizsgálathoz szükséges felszerelést, mely két tamponból állt: az egyikkel a bőrről, a másikkal a nyálkahártyáról vett mintát. A levett keneteket két üveglapon vizsgálta. Az egyiket Cytofixszel rögzítette, a másikat hagyta a levegőn megszáradni. Mila tudta, hogy ezek a gyilkos esetleges genetikai tipizálásához szükségesek. Az utolsó fázis volt a legdurvább. Chang doktor hátrahajtotta az acélasztalt, és két tartókarra támasztotta a kislány lábát. Aztán leült egy zsámolyra, és nagyítójával, mely különleges ibolyántúli fényt bocsátott ki, megkezdte az esetleges belső sérülések felderítését. Pár perc múlva felemelte a fejét Goran és Mila irányába, és ridegen kimondta az ítéletet: – Nem nyúlt hozzá. Mila bólintott, és mielőtt kilépett volna a teremből, Debby holtteste fölé hajolt, hogy lehúzza a csuklójáról a karkötőt az apró, kulcs formájú függővel. Ez a tárgy, valamint annak híre, hogy a kislányt nem erőszakolták meg, jelentették az egyetlen vigaszt, amit elvihetett a Gordon házaspárnak. Alighogy elbúcsúzott Changtól és Gorantól, rögtön szükségét érezte annak, hogy levegye azt a tiszta köpenyt. Mert abban a percben piszkosnak érezte magát. Az öltözőn áthaladva megállt a kerámiamosdó előtt. 62

Megnyitotta a meleg vizet, aládugta a kezét, és erősen dörzsölni kezdte. Mániákusan tovább mosta a kezét, felemelte a tekintetét, és belepillantott az előtte lévő tükörbe. Maga elé képzelte a kicsi Debby képmását, amint zöld szoknyájában, kék blézerében, liliomos hajcsatjával belép az öltözőbe. Majd megmaradt karjára támaszkodva leül a falhoz támasztott padra, s lábával kalimpálva őt nézi. Debby kitátotta a száját, majd újra becsukta, mintha valamit közölni akarna vele. De valójában semmit sem mondott. Mila kérdezni szerette volna a vértestvéréről. Arról, akit a hatodik számú kislányként emlegetnek. Végül magához tért hallucinációjából. A vízcsapból folyt a víz. A mosdóból felszálló gőz már csaknem teljesen belepte a tükröt. Mila csak ekkor észlelte a fájdalmat. Lepillantott, és ösztönösen elvette kezét a forró vízsugár alól. Kézfeje kivörösödött, míg ujjain már hólyagok látszottak. Mila rögtön bepólyázta egy törülközővel, majd az elsősegélydoboz felé indult, hogy kötszert keressen. Senki sem tudhatja meg, hogy mi történt.

Amikor kinyitotta a szemét, az első dolog, amit észlelt, sajgó keze volt. Hirtelen visszahuppant az ágyra, és lassan visszatért az őt körülvevő hálószoba realitásába. Előtte egy megrepedt tükrű szekrény állt, a fiókos szekrény pedig tőle balra. A leeresztett redőnyön némi kékes fény szűrődött be. Mila ruhástul aludt el, mert abban a lepukkant motelszobában a lepedő és a takaró foltos volt. Miért ébredt fel? Talán kopogtak. Vagy talán álmodott valamit. Újra kopogtak. Felkelt, és az ajtóhoz lépett, majd résnyire nyitotta. – Ki az? – kérdezte teljesen feleslegesen Boris mosolygó arcába nézve. – Érted jöttem. Egy óra múlva kezdődik Bermann házának átkutatása... A többiek ott várnak ránk... Meg arra is gondoltam, hogy hozok neked egy kis reggelit. – Azzal megrázott Mila orra előtt egy papírzacskót, ami valószínűleg croissant-t és kávét tartalmazott. Mila gyors pillantást vetett magára. Egyáltalán nem volt szalonképes, de talán jobb is: így legalább lelohasztja a kolléga hormonjait. Beengedte. Boris néhány lépést tett a szobában, zavartan körülnézett, miközben Mila a sarokban lévő mosdóhoz lépett, hogy leöblítse az arcát, de főleg hogy elrejtse befáslizott kezét. – Ez a hely rosszabb annál, mint ahogy emlékeztem rá – mondta, majd beleszagolt a levegőbe. – És mindig ugyanaz a szag. 63

– Szerintem valami rovarirtó lehet. – Amikor beléptem a csapatba, majdnem egy hónapot laktam itt, amíg nem találtam valami kéglit... Azt tudod, hogy minden kulcs minden szobát kinyit? A vendégeknek az a szokása, hogy fizetés nélkül lelépnek, és a tulaj belefáradt abba, hogy folyton cserélgesse a zárakat. Éjszakára jól tennéd, ha elbarikádoznád magad a fiókos szekrénnyel. Mila a mosdó fölötti tükörből nézte. – Kösz a tanácsot. – Nem, ez komoly. Ha szükséged lenne egy normálisabb helyre, én segíthetek. Mila kérdő pillantás vetett rá. – Különleges ügynök, csak nem arra invitálsz, hogy nálad lakjak? Boris zavarba jött, majd gyorsan pontosított: – Nem, nem így értettem. Esetleg utánajárhatnék, hátha valamelyik kolléganő megosztaná veled a lakását, ez minden. – Remélem, nem kell olyan sokáig itt tartózkodnom, hogy szükségem legyen rá – jegyezte meg Mila, és megvonta a vállát. Miután megtörölte az arcát, a zacskót célozta meg, amit Boris hozott neki. Szinte kitépte a férfi kezéből, majd törökülésben leült, és megvizsgálta a tartalmát. Croissant és kávé, ahogy remélte. Boris ledöbbent ettől a mozdulattól, de még inkább befáslizott kezétől. De nem tett róla említést. – Éhes vagy? – kérdezte ehelyett bátortalanul. Mila tele szájjal válaszolt: – Már két napja egy falatot sem ettem. Ha nem érkeztél volna meg ma reggel, kétlem, hogy lett volna erőm ahhoz, hogy átlépjem a küszöböt. Mila tisztában volt azzal, hogy nem kellett volna ilyesmit mondania: ez a megjegyzése egyértelmű bátorításnak tűnt. De nem talált más módot arra, hogy megköszönje, ráadásul valóban éhes volt. Boris diadalmasan rámosolygott. – Nos, hogy érzed magad új környezetedben? – Könnyen alkalmazkodom: tehát jól. „Nem számítva a barátnődet, Sarah Rosát, aki viszont utál” – fűzte hozzá gondolatban. – Tetszett az a megérzésed a vértestvérekről... – Egy kis mázli kellett hozzá: elég volt előásni kamaszkori tapasztalataimat. Te is biztos csináltál valami marhaságot tizenkét éves korodban, nem? A kolléga hiába kereste a választ. Zavarát látva Mila elmosolyodott: – Csak vicceltem, Boris... 64

– Aha – mondta elvörösödve. Mila lenyelte az utolsó falatot, megnyalta az ujját, majd rávetette magát a második croissant-ra. Az ugyan Borisé lett volna, de ekkora étvágy láttán a különleges ügynök nem mert szólni. – Boris, mondd csak... Miért neveztétek el Albertnek? – Ez nagyon érdekes sztori – mondta, azzal fesztelenül leült mellé, és belekezdett a történetbe. – Öt évvel ezelőtt volt egy igen különös esetünk. Egy sorozatgyilkos nőket rabolt el, megerőszakolta, majd megfojtotta őket. Végül a hullák nyomára vezetett minket: valamennyinek hiányzott a jobb lába. – A jobb lába? – Pontosan. Semmire sem jöttünk rá, mert a fazon nagyon precízen és tisztán dolgozott, nem hagyott nyomot maga után. Csak amputált. És teljesen véletlenszerűen csapott le... Szóval már az ötödik hullánál tartottunk, és képtelenek voltunk elkapni. Ekkor Gavila doktornak támadt egy ötlete... Mila a második croissant-nal is végzett, és már a kávénál tartott. – Miféle ötlet? – Arra kért bennünket, hogy az archívumban nézzünk át minden lábbal kapcsolatos hírt, legyen az bármilyen banális vagy ostoba. Mila három tasak cukrot szórt a műanyag pohárba. Boris észrevette, viszolyogva nézte, és már majdnem tett egy megjegyzést, de inkább mégis a történetet folytatta. – Eleinte nekem is kissé abszurdnak tűnt. Na de aztán belekezdtünk, és egy idő után egy tolvajra bukkantunk, aki jobblábas cipőket lopott az üzletek előtti bemutatópolcokról. Oda mindig csak fél párat tesznek ki, hogy elkerüljék a lopást, többnyire a jobbat, hogy a vevők könnyebben felpróbálhassák. Mila kezében megállt a pohár félúton a levegőben, s maga elé meredve elragadtatással tűnődött ezen a zseniális nyomozói intuíción. – Figyeltétek a cipőboltokat, és így elkaptátok a tolvajt... – Albert Finley. Harmincnyolc éves mérnök, nős családapa kisgyerekekkel. Vidéki családi házzal és lakókocsival a nyaralásokhoz. – Egy átlagember. – A háza garázsában egy mélyhűtőre bukkantunk, amiben öt gondosan celofánba csomagolt női jobb lábat találtunk. A pasi azzal szórakozott, hogy rájuk adta a lopott cipőket. Egyfajta fetisiszta megszállott. – Jobb láb, bal kar. Hát ezért hívtátok Albertnek! – Pontosan! – mondta Boris, miközben egyik karját Mila válla köré fonta elismerése jeléül. 65

Mila hirtelen mozdulattal odébb húzódott, majd felpattant az ágyról. A fiatal rendőrnek ez szemlátomást rosszulesett. – Bocs – mondta Mila. – Semmi gond. Ez nem volt igaz, és Mila sem hitte el. Mégis úgy tett, mintha elhitte volna. Hátat fordított Borisnak, és újra a mosdóhoz lépett. – Egy perc, és elkészülök, aztán mehetünk. A rendőr felállt, és az ajtó felé indult. – Csináld csak nyugodtan. Kint megvárlak. Mila látta, amint kilép a szobából. Aztán felemelte fejét, és a tükörbe nézett. – Te jó ég, mikor lesz már vége ennek az egésznek? – kérdezte magától. – Mikor sikerül végre hagynom, hogy valaki újra hozzám érjen?

A Bermann család házához vezető utat némán tették meg. Amikor Mila beszállt a kocsiba, a rádiót már bekapcsolva találta, s rögtön megértette, hogy ez egyfajta szándéknyilatkozat volt, amivel Boris azt próbálta a tudomására hozni, hogyan fog lezajlani az utazásuk. Boris megsértődött, és talán most már van egy újabb ellensége a csapaton belül. Az út még fél óráig sem tartott. Bermann háza nyugodt, zöldövezeti negyedben volt. A ház előtti utat szalagkorláttal körülkerítették. Azon a határon túl kíváncsiskodók, szomszédok, újságírók tömege gyűlt össze. Mila nézte őket, s közben azt gondolta: megkezdődött. Idejövet a reggeli krónikát hallgatták, ami hírt adott a kicsi Debby holttestének megtalálásáról, és Bermann neve is felbukkant. A nagy médiafelhajtás érthető volt. A levágott karok temetője sokkoló hatást gyakorolt a közvéleményre, de most végre nevén nevezhették ezt az egész rémálmot. Már máskor is látta, hogy történik ez az egész. A sajtó teljesen rákattan a sztorira, s rövid időn belül lábbal tapossa Bermann életének minden részletét. Öngyilkossága bűne beismerésével ért fel. Ezért a média a saját verziója mellett fog kitartani. Bermannt, ellentmondást nem tűrve, kikiáltják szörnynek, kizárólag egyöntetű véleményük erejére hagyatkozva. Kegyetlenül darabokra szedik úgy, ahogy feltevésük szerint ő tett apró áldozataival anélkül, hogy észrevennék ezt a párhuzamot. Véresnél véresebb sztorikkal fogják megtölteni az újságok első oldalait, minden tiszteletet és méltányosságot nélkülözve. És ha valaki erre felhívja a figyelmüket, akkor majd elbújnak a „sajtószabadság” barikádja mögé, 66

hogy elrejtsék kivételes arcátlanságukat. Az autóból kiszállva Mila utat tört magának az újságírók és kíváncsiskodók tömegében, és belépett a rendfenntartó erők által elkerített térbe, majd gyors léptekkel elindult a házhoz vezető úton egészen az ajtóig, anélkül hogy elkerülhette volna a vakuk villanásait. Abban a percben Gorant fedezte fel az ablakon keresztül. Abszurd módon bűntudata támadt amiatt, hogy Borisszal látja megérkezni. Milyen ostoba, hogy effajta gondolat jutott az eszébe. Goran figyelme újra a lakásra irányult. Kis idő múlva Mila átlépte a küszöböt. Stern és Sarah Rosa más detektívekkel megerősítve már javában dolgoztak, és szorgos rovarokként mozogtak. Nagy volt a felfordulás. A rendőrök átvizsgálták a bútorokat, a falakat és minden mást, hogy olyan nyomra bukkanjanak, ami fényt deríthet az ügyre. Mila ez alkalommal sem csatlakozhatott a vizsgálatokhoz. Ha megpróbálta volna, Sarah Rosa rögtön az arcába ugatja, hogy ő csak megfigyelőként van jelen. így hát nézelődni kezdett kezét a zsebében tartva, hogy ne kelljen magyarázatot adnia arra, miért van befáslizva. Figyelmét a Bermann házaspár fotója ragadta meg. Tucatnyi kép volt elhelyezve a bútorokon ezüstből és gyökérfából készült mutatós keretekben. Bermannt és feleségét ábrázolták boldog perceikben. Egy távolinak, szinte lehetetlennek tűnő életben. Sokat utaztak, tűnt fel Milának. A felvételek a világ legkülönbözőbb pontjain készültek. De ahogy a fotók egyre frissebbek lettek, arcuk pedig egyre öregebb, annál fátyolosabbnak tűnt a tekintetük. Volt valami különös azokban a fotókban, Mila ebben biztos volt. Csak azt nem tudta, hogy mi. Furcsa érzése támadt, amikor belépett abba a házba. Most még erősebbnek tűnt ez a benyomás. Valamiféle jelenlét. A rendőrök nyüzsgése közepette volt még egy megfigyelő. Mila felismerte a fotón lévő nőt: Veronica Bermann. Rögtön rájött, hogy büszke jellem lehet. Méltóságteljes kimértséggel viselkedett, miközben vadidegen emberek turkáltak személyes holmijai között, anélkül hogy engedélyt kértek volna tőle, jelenlétükkel meggyalázva azoknak a tárgyaknak, emlékeknek az intimitását. Nem tűnt belenyugvónak, inkább engedékenynek. Együttműködéséről biztosította Roche főfelügyelőt, s bizton állította, hogy férjének semmi köze azokhoz a szörnyűségekhez, amikkel megvádolták. Mila az asszonyt figyelte, de közben megfordult, és váratlan látvány tárult elé. Az egyik falat teljes egészében gombostűkre tűzött lepkék borították. 67

Üvegkeretbe voltak foglalva. Voltak köztük különleges és csodálatos példányok. Néhánynak egzotikus neve volt, ami a származási hellyel együtt egy réztáblán volt feltüntetve. A legelbűvölőbb példányok Afrikából és Japánból származtak. – Gyönyörűek, mert halottak. Ezt Goran mondta. A kriminológus fekete pulóvert és vikunyagyapjú inget viselt. Gallérja kiállt a pulóver nyakkivágásából. Mila mellé állt, hogy jobban szemügyre vegye a lepkékkel borított falat. – Efféle gyönyörű látvány előtt megfeledkezünk a legfontosabb és legnyilvánvalóbb dologról: ezek a lepkék soha többé nem röpülnek. – Ez az egész természetellenes – értett vele egyet Mila. – De ugyanakkor vonzó is. – Pont ezt a hatást váltja ki a halál néhány személyből. Ezért vannak sorozatgyilkosok. Ekkor Goran apró kézmozdulatot tett. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a csapat valamennyi tagja azonnal köré gyűljön. Ez annak a jele volt, hogy bár látszólag valamennyien bele voltak merülve feladataikba, fél szemmel Gorant figyelték, arra várva, hogy mondjon valamit. Mindez megerősítette Milának azt a benyomását, hogy a többiek mennyire bíztak a kriminológus megérzéseiben. Ő irányította őket. Ez nagyon különös volt, mert Goran nem rendőr, és a zsaruk – legalábbis azok, akiket Mila ismert – nemigen bízták magukat egy civilre. Helyesebb lett volna a csoportot „Gavila csapatának”, nem pedig „Roche csapatának” hívni. A főfelügyelő ugyanis szokásához híven nem volt jelen. Csak akkor jelent volna meg, ha olyan biztos nyomra bukkannak, ami végérvényesen bizonyítja Bermann bűnösségét. Stern, Boris és Rosa körülvették a kriminológust. A megszokott alakzatban helyezkedtek el, mindenkinek megvolt a saját helye. Mila egy lépéssel mögöttük állt. A kirekesztéstől való félelmében saját magát rekesztette ki. Goran halkan beszélt, rögtön megadva a beszélgetés hangnemét. Nyilvánvalóan nem akarta felkavarni Veronica Bermannt. – Nos, hogy állunk? Először Stern válaszolt a fejét rázva. – A házban nincs semmi olyan lényeges nyom, ami kapcsolatba hozhatná Bermannt a hat kislánnyal. – A feleség szemlátomást semmiről sem tud. Feltettem neki néhány kérdést, és az volt a benyomásom, hogy igazat mond – fűzte hozzá Boris. – Embereink a kertet fésülik át hullakereső kutyákkal – mondta Rosa. – De eddig még semmit sem találtak. 68

– Rekonstruálnunk kell Bermann minden helyváltoztatását, amit az utóbbi hat hétben tett – jegyezte meg Goran, bár tudta, hogy ez csaknem teljességgel lehetetlen. – Stern, van még valami? – A bankszámláján nem volt semmi különös pénzmozgás. Az elmúlt évben a legnagyobb összeget a felesége mesterséges megtermékenyítésére fizette ki. Egy halom pénzébe került. Stern szavait hallva Mila rögtön rájött arra, hogy mi volt az az érzés, ami belépésekor a fotók láttán töltötte el. Nem egy „jelenlét” volt, ahogy az első percben gondolta. Tévedett. Inkább hiány volt. Egy gyermek hiánya érződött abban a drága és személytelen bútorokkal telezsúfolt házban, ami két olyan személy számára volt berendezve, akik arra rendeltettek, hogy egyedül maradjanak. A mesterséges megtermékenyítési terápia, amiről Stern beszélt, abszurditásnak tűnt, mivel a helyen egyáltalán nem érződött a gyermekáldást váró izgalom. Stern beszámolója végén gyorsan vázolta Bermann magánéletét: – Nem drogozott, nem ivott, nem dohányzott. Bérlete volt egy fitneszterembe és egy videofilm-kölcsönzőbe, de csak rovarokkal kapcsolatos dokumentumfilmeket vett ki. A lakónegyedben található lutheránus templomba járt, havonta kétszer pedig önkéntesként segített egy idősotthonban. – Egy szent ember – ironizált Boris. Goran Veronica Bermann felé fordult abban a reményben, hogy az asszony nem hallotta ezt az utolsó kommentárt. Aztán újra Rosára pillantott. – Egyéb? – Átvizsgáltam az otthoni és az irodai számítógépek merevlemezeit. A törölt fájlokat is visszaállítottam. De nem volt bennük semmi érdekes. Csak munka és munka és munka. Ez a fazon munkamániás volt. Mila észrevette, hogy Goran gondolatai hirtelen elkalandoztak. De csak pár pillanatig, aztán újból a beszélgetésre koncentrált. – Az internettel kapcsolatban mit tudunk? – Felhívtam a szervertulajdonost, és kaptam egy listát azokról a weboldalakról, amiket Bermann az utolsó hat hónapban meglátogatott. Itt sincs semmi... Úgy tűnik, nagy szenvedéllyel viseltetett a természettel, utazásokkal, állatokkal kapcsolatos webhelyek iránt. A világhálón keresztül vásárolt régiségeket; az e-bay-en pedig többnyire lepkéket vett a gyűjteményébe. Miután Rosa végzett a beszámolójával, Goran ismét karba tette a kezét, 69

és egyenként végignézett munkatársain. A szemléből Mila sem maradt ki, aki végre odatartozónak érezte magát. – Nos, mi a véleményetek? – kérdezte a kriminológia doktora. – Úgy érzem, mintha káprázna a szemem – felelte rögtön Boris, aki e kijelentésének alátámasztására nagy hévvel a szeméhez kapta a kezét. – Itt minden túlságosan csillog-villog. A többiek bólogattak. Mila nem tudta, mire utal, de nem is akarta megkérdezni. Goran egyik kezét végighúzta a homlokán, és megdörzsölte a szemét. Aztán újra feltűnt az arcán az a szórakozottság... Volt egy gondolat, ami egy-két pillanatra eltérítette a figyelmét, és amit nyilvánvalóan később archivált az elméjében. – Mi az első szabály akkor, amikor egy gyanúsított ellen nyomozunk? – Mindegyikünknek vannak titkai – vágta rá buzgón Boris. – Így igaz – helyeselt Goran. – Mindegyikünknek volt legalább egyszer egy gyenge pillanat az életében. Egy kisebb-nagyobb bevallhatatlan titok... De nézzetek csak körül: ez az ember a tökéletes férj, a hívő, dolgozó ember prototípusa – jelentette ki, majd az ujján számolta Bermann erényeit: – Emberbarát, az egészséges életmód híve, kizárólag dokumentumfilmeket kölcsönöz ki, nincs semmiféle káros szenvedélye, lepkéket gyűjt... Hiteles egy ilyen ember? A válasz ez alkalommal kézenfekvő volt: nem. – Akkor hogy kerül egy kislány hullája egy ilyen ember csomagtartójába? – Egy kis tisztogatást végzett – szólt közbe Stern. – Elbűvöl bennünket ezzel a tökéllyel, hogy ne nézzünk máshová... És hová nem nézünk ebben a pillanatban? – Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Rosa. – Kezdjétek elölről! A válasz ott rejlik azok között a dolgok között, amiket már megvizsgáltatok. Újra fésüljétek át őket! Szedjétek le róluk a fényes mázat! Ne hagyjátok magatokat becsapni a tökéletes lét káprázatától! Az a csillogás csak arra szolgál, hogy félrevezessen és megzavarjon bennünket. Aztán pedig... – Goran megint elmerengett. A figyelme másfele kalandozott. Ez alkalommal mindenki észrevette. Volt valami, ami végre testet öltött az elméjében. Mila úgy döntött, hogy követi a kriminológus pillantását, ami ide-oda járt a szobában. Tekintete nem a semmibe veszett bele: valamit nézett. Az apró piros led meg-megszakadó villogásával hívta fel magára a 70

figyelmet. Gavila fennhangon megkérdezte: – Valaki már lehallgatta az üzenetrögzítőt? Egy pillanatra valamennyien mozdulatlanná dermedtek. A készülékre meredtek, mely piros szemével kacsingatott a jelenlévőkre.

Bűntudatot éreztek amiatt, hogy Goran csúfos mulasztáson érte őket. A kriminológus azonban nem csinált ügyet belőle; egyszerűen odasétált, és lenyomta azt a gombot, ami működésbe hozta az apró digitális készüléket. Kis idő múlva a sötétségből előhömpölyögtek egy halott szavai. Alexander Bermann utoljára lépett be otthonába. – Hm... én vagyok... hmm... nincs sok időm... De mégis el akarom mondani neked, hogy nagyon sajnálom. Mindent nagyon sajnálok... Már korábban meg kellett volna tennem, de nem bírtam. Próbálj megbocsátani... Az én hibám volt... A kommunikáció megszakadt, s a szalonban síri csönd lett. Minden tekintet Veronica Bermannra szegeződött, aki olyan érzéketlennek tűnt, mint egy kőszobor. Egyedül Goran Gavila mozdult meg. Odalépett az asszonyhoz, átkarolta a vállát, majd egy rendőrnőre bízta, hogy vezesse át a másik szobába. Stern beszélt valamennyiük helyett: – Nos, hölgyeim és uraim, úgy tűnik, van egy vallomásunk.

71

8. Priscillának fogja hívni. Goran Gavila módszerét fogja alkalmazni, aki személyiséggel ruházza fel a keresett gyilkosokat. Hogy emberivé tegye őket, s ezáltal valódi lényeknek tűnjenek a szemében, nem csupán lebegő, megfoghatatlan árnyaknak. Így Mila is elkeresztelte a hatos számú áldozatot; annak a szerencsés kislánynak a nevét adta neki, aki most – ki tudja, hol – a többi kortársához hasonlóan tovább éli életét, s fogalma sincs arról, hogy mekkora veszedelemtől menekült meg. Mila mindezt a motel felé vezető úton döntötte el. Egy rendőrt bíztak meg azzal, hogy hazakísérje. Ez alkalommal Boris nem ajánlkozott, és Mila egyáltalán nem hibáztatta emiatt azok után, hogy reggel olyan nyersen visszautasította. Döntését, hogy Priscillának hívja a hatodik kislányt, nem csupán az a szükség diktálta, hogy emberi tulajdonságokkal ruházza fel az áldozatot. Volt egy másik oka is: Mila képtelen volt csupán egy számmal jelölni őt. A rendőrnő úgy érezte, most már egyedül ő viseli szívén a kislány sorsát. Bermann telefonja után ugyanis már nem ez volt a prioritás. Egy hulla volt a kocsijában és üzenetrögzítőn a mondatai, melyek lényegében egy vallomáshoz hasonlítanak. Most már nem kell kapkodni. Csak meg kell találni az összekötő kapcsot a kereskedelmi ügynök és a hat áldozat között, majd kideríteni az indítékot. De az talán már meg is van... Az áldozatok nem a kislányok. Hanem a családok. Erre Goran világított rá, amikor a hullakamra üvegfalán keresztül figyelték a kislányok családtagjait. Szülők, akiknek különböző okokból csak egy gyermekük volt. Egy anya, aki már jócskán túl van a negyvenen, biológiailag már nem reménykedhet újabb terhességben... Ők Albert valódi áldozatai. Alapos tanulmányozás után választotta ki őket. Egygyermekes szülök. Meg akarta fosztani őket attól a reménytől, hogy túltegyék magukat a gyászon, és megpróbálják elfelejteni a veszteséget. Életük végéig emlékezniük kell arra, amit tett velük. Megsokszorozta a fájdalmukat azzal, hogy elvette a jövőjüket. Megfosztotta őket attól a lehetőségtől, hogy átörökítsék saját emléküket az utókorra, hogy halhatatlanok legyenek. Ez ösztönözte. Ezzel ratifikálja szadizmusát, örömének forrását. 72

Alexander Bermannak nem voltak gyerekei. Megpróbált apa lenni a mesterséges megtermékenyítési terápia által, aminek a felesége alávetette magát. De nem sikerült. Talán ezért akarta kiélni haragját azokon a szerencsétlen családokon. Talán rajtuk állt bosszút saját terméketlensége miatt. – Nem, ez nem bosszú – gondolta Mila. – Hanem valami más... A rendőrnő nem tudott belenyugodni ezekbe a gondolatokba, bár nem tudta mire alapozni őket. Az autó a motel közelébe ért. Mila kiszállt, és elköszönt a sofőr szerepét betöltő rendőrtől. A férfi egy biccentéssel viszonozta az üdvözlést, majd megfordult a kocsival, egyedül hagyva Milát a kavicsos tér közepén. A teret egy erdősáv szegélyezte, s a fák között helyezkedtek el a bungalók. Hideg volt. Az egyetlen fényforrás az a neontábla volt, ami a szabad szobákat és a fizetős tévécsatornákat hirdette. Mila elindult a szobája felé. Minden ablak sötét volt. Ő volt a motel egyetlen vendége. Elhaladt az éjjeliőr irodája előtt, mely a bekapcsolt tévé kékes félhomályába merült. A tévéről levették a hangot, és az éjjeliőr nem volt bent. Talán vécére ment, gondolta Mila, miközben továbbment. Még jó, hogy magánál tartotta a kulcsot, egyébként most meg kéne várnia, hogy az őr visszajöjjön. Egy papírzacskó volt a kezében, ami két sajtos melegszendvicset – az aznapi vacsoráját – és egy szénsavas üdítőt tartalmazott, valamint egy tégely kenőcs, amivel később lekezeli apró égési sérüléseit. A jeges levegőben meglátszott minden egyes lehelete. Sietett, mert majd’ megfagyott. Léptei csikorogtak a murván, s ez volt az egyetlen zaj, ami hallatszott az éjszakában. A bungalója a legutolsó volt a sorban. „Priscilla” – gondolta menet közben. Eszébe jutottak a boncolóorvos, Chang szavai: „Úgy vélem, azonnal megölte őket. Nem állt érdekében a szükséges időn túl életben tartani őket. Rögtön cselekedett. A gyilkosság módja ugyanaz valamennyi áldozat esetében. Kivéve egyet...” Ekkor Gavila doktor megkérdezte: „Ez mit jelent?” Mire Chang ránézett, és azt felelte, hogy a hatodik áldozat járt a legrosszabbul... Ez a mondat lidércnyomásként gyötörte Milát. Nemcsak amiatt, hogy a hatodik kislánynak kellett a legmagasabb árat fizetnie. „Lelassította a vérzést, hogy hosszabb legyen a szenvedése. Élvezni akarta a látványt.” – Volt még valami más. A gyilkos miért változtatott a módszerein? Akárcsak Chang beszámolója alatt, Mila most is bizsergést érzett a nyakszirtjén. Szobájától már csak pár méter választotta el. Mila erre a bizsergő 73

érzésre koncentrált, s ez alkalommal biztos volt benne, hogy sikerül megfejtenie az okát. Közben egy apró gödörbe lépett, s kis híján orra bukott. Ekkor hallotta meg a háta mögött a fojtott, halk zajt, amely azonnal elterelte a gondolatait. A murván csikorgó léptek az ő léptei ütemét vették fel. Valaki az ő lépéseihez igazítja a járását, hogy ne vegye észre a közeledtét. Amikor megbotlott, a követője kiesett a ritmusból, és ezzel elárulta jelenlétét. Mila nem veszítette el önuralmát, nem lassított. Úgy számította, hogy kővetője mintegy tíz méterre lehet tőle. Közben a lehetséges megoldásokon járt az esze. Hiábavaló lenne előhúzni a pisztolyát, amit a háta mögött tartott: ha az illetőnél van fegyver, akkor lesz elég ideje arra, hogy ő lőjön előbb. Az éjjeliőrre gondolt. A tévé be volt kapcsolva az üres irodában. Tőle már megszabadult, gondolta. Most rajta a sor. Már csak pár lépés választotta el a bungaló küszöbétől. Döntenie kellett. Döntött. Nem volt más választása. A táskájába nyúlt a kulcs után, és gyorsan felment a három lépcsőfokon, amely egy magasított, félig nyílt folyosóra vezetett. Párszor megforgatta a kulcsot a zárban, majd kinyitotta az ajtót, s a torkában dobogó szívvel besurrant az ajtón. Elővette a pisztolyát, miközben másik kezével a villanykapcsolót kereste. Kigyulladt az ágy melletti lámpa. Mila mozdulatlanul, mereven állt a falhoz lapulva, és hallgatózott. „Nem támadott meg” – gondolta. Ekkor úgy tűnt, mintha léptek kopognának a bejárat alatti deszkapadlón. Boris azt mondta, hogy a motel kulcsai minden ajtót nyitnak, mivel a tulaj nem győzte cserélgetni a zárakat, miután a vendégek egy része kulccsal együtt, fizetés nélkül lépett le. „Ezt vajon az üldözőm is tudja? – töprengett. – Valószínűleg ugyanolyan kulcsa van, mint nekem.” Aztán arra gondolt, hogy ha be akart volna jönni, már megtehette volna, és meglepetésszerűen hátba támadhatta volna. Letérdelt, és a foltos szőnyegpadlón az ablakig kúszott. A falhoz lapulva felemelkedett, hogy kinyissa. A hidegben befagytak a zsanérok. Egy kis erőfeszítéssel sikerült kitárnia az egyik ablaktáblát. Újra felállt, s egy ugrással újra kint volt a sötétségben. Vele szemben az erdő. A fák magas koronái ütemesen együtt ringatóztak. A motel hátsó részében egy betonjárda kötötte össze a bungalókat. Mila az út mellett kissé meghajolva osont, és megpróbált figyelni minden neszre és mozgásra maga körül. Gyorsan elhaladt a következő két bungaló mellett. Aztán megállt, és 74

elindult a két lakást elválasztó kis közön. Ekkor kissé előre kellett volna hajolnia, hogy rálásson bungalója bejáratára. Ez mindenképpen kockázatos lenne. De aztán mindkét kezével megragadta a pisztolyát, hogy jobb legyen rajta a fogás – s közben még égési sebéről is megfeledkezett. Gyorsan háromig számolt, s közben három mély lélegzetet vett, aztán a pisztollyal célozva előugrott. Senki. Nem lehetett érzékcsalódás. Meg volt győződve arról, hogy valaki követte. Valaki, akinek célpontul szolgált, aki tökéletesen tudta leplezni közeledtét. Egy ragadozó. Mila az ellenség nyomait próbálta felfedezni a bejárat előtti kis téren. Úgy látszott, eltűnt a szélben békésen bólogató fák monoton susogásától kísérve. – Bocsásson meg... Mila hátraugrott, és a férfira meredt anélkül, hogy felemelte volna a pisztolyát: az a pár egyszerű szó teljesen megbénította. Néhány másodperc kellett ahhoz, hogy rájöjjön: az éjjeliőr volt az. Az éjjeliőr észrevette, hogy megijesztette Milát, ezért megismételte: – Bocsásson meg – ez alkalommal mentegetőzésképpen. – Mi történt? – kérdezte Mila, akinek még mindig a torkában dobogott a szíve. – Telefonon keresik... – azzal a férfi kalitkaszerű irodája felé mutatott. Mila elindult abba az irányba, megelőzve az éjjeliőrt. – Mila Vasquez – mondta a kagylóba. – Üdvözlöm. Stern vagyok... Gavila doktor látni szeretné. – Engem? – kérdezte Mila meglepetten, némi büszkeséggel a hangjában. – Igen. Felhívtuk a rendőrt, aki hazakísérte. Visszamegy magáért. – Rendben van – mondta Mila kissé tétován. Stern nem fűzött hozzá egyebet, így Mila megkockáztatott egy kérdést: – Van valami újdonság? – Alexander Bermann eltitkolt előlünk valamit. Boris megpróbálta beállítani a navigátort, s közben fél szemmel az utat figyelte. Mila szótlanul maga elé meredt. Gavila a hátsó ülésen ült gyűrött kabátjába burkolózva, behunyt szemmel. Veronica Bermann nővéréhez tartottak. Az asszony ugyanis ott keresett menedéket az újságírók ostroma elől. Goran arra a következtetésre jutott, hogy Bermann megpróbált eltitkolni valamit. E következtetését az üzenetrögzítőn hallott szövegre alapozta: „Hm... én vagyok... hmm... nincs sok időm... De mégis el akarom mondani neked, hogy nagyon sajnálom. Mindent nagyon sajnálok... Már korábban 75

meg kellett volna tennem, de nem bírtam. Próbálj megbocsátani... Az én hibám volt...” Bermann telefonforgalmának felülvizsgálatakor kiderült, hogy a férfi a közlekedési rendőrség állomáshelyéről telefonált körülbelül akkor, amikor megtalálták a kis Debby Gordon holttestét. Goran ekkor elgondolkodott azon, hogy egy Alexander Bermann helyzetében lévő férfi – akinek egy hulla van a csomagtartójában, és aki éppen öngyilkosságra készül – miért hagy effajta üzenetet a feleségének. A sorozatgyilkosok nem kémek bocsánatot. Vagy ha mégis, akkor azért, mert másfajta képet szeretnének nyújtani magukról, mivel ezt diktálja misztifikáló természetük. Céljuk az, hogy elhomályosítsák az igazságot, hogy fenntartsák az őket körülvevő homályt, és füstfelhőbe burkolózzanak. De Bermann esetében mindez valahogy másnak tűnt. Sietség volt a hangjában. Valamit véghez kellett vinnie, mielőtt túl késő lenne. Miért kellett megbocsátani Alexander Bermann-nak? Goran biztos volt abban, hogy a bocsánatkérés Bermannék házasságával kapcsolatos. – Volna szíves megismételni még egyszer, Gavila doktor... Goran kinyitotta a szemét, és megpillantotta Milát, aki hátrafordulva az ülésen őt nézte válaszra várva. – Talán Veronica Bermann rájött valamire. Valószínűleg ez volt a férj és feleség közötti veszekedés oka. Szerintem Bermann emiatt akart bocsánatot kérni. – És miért lenne olyan fontos ez az információ számunkra? – Nem tudom, hogy tényleg fontos-e... De egy férfi az ő helyzetében nem veszteget időt arra, hogy egy egyszerű házastársi viszályt így oldjon meg, hacsak nincs valami további célja. – És mi lenne az? – Talán a felesége sem tud mindenről. – Bermann pedig azzal a telefonhívással menteni akarta a helyzetet, és megakadályozni azt, hogy az asszony alaposabban utánajárjon a dolgoknak. Vagy azt, hogy beszámoljon nekünk arról a bizonyos részletről. – Igen, én is így gondolom. Veronica Bermann eddig nagyon együttműködő volt. Nem állna érdekében eltitkolni előlünk valamit, ha nem úgy gondolná, hogy információinak nincs köze a férje ellen irányuló vádakhoz, hanem csupán kettőjük viszonyát érinti. Mila számára most már sokkal világosabb volt a helyzet. A kriminológus megérzését azonban nem lehetett teljes értékű fordulatnak tekinteni a nyomozás folyamatában. Először ellenőrizni kellett a tényeket. 76

Ezért Goran még egy szót sem szólt erről Roche főfelügyelőnek. Abban reménykedtek, hogy a Bermann-néval folytatott beszélgetés révén fontos tények birtokába jutnak. Az informális társalgást Borisnak kellett volna lefolytatnia, aki szakértő volt a tanúk és a különféle bűnesetekről informált személyek kihallgatásában. Goran azonban úgy döntött, csak ő és Mila beszél az asszonnyal. Boris ezt úgy fogadta, mintha ezt a parancsot egy felettese adta volna, nem pedig egy civil konzulens. De a Milával szembeni ellenszenve egyre fokozódott. Nem értette, hogy a rendőrnőnek miért kell jelen lennie. Mila érezte a feszültséget, és a valóságban maga sem tudta, hogy Gavila miért részesítette előnyben. Borisnak csupán az lett a feladata, hogy kiokítsa a rendőrnőt, miképpen vezesse a beszélgetést. Ez idáig Boris pont ezt tette, egészen addig, amíg nem kezdett el kínlódni a navigátorral úti céljukat keresve. Mila visszagondolt Boris megjegyzésére, amikor Rosa és Stern felvázolták Alexander Bermann portréját: „Úgy érzem, mintha káprázna a szemem... Minden túlságosan csillog-villog.” Az a tökély magában is gyanús volt. Úgy tűnt, mintha az egészet megrendezték volna. „Mindenkinek van valami titka – ismételte meg magában Mila. – Nekem is.” Mindig van valami rejtegetni való. Amikor kicsi volt, apja ezt szokta mondogatni: „Valamennyien piszkáljuk az orrunkat. Talán akkor tesszük, amikor senki sem látja, de megtesszük.” Akkor vajon mi volt Alexander Bermann titka? Hogy hívhatták a hatodik kislányt? Már majdnem hajnal volt, mire odaértek. A folyóparton elterülő falucska egy apró templom köré épült. Veronica Bermann nővére egy söröző fölötti lakásban élt. Sarah Rosa telefonon értesítette jövetelükről. Ahogy ez előre várható volt, az asszony nem ellenkezett, és nem úgy tűnt, mintha vonakodna. Az előzetes értesítés célja az volt, hogy Bermann-né ne gondolja azt, hogy egy kihallgatással kell szembenéznie. De Veronica Bermannt nem érdekelte Rosa ügynök elővigyázatossága: valószínűleg beleegyezett volna abba is, ha egy harmadfokú tárgyalásnak vetik alá. Már majdnem hét óra volt, amikor Bermann-né köntösben és papucsban, a zavar legkisebb jele nélkül fogadta Milát és Gorant. Leültette őket az intarziás bútorokkal berendezett nappaliba, amelynek mennyezetén látszottak a tetőgerendák, majd frissen főzött kávéval kínálta őket. Veronica Bermann az egyik fotel szélére ült. Tekintete fénytelen volt, mint aki nem tud sem aludni, sem sírni. Kezét az ölében összekulcsolta, s Goran 77

ebből rájött, hogy feszült. A szobát egy régi selyemkendővel letakart lámpa meleg fénye világította meg, s az ablakpárkányon álló dísznövények illata is hozzájárult a barátságos légkörhöz. Veronica Bermann nővére felszolgálta a kávét, majd kivitte az üres tálcát. Miután egyedül maradtak, Goran hagyta, hogy Mila kezdje meg a társalgást. Az olyan kérdések, amelyek miatt idejöttek, nagy tapintatot igényeltek. Mila időt hagyott a kávé elfogyasztására. Nem sietett: el akarta nyerni a nő bizalmát. Boris figyelmeztette: bizonyos esetekben elég egy rosszul megfogalmazott mondat ahhoz, hogy az illető elzárkózzon a további együttműködéstől. – Bermann asszony, bizonyára nagyon fárasztó lehet ez az egész... Sajnálom, hogy ebben a korai órában állítottunk be. – Ne aggódjon emiatt, korán kelő vagyok. – Szeretnénk behatóbb ismereteket szerezni férje személyiségéről, mert csak ezáltal tudjuk meghatározni, hogy a valóságban mennyire volt részese ennek az ügynek. Még számos homályos pont van ezzel kapcsolatban. Beszéljen nekünk a férjéről! Veronica arckifejezése kicsit sem változott meg, de tekintete élénkebb lett. Aztán beszélni kezdett: – Alexandert a gimnáziumi évek alatt ismertem meg. Két évvel volt idősebb nálam, és az iskolai hokicsapatban játszott. Nem volt nagymenő játékos, de mindenki szerette. Egyik barátnőm a baráti köréhez tartozott, rajta keresztül ismertem meg. Együtt jártunk szórakozni az egész társasággal. Csak egyszerűen barátok voltunk, és nem is gondoltuk, hogy bármi más összeköthetne bennünket. Az igazat megvallva, nem hinném, hogy ő az esetleges jövendőbelijét látta volna bennem. És én sem láttam benne valamikori páromat. – Ez később történt meg... – Így van, nem különös? A gimnázium után szem elöl vesztettük egymást jó pár évig. Közös barátainktól tudtam meg, hogy egyetemre jár. Aztán egy nap újra feltűnt az életemben: felhívott azt állítván, hogy véletlenül bukkant a számomra a telefonkönyvben. Később azonban a már említett barátainktól megtudtam, hogy miután megszerezte a diplomáját, és hazatért, érdeklődni kezdett utánam, hogy mi van velem... Veronica Bermannt hallgatva Gorannak az a benyomása támadt, hogy az asszony nem csupán átengedi magát az emlékeinek és a nosztalgiának, hanem mintha ennek az elbeszélésnek valami pontos célja lenne. Mintha készakarva vezetné el őket egy térben és időben távoli helyre, ahol meg fogják találni azt, amit keresnek. 78

– Tehát attól a perctől kezdtek el újra rendszeresen találkozgatni... – mondta Mila. Goran elégedetten tapasztalta, hogy Mila – követve Boris utasításait – nem kérdéseket tesz fel Veronica Bermann-nak, hanem mondatokat kezd el, amiket aztán Veronica befejez. így az egész nem annyira kihallgatásnak, mint inkább társalgásnak tűnik. – Attól a perctől kezdtünk el újra rendszeresen találkozni – ismételte meg Bermann-né. – Alexander nagyon rámenősen udvarolt, hogy rávegyen a házasságra. És a végén beleegyeztem. Goran erre az utolsó mondatra összpontosított. Valahogy hamisan hangzott, mint egy büszkeségből mondott füllentés, amit sietve fűzött hozzá a beszélgetéshez. Gorannak eszébe jutott első benyomása Veronica Bermannról: nem volt szép nő, valószínűleg sose volt az. Középszerűen nőies, nem szenvedélyes típus. Ezzel szemben Alexander Bermann mutatós férfi volt égszínkék szemmel, és az olyan emberek magabiztos mosolyával, akik tudatában vannak sármjuknak. A kriminológus nehezen tudta elhinni, hogy olyan sok győzködés kellett ahhoz, hogy rávegye Veronicát a házasságra. Ebben a percben Mila úgy döntött, hogy más mederbe tereli a beszélgetést. – Az utóbbi időben azonban a kapcsolatuk megromlott... Veronica rövid szünetet engedélyezett magának. Goran szerint túlságosan hosszú szünetet, s arra gondolt, hogy Mila túl korán vetette ki a horgot. – Problémáink voltak – ismerte be végül. – Gyermekáldásra vágytak... – Alávetettem magamat egy hormonterápiának egy ideig. Aztán megpróbálkoztunk a mesterséges megtermékenyítéssel is... – Képzelem, mennyire szerettek volna gyermeket... – Leginkább Alexander sürgette... i Ezt védekező hangnemben mondta, ami annak a jele, hogy talán ez volt a házastársak közti súrlódás fő oka. Közeledtek a cél felé. Goran elégedett volt. Azért akarta, hogy Mila beszéljen Veronica Bermann-nal, mert úgy vélte, egy női rendőr ideális lenne ahhoz, hogy szolidáris kapcsolatot alakítson ki Bermann-néval, meggyengítve az asszony esetleges ellenállását. Természetesen Sarah Rosát is választhatta volna, és akkor nem sérti meg Boris érzékenységét. De Mila alkalmasabbnak tűnt, és nem tévedett. A rendőrnő a kanapé és Bermann-né közötti asztalka fölé hajolt, hogy letegye kávéscsészéjét. Ez ürügy volt arra, hogy összenézzen Gorannal, anélkül hogy ezt az asszony észrevenné. A férfi alig észrevehetően 79

bólintott annak jeléül, hogy most kell támadásba lendülni. – Veronica asszony, a férje miért kért elnézést abban az üzenetben? Az asszony a szoba egy másik pontja felé fordította a tekintetét, megpróbálva elrejteni egy könnycseppet, amely az érzelmeit kordában tartó gáton készült áttörni. – Veronica asszony, bizalmas közléseit szolgálati titokként kezeljük. Őszinte leszek: rendőr, ügyész vagy bíró sem kényszerítheti arra, hogy válaszoljon erre a kérdésre, mert ennek a ténynek nincs semmi jelentősége a nyomozás szempontjából. De számunkra fontos lenne tudni, mert a férjét akár fel is mentheti a gyanú alól. Az utolsó szavak hallatán Veronica Bermann újra Mila felé fordult. – Ártatlan? Alexander senkit sem ölt meg... De ez nem jelenti azt, hogy nincs bűne! Ezt olyan hirtelen feltörő, vad dühvel mondta, hogy elcsuklott a hangja. Goran és Mila ekkor megértették: Bermann-né várta őket. Várta a látogatásukat és a kérdéseiket, melyeket ártalmatlan mondatokként csempésztek a beszélgetésbe. Azt hitték, ők vezetik a társalgást, pedig az asszony már előre előkészítette a mondandóját, hogy elvezesse őket ehhez a célhoz. Valakinek el kellett mondania. – Arra gyanakodtam, hogy Alexandernek szeretője van. Egy feleségnek mindig számolnia kell egy ilyen eshetőséggel, és el kell döntenie, hogy megbocsáthat-e. Egy napon tudnia akarja... Ezért kezdtem el kutatni a személyes holmijai között. Nem tudtam pontosan, hogy mit keresek, és nem láthattam előre, hogy fogok reagálni a bizonyítékra. – Megtalálta? – Alexander egy elektronikus noteszt rejtegetett, ugyanolyat, mint amit a munkájához használt. Miért használna két egyformát, ha nem azért, hogy az elsővel elrejtse a másodikat? így tudtam meg a szeretője nevét: valamennyi randevújukat feljegyezte! Kész tények elé állítottam: tagadta, s azonnal eltüntette a második noteszt. De én nem hagytam annyiban: követtem annak a nőnek a házáig, egy proli negyedbe. De nem volt bátorságom ahhoz, hogy ennél tovább menjek. Megálltam az ajtó előtt. Nem akartam az arcába nézni, ez az igazság. „Csupán ennyi lett volna Alexander Bermann bevallhatatlan titka?” – töprengett magában Goran. Egy szerető? Ilyen semmiség miatt fáradtak ide? Szerencsére nem tájékoztatta Roche-t a kezdeményezéséről, egyébként a főfelügyelő – aki az ügyet már lezártnak tekintette – gúnyos megjegyzések tömkelegével árasztotta volna el őket. Eközben Veronica Bermannból csak úgy áradt a szó, és nem állt szándékában elengedni őket egészen addig, 80

amíg nem enged szabad folyást a férje ellen érzett haragjának. Az a védelmező magatartás, amit eleinte mutatott házastársa iránt, miután annak csomagtartójában megtalálták a hullát, nyilvánvalóan csak látszat volt. Azért, hogy kivonja magát a vád súlya alól, és elkerülje, hogy sárral fröcsköljék be őt is. Most, hogy végre elég erőt érzett ahhoz, hogy sutba dobja a házastársi szolidaritást, a többiekhez hasonlóan hagyta a férjét a gödörben, amelyet maga ásott maga köré, és amiből nemigen tud többé kiemelkedni. Goran pillantásával jelezte Milának, hogy mihamarabb vessen véget ennek a társalgásnak. Ebben a pillanatban történt, hogy a kriminológus egy hirtelen változást vett észre a rendőrnő arcvonásain, melyek meglepettnek, ugyanakkor bizonytalannak tűntek. Sokévi munkája során a kriminológus megtanulta felismerni mások arcán a félelem jegyeit. Rájött, hogy valami mélyen megrázta Mi lát. Egy név. Hallotta, amint megkérdezi Veronica Bermanntól: – Megismételné, hogy hívták a férje szeretőjét? – Már elmondtam: azt a ribancot Priscillának hívják.

81

9. Nem lehetett szó pusztán véletlen egybeesésről. Mila a többieknek tanulságul felidézte legutóbbi esetét: azt, amikor Pablitót és Elisát kiszabadította a zenetanár fogságából. Miközben megismételte Morexu őrnagy szavait, miszerint a szörny határidőnaplójában a „Priscilla” nevet találták, Sarah Rosa az ég felé emelte tekintetét; Stern is így tett, és közben a fejét csóválta. Nem hittek neki. Ez érthető is volt. Ennek ellenére Mila nem nyugodott bele abba, hogy nincs összefüggés a két ügy között. Csak Goran hagyta rá: ki tudja, miben reménykedett a kriminológus. Mila mindenáron a végére akart járni a véletlen egybeesésnek. De a Veronica Bermann-nal folytatott beszélgetésből és a róla szóló jelentésből csak az volt megállapítható, hogy az asszony követte férjét a szeretője lakásáig. Lehetséges, hogy ott újabb szörnyűségekre bukkannak. Talán oda rejtették az eltűnt kislányok holttestét. Lehet, hogy választ kapnak a hatodik kislány személyére vonatkozó kérdéseikre is. Mila el szerette volna mondani a többieknek, hogy Priscillának nevezte el. De nem tette. Úgy tűnt volna, mintha a lány emlékét gyalázta volna meg. Mintha Bermann, a gyilkosa személyesen választotta volna ki ezt a nevet. A bérház a külvárosi lakótelepek tipikus építménye volt. Klasszikus „gettó”, melyet a hatvanas években építettek az újsütetű ipari negyed bővítményeként. Szürke bérházakból állt, melyeket az idők során a szomszédos acélgyár vöröses pora lepett be. Csekély forgalmi értékű, sürgős felújításra szoruló ingatlanok. Alkalmi munkákból élő emberek, többnyire emigránsok, munkanélküliek a családjukkal éltek itt, akik csupán a szociális segélyből tudták fenntartani magukat. Goran észrevette, hogy senki sem néz Milára. Távol tartották magukat tőle, mintha átlépett volna egy határvonalat azzal, hogy váratlan gondolattársításával új irányba vitte a nyomozást. – Hogy jut eszébe valakinek, hogy ide jöjjön lakni? – kérdezte Boris utálkozva. A keresett házszám a tömb végében volt. Egy alagsori lakás, amelyet külső lépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. Az ajtó vasból volt. A járda szintjén elhelyezkedő három ablakot kívülről vasrácsok, belülről spaletták 82

védték. Stern megpróbált rajtuk benézni, nevetséges pózba, mélyen meghajolva: kezét a szeme fölé emelte, csípőjét pedig hátratolta, hogy össze ne piszkolja a nadrágját. – Innen semmit sem látni. Boris, Stern és Rosa egyetértően bólintottak, majd elhelyezkedtek a bejárat előtt. Stern megkérte Gorant és Milát, hogy maradjanak mögöttük. Boris lépett oda az ajtóhoz. Nem volt csengő, így bekopogott. Energikusan, a kézfejével. A zaj megfélemlítésre szolgált, míg Boris hanghordozása szándékosan nyugodt volt. – Asszonyom, itt a rendőrség! Nyissa ki, legyen szíves! Ez a technika pszichológiai támadás volt, azt a célt szolgálta, hogy összezavarja a kihallgatandó személyt a színlelt türelem és a sürgetés váltogatásával. Ebben az esetben azonban a módszer nem vált be: úgy tűnt, hogy üres a lakás. – Semmi gáz. Akkor is bemegyünk – jelentette ki Rosa, aki a legtürelmetlenebb volt. – Meg kell vámunk Roche telefonját, hogy megkapta-e rá a felhatalmazást – felelte Boris, és az órájára pillantott. – Nem fog sok időbe telni... – Roche feldughatja a nyamvadt felhatalmazását! – vetett ellen Rosa. – Akármi is lehet odabent! Goran is közbeszólt: – Rosának igaza van: bemegyünk. Az, hogy valamennyien elfogadták a döntését, megerősítette Milát abban, hogy a kis csapat tagjai többre becsülik Gorant, mint Roche-t. Felsorakoztak az ajtó előtt. Boris elővett egy csavarhúzó– készletet, és babrálni kezdett a záron. Pár másodperc múlva a szerkezet egy kattanással kinyílt. Boris egyik kezében a pisztolyt tartva belökte a vasajtót. Az első benyomásuk az volt, hogy a hely lakatlan. Hosszú és üres folyosó. A nappali fény nem volt elegendő ahhoz, hogy bevilágítsa. Rosa előretartotta zseblámpáját, és ekkor három ajtót fedeztek fel. Az első kettő balra, a harmadik a folyosó végén jobbra volt. A harmadik be volt zárva. Elkezdtek előrenyomulni a helyiségekben. Boris ment legelöl, őt Rosa követte, majd Stern, Goran és Mila zárta a sort. A kriminológus kivételével valamennyien fegyvert tartottak a kezükben. Mila csak megfigyelőként csatlakozott a csoporthoz, tehát nem használhatott volna fegyvert. Mégis a háta mögött a farmerjébe dugta a pisztolyát, és az ujjait a markolaton tartotta, hogy szükség esetén bármikor elő tudja rántani. Ezért lépett be 83

utolsóként. Boris megpróbálkozott a falon lévő villanykapcsolóval. – Nincs villany. Felemelte a zseblámpát, hogy benézzen az első szobába. Üres volt. A falon egy nedvességfolt indult lentről, s rákként falta fel a vakolatot. A fűtés– és egyéb közműcsövek a plafonon keresztezték egymást. A padlón poshadt tócsa éktelenkedett. – Micsoda bűz! – jegyezte meg Stern. Senki sem élhet ilyen körülmények között. – Most már egészen nyilvánvaló, hogy nem létezik semmiféle szerető – jegyezte meg Rosa. – Akkor mi ez a hely? – töprengett Boris. A második szoba közelébe értek. Az ajtó nehezen fordult a rozsdás zsanérokon, melyek kissé távol estek a faltól. Az a sarok könnyű búvóhely lehetett volna egy esetleges támadó számára. Boris berúgta az ajtót, de sehol senki. A szoba ugyanolyan volt, mint az előző. A padlón a járólap hiányos, itt-ott kilátszott a beton. Nem voltak bútorok, csak egy kanapé acélváza. Továbbmentek. Már csak az utolsó szoba volt hátra, az, amelyik a folyosó végén volt kulcsra zárva. Boris felemelte két ujját a szeme magasságába. Ez egy előre megbeszélt jel volt Sternnel és Rosával, akik rögtön elhelyezkedtek az ajtó két oldalánál. Aztán a fiatal rendőr hátralépett, lendületet vett, és egy jól célzott rúgást mért az ajtóra a kilincs magasságában. Az ajtó kitárult, mire a három rendőr rögtön fegyvert szegezett a helyiségre, s ezzel egyidejűleg a zseblámpával bevilágítottak minden sarokba. Senki sem volt odabent. Goran közéjük nyomult, s gumikesztyűs kezét végighúzta a falon. Megtalálta a villanykapcsolót. Két rövid kattanás után kigyulladt a mennyezeten a neonlámpa, és sápadt fénye betöltötte a szobát. Ez a helyiség teljesen más volt, mint a többi. Mindenekelőtt tiszta volt. A falon nem voltak nedvességfoltok, mert vízhatlan műanyag tapéta borította. A járólapok sem voltak hiányosak vagy töröttek. Nem voltak ablakok, de a légkondicionáló készülék pár másodperc múlva működésbe lépett. A berendezés a falon kívül helyezkedett el, ami azt jelezte, hogy utólag szerelték fel. A vezetékek a falon kívül műanyag csöveken keresztül jutottak el a villanykapcsolóig, ami lehetővé tette Goran számára, hogy meggyújtsa a lámpát. De volt egy konnektor a szoba jobb oldalán is, ahol a fal mellett állt egy asztalka és egy irodai szék. Az asztalon pedig kikapcsolt számítógép. Ezek voltak a berendezések a régi bőrfotel mellett, amely a szoba ellenkező oldalán állt a falnál. 84

– Úgy tűnik, Alexander Bermannt csak ez az egy szoba érdekelte – jegyezte meg Stern Goranhoz fordulva. Rosa a számítógép felé indult. – Biztos vagyok benne, hogy itt találjuk meg a válaszokat a kérdéseinkre. De Goran megfogta a karját, és leállította. – Nem, jobb lesz, ha szép sorjában haladunk. Most valamennyien kimegyünk, hogy ne változzon meg a környezet páratartalma. – Aztán Sternhez fordult: – Hívd fel Kreppet, hogy jöjjön ki a csoportjával ujjlenyomatvételre. Én pedig értesítem Roche főfelügyelőt. Mila figyelte a fényt, amely a kriminológus szemében ragyogott. Látszott rajta, biztos abban, hogy valami fontos nyomra bukkant.

Végighúzta az ujjait a fején, mintha a haját fésülné, pedig csaknem kopasz volt. Csak hátul maradt egy dús lófarka, ami a hátáig leért. Egy zöld és piros színű kígyó tekergőzött jobb alkarján, melyeknek kitátott szája a kézfejéig ért. A másik karján is hasonló tetoválás volt, akárcsak mellkasának azon a részén, mely kilátszott az ingjéből. Az arcát borító számos piercing között ott volt maga Krepp, a helyszínelők szakembere. Milát lenyűgözte a férfi külseje, mely igencsak eltért egy átlagos hatvanéves férfi megjelenésétől. Hát ilyenek lesznek a punkok, amikor megöregszenek, gondolta. Pedig pár évvel azelőttig Krepp teljesen hétköznapi külsejű középkorú úr volt, meglehetősen puritán és szürke. Aztán egyik napról a másikra bekövetkezett a változás. De miután kollégái meggyőződtek arról, hogy nem hibbant meg, egy szót sem szóltak az új stílusára, ugyanis Krepp volt a legjobb a szakmájában. Miután megköszönte Gorannak, hogy változatlanul megőrizték a helyszínt, Krepp azonnal munkához látott. Csapatával egy órát töltött a szobában: valamennyien köpenyt és maszkot viseltek, hogy megvédjék magukat azoktól a vegyi anyagoktól, amelyekkel az ujjlenyomatokat rögzítik. Aztán kijött az alagsorból, odalépett Goranhoz és Roche-hoz, aki időközben megérkezett. – Mizujs, Krepp? – üdvözölte a főfelügyelő. – Ez az ügy a levágott karokkal teljesen megőrjít... – kezdte a szakértő. – Amikor hívtatok, még a végtagokat vizsgáltuk, nyomokat kerestünk rajtuk. Goran tudta, hogy ujjlenyomatot venni az emberi bőrről az egyik legnehezebb feladat. Ennek különféle okai lehetnek: az esetleges szennyeződés, esetleg a vizsgálati alany verejtéke, vagy ha, mint adott 85

esetben, holttestről van szó, a bomlási folyamatok. – Próbálkoztam jódfüsttel, a kromekote-tal, sőt még az elektronográfiával is. – Az mi lenne? – kérdezte a kriminológus. – A bőrről való ujjlenyomatvétel legmodernebb módszere: radiográfia elektronikus emisszióban... Az az átkozott Albert igen ügyes és nem hagy maga után nyomokat – mondta Krepp. Milának feltűnt, hogy ő az egyetlen, aki ezzel a névvel utal a gyilkosra, mert a többiek Albertét már Bermann-nal azonosították. – Akkor mire jutottunk itt, Krepp? – kérdezte Roche, akit fárasztott, hogy olyan dolgokat kell hallgatnia, amire éppen nincs szüksége. A technikus lehúzta a kesztyűjét, és tekintetét a földre szegezve beszámolt az elvégzett vizsgálatokról: – Ninhidrint használtunk, de a hatás nem volt teljesen jól kivehető lézerrel, ezért cink-kloriddal feljavítottam. Levettünk néhány nyomot a tapétáról a villanykapcsoló mellől és az asztal borítójáról. A komputerrel nehezebb dolgunk volt. Túl sok ujjlenyomat volt összekeveredve; ciánakrilátra lenne szükségünk, de a billentyűzetet át kéne vinnünk a Barickamrába és... – Majd később. Nincs időnk arra, hogy beszerezzünk egy másik billentyűzetet, és a számítógépet most kell ellenőriznünk – szakította félbe Roche, aki sürgősen többet akart tudni. – Tehát az ujjlenyomatok egyetlen emberhez tartoznak... – Igen, valamennyi Alexander Bermanné. Ez a mondat minden jelenlévőt megdöbbentett, egy kivételével. Ő már tudta a választ attól a perctől kezdve, hogy beléptek az alagsori lakásba. – Tehát úgy tűnik, Priscilla sohasem létezett – jelentette ki Gavila. E kijelentése közben nem nézett Milára, aki emiatt úgy érezte, mintha kétségbe vonnák megérzését. – Volna még valami – folytatta Krepp. – A bőrfotel. – Mi van vele? – kérdezte Mila, aki eddig hallgatott. Krepp ránézett, mintha épp akkor vette volna észre a jelenlétét, majd pillantása befáslizott kezére esett, és csodálkozó képet vágott. Mila igazán abszurdnak találta, hogy egy ilyen bizarr megjelenésű fazon bárkinek a külsején is meglepődjön. De megőrizte nyugalmát. – Nincsenek ujjlenyomatok a fotelen. – És ez furcsa? – kérdezte Mila. – Nem tudom – felelte kurtán Krepp. – Csak annyit mondhatok, hogy mindenhol vannak, de ott nincsenek. – De máshol mindenütt megtaláltuk Bermann ujjlenyomatát, nem igaz? 86

– szólt közbe Roche. – Elég lesz ahhoz, hogy rábizonyítsuk a bűnösségét... Ha tudni akarjátok, ez a főszer egyre kevésbé tetszik nekem. Mila arra gondolt, hogy ellenkezőleg: nagyon is kellene, hogy tetsszen neki, hiszen ő jelenti a megoldást minden gondjára. – Akkor mit csináljak a fotellel, tovább analizáljam? – Hagyd a francba azt az átkozott fotelt, és engedd oda az embereimet, hogy megvizsgálják a számítógépet! A csapat tagjai megpróbáltak nem egymásra nézni, nehogy elnevessék magukat. Néha a Roche által használt acélos őrmesteri hangnem még Krepp megjelenésénél is képtelenebb volt. A főfelügyelő az autója felé indult, ami a háztömb végénél várta, de előbb még buzdítóan odakiáltott az embereinek: – Hajrá, srácok, számítok rátok! Amikor már elég messze volt, Goran a társaihoz fordult: – Rendben. Nézzük csak, mi van abban a komputerben.

Újra birtokukba vették a szobát. A műanyaggal burkolt falak egy odúhoz tették hasonlatossá, és Alexander Bermann rejtekhelye lassan megnyílt előttük. Legalábbis ebben reménykedtek. Valamennyien gumikesztyűt viseltek. Aztán Sarah Rosa leült a billentyűzet elé: most ö volt soron. Mielőtt bekapcsolta volna a komputert, egy apró, külső adattárolót kapcsolt rá USB-csatlakozóval. – Egy külső memóriát kötöttem Bermann gépéhez: abban az esetben, ha a PC lefagyna, az összes adatot egy szempillantás alatt átmenti. A többiek szótlanul álltak mögötte. Rosa bekapcsolta a komputert. Az első elektronikus szignált a beinduló drive tipikus zaja követte. Minden teljesen normálisnak tűnt. A komputer, bár meglehetősen lassan, kezdett felébredni mély álmából. Egy régi gép volt, amit már nem gyártanak. A képernyőn sorban tűntek fel az operációs rendszer adatai, melyek kis idő múlva átengedték helyüket a desktop képeinek. Nem volt semmi lényeges: csak egy kék képernyő a leggyakoribb programok ikonjaival. – Pont olyan, mint az én otthoni komputerem – próbált szellemeskedni Boris, de senki sem nevetett. – Rendben. Most pedig nézzük, mi van Bermann úr dokumentumai között... Rosa ráklikkelt a mappára. Üres volt. Akárcsak a „Képek” és a 87

„Legutóbbi dokumentumok” mappája. – Nincsenek szöveges fájlok. Nagyon különös – jegyezte meg Goran. – Talán minden egyes alkalommal megsemmisítette őket – vélekedett Stern. – Ha így van, megpróbálhatom visszaállítani őket – állította magabiztosan Rosa, azzal betett egy CD-t a lejátszóba, és letöltött egy szoftvert, ami képes bármiféle kitörölt fájl visszaállítására. A komputer memóriája sohasem ürül ki teljesen, így szinte lehetetlen kitörölni bizonyos adatokat: mintha örökre bevésődtek volna. Mila egyszer valakitől azt hallotta, hogy az a szilíciumvegyület, ami minden komputer részébe be van zárva, úgy működik, mint az emberi agy. Ha úgy tűnik is, hogy valamit elfelejtettünk, a valóságban a fejünkben valahol létezik egy sejtcsoport, ami őrzi ezt az információt, és szükség esetén újra visszaadja, ha nem is képek, de ösztönök, emlékek formájában. Nem lényeges visszaemlékezni arra, hogy gyerekkorunkban mikor égettük meg magunkat a tűzzel. Ami számít, az a letisztult ismeret, amely az elménkbe vésődött, és minden alkalommal előjön, amikor valami forró tárgyhoz közelítünk. Erre gondolt Mila befáslizott kezét nézve... Úgy tűnik, benne téves információ rögzült... – Itt semmit sem találok. Rosa csüggedt megállapítása rázta fel Milát. A komputer teljesen üres volt. Goran nem akarta elhinni. – Van egy webböngésző... – De a komputernek nincs internet-összeköttetése – jegyezte meg Boris. Sarah Rosa azonban rájött, hova akar kilyukadni a kriminológus. Megragadta a mobiltelefont, és ellenőrizte a térerőt jelölő fokokat az apró képernyőn. – Van térerő... Lehet, hogy mobilon keresztül csatlakozott a netre. Rosa azonnal megnyitotta az internetböngészőt, és az előzményekben ellenőrizte a címek listáját. Csak egy volt. – Hát ezzel foglalkozott Bermann idebent! Egy számsor volt. A cím egy kód. Http://4589278497.89474525.com – Valószínűleg egy titkos szerver címe – feltételezte Rosa. – Az mit jelent? – érdeklődött Boris. – Azt, hogy nem juthatsz el oda a keresőmotorok által, és csak kulccsal léphetsz be. Valószínű, hogy ez már bent van a komputerben. Ellenkező esetben az a veszély áll fenn, hogy a rendszer örökre megtagadja a 88

belépést. – Akkor nagyon óvatosnak kell lennünk, és pontosan úgy kell eljárnunk, ahogy Bermann... – mondta Goran, majd Sternhez fordult. – Nálunk van a mobilja? – Igen, a kocsiban van az otthoni számítógépével együtt. – Akkor menj, és hozd ide! Amikor Stern visszatért, a társaság csendben volt. Szemmel láthatóan már türelmetlenül várták. A rendőr átnyújtotta a telefont Rosának, aki összekötötte a komputerrel. A kapcsolat azonnal létrejött. A szerver kis idő után felismerte a hívást. Az adatokat dolgozta fel, majd gyorsan tölteni kezdte őket. – Úgy tűnik, minden gond nélkül beléphetünk... A monitorra szegezett szemmel várták, hogy milyen kép fog feltűnni a monitoron. Akármi is lehet, gondolta Mila. Erős feszültség kötötte össze a csapat tagjait; szinte érezhető volt a testek közt áramló energiatöltés. A monitoron kezdtek összerakódni a pixelek, szépen, rendezetten, akár egy kirakójáték darabkái. De nem az jelent meg, amire számítottak. Az energia, ami pár perccel korábban átjárta a helyiséget, kimerült, a lelkesedésük szertefoszlott. A monitor elsötétült. – Valami biztonsági rendszer lesz – jelentette ki Sarah Rosa –, ami erőszakos behatolásnak értelmezi a kísérletünket. – Elrejtetted a jelet? – kérdezte Boris nyugtalanul. – Még szép, hogy elrejtettem! – kapta fel a vizet Rosa. – Talán pancsernek nézel? Valószínűleg valami kód lehet, vagy ilyesmi... – Olyasmi, mint a login és a password? – kérdezte Goran, aki alaposabban meg szerette volna érteni a dolgot. – Ja, valami olyasmi – felelte szórakozottan Rosa. De aztán kiegészítette a válaszát. – Az a cím, amit találtunk, közvetlen összeköttetéssel működik. A login és a password biztonsági szempontból már túlhaladott: nyomokat hagynak, és mindig elvezetnek valakihez. Aki viszont ide lép be, az teljesen anonim akar maradni. Mila eddig egy szót sem szólt, de ez a beszélgetés idegesítette. Mély lélegzetet vett, ökölbe szorította a kezét, és pattogtatni kezdte ujjperceit. Volt valami, ami nem stimmelt, de nem tudott rájönni, hogy mi az. Goran egy pillanatra feléje fordult, pillantása szinte szúrós volt. Mila úgy tett, mintha észre sem venné. Közben a hangulat egyre jobban elmérgesedett. Boris úgy döntött, hogy Sarah Rosán tölti ki frusztrációját a sikertelen kísérlet miatt. – Ha sejtetted, hogy valami akadályozza a bejutást, akkor miért nem 89

hajtottad végre a párhuzamos kapcsolódást? – És te miért nem javasoltad korábban? – Miért, mi történik ezekben az esetekben? – kérdezte Goran. – Az, hogy amikor egy ehhez hasonló szerkezet biztonsági pozícióba megy át, akkor nincs többé mód a behatolásra! – Megpróbálunk létrehozni egy újabb kódot, és teszünk egy másik kísérletet – javasolta Sarah Rosa. – Tényleg? Millió lehetséges kombináció létezik! – gúnyolódott Boris. – Menj a francba! Mindenáron engem akarsz hibáztatni? Mila csendben hallgatta ezt a különös szócsatát. – Ha bárkinek bármiféle javaslata, tanácsa, sziporkázó ötlete lenne, korábban is előállhatott volna vele! – De ha állandóan lebarmolsz bennünket, ahogy kinyitjuk a szánkat... – Mi az ott? Goran kérdése sorompóként választotta szét a civakodó feleket. Hangja nem volt sem aggódó, sem türelmetlen, ahogy Mila elvárta volna tőle, de mégis mindenkit elhallgattatott. A kriminológus maga elé mutatott. Tekintetükkel követték kinyújtott karját, és szemüket újra a monitorra szegezték. Már nem volt fekete. Bal felső sarkában egy írás tűnt fel. „Ott vagy?”

– Hű, basszus! – kiáltott fel Boris. – Nos, mi az? Valaki meg tudná mondani? – kérdezett újra Goran. Rosa újra a monitor előtt foglalt helyet, kezét a billentyűzetre helyezve. – Bent vagyunk – jelentette ki. A többiek körülállták, hogy jobban lássanak. A led tovább villogott válaszra várva. Ami egyelőre nem érkezett meg. „te vagy?”

– Valaki elárulná végre, hogy mi történik? Rosa gyorsan rávágta a választ. – Egy door. – Vagyis? 90

– Egy bejárati kapu. Úgy tűnik, egy komplett rendszer belsejében vagyunk. Ez a párbeszédablak. Egyfajta csevegőszoba. A másik oldalon ott van valaki, Gavila doktor. – És velünk akar beszélni... – fűzte hozzá Boris. – Vagyis Alexander Bermann-nal – korrigált Mila. – Akkor mire várunk? Válaszoljunk neki! – mondta Stern sürgetően. Gavila Borisra nézett: ő volt a kommunikáció szakértője. A fiatal ügynök bólintott, és Sarah mögött helyezkedett el, hogy diktálja, mit írjon. – Mondd neki, hogy itt vagy. Mire Sarah írni kezdett. „Igen, itt vagyok.”

Pár másodpercig vártak, míg a monitoron egy újabb mondat jelent meg. „nem jelentkeztél, má aggóttam.”

Boris ezután a következő mondatot diktálta Sarah-nak, de a figyelmébe ajánlotta, hogy csak kisbetűket használjon, akárcsak a beszélgetőpartnerük, mert egyesek irtóznak a nagybetűktől. Míg az ő céljuk az, hogy a vonal másik végén ülő ne fogjon gyanút. „nagyon elfoglalt voltam, és veled mizujs?”

„egy csomó dógot kérdeztek, de én sémit se montam.”

Valaki kérdéseket tett fel neki? Vajon kicsoda? És mivel kapcsolatban? Valamennyiük arckifejezéséből, de különösen Goranéból, az volt leolvasható, hogy az illető, akivel chatelnek, bizonyára valamilyen piszkos ügybe keveredett. – Talán a rendőrség hallgatta ki, de nem tartották szükségesnek a letartóztatását – vélekedett Rosa. – Esetleg nem volt elegendő bizonyítékuk – folytatta Stern. Elméjükben Bermann lehetséges cinkosának a képe kezdett körvonalazódni. Mila visszagondolt arra az estére, amikor a motelben úgy 91

érezte, hogy valaki követi a murvás úton. Senkinek sem beszélt róla, attól tartva, hogy ez csupán az ő benyomása volt. Boris úgy döntött, felteszi a kérdést titokzatos beszélgetőpartnerüknek: „ki tett fel kérdéseket?”

Szünet. „hát ők.”

„kik azok az ők?”

Nem érkezett válasz. Boris úgy döntött, nem vesz tudomást a hallgatásról, és folytatta: „mit mondtál nekik?”

„be attam nekik azt a mesét, amit montál, és bevették.”

Gorant nem is annyira a szavak homályossága, mint a gyakori helyesírási hibák aggasztották. – Lehet hogy ez egyfajta jel, amiről felismerik egymást – magyarázta. – Talán azt várja, hogy mi is hibásan írjunk. Ha nem tesszük meg, akkor talán véget ér a kommunikáció. – Igazad van. Akkor utánozd a nyelvezetét, és szúrj közbe hasonló helyesírási hibákat – javasolta Boris Rosának. Eközben a képernyőn újabb mondat tűnt fel. „mindent előkészítetem ahogy akartad alig várom, meg mondód mikor?”

Ez a társalgás nem vezetett sehová. Ekkor Boris kérésére Sarah Rosa azt válaszolta, hogy hamarosan meg fogja tudni „mikor”, de egyelőre jobb 92

lenne, ha újra átismételnék a tervet, hogy biztosak legyenek benne, beválik. Mila ezt kitűnő ötletnek találta. így újabb információkhoz juthatnak, és lefaraghatják hátrányukat beszélgetőpartnerükkel szemben. Kis idő múlva ez a válasz érkezett: „a terv ez: éjszaka kijönni, mer így senkise lát + amikor 2. óra lesz, az ucca végére menni, elbújni a bokrok közt várni, az aúto lámpái 3-at villognak, akor előjöhetek.”

Senki sem értett semmit. Boris körülnézett, társaitól várva valami javaslatot. Tekintete összetalálkozott Goranéval. – És ön mit gondol, Gavila doktor? A kriminológus töprengett. – Nem is tudom... Valahogy nem áll össze a kép... – Nekem is ez a benyomásom – jelentette ki Boris. – A fazon, akivel beszélünk, olyan, mintha... mintha csökkent értelmi képességű lenne, vagy olyasvalaki, aki jelentős pszichológiai deficittel rendelkezik. Goran odalépett Borishoz: – Valamiképpen próbáld rávenni, hogy felfedje az identitását! – De hogyan? – Nem tudom... Mondd neki, hogy nem érzed biztonságosnak a helyzetet, és nem hajtod végre a tervet. Mondd neki, hogy „azok” neked is a sarkadban vannak... Kérj tőle valami biztosítékot... Kérd meg, hogy hívjon fel egy biztonságos számon! Rosa gyorsan begépelte a kéréseket. De a válasz-ablakban sokáig csak a piros led villogott. Aztán a képernyőn kezdett összeállni egy mondat: „nem beszélhetek a telefonon, ők meghalanak.”

Nyilvánvalóan vagy nagyon agyafúrt volt, vagy valóban attól tartott, hogy lehallgatják. – Tovább kérdezősködj! Tudni akarom, kik azok az „ők” – mondta Goran. – Kérdezd meg, hol tartózkodnak ebben a percben... A válasz nem sokat váratott magára.

93

„itt vanak a közelben.”

– Kérdezd meg tőle, mennyire közel! – erősködött Goran. „itt melettem.”

– Ez meg mi a frászkarikát jelent? – mérgelődött Boris, miközben kezét a fejére tette kétségbeesése jeléül. Rosa hátravetette magát a karosszékben, és csüggedten csóválta a fejét. – Ha „ők” ott vannak mellette, és szemmel tartják, akkor hogyhogy nem látják azt, amit ír? – Mert ők nem azt látják, amit mi látunk. Ezt Mila mondta. Örömmel konstatálta, hogy a többiek nem fordultak meg, hogy ránézzenek, mintha egy fantom beszélt volna. Ennek ellenére megjegyzése felkeltette a csoport érdeklődését. – Ezt hogy érted? – kérdezte Gavila. – Tényként vettük, hogy beszélgetőpartnerünk, akárcsak mi, egy fekete képernyő előtt ül. De szerintem az ő párbeszédablaka egy weblapra van beillesztve, amin más elemek is láthatók: talán grafikus animációk, szövegek vagy egyéb képek... Ezért van az, hogy „ők”, bár a közelében vannak, mégse jönnek rá, hogy velünk kommunikál. – Igaza van! – kiáltott fel Stern. A szoba újra különös eufóriával telt meg. Goran Sarah Rosához fordult: – Mi láthatjuk azt, amit ő lát? – Persze – felelte a rendőrnő. – Küldök neki egy ismertetőjelet, és amikor az ő gépe „visszadobja”, megtudjuk annak az internetes oldalnak a címét, ahonnan ír nekünk. Miközben ezt magyarázta, már nyitotta is ki a laptopját, hogy létrehozzon egy második összeköttetést. Kis idő múlva a fő képernyőn feltűnt egy újabb mondat: „ot vagy még?”

Boris Goranra nézett. – Mit válaszoljunk neki? 94

– Nyerjünk egy kis időt. De nehogy gyanút fogjon. Boris ekkor azt írta, hogy várjon egy pillanatot, mert csöngettek az ajtón, és ki kell nyitnia. Közben Sarah Rosának a laptopján sikerült kimásolnia azt a címet, ahonnan az ismeretlen kommunikált. – Tessék, ezzel meglennénk... – jelentette be. Beírta az adatokat a böngészőbe, majd az „elküld” gombra kattintott. Pár másodperc múlva kinyílt a weboldal. Senki sem tudta volna megmondani, hogy a meglepetés vagy az elszörnyedés némította el őket. A képernyőn medvék táncoltak zsiráfokkal, a vízilovak bongó dobon ütötték a ritmust, a csimpánzok ukulelét pengettek. A szobát zene töltötte be. S miközben az erdő benépesedett, egy színpompás pillangó üdvözölte a honlap látogatóit. Priscillának hívták. A csapat tagjai elképedve és hitetlenkedve meredtek a képernyőre. Aztán Boris a másik komputerre pillantott, melyen még ott virított a kérdés: „ot vagy még?”

A különleges ügynök csak ekkor tudta kinyögni: – Basszus... hiszen ez egy gyerek...

95

10. A keresőprogramokba leggyakrabban begépelt szó a szex. A második: God. Néha Goran eltöprengett azon, hogy vajon hogy jut eszébe valakinek az interneten keresni Istent. A harmadik helyen két szó áll: az egyik Britney Spears. Ugyanazt a helyet foglalja el, mint a Death, azaz halál. Szex, Isten, halál és Britney Spears. Goran három hónappal azelőtt gépelte be első alkalommal a felesége nevét egy keresőbe. Nem tudja, miért tette. Ösztönösen cselekedett. Nem reménykedett abban, hogy megtalálja, és így is lett. Az internet volt az utolsó hely, ahol elképzelte, hogy valaha is keresni fogja. Lehetséges, hogy ilyen keveset tud róla? Attól a perctől kezdve mintha valami megpattant volna benne. Rájött, hogy miért akar a nyomára bukkanni. Valójában nem akarta tudni, hol van. Ez egyáltalán nem volt fontos számára. Az információ, amit meg szeretett volna tudni, az az volt, hogy vajon abban a percben boldog-e. Mert alapjában véve az dühítette: hogy exfelesége megszabadult tőle és Tommytól, azért, hogy máshol keresse a boldogságot. Képes lehet valaki arra, hogy másokat ilyen mélyen megsebezzen azért, hogy egoista boldogsága ábrándjait kergesse? Nyilvánvalóan igen. Ő megtette, és ami még rosszabb, nem tért vissza, hogy helyrehozza ezt a sérülést, amit neki okozott; annak a férfinak, akivel egykor az életét akarta megosztani; de még azt a szakadást sem akarta jóvátenni, amit saját vérével művelt. Mert a visszatérés lehetséges, sőt szükséges. Mindig eljön egy olyan pillanat, amikor az ember a napi események közben előrenézve egyfajta hívó szót hall, s ekkor mégiscsak hátrafordul, és visszanéz, hogy minden maradt-e a régiben, vagy pedig történt valami változás önmagunkban, vagy azokban az emberekben, akiket elhagytunk. Ez a pillanat mindenki számára eljön egyszer. A felesége számára miért nem jött el? Hogyhogy meg sem próbálta? Soha egy anonim telefonhívás az éjszaka közepén. Se egy üres képeslap. Goran hányszor kémkedett Tommy iskolája előtt abban a reményben, hogy esetleg rajtakapja, amint a fiát lesi titokban. De semmi. A felesége egyszer sem jött el, még csak azért sem, hogy meggyőződjön arról, jól van a gyereke. Ekkor Goran feltette magában a kérdést: ugyan miféle ember az, akiről azt hitte, egész élete során maga mellett tartja? Akkor a valóságban ő miben különbözik Veronica Bermanntól? 96

Azt a nőt is becsapták. A férje kihasználta azért, hogy egy tisztes élet látszatát keltse, hogy Veronica kezelje mindazt, ami az övé volt: a házát, minden vagyonát. Mert az, amit ő keresett, máshol volt. De Gorannal ellentétben Veronica Bermann megsejtett valamit abból az örvényből, ami látszólag tökéletes élete alatt nyílt meg. Megérezte a bomlás bűzét. És hallgatott. Alkalmazkodott a csaláshoz, bár nem vett részt benne. Cinkos volt a hallgatásban, társ a színjátékban, feleség volt jóban és a rosszban. Goran azonban sohasem gyanította, hogy a felesége el fogja hagyni. Nem volt semmi előjel, semmi szakadásra utaló baljós jel, amire visszaemlékezve ezt mondhatná: „Hát persze! A napnál is világosabb volt, de én ostoba, nem vettem észre!” Mert szívesebben jött volna rá arra, hogy csapnivaló férj volt, hogy aztán mindenért önmagát okolja: a hanyagságát, a figyelmetlenségét. Magában szerette volna megtalálni az okokat, amik ide vezettek. De semmi, csak a csönd és a kétely. A külvilággal a nyers tényeket közölte: a felesége elment, és vége. Goran tudta, hogy úgyis mindenki azt gondol, amit akar. Egyesek a szegény férjet sajnálják, mások úgy vélekednek, hogy biztos tett valamit, ami miatt a felesége elmenekült. Ő pedig rögtön beleélte magát ezekbe a szerepekbe: egyikből könnyedén váltott át a másikba. És a felesége? Mennyi időn keresztül játszotta meg magát? Ki tudja, mennyi ideig fontolgatta magában a szökés tervét. Vajon mennyi idő kellett ahhoz, hogy megérlelje magában bevallhatatlan álmait, titkos gondolatait, melyeket minden este a párnája alá rejtett, miközben mellette aludt. Egyre szőtte ábrándjait, miközben az anya és a feleség mindennapi feladatait végezte. Míg végül ezek a fantáziák egy tervvé álltak össze. Ki tudja, mennyi időbe telt, míg meggyőzte magát, vagy megértette, hogy elképzelései megvalósíthatók. A báb magában tartotta metamorfózisa titkát, és közben továbbra is ott élt mellettük. S eközben csöndben készült az átváltozásra. Most vajon hol lehet? Mert ő továbbra is él, de máshol, egy párhuzamos univerzumban, ami nőkből és férfiakból, háztartásokból, elviselni való férjekből, gondozásra szoruló gyerekekből áll. Egy ugyanilyen banális világ, de távol tőle és Tommytól, új színekkel, új arcokkal, új nevekkel. Mit keres abban a világban? Mi az, amire annyira szüksége volt, és amit itt náluk már nem tudott megtalálni? Alapjában véve valamennyien egy párhuzamos világban keressük a válaszokat, gondolta Goran. Mint azok, akik a weben keresik a Szexet, az Istent, a Halált és Britney Spearst. Alexander Bermann pedig gyerekekre vadászott a weben. Mindenre rögtön fény derül. A Priscilla, a pillangó elnevezésű honlap 97

megnyitásával, majd a rendszert üzemeltető nemzetközi szerver beazonosításával kezdett kialakulni a kép. Több országra kiterjedő pedofilhálózatról volt szó. Milának igaza volt: ott volt az „ő” zenetanára is. Az internetes bűncselekmények felderítésével foglalkozó különleges egység mintegy száz előfizetőt azonosított be. Megkezdődtek az első letartóztatások, melyeket a későbbiekben még több fog követni. Kevés beavatott, de annál válogatottabb társaság. Minden gyanú felett álló magánvállalkozók, valamennyien jómódúak, így képesek voltak leszurkolni nagyobb összegeket, hogy megőrizzék anonimitásukat. Köztük volt Alexander Bermann. Aznap este hazafelé tartva Goran visszagondolt arra, hogy Bermann a barátai és ismerősei leírásai alapján szelíd, mosolygós, erkölcsileg ép embernek tűnt. Tökéletes maszk. Ki tudja, miért állította gondolatban Bermannt a felesége mellé. Vagy talán tudta, csak nem akarta elismerni. Mindenesetre alighogy átlépi a küszöböt, félresöpri ezeket a gondolatokat, és csak Tommyval fog foglalkozni, ahogy megígérte neki telefonon, amikor bejelentette, hogy ma korábban ér haza. Fia kitörő örömmel fogadta a hírt, és megkérdezte, rendelhetnek-e pizzát. Goran azonnal beleegyezett, tudván, hogy elég ez az apró engedékenység ahhoz, hogy örömet szerezzen neki. A gyerekek minden apróságnak tudnak örülni. Így Goran pepperonis pizzát rendelt magának, Tommynak meg dupla mozzarellásat. Együtt adták le telefonon a rendelést: ez megszokott rituálé volt közöttük. Tommy tárcsázott, Goran pedig továbbította a rendelést. Majd megterítettek a direkt e célból vásárolt nagy tányérokkal. Tommy gyümölcslevet fog inni, Goran pedig engedélyez magának egy sört. Mielőtt az asztalra tették volna a poharakat, a mélyhűtőbe helyezték, hogy deresek és elég hidegek legyenek, amikor beleöntik az italt. De Goran mégsem volt derűs. Még mindig az a tökéletes szervezet járt a fejében. Az internetes bűnözés elleni speciális egység ügynökei több mint háromezer gyerek nevét, címét és fotóját találták meg az adatbázisban. A hálózat gyerekeknek szánt hamis domaineket használt, hogy lépre csalja áldozatait. Például: Priscilla, a pillangó. Állatok, színes videojátékok, ártalmatlan dalocskák. Olyasmik, mint azok a rajzfilmek, melyeket Goran és Tommy szoktak nézni vacsora után az egyik műholdas csatornán. A kék tigris és a fehér oroszlán. Miközben a fia az ölébe kuporodva teljes figyelmét az őserdőben élő két barát kalandjaira összpontosította, addig Goran öt figyelte. „Meg kell védenem” – mondta magában. 98

Miközben erre gondolt, különös félelem szorította el a szívét, mint valami sötét és ólomnehéz súly. A félelem, hogy nem tesz eleget, hogy ő nem elég. Mert egy szülő magában nem lehet elég. Bár alapjában véve ő és Tommy jól elboldogultak. De mi történt volna akkor, ha Bermann fekete képernyőjének másik oldalán az ismeretlen gyerek helyén az ő Tommyja lett volna? Képes lett volna felismerni, hogy valaki megpróbál befurakodni gyermeke tudatába és életébe? Miközben Tommy a házi feladatát csinálta, Goran visszavonult a dolgozószobájába. Még hét óra sem volt, így újból lapozni kezdte Bermann dossziéját. Számos olyan pontot talált, ami elgondolkodásra késztette, és amelyek hasznosak lehetnek a nyomozás szempontjából. Mindenekelőtt az a bőrfotel az alagsori lakásban, amelyen Krepp semmiféle ujjlenyomatot nem talált. „Mindenhol van ujjlenyomat, de ott nincs. Vajon miért?” Biztos volt benne, hogy ennek van valami oka. Ennek ellenére minden egyes alkalommal, amikor úgy érezte, közel jár a megoldáshoz, a gondolatai elkalandoztak másfelé. A gyermeke életét fenyegető veszélyek felé. Goran kriminológus volt, jól ismerte a gonosz természetét. De mindig csak távolról tanulmányozta. Sohasem hagyta elhatalmasodni magán azt a gondolatot, hogy ez a gonosz feléje is kinyújthatja csontos kezét, hogy megérintse. Most viszont felmerült benne ez a gondolat. Mikor válik valaki szörnnyé? Ez a meghatározás, amit hivatalosan törölt a szókincséből, most visszatért elméje rejtekéből. Mert tudni akarta, hogy történik. Amikor az ember észreveszi, ha egyáltalán észreveszi, hogy átlépte a határt. Bermann tagja volt egy tökéletes szervezetnek, melynek megvolt a maga hierarchiája és alapszabálya. A kereskedelmi ügynök az egyetemi évei alatt lépett be a társaságba. Abban az időben az internet még nem volt vadászterületnek tekinthető, és nagy odafigyelést igényelt, hogy rejtve maradjon, és ne keltsen gyanút. Épp ezért a „beavatottaknak” azt tanácsolták, hogy teremtsék meg a példaszerű, biztonságos élet feltételeit, amivel elfedhetik valódi természetüket és ösztöneiket. Tanulják meg álcázni magukat, beleolvadni a tömegbe, eltűnni: ezek voltak stratégiájuk kulcsszavai. Amikor Bermann visszatért az egyetemről, már világosan tudta, miként fog cselekedni. Mindenekelőtt felvette a kapcsolatot egy régi barátnőjével, akit már évek óta nem látott. Azzal a Veronica Bermann-nal, aki sohasem volt elég csinos ahhoz, hogy a fiúk – Bermannt is beleértve – érdeklődjenek utána. Bermann 99

elhitette vele, hogy szerelmét hosszú ideig érlelte magában, és félénken rejtegette. Veronica – ahogy ez előre látható volt – rögtön elfogadta házassági ajánlatát. A házasság első évei – ahogy a legtöbb pár számára – szeszélyesek voltak. Bermann gyakran volt távol üzleti úton. A valóságban ezeket az utazásokat arra használta, hogy más hozzá hasonló személyekkel találkozzon, és hogy lépre csalja apró prédáit. Az internetes korszak beköszöntével mindez sokkal egyszerűbb lett. A pedofilok rögtön birtokukba vették ezt a csodálatos eszközt, ami lehetővé tette számukra az anonimitást, ugyanakkor agyafúrt kelepcéiken keresztül manipulálni tudták áldozataikat. De Alexander Bermann nem tudta tökéletesen véghezvinni álcázási tervét, mert Veronica Bermann nem volt képes örököst adni neki. Ez volt a hiányzó láncszem, ami minden gyanút eloszlatott volna: mert egy családapát nem érdekelhetik mások gyerekei. A kriminológus megpróbálta elfojtani dühét, amit már a torkában érzett, és becsukta az utóbbi időben jelentősen megvastagodott dossziét. Nem akarta tovább olvasni. Nem akart mást, mint lefeküdni, és az álom segítségével felejteni. Ha nem Bermann, ki más lehetne azonos Alberttal? Bár még meg kell találniuk azokat a láncszemeket, melyek összekötik a levágott karok temetőjével és a hat eltűnt kislánnyal, de nála jobban senki sem érdemelné meg, hogy ráosszák a sorozatgyilkos szerepét. De minél jobban belegondolt, annál kevésbé volt meggyőződve róla, hogy jó úton járnak. Húsz órakor a sajtókonferencián Roche hivatalosan be fogja jelenteni a bűnös kézre kerítését. Goran rájött, hogy az a gondolat, ami most gyötörte, a valóságban már Bermann titkának felfedezése óta ott zsong a fejében. Tétován, ködösen, egész délután ott lapult elméje egyik szegletében. De ott az árnyékban kitartóan lüktetett, hogy felhívja magára a figyelmet. Csak most, a lakás nyugodt csöndjében kristályosodott ki. „Van valami, ami nem stimmel ebben a történetben... Úgy gondolod, hogy Bermann nem bűnös? Hát persze hogy úgy gondolom: pedofil volt, de nem ő ölte meg a hat kislányt. Neki ehhez semmi köze... Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Mert ha valóban Alexander Bermann lenne a mi Albertunk, akkor az utolsó áldozatot – a hatodikat – találtuk volna meg a csomagtartójában. Nem pedig Debbyt, aki az első volt a sorban. Akkor már jó ideje meg kellett volna szabadulnia tőle...” A kriminológus miközben erre a következtetésre jutott, az órájára pillantott: pár perc volt hátra a nyolc órakor kezdődő sajtókonferencia 100

kezdetéig. Meg kell állítania Roche főfelügyelőt. A főfelügyelő összehívta a vezető hírlapok tudósítóit, mert már kezdtek kiszivárogni a részletek a Bermann-ügyben beállt fordulatról. A hivatalos indoklás az volt, nem akarta, hogy az újságírók másodkézből szerezzenek információkat, melyek esetleg valamely rosszul megszűrt, bizalmas forrásból származnak. Valójában azonban attól tartott, hogy a történet teljes egészében valami más csatornán keresztül szivárog ki, és így nem kerülhet reflektorfénybe saját szerepe az ügy felderítésében. Roche ügyesen tudta kezelni ezeket az eseményeket, tudta fokozni a várakozást, és bizonyos mértékben élvezte az újságírók feszült figyelmét. Épp ezért a találkozókra mindig pár perces késéssel érkezett. Ezzel akarta hangsúlyozni fontosságát, tudatni velük, hogy öt, a különleges egység fejét állandóan sürgetik az utolsó órák fejleményei. A felügyelő élvezettel hallgatta az irodájával szomszédos sajtóteremből kiszűrődő zsibongást. Nyugodtan ült, lábát az íróasztalon pihentetve. Az asztalt elődjétől örökölte, akinek hosszú ideig a helyettese volt – saját véleménye szerint túlságosan hosszú ideig - és akit sikerült megfúrnia nyolc évvel ezelőtt. Telefonvonala „égett”, egyfolytában villogott a hívásjelző. De nem állt szándékában felvenni: fokozni akarta a feszültséget. Kopogtak. – Tessék! – kiáltotta Roche az ajtó irányába. Mila alighogy átlépte a küszöböt, önelégült vigyort vett észre a főfelügyelő arcán. Magában azon töprengett, hogy vajon mi az ördögnek hívatta. – Vasquez ügynök, személyesen akartam megköszönni értékes együttműködését, amivel hozzájárult a nyomozáshoz. Mila elpirult volna, ha nem jön rá, hogy ez csak egy jól előkészített bevezető ahhoz, hogy megszabaduljanak tőle. – Nem tűnik úgy, mintha sokat tettem volna, Roche úr. A főfelügyelő megragadott egy papírvágó kést, és a körmét kezdte tisztogatni vele. Aztán szórakozottan folytatta: – Ellenkezőleg: nagyon is hasznos volt. – Még nem ismerjük a hatodik kislány identitását. – Majd kiderül, ahogy minden más is. – Főfelügyelő úr, még pár napot kérnék arra, hogy befejezzem a munkámat. Biztos vagyok benne, hogy eredményt fogok elérni. Roche letette a papírvágó kést, levette a lábát az asztalról, felállt, és Mila felé indult. Széles mosolyát felvillantva megfogta a rendőrnő 101

befáslizott jobb kezét, anélkül hogy észrevette volna, hogy ezzel fájdalmat okoz neki. – Beszéltem a felettesével, Morexu őrmesterrel, és biztosított róla, hogy ünnepélyes dicséretben fogja részesíteni ezért az akciójáért. – Azzal elkísérte a kijáratig. – Jó utat, Vasquez ügynök. És néha gondoljon ránk! Mila bólintott, mert nem volt mit mondania. Pár másodperc múlva a küszöbön kívül találta magát, és a becsukódó ajtót figyelte. Meg kellett volna beszélnie ezt az ügyet Goran Gavilával, mert Mila biztos volt abban, hogy a kriminológus nem tud gyors elbocsátásáról. De már hazament. Néhány órával korábban hallotta, amint leadja a rendelést az aznapi vacsorájukra. A hanghordozásából ítélve a vonal másik végén lévő személy nem lehetett több nyolc-kilenc évesnél. Pizzát rendeltek. Mila megértette, hogy Gorannak van egy fia. Ki tudja, vajon van-e egy nő is az életében, és hogy ő is részese lesz-e annak a kellemes estének, amit az apa és a fia készítenek elő. Maga sem tudta, miért, de hirtelen irigységet érzett az ismeretlen nő iránt. Leadta jelvényét a portán, ahol egy borítékot kapott egy vonatjeggyel. Ez alkalommal senki sem kíséri ki az állomásra. Taxit kell hívnia abban a reményben, hogy a parancsnoksága majd megtéríti a költségét, és be kell ugrania a motelbe a cuccaiért. Ahogy kilépett az utcára, ráébredt, hogy tulajdonképpen nem is kell sietnie. Körülnézett, és mélyet szippantott a kristálytiszta levegőből. A város olyan volt, mintha egy természetellenes, hatalmas hideg buborékba merült volna egy meteorológiai esemény küszöbén. Plusz-mínusz egy fok mindent megváltoztatott volna. A ritkás levegő korai havazást ígért. Vagy ha nem, akkor továbbra is ilyen mozdulatlan marad. Elővette a borítékból a vonatjegyet, és megnézte: még három óra volt az indulásig. Ki tudja, ez az idő elég-e ahhoz, hogy utánajárjon még néhány fontosnak tűnő dolognak... Meg kell próbálnia, egyébként sohasem fogja megfejteni a titkot... Ha potyára menne, esetleges sikertelenségéről senki sem fog tudni. De nem mehet el ezzel a kétellyel. Három óra. Elegendő lesz.

Autót bérelt, és már körülbelül egy órája úton volt. A hegycsúcsok élesen kirajzolódtak előtte a horizonton. A ferde tetős faházak kéményeiből szürkés, gyantaillatú füst szállt az ég felé. A tűzifa rendben lerakva az udvarokon. Az ablakokból okkersárga, derűt sugárzó fény áradt. A 115-ös útról a 25-ös kijárón tért le. Debby Gordon kollégiumába tartott. Látni szerette volna a szobáját, ugyanis meg volt győződve arról, hogy talál ott valami, a hatodik áldozat identitására utaló jelet. Bár Roche 102

főfelügyelő számára mindez már haszontalannak tűnt, nem tudott úgy elmenni, hogy ne fejezze be feladatát, a kegyelet apró gesztusát. Még nem terjedt el annak híre, hogy nem csupán öt kislány tűnt el, így egyelőre senki sem sírhatott a hatodik kislányért. Neve helyén csak egy fehér folt lenne a sírtáblán; a rövid névsor után egy szám lenne csak a halál hideg anyakönyvében. Mila nem hagyhatta, hogy így legyen. A valóságban volt egy másik oka is annak, hogy megtette ezt a nagy utat: az a bizsergés a nyakszirtjén, amit mindig akkor érez, amikor már közel jár a megoldáshoz... A rendőrnő valamivel este kilenc óra után érte el úti célját. A kollégium egy elbűvölő településen feküdt ezerkétszáz méterrel a tengerszint felett. Az utcák abban a késői órában kihaltak voltak. Az iskola és a kollégium épülete a falun kívül helyezkedett el. Körülötte gondozott park terült el lovardával, tenisz– és kosárlabdapályával. Az épületet hosszú sétányon lehetett megközelíteni, ott még néhány a sportolásból hazatérő diák igyekezett elérni a vacsorát. A fiatalok kristályosán csengő nevetése megtörte a szinte áhítatos csendet. Mila megelőzte őket, és leparkolt az épület előtti téren. Kis idő múlva bejelentkezett a titkárságon, és azt kérte, hogy megtekinthesse Debby szobáját. Reménykedett, hogy nem fognak sokat akadékoskodni. A recepciós, miután beszélt a felettesével, visszatért Milához, és azt mondta, bemehet. Szerencséjére Debby anyja beszélgetésük után odatelefonált, és bejelentette érkezését. A recepciós adott neki egy kitűzőt, amin a „Látogató” szó volt, majd megmutatta neki az utat. Mila elindult a folyosókon, amelyekről a diáklányok szobái nyíltak. Nem volt nehéz megtalálni Debbyét: a társnői színes szalagokkal és levélkékkel borították el az ajtaját. Azt írták, nagyon érzik a hiányát, és hogy sohasem fogják elfelejteni. És ott volt az elmaradhatatlan „Örökké a szívünkben fogsz élni” felirat is. Visszagondolt Debbyre és a telefonjaira, amelyekben arra kérte a szüleit, hogy vigyék haza; az elszigeteltségre és gúnyolódásokra gondolt, amit egy korabeli, félénk és félszeg kislány elszenvedhet a társaitól egy ilyen helyen. Ezért találta ízléstelennek azokat a levélkéket, melyek a későn jött szeretet képmutató megnyilvánulásai voltak. „Akkor vettétek volna észre Debbyt, amikor még köztetek volt! – gondolta. – Vagy amikor valaki a szemetek láttára elvitte innen.” A folyosó végéről vidám kiabálás és zsibongás hallatszott. Átlépve a már leégett gyertyacsonkokat, melyeket valaki emlékül helyezett el a küszöb mentén, Mila belépett Debby kuckójába. 103

Becsukta maga mögött az ajtót, és újra csend lett. Kinyújtotta a kezét, és felkapcsolta az asztali ernyős lámpát. A szoba kicsi volt. Szemben közvetlenül a parkra néző ablak. A falnál rendezett íróasztal állt, fölötte pedig könyvekkel telezsúfolt polcok. Debby szeretett olvasni. Jobbra a fürdőszoba csukott ajtaját látta, s Mila úgy döntött, azt nézi át utoljára. Az ágyon néhány plüssállatka hevert, amelyek hideg, szenvtelen szemükkel a rendőrnőt fürkészték, mintha betolakodónak tekintették volna. A szoba falait poszterek és fotók borították, melyek Debbyt ábrázolták otthon, régi iskolatársai körében, barátnőivel és Sting nevű kutyájával. Mindazok ott voltak, akikhez érzelmi szálak fűzték, s akiktől a bentlakásos iskola elszakította. Debby olyan kislány volt, aki egy későbbi gyönyörű nő jegyeit hordozta magában. Társnői ezt túlságosan későn vették volna észre, megbánva, hogy nem ismerték fel korábban a hattyút, mely abban a rút kiskacsában rejlett. Visszaemlékezett a boncolásra, amikor Chang kiszabadította a műanyag zacskóból az arcát, és feltűnt a hajában az a fehér liliomos csat. A gyilkosa megfésülte, és az ő számukra csinosította ki. „Pedig nem: Alexander Bermann számára volt szép...” Tekintete a fal egy részére esett, mely különös módon üres volt. Közelebb lépett, és észrevette, hogy néhány ponton lemállott a vakolat. Mintha azelőtt oda lett volna ragasztva valami, aminek most csak hűlt helye látszott. Esetleg ott is fotók voltak? Milának az az érzése támadt, hogy valaki már járt abban a szobában. Idegen kezek és szemek hatoltak be Debby magánszférájába, tárgyai és emlékei közé. De talán az édesanyja vette le a fotókat a falról. Ezt majd ellenőrizni fogja. Töprengéséből valami zaj rázta fel. Kintről jött. De nem a folyosó felől, hanem a fürdőszoba ajtaja mögül. Ösztönösen az övéhez kapta a kezét a pisztolyát keresve. Miután megragadta a fegyvert, lassan felegyenesedett, és előrenyújtott kézzel megállt a fürdőszobaajtó előtt. Újabb zörej. Ezúttal tisztán kivehető volt: igen, odabent van valaki. Valaki, aki nem vette észre az ő jelenlétét. Valaki, aki hozzá hasonlóan úgy gondolta, ez a legalkalmasabb időpont, hogy zavartalanul belopakodjon Debby szobájába, és elvigyen valamit... Esetleg bizonyítékokat? Mila szíve vadul vert. Nem fog belépni, inkább vár. Az ajtó hirtelen kicsapódott. Mila az ujját a biztonság kedvéért a ravaszra helyezte. Aztán szerencsére idejében levette róla: a kilépő kislány ijedten tárta szét a karját, a földre ejtve a nála lévő tárgyakat. – Hát te ki vagy? – kérdezte tőle Mila. 104

A lányka dadogni kezdett: – Ööö... Debby egyik barátnője. Hazudott. Ebben Mila teljesen biztos volt. Pisztolyát újra az övébe helyezte, és lenézett a földön heverő tárgyakra: egy illatszeres tégely, néhány flakon sampon és egy széles karimájú piros kalap. – Azért jöttem, hogy visszavegyem a holmikat, amiket kölcsönadtam neki – mondta, de úgy hangzott, mintha mentegetőzne. – Előttem már mások is jártak itt... Mila felismerte a piros kalapot, amit Debby az egyik fotón visel. Azonnal rájött, hogy egyfajta hullarablás szemtanúja, ami valószínűleg már napok óta folyik. Nem elképzelhetetlen, hogy a fotókat is valamelyik diáklány vette le a falról. – Rendben van – mondta kurtán. – De most menj ki. A lányka pillanatnyi habozás után összeszedte a földre hullott tárgyakat, aztán kilépett a szobából. Mila nem szólt egy szót sem. Debby is így akarta volna. Azokra a tárgyakra nem volt szüksége az anyjának, aki élete végéig bűntudatot fog érezni amiatt, hogy erre a helyre küldte. Mila úgy vélte, Gordonná alapjában véve még szerencsés is – ha egy ilyen esetnél lehet egyáltalán szerencséről beszélni hogy legalább visszakapta a lánya holttestét, és megsirathatja. Mila kutatni kezdett a könyvek és a füzetek között. Bizonyára könnyebb lenne a dolga, ha megtalálná Debby naplóját. Biztos volt benne, hogy Debby vezetett naplót, és beleírta szomorú gondolatait, s ahogy minden kamaszlány tette volna, valami titkos helyen rejtegette. Egy olyan helyen, ami nem esik túlságosan távol a szívétől, és ahonnan szükség esetén bármikor elő veheti. „És mikor van rá legnagyobb szükségünk, hogy vigaszt merítsünk a számunkra kedves dolgokból? – tette fel magának a kérdést. – Éjszaka” – volt a válasz. Lehajolt az ágy mellett, kinyújtotta a kezét, és végigtapogatta a matracot, míg végül rá nem bukkant valamire. Egy ezüstnyulakkal díszített bádogdoboz, melyet apró lakat zárt le. Megtámaszkodott az ágyon, és körülnézett, vajon hol lehet a kulcs. Ekkor eszébe jutott, hogy már látta. A boncolás alatt Debby jobb csuklóján lógott egy karkötőn. Mila a kulcsot Debby anyjának adta, és most nem volt idő visszakérni. Ezért úgy döntött, bár kegyeletsértést követ el, felnyitja a dobozt. Egy golyóstoll segítségével sikerült kiszakítania a két kis fémkarikát, amelyeket a lakat összezárt. Aztán felemelte a tetőt. Belül fűszerek, száraz virágok, illatos fadarabkák egyvelege volt; egy vörös foltos biztosítótű, amit valószínűleg a vértestvérek rituáléjához használtak; egy lerágott fülű gumimaci; egy születésnapi torta gyertyái – egy kamaszlány emlékekből álló kincsestára. 105

De sehol semmiféle napló. – Különös – töprengett Mila. A doboz mérete és a benne lévő kevés tárgy arra engedett volna következtetni, hogy valami más is lehetett ott. Ráadásul Debby szükségét érezte annak, hogy mindezt lakat alatt őrizze. Vagy talán mégsem létezett semmiféle napló... Csalódottan az órájára nézett: a vonatot már lekéste. így akár itt is maradhat, hátha talál valami olyan nyomot, ami Debby titokzatos barátnőjének nyomára vezeti. Az előbb, Debby tárgyainak tanulmányozása közben újra elfogta az a különös érzés, mint minden olyan alkalommal, amikor valamit nem lát tisztán. Az a bizsergés ott a nyakszirtjén. Nem mehet el anélkül, hogy ne tudna meg valami érdemlegeset. Szüksége volt valakire vagy valamire, hogy ide-oda cikázó gondolatait a helyes mederbe terelje, és irányt mutasson neki. A késői időpont ellenére úgy döntött, megteszi ezt a nehéz, de szükséges lépést. Feltárcsázta Goran Gavila számát.

– Gavila doktor, Mila vagyok... A kriminológus elképedten hallgatott pár másodpercen keresztül. – Miben lehetek a segítségedre, Mila? Bosszús lenne a hangja? A, nem, ez csak téves benyomás volt. A rendőrnő elkezdte mesélni neki, hogy már a vonaton kéne ülnie, ehelyett Debby Gordon kollégiumi szobájában van. Mindent töviről hegyire őszintén elmesélt neki, Goran pedig hallgatta. Amikor Mila befejezte, a vonal másik végén hosszas hallgatás következett. Mila nem tudhatta, de Goran a konyhapolcra meredt egy csésze gőzölgő kávéval a kezében. A kriminológus még nem feküdt le, mert többször is próbálta felhívni Roche-t, hogy leállítsa, és ezzel megakadályozza a főfelügyelő harakirijét a média előtt. De minden hiába. – Talán kicsit elkapkodtuk a dolgot Alexander Bermann-nal. Milának feltűnt, hogy Gavila gyenge hangon beszél, mintha ez a mondat csak nagy nehezen tört volna elő a mellkasából. – Én is így gondolom – értett egyet vele Mila. – Ön hogy jött rá? – Mert Debby Gordon volt a csomagtartójában. Miért nem az utolsó áldozat? Mila Stern mondataira utalt vissza, mellyel ezt a furcsa körülményt magyarázta. – Bermann talán hibákat követett el a holttest elrejtésénél, és ezek a baklövések esetleg lebuktathatták volna. Ezért akarta egy másik helyre 106

szállítani, hogy jobban elrejthesse. Goran döbbenten hallgatta. Lélegzete hallatszódott a vonal másik végéről. – Mi az, valami rosszat mondtam? – Nem, de nem nagy meggyőződéssel mondtad. – Valóban – ismerte el Mila némi töprengés után. – Valami hiányzik. Jobban mondva, van valami, ami nem illik a képbe. Mila tudta, hogy egy jó rendőr az intuícióiból él, de soha nem ejt róluk szót a hivatalos jelentéseiben: azokban csak a száraz tények számítanak. De mivel Gavila hozta fel ezt a témát, Mila megkockáztatta, hogy beszél neki a megérzéseiről. – Először a boncorvos beszámolója alatt történt. Valami nem illett az összképbe. De nem tudtam megragadni, mi az, azonnal elillant. Az a bizsergés a nyakszirtjén. Hallotta, amint Goran odébb húz egy széket. Mila is leült. Aztán Goran szólalt meg: – Feltevésképpen próbáljuk meg kizárni Bermannt. – Rendben van. – Képzeljük el, hogy mindez valaki másnak a műve volt. Mondjuk egy fazon előbukkant a semmiből, és belerakott egy levágott karú kislányt Bermann csomagtartójába... – Ezt Bermann azért mondta, hogy elhárítsa a gyanút magáról – állította Mila. – Nem hinném – felelte Goran magabiztosan. – Bermann pedofil volt. A fenéket hárította volna el. Tudta, hogy neki már annyi. Azért lett öngyilkos, mert már nem volt semmi kiútja, és hogy fedezze azt a szervezetet, aminek tagja volt. Mila visszaemlékezett, hogy a zenetanár is öngyilkos lett. – Akkor most mit kell tennünk? – Induljunk el ismét Alberttól, attól a semleges és személytelen fantomképtől, amit a nyomozás kezdetén dolgoztunk ki. Mila most első alkalommal érezte úgy, hogy valóban bevonták az ügybe. A csapatmunka újféle tapasztalatot jelentett számára. Egyáltalán nem bánta, hogy Gavila doktorral működik együtt. Csak nemrégen ismerte meg, de már megtanult bízni benne. – Azt kell feltételeznünk, hogy a kislányok elrablásának és a levágott karok temetőjének valami oka van. Lehet, hogy abszurd ok, de létezik. És ennek megértéséhez ismernünk kell az emberünket. Minél jobban megismerjük, annál jobban megértjük. Minél jobban megértjük, annál közelebb jutunk hozzá. Ez világos? 107

– Persze... De pontosan mi is lenne az én szerepem? – kérdezte Mila. Goran hangja mélyebb lett, megtelt energiával. – A tettes egy ragadozó, vagy nem? Akkor tanítsd meg nekem, miként vadászik! Mila kinyitotta a nála lévő noteszt. Goran a vonal másik végén hallotta, amint lapozza az oldalakat. A rendőrnő olvasni kezdte az áldozatokról készített feljegyzéseit: – Debby, aki tizenkét éves. Az iskolából tűnt el. Osztálytársai emlékeznek rá, hogy látták kimenni a tanítás végén. A kollégiumban csak az esti névsorolvasásnál vették észre a távollétét. Goran nagyot kortyolt a kávéjából. – Most beszélj a második áldozatról! – kérte. – Anneke, tízéves. Eleinte mindenki azt hiszi, hogy eltévedt az erdőben... A harmadik áldozatot Sabinénak hívják, ö a legkisebb valamennyi közül: hétéves. Egy vasárnap este történt, amikor a szüleivel a vidámparkban volt. – Ő az, akit szinte a szülei szeme láttára raboltak el. Ekkor vált országossá a vészhelyzet. A mi csapatunk is részt vett a nyomozásban, és ekkor a negyedik kislánynak is nyoma veszett. – Melissa. Ő volt a legidősebb: tizenhárom éves. A szülei neki is kijárási tilalmat rendeltek el, de a születésnapján megszegte, hogy egy tekecsarnokban ünnepeljen a barátnőivel. – Valamennyien odaértek, Melissát kivéve – emlékezett vissza a kriminológus. – Caroline-t az ágyából rabolta el, miután behatolt a házba. És ott van a hatodik áldozat... – Arra majd később térünk vissza. Egyelőre maradjunk az első ötnél. Goran hihetetlen összhangot érzett közte és az együttműködő rendőrnő között. Már régóta nem élt át ilyesmit. – Most arra lenne szükségem, hogy velem együtt érvelj, Mila. Tehát hogy viselkedik a mi Albertunk? – Először egy olyan lányt rabol el, aki távol van az otthonától, és nemigen barátkozik a társnőivel. így senki sem vesz észre semmit, ő pedig időt nyer... – Mihez nyer időt? – Ez egy teszt számára: biztos akar lenni abban, hogy sikerül véghezvinnie a tettét. És a rendelkezésére álló idő alatt eltüntetheti az áldozatot. – Anneke esetében már nyugodtabb, de mégis úgy dönt, hogy az erdőben rabolja el, távol az esetleges szemtanúktól... Sabinéval viszont 108

hogy cselekszik? – Mindenki szeme láttára viszi el: a vidámparkból. – Miért? – kérdezte sürgetően Goran. – Ugyanazon okból kifolyólag, amiért akkor rabolja el Melissát, amikor már mindenki résen van. Caroline-t meg egyenesen az otthonából. – És mi ez az ok? – Erősnek érzi magát, most már biztos a dolgában. – Rendben – mondta Goran. – Folytasd... Most pedig meséld el a vértestvérek történetét! – Egy kamaszkori rituálé. Két barátnő egy biztosítótűvel megböki a mutatóujját, majd egymáshoz érintik őket, és közben elmondanak egy versikét. – Ki ez a két kislány? – Debby és a hatodik áldozat. – De Albert miért választja pont őt? – töprengett Goran. – Ez képtelenség. A hatóságokat már riasztották, mindenki Debbyt keresi, ő pedig visszatér azért, hogy a kislány legjobb barátnőjét rabolja el! Miért vállalt efféle kockázatot? Miért? Mila tudta, mire akar kilyukadni a kriminológus. Bár ő mondta ki, mégis Goran vezette rá erre a következtetésre: – Azt hiszem, ez egyfajta kihívás számára... Ez a szó mintha egy bezárt ajtót nyitott volna meg a kriminológus fejében. Goran felállt a székről, és elkezdett fel-alá sétálni a konyhában. – Folytasd... – Meg akart mutatni valamit... Mondjuk azt, hogy agyafúrtabb nálunk. – A legjobb mindenki közül. Nyilvánvaló, hogy egy egocentrikus emberrel állunk szemben, aki narcisztikus személyiségzavarokkal küzd... Most pedig beszélj a hatodik áldozatról! Mila zavartnak tűnt. – Semmit sem tudunk róla. – Akkor is beszélj róla. Az ismert adatok alapján... Mila letette a noteszt. Most kénytelen volt improvizálni. – Na jó, nézzük csak. Körülbelül egykorú Debbyvel, mivel barátnők voltak. Tehát tizenkét év körüli. Ezt a csontmeszesedési vizsgálat is alátámasztja. – Így van... Egyéb? – A boncorvos szerint más módon halt meg. – Milyen módon? Idézd fel újra! Mila a noteszébe lapozva kereste a választ. – Neki is lemetszette a karját, akárcsak a többieknek. Csakhogy az ő 109

vérében és szöveteiben egy gyógyszerkoktél maradványait találták. Goran elismételtette vele a Chang által felsorolt gyógyszerek neveit: egy aritmia elleni szer, a dizopiramid, ACE-gátlók és a Béta-blokkoló atenolol. Ez volt az, ami nem győzte meg Gorant. – Ez az, ami nem győz meg – jelentette ki Mila. Goran Gavilán pedig egy pillanatra átvillant a gyanú, hogy ez a nő képes a gondolataiban olvasni. – Ön a megbeszélésen azt mondta, hogy Albert ezzel lecsökkentette áldozata szívverését és a vérnyomását – jegyezte meg Mila. – Majd Chang doktor hozzáfűzte, hogy a gyilkos célja a vérzés lelassítása és a haláltusa meghosszabbítása volt. Lelassította a vérzést, hogy hosszabb legyen a haláltusája. – Helyes, most pedig beszélj a hatodik áldozat szüleiről... – Miféle szülőkről? – kérdezte Mila értetlenül. – Fütyülök rá, hogy nincs benne abban a rohadt noteszban! A gondolataidat szeretném hallani, az ördögbe is! „Honnan tudott a noteszról?” – töprengett Mila, akit megdöbbentett Goran reakciója. Aztán érvelni kezdett: – A hatodik áldozat szülei nem jelentek meg a többiekkel együtt a DNSvizsgálaton. Nem tudjuk, kik lehetnek, mert nem jelentették be gyermekük eltűnését. – És vajon miért nem jelentették be? Talán még nem tudják? – Az valószínűtlen. „Hogy lelassítsa a vérzést...” – Talán nincsenek szülei! Talán egymagában él a világon! Ügyet se vetnek rá! – Goran egyre ingerültebb lett. – Nem, neki is van családja. Olyan, mint a többiek, nem emlékszik? Egyetlen gyermek, az anyja negyvenes, a szülök úgy döntöttek, hogy nem vállalnak több gyermeket. Albert nem változik, mert a szülők az igazi áldozatai: valószínű, hogy nem lehet már gyermekük. Albert a családokat választotta ki, nem a kislányokat. – Helyes – mondta elismerően Goran. – Hát akkor mi lehet? Mila kicsit elgondolkodott. – Szereti a kihívásokat. Provokál bennünket. Ahogy a vértestvéreket elrabolta... Próbára akar tenni bennünket. Hogy hosszabb legyen a haláltusája. – Ha a szülők léteznek, akkor miért nem jelentik be a rendőrségen a lányuk eltűnését? – erősködött tovább Goran, miközben tekintetét végigjáratta a konyha padlóján. Az volt az érzése, hogy közel járnak valamihez. Talán egy válaszhoz. 110

– Mert félnek. Mila szavaira kivilágosodtak a helyiség sötét sarkai, és Goran viszketést érzett a nyakszirtjén, mintha csiklandoznák. – Mitől félnek? A válasz egyenes következménye volt annak, amit Mila az imént mondott. A valóságban nem volt rá szükség, mégis szavakba akarták önteni azt a gondolatot, hogy megragadják, mielőtt még semmivé foszlana. – A szülei attól félnek, hogy Albert bántja... – De ez hogy lehetséges, ha már halott? Lelassítani a vérzést, hogy hosszabb legyen a haláltusája. Goran megállt és megrogyasztotta a térdét. Mila viszont felállt. – Nem azért, hogy meghosszabbítsa a haláltusáját... Azért, hogy megállítsa azt. Egyszerre jöttek rá. – Te jó ég... – nyögte ki Mila. – Igen... még él.

111

11. A kislány kinyitotta a szemét. Mély lélegzetet vett, mintha vízzel teli gödörből emelkedett volna ki, miközben apró, láthatatlan kezek próbálják visszahúzni. De ő erőfeszítést tesz arra, hogy az ébrenlét egyensúlyi állapotában maradjon. A bal vállába nyilalló éles fájdalom magához téríti. A fájdalom kínzó, de arra szolgál, hogy valamennyire visszahozza az éberségét. Megpróbál visszaemlékezni arra, hogy hol van. Elveszítette a tájékozódóképességét. A hátán fekszik, ebben biztos. Szédül, és a sötétség függönye veszi körül. Bizonyára lázas, és moccanni sem bír: mintha valami lefelé nyomná. Csak kétféle benyomás hatol át a félálom sűrű ködén: a kövek dohos szaga, olyasmi, mint egy barlangé, és a lehulló cseppek idegesítő, ismétlődő visszhangja. Mi történt? Az emlékek egyenként bukkannak fel tudatában. És akkor sírnia kell. Meleg könnycseppek gördülnek végig az arcán, megnedvesítve kiszáradt ajkát. Akkor vette észre, hogy szomjas. Azon a hétvégén a tóhoz ment volna a szüleivel. Napok óta másra sem gondolt. A kiránduláson apukája megtanította volna horgászni. A kertben gilisztákat ásott ki, és egy dobozba gyűjtötte őket. Tekergőztek, még éltek. De ő nem ügyelt erre. Jobban mondva jelentéktelennek tartotta ezt az apró részletet. Kézenfekvőnek tartotta, hogy egy gilisztának nincsenek érzései. Ezért nem gondolkodott el azon, hogy vajon mit éreznek odabent a dobozban. Most azonban feltette magában ezt a kérdést. Most ő is ugyanezt élte át. Szánalmat érzett a gyürüsférgek iránt, és saját maga iránt is. És szégyent amiatt, hogy gonosz volt. Teljes szívéből remélte, hogy bárki is rabolta el, és fosztotta meg hétköznapi életétől, kíméletesebb lesz annál, mint ő volt a gilisztákhoz. Nem nagyon emlékszik vissza a történtekre. A szokásosnál korábban kelt fel, hogy iskolába menjen, mert csütörtökönként az apja nem tudta elkísérni. Ilyenkor az ügyfeleit látogatja végig: fodrászati termékeket árult, és a hétvégi nagy rohamra készülve ellátta lakkal, samponnal és egyéb kozmetikai cikkekkel az üzleteket. Ezért kellett aznap egyedül mennie az iskolába. Már kilencéves kora óta egyedül ment csütörtökönként. Emlékszik az első alkalomra, amikor apja elkísérte azon a rövid útvonalon a buszmegállóig. Fogta apja kezét, és figyelmesen 112

hallgatta az intelmeit: mindkét oldalra nézzen, mielőtt átmegy az úttesten; ne késsen, mert a sofőr nem fogja megvárni; ne álljon meg beszélgetni ismeretlenekkel, mert veszélyes lehet. Idővel ezeket a tanácsokat teljesen magáévá tette. Tapasztalton mozgott a városban. Azon a csütörtöki reggelen örömmel kelt fel. A hétvégi kiránduláson kívül volt még egy oka arra, hogy jókedvű legyen: az ujján lévő ragtapasz. A fürdőszobában a meleg vízsugár alatt leszakított belőle egy darabkát, és büszkén nézte kissé sajgó ujjbegyét. Volt egy vértestvére. Alig várta, hogy viszontlássa. De erre csak este kerülhetett sor, mert nem egy iskolába jártak. A szokásos helyen mesélték volna el egymásnak az elmúlt napok eseményeit, ugyanis egy ideje nem találkoztak. Aztán játszottak volna, terveket szőttek volna, és búcsúzáskor ünnepélyesen megígérték volna egymásnak, hogy örökre barátnők maradnak. Igen, valóban szuperül indult a napja. Berakta a matekkönyvet a hátizsákjába. Ez volt a kedvenc tantárgya, ami a jegyein is meglátszott. Tizenegykor tesiórája lett volna, így az egyik fiókból előkereste a tornadresszét, az edzőcipőjét és a frottírzokniját pedig papírzacskóba tette. Miközben beágyazott, anyja reggelizni hívta. Mindig sietősen esznek az asztalnál. Ez a reggel sem különbözött a többitől. Apja, aki reggelente általában csak kávét iszik, a konyhaszekrény mellett állva olvasta az újságot. Az arca előtt tartotta egy kézzel a napilapot, míg a másikkal a kávéscsészét fogta, s időnként az ajkához emelve belekortyolt a meleg italba. Houdini a kosarában feküdt összegömbölyödve, és egy pillantásra sem méltatta. Nagyapja szokta mondani, hogy annak a macskának is alacsony lehet a vérnyomása, akárcsak neki, és időbe telik, míg formába jön. Egy ideje már nem bánkódott Houdini közömbössége miatt. Létezett közöttük egy hallgatólagos megegyezés, miszerint mindkettőjüknek megvolt a maga szférája a konyhában. Reggeli után a piszkos edényt a mosogatóba tette, és tett egy kört az asztal körül, hogy fejenként egy puszit begyújtson a szüleitől. Kis idő múlva kilépett a lakás ajtaján. A szélben még érezte apja kávétól nedves ajkának nyomát az arcán. Derült volt az idő. Az a pár felhő, ami összepiszkolta az égboltot, semmi fenyegetőt nem ígért. Az előrejelzések szerint az idő ilyen marad a hétvégén is. „Nagyszerű idő a pecázáshoz” – kommentálta az apja, mikor együtt hallgatták a híreket. Ezzel az ígérettel a szivében indult a járdán a buszmegálló felé. Összesen háromszázhuszonkilenc lépés volt. Megszámolta. Az évek múlásával a lépések száma fokozatosan csökkent. Ez annak a jele, hogy nőtt. Időnként újraszámolta a lépéseket. Mint azon a 113

reggelen. És amikor a háromszáztizenegyhez ért, valaki megszólította. Soha nem fogja elfelejteni ezt a számot. Az a pont, ahol az élete kettétört. Megfordult, és akkor megpillantotta. Annak a mosolygó férfinak, aki közeledett felé, nem volt ismerős az arca. Mégis a nevén szólította, és ezért rögtön ezt gondolta: „ Ha ismer, akkor nem lehet semmiféle veszély.” Ahogy közeledett felé, próbálta jobban megfigyelni, hogy rájöjjön, ki lehet. A férfi megszaporázta lépteit, hogy utolérje, és ő megvárta. A haja... valahogy különös volt. Olyasmi, mint azoké a babáké, melyekkel kiskorában játszott. Mintha nem volna igazi. Amikor rájött, hogy a férfi parókát hord, már túl késő volt. Addig észre sem vette a közelben parkoló fehér furgont. A férfi megragadta, s ezzel egyidejűleg kinyitotta a kocsiajtót, majd behúzta magával a furgon belsejébe. Megpróbált kiabálni, de a férfi a szájára szorította az egyik kezét. A paróka lecsúszott a fejéről, és sokáig egy nedves zsebkendőt nyomott az arcához. Hirtelen feltartóztathatatlanul megeredtek a könnyei, aztán fekete pöttyök és piros foltok táncoltak a szeme előtt. A világ kezdett elhomályosulni, majd teljes sötétségbe borult. Ki ez a férfi? Mit akar tőle? Miért hozta erre a helyre? És hol van most? A kérdések gyorsan érkeztek, és válasz nélkül tovaszálltak. Utolsó, gyermekként megélt reggelének képei szertefoszlanak, és ő újra abban a barlangban találja magát – a szörnyeteg nyálkás gyomrában. De szerencsére kezd visszazuhanni abba a kellemes szendergésbe. „Bármi jobb annál, mint ezekre a dolgokra gondolni” – biztatja önmagát. Behunyja a szemét, s újra alámerül a körülötte hömpölygő árnyak tengerébe. Észre sem vette, hogy ezen árnyak egyike figyeli őt.

114

12. Egész éjjel sűrűn havazott, s a hó csöndbe burkolta a tájat. A hőmérséklet enyhült, az utcákon könnyű szellő söpört végig. Miközben a nagyon várt meteorológiai jelenség mindent lelassított, a nyomozócsoport tagjai között újra kitört az eufória. Végre volt egy céljuk. Módjuk nyílt egyfajta bizonyításra. Arra, hogy megtalálják a hatodik kislányt és megmentsék. S ezáltal saját maguk is megkönnyebbülhetnek. – Ha ugyan még él – vetette fel Goran, kissé lelohasztva ezzel a többiek lelkesedését. E felfedezésük után Roche kis híján ízekre szedte Chang doktort amiatt, hogy nem jutott korábban erre a következtetésre. A sajtót egyelőre még nem tájékoztatták a hatodik elrabolt kislánnyal kapcsolatos újdonságokról, de minden eshetőségre felkészülve a főfelügyelőnek szüksége volt egy bűnbakra. Időközben Roche összehívott egy különböző szakterületeken dolgozó orvosokból álló csoportot azért, hogy válaszoljanak erre az alapvetően fontos kérdésre: – Mennyi ideig maradhat életben egy gyermek ebben az állapotban? A válasz nem volt egyértelmű. A legoptimistábbak szerint megfelelő orvosi kezelés mellett – abban az esetben, ha nem történik súlyos fertőzés – tíz-húsz napig élhet. A legpesszimistábbak azt állították, hogy – bár fiatal áldozatról van szó – egy ilyen amputáció esetén a túlélés esélyei óráról órára csökkennek, és nagy a valószínűsége annak, hogy szegény teremtés már nincs is életben. Roche-t nem elégítette ki ez a válasz, ezért úgy döntött, hogy a nyilvánosság előtt továbbra is Alexander Bermann marad a fő gyanúsított. Goran, bár meg volt győződve arról, hogy a kereskedelmi ügynöknek semmi köze a kislányok eltűnéséhez, mégsem hazudtolta meg a főfelügyelő hivatalos verzióját. Nem az igazság nyilvánosságra hozása volt lényeges. Goran tudta, hogy Roche nem veszítheti el a tekintélyét azzal, hogy visszavonja a nemrégiben tett kijelentését Bermann bűnösségéről. Ezzel magának is ártana, de a nyomozási módszerük hitelessége is csorbát szenvedne. A kriminológus ezzel szemben arról volt meggyőződve, hogy Bermannt valamiképpen az igazi tettes „választotta ki”. 115

– Tudta, hogy Bermann pedofil – mondta Goran, amikor kiléptek a teremből. – Egy pillanatra alábecsültük Albertet. Egy új elem került a tettes profiljába. Legelőször akkor sejtették meg, amikor Chang leírta az áldozatok karján talált sérüléseket: „sebészi pontosságúnak” nevezte a vágást, amellyel a gyilkos halálos sérülést okozott áldozatainak. A vérzés csillapítása és a vérnyomást csökkentő gyógyszerek alkalmazása a hatodik áldozat esetében alátámasztotta azt a feltételezést, hogy a férfi komoly klinikai tapasztalatokkal rendelkezik. Végül az a tény, hogy valószínűleg még életben tartja a kislányt, arra a következtetésre juttatta őket, hogy tisztában van az újraélesztési technikákkal és az intenzív terápia eljárásaival. – Lehet, hogy orvos, vagy valaha az volt – töprengett Goran. – Majd ellenőrzőm a szakmai névjegyzékekben: lehet, hogy már törölték – ajánlkozott Stern. Ez jó kezdetnek tűnt. – Hogyan szerzi be az áldozat életben tartásához szükséges gyógyszereket? – Kitűnő kérdés, Boris. Ellenőrizni fogjuk a magángyógyszertárakat és a kórháziakat is, hogy megtudjuk, ki igényelt ezekből a szerekből. – Lehet, hogy már hónapokkal korábban bespájzolt belőlük – jegyezte meg Rosa. – Mindenekelőtt antibiotikumokról van szó: szüksége van rájuk, hogy elkerülje a fertőzést... Egyéb? Látszólag nem volt semmi egyéb. Most csak azt kellett kideríteni, hogy hol van a hatodik kislány, élve vagy holtan. Az operatív teremben mindenki Milát nézte. Ebben ő volt a szakértő, vele kell konzultálni ahhoz, hogy elérjék a céljukat. – Meg kell találnunk a módját annak, hogy a családdal kommunikáljunk. A jelenlévők összenéztek, míg Stern rá nem kérdezett: – Miért? Most előnyben vagyunk Alberthez képest: ő nem tudja, hogy mi tudjuk. – Valóban azt hiszitek, hogy egy hozzá hasonlóan éles elme nem látta jóval előre a mi lépéseinket? – Ha a feltételezéseink helyesek, a mi számunkra tartja életben – sietett Gavila Mila segítségére, s egyben kifejtette újabb teóriáját. – Ő vezeti a játékot, melynek főnyereménye a kislány. Az okosabb a nyertes. – Akkor nem fogja megölni? – kérdezte Boris. – Ő nem. Mi leszünk azok, akik ezt megteszik. Ezt a megállapítást nehéz volt megemészteni, de ez volt a kihívás lényege. 116

– Ha túl sok időbe telik, míg megtaláljuk, a kislány meghal. Ha valamiképpen irritáljuk Albertet, akkor végez vele. Ha nem tartjuk be a játékszabályokat, akkor is. – Miféle játékszabályokat? – kérdezte Rosa rosszul leplezett szorongással. – Azokat, amelyeket ő határozott meg, mi viszont sajnos nem ismerjük őket. Elméjének röppályája számunkra kifürkészhetetlen, a mi reakcióink viszont az ő számára nagyon is világosak. Ennek fényében bármelyik tettünket úgy értelmezheti, mint a játékszabályok megszegését. Stern elgondolkodva bólintott. – Tehát ha a lány szüleihez fordulunk, akkor az olyan, mintha belemennénk a játékba. – Igen – felelte Mila. – Albert most pont ezt várja tőlünk. Beletette a pakliba. De arról is meg van győződve, hogy kudarcot vallunk, mert a szülők túlságosan félnek attól, hogy felfedjék kilétüket, mert egyébként már megtették volna. Be akarja bizonyítani nekünk, hogy az ő meggyőző ereje hatásosabb a miénknél. Paradox módon a „hős” szerepében akar feltűnni a szülők előtt. Mintha ezt mondaná nekik: „Egyedül én menthetem meg a gyermeketeket, csakis bennem bízhattok.” Felfogjátok, mekkora pszichológiai nyomást gyakorol rájuk? Ha viszont sikerül meggyőznünk a szülőket arról, hogy vegyék fel velünk a kapcsolatot, akkor nyertünk egy pontot. – De fennáll annak a veszélye, hogy felingereljük. – Számolnunk kell ezzel a kockázattal. De nem hinném, hogy emiatt ártana a kislánynak. Meg fog büntetni bennünket, talán kevesebb időt engedélyez számunkra. Egyelőre nem fogja megölni: előbb meg akarja mutatni teljes „művét”. Goran arra gondolt, hogy Mila valóban kivételes módon sajátította el ilyen rövid idő alatt a nyomozás mechanizmusait. Képes volt arra is, hogy nagy pontossággal vázoljon föl különböző viselkedési formákat. Ennek ellenére – bár a többiek most hallgatnak rá – nem lesz könnyű véglegesen elfogadtatnia magát a kollégáival. Az első perctől kezdve úgy skatulyázták be, mint egy külsőst, akire semmi szükségük sincs. És a véleményük nem fog egyhamar megváltozni. Ebben a percben Roche úgy döntött, hogy már eleget hallott, és közbeavatkozott: – Úgy teszünk, ahogy Vasquez ügynök javasolja: elterjesztjük a hírt a hatodik elrabolt kislányról, s ezzel egyidejűlég nyilvános felhívást intézünk a családjához. Az ördögbe is! Mutassuk már meg, hogy milyen tökös csapat vagyunk! Unom már, hogy csak várunk és malmozunk, 117

mintha tényleg ez az Albert döntene el mindent! Néhányan elcsodálkoztak a főfelügyelő újszerű viselkedésén. Nem így Goran. Anélkül, hogy észrevette volna, Roche a sorozatgyilkosuk technikáját alkalmazta felcserélve a szerepeket, s így a felelősséget: ha esetleg nem találják meg a kislányt, az azért lesz, mert a szülők nem bíztak a nyomozókban, és nem fedték fel kilétüket. Alapjában véve volt valami igazság a szavaiban. Eljött az ideje annak, hogy az események elébe menjenek. – Hallottátok azokat a sarlatánokat, nem? A hatodik kislánynak maximum tíz napja maradt! – Azzal Roche egyenként végigmérte a csapat tagjait, majd komoly hangon bejelentette: – Úgy döntöttem, hogy újra megnyitjuk a Műhelyt.

Vacsoraidőben a híradó alatt egy ismert színész tűnt fel a képernyőn. Öt választották ki arra, hogy felolvassa a hatodik áldozat szüleihez intézett felhívást. Ismerős arc volt, és ezzel megadta az ügynek a megfelelő adag érzelmi töltetet. Az ötlet nyilvánvalóan Roche-tól származott. Mila ezt hatásosnak találta: eltéríthet számos rosszindulatú vagy mániákus személyt attól a szándékától, hogy felhívja a megadott számot. Körülbelül azzal egy időben, hogy a tévénézők tudomást szereztek a hatodik elrabolt, és még valószínűleg életben lévő kislányról, a nyomozócsoport birtokba vette a „Műhelyt”. Egy névtelen sorház negyedik emeleti lakásáról volt szó a városközpont közelében. Az épületben a Szövetségi Rendőrség másodlagos, főleg adminisztrációval és könyveléssel foglalkozó irodái kaptak helyet, továbbá a már elavult archívum: itt őrizték azokat a dokumentumokat, amelyeket még nem vittek be az új, számítógépes adatbázisba. A lakás egykor a tanúvédelmi program biztonságos szállása volt, és itt fogadták azokat, akik rendőri védelemre szorultak. A Műhely két másik, egyforma lakás közé ékelődött be. Ezért ablaka sem volt. A légkondicionáló berendezés állandóan működött. A lakásban csak egyetlen ajtón keresztül lehetett bejutni. A falak igen vastagok voltak, és számos biztonsági berendezéssel volt ellátva. Mivel a szállást már nem használták eredeti rendeltetése szerint, ezeket a berendezéseket hatástalanították. Csak egy súlyos, biztonsági ajtó maradt meg. Goran kérte azt a helyiséget attól kezdve, hogy létrehozták az erőszakos bűncselekmények elleni nyomozóegységet. Roche könnyen eleget tudott tenni ennek a kérésnek: eszébe jutott ez a biztonságos épület, ami már évek óta kihasználatlanul állt. A kriminológus úgy vélte, fontos, hogy 118

egymás közelében dolgozzanak egy-egy ügyön. így a gondolatok könnyebben cserélődtek, könnyebb volt elfogadni vagy megcáfolni őket ott helyben. A kényszerű összezártság egyfajta összhangot eredményezett, ami egyetlen, pulzáló szürkeállományt táplált. Gavila doktor az ún. new economytól „vette kölcsön” az egységes munkakörnyezet megteremtésének módszereit. Ez a környezet közös terekből és a feladatok horizontális felosztásából áll, ellentétben a rendőrségnél megszokott vertikális felosztással, ami általában a rangok és a beosztások szerinti elkülönítésen alapul, és gyakran konfliktusokhoz és versengéshez vezet. A Műhelyben viszont ezek a különbségek eltűnnek, a megoldások lassan kibontakoznak, kikérik és meghallgatják mindenki véleményét. Amikor Mila átlépte a küszöböt, az első gondolata az volt, hogy ezen a helyen kapják el a sorozatgyilkosokat. Nem a valós világban, hanem a között a négy fal között. Nem egyszerűen a hajtóvadászaton volt a hangsúly, hanem azon, hogy megértsék azt a „tervet”, ami minden, látszólag érthetetlenül szörnyű bűnténysorozat mögött rejlik; hogy felismerjék egy beteg elme torzult vízióját. A szobába lépve Milában azonnal tudatosult, hogy ezzel a nyomozás egy új fázisa kezdődik. Sternnél barna műbőr táska volt, amit a felesége készített oda neki. Utána Boris következett vállára vetett hátizsákkal. Aztán Rosa lépett be, s utolsóként Mila. A biztonsági ajtó mögött golyóálló üveggel körbevett fülke volt, ahol valaha az őrök ültek. Belül a videorendszer kikapcsolt monitorjai, egy forgószék és üres fegyverállvány látszott. Elektromos sorompóval felszerelt második biztonsági sáv választotta el ezt az előszobát a lakás többi részétől. Valaha az őrök működtették, de most nyitva állt. Milának feltűnt, hogy az áporodott, dohos levegőben állott füstszag érezhető, miközben a légkondicionáló berendezés ventilátorai megállás nélkül zümmögtek. Nem lehet könnyű itt aludni, füldugókat kellene beszereznie. A lakást hosszú folyosó szelte ketté. A falakat korábbi bűnesettel kapcsolatos újságkivágások és fotók borították. Egy szép fiatal lány arcképe. A többiek tekintetéből Mila arra következtetett, hogy az az eset valószínűleg nem túl jól végződött, s azóta sem tették be a lábukat erre a helyre. Senki sem beszélt, nem adtak magyarázatot Milának. Egyedül Boris dohogott: 119

– A fenébe is, legalább levehették volna azt a képet a falról! A szobák régi irodai bútorokkal voltak berendezve, melyeket ötletesen szekrényekké alakítottak át. A konyhában íróasztal szolgált ebédlőasztal gyanánt. A hűtő még az a régi fajta volt, ami az ózonrétegre káros gázt tartalmaz. Valaki vette a fáradságot arra, hogy kiolvassza, és nyitva hagyja, de elfelejtették eltüntetni egy kínai étel megfeketedett maradványait. Volt egy közös terem néhány kanapéval, tévével és internetcsatlakozóval. Az egyik sarokban kávéautomata állt. Itt-ott piszkos hamutartók és különféle hulladékok, főleg az egyik ismert gyorsétterem papírpoharai. Egyetlen fürdőszoba volt, apró és rossz szagú. A zuhany mellé apró irodai szekrény volt helyezve, amelyen folyékony szappant és sampont tartalmazó, félig teli flakonok és WC-papír-tekercsek sorakoztak. Két szoba le volt zárva: ezekben a kihallgatások szoktak zajlani. A lakás végében volt a vendégszoba. Három emeletes és két kinyitható ágy a fal mellett. Minden ágyhoz tartozott egy szék is, amelyre a bőröndöket vagy az egyéb személyes tárgyakat lehetett lerakni. Valamennyien egy szobában aludtak. Mila arra várt, hogy a többiek birtokba vegyék az ágyakat, nyilván már mindenkinek megvolt a saját helye. Végül az egyik összecsukható ágy mellett döntött, mely a lehető legtávolabb állt Rosáétól. Boris volt az egyetlen, aki az egyik emeletes ágy tetején foglalt helyet. – Stern horkol – figyelmeztette Milát halkan, miközben elhaladt mellette. Vidám hangja és mosolya, amely ezt a kissé pimasz, bizalmas közlést kísérte, azt sugallta Milának, hogy a különleges ügynök vele szemben érzett haragja már elpárolgott. Jobb is így: legalább kevésbé lesz nehéz az együttlakás. Már más alkalommal is előfordult, hogy egy helyiséget kellett megosztania a kollégáival, de mindig nehezére esett a beilleszkedés. Még a saját nemének tagjaival is. Míg a többiek között egy idő után egyfajta természetes bajtársiasság alakult ki, addig ő továbbra is félrehúzódott, és nem volt képes leküzdeni a köztük lévő távolságot. Eleinte szenvedett ettől. Aztán megtanulta létrehozni a saját „túlélési buborékját”, intim szféráját; a térnek ebbe a kis részletébe csak az jöhetett be, amit, vagy akit ő beengedett, legyenek azok hangok, zajok vagy kommentárok. A vendégszoba másik összecsukható ágyán Goran holmija volt. A kriminológus már várta őket a szalonban, amit Boris ötletesen „Gondolkodónak” nevezett el.

Csendben léptek be. Goran nekik háttal állt, és épp a táblára írta ezt a 120

mondatot: „Ismeri az újraélesztési technikákat és az intenzív terápia eljárásait: valószínűleg orvos.” A falakra fel volt ragasztva az öt kislány fényképe, a levágott karokról készült pillanatfelvétel, Bermann autójának fotója, valamint az esetről készült valamennyi jelentés fénymásolata. A sarokban lévő dobozban Mila újra megpillantotta az iménti szép, fiatal lány képét: Gavila doktor nyilván levette a falról, hogy újabbakkal helyettesítse. A szoba közepén öt szék állt kör alakban elhelyezve. A „Gondolkodó”. Gorannak feltűnt, ahogy Mila szemügyre vette a sivár berendezést, és rögtön tisztázta: – Az összpontosításhoz szükséges. Arra kell koncentrálnunk, amink van. Mindent a magam módszere szerint rendeztem be. De ahogy mindig is mondtam, ha valami nem tetszik, megváltoztathatjátok. Ha át akartok rendezni valamit, tegyétek csak meg. Ebben a szobában szabadon tehetjük azt, amit akarunk. A székek apró engedményt jelentenek, de a kávé és a toalett a prémium, azt ki kell érdemelnünk. – Tökéletes – jelentette ki Mila. – Mit kell tennünk? Goran összeütötte a tenyerét, és a táblára mutatott, ahová már elkezdte feljegyezni a sorozatgyilkosuk jellemzőit. – Meg kell értenünk Albert jellemét. Valahányszor valami új részletet megtudunk róla, ide feljegyezzük. Hallottál már olyasmiről, hogy be kell lépni egy sorozatgyilkos gondolataiba, és azokból folytatni a nyomozást? – Persze, természetesen. – Nos, akkor felejtsd el ezt a marhaságot. Ez lehetetlen. A mi Albertünknek egyfajta belső önigazolása van arra, amit művei, és ez tökéletesen beépült a lelki világába. Mindez az évek során szerzett tapasztalatai, traumái, fantáziái nyomán alakult ki. Ezért nem azt kell elképzelnünk, hogy mit fog tenni, hanem azt, hogyan jutott el idáig. Remélve, hogy így a nyomára bukkanunk. Mila megjegyezte, hogy a gyilkos által nyomokkal jelzett út Bermannnál megszakadt. – Újabb holttestekhez fog elvezetni bennünket. – Egyetértek veled, Stern. De egyelőre hiányzik valami, nem gondolod? – Mi? – kérdezte Boris, aki a többiekhez hasonlóan még nem értette, hova akar kilyukadni a kriminológus. De Goran Gavila nem szokott könnyű és egyértelmű válaszokat adni. Inkább gondolkodásra ösztönözte őket, hogy maguktól jussanak el a megoldásig. – Egy sorozatgyilkos a szimbólumok univerzumában mozog. Egyfajta 121

ezoterikus utat tesz meg, ami sok évvel korábban kezdődött meg a lelkében, később pedig a valós világban folytatja. Az elrabolt kislányok csak eszközt jelentenek számára ahhoz, hogy elérje célját. – Egyfajta boldogságkeresés – fűzte hozzá Mila. Goran rápillantott. – Pontosan így van. Albert egyfajta elégtételt, jutalmat keres nem csupán azért, amit tesz, hanem főként azért, ami. Természete ösztönzi valamire, és ő hallgat rá. És tettével megpróbál közölni velünk valamit... Hát ez hiányzott: egy jel. Valami, ami túlmutat Albert személyes világán. Sarah Rosa vette át a szót: – Az első holttesten nem volt semmiféle nyom. – Elmés megállapítás – ismerte el Goran. – A sorozatgyilkosokkal foglalkozó irodalmi művekben, beleértve filmes feldolgozásaikat is, ismert, hogy a tettes mindig hajlamos arra, hogy megjelölje útvonalát, s így a hatóságok több nyomon is elindulhatnak... Albert nem tette ezt. – Vagy megtette, de mi nem vettük észre. – Talán nem vagyunk képesek arra, hogy fogjuk a jeleit – ismerte el Goran. – Valószínűleg még nem ismerjük eléggé. Ezért jött el annak az ideje, hogy rekonstruáljuk a különböző fázisokat... Goran ezzel a munkamódszerükre utalt. Ezt a modus operandit a kriminológiai kézikönyvek arra használják, hogy empirikus módon tagolják a sorozatgyilkos tetteit, s minden mozzanatot külön-külön elemezzenek. Abból a feltételezésből indulnak ki, hogy senki sem születik sorozatgyilkosnak, hanem passzívan gyűjti magába a tapasztalatokat és a hatásokat; tehát a homicid személyiség egy úgynevezett inkubációs időszak alatt alakul ki, majd erőszakban nyilvánul meg. Ennek a folyamatnak az első szakasza a fantáziálás fázisa. – Mielőtt a valóságban keresné vágya titokzatos tárgyát, hosszasan fantáziái róla – folytatta Goran. – Tudjuk, hogy egy sorozatgyilkos belső világában hatások és feszültségek keverednek, de amikor ezeket már nem tudja kordában tartani, elkerülhetetlenül a felszínre törnek. Végül a belső világot, a fantáziálást felváltja a valóság. Ekkor a sorozatgyilkos az őt körülvevő valóságot kezdi a fantáziájához igazítani. – Mi lehet Albert fantáziája? – kérdezte Stern, miközben egy újabb mentacukorkát kapott be. – Mi az, ami vonzza? – A kihívás – felelte Mila. – Talán hosszú ideig alulértékelték, vagy legalábbis úgy érezte. És most 122

be akarja bizonyítani, hogy ő mindenkinél különb... még nálunk is. – De ez nem csupán fantázia, igaz? – kérdezte Goran, aki úgy vélte, hogy a gyilkosuk ezen a fázison már túllépett. – Albert már ezen is túlment. Minden lépést megtervezett, előre látva a reakciónkat. Mindent az ellenőrzése alatt tart. Azt akarja velünk közölni, hogy jól ismeri önmagát, és bennünket is. A második stádium a „szervezés”, illetve „tervezés”. Amikor a fantázia „beérik”, akkor a „kivitelezés” fázisába ér, ami az áldozat kiválasztásával veszi kezdetét. – Azt már tudjuk, hogy nem a kislányokat szemeli ki, hanem a családjaikat. A szülők az igazi célpontjai, azok, akik csak egy gyermeket akartak. Meg akarja büntetni őket az egoizmusukért... Ebből nem tűnik ki az áldozat szimbolizálása. A kislányok különböznek egymástól, korban is, bár csak néhány év az eltérés. Fizikailag sincs semmi közös jegyük, mint például a szőke haj vagy a szeplős arc. – Ezért nem nyúl hozzájuk. Ebből a szempontból nem érdeklik – vélte Boris. – Akkor miért csak lányokat rabolt el, nem pedig fiúkat? – kérdezte Mila. Senki sem tudott válaszolni erre a kérdésre. Goran bólintott, és elgondolkodott ezen a részleten. – Ez már nekem is eszembe jutott. De a probléma az, hogy nem tudjuk, honnan ered a beteges fantáziája. Gyakran a magyarázat sokkal banálisabb annál, mintsem gondolnánk. Lehetséges, hogy az iskolában megalázta egy osztálytársnője, ki tudja... Érdekes lenne megtudni a választ, de még túl kevés tényt ismerünk. Azokból az információkból kell kiindulnunk, melyek a birtokunkban vannak. Milát bosszantotta a mód, ahogy Goran reagált a felvetésére, de mégis meg volt győződve arról, hogy a kriminológus nem haragszik rá. Csak mintha valamiképpen frusztrált lenne amiatt, hogy nem ismeri a választ valamennyi kérdésre. A harmadik a „lépre csalás” fázisa. – Hogyan csalta lépre az áldozatait? Milyen fondorlathoz kellett folyamodnia Albertnek ahhoz, hogy elrabolja őket? – Debbyt az iskola előtt rabolta el; Annekét az erdőben, ahová bemerészkedett a mountain bike-jával. – Sabinét a körhinta előtt, szinte a szülei szeme láttára – emlékezett vissza Stern. – Mert mindenki csak a saját gyerekére figyel – fűzte hozzá Rosa kissé fanyarul. 123

– Az emberek mindenre tesznek magasról, ez az igazság. – Mindenesetre egy csomó ember előtt tette. Átkozottul ügyes ez a mocskos disznó! Goran nyugalomra intette. Nem akarta, hogy a harag elhatalmasodjon rajtuk amiatt, hogy ilyen csúfosan átverték őket. – Az első két áldozatot félreeső helyen rabolta el. Ez egyfajta főpróbát jelentett számára. Amikor már biztos volt a dolgában, Sabinét is elrabolta. – Vele feljebb tette a mércét. – Ne feledkezzünk meg arról, hogy még senki sem kereste. Csak Sabine eltűnése után hozták összefüggésbe az eseteket, és tört ki a pánik... – Igen, de tény, hogy szinte a szülei szeme láttára vitte el. Eltüntetése szinte bűvészmutatvánnyal ért fel. És nem értek egyet Rosával abban, hogy a jelenlévők közömbösek lettek volna. Nem, Albert őket is átverte. – Helyes, Stern, ezen kell dolgoznunk – értett egyet Goran. – De hogy sikerült mindez Albertnek? – Kitaláltam: láthatatlan! Boris bemondása mosolygásra késztette a jelenlévőket, de Gavila szerint volt ebben némi igazság. – Ebből arra következtethetünk, hogy átlagos külseje van, amikor levette Sabinét a hintalóról. Minderre mennyi ideje is volt? Talán négy másodperc? – Rögtön elmenekült, elvegyülve a tömegben. – És a kislány nem sírt? Nem tiltakozott? – kérdezte hitetlenkedve Goran. – Sok olyan hétéves gyereket ismersz, aki nem hisztizik, ha leveszik a körhintáról? – jegyezte meg Mila. – Még ha sírt is, ez teljesen természetes volt a jelenlévők számára – jelentette ki Goran. – Azután pedig Melissa következett... – Ekkor már nagy volt a riadókészültség. Melissának a szülei megtiltották, hogy elhagyja a házat, de ő titokban mégis kiment, hogy a barátnőivel egy tekeklubban bulizzon. Stern felállt a székről, és közelebb lépett Melissa mosolygó arcképéhez. A fotó az iskolai évkönyvből származott. Bár ő volt a legidősebb, alakja még megőrizte a gyermekkor hamvas vonásait, és túl magas sem volt. Hamarosan a serdülőkorba lépett volna, alakja váratlanul puhán nőiessé válik, és a fiúk végre észreveszik. Jelenleg a fotó melletti kép csak atlétikai adottságait emeli ki, és azt, hogy az iskolai újság főszerkesztője volt. Az álma, hogy igazi riporter legyen, már sohasem valósulhat meg. – Albert várt rá. Az a rohadék... Mila rápillantott: a különleges ügynököt mintha feldúlták volna a saját 124

szavai. – Caroline-t viszont otthonról, a saját ágyából rabolta el. – Mindent kiszámított... Goran a táblához lépett, felkapott egy tollat, és gyorsan jegyzetelni kezdett: – Az első kettőt egyszerűen eltünteti. Előnyére válik az a tény, hogy naponta tucatnyi kiskorú szökik meg hazulról azért, mert rossz jegyet kapott, vagy azért, mert veszekedett a szüleivel. Ezért senki sem lát összefüggést a két eset között... A harmadik eset egyértelműen gyerekrablásnak látszik, így riasztják a hatóságokat... A negyedik esetben Albert tudta, hogy Melissa nem tud ellenállni a kísértésnek, és elmegy a barátnőivel ünnepelni... Végül az ötödik esetben jó ideig tanulmányozhatta a család szokásait, hogy zavartalanul behatolhasson a lakásukba... Ebből mire következtethetünk? – Arra, hogy a manőverei nagyon kidolgozottak. S ezek nem is annyira az áldozatokra, mint inkább azok őrzőire irányulnak: a szülőkre vagy a rendfenntartó erőkre. Nincs szüksége különösebb hókuszpókuszra ahhoz, hogy elnyerje a lányok bizalmát: erőszakkal elviszi őket, és punktum. Mila azonban emlékezett Ted Bundy esetére, aki hamis gipszet viselt a kezén, amikor lépre csalta a diáklányokat. így próbált védtelennek látszani a szemükben. Megkérte, hogy segítsenek neki nehéz tárgyakat cipelni, s így rávette őket, hogy beszálljanak a Volkswagen Bogarába. Valamennyien túl későn vették észre, hogy az ő oldalukon hiányzik a kilincs... Miután Goran befejezte az írást, a negyedik stádiumot jelentette be: az ölést. A halálosztásnak van egyfajta rituáléja, amit a sorozatgyilkos minden egyes alkalommal megismétel. Idővel tökéletesítheti, de nagy vonalakban ugyanaz marad. Ez a védjegye. Végül mindegyik rituálét egyfajta szimbolizmus kíséri. – Jelenleg hat kart találtunk, és csak egyetlen holttestet. Tudomásunk szerint áldozatait a karjuk lemetszése által öli meg, az utolsó esettől eltekintve – fűzte hozzá Sarah Rosa. Boris elővette a patológus látleletét, és felolvasta: – Chang szerint valamennyi áldozatot rögtön az elrablásuk után gyilkolta meg. – Miért volt ez a sietség? – töprengett Stern. – Mert Albertet nem érdeklik a kislányok, így nincs szüksége arra, hogy életben tartsa őket. – Nem az emberi lényt látja bennük – szólt közbe Mila. – Számára csak 125

tárgyak. „A hatodik áldozat is” – gondolták valamennyien, de senkinek nem volt bátorsága kimondani. Egyértelmű volt, hogy Albertet nem érdekli, hogy szenved-e vagy sem. Csak addig kell életben tartania, amíg el nem éri a célját. Az utolsó stádium az „emberi maradványok elrendezése”. – Először a „levágott karok temetője”, majd a holttest egy pedofil férfi csomagtartójában. Talán valami üzenetet küld ezzel? – Goran kérdő pillantást vetett a jelenlévőkre. – Azt akarja közölni velünk, hogy ő nem olyan, mint Alexander Bermann – jelentette ki Sarah Rosa. – Sőt, talán azt sugallja, hogy gyerekkorában ő is szexuális zaklatás áldozata volt. Mintha ezt mondaná: „Tessék, azért vagyok ilyen, mert valaki szörnnyé változtatott!” Stern a fejét rázta: – Szereti a kihívásokat, a nagy felhajtást. Ma pedig az újságok első oldalai kizárólag Bermann-nal foglalkoztak. Kétlem, hogy meg akarná osztani valakivel a dicsőséget. Nem bosszúból választott ki egy pedofilt: valami más oka kellett, hogy legyen... – Én egy másik dolgot is különösnek tartok... – mondta Goran visszaemlékezve a boncolásra, aminek szemtanúja volt. – Megmosta és szépen elrendezte Debby Gordon holttestét, és visszaadta rá a saját ruháit. „Bermann számára csinosította ki” – gondolta Mila. – Nem tudjuk, hogy valamennyi áldozattal ugyanígy járt-e el, és hogy ez a magatartás rituáléja részét képezi-e. Mindenesetre különös... A furcsaság, amire Gavila doktor utalt – és ezt Mila jól tudta, anélkül hogy szakértő lett volna –, abból állt, hogy a sorozatgyilkosok gyakran maguknál tartanak valamit az áldozattól: egy fétist, egy apró „szuvenírt”, hogy magukban újra átéljék az eseményt. A tárgy birtoklása számukra egyet jelent a személy birtoklásával. – Nem vitt el semmit Debby Gordontól. Alighogy a kriminológus kiejtette ezt a szót, ki tudja, miért, de Milának eszébe jutott a Debby karkötőjén lógó apró kulcs, mely azt a pléhdobozt nyitotta, amelyben talán a naplója volt. – Ez a rohadt szemétláda! – kiáltott fel önkéntelenül, s ezáltal egy csapásra a figyelem középpontjába került. – Nekünk is elmondanád... Mila Goranra emelte a tekintetét. – Amikor Debby szobájában voltam a kollégiumban, a matrac alatt egy pléhdobozt találtam. Arra gondoltam, hogy abban lehet a naplója, de nem 126

volt benne. – Na és akkor? – kérdezte Rosa fennhéjázón. – A doboz egy lakattal volt lezárva. A kulcs Debby csuklóján volt. Először azt gondoltam, hogy talán nem is létezik semmiféle napló... De tévedtem: ott kellett lennie! Boris hirtelen felugrott. – Ott járt! A szarházi bement Debby szobájába! – De miért tette volna ki magát ekkora kockázatnak? – ellenkezett Sarah csak azért, hogy ne Milának legyen igaza. – Mert ő mindig kockáztat. Ez felizgatja – magyarázta Goran. – De van még egy ok – folytatta Mila, aki egyre biztosabbnak érezte ezt a teóriát. – Észrevettem, hogy a falról eltűnt néhány fotó: valószínűleg Debby volt rajta a hatodikként elrabolt kislánnyal. Albert mindenáron meg akarja akadályozni, hogy rájöjjünk, ki az. – Ezért vitte el a naplót is... A dobozt pedig újra lezárta a lakattal... Miért? – törte a fejét Stern. Boris számára azonban világos volt. – Nem ugrik be? A napló eltűnt, de a doboz le van zárva, a kulcs pedig Debby csuklóján fityeg... Ezzel azt akarja közölni velünk, hogy „Csakis én vehettem el.” – És miért akarja, hogy ezt tudjuk? – Mert otthagyott valamit... Esetleg a mi számunkra? A „jelet”, amit keresnek. A Gondolkodó ez alkalommal is meghozta gyümölcsét, alátámasztva Goran induktív munkamódszerének hatékonyságát. Aztán a kriminológus Milához fordult: – Te ott voltál, láttad, mi van a szobában... Mila megpróbált visszaemlékezni, de semmi olyan nem jutott eszébe, ami megkongatta volna benne a vészharangot. – Pedig lennie kell valaminek – erősködött Goran. – Nem tévedünk... – A szoba minden sarkát átkutattam, de semmi sem tűnt fel. – Valami feltűnő dologról lehet szó, nem kerülhette el a figyelmedet! De Mila semmire sem emlékezett. Stern ekkor úgy döntött, hogy valamennyien odamennek, és alaposan átfésülik a szobát. Boris felkapta a telefont, hogy értesítse a kollégiumot érkezésükről, Sarah Rosa pedig Kreppet hívta ki ujjlenyomatvétel céljából. Ebben a percben Milának leesett a tantusz. – Hasztalan – jelentette ki, visszanyerve az önbizalmát. – Bármi is volt az, már nincs abban a szobában.

127

Amikor megérkeztek a kollégiumba, Debby iskolatársnői a nagyteremben gyűltek össze, amit általában a hivatalos diplomaosztó ünnepségen szoktak használni. A falakat intarziás mahagóniburkolat fedte. A tanárok, akik a múltban nagy hírnevet szereztek az iskolának, szigorú tekintetükkel a magasból szemlélték a jelenetet az értékes képkeretek védelméből: arckifejezésük mozdulatlan volt portréjuk börtönében. Mila kezdett el beszélni a tőle telhető legkedvesebb hangon, mert a lányok már így is meglehetősen rémültek voltak. A kollégium igazgatónője mindenki számára garantálta a büntetlenséget. De az arcokon eluralkodó félelem annak a nyilvánvaló jele volt, hogy nemigen bíztak ebben az ígéretben. – Tudjuk, hogy néhányan közületek bementek Debby szobájába a halála után. Meg vagyok győződve arról, hogy mindenekelőtt az motivált benneteket, hogy valami emléktárgyatok maradjon tragikusan elhunyt barátnőtök után. Miközben ezt mondta, tekintete összeakadt azzal a diáklányéval, akit azon kapott, hogy Debby fürdőszobájából hoz ki tárgyakat. Ha nem történik meg ez az apró incidens, akkor sohasem jutott volna eszébe az, amit éppen csinált. Sarah Rosa a terem egyik sarkából figyelte, és meg volt győződve arról, hogy Mila nem sok eredményt fog elérni. Boris és Stern azonban hitt benne. Goran várakozó álláspontra helyezkedett. – Bár ne kéne ilyesmit kérnem, de tudom, mennyire kedveltétek Debbyt. Ezért arra lenne szükségem, hogy most azonnal visszahozzátok az elvitt holmikat. – Mila megpróbált határozott lenni. – Kérlek benneteket, ne feledkezzetek meg semmiről: a legjelentéktelenebb holmi is hasznosnak bizonyulhat. Meg vagyunk győződve arról, hogy lehet közöttük egy olyan tárgy, ami a nyomozás során elkerülte a figyelmünket. Biztos vagyok benne, hogy valamennyien azt szeretnétek, hogy elfogjuk Debby gyilkosát. És abban is biztos vagyok, hogy egyikőtök sem szeretné, ha a bizonyítékok elrejtésével vádolnák, bízom benne, hogy eleget tesztek a kötelességeteknek. Ez utóbbi fenyegetés, aminek a lányok fiatal életkorára való tekintettel nem volt valós alapja, arra szolgált, hogy Mila kiemelje tettük súlyát. Meg arra is, hogy egy apró elégtételt szerezzen Debbynek, akit életében oly kevéssé becsültek a társnői, és aki csak halála után került a figyelem középpontjába. Mila várt, gondosan kiszámítva a várakozás idejét, hogy a lányoknak elég idejük legyen elgondolkodni. A csönd volt a meggyőzés legjobb 128

eszköze, és Mila tudta, hogy minden másodperc egyre elviselhetetlenebb lesz számukra. Mila észrevette, hogy néhány lány összenéz. Világos, hogy egyik sem akart az első lenni. Majd ketten jelet adtak egymásnak, és szinte egyszerre kimentek. Másik öt lány követte a példájukat. A többiek mozdulatlanul álltak a helyükön. Mila még egy percig várt, arcukat fürkészve, hogy hátha talál köztük még egy tolvajt, aki esetleg nem akar a többiekkel tartani. De nem talált. Remélte, hogy valóban csak az a hét lány volt a bűnös. – Rendben van. A többiek elmehetnek. A lányoknak nem kellett kétszer mondani, gyorsan elhúzták a csíkot. Mila a kollégái felé fordult, s tekintete keresztezte Goran szenvtelen pillantását. De ekkor a kriminológus olyat tett, ami teljesen ledöbbentette Milát: rákacsintott. Mila vissza akart mosolyogni rá, de visszafogta magát, mert minden tekintet rászegeződött. Körülbelül tizenöt perc múlva a hét lány visszatért a terembe. Mindegyiküknél volt egy-egy tárgy. Letették a hosszú asztalra, ahol az ünnepségeken általában talárba öltözött tanárok ültek. Aztán vártak, hogy Mila és társai szemügyre vegyék őket. Általában ruhák, kiegészítők és plüssállatkák voltak. Továbbá egy rózsaszín CD-lejátszó, egy napszemüveg, fürdősó, egy katicabogár formájú dobozka, Debby piros kalapja és egy videojáték. – Nem én törtem el... Mila felpillantott a dundi kislányra. Ő volt a legfiatalabb valamennyi közül, maximum nyolcéves lehetett. Hosszú szőke haja copfba volt fonva, égszínkék szeméből kis híján kibuggyantak a könnyek. A rendőrnő bátorítóan rámosolygott, majd jobban szemügyre vette a játékot. Aztán a kezébe vette, és átnyújtotta Borisnak. – Ez meg micsoda? A rendőr elvette tőle, és megforgatta a kezében. – Nem tűnik videojátéknak... Bekapcsolta. Piros fény kezdett villogni a képernyőn, s egyenlő időközönként rövid hangjeleket adott ki. – Mondtam, hogy eltört. A golyó nem megy semerre – sietett leszögezni a duci lányka. Milának feltűnt, hogy Boris hirtelen elsápad. – Én tudom, mi ez... basszus... Boris káromkodását hallva a kislány kimeresztette a szemét, részben hitetlenkedve, részben pedig szórakozva azon, hogy valaki megszentségtelenítette azt a puritán helyet. 129

De Boris észre sem vette a jelenlétét, annyira lekötötte a figyelmét a kezében lévő szerkezet működése. – Egy GPS-vevőkészülék. Valaki valahonnan jeleket küld...

130

13. A hatodik áldozat létezéséről szóló televíziós felhívás nem járt eredménnyel. A legtöbb hívás olyan személyektől érkezett, akik a szolidaritásukat akarták kifejezni, és tulajdonképpen csak feleslegesen foglalták a telefonvonalakat. Egy ötunokás aggódó nagymama hétszer is betelefonált, hogy híreket kapjon arról „a szegény teremtésről”. A sokadik hívása után a telefonszolgálatot ellátó rendőr udvariasan megkérte, hogy ne telefonáljon többet, mire válaszul gorombán melegebb égtájakra küldték. – Ha megpróbálod felhívni a figyelmüket arra, hogy a magatartásukkal hátráltatják a nyomozást, akkor téged neveznek érzéketlennek – állapította meg Goran, amikor Stern beszámolt neki az esetről. A helyszíni szemlét végző nyomozócsoport kocsijában ültek, és a GPS-jelet követték. Előttük a különleges osztag golyóálló járművei haladtak, akik ez alkalommal a „show-t” irányították, ahogy Roche kis idővel korábban igen kifejező stílusban közölte velük. Azért volt szükség ekkora elővigyázatosságra, mert nem tudták, Albert hova fogja vezetni őket. Csapdáról is lehetett szó. Goran azonban teljesen más véleményen volt. – Inkább meg akar mutatni valamit. Valamit, amire biztosan nagyon büszke. A GPS-jel egy néhány négyzetkilométernyi területről érkezett. Abból a távolságból nem tudták megállapítani, hogy pontosan honnan jön az adás. Személyesen kellett odamenniük. Mila a kocsiablakból látta a várost elkerülő körgyűrűt a hidakkal és az egymást keresztező aszfaltsávokkal. A GPS-adóvevő a különleges egység kapitányánál volt, de Sarah Rosa a számítógépe képernyőjén figyelemmel tudta követni mindazt, amit az előttük haladó kollégáik láttak. Egy hang az adóvevőn bejelentette: – Közeledünk. Úgy tűnik, a jel tőlünk egy kilométerre lévő pontról jön, adás vége... Valamennyien kihajoltak, hogy jobban lássanak. – Miféle hely ez? – kérdezte Rosa. Mila a távolban impozáns, vörös téglás épületet pillantott meg, mely több egymással egybeépített, keresztet formázó pavilonból állt. A harmincas évekből származó gótikus épület komor és rideg hangulatot 131

árasztott a kor egyházi építészetének megfelelően. Az épület egyik oldalán harangtorony emelkedett a magasba. Mellette templom állt. A golyóálló járművek oszlopban haladtak az épület főbejáratához vezető széles földúton. A kis térre érve a rendőrök felsorakoztak, készen arra, hogy betörjenek az épületbe. Mila kiszállt a többiekkel együtt, és felpillantott az idők folyamán megfeketedett homlokzatra. A kapu domborzatán ez volt olvasható: Visitare Pupillos In Tribulatione Eorum Et Immaculatum Se Custodire Ab Hoc Saeculo. – Megsegíteni az árvákat szenvedéseikben, és tisztának maradni ebben a világban – fordította le Goran Mila számára. Valaha árvaház volt. De már régóta nem működött. A kapitány jelet adott, mire az operatív egységek szétváltak, és az oldalsó bejáratokon hatoltak be az épületbe. Logisztikai terv hiányában kénytelenek voltak improvizálni. Körülbelül egy perc várakozás után Mila és társai a kapitánnyal együtt a főbejáraton léptek be. Az első terem hatalmas volt. Két lépcső keresztezte egymást előttük, melyek a felső emeletekre vezettek. Egy magas üvegablakon homályos fény szűrődött be. A hely egyedüli urai a galambok voltak, melyek az en\berektől megrémülve őrülten verdestek szárnyaikkal a tetőablak körül, illanó árnyakat vetve a földre. Mindenhol a termeket átfésülő rendőrök bakancsainak dübörgése visszhangzott. – Tiszta! – kiáltották egymásnak minden egyes alkalommal, amikor egy helyiséget átvizsgáltak. Mila körülnézett ebben az irreális környezetben. Egy újabb kollégium szerepelt Albert tervében, bár teljesen más, mint Debby Gordon elitiskolája. – Árvaház. Itt legalább fedél volt a fejük fölött, és tanulhattak – fejtegette Stern. Boris azonban szükségesnek látta leszögezni: – Ide azokat küldték, akiket senki sem fogadott volna örökbe: rabok vagy öngyilkosok gyermekeit. Valamennyien valami árulkodó jelre vártak. Bármire, ami megtöri a szörnyűség csöndjét. Ami elárulja végre annak az okát, miért ott vannak. Hirtelen megszűnt a lépések visszhangja. Néhány másodperc múlva egy hang szólalt meg a rádióban: – Kapitány úr, itt van valami... A rádió adó-vevő az alagsorban volt. Mila a többiekkel rohant abba az 132

irányba a kollégium vaskályhákkal telezsúfolt konyháján keresztül, majd a tágas ebédlőn át, amiben kékes árnyalatú farostlemezből készült asztalok és székek álltak. Végül lement egy keskeny csigalépcsőn, mígnem tágas, alacsony mennyezetű helyiségben találta magát, ahová egy sor szellőzőnyíláson keresztül szűrődött be a fény. A padló márványból készült, és a központi folyosó felé lejtett. Márványból voltak a fal mellett sorakozó kádak is. – Ez lehetett a mosoda – jegyezte meg Stern. A különleges osztag emberei körülállták az egyik mosómedencét, miközben tisztes távolságban maradtak, hogy ne szennyezzék be a helyszínt. Egyikük levette a védősisakját, és a térdére ereszkedve hányt. Senki sem akart odanézni. Boris volt az első, aki átlépte a felsorakozott rendőrök kordonját, ami falat alkotott a leírhatatlan borzalom köré. De aztán rögtön megtorpant, és a szájához kapta a kezét. Sarah Rosa elfordította a tekintetét, Stern pedig felkiáltott: – Irgalmas isten! Gavila doktor szenvtelen arccal lépett be, utána pedig Mila következett. Anneke. A holttest pár centiméternyi zavaros folyadékban hevert. Bőre viaszfehér volt, és már látszottak rajta a post mortem bomlás jelei. Meztelen volt. Jobb kezében tartotta a GPS-adóvevőt, ami továbbra is küldte a jeleket: mintha valami mesterséges élet lüktetett volna abban a halálos vízióban. Annekének is lemetszették a bal karját, amitől felsőteste kificamodott helyzetben feküdt. De nem ez a részlet kavarta fel a jelenlévőket; sem ez, sem pedig a holttest állaga vagy az ártatlanság obszcén mutogatása. Teljesen más váltotta ki belőlük azt a reakciót: az a halott mosolygott.

133

14. Timothy atyának hívták. Harmincöt év körülinek tűnt. Szőke vékony szálú haját oldalt elválasztva hordta. És reszketett. Ő volt a hely egyetlen lakója. Az apró templom mellett álló plébániaépületet gondozta: a hatalmas komplexum egyedüli ingatlanjait, amelyeket még használtak. A többi épület évek óta elhagyatottan állt. – Azért vagyok itt, mert a templom fel van szentelve – magyarázta a fiatal pap. Bár Timothy atya már kizárólag csak önmaga számára tartott misét. – Senki sem jön el idáig. Túlságosan a város szélén vagyunk, és az autópálya teljesen elzárt bennünket a külvilágtól. Alig hat hónapja tartózkodott ott. Egy bizonyos Rolf atya helyére jött, aki nyugdíjba vonult, és nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy mi történt az intézetben. – Szinte be sem teszem oda a lábam – vallotta be. – Ugyan miért is mennék oda? Sarah Rosa és Mila tájékoztatta megjelenésük okáról. És a holttest megtalálásáról. Amikor tudomást szereztek Timothy atya ottlétéről, Goran jobbnak látta, ha a két rendőrnőt küldi el hozzá. Rosa úgy tett, mintha jegyzetelne a noteszába, de látszott rajta, hogy nem nagyon érdeklik a pap szavai. Mila nyugtatni próbálta azzal, hogy senki sem vár el tőle semmit, és hogy senki sem vádolja a történtekért. – Szegény szerencsétlen teremtés! – kiáltott fel a pap, majd sírva fakadt. Teljesen fel volt dúlva. – Amikor úgy érzi, képes rá, akkor keressen fel bennünket a mosodában – közölte vele Sarah Rosa, tovább fokozva a pap kétségbeesését. – És ugyan miért? – Mert lehet, hogy néhány kérdést szeretnénk feltenni a hellyel kapcsolatban. Az egész egy labirintusnak tűnik. – De épp most mondtam, hogy csak párszor voltam odabent, és nem hinném, hogy... – Csak pár percet fog ott tartózkodni, miután elszállítottuk a tetemet – vágott közbe Mila, ügyesen beleszőve a beszélgetésbe ezt az információt. Megértette, hogy Timothy atya nem szeretné, ha egy gyermek meggyötört testének képe beleivódna az emlékezetébe. Elvégre neki továbbra is azon a gyászos helyen kell élnie. És ez már így is elég nehéz lesz. 134

– Ahogy akarják – egyezett végül bele lehajtott fejjel. Az ajtóig kísérte a rendőrnőket, és újra biztosította őket arról, hogy a rendelkezésükre fog állni. Visszafelé menet Rosa feltűnően pár lépéssel Mila előtt haladt, így hangsúlyozva ki a köztük lévő rangbéli különbséget. Más alkalommal Mila reagált volna a provokációra. De most egy csapat tagja, és más játékszabályokat kell követnie, ha teljesíteni akarja feladatait. – Majd később számolunk! – dünnyögte magában Mila. De miközben ez a gondolat megfogalmazódott benne, ráébredt, hogy teljesen kézenfekvőnek vette, hogy ez az ügy valaha véget ér. Bár pillanatnyilag ez a szörnyűség teljesen a hatalmába kerítette őket. Ez az emberi természethez tartozik, gondolta. Az élet megy tovább. A halottakat el kell temetni, és a túlélők idővel feldolgozzák a tragédiát. Csak egy halvány mementó marad belőle a lelkűk mélyén. Mindenki így tesz. Csak Mila nem, aki még aznap este gondoskodott arról, hogy kitörölhetetlen maradjon ez az emlék.

A bűntény színhelyén számos olyan információra lehet bukkanni, melyek utalnak mind az események dinamikájára, mind a gyilkos személyiségére. Míg Bermann autóját nem lehetett a bűntény valós színhelyének tekinteni, addig a második holttestnél számos Albertre utaló nyomra lehet következtetni. Ezért volt szükséges a helyiségek alapos átvizsgálására, továbbá a keresett gyilkos profiljának pontosabb meghatározására – ez volt az a fajta kollektív tréning, ami a csapat igazi erejét képezte. Bár Sarah számos erőfeszítést tett arra, hogy kizárja ezekről az ülésekről, Mila végül is elnyerte megérdemelt helyét ebben az „energiaáramlatban”-ban, ahogy ő maga nevezte el ezt a módszert az első holttest megtalálásakor. Most már Boris és Stern is a csapat tagjának tekintette. Miután elküldték a különleges osztag embereit, Goran és csapata elfoglalták a mosodát. A helyszínt még ridegebbé tették a halogénlámpák, melyek négy állványon helyezkedtek el, és egy generátorral voltak összekötve, mivel az épületben nem volt elektromos áram. Minden úgy volt, ahogy a gyilkos hagyta. Chang doktor azonban már javában munkálkodott a holttest körül. Egy apró bőröndben különös felszerelést hozott magával, mely kémcsövekből, kémiai reagensekből és egy mikroszkópból állt. Abban a percben épp mintát vett abból a zavaros vízből, amiben a holttest részben bele volt merülve. Hamarosan Krepp is 135

meg fog érkezni az ujjlenyomatvétel miatt. Körülbelül félórányi idejük volt, aztán át kell adniuk a terepet a helyszínelőknek. – Nyilván nem az elsőrendű bűntény helyszínén vagyunk – kezdte Goran. Ezen azt értette, hogy másodrendű tetthelyen vannak, ugyanis a kislány halála biztosan másutt következett be. A sorozatgyilkosok esetében az áldozatok megtalálásának színhelye sokkal fontosabb, mint a gyilkosság színhelye. Azért, mert míg az ölés mindig olyan aktus, amit a gyilkos magának tart fenn, addig mindaz, ami ebből következik, módot nyújt neki arra, hogy másokkal is megossza ezt a tapasztalatát. Az áldozat holttestén keresztül a gyilkos kommunikál a hatóságokkal. Ebből a szempontból nézve Albert is olyan volt, mint a többiek. – Olvasnunk kell az üzenetében. Meg kell értenünk a benne rejlő üzenetet, és azt, hogy kinek szánta. Ki kezdi? Emlékeztetlek benneteket arra, hogy senkinek a véleményét nem vetjük el a priori, ezért szabadon mondjátok ki mindazt, ami megfordul a fejetekben. Senki sem akart az első lenni. Túlságosan sok kérdés kavargott a fejükben. – Talán emberünk ebben az intézetben töltötte a gyerekkorát. Esetleg innen ered minden gyűlölete, haragja. Körül kellene néznünk az archívumban. – Őszintén szólva, nem hinném, Mila, hogy Albert információkat akarna adni magáról. – Miért? – Mert nem hiszem, hogy el akarja fogatni magát... Legalábbis egyelőre nem. Alapjában véve még csak a második holttestet találtuk meg. – Tévedek, vagy a sorozatgyilkosok gyakran el akarják fogatni magukat a rendőrséggel, mert nem bírják abbahagyni az ölést? – Baromság – jelentette ki Sara a tőle megszokott fennhéjázó hangon. – Az igaz, hogy a sorozatgyilkosok végső szándéka gyakran az, hogy elkapják őket. De nem azért, mert nem tudnak uralkodni magukon, hanem mert a letartóztatással végre kitörhetnek az ismeretlenségből. Főleg a narcisztikus személyiségűek vágynak az elismerésre „művük” nyomán. Amíg identitását homály fedi, nem érheti el ezt a célját – fűzte hozzá Goran. Mila bólintott, bár nem túl nagy meggyőződéssel. A kriminológus ezt észrevette, és a többiekhez fordult: – Talán újra össze kéne foglalnunk, hogy miként rekonstruáljuk a kapcsolatot a tetthely és a sorozatgyilkos szervezési módszere között. 136

A lecke Mila épülésére szolgált. De őt ez cseppet sem zavarta, mert arra adott módot, hogy lépést tudjon tartani a többiekkel. Boris és Stern reakciójából rögtön kitűnt, hogy ők is fontosnak tartják a felzárkóztatását. Az idősebb rendőr szólalt meg először. Ezt anélkül tette, hogy Milára nézett volna, nem akarta zavarba hozni. – A tetthelyek állapotából kiindulva a sorozatgyilkosokat két nagy kategóriába soroljuk: az ösztönösek és a tudatosak csoportjába. Ekkor Boris vette át a szót: – Az első csoportba tartozók életük minden területén szervezetlenek. Olyan személyek, akik emberi kapcsolataikban is kudarcot vallottak. Maguknak való személyek. Átlag alatti értelmi képességekkel és alacsony kulturális színvonallal rendelkeznek, továbbá olyan munkát végeznek, mely nem igényel különösebb ügyességet. Szexuálisan nem kompetensek. Ezen a téren csak félszeg, kapkodó tapasztalatokkal rendelkeznek. Goran folytatta: – Általában olyan személy, akit gyerekkorában szigorúan neveltek. Ezért haragot és gyűlöletet érez magában, mely érzelmeket nem mindig mutatja ki környezete és a vele napi kapcsolatban lévő személyek felé. – Az ösztönös sorozatgyilkos nem tervez, spontán cselekszik – szólt közbe Rosa is, aki fontosnak tartotta, hogy ne zárják ki a beszélgetésből. Goran még leszögezte: – A bűntény megszervezésének hiánya idegessé teszi a gyilkost a tett elkövetésének pillanatában. Ezért cselekszik többnyire a számára ismerős helyek közelében, ahol biztonságban érzi magát. Az idegesség és az a tény, hogy a saját területéhez közel csap le, oda vezet, hogy hibákat követ el: például áruló nyomokat hagy maga után. – Áldozatai többnyire olyan személyek, akik rosszkor tartózkodnak rossz helyen. És azért öl, mert a többiekkel való kapcsolatlétesítésnek csak ezt az egy módját ismeri – összegezte Stern. – És a tudatos gyilkos hogy viselkedik? – kérdezte Mila. – Nos, mindenekelőtt nagyon agyafúrt – jelentette ki Goran. – Sokszor rendkívül nehéz beazonosítani, mert tökéletesen álcázza magát: teljesen átlagos, törvénytisztelő személy. Magas az IQ-ja. Munkájában eredményes. Gyakran fontos pozíciót tölt be abban a közösségben, amelyben él. Nem szenvedett el különösebb traumákat gyerekkorában. Szerető családban él. Szexuálisan kompetens, és könnyen létesít kapcsolatot a másik nemmel. Csak kedvtelésből öl. Ez utóbbi kijelentés hallatán Mila megborzongott. Nem ő volt az egyetlen, aki ezen megdöbbent: Chang az első alkalommal vette le tekintetét a mikroszkópjáról, és rájuk nézett. Talán ő is azt a kérdést tette 137

fel magában, hogy egy emberi lény miként lelheti örömét az embertársai ellen elkövetett gonosztettekben. – Ragadozó. Gondosan választja ki áldozatait, általában távol a lakhelyétől. Agyafúrt és óvatos. Képes előre látni az ellene folytatott nyomozás fejleményeit, így megelőzi a hatóságok lépéseit. Ezért nehéz elkapni: tanul a tapasztalataiból. A tudatos gyilkos követi, várja, és végül megöli áldozatát. Akcióit napokkal, hetekkel korábban megtervezi. A lehető legnagyobb gonddal választja ki áldozatát. Megfigyeli. Bekapcsolódik az életébe, információkat gyűjt róla, feljegyzi szokásait. Áldozata legyőzéséhez inkább a szavakhoz, mint a tettekhez folyamodik. A csábítás trükkjét alkalmazza. Mila megfordult, és arra a kegyetlen koreográfiára meredt, amit a gyilkos rendezett meg számukra. Majd megszólalt: – A bűntény helyszíne mindig tiszta marad, mert a mottója a „kontroll”. Goran bólintott. – Látom, jól rangsoroltad Albertet. Boris és Stern Milára mosolyogtak, míg Sarah Rosa gondosan elkerülte a tekintetét, és úgy tett, mintha az óráját nézte volna, s közben dohogott a felesleges időfecsérlés miatt. – Hölgyeim és uraim, új hírekkel szolgálhatok... – a kis gyülekezet eddig hallgatag résztvevője megszólalt. Chang felállt, kezében tartva azt a kis üveglemezt, amit éppen kivett a mikroszkóp alól. – Miről van szó, Chang? – kérdezte Goran türelmetlenül. De a boncorvos ki akarta élvezni a percet. Tekintetében apró győzelem fénye lobbant. – Amikor megpillantottam a holttestet, felötlött bennem a kérdés: hogy kerülhetett abba a két centi mély folyadékba... – Egy mosodában vagyunk – jelentette ki Boris, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Igen, csakhogy az épületben az elektromos hálózat és a vízvezetékrendszer évek óta nem működik. Chang felfedezése mindenkit meglepett. Főleg Gorant. – Nos, mi az a folyadék? – Kapaszkodjon meg, Gavila doktor... Könny.

138

15. A természetben az ember az egyetlen olyan lény, amely képes sírni vagy nevetni. Ezt Mila is tudta. Azt viszont nem, hogy az emberi szem háromféle könnyet termel: legfőbb típusa az, ami nedvesíti és táplálja a szemgolyót; a második akkor keletkezik, amikor idegen test kerül a szembe; végül pedig az emotív könnyek, melyek a fájdalomhoz társulnak. Ez utóbbinak más a kémiai összetétele: igen magas arányban tartalmaznak mangánt és egy hormont, a prolaktint. A természeti jelenségek világában mindent vissza lehet vezetni egy-egy képletre, de azt képtelenség megmagyarázni, hogy a fájdalom könnyei fiziológiailag miért különböznek a többitől. Mila könnyei nem tartalmaztak prolaktint. Ez volt a bevallhatatlan titka. Nem volt képes szenvedni, sem pedig empátiát érezni, ami arra szolgál, hogy másokat megértsen, és ne érezze magát egyedül az emberi faj egyedei között. Vajon mindig ilyen volt? Vagy pedig valami vagy valaki kiölte belőle ezt a képességet? Apja halálakor vette észre. Tizennégy éves volt. Ő talált rá egyik délután, amint élettelenül hevert a foteljében. Úgy tűnt, mintha aludna. Legalábbis ezt állította, amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem hívott rögtön segítséget, ahelyett hogy egy órán keresztül őrködött felette. A valóságban azonban rögtön megértette, hogy nincs már mit tenni. De nem ez a tragikus eset lepte meg, hanem az, hogy érzelmileg képtelen volt megérteni azt, ami a szeme elé tárult. Apja – a legfontosabb ember az életében, az, aki mindenre megtanította, és aki a példaképe volt – nincs többé. Örökre elment. Ennek ellenére nem szakadt meg a szíve. A temetésen sírt. Nem azért, mert a végzet gondolata végül is kétségbeeséssel töltötte el a lelkét, hanem azért, mert ezt várták el tőle. Azok a sós könnyek óriási erőfeszítésébe kerültek. „Csak egy pszichológiai blokk – vigasztalta magát. – És a stressz. Sokk hatása alatt voltam. Ez másokkal is előfordul.” Mindent megpróbált: az emlékekkel gyötörte magát, hogy legalább bűntudata legyen. De semmi hatás. Nem talált rá semmiféle magyarázatot. Ekkor csöndbe burkolózott, és senkinek sem engedte meg, hogy a lelkiállapotáról faggassa. Pár hiábavaló kísérlet után az anyja is beletörődött abba, hogy lánya egyedül, a maga módján akarja feldolgozni 139

magában a gyászt. A külvilág azt hitte róla, hogy teljesen feldúlt és összetört. Ehelyett Mila a szobájába zárkózva azon töprengett, vajon miért nem vágyik semmi másra, mint arra, hogy újra élhesse mindennapi életét, miután a szívében is eltemette azt az embert. Idővel a dolgok mit sem változtak. A veszteség felett érzett fájdalom nem érkezett meg. Több haláleset is történt a környezetében: nagyanyja, egy iskolatársnője, rokonok. Mila ezekben az esetekben sem érzett semmit, csak késztetést arra, hogy a lehető leghamarabb lezárja a halállal kapcsolatos tennivalókat. Kinek árulhatná el mindezt? Úgy tekintenének rá, mint egy érzéketlen tuskóra, aki nem méltó arra, hogy az emberi fajhoz tartozzon. Csak az anyja vette észre egy pillanatra halálos ágyán a szemében a közönyt, és kihúzta kezét lányáéból, mintha hirtelen hideget érzett volna. A családban történt halálesetek után Mila a vadidegenekkel szemben könnyen megjátszottá azt, amit nem érzett. Elérve azt a kort, amikor az embernek szüksége van emberi kapcsolatokra – elsősorban a másik nem képviselőivel –, nehéz helyzetben találta magát. „Nem kezdhetek el járni egy sráccal, ha nem vagyok képes semmiféle empátiára” – ismételgette magában. Ugyanis időközben megtanulta, hogy így definiálja a problémáját. Az „empátia” kifejezés – ezt jól megtanulta – az alábbi jelentéssel bír: „A saját emócióknak egy másik személyre való kivetítése a vele való azonosulás céljából.” Ekkor kezdett el pszichológusokkal konzultálni. Néhányan nem tudtak mit válaszolni, mások pedig azt mondták, hogy a terápia hosszú és nehéz lesz: mélyre kell ásni a múltjában, hogy újra megtalálják az „emocionális gyökereit”, és rájöjjenek arra, hol szakadt meg érzelmei áramlása. Egy dologban valamennyien egyetértettek: fel kell oldani a pszichológiai blokkot. Évekig járt analízisre anélkül, hogy bármi eredményre jutott volna. Váltogatta volna a pszichológusait a végtelenségig, ha egyikük – a legcinikusabb, akinek nem lehet eléggé hálás – nem közölte volna vele minden kertelés nélkül: „A fájdalom nem létezik. Ahogy mellesleg az emberi érzelmek egész skálája sem. Az egész csak kémia. A szerelem pusztán az endorfin kérdése. Egy Penthotal injekcióval elvehetem minden affektív igényedet. Csupán húsból álló gépek vagyunk.” Mila végre megkönnyebbülést érzett. Nem megnyugvást, csak megkönnyebbülést. Nem tehetett semmit. Szervezete „önvédelmi üzemmódba” kapcsolt, ahogyan az elektronikus berendezések, amikor 140

nagy túlterhelés éri őket, és meg akarják őrizni saját áramkörük épségét. Ez a doktor azt is mondta neki, hogy egyes emberek életük bizonyos pontján óriási fájdalmat éreznek, hatalmasabbat, mint amit egy emberi lény egész élete során elviselhet. Ilyenkor vagy belepusztulnak, vagy pedig hozzászoknak. Mila nem tudta, hogy szerencséjének tekintse-e a fájdalomhoz való hozzászokását, de annak köszönheti azt, amivé lett. Egy nyomozó, aki eltűnt gyerekek után kutat. Az a tény, hogy véget vethet mások szenvedésének, kárpótolta azért, amit sohasem fog érezni. így az őt ért csapásnak köszönheti tehetségét. Megmentette és hazavitte őket. Ők pedig megköszönték. Néhányan megkedvelték, és ahogy nőttek, újra és újra felkeresték, hogy elmesélje nekik a történetüket. – Ha te nem lettél volna, ki gondolt volna rám... – mondogatták. Ő pedig természetesen nem árulhatta el nekik, hogy valójában mire gondolt. Mindig ugyanaz a gondolat járt a fejében, bármelyik eltűnt gyereket is kereste. Haragot érzett azért, ami történt velük – ahogy most a hatodik eltűnt kislány esetében is de sohasem érzett szánalmat. Belenyugodott sorsába, de mégis gyakran feltette magának a kérdést: képes lesz-e valaha is szeretni valakit? Nem tudván a választ, Mila már régóta kiürítette az elméjét és a szívét. Sohasem lesz szerelme, férje vagy vőlegénye, sem pedig gyereke, de még csak egy háziállata sem. Mert a titok abban rejlik, hogy ne legyen semmi vesztenivalója. Semmi olyan, amit valaki elvehet tőle. Csakis így tudott belépni a keresett személyek gondolatvilágába. Ugyanazt az űrt hozta létre maga körül, ami őket is körülvette. De egy nap problémával találta szembe magát. Azután történt, hogy kiszabadított egy kisfiút egy pedofil férfi karmai közül. A pederaszta csak hétvégi szórakozás céljából rabolta el a gyereket. Három nap múlva elengedte volna, mert beteg elméjével úgy gondolta, csak „kölcsönvette”. Az nem érdekelte, hogy milyen állapotban engedte volna vissza a családjához és az életbe. Azzal igazolta magát, hogy nem bántotta volna. És az egyéb szörnyűségek? Az elrablás okozta sokk? A fogva tartás? Az erőszak? Nem arról volt szó, hogy a tettes egyfajta kétségbeesett kísérletet tett volna arra, hogy valamiféle igazolást találjon tettére. Ő ezt valóban így gondolta! Mert képtelen volt beleképzelni magát áldozata helyzetébe. Végül Mila rájött, hogy az az ember épp olyan, mint ő. Attól a naptól kezdve elhatározta, nem hagyja többé a lelkét megfosztani attól a mércétől, amit a többi ember képvisel, és az élettől, ami az együttérzést jelenti. Bár ez utóbbit nem találta meg magában, majd mesterséges módon fogja 141

előidézni. Mila hazudott a csapatnak és Gavila doktornak. A valóságban pontos ismeretekkel rendelkezett arról, hogy milyenek a sorozatgyilkosok. Vagy legalábbis ismerte viselkedésük egyik aspektusát. A szadizmust. A sorozatgyilkosok cselekedeteiben mindig felismerhetők bizonyos jelentős és mélyen gyökerező szadista elemek. Áldozataikat „tárgyaknak” tekintik, akiknek szenvedéséből személyes hasznot húznak. A sorozatgyilkos szadista módon bánik áldozatával, és ez örömöt okoz neki. Gyakran képtelen érett és teljes értékű kapcsolatot kialakítani a többiekkel, ezért tárgyakká alacsonyítja őket. Az erőszak csupán lehetőség számukra ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek a külvilággal. „Ezért nem akarom, hogy ez velem is megtörténjen” – mondta magában Mila. Hányingere támadt attól a gondolattól, hogy van egy közös pontja a gyilkosokkal, akik képtelenek szánalmat érezni. Anneke holttestének megtalálása után, miközben Rosával kiléptek Timothy atya házából, újra ígéretet tett magának, hogy kitörölhetetlenné teszi a kislánnyal történt szörnyűség emlékét, így a nap végén, miközben a többiek visszatértek a Műhelybe, hogy áttekintsék és összefoglalják a nyomozás eredményeit, ő pár órára eltávozott. Majd, ahogy ezt már sokszor megtette, felkeresett egy gyógyszertárt. Minden szükséges eszközt beszerzett: fertőtlenítőszert, ragtapaszt, nedvszívó vattát, steril kötszert, valamint tűt és cérnát a varrathoz. És egy zsilettpengét. Teljesen világos elképzeléssel tért vissza a régi motelszobájába. Nem mondta le, hanem tovább fizette a bérleti díjat, pont erre az eshetőségre felkészülve. Behúzta a függönyöket. Csak az egyik ágy melletti lámpát hagyta égve. Leült, és a matracra borította a zacskó tartalmát. Aztán kibújt a farmerjából. Egy kevés fertőtlenítőszert öntött a kezére, és összedörzsölte a tenyerét. Majd egy vattacsomót átitatott a folyadékkal, és végighúzta jobb lába belső részén. Kicsit feljebb látszott a már begyógyult seb, egy korábbi ügyetlen kísérlet nyoma. De ez alkalommal nem fog hibázni. A szájával letépte a zsilettpengét borító vékony selyempapírt. Az ujjai közé fogta. Behunyta a szemét, és leeresztette a kezét. Háromig számolt, majd megsimogatta combja belső részén a bőrt. Érezte, amint a penge a húsába mélyed, majd meleg rést nyitva végigszánt benne. A testi fájdalom áttörte a szoba csendjét. A sebből kiindulva végigjárta egész testét, majd a fejében ért csúcspontjára, kitörölve onnan a halál képeit. 142

– Ezt teérted, Anneke – mondta Mila a csendnek. Aztán végül sírva fakadt.

Egy mosoly a könnyek közt. Ez volt a tetthely szimbolikus képe. Továbbá ott volt az a nem elhanyagolható részlet, hogy a második áldozatra meztelenül találtak rá a mosodában. – Talán az volt a szándéka, hogy a sírással megtisztítsa a teremtett világot? – kérdezte Roche. De Goran Gavila szokásához híven nem hitt a leegyszerűsítő magyarázatokban. Egészen addig az Albert névvel illetett gyilkos olyan típusnak tűnt, aki túlságosan rafinált ahhoz, hogy hasonló banalitásokban gondolkodjon. Azt tartotta magáról, hogy az őt megelőző sorozatgyilkosok felett áll. A Műhelyben a fáradtság szinte tapintható volt. Mila este kilenc körül tért vissza a motelból: szeme vörös volt, és jobb lábára enyhén sántított. Rögtön a vendégszobába ment lefeküdni, hogy pihenjen egy kicsit, anélkül hogy megágyazott volna a tábori ágyon, s anélkül, hogy levetette volna a ruháit. Tizenegy körül Goran hangjára ébredt, aki a folyosón halkan beszélt a mobilján. Mila mozdulatlanul feküdt, hogy azt a látszatot keltse, alszik. Valójában azonban hallgatta Goran beszélgetését. Rájött, hogy a vonal másik végén nem a felesége van, hanem egy bébiszitter vagy házvezetőnő, akit Goran Runa asszonynak szólított. Azt kérdezte tőle, hogy Tommy – szóval így hívták a kisfiát – evett-e, megcsinálta-e a leckéjét, és hogy esetleg nem hisztizett-e. Goran néha dörmögött valamit, miközben Runa asszony tájékoztatta. Végül a kriminológus megígérte, hogy a következő nap hazaugrik, hogy legalább pár órára láthassa Tommyt. Mila az ajtónak háttal, összekuporodva feküdt, és meg sem moccant. Amikor Goran letette a telefont, úgy tűnt, mintha megállt volna a vendégszoba küszöbén, és tekintetét pont az ő irányába fordította volna. Mila látta az előtte lévő falra vetülő árnyékát. Mi történt volna, ha megfordul? Tekintetük találkozott volna a félhomályban. Talán a kezdeti zavart valami más váltotta volna fel. A szemek néma dialógusa. De vajon ez volt-e az, amire Milának valójában szüksége volt? Miért gyakorolt rá az a férfi olyan különös varázserőt? Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan miből állt ez a vonzalom. Végül úgy döntött, hogy megfordul. De Goran már nem volt ott. Mila kis idő múlva újra elaludt. 143

– Mila... Mila... Boris suttogó hangja belopózott egy álomba, amelyben fekete fáktól övezett céltalan utak kanyarogtak. Mila kinyitotta a szemét, és megpillantotta az ágya mellett. Nem érintette meg, hogy felébressze. Csak a nevén szólította. De mosolygott. – Hány óra van? Túl sokat aludtam? – Nem, hat óra van... Épp indulóban vagyok... Gavila azt akarja, hogy beszéljek az árvaház néhány egykori lakójával. Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedved velem jönni... Mila nem lepődött meg ezen a javaslaton. Sőt, Boris zavarából rájött, hogy nem az ő ötlete volt. – Rendben, jövök. A nyakigláb fiatalember bólintott: hálás volt azért, hogy Mila nem kérette magát sokáig. Negyedóra múlva találkoztak az épület előtti parkolóban. A kocsi motorja már be volt kapcsolva. Boris kint várt a karosszériára támaszkodva, cigarettával a szájában. Bélelt, kapucnis kabátot viselt, ami majdnem a térdéig ért. Mila a szokásos bőrdzsekijében volt. Amikor összepakolta a bőröndjét, nem gondolt arra, hogy itt ennyire hideg lesz. A házak közül előbukkanó erőtlen napsugarak épp csak elkezdték olvasztgatni az útszéli piszkos hókupacokat, de délutánra már újabb hózivatart ígértek. – Kicsit melegebben kéne felöltöznöd, nem gondolod? – mondta neki Boris, miközben aggódó pillantást vetett az öltözékére. – Errefelé ilyenkor igen cidris az idő. A kocsiban kellemes meleg volt. Egy műanyag pohár és papírzacskó volt a műszerfalhoz támasztva. – Meleg croissant-ok és kávé? – Aha, és mind a tiéd – felelte Boris, visszaemlékezve Mila farkasétvágyára. Békeüzenet volt. Mila anélkül fogadta el, hogy bármiféle megjegyzést tett volna. Majd tele szájjal megkérdezte: – Hová is megyünk tulajdonképpen? – Már mondtam: ki kell hallgatnunk néhány személyt, akik valaha az intézet lakói voltak. Gavila meg van győződve arról, hogy a mosodában megrendezett koreográfia nem csupán nekünk szólt. – Talán felidéz valamit a múltból. – Ha így van, akkor nagyon távoli múltból. Ilyen helyek szerencsére már 144

több mint huszonnyolc éve nem léteznek. Amióta megváltoztatták a rendelkezéseket, és végre eltörölték az árvaházakat. – Volt valami fájdalmas a hangjában, Boris rögtön ezután be is vallotta: – Tudod, én is voltam egy ehhez hasonló helyen. Úgy tízéves lehettem. Sohasem ismertem az apámat, és az anyám egyedül nem bírt nevelni. így egy időre átmenetileg betett egy intézetbe. Mila nem tudott mit válaszolni, teljesen ledöbbentette Borisnak ez a személyes kitárulkozása. Boris ezt megérezte. – Ne aggódj, nem várok tőled semmiféle kommentet. Sőt, nem is tudom, miért meséltem el. – Sajnálom, de nem vagyok túlságosan extrovertált típus. Sokak számára hidegnek tűnhetek. – De nem az én számomra. Közben Boris az utat figyelte. A forgalom lassú volt a jeges aszfalt miatt. A kipufogócsövekből áramló füst megállt a levegőben. A járdán az emberek sietősen lépkedtek. – Sternnek, Isten tartsa meg jó szokásait, mintegy tucatnyi egykori intézeti növendéket sikerült előásnia. Nekünk ennek a fele jut. A többiekkel neki és Rosának kell kínlódnia. – Csak tizenkettőt? – Mármint itt a környéken. Nem tudom, Gavila doktornak mi járhat a fejében, de ha azt gondolja, hogy ezzel valamire is rábukkanunk... Az igazság az, hogy nem volt más alternatívájuk, és néha semmit sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy újra beinduljon a nyomozás. Azon a délelőttön az árvaház egykori növendékei közül négyet hallgattak ki. Valamennyien huszonnyolc év fölötti férfiak voltak, és többé-kevésbé ugyanazzal a bűnügyi pedigrével rendelkeztek: kollégium, javítóintézet, börtön, feltételes szabadlábra helyezés, megint börtön, majd a szociális gondozónál próbaidő. Csak egyiküknek sikerült teljesen megtisztulnia, hála az egyházának: a környék egyik evangélikus közösségének lett a lelkipásztora. Másik két személy különböző alkalmi szélhámosságokból él. A negyedik házi őrizetben van kábítószerterjesztésért. De amikor felidézték az intézetben eltöltött éveket, Mila és Boris valamennyiükön némi zaklatottságot vett észre. Olyan emberek, akik megjárták az igazi börtönt is, mégsem tudták elfelejteni azt a helyet. – Láttad az arcukat? – kérdezte Mila a kollégáját a negyedik látogatás után. – Te is arra gondolsz, hogy abban az intézetben valami szörnyűség történt velük? – Az a hely ugyanolyan volt, mint a többi hasonló intézet, hidd el. Inkább azt gondolom, hogy mindez a gyerekkorral van összefüggésben. 145

Ahogy növekedsz, látszólag minden lepereg rólad, még a legrosszabb élmények is. Ennek ellenére abban a korban az emlékek belevésődnek a sejtjeidbe, és örökre ott maradnak. Minden alkalommal, amikor Mila és Boris a megfelelő elővigyázatossággal mesélt nekik a mosómedencében talált holttestről, csak a fejüket rázták. Az a homályos szimbolizmus semmit sem jelentett számukra. A nap közepe táján Mila és Boris megálltak egy büfénél, gyorsan bekaptak néhány tonhalas szendvicset, és megittak két kapucsínót. Az égen súlyos felhők gyülekeztek. A meteorológusok nem tévedtek: hamarosan újra havazni kezd. Még két személlyel kellett találkozniuk, mielőtt kitör a hóvihar. Úgy döntöttek, hogy a legtávolabbi lakóval kezdik. – Feldhemek hívják, és mintegy harminc kilométerre lakik. Boris jó hangulatban volt. Mila arra gondolt, hogy ezt a pillanatot ki kéne használnia arra, hogy valamit megtudjon Goranról. Felkeltette az érdeklődését a férfi: elképzelhetetlennek tűnt, hogy van magánélete, élettársa, gyereke. Különösen a felesége tűnt rejtélyesnek, főleg a tegnap éjjel kihallgatott telefonbeszélgetés után. Hol lehet az a nő? Miért nincs otthon, hogy vigyázzon a kis Tommyra? Miért „Runa asszony” helyettesítette? Talán Boris tudott volna választ adni ezekre a kérdésekre. De Mila nem tudta, miként vágjon bele a témába, úgyhogy inkább lemondott róla. Amikor Feldher házához értek, már majdnem két óra volt. Megpróbálták felhívni, hogy bejelentsék érkezésüket, de a telefontársaság gépi hangja azt közölte velük, hogy a szám jelenleg nem kapcsolható. – Úgy tűnik, a barátunknak nem megy túl jól a sora – jegyezte meg Boris. A férfi lakóhelyét megpillantva erről még inkább meggyőződhettek. A ház – ha egyáltalán annak lehetett nevezni, egy roncstelep kellős közepén helyezkedett el, autóvázaktól körülvéve. Egy rőt szőrű kutya – mely úgy nézett ki, mintha a vasdarabokkal együtt rozsdásodásnak indult volna – rekedt vonyítással fogadta őket. Kis idő múlva negyvenes férfi jelent meg a küszöbön. A hideg ellenére csak egy koszos póló és farmer volt rajta. – Ön Feldher úr? – Igen... Maguk meg kik? Boris csak a kezét emelte fel az igazolványával. – Beszélhetnénk? Feldher szemlátomást nem örült a látogatásuknak, de intett, hogy lépjenek be. 146

Hatalmas sörhasa volt, ujjai pedig sárgállottak a nikotintól. A lakás belseje is olyan volt, mint a gazdája: mocskos és rendetlen. Eltérő méretű poharakat vett elő, és hideg teát töltött beléjük, majd cigarettával a szájában leült egy nyikorgó nyugágyra, átengedve a kanapét a rendőröknek. – Egész véletlenül találtak itt. Általában dolgozom... – És ma miért nem? – érdeklődött Mila. A férfi kinézett az ablakon. – A hó miatt. Senki sem alkalmaz segédmunkásokat ebben az időben. Egy csomó napot elvesztegetek. Mila és Boris a kezükben tartották a teát, de egyikük sem ivott belőle. Feldher szemlátomást nem sértődött meg emiatt. – Akkor miért nem próbál másféle munkát keresni? – kockáztatta meg Mila érdeklődést színlelve, hogy valamiféle kapcsolatot létesítsen Feldherrel. A férfi dohogott: – Má’ hogy a fenébe ne próbáltam volna meg! De ráfaragtam, akárcsak a házasságommal. Az a ribanc valami jobbat akart. Minden áldott nap elismételte, hogy egy kalap szart se érek. Most meg pincérnőként dolgozik fillérekért, és két másik riheronggyal él egy lakásban. Láttam a helyet: az az egyház kezeli, amihez most belépett. Képesek voltak meggyőzni arról, hogy egy ilyen semmirekellőnek is jut hely a mennyországban! Gondoljanak csak bele... Mila emlékezett rá, hogy idejövet vagy tucatnyi neonfeliratot látott, melyek ezeket az új felekezeteket hirdetik. Az egyház nevén kívül a szlogenjeik is láthatók. Néhány éve errefelé is elszaporodott a számuk. Híveiket többnyire a munkanélküliek, egyedülálló anyák és a hagyományos egyházakban csalódott személyek közül toborozzák. Bár a különböző felekezetek megpróbálnak egymástól különbözőnek látszani, közös bennük a teremtési teóriákhoz való feltétlen ragaszkodás, a homoszexualitás elutasítása, az abortuszellenesség, továbbá annak az elvnek a helyeslése, miszerint mindenkinek jogában áll fegyvert tartani, és végül a halálbüntetés támogatása. Ki tudja, hogy reagált volna Feldher, ha megtudja, hogy egyik intézeti társa egyik ilyen felekezetnek a lelkipásztora lett. – Amikor megérkeztek, azt hittem, maguk is közülük valók: egész’ idáig eljönnek, azért, hogy az evangéliumukról prédikáljanak! A múlt hónapban az a cafka kettőt is ideküldött nekem, hogy megtérítsenek! – röhögött fel, felvillantva szuvas fogsorát. Mila megpróbálta ejteni Feldher házasságának témáját, és mintha csak 147

véletlenül tenné, rákérdezett: – Feldher úr, mivel foglalkozott azelőtt, mielőtt segédmunkás lett? – Nem fogja elhinni... – A férfi elmosolyodott az őt körülvevő mocsokra pillantva. – Egy kis mosodát üzemeltettem. A rendőröknek minden önuralmukra szükségük volt ahhoz, hogy egymásra ne nézzenek, nehogy elárulják, mennyire érdekli őket Feldhernek ez a kijelentése. Milának nem kerülte el a figyelmét, hogy Boris a derekához csúsztatta a kezét, hogy szabaddá tegye pisztolytáskáját. Majd eszébe jutott, hogy megérkezésükkor azt vették észre, hogy azon a helyen a mobiltelefonoknak nincs erőtere. Nem sokat tudtak az előttük álló férfiról, de óvatosnak kellett lenniük. – Volt már börtönben, Feldher úr? – Csak apró-cseprő ügyekért, semmi olyasmiért, ami egy becsületes embernek álmatlan éjszakákat okozna. Boris úgy tett, mintha elhitte volna ezt az információt. Közben Feldhert fixírozta, hogy zavarba hozza. – Nos, mit tehetek magukért, zsarukért? – mondta a férfi, nem leplezve ingerültségét. – Tudomásunk szerint ön a gyermekkorát és a kamaszkora nagy részét egy papok által vezetett intézetben töltötte – mondta Boris óvatosan. Feldher gyanakvóan végigmérte. Ahogy a többiek, ő sem gondolhatta, hogy a két hekus csak emiatt fáradt oda. – Életem legjobb éveit – mondta sunyi képpel. Boris elmagyarázta neki az okot, amiért felkeresték. Feldhert szemlátomást megelégedéssel töltötte el az a tény, hogy előbb jutottak a tudomására a dolgok, mintsem azt a sajtónak kitálalták volna. – Egy csomó lóvét szakíthatnék azzal, ha ezt elmesélném az újságoknak – jegyezte meg. Boris fenyegetően nézett rá. – Próbálja csak meg, és rögtön letartóztatom. Feldher arcáról lehervadt a mosoly. Boris odahajolt hozzá. Ez egy kihallgatási technika volt, Mila is ismerte. A beszélgetőpartnerek – hacsak nincs köztük különleges érzelmi vagy intim kapcsolat – általában tiszteletben tartanak egy láthatatlan határvonalat. Ebben az esetben viszont a kikérdező személy közel hajol a kikérdezetthez, hogy behatoljon személyes terébe, és zavarba hozza. – Feldher úr, képzelem, milyen jól szórakozik azon, hogy hekusokat lát vendégül, és olyan teával kínálja őket, amibe talán még bele is hugyozott, aztán élvezettel nézi a két seggfejet, akik nem merik meginni a kezükben lévő pohár tartalmát. 148

Feldher meg sem mukkant. Mila Borisra nézett: ki tudja, ez jó húzás volt-e abban a helyzetben. Ez hamarosan ki fog derülni. Boris nagy nyugalommal letette a teát – anélkül, hogy megkóstolta volna – az asztalkára, és újra Feldher szemébe nézett. – Most pedig remélem, van kedve mesélni egy kicsit az intézetben töltött éveiről... Feldher lesütötte a szemét, miközben hangja suttogóvá vált. – Úgy is mondhatjuk, hogy azon a helyen születtem. Sohasem ismertem a szüléimét. Odavittek rögtön azután, hogy anyám kilökött magából. A nevemet Rolf atyától kaptam, aki azt mondta, hogy egy ismerősét hívták így, aki fiatalon elesett a háborúban. Ki tudja, az a bolond pap miért gondolta, hogy egy olyan név, ami annak a fickónak balszerencsét hozott, miért tenne engem szerencséssé... Odakint a kutya újra ugatni kezdett, elvonva Feldher figyelmét. – Kuss legyen, Koch! – kiáltotta, majd újra vendégeihez fordult. – Azelőtt több kutyám is volt. Ez a hely valaha szemétlerakó volt. Amikor megvettem, garantálták, hogy elvégezték a talajjavítást. De mindig előjön valami. Bűzös lé meg egyéb ocsmányság tör a felszínre, főleg eső után. A kutyák isznak belőle, megdagad tőle a hasuk, és pár nap múlva kipurcannak. Már csak Koch maradt meg, de szerintem má’ ez se húzza sokáig. Feldher gondolatai ide-oda csapongtak. Nem volt kedve emlékezni arra a helyre, ami valószínűleg megpecsételte a sorsát. A döglött kutyák történetével próbált eltérni a témától, és elérni azt, hogy beszélgetőpartnerei hagyják végre békében. De ők nem hagyhatták annyiban. Mila próbált meggyőző lenni, amikor megszólalt: – Szeretném, ha egy kicsit megerőltetné az emlékezetét... – Najó... Ki vele! – Azt szeretném, ha megmondaná, mihez társítaná ezt a képet: „egy mosoly a könnyek közt”. – Ez valami olyasmi, amit a pszichiáterek csinálnak? Gondolattársítás, vagy mi a franc a neve... – Olyasmi – értett egyet vele Mila. Feldher tömi kezdte a fejét. Ezt teljesen színpadiasan tette, tekintetét a magasba emelve és az állát vakargatva. Talán azt a benyomást akarta kelteni, hogy együttműködik, vagy talán rájött, hogy nem vádolhatják meg emlékezetkihagyás miatt, és így a bolondját járatta velük. De aztán megszólalt: – Billy More. 149

– Ki volt? Egy intézeti társa? – Ó, Billy kivételes kölyök volt! Hétéves lehetett, amikor megérkezett. Mindig vidáman mosolygott, hamarosan ő lett mindenki kedvence... Akkoriban már fokozatosan zárták be az intézetet. Végül már csak tizenhatan maradtunk. – Abban a hatalmas intézményben csak ilyen kevesen voltak? – A papok is elmentek. Csak Rolf atya maradt... Én a nagyobbak közé tartoztam, úgy tizenöt lehettem... Billy története nagyon tragikus: a szülei felakasztották magukat. Ő találta meg a holttesteket. Nem kiabált, és nem is hívott segítséget: ehelyett felállt egy székre, rájuk csimpaszkodott, és ezzel leszakította őket a mennyezetgerendáról. – Az efféle tapasztalatok nyomot hagynak az emberben. – De nem Billyben. Mindig boldogság sugárzott róla. A legrosszabb dolgokhoz is alkalmazkodott. Számára minden játék volt. Még sohasem láttunk effélét. A mi számunkra az a hely börtön volt, de Billy erre rá sem hederített. Energiát árasztott, nem is tudom, hogy magyarázzam... Két hóbortja volt: azzal az átkozott görkorcsolyájával száguldozott fel-alá a már kihalt folyosókon. A másik mániája a foci volt. De nem szeretett játszani. Inkább a pálya szélén állva közvetített: „Itt Billy More a mexikóvárosi Azteca stadionból...” A születésnapjára összedobtuk a lóvét, és vettünk neki egy nyavalyás magnót! Őrület: órák hosszat dumált rá, aztán visszahallgatta! Feldher már megint elkanyarodott a témától, de Mila megpróbálta visszaterelni a társalgást eredeti medrébe. – Beszéljen az intézet nyitva tartásának utolsó hónapjairól! – Ahogy már mondtam, fokozatosan zárták be az árvaházat, és nekünk, gyerekeknek két lehetőségünk volt: vagy végre örökbe fogadnak bennünket, vagy pedig másik intézetekbe, úgynevezett családias gyermekfaluba kerülünk. De mi másodrangú árvák voltunk, senki sem fogadott volna örökbe. De nem úgy Billyt. Érte sorban álltak! Mindenki rögtön beleszeretett, mindenki csak őt akarta! – És hogy végződött a dolog? Billy talált magának egy jóravaló családot? – Billy meghalt, asszonyom. Ezt olyan kiábrándultsággal mondta, mintha neki jutott volna az a szörnyű sors. De talán egy kicsit így is volt: mintha az a kisfiú a megváltás jelképe lett volna a társai számára. Egy közülük, aki végre kitörhetett volna. – Hogy történt? – kérdezte Boris. – Agyhártyagyulladás. 150

A férfi az orrát szívta, és a szeme kifényesedett. Az ablak felé fordult, hogy ne mutassa ki gyengeségét két idegen előtt. Mila biztos volt benne, hogy miután elmennek, Billy emléke továbbra is ott fog lebegni a házban, akár valami régi kísértet. De pont a könnyeinek köszönhetően Feldher elnyerte bizalmukat. Mila látta, amint Boris keze eltávolodik a pisztolytáskájától. Ez az ember ártalmatlan. – Az agyhártyagyulladást csak Billy kapta el, de a járványtól tartva egykettőre kipateroltak bennünket. Kurva nagy mázlink volt... – mondta erőltetett nevetéssel. – Elengedték a büntetésünk egy részét... És azt a lepratelepet a vártnál hat hónappal korábban zárták be. Miközben felálltak, hogy elmenjenek, Boris megkérdezte: – Viszontlátott valakit a régi társai közül? – Nem, de pár éve összefutottam Rolf atyával. – Most már nyugdíjban van. – Reméltem, hogy már elpatkolt. – Miért? – kérdezte Mila, a legrosszabbat feltételezve. – Bántotta talán? – Soha. De amikor efféle helyen tölti az ember a gyerekkorát, megtanulja, hogy mindent utáljon, ami emlékeztet rá. Ez a vélemény nem nagyon tért el Borisétól, aki önkéntelenül is rábólintott. Feldher nem kísérte el őket az ajtóig. Ehelyett a kis asztal fölé hajolt, és felvette Boris poharát, amiből a rendőr egy cseppet sem ivott. Feldher az ajkához emelte, és egy hajtásra kiitta. – Szép napot – mondta, miközben pimaszul rájuk meredt.

Egy régi csoportkép azokról a gyerekekről, akik utolsóként éltek a nevelőotthonban, mielőtt végleg bezárták volna; a fotót abban a helyiségben találták meg, amely valaha Rolf atya irodája volt. A Rolf atya körül álló tizenhat gyerek közül csak egy mosolygott a kamerába. Egy mosoly a könnyek közt. Elénk szem, kócos haj, egy hiányzó zápfog, egy szembetűnő zsírfolt a zöld pulóveren, melyet úgy fitogtatott, mintha érdemrend lenne. Billy Moore örökre megmaradt azon a fotón, teste pedig az intézet melletti templom apró temetőjében nyugodott. Nem ő volt az egyetlen gyerek, akit ott temettek el, de az ő sírja volt a legszebb: egy kőangyal díszítette, mely védelmezően terjesztette ki a szárnyait. Miután meghallgatta Mila és Boris beszámolóját, Favila arra kérte Sternt, hogy szerezzen be minden olyan dokumentumot, mely Billy 151

halálával van összefüggésben. A különleges ügynök a tőle megszokott buzgósággal látta el feladatát, és a különféle adatok összehasonlításakor különös egybeesésre bukkantak. – A potenciálisan fertőző betegségeket, mint például az agyhártyagyulladás, kötelező jelenteni az egészségügyi hatóságoknak. Az orvos, akinek Rolf atya bejelentette az esetet, ugyanaz, aki kiállította a halotti bizonyítványt. A két dokumentumon ugyanaz a dátum szerepel. Goran megpróbált ebből valamiféle következtetést levonni: – A legközelebbi kórház harminc kilométerre van. Az orvos valószínűleg nem is vette a fáradságot arra, hogy személyesen is ellenőrizze a helyzetet. – Megbízott a pap szavában – fűzte hozzá Boris. – Mert a papok általában nem hazudnak. „Nem mindig” – gondolta Mila. Ekkor Gavilának minden kételye eloszlott: – Exhumálni kell a holttestet!

A hó apró pihékben kezdett hullani, mintha elő akarná készíteni a talajt a később érkező nagyobb pelyhekhez. Hamarosan esteledett, ezért sietniük kellett. Chang emberei már munkában voltak, és egy apró lapát segítségével ásták a fagytól megkeményedett földet. Egyikük sem beszélt. Roche főfelügyelő, akit tájékoztattak a legújabb fejleményekről, megpróbálta féken tartani a sajtót. Megint síkideg volt: talán Feldher mégiscsak valamiféle spekulációt folytatott azokkal a bizalmas információkkal, melyeket a két rendőrtől megtudott. Egyébként kedvenc mondása szerint: „Amikor a sajtó nem tud semmit, akkor kitalálja a híreket.” Ezért sietniük kellett, mielőtt még valaki betöltené azt az űrt valami jól kiagyalt álhírrel, amit aztán nehéz lesz megcáfolni. Tompa zaj hallatszott. A lapát végre hozzáért valamihez. Chang emberei leereszkedtek a gödörbe, és kézzel folytatták az ásást. Műanyag ponyva fedte a ládát. Elvágták. A nyílásnál rögtön feltűnt egy apró, fehér koporsó fedele. – Teljesen elkorhadt – jelentette ki a boncorvos, miután gyors pillantást vetett rá. – Ha felhúzzuk, az azzal a kockázattal jár, hogy az egész szétesik. Ráadásul ez a hó még jobban bekavar – tette hozzá Goran felé fordulva, akitől a végső döntést várta. – Rendben van... Nyissátok ki! 152

Senki sem várta, hogy Goran ott helyben exhumálást rendel el. Ekkor Chang emberei viaszosvásznat húztak ki a gödör fölé, hogy esernyőként védje a helyet. A patológus olyan mellényt viselt, melynek vállára lámpa volt rögzítve, aztán a kőangyal tekintetétől kísérve leereszkedett a gödörbe. Előtte egy technikus gázlánggal elkezdte kiolvasztani a belső fémkoporsó forrasztását, mire a fedél mozgathatóvá vált. „Vajon hogy ébred fel egy huszonnyolc éve meghalt kisfiú?” – tűnődött magában Mila. Billy Moore valószínűleg megérdemelt volna egy rövid szertartást vagy imát. De senkinek sem volt hozzá kedve és ideje. Amikor Chang kinyitotta a koporsót, előtűntek szegény Billy földi maradványai: egykori elsőáldozói ruháját viselte, legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Elegáns volt felcsatolható nyakkendőjével és felhajtós nadrágjával. A koporsó egyik sarkában ott volt a berozsdásodott görkorcsolyája és a régi magnetofonja. Milának eszébe jutott Feldher elbeszélése: „Két hóbortja volt: azzal az átkozott görkorcsolyájával száguldozott fel-alá a már kihalt folyosókon. A másik mániája a foci volt. De nem szeretett játszani. Inkább a pálya szélén állva közvetített.” Ez volt Billy minden tulajdona. Chang lassan elkezdett mintákat venni a ruha szövetéből, és ebben a kényelmetlen pózban is gyors, pontos mozdulatokkal dolgozott. Ellenőrizte a csontváz állagát. Majd a csapat többi tagjaihoz fordulva kijelentette: – Számos törés látható... így kapásból nem tudom megmondani, mikor következhettek be. De véleményem szerint ez a gyerek nem agyhártyagyulladásban halt meg.

153

16. Timothy atyát Sarah Rosa bevezette a nyomozócsoport lakókocsijába, ahol Goran már várta. A pap még mindig nyugtalannak tűnt. – Egy szívességre szeretnénk megkérni – kezdte Stern. – Sürgősen beszélnünk kéne Rolf atyával. – Mondtam már, hogy nyugdíjba vonult. Fogalmam sincs, most hol tartózkodik. Amikor hat hónapja megérkeztem, csak pár órára találkoztunk. A dolgok átadásához szükséges időtartamra. Elmagyarázott egyet s mást, rám bízott néhány dokumentumot és a kulcsokat, majd elment. Boris Sternhez fordult: – Talán egyenesen a kúriához kellene fordulnunk. Szerinted hová küldik a papokat, amikor nyugdíjazzák őket? – Hallottam, hogy létezik egyfajta idősek otthona számukra... – De... talán... Valamennyien újra Timothy atya felé fordultak. – Mondja csak... – bátorította Stern. – Mintha rémlene, hogy Rolf atya a húgához szándékozott menni... Igen, azt mondta, hogy körülbelül egykorúak, és hogy sohasem volt férjnél. A pap elégedettnek tűnt, amiért valamivel végre hozzájárult a nyomozáshoz. Olyannyira, hogy felajánlotta a segítségét, amit kevéssel azelőtt még megtagadott: – Majd én beszélek a kúriával, ha akarják. Ha jól belegondolok, nem lesz nehéz megtudni, hol tartózkodik jelenleg Rolf atya. És az is lehet, hogy időközben még beugrik valami. Úgy tűnt, a fiatal pap némileg megnyugodott. Ekkor Goran is közbeszólt: – Ezzel nagy szívességet tenne nekünk, és elkerülnénk, hogy felhívjuk a figyelmet az itt történtekre. Gondolom, ennek a kúria is csak örülne. – Én is ezen a véleményen vagyok – értett egyet Timothy atya komoly hangon. Amikor a pap kilépett a lakókocsiból, Sarah Rosa Goranhoz fordult szemmel láthatóan bosszúsan: – Ha valamennyien egyetértünk abban, hogy Billy halálát nem betegség okozta, akkor miért nem adunk ki elfogató parancsot Rolf atya ellen? Egyértelmű, hogy köze van az ügyhöz! 154

– Igen, de nem ő a felelős a gyerek meggyilkolásáért. Milának nem kerülte el a figyelmét a „meggyilkolás” szó, amit Goran az első alkalommal ejtett ki. Billy csonttörései csupán csak utalnak arra, hogy erőszakos halállal halt meg, de nincs rá bizonyíték. – Rolf atya csak fedezte a dolgot. Kitalálta ezt a mesét Billy agyhártyagyulladásáról, így a fertőzéstől tartva senki sem akarta megkockáztatni, hogy tovább vizsgálódjon. A többit pedig megtette a külvilág közönye: senkit sem érdekelt azoknak az árváknak a sorsa, ez világos, nem? – Ráadásul az intézetet be akarták zárni – sietett a segítségére Mila. – Rolf atya az egyetlen, aki ismeri az igazságot, ezért kell kihallgatnunk. De attól tartok, ha egy letartóztatási paranccsal keresnénk... akkor... nos, lehet, hogy semmire sem jutnánk. Idős már, és meglehet, hogy a titkát magával akarja vinni a sírba. – Akkor mit tegyünk? – kérdezte Boris türelmetlenül. – Várjuk ki, amíg ez a papocska híreket hoz számunkra? – Természetesen nem – felelte a kriminológus. Aztán figyelmét az intézet alaprajzára összpontosította, amit Stern kért ki a körzeti földhivataltól. Egy pontot mutatott Borisnak és Rosának. – A keleti szárnyba kell mennetek. Látjátok? Ott található az archívum a valaha itt élt növendékek adataival. Természetesen bennünket csak az utolsó tizenhat gyerek érdekel. Goran átadta nekik a csoportképet, amin rögtön szembetűnt Billy Moore mosolya. Megfordította: a hátulján ott volt valamennyi gyerek aláírása. – Hasonlítsátok össze a neveket! Arra a névre van szükségünk, amelyikhez nincs dosszié... Boris és Rosa zavartan néztek rá. – Honnan tudja, hogy hiányzik egy dosszié? – Mert Billy Moore-t az egyik társa ölte meg.

Ugyanazon a csoportképen, amelyik Billy Moore-t mosolygó arccal ábrázolja, Ronald Dermis a harmadik balról. Nyolcéves. Ez azt jelenti, hogy Billy megérkezése előtt ő volt a kedvenc. Egy gyerek számára a féltékenység elegendő ok ahhoz, hogy valakinek a halálát kívánja. Miután elhagyta az intézetet a többiekkel együtt, eltűnt a bürokrácia útvesztőjében. Talán örökbe fogadták? Nem valószínű. Talán egy családi nevelőotthonba került. Rejtély. Szinte biztos, hogy a dokumentációk hiánya is Rolf atya számlájára írható. 155

Feltétlenül meg kellett találniuk az idős papot. Timothy atya biztosította őket arról, hogy a kúria foglalkozik az üggyel. – A testvére meghalt, ő pedig azt kérte, hogy hadd térjen vissza a laikus rendhez. Más szóval lemondott a papi talárról. Talán a bűntudat miatt, hogy fedezett egy gyilkosságot, vagy pedig amiatt az elviselhetetlen felismerés miatt, hogy a gonosz egy gyermek képét is magára öltheti. Ezek és más feltételezések izgatták a csapatot. – Még nem világos, hogy megindítsam-e az évszázad legnagyobb embervadászatát, vagy pedig üljek a babérjaimon, és várjam, hogy valamiféle választ méltóztass adni! Irodájának gipszkarton falai megremegtek a főfelügyelő hangerejétől. De Roche idegessége lepergett Goranról, aki tüntetőleg higgadt volt. – A nyakamon vannak a hatodik áldozat sztorija miatt. Azt állítják, nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt. – Nem leszünk képesek megtalálni addig, míg Albert nem dönt úgy, hogy valami nyomot hagy számunkra. Épp most beszéltem Krepp-pel: azt mondja, hogy ez a tetthely is tiszta volt. – Legalább annyit árulj el, hogy szerinted Ronald Dermis és Albert egy és ugyanaz a személy? – Már egyszer elkövettük ezt a hibát Alexander Bermann esetében. Pillanatnyilag nem vonnék le elsietett következtetéseket. Ez tanács volt, és Roche nem szokott hozzá ahhoz, hogy javaslatokat adjanak neki az esetek diplomatikus kezeléséhez. De ez egyszer elfogadta. – De nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel, és nem hagyhatjuk, hogy az a pszichopata irányítson bennünket! így nem fogjuk megmenteni azt a gyermeket! Feltéve, ha még életben van... – Csak egy személy mentheti meg. Maga Albert. – Tényleg azt várod, hogy majd magától átadja nekünk? – Csak annyit mondok, hogy előbb-utóbb ő is elkövethet egy hibát. – A rohadt életbe! Szép kis kilátások, mondhatom! Odafent meg alig várják, hogy szétrúgják a seggem! Én eredményeket követelek, Gavila doktor! Goran már hozzászokott Roche dühkitöréseihez. Ezek nem neki szóltak. A főfelügyelő az egész világgal haragban állt ilyenkor. Ez a vezető beosztás mellékhatása: ha túlságosan magas pozícióban van az ember, mindig van valaki, aki meg akarja fúrni. – Eddig sikerült kitérnem a szardobálók elől, pedig nem nekem szánták az egész adagot... Goran nagyon türelmes tudott lenni, de azzal is tisztában volt, hogy ez 156

Roche-nál nem mindig válik be. így hát megpróbálta más mederbe terelni a beszélgetést. – Tudod, mi az, amitől teljesen ki vagyok akadva? – Akármi legyen is az, csak vezessen végre ki bennünket ebből a zsákutcából. – Eddig még senkivel sem beszéltem róla... De az a könny... – Folytasd csak... – Legalább ötliternyi volt abban a medencében, amelyben megtaláltuk a második áldozatot. De a könny sós, így szinte azonnal felszárad. De ami ott volt, az nem... Azon töprengtem, hogy miért... – És miért, az isten szerelmére? – Mesterséges könny. Kémiai összetétele az emberi könnyhöz hasonló, de mindez csak illúzió... Te tudod, hogy lehet mesterséges úton könnyet előállítani? – Halványlila gőzöm sincs róla. – Hát ez az: Albertnek viszont van. Megcsinálta, egy csomó időt töltött el vele. És tudod, mit jelent ez? – Inkább mondd meg te. – Hogy mindent nagy gonddal tervezett el. Mindaz, amit most mutat nekünk, egy évek alatt kigondolt terv végeredménye. Nekünk viszont kevés időnk van arra, hogy reagáljunk a lépéseire. Erről van szó. Roche odaállt a fotel támlája mellé, és a semmibe meredt. – Szerinted mit vár tőlünk? – Őszintén szólva attól tartok, a legrosszabb még ezután fog bekövetkezni.

Mila lement a kórbonctani intézet alagsorába. Vett egy csomag kártyát, amelyeken híres focisták fotói látszottak. Legalábbis erről biztosította az eladó, akitől vásárolta. Ez az apró gesztus a búcsú rituáléjához tartozott. Chang ugyanis a halottasházban újra elrendezte Billy Moore tetemét, hogy újra eltemessék a kőangyal alá. A patológus a halottszemle végén megröntgenezte a csontokat a törés helyén. A felvételek egy fényes táblára voltak felerősítve, ami előtt ott állt Boris. Milát egyáltalán nem lepte meg, hogy ott találja. Amikor a különleges ügynök észrevette Milát, úgy érezte, magyarázkodnia kell: – Azért ugrottam be, hogy megnézzem, van-e valami újdonság. ^ – És van? – ment bele a játékba Mila, hogy ne hozza zavarba Borist. Nyilvánvaló volt, hogy a rendőr személyes okok miatt volt ott. 157

Chang félbeszakította a munkáját, hogy személyesen válaszoljon Mila kérdésére. – A gyerek teste magasból zuhant le. A törések súlyosságából és nagy számából arra következtetek, hogy a halál szinte azonnal beállt. A „szinte” szóban benne volt a remény és a szorongás egyaránt. – Azt nyilván senki sem mondhatja meg, hogy Billy vajon magától ugrott-e le, vagy pedig úgy lökték... – Világos. Mila észrevette a széken az egyik temetkezési vállalat prospektusát. Ezt a szolgáltatást biztos nem a rendőrség biztosítja. Bizonyára Boris ötlete volt, és ő fizeti a saját zsebéből, azért, hogy Billy méltó temetést kapjon. Az egyik polcon ott volt a tökéletesen kifényesített korcsolya és a magnetofon, melyet Billy a születésnapjára kapott, és amitől sose vált meg. – Chang arra is rájött, hogy hol állt be a halál – szólalt meg Boris. A boncorvos a kollégium kinagyított fotói felé fordult. – A mélybe zuhanó testek a sebességgel arányosan súlyosabbak lesznek: ez a gravitációs erő egyik hatása. A végén úgy tűnik, mintha egy láthatatlan kéz lapítaná oda a talajhoz. Összehasonlítva az áldozat életkorára, csontmeszesedésre és a törések súlyosságára vonatkozó adatokat, azt az eredményt kapjuk, hogy a zuhanás mintegy tizenöt méter magasságból történt. Ezért figyelembe véve az épület átlagos magasságát és a talaj lejtését, szinte bizonyosan állíthatom, hogy ebből a toronyból esett le... Látjátok? Egy újabb „szinte”. Abban a percben, amikor Chang mutatta a pontos helyet a fotón, egy asszisztens nézett be az ajtón. – Vross doktor, keresik... Egy pillanatra Mila nem ismerte fel a boncorvost valódi nevéről. Úgy látszik, beosztottjai közül senki sem merte Changnak szólítani. – Bocsássatok meg – mondta, majd magukra hagyta őket. – Nekem is mennem kell – mondta Mila, mire Boris bólintott. Kifelé indulva elhaladt a mellett a polc mellett, melyen Billy görkorcsolyája és magnetofonja volt, és letette melléjük a focistákat ábrázoló kártyákat. Boris észrevette. – Rajta van a hangja... – Micsoda? – kérdezte Mila, mert nem értette. Boris fejével a magnetofon felé mutatott, és megismételte: – Billy hangja... És a halandzsa futballközvetítései... – Szomorkásán elmosolyodott. – Meg tudtad hallgatni? 158

Boris bólintott. – Igen, de csak az elejét... Nem bírtam tovább... – Értem – mondta Mila minden további kommentár nélkül. – Képzeld, a szalag majdnem teljesen ép. Azok a... savak nem tették tönkre. – Nem volt képes kimondani azt, hogy „bomlási savak”. – Chang szerint ez meglehetősen ritka. Talán a talajtól függ, amibe eltemették. Nem volt benne elem, nekem kellett beletenni. Mila úgy tett, mintha meglepődne, hogy enyhítsen Boris feszültségén. – Ezek szerint a magnó működik. – Még jó: japán gyártmány! Ezen mindketten nevettek. – Van kedved végighallgatni velem? Mila kicsit gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Valójában nem volt hozzá sok kedve. Vannak olyan dolgok, melyeknek békében kell nyugodniuk – gondolta. De ebben az esetben Borisnak volt szüksége arra, hogy meghallgassa, és nem volt szíve nemet mondani. – Gyerünk, kapcsold be! Boris odalépett a magnóhoz, megnyomta a „Play” gombot, mire abban a hideg boncteremben Billy Moore hangja újra életre kelt. „A mitikus Wembley stadionban vagyunk, kedves sportkedvelő barátaim, akik hallgattok! Ez a meccs biztosan bekerül a foci történelmébe: Anglia-Németország!” Élénk hangja volt, és kicsit raccsolt. Ezekben a szavakban benne rejlett mosolya, és az ember szinte maga előtt látta azt a gondtalan, mulatságos kisfiút, aki megpróbál egy kis vidámságot csempészni a világba. Mila és Boris vele együtt mosolyogtak. „A hőmérséklet kellemes, és a késő ősz ellenére nem ígérnek esőt. A csapatok már felálltak a pálya közepén, hogy meghallgassák nemzeti himnuszaikat... A stadion zsúfolásig megtelt szurkolókkal, minden jegy elkelt! Micsoda látvány, hölgyeim és uraim! Hamarosan szemtanúi leszünk egy nagy kihívásnak. De mindenekelőtt felsorolnám a pályára lépő játékosok névso... Ezeket és minden bűnömet szánom és bánom, hogy velük a végtelen jóságú Istent megbántottam. „ Mila és Boris értetlenül összenéztek. A hang, mely az első szövegre volt rávéve, sokkal halkabb volt. – Egy ima. – De ez nem Billy... „- Fogadom erősen, hogy megjavulok, kerülöm a bűnt és a bűnre vezető alkalmat. Kérek méltányos büntetést és feloldozást. – Rendben van.” 159

Egy férfi hangja hallatszott. Mit akarsz meggyónni? – Sok csúnya szót mondtam az utóbbi időben. És három napja kekszet loptam a spájzból, de Jonathan is velem együtt evett belőle. Meg... meg... puskáztam matekórán. – Semmi más?” – Ez biztos Rolf atya – jegyezte meg Mila. – „… – Gondolkozz csak, Ron!” Ez a név jeges dermedtséggel töltötte be a szobát. Ekkor Ronald Dermis is újra kisgyerekké vált. „- Hát, az igazat megvallva... lenne valami... – És akarsz róla beszélni? – Nem. – Ha nem beszélsz róla, akkor hogyan adjak feloldozást? – Nem tudom. – Te tudod, mi történt Billyvel, igaz, Ron? – Isten magához vette. – Nem Isten volt, Ron. Te tudod, ki volt? – Leesett. Leesett a toronyból. – De te ott voltál vele. – I-igen. – Kinek az ötlete volt, hogy oda felmenjetek? – Valaki a toronyba rejtette el a görkorcsolyáját. – Te voltál az? – I-igen. – És lelökted? – ... – Ronald, kérlek, válaszolj a kérdésemre! – Senki sem fog megbüntetni, ha megmondod, hogy történt. Ezt megígérem. – Ő mondta, hogy tegyem meg. – Ki az az ő? Billy? Billy mondta, hogy lökd le? – Nem. – Valaki a társaid közül? – Nem. – Akkor ki? –… – Ron! –… 160

– Gyerünk, válaszolj! Ez a személy, akiről beszélsz, nem létezik, ugye? Csak a képzeleted szüleménye. – Nem. – Nincs itt senki más. Csak én és a társaid. – Ő csak miattam jön. – Figyelj ide, Ron. Szeretném, ha kimondanád, hogy nagyon megbántad azt, ami Billyvel történt. – Nagyon megbántam azt, ami Billyvel történt. – Remélem, őszinte vagy. Mindenesetre ez a titok köztem, közied és a Mindenható között marad. – Rendben. – Soha senkivel sem kell róla beszélned. – Rendben. – Feloldozlak bűneid alól az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. – Ámen.”

161

17. – Egy bizonyos Ronald Dermist keresünk – jelentette ki Roche a vakuk és mikrofonok kereszttüzében. – Harminchat év körüli, barna hajú, barna szemű, világos bőrű férfi. Egy fantomrajzot mutatott a jelenlévőknek, amit Ron gyerekkori fényképe alapján „öregítettek”. Jó magasra tartotta a képet, miközben a vakuk eszeveszetten villogtak. – Okunk van azt feltételezni, hogy ennek az embernek köze van a kislányok elrablásához. Aki ismeri vagy hírei vannak róla, esetleg kapcsolatba került vele az elmúlt harminc év során, az szíveskedjék közölni a rendőrséggel. Köszönöm. Ez utóbbi mondatok kérdések és könyörgések özönét váltották ki az újságírókból. – Roche úr... Főfelügyelő... Csak egy kérdés! Roche nem vett róluk tudomást, és egy másik kijáraton keresztül hagyta el az épületet. Ez elkerülhetetlen lépés volt. Vészjelzést kellett adniuk. Mila és Boris felfedezése után hektikus órák következtek. Két óra elteltével világosan látták a helyzetet. Rolf atya Billy magnójára vette fel Ron vallomását. Majd a kisfiúval együtt eltemette – mint amikor valaki elvet egy magot, tudván, hogy az előbb-utóbb meghozza gyümölcsét –, abban a reményben, hogy az igazság egy nap megvált mindenkit: azt, aki ártatlan, zsenge életkora ellenére elkövette azt a gyalázatos tettet, azt, aki elszenvedte, és végül azt, aki tett róla, hogy két méterre a föld alá rejtse. „Mindenesetre ez köztem, közted és a Mindenható között marad...” – Honnan tudott minderről Albert? – kérdezte Goran. – Csakis Rolf atya és Ron ismerték a titkot. Ezért az egyetlen magyarázat az, hogy Ron és Albert egy és ugyanazon személy. Talán ennek fényében kell látni azt a tényt is, hogy Alexander Bermannt is belekeverte az ügybe. A kriminológus már nem emlékezett rá, melyikük mondta azt, hogy a sorozatgyilkosuk azért vett célba egy pedofilt, mert valószínűleg gyerekkorában erőszakot szenvedett el. Talán Sarah Rosa állította. De Stern rögtön elvetette ezt a feltételezést, és Gavila is egyetértett vele. Most viszont el kellett ismernie, hogy talán tévedett. 162

– A pedofilok kedvenc céltáblái az árvák és a csellengők, mert senki sem tudja megvédeni őket. Goran mérges volt magára, amiért nem jött rá korábban. Pedig a puzzle valamennyi darabkája ott volt az orra előtt már kezdettől fogva. Ehelyett hagyta, hogy elragadja az a gondolat, hogy Albert egy rafinált stratéga. „A sorozatgyilkos a tetteivel egy történetet mesél el: belső konfliktusáét” – szokta ismételgetni tanítványainak. – A gőgömnek köszönhetem, hogy becsapott. Azt hittem, kihívás elé akar minket állítani. És tetszett a gondolat, hogy olyan ellenféllel állok szemben, aki agyafúrtabb akar lenni nálam. Miután a tévében végighallgatta Roche sajtókonferenciáját, a kriminológus összehívta a csapatot a nevelőintézet mosodájában, ahol megtalálták Anneke holttestét. Úgy vélte, ez a legmegfelelőbb hely a nyomozás újraindításához. Az a rövid mea culpa arra szolgált, hogy eloszlasson minden kételyt, es megerősítse azt a tényt, hogy valódi teamet alkotnak, nem csupán Gavila doktor kísérleteinek résztvevői. A második áldozat tetemét időközben eltávolították, és a márványmedencéből leengedték a mesterséges könnyet. Már csak a halogénlámpák maradtak ott, meg a zümmögő generátorok. Hamarosan azokat is el fogják vinni. Goran Timothy atyát is hívatta. A pap zihálva és felindultan érkezett meg, bár a helyiségben már semmi sem emlékeztette a bűntényre, mégis szemlátomást szörnyű zavarban volt. – Nem sikerült Rolf atya nyomára bukkannom – kezdte a fiatal pap. – Éppenséggel azt hiszem... – Rolf atya valószínűleg már meghalt – vágott a szavába Goran. – Egyébként Roche felhívásai után jelentkezett volna. Timothy atyát ez szemlátomást megrázta. – Akkor mit tehetek önökért? Goran kis szünetet tartott, hogy jól megválogassa a szavait. Majd a többiekhez fordult: – Tudom, hogy furcsának tűnhet... De szeretném, ha elmondanánk egy imát. Rosa nem tudta leplezni elképedését. Boris sem, aki összenézett vele. Mila teljesen ledöbbent. Nem így Stern, aki nagyon is vallásos volt. Ő volt az első, aki elfogadta Goran javaslatát. Megállt a helyiség közepén, és oldalt kinyújtotta a karját, hogy megfogja a többiek kezét, és kört alkossanak. Mila volt az első, aki odalépett. Őt Rosa követte meglehetősen kelletlenül. Boris volt a legmakacsabb, de nem tudta visszautasítani Gavila doktor kérését. Timothy atya végre derűsen bólintott, és beállt közéjük. 163

A kriminológus nem tudott imádkozni, és talán nem is létezett olyan ima, ami illett volna ehhez az alkalomhoz. De mégis megpróbálta, és szomorú hangon belekezdett. – Az elmúlt időszakban szörnyű események szemtanúi voltunk. Ami pedig itt történt, az egyenesen kimondhatatlan. Nem tudom, létezik-e valahol egy Isten. Mindig is azt kívántam, bárcsak létezne! Viszont teljesen biztos vagyok a Gonosz létezésében. Mert a gonoszságot ki lehet mutatni. A jóságot viszont nem. A Gonosz nyomokat hagy maga után. Például ártatlan gyermekek holttestét. A jóról csak tanúvallomásokat hallhatunk. De ez nem elég számunkra; mi konkrét bizonyítékokat keresünk... – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Ha létezne egy Isten, szeretném megkérdezni tőle, miért kellett meghalnia Billy Moore-nak. Honnan eredt Ronald Dermis gyűlölete? Mi minden történt vele ezekben az években? Hogy tanult meg ölni? Miféle ok késztette arra, hogy a gonoszt válassza? És miért nem vet véget ennek a borzalomnak? Goran kérdései visszhangoztak a teremben uralkodó csöndben. – Ha úgy gondolja, atyám... – mondta Stern kis idő múlva. Ekkor Timothy atya állt a kis gyülekezet élére. Összetette a kezét, és belekezdett egy szent énekbe. Magabiztos és gyönyörű hangja betöltötte a teret, és ott áramlott közöttük. Mila behunyta a szemét, és átengedte magát azoknak a latin szavaknak. Bár nem értette, de a jelentésük teljesen világos lett volna még a legsüketebb és legtompább agyú ember számára is. Ezzel az énekkel Timothy atya visszahozta a békét a káoszba, és mindent megtisztított a Gonosz szennyétől.

A levél a magatartástudományi osztálynak volt címezve; egy kóros hazudozó számlájára írták volna, ha az írásmód nem mutat némi megegyezést Ronald Dermis egy gyerekkorában írt dolgozatával. Kockás lapra írták egy teljesen átlagos golyóstollal. Úgy tűnt, Albertnek nem volt szüksége további fortélyokra. A szöveget a lap közepére írták: egyetlen mondat volt, és szinte alig tartalmazott írásjelet.

azoknak akik vadásznak rám Billy egy rohadék volt egy ROHADÉK! És jól tettem hogy kinyírtam gyűlöltem és mindegyikőnkkel kiszúrt volna mert neki lett volna családja, nekünk pedig nem amit velem tettek az sokkal rosszabb volt és SENKI se

164

jött megmenteni, SENKI. Mindig is itt voltam a szemetek előtt és nem láttatok aztán megérkezett ő. Ő megértett. Ő tanított. Ti akartátok hogy ilyen legyek nem láttatok most láttok? A ti bajotok végül is csak a ti hibátok lesz én az vagyok aki vagyok. SENKI sem akadályozhatja meg mindezt SENKI. Ronald

Goran egy példányt magával vitt, hogy alaposabban áttanulmányozhassa. Ezt az éjszakát otthon fogja tölteni. Már alig várja, hogy Tommyval lehessen. Napok óta nem látta a fiát. Alighogy átlépte a lakás küszöbét, már hallotta is, hogy siet az ajtó felé. – Hogy vagy, apa? Goran felkapta, és magához szorította. – Nem panaszkodhatok. És veled mi újság? – Én jól vagyok. Ez a három szó egyfajta varázsigének számított. A fia azután tanulta meg a használatukat, hogy kettesben maradtak. Mintha ezzel azt akarná mondani, hogy Gorannak nincs oka aggodalomra, mert „ő jól van”. Nem hiányzik az anyukája. Megtanulta, hogy ne hiányozzon. Ezzel azonban egy határvonalat is meghúztak. Ezzel a három szóval lezártak egy témát. Helyreállt a lelki békéjük. Igen, emlékszünk rá, mennyire rossz anya és feleség nélkül. Most azonban előrenézünk, a jövőbe. Ez pontosan így történt. Goran hozott magával egy zacskót, és Tommy most türelmetlenül vizsgálta a tartalmát. – Hurrá! Kínai kaja! – Gondoltam, örülsz, ha kissé változatosabbá tesszük Runa néni kosztját. Tommy undorodó arcot vágott. – Utálom a fasírtját! Túl sok mentát tesz bele, olyan íze van, mint a fogkrémnek! Goran felnevetett: Tommynak teljesen igaza volt. – Gyerünk, menj kezet mosni! Tommy a fürdőszobába szaladt. Amikor visszajött, nekiállt megteríteni. Goran a konyhai edények nagy részét az alsó polcokra helyezte át, amelyek Tommy magasságában voltak: azt akarta, hogy fia is részt vegyen a háztartási munkában. Ha közösen végzik a teendőket, az azt jelenti, hogy egyiküknek foglalkoznia kell a másikkal, és egyikük sem hagyhatja félbe a munkát. Egyiküknek sem volt joga ahhoz, hogy átadja magát a 165

szomorúságnak. Tommy fogott egy tálat, és belehelyezte a sült töltött tésztát az édessavanyú szósszal, miközben apja a kantoni rizst öntötte két kisebb tálba. Voltak pálcikáik is, és a sült fagylaltot Goran egy doboz vaníliakrémmel helyettesítette. A vacsora elfogyasztása közben elmesélték egymásnak, hogy telt a napjuk. Tommy beszámolt arról, hogyan haladnak a nyári cserkésztábor szervezésével. Aztán Goran az iskoláról kérdezte, és büszkén értesült arról, hogy fia ötöst kapott tornából. – Én két ballábas voltam majdnem minden sporthoz – ismerte el Goran. – És mi volt az, amiben menő voltál? – A sakkban. – De hiszen a sakk nem is sport! – Dehogynem: még olimpiát is rendeznek belőle! Tommyt ez nem győzte meg túlságosan. De megtanulta, hogy az apja sosem hazudik neki. A valóságban ez nehéz lecke volt. Mert amikor először kérdezett az anyjáról, Goran elmesélte neki az igazságot. Semmi köntörfalazás. „Csak semmi kamuzás” – szokta mondani Tommy, amikor valakitől az igazságot várja el. Apja azonnal eleget tett e kérésének. Nem bosszúból, vagy azért, hogy megbüntesse az anyját. A hazugságok – vagy ami még rosszabb, a féligazságok – csak fokozták volna a kisfiú szorongását. Két kolosszális hazugsággal kellett volna szembenéznie: az anyjáéval, aki faképnél hagyta, és az apjáéval, akinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy ezt megmondja neki. – Egy nap megtanítasz sakkozni? – Persze hogy megtanítalak. Ezzel az ünnepélyes ígérettel Goran lefektette. Aztán bezárkózott a dolgozószobájába. Elővette Ronald levelét, és már vagy századszorra átolvasta. Az egész szövegből egy dolog ragadta meg leginkább a figyelmét. Ez a mondat: „aztán megérkezett Ő. Ő megértett. Ő tanított.” Az „Ő” szót készakarva nagybetűvel írta. Goran egy másik alkalommal is hallotta ezt a különös hivatkozást. Azon a magnószalagon volt, amin Ronald vallott Rolf atyának. „Ő csak miattam jön.” Világos példája volt a mentális disszociációnak, amelyben a negatív Én egyre jobban elválik a cselekvő Éntől, míg végül Ő lesz belőle. „ÉN voltam. De Ő mondta, hogy tegyem meg. Az Ő hibája az, hogy ilyenné lettem.” Ebben a kontextusban mindenki más SENKIVÉ válik. Ezt is nagybetűvel írta. 166

SENKI se jött megmenteni. SENKI sem akadályozhatja meg mindezt. Ron azt akarta, hogy megmentsék. De mindenki megfeledkezett róla és arról a tényről, hogy alapjában véve csak egy kisfiú. Mila elment, hogy valamit vásároljon magának vacsorára. De miután hasztalan bóklászott az üzletek és a gyorsbüfék között (melyek a havazás miatt korábban bezártak), végül be kellett érnie egy zöldségleveskonzervvel, amit egy fűszerüzletben vásárolt. Arra gondolt, hogy majd felmelegíti azzal a mikrohullámú sütővel, amit a Műhely konyhájában látott. Túl későn jutott eszébe, hogy talán az se biztos, hogy működik. Visszatért a lakásba, mielőtt még a csípős esti hideg lemerevítette volna a lábizmait. Azt kívánta, bárcsak ott lenne a melegítője és az edzőcipője. Már napok óta nem mozgott, és az ízületei közt stagnáló tejsav nehézkessé tette a mozgását. Miközben felfelé indult, megpillantotta Sarah Rosát a szemben lévő járdán, amint hevesen vitatkozott egy férfival. A férfi megpróbálta lecsillapítani, de szemlátomást nem sok sikerrel járt. Mila arra gondolt, hogy a férje lehet, és őszinte szánalmat érzett iránta. Mila gyorsan belépett a házba, mielőtt még a hárpia észrevehette volna – nem akarta, hogy Sarah emiatt még jobban utálja. A lépcsőházban összefutott Borisszal és Sternnel, akik lefelé tartottak. – Hová mentek? – Beugrunk a bűnügyisekhez megnézni, hogy haladnak az embervadászattal – felelte Boris, miközben a szájába tett egy cigarettát. – Velünk jössz? – Nem, kösz. Boris ekkor vette észre a zöldséglevest. – Hát akkor jó étvágyat! Mila tovább haladt felfelé, de még hallotta Borist, amint ezt mondja idősebb kollégájának: – Vissza kéne szoknod a cigire. – Te is jobban tennéd, ha átállnál erre... Mila felismerte a mentacukros doboz zörgését, és elmosolyodott. Most egyedül volt a Műhelyben. Goran a fiával tölti az estét. Mila ezt kicsit sajnálta. Már hozzászokott a jelenlétéhez, és tetszett neki a nyomozási módszere. A tegnapi imától eltekintve. Anyja, ha élne és látta volna, hogy részt vesz azon a rituálén, nem hitt volna a szemének. A mikrohullámú sütő működött. A leves nem is volt olyan rossz. De lehet, hogy csak éhes volt, azért tűnt élvezhetőnek. A tányérral és a kanállal a kezében átvonult a vendégszobába, és örült, hogy kis időre az egész szoba az ő rendelkezésére áll. 167

Keresztbe tett lábbal leült az összecsukható ágyra. A bal combján lévő seb kicsit húzódott, de már gyógyult. Mindig minden meggyógyul, gondolta. Miközben kanalazta a levest, maga elé tette Ronald Dermis levelének másolatát, és újra és újra átolvasta. Ronald tökéletes időzítéssel tűnt fel újra ebben a történetben. De volt valami disszonancia a szavaiban. Milának nem volt bátorsága ezt megemlíteni Gorannak, mert úgy gondolta, ő nem adhat tanácsokat. De egész délután ez a gondolat gyötörte. A levelet a sajtó rendelkezésére bocsátották. Ez szokatlan volt. Gavila nyilván úgy döntött, hogy egy kicsit hízelegnek a sorozatgyilkos egojának. Mintha ezt mondták volna neki: „Látod? Figyelemmel kísérünk!” Holott a valóságban csak el akarták terelni a figyelmét a fogságban tartott kislányról. – Nem tudom, meddig tud ellenállni gyilkos ösztönének – csúszott ki pár órája Goran száján. Mila megpróbálta elhessegetni ezt a gondolatot, és a levélre koncentrált. Zavarónak találta a levél formáját. Diszharmonikusnak találta. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de az a tény, hogy a szöveg a levél közepén helyezkedett el, és úgyszólván egyetlen, megszakítások nélküli mondatból állt, megakadályozta abban, hogy teljes egészében megértse a tartalmát. Elhatározta, hogy részekre bontja. Letette a tányért, majd elővett egy noteszt és egy tollat.

– azoknak akik vadásznak rám – Billy egy rohadék volt egy ROHADÉK! És jól tettem hogy kinyírtam gyűlöltem és mindegyikőnkkel kiszúrt volna mert neki lett volna családja, nekünk pedig nem – amit velem tettek az sokkal rosszabb volt! és SENKI se jött megmenteni, SENKI. – Mindig is itt voltam a szemetek előtt és nem láttatok – aztán megérkezett Ő. Ő megértett. Ő tanított. – Ti akartátok hogy ilyen legyek nem láttatok most láttok? A ti bajotok végül is csak a ti hibátok lesz – én az vagyok aki vagyok. SENKI sem akadályozhatja meg mindezt SENKI. – RONALD

Mila újra egyenként végigolvasta a mondatokat. Csak úgy áradt belőlük 168

a düh és a gyűlölet kivétel nélkül mindenki felé. Mert Billy gyilkosa elméjében valami óriási, mindenre kiterjedő dolgot jelképezett. Valamit, amit Ron sohasem fog birtokolni. A boldogságot. Billy vidám volt, holott jelen volt szülei öngyilkosságánál. Billyt örökbe fogadták volna, holott csak egy „másodosztályú” árva. Billyt mindenki szerette, holott ezért ő semmit sem tudott cserébe adni. Meggyilkolásával Ronald örökre eltüntette a képmutató gyermek mosolyát a föld színéről. De újra és újra végigolvasva a mondatokat, Milának egyre inkább úgy tűnt, hogy azok nem is annyira vallomások vagy kihívások, mint inkább válaszok. Mintha valaki kikérdezné Ronaldot, és ő alig várja, hogy kitörjön a hosszú évekig tartó hallgatás börtönéből, és megszabaduljon a Rolf atya által rákényszerített titoktól. De mik voltak a kérdések? És ki tette fel őket? Mila emlékezetében felidézte azt, amit Goran mondott az ima alatt. Arról, hogy a jóságot nem lehet kimutatni, míg a gonoszságról számtalan példát láthatunk. Bizonyítékok. Ronald úgy tartotta, hogy pajtása megölésével pozitív, szükséges cselekedetet hajtott végre. Billy számára a Gonoszt képviselte. Ki tudta volna bebizonyítani, hogy helytelenül cselekedett? Az ő logikája tökéletes volt. Mert esetleg Billy Moore felnővén alávaló emberré vált volna. Ezt ki tudta volna megmondani? Mila amikor gyerekkorában hittanra járt, mindig feltett magában egy kérdést. Ezzel felnőttkorára sem hagyott fel. Isten, aki feltételezhetően jó, miért hagyja, hogy a gyerekek meghaljanak? Ha jobban belegondolt, éppenséggel ez volt az, ami ellentmondásban állt a szeretet és az igazság ideáljával, mely az evangéliumot áthatotta. De talán Isten a legrosszabb fiait bünteti a korai halállal. Akkor talán az általa megmentett gyerekek is sorozatgyilkossá válhatnak. Akkor valószínűleg helytelen az, amit csinál. Ha valaki megölte volna Adolf Hitlert, Jeffry Dahmert vagy Charlse Mansont még kisdedkorukban, akkor az vajon jó vagy gonosz tettet hajtott volna végre? De az ő gyilkosaikat megbüntették és elítélték volna, és semmi esetre sem ünnepelték volna őket, mint az emberiség megmentőit! Végül arra a következtetésre jutott, hogy a jó és a gonosz gyakran összekeveredik. Hogy az egyik a másiknak az eszköze és megfordítva. Ahogy egy ima szavait is össze lehet keverni egy gyilkos félrebeszélésével, gondolta. Először csak azt a szokásos bizsergést érezte a nyakszirtjén. Mintha 169

valami közelítene felé valamilyen eldugott helyről. Majd újra elismételte magában ezt a gondolatot, és abban a percben beugrott neki, hogy ismeri azokat a kérdéseket, melyekre Ronald megpróbált válaszolni a levelében. E kérdéseket Goran imája tartalmazta. Megpróbált visszaemlékezni rá, bár csak egyszer hallotta. A noteszába próbálta feljegyezni a mondatokat. Többször is eltévesztette a sorrendet, de végül sikerült. Aztán megpróbálta összekötni a levél mondataival. Összeállította a dialógust, majd elolvasta. Minden világossá vált.

Azoknak, akik vadásznak rám.

Ezeket a szavakat hozzájuk intézte, hogy válaszoljon a kriminológus kérdéseire.

Miért kellett Billy Moore-nak meghalnia? „Billy egy rohadék volt egy ROHADÉK! És jól tettem, hogy kinyírtam gyűlöltem és mindegyikőnkkel kiszúrt volna mert neki lett volna családja, nekünk pedig nem”

Honnan eredt Ronald Dermis gyűlölete? „amit velem tettek az sokkal rosszabb volt és SENKI se jött megmenteni, SENKI.”

Mi történt vele ezek alatt az évek alatt? „Mindig is itt voltam a szemetek előtt és nem láttatok”

Hogy tanult meg ölni? „aztán megérkezett Ő. Ő megértett. Ő tanított.”

Miféle ok késztette arra, hogy a gonoszt válassza? „Ti akartátok hogy ilyen legyek nem láttatok most láttok? A ti bajotok végül is csak a ti hibátok lesz”

És miért nem vet véget ennek a borzalomnak? 170

„én az vagyok aki vagyok. SENKI sem akadályozhatja meg mindezt SENKI.”

Mila nem tudta mire vélni ezt az egészet. De talán a válasz a lap alján látszó aláírásban rejlett. Egy név.

„Ronald”

Azonnal ellenőrizni akarta, hogy feltevése igaz-e.

171

18. A lilás égbolton lassan gyülekeztek a hótól duzzadó, hatalmas felhők. Mila csak negyvenperces várakozás után talált egy taxit. A sofőr, miután megtudta, hova akar menni, tiltakozott. Azt mondta, túl messze van, és éjszaka, a hóviharban nemigen fog visszafelé fuvart találni. Csak akkor egyezett bele, amikor Mila felajánlotta, hogy kifizeti a fuvardíj dupláját. Az aszfaltra már több centiméternyi hó rakódott le, hiábavalóvá téve a sószóró autók munkáját. Csak hólánccal lehetett közlekedni, és ez a tempó rovására ment. A taxiban áporodott volt a levegő, és Mila a vezető melletti ülésen egy hagymás kebab maradványait vette észre. Ez a szag keveredett egy fenyőillatú autóparfümmel, mely pont a fűtőberendezés mellett helyezkedett el. Nem volt éppenséggel vendégcsalogató a légkör. Amíg keresztülhajtottak a városon, Milának alkalma nyílt rendbe szedni gondolatait. Meg volt győződve teóriája helyességéről, és ahogy közeledett úti céljához, egyre biztosabb lett benne. Arra gondolt, hogy felhívja Gavilát megerősítés végett, de a mobiljában csaknem teljesen le volt merülve az elem. így elhalasztotta a telefonálást: majd akkor hívja fel, amikor megtalálta azt, amit keresett. Rátértek a sztrádáról levezető sávra. A kijáratnál rendőrjárőrök állították meg a forgalmat, és visszaküldték a kocsikat. – Túl sok a hó, veszélyes az út! – ismételgették a rendőrök az autósoknak. Néhány kamion az út szélén várakozott abban a reményben, hogy talán másnap reggel folytathatja az útját. A taxi elhaladt a járőrök mellett, és ráhajtott egy másodrendű útra. Az egykori nevelőotthont nemcsak a sztrádáról lehetett megközelíteni. Valószínűleg régen ez volt az egyetlen odavezető út, és a taxis szerencsére ismerte. A kapu előtt szállt ki a kocsiból. Az meg sem fordult a fejében, hogy további pénzt ajánljon fel a taxisnak, hogy várja meg. Teljesen biztos volt abban, hogy nem téved, és hogy hamarosan újra odaözönlenek a kollégái. – Nem akarja esetleg, hogy itt maradjak, amíg befejezi a dolgát? – kérdezte a taxis, amikor rájött, hogy milyen elhagyatott helyen vannak. – Nem, köszönöm. Menjen csak! A férfi nem erősködött, megvonta a vállát, és hátramenetbe kapcsolva elindult visszafelé, utána még egy ideig a hagymás kebab szaga ott 172

érződött a levegőben. Mila átmászott a kapun, és miközben végigszaladt a széles földúton, lába belesüppedt a havas sárba. Tudta, hogy Roche parancsára a hely már nem áll rendőri felügyelet alatt. A helyszíni szemléhez használt lakókocsi sem volt már ott. Nem volt ott semmi olyasmi, ami a nyomozás szempontjából érdekes lehetne. Egészen a mai éjszakáig, gondolta Mila. Eljutott a főbejáratig, de a kapu, amit a különleges osztag felfeszített, most új lakattal volt bezárva. Mila a plébániaház felé fordult, s arra próbált rájönni, vajon Timothy atya még ébren van-e. Ha már eljött egészen idáig, nincs más választása. Elindult a papiak felé. Többször is bekopogott, mire kigyulladt a villany az egyik második emeleti szobában. Kis idő múlva Timothy atya kinézett az ablakon. – Ki az? – A rendőrségtől vagyok, Timothy atya. Már találkoztunk. Emlékszik rám? A pap megpróbálta kivenni a sűrű hóesésben. – Igen, persze. Mit óhajt ebben a késői órában? Azt hittem, már befejezték itt a nyomozást. – Tudom, bocsásson meg, de valamit ellenőrizni szeretnék a mosodában. Volna szíves ideadni a kulcsot? – Rendben, mindjárt lejövök. Mila már azon töprengett, hogy miért tart olyan sokáig, míg leér, amikor fémes zörgést hallott az ajtó mögött, majd elhúzták a reteszt. Aztán feltűnt Timothy atya kifakult, könyökénél kikopott kardigánban, szokásos jámbor arckifejezéssel. – De hiszen reszket... – Ne aggódjon, atyám. – Jöjjön be egy percre megszárítkozni, amíg megkeresem a kulcsot. Mondhatom, jó kis felfordulást hagytak maguk után! Mila követte a házba. A meleg azonnal kellemes érzéssel töltötte el. – Épp lefeküdni készültem. – Sajnálom! – Nem tesz semmit. Kér egy csésze teát? Én mindig iszom lefekvés előtt, mert megnyugtat. – Nem, köszönöm. Szeretnék minél hamarabb visszamenni. – Igya csak meg, jót fog tenni. Már kész van, csak töltsön magának. Közben elmegyek a kulcsért. Kiment a szobából, Mila pedig az apró konyha felé tartott a pap 173

útmutatását követve. Valóban, a teáskanna már az asztalon volt. Öntött magának egy csészébe, és alaposan megcukrozta. Eszébe jutott az a gusztustalan hideg tea, amit Feldher próbált rájuk sózni a szeméttelepi otthonában. Ki tudja, honnét vette a vizet hozzá. Timothy atya visszatért egy hatalmas kulcscsomóval, és keresgélte azt, amely az intézet főbejáratát nyitja. – Most már jobban érzi magát, ugye? – mosolygott rá a pap, és szemlátomást elégedett volt, amiért erősködött. Mila visszamosolygott rá. – Igen, sokkal jobban. – Tessék, ez kell, hogy nyissa a főkaput. Akarja, hogy magával menjek? – Nem, köszönöm – felelte, és látta, hogy ez megnyugtatta a papot. – De azért megkérném egy szívességre. – Mondja csak. Mila átnyújtott neki egy cédulát. – Ha egy órán belül nem térnék vissza, kérem, hívja fel ezt a számot, és hívjon segítséget! Timothy atya elsápadt. – Azt hittem, már nincs ott semmiféle veszély. – Csak elővigyázatosságból kérem. Valójában nem gondolom, hogy bármi is történhet velem. Csak nem tudok jól tájékozódni az épületben: akár beleset is érhet... Meg aztán ott bent nincs villany. Alighogy kimondta ezt a mondatot, rájött, hogy nem számolt ezzel a ténnyel. Hogy is képzelte ezt az egészet? Az épületben nincs elektromos áram, a halogénlámpákat üzemeltető generátorokat már biztosan leszerelték, és a többi felszereléssel együtt elvitték. – A francba! – csúszott ki a száján. – Nincs véletlenül egy zseblámpája? – Sajnos nincs... De ha van mobiltelefonja, akkor használhatja a világító displayt. Erre nem is gondolt. – Köszönöm a tanácsot. – Ugyan, nincs miért. Rögtön ezután Mila újra kiment a hideg éjszakába, miközben a pap egyenként elhúzta az ajtó reteszeit. A rendőrnő felment a meredek úton, és újra ott állt az intézet főbejáratánál. Bedugta a kulcsot, majd kétszer elfordította, és hallotta a zár kattanását, melynek visszhangja beleveszett a belső térbe. Belökte az ajtót, majd becsukta a háta mögött. Bent volt a kihalt, sötét épületben.

174

A tetőablaknál összegyűlt galambok zaklatott szárnysuhogással üdvözölték jelenlétét. Mobilja gyenge zöld fényt árasztott, ami az előtte lévő térnek csak egy kis részletét világította meg. A fénybuborék határain túl sűrű sötétség leselkedett rá, mely bármelyik percben elnyelhette. Mila megpróbált visszaemlékezni a mosodába vezető útra, és elindult. Lépteinek zaja megtörte a csendet. Lehelete meglátszott a hideg levegőben. Hamarosan a konyhában találta magát, ahol felismerte a vasüstök körvonalait. Majd az ebédlőbe ért, és vigyáznia kellett, hogy kikerülje a farostlemez asztalokat. Egyiknek nekiment a csípőjével, mire leestek a ráhelyezett székek. A zaj, melyet a visszhang még jobban felerősített, szinte fülsiketítő volt. Mila, miközben visszarakta a székeket, megpillantotta az alagsorba vezető lejáratot. Elindult lassan lefelé a szűk csigalépcső korhadt és síkos fokain. Leért a mosodába. Felemelte a telefont, hogy jobban körülnézzen. Valaki egy szál virágot tett abba a márványkádba, ahol Anneke tetemét megtalálták. Mila visszaemlékezett arra az imára, amit együtt mondtak el abban a helyiségben. Aztán keresgélni kezdett. Először a falakat vizsgálta át, majd a padlószegélyt. Sehol semmi. Inkább nem is gondolt arra, hogy mennyi idő múlva merül ki teljesen a mobiljában az akku. Nem is amiatt, hogy sötétben kell majd visszatérnie, hanem inkább amiatt, hogy a nélkül a csekély fényforrás nélkül sokkal több idejébe fog telni a kijutás. Egy óra elteltével pedig Timothy atya segítséget fog hívni, ő pedig ezzel az akciójával szépen leszerepel a kollégái előtt. Iparkodnia kell. „Hol lehet? – gondolta. – Tudom, hogy itt kell lennie valahol.” A hirtelen felhangzó csengés szinte kiugrasztotta a szívét a mellkasából. Pár pillanatnak kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjön: csak a mobilja csörög. Ránézett a kijelzőre, és elolvasta a hívó nevét: „Goran”. Feltette a fejhallgatót, és válaszolt. – Nem maradt senki a Műhelyben? Már vagy egy tucatszor telefonáltam az elmúlt órában. – Boris és Stern elmentek, de Sarah Rosának ott kell lennie. – És te hol vagy? Mila arra gondolt, hogy nincs értelme köntörfalazni. Bár még nem volt egészen biztos a feltételezésében, úgy döntött, informálja róla Gorant. – Azt hiszem, Ronald kihallgatott bennünket tegnap este. – Miből következtetsz erre? – Összehasonlítottam a levelét azokkal a kérdésekkel, amiket maga tett fel az imádkozás alatt. És úgy tűnik, azokra ad választ... 175

– Tökéletes következtetés. A kriminológus egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Talán már ő is eljutott erre a következtetésre. Mila kicsit ostobának érezte magát amiatt, hogy azt gondolta, meg tudja lepni Gorant. – Nem feleltél a kérdésemre: most hol vagy? – A mikrofont keresem. – Miféle mikrofont? – Azt, amit Ronald-helyezett el a mosodában. – Az intézetben vagy? – Goran hangja rémültnek tűnt. – Igen. – Azonnal gyere ki onnan! – Miért? – Mila, nincs ott semmiféle mikrofon! – Én viszont biztos vagyok benne, hogy... Goran félbeszakította. – A helyszínelők az egész területet átfésülték. Megtalálták volna! Abban a pillanatban Mila valóban ostobának érezte magát. A kriminológusnak igaza volt: lehetséges, hogy ennyire felületes volt, és erre nem gondolt? Hol járt az esze? – Akkor honnan tudott a... – Nem fejezte be a kérdést. Egy képzeletbeli jéghideg csepp gördült végig a hátán. – Itt volt. – Az ima csak trükk volt, hogy csőbe húzzuk. – Miért is nem jutott ez korábban eszembe? – Mila, az isten szerelmére, gyere ki onnan! Abban a percben jött rá, hogy mekkora veszélynek van kitéve. Előhúzta a pisztolyát, és gyors léptekkel indult a kijárat felé, ami legalább kétszáz méterre volt tőle. Ez óriási távolság azzal a nyomasztó „jelenléttel” az intézet falai között. – Ki az? – kérdezte Mila, miközben felfelé haladt a csigalépcsőn az ebédlő irányába. Amikor azonban érezte, hogy a lába elerőtlenedik és szinte összecsuklik alatta, akkor megértette a választ. – A tea... Valami zavarta a vonalat. A fejhallgatón keresztül hallotta, amint Goran azt kérdezi: – Micsoda? – Timothy atya Ronald, igaz? Zavar a vételben. Surrogás. Megint zavar. – Igen! Billy halála után Rolf atya mindenkit elküldött az intézetből, még a hivatalosan kitűzött zárási dátum előtt. Csak őt nem. Maga mellett 176

tartotta, mert attól félt, újra kiüt rajta a természete. Abban reménykedett, hogy így ellenőrzése alatt tarthatja. – Azt hiszem, valami kábítószert adott be nekem. Goran hangja ki-kihagyott: – Mit...ondtál? Nem ...tem. – Asszem... – próbálta megismételni Mila, de nehezen forgott a nyelve. Előrebukott. A fejhallgató lecsúszott a füléről. A telefon kiesett a kezéből és az egyik asztal alatt landolt. Szívverése felgyorsult a félelemtől, és a kábítószer gyorsabban terjedt szét a testében. Érzékei eltompultak. De még hallotta Gorant a tőle pár méterre lévő fejhallgatóban beszélni: – Mila! Mila...vá...szólj! Mi ...ténik? Behunyta a szemét attól tartva, hogy nem bírja újra kinyitni. Majd megfogadta magának, hogy nem fog egy efféle helyen meghalni. „Adrenalin... Adrenalinra van szükségem...” Tudta, miként tehet szert rá. Még mindig jó erősen szorította a pisztolyt a jobb kezében. Maga felé fordította, úgy, hogy a cső érintse a deltaizmát. Aztán lőtt. A lövés átlyukasztotta bőrdzsekijét, felszakította a húsát, s hangosan visszhangzott az őt körülvevő űrben. Az égető fájdalomtól felkiáltott. De magához tért. Tisztán hallotta, amint Goran a nevét kiáltja: – Mila! A mobiltelefon világító kijelzője felé kúszott. Megragadta, és válaszolt Gavilának: – Minden rendben van. Újra felállt, és elindult. Minden lépés hatalmas erőfeszítésébe került. Úgy tűnt, mintha egy olyan álomban lenne, amelyben valaki üldözi, ő pedig nem tud elmenekülni, mert a lába ólomnehéz, és mintha térdig süppedne valami sűrű folyadékba. A sebe lüktetett, de nem veszített sok vért. Tudta, hogyan irányozza a lövést, hogy ne okozzon magának súlyos sérülést. Összeszorította a fogát, és minden lépés után úgy tűnt, hogy egyre közelebb van a kijárat. – Ha mindent tudtatok, akkor miért nem tartóztattátok le rögtön azt a rohadékot?! – kiabálta a telefonba. – És miért nem értesítettetek róla engem? Most újra tisztán hallotta a kriminológus hangját. – Sajnálom, Mila! Azt akartuk, hogy továbbra is természetes módon viselkedjetek vele szemben, nehogy gyanút fogjon. De ellenőrzés alatt tartjuk. Lehallgató készüléket szereltünk az autójába. Abban reménykedtünk, hogy elvezet bennünket a hatodik kislányhoz. 177

– De ő nem... – Ő nem Albert, Mila. – De akkor is veszélyes, igaz? Goran hallgatása egy pillanattal tovább tartott a kelleténél. Nyilván veszélyes. – Riasztottam a többieket, már úton vannak, de egy kis időbe fog telni. Bármit is csináljanak, már túl késő lesz, gondolta Mila. Ebben az ítéletidőben és azzal a kábítószerrel a szervezetében nincs sok reménye, ezt jól tudta. Ereje fogytán volt. Hallgatnia kellett volna arra az átkozott taxisra, aki megpróbálta lebeszélni az útról. És – az ördögbe is! – miért nem fogadta el, amikor felajánlotta, hogy megvárja? Mert hagymás kebabtól bűzlött az autója, csakis azért! Hát tessék, most csapdába esett. Saját magát hajtotta bele, talán mert tudat alatt, a lelke mélyén ezt akarta. Csábította a kockázat lehetősége. És a halálé! – Nem! – parancsolta magának. – Én élni akarok! Ronald, alias Timothy atya, még nem lépett akcióba. De Mila biztos volt benne, hogy nem fog sokáig váratni magára. Három rövid pittyegés térítette el ezektől a gondolatoktól. – A francba! – mondta, miközben a mobilja végleg lemerült. A sötétség, akár egy hatalmas kéz ujjai, hirtelen rácsukódott. Voltaképpen hányszor volt már zűrös helyzetben? Párszor előfordult már. Például a zenetanár házában végrehajtott akciója során. Volt már valaha is ekkora gázban? A válasz teljesen ledöbbentette: Soha. Kába volt, sérült és erőtlen, ráadásul mobiltelefon nélkül. Ez utóbbi hiány abszurdnak tűnt. Ugyan mit is kezdene a telefonjával? Talán felhívhatná egy régi barátját vagy barátnőjét. „Szia, mi újság? Én hamarosan elpatkolok!” A sötétség volt a legrosszabb az egészben. De ezt inkább előnynek kellett volna felfognia: ha ő nem láthatja Ronaldot, akkor az se őt. „Arra vár, hogy a kijárat felé menjek...” De tudatában volt annak, hogy nem szabad az ösztönére hallgatnia, mert akkor nem kerül ki innen élve. „El kell rejtőznöm, és megvárnom az erősítést.” Úgy döntött, hogy ez a legbölcsebb megoldás. Még nála volt a pisztolya, és ez megnyugtatta. De talán a férfinál is van pisztoly. Ám Rónáidból nem nézte ki, hogy jól tud bánni a fegyverekkel, legalábbis nem annyira, mint ő. De jól játszotta a félénk és aggódó Timothy atya szerepét. Alapjában véve sok más rejtett képessége is lehet, gondolta Mila. Bekuporodott a hatalmas ebédlő egyik asztala alá, és fülelt. A visszhang nem volt a segítségére: felerősítette a távoli csalóka zörejeket és a 178

vészterhes, rejtélyes nyikorgásokat. Szemhéjai elkerülhetetlenül lecsukódtak. Nem láthat meg. Nem láthat meg, ismételgette magában. Tudja, hogy van fegyverem. Ha valami zajt csap vagy a zseblámpával jön keresni, máris halott. Valószerűtlen színek cikáztak a szeme előtt. Az a kábítószer lehet, amit a teámba rakott, mondta magában. A színek formává álltak össze, és megelevenedtek. Nem lehetséges, hogy mindezt csak úgy képzeli. Apró villámokat látott, melyek a helyiség különböző pontjain csapódtak be. „Az a mocsok tetű itt van, és vakuzik!” Mila megpróbálta rászegezni a pisztolyát, de azok a vakító fények, melyek a hallucinogén drog hatására még irreálisabbnak tűntek, megakadályozták a célzásban. Egy hatalmas kaleidoszkóp foglya volt. Megrázta a fejét, de nem volt magánál. Kis idő múlva reszketést kezdett érezni kar– és lábizmaiban. Nem tudott uralkodni rajtuk, mintha görcs kerítette volna hatalmába. Bármennyire is próbálta magától elhessegetni a halál gondolatát, az újra és újra visszatért; azzal az ígérettel csábította, hogy ha behunyja a szemét, akkor minden véget ér. Örökre. Mennyi idő telhetett el? Fél óra? Tíz perc? És mennyi ideje van még hátra? Ebben a pillanatban meghallotta. Közel volt. Nagyon közel. Nem több mint négy-öt méterre tőle. Megpillantotta Ronaldot! Egy pillanat töredékéig tartott csupán. Az őt körülvevő fénykörben észrevette a pap arcán szétterülő vészjósló mosolyt. Mila tudta, hogy bármelyik percben felfedezheti, és hogy később már nem lesz ereje lőni. Ezért minél hamarabb meg kell tennie, még ha ezzel el is árulja hollétét. Célzott a sötétben, abba az irányba tartva a fegyver csövét, ahol Ronaldot feltűnni vélte a vakuk fény gyűrűjében. Kockázatos volt, de nem volt más választása. Már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor Ronald énekelni kezdett. Ugyanazt a csodálatos hangot hallotta, mint amikor Timothy atya egyházi himnuszokat énekelt a csapat előtt. Abszurdnak, a természet kegyetlen játékának tűnt, hogy efféle adottság lakozzon egy gyilkos érzéketlen szívében. Onnan tört elő hangosan és megrázóan az a halotti ének. Kellemesnek és szívbe markolónak kellett volna hangoznia. Mila 179

azonban csak rémületet érzett. Lába végleg felmondta a szolgálatot, akárcsak a karja. Mila lecsúszott, majd elterült a padlón. A vaku újból felvillant. Az ernyedtség jeges lepedője borult rá. Teljesen tisztán hallotta Ronald lépteit, aki egyre közelebb ért hozzá, hogy kiűzze rejtekhelyéről. Egy újabb villanás. „Mindennek vége. Most észre fog venni.” Valójában nem érdekelte, hogy mi módon fogja megölni. Nem remélt nyugalommal adta át magát a halál gondolatának. Utolsó gondolata a hatodik kislány volt. „Sohasem fogom megtudni, ki voltál...” A fény teljesen elöntötte. A pisztolyát kihúzták a kezéből. Két kar megragadta. Érezte, hogy felemelik. Mondani próbált valamit, de a szavak a torkában rekedtek. Elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, rugózó járást érzékelt. Ronald a hátán cipelte, és lépcsőn mentek felfelé. Újból elájult. Erős ammóniaszag keltette fel abból a mesterséges álomból. Ronald egy fiolát rázogatott az orra alatt. Összekötözte a kezét, mégis azt akarta, hogy éber legyen. Jeges szél pofozgatta. A szabadban voltak. Vajon hol lehetnek? Mila megérezte, hogy valahol a magasban. Majd eszébe jutott az intézet kinagyított fotója, amin Chang megmutatta azt a helyet, ahonnan Billy Moore leesett. „A torony! A toronyban vagyunk!” Ronald egy pillanatra magára hagyta. Látta, amint odalép a korláthoz, és lenéz a mélybe. „Le akar dobni!” A férfi ekkor visszatért Milához, és egyik lábát megragadva a párkányhoz rángatta. Mila a maradék erejét összeszedve rugdalózni próbált, de sikertelenül. Felkiáltott. Vergődött. Vak kétségbeesés árasztotta el a szívét. Ronald felemelte, és felsőtestét a korlátra támasztotta. Mila hátrahajtott fejjel lenézett az alatta tátongó szakadékba. A hófal mögött a távolban megpillantotta a sztrádán közeledő rendőrautók villogását. Ronald a füléhez hajolt. Mila érezte meleg leheletét, miközben ezt suttogta neki: – Már túl késő. Nem lesz idejük megmenteni... Aztán tuszkolni kezdte lefelé. Mila hátul összekötözött kezével meg 180

tudta ragadni a síkos korlátot. Teljes erejével ellenállt, de úgy tűnt, nem bírja sokáig. Mila egyetlen „szövetségese” a torony padlóját beborító jég volt, amin Ronald újra és újra megcsúszott, amikor megpróbálta megtámasztani a lábát, hogy megadja neki a végső lökést. Mila látta, amint a pap arca eltorzul az erőfeszítéstől, majd észrevette, hogy kezdi elveszíteni a türelmét Mila makacs ellenállása miatt. Aztán taktikát váltott. Úgy döntött, inkább Mila lábát emeli át a korláton. Pont vele szemben helyezkedett el. Ebben a percben a kétségbeesett túlélési ösztöntől hajtva Mila minden maradék ereje a térdében összpontosult, mellyel Ronald altestébe rúgott. A férfi összegörnyedve, akadozó lélegzettel elhátrált, és kezét az ágyékához szorította. Mila azonnal felfogta, hogy ez az egyetlen lehetősége, mielőtt még Ronald újra összeszedi magát. Teljesen erőtlen volt; egyetlen szövetségese a gravitáció maradt. Deltaizma sajgott, mintha tűz égette volna, de Mila rá sem hederített. Felegyenesedett. Most a jég őellene dolgozott, mégis sikerült lendületet vennie, és Ronaldra vetette magát. A pap ettől hirtelen elveszítette az egyensúlyát. Mindkét karjával hadonászva fogást keresett a korláton, de már fél testével átlendült rajta a mélység felé. Amikor rájött, hogy nem menekülhet, kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Milát, és magával rántsa az alatta tátongó szakadékba. A rendőrnő látta, amint ujjai megérintik bőrdzsekije szegélyét, mintha Ronald egy utolsó, halálos simogatással búcsúzna. Végignézte zuhanását, s úgy tűnt, mintha lassított felvételen látná: mintha a fehér hópelyhek tompítanák az esését. Végül a sötétség elnyelte Ronaldot.

181

19. Mélységes sötétség. Tökéletes válaszfal az álom és az ébrenlét között. A láza felszökött. Ezt érzi égő arcáról, sajgó végtagjairól, háborgó gyomráról. Nem tudja, mikor kezdődnek és mikor végződnek a napjai. Hogy órák vagy hetek óta fekszik-e ott. Az idő nem létezik a szörnyeteg gyomrában, amely lenyelte: kitágul, majd összehúzódik, akár egy hatalmas gyomor, mely lassan emészti meg az ételt. De nincs is rá szükség. Itt az idő semmire sem szolgál. Mert nem képes feltenni az egyik legfontosabb kérdést: Mikor ér véget mindez? Az időtől való megfosztottság az egyik legkegyetlenebb büntetés. Még rosszabb, mint a bal karjában érzett fájdalom, mely olykor szétárad a nyaka felé, és a halántékán érzett súlyos nyomás miatt szinte rosszul van. Egy dolog már teljesen világos számára: mindez büntetés. De nem tudja pontosan, milyen bűnért kapja. „Talán rosszul viselkedtem anyával és apával. Túlságosan gyakran hisztiztem. Sosem akarom meginni a tejet az asztalnál, és amikor nem látják, titokban kiöntöm. Azt követeltem, hogy vegyenek egy macskát, és megígértem, hogy mindig gondoskodni fogok róla, de miután kiismertem Houdinit, kutyát kértem. Mire ők dühbe gurultak, és azt mondták, nem ereszthetjük szélnek a macskát. Én pedig azt próbáltam megmagyarázni nekik, hogy Houdini egyáltalán nem kedvel engem. Vagy pedig azért, mert nem kaptam jó jegyeket az iskolában, a félévi bizonyítványom kész katasztrófa volt, földrajzból és rajzból javítanom kell. Vagy talán amiatt a három cigi miatt, amit az unokatesómmal szívtam el a tornaterem tetején, pedig én le sem tüdöztem. Vagy pedig a katicabogár formájú hajcsat miatt, amit a plázából csentem el, de esküszöm, hogy csak egyszer tettem ilyet. És nagyon makacs vagyok, főleg anyával szemben, mert mindig ö akarja eldönteni, hogy milyen ruhát vegyek, nem érti meg, hogy már nagy vagyok, és a ruhák, amiket ő vesz nekem, nem tetszenek, mert már eltérő az ízlésünk...„ Amikor ébren van, továbbra is valami magyarázaton gondolkodik, ami fényt derítene arra, hogy mi történik vele. így képtelennél képtelenebb dolgok jutnak eszébe. De minden egyes alkalommal, amikor úgy tűnik, végre megtalálta a választ, minden összeomlik, akár egy kártyavár, mert a fájdalma sokkal nagyobb elkövetett bűnénél. 182

Máskor viszont azért lesz dühös, mert anya és apa még nem jöttek el érte. „Mire várnak, hogy kiszabadítsanak innen? Vagy talán már el is felejtették, hogy van egy lányuk?” De aztán megbánja. Gondolatban újra hívni kezdi őket, abban reménykedve, hogy hátha rendelkezik valamiféle telepatikus tulajdonsággal. Ez a lehetősége maradt. Vannak olyan percek, amikor meggyőzi magát arról, hogy már nem is él. „Igen, meghaltam, és itt lent temettek el. A valóságban azért nem tudok mozogni, mert egy koporsóban fekszem. És ez örökre igy marad...” De aztán a fájdalom emlékezteti arra, hogy még él. Az a fájdalom, mely egyszerre büntetés és szabadulás. Kiragadja az álom világából, és visszahozza a valóságba. Ahogy most is megtörténik. Meleg folyadék csöpög a jobb karjába. Orvosságszaga van. Valaki gondját viseli. Nem tudja, hogy ennek örüljön-e vagy se. Mert ez két dolgot jelent. Az egyik az, hogy nincs egyedül. A másik, hogy nem tudja: a közelében lévő személy jóindulatú vagy gonosz szándékú. Megtanult várni. Tudja, mikor jelenik meg. Rájött például arra, hogy az egész testét átjáró fáradtság és a h irtelen rátörő álmosság nem csupán a szervezete reakciója, hanem egy kábítószer hatása, mely eltompítja az érzékeit. Csak akkor érkezik meg az a titokzatos személy, amikor hat az a szer. Leül mellé, és türelmesen megeteti egy kanállal. Édes ízű étel, nem kell megrágni. Aztán vízzel megitatja. Sohasem ér hozzá, és nem szól hozzá. Ő viszont szeretne beszélni, de az ajka nem tudja megformálni a szavakat, és a torka nem képes kiadni a szükséges hangokat. Néha úgy érzi, hogy az a valaki mozog körülötte. Máskor pedig mozdulatlanul áll, és nézi. Újra belehasít a fájdalom. Elfojtott kiáltása visszapattan börtöne faláról. És magához téríti. Ekkor veszi észre. A sötétségbe most beékelődik egy apró, távoli fény. Piros pont tűnt fel hirtelen szűk látómezeje határán. Mi lehet az? Megpróbálja jobban szemügyre venni, de nem sikerül. Majd valamit érzékel a jobb keze alatt. Valamit, ami azelőtt nem volt ott. Érdes tapintású, szabálytalan formájú tárgyat. Mintha pikkelyes lenne. Undorodik tőle. Merev. Biztosan valami döglött állat. El szeretné dobni, de odaragadt a tenyeréhez. Maradék erejét összeszedve megpróbálja lerázni... De miközben a csuklóját rázza, megoldódik a rejtély... Nem döglött állat. Azért merev, mert műanyagból van. Nem ragadt hozzá a kezéhez, hanem ragasztószalaggal ráerősítették. 183

És nem pikkelyek borítják, hanem billentyűk. Egy távirányító. Hirtelen minden megvilágosodik előtte. Elég kicsit felemelni a csuklóját, és a tárgyat a piros fénylő pont felé irányítani. Az ezt követő zajból arra következtet, hogy nem hibázott. Rövid szünet után gyorsan tekeredik vissza a szalag. Egy videolejátszó megszokott zörejei. Ezzel egyidejűleg vele szemben kivilágosodik egy képernyő. Első alkalommal világítja be fény a helyiséget. Magas, sötét sziklafal veszi körül. Ő pedig egy vasrácsos kórházi ágyon fekszik. Mellette infúziós állvány, s a cső végén egy tű, ami a jobb karjába fúródik. A bal karját teljesen eltakarták a kötések, melyek szorosak voltak, és mozdulatlanná tették a felsőtestét. Az asztalon bébiételes üvegek sorakoztak, és rengeteg gyógyszer. A televízión túl azonban továbbra is áthatolhatatlan sötétség borult a helyiségre. A videomagnóban a szalag végre az elejére tekeredett. Hirtelen leáll. Majd újraindul, csak lassabban. A sistergés előre jelzi, hogy hamarosan egy film fog kezdődni. Kis idő múlva vidám, harsány zene csendül fel. A hang kissé torz. Aztán a képernyőn kissé elmosódott színek tűnnek fel. Egy emberke kék kezeslábasban és cowboykalapban. Mellette egy nagyon hosszú lábú ló. Az emberke megpróbál felülni a hátára, de nem tud. A próbálkozásai mindig ugyanúgy végződnek: az emberke a földre huppan, a ló meg kiröhögi. Ez így megy tíz percen keresztül. Aztán a rajzfilm véget érfeliratok nélkül. A videoszalag azonban pörög tovább. Amikor a végére ér, magától visszate– keredik. És akkor az egész kezdődik elölről. Ugyanaz az emberke. Ugyanaz a ló, amire sohasem tud felülni. És ő tovább nézi, bár tudja, hogy fog végződni a kaland azzal a pimasz állattal. Ő reménykedik. Nem maradt más lehetősége, csak a remény. Hogy ne adja át magát teljes mértékben annak a borzalomnak. Talán az, aki kiválasztotta számára ezt a videót, ezzel ellentétes céllal tette. De az a tény, hogy az emberke nem adja fel, és az esések és a fájdalom ellenére is ellenáll, bátorsággal tölti el. „Gyerünk, pattanj nyeregbe!” – biztatja magában minden egyes kísérlet után. Mielőtt újra rátörne az álom. XXXXXXX-i Ügyészség J. B. Marin főügyész irodája Kelt folyó év december 11-én ...-i fogház 45. sz. Büntetőkörzet Dr. Alphonse Bérenger igazgató úr részére

184

Tárgy: válasz a szeptember 12-én kelt bizalmas jelentésre Tisztelt Dr. Bérenger Úr! Levelére válaszolva, melyben arra kér, hogy végezzünk további vizsgálatokat a büntetés-végrehajtási intézetükben fogva tartott Rk-357/9-es számú személlyel kapcsolatban, sajnálattal kell közölnöm, hogy a szóban forgó személy identitásának felderítésére tett kutatásaink nem jártak eredménnyel. Egyetértek azzal a megállapításával, miszerint fennáll annak alapos gyanúja, hogy az RK-357/9-es számú fogoly a múltban esetleg valami súlyos bűncselekményt követett el, és mindent megtesz annak érdekében, hogy erre ne derüljön fény. Ebben az esetben a DNS-vizsgálat lenne az egyetlen eszköz a kezünkben, mely gyanúnkat igazolná vagy megcáfolná. Ennek ellenére, ahogy ezzel Ön is tisztában van, nem kényszeríthetjük a szóban forgó személyt arra, hogy alávesse magát ennek a vizsgálatnak. Ezzel ugyanis súlyosan megsértenénk személyiségi jogait, mivel a bűncselekmény, ami miatt elítélték (nem volt hajlandó közölni a hatóságokkal a személyes adatait), ezt nem indokolja, és az eljárási jog sem írja elő. Más lenne a helyzet, ha léteznének „lényeges” és „egyértelmű” nyomok arra vonatkozóan, hogy az RK-357/9-es számú elítélt valami súlyos bűntényt követett el, továbbá ha komoly okok utalnának arra, hogy a szóban forgó személy veszélyt jelent a társadalomra. Jelenleg azonban ezeket a körülményeket ki kell zárnunk. Mindezek ismeretében csak egyetlen feltétellel juthatunk hozzá DNSmintájához: ha azt az RK– 357/9-es számú fogoly véletlenül vagy szabad akaratából, normális hétköznapi tevékenységei folytatása közben hagyta maga után. Figyelembe véve a fogoly tisztaságmániáját, felhatalmazom a börtönőröket arra, hogy előzetes bejelentés nélkül hatoljanak be a cellájába az említett organikus minta levétele céljából. Abban a reményben, hogy a fenti kényszermegoldással elérjük célunkat, szívélyesen üdvözlöm. Matthew Sedris ügyészhelyettes

185

20. R. katonai kórház február 16. – Mondjanak csak, amit akarnak, ne is foglalkozz vele! Kiváló rendőr vagy, világos? Morexu őrmester minden latinos temperamentumát bevetette, hogy kifejezze Milának a szolidaritását. Még sohasem beszélt hozzá ilyen megtört, szinte már-már atyai hangon. Főnöke telefonhívása váratlanul jött azután, hogy híre ment éjszakai kiruccanásának. A nyakába fogják varrni Ronald Dermis halálát, ebben biztos volt. Még akkor is, ha jogos önvédelemről volt szó. Egy katonai kórházba hozták be. Azért nem választottak civil intézményt, mert Roche bölcsen úgy döntött, hogy kivonja a sajtó figyelme alól. Ezért egymaga egy egész hálótermet foglalt el. Amikor rákérdezett, miért nincs más fekvőbeteg, azt a kurta választ kapta, hogy az intézményt azzal a céllal tervezték, hogy itt lássák el egy esetleges bakteriológiai támadás fertőzöttjeit. Az ágyakat hetente áthúzták, a lepedőket kimosták és kivasalták. A gyógyszertárban a lejárt gyógyszereket azonnal újakkal helyettesítették. Mindez a pazarlás pusztán amiatt az igen csekély lehetőség miatt volt, hogy valaki netán úgy dönt, szabadjára enged valami génmódosított vírust vagy baktériumot, ami nem hagyna maga után túlélőket. Ez tényleg abszurdum, morfondírozott Mila. A karján lévő sérülést negyven öltéssel összevarrta egy barátságos sebész, aki a vizsgálat során nem tett semmiféle megjegyzést a többi sebhelyére. Mindössze ennyit mondott: – Lőtt sebbel nem is kerülhetett volna ennél jobb helyre. – Mi közük van a vírusoknak és baktériumoknak a golyóhoz? – kérdezte Mila kihívóan. Az orvos felnevetett. Később egy másik orvos is megvizsgálta egypárszor: megmérte a vérnyomását és a lázát. A Timothy atya által beadott erős altató hatása nyomtalanul elmúlt pár óra leforgása alatt. Majd egy vízhajtó gyógyszer segítségével végleg kiürült a szervezetéből. Milának rengeteg ideje maradt a gondolkodásra. 186

Nem tudott nem gondolni a hatodik kislányra. Neki nem állt rendelkezésére egy egész kórház. Leginkább abban reménykedett, hogy Albert folyamatosan adagolja neki a fájdalomcsillapítókat. A Roche által összehívott szakorvosok, akik a kislány túlélési esélyeit latolgatták, pesszimizmusuknak adtak hangot, és nem csupán a súlyos testi csonkítást, hanem az elszenvedett sokk– és stresszhatást is figyelembe vették. Talán észre sem vette, hogy hiányzik a karja, gondolta Mila. Ez gyakran előfordult az amputációt elszenvedett személyekkel. Hallott olyan háborús sérültekről, akik annak ellenére, hogy elveszítették végtagjukat, még némi érzékenységet tapasztaltak azon a testtájukon: mozgást vagy fájdalmat érzékelnek, sőt néha még csiklandozást is. Az orvosok ezt a jelenséget „a nem létező végtag érzékelésének” nevezik. Ezek a gondolatok mélyen felkavarták, s rossz érzését a terem nyomasztó csendje még inkább fokozta. Sok év után talán ez az első alkalom, hogy társaságra vágyik. Morexu telefonhívása előtt senki sem jött be meglátogatni: sem Goran, sem Boris vagy Stern, még kevésbé Rosa. Ez csakis egy dolgot jelenthet: épp arról tanácskoznak, hogy megtartsák-e a csapatukban, vagy sem. Bár az utolsó szó mindenképpen Roche-t illeti. Dühös volt, amiért ilyen naivul viselkedett. Talán tényleg megérdemelné, hogy megvonják tőle a bizalmukat. Az egyetlen megnyugtató gondolata az volt, hogy Goran biztos volt benne: Ronald Dermis nem lehet azonos Alberttel. Egyébként a hatodik kislány menthetetlen lenne. Elszigeteltségében semmit sem tudott a nyomozás állásáról. A reggelijét felszolgáló ápolónőtől érdeklődött a legújabb hírek felöl, mire az kis idő múlva egy napilappal tért vissza. A hatodik oldalig másról sem volt szó. A kiszivárgott néhány hírt a legkülönbözőbb módon csűrték-csavarták. Az emberek ki voltak éhezve a hírekre. Miután a közvélemény tudomást szerzett a hatodik elrabolt gyermekről, az egész országban szolidaritási akciókba kezdtek: közös virrasztásokat és imákat szerveztek, önsegítő csoportok alakultak, továbbá elindították a „minden ablakba egy szál gyertyát” elnevezésű mozgalmat. Ezek az apró lángok a „csodavárást” jelezték, és csak akkor oltják el őket, ha az elrabolt kislány hazatér otthonába. Olyan emberek, akik addig tudomást sem akartak venni egymásról, most e tragédia révén újabb tapasztalatra tettek szert: emberi kontaktusok alakultak ki közöttük. Nem kellett többé ürügyet keresniük, ha kapcsolatot akartak létesíteni egymással, mert nyilvánvaló volt, egy dolog összeköti őket: szánalmat éreztek az iránt a teremtés iránt. És ez megkönnyítette a kommunikációt. Mindenhol erről folyt a szó: a szupermarketben, a kávézóban, a 187

munkahelyen, a metrón. A tévéműsorokban másról se beszéltek. De az összes kezdeményezés közül kiváltképp egy kavart fel nagy port. A vérdíj. Tízmillió üti a markát annak, aki olyan hírekkel szolgál, melyek megmenthetik az elrabolt kislányt. Ez hatalmas összeg, mely számos vitát robbantott ki. Egyesek úgy vélekedtek, hogy a vérdíj aláaknázza a szolidaritási mozgalmak spontaneitását. Mások viszont helyes ötletnek tartották, hogy végre valaki megtette ezt a lépést, mert a felszín alatt még az egoizmus uralkodott, amit csak a kitűzött pénzjutalom tud megtörni. így a közvélemény ebben a kérdésben kettészakadt. A vérdíjat a Rockford Alapítvány tűzte ki. Amikor Mila az ápolónőt kérdezte arról, hogy ki rejlik e jótékony intézmény mögött, a nő szeme kikerekedett a csodálkozástól. – Mindenki tudja, ki Joseph B. Rockford. Ez a reakció megértette Milával, hogy az eltűnt gyerekek felkutatása közben mennyire kirekesztette magát a valós világból. – Sajnálom, de én nem – felelte. Majd arra gondolt, menynyire abszurd az a helyzet, hogy egy mágnás élete végzetesen összefonódik egy vadidegen gyermekével: két emberi élet, melyek eddig egymástól távol és a lehető legkülönbözőbb módon zajlottak, és ez valószínűleg életük végéig így maradt volna, ha Albertnek nem támad az az ötlete, hogy összekapcsolja őket. Ezekkel a gondolatokkal aludt el, és végre a jótékony álom megtisztította fejét az előző napok borzalmainak maradványaitól. Amikor felébredt, végre kipihenten, már nem volt egyedül. Gavila ült az ágya mellett. Mila felült, és azon töprengett, vajon már mióta lehet ott. Goran megnyugtatta. – Inkább megvártam, hogy felébredj. Olyan nyugodtnak tűntél. Vagy rosszul tettem? – Nem – hazudta Mila. Pedig úgy érezte, mintha egy teljesen kiszolgáltatott pillanatában lepték volna meg. Mielőtt még Goran észrevette volna zavarát, témát váltott. – Megfigyelés alatt akarnak tartani. De én megmondtam nekik, hogy még ma este elmegyek. Goran az órájára nézett. – Akkor iparkodnod kell, már majdnem este van. Mila elképedt azon, hogy ennyit aludt. – Van valami újság? – Hosszas megbeszélésem volt Roche főfelügyelővel. Hát ezért jött, gondolta Mila. Személyesen akarja elmondani, hogy 188

kigolyóztak. De tévedett. – Megtaláltuk Rolf atyát. Milának összerándult a gyomra a legrosszabbtól tartva. – Körülbelül egy éve halt meg természetes halállal. – Hová temette? Ebből a kérdésből Goran megértette, hogy Mila már mindenre rájött. – A templom mögé. Volt ott több sír is állattetemekkel. – Rolf atya tartotta féken. – Úgy tűnik, valóban így volt. Ronald borderline személyiségzavarokkal küzdött. Potenciális sorozatgyilkos volt, és a pap rájött erre. Az állatok leölése tipikus ezekben az esetekben. Mindig így kezdődik; és amikor az ilyen zavarral küzdő személy már nem talál kielégülést ebben, akkor embertársaira irányul a figyelme. Ronald is előbb-utóbb emberi lényeket gyilkolt volna. Ez a tapasztalat úgymond gyerekkori „hozományához” tartozott. – De most leállítottuk. Goran a fejét rázta, s komolyan így szólt: – Valójában Albert állította le. Paradoxnak tűnt, de ez volt az igazság. – De Roche inkább infarktust kapna, mintsem hogy ezt elismerje! Mila arra gondolt, hogy Goran ezzel csak el akarja odázni azt, hogy közölje vele: kizárták a csapatból. így hát rögtön a lényegre tért. – Kint vagyok, igaz? Goran elképedtnek látszott. – Miért mondod ezt? – Mert baromságot csináltam. – Valamennyien hibázunk néha. – Én idéztem elő Ronald Dermis halálát: így már sohasem fogjuk megtudni, hogy Albert miként szerzett tudomást a történetéről... – Mindenekelőtt úgy vélem, Roland már mérlegelte a saját halálát: véget akart vetni annak a kételynek, mely már sok éve gyötörte. Rolf atya hamis pappá változtatta, és meggyőzte arról, hogy olyan emberként élhet, aki Istennek és embertársainak szenteli magát. De ő nem volt hajlandó szeretni embertársait, hanem szívesebben gyilkolászta volna őket. – De Albert ezt honnan tudta? Goran arca elkomorult. – Albert élete egy bizonyos pontján bizonyára kapcsolatba került Ronalddal. Nem tudok elképzelni másféle magyarázatot. Rájött arra, amire előtte Rolf atya is. Mégpedig azért, mert hasonlítanak, ő és Ronald. 189

Valamilyen módon összetalálkoztak, és önmagukra ismertek a másikban. Mila mély lélegzetet vett, és a sorsra gondolt. Ronald Dermist egész életében csak két ember értette meg. Egy pap, aki nem talált jobb megoldást annál, hogy elrejtse a világ szeme elől. A másik pedig egy magafajta alak, aki valószínűleg felfedte előtte valódi természetét. – Te lettél volna a második... Goran szavai visszahozták a jelenbe. – Micsoda? – Ha nem állítottad volna le, Ronald téged is kinyírt volna, ahogy sok éve tette Billy Moore-ral. – Ekkor kabátja belső zsebéből előhúzott egy kis dossziét, és átnyújtotta Milának. – Gondoltam, jogodban áll megnézni ezeket... Mila elvette a dossziét, és kinyitotta. Azok a fotók voltak benne, melyeket Ronald készített, miközben az ebédlőteremben vadászott rá. Az egyik képen a sarokban megpillantotta önmagát. Az egyik asztal alatt kucorgott rémülettől kiguvadó szemmel. – Nem vagyok túlságosan fotogén – próbálta elütni egy poénnal. De Goran látta rajta, hogy megrázta a látvány. – Ma reggel Roche úgy döntött, huszonnégy órás kimenőt engedélyez... Vagy legalábbis addig, amíg elő nem bukkan a következő tetem. – Nem akarok vakációzni: meg kell találnunk a hatodik kislányt – ellenkezett Mila. – Ő nem várhat! – Azt hiszem, ezt a főfelügyelő is tudja... De attól tartok, egy másik kártyát próbál kijátszani. – A vérdíjét – vágta rá Mila. – Nem remélt eredményeket is hozhat. – És az orvosi névjegyzékek átvizsgálása? Az a teória, miszerint Albertet esetleg törölték az orvosi kamarából? – Meglehetősen gyenge nyom. Nem nagyon hitt benne senki már kezdetektől fogva. Mint ahogy abban sem, ha az orvosságok után nyomozunk, amelyekkel valószínűleg életben tartja a gyermeket. Emberünk rengeteg módon beszerezhette őket. Ne felejtsd el, hogy mindenre felkészült, és nagyon agyafúrt. – Úgy tűnik, nálunk is agyafúrtabb – felelte ingerülten Mila. Goran nem sértődött meg. – Azért jöttem, hogy elvigyelek, nem azért, hogy veszekedjünk. – Hogy elvigyen? Mit forgat a fejében? – Elviszlek vacsorázni... Apropó, azt is szeretném, ha elkezdenél tegezni. Miután kijött a kórházból, Mila ragaszkodott hozzá, hogy ugorjanak be a 190

Műhelybe: szeretett volna megmosakodni és átöltözni. Egyre azt hajtogatta magában, hogy ha a pulóverét nem szaggatta volna szét a golyó, és a többi ruhája nem lett volna véres, akkor magán tartotta volna őket. Valójában azonban az a váratlan vacsorameghívás izgalommal töltötte el, és nem akart izzadságtól és jódtinktúrától bűzleni. Gavila doktorral (akit mostantól keresztnevén kell szólítania) tett hallgatólagos megállapodásuk szerint szó sem volt kikapcsolódásról vagy szórakozásról, és vacsora után Mila azonnal visszatér a Műhelybe, hogy folytassa munkáját. Ennek ellenére – bár bűntudatot érzett az elrabolt kislány miatt – nem tudta teljesen elfojtani magában a meghívás miatt érzett örömöt. Nem zuhanyozhatott a sérülése miatt. így részletekben mosakodott meg, elhasználva a kis bojler teljes melegvíz-készletét. Magas nyakú fekete pulóvert vett fel. Az egyetlen tartalék farmerje hátul kihívóan szűknek bizonyult, de nem volt más lehetősége. Bőrdzsekijét a lövés a vállánál kiszakította, így teljesen használhatatlanná vált. Nagy meglepetésére azonban a vendégszobában az ágyán egy terepszínű kapucnis kabátot talált és mellette rövid levelet: „Itt a hideg a pisztolygolyónál is több áldozatot szed. Isten hozott! Barátod: Boris.” Milát szeretet és hála töltötte el. Főleg amiatt, hogy Boris „barátodéként írta alá a levélkét, ami eloszlatott minden kételyt afelől, hogy esetleg mégis ki akarna vele kezdeni. A kabáton egy mentacukorkás doboz is volt, amivel Stern csatlakozott e baráti gesztushoz. Már évek óta csak fekete ruhákat hordott. A zöld kabát azonban jól állt neki. A mérete is megfelelő volt. Amikor kijött a Műhelyből, Gorannak szemlátomást nem tűnt fel Mila újfajta öltözködési stílusa. Ő, aki mindig meglehetősen hanyagul öltözködött, nyilvánvalóan nem törődött a többiek külsejével sem. Gyalog mentek az étteremig. Kellemes séta volt, és hála Boris ajándékának, Mila végre nem szenvedett a hidegtől. A Steak House cégtáblája ínycsiklandó argentin bélszínekkel és rostélyosokkal kecsegtetett. Leültek egy kétszemélyes asztalhoz az ablak mellé. Odakint mindent hó borított, és a vörösesszürke égbolt újabb éjszakai havazást ígért. Az étteremben az emberek gondtalanul mosolyogtak és beszélgettek. A hangszórókból hallatszódó dzsessz kellemes hangulatot teremtett, és a kedélyes csevegések háttérzenéjéül szolgált. Az étlapon minden kitűnőnek tűnt, és Milának nehezére esett a választás. Végül egy jól átsült marhaszelet mellett döntött, amit rozmaringos burgonyával tálaltak fel. Goran rostélyost rendelt paradicsomsalátával. Mindketten csak szénsavas ásványvizet ittak. 191

Milának fogalma sem volt arról, hogy miről fognak beszélgetni. A munkájukról? Esetleg az életükről? – A valóságban hogy zajlott ez az egész? – Mire gondolsz? – Roche ki akart golyózni, de aztán meggondolta magát... Miért? Goran habozott, majd végül megszólalt. – Szavazással döntöttünk. – Szavazással? – kérdezte meglepetten Mila. – Akkor az „igen” volt többségben. – Az igazat megvallva nemigen volt ellenszavazat. – De... Ez miként lehetséges? – Sarah Rosa is a maradásod mellett szavazott – jelentette ki Goran, megérezve Mila reakciójának okát. A rendőrnő elképedt. – Még a legádázabb ellenségem is?! – Nem kéne ennyire kíméletlenül bánnod vele. – Őszintén szólva, azt hittem, ennek a fordítottja igaz... – Rosa nagyon rossz passzban van: válik a férjétől. Mila el szerette volna mondani, hogy előző nap látta a férjével veszekedni a Műhely bejárata előtt, de inkább nem szólt, nem akart indiszkrétnek látszani. – Sajnálom. – Amikor gyerekek is vannak, nem könnyű a válás. Milának úgy tűnt, mintha ez az utalás nem csupán Rosára vonatkozott volna, hanem talán saját magára. – Rosa lánya minderre azzal reagál, hogy étkezési zavarok léptek fel nála. Ekkor a szülők úgy döntöttek, hogy továbbra is egy fedél alatt maradnak. Képzelheted, miféle következményekkel jár egy efféle együtt lakás. – És ez felhatalmazza arra, hogy pikkeljen rám? – Te érkeztél meg legutoljára a csapatba, ráadásul rajta kívül te vagy az egyetlen nőnemű a falkában: könnyű célpont vagy Rosa számára. Nem töltheti ki a dühét Borison vagy Sternen, akiket évek óta ismer... Mila töltött magának egy kis ásványvizet, majd a kollégái felől kezdett érdeklődni. – Többet szeretnék megtudni róluk, hogy tudjam, miképpen viselkedjek velük szemben – hozta fel ürügyként. – Nos, szerintem Borisról nem kell sokat mondanom: pont olyan, amilyennek tűnik. – Valóban – ismerte el Mila. 192

– Annyit mondhatok róla, hogy a seregben volt, ahol a különböző kihallgatási technikák specialistája lett. Gyakran látom munka közben, és minden egyes alkalommal leesik az állam. Képes követni bárkinek a gondolatmenetét. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen belevaló fickó. – Pedig az. Pár éve letartóztattak egy fazont azzal a gyanúval, hogy megölte a vele élő nagybátyját és annak feleségét, majd eltüntette a hullákat. Látnod kellett volna azt az alakot: hideg volt és szenvtelen. Tizennyolc órás folyamatos kihallgatás alatt öt rendőr adta egymásnak a kilincset, hogy jól megszorongassák, de nem vallott. Ekkor megérkezett Boris. Húsz percet töltött a pasassal a szobában, mire az mindent beismert. – Ej ha! És Stern? – Stern jóravaló ember. Sőt, ezt a kifejezést pont az ő számára találták ki. Harminchét éve házas. Két fia van, ikrek, és mindketten a tengerészetnél szolgálnak. – Nyugodt fazonnak tűnik. Azt is észrevettem, hogy rendkívül vallásos. – Minden vasárnap részt vesz a misén, és még a kórusban is énekel. – Minden öltönye kész csúcs: a hetvenes évekbeli tévéfilmek főszereplőire emlékeztetnek. Goran egyetértően felnevetett. Majd újra komoly arccal hozzáfűzte: – A felesége, Marie, öt éven keresztül mű vesekezelésre járt donorra várva, de hiába. Két évvel ezelőtt Stern odaajándékozta neki az egyik veséjét. Mila csodálattal vegyes meglepetésében nem tudott mit mondani. Goran folytatta: – Az az ember lemondott hátralevő élete feléről azért, hogy a feleségének legyen némi túlélési esélye. – Biztos nagyon szereti a feleségét. – Igen, azt hiszem – mondta Goran némi keserűséggel a hangjában, ami nem kerülte el Mila figyelmét. Abban a percben hozták ki a megrendelt ételt. Szótlanul ettek, anélkül hogy a beszélgetés hiánya rájuk nehezedett volna: mint két olyan ember, akik már elég régóta ismerik egymást, és nincs szükségük arra, hogy folyton szavakkal töltsék ki a zavarba ejtő űrt. – El kell mondanom valamit – folytatta az étkezés vége felé Mila. – Akkoriban történt, amikor megérkeztem. Amikor a második éjszakámat töltöttem a motelban, mielőtt még átköltöztem volna a Műhelybe. – Hallgatlak... – Lehet, hogy lényegtelen dolog, az is meglehet, hogy csak az én benyomásom volt... De úgy tűnt, mintha valaki követett volna, amikor 193

áthaladtam a bungalóm előtti kis téren. – Mit értesz az alatt, hogy úgy tűnt? – Azt, hogy imitálta a lépteimet. – És vajon miért követett volna valaki is? – Hát ez az. Ezért nem beszéltem róla senkinek. Nekem is képtelenségnek tűnik. Talán csak úgy képzeltem az egészet. Goran elraktározta magában ezt az információt, és hallgatott. Amikor már a kávénál tartottak, Mila az órájára pillantott. – Még el kell mennem valahová – mondta. – Ilyenkor? – Aha. – Rendben. Akkor kérem a számlát. Mila felajánlotta, hogy kifizeti a felét, de Goran hajthatatlan volt: magának követelte a fizetés jogát, elvégre ő hívta meg. Amikor a zsebébe nyúlt – ahol ugyancsak látványos káosz uralkodott –, a bankjegyekkel, aprópénzzel és cetlikkel együtt néhány színes lufit is előhúzott. – Ezeket Tommynak, a fiamnak vettem. – Nem is tudtam, hogy... – kezdte Mila színlelt csodálkozással. – Nem vagyok az – vágott a szavába Goran, miközben szemével a földet pásztázta. Majd hozzáfűzte: – Már nem vagyok az.

Mila még sohasem vett részt éjszakai temetésen. Ronald Dermisé volt az első ilyen szertartás. Közrendvédelmi okokból döntöttek így. Mila számára az a gondolat, hogy egy tetemen akarnak bosszút állni, éppoly hátborzongatónak tűnt, mint maga az esemény. A sírásók már munkában voltak. Nem volt kotrógépük. A föld fagyos volt, nehéz és fáradságos volt az ásás. Négyen dolgoztak, és ötpercenként váltották egymást. Ketten ástak, a másik kettő pedig fáklyákkal világította meg a helyet. Néha káromkodtak egyet az átkozott hideg miatt, és hogy felmelegedjenek, kézről kézre adták a pálinkásüveget. Goran és Mila csendben figyelték a jelenetet. A koporsó, ami Ronald földi maradványait tartalmazta, még a furgonban volt. Kicsit arrébb látszott a sírkő, amit majd a végén állítanak fel. Nem volt rajta sem név, sem születési év, csupán egy szám és egy apró kereszt. Ebben a percben Mila képzeletben maga előtt látta azt a jelenetet, amikor Ronald lezuhant a toronyból. Esés közben az arcán nyoma sem volt félelemnek vagy meglepődésnek. Úgy tűnt, mintha alapjában véve nem bánná, hogy meghal. Talán ő is, akárcsak Alexander Bermann, ezt a megoldást választotta volna. Engedni az önmegsemmisítés vágyának. 194

– Minden rendben? – kérdezte Goran megtörve a csendet. Mila feléje fordult. – Minden rendben – felelte. Ebben a pillanatban észrevett egy alakot az egyik fa mögött. Jobban szemügyre vette, és felismerte Feldhert. Úgy tűnik, Ronald titkos temetése nem is volt annyira titkos. A segédmunkás kockás gyapjúzubbonyt viselt, és egy doboz sört tartott a kezében. Mintha koccintani akarna gyerekkori barátjával, akit valószínűleg már évek óta nem látott. Mila ezt pozitívan értékelte: még egy ilyen szörnyeteg temetésén is van helye a szánalomnak. Ha nincs Feldher, aki akaratlanul is segítette a nyomozást, akkor most nem lennének itt. Részben az ő érdeme, hogy leállították a leendő sorozatgyilkost. Ki tudja, hány lehetséges áldozatot mentettek meg. Amikor Mila tekintete találkozott Feldherével, a férfi összenyomta a sörösdobozt, és elindult a közelben parkoló nyitott furgonja felé. Hamarosan visszatér szeméttelepi háza magányába, az ócska poharakba töltött teájához, rőt színű kutyájához, arra várva, hogy a névtelen kaszás egy nap hozzá is bekopogjon. Az ok, amiért Mila részt akart venni Ronald sebtében lebonyolított temetésén, valószínűleg abban a mondatban keresendő, amit Goran mondott neki a kórházban: „Ha nem állítottad volna le, Ronald téged is kinyírt volna, ahogy Billy Moore-ral tette sok évvel ezelőtt.” És ki tudja, hogy utána folytatta volna-e az öldöklést. – Az emberek nem tudják, de a statisztikáink szerint jelenleg hat vagy nyolc aktív sorozatgyilkos tevékenykedik az országban. De még senkinek sem sikerült beazonosítania őket – jelentette ki Goran, miközben a sírásók leengedték a gödörbe a fakoporsót. Milát ez ledöbbentette. – Ez miként lehetséges? – Mert véletlenszerűen csapnak le. Vagy mert még senkinek sem sikerült összefüggést találni a látszólag igen különböző esetek között. Esetleg azért, mert az áldozatokat nem tartják méltónak arra, hogy alaposan nyomozzanak az ügyükben... Gyakran előfordul például, hogy egy meggyilkolt prostituáltat találnak egy árokban. Az esetek túlnyomó részében a szervezett alvilág, a stricik vagy a kuncsaftok számlájára írják a gyilkosságot. Figyelembe véve az ősi mesterség kockázatait, tíz meggyilkolt prostituált még belefér az átlagba, és ezeket nem mindig a sorozatgyilkosokról szóló esetközlésekbe sorolják be. Tudom, ezt nehéz elfogadni, de sajnos ez az igazság. A hirtelen felerősödő szél kisebb hó– és porörvényeket kavart. Mila 195

megborzongott, és még szorosabbra fogta magán a kabátját. – Mi értelme van mindennek? – kérdezte. A kérdés valójában egy segélykiáltást leplezett. Ennek semmi köze nem volt az esethez, amellyel foglalkoztak, sem pedig a szakterületéhez. Egyfajta fohász volt, amellyel lemondott arról, hogy valaha is megértse a gonoszság dinamikáját, ugyanakkor a megmentés utáni vágyakozás is kicsendült belőle. Nem várt választ a kérdésére. De Goran mégis válaszolt: – Isten hallgat. Az ördög suttog. Szótlanul álltak. A sírásók kezdték betemetni a gödröt a jeges földdel. A temetőben csak az ásócsapások visszhangzottak. Aztán megcsörrent Goran mobilja. Még arra sem volt ideje, hogy a kabátzsebéből előhalássza, amikor Mila telefonja is megszólalt. Válaszolniuk sem kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: megtalálták a harmadik kislányt.

196

21. A Kobashi család – a szülők tizenöt éves fiukkal és a tizenkét éves lányukkal – az elitnek számító, Hegyfok elnevezésű lakónegyedben élt. Hetvenhektárnyi zöldövezet úszómedencével, lovardával, golfpályával és klubházzal – mindez a negyven villa tulajdonosának rendelkezésére állt. A felső tízezer – többnyire magánorvosok, ügyvédek, építészek – menedékhelye. Kétméteres, sövénynek álcázott fal választotta el a világ többi részétől ezt a kiváltságosoknak fenntartott paradicsomot. Nonstop őrszolgálat volt. Mintegy hetven kamera felügyelte a belső területeket, továbbá egy őrzővédő szolgálat garantálta a lakók biztonságát. Kobashi fogorvos volt. Magas jövedelemmel rendelkezett. A garázsban egy Maserati és egy Mercedes parkolt. Volt egy hegyvidéki nyaralójuk, továbbá egy vitorlás hajójuk, a pincéjében pedig irigylésre méltó borgyűjtemény. Felesége a gyerekek nevelésével foglalkozott, továbbá azzal, hogy különleges és drága tárgyakkal rendezze be a lakásukat. – Három hétig voltak a trópusokon, tegnap este értek haza – jelentette ki Stern, amikor Mila és Goran odaértek a villához. – Az utazást pont az elrabolt kislányok története motiválta. Mivel nekik is velük egykorú lányuk van, úgy gondolták, jót tenne egy kis levegőváltozás. Szabadságra küldték a személyzetet is. – És most hol vannak? – Egy hotelben. Biztonsági okokból egy darabig őriztetjük őket. A feleségnek szüksége volt néhány váliumra. Mit ne mondjak, fel vannak dúlva. Ez az utóbbi mondat arra is szolgált, hogy felkészítse őket a látványra. A lakás nem volt többé lakás. A „nyomozás új helyszínének” hívták. Teljes egészében körül volt kerítve egy szalaggal, ami távol tartotta a kíváncsiskodó szomszédokat. – Legalább a sajtó nem jut be – jegyezte meg Goran. Elindultak a villát az úttól elválasztó pázsiton. A kert rendezett volt. Csodálatos téli növények díszítették a gyepet, ahol nyaranta Kobashiné személyesen gondozta aranyérmes rózsáit. Egy rendőr állt az ajtóban, aki csak az arra felhatalmazott személyeket engedte be. Jelen volt Krepp és Chang is a csapataikkal. Kevéssel azelőtt, hogy Mila és Goran rászánta volna magát arra, hogy átlépjék a küszöböt, 197

Roche főfelügyelő jött ki a házból. – El sem tudjátok képzelni... – nyögte ki falfehér arccal, zsebkendőt tartva a szája elé. – Ez a történet egyre borzalmasabb fordulatot vesz. Bárcsak meg tudtuk volna akadályozni ezt a mészárlást! Hiszen csak gyerekek... Atyaúristen! – Roche kitörése teljesen őszintének tűnt. – És mintha mindez nem lenne elég, a lakók már nyavalyognak a jelenlétünk miatt, és politikai ismeretségeiket kihasználva azon vannak, hogy mihamarabb elküldjenek bennünket! Gondoljatok csak bele! Most majd valami seggfej szenátort kell felhívnom, hogy biztosítsam afelől, iparkodni fogunk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk! Mila végigfuttatta tekintetét a villa előtt összegyűlt kisebbfajta tömegen. Ez az ő privát édenkertjük volt, és megszállóknak tekintették őket. De e paradicsom egyik sarkában váratlanul rést nyitott a pokol. Stern átnyújtotta Milának a kámforostégelyt. A rendőrnő az orra alá tartotta, majd műanyag cipővédőt és gumikesztyűt húzott. Az ajtóban álló őr odébb lépett, hogy utat engedjen nekik. Az előszobában még ott álltak a bőröndök és a szuveníres zacskók. A járat, ami visszahozta a Kobashi családot a trópusi napsütésből a jeges februárba, 22 órakor szállt le. Aztán rohanás haza, hogy újra felvegyék régi szokásaikat, és vigaszt nyerjenek megszokott környezetükből, ami már sohasem lesz olyan, mint azelőtt volt. A személyzet csak másnap érkezett volna meg. így ők lépték át elsőként a küszöböt. A szag megmételyezte a levegőt. – Ezt érezték Kobashiék, amint beléptek az ajtón – mondta rögtön Goran. Egy-két másodpercig azon töprengtek, vajon mi lehet, gondolta Mila. Aztán felkapcsolták a villanyt... A tágas szalonban a tudományos osztag technikusai összehangolt mozgással tették a dolgukat, mintha egy titokzatos és láthatatlan koreográfus irányította volna őket. A márványpadló kegyetlenül tükrözte vissza a halogénlámpák fényét. A berendezés részben modem design bútorokból, részben antik darabokból állt. A rózsaszín téglával kirakott kandalló előtti négyszögletű tér három oldalát szürke bőrkanapék határolták. A középső kanapén ült a halott kislány. Nyitva volt világoskék szeme. És mintha őket nézte volna. Ez a meredt tekintet volt az egyetlen, ami emberivé tette a lepusztult arcot. A bomlási folyamatok már megkezdődtek. A bal kar hiánya miatt a tartása ferdének tűnt, mintha mindjárt lecsúszna a kanapéról. De mégis ülve maradt. 198

Kék, virágos ruhát viselt. A ruha szabása és összeállítása arra utalt, hogy házilag, méretre készült. Milának feltűnt a horgolt fehér harisnya és a selyemöv, amit gyöngyház gomb fogott össze. Úgy volt felöltöztetve, mint egy baba. Egy összetört baba. A rendőrnő nem tudta pár másodpercnél tovább rajta tartani a tekintetét. Lesütötte a szemét, és első alkalommal pillantotta meg a kanapék között húzódó damasztszőnyeget. Perzsa rózsák és színes hullámok díszítették. Úgy tűnt, mintha ezek az ábrák mozognának. Aztán jobban megnézte őket. A szőnyeget teljes egészében apró rovarok lepték el: csak úgy hemzsegtek egymás hegyén-hátán. Mila ösztönösen a karján lévő sebhez kapott, és megszorította. Bárki azt hihette volna, hogy megfájdult a karja. Pedig ellenkezőleg. Ahogy mindig, most is a fájdalomban keresett vigaszt. A szúrás csak rövid ideig tartott, de visszaadta az erejét ahhoz, hogy e szégyentelen előadás figyelmes tanúja legyen. Amikor abbamaradt a fájdalom, elengedte a karját, és meghallotta doktor Chang szavait: – A Sarcophaga carnaria lárvái. Biológiai ciklusuk rendkívül gyors a melegben. És nagyon falánkok. Mila megértette, mire utal az orvos, mert gyakran előfordult, hogy az eltűnési esetek, amelyekben nyomozott, a holttest megtalálásával végződtek. Gyakran nem csupán a holttest azonosításának szánalmas szertartásán kell átesniük, hanem a maradványok datálásán is. A halált követő különböző fázisokban különböző rovarok vesznek részt, főleg akkor, ha a tetem a szabadban van. Ez az úgynevezett „hullafauna” nyolc csoportra osztható. Mindegyik az organikus anyag halál utáni változásainak bizonyos fázisaiban tűnik fel. így a megjelenő rovarfaj ismeretében következtetni lehet a halál beálltának időpontjára. A Sarcophaga carnaria egy elevenszülő légyfajta, és már a második csoporthoz kell, hogy tartozzon, mert a patológus szerint a holttest már legalább egy hete ott lehet. – Albertnek volt elég ideje cselekedni, amíg a ház tulajdonosai nyaralni voltak. Egy dologra viszont nem tudok rájönni: hogy hozta ide az a mocsadék a tetemet, amikor hetven kamera és több tucat testőr felügyeli a területet a nap huszonnégy órájában?

199

22. – Túlfeszültség volt a berendezéseinkben – mondta a Hegyfok lakópark felügyeletével megbízott őrző-védő szolgálat főnöke, amikor Rosa magyarázatot kért arra, hogy mi volt az oka az egy hete történt háromórás áramkimaradásnak. Albert vélhetően ekkor vitte a tetemet a Kobashi család házába. – És nem tartották gyanúsnak ezt az esetet? – Nem, hölgyem... – Értem – felelte Rosa, és nem fűzött hozzá egyebet, de tekintetét végigfuttatta a kapitányi rangjelzésen, amit a férfi az egyenruháján viselt. Hamis rang, mint ahogy a beosztása is az. Az őrök, akiknek a lakók biztonságára kéne vigyázniuk, a valóságban csupán egyenruhába bújtatott body builderek. Kiképzésük abból állt, hogy részt vettek egy három hónapos fizetős kurzuson, amit nyugdíjas rendőrök tartottak az őket alkalmazó cég székhelyén. Felszerelésük egy adó-vevővel összekötött fejhallgatóból és egy csípős borssal töltött sprayből állt. így Albertnak nem volt nehéz kijátszani őket. Ráadásul a területet körülvevő falon másfél méteres hasadék volt, amit teljesen elrejtett a sövény. Ez az apró hiba végül hiábavalóvá tette a Hegy fok lakópark egyetlen biztonsági rendszerét. Most arra kellett rájönniük, hogy Albert vajon miért választotta pont azt a helyet és pont azt a családot. Az attól való félelem, hogy esetleg egy újabb Alexander Bermann-nal állnak szemben, arra kényszerítette Roche-t, hogy széles körű felhatalmazást adjon minden típusú nyomozáshoz, nem kímélve a Kobashi házaspár magánéletét. Boris azt a megbízást kapta, hogy szorongassa meg a fogorvost. A férfinak nyilván fogalma sem volt arról, hogy milyen különleges bánásmódban lesz része az elkövetkező órákban. Egy specialista általi kihallgatás egyáltalán nem hasonlít a rendőrőrsökön megszokott eljárásokra, amikor is a gyanúsított kifárasztására játszanak: órákon keresztül pszichikai nyomást gyakorolnak rá, éjszaka is ébren tartják, mindig ugyanazt a kérdést téve fel neki. Boris szinte sohasem próbálta ellentmondásba keverni a kihallgatandó személyeket, mert tudta, hogy a stressz gyakran negatív hatással van a 200

vallomásra, amit egy ügyes védőügyvéd könnyen megtámadhat a bíróságon. Nem érdekelték a féligazságok és az alkudozások sem, melyeket a gyanúsítottak kíséreltek meg szorult helyzetükben. Nem. Boris ügynök csakis a teljes vallomást akarta kicsikarni belőlük. Mila látta, amint a Műhely konyhájában készülődik a fellépésre. Mert alapjában véve színjátékról volt szó, amelyben a szerepek gyakran felcserélődnek. Ily módon meg tudja törni Kobashiék ellenállását. Boris felgyűrt ingujjal, ásványvizes üveggel a kezében sétált fel-alá, hogy trenírozza a lábizmait. Kobashival ellentétben ő ugyanis egy percre sem fog leülni, hanem egész végig fölébe fog magasodni hatalmas termetével. Közben Stern tájékoztatta azokról az információkról, amelyeket sebtében szerzett be a gyanúsítottról. – A fogorvos eltitkolja az adója egy részét. Van egy offshore számlája, amire átutalja a feketén szerzett bevételeit. E jövedelmek részben fogorvosi tevékenységéből, részben pedig a hétvégi golfbajnokságokon szerzett pénzjutalmakból szármáznak... Kobashi asszonynak viszont másféle passziói vannak: szerda délutánonként egy neves ügyvéddel szokott randizni egy belvárosi szállodában. Nem szükséges hozzáfűzni, hogy az ügyvéd minden hétvégén együtt golfozik a férjjel... Boris ezekkel az információkkal fogja sakkban tartani a fogorvost. Majd óvatosan adagolja őket a megfelelő pillanatban, hogy „összeroppantsa” a férfit. A terem, ahol a kihallgatások folytak, a vendégszoba mellett helyezkedett el. Szinte fojtogatóan szűk volt, ablakok nélkül, egyetlen bejárattal, melyet Boris kulcsra zár, miután beléptek. Azután a zsebébe csúsztatja a kulcsot: ez az egyszerű mozdulat jól érzékelteti az erőviszonyokat. A neonlámpa fénye rendkívül erős volt, ráadásul egyfolytában idegesítően zümmögött: ez a zaj is része volt azoknak az eszközöknek, amelyekkel Boris nyomást gyakorolt a gyanúsítottakra. Ő maga vattát tett a fülébe, hogy tompítsa a zajt. A szobát áltükör választotta el egy másik helyiségtől, aminek külön bejárata volt. Itt ült a csapat többi tagja, hogy figyelemmel kísérje a kihallgatást. Nagyon fontos volt, hogy a gyanúsított mindig oldalt legyen a tükörnek, és sohase forduljon szembe vele: éreznie kell, hogy figyelik, anélkül hogy viszonozni tudná a láthatatlan tekinteteket. Az asztal és a fal fehérre volt festve. Az egyszínűség arra szolgált, hogy a helyiségben ne legyen olyan pont, ahová a gyanúsított koncentrálhatna válaszadás közben. A szék egyik lába rövidebb volt, s ez a billegés is a 201

zavaró tényezők közé tartozott. Mila belépett a megfigyelő szobába, miközben Sarah Rosa a Voice Stress Analysert készítette elő. Ez a berendezés lehetővé tette a stressz mérését a hang változásai alapján. Az apró remegések és izomrándulások percenkénti 10-12 hertzes rezgéseket idéztek elő. Amikor valaki hazudik, a hangszálakat átjáró vér mennyisége csökken a feszültség következtében, következésképpen a vibráció is mérséklődik. Egy komputer fogja analizálni Kobashi hangjának apró változásait, leleplezve a hazugságait. De a legfontosabb technika, amit Klaus Boris speciális ügynök alkalmazott – és aminek mestere volt a kihallgatott személy viselkedésének megfigyelése. Kobashit – előzetes értesítés nélkül – két rendőr hozta el a kihallgatásra, miután udvariasan felkérték, hogy szolgáljon magyarázattal a történtekre. A rendőrök a hotelba mentek érte – ahol a családjával lakott majd a kocsi hátsó ülésére ültették. A leghosszabb útvonalon szállították a Műhelyhez, hogy ezzel is fokozzák bizonytalanságát és kételyeit. Mivel csupán informális megbeszélésről volt szó, Kobashi nem tartott igényt ügyvédi jelenlétre. Attól tartott, hogy ezzel a kéréssel a gyanú árnyéka vetülne rá. Boris is pont erre számított. A fogorvos megviseltnek tűnt. Mila szemügyre vette: sárga, nyári nadrágot viselt. Valószínűleg azoknak a golföltönyeinek az egyike volt, melyeket magával vitt a trópusokra, és most ezek képezték ruhatára kizárólagos darabjait. Fuksziaszínű kasmírpulóver volt rajta, alatta látszott fehér pólója. A két rendőr közölte vele, hogy hamarosan megérkezik egy nyomozó, hogy néhány kérdést tegyen fel. Kobashi bólintott, majd védekező pózban az ölébe tette a kezét. Boris eközben a tükör másik oldaláról figyelte. Hosszasan váratta, hogy jól megfigyelhesse. Kobashi az asztalon egy dossziét vett észre a saját nevével. Boris helyezte oda. A fogorvos nem nyúlt hozzá, mint ahogy nem pillantott a tükörre sem, tudván, hogy megfigyelik. Valójában a dosszié üres volt. – Olyan, mint egy fogorvosi váróterem, nem? – ironizált Sarah Rosa a szerencsétlen Kobashit figyelve az üveg mögül. Végül Boris bejelentette: – Akkor hát kezdjük... Kis idő múlva átlépte a kihallgató szoba küszöbét. Üdvözölte Kobashit, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, majd elnézést kért a késésért. Újra leszögezte, hogy a kérdésekkel csupán némi felvilágosítást szeretne kapni 202

az ügyről, majd felvette a dossziét, és úgy tett, mintha olvasna. – Doktor Kobashi, ön negyvenhárom éves, ugye? – Pontosan. – És mióta folytat fogorvosi tevékenységet? – Szájsebész vagyok – pontosított a férfi. – Egyébként tizenöt éve dolgozom a szakmában. Boris kis időt szánt arra, hogy belemerüljön a láthatatlan papírokba. – Megkérdezhetem, mekkora volt a tavalyi bevétele? A férfi kissé összerándult. Boris ezzel célba talált: a jövedelemre való utalás egyben az adófizetési kötelességre való célzás volt. Ahogy előre látható volt, a fogorvos szemérmetlenül hazudott az anyagi helyzetét illetően, és Milának feltűnt a férfi naivitása. A beszélgetés tárgya egy gyilkosság volt, és az esetleges adócsalással kapcsolatos információknak nem lett volna semmiféle jelentőségük, és az adóhivatallal sem közölhették volna őket. A férfi egyéb részletekkel kapcsolatban is hazudott, meg lévén győződve arról, hogy kénye-kedve szerint manipulálhatja a válaszokat. Boris egy ideig hagyta. Mila tudta, mire megy ki a játék. Látta már néhány kollégáját munka közben, de Boris ezt mindegyiküknél magasabb szinten művelte. Amikor valaki hazudik, pszichológiai erőfeszítést tesz arra, hogy kompenzálja a rajta eluralkodó feszültséget. Hogy minél hihetőbbé tegye a válaszait, a memóriájában meglévő valós információkat kell felelevenítenie, és bizonyos logikai mechanizmusokhoz kell folyamodnia, hogy ezeket elvegyítse a hazugságokkal. Mindez óriási erőfeszítést és képzelőerőt kíván. Minden hazugságnál emlékezni kell azokra a tényekre, amelyek egybetartják a gondolatmenetet. Amikor túl sok a hazugság, a játék bonyolultabb lesz. Az egész egy kicsit olyan, mint amikor a cirkuszi artista a botokon pörgeti a tányérokat. Minden újabb tányérnál nehezebb lesz a gyakorlat, és a zsonglőr végül kénytelen megállás nélkül ide-oda futkosni. Pont ekkor válik az ember gyengébbé és kiszolgáltatottabbá. Ha Kobashi kizárólag a fantáziájára hagyatkozott volna, azt Boris rögtön észreveszi. A fokozódó szorongás apró, szokatlan cselekvéseket idéz elő: az ember begörbíti a hátát, tördeli a kezét, masszírozni kezdi a halántékát vagy a csuklóját. Ezeket gyakran fiziológiai változások kísérik, mint az izzadás, a hang tónusának megemelkedése, önkéntelen szemmozgások. Egy jól képzett specialista, mint Boris, tisztában van a hazugságra utaló jelekkel. De hogy végső bizonyítékot szerezzen afelől, hogy az illető nem mond igazat, arra van szükség, hogy elismertesse vele a saját felelősségét. 203

Amikor Boris úgy találta, hogy Kobashi már eléggé magabiztos, ellentámadásba lendült, olyan elemeket csempészve be a kérdésekbe, amelyeknek köze volt Alberthez és a hat eltűnt gyermekhez. Két óra elteltével Kobashi teljesen ki volt készülve az egyre intimebbé és rámenősebbé váló keresztkérdések össztüzétől. Boris egyre szorosabbra húzta a nyaka körül a hurkot, egyre csökkentve a védekezés lehetőségét. A fogorvos már nem is gondolt arra, hogy ügyvédet hívjon, csak minél hamarabb ki akart menni a szobából. Pszichológiailag megtört, és bármit elmondott volna, csak hogy újra visszanyerje a szabadságát. Talán még azt is beismerte volna, hogy ő Albert. Csakhogy ez nem felelt volna meg az igazságnak. Amikor Boris erre rájött, kiment a szobából azzal az ürügyei, hogy hoz neki egy pohár vizet, majd odament Goranhoz és a tükör mögötti helyiségből figyelő kollégáihoz. – Semmi köze hozzá – jelentette ki. – És semmit sem tud. Goran bólintott. Sarah Rosa kevéssel azelőtt tért vissza a Kobashi család tagjainak birtokában lévő komputereken és mobiltelefonokon végrehajtott analízis eredményeivel. De semmi nyomot nem talált. A baráti és ismeretségi körükben sem volt semmi említésre méltó tényező. – Akkor az ok a házban keresendő – vonta le a következtetést a kriminológus. Talán Kobashiék lakása – akárcsak a nevelőotthon – színhelye volt valami szörnyűségnek, ami sohasem került napfényre? De ez a teória is nagyon gyenge lábakon állt. – A villát a lakónegyed utolsó szabad parcelláján építették. Körülbelül három hónapja készült el, és Kobashiék voltak az első és egyetlen tulajdonosai – mondta Stern. Goran azonban nem hagyta annyiban. – Az a ház valami titkot rejt. Stern kapásból megértette, és rögtön rákérdezett: – Hol kezdjük? Goran egy percig tűnődött, majd elrendelte: – Kezdjetek ásni a kertben!

Először a hullakereső kutyákat vezették oda, amelyek képesek megszimatolni mélyen a föld alatt rejlő emberi maradványokat. Ezután a radarok következtek, melyek az altalajt vizsgálták át, de a zöld képernyőn semmi gyanús nem jelent meg. 204

Mila figyelte a tevékenykedő embereket, amint megpróbáltak valamilyen nyomra bukkanni. Chang jelentésére várt, aki a gyermektetem beazonosításával volt elfoglalva a szülőktől vett DNS-minta alapján. Délután három óra körül kezdtek el ásni. A kis buldózerek feltúrták a földet, tönkretéve a kertépítészet remekműveit, melyeknek elkészítése minden bizonnyal rengeteg fáradságba és pénzbe került. Most mindent kivétel nélkül összekotortak és felrakták egy teherautóra. A dízelmotorok zaja zavarta a Hegyfok lakópark nyugalmát. S mintha mindez nem volna elég, a buldózerek okozta vibráció újra és újra működésbe hozta a Maserati riasztóberendezését. A kert után a villában folytatták a vizsgálatokat. Egy külön céget bíztak meg azzal, hogy felszedjék a nappaliban a nehéz márvány járólapokat. A belső falakat vizsgálták át üregek után kutatva, melyek aztán csákánycsapások segítségével napvilágra kerültek. A bútorokra is hasonló sors várt: darabokra szedték őket, és már a szeméttelepre valók voltak. Az ásást a pincében és az épület alapjainál folytatták. Roche adta a felhatalmazást erre a pusztításra. A különleges osztály nem vallhatott kudarcot még egyszer, még akkor sem, ha milliós kártérítési kérelemmel kell számolniuk. De Kobashiék nem szándékoztak tovább abban a házban élni. A hozzájuk tartozó tárgyakon jóvátehetetlenül nyomokat hagyott az a borzalom. Nem folytathatták aranyozott életüket ezekkel a szörnyűséges emlékekkel. Délután hat körül a helyszínen dolgozó emberek idegessége szembeszökővé vált. – Kikapcsolná már végre valaki azt az átkozott riasztót?! – üvöltötte Roche Kobashi Maseratija felé mutatva. – Nem találjuk a kocsi távirányítóját – felelte Boris. – Akkor hívjátok fel a fogorvost, és kérjétek el tőle! Az ördögbe is, mindent nekem kell megmondani?! Sötétben tapogatóztak. A feszültség ahelyett, hogy egyesítette volna őket, inkább viszályt szított közöttük. Frusztrálta őket, hogy képtelenek megoldani az Albert által kifundált rejtélyt. – Miért öltöztette fel babának azt a kislányt? Ez a megválaszolatlan kérdés kis híján megőrjítette Gorant. Mila még sosem látta ilyennek. Mintha személyes kihívásnak tekintette volna a feladatát. Ezt még talán maga a kriminológus sem látta be, de elhomályosította tisztánlátását. Mila kissé félrehúzódva állt, ez az idegölő várakozás teljesen kikészítette. Mi értelme lehet Albert tetteinek? A pár nap alatt – hála a csoporttal való szoros együttműködésnek és Gavila doktor módszereinek – sok mindent megtanult. Például azt, hogy 205

egy sorozatgyilkos, aki különböző időközönként (melyek lehetnek hónapok, de akár évek is) gyilkol, kényszert érez arra, hogy tetteit újra és újra megismételje, és nem képes abbahagyni. Ezért a motivációi közül hiányzik a harag vagy a bosszúvágy. A sorozatgyilkos szükségből vagy élvezetből öl. De Albert meghazudtolta ezt a teóriát. Elrabolta a kislányokat, és valamennyit meggyilkolta, egy kivételével, akit még életben tart. Miért? Nem örömszerzésből ölt, hanem a gyilkosságokat figyelemfelhívó eszköznek használta. Nem önmagára akarta felhívni a figyelmet, hanem másokra. Alexander Bermann pedofil volt. Ronald Dermis pedig hozzá hasonló szörnyeteg, egy potenciális sorozatgyilkos. Hála Albertnek, mindkettőt sikerült leállítani. Tulajdonképpen jó szolgálatot tett a társadalomnak. Paradox módon úgy is lehetne mondani, hogy gonoszsága jó célt szolgált. De ki lehet valójában Albert? Egy átlagos ember – mert az volt, nem pedig egy szörnyeteg vagy árnyék –, aki ebben a pillanatban éppen úgy jár-kel a világban, mintha semmi sem történt volna. Bevásárol, sétál az utcán, emberekkel találkozik: eladókkal, járókelőkkel, szomszédokkal, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki is ő valójában. Elvegyült az emberek közt: láthatatlan. De e mögött a felszín mögött ott van az igazság. Az erőszak, ami a sorozatgyilkost hatalomérzettel tölti el, és így átmenetileg megfeledkezik kisebbségi érzéséről. Az elkövetett erőszak kettős eredménnyel jár: örömöt szerez számára, és hatalomérzettel tölti el. Anélkül, hogy bárkivel is kapcsolatot kellene kialakítania. Maximális eredmény a lehető legkisebb szociális szorongással. Mintha ezek a személyek csak mások halála által léteznének, gondolta Mila. Éjfélkor Kobashi autójában a riasztó még mindig ütemesen jelezte az üresen telő időt, könyörtelenül emlékeztetve mindenkit arra, hogy ez idáig szinte minden erőfeszítésük hiábavaló volt. A talajban semmit sem találtak. A lakást gyakorlatilag „kizsigerelték”, de a falak nem árultak el semmiféle titkot. Miközben Mila a ház előtti járdán ült, odalépett hozzá Boris a mobiltelefonjával a kezében. – Telefonálni próbálok, de nincs térerő... Mila a saját készülékét is ellenőrizte. – Talán ezért nem jön be Chang hívása, hogy értesítsen a DNS-vizsgálat 206

eredményéről. Boris körbemutatott. – Mindenesetre vigasztaló az a tény, hogy a gazdagoknak is hiányozhat valami, nem gondolod? – Elmosolyodott, majd zsebre tette a mobilját, és leült Mila mellé. Mila eddig még nem köszönte meg az ajándékba kapott kabátot, úgyhogy most megragadta az alkalmat. – Nincs miért – felelte Boris. Ekkor vették észre, hogy a Hegyfok lakópark őrei sorakozni kezdenek a villa előtt, hogy biztonsági kordont hozzanak létre. – Mi történik? – Hamarosan ideérnek az újságírók – jelentette ki Boris. – Roche felhatalmazást adott arra, hogy felvételeket készítsenek a villáról. Pár percet engedélyezett a híradóknak, hogy bemutassák: minden tőlük telhető erőfeszítést megtesznek. Mila figyelte, amint azok az álrendőrök elfoglalják a helyüket: nevetségesek voltak kék-narancssárga egyenruhájukban, melyeket méretre készítettek, hogy kiemeljék kigyúrt testüket. Erélyes arckifejezésükkel és az adóvevő fejhallgatójával profinak akartak látszani. „Albert átvert benneteket azzal, hogy rést ütött a falon, és egy egyszerű rövidzárlattal kiiktatta a biztonsági kameráitokat, izomagyú seggfejek” – gondolta Mila. – Többórás hiábavaló kutatás után képzelem, hogy Roche már tajtékzik a dühtől. – Ne aggódj, valahogy mindig sikerül kilábalnia a balhéból. Boris egy dohányzacskót és papírt vett a kezébe, és csendben sodort magának egy cigarettát. Milának az volt az érzése, hogy meg akar kérdezni tőle valamit, de nem tudja, miként kezdje. A segítségére sietett: – Hogy töltötted a huszonnégy órás kimenőt, amit Roche engedélyezett számotokra? – Aludtam, és az eseten törtem a fejem. Nem árt néha tisztába jönni a dolgokkal. Hallom, tegnap Gavilával vacsoráztál. „Na tessék, erre akart kilyukadni!” De Mila tévedett, amikor azt gondolta, hogy Boris a féltékenysége miatt utalt erre az eseményre. Teljesen más szándék vezérelte, ezt Mila akkor értette meg, amikor Boris folytatta: – Azt hiszem, sokat szenvedett... Goran tönkrement házasságáról beszélt. Méghozzá olyan fájdalmas hangon, ami azt feltételezte, hogy akármi is történt a házastársak között, az 207

az egész csapatot érintette. – Az igazat megvallva semmit sem tudok – felelte Mila. – Goran sohasem beszélt erről. Csak egy rövid utalást tett rá a vacsora végén. – Akkor talán jobb, ha most megtudod... Boris mielőtt folytatta volna, meggyújtotta a cigarettát, jó mélyen leszívta a füstöt, majd kifújta. A megfelelő szavakat kereste. – Gavila doktor felesége csodálatos nő volt: nemcsak szép, de kedves is. Nem is tudnám összeszámolni, hányszor vacsoráztunk náluk. Közénk tartozott, mintha neki is lett volna szerepe a csapatban. Amikor nehéz eseteken dolgoztunk, akkor ezek a vacsorák nyújtották az egyetlen vigaszt egy véres hullák között töltött nap végén. Az élettel való megbékülés rítusának is nevezhetném őket... Nem tudom, érthető-e... – Aztán mi történt vele? – Másfél éve történt. Mindenféle előzetes bejelentés nélkül lelépett. – Elhagyta? – Nemcsak Gavilát, hanem egyetlen fiukat, Tommyt is. Nagyon édes kölyök... Azóta az apja neveli. Mila megérezte, hogy a kriminológus a válása miatt olyan melankolikus, de ezt sohasem képzelte volna. „Egy anya hogy hagyhatja el a gyermekét?” – töprengett magában. – Miért ment el? – Ezt soha senki sem értette meg. Talán volt valakije, talán elege volt ebből az életből, ki tudja? Még csak egy cetlit sem hagyott hátra. Bepakolt a bőröndjébe, és olajra lépett. – Én nem bírtam volna ellenállni annak, hogy megtudjam az okot. – Az a különös, hogy sohasem kérte tőlünk, hogy nyomozzuk ki, vajon hol lehet. – Boris hangja megváltozott, és mielőtt folytatta volna, körülnézett, hogy meggyőződjön arról, Goran nincs-e a közelben. – De van valami, amit Goran nem tud, és nem is tudhat meg. Mila bólintott, azt jelezve, hogy Boris megbízhat benne. – Nos, pár hónappal ezelőtt Sternnel a nyomára bukkantunk. Egy tengerparti településen él. Nem kerestük fel közvetlenül a lakásán, hanem úgy intéztük, hogy az utcán fussunk össze, abban a reményben, hogy majd odajön hozzánk, és beszélni fog. – És...? – Nagyon meglepődött, hogy lát minket. De aztán csak egy kézmozdulattal üdvözölt bennünket, majd lesütött szemmel továbbment. Csend következett, amit Mila nem tudott mire vélni. Boris elhajította a csikket, mit sem törődve az egyik őr szúrós tekintetével, aki rögtön odalépett, és felszedte a gyepről. 208

– Miért mesélted el nekem mindezt, Boris? – Mert Gavila doktor a barátom. És te is az vagy, bár nem olyan régóta. Boris valószínűleg megértett valamit, ami még sem Goranban, sem Milában nem tudatosult. Valamit, ami kettejükre vonatkozott. Boris csak védelmezni akarta őket. – Miután a felesége elment, Gavila tartotta magát. Velünk szemben ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt. Ugyanolyan precíz, pontos és hatékony volt, mint azelőtt. Csak az öltözékét kezdte elhanyagolni. De ez csak egy apróság volt, nem keltett bennünk aggodalmat. De aztán jött a Wilson Pickett-ügy... – Az énekesről neveztétek el? – Igen... Úgy tűnt, Boris megbánta, hogy utalt rá. így csak ennyit fűzött hozzá: – Belebuktunk. Elkövettünk néhány hibát is. Azzal fenyegettek bennünket, hogy feloszlatják a csapatot, és elküldik Gavilát. Roche állt ki mellettünk, és ő követelte, hogy mindenki maradjon a posztján. Mila épp meg akarta kérdezni, hogy mi történt, amikor Kobashi Maseratijában újra megszólalt a riasztó. – A fenébe! Ez a rohadt sziréna kilyukasztja a dobhártyámat! Ebben a pillanatban Mila véletlenül a ház felé pillantott, és feltűnt neki valami: az őrök ugyancsak bosszús képet vágtak, és kezüket a walkietalkiejuk fejhallgatójához emelték, mintha hirtelen valami elviselhetetlen interferencia lett volna. Mila újra a Mascratit nézte. Majd a zsebéből előhúzta a mobilját: még mindig nem volt térerő. Támadt egy ötlete. – Van egy hely, amit még nem vizsgáltunk át. – Miféle hely? Mila a magasba bökött: – Az éter.

Alig fél óra elteltével az éjszakai fagyban az elektronikai egység szakemberei vizsgálni kezdték a területet. Valamennyien fülhallgatót viseltek, és apró, felfelé irányított parabolaantennát tartottak a kezükben. Ide-oda sétáltak, lassan és csendesen, akár a szellemek, és megpróbáltak fogni esetleges gyanús rádiójeleket vagy frekvenciákat, azt gyanítva, hogy az éter valami üzenetet rejt. Valóban volt üzenet. Az volt az, ami interferált a Maserati riasztójával és blokkolta a mobiltelefonok erőterét. Az okozta azt a zavaró fütyülést az őrök walkie209

talkie-jában. Amikor az elektronikus osztag emberei beazonosították, kijelentették, hogy meglehetősen gyenge a jel. Kis idő múlva egy vevőkészülékkel fogni tudták a jeleket. Összegyűltek a berendezés körül, hogy meghallgassák a sötétség hangjait. Ezek a hangok néha előbukkantak a sustorgások tengeréből, majd újra alámerültek. De volt valami harmónia az egymást követő jelekben: rövidebb és hosszabb hangok váltakoztak. – Három rövid, három hosszú, aztán megint három rövid – fordította le Goran a jelenlévőknek. Ennek az egész világon ismert rádiójelnek egyetlen jelentése volt: S. O. S. – Honnét jön? – kérdezte a kriminológus. A technikus egy darabig figyelte a monitoron megjelenő szellemrajzot, mely hol összeállt, hol szétesett. Majd felemelte a tekintetét, és az utca felé mutatott: – A szemközti házból.

210

23. Végig ott volt a szemük előtt. A szemközti ház egész nap mintha némán figyelte volna őket, ahogy kétségbeesett kísérleteket tesznek a rejtély megoldására. Ott állt tőlük pár méterre, és hívta őket, egyre ismételgetve a különös és anakronisztikus segélykérő jeleket. A kétemeletes villa Yvonne Gress tulajdonában volt. A „festőnő”, ahogy a szomszédok hívták. A nő két gyermekével lakott ott: egy tizenegy éves fiúval és egy tizenhat éves lánnyal. Yvonne válása után költözött a Hegy fok lakóparkba, és újra a képzőművészetnek szentelte magát, amit akkor hagyott félbe, amikor hozzáment a fiatal és ígéretes Gress ügyvédhez. Eleinte Yvonne absztrakt képei nem találtak elismerésre. A galéria, ahol ki voltak állítva a képei, úgy zárta be a tárlatát, hogy egyetlen darabot sem adott el belőlük. De Yvonne, aki meg volt győződve saját tehetségéről, nem adta fel. Amikor egy barátnője azzal bízta meg, hogy készítsen portrét a családtagjairól, Yvonne rájött, hogy egy naiv művész adottságaival rendelkezik. Rövid időn belül a legkeresettebb portréfestő lett azok körében, akik megunván a szokásos fotókat, a vásznon szerették volna megörökíteni dinasztiájukat. Amikor a morzejel az út túloldalán lévő házra terelte a figyelmet, az egyik őr megjegyezte, hogy valóban, már jó ideje nem látták Yvonne-t és a gyerekeit. A behúzott függönyök miatt lehetetlen volt belátni. Mielőtt Roche utasítást adott volna arra, hogy behatoljanak a villába, Goran megpróbálta felhívni a nő számát. Kis idő múlva halk, de jól kivehető csörgés hallatszott a házból. Senki sem vette fel. Megpróbálták felvenni a kapcsolatot a volt férjjel is, abban a reményben, hogy a gyerekek nála vannak. Amikor megtalálták, azt felelte, hogy már jó ideje nem hallott felőlük. Ebben nem volt semmi különös, figyelembe véve azt a tényt, hogy a férfi (aki egy húszéves fotómodellért hagyta ott a családját) apai kötelessége kimerült abban, hogy pontosan fizette a tartásdíjat. A technikusok hőérzékelő szenzorokat helyeztek el a villa körül, hogy felderítsék az esetleges hőforrásokat a helyiségekben. – Ha van valami élő odabent, azt hamarosan megtudjuk – mondta Roche, aki mindig vakon bízott a technikai vívmányok hatékonyságában. 211

Időközben ellenőrizték a villany–, gáz– és vízszámlákat. A szolgáltatásokat nem szüntették meg, mert a számlákat banki úton mindig kiegyenlítették; ennek ellenére kilencven napja senki sem gyújtott fel odabent egy lámpát. – Körülbelül azóta, amióta elkészült Kobashiék villája, és a fogorvos beköltözött a családjával – jegyezte meg Stern. Goran egy kéréssel fordult Rosához: – Azt szeretném, ha megvizsgálnád a zártláncú kamerák által készített felvételeket: van valami összefüggés a két ház között, és rá kell jönnünk, hogy mi az. – Reméljük, nem volt több rövidzárlat a berendezésben – reménykedett a rendőrnő. Közben Boris magára öltötte a védőfelszerelést a nyomozócsoport lakókocsijában. – Be akarok menni – jelentette ki, amikor Mila megjelent a küszöbön. – Nem akadályozhatják meg. Én is jelen akarok lenni. Nem bírta elviselni annak gondolatát, hogy Roche esetleg a speciális osztagot kéri fel a behatolásra. – Csak zűrzavart okoznak. A házban sötétben kell mozogniuk... – Gondolom, majdcsak elboldogulnak – felelte Mila, anélkül hogy ellent akart volna mondani a kollégájának. – És vajon képesek arra, hogy megőrizzék a bizonyítékokat? – kérdezte Boris ironikus hangsúllyal. – Akkor én is ott akarok lenni! Boris egy pillanatra megállt, tekintetét Milára szegezte, de nem szólt. – Azt hiszem, kiérdemeltem, végül is én jöttem rá, hogy az üzenet... Boris nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, és odadobott neki egy golyóálló mellényt. Aztán kiléptek a lakókocsiból, és odamentek Goranhoz és Roche-hoz, hogy érveikkel meggyőzzék őket. – Szó sem lehet róla! – rázta le őket rögtön Roche. – Ez a művelet a különleges osztagra tartozik. Nem engedhetek meg efféle könnyelműséget! – Hallgasson ide, felügyelő úr... – Boris pont vele szemben helyezkedett el, hogy ne vehesse le róla a tekintetét. – Küldjön engem és Milát előőrsnek. A többiek csak akkor lépjenek be, ha erre tényleg szükség van. Roche nem akart belemenni. Boris folytatta: – Megjártam a katonaságot, és ki vagyok képezve efféle feladatokra. Sternnek húszéves tapasztalata van ezen a téren, ő is megerősítheti a szavaimat. Ha nem vették volna ki az egyik veséjét, akkor most velem együtt ő is felajánlkozna, ezt maga is jól tudja. És itt van Mila Vasquez 212

ügynök, aki egyes-egyedül hatolt be egy mániákus gyerekrabló lakásába, aki két gyereket tartott fogva. Ha Boris tudta volna, hogy a valóságban hogy mentek a dolgok... hogy kis híján rajtavesztett és kockára tette a túszok életét is, akkor nem ajánlgatná ennyire lelkesen a bevetésre, gondolta keserűen Mila. – Gondolja csak meg: valahol van egy gyermek, aki még életben van, de már nem sokáig. Minden bűnügyi helyszín elárul valamit a gyerekrablóról. – Aztán Boris Yvonne Gress házára mutatott: – Ha odabent van valami, ami közelebb visz bennünket Alberthez, akkor garantáltan meg kell maradnia. Ez csak úgy lehetséges, ha minket küld be. – Nem hinném, különleges ügynök – felelte Roche szenvtelenül. Boris közelebb lépett hozzá, és egyenesen a szemébe nézett. – További bonyodalmakat akar? Már így is van elég... Ez a mondat alig leplezett fenyegetésnek tűnik, gondolta Mila. Meglepte, hogy Boris ilyen hangnemben beszél a felettesével. Úgy tűnt, valami kettejük közötti dologról van szó, amiből ő és Goran ki vannak zárva. Roche várakozásteljesen Goranra nézett: tanácsra volt szüksége, vagy csupán arra, hogy valakivel megoszthassa a döntés felelősségét? De a kriminológus nem mérlegelte ezeket a lehetőségeket, hanem egyszerűen csak bólintott. – Remélem, nem fogjuk megbánni – a főfelügyelő tudatosan használta a többes számot, így akarva kihangsúlyozni Gorannal közös felelősségét. Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk egy technikus a hőkamera monitorával. – Roche úr, a szenzorok jeleznek valamit a második emeleten... Valami élőt... Ekkor minden tekintet újra a házra szegeződött. – A szóban forgó személy még mindig a második emeleten van, nem mozdul – jelentette Stern a rádión keresztül. Boris magában visszafelé számolt, mielőtt lenyomta a kilincset. A kulcsot az őrök parancsnokától kapta. Minden villához volt egy pótkulcsuk, amit vészhelyzetben használhattak. Mila figyelte Borist koncentrálás közben. Mögöttük a különleges osztag emberei készen álltak a bevetésre. Boris lépte át elsőnek a küszöböt, őt Mila követte. Mindketten pisztolyukat előretartva haladtak. Kevlárból készült biztonsági öltözéket viseltek, s a sapkájuk fejhallgatóval, mikrofonnal és apró elemlámpával volt felszerelve. Kintről Stern irányította őket rádión keresztül, miközben figyelemmel kísérte a monitort, amelyen az árny mozgását mutatták a hőérzékelő szenzorok. Az alak 213

különböző színekkel rajzolódott ki, melyek a különböző testhőmérsékleteket jelezték: a kéktől a sárgán keresztül egészen a pirosig. Nem lehetett kivenni a formáját. De földön fekvő testnek tűnt. Talán sebesült lehetett. De mielőtt erről bizonyosságot szerezhettek volna, Borisnak és Milának az előírásoknak megfelelően alaposan át kellett vizsgálnia a lakást, hogy biztosítsák a helyiségeket. A villa elé kívülről hatalmas reflektorokat állítottak fel, melyek mindkét oldalról megvilágították az épületet. De a fény alig hatolt be a lakásba a behúzott függönyök miatt. Mila próbálta megszokni a sötétséget. – Minden rendben? – kérdezte Boris halkan. – Persze, minden rendben – erősítette meg Mila. Eközben ott, ahol azelőtt Kobashiék pázsitja terült el, Goran Gavila álldogált, és eszeveszetten vágyott egy cigarettára. Aggódott. Elsősorban Mila miatt. Mellette Sarah Rosa egy ideiglenesen felállított asztalnál ülve nézte át a zártláncú kamerák felvételeit egyszerre négy monitoron. Ha valóban volt valami kapcsolat a két ház között, az hamarosan ki fog derülni. Az első dolog, ami feltűnt Milának Yvonne Gress házában, az a rendetlenség volt. Az előszobából be lehetett látni a balra elhelyezkedő konyhába és a jobboldalt lévő nappaliba. Az asztalon nyitott gabonapelyhes zacskók, félig üres narancslés dobozok, megsavanyodott tejet tartalmazó flakonok hevertek egymás hegyén-hátán. Üres sörösdobozok is voltak köztük. A kamra nyitott ajtaján keresztül láthatták, hogy az élelmiszerek egy részét a földre szórták. Az asztal körül álló négy szék közül csak az egyik nem volt a helyén. A mosogató tele volt szennyes edénnyel, a lábasokba beleragadt az ételmaradék. Mila a hűtőszekrényre irányította a zseblámpáját: a teknősbéka formájú mágnes alatt egy szőke, negyven körüli nő fényképét pillantotta meg, aki mosolyogva ölelt magához egy kisfiút és egy nagyobbacska lányt. A nappaliban, a hatalmas képernyőjű plazmatévé előtt álló dohányzóasztalka tele volt üres whiskys– és pálinkásüvegekkel, sörösdobozokkal, a hamutartó pedig telis-tele volt csikkekkel. Az egyik fotelt a szoba közepére húzták, a padlószőnyegen pedig sáros lábnyomok éktelenkedtek. Boris megmutatta Milának a lakás alaprajzát, majd azt javasolta, hogy váljanak külön, és találkozzanak az emeletre vezető lépcső aljánál. Mila a konyha mögötti helyiséget, Boris pedig a könyvtárat és a dolgozószobát 214

fogja átkutatni. – Stern, minden rendben az emeleten? – suttogta Boris a rádióba. – Most nem mozog – volt a válasz. Ekkor Boris jelt adott, Mila pedig indult, hogy átvizsgálja a számára kijelölt helyiségeket. – Megvan – mondta ebben a percben Sarah Rosa a monitor előtt. – Nézzen csak ide! Goran a válla fölé hajolt. A képernyő szélén látható felirat szerint a felvétel kilenc hónappal korábban készült. Kobashiék villája még épülőfélben volt. A gyorsított felvételen a munkások frenetikus hangyákként futkostak az épület homlokzata körül. – Most nézzen ide! Rosa előrefuttatta a felvételt egészen napnyugtáig, amikor a kőművesek elhagyták az építési területet, és hazamentek, hogy másnap reggel visszatérjenek. Rosa normál sebességre állította a videofelvételt. Ekkor Kobashiék épülő házának bejáratánál feltűnt valami. Egy árny. Mozdulatlanul állt, mintha várakozna. És közben cigarettázott. A cigaretta időnként felizzó parazsa árulta el a jelenlétét. A férfi a fogorvos villájában tartózkodott, arra várva, hogy beálljon a teljes sötétség. Amikor már eléggé sötét lett, előjött rejtekhelyéről. Körülnézett, majd megtette azt a pár métert, ami elválasztotta a szemközt lévő háztól, és kopogtatás nélkül belépett. – Figyeljetek! Mila Yvonne Gress műtermében tartózkodott, mely zsúfolásig telt vásznakkal, állványokkal, szanaszét szórt festékekkel. Amikor meghallotta Goran hangját a fejhallgatón keresztül, megállt. – Valószínűleg rájöttünk arra, mi történt abban a házban. Mila mozdulatlanul várta a folytatást. – Egy parazitával van dolgunk. Mila nem értette, de Goran elmagyarázta, mit ért ez alatt. – A Kobashi-villa építkezésén dolgozó munkások közül egy minden este ott marad, majd behatol a szemben lévő villába. Attól tartunk, valószínűleg – a kriminológus rövid szünetet tartott, hogy minél szabatosabban fogalmazza meg vérfagyasztó feltételezését – fogságban tartotta a családot a saját házában. A vendég elbitorolja a fészket, és egy másik faj viselkedését veszi fel. Ez a groteszk imitáció meggyőzi arról, hogy ő is közéjük tartozik. Beteges szeretetével igazolja tetteit. Nem fogadja el, hogy kilökjék maguk közül, mint egy idegen testet. De amikor belefárad ebbe a színjátékba, 215

megszabadul újdonsült „családtagjaitól”, és új elfoglalandó fészket keres. Mila miközben Yvonne műtermében a parazita átvonulásának rothadó jeleit figyelte, a Sarcophaga carnaria lárváira gondolt, amelyek Kobashiék szőnyegén lakomáztak. Aztán Stern hangját hallotta, amint rákérdez: – Mennyi ideig? – Fél éven keresztül – hallatszott Goran válasza. Mila gyomra összeszorult. Ezek szerint Yvonne és gyermekei fél éven keresztül egy pszichopata foglyai voltak, aki azt tehetett velük, amit csak akart. Ráadásul mindez tucatnyi ház szomszédságában történt, olyan családok között, akik erre az elit helyre menekültek a világ ocsmányságai elől, azzal áltatva magukat, hogy itt biztonságban vannak. Hat hónapon keresztül. És senki nem vett észre semmit. A gyepet hetente nyírták, a rózsákat továbbra is szeretettel gondozták a lakópark kertészei. A kis terasz fölötti lámpa minden este kigyulladt, hála az időzítőnek, ami a házirendben meghatározott időpontra volt beállítva. A gyerekek a ház előtt bicikliztek és labdáztak; az asszonyok arrafelé sétálgattak, miközben a világ dolgait beszélték meg, és süteményrecepteket cseréltek; a férfiak a ház előtti úton kocogtak, és vasárnaponként a garázsuk előtt mosták le az autójukat. Hat hónapon keresztül. És senki nem vett észre semmit. Nem töprengtek el azon, hogy vajon miért vannak behúzva a függönyök napközben is. Nem tűnt fel nekik, hogy a levelek felhalmozódtak a postaládában. Senkinek sem tűnt fel, hogy Yvonne és gyermekei nem vettek részt a club house közösségi eseményein, mint például az őszi bálon és a december 23-i tombolán. A karácsonyi díszeket az ezzel megbízott személyzet elhelyezte a házon és a ház körül, majd az ünnepek elteltével leszedte őket. A telefon hiába csörgött, Yvonne és gyermekei nem jöttek ajtót nyitni, amikor valaki kopogott az ajtón, mégsem fogott gyanút senki. Az asszony kevés rokona távol élt, de nekik sem tűnt különösnek ez a túlságosan hosszúra nyúlt csend. Ezalatt a végtelenül hosszú időszak alatt a kis család nap mint nap könyörgött, reménykedett abban, hogy valaki segít, vagy legalább felfigyel rájuk. De ez nem történt meg. – Valószínűleg egy szadista lehet. Ez volt a játéka, a szórakozása. A babaháza, fűzte hozzá magában Mila, visszagondolva arra, Albert hogy öltöztette fel a Kobashiék kanapéján ülő tetemet. Mila az erőszakra gondolt, amit Yvonnak és gyerekeinek el kellett viselnie ez alatt a hosszú idő alatt. Hat hónap kegyetlenkedés. Hat hónap kínzás. Hat hónap agónia. De ennél kevesebb idő is elég volt ahhoz, hogy 216

a világ megfeledkezzen róluk. Még a „törvény őrei” sem vettek észre semmit, annak ellenére sem, hogy a nap huszonnégy órájában – ráadásul riadókészültségben! – ott álltak pont a ház előtt. Valamiképpen ők is bűnösök, cinkosok voltak. Albert ez alkalommal is az emberiség azon részének képmutatására hívta fel a figyelmet, amely „normálisnak” érzi magát csupán azért, mert nem öl meg ártatlan kislányokat a karjuk leamputálásával, gondolta Mila. Ehelyett másfajta, ugyanilyen súlyos bűntényre képes: a közönyre. Ekkor Boris félbeszakította Mila gondolatainak folyamát. – Stern, mi újság odafont? – Még mindig szabad az út. – Rendben, akkor indulunk. Mila és Boris, ahogy ebben előzőleg megállapodtak, a hálószobákhoz vezető lépcső aljánál találkoztak. Boris intett Milának, hogy fedezze. Ettől a perctől kezdve nem használták a rádiót, nehogy felfedjék hollétüket. Stern ezt a szabályt csak abban az esetben szegheti meg, ha figyelmeztetnie kell őket az alak helyváltoztatására.

A két rendőr elindult felfelé. A lépcsőt borító szőnyeg is lábnyomoktól és ételmaradványoktól volt foltos. A lépcső melletti falat nyaralásokon, születésnapi ünnepségeken, családi eseményeken készült fotók díszítették, míg legfelül egy olajfestmény Yvonne-t és gyermekeit ábrázolta. Valaki kiszúrta a képen látható nő szemét, mintha zavarta volna az az átható tekintet. A lépcsőfordulóhoz érve Boris odébb húzódott, lehetővé téve, hogy Mila is melléje lépjen. Majd elsőnek indult meg. Számos félig nyitott ajtó húzódott a balra kanyarodó folyosó mentén. A folyosó végén rejtőzött a házban található egyetlen élőlény. Boris és Mila lassan indultak abba az irányba. Az egyik behajtott ajtó előtt elhaladva Mila felismerte az ütemes morzejeleket. Lassan kinyitotta az ajtót, és egy tizenegy éves fiúcska szobájában találta magát. Bolygókat ábrázoló poszterek borították a falat, a polcokon pedig csillagászati könyvek sorakoztak. A besötétített ablak előtt teleszkóp állt. A kis íróasztalon tudományos dioráma állt: egy XX. század eleji távíró kicsinyített mása. Egy faasztalból állt, valamint két szárazelemből, melyeket elektródok és egy rézdrót kötött össze. Egy perforált lemez egy spulnin forgott szabályos időközönként – három rövid, három hosszú, három rövid. Mindezt apró huzal kötötte össze egy dinoszaurusz formájú 217

walkie-talkieval. A készüléken apró réztábla volt ezzel a felirattal: 1. díj. Innen érkeztek a jelek. A tizenegy éves fiúcska apró távíróállomást alakított ki, kijátszva fogvatartóját. Mila a vetetlen ágyra irányította zseblámpája fényét. Az ágy alatt piszkos műanyag vödröt vett észre. Az ágy főnél súrlódási nyomok látszottak. A folyosó szemközti oldalán a tizenhat éves lány szobája volt. Az ajtón színes betűkkel egy név állt: Keira. Mila a küszöbről gyors pillantást vetett a szobára. Az ágynemű halomban hevert a padlón. A fehérneműs fiók tartalma ki volt borítva a földre. A tükrös szekrényt az ágy elé húzták. Nem volt nehéz kitalálni, miért. Ezen is súrlódás nyomai látszottak. Bilincsek, gondolta Mila. Napközben az ágyukhoz láncolva tartotta őket. A piszkos műanyag vödör itt egy sarokban állt. Bizonyára testi szükségleteik kielégítésére szolgált. Pár méterrel odébb Yvonne szobája volt. A matrac mocskos volt, és csak egy lepedő borította. A padlószőnyegen hányásnyomok látszottak, és mindenfelé használt intimbetétek hevertek. A falból egy szög állt ki, amin azelőtt talán egy kép lógott, most azonban bőrszíj, ami arra emlékeztetett, hogy ki parancsolt és miképpen. „Ez volt tehát a játékszobád, te undorító féreg! És néha talán még a tinilányt is meglátogattad! Aztán amikor meguntad őket, akkor beléptél a fiúcska szobájába, pusztán csak azért, hogy jól elverd...” A düh volt az egyetlen érzelem, amit engedélyezett magának ebben az életben. És Mila mohón merített ebből a sötét forrásból. Ki tudja, Yvon hányszor volt kénytelen kedvére tenni a szörnyetegnek csak azért, hogy a gyermekeit megkímélje a dühkitöréseitől. – Mila, Boris, vigyázzatok, valami mozog – Stern hangjából aggodalom csendült ki. A két rendőr szinte egyszerre fordult a folyosó végén lévő sarok felé. Pisztolyukat és zseblámpájukat abba az irányba fordították, arra várva, hogy bármelyik pillanatban előbukkanjon valami. – Ne mozdulj! – parancsolta Boris. – Indulj el felénk! Mila a ravaszra tette az ujját, és egyre erősebben szorította. Lüktetést érzett a fülében, a szíve egyre gyorsabban pumpálta a vért. – Ott van a sarokban. A lény fojtott nyöszörgést hallatott. Kidugta a sarokból szőrös orrát, és rájuk nézett. Egy újfundlandi. Mila leengedte a fegyverét, és látta, hogy 218

Boris is ugyanígy tett. – Minden rendben – mondta Boris a rádióba. – Csak egy kutya. Érdes, ragacsos szőre volt, kivörösödött a szeme, és az egyik lába meg volt sérülve. Nem ölte meg, gondolta Mila, közelebb lépve. – Hopsz, gyere ide, kutyuska! Mila közeledett hozzá, mire a kutya hátrálni kezdett. – Vigyázz, meg van rémülve, nehogy megharapjon. Mila nem törődött Boris figyelmeztetésével, és egyre közelebb ment a kutyához. Behajlított térddel lejjebb ereszkedett, hogy megnyugtassa, s közben hívta: – Gyere ide, kutyuskám. Amikor elég közel ért hozzá, észrevette, hogy egy táblácskát hord a nyakörvén. A zseblámpa fényénél elolvasta a nevét. – Terry, gyere ide, ne félj! A kutya végre hagyta, hogy megközelítsék. Mila az orra alá tette a kezét, hogy a kutya megszagolhassa. Boris türelmetlenkedett. – Rendben, végzünk az emelettel, aztán beengedjük a többieket is. A kutya Mila felé nyújtogatta a lábát, mintha mutatni akarna valamit. – Várj! – Mi van? Mila nem felelt. Felállt, és látta, amint az újfundlandi újból a folyosó sötét sarka felé fordul. – Azt akarja, hogy kövessük. Mentek a kutya után. Befordultak a sarkon, és látták, hogy a folyosó pár méter után véget ér. Jobboldalt egy utolsó szoba volt. Boris ellenőrizte a ház alaprajzát. – Itt látszik a térképen, de fogalmam sincs, mi lehet. Az ajtó zárva volt. Előtte egy csomó tárgyat halmoztak fel: egy paplan, aminek a mintázata csontokat ábrázolt, néhány tányér, egy színes labda, egy póráz és ételmaradékok. – Most már tudjuk, ki fosztotta ki a kamrát – jegyezte meg Mila. – Ki tudja, miért hordta ide a holmijait és az ételt... Az újfundlandi az ajtóhoz lépett, mintha megerősítené, hogy most már itt van a vacka. – Azt mondod, hogy egyedül rendezkedett itt be? Vajon miért? A kutya mintha csak Mila kérdésére akarna válaszolni, szűkölve kaparászni kezdte a faajtót. – Azt akarja, hogy belépjünk... 219

Mila fogta a pórázt, és kikötötte vele a kutyát az egyik fűtőtesthez. – Nyugi, Terry... Az állat vakkantott, mintha válaszolna. Mila megragadta a kilincset, míg Boris pisztolyát az ajtóra szegezte. A hőérzékelő ugyan nem jelzett további jelenlétet, de sohasem lehet tudni. Arról azonban mindketten meg voltak győződve, hogy a mögött a vékony határvonal mögött a hónapok óta húzódó tragédia szomorú epilógusa vár rájuk. Mila teljes erejéből lenyomta a kilincset, amíg nem kattant a zár, aztán belökte az ajtót. A zseblámpák fénye átszelte a sötétséget. A fénynyalábok végigpásztázták a helyiséget. A szoba teljesen üres volt. Mintegy húsz négyzetméternyi lehetett. A földön nem volt padlószőnyeg, a falak fehérre voltak festve. Az ablakot nehéz függöny sötétítette el. A mennyezetről egy villanykörte lógott. Úgy tűnt, mintha sohasem használták volna azt a szobát. – Miért hozott ide bennünket? – kérdezte Mila inkább saját magától, mint Boristól. – És hol lehet Yvonne és a családja? Bár helyesebb lett volna így feltenni a kérdést: „Mi lett a holttestükkel?” – Stern! – Igen? – Engedjétek be a helyszínelőket, mi végeztünk. Mila visszatért a folyosóra, és elengedte a kutyát. Az állat, ahogy kiszabadult, azonnal berohant a szobába. Mila utánaszaladt, és látta, hogy az újfundlandi bevackolta magát az egyik sarokba. – Terry, nem maradhatsz itt! A kutya egy tapodtat sem mozdult. Akkor Mila odalépett hozzá a pórázzal a kezében. Az állat újra ugatni kezdett, de egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Aztán szagolgatni kezdte a földet a padlószegély mellett. Mila lehajolt a kutya mellé, odébb tolta az állat orrát, és a földre irányította a zseblámpát. Először nem látott semmit azon a helyen. De aztán megpillantotta. Egy barnás folt volt. Három milliméternél kisebb volt az átmérője. Közelebb hajolt: szabálytalan felületű hosszúkás foltot látott. Milának kételye sem volt afelől, hogy mi lehet. – Itt történt meg – jelentette ki. Boris nem értette. – Itt ölte meg őket. – Valójában észrevettük, hogy valaki bejárt abba a házba. De tudja, Yvonne Gress egyedülálló, vonzó nő volt... így előfordult, hogy férfilátogatók fordultak meg nála a késői órákban a szomszédságból. 220

Az őrök parancsnoka cinkos pillantást vetett Goranra, aki erre lábujjhegyre emelkedett, hogy jobban a szemébe nézhessen. – Tartózkodjon az efféle célzásoktól! – mondta semleges hangnemben, ami mégis fenyegetésnek hatott. A „rendőrimitátor,, így akarta mentegetni saját magát és beosztottait kötelességük elmulasztása miatt. Valójában azonban a Hegyfok lakópark ügyvédei által sugallt szöveget mondta. Stratégiájuk abból állt, hogy Yvonne Grest könnyűvérű nőként tüntetik fel, csupán azért, mert a festőnő egyedülálló, független nő volt. Goran megjegyezte, hogy az a „lény” – mert nem lehetett másként definiálni –, aki hat hónapon keresztül ki-be járkált, ugyanezt az ürügyet használta fel, amikor kénye-kedve szerint bánt Yvonne-nal. A kriminológus és Rosa megtekintették az utóbbi hosszú időszak alatt készült felvételeket. Fel kellett gyorsítaniuk a képeket, de többnyire mindennap ugyanaz a jelenet ismétlődött meg. Néha a férfi nem maradt ott éjszakára, és Goran elképzelte, hogy ezek voltak a fogva tartott család legjobb percei. De talán a legrosszabbak is, mivel senki nem oldozta el őket az ágyuktól, és nem jutottak sem ételhez, sem italhoz. A rajtuk tett erőszak a túlélést jelentette számukra. Örökösen azon vívódtak, hogy a kisebbik rosszat keressék. A felvételeken a férfi nappal is látszott, miközben az építkezésen dolgozott. Mindig napellenzős sapkát viselt, ami megakadályozta, hogy a kamerák rögzítsék az arcvonásait. Stern kihallgatta az építkezési vállalkozót, aki szezonmunkásként alkalmazta a férfit. Azt állította, hogy Lebrinskynek hívták az illetőt, de a név hamisnak bizonyult. Ez gyakran előfordult, főleg azért, mert az építkezéseken tartózkodási engedéllyel nem rendelkező külföldiek dolgoznak. De a törvény szerint a munkaadónak csak az a kötelessége, hogy ellenőrizze alkalmazottai papírjait, nem pedig az, hogy ellenőrizze azok valódiságát. Néhány munkás, aki abban az időszakban a Kobashi-villa építkezésén dolgozott, azt állította, hogy szófukar, magának való alak volt. Megpróbálták segítségül hívni az emlékezetüket, hogy ez alapján jellemrajzot készíthessenek róla. De az emlékeik túlságosan különbözőek voltak ahhoz, hogy használhatók legyenek. Goran, miután befejezte az őrparancsnok kihallgatását, bement a többiekhez Yvonne Gress villájába. A házat időközben Krepp és csapata vette birtokába. A nyomszakértő piercingjei vidáman csilingeltek az arcán, miközben úgy mozgott a különböző helyiségek között, mint valami manó az elvarázsolt erdőben. Mert a ház valóban ahhoz hasonlított: a 221

szőnyegpadlót teljes egészében átlátszó műanyag lapok borították, itt-ott halogénlámpák világítottak be egy-egy területet vagy csak egy apró részletet. Fehér munkaruhát és plexiüveg védőszemüveget viselő férfiak minden felületet beszórtak különféle porokkal és reagensekkel. – Az emberünk nem volt éppenséggel egy észkombájn – kezdte Krepp. – Attól a kuplerájtól eltekintve, amit a kutya csinált, ő is sokféle szemetet hagyott maga után: sörösdobozokat, csikkeket, használt poharakat. Annyi DNS-nyom maradt utána, hogy azzal akár klónozni is lehetne – szellemeskedett a szakértő. – Ujjlenyomatok? – érdeklődött Sarah Rosa. – Egy rakással. De sajnos sohasem vendégeskedett nemzetünk sittjein, és így nincs a nyilvántartásokban. Goran a fejét rázta: a rengeteg nyom ellenére lehetetlen volt következtetni a gyanúsított identitására. A parazita természetesen nem volt annyira agyafúrt, mint Albert, aki egy későbbi időpontban tett arról, hogy a kamerák elsötétüljenek, mielőtt bevitte volna Kobashiék villájába a tetemet. Tehát valami nem stimmelt. – Mi történhetett a holttestekkel? Végignéztük a filmeket, de egyiken sem látszik, hogy a parazita bármit is kivitt volna a házból. – Mert nem az ajtón mentek ki. Valamennyien összenéztek, mintha e mondat értelmét szeretnék megérteni. Krepp hozzáfűzte: – Most ellenőrizzük a szemétledobót és a szennyvízelvezető csatornát, az a véleményem, hogy ezeken keresztül szabadult meg tőlük. Feldarabolta őket, vonta le a következtetést Goran. Az a mániákus szadista eljátszotta a férj és az apa szerepét, és amikor rájuk unt, vagy egyszerűen csak befejezte a munkáját a szemközti házban, akkor úgy döntött, utoljára lép be oda. Ki tudja, Yvonne és gyermekei érezték-e, hogy közeleg az utolsó órájuk. – Végül egy furcsaságra bukkantam... – fűzte hozzá Krepp. Miféle furcsaságra? – A második emeleti üres szobában, amelyben kedves kolléganőnk felfedezte azt az apró vérfoltot. Mila Krepp tekintetétől megmerevedett és védekező pozícióba helyezkedett. A nyomszakértő sokakból váltotta ki ezt a reakciót. – A második emeleti szoba lesz az én Sixtus-kápolnám – mondta fellengzősen Krepp. – Az a folt arra enged következtetni, hogy ott történt meg a vérengzés. Aztán a gyilkos lemosta a nyomokat, bár megfeledkezett egy apró részletről. De még ezen is túlment: újra lefestette a falakat! – Vajon miért? – kérdezte Boris. 222

– Nyilván azért, mert ostoba. Miután így felforgatott mindent, és a szennyvízelvezetőn keresztül szabadult meg a hulláktól, már megszerezte magának az életfogytiglant. Akkor meg minek fárasztja magát azzal, hogy kimázolja a szobát? Az ok Goran számára is rejtélyes volt. – Akkor most hogy fogsz eljárni? – Lekaparom a festéket, és megnézem, mi van alatta. El fog tartani egy darabig, de a legújabb technikákkal láthatóvá lehet tenni azokat a vérfoltokat, amiket az a faszkalap ilyen naiv módon próbált elrejteni. – Egyelőre csak emberrablással és a holttestek eltüntetésével vádolhatjuk, de ez még nem jelent teljes igazságtételt. Ahhoz, hogy a gyilkosságokat is a nyakába varrhassuk, szükségünk lesz arra a vérre. – Meglesz, Gavila doktor. Egyelőre nem rendelkeztek részletes leírással a keresendő személyről. Azt a kevés információt összevetették Krepp adataival. – Véleményem szerint harminc és negyven közötti férfi lehet – kezdte a felsorolást Rosa. – Erős testalkatú, kábé százhetvennyolc centi magas. – A padlószőnyegen talált lábnyom negyvenhármas, úgyhogy megegyezik ezzel a magassággal. – Dohányzik. – Saját maga sodorja a cigarettáit. – Akárcsak én – állapította meg Boris. – Mindig örömmel tölt el, ha van valami közös pontom az efféle fazonokkal. – Véleményem szerint kedveli a kutyákat. – Csak azért, mert életben hagyta az újfundlandit? – kérdezte Mila. – Nem, kedvesem. Egy korcs kutya szőrszálaira bukkantunk. – De miből gondolják, hogy azt a férfi hozta be magával? – Abban a sárban találtuk meg, amit a lábnyomai hagytak a padlószőnyegen. Egyértelműen építkezési anyagokat is tartalmazott: cementet, habarcsot, hígítókat, amelyek összetartották az összes anyagot. Beleértve azokat, amiket az alak otthonról hozott. Krepp olyan arckifejezéssel pillantott Milára, mint akit váratlanul párbajra hívtak ki, de végül lehengerlő agyafúrtsággal felülkerekedett ellenfelén. E rövid, győzedelmes kitérő után levette a tekintetét Miláról, és újra az a hideg szakértő lett, akit valamennyien ismertek. – Lenne még valami, bár még nem tudom, hogy említésre méltó-e. – Azért mondjad! – biztatta Goran a lehető legnagyobb érdeklődést mutatva, tudva, hogy Krepp szereti kéretni magát. – A sárnyomokban nagy baktériumkoncentráció található. Kikértem egy kémikus ismerősöm véleményét... 223

– Miért kémikusét, és nem biológusét? – Mert rájöttem, hogy „szemétfaló” baktériumokról van szó. Ezek megtalálhatók a természetben, de különböző célokra használják fel őket, mint például a műanyag és kőolajszármazékok felfalására. – Majd pontosított: – A valóságban nem falnak fel semmit, csak egy enzimet termelnek, ami feljavítja az egykori szeméttelepeket. E szavak hallatán Gorannak feltűnt, hogy Mila hirtelen Borisra pillant, aki viszonozza a tekintetét. – Egykori szeméttelep? A kurva életbe! Ismerjük a mocskos görényt!

224

24. Feldher már várta őket. A parazita elsáncolta magát a szeméthegy tetején lévő odújában. Mindenféle fegyverrel fel volt szerelkezve, mintha már hónapok óta készülne erre a számadásra. Nem is nagyon próbált elrejtőzni. Tudta, hogy előbb-utóbb valaki eljön, hogy magyarázatot kérjen tőle. Mila csapata és a különleges osztag emberei felsorakoztak Feldher birtoka körül. Feldher szemmel tartotta az egykori szeméttelephez vezető utat. Ezenkívül kivágta azokat a fákat, amelyek akadályozták a kilátásban. De nem nyitott azonnal tüzet. Megvárta, míg elhelyezkednek, hogy megkezdje a célba lövést. A kutyáján kezdte, a Koch nevű rőt korcson. Egy fejlövéssel leterítette. Meg akarta mutatni nekik, hogy nem tréfál. De az is lehet, hogy meg akarta kímélni az állatot egy sokkal rosszabb végtől, gondolta Mila. A rendőrnő az egyik páncélautó mögé guggolva figyelte az eseményeket. Mennyi idő is telt el azóta, hogy Borisszal beléptek abba a házba? Azért keresték fel, hogy a papok által vezetett nevelőotthonról tegyenek fel neki kérdéseket, ahol a gyerekkorát töltötte. Most viszont kiderült, hogy sokkal szörnyűbb titkai voltak, mint Ronald Dermisnek. Összevissza hazudozott. Amikor Boris megkérdezte tőle, hogy volt-e valaha börtönben, igennel felelt. Pedig nem volt igaz. Ezért nem találtak semmit, amikor összehasonlították az Yvonne Gress lakásában talált nyomokat az archívumban lévő adatokkal. Ez a hazugság arra szolgált, hogy meggyőződjön arról, az előtte álló két rendőr szinte semmit sem tud róla. Borisnak semmi sem tűnt fel, mert az emberek általában nem azért hazudnak, hogy negatív színben tüntessék fel magukat. Feldher viszont így tett. Agyafúrt volt, ismerte el Mila. Akkor Feldher hülyét csinált belőlük, biztos lévén abban, hogy nincs a kezükben semmi olyan bizonyíték, ami összefüggésbe hozhatná Yvonne Gress-szel. Ha ennek az ellenkezőjét gyanította volna, akkor valószínűleg nem jöttek volna ki élve abból a házból. Mila bedőlt Feldhemek akkor is, amikor megpillantotta Roland Dermis éjszakai temetésén. Azt hitte, a szánalom vezette oda, ehelyett azért jött el, hogy ellenőrizze a dolgok állását. 225

– Átkozott köcsögök, gyertek és kapjatok el! Egy géppuska sorozatlövései szelték át a levegőt. Néhány golyó tompán visszapattant a járművekről, a többi pedig a roncsokba fúródott. – Mocskos zsaruk! Úgyse kaptok el élve! Senki sem felelt neki, nem tárgyaltak vele. Mila körülnézett, és sehol sem látott megafonos rendőrt, aki megpróbálná rábeszélni a fegyverletételre. Feldher már aláírta a halálos ítéletét. Odakint senkit sem érdekelt az, hogy megmentse az életét. Csak arra vártak, hogy valami hibát kövessen el, és végre leradírozhassák a föld színéről. Néhány orvlövész már készen állt arra, hogy tüzet nyisson rá, amint kissé kijjebb hajol. Egyelőre hagyták, hadd tombolja ki magát. így nagyobb volt annak az esélye, hogy valamilyen hibát követ el. – Ő az enyém volt! Csak azt adtam meg neki, amit maga is akart! Feldher provokálta őket. Az arcokról leolvasható feszültség azt bizonyította, hogy ez egész jól sikerült neki. – Élve kell elkapnunk – jelentette ki egyszer csak Goran. – Csak így deríthetjük ki, milyen kapcsolat van közte és Albert között. – Nem hinném, hogy a különleges osztag emberei osztanák a véleményét, Goran doktor – vélekedett Stern. – Akkor Roche-sal kell beszélnem. El kell rendelnie, hogy idehívjanak valakit, aki majd tárgyal vele. – Feldher nem hagyja magát elkapni: már mindent előre eltervezett, még a saját halálát is – jegyezte meg Sarah Rosa. – Egy nagyjelenettel fog eltűnni a színről. Igaza volt. A helyszínre érkező tűzszerészek némi egyenetlenséget fedeztek fel a talajban a ház körül. – Taposóaknák – közölte egyikük Roche-sal, amikor a főfelügyelő is csatlakozott a csoporthoz. – A talajban lévő szarságok miatt őrült nagy robbanás keletkezhet. Konzultáltak egy geológussal, aki megerősítette, hogy a dombot alkotó hulladékok között metángáz keletkezhetett a szemét lebomlása közben. – Azonnal el kell távolodniuk innen. Egy esetleges robbanás pusztító erejű lehet. Goran azt kérte Roche-tól, hadd próbálkozzon meg a közvetítő szereppel. Roche fél órát engedélyezett számára. A kriminológus telefonon akarta felhívni, de Mila visszaemlékezett rá, hogy Feldher telefonját hátralék miatt kikapcsolták, mert amikor pár nappal korábban Borisszal megpróbálta felhívni, csak egy gépi hang válaszolt. A telefontársaság hét perc alatt visszaállította a vonalát. így Gorannak 226

huszonhárom perc alatt kellett meggyőznie Feldhert arra, hogy adja meg magát. De amikor a telefon megcsörrent a lakásban, Feldher azzal reagált, hogy tüzet nyitott rájuk. Goran nem hagyta annyiban. Felszerelkezett egy megafonnal, és a házhoz legközelebb álló páncélozott autó mögé állt. – Feldher, Gavila doktor vagyok. – Húzz a picsába! Majd egy lövés következett. – Hallgasson ide! Én is megvetem magát, mint ahogy mindenjelenlévő. Mila rájött, hogy Goran tiszta lapokkal játszik, nem akar olyasmit elhitetni Feldherrel, ami nem igaz. Azzal semmire sem menne. – Rohadt szarjankó, semmi kedvem hallgatni rád! Még egy lövés dördült, ezúttal pár centiméterre attól a helytől, ahol Goran állt. Bár a kriminológus védett helyen volt, mégis összerándult. – Pedig meg fog hallgatni, mert az megéri magának. Vajon miféle ajánlattal fog előrukkolni ebben a helyzetben? Mila nem tudta követni Goran stratégiáját. – Szükségünk van magára, Feldher, mert valószínűleg ismeri a hatodik kislány elrablóját. Mi Albertnek hívjuk, de biztos vagyok benne, hogy maga ismeri az igazi nevét. – Szarok rá! – Pedig érdekelni fogja a dolog, mivel ennek az információnak jelenleg magas ára van! A vérdíj. Tehát erre ment ki a játék! A Rockford Alapítvány által felajánlott tízmillió annak, aki az elrabolt gyermek megmentéséhez hasznos információval tud szolgálni. Valaki ugyan feltehette volna a kérdést, hogy ugyan miféle előnyére válna egy életfogytiglanra ítélt embernek az az összeg. Mila rájött Goran szándékára: a kriminológus fel akarta villantani Feldher előtt azt a lehetőséget, hogy esetleg megúszhatja a dolgot, hogy „átverheti a rendszert”. Azt a rendszert, ami egész életén keresztül üldözte, és azzá tette, ami: nyomorult, bukott emberré. Azzal a pénzzel felfogadhatott volna egy menő ügyvédet, aki szellemi fogyatékosságára hivatkozva olyan eljárást kezdeményezne, ami általában a gazdag vádlottak privilégiuma. Feldher rövidebb büntetésben reménykedhetett – talán csak húsz évet kap amit nem börtönben, hanem igazságügyi gyógyintézményben kell eltöltenie. Amikor kijön, szabad emberként élete végéig élvezheti gazdagságát. Goran célba talált. Mert Feldher mindig többre vágyott. Ezért hatolt be 227

Yvonne Gress házába. Hogy legalább egyszer megtudja, milyen érzés kiváltságosként egy gazdag házban, szép feleséggel, szép gyermekekkel, szép tárgyakkal körülvéve élni. Most megvolt az a lehetősége, hogy egyszerre két célt is elérjen: megszerezni azt a pénzt és megúszni a súlyos büntetést. Saját lábán fog kijönni abból a házból, és vigyorogva fog elvonulni a rendőrök előtt, akik halottnak szerették volna már látni. De mindenekelőtt gazdag emberként. Sőt, bizonyos értelemben hősként. Feldher abbahagyta a káromkodást és a lövöldözést, ami annak a jele volt, hogy gondolkodik az ajánlaton. A kriminológus arra használta fel a hosszú csendet, hogy tovább kecsegtette Feldhert. – Senki sem veheti el magától azt a pénzt, amit kiérdemelt. És bár nem szívesen ismerem el, de sokan köszönettel fognak tartozni magának. Ezért tegye le a fegyvert, jöjjön ki, és hagyja, hogy letartóztassák... Ez alkalommal is jó ügyet szolgál a gonoszság, gondolta magában Mila. Goran ugyanazt a technikát alkalmazza, mint Albert. Eltelt néhány végtelenül hosszúnak tűnő másodperc. De tudta, hogy minél hosszabb idő telik el, annál több a remény arra, hogy a terve sikerülni fog. Az őket takaró páncélozott autó mögül a különleges osztag egyik embere egy rúdra erősített tükröt tolt ki, hogy ellenőrizze, hol tartózkodik Feldher a házban. Kis idő múlva Mila megpillantotta a visszatükröződő fényben. Csak a válla és a tarkója látszott. Terepszínű kabátot és vadászkalapot viselt. Az egész csak a pillanat töredékéig tartott. Feldher felemelte a fegyverét, talán azért, hogy lőjön, vagy talán így akarta jelezni, hogy megadja magát. Ekkor hirtelen fojtott fütyülő hanggal valami villámgyorsan elszállt a fejük felett. – Ne! – üvöltötte Goran. – Álljatok le! Ne lőjetek! Mila látta, amint a különleges osztag válogatott lövészei kilépnek fedezékükből, hogy jobban tudjanak célozni. A Feldher nyakán lévő két lyukból a nyaki verőér ütésének ütemére spriccelt a vér. A férfi egyik lábán vonszolta magát kitátott szájjal. Egyik kezével hasztalanul próbálta elállítani a vérzést, a másikkal próbálta a magasba tartani puskáját, hogy válaszoljon a sortűzre. Goran nem törődve a veszéllyel, előjött fedezékéből, hogy kétségbeesett kísérletet tegyen az idő megállítására. Ebben a percben egy harmadik, pontosabban irányzott golyó találta el a 228

célpont tarkóját. A parazitát megsemmisítették.

229

25. – Sabine szereti a kutyákat, tudja? Jelen időben mondta, gondolta Mila. Ez természetes volt. Sabine anyja szinte még fel sem fogta az őt ért tragédiát. De csak idő kérdése. Hosszú ideig nem fog sem békét, sem megnyugvást találni. De még nem tart ott, még túl korán van. Az ehhez hasonló esetekben, néha, ki tudja, miért, a hír érkezése és a fájdalom megjelenése között egy üres tér alakul ki, rugalmas határvonal, mely hol összemegy, hol pedig megnő, és nem engedi meg, hogy az üzenet – „Megtaláltuk a lányát” – eljusson a címzetthez. A szavakat visszaveri az a különös nyugalomérzet. Rövid szünet és belenyugvás az összeroppanás előtt. Pár órával korábban Chang átadott Milának egy borítékot a DNSeredményekkel. A Kobashiék kanapéján talált kislány Sabine volt. A harmadik, akit elraboltak, és a harmadik, akit megtaláltak. Szinte már bevált sablon volt. Egyfajta modus operandi, mondta volna Goran. Bár senki sem bocsátkozott találgatásokba a holttest identitását illetően, mindenki azt várta, hogy Sabine lesz az. Mila kollégáira hagyta annak firtatását, hogy miért vallottak kudarcot Feldher házánál, és az Alberthez vezető esetleges nyomok kutatását is átengedte nekik. Kért egy kocsit a bűnügyi osztálytól, és most Sabine szüleinek nappalijában volt. Vidéken laktak, ahol többnyire lótenyésztők élnek, és olyan emberek, akik szoros kapcsolatban akarnak élni a természettel. Mila majdnem százötven kilométert tett meg, hogy ideérjen. A nap lemenőben volt, és Mila élvezte az erdők és az ámbraszínű tavacskákba torkolló folyók látványát. Arra gondolt, hogy Sabine szülei számára talán megnyugtató lehet, hogy ebben a késői órában kapnak látogatót, mert ez azt jelenti, hogy valaki még a halála után is gondoskodik a kislányukról. Nem tévedett. Sabine anyja apró, vékony nő volt. Arcát vékony ráncok szántották végig, amelyek erőt kölcsönöztek neki. Mila a fotót nézte, amit az asszony tett a kezébe, és hallgatta, amint mesél Sabine életének első és egyben utolsó hét évéről. Az apa a szoba egyik sarkában állt a falhoz támaszkodva, hátratett kézzel. Szemét a földre szegezte, és kissé himbálódzott, csak a lélegzetére koncentrált. Mila meg volt győződve arról, hogy kettejük közül a feleség az erősebb személyiség. 230

– Sabine koraszülött volt: a vártnál nyolc héttel korábban érkezett. Akkor azt mondtuk, azért, mert már őrülten szeretett volna a világra jönni. Ebben volt is egy kicsi igazság... Elmosolyodva a férjére pillantott, aki bólintott. – Az orvosok rögtön megmondták, hogy nem fog megmaradni, mert túl gyenge a szíve. De minden prognózisuk ellenére Sabine túlélte. Akkora volt, mint a tenyerem, és összesen ötszáz grammot nyomott, de makacsul küzdött az inkubátorban. A szíve hétről hétre erősödött. Ekkor az orvosok kénytelenek voltak megváltoztatni a véleményüket, és azt állították, hogy az élete kórházakról, gyógyszerekről, műtétekről fog szólni. Egyszóval mintha azt sugallták volna, hogy jobb lenne, ha a halálát kívánnánk... – Szünetet tartott. – A végén már így tettem. Egy bizonyos ponton meg voltam győződve arról, hogy kislányunk élete végéig szenvedni fog, és azon imádkoztam, bárcsak állna le a szívverése! De Sabine még az imáimnál is erősebb volt. Úgy fejlődött, mint bármelyik normális csecsemő, és születése után nyolc hónappal hazavihettük a kórházból. Az asszony félbeszakította az elbeszélést. Egy pillanatra elkomorult az arckifejezése. – Az az alávaló féreg semmissé tette az erőfeszítéseit! Sabine volt Albert legfiatalabb áldozata. Egy körhintáról rabolta el. Egy szombat este történt apja és anyja jelenlétében, a jelen lévő többi szülő orra előtt. „Mindenki csak a saját gyerekét figyelte” – mondta Sarah Rosa kicsivel korábban a Töprengőben. Mila emlékezett rá, hogy ezt is hozzáfűzte: „Az emberek magasról tesznek mindenre, ez az igazság.” De Mila nem csupán azért jött, hogy megvigasztalja Sabine szüleit, hanem azért is, hogy feltegyen nekik pár kérdést. Tudta, hogy ki kell használnia azokat a perceket, mielőtt még a szenvedés előtörne átmeneti rejtekhelyéről, hogy mindent elsöpörjön. Annak is tudatában volt, hogy a házaspárt már vagy tucatszor kihallgatták az eltűnés körülményeiről. De akik kihallgatták, talán nem rendelkeztek olyan tapasztalattal, mint ő, aki egész életét az eltűnt gyermekek felkutatásának szentelte. – Tény az – kezdte Mila –, hogy maguk az egyetlenek, akik láthattak valamit. Minden más esetben a gyermekrabló elhagyatott helyeken lépett akcióba, vagy amikor kettesben volt az áldozatával. Ebben az esetben viszont kockázatnak tette ki magát. Az is meglehet, hogy valami hibát követett el. – Akarja, hogy mindent elmeséljek az elejétől fogva? – Igen, legyen szíves. Az asszony összeszedte a gondolatait, majd belekezdett: 231

– Az az este különleges volt számunkra. Tudnia kell, hogy amikor a lányunk hároméves lett, feladtuk a munkánkat, hogy kiköltözzünk ide. A természet vonzott bennünket, és szerettük volna a lányunkat szmogmentes, nyugodt környezetben felnevelni. – Az előbb említette, hogy az a nap, amikor Sabinét elrabolták, különleges volt... – Igen. A nő férje tekintetét keresve folytatta: – Nyertünk a lottón egy szép kis összeget. Nem annyit, hogy gazdagok lehessünk, de arra elég lett volna, hogy Sabinénak és leendő gyermekeinek méltóságteljes jövőt biztosítson... Az az igazság, hogy én soha életemben nem lottóztam. De egyik reggel vettem egy szelvényt, és megtörtént. – A nő halvány mosolyt erőltetett az arcára. – Lefogadom, hogy mindig is szerette volna látni, hogy néz ki egy lottónyertes. Mila bólintott. – Hát akkor most láthatja. – Tehát azért mentek a vidámparkba, hogy ünnepeljenek... – Pontosan. – Szeretném, ha pontosan felidézné azokat a perceket, amelyek alatt Sabine a körhintán ült. – Együtt választottuk ki a kék lovacskát. Az első két kör alatt az apja is fenn maradt vele. Aztán Sabine erősködött, hogy egyedül szeretne maradni. Mivel nagyon makacs, így ráhagytuk. – Értem, a gyerekeknél ez teljesen természetes – jegyezte meg Mila, hogy előre felmentse minden bűntudat alól. A nő felpillantott rá, majd magabiztos hangon folytatta: – A körhinta dobogóján több szülő is állt, mindegyik a saját gyereke mellett. Én Sabinén tartottam a szemem. Esküszöm, hogy egy pillanatra sem veszítettem szem elől. Kivéve azt a pár másodpercet, amíg a körhinta túloldalán tartózkodott. „Az eltüntetése szinte egy bűvésztrükkel ér fel” – mondta Stern a Töprengőben a lovacskára utalva, ami Sabine nélkül tűnt fel. – Az a feltételezésünk – magyarázta Mila –, hogy a gyerekrabló már a körhintán tartózkodott: mintha csak egy szülő lett volna a többi között. Ebből arra következtethetünk, hogy átlagos külseje lehet: családapának adta ki magát, és a tömegben elvegyülve rögtön elszökött a kislánnyal. Sabine talán sírt és ellenkezett. De ezzel senki sem foglalkozott, mert a többiek szemében csak egy hisztiző gyerek volt. Az az elképzelés, miszerint Albert Sabine apjának adta ki magát, mindennél fájdalmasabb volt. 232

– Biztosíthatom, hölgyem, ha lett volna egy kívülálló férfi azon a körhintán, az feltűnt volna. Egy anyának megvan a hatodik érzéke ezekhez a dolgokhoz. Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy Mila nem tudott ellentmondani. Albert tökéletesen álcázta magát. Huszonöt rendőr tíz napon keresztül figyelmesen vizsgálta a vidámparkban készített több száz felvételt. Megtekintették az amatőr videofelvételeket is, amelyeket a családok készítettek. De semmit sem találtak. Senki sem örökítette meg Sabinét elrablójával, még a háttérben sem. Semelyik felvételen nem tűntek fel, még homályos árnyként sem. Milának nem volt több kérdése, így elköszönt. Mielőtt elment volna, az asszony erősködött, hogy vigyen magával egy fényképet Sabinéről. – így nem fogja elfelejteni – mondta neki anélkül, hogy tudta volna, hogy pár óra múlva a rendőrnő úgyis lerója tiszteletét e halál előtt, mely újabb sebhelyet fog eredményezni a combján. – El fogják kapni, ugye? Sabine apjának kérdése nem lepte meg Milát, sőt már várta. Ezt valamennyien megkérdezik. „Megtalálják a lányomat?” „Elkapják a gyilkost?” Ő pedig az ilyen esetekben szokásos választ adta: – Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Sabine anyja valaha azt kívánta, bárcsak halna meg a lánya! Ez az óhaja hét év késéssel teljesült. Mila nem tudta kiverni a fejéből ezt a gondolatot, miközben a Műhely felé hajtott. A fák, amelyek idefelé jövet kellemesebbé tették az útját, most sötét ujjaknak tűntek, melyek a szélben az ég felé mutogattak. A legrövidebb utat választva beprogramozta a navigátort, hogy haza vigye, aztán éjszakai üzemmódba állította a kijelzőt. Az a kék fény megnyugtatóan hatott rá. Az autórádión csak az AM-frekvencián fogható csatornák jöttek be. Hosszas keresgélés után talált egyet, ami régi klasszikusokat közvetített. Mila magánál tartotta Sabine fotóját. Hál’ istennek, a szülőket ez alkalommal megkímélhették a már bomlófélben lévő, a hullafauna által kikezdett maradványok felismerésének fájdalmas rituáléjától. Áldotta ezért a DNS kinyerésének terén tett legújabb vívmányokat. Ez a rövid beszélgetés a befejezetlenség érzését hagyta hátra Milában. Valami nem stimmelt, és ez bénítóan hatott rá. Az a nő egy nap vett egy lottószelvényt, és nyert. A lánya egy sorozatgyilkos áldozata lett. 233

Két valószínűtlen esemény egyetlen élet alatt. A szörnyűség az volt az egészben, hogy ez a két esemény kapcsolatban állt egymással. Ha nem nyertek volna a lottón, nem mentek volna a vidámparkba ünnepelni. Sabinét pedig nem rabolták volna el, és nem gyilkolták volna meg ilyen brutális módon. A váratlan szerencse végső jutalma a halál volt. Ez nem igaz, ismételgette magában. A családokat választotta ki, nem a gyerekeket. Mindenképpen elrabolta volna. Ennek ellenére ez a gondolat rossz érzéssel töltötte el, és alig várta, hogy visszaérjen a Műhelybe, lepihenjen, és megszabaduljon ettől az érzéstől. Az út a dombok között kanyargóit. Itt-ott látszottak a lovas tanyákat hirdető táblák. Rengeteg volt, egymástól meglehetősen távol. Másodrangú utakon lehetett elérni őket, melyek kilométereken keresztül vezettek át a semmin. Mila az egész út alatt csak néhány autót látott szembejönni, és egy kombájnt, mely lassú haladását villogással jelezte a többi járműnek. A rádió Wilson Picket egyik régi slágerét nyomatta: You Can’t Stand Alone. Pár másodpercig tartott, míg Milának beugrott, hogy erről az énekesről nevezték el azt az ügyet, amire Boris utalt, miközben Goranról és a feleségéről beszélt. „Kudarcot vallottunk. Hibákat követtünk el, és már azzal fenyegettek, hogy szélnek eresztik a csapatot, és kirúgják Gavila doktort. Roche védett meg bennünket, és követelte, hogy mindenki maradjon a helyén” – magyarázta Boris. Vajon mi történhetett? Valami köze lehetett ahhoz a szép lányhoz, akinek a fotóját látta a Műhelyben? A csapat tagjai az óta az ügy óta nem tették be a lábukat abba a lakásba? Ezekre a kérdésekre magától nem találhatta meg a választ. Ezért inkább elhessegette őket. Aztán egy fokkal magasabbra állította a fűtést szabályozó gombot. Kint mínusz három fok volt, de a kocsiban kellemes volt a hőmérséklet. Levette a kabátját, amikor beült, aztán várta, hogy az autó fokozatosan felmelegedjen. A jeges hidegből a melegbe való átmenet végül megnyugtatta az idegeit. Ernyedten átengedte magát a fáradtságnak, ami egyre jobban elhatalmasodott rajta. Alapjában véve ez az autóút jót tett neki. A szélvédőn keresztül az eget kémlelte, amelyet egész nap sűrű felhők borítottak, de most hirtelen kiderült. Mintha valaki hirtelen félrehúzta volna az égbolt egyik csücskét, hogy felfedje a szétszórt csillagokat, és hagyja beszüremkedni a holdsugarakat. Ebben a percben az erdő magányában Mila kiváltságosnak érezte magát. 234

Mintha ezt az egész előadást kizárólag az ő számára rendezték volna meg. Miközben az út kanyargóit, a fényes csík ide-oda mozgott a szélvédőn, mint valami képernyőn. Mila a tekintetével követte. De amikor a visszapillantó tükörbe nézett, egy visszatükröződő fényt észlelt. A hold sugarai a mögötte haladó kivilágításán autó karosszériájáról verődtek vissza. Az ég újra összezárult felette. Megint sötét lett. Mila próbálta megőrizni a nyugalmát. Megint valaki „lemásolta a lépéseit”, ahogy ez a motel murvás útján történt. De ha az első alkalommal végül is meggyőzte magát afelől, hogy mindez pusztán a fantáziája szüleménye, most teljesen meg volt győződve arról, hogy nem csupán képzelődik. Meg kell őriznem a nyugalmamat és a tisztánlátásomat. Ha gyorsít, azzal elárulja lelkiállapotát. Ezenkívül nem ismerte követője autóvezetői képességeit. Ezeken a kanyargós, számára ismeretlen utakon a menekülés végzetes lehet. Egyetlen ház sem volt a láthatáron, és a legközelebbi település legalább harminc kilométerre volt. Ráadásul a nevelőintézetben tett éjszakai kalandja Ronald Dermis kábító teájával alaposan próbára tette a bátorságát. Egészen addig nem ismerte el, hogy valami nincs rendben, sőt mindenkinek azt bizonygatta, hogy jól van, és semmiféle sokk nem érte. De most egyáltalán nem volt olyan biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb veszélyes helyzetet. Karjában az izmok megfeszültek, idegessége nőttön-nőtt. Szíve egyre hevesebben vert, nem tudott úrrá lenni rajta. A pánik egyre inkább elhatalmasodott benne. Meg kell őriznem a hidegvéremet, és higgadtan kell gondolkodnom. Lekapcsolta a rádiót, hogy jobban tudjon koncentrálni. Rájött, hogy követője az ő hátsó lámpájának alapján tud a nyomában maradni lekapcsolt fényszóróval. Egy pillanatra a navigátor képernyőjére pillantott. Aztán levette, és az ölébe rakta. Majd lekapcsolta a fényszórókat. Hirtelen gyorsított. A sötétség fala húzódott előtte. Anélkül, hogy tudná, hova megy, teljesen a navigátorra bízta magát. Negyvenfokos kanyar következett jobbra. Engedelmeskedett, és látta, amint a monitoron kirajzolódik az útvonal. Nyílegyenes útszakasz következett. Kissé megcsúszott, miközben ráhajtott. Jó erősen fogta a kormányt, mert tájékozódás hiányában az út legkisebb változása is elegendő lett volna ahhoz, hogy kisodródjon Most egy hatvanfokos balkanyar következett. Ez alkalommal hirtelen alacsonyabb sebességfokozatba kellett kapcsolnia, hogy ne veszítse el uralmát a jármű fölött. Ezután újabb egyenes szakaszhoz ért, mely hosszabb volt az előzőnél. Vajon mennyi ideig bír vezetni kikapcsolt fényszórókkal? Sikerült átvernie a sarkában lévő 235

üldözőjét? Kihasználva az egyenes útszakaszt, egy pillanatra a visszapillantó tükörbe nézett. A mögötte haladó autó fényszórói kigyulladtak. Üldözője végül felfedte magát, de továbbra is követte. A jármű fénye Milára vetült, s rajta túl az előtte húzódó utat is megvilágították a fénysugarak. Mila gyors mozdulattal elfordította a kormányt, hogy be tudja venni a kanyart, s ebben a pillanatban felkapcsolta a fényszórókat. A gázpedálra lépett, és óriási sebességgel tette meg az elkövetkező háromszáz métert. Aztán hirtelen lefékezett az út közepén, és újra a visszapillantó tükörbe nézett. A motor halk kattogásán és a mellkasából hallatszó dübörgésen kívül semmi más zaj nem hallatszott. A másik kocsi leállt a kanyar előtt. Mila észrevette a fényszórók fehér uszályát az aszfalton. A kipufogócső hörgése vérszomjas vadállatra emlékeztetett, mely készen áll arra, hogy egy utolsó ugrással megragadja prédáját. „Na, gyere csak, várlak!” Elővette a pisztolyát, és betárazta. Fogalma sem volt arról, hogy honnét merítette bátorságát, amit az imént még elveszettnek hitt. A kétségbeesés furcsa párbajra késztette a semmi közepén. De követője nem fogadta el a kihívást. A kanyar túloldalán a fényszórók egyre halványabban látszottak. A kocsi visszafordult. Mila nem moccant. Majd újra visszanyerte normális légzését. Lepillantott a mellette lévő ülésen lévő képre, mintha vigaszt próbálna meríteni Sabine mosolyából. Csak ekkor vette észre, hogy valami nem stimmel azzal a fotóval.

Kevéssel éjfél után ért vissza a Műhelyhez. Még feszültek voltak az idegei, és a visszaúton másra sem gondolt, mint Sabine fotójára, s közben folyton résen volt, mintha azt várná, hogy üldözője, bárki is volt az, egyik percről a másikra előbukkan valamelyik mellékutcából, vagy valamelyik kanyar mögött áll lesben, hogy lecsapjon rá. Gyorsan felment a lakásba vezető lépcsőn. Azonnal szeretett volna beszélni Gorannal, és értesíteni akarta a csapatot a történtekről. Talán Albert követi. Sőt, egész biztosan ő az. De miért pont őt? Aztán itt volt ez a felfedezése Sabinéval kapcsolatban, de meglehet, hogy téved...

236

Amint felért az emeletre, kinyitotta a nehéz, páncélozott ajtót a kulcsokkal, amelyeket Stern bízott rá. Elhaladt az őrfülke mellett, majd szinte elmerült a hatalmas csendben. Gumitalpú cipője nyikorgott a linóleumpadlón – ez volt az egyetlen zaj a lakásban, ahol gyorsan szemlét tartott. Először a szalonban, ahol a hamutartó szélén egy cigarettát fedezett fel, ami hosszú, szürke hamucsíkká vált. A konyhaasztalon a vacsora maradékai: a villa a tányér széléhez támasztva, egy alig megkezdett puding – mintha valaki hirtelen kénytelen lett volna félbehagyni az étkezést. Valamennyi villany égett, még a Töprengőben is. Mila gyors léptekkel indult a vendégszoba felé. Biztos történt valami. Stern ágya nem volt bevetve, és a párnáján ott volt egy mentacukorkás doboz. A mobilja zümmögéssel jelezte egy SMS érkezését. Elolvasta. „Yvonne Gress házába tartunk. Krepp mutatni akar valamit. Boris”

237

26. Yvonne Gress házához érve Mila látta, hogy még nem mindenki lépett be. Sarah Rosa a furgon mellett állva épp a védőruhát és a műanyag cipővédőt húzta fel. Milának feltűnt, hogy a nő az utóbbi időben meglehetősen békésen viselkedik vele szemben. Kissé félrehúzódik, mintha más problémák foglalkoztatnák. Talán a családi zűrök kötik le a gondolatait. Rosa Milára emelte a tekintetét. – Basszus, te aztán minden lében kanál vagy, mondhatom! „Visszaszívom az előbbieket” – gondolta Mila. Nem vett róla tudomást, megpróbált felszállni a furgonra, hogy elvegyen magának egy védőruházatot. De Rosa a lépcsőn elállta az útját. – Hozzád beszélek! – Mit akarsz? – Mit adod itt a nagyokost? Pár centiméterre volt Mila arcától, leheletén érződött a cigaretta, a rágógumi és a kávé szaga. Mila ki akart térni előle, vagy inkább kedve lett volna jól beolvasni neki, de aztán eszébe jutott, mit mondott Goran a nő családi életéről: válófélben vannak, a lánya anorexiás... – Miért pikkelsz rám annyira, Rosa? Én csak a munkámat végzem. – Akkor már meg kellett volna találnod a hatodikként elrabolt kislányt, nem igaz? – Meg fogom találni. – Nem hinném, hogy sokáig húzod itt a csapatban. Egyelőre úgy tűnik, sikerült őket megnyerned, de előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy nélküled is jól elboldogulunk. Rosa odébb húzódott, de Mila egy tapodtat sem mozdult. – Ha ennyire utálsz, akkor a nevelőintézetben végrehajtott akcióm után, amikor Roche ki akart rúgni, miért szavaztál arra, hogy maradjak? A nő érdeklődve fordult felé. – Ezt meg ki mondta? – Gavila doktor. Rosa felkacagott, és megrázta a fejét. – Látod, szívem, az efféle dolgok miatt nem maradsz közöttünk sokáig. Mert ha bizalmasan árulta el ezt neked, akkor most, hogy elmondtad nekem, visszaéltél a bizalmával. Mellesleg Gavila átvert, mert én ellened 238

szavaztam. Azzal otthagyta a teljesen ledermedt Milát, és elindult a ház felé. Mila a tekintetével követte, elképedve az utolsó mondatától. Majd belépett a furgonba, hogy átöltözzön.

Krepp azt állította, hogy ez lesz a Sixtus-kápolnája. Ez a párhuzam nem is volt annyira eltúlzott. Michelangelo remekművét a modem korban alapos restaurációnak vetették alá, ami visszaadta a festményeknek eredeti pompájukat, megszabadítva őket a portól, füsttől, állati eredetű ragacsoktól, melyek az évszázadok során rakódtak le a fáklyák, gyertyák és füstölők használata révén. A restaurátorok egy apró, bélyeg nagyságú mozaikkockából kiindulva kezdték el a munkát, hogy megtudják, mi rejtőzik alul. Meglepetésük mérhetetlen volt: a vastag koromréteg csodálatos színeket rejtett, amit azelőtt el sem tudtak képzelni. így Krepp is egy apró vércseppből indult ki – amit Mila fedezett fel az újfundlandi segítségével hogy létrehozza fő művét. – A ház szennyvízcsatornájában nem találtunk organikus anyagot – mondta a helyszínelők vezetője. – De a csövek ki voltak kopva, és hidroklorid sav nyomaira bukkantunk bennük. Az a feltételezésünk, hogy Feldher ezt az anyagot arra használta, hogy feloldja benne a tetemeket, és így könnyebben megszabaduljon tőlük. Ez a sav igen hatékony még a csontszövetek esetében is. Mila ez utóbbi szavakat hallotta, amikor megérkezett a második emelet lépcsőfordulójához. Krepp a folyosó közepén beszélt, Goran, Boris és Stern pedig előtte álltak. Kissé hátrább Rosa támasztotta a falat. – Tehát az egyetlen nyom, ami alapján Feldhemek tulajdoníthatjuk a gyilkosságot, az az apró vérfolt. – Már analizáltattad? – Chang szerint kilencven százalék annak az esélye, hogy a fiúé. Goran Milára pillantott, majd Krepphez fordult: – Rendben, valamennyien itt vagyunk. Kezdhetjük. Megvárták. Hízelgő volt ránézve, de egyelőre nem tudta megemészteni Sarah Rosa szavait. Most kinek higgyen? Annak a bolond hisztérikának, aki kezdetektől fogva nehezen viselte el, vagy pedig Gorannak? Mielőtt Krepp beengedte volna őket a szobába, a figyelmükbe ajánlotta: – Maximum negyedórát tartózkodhatunk odabent, ha kérdéseitek vannak, most tegyétek fel őket. Hallgattak. 239

– Jól van, mehetünk. A szobát dupla üvegfal zárta le, melynek közepén apró bejárat volt. Ezen egyszerre egy ember fért be. Erre a mikroklíma megőrzése végett volt szükség. Mielőtt beléptek volna, Krepp egyik munkatársa valamennyiüknek megmérte a testhőmérsékletét egy infra hőmérővel, olyannal, amivel általában a kisgyerekeknek szokták mérni a lázát. Ezután az adatokat bevitte egy a szobában lévő párásító berendezéssel összekötött komputerbe, ami azt biztosította, hogy állandó maradjon a helyiség termikus állapota. Ennek az intézkedésnek az okát Krepp magyarázta el, amikor utolsóként belépett a szobába. – A fő probléma a Feldher által használt festék volt, amivel bemázolta a falakat. Nem lehetett eltávolítani átlagos oldószerrel anélkül, hogy ne vigye le az alatta lévő réteget is. – Akkor hogy csináltad? – kérdezte Goran. – Bevizsgáltuk, és rájöttünk, hogy vízfestékről van szó, ami növényi zsiradékot tartalmaz. Elegendő volt a levegőbe permetezni finomított alkoholos oldatot, ami néhány óra leforgása alatt feloldotta a zsiradékot. Gyakorlatilag el vékonyítottuk a falon lévő festékréteget. Amennyiben vérrel szennyezett, úgy a luminol kimutatja. 3-Aminoftál-hidrazid, közismert nevén luminol. A modem tudományos rendőri technikák alappillére. Működése azon alapul, hogy katalizálja a hemoglobinban lévő hemcsoportot. A luminol erre az elemre jellegzetes kékes foszforeszkálással reagál, ami csak sötétben látható. Azonban csak akkor hatékony, ha előtte oxidálószerrel – általában hidrogén-peroxiddal – vegyítik. Ezután ezt az anyagot vizes oldattal együtt szétpermetezik a helyszínen. A luminolnak csupán egy hátulütője van: a foszforeszkálás időtartama alig harminc másodperc. Ami szinte lehetetlenné teszi a teszt megismétlését. Ezért néhány hosszú expozíciós idejű fénykép elkészítésére alkalmas fényképezőgép segítségével dokumentálhatják az eredményeket, mielőtt végleg eltűnnének. Krepp különleges szűrökkel ellátott maszkokat és védőszemüvegeket nyújtott át nekik, mert még nem mutatták ki ugyan, de gyanították, hogy a luminol rákkeltő lehet. Végül Krepp Gavilához fordult: – Amikor gondolja, kezdhetjük. – Kezdje csak... Walkie-talkie-ján keresztül Krepp utasítást adott kint lévő embereinek, akik lekapcsolták a villanyt. 240

Mila számára ez cseppet sem volt kellemes érzés. Szinte klausztrofóbia fogta el abban a sötétben. Csak saját gyors lélegzését hallotta, ami a maszkon keresztül félelmetes hörgésnek tűnt. Elnyomta a levegőbe folyamatosan párát pumpáló berendezés mély, mechanikus légzését. Próbálta megőrizni a nyugalmát, bár a szorongás egyre jobban szorította a mellkasát, és alig várta, hogy vége legyen a kísérletnek. Kis idő múlva a zaj megváltozott. A kis nyílásokon keresztül most kémiai oldatot permeteztek a levegőbe, ami láthatóvá tette a falon lévő vérnyomokat. Az új anyag szétfecskendezését követően gyenge kékes fény villant fel körülöttük. Olyannak tűnt, mint a tenger fenekére beszüremkedő napfény. Mila először azt hitte, optikai csalódásról van szó, egyfajta délibábról, amit az agya vetít ki, így reagálva a túlzott feszültségre. De aztán kivehetően meglátta a kollégáit. Mintha valaki fényt gyújtott volna, felcserélve a halogénlámpák jeges fényét ezzel az indigókék árnyalattal. Először azon töprengett, hogy vajon mi lehet, de aztán rájött. A luminol fényében nagy mennyiségű vért láttak a falon. A foltok a legkülönbözőbb irányban rajzolódtak ki, de annyi biztos volt, hogy a vér a szoba közepéről fröccsent oda. Mintha ott középen egy áldozati oltár lett volna. A mennyezet pedig csillagos égboltnak tűnt. A látvány nagyszerűségét csak az rontotta el, hogy tudták, mi váltotta ki ezt az optikai csalódást. Feldher bizonyára motoros fűrészt használt arra, hogy a testeket feldarabolja, és egyfajta péppé zúzza őket, amit könnyen el lehet tüntetni a WC-lefolyón keresztül. Milának feltűnt, hogy a többiek is hozzá hasonlóan kővé meredtek. Úgy néztek körbe, mint a robotok, miközben a fal mentén elhelyezett precíziós fényképezőgépek könyörtelenül és irgalmatlanul kattogtak. Alig tizenegy másodperc telt el, és a luminol újabb és újabb, egyre rejtettebb helyen lévő vérfoltokat villantott elő. Erre a borzalomra meredtek. Aztán Boris karját a szoba egyik oldala irányába emelte, rámutatva arra, ami lassanként előtűnt a falon. – Nézzétek! – mondta. És akkor megpillantották. A fal egyik részén a luminol semmit sem hozott napvilágra: azon a helyen teljesen fehér maradt a fal. Kékes pöttyök határolták, mintha azok lettek volna a körvonalai. Mint amikor valaki festékspray-t fúj egy fal elé tartott tárgyra: ottmarad a 241

nyoma. Egy sziluett látszott a falon. Olyan volt, mint egy fénykép negatívja. Valamennyiüknek az járt a fejében, hogy ez a nyom nagy vonalakban egy emberi alakot formáz. Miközben Feldher vérfagyasztó kegyetlenséggel mészárolta le Yvonne-t és gyermekeit, valaki a szoba sarkából szenvtelenül nézte az előadást.

242

27. A nevén szólították. Ebben biztos volt. Nem csak úgy álmodta. Ez ébresztette fel. Nem a félelem vagy a hirtelen ráeszmélés arra, hogy hol van, és már isten tudja, mióta. Az érzékeit eltompitó drog hatása megszűnt abban a pillanatban, hogy a szörny gyomrában felhangzott a neve. Mintha egy visszhang lett volna, ami hosszú idő óta végre rátalált. „Itt vagyok!” – szeretné kiáltani, de még nem forog a nyelve. És most már zajokat is hall. Hangokat, amelyek azelőtt nem voltak. Lépéseknek tűnnek? Igen, nehéz cipők dübörgése. Sok cipő egyszerre. Emberek! De hol vannak? Fölötte, körülötte. Mindenhol, de mégis távol, túlságosan távol. Mit csinálnak ott? Azért jöttek, hogy őt keressék? Igen, igy van. Őmiatta vannak ott. De nem láthatják meg itt lent a szörny gyomrában. Akkor az egyetlen lehetősége az, hogy hallassa a hangját. „Segítség!” – próbálta mondani. A hangja fojtott, legyengítette a soknapos szenvedés, az az erős és nyomorúságos mesterséges álom, amit tetszés szerint adagolnak neki csak azért, hogy nyugton maradjon, amíg a szörny kőgyomra teljesen megemészti. És a kinti világ lassan megfeledkezik róla. De ha ők most itt vannak, akkor még nem feledkeztek meg rólam! Ez a gondolat erőt ad neki. Pedig már azt hitte, nincs egy szemernyi energiája sem. Ezt az erőtartalékot a teste valami titkos helyen, jó mélyen tárolja, és csak vészhelyzetben használhatja fel. Ekkor gondolkodni kezd. „ Miként jelezhetném a jelenlétemet?” Bal karja még mindig be van pólyáivá. Lábai nehezek. A jobb karjában van minden reménye. Egy nyúlvány, ami még összeköti az élettel. A távirányító még mindig a kezéhez van rögzítve. De csak azt az eszement rajzfilmet tudja nézni, ami már teljesen megőrjíti. Felemeli a kapcsolót, és a képernyő felé irányítja. Normál hangerővel szól. De talán fel is lehet hangosítani. Megpróbálja, de nem találja a helyes gombot. Talán valamennyinek ugyanaz a funkciója. Közben odafont még mindig zaj van. Egy női hangot hall. De egy férfi is van vele. Sőt, kettő. „Hívnom kell őket! Valamit tennem kell, hogy észrevegyenek, különben itt lent fogok meghalni!” Ez az első alkalom, hogy megemlíti magának a halál lehetőségét. Eddig 243

mindig elkerülte ezt a gondolatot. Talán egyfajta babonából tette. Talán mert egy kislánynak nem lenne szabad ilyesmire gondolnia. De most ráébredt, hogy ha senki sem jön megmenteni, akkor ez lesz a sorsa. Képtelenségnek tűnik, hogy az fog véget vetni rövid életének, aki most gyógyítja. Bepólyálta a karját, és infúzión keresztül orvosságot ad neki. Lelkiismeretesen gondoskodik róla. Miért teszi ezt, amikor a végén majd úgyis megöli? Ez a kérdés nem tölti el megkönnyebbüléssel. Egyetlen oka lehet annak, hogy életben tartja ott lent. Gyanítja, hogy további szenvedéseket fog neki okozni. Ezért talán ez az egyetlen lehetősége arra, hogy kijöjjön onnan, és hazatérjen, és viszontlássa a szeretteit: anyját, apját, nagyapját, sőt még Houdinit is. Esküszik, hogy szeretni fogja azt az átkozott macskát, csak érjen véget ez a rémálom. Felemeli a kezét, és amennyire erejéből telik, ütögetni kezdi a távkapcsolóval a vaságyat. Ez a zaj még őt magát is irritálja, de valamiképpen felszabadító érzés. Erősebben, egyre erősebben üti. Amíg nem érzi, hogy a műanyag tárgy kezd megrepedni. Nem számít. A fémes kopogás egyre erősebb lesz. Torkából egy elhaló sikoly is előtör. „Itt vagyok!” A távirányító leválik a tenyeréről, és ekkor kénytelen abbahagyni. De valamit hall fentről. Akár pozitív reakció is lehet. Most csend lett. Talán meghallották, és most figyelnek. így kell, hogy legyen, nem mehettek még el! így tovább ütögeti az ágyat, akkor is, ha már fáj a jobb karja. Akkor is, ha a fájdalom kiterjed a vállára is, és összeolvad a bal karjában érzett ny Hallással. Akkor is, ha ez csak fokozza elkeseredettségét. Mert ha véletlenül senki sem fogja meghallani, akkor még rosszabb lesz a helyzete, ebben biztos volt. Valaki bosszút fog állni. Meg fog fizetni ezért a tettéért. Hideg könnycseppek gördülnek végig az arcán. De a zajok újrakezdődnek, és ez újra bátorsággal tölti el. Egy árny válik le a sziklafalról, és elindul felé. Ő látja, de folytatja. Amikor az árny már elég közel van, megpillantja finom kezét, kék ruháját, gesztenyebarna haját, mely puhán omlik a vállára. Az árny egy kislány hangján szól hozzá: – Most már elég legyen – mondja. – Meghallanak. Aztán egyik kezét az övére teszi. Ez a kontaktus elég ahhoz, hogy leállítsa. – Kérlek... – fűzi hozzá a kislány. Ezt szinte könyörgően mondja, így abbahagyja. Nem érti, hogy az a kislány miért vágyik arra az 244

abszurdumra, hogy ott lent maradjanak. De mégis engedelmeskedik neki. Nem tudja, hogy sírjon-e meghiúsult kísérlete miatt, vagy pedig örüljön annak a felfedezésének, hogy nincs egyedül. Hálás a sorsnak azért, hogy az első emberi lény, akinek jelenlétéről tudomást szerzett, egy korabeli kislány. Nem akarja kiábrándítani. így már arról is megfeledkezett, hogy el akart menni. Az emeletről lehallatszó hangok és zajok megszűntek. Ez alkalommal végleg beállt a csönd. A kislány elhúzza a kezét. – Maradj még! – Most ő könyörög neki. – Ne aggódj, még találkozunk. Azzal eltávozik, és visszatér a sötétségbe. Hagyja elmenni. Ebbe a parányi ígéretbe kapaszkodik, hogy tovább reménykedhessen.

245

28. – Alexander Bermann fotelje! A Töprengőben a csapat tagjai Goran szavaira koncentráltak. Képzeletükben visszatértek abba a lepusztult városnegyedbe, ahol a pedofil férfi tanyája volt: itt tartotta a komputerét, amivel az interneten vadászgatott. – Krepp nem talált ujjlenyomatokat a régi bőrfotelen ott lent az alagsorban. Ez most Goranra hirtelen a felfedezés erejével hatott. – Mindenhol több száz ujjlenyomat, de ott egy sem! Miért? Mert valaki vette a fáradságot, hogy eltüntesse őket. Aztán a kriminológus odalépett a falhoz, amelyre rajzszöggel fel volt erősítve minden, a nevelőintézeti esettel kapcsolatos jegyzőkönyv, fénykép és szakvélemény. Levett egy papírt, és olvasni kezdte. Ronald Dermis gyermekkori gyónásának átirata volt, amit a Billy Moore sírjában talált magnó rögzített. „ Te tudod, mi történt Billyvel, igaz, Ron?” „Isten elvitte magával a mennybe.” „Nem Isten volt, Ron. Te tudod, ki volt?” „Leesett. Leesett a toronyból. „ „De te vele voltál?” „Igen...” Később a pap kijelenti: „Senki sem fog megbüntetni, ha elmondod, hogy történt a dolog. Ezt megígérem.” – Halljátok, mit felel erre Ronald? „ Ő mondta, hogy tegyem meg...” Értitek? „Ő mondta...” – Goran végignézett a meglepett arcokon. – Figyeljétek, mit kérdez most Rolf atya: „Ő ki? Csak nem maga Billy kérte, hogy lökd le?” „Nem.” felelte Ronald. „Akkor valaki a fiúk közül?” Ronald megint csak nemmel felel. „Akkor ki? Gyerünk, válaszolj! Ez a személy, akiről beszélsz, nem létezik, igaz? Csak a képzeleted szüleménye.” Ronald magabiztosnak tűnik, amikor tagad, de Rolf atya egyre erősködik. „Nincs itt senki más. Csak én és a barátaid. „ Ekkor Ronald végre válaszol: „ Ő csak miattam jön...” Lassan valamennyien megértették. Goran, aki olyan izgatott volt, mint egy gyerek, újra a falon lévő papírokhoz futott, és levett egy példányt abból a levélből, amit Ronald Dermis küldött a hatóságoknak. – A levélből különösen egy mondat ragadott meg: „aztán megérkezett Ő. Ő megértett. Ő tanított.” Megmutatta a többieknek a levelet, és rámutatott ezekre a sorokra. 246

– Látjátok? Az „ő” szót készakarva nagybetűvel írta... Ezen sokat töprengtem, de a konklúzióm téves volt. Azt hittem, a személyiség disszociációjának egyértelmű példájával állunk szemben, amikor a negatív Én elkülönül a cselekvő Éntől és Ővé válik... ÉN voltam, de ő mondta, hogy tegyem meg, az ő hibája, hogy azzá lettem, ami vagyok... De tévedtem! Majdnem ugyanazt a hibát követtem el, mint Rolf atya harminc évvel ezelőtt! Amikor gyónása alatt Ronald Őt emlegette, a pap azt hitte, saját magára utal, megpróbálva exteriorizálni a bűnét. Ez jellemző a gyerekekre. De az a Ronald, akit mi ismertünk, már nem volt gyermek... Mila látta, hogy Goran tekintete veszít egy kicsit az élénkségéből. Ez minden egyes alkalommal előfordult, amikor értékelési hibát követett el. – Ez az „Ő”, akire Ronald utalt, nem a pszichéjének a kivetítése, a második személyisége, akire átháríthatja a felelősséget a tetteiért! Nem! Ugyanaz az „Ő”, aki Alexander Bermann foteljében ült minden alkalommal, amikor az gyerekekre vadászott a neten! Feldher milliónyi nyomot hagy Yvonne Gress házában, de veszi a fáradságot, hogy kifesse azt a szobát, ahol az öldöklés végbement, mert a falon látható valami, amit fontosnak tart elrejteni... Vagy talán felhívni rá a figyelmet: vér által halhatatlanná tett szemlélő sziluettjét! Ezért ez az „Ő” nem más, mint Albert. – Sajnálom, de ez a feltevés nem állja meg a helyét – állította Sarah Rosa olyan nyugodtan és magabiztosan, ami a többieket meglepte. – Megnéztük a Hegyfok lakópark biztonsági berendezése által rögzített valamennyi felvételt, és Feldheren kívül senki sem lépett be abba a házba. Goran feléje fordult, és ujjával rámutatott. – Helyes! Mert emberünk minden alkalommal egy apró rövidzárlattal elsötétítette a kamerákat. Ha jól belegondolunk, ugyanezt a hatást elérhette azzal is, hogy egy kivágott kartonalakot vagy próbababát állít a fal mellé. És ez mit árul el róla? – Azt, hogy ügyes illuzionista – vágta rá Mila. – Pontosan így van! Albert kezdettől fogva provokál bennünket a trükkjeivel. Gondoljatok például Sabine elrablására a körhintán... Zseniális! Tucatnyi ember, tucatnyi figyelő szempár a vidámparkban, és senki sem vesz észre semmit! Goran olyan benyomást keltett, mint akit tényleg izgalomba hoz ellenfele ügyessége. Nem mintha nem érzett volna szánalmat az áldozatok iránt. Nem az emberiesség hiányát jelezte ez a viselkedése. Tanulmányozta Albertet. Megérteni elméjének mozgatórugóit lenyűgöző kihívást jelentett számára. – Én személy szerint azt hiszem, hogy Albert a valóságban is jelen volt, 247

amikor Feldher feltrancsírozta az áldozatait. Kizárnám a próbababákat és a hasonló trükköket. És tudjátok, miért? A kriminológus pillanatnyi szünetet tartott, és élvezettel szemlélte a többiek bizonytalan arckifejezését. – Az árny körüli vérfoltok elhelyezkedése alapján Krepp, saját szavaival élve, „konstans változásokat” fedezett fel. Ez azt jelenti, hogy bármiféle akadály is volt a szétfröcsögő vér és a fal között, az mozgott! Sarah Rosa eltátotta a száját. Erre nemigen lehetett mit felelni. – Beszéljünk gyakorlatias dolgokról – javasolta Stern. – Amikor Albert megismerte a gyermek Ronald Dermist, hány éves lehetett? Húsz-harminc körül? Akkor most úgy ötven vagy hatvan lehet. – Helyes – mondta Boris. – És ha a falon lévő árny méreteit nézzük, akkor olyan egy méter hetven magas. – Egy méter és hatvankilenc centiméter – helyesbített Sarah Rosa, aki már elvégezte ezeket a méréseket. – Rendelkezünk részleges leírással a keresendő személyről, és ez már valami. Ekkor újra Goran vette át a szót: – Bermann, Ronald, Feldher: olyanok, mint a farkasok. És a farkasok falkába szerveződnek. És minden falkának van egy vezére. Albert pont ezt akarja közölni velünk: ő az alfahím. E három személy életében volt egy pillanat, amikor találkoztak Alberttel: együtt vagy külön-külön. Ronald és Feldher ismerték egymást. Ugyanabban a nevelőintézetben nőttek fel. De feltehetően fogalmuk sem volt arról, hogy ki Alexander Bermann. Az egyetlen közös pontjuk az, hogy ismerték Albertet. Ezért hagyta ott a kézjegyét mindegyik tetthelyen. – És most mi fog történni? – kérdezte Sarah Rosa. – Erre magatoktól is rájöhettek. Még hiányzik két holttest, következésképpen a falka két további tagja fog utunkba kerülni. – Ezenkívül ott van a hatodikként elrabolt kislány. – Igen... De azt Albert a maga számára tartogatja.

Már vagy fél órája állt a szemben lévő járdán, de nem volt bátorsága becsöngetni. A megfelelő szavakat kereste, amelyekkel megindokolhatja látogatását. Már annyira elszokott a társas kapcsolatoktól, hogy a legegyszerűbb érintkezési formák is lehetetlennek tűntek számára. Kint fagyoskodott, és képtelen volt dönteni. A következő kék autónál elindulok, ígérte meg magának. Kilenc óra múlt, a forgalom gyér volt. Goran lakásának ablakai a harmadik emeleten ki voltak világítva. Az olvadt hótól latyakos utcán az 248

ereszek fémes csepegése, a lefolyócsatornák cuppogása és tocsogása egyfajta téli szimfóniává állt össze. „Na jó, indulok...” Mila kilépett abból az árnyékos sarokból, ami eddig megvédte az esetlegesen kíváncsiskodó szomszédok tekintetétől, és gyorsan a kapuhoz sietett. Régi, ötvenes évekbeli épület volt, ahol egykor műhely üzemelt. Hatalmas, széles keretű ablakai voltak, és kéményei még mindig a tetőn díszelegtek. Számos hasonló épület volt arrafelé. Valószínűleg az egész negyedet átminősítették valami építész terve nyomán, és a régi üzemeket lakóházakká alakították át. Csöngetett a kaputelefonon, és várt. Majdnem egy perc telt el, míg felhangzott Goran rekedtes hangja: – Ki az? – Mila vagyok. Bocs, de beszélnem kell veled, és jobbnak láttam, ha ezt nem telefonon teszem... Az előbb a Műhelyben nagyon el voltál foglalva, és így azt gondoltam... – Gyere fel. Harmadik emelet. Rövid berregés hallatszott, és a kapu zárja kinyílt. Egy valamikori teherlifttel lehetett felmenni. Hogy elinduljon, kézzel be kellett csukni a guruló ajtót, és meghúzni egy kart. Mila lassan ért fel a harmadik emeletre. Egyetlen ajtó volt, ami félig nyitva várta. – Gyere, kerülj beljebb! – Goran hangja a lakás belsejéből jött. Mila a hang irányába indult. Tágas padlástérben találta magát, ahonnan számos szoba nyílt. A padló natúr fából készült. A fűtőtestek öntöttvasból voltak, és a pillérek körül helyezkedtek el. Egy hatalmas kandalló ámbraszínű fényt kölcsönzött a helyiségnek. Mila behúzta maga mögött az ajtót, és azon töprengett, vajon hol lehet Goran. Majd megpillantotta, amint átsuhant a konyhába. – Egy perc, és itt vagyok. – Ne zavartasd magad. Mila körülnézett. A kriminológus örökké elhanyagolt külsejével szemben a házban pedáns rend volt. Szemernyi port sem látott sehol, és minden azt tükrözte, hogy Goran megpróbál a fiának harmonikus otthont biztosítani. Hamarosan megpillantotta a kriminológust egy pohár vízzel a kezében. – Sajnálom, hogy csak így berontottam... – Nem számít, általában későn fekszem le. – Majd a pohárra mutatott. – Épp Tommyt fektetem le. Nem tart sokáig. Ülj le, vagy tölts magadnak inni, a szoba végében van egy bárszekrény. Mila bólintott, és látta, amint Goran eltűnik az egyik szobában. Hogy 249

zavarát oldja, készített magának egy whiskyt jéggel. Miközben a kandalló előtt ivott, a gyerekszoba félig nyitott ajtaján keresztül látta a kriminológust. Az ágyon ülve mesélt neki valamit, miközben egyik kezével a gyerek hátát simogatta. A szoba félhomályában, amit egy bohóc formájú éjjeli lámpa gyenge fénye világított be, Tommynak csak a körvonalai látszottak a takaró alatt, amin Goran keze végigsimított. Ebben a családias környezetben a kriminológus más embernek tűnt. Ki tudja, miért, de eszébe jutott az az emlék, amikor kiskorában először ment be apjához az irodába. Az az ember, aki öltönyben és nyakkendőben minden reggel elment hazulról, ott átalakult. Kemény, komoly férfi lett: teljesen más, mint az ő gyengéd apukája. Mila emlékszik rá, hogy ez nagyon felkavarta. Goran azonban ezzel ellentétben végtelen gyengédséget sugárzott, miközben atyai kötelességeinek tett eleget. Mila számára sohasem valósult meg ez a kettősség. Belőle csak egy verzió létezett. Egyetlen folytonosság volt az életében. Ő mindig csak egy eltűnt személyek után nyomozó rendőrnő volt. Folyton kereste őket. A szabadnapjain, amikor eltávozáson volt, amikor bevásárolt. Szokásává vált, hogy az idegenek arcát fürkéssze. Az eltűnt kiskorúaknak, mint mindenki másnak, megvan a maguk története. Ez egy bizonyos ponton félbeszakad. Mila bejárta azokat a helyeket, ahol apró lépteikkel tipegtek a sötétben. Sohasem felejtette el az arcukat. Akár évek is eltelhettek, de ő mindig képes volt felismerni őket. Mert a gyerekek köztünk vannak, gondolta. Néha elegendő lenne a felnőttek közt keresni őket, akikké időközben váltak. Goran egy történetet mesélt a fiának. Mila nem akarta a tekintetével megzavarni ezt a bensőséges jelenetet. Nem neki való látvány volt. Megfordult, de rögtön Tommy mosolygós szemével találta magát szemközt egy fényképen. Ha találkozott volna vele, zavarba jött volna, ezért is késlekedett a látogatással, abban reménykedve, hogy már lefeküdt. Tommy Goran életének ahhoz a részéhez tartozott, aminek megismeréséhez Mila még nem állt készen. Kis idő múlva a kriminológus visszajött, és mosolyogva bejelentette: – Elaludt. – Nem akartam zavarni. De azt hiszem, fontos dologról van szó. – Már egyszer bocsánatot kértél. Most gyerünk, ki vele: mi történt? Goran leült az egyik kanapéra, és Mi lát is leültette maga mellé. A kandalló tüze táncoló árnyakat vetített a falra. – Újra megtörtént: követtek. A kriminológus a homlokát ráncolta. 250

– Ebben biztos vagy? – A múltkor nem voltam, de most igen. Elmesélte a történteket, és megpróbált mindenre részletesen kitérni. A kikapcsolt fényszórójú kocsira, a karosszérián visszatükröződő holdsugarakra, arra a tényre, hogy követője inkább visszafordult, amikor felfedezte a jelenlétét. – Miért pont téged akarna valaki követni? Ezt a kérdést már akkor is feltette, amikor Mila az étteremben elmesélte neki a motel előtti téren történteket. Ez alkalommal a kérdést Goran mintha saját magának tette volna fel. – Nem találok rá semmi elfogadható magyarázatot – mondta rövid töprengés után. – Most már nem érdemes valakit rám állítani, hogy megpróbáljuk rajtakapni az üldözőmet. – Most már tudja, hogy tudod, így ez az üldözési jelenet nem fog többé megismétlődni. Mila bólintott. – De nem csak emiatt jöttem. Goran újra ránézett. – Felfedeztél valamit? – Nem is annyira felfedeztem, mint inkább megértettem valamit. Albert egyik bűvészmutatványát. – Melyiket a sok közül? – Azt, hogyan vihette el a kislányt a körhintáról anélkül, hogy valaki is észrevett volna valamit. Most Goran szeme csillant fel az érdeklődéstől. – Folytasd csak, csupa fül vagyok. – Mindig kész ténynek vettük, hogy Albert volt a kislány elrablója. Tehát egy férfi. De mi van, ha esetleg egy nőről van szó? – Miért gondolod ezt? – Az igazat megvallva Sabine anyja volt az, aki először eszembe juttatta ezt a feltételezést. Anélkül, hogy kérdeztem volna, azt mondta, ha lett volna a körhintán egy kívülálló férfi, tehát nem szülő, akkor azt rögtön észrevette volna. Azt is hozzáfűzte, hogy egy anyának megvan a hatodik érzéke ezekhez a dolgokhoz. És én elhiszem. – Miért? – A rendőrség átvizsgált több száz fotót és amatőr videofelvételt, amit azon az estén készítettek, és senki sem vett észre egy gyanús férfit. Ebből arra következtettünk, hogy Albertünk teljesen átlagos külsővel rendelkezik... Akkor arra gondoltam, hogy egy nő sokkal könnyebben 251

elrabolhatta Sabinét. – Szerinted van egy cinkosa... – Goran értékelte az ötletet. – De nincs elég bizonyítékunk, ami alátámasztaná ezt a feltételezést. – Tudom. Ez a probléma. Goran felállt, és járkálni kezdett a szobában. Ápolatlan szakállát simogatva töprengett. – Nem ez lenne az első alkalom... Előfordult már. Például Gloucesterben a West házaspár esetében. A kriminológus gyorsan felelevenítette a sorozatgyilkos Fred és Rosemary West esetét. A férfi kőműves volt, a nő háztartásbeli. Tíz gyerekük volt. Ártatlan lányokat csaltak lépre, hogy részt vegyenek orgiáikon, majd megölték, és a Cromwell Road 25. szám alatt eltemették őket. Az árkád padlója alatt végezte tizenhat éves lányuk is, aki valószínűleg megpróbált ellenkezni. További két áldozatot olyan helyeken találtak meg, ahová Frednek volt bejárása. Összesen tizenkét hulla. De aztán a rendőrség nem ásott tovább a szürke villa alatt, attól tartva, hogy összedől az egész. Ennek az esetnek a fényében Gavila úgy tartotta, nem légből kapott Mila teóriája Albert esetleges cinkosáról. – Talán az a nő gondozza a hatodikként elrabolt kislányt. Gorant szemlátomást nagyon érdekelte ez az elképzelés. De nem akarta, hogy túlságosan elragadja a lelkesedés. – Ne érts félre, Mila. Kitűnő a megérzésed, de ellenőriznünk kell. – Beszélsz róla a többieknek? – Figyelembe fogjuk venni a teóriádat. Közben megkérem valamelyik emberünket, hogy nézze át a vidámparkban készült felvételeket. – Én is megtehetem. – Rendben van. – Lenne még valami... Csak kíváncsiságból kérdem... Megpróbáltam egyedül megtalálni a választ, de nem sikerült. – Miről lenne szó? – A dekompozíciós folyamatok alatt egy holttest szeme megváltozhat? – Egy idő után az írisz kissé elhalványul. – Goran megállt, és Milára meredt, nem értve, hová akar kilyukadni. – Miért kérded? Mila a zsebéből elővette Sabine fényképét, amit a kislány anyjától kapott látogatása végén. Az a kép, amire az üldözése után rámeredt, és felébresztette kételyét. Valami nem stimmelt. Goran elvette és megnézte. – A Kobashiék házában talált holttestnek kék szeme volt – jegyezte meg 252

Mila. – Sabinéé viszont barna.

A taxiban Goran egy szót sem szólt egész út alatt. Miután Mila közölte vele ezt a felfedezését, látta, hogy hirtelen megváltozott a hangulata. Egyszer csak a kriminológus megszólalt, és szavai nagyon megdöbbentették Milát. – Olyan emberekkel vagyunk együtt, akikről azt hisszük, mindent tudunk, holott egyáltalán nem ismerjük őket... – Majd hozzátette: – Átvert minket! Mila először azt hitte, hogy a kriminológus Albertre gondolt. De nem így volt. Mila végighallgatta, amint lebonyolít néhány telefont: a csapat tagjain kívül Tommy bébiszitterét is felhívta. – El kell mennünk – jelentette ki aztán további magyarázat nélkül. – És a fiad? – Runáné húsz percen belül itt lesz. Tommy addig is alszik. Aztán taxit hívtak. A Szövetségi Rendőrség székháza még ki volt világítva abban a késői órában. Az épületben jöttek-mentek a rendőrök, akik egymásnak adták a szolgálatot. Majdnem mindenki ezen az ügyön dolgozott. Az elrabolt kislány fogvatartási helye után nyomozva már napok óta szakadatlanul ellenőrizték a gyanús személyek lakásait és azokat a helyeket, amelyeket a szolgálatkész betelefonálok jeleztek. Miután kifizette a taxit, Goran a főbejárat felé indult nagy léptekkel, nem törődve azzal, hogy Mila alig tud lépést tartani vele. A magatartástudományi részleg emeletén találkoztak Borisszal, Sternnel és Sarah Rosával, akik már vártak rájuk. – Mi történt? – kérdezte Stern. – Magyarázatra van szükségem – felelte Goran. – Azonnal beszélnünk kell Roche-sal. A főfelügyelő látta Gorant, amint berobban a Szövetségi Rendőrség vezetőivel folytatott órák óta húzódó értekezlet kellős közepébe. A megbeszélés fő témája éppen az „Albert-ügy” volt. – Beszélnünk kell! Roche felállt a fotelből, és bemutatta a jelenlévőknek: – Uraim, Goran doktor szakértőként már évek óta segíti osztályom munkáját. Goran a fülébe suttogta: – Most azonnal! Az udvariaskodó mosoly azonnal eltűnt Roche arcáról. 253

– Elnézést kérek, de újdonságokról kaptam hírt, ennek következtében máshol van szükség a jelenlétemre. Miközben összeszedte a papírokat a tárgyalóasztalról, magán érezte a többiek tekintetét. Közben Goran két lépéssel hátrébb várta, a csapat többi tagja pedig az ajtóban állt. – Szívből remélem, hogy tényleg fontos dologról van szó – jelentette ki a főfelügyelő, miután ledobta a papírokat tartalmazó mappát irodájában az íróasztalra. Goran megvárta, hogy valamennyien belépjenek a szobába, mielőtt becsukta volna az ajtót, hogy minden teketória nélkül szembeszálljon Roche-sal. – A Kobashiék nappalijában talált hulla nem a harmadikként eltűnt kislányé. – Hangsúlya és határozottsága nem tűrt ellentmondást. A felügyelő leült, és összefonta a karját. – Folytasd... – Az nem Sabine, hanem Melissa. Mila emlékezett a negyedikként elrabolt lányra. Ő volt valamennyi közül a legidősebb, de teste még éretlen volt... és a szeme kék... – Folytasd, hallgatom... – ismételte meg Roche. – Ez két dolgot jelenthet: egyik, hogy Albert megváltoztatta a modus operandiját. Eddig ugyanis az elrablás sorrendjében bukkantunk rá az áldozatokra. Vagy pedig Chang összekeverte a DNS-minták eredményeit. – Azt hiszem, mindkét eset elképzelhető – jelentette ki Roche magabiztos hangon. – Én viszont azt hiszem, hogy az első szinte lehetetlen. Ami pedig a második esetet illeti, meggyőződésem, te rendelted el, hogy Chang hamisítsa meg az eredményeket, mielőtt átadta volna őket Milának. Roche feje kezdett lilulni. – Hallgass ide, Gavila doktor! Nem fogom végighallgatni a nevetséges vádjaidat! – Hol találták meg a harmadik áldozat holttestét? – Micsoda?! A főfelügyelő mindent megtett annak érdekében, hogy meglepettnek látsszon e megállapítás hallatán. – Mert nyilvánvaló, hogy megtalálták! Egyébként Albert nem folytatta volna a sorrendet, és nem helyezte volna el a negyedik áldozatot Kobashiék nappalijába. – De a Kobashiéknál megtalált hulla már több mint egy hete ott volt! Talán előtte a harmadik áldozatra kellett volna rábukkannunk, ahogy te mondod... De véletlenül a negyediket találtuk meg. Meg aztán lehet, hogy 254

Chang valóban összekutyult valamit, mit tudom én! A kriminológus mélyen a felügyelő szemébe nézett. – Ezért kaptunk a nevelőintézetben történtek után huszonnégy óra kimenőt. Hogy ne legyünk útban! – Goran, kezd elegem lenni ezekből a nevetséges vádakból. Semmivel sem tudod alátámasztani az állításaidat. – A Wilson Picket-ügy miatt van, igaz? – Az akkor történteknek semmi köze ehhez az ügyhöz, erről biztosíthatlak. – Viszont már nem bízol bennem. És talán egy kicsit igazad is van... De ha úgy gondolod, hogy ez az ügy is kezd kicsúszni a kezemből, jobb, ha kereken megmondod, anélkül hogy bármiféle trükkhöz folyamodnál. Te csak mondd meg, és mi majd visszalépünk, hogy ne hozzunk kellemetlen helyzetbe, és magunkra vállaljuk a felelősséget. Roche nem válaszolt azonnal. Kezét összekulcsolta az álla alatt, és hintázott a fotelban. Aztán nagy nyugalommal kezdett hozzá: – Őszintén szólva, nem tudom, miről... – Gyerünk, mondja meg neki! Stern volt az, aki félbeszakította. Roche szeme villámokat szórt felé. – Maga csak ne szóljon bele! Goran megfordult, és ránézett. Borison és Rosán is végignézett. Rögtön rájött, hogy valamennyien tudnak valamit, őt és Milát kivéve. „Hát ezért adott Boris olyan kitérő választ, amikor arról kérdeztem, hogy mit csinált a szabadnapján” – gondolta Mila. Aztán eszébe jutott az az enyhén fenyegető hangnem, amit Boris használt Roche-sal szemben, amikor a főfelügyelő nem akarta hagyni, hogy elsőként lépjen be Yvonne Gress házába. A fenyegetés zsarolást rejtett magában. – Így van, felügyelő. Mondjon el mindent, hogy legyünk túl ezen az egészen – sietett Rosa is Stern segítségére. – Nem hagyhatja ki belőle, az nem lenne helyénvaló – fűzte hozzá Boris is, miközben a kriminológusra mutatott. Úgy tűnt, mintha valamennyien bocsánatot akarnának kérni Gorantól, amiért eltitkoltak előle valamit. Mintha bűntudatot éreznének azért, mert egy olyan parancsnak engedelmeskedtek, amit igazságtalannak tartottak. Roche várt néhány másodpercet, aztán szúrós tekintetet vetett Goranra és Milára. – Rendben van... De ha eljár a szátok, kigolyózlak benneteket.

255

256

29. A hajnal félénken nyújtózkodott a mezők fölött. Már világosan kivehetők voltak a dombok vonulatai, melyek egymást követték, mintha hatalmas földhullámok lettek volna. A hó alól kiszabadult rétek zöld foltjai élénken rajzolódtak ki a szürkeségben. Egy aszfaltcsík kúszott végig a völgyek között, tökéletes harmóniában a tájjal, mely dinamikát sugárzott. Homlokát a kocsi hátsó ablaküvegéhez támasztva Mila különös nyugalmat érzett: talán a fáradtságtól, talán a belenyugvástól. Bármit is fog felfedezni a rövid utazás végén, már semmi sem fogja meglepni. Roche nem volt túlságosan közlékeny. Miután figyelmeztette őt és Gorant, hogy tartsák a szájukat, bezárkózott a kriminológussal, hogy négyszemközt vitassák meg a dolgot. Ő a folyosón maradt, ahol Boris elmesélte, hogy a főfelügyelő miért akarta kihagyni öt és Gavilát az ügyből. – Ő valójában civil... Te pedig... Nos, te itt konzulensként vagy jelen... Nem volt szükség további magyarázatot hozzáfűznie. Bármi is legyen az a nagy titok, amit Roche meg akart őrizni, szükséges volt, hogy ura maradjon a helyzetnek. Ezért fontos volt, hogy ne szivárogjanak ki a hírek. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy csak a közvetlenül a hatásköre alatt állók szereztek róla tudomást, mert őket megfélemlíthette. Ez volt minden, amit Mila tudott. De nem kérdezősködött. Pár óra elteltével kinyílt Roche irodájának ajtaja, és a főfelügyelő elrendelte, hogy Boris, Stern és Sarah Rosa vezesse el Gavila doktort a harmadik helyszínre. Bár nem említette meg Mila nevét, mégis beleegyezett, hogy ő is velük menjen. Kiléptek a rendőrség épületéből, és elmentek a közelben lévő garázsig. Két polgári rendszámú járművet választottak, így próbálva elkerülni, hogy az épület előtt tanyázó újságírók esetleg a nyomukba eredjenek. Mila Sternnel és Gavilával szállt egy autóba, gondosan elkerülve azt a kocsit, amelyikben Sarah Rosa utazott. Miután megpróbálta megmérgezni a Goranhoz fűződő kapcsolatát, Mila úgy érezte, nem tudja elviselni, és attól tartott, bármelyik percben kirobbanhat. Jó sok kilométert megtettek, Mila megpróbált egy kicsit aludni. Ez részben sikerült neki. Amikor felébredt, már majdnem megérkeztek. Nem volt túl forgalmas az út. Mila három sötét autót látott az út szélén. Mindegyikben két-két ember ült. 257

Őrszemek, gondolta. Az a dolguk, hogy megállítsák az esetleges kíváncsiskodókat. Vörös téglából épült magas kerítés mellett haladtak majdnem egy kilométeren keresztül, majd nehéz vaskapuhoz értek. Az út ott ért véget. Nem volt sem csengő, sem kaputelefon. Az oszlopon egy kamera szegezte rájuk elektronikus szemét, amint megérkeztek. Egy percig fürkészte őket. Majd lassan kinyílt a kapu. Az út folytatódott, majd megint eltűnt egy domb mögött. Háznak nyomát sem látták. Csak egy hatalmas rét terült el előttük. Legalább tíz percbe telt, amíg megpillantották egy antik épület toronydíszeit. A ház úgy bukkant fel előttük, mintha a földből nőtt volna ki. Hatalmas volt, és puritán. Jellegzetes XX. század eleji építmény, melyet az acél– és olajmágnások építettek szerencséjük jelképeként. Mila felismerte a homlokzaton látható kőcímert. Hatalmas „R” betű volt belevésve. Joseph B. Rockford háza volt. Az ő nevét viselte az az alapítvány is, amely tízmilliós vérdíjat tűzött ki a hatodikként elrabolt gyermek felkutatására. Elhaladtak a ház előtt, és az istállók közelében parkoltak le a kocsikkal. Hogy eljussanak a harmadik színhelyre, amely a sokhektáros birtok keleti részén volt, golfkocsihoz hasonló elektromos autóba kellett szállniuk. Mila a Stern által vezetett járműbe szállt be, és elkezdte magyarázni neki, ki is az a Joseph B. Rockford. Elmesélte, honnan származik a család hatalmas vagyona. A dinasztiát több mint száz évvel ezelőtt Joseph B. Rockford I., a nagyapa alapította. A legenda szerint egy bevándorló borbély egyetlen fia volt. Nem érezvén magában késztetést az olló és a borotva használata iránt, eladta apja üzletét, hogy szerencsét próbáljon. Míg abban az időben mindenki az akkoriban születő kőolajiparba fektetett be, Rockford I.-nek az a ragyogó megérzése támadt, hogy megtakarított pénzén egy artézikútfúró vállalkozást hozzon létre. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a kőolaj szinte mindig a föld kevéssé barátságos pontjain fellelhető, így azoknak az embereknek, akik a gyors meggazdagodás reményében megkeserítik saját életüket, hamarosan hiányozni fog egy alapvető fontosságú kincs: az ivóvíz. A fekete arany lelőhelyeinek közelében fúrt artézi kutakból kinyert vizet a kőolaj árának csaknem kétszereséért értékesítették. Joseph B. Rockford I. milliárdosként halt meg. A vég kevéssel ötvenedik születésnapja előtt érte utol egy meglehetősen 258

ritka és gyors lefolyású gyomorrák formájában. Joseph B. Rockford II. hatalmas vagyont örökölt az apjától, amit sikerült megdupláznia oly módon, hogy mindennel üzletelt, amivel csak tudott: az indiai kendertől kezdve az építőiparon és a marhatenyészeten át egészen az elektronikáig. Sikere megkoronázásául egy szépségkirálynőt vett el feleségül, aki két szép gyermekkel ajándékozta meg. De kevéssel azelőtt, hogy betölthette volna az ötödik X-et, mutatkozni kezdtek rajta a gyomorrák első tünetei, és a betegség alig két hónap alatt el is vitte. Idősebbik gyermeke, Joseph B. Rockford igen fiatalon került a hatalmas birodalom vezetői posztjára. Első és egyetlen vezetői döntése az volt, hogy eltüntesse a neve végéről azokat az idegesítő római számokat. Mivel nem voltak már elérendő gazdasági célkitűzései, Joseph B. Rockford minden luxust megengedhetett magának, és cél nélküli életet élt. Az azonos nevű családi alapítvány húga, Lara ötlete volt. A szervezet célja az volt, hogy egészséges ételt, fedelet, megfelelő orvosi ellátást és oktatást biztosítson a Rockford testvéreknél kevésbé szerencsés gyerekek számára. A Rockford Alapítványnak azonnal átutalták a vagyon felét, ennek ellenére Rockfordék tanácsadói szerint a dinasztia így is jómódban élhetne még legalább egy évszázadon keresztül. Lara Rockford harminchét éves volt. Harminckét évesen a csodával határos módon megmenekült egy autóbalesetből. Testvére, Joseph negyvenkilenc éves. A genetikailag örökölhető gyomorrák, ami korábban elvitte az apját és a nagyapját, mintegy tizenegy hónappal korábban nála is mutatkozott. Harmincnégy napja Joseph B. Rockford kómában feküdt, a halálra várva. Mila figyelmesen hallgatta Stern beszámolóját, miközben az elektromos autó, amelyen utaztak, zötykölődött az út egyenetlenségein. Egy olyan ösvényen haladtak, ami azokban a napokban alakulhatott ki az arra járó járművek kerekei nyomán. Mintegy fél óra múlva megpillantották a harmadik helyszínt. Mila már messziről felismerte a szorgoskodó fehér egyenruhásokat. Mielőtt még a saját szemével győződhetett volna meg arról, hogy Albert ez alkalommal milyen koreográfiát készített számukra, ez a kép ledöbbentette. Mert vagy száz technikus nyüzsgött a színhelyen.

Szemerkélő eső csapott le rájuk minden kegyelem nélkül. Milát 259

kellemetlen érzés fogta el, miközben utat tört magának a helyszínelők között, akik nagy földrögöket ástak ki. A napvilágra kerülő csontokat valaki katalógusba vette, átlátszó zacskókba rakta, felcímkézte, majd a megfelelő dobozba helyezte. Az egyikben Mila mintegy harminc lábszárcsontot számolt meg. A másikban medencecsontok voltak. Stern Goranhoz fordult: – A gyermek tetemét körülbelül ott találták meg... Azzal egy bekerített területre mutatott, melyet nejlonnal fedtek be, hogy megkíméljék az időjárás viszontagságaitól. A földön egy emberi test körvonalai látszottak, melyet latexből készítettek. A fehér vonalak egy testet formáztak, de bal kar nélkül. Sabine. A füvön feküdt, már a bomlás jelei mutatkoztak rajta. Túl sokáig maradt ott ahhoz, hogy az állatok ne szimatolják meg a jelenlétét. – Ki vette észre? – Az egyik vadőr, aki a birtokot felügyeli. – Rögtön ásni kezdtetek? – Először kutyákat hoztunk, de semmit sem éreztek. Aztán helikopterrel elröpültünk a terület fölött, hogy megfigyeljük, vannak-e egyenetlen részek. Észrevettük, hogy azon a helyen, ahol a tetemet megtalálták, eltérő az aljnövényzet. Megmutattuk a fotókat egy botanikusnak, aki megerősítette, hogy a megváltozott vegetáció annak jele lehet, hogy valamit eltemettek ott. Mila már hallott ilyesmiről. Efféle technikákat alkalmaztak Boszniában az etnikai tisztogatás áldozatait rejtő tömegsírok felkutatására. A föld alatt lévő testek jó hatással vannak a vegetációra, mivel a talaj a bomlás által keletkező szerves anyagokkal gazdagodik. Goran körülnézett. – Vajon hányan lehetnek? – Harminc, negyven test... Ki tudja megmondani? – Mióta lehetnek ott lent? – Találtunk nagyon régi csontokat is, némelyik viszont elég új keletűnek tűnik. – Kik lehetnek? – Férfiak. Többnyire fiatalok. Tizenhat és huszonhárom év közöttiek. Ezt a fogmederívek analízise is megerősíti. – Ez minden előző ügyet elhomályosít – kommentálta a kriminológus, aki már a hír napvilágra kerülését követő reakciókra gondolt. – Remélem, Roche nem akarja eltussolni ezt az ügyet! Ezzel a rengeteg 260

emberrel a föld alatt... – Nem, a főfelügyelő úr csupán megpróbálja elhalasztani a bejelentés időpontját. Akkor szeretné nyilvánosságra hozni az ügyet, amikor már mindent tisztáztunk annak rendje és módja szerint. – Mert még senki sem tud magyarázatot adni arra, hogy mit keres egy tömegsír Rockfordék csodás birtokának kellős közepén – jelentette ki némi felháborodottsággal a hangjában, ami a jelenlévőknek is feltűnt. – Én viszont azt gondolom, hogy főfelügyelőnknek konkrét elképzelései vannak... Mi a véleményetek? Stern nem tudott mit válaszolni. Boris és Rosa sem. – Stern, csak kíváncsiságból kérdem... A holttesteket a vérdíj kitűzése előtt vagy után találták meg? – Előtte – jelentette ki a rendőrügynök alig hallható hangon. – Sejtettem. Amikor visszatértek az istállóhoz, ott találták Roche-t, aki már várt rájuk a különleges osztály gépkocsija mellett. Goran kiszállt a golf-carból, és határozott léptekkel indult felé. – Nos, még mindig én vagyok az, aki ezzel a nyomozással foglalkozik? – Természetesen. Mit gondolsz, olyan könnyű volt kihagyni belőle? – Könnyű nem volt, mivel úgyis rájöttem mindenre. Fogalmazzunk úgy, hogy előnyös volt. – Ezt hogy érted? A főfelügyelő kezdett dühbe jönni. – Azt, hogy én már nevén neveztem volna a tettest. – Hogy lehetsz ilyen biztos a tettes személyében? – Mert ha neked sem jutott volna eszedbe, hogy mindezért Rockford a felelős, akkor nem fáradtál volna azzal, hogy eltitkold ezt az ügyet. Roche karon ragadta a kriminológust. – Hallgass ide, Goran! Te azt hiszed, hogy csak rajtam múlik a dolog. Pedig nem így van, hidd el! Olyan nagy nyomást gyakorolnak rám magas körökből, hogy azt el sem tudod képzelni! – Kit próbálsz fedezni? Hányan keveredtek bele ebbe az undorító ügybe? Roche intett a sofőrnek, hogy menjen el. Majd újra a csapat tagjaihoz fordult. – Na jó, tisztázzuk a dolgokat egyszer s mindenkorra... Hányhatnékom van ettől az ügytől. Arra sincs szükség, hogy megfenyegesselek benneteket, hogy tartsátok a szátokat, mert ha egy szó is kiszivárog, mindent elveszítetek: a karriert, a várt nyugdíjt. S én veletek együtt... – Vettük a lapot... De mi van a háttérben? – sürgette Goran. 261

– Joseph B. Rockford a születése óta nem hagyta el ezt a házat, illetve a birtokot. – Ez hogy lehet? – hüledezett Boris. – Soha? – Soha – erősítette meg Roche. – Úgy tűnik, mindez az anyjának, az egykori szépségkirálynőnek volt a rögeszméje... Elhalmozta morbid szeretetével, megakadályozva, hogy normálisan élje gyermek– és kamaszkorát. – De amikor meghalt... – próbált közbeszólni Sarah. – Amikor meghalt, akkor már túl késő volt. Az a fiú a legminimálisabb emberi kapcsolat kialakítására sem volt képes. Egészen addig a család szolgálatában álló alázatos emberek vették körül. Ráadásul a Rockfordok átka lebegett a feje felett, miszerint minden férfiörökös ötvenéves kora körül meghal gyomorrákban. – Talán az anyja öntudatlanul is ettől a sorstól akarta megvédeni – feltételezte Goran. – És a húga? – érdeklődött Mila. – Egy lázadó volt – definiálta Roche. – Ő volt a fiatalabb, és még épp időben ki tudta vonni magát anyja rögeszméi alól. Azt tette mindig, amit csak akart: beutazta a világot elherdálva a vagyonát, a leglehetetlenebb kapcsolatokba bonyolódott, minden fellelhető drogot kipróbált, mindent megtapasztalt. Mindezt azért, hogy különbözzön bátyjától, aki egész életében e palota és birtok foglya volt... Míg öt évvel ezelőtt egy autóbaleset után ő is ide kényszerült, gyakorlatilag összezárva a bátyjával. – Joseph B. Rockford homoszexuális volt – jelentette ki Goran. Roche megerősítette: – Igen, az volt... Erről tanúskodnak a tömegsírban talált holttestek is. Valamennyien életük teljében voltak. – De miért kellett megölnie őket? – kérdezte Sarah Rosa. Goran felelt neki, aki már találkozott hasonló esetekkel. – Majd a főfelügyelő úr kijavít, ha tévednék, de azt hiszem, Rockford nem fogadta el magát olyannak, amilyen. Vagy pedig fiatalkorában valaki rájött szexuális beállítottságára, és sohasem bocsátott meg neki. Mindenki az anyjára gondolt, de nem ejtették ki a nevét. – így az aktus után mindig bűntudatot érzett. És ahelyett, hogy saját magát büntette volna meg, a szeretőivel tette ezt... Halállal büntette őket – vonta le a következtetést Mila. – A hullák itt vannak, és ő sohasem hagyta el a birtokot – állapította meg Goran. – Tehát itt ölte meg őket. Lehetséges, hogy senki, sem a személyzet, sem a kertészek, sem a vadőrök nem vettek észre semmit? Roche tudta a választ, de hagyta, hogy a többiek maguktól jöjjenek rá. 262

– Ezt nem hinném – mondta Boris. – Lefizette őket! – Megvásárolta a hallgatásukat ez alatt a hosszú idő alatt – fűzte hozzá Stern undorodó arccal. „Menyibe kerül egy ember lelke?” – töprengett Mila. Mert alapjában véve erről volt szó. Ha egy emberi lény ráébred gonosz hajlamára, arra, hogy egy másik ember meggyilkolása örömmel tölti el, azt nevén lehet nevezni: gyilkos vagy sorozatgyilkos. De a többieket, azokat, akik körülötte élnek, és nem akadályozzák meg a tragédiákat, sőt még hasznot is húznak belőle, milyen névvel lehet illetni? – Hogy hozatta ide a fiúkat? – kérdezte Goran. – Még nem tudjuk. Elfogatási parancsot adtunk ki a személyi titkára ellen, akinek a kislány holttestének megtalálása óta nyoma veszett. – És a személyzet többi tagjával szemben miként jártok el? – Őrizetbe vettük őket, amíg nem tisztázódik, hogy elfogadtak-e pénzt vagy sem, illetve hogy mennyire volt tudomásuk a dologról. – Rockford nem csak a körülötte élő személyeket vesztegette meg, igaz? Goran szinte olvasott Roche gondolataiban, aki végül elismerte: – Néhány évvel ezelőtt egy rendőr gyanút fogott: egy kamaszgyerek után nyomozott, aki megszökött hazulról, majd lopott egy üzletközpontban. A nyomok idáig vezettek. Ekkor Rockford befolyásos barátaihoz fordult, és a zsarut áthelyezték egy másik körzetbe... Más alkalommal egy párocska lehúzódott a birtokot körbevevő fal melletti útra. Egyszer csak látják, hogy valaki mászik át a falon: egy félmeztelen fiú volt, egyik lába megsérült, és sokkos állapotban volt. Beültették az autójukba, és kórházba vitték. Csak pár óráig maradt ott. Valaki érte jött, azt állítva, hogy a rendőrségtől van. Azóta semmi hír a fiúról. Az orvosokat és az ápolónőket hatalmas borravalókkal elhallgattatták. A két szeretőt pedig azzal fenyegették, hogy viszonyukat házastársaik tudomására hozzák. – Ez szörnyű – mondta Mila. – Tudom. – És a húgáról mit kell tudnunk? – Azt hiszem, Lara Rockford szellemileg nem teljesen beszámítható. Az autóbaleset következtében nagyon lerobbant. Itt a közelben történt. Teljesen egyedül volt: letért az útról, és nekihajtott egy tölgyfának. – Akkor is beszélnünk kell vele. És Rockforddal is – jelentette ki Goran. – Az az ember valószínűleg ismeri Albert identitását. – Hogy a frászkarikában beszélnél vele? Visszafordíthatatlan kómában fekszik! – Akkor azzal az átkozott rákjával kiszúrt velünk! – Borist elöntötte a 263

düh. – Egyfelől nem lehet a segítségünkre, másrészt egyetlen napot sem fog a hűvösön ülni azért, amit tett! – Ó, nem, tévedsz – felelte Roche. – Ha létezik egy pokol nevű hely, akkor ott már várják. De nagyon lassan és kínlódva ér oda: allergiás a morfiumra, így nem kábíthatják el. – Akkor miért tartják még életben? Roche ironikus mosollyal felvonta a szemöldökét. – A húga akarja így.

A Rockford-ház belseje leginkább kastélyra emlékeztetett. A helyiségek architektúrájában a fekete márvány dominált, melynek erezete magába zárta az összes fényt. Nehéz bársonyfüggönyök sötétítették be a szobákat. A képek és a gobelinek főleg pásztor– és vadászjeleneteket ábrázoltak. A mennyezetről hatalmas kristálycsillár lógott. Mila szinte megborzongott a hidegtől, amint átlépte a küszöböt. Bármennyire is fényűző volt a ház, mégis dekadens atmoszférát árasztott. Ha az ember nagyon figyelt, hallotta a letűnt korok csendjének visszhangját, mely leülepedve az időben, fenyegető, gránitszerű mozdulatlansággá formálódott. Lara Rockford „beleegyezett”, hogy fogadja őket. Tudta, hogy nem tehet másképp, mégis az a mód, ahogy ezt megüzente, már sejtette, kivel van dolguk. A könyvtárban várta őket. Mila, Goran és Boris fogják kihallgatni. Mila oldalról látta, amint egy bőrkanapén ül. A karja elegáns ívet írt le, miközben a szájához emelte a cigarettáját. Gyönyörű volt. Távolról valamennyiüket elbűvölte homlokának vonala, keskeny orra, telt ajka. Igéző pillantású, élénkzöld szemét seprűs szempillák keretezték. De odaérve hozzá teljesen ledöbbentek, amikor megpillantották arcának másik felét. Hatalmas sebhely éktelenítette el, ami a hajtövétől kiindulva végigszántotta a homlokát, elmerült üres szemüregében, s onnan, akár egy könny által vésett barázda, lefelé haladt egészen az álláig. Mila észrevette, hogy az egyik lába is merev, ezt nem tudta eltitkolni a keresztbe vetett másik láb. Lara mellett egy könyv volt. Címlappal lefelé fordítva, így nem látszott sem a címe, sem a szerzője. – Jó napot – fogadta őket. – Minek köszönhetem látogatásukat? Nem kínálta meg őket hellyel. Állva maradtak a hatalmas szőnyegen, mely szinte a fél szobát betöltötte. – Szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést – kezdte Goran. 264

– Már amennyiben ez lehetséges... – Csak tessék, hallgatom önöket. Lara Rockford elnyomta cigarettája maradványát egy alabástrom hamutartóban. Aztán újabbat vett elő az ölében lévő csomagból, amiben aranyból készült öngyújtó is volt. Miközben rágyújtott, vékony ujjai alig észrevehetően remegtek. – Ön tűzte ki a tízmilliós vérdíjat a hatodikként elrabolt gyermek felkutatására? – kérdezte Goran. – Azt hiszem, ez a minimum, amit megtehettem. Mintha ki akarta volna őket hívni az igazság terepén. Talán fel akarta őket kavarni, vagy talán csak a különös antikonformizmusa miatt volt, ami éles ellentétben állt a búvóhelyéül választott ház puritanizmusával. Goran úgy döntött, hogy elfogadja a kihívást. – Ön tudott a bátyja ügyeiről? – Mindenki tudott, és mindenki hallgatott. – Most azonban miért nem így történt? – Mit akar ezzel mondani? – A vadőr, aki megtalálta a gyermek holttestét, nyilván ugyancsak a bérlistájukon van... Mila megsejtette, hova akar kilyukadni Goran: Lara könnyűszerrel eltussolhatta volna az ügyet. De ez alkalommal nem akarta... – Ön hisz a lélekben? Miközben ezt kérdezte, Lara végigsimított a mellette lévő könyv gerincén. – És ön? – Egy ideje gondolkodom rajta... – Ezért nem engedi meg az orvosoknak, hogy kikapcsolják a bátyját életben tartó gépeket? A nő nem válaszolt azonnal. Tekintetét a mennyezetre emelte. Joseph B. Rockford egy emelettel feljebb volt, abban az ágyban, amelyben gyerekkora óta aludt. Szobáját intenzív terápiás kórteremmé alakították, amely egy modem kórházéval vetekedett. Olyan gépekre volt rákötve, melyek lélegeztek helyette, gyógyszerekkel és folyadékokkal látták el, tisztították a vérét és kiürítették a beleit. – Ne értsenek félre: én azt akarom, hogy a bátyám meghaljon. Őszintének tűnt. – Valószínűleg a bátyja ismerte azt a férfit, aki öt gyermeket megölt, egyet pedig fogságban tart. Önnek nincs valami elképzelése, ki lehet? Lara egyetlen szemét Goran felé fordította: végre az arcába nézett. Jobban mondva tüntetően hagyta, hogy a kriminológus nézze. 265

– Ki tudja, lehet, hogy valaki a személyzet közül. Valaki, aki jelenleg is itt van, vagy olyan, aki régebben volt alkalmazásban. Ellenőrizniük kéne. – Épp ezt tesszük, de attól tartunk, az a személy, akit keresünk, sokkal agyafúrtabb annál, hogy bemutatkozzon nekünk. – Ahogy már maguk is megértették, ebbe a házba csak olyan emberek voltak bejáratosak, akiket Joseph fizetett. Felfogadta őket, fizetést adott nekik, az ellenőrzése alatt tartotta őket. Idegeneket sohase láttam. – És a fiúkat látta? – kérdezte Mila minden megfontolás nélkül. A nő pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna. – Nekik is fizetett. Néha, különösen az utóbbi időben, az volt a szórakozása, hogy egyfajta szerződést íratott alá velük, amellyel eladták neki a lelkűket. Arra gondoltak, hogy játék csupán, tréfa, hogy több pénzt facsarjanak ki az agyalágyult milliárdostól. így aztán aláírták. Valamennyien. Néhány pergament megtaláltam a dolgozószobája széfjében. Az aláírások meglehetősen kivehetők, bár tintának éppen nem nevezhető az, amit használtak... Felnevetett erre a hátborzongató célzásra, de valami különös nevetéssel, ami felkavarta Milát. Mélyről tört fel. Mintha sokáig tartogatta volna a tüdejében, és most hirtelen kibuggyant volna belőle. Rekedt volt a hangja a nikotintól, de a fájdalomtól is. Aztán a kezébe vette a mellette lévő könyvet. A Faust volt. Mila egy lépést tett felé. – Nincs semmi kifogása az ellen, hogy kihallgassuk a bátyját? Goran és Boris úgy pillantottak rá, mintha elment volna az esze. Lara újra felnevetett. – És hogyan szándékozik kihallgatni? Hiszen már inkább holt, mint élő... – Majd elkomorodva hozzáfűzte: – Már túl késő. De Mila erősködött: – Hagyja csak, hogy megpróbáljuk...

266

30. Első pillantásra törékeny nőnek tűnt Nicla Papakidis. Talán azért, mert alacsony volt, aránytalanul keskeny csípővel. Szeme, melyben szomorkás vidámság bujkált, Fred Astair musicaleket, egy letűnt szilveszteréjt, esetleg a nyár legutolsó napját juttatták az ember eszébe. Pedig nagyon erős asszony volt. Erejét apránként gyűjtögette össze a kisebb-nagyobb viszontagságok során. Egy pici faluban látta meg a napvilágot első szülöttként és egyetlen lányként a hét testvér közül. Csak tizenegy éves volt, amikor meghalt az anyja. így az ő feladata lett a háztartás vezetése, ő látta el az apját és a testvéreit. Elérte azt, hogy valamennyien leérettségizzenek, és méltóság– teljes munkát találjanak. Hála a sok lemondásnak és a jó gazdálkodásnak, mindig félre tudott tenni egy kis pénzt, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Látta a fivéreit, amint jóravaló lányokkal házasságot kötnek, otthont teremtenek maguknak, majd megajándékozzák vagy húsz unokaöccsel és unokahúggal, akik a szeme fényei lettek. Amikor a legkisebb öccse is elhagyta a szülői házat, akkor idős apját ápolta otthon, nem engedte, hogy az öregek otthonába kerüljön. Hogy ne terhelje öccseit és sógornőit, mindig ezt mondogatta: – Ne aggódjatok miattam. Nektek családotok van, én pedig magam vagyok. Nekem ez semmiféle áldozatot nem jelent. Apját a kilencvenedik évéig gondozta, a végén már úgy, mint egy csecsemőt. Apjuk halálakor összehívta a testvéreit. – Negyvenhét éves vagyok, azt hiszem, már nem fogok férjhez menni. Sohasem lesznek gyerekeim, de az unokaöcséim és unokahúgaim olyanok nekem, mintha azok lennének. Köszönöm, hogy meghívtatok magatokhoz, de már pár éve döntöttem, bár csak most tudatom veletek. Sosem látjuk viszont egymást, kedves testvéreim... Úgy döntöttem, Krisztusnak szentelem az életemet: holnaptól kolostorba vonulok, és ott is maradok életem végéig. – Akkor apáca! – jelentette ki Boris, aki vezetés közben csendben hallgatta Mila elbeszélését. – Nicla nem csupán apáca. Sokkal több annál. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült meggyőznöd Gavilát. De főleg azt, hogy aztán ő miként győzte meg Roche-t. – Csak egy próbálkozás... Mi vesztenivalónk van? Ráadásul azt hiszem, 267

Nicla az a személy, aki titokban tudja tartani az ügyet. – Hát arra mérget vehetsz! A hátsó ülésen volt egy piros szalaggal átkötött doboz. – A csokoládé Nicla egyetlen gyengéje – jelentette ki Mila, amikor arra kérte Borist, hogy álljon meg egy cukrászda előtt. – De ha klauzurás nővér, akkor nem jöhet velünk... – Nos, a történet a valóságban kissé bonyolultabb. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy Nicla csak pár évet töltött a kolostorban. Amikor észrevették, hogy milyen képességekkel rendelkezik, kiküldték a világba. Kevéssel déli tizenkettő után érkeztek meg. A városnak ezen a részén tökéletes káosz uralkodott. A forgalom zaját tetőzte a sztereoberendezések bömbölése, a nyitott ablakokon kihallatszó civakodások, az utcán zajló legális és illegális tevékenységek zaja. Az ott lakók szinte egész életüket ott élték le anélkül, hogy kimozdultak volna városnegyedükből. A központ – mely csupán néhány metrómegállónyira volt – luxuséttermeivel, butikjaival, teaszalonjaival éppolyan távol volt számukra, mint a Mars bolygó. Ebben a negyedben születtek, és itt is haltak meg anélkül, hogy valaha is kimozdultak volna. A műholdas navigátor a főútról való letérő után már nem szolgált további útmutatással. Az egyetlen információt a telefirkált falak adták, amelyek a különböző bandák felségterületei közötti határokat jelezték. Boris befordult egy mellékutcába, ami zsákutcában végződött. Már néhány perce feltűnt neki, hogy egy autó a sarkában van és követi. Az alvilág őrszemeinek feltűnt, hogy egy rendőrautó cirkál a városnegyed utcáin. – Elegendő, ha lépésben haladunk, és a kezünket jól látható helyen tartjuk – tanácsolta Mila, aki már máskor is járt a környéken. Az emeletes ház, amit kerestek, a szűk utca végén volt. Leparkoltak két szétégett autóváz közé. Kiszálltak, és Boris szétnézett. Épp be akarta kapcsolni az autó riasztóját, de Mila leállította. – Ne tedd! Sőt, hagyd benne a slusszkulcsot is! Ezek képesek lennének felfeszíteni az ajtót csak azért, hogy szívassanak bennünket. – Bocs, de akkor mi akadályozza meg őket abban, hogy elvigyék a kocsit? Mila a vezetői oldalhoz ült, majd a zsebéből elővett egy piros rózsafűzért, és a visszapillantó tükörre tekerte. – Itt ez a legjobb lopásgátló. Boris elképedve nézte. Majd követte az épület felé. A bejáratnál lévő táblán ez állt: „11-től lehet sorban állni az ebédért.” S mivel az üzenet 268

címzettjei közül nem mindenki tudott olvasni, rajzzal is kiegészítettek, ami órát ábrázolt egy gőzölgő tál felett. Főtt étel és fertőtlenítőszer szaga terjengett a levegőben. A bejáratnál néhány információterjesztő prospektus volt a legkülönbözőbb témákról: például a fogszuvasodás megelőzéséről vagy a nemi betegségek terjedésének megakadályozásáról. A cél az volt, hogy a hely váróteremhez hasonlítson. A faliújság tele volt különböző felhívásokkal. Mila a kabátujjánál fogva húzta Borist. – Menjünk, ott van fent. Elindultak felfelé. Nem volt egyetlen ép lépcsőfok sem, és a korlátot is épp hogy csak a lélek tartotta. – Miféle helyre hoztál? Boris, fertőzéstől félve, próbált nem megérinteni semmit. Egyfolytában nyavalygott, míg a lépcsőfordulóig nem értek. Egy üvegajtó mögött fiatal, nagyon csinos, húsz év körüli lány állt. Egy idős, rongyokba öltözött, alkoholtól és savanyú izzadságtól bűzlő férfinak nyújtott át egy orvosságos tégelyt. – Naponta egyet kell bevenned belőle, világos? A lányt szemlátomást nem zavarta az orrfacsaró bűz. Szelíd hangon beszélt, de hangosan és jól kihangsúlyozva a szavakat, ahogy a gyerekekkel szokás. Az öreg bólintott, de nem sok meggyőződéssel. A lány tovább erősködött. – Nagyon fontos. Sohasem szabad elfelejtened. Egyébként úgy jársz, mint legutóbb, amikor félholtan hoztak be. – Azzal elővett egy zsebkendőt, és a férfi csuklójára kötözte. – így nem fogsz megfeledkezni róla. Az öreg boldogan mosolygott, majd az orvossággal a kezében elindult, s közben egyre a csuklóján lévő új ajándékban gyönyörködött. – Szükségük van valamire? – fordult hozzájuk a lány. – Nicla Papakidist keressük – felelte Mila. Boris elbűvölten meredt a lányra, egy csapásra megfeledkezve iménti nyavalygásairól. – Azt hiszem, a folyosó végén lévő utolsó előtti szobában van – mutatott a lány a háta mögé. Amikor elhaladtak mellette, Boris a mellét fürkészte, de tekintete egy nehéz aranykeresztbe ütközött, amit a lány a nyakában hordott. – De hiszen ez egy... – Igen – felelte Mila visszafojtva a nevetését. – Kár. A folyosón végighaladva betekinthettek a termekbe: vaságyakat, matracokat, tolószékeket láttak. 269

Minden helyet emberi roncsok foglaltak el: AIDS-betegek, drogosok, májzsugoros alkoholisták, vagy egyszerűen csak lerobbant öregemberek. Két dolog volt közös bennük: a fáradt tekintetük, és az a tudat, hogy nem azt az életet élték, amit szerettek volna. Semelyik kórház nem fogadta volna be őket abban az állapotban. És valószínűleg nem volt családjuk, amelyik törődött volna velük. Vagy ha volt is, kitagadta őket. Erre a helyre jöttek meghalni. Ez volt a hely jellegzetessége. Nicla Papakidis „Kikötő”nek hívta. – Ma tényleg csodás idő van, Nora. Az apáca egy idős nő hosszú, ősz haját fésülte, aki az ablak felé fordulva feküdt az ágyban. Az apáca gondos mozdulatait megnyugtató szavak kísérték. – Ma reggel, amikor keresztüljöttem a parkon, hagytam egy kis kenyeret a madaraknak. Ebben a hóban ki sem mozdulnak a fészkükből, egész nap egymást melengetik. Mila bekopogott a nyitva álló ablakon. Nicla megfordult, és amikor megpillantotta a rendőrnőt, arca felragyogott. – Az én kicsikém! – mondta, s elébe sietett, hogy átölelje. – De jó, hogy látlak! Halványkék, vékony pulóvert viselt, aminek ujját feltűrte, mivel folyton melege volt. Térd alá érő fekete szoknyát hordott és tornacipőt. Bőre nagyon fehér volt, és ez még inkább kihangsúlyozta égszínkék szemét. Nyíltságot és tisztaságot sugárzott. Boris észrevette, hogy a nyakában ugyanolyan piros rózsafüzér lóg, mint amit Mila az autó visszapillantó tükrére kötött. – Bemutatom Borist, a kollégámat. Boris kissé zavartan lépett előre. – Örvendek. – Épp Mery nővérrel találkoztatok, igaz? – kérdezte Nicla, miközben megszorította Boris kezét. Boris elvörösödött. – Az igazat megvallva... – Ne aggódjon, másokra is ilyen hatással van. – Majd újra Milára pillantott. – Miért jöttél ide, a Kikötőbe, angyalom? Mila komoly arcot vágott. – Bizonyára hallottál az eltűnt kislányok esetéről. – Itt minden este imádkozunk értük. De a hírekből nem sokat lehet megtudni. – Én se mondhatok sokat... Nicla rámeresztette a szemét. 270

– A hatodik miatt jöttél, igaz? – Tudsz róla mondani valamit? Nicla felsóhajtott. – Próbálok kapcsolatot létesíteni. De nem könnyű. A képességem nem olyan már, mint a régi időkben. Sokat gyengült azóta. Talán ennek még örülnöm is kellene, hiszen ha teljesen elveszítem, az azt jelenti, hogy visszatérhetek a kolostorba szeretett nővéreim közé. Nicla Papakidis nem szerette, ha médiumnak nevezték. Azt mondta, nem ez a megfelelő szó „Isten adományának” meghatározására. Nem érezte magát különlegesnek. A tehetsége volt különleges. Őt csak közvetítőnek választotta ki az Úr, hogy adottságát mások javára használja. Idefelé jövet Mila többek között azt is elmesélte Borisnak, hogy Nicla miképpen fedezte fel természetfeletti képességeit. – Hatévesen már híres volt a falujában, mert képes volt megtalálni az elveszett tárgyakat: jegygyűrűket, lakáskulcsokat, az elhunytak elrejtett végrendeleteit... Egyik este megjelent a házukban a helyi rendőrfőnök: eltűnt egy ötéves kisfiú, és az anyja teljesen kétségbeesett. Niclát elvitték az asszonyhoz, aki könyörgött neki, hogy találja meg a fiát. Nicla egy percig meredten nézte a nőt, majd megszólalt: „Ez az asszony hazudik. A ház mögötti kertben temette el a fiát.” És pontosan azon a helyen meg is találták a gyermeket. Borist nagyon megrázta ez a történet. Talán ezért is ült le kissé távolabb, s hagyta, hogy Mila beszéljen az apácával. – Most egy kicsit mást szeretnék kérni tőled, mint máskor – folytatta a rendőrnő. – Arra lenne szükségem, hogy gyere velem egy helyre, és próbálj kapcsolatba lépni egy haldokló férfival. Mila a múltban már többször is igénybe vette Nicla segítségét. Néha az eseteit pont az apáca közbenjárásával sikerült megoldania. – Angyalom, tudod, hogy én nem mozdulhatok el innen. Itt mindig szükség van rám. – Tudom, de mégis erre kell, hogy kérjelek. Ez az egyetlen remény az elrabolt gyermek megmentésére. – Mondtam már: nem vagyok biztos abban, hogy a képességem még tökéletes. – Egy másik oka is van annak, hogy rád gondoltam... Szép kis summa üti a markát annak, aki bármiféle hasznos információval szolgál. – Igen, hallottam. De mihez kezdenék tízmillióval? Mila körülnézett, mintha magától értetődő lett volna, hogy a vérdíjból befolyó összeggel fel lehetne újítani a helyiségeket. – Hidd el, amikor megismered az egész történetet, arra is rá fogsz jönni, 271

mire tudnád felhasználni azt a pénzt. Nos, mit gondolsz? – Vera eljön meglátogatni ma. Ezt az ágyban fekvő idős asszony mondta. Egészen addig némán és mozdulatlanul feküdt, miközben az ablakot nézte. Nicla közelebb hajolt hozzá. – Igen, Nora. Később el fog jönni. – Megígérte. – Igen, tudom. Megígérte, és meg is fogja tartani az ígéretét, meglátod. – De az a fiú az ő székén ül – mondta Borisra mutatva, aki rögtön fel akart állni. De Nicla intett neki: – Maradjon csak. – Majd halkabban hozzáfűzte: – Vera az ikertestvére. Hetven évvel ezelőtt halt meg, amikor még mindketten kislányok voltak. Az apáca látta, hogy Boris elsápad, mire hangosan felkacagott. – Nem, különleges ügynök, nem vagyok képes a túlvilággal beszélni. De Nora szereti hallani, hogy a testvére meg fogja látogatni. Boris azoknak a történeteknek a hatására, amiket Mila idejövet mesélt neki, meglehetősen ostobán érezte magát. – Akkor velünk jössz? – erősködött Mila. – ígérem, hogy valaki még sötétedés előtt hazakísér. Nicla Papakidis egy kicsit még gondolkodott. – De mondd csak: hoztál nekem valami ajándékot? Mila arcán széles mosoly terült el. – A csokibonbonok a kocsiban vannak, és rád várnak. Nicla elégedetten bólintott, majd újra komoly arcot vágott. – Az, amit megtudok majd attól az embertől, nem lesz kellemes, igaz? – Azt hiszem, cseppet sem lesz az. Nicla megszorította a nyakában lógó rózsafüzért. – Rendben van. Hát akkor menjünk.

Pareidoliának nevezik azt a jelenséget, amikor számunkra ismerős formákat keresünk a rendezetlen képekben: a felhőkben, a csillagképekben, vagy akár a tej felszínén úszó zabpehelyben. Ugyanígy bukkantak fel a képek Nicla Papakidisben. Ő nem nevezte ezeket látomásoknak. Meg aztán tetszett neki a „pareidolia” kifejezés – görög eredetű volt, akárcsak ő maga. Ezt magyarázta Borisnak, miközben a hátsó ülésen ülve egymás után tüntette el a szájában a csokoládébonbonokat. Boris nem is annyira az apáca elbeszélésén volt meglepődve, mint inkább azon, hogy épségben 272

megtalálta az autóját, még csak egy karcolás sem esett rajta abban a rossz hírű negyedben. – Miért nevezte „Kikötő”-nek a házat? – Ez attól függ, hogy miben hisz, Boris. Egyesek számára végállomást jelent, mások számára az indulást. – És az ön számára? – Számomra mindkettőt. Kora délután értek a Rockford-birtokra. A ház előtt Stern és Goran várták őket. Sarah Rosa az emeleten tartózkodott, hogy megegyezzen a haldoklót ápoló orvosi személyzettel. – Épp időben érkeztetek – fogadta őket Stern. – A helyzet ma reggelre kritikusra fordult. Az orvosok meg vannak győződve arról, hogy már csak órái vannak hátra. Miközben elindultak, Goran bemutatkozott Niclának, majd elmagyarázta, hogy mi lesz a teendője, de nem sikerült teljes mértékben eltitkolnia szkepticizmusát. Már máskor is látott néhány médiumot tevékenykedni a rendőrség szolgálatában. Általában a beavatkozásuk semmiféle eredményt nem hozott, csupán összezavarta a nyomozást, hamis nyomokat hozott létre, és hiábavaló reményeket keltett. Az apácát egyáltalán nem lepte meg a kriminológus kételkedése. Sokszor látta már az emberek arcán ezt a hitetlenkedő arckifejezést. Stern, vallásos lévén, nem igazán hitt Nicla képességeiben. Ő mindezt sarlatánságnak tartotta. De megzavarta az a tény, hogy pont egy apáca foglalkozik ezzel. „Legalább nem anyagi érdekből teszi” – mondta kevéssel azelőtt a még nála is szkeptikusabb Sarah Rosának. – Tetszik a kriminológus – árulta el bizalmasan Nicla Milának, miközben felfelé haladtak a lépcsőn. – Bizalmatlan, és nem tartja fontosnak, hogy eltitkolja. Mila érezte, hogy ezt a megjegyzést Niclával nem látnoki képessége mondatja, hanem szívéből jönnek a szavak. Mila hálás volt neki. Ez a megjegyzés eloszlatta azokat a kételyeit Gorannal szemben, amelyeket a Sarah Rosával folytatott beszélgetés ébresztett benne. Joseph B. Rockford szobája egy széles, gobelinekkel díszített folyosó végén volt. Az erkélyről pompás kilátás nyílt az alattuk elterülő völgyre. A baldachinos ágy a szoba közepén állt. Körülötte mindenfelé orvosi berendezések voltak, melyek végigkísérték a milliárdos utolsó óráit. Jelezték neki a mechanikus idő múlását, mely a szívmonitor bipjeiből, a lélegeztetőgép fújtatásából és zihálásából, az infúzió csepegéséből és halk, folyamatos elektromos zümmögésből állt. 273

Rockford felsőtestét néhány párna emelte meg. Karja az oldala mellett nyúlt el egy hímzett ágyterítőn. Szeme csukva volt. Halvány rózsaszín, nyersselyem pizsamát viselt, mely a nyakán nyitva volt: ott vezették be a légzését biztosító csövet. Ritkás haja hófehér volt. Sasorra csak még jobban kihangsúlyozta az arca beesettségét. Testének többi részét teljesen elfedte a takaró. Százévesnek tűnt, holott alig volt ötven. Abban a percben egy ápoló éppen a nyakán lévő sebet látta el: kicserélte a gézt a tubus körül. A személyzet közül, mely a nap huszonnégy órájában váltotta egymást az ágya körül, csak a személyi orvosa és az asszisztense lehetett jelen. Amikor a csapat tagjai átlépték a küszöböt, Lara Rockford pillantása keresztezte a tekintetüket. Joseph B. Rockford húga semmi pénzért nem hagyta volna ki ezt a jelenetet. Egy félreeső fotelben ült, és mit sem törődve a higiéniai szabályokkal, cigarettázott. Amikor az ápolónő megjegyezte, hogy a bátyja kritikus állapotára való tekintettel talán ezt nem kéne, a nő egyszerűen csak ezt felelte: – Most már úgysem árthat neki. Nicla magabiztos léptekkel indult az ágy felé, s közben magában összehasonlította e kiváltságos haldoklás jelenetét azzal a nyomorral, amit nap mint nap lát a „Kikötő”-ben. Joseph B. Rockford ágyához érve keresztet vetett, aztán Goranhoz fordulva így szólt: – Kezdhetjük. Nem kellett jegyzőkönyvet készíteniük az itt történtekről. Semelyik esküdtszék sem vett volna figyelembe efféle bizonyítékot. Az sem lett volna kívánatos, ha a sajtó tudomást szerezne az ügyről. Mindennek a négy fal között kellett maradnia. Boris és Stern állva maradtak a csukott ajtó mellett. Sarah Rosa az egyik sarokban állt meg. A falnak támaszkodott, és a mellkasán összefonta a karját. Nicla a baldachinos ágy mellé ült egy székre. Mila is mellé ült. Velük szemben állt Goran, aki mind az apácát, mind Rockfordot jól meg akarta figyelni. A médium koncentrálni kezdett. Az orvosok a Glasgow-skálával mérik a páciensek kómájának mélységét. Egyszerű próbákon keresztül – szóbeli válasz, a szem kinyitása, motorikus reakció – meg tudják állapítani a neurológiai rendszer károsodásának fokát. Mintha egy lépcső vezetne lefelé: a tudati állapot egyre gyengül, míg végül teljesen megsemmisül. Néhány tanú, aki felébredt abból az állapotból, a környező világ tudatos érzékeléséről és szenvedéstől mentes nyugalom lebegésszerű állapotáról számolt be. Egyébként nem sokat tudunk arról, hogy a valóságban mi 274

történik a lét és a halál közötti intervallumban. Ráadásul az, aki felébredt a kómából, ezen a skálán csupán két-három fokot haladt lefelé. Egyes neurológusok szerint vagy száz fok létezik. Mila nem tudta, hogy Joseph B. Rockford éppen hol van abban a percben. Talán ott volt velük, és még hallotta is őket. Vagy talán már elég mélyre zuhant ahhoz, hogy megszabaduljon saját kísérteteitől. Egy dologban azonban biztos volt: Niclának nagyon mély és veszélyes szakadékba kell leereszkednie ahhoz, hogy megtalálja. – Igen, most kezdek érezni valamit... Nicla a térdén tartotta a kezét. Mila észrevette, hogy az ujjai rángatózni kezdenek a feszültségtől. – Joseph még itt van – jelentette ki a médium. – De nagyon... távol. Mégis megért még valamit az idelent történtekből. Sarah Rosa hitetlenkedő pillantást váltott Borisszal. A fiatalember kis híján megeresztett egy mosolyt, de még időben sikerült elfojtania. – Nagyon nyugtalan... És dühös... Nem bírja elviselni, hogy még mindig itt kell lennie. El szeretne menni, de nem tud. Valami visszatartja... Zavarja az a szag... – Miféle szag? – kérdezte Mila. – A rothadt virágoké. Azt mondja, elviselhetetlen. Beleszagoltak a levegőbe, mintha e szavakra keresnének megerősítést, de kellemes illatot éreztek: az ablakpárkányon egy nagy vázában frissen vágott virágok voltak. – Próbáld szóra bírni, Nicla! – Nem hiszem, hogy van hozzá kedve... Nem, nem akar beszélni velem. – Meg kell győznöd. – Sajnálom... – Mit? De a médium nem fejezte be a mondatot. Ehelyett ezt mondta: – Azt hiszem, mutatni akar valamit... Igen, így van... Egy szobát mutat... Ezt a szobát... Nélkülünk... Az orvosi gépek nélkül... – Nicla megmerevedett. – Van valaki mellette. – Ki az? – Egy nő, gyönyörű szép... Azt hiszem, az anyja. Mila a szeme sarkából látta Lara Rockfordot, amint mozgolódik a fotelban, és rágyújt az ezredik cigarettájára. – Mit csinál? – Joseph még nagyon kicsi... A térdén tartja, és valamit magyaráz neki... Óvja és figyelmezteti. Azt mondja, a kinti világ csak bajt hozhat rá. Ha pedig itt marad, végig biztonságban érezheti magát. Megígéri neki, hogy 275

védeni és gondozni fogja, és sose hagyja magára... Goran és Mila összenéztek. Tehát így kezdődött Joseph aranyozott rabsága: anyja távol tartotta a világtól. – Azt mondja neki, hogy az összes veszély közül a nők a legrosszabbak... A külvilág tele van nőkkel, akik mindenét el akarják venni... Csak azért fogják szeretni, amit birtokol. Be fogják csapni, kihasználják. – Majd az apáca újra megismételte: – Sajnálom... Mila újra Goranra pillantott. Aznap reggel Roche előtt a kriminológus magabiztosan azt állította, hogy Rockfort dühe – ami miatt később sorozatgyilkossá vált – onnan származik, hogy nem tudja elfogadni önmagát. Mert valaki – valószínűleg az anyja – felfedezte szexuális orientációját, és sosem bocsátott meg neki. Megölni a partnert azt jelenti, eltörölni saját vétkét. De Gavila nyilvánvalóan tévedett. A médium elbeszélése megcáfolt ezt a teóriát. Joseph homoszexualitása az anyja fóbiáira vezethető vissza. Talán a nő tudott a a nemi orientációjáról, de nem szólt semmit róla. – De Joseph miért gyilkolta meg a partnereit? Nekem még azt sem engedték, hogy meghívjam a barátnőimet. Valamennyien Lara Rockfordra néztek. A fiatal nő reszkető kezében szorongatta a cigarettáját, és lesütött szemmel beszélt. – Az anyja hozatta ide azokat a fiúkat – állította Goran. – Igen, és ő is fizette őket. A könnyek peregni kezdtek Lara egyetlen ép szeméből, még groteszkebb maszkká téve az arcát. – Az anyám gyűlölt. – Miért? – akarta tudni a kriminológus. – Azért, mert nő vagyok. – Sajnálom... – ismételte meg Nicla. – Hallgass! – kiáltotta Lara a bátyja felé. – Sajnálom, húgocskám... – Hallgass! Ezt dühösen kiáltotta miközben felállt. Az ajka remegett. – Maguk ezt el sem tudják képzelni! Nem tudják, mit jelent állandóan magunkon érezni egy tekintetet, ami mindenhová követ, és tudni, hogy ez mit jelent. Még ha nem is akarjuk elismerni, mert még a gondolata is undort kelt. Azt hiszem, Joseph azt akarta megérteni... hogy miért vonzódott annyira hozzám. Nicla transzban maradt, és erős remegés futott végig a testén, miközben Mila a kezét fogta. 276

– Tehát ön ezért ment el hazulról? – Goran kérdőn meredt Lara Rockfordra, mintha mindenáron igenlő választ várt volna erre a kérdésre. – És ezért kezdett el ölni... – Igen, azt hiszem, így lehetett. – Majd öt évvel ezelőtt ön visszatért ebbe a házba... Lara Rockford keserűen felnevetett. – Semmit sem tudtam minderről. Azzal áltatott, hogy egyedül van, és elhagyatottnak érzi magát. Hogy én a húga vagyok, szeret engem, és ki kell békülnünk. Hogy az egész csupán az én agyrémem. És én hittem neki. Ideköltöztem. Az első napokban teljesen normálisan viselkedett: gyengéd volt, kedves, a kedvemben járt. Egyáltalán nem az a Joseph volt, akit gyerekkoromban ismertem. Egészen addig a napig... – Újra felnevetett. Nevetése még a szavainál is jobban kifejezte az elszenvedett csapást. – Nem baleset volt, ami miatt így lerokkant – sugallta Goran. Lara megrázta a fejét. – így legalább biztos lehetett abban, hogy nem megyek el többé. Nagy szánalmat éreztek a fiatal nő iránt, aki nem is annyira a ház foglya volt, mint inkább a saját testéé. – Bocsássanak meg – mondta, miközben az ajtó felé indult bicegő léptekkel, maga után húzva sérült lábát. Stern és Boris félrehúzódtak, hogy utat adjanak neki. Majd újra Goranra pillantottak, arra várva, hogy döntsön a továbbiakról. A kriminológus Niclához fordult. – Úgy érzi, tudja folytatni? – Igen – felelte az apáca, bár egyértelműen látszottak rajta a kimerülés jelei. A következő kérdés valamennyinél fontosabb volt. Ez volt az egyetlen lehetőségük. A választól nemcsak az elrabolt kislány sorsa függött, hanem az övéké is. Mert ha nem sikerül rájönniük az elmúlt időszak eseményeinek mozgatórugójára, akkor ez az ügy örökre az emlékezetükbe fog vésődni, s mint egy átkot fogják magukon hordani. – Nicla, meséltesse el Joseph-fel azt, hogy mikor találkozott azzal a férfival, aki olyan, mint ő...

277

31. Éjszakánként hallotta üvölteni. Erős fejfájás gyötörte, és nem hagyta aludni. Már a morfium sem tudta enyhíteni a nyilalló fájdalmakat. Vergődött az ágyában, és sikoltozott, amíg teljesen el nem ment a hangja. Egykori szépsége, amit nagy gonddal próbált megőrizni az idő könyörtelen rombolásától, semmivé foszlott. Ráadásul közönséges lett. Ő, aki mindig választékosán, megfontoltan beszélt, most trágár szavakat használt, és cifrán káromkodott. Mindenkivel baja volt: a férjével, amiért olyan korán egyedül hagyta; a lányával, mert megszökött tőle; Istennel, amiért hagyta, hogy így lepusztuljon. Egyedül a fia tudta lecsillapítani. Bement a szobájába, és lekötötte a kezét egy selyemkendővel, hogy ne tehessen kárt magában. Már kitépkedte csaknem minden hajszálát, arca pedig csíkos volt az alvadt vértől, miután körmeivel végigszántott rajta. – Joseph – mondta, miközben a fia a homlokát simogatta. – Mondd azt, hogy jó anya voltam. Mondd, kérlek! Joseph pedig belenézett azokba a könnyes szemekbe, és kimondta. Harminckét éves volt akkor Joseph B. Még tizennyolc éve volt hátra a halállal való találkozójáig. Nem sokkal azelőtt felkerestek egy neves genetikust, hogy meggyőződjenek arról, vajon ő is osztozni fog-e apja és nagyapja sorsában. Mivel akkoriban az orvostudomány még csekély ismeretekkel rendelkezett a betegségek genetikai alapon való öröklődésével kapcsolatban, a válasz meglehetősen homályos volt: annak esélye, hogy a ritka betegségre való hajlam már születésétől fogva megvan benne, negyven és hetven százalék között mozog. Attól kezdve Joseph úgy élt, hogy tudata előtt ez az egyetlen mondat lebegett. Minden mást csupán „felvezető szakaszának tekintett. Akárcsak anyja betegségét. A hatalmas ház éjszakáit az asszony embertelen üvöltése verte fel. A termek visszhangja még jobban felerősítette, lehetetlen volt elmenekülni előle. Több hónapos kialvatlanság után Joseph hozzászokott ahhoz, hogy füldugókkal aludjon, hogy ne hallja azt a kínszenvedést. De ez nem volt elég. Egyik reggel négy óra tájban felébredt. Álmodott valamit, de nem tudott rá visszaemlékezni. Nem az álom ébresztette fel. Felült az ágyban, és megpróbált rájönni, mi lehet az. Szokatlan csend volt a házban. 278

Joseph megértette. Felkelt és felöltözött: nadrágot, magas nyakú pulóvert húzott, majd felvette Barbour márkájú zöld esőkabátját. Aztán kilépett a szobából. Elhaladt anyja szobájának csukott ajtaja mellett. Lement az impozáns márványlépcsőn, és pár perc múlva kint volt a szabadban. Végigment a birtokon keresztülvezető széles úton, s hamarosan a nyugati szárny kapujához ért, amit többnyire a beszállítók és a személyzet használt. Számára az volt a világ határa. Gyerekkorukban Larával sokszor elmerészkedtek odáig felderítő útjaik során. Annak ellenére, hogy sokkal fiatalabb volt nála, a húga át akart menni a kapun, irigylésre méltó bátorságot mutatva. De Joseph mindig visszakozott. Lara már majdnem egy éve elment. Miután megtalálta az erőt ahhoz, hogy átlépje azt a határvonalat, nem adott magáról semmi hírt. Joseph érezte a hiányát. Azon a hűvös novemberi reggelen Joseph pár percig mozdulatlanul állt a kapu előtt. Aztán átmászott rajta. Amikor a lába újra földet ért, újfajta érzelem kerítette hatalmába: bizsergést érzett a mellkasában, és ez az érzés egész testében szétáradt. Életében első ízben tapasztalta meg, hogy mi az az öröm. Elindult az aszfaltozott úton. A hajnal halványan derengett a horizonton. Az őt körülvevő természet éppen olyan volt, mint a birtokon belül, olyannyira, hogy egy pillanatra az volt a benyomása, egyáltalán nem is hagyta el azt a helyet, és hogy az a kapu voltaképpen csak ürügy, mert az egész teremtett világ ott kezdődik és ott is végződik, és akárhányszor átlépi azt a határvonalat, minden kezdődik elölről. Párhuzamos univerzumok végeérhetetlen sora, valamennyi teljesen egyforma. Előbb vagy utóbb meg fogja pillantani a házát, amint kiemelkedik az ösvény mentén, és akkor bizonyosságot szerez arról, hogy csak áltatta magát. De ez nem történt meg. Ahogy lassan növekedett a távolság, rájött, hogy mégiscsak sikerülni fog. Egy lélek sem járt arrafelé. Nem látszottak sem autók, sem pedig házak. Léptei döngése volt az egyetlen emberi jelenlét az új napot köszöntő madarak csivitelése közepette. Nem fújt a szél, hogy mozgassa a fák lombját, melyek úgy meredtek rá, mint valami idegenre. És ő szinte késztetést érzett arra, hogy visszaköszönjön nekik. A levegő csípős és jellegzetes szagú volt: dér, száraz levelek és élénkzöld fű illata keveredett. A nap most már több volt, mint pusztán egy ígéret. A mezők fölé siklott: egyre szélesebb és hosszabb lett, olajfoltként tágult ki. Joseph nem tudta volna megmondani, hány kilométert tett meg. Nem volt semmi célja. De épp ez volt a jó az egészben: nem számított, hová jut el. Lábizmaiban lüktetett a tejsav. Sohasem sejtette, hogy a fájdalom kellemes is lehet. 279

Teste tele volt energiával, és volt levegő lélegezni. Ez a két tényező határozott meg mindent. Ez alkalommal nem akart töprengeni a dolgokon. Egészen addig a napig mindig az elméje kerekedett felül, és félelmei elzárták előtte az utat. És bár valami ismeretlen talán lesben áll valahol, ez alatt a rövid idő alatt megtanulta, hogy nem csupán veszélyt rejtegethet számára, hanem valami értékes dolgot is: a csodát és a meglepetést. Ilyesmit érzett akkor is, amikor újfajta zajt hallott. Halk volt, és távoli, de egyre közelebb ért, végül már a háta mögött hallatszott. Ekkor felismerte: egy autó berregése volt. Megfordult. Épp hogy csak a tetejét látta egy domb mögött. Aztán eltűnt egy lejtőn, majd újra felbukkant. Régi, bézsszínű station wagon volt. Egyre közeledett felé. A piszkos szélvédőn keresztül nem lehetett látni az utasait. Joseph úgy döntött, nem foglalkozik vele, visszafordult, és ment tovább. Amikor az autó a közelébe ért, úgy tűnt, mintha lassítana. – Hé! Habozott, hogy megforduljon-e. Talán valaki azért jött, hogy véget vessen a kalandjának. Igen, így lehet. Az anyja felébredt, és elkezdte kiabálni a nevét. Mivel nem találta az ágyában, rászabadította a személyzetet, hogy keressék mindenfelé. Talán az a férfi, aki hívta, az egyik kertészük volt, aki a saját autójával indult a keresésére, és már előre örül a szép kis summának, ami a szolgálatáért üti majd a markát. – Hova mész, hékás? Elvigyelek egy darabon? Ez a kérdés megnyugtatta. Nem lehetett valaki a birtokról. Az autó mellé ért. Joseph nem látta a vezető arcát. Megállt. Az autó úgyszintén. – Én észak felé megyek – mondta a volánnál ülő férfi. – Megkímélheted magad néhány kilométernyi gyaloglástól. Ugyan nem sok, de errefelé nem találsz stoppot. A férfi kora meghatározhatatlan volt. Talán negyven lehetett, talán valamivel kevesebb. Hosszú, ápolatlan, vöröses szakálla miatt nehéz volt megállapítani a korát. A haja is hosszú volt. Középen elválasztva, hátrafésülve hordta. A szeme szürke volt. – Na, mi lesz? Beszállsz? Joseph egy pillanatig gondolkodott, majd megszólalt: – Igen, köszönöm. Beült az ismeretlen férfi mellé, majd az autó újra elindult. Az üléseket barna bársonyhuzat fedte, ami néhány helyen kikopott. A kocsiban légfrissítők keverékének szaga terjengett. Az illatosító a visszapillantó tükörről lógott, tartalma az évek során többször is cserélődött. A hátsó ülés le volt engedve, hogy nagyobb legyen a raktér, és tele volt kartondobozokkal, nejlonzacskókkal, szerszámokkal és különböző méretű 280

marmonkannákkal. Minden tökéletes rendben volt elhelyezve. A sötét műanyagból készült műszerfalon régi matricák ragasztóinak maradványa látszott. Az ósdi autórádió kazettás magnójából countryzene szólt. A vezető, amikor megszólította, levette a hangerőt, most újra felerősítette. – Már régóta gyalogolsz? – kérdezte. Joseph kerülte a tekintetét, hogy ne vegye észre, hogy hazudik. – Igen, tegnap óta. – És nem stoppoltál? – De. Felvett egy kamionos, de aztán más irányba kellett mennie. – Miért, te hova mész? Joseph nem várta ezt a kérdést, így az igazat mondta. – Nem tudom. A férfi nevetésben tört ki. – Ha nem tudod, akkor miért hagytad ott a kamionost? Joseph felé fordult, és komolyan ránézett. – Azért, mert túl sokat kérdezősködött. A férfi még hangosabban nevetett. – Nagyon bírom a közvetlen modorodat, haver. A férfi piros, rövid ujjú széldzsekit viselt. A nadrágja világosbarna volt, gyapjúpulóverét pedig rombuszok díszítették. Vastag gumitalpú munkacipőt viselt. Mindkét kezével szorította a kormányt. A bal csuklóján olcsó műanyag kvarcórát viselt. – Figyelj, fogalmam sincs, mik a terveid, és nem is akarok kérdezősködni, de itt lakom a közelben, és ha van kedved, megreggelizhetnél nálam. Mit szólsz hozzá? Joseph azon volt, hogy nemet mondjon. Már az is elég kockázatos volt, hogy beszállt a kocsijába, nem követheti ezt az embert, ki tudja, hova. Ki is rabolhatja, vagy még ennél rosszabb is történhet. De aztán rájött, hogy csupán a félelmei befolyásolják. A jövő rejtélyes, nem pedig fenyegető – ezt éppen azon a reggelen fedezte fel. És hogy megismerje ennek gyümölcseit, kellett valami kockázatot vállalnia. – Rendben van. – Tojás sonkával és kávé – ígérte az ismeretlen.

Húsz perccel később letértek a főútról, és földúton hajtottak tovább. Lassan döcögtek végig a buckák között, míg egy ferde tetős faházhoz nem értek. A házat fedő fehér festék itt-ott lekopott. Az eresz is rogyadozott, és a gerendák közül fűcsomók kandikáltak ki. „Ki lehet ez a fazon?” – töprengett magában Joseph, amikor meglátta, 281

hol lakik. De úgy érezte, maga a válasz nem is annyira fontos, mint inkább az, hogy felfedezheti a világot, amiben él. – Isten hozott! – mondta neki a férfi, amint átlépték a küszöböt. Az első szoba közepes méretű volt. A berendezés három székből, egy asztalból, ósdi kanapéból és kredencből állt, amelyből hiányzott néhány fiók. A tapéta több helyen is szakadozott. Az egyik falon keret nélküli kép lógott, ami ismeretlen tájat ábrázolt. Az egyetlen ablak mellett kormos kőkandalló állt, ami előtt kihűlt, üszkös fatuskók hevertek. Egy fatörzsből kifaragott ülőkén néhány egymásra halmozott lábos volt, valamennyinek az alja feketéllett a beleégett zsírtól. A helyiség végében két csukott ajtó volt. – Sajnálom, de nincs vécé. De ott kint rengeteg fa van... – tette hozzá nevetve a férfi. Nem volt áram és víz sem, de a férfi hamarosan kivette a kocsi hátsó üléséről a marmonkannákat. Régi újságokkal és a kint szedett fával begyújtotta a kandallót. Miután úgy-ahogy megtisztította az egyik serpenyőt, vajat olvasztott benne, majd beledobta a tojásokat a sonkával együtt. Bár póri étel volt, mégis étvágygerjesztő. Joseph kíváncsi tekintettel követte a mozdulatait, és közben kérdésekkel bombázta, épp úgy, ahogy a gyerekek teszik a felnőttekkel, amikor elkezdik felfedezni a világot. De a férfit ez szemlátomást nem zavarta, sőt szeretett beszélni. – Régóta élsz ezen a helyen? – Egy hónapja, de ez nem az én házam. – Ezt hogy érted? – Az ott az igazi házam – mutatott a kint parkoló autóra. – Én a világot járom. – Akkor miért álltál meg itt? – Mert tetszik ez a hely. Egy nap erre jártam, és megpillantottam az ösvényt. Visszafordultam, és eljutottam ebbe a házba. Ki tudja, mióta áll elhagyatottan. Valószínűleg földműveseké volt. Hátul van egy szerszámos kamra. – Ki tudja, mi lett velük... – Ah, gőzöm sincs róla. Úgy tehettek, mint a többiek. Amikor a falusi élet ellehetetlenült, a városba mentek szerencsét próbálni. Errefelé rengeteg elhagyatott tanya van. – Miért nem próbálták eladni a birtokukat? Az ismeretlen felnevetett. – Ugyan ki venne telket egy efféle helyen? Ebből a földből egy fillérnyi hasznuk sem lenne, barátocskám! 282

Miután megsült a tojás, a férfi az asztalon lévő tányérokba tette. Joseph azonnal a sárga pépbe szúrta a villáját. Rájött, hogy nagyon éhes. ízletes volt a rántotta. – Ízlik, mi? Egyél csak nyugodtan, van bőven. Joseph tovább habzsolta az ételt. Majd tele szájjal megkérdezte: – Sokáig maradsz itt? – Arra gondoltam, hogy ezen a hétvégén elmegyek: kemény a tél errefelé. Feltöltöm a kannákat vízzel, és körbejárom a szomszédos elhagyatott tanyákat, hátha valami hasznos dologra bukkanok. Ma reggel például egy kenyérpirítót találtam. Azt hiszem, el van törve, de majd megpróbálom megjavítani. Joseph elméje mindent regisztrált: hogyan kell reggelit készíteni csupán egy kis vajból, tojásból és sonkából, hogyan kell ivóvízzel feltankolni. Talán arra gondolt, hogy valamikor, egy újfajta életben jól jönnek neki ezek az ismeretek. Irigylésre méltónak találta az ismeretlen férfi életmódját. Bármennyire nehéz és kemény élet, mégis végtelenül jobb annál, amit ő élt ez idáig. – Tudod, hogy még be sem mutatkoztunk? Joseph villát tartó keze megállt a levegőben. – Ha nem akarod megmondani a neved, semmi gáz. Nekem akkor is szimpatikus vagy. Joseph folytatta az evést. A férfi nem erőltette a dolgot, de Joseph úgy érezte, valamiképpen kompenzálnia kell a vendéglátást. Elhatározta, hogy elárul magáról valamit. – Ötvenéves koromban szinte biztosan meg fogok halni. Azzal elmesélte neki, milyen átok ül családja férfitagjain. A férfi figyelmesen hallgatta. Anélkül, hogy a nevét megemlítette volna, elmesélte, hogy gazdag, és gazdagsága forrását is megemlítette: azt a bátor és jó megérzéssel rendelkező nagyapát, aki elvetette a szerencse magjait. Aztán az apjáról is beszélt, akinek vállalkozói tehetségével sikerült megdupláznia a vagyont. Végül saját magáról is mesélt: elmondta, hogy már nem maradt semmiféle célkitűzése, mert elődei mindent elértek. Azért jött a világra, hogy csupán két dolgot hagyjon hátra maga után: egy óriási vagyont és egy halálos kórt rejtő gént. – Azt megértem, hogy a betegség, ami megölte az apádat és a nagyapádat, elkerülhetetlen. De ami a pénzt illeti, arra mindig van valami megoldás. Miért nem mondasz le a gazdagságról, ha nem érzed magad teljesen szabadnak? – Azért, mert mindig pénz vett körül, nem tudom, hogy lennék meg nélküle akár csak egy napig is. Amint látod, bárhogy is döntök, mégis 283

halálra vagyok ítélve. – Baromság! – felelte a férfi, miközben felállt, hogy elöblítse a serpenyőt. Joseph megpróbálta jobban kifejteni a gondolatát: – Én mindent megkaphatok, amit csak akarok. Pont ezért nem tudom, mi az a vágy. – Micsoda süket duma! Pénzzel nem vehetsz meg mindent. – Hidd el, hogy bármit megtehetek. Ha a halálodat akarnám, felfogadnék két bérgyilkost, és kinyírnának anélkül, hogy bárki bármit is megtudna. – Már megtetted valaha? – kérdezte a férfi hirtelen komoly arccal. – Mit? – Fizettél már valakinek azért, hogy megöljön valakit helyetted? – Én nem. De tudomásom van arról, hogy apám és nagyapám már megtették. Rövid szünet állt be. – De az egészséget nem veheted meg. – Ez igaz. Azonban ha előre tudod, mikor fogsz meghalni, a probléma meg van oldva. Tudod, a gazdagok azért boldogtalanok, mert tudják, hogy előbb-utóbb itt kell hagyniuk minden tulajdonukat. Nem viheted magaddal a pénzt a sírba. Nekem viszont nem kell gyötörni magam a halálom gondolatával, ezt már valaki megtette helyettem. A férfi elgondolkodva hallgatott. – Igazad van – mondta. – De az nagyon szomorú, ha nem vágysz semmire. Csak van valami, amit szeretsz csinálni, nem? Kezdd onnan... – Hát... szeretek gyalogolni. Meg aztán ma reggel óta szeretem a sonkás tojást. Meg a fiúkat is bírom... – Ez azt jelenti, hogy te... – Az igazat megvallva nem tudom. Velük van kapcsolatom, de nem tudnám megmondani, hogy valóban kívánom őket. – Akkor miért nem próbálod meg egy növel? – Valószínűleg ezt kéne tennem. De előtte vágynom kéne rá, érted? Nem tudom jobban elmagyarázni. – Nem, nagyon is érthető voltál. – Feltette a serpenyőt a faülőkére. Aztán a csuklóján lévő kvarcórára nézett. – Tíz óra van. Be kell mennem a városba. Szükségem van néhány alkatrészre, hogy megjavítsam a kenyérpirítót. – Akkor én megyek. – Ne menj, ugyan miért mennél? Maradj itt, és pihenj egy kicsit, ha van kedved. Hamarosan visszajövök. Esetleg együtt vacsorázhatnánk, meg egy 284

kicsit eldumcsizunk. Jó fej vagy, tudod? Joseph a szakadt kárpitú ócska kanapéra nézett. Elég hívogatónak tűnt. – Rendben van. Alszom egy kicsit, ha ez nem probléma. A férfi mosolygott. – Fantasztikus! – jelentette ki. Már majdnem kiment a házból, de aztán visszafordult. – Apropó, mit szeretnél vacsorázni? Joseph rámeredt. – Nem tudom. Lepj meg valamivel! Egy kéz rázta gyengéden a vállát. Joseph kinyitotta a szemét, és rájött, hogy már este van. – Ezt nevezem kimerültségnek! Kilenc órát aludtál egyhuzamban! Joseph nyújtózkodva felkelt. Már jó ideje nem pihent ilyen jól. Ernyedtség fogta el. – Már vacsoraidő van? – kérdezte. – Tüzet gyújtok, és már kezdem is. Hoztam egy csirkét, parázson megsütöm egy kis krumplival. Rendben van a menü? – Nagyon is, már farkaséhes vagyok. – Közben nyiss ki magadnak egy sört, ott van az ablakpárkányon. Joseph még sohasem ivott sört, nem számítva azt, amit anyja a karácsonyi puncsba szokott tenni. Kivett egy dobozt a hatos csomagból, és benyomta a fémnyelvet. Ajkát az alumínium széléhez illesztette, és nagyot kortyolt belőle. Erezte, amint a hideg ital gyorsan csorog végig a nyelőcsövén. Kellemes, szomjoltó érzés volt. A második korty után böffentett. – Egészségedre! – kiáltotta az ismeretlen. Odakint hideg volt, de bent a tűz kellemes meleget árasztott. Az asztal közepére állított gázlámpa fénye gyengén bevilágította a szobát. – A vasáruboltban azt mondták, hogy a kenyérpirító még menthető. A boltos adott pár tippet is, hogy miként javítsam meg. Mázlim volt: azt hiszem, majd eladom valamelyik piacon. – Akkor tehát ebből élsz? – Hát igen, néha ebből is. Az emberek egy csomó használható dolgot kidobnak, én pedig megjavítom őket, és így keresek vele egy kis lóvét. Néhány dolgot pedig megtartok, mint például azt a képet ott... – A falon lógó keret nélküli tájképre mutatott. – Miért pont azt? – kérdezte Joseph. – Nem is tudom. Tetszik. Azt hiszem, a születési helyemre emlékeztet. De meglehet, hogy sosem jártam arra: annyit utaztam már, hogy nem is emlékszem... 285

– Tényleg annyifelé jártál már? – Igen, nagyon sok helyen. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra beleveszne az emlékeibe, de aztán rögtön visszatért a jelenbe. – A csirkém igazán különleges, majd meglátod. És apropó: van egy meglepetésem számodra. – Egy meglepetés? Miféle meglepetés? – Nem most, majd vacsora után. Leültek az asztalhoz. A csirke és a krumpliköret tökéletesen volt ízesítve, és ropogós volt. Joseph többször is vett belőle. A „fazon”, mert magában így hívta, nyitott szájjal evett, és már három sört megivott. Vacsora után faragott pipát vett elő, meg dohányt. Miközben előkészült a dohányzásra, megszólalt: – Sokat gondolkodtam azon, amit ma reggel mondtál. – Pontosan min? – Azon, amit a vágyról mondtál. Nagy hatással volt rám. – Igen? És miért? – Tudod, én nem gondolom, hogy rossz az, ha az ember pontosan előre tudja, mikor jön el az utolsó órája. Szerintem ez inkább kiváltság. – Hogy mondhatsz ilyesmit? – Nos, természetesen attól függ, honnan nézed a dolgot... Hogy a félig tele vagy a félig üres poharat látod-e. Egyszóval számolgathatod a napokat, hogy mennyi időd van még hátra. Vagy pedig ennek függvényében alakítod életed hátralévő részét. – Nem tudlak követni. – Szerintem a tény, hogy tudod: ötvenéves korodban meg kell halnod, elhiteti veled, hogy nincs semmiféle hatalmad az életed fölött. Pedig tévedsz, barátocskám. – Mit értesz „hatalom” alatt? Az ismeretlen elvett egy gallyat a tűzről, és az égő végével meggyújtotta a pipáját. Mélyet szippantott belőle, mielőtt folytatta volna. – A hatalom és a vágy lépést tartanak egymással. Ugyanabból az átkozott anyagból vannak. Egymástól függnek. Ezt nem valami faszkalap filozófus állítja, hanem maga a természet határozza meg. Te állítottad ma reggel: csak arra vágyhatunk, ami nincs a birtokunkban. Te azt gondolod, hogy hatalmadban áll mindent megszerezni, így már semmire sem vágysz. De ez azért van, mert a te hatalmad a pénzből ered. – Miért? Van más fajtája is? – Hát persze. Például az akaraté. Próbára kell tenned, hogy rájöjj. De gyanítom, hogy ehhez nincs kedved. 286

– Miért mondod ezt? Igenis van kedvem. Az ismeretlen merőn nézte. – Biztos vagy ebben? – Persze. – Rendben. Vacsora előtt mondtam, hogy van számodra egy ajándékom. Itt az ideje, hogy megmutassam. Gyere! Felállt, és a folyosó végén lévő két ajtó egyike felé indult. Joseph habozva követte, majd megállt a félig nyitott ajtó küszöbén. – Nézd csak! Előrelépett a sötétben, majd valami zajt hallott. Volt valami a szobában, ami gyorsan szedte a levegőt. Rögtön valami állatra gondolt, és hátralépett. – Bátorság – buzdította az idegen. – Nézd csak meg jobban! Pár percbe telt, míg Joseph szeme hozzászokott a sötétséghez. Az a kevés fény, amit az asztalon lévő gázlámpa árasztott, alig volt elég ahhoz, hogy valamennyire megvilágítsa a fiú arcát. Az ágyon feküdt, keze és lába vastag kötéllel az ágylábakhoz volt kötve. Kockás inget és farmert viselt, nem volt rajta cipő. Szája zsebkendővel be volt kötve, így nem tudott beszélni, csak artikulálatlan hangokat adott ki, akár valami állat. A haja a homlokára tapadt az izzadságtól. Ide-oda vergődött, mint egy csapdába esett állat, szeme tágra meredt a rémülettől. – Ki ez? – kérdezte Joseph. – Ajándék neked. – És mit csináljak vele? – Amit csak akarsz. – De azt sem tudom, kicsoda. – Én sem. Stoppolt. Beraktam a kocsiba idefelé jövet. – Talán ki kéne oldani a kötelet, és hagyni, hogy elmenjen. – Ha ez az, amit akarsz... – Már miért ne lenne ez? – Mert ez lenne a bizonyítása annak, hogy mit jelent a hatalom, és miként köthető össze a vággyal. Ha arra vágysz, hogy kiszabadítsd, akkor tedd meg. De ha valami mást akarsz tőle, akkor rajtad áll a választás. – Csak nem a szexről beszélsz? Az ismeretlen kiábrándultan megrázta a fejét. – Nagyon beszűkült a horizontod. Egy emberi élet áll rendelkezésedre, barátocskám... Isten legnagyobb és legcsodálatosabb teremtménye. És neked más se jut róla eszedbe, minthogy megdugd... – Miért, mit kéne tennem egy emberi élettel? – Te magad mondtad ma reggel: ha meg akarnál ölni valakit, elég lenne felbérelni valaki mást, hogy tegye meg helyetted. De te tényleg azt hiszed, 287

hogy ez elegendő hatalmat ad ahhoz, hogy kiolts egy életet? A pénzed rendelkezik ezzel a hatalommal, nem pedig te. Amíg nem teszed meg saját kezűleg, addig nem tapasztalhatod meg, mit jelent. Joseph még mindig a szemlátomást rettegő fiút nézte. – De én nem akarom megtudni – jelentette ki. – Mert félsz. Mert félsz a következményektől. Attól, hogy megbüntetnek érte... Vagy a lelkiismeret-furdalástól. – Az teljesen rendjén való, hogy az ember fél bizonyos dolgoktól. – Ez nem így van, Joseph. Észre sem vette, hogy a nevén szólította. A tekintete ide-oda járt az ismeretlen és a lekötözött fiú között. – És ha azt mondom: igenis, megteheted, kiolthatod az életét, és senki sem fogja megtudni? – Senki? És te? – Én vagyok az, aki elraboltam, idehoztam, és én is fogom eltemetni a hulláját... Joseph lehajtotta a fejét. – Senki sem tudna róla? – Ha azt mondom, büntetlen maradsz, akkor ez felébresztené benned a vágyat, hogy kipróbáld? Joseph egy hosszú pillanatig nézte a kezét. A lélegzete felgyorsult, miközben különös, sohasem tapasztalt eufória áradt szét benne. – Egy kést szeretnék – mondta. Az ismeretlen kiment a konyhába. Várakozás közben Joseph a fiúra meredt, aki a tekintetével könyörgött neki, és sírt. Joseph rájött, hogy a csendes könnyár látványa semmiféle érzést nem vált ki belőle. Senki sem fog sírni érte, amikor ötvenéves korában eljön érte a rák, ami apját és nagyapját is elvitte. A világ számára ő örökre csak a „gazdag fiú” marad, aki nem érdemel semmiféle szánalmat. Az ismeretlen visszatért hozzá egy hosszú, éles késsel. A kezébe adta. – Nincs semmi, ami nagyobb örömet nyújtana, mint egy élet kioltása – mondta. – Nem egy ellenséges személy életét, vagy olyasvalakiét, aki rosszat tett nekünk. Egy teljesen átlagos emberét. Ez isteni hatalommal ruházza fel az embert. – Azzal magára hagyta: kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. A törött spaletta résein beszüremkedő holdsugarak megcsillantak a kezében lévő kés pengéjén. A fiú vergődött, és Joseph megérezte szorongását: a félelem nem csupán hangokból állt, hanem szagokból is: a savas lehelet, az izzadt hónalj szagából. Lassan közeledett az ágyhoz, hagyva, hogy léptei alatt csikorogjon a padló. Azt akarta, hogy a fiú is 288

legyen tudatában annak, ami történik. A kés pengéjét lapjával a fiú mellére helyezte. Mondania kéne valamit? Semmi sem jutott eszébe. Borzongás futott végig rajta, és olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított: erekciója támadt. Néhány centiméterre felemelte a kést, és lefelé végighúzta a fiú teste fölött egészen le a hasáig. Ott megállt. Mély lélegzetet vett, majd a kés hegyével lassan átbökte az ing szövetét, míg a penge el nem ért a húsig. A fiú üvölteni próbált, de csak a fájdalomkiáltás groteszk imitációja tört ki a torkán. Joseph pár centiméterrel beljebb mélyesztette a kést. A bőr felszakadt, és mélyen megnyílt. Joseph felismerte a zsírszövet fehérségét. De a seb még nem vérzett. Akkor még mélyebbre döfte a pengét, amíg nem érezte a vér melegét a kezén, és orrát megcsapta a belek csípős kipárolgása. A fiú háta ívbe feszült, és ezzel megkönnyítette Joseph dolgát. Tovább nyomta lefelé a pengét, egészen addig, míg a hegye a hátgerincet érintette. A fiú nem volt más, mint egy köteg izom és hús, mely a keze alatt hever. Néhány másodpercig abban a begörbült pózban maradt. Aztán teljes súlyával visszahullott az ágyra, mint egy élettelen tárgy.

Abban a percben valamennyi riasztóberendezés egyszerre kezdett szirénázni. Az orvos és az ápolónő odarohantak hozzá az életmentő készülékeket tartalmazó kocsival. Nicla a földre borult, majd az átélt sokk után megpróbálta visszanyerni normális légzését. Mila egyik kezével a hátát simogatta. Az orvos egy hirtelen mozdulattal feltépte Joseph B. Rockford pizsamáját a mellkasán, aminek következtében a leszakadt gombok szanaszét gurultak a szobában. Boris kis híján elcsúszott rajtuk, amikor Mila segítségére sietett. Aztán a doktor elvette az ápolónőtől a defibrillátort, a beteg mellére helyezte, és felkiáltott: – Ne érjen hozzá! Goran Milához lépett. – Vigyük ki innen! – mondta, és segített felemelni az apácát. Miközben Rosával és Sternnel együtt kimentek a szobából, a rendőrnő újra Joseph B. Rockford felé fordult. Teste rángatózott az elektromos sokktól, de a takaró alatt észrevehetők voltak az erekció jelei. „Nyomorult féreg” – gondolta magában Mila. A szívmonitor bipje egyetlen folyamatos sípolássá vált. De ebben a percben Joseph B. Rockford kinyitotta a szemét. Ajka mozgott, anélkül hogy bármiféle hangot adott volna ki. A hangszálai akkor mentek tönkre, amikor gégemetszést hajtottak végre rajta, hogy biztosítsák a légzését. 289

Joseph B. Rockfordnak már halottnak kellett volna lennie. A körülötte lévő gépek szerint már csak egy élettelen húsdarab volt. Pedig kommunikálni próbált. Hörgése olyan volt, mint egy fuldoklóé, aki kapálódzik, és megpróbál még egy utolsót kortyolni a levegőből. Nem tartott sokáig. Végül egy láthatatlan kéz újra lehúzta, és Joseph B. Rockfordot végleg beszippantotta a halál.

290

32. Nicla Papkidis amint magához tért, rögtön a Szövetségi Rendőrség rajzolójának rendelkezésére állt, hogy elkészítsék a Joseph által leírt férfi fantomképét. Az ismeretlen, akit Joseph csak „fazonként” emlegetett, feltételezésük szerint azonos Alberttel. Hosszú szakálla és sűrű hajzata megakadályozták, hogy Nicla pontosan meg tudja határozni arca jellegzetes jegyeit. Nem tudta, milyen az állkapcsa, nem emlékezett az orrára, a szeme formájára. Csak abban volt biztos, hogy szürke volt. A fantomrajzot mindenesetre ki fogják függeszteni a hajókikötőkben, a repülőtereken és a határátkelőhelyeken. Roche azt fontolgatta, hogy a sajtónak is ad egy példányt, de ez azzal járt volna, hogy magyarázatot kell adniuk az információk forrásáról. Ha elárulná, hogy mindez mögött egy médium áll, a sajtóorgánumok rögtön arra következtetnének, hogy a rendőrség a sötétben tapogatózik, nincs semmi tény a kezükben, és reménytelenségükben kénytelenek egy jósnőhöz fordulni. – Ezt a rizikót be kell vállalnod – sugallta neki Goran. A főfelügyelő újra ott volt a nyomozócsoportnál a Rockford– birtokon. Az apácával nem volt hajlandó találkozni, mert elejétől fogva tisztázta velük, hogy tudni sem akar erről a kísérletről. Ahogy mindig, a felelősség most is Goranra hárult. A kriminológus ezt nyugodtan bevállalta, mert most már tökéletesen bízott Mila intuíciójában. – Aranyoskám, valamit elhatároztam – fordult Nicla Milához, miközben a nyomozócsoport lakókocsijából figyelték, amint Gavila és a főfelügyelő vitatkoznak a ház előtt elterülő réten. – Mit? – Nem kell a kitűzött jutalom. – De ha arról a férfiról van szó, akit keresünk, akkor megillet téged. Gondolj csak bele, mennyi mindent tehetnél azokért az emberekért, akikről nap mint nap gondoskodsz. – Ugyan, mire lehetne szükségük azon kívül, amit úgyis megkapnak? Megkapják a szeretetünket, a gondoskodásunkat. Hidd el: Isten teremtményének utolsó napjaiban nincs semmi egyébre szüksége. – Ha az a pénz hozzád kerülne, akkor azt gondolnám, ebből a szörnyűségből valami jó is származhat... 291

– A gonoszság csak gonoszságot szül. Mindig is ez volt a fő jellemzője. – Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a gonoszságot mindig ki lehet mutatni. A jóságot viszont nem. Mert a gonoszság nyomokat hagy maga után. A jóságot viszont csak tanúsítani lehet. Nicla végre elmosolyodott. – Butaság-jelentette ki. – Tudod, Mila, a jó sokkal gyorsabb annál, hogy valamiképpen megfogható legyen. És nem hagy maga után szemetet. A jóság tiszta, a gonoszság viszont mocskos... De én a jóságot bizonyíthatom, mert mindennap megtapasztalom. Amikor valamelyik szegény betegünk az utolsó napjához közeleg, a lehető legtöbbet vagyok vele. Fogom a kezét, végighallgatom, és ha a bűneiről beszél, nem ítélem meg. Amikor megértik, hogy mi történik velük, akár példaszerű életet éltek, és nem okoztak fájdalmat másoknak, akár vétkeztek, majd megbánták bűneiket, mindig mosolyognak. Nem tudom, miért, de ez mindig így van, erről biztosíthatlak. Tehát a jóság próbája a mosoly, amellyel kihívja a halált. Mila felbátorodva bólintott. Nem fogja győzködni Niclát a jutalom miatt. Talán neki van igaza. Már majdnem délután öt óra volt, és az apáca elfáradt. Pedig még hátra volt egy feladat. – Biztos vagy benne, hogy felismernéd azt az elhagyatott házat? – kérdezte tőle. – Igen. Tudom, hol van.

Csak egy rutinszerű átvizsgálásról volt szó, mielőtt visszatértek volna a Műhelybe. Erre azért volt szükség, hogy végleges bizonyítékuk legyen a médium által kapott információkról. Valamennyien részt vettek az expedícióban. Sarah Rosa autójába ültek be, aki Nicla útmutatásait követte. A meteorológiai előrejelzés újabb havazást jósolt. Az ég egyik fele tiszta volt, a nap pedig lemenőben. A másik felén viszont sűrű felhők gyülekeztek, és már látszottak a hóvihar előjelei. Ők pont a zónahatáron álltak. – Sietnünk kell – jelentette ki Stern. – Hamarosan besötétedik. Hamarosan a földúthoz értek, és befordultak rajta. A kövek pattogtak a kocsi kerekei alatt. A faház sok év után is megvolt. A fehér festék teljesen lekopott, és csak pár folt maradt meg belőle. Az időjárás viszontagságainak kitett gerendák elkorhadtak, s a házat szuvas fogsorhoz tették hasonlatossá. 292

Kiszálltak a kocsiból, és elindultak az árkád felé. – Vigyázat, összedőlhet – figyelmeztette a társait Boris. Goran fellépett az első lépcsőfokra. A hely éppen olyan volt, amilyennek az apáca leírta. Az ajtó nyitva volt, a kriminológusnak csak be kellett löknie. A ház belsejében a padlót föld borította, hallották a jelenlétüktől megzavart egerek surrogását az asztalok alatt. Gavila felismerte a kanapét, bár nem maradt belőle más, mint egy rozsdás rugójú váz. A kredenc még mindig ott állt. A kőkandalló részben összedőlt. Goran apró zseblámpát húzott elő a zsebéből, hogy átkutassa a két hátsó szobát. Közben Boris és Stern is beléptek, és körbenéztek. Goran kinyitotta az első ajtót. – Itt a hálószoba van. De az ágy nem volt ott. A helyén világosabb folt maradt a padlón. Itt esett át Joseph B. Rockford a vérkeresztségen. Ki tudja, ki lehetett az a fiú, aki húsz évvel ezelőtt halt meg ebben a szobában! – Ásatnunk kell a környéken emberi maradványok után – jelentette ki Gavila. – Idehívatom a technikusokat és Changot, miután végeztünk a helyszíni szemlével – ajánlotta fel Stern. Időközben odakint Sarah idegesen, zsebre tett kézzel járkált fel-alá a hidegben. Nicla és Mila a kocsiból figyelték. – Azt a nőt nem kedveled – jegyezte meg az apáca. – Az igazat megvallva ő az, aki nem kedvel engem. – Próbáltad már megérteni az okát? Mila sanda pillantást vetett rá. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az én hibám? – Nem. Hanem úgy gondolom, mielőtt vádaskodnánk, teljesen biztosnak kell lennünk a dolgunkban. – Szálka vagyok a szemében azóta, hogy megérkeztem. Nicla megadása jeléül felemelte a kezét. – Akkor ne foglalkozz vele. Az egész úgyis elmúlik, alighogy elkerülsz innen. Mila a fejét csóválta. Néha elviselhetetlennek érezte Nicla józan megfontoltságát. Odabent a házban Goran kijött a hálószobából, és automatikusan a másik bezárt szoba felé fordult. A médium nem beszélt arról a második szobáról. A kilincsre világított a lámpával, majd lenyomta. A szoba épp akkora volt, mint a mellette lévő. Teljesen üres. Nedvességfoltok lepték el a falakat, a sarkokat pedig benőtte a moha. 293

Goran végigpásztázta a helyiséget a zseblámpa fényével. Az egyik falon észrevette, hogy valami visszaveri a fényt. Odavilágított, és észrevett öt fényes képet, valamennyi tíz centi széles lehetett. Közelebb lépett, de aztán lemerevedett. Rajzszeggel valaki öt pillanatfelvételt tűzött a falra. Debby, Anneke, Sabine, Melissa, Caroline. A képeken még életben voltak. Albert idehozta áldozatait, mielőtt megölte őket. És pont ebben a szobában, ez előtt a fal előtt örökítette meg őket. Kócosak voltak, rendetlen volt a ruházatuk. A vaku kegyetlen fénye lepte meg a sírástól kivörösödött, rémült szemüket. Mosolyogva üdvözlésre emelték a karjukat. A gyilkos kényszerítette őket ebbe a groteszk pózba az objektív előtt. Az a félelemmel vegyes erőltetett vidámság borzalmas volt. Debby szája félrehúzódott attól a természetellenes elégedettségtől, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Anneke felemelte az egyik karját, a másikat pedig a csípője mellett ernyedten leengedte a kiégés és a belenyugvás pózában. Sabinét abban a percben örökítette meg a kamera, amikor körülnézett, és próbálta megérteni azt, amit gyermeki szíve nem volt képes felfogni. Melissa feszült volt, és harcias. De nyilvánvaló volt, hogy ő is hamarosan beadja a derekát. Caroline mozdulatlan volt szeme kimeredt kényszeredetten mosolygó szája fölött. Hitetlenkedő volt a tekintete. Goran csak miután valamennyit végignézte, hívta be a többieket. Abszurd. Érthetetlen. Hiábavalóan kegyetlen. Ezt nem lehet más szavakkal meghatározni. A csönd kerítette őket hatalmába, miközben a Műhely felé tartottak. Hosszú éjszakájuk lesz. Senki sem reménykedett abban, hogy álom jön a szemére egy ilyen nap után. Mila már negyvennyolc órája talpon volt, ami alatt egymást érték az események. Albert körvonalainak felfedezése Yvonne Gress lakásának falán. Esti beszélgetése Gorannal, amikor elárulta neki, hogy követték, valamint azt a teóriáját is felfedte előtte, hogy Albertnek esetleg egy nő lehet a cinkosa. Majd a kérdése Sabine szemének színével kapcsolatban, aminek segítségével rájöttek Roche trükkjére. A Rockfordok kísértetkastélyában tett látogatásuk. A tömegsír. Lara Rockford. Nicla Papakidis közbenjárása. Egy sorozatgyilkos lelkének felfedezése. És végül azok a fotók... Mila munkája során már sokféle fényképet látott: gyerekekről készült felvételeket a tengerparton vagy az iskolai ünnepségeken. Ezeket a szülők 294

vagy más rokonok mutatták meg, amikor felkereste őket. A gyerekek eltűntek, hogy aztán másféle fotókon tűnjenek fel: gyakran meztelenül vagy felnőttruhákba öltöztetve a pedofilok gyűjteményeiben vagy a halottasházak nyilvántartásaiban. De az elhagyatott házban talált öt fotóban volt valami rejtélyes. Albert tudta, hogy oda fognak érkezni. Várta őket. Talán azt is előre látta, hogy tanítványát, Josephet egy médium segítségével fogják kikérdezni? – Kezdettől fogva figyel bennünket – kommentálta szűkszavúan Gavila. – Egy lépéssel mindig előttünk jár. Mila is tisztában volt vele, hogy Albert minden lépésüket előre kijátszotta és hatástalanította. Mostantól kezdve ébernek kell lenniük, hogy elhárítsák az esetlegesen rájuk leselkedő veszélyt. Ez a gondolat nyomasztotta a többieket is, miközben a főhadiszállás felé tartottak. Még két elrabolt gyermeket kell megtalálniuk. Az egyik egészen biztosan halott. A másik is az lehet, ha túl sok idő telik el. Egyiküknek sem volt bátorsága ahhoz, hogy bevallja, de kétségbe ejtette őket az a gondolat, hogy esetleg nem tudják megakadályozni a hatodik kislány halálát. Ki tudja, milyen szörnyűségre bukkannak azon a helyen, ahol a kis Caroline-t fogják megtalálni. Létezhet valami iszonyatosabb annál, amit eddig láttak? Ha igen, akkor Albert bizonyára valami nagyjelenetre készül. Már tizenegy óra volt, amikor Boris leparkolta a furgont a Műhely előtt. Kollégái kiszálltak, Boris bezárta a kocsi ajtaját, és akkor vette észre, hogy a többiek megvárják, hogy együtt menjenek fel. Nem akarták magára hagyni. A rémségek, amiknek szemtanúi voltak, összekovácsolta őket. Nem maradt más számukra, minthogy egymásba kapaszkodjanak. Most már Mila is ehhez a közösséghez tartozott, akárcsak Goran. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, ki akarják rekeszteni őket, de ez csak rövid ideig tartott, és Roche hatalmi mániájának volt köszönhető. De mostanra a távolság megszűnt közöttük. A tévedéseket megbocsátották egymásnak. Lassan haladtak fel a lépcsőn. Stern Rosa válla köré fonta a karját. – Menj haza a családodhoz ma éjszakára – mondta Rosának. De a nő válaszul csak a fejét rázta. Mila megértette. Rosa nem szakíthatta meg azt a láncolatot. Mert akkor belső világa összeomlott volna, és a védelmet nyújtó kapuk kitárulnak a gonosz hatalmak előtt, hogy mindent elárasszanak. Ok voltak e küzdelem utolsó harcosai, és bár vesztésre álltak, nem állt szándékukban megadni magukat. 295

Egyszerre lépték át a Műhely küszöbét. Boris pár pillanatot késett, amíg bezárta az ajtót. Amikor utolérte a többieket, azt látta, hogy valamennyien kővé meredten állnak, mintha valaki hipnotizálná őket. Nem látta, mi történt, amíg a többiek válla közötti résen keresztül meg nem pillantotta a földön heverő testet. Sarah Rosa felsikoltott. Mila elfordította a fejét, mert nem tudta rajta tartani a szemét. Stern keresztet vetett. Gavilának elakadt a hangja. Caroline volt az, az ötödikként elrabolt kislány. Ez alkalommal a gyermek holttestét nekik szánták. XXXXXXX-i fogház 45. sz. büntetőkörzet Dr. Alphonse Bérenger igazgató 2. sz. beszámolója Kelt folyó év december 16-án J. B. Marin főügyész irodája Matthew Sedris helyettes főügyész részére Tárgy: FELÜLVIZSGÁLATUNK EREDMÉNYE – BIZALMAS Tisztelt Sedris úr! Jelen levelemmel tájékoztatom arról a tényről, hogy tegnap éjjel meglepetésszerűen ellenőrzést hajtottunk végre az RK-357/9 sz. rab elkülönített zárkájában. A börtönőrök behatoltak a cellába, hogy spontán otthagyott organikus mintát vegyenek a megfigyelt személytől a genetikai nyomok megállapítása végett. Az eljárás során végig betartottuk az Önök útmutatásait. Megjegyzem, hogy legnagyobb megdöbbenésükre az embereim egy „makulátlan” cellában találták magukat. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az RK-357/9-es számú fogoly már várt bennünket. Feltételezésem szerint állandóan résen van, és minden lépésünket előre látta és kikalkulálta. Attól tartok, nehéz lesz konkrét eredményre jutni, hacsak a szóban forgó személy nem követ el valami hibát, vagy ha nem változnak meg a körülmények. Talán egyetlen lehetőségünk marad a rejtély megoldására. Észrevettük, hogy az RK-357/9-es fogoly – talán az elszigeteltség hatásaként – néha magában beszél. Úgy tűnik, félrebeszél, másrészt alig hallható a hangja, mindenesetre jónak látnánk egy poloskát elhelyezni a cellájában az Önök előzetes beleegyezésével, hogy rögzíteni tudjuk a szavait. Természetesen továbbra is rajtaütésszerűen ellenőrizni fogjuk a celláját DNS-mintavétel végett. Figyelmébe ajánlom továbbá azt a tényt, hogy a szóban forgó személy nyugodt és készséges. Sohasem panaszkodik, és szemlátomást nem hatnak azok a próbálkozásaink, amelyekkel folyamatosan zavarjuk a

296

nyugalmát. Nincs sok időnk: 86 nap múlva kénytelenek leszünk szabadon engedni. Tisztelettel: Dr. Alphonse Bérenger igazgató

297

33. A „Műhely”-nek nevezett lakás, melyet mostantól az „5. helyszínnek” hívnak. Február 12. Már semmi sem lesz olyan, mint korábban. A csapat tagjai, miközben a gyanú árnyéka a fejük fölött lebegett, visszavonultak a vendégszobába, és várták, hogy Chang és Krepp emberei hozzákezdjenek a nyomok rögzítéséhez. Roche, akit azonnal értesítettek a történtekről, már egy órája telefonos megbeszélést folytatott Gorannal. Stern összecsukható tábori ágyon feküdt, és a karját a feje alá téve bámulta a plafont. Egy cowboynak tűnt. Tökéletesen vasalt ruhája egyáltalán nem sínylette meg az utóbbi órák gyűrődéseit. Stern még annak sem érezte szükségét, hogy meglazítsa egy kicsit a nyakkendőjét. Boris az oldalán feküdt, de egyértelmű volt, hogy nem alszik. Bal lábát idegesen mozgatta az ágytakarón. Rosa megpróbált valakivel kapcsolatba lépni a mobilján, de az erőtér nagyon gyenge volt. Mila időnként hallgatag társaira pillantott, miközben a laptopját a térdén tartotta. Elkérte azt a fájlt, mely az amatőr felvételeket tartalmazta Sabine elrablásának napján. Már valamennyit végignézték, de semmi eredményre nem jutottak. Mila azonban újra szemügyre akarta venni őket a legújabb teóriája fényében, miszerint a bűnös egy nő is lehet. – Azt szeretném tudni, hogy a büdös életbe hozta be ide Caroline tetemét? – tette fel végre Stern a kérdést, ami valamennyiüket kínozta. – Hát igen... Ezt én is szeretném tudni... – csatlakozott hozzá Rosa. Az irodaépületet, amelyben a „Műhely” volt, már nem felügyelték úgy, mint a régi időkben, amikor a védelemre szoruló tanúkat hozták ide. Az épület gyakorlatilag üres volt, és a biztonsági berendezéseket kikapcsolták. A lakásnak egyetlen bejárata volt: egy biztonsági ajtó. – A főbejáraton keresztül jött be – jegyezte meg szűkszavúan Boris, kilépve színlelt letargiájából. De volt valami, ami még ennél is jobban idegesítette őket: ez alkalommal mi volt Albert üzenete? Miért akar ilyen sötét árnyat vetni üldözőire? – Szerintem csak le akar lassítani minket – feltételezte Rosa. – Túlságosan közel jutottunk hozzá, így jobbnak látta megkeverni a 298

lapokat. – Nem. Albert semmit sem bíz a véletlenre – vetette közbe Mila. – Minden lépését gondosan megtervezi. Sarah Rosa szinte felnyársalta a tekintetével. – És akkor? Miféle baromságokat hordasz itt össze? Hogy egy eszement gyilkos van közöttünk? – Nem így értette – avatkozott közbe Stern. – Csak azt állította, hogy lennie kell valami oknak, ami Albert tervéhez kötődik. Ez része annak a játéknak, amit a kezdetektől fogva űz velünk... Az ok talán itt, ezen a helyen keresendő... Talán azért, mert azelőtt a tanúk kihallgatására használtuk... – Meglehet, hogy valamelyik régi esettel van összefüggésben – fűzte hozzá Mila, majd észrevette, hogy megjegyzése süket fülekre talált. Mielőtt újra felvehették volna a beszélgetés fonalát, Goran lépett be, és vállát az ajtónak támasztva megállt. – A figyelmeteket kérném... A hangja sürgető volt. Mila letette a laptopját. Valamennyien figyelmesen hallgatták a kriminológust. – Még mindig mi vagyunk megbízva a nyomozással, de a dolog kezd egyre bonyolultabbá válni. – Ez mit jelent? – morogta Boris. – Pár perc múlva megértitek. Gorannak arra sem volt ideje, hogy válaszoljon: az ajtó kinyílt, és Roche főfelügyelő jelent meg a küszöbön. Mellette erős testalkatú, ötvenes férfi állt gyűrött zakóban. Nyakkendője túlságosan vékony volt bivalynyakához képest, szájában pedig egy kialudt szivart szorított a fogai közé. – Ne fáradjatok! – mondta Roche, bár senki sem indult az üdvözlésükre. A főfelügyelő olyan mosolyt erőltetett az arcára, ami megnyugtatónak akart látszani, a valóságban azonban szorongást keltett. – Hölgyeim és uraim, a helyzet zavaros, de majd valahogy kimászunk belőle. Természetesen nem hagyhatom, hogy egy pszichopata kételyeket ébresszen az embereim munkájával kapcsolatban! Ahogy mindig, most is kihangsúlyozta az „embereim” szót. – Nos, a ti kizárólagos érdeketekben óvintézkedésből valakit megkértem, hogy legyen segítségetekre a nyomozásban. – Ezt úgy jelentette be, hogy közben meg sem említette a mellette álló férfi nevét. – Meg fogjátok érteni: a körülményekből következően odafent elrendelnék, hogy mentselek fel benneteket ez alól a megbízás alól. Zavarba ejtő helyzet: nem sikerül megtalálnunk ezt az Albertet... Erre ő talál ránk! így Gavila doktorral egyetértésben Mosca kapitányt bíztam meg 299

azzal, hogy legyen segítségetekre az ügy lezártáig. A csapat tagjai meg sem mukkantak, bár már rájöttek, hogy miből áll a segítség, ami kizárólag az ő javukat szolgálja. Mosca fogja átvenni az irányítást, nekik pedig egyetlen választásuk lesz: vagy az ő oldalára állnak, és amennyire lehetséges, megpróbálják visszaszerezni presztízsüket, vagy pedig kizárják magukat a nyomozásból. Terence Mosca igen ismert volt rendőri körökben. Hírnevét annak köszönheti, hogy egy több mint hat éven át tartó nyomozás során beépült egy kábítószer-kereskedő szervezetbe. Vagy száz letartóztatást és számos fedőakciót tudhat maga mögött. De sohasem foglalkozott sorozatgyilkosokkal vagy ilyen beteges bűnesetekkel. Roche-nak egy jó oka volt arra, hogy segítségül hívja: évekkel ezelőtt Mosca pályázott a főfelügyelői posztra. Látván, hogy áll a nyomozás, a főfelügyelő alkalmasnak látta az időpontot arra, hogy bevonja az ügybe legnagyobb ellenségét, hogy egy esetleges kudarc esetén – amit ő nagyon valószínűnek látott – ráhárítsa a felelősség egy részét. Meglehetősen kockázatos lépés volt: kutyaszorítóba kerül, ha Terence Moscának történetesen sikerül megoldani az ügyet, mert akkor át kell adnia neki a főfelügyelői posztot. A kapitány mielőtt beszélni kezdett volna, Roche-hoz képest egy lépést előrelépett, ezzel is kihangsúlyozva személyének függetlenségét. – A tudományos részleg patológusa nem talált semmi használható nyomot. Csak annyit tudunk, hogy a szóban forgó személy a biztonsági ajtó feltörésével jutott be a lakásba. Amikor megérkezésükkor kinyitotta az ajtót, Boris nem tapasztalt semmi erre utaló jelet. – Nagyon vigyázott, hogy ne hagyjon nyomokat: nem akarta tönkretenni a csapatnak szánt meglepetést. – Mosca tovább rágcsálta a szivarját, és közben zsebre tett kézzel méricskélte őket. – Megbíztam néhány rendőrt, hogy járják végig a szomszédságot, hátha egy tanúra bukkanunk. Esetleg megtudunk egy rendszámot... A keresett személy motivációit illetően csak találgathatunk, hogy miért pont ide helyezte el a hullát. Ha valakinek van valami ötlete, nyugodtan álljon elő vele. Egyelőre ez minden. – Azzal Terence Mosca sarkon fordult, és anélkül, hogy módot adott volna a többieknek a válaszra, visszatért a bűntett színhelyére. Roche viszont ott maradt. – Nincs már sok időtök. Minél hamarabb elő kell állnotok valami ötlettel. Aztán a főfelügyelő is kiment a szobából. Miután Goran becsukta az ajtót, a többiek körülállták. 300

– Mi ez az egész? – kérdezte Boris dühösen. – Miért van szükségünk egy őrkutyára? – visszhangozta Sarah Rosa. – Nyugalom, nem értitek, miről van szó... – felelte Goran. – Mosca kapitány a lehető legmegfelelőbb személy ebben a pillanatban. Én kértem az együttműködését. Ezen meglepődtek. – Tudom, mit gondoltok, de így találtam egy kiskaput Roche számára, és továbbra is részt vehetünk a nyomozásban. – Hivatalosan még labdába rúghatunk – jegyezte meg Stern. – Moscáról mindenki tudja, hogy szereti a maga útját járni. – Épp ezért javasoltam éppen őt. Majd nem akarja, hogy az útjában legyünk, nemigen foglalkozik azzal, hogy mit csinálunk. Csak tájékoztatnunk kell a fejleményekről, ennyi az egész. A lehető legjobb megoldásnak tűnt, de ez még nem hárította el róluk a gyanú árnyékát. – Állandóan szemmel fognak tartani bennünket – rázta a fejét bosszúsan Stern. – Hagyjuk, hogy Mosca foglalkozzon Alberttel, mi pedig minden erőnkkel koncentráljunk az elrabolt kislányra... Tökéletes stratégiának tűnt. Ha még élve megtalálják, eloszlik a gyanú légköre, ami most körbeveszi őket. – Szerintem Albert azért hagyta itt Caroline holttestét, hogy átverjen bennünket. Bár megpróbált nyugodtnak mutatkozni, Goran mégis tudta, hogy kijelentései nem elegendőek ahhoz, hogy valamelyest felengedjen a légkör. Mert amióta megtalálták az ötödik holttestet, más szemmel néztek egymásra. Már ezer éve ismerték egymást, mégse lehettek biztosak abban, hogy valamelyikük nem rejteget-e valami sötét titkot. Ez volt Albert célja: hogy megossza őket. A kriminológus azon töprengett, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy a bizalmatlanság elvetett magja kicsírázzon közöttük. – Az elrabolt gyermeknek már nincs sok ideje hátra – jelentette ki magabiztosan. – Albert tervének befejezéséhez közeleg. A nagy finálét készíti elő. Ehhez szabad pályára van szüksége, így kizárt bennünket a versenyből. Egyetlen lehetőségünk van, hogy megtaláljuk, méghozzá azon a személyen keresztül, aki minden gyanú felett áll, mivel azután csatlakozott a csapatunkhoz, miután Albert már mindent kitervelt. Tekintetük kereszttüzében Mila hirtelen zavarban érezte magát. – Te szabadabban mozoghatsz, mint mi – bátorította Stern. – Ha a saját fejed után mennél, mit tennél? 301

Milának valóban volt egy elképzelése. De egészen addig nem osztotta meg a társaival. – Tudom, miért választott csak kislányokat áldozatául. Ezt a kérdést már a Töprengőben is feltették, amikor még épp csak elkezdtek dolgozni az eseten. Albert miért nem rabolt el fiúkat is? Viselkedése nem árult el szexuális indíttatást, mivel nem nyúlt hozzájuk. Nem, csupán megölte őket. De akkor miért esett a választása a lányokra? Mila úgy gondolta, hogy megtalálta a magyarázatot. – Valamennyien lányok, mert a hatodikként elrabolt gyermek is az. Meg vagyok győződve arról, hogy őt választotta ki elsőnek, nem pedig utolsónak, ahogy el akarja hitetni velünk. A többieket azért rabolta el, hogy elterelje a figyelmet erről a részletről. De az utolsó kislány volt a fantáziája tárgya. Hogy miért, azt egyelőre nem tudjuk. Talán valami különleges jeggyel rendelkezik, ami megkülönbözteti őt a többiektől. Ezért kell titokban tartani az identitását egészen az utolsó percig. Azt a tudomásunkra hozta, hogy az egyik elrabolt gyermek még életben van. De azt semmiképpen sem akarja, hogy megtudjuk a kilétét. – Mert az esetleg elvezetne hozzá – vonta le a következtetést Goran. De mindez csupán izgalmas találgatás volt, amivel nem jutottak sokkal előbbre. – Hacsak – kezdte Mila, megérezve a többiek gondolatát – nem létezett mindig is valamiféle kötelék köztünk és Albert között. Most már nem volt sok vesztenivalójuk, és Mila nem habozott tovább, elmesélte nekik üldözése történetét. – Két esetben történt meg, bár csak a második esetben vagyok százszázalékosan biztos. Míg a motel előtti téren talán csak képzelgés volt... – És akkor? – kérdezte Stern. – Hogy jön ez ide? – Valaki követett. Talán már máskor is előfordult, csak nem vettem észre... De miért? Hogy ellenőrizzenek? Ugyan miért? Nincs a birtokomba semmi életbevágóan fontos információ, az utolsó fogaskerék vagyok a gépezetben. – Talán mellékvágányra akarja vezetni a nyomozást – kockáztatta meg Boris. – Sohasem jártam a helyes nyomon, hacsak nem közelítettem valamihez, és így fontossá váltam, anélkül hogy tudtam volna róla. – De amikor az az eset történt a motelban, akkor épp csak megérkeztél. Ez megcáfolja azt, hogy hamis nyomra akartak volna vezetni – jegyezte meg Goran. 302

– Akkor csak egy magyarázat van: akárki is követett, meg akart félemlíteni. – De mi oka lett volna rá? – kérdezte Sarah Rosa. Mila nem vett róla tudomást. – A követőm mindkét esetben nem véletlenül árulta el a jelenlétét. Azt hiszem, készakarva tette. – Rendben van, vettük a lapot. De akárki is volt, miért tette volna? – erősködött Sarah Rosa. – Ennek, kérlek, nincs semmi értelme. Mila hirtelen feléje fordult, kihúzva magát, hangsúlyozva ezzel a termetük közötti különbséget. – Mert kezdettől fogva én voltam az egyetlen köztetek, aki képes lehet megtalálni az elrabolt kislányt. Ne haragudjatok, de az elért eredményeim alátámasztják ezt az állításomat. Ti nagyon jók vagytok, amikor egy sorozatgyilkos kézre kerítéséről van szó, de én mindig megtalálom az eltűnt személyeket: ez a dolgom, ehhez értek. Senkinek sem volt ellenvetése. Ebből a szempontból nézve Mila konkrét fenyegetést jelentett Albert számára, mert ő volt az egyetlen, aki miatt füstbe mehetett a terve. – Foglaljuk össze ezt a gondolatmenetet: Albert a hatodik kislányt rabolta el elsőként. Ha én rögtön rájöttem volna, kiről van szó, az egész terve dugába dől. – De te nem jöttél rá – jegyezte meg Rosa. – Talán nem is vagy annyira nagymenő. Mila elsiklott a provokáció fölött. – Amikor olyan közel került hozzám a motel előtti téren, Albert esetleg elkövetett valami hibát. Vissza kell térnünk ahhoz a pillanathoz! – És hogyan? Talán még egy időgéppel is rendelkezel? Mila elmosolyodott: Rosa, anélkül, hogy tudta volna, nagyón közeljárt az igazsághoz. Mila most Borishoz fordult, nem véve tudomást a különleges ügynök nikotinszagú leheletéről. – Mennyire vagy járatos a hipnózis alatti kihallgatásban?

– Most lazulj el... Boris hangja szinte csak suttogásnak tűnt. Mila az egyik matracon feküdt, karját kinyújtva tartotta a csípője mellett, szemét behunyta. Boris mellette ült. – Most pedig azt akarom, hogy kezdj el százig számolni... Stern egy törülközőt helyezett a lámpára, ami kellemes félhomályba borította a szobát. Rosa visszavonult az ágyára. Goran az egyik sarokban ült le, és 303

figyelmesen követte az eseményeket. Mila lassan sorolni kezdte a számokat. Lélegzése szabályos ritmust vett fel. Mire befejezte, teljesen ellazult. – Most pedig azt akarom, hogy a képzeleteddel lásd a dolgokat. Készen állsz? Mila bólintott. – Egy hatalmas réten vagy. Reggel van, ragyogó napsütés. A meleg sugarak simogatják az arcod, és érzed a fű és a virágok illatát. Cipő nélkül sétálsz. Erezni akarod a friss földet a talpad alatt. Hallod a patak hívogató csobogását. Közelebb lépsz, és lehajolsz a medréhez. A vízbe meríted a kezed, majd a szádhoz emeled, hogy igyál. Friss és szomjoltó. E képek kiválasztása szándékos volt. Boris Mila valamennyi érzékét ellenőrzése alá akarta vonni, valamennyi érzékére akart hatni. így könnyebben tud képzeletében visszatérni a motel előtt történt eseményekhez. – Most, hogy ittál a forrásból, tegyél meg nekem valamit. Térj vissza egy korábban történt esethez. – Rendben – felelte Mila. – Este van, és egy autó éppen hazavitt a motelhez... – Hideg van – mondta rögtön Mila, és Gorannak úgy tűnt, borzongás fut végig rajta. – És mi történik? – A rendőr, aki hazakísért, egy fejbiccentéssel elköszön, majd visszafordul. Én pedig ott állok egyedül a kis téren. – Milyen a hely? Le tudnád írni? – Meglehetősen sötét. Csak az a neonreklám világít, ami nyikorog a szélben. Velem szemben a bungalók, de mindegyikben sötét van. Én vagyok az egyedüli vendég ezen az éjszakán. A bungalók mögött magas fák koronái hullámzanak a szélben. A földet murva fedi. – Indulj el! – Csak a saját lépteimet hallom. Szinte hallani vélték a kavicsok csikorgását. – Most hol vagy? – Elindulok a szobám felé, és elhaladok az őr fülkéje előtt. Nincs bent senki, de be van kapcsolva a tévé. Egy sajtos melegszendvicset tartalmazó papírzacskó van nálam: ez a vacsorám. A leheletem Játszódik a jeges levegőben; sietek. A lépteim csikorgása a kavicson az egyetlen zaj, ami végigkísér. A bungalóm az utolsó sorban van. – Jól haladsz. – Csak pár méter van hátra, és én a gondolataimra összpontosítok. Apró 304

gödörbe lépek, és megbotlom... És akkor meghallom. Goran észre sem vette, hogy felsőtestével ösztönösen Mila felé hajol, mintha meg akarná védeni a rá leselkedő veszélytől. – Mit hallottál? – Léptek zörejét a kavicsokon. Valaki imitálja a lépteimet. Közeledni akar hozzám, anélkül hogy észrevegyem. De most kiesett a ritmusból. – És most mit csinálsz? – Próbálom megőrizni a nyugalmamat, de félek. Ugyanezzel a gyorsasággal haladok a bungalóm felé, bár legszívesebben rohannék. És közbenjár az agyam. – Min gondolkodsz? – Azon, hogy hiábavaló lenne fegyvert rántani. Ha neki is van pisztolya, lesz ideje arra, hogy ő lőjön először. Az éjjeliőr bekapcsolt tévéje is eszembe jut. Talán őt már kinyírták, gondolom. Most rajtam a sor. Kezdek pánikba esni. – Igen, de te képes vagy megőrizni az önuralmadat. – A zsebemben keresgélem a kulcsomat, mert a menekülés egyetlen módja az, ha bejutok a szobámba. Csak ha ezt üldözőm lehetővé teszi. – Az ajtóra koncentrálsz. Már csak pár méter van hátra, igaz? – Igen. Csakis az van a látómezőmben. Minden más eltűnt. – De most vissza kell, hogy térjenek a képek. – Megpróbálom... – A vér gyorsabban pulzál az ereidben, az adrenalinszinted megemelkedik, minden érzékeddel résen vagy. Azt szeretném, ha leírnád, milyen ízt érzel. – A szám ki van száradva, de érzem a nyálam savanyú ízét. – Milyen szagot érzel? – A szél a lebomlott hulladékok különös szagát hozza felém. Tőlem jobbra szemeteskonténerek állnak. A fenyőfák tűleveleinek és gyantájának az illatát is érzem. – Mit látsz? – Látom a térre vetődő árnyékomat. – És még mit? – Látom a bungaló sárga és kopottas ajtaját. Látom a teraszra vezető három lépcsőfokot. Boris szándékosan a végére hagyta a legutolsó érzéket, amely a legfontosabb, mert Mila csupán a hallása alapján érzékelte támadóját. – Mit hallasz? – Semmit sem hallok, csak a saját lépteimet. – És most mit csinálsz? Próbálj meg visszaemlékezni! 305

Goran látta, hogy Mila homlokán egy ránc képződik a koncentrálástól. – Hallom! Most a lépteit is ki tudom venni. – Nagyszerű. De még erősebben koncentrálj! Mila engedelmeskedett. Majd megszólalt: – Mi volt az? – Nem tudom – felelte Boris. – Egyedül vagy ott, én semmit sem hallottam. – Pedig volt valami zaj! – Micsoda? – Valami csörrenés... – Miféle? – Fémes zaj... Igen, valami fémdarab esett le a földre... A murvára. – Próbáld pontosabban meghatározni! – Nem tudom... – Gyerünk, próbálkozz! – Egy... pénzérme! – Biztos vagy ebben? – Egy apró cent lehetett. Kieshetett a zsebéből, és ő nem vette észre. Egy nem remélt nyomra bukkantak. Meg kell találniuk azt a pénzérmét és levenni róla az ujjlenyomatot. így az üldöző nyomára akadhatnak. Abban reménykedtek, hogy Albertról van szó. Mila továbbra is lehunyva tartotta a szemét, és közben egyre ismételgette: – Egy pénzérme! Egy pénzérme! Újra Boris vette át a helyzet irányítását. – Rendben van, Mila. Most fel kell, hogy keltselek. Ötig fogok számolni, és utána tapsolok, mire te kinyitod a szemed... Azzal lassan, tagolva ejtve a szavakat, számolni kezdett: – Egy, kettő, három, négy... és öt! Mila tágra nyitotta a szemét. Zavartnak, tétovának tűnt. Megpróbált felkelni, de Boris gyengéden a vállára téve a kezét, visszanyomta a kanapéra. – Még ne állj fel! – mondta. – Szédülni fogsz. – Bevált? – kérdezte Mila Borisra nézve. Boris rámosolygott: – Úgy tűnik, egy nyomra bukkantunk!

„Feltétlenül meg kell találnom, mondta magának, miközben kezével 306

kotorta a motel előtti murvát. Ettől függ a szavahihetőségem, az életem...” Ezért vizsgált át mindent tüzetesen. De gyorsan kell cselekednie. Nem maradt sok ideje. Tulajdonképpen csak néhány méternyi területet kell átvizsgálnia. Azt a részt, ami a bungalónál ér véget. Négykézláb állt, nem törődve azzal, hogy piszkos lesz a farmerja. A fehér kavicsok közé mélyesztette a kezét. Ujjpercein már kiserkedt a vér a kezét borító fehér por alól. De a fájdalom nem zavarta, sőt, segítette a koncentrálásban. A pénzérme, ismételgette magában. Hogyhogy nem vettem észre? Meglehet, hogy már megtalálta valaki: egy vendég vagy a gondnok. A többieket megelőzve jött ide a motelhoz, mert már nem tudta, kiben bízhat meg. És az volt a benyomása, hogy már a kollégái sem bíznak benne. „Gyorsan kell cselekednem!” Villámgyorsan szedegette a köveket, és a háta mögé hajigál– ta őket. Közben idegességében az ajkát harapdálta. Dühös volt saját magára és az egész világra. Mélyeket lélegzett, hogy úrrá legyen izgatottságán. Ki tudja, miért jutott eszébe egy régi eset még újonc korából, amikor épp csak elvégezte a rendőrakadémiát. Már akkor nyilvánvalóvá vált zárkózottsága, és nehezen teremtett kapcsolatot a többiekkel. Egy idősebb kollégával osztották be őrszolgálatra, aki eléggé kirúgott rá. Egy gyanúsítottat üldöztek a kínai negyed utcáin. Az üldözött túlságosan gyors volt, nem tudták elkapni, de a kollégájának úgy tűnt, egy étterem hátsó udvarába besurranva mintha beledobott volna valamit egy osztrigásmedencébe. Így arra kényszerítette fiatal kolléganőjét, hogy térdig merüljön abba a poshadt vízbe, és kurkásszon a romlásnak indult puhatestűek között. Természetesen semmit sem talált. Valószínűleg csak meg akarta leckéztetni a zöldfülű rendőrnőt. Attól a naptól kezdve nem evett többé osztrigát. De megtanult egy fontos leckét. A kavicsok közötti megszállt keresgélés is egyfajta próbatétel volt számára: hogy bebizonyítsa saját magának, hogy képes mindenből a maximumot kihozni. Sokáig ez volt a specialitása. De miközben ez járt a fejében, egy gondolat cikázott át az agyán. Mi van, ha, akárcsak akkor, amikor bele kellett másznia az osztrigásteknőbe, most is átverték? A valóságban nem volt semmiféle pénzérme. Csőbe húzták. Pontosan abban a percben, hogy ez Sarah Rosában tudatosult, felemelte a fejét, és Milát pillantotta meg közeledni. Leleplezetten és tehetetlenül térdelt fiatalabb kolléganője előtt; a dühe elpárolgott, és könnyek szöktek a szemébe. – A te lányod az, igaz? Ő a hatodikként elrabolt kislány? 307

308

34. Álmában ott volt az anyja. „Mágikus” mosolyával beszélt hozzá – mert amikor nem volt dühös, a világ legkedvesebb anyukája volt, de ez már egyre ritkábban történt meg. Almában az anyja mesél neki, de az apjáról is ejt egy-két szót. Most a szülei újra megértik egymást, és nem veszekednek többé. Anyja beszámol neki arról, hogy mit csinálnak, hogy megy a sora, és hogy zajlik az élet a távollétében. Még azt is felsorolja, hogy milyen filmeket néztek meg újra videokazettán. Nem az ő kedvenceit. Azzal megvárják. Örül, hogy ezt hallja. Azt szeretné megkérdezni, hogy mikor fog hazatérni. De álmában az anyja nem hallja. Mintha egy képernyőn keresztül beszélne hozzá. Bármennyire is erőlködik, nem sikerül. Anyja mosolya most szinte könyörtelennek tűnik. Egy kéz lágyan végigsimít a haján, mire felébred. Apró kéz cirógatja a párnán lévő fejét, és egy kedves hang egy dalocskát dúdol. – Te vagy az! Akkora az öröme, hogy szinte el is felejti, hol van. Most csak az számit, hogy ez a kislány létezik, nem csak úgy képzelte. – Már nagyon vártalak – mondja neki. – Tudom, de nem jöhettem korábban. – Nem engedték meg? A kislány rámereszti hatalmas, komoly szemét. – Nem azért. Dolgom volt. El nem tudja képzelni, miféle tevékenység köthette le annyira, hogy nem tudta meglátogatni. De ez egyelőre nem számit. Ezernyi kérdése lenne. Azzal kezdi, ami a legfontosabb: – Mit keresünk itt? Kész ténynek veszi, hogy a másik kislány is fogoly. Annak ellenére, hogy egyesedül ő van odakötözve az ágyhoz, a másik lány, úgy tűnik, szabadon bóklászhat a szörny gyomrában. – Ez az otthonom. A válasz ledöbbenti. – És én? Én miért vagyok itt? A kislány nem szól semmit, hanem újra a haját kezdi simogatni. Látszik, 309

hogy el akarja kerülni a kérdést, így ő sem erőlteti. Majd ennek is eljön az ideje. – Hogy hívnak? A lány rámosolyog: – Glóriának. Ekkor jobban szemügyre veszi. – Nem... – Mi az, hogy nem? – Ismerlek. Nem Glóriának hívnak... – Dehogynem. Megpróbál visszaemlékezni. Már látta. Igen, ebben egészen biztos. – A tejesdobozon voltál. A lány értetlenül mered rá. – Igen. Az arcod a röplapokon is ott volt. Az egész város tele volt vele. Az iskolámban is kiragasztották. Meg a szupermarketben is. Hány éve is történt? Még negyedikbe jártam. Három éve. A lány továbbra sem érti. – Csak nemrégiben érkeztem ide. Maximum négy hete. – Mondom, hogy nem! Legalább három év telt el. A lány nem hiszi el. – Nem igaz! – De, és a szüleid egy felhívást olvastak fel a tévében! – A szüleim meghaltak. – Nem, még élnek! Téged pedig Lindának hívnak. Linda Brown a neved! A lány megmerevedik. – Az én nevem Glória. Az a Linda, akiről beszélsz, egy másik személy. Összekeversz bennünket! Miután hallotta, hogy a lány hangja elcsuklik, úgy döntött, nem erősködik tovább. Nem akarta, hogy elmenjen, és újra magára hagyja. – Rendben van, Glória. Ahogy akarod. Valószínűleg tévedtem. Bocsáss meg! A lány elégedetten bólint. Aztán mintha mi sem történt volna, újra dudorászva fésülgetni kezdi a haját az ujjaival. Ekkor másképp próbálkozik. – Nagyon pocsékul vagyok, Glória. Nem bírom mozgatni a karomat. Állandóan lázas vagyok. Meg gyakran elájulok. – Hamarosan jobban leszel. – Orvosra lenne szükségem. – Az orvosok csak bajt kevernek. Ez a mondat valahogy furcsán hatott a szájából. Mintha hallotta volna 310

valaki mástól, és idővel bekerült volna az ő szókincsébe is. – Meg fogok halni, érzem... Két hatalmas könnycsepp buggyant ki a szeméből. Glória letörölte az arcáról. Majd az ujjait kezdte nézegetni, nem véve róla tudomást. – Érted, hogy mit mondtam, Glória? Meghalok, ha nem segítesz. – Steve azt mondta, meggyógyulsz. – Ki az a Steve? A lány, úgy tűnik, mintha nem is figyelne rá, mégis válaszol: – Ő az, aki idehozott. – Vagyis azt akarod mondani, hogy ő az, aki elrabolt. A kislány újra merőn nézte. – Steve nem rabolt el. Bármennyire félt is attól, hogy újra feldühítse, nem tud el– siklani felette: a túlélése függ ettől. – Igen, és veled ugyanezt tette. Ebben biztos vagyok. – Tévedsz. Ő megmentett minket. A válasz akarata ellenére is feldühítette: – Miket hordasz itt össze? Ugyan mitől mentett volna meg? Glória habozott. Látta, amint üres tekintetét valami furcsa félelem tölti el. Egy lépést hátrál, ennek ellenére az ágyban fekvő lánynak sikerül megragadnia a csuklóját. Glória el szeretne menekülni, megpróbál kiszabadulni, de ő nem engedi el addig, amíg nem felel a kérdésére. – Kitől? – Frankie-től. – Ki az a Frankie? Ekkor Glóriának sikerül kiszabadítani a kezét. A másik lány túlságosan gyenge ahhoz, hogy ezt megakadályozza. – Majd legközelebb még talizunk, rendben? – Azzal eltávolodik. – Ne, várj még! Ne menj el! – Neked most pihenned kell. – Kérlek, ne menj! Nem fogsz visszatérni. – Dehogynem. Visszajövök. Glória elment. Az ágyban fekvő kislány sírva fakad. A kétségbeesés keserű csomója szorongatja a torkát és a mellkasát. A sírástól rázkódik a teste, miközben elfúló hangon kérdezi: – Kérlek, mondd meg: ki az a Frankie! De senki sem felel.

311

312

35. – Sandrának hívják. Terence Mosca leírja a nevet jegyzetfüzetébe, majd újra Sarah Rosára pillant. – Mikor rabolták el? A nő mozgolódik a széken, mielőtt válaszolna, megpróbálja összerendezni a gondolatait. – Már negyvenhét nap telt el azóta. Milának igaza volt. Sandrát a többi öt lány előtt rabolták el. Aztán Albert arra használta, hogy a „vértestvérét”, Debby Gordont is lépre csalja. A két lány egy délután ismerkedett össze a lovardában. Pár szót váltottak, és rögtön szimpatikusnak találták egymást. Debby kissé le volt törve távol az otthonától, Sandrát pedig a szülei válása viselte meg. A szomorúság is kapocs volt köztük, így hamarosan összebarátkoztak. Mindketten ajándékba kaptak egy jegyet a lovardába. Nem volt véletlen. Albert akarta, hogy összetalálkozzanak. – Hogy történt Sandra elrablása? – Miközben iskolába ment – mondta Rosa. Milán és Goran látták, amint Mosca rábólint. Mindenki ott volt – beleértve Sternt és Borist is – a levéltár hatalmas termében a szövetségi rendőrség első emeletén. A kapitány azért választotta ezt a szokatlan helyet, hogy elkerülje a hírek kiszivárgását, és hogy a beszélgetés ne tűnjön kihallgatásnak. A terem üres volt abban az órában. Az aktákkal telezsúfolt polcok között hosszú folyosók nyíltak. Az egyetlen fényforrás az asztaluk fölött égő lámpa volt. A hangokat és a zajokat elnyelte a visszhang és a sötétség. – Mit tudsz mondani nekünk Albertról? – Sohasem láttam, és nem is beszéltem vele. Fogalmam sincs, hogy ki az. – Nyilvánvalóan – kommentálta Mosca, mintha ez súlyosbító körülmény lett volna. Formálisan Sarah Rosát még nem vetették alá semmiféle a szabadságát korlátozó intézkedésnek. De hamarosan meg fogják vádolni kiskorú elrablásában és meggyilkolásában való bűnrészességgel. Mila azonosította be, amikor Sabine elrablásában nyomozott. Miután beszélt a kislány anyjával, felmerült benne, hogy Albert esetleg egy nő szolgálatait vette 313

igénybe, mert így a gyermekrablás kevésbé lesz feltűnő a tömegben. De nem egy akármilyen cinkost választott, hanem olyat, aki zsarolható. Mint például a hatodik áldozat anyja. Mila akkor látta beigazolódni e hihetetlen feltételezését, amikor laptopján végignézte a vidámparkban készített amatőr felvételeket. Az egyik pillanatfelvétel sarkában, amit egy családapa készített, egy hajzuhatagot és alig észrevehető profilt észlelt, ami kiváltotta azt a jellegzetes bizsergést a nyakszirtjén. Majd a név is egyértelműen beugrott: Sarah Rosa! – Miért pont Sabinét kellett elrabolni? – kérdezte Mosca. – Nem tudom – felelte Sarah Rosa. – Eljuttatta hozzám a fényképét, és megmondta, hol találom, ennyi az egész. – És senki sem vett észre semmit. Korábban a Töprengőben Rosa ezt mondta: „Mindenki csak a saját gyerekét nézte. Az emberek magasról tesznek mindenre, ez a valóság.” Mila emlékezett erre a mondatra. Sarah Rosa tudta, mit beszél, hiszen személyesen is ott volt. Mosca folytatta: – Tehát Albert ismerte a családok helyváltoztatásait. – Feltételezem, hogy így van. Az instrukciói mindig pontosak voltak. – Mi módon adta ki az utasításait? – E-mailben. – Nem próbáltad meg lenyomozni az eredetüket? A kapitány kérdésében már benne volt a válasz. Sarah Rosa informatikai szakértő volt: ha neki nem sikerült, akkor gyakorlatilag lehetetlen. – Mindenesetre megőriztem valamennyi e-mailjét. – Majd a kollégáira pillantva folytatta: – Nagyon rafinált, tudjátok? És átkozottul ügyes. – Ezt úgy mondta, mintha mentegetőzni akarna. – És nála van a lányom – tette hozzá. Tekintete elkerülte Milát. Már az első naptól kezdve ellenségesnek mutatkozott vele szemben, mert valóban ő volt az egyetlen, aki felfedezhette volna a hatodik kislány identitását, ezzel kockára téve az életét. – Ő parancsolta, hogy szabadulj meg mihamarabb Vasquez ügynöktől? – Nem, ez az én kezdeményezésem volt. Ez a nő csak összezavart mindent. Ez alkalommal is ki akarta mutatni megvetését. De Mila megbocsátott neki. Gondolatai Sandránál jártak: az anorexiás kislánynál – ahogy Goran elmesélte aki most egy pszichopata karmai között van leamputált karral, kimondhatatlan fájdalmak közepette. Napokon át megszállottan kutatta 314

identitását. Most végre tudta a nevét. – Ezért két alkalommal követted Vasquez ügynököt, hogy ráijessz, és arra kényszerítsd, hagyjon fel a nyomozással. – Igen. Mila emlékezett rá, hogy az autós üldözés után a Műhelybe ment, de senkit sem talált ott. Boris egy SMS-ben értesítette arról, hogy valamennyien Yvonne Gress villájában tartózkodnak. Amikor odaért, Sarah Rosát a lakókocsi mellett találta, amint éppen a védőruhát vette fel. Mila nem töprengett azon, hogy vajon miért nincs bent a többiekkel a villában. Késése nem keltett gyanút benne. Vagy talán a nő direkt azért támadta le, hogy ne legyen ideje a töprengésre, és azért vetette a gyanú árnyékát Goranra. „És mellesleg téged is átvert... Mert én ellened szavaztam.. A valóságban nem tette, mert azzal csak magára terelte volna a gyanút. Terence Mosca nem sietett: lejegyzetelte Rosa válaszait, és elgondolkodott rajtuk, mielőtt feltette volna a következő kérdést. – Milyen egyéb szolgálatot tettél Albertnek? – Titokban belopóztam Debby Gordon kollégiumi szobájába. Elloptam a naplóját a bádogdobozból, feltörve a lakatot úgy, hogy senki se vegye észre. Aztán levettem a falról a fotót, amelyen a lányom is látszott. Végül otthagytam a GPS adóvevőt, ami elvezetett benneteket a nevelőintézethez. – Nem gondoltál arra, hogy előbb-utóbb valaki leleplez? – kérdezte Mosca. – Miért? Volt más választásom? – Te helyezted el a Műhelybe az ötödik áldozat tetemét... – Igen. – A saját kulcsoddal léptél be, és színlelted a védőajtó feltörését. – Azért, hogy senki se fogjon gyanút. – Hát persze... Mosca egy hosszú másodpercig rámeredt. – Miért hozatta ide a hullát? Mindenki erre a válaszra várt. – Fogalmam sincs. Mosca mély lélegzetet vett az orrán keresztül. Ez minden bizonnyal a beszélgetés végét jelezte. Aztán a kapitány Goranhoz fordult. – Azt hiszem, ennyi elég lesz. Hacsak nincs valami kérdése önnek is... – Nincs – felelte a kriminológus. – Sarah Rosa különleges ügynök, tíz perc múlva telefonálok az ügyésznek, aki hivatalosan vádat emel ellened. Ahogy megegyeztünk, ez a beszélgetés köztünk marad, de azt javaslom, hogy csak egy jó ügyvéd 315

jelenlétében nyisd ki a szád. – Még egy utolsó kérdés: rajtad kívül valaki még benne van ebben az ügyben? – Ha a férjemre utal, ő semmit sem tud az egészről. Válni szándékozunk. Miután Sandra eltűnt, valami ürüggyel kitettem a lakásból, hogy kimaradhasson ebből a dologból. Sokat veszekedtünk az utóbbi időben, mert látni szerette volna a lányunkat, és azt hitte, hogy megakadályozom. Mila egyszer látta őket, amint élénken vitatkoztak a Műhely előtt. – Rendben – jelentette ki Mosca, miközben felállt, majd Borishoz és Sternhez fordult, közben Rosára mutatott. – Azonnal ideküldök valakit, hogy letartóztassa. A két rendőr bólintott. A kapitány lehajolt, hogy felvegye bőrtáskáját. Mila látta, amint a jegyzetfüzetet beteszi egy sárga mappa mellé, amin az alábbi betűk voltak olvashatók: „W”... „on” és „P”. Wilson Picket, gondolta Mila. Terence Mosca lassan indult a kijárat felé, Goran követte. Mila, Boris és Stern ottmaradtak Rosával. A két férfi csendben volt. Tekintetük elkerülte kolléganőjüket, aki nem bízott bennük. – Sajnálom – mondta Rosa könnyes szemmel. – De nem volt más választásom... – ismételte meg. Boris nem felelt, és csak nehezen tudta féken tartani haragját. Stern csak ennyit mondott: – Rendben van, de most próbáld megőrizni a nyugalmadat. De nem hangzott túl meggyőzően. Sarah Rosa ekkor esedezve nézett rájuk: – Könyörgök, találjátok meg a kislányomat...

Sokan úgy vélik – tévesen hogy a sorozatgyilkosokat mindig szexuális indíték hajtja. Ezt Mila is így gondolta egészen addig, amíg nem találkozott Albert esetével. Valójában végső céljaikat tekintve többféle típusuk létezik. A „látomásosak”, akik úgy követnek el gyilkosságokat, hogy alteregójuk dominálja őket: vele kommunikálnak, és tőle kapnak instrukciókat víziók vagy egyszerű „hangok” formájában. Viselkedésük gyakran pszichózisba torkollik. A „misszionáriusok” öntudatlanul egy célt tűznek ki maguk elé, és egy saját maguk által előírt világjobbítási szándék vezérli őket, ami egy 316

bizonyos kategóriába tartozó személyek – homoszexuálisok, prostituáltak, hitszegők, ügyvédek, adóbeszedők stb. – likvidálásával jár. A „hatalomkeresők” csekély önbecsüléssel rendelkeznek. Az tölti el őket megelégedéssel, ha uralkodhatnak áldozatuk élete és halála fölött. A gyilkosságot szexuális aktus kíséri, de csak a megalázás eszközeként. Végül a „hedonisták” pusztán örömszerzésből ölnek. Ezek közé sorolhatók azok, akik szexuális indíttatásból ölnek. Benjámin Gorka beleillett mind a négy kategóriába. Látomások gyötörték, amelyek arra késztették, hogy prostituáltakat gyilkoljon meg. Előtte megerőszakolta őket, mert nem volt képes más módon kapcsolatot teremteni a másik nemmel. Ez az egész nagy élvezetet jelentett számára. Bizonyítottan harminchat áldozata volt, bár csak nyolc gyilkosságért vállalta a felelősséget. Attól tartottak, hogy ennél több nőt is megölt, és ügyesen eltüntette a földi maradványaikat. Huszonöt éven keresztül folytatta ezt a tevékenységét, amíg el nem kapták. Beazonosítását megnehezítette az a tény, hogy egymástól távoli területeken csapott le. Gavila és csapata bukkant a nyomára három év hajtóvadászat után. A különböző gyilkosságok adatait bevitték egy komputerbe, ami feldolgozta. A gyilkosságokat egy behatárolt kör mentén követték el. Amikor ezt ráhelyezték egy autós térképre, rájöttek, hogy a helyszínek egy áruszállító körút mentén találhatók. Benjámin Gorka ugyanis kamionsofőr volt. Karácsony éjjelén fogták el az autósztráda egyik parkolójában. De az ügyészek hibájának következtében csökkent beszámíthatóságúnak ítélték, és így egy bűnügyi elmegyógyintézetbe utalták be, ahonnan élete végéig nem teheti ki a lábát. Letartóztatásának percében az ország megismerhette az egyik legkegyetlenebb gyilkos nevét. Goran csapata számára azonban Benjámin Gorka örökre Wilson Picket marad. Miután két rendőr letartóztatta Sarah Rosát, Mila kivárta, hogy Stern és Boris is elhagyják az archívumot. Egyedül akart maradni, hogy átnézze a nyilvántartást. Meg is találta a keresett aktákat. Átlapozva őket nem jött rá annak okára, hogy a kriminológus miért nevezte el a gyilkost a híres énekesről. Viszont látta azt a csinos lányt egy fényképen, ami a Műhely falára is ki volt ragasztva az első nap. Rebecca Spinghemek hívták. Ő volt Gorka utolsó áldozata. Valójában az aktákban nem talált ennél több információt. Azon töprengett, hogy ez az ügy miért jelent még mindig nyílt sebet a csapat tagjai számára, és felidézte magában Boris szavait: „Rosszul végződött a dolog. Hibák csúsztak be, és egyesek már a csapat feloszlatásával és Gavila elbocsátásával fenyegetőztek. Roche védett meg bennünket, és ő 317

követelte, hogy a helyünkön maradjunk.” Valami malőr történt. De a kezében lévő akták semmi ilyesmiről nem beszélnek, sőt, a műveletet „tökéletesen sikerült”-nek írja le. De nem lehetett az, ha Terence Moscának oka van arra, hogy érdeklődjön az ügy iránt. Mila előkereste a Gorka-per jegyzőkönyvét Goran tanúvallomásával. Ebben a kriminológus Benjámin Gorkát olyan pszichopatának definiálja, ami annyira ritka a természetben, mint az albínó tigris. Majd hozzáfűzi: „Ezeket a személyeket nehéz felismerni. Kívülről teljesen normálisnak tűnnek, olyanok, mint a többi hétköznapi ember. De ha a normalitás felszíne alá ásunk, akkor előtűnik belső énjük. Az, amit sokan közülük bestiának neveznek. Gorka a benne rejlő vadállatot álmaival, vágyaival táplálta. Számolnia kellett vele. Talán volt idő, amikor még küzdött is ellene. Végül azonban paktumot kötött vele. Rájött, hogy csakis egy módon hallgattathatja el: ha enged neki. Egyébként belülről falja fel.” A papírokat tanulmányozva szinte hallotta Goran hangját. „Aztán egy nap törés következett be a valóság és az álomvilág között. Ekkor Benjámin tervezgetni kezdte azt, amiről addig csak fantáziáit. Az ölés ösztöne valamennyiünkben megvan, de hála istennek, rendelkezünk egy szabályozó berendezéssel, ami lehetővé teszi, hogy kontroll alatt tartsuk és megfékezzük. Azonban mindig létezik egy töréspont.” Töréspont, gondolkodott el rajta Mila. Tovább olvasott, majd egy újabb szakasznál megállt. „Az akciót meg kell ismételnie, mert a hatása elmúlik. Az emlék már nem elegendő. Ilyenkor a kielégületlenség és az undor érzése lép fel. A fantázia már nem elégíti ki: újra meg kell ismételnie a rituálét. Jól kell lakatnia a bestiát. A végtelenségig.” A végtelenségig!

Stern az acél tűzlépcső fokán ült. Meggyújtott egy cigarettát, az ajkához emelte, majd két ujja között tartotta. – Nehogy megmondd a feleségemnek! – kérte Stern, amikor meglátta Milát az ajtón kilépni. – Ne aggódj, titokban tartom – ígérte meg Mila. – Nos, mit tehetek érted? – Honnan tudod, hogy kérdezni akarok valamit? Stern nem válaszolt, csak felvonta a szemöldökét. – Albert nem hagyja magát elfogatni, ezt te is tudod – mondta ekkor 318

Mila. – Szerintem már megtervezte a halálát: ez is része az előadásnak. – Nem érdekel, ha megdöglik. Tudom, hogy keresztény ember nem mond ilyet, de így van. Mila komoly arccal nézett rá. – Albert ismer benneteket, Stern. Sok mindent tud rólatok, egyébként nem helyezte volna az ötödik holttestet a Műhelybe. Valószínűleg figyelemmel kísérte a korábbi ügyeiteket. Tudja, hogy mit fogtok lépni, ezért képes megelőzni minket. Azt hiszem, mindenekelőtt Gavilát ismeri... – Ezt miből gondolod? – Olvastam egy régi üggyel kapcsolatos bírósági vallomását, és most Albert úgy viselkedik, mintha meg akarná cáfolni a teóriáját. Ő egy sajátságos sorozatgyilkos. Úgy tűnik, nincs narcisztikus személyiségzavara, mert önmaga helyett inkább más bűnelkövetőkre hívja fel a figyelmet. Nem rabja fékezhetetlen ösztöneinek sem, ezeket kontroll alatt tudja tartani. Tette nem tölti cl örömmel, inkább a kihívás vonzza. Ezt mivel magyaráznád? – Egyszerű: semmivel sem magyarázom. És nem is érdekel. – Hogyhogy? Teszel az egészre? – kérdezte Mila felháborodottan. – Nem azt mondtam, hogy teszek az egészre, hanem hogy nem érdekel. Nem ugyanaz. Ami minket illet, sohasem fogadtuk el a „kihívását”. Csak azért tud ránk nyomást gyakorolni, mert a hatodik kislányt még meg kell mentenünk. És nem igaz, hogy nem narcisztikus személyiség, mert a mi figyelmünket akarja. Nem valaki másét: csakis a miénket. Az újságírók összecsinálnák magukat az örömtől, ha adna nekik valami jelet. De Albertnek ez nem fontos. Legalábbis egyelőre... – Mert nem tudjuk, milyen finálét forgat a fejében. – így van. – Én viszont meg vagyok győződve arról, hogy Albert jelenleg rátok próbálja terelni a figyelmet. A Benjamin Gorka-ügyről beszélek. – Wilson Pickett. – Szeretném, ha mondanál róla egy-két dolgot. – Olvasd el az aktákat! – Boris elárulta, hogy valami malőr csúszott be... Stern eldobta a csikket. – Boris néha nem tudja, mit beszél. – Gyerünk, Stern, meséld el, hogy ment a nyomozás! Nem én vagyok az egyetlen, aki érdeklődik ez iránt az ügy iránt. – Azzal bevallotta neki, hogy látta a dossziét Terence Mosca táskájában. Stern ekkor elgondolkodó arcot vágott. – Na jó. De hidd el, nem fog tetszeni a dolog. 319

– Mindenre fel vagyok készülve. – Amikor Gorkát elkaptuk, vájkálni kezdtünk az életében. A fazon gyakorlatilag a kamionjában élt, de találtunk egy blokkot, ami azt bizonyította, hogy nagy mennyiségű élelmiszerkészletet vásárolt. Arra gondoltunk, rájött, hogy szorul a nyaka körül a hurok, és megpróbálja meghúzni magát valami biztonságos helyen, amíg elül a vihar. – De nem így volt. – Elfogása után egy hónappal rábukkantunk egy prostituált eltűnését bejelentő dokumentumra. – Rebecca Spingher... – Pontosan. Az eset körülbelül karácsony környékére tehető... – Vagyis arra az időszakra, amikor Gorkát letartóztatták... – így van. És a nő pont olyan helyen strichelt, ami a kamion útvonala mentén volt. – Gorka fogva tartotta: neki szánta az élelmiszerkészletet – vonta le Mila a következtetést. – Nem tudtuk, hol lehet, és meddig húzza a lány. Így megkérdeztük Gorkát. – Aki nyilván letagadta. Stern a fejét rázta. – Egyáltalán nem tagadta. Mindent beismert. A börtön helyének elárulásához viszont egy feltételt fűzött: csakis Gavila doktor jelenlétében volt hajlandó megmondani. Mila nem értette: – Hol itt a probléma? – Ott, hogy Gavila doktornak nyoma veszett. – És Gorka ezt honnan tudta? – Nem tudta az a szadista vadbarom. Mindenfelé kerestük a kriminológust, de közben az idő telt... Boris a legkülönbözőbb kihallgatási technikáknak vetette alá. – És sikerült kicsikarni belőle a vallomást? – Nem, de visszahallgatva a régebbi beszélgetéseket, feltűnt neki, hogy Gorka véletlenül utalást tett egy régi raktárépületre, ahol kút is volt. Boris találta meg Rebecca Spinghert. – De a nő közben éhen halt... – Nem. Elvágta az ereit az egyik konzervnyitóval, amit Gorka otthagyott neki. De ami a legdühítőbb az egészben: a boncorvos szerint pár órával azelőtt követte el az öngyilkosságot, hogy Boris rátalált. Mila ereiben megfagyott a vér. Végül mégis rákérdezett: – És ezalatt hol volt Gavila? 320

Stern elmosolyodott, de csak azért, hogy elrejtse valós érzelmeit. – Egy héttel később találtak rá egy benzinkút budijában. Az autósok kihívták a mentőt. A fiát átpasszolta a bébiszitternek, majd elment hazulról, hogy túltegye magát azon, hogy a felesége elhagyta. Amikor bementünk a kórházba, hogy meglátogassuk, teljesen felismerhetetlen volt. Talán ebben a történetben rejlik az oka annak a különös köteléknek, ami a nyomozócsapat tagjai és Goran között jött létre. Mert többnyire az emberi tragédiák, nem pedig a sikerek kovácsolják össze az embereket, gondolta Mila. Eszébe jutott egy mondat, amit Gorantól hallott, amikor a lakásán felkereste. „Olyan emberekkel vagyunk együtt, akiket ismerni vélünk, holott a valóságban semmit sem tudunk róluk. Ebben teljesen igaza volt. Bármennyire is próbálta, nem tudta elképzelni Gorant alkoholos kómában. Tökrészegen és magán kívül. Ez a gondolat most zavarta. Inkább témát váltott. – Miért Wilson Pickettről neveztétek el azt az esetet? – Szimpatikus név, igaz? – Ha jól értettem, Gavila szívesen nevezi el valós személyekről az ügyeket, hogy megfoghatóbbak legyenek. – Általában igen – felelte Stern. – De ennél az esetnél kivételt tett. – Miért? A különleges ügynök rámeredt: – Ezen nem érdemes törni a fejedet. Én is elmesélhetném. De ha tényleg tudni akarod, hogy a valóságban hogy történtek a dolgok, akkor személyesen kéne megtenned valamit... – Készen állok rá... – Nos, a Benjamin Gorka-ügyben olyasmi történt, ami csak nagyon ritkán fordul elő... – mondta, majd hozzáfűzte: – Találkoztál már olyasvalakivel, aki túlélte egy sorozatgyilkos támadását?

321

36. Egy sorozatgyilkos támadását nem lehet túlélni. A kétségbeesett sírás, könyörgés semmit sem használ. Ellenkezőleg: még nagyobb örömmel tölti el a szadista gyilkost. A préda egyetlen lehetősége a menekülés marad. De a félelem, a pánik és a döbbent értetlenség a ragadozó előnyére válik. Ennek ellenére ritka esetben előfordul, hogy a sorozatgyilkos mégsem viszi véghez tettét. Ez azért történik meg, mert abban a percben, amikor végrehajtaná, az áldozat egy mozdulata vagy mondata leállítja. Ezért nevezhetjük Cinthia Pearlt túlélőnek. Mila a repülőtér közelében lévő társasház apró bérlakásában találkozott vele. Szerény otthon volt, mégis ez jelentette a legnagyobb sikert Cinthia új életében. A régi tele volt negatív tapasztalatokkal, újra és újra megismételt hibákkal, rossz választásokkal. – Azért stricheltem, hogy anyagot tudjak venni magamnak – mondta a habozás legkisebb jele nélkül, úgy, mintha valaki másról beszélne. Mila nehezen tudta elképzelni, hogy az előtte ülő fiatal nő már annyi szörnyűségen átment. Cinthia huszonnégy éves volt, de még annyinak sem látszott. Amikor a rendőrnőt fogadta, még munkaköpenyt viselt: néhány hónapja pénztárosként dolgozott egy szupermarketben. Szerény öltözéke, lófarokban összefogott vörös haja, smink nélküli arca ellenére is sugárzott róla természetes szépsége és veleszületett vonzereje. – Stern nyomozó és a felesége találták nekem ezt a lakást – mondta büszkén. Mila udvariasságból körbepillantott: a bútorok szedett-vedettek voltak, és főleg azt a célt szolgálták, hogy betöltsék a teret. De látszott, hogy Cinthia örömét leli bennük. Rendben tartotta a lakást. Minden tiszta volt és rendezett. Néhány apró dísztárgyat is elhelyezett rajtuk, többnyire porcelán állatfigurákat. – Ez a hobbim: gyűjtöm őket. Egy gyermek fotói is ki voltak téve. Cinthia egyedülálló anya volt. A fiát elvették tőle a szociális gondozók, és egy családra bízták a nevelését. Hogy visszakaphassa a fiát, Cinthia részt vett egy elvonókúrán. Ezt követően belépett abba az egyházba, amelynek Stern és a felesége is tagja volt. Sok viszontagság után végre találkozott Istennel. Büszke volt hitére: a 322

nyakában egy Szent Sebestyén-érmét hordott. Ez volt az egyetlen ékszere a rózsafüzér vékony gyűrűjén kívül, amit az ujján viselt. – Figyeljen, Pearl kisasszony, igazán nem akarom arra kényszeríteni, hogy meséljen a Gorka-ügyről... – Ugyan, dehogy... Már teljesen nyíltan beszélek róla. Először rossz volt visszaemlékezni rá, de mára már azt hiszem, túltettem magam rajta. Meg is írtam neki, tudja? Mila nem tudhatta, Gorka miként reagált a levélre, de a róla hallottak alapján biztosra vette, hogy éjszakai maszturbációhoz merített belőle inspirációt. – És Gorka válaszolt? – Nem. De szándékomban áll még egyet írni: annak az embernek kétségbeesett szüksége van a szóra. Milával szemben ült, és beszéd közben egyre húzogatta lefelé jobb karján a blúzát. Mila rájött, hogy egy tetoválást próbál elrejteni, ami a múltjához tartozik. Valószínűleg meg nem tett félre annyi pénzt, hogy eltávolíttassa. – Hát akkor hogyan történt a dolog? Cinthia arca elkomorult. – A találkozás egy sor véletlennek volt köszönhető. Nem az utcán szedtem fel a kuncsaftokat, hanem a bárokban. Sokkal biztonságosabb volt, és legalább meleg helyen voltunk. Mindig hagytunk egy kis borravalót a pincéreknek. – Kis szünet után folytatta: – Egy kisvárosban születtem, ahol a szépség átkot jelenthet. Hamar rájössz, hogy ezt kihasználva elmehetsz. Sok barátod viszont ki sem mozdul: ott marad, megházasodik, s végig ott él boldogtalanságban. Aztán kezdenek úgy tekinteni rád, mintha különleges lennél. Elhalmoznak elvárásaikkal. Te leszel a reménységük. Mila ezt tökéletesen megértette, és valószínűleg ismerte már a történet folytatását is. Cinthia a gimnázium befejezése után hagyta ott szülőhelyét, de a nagyvárosban nem találta meg azt, amit keresett. Viszont megismert sok korabeli lányt, akik az elveszettség érzésével és a félelemmel a szívükben éltek. Az ősi mesterséghez nem egy szerencsétlen véletlen folytán jutott el, hanem addigi tetteinek természetes következményeként. Milát az efféle történetekben leginkább az szomorította el, hogy egy csupán huszonnégy éves lány, mint Cinthia Perl, már elégette ifjúsága minden energiáját. – Azon az estén felszedtem egy pasit. Jegygyűrű volt az ujján, nyugis csávónak tűnt. Beültünk a kocsijába, és kihajtottunk a város szélére. A végén nem fizetett, és még meg is vert. Aztán kitett a kocsijából, és 323

otthagyott az út szélén. Nem stoppolhattam: senki sem vesz fel egy prostit. így strichelni kezdtem abban a reményben, hogy a következő kuncsaft visszavisz a városba. – És akkor megérkezett Gorka... – Még mindig emlékszem hatalmas kamionjára, amint leállt mellettem az út szélén. Mielőtt beszálltam volna, kicsit alkudoztunk az áron. Kedvesnek tűnt. „Mire vársz? Gyere be, megfagysz odakint!”, mondta. Cinthia lesütötte a szemét. Nem jött zavarba attól, ha egykori mesterségéről kellett beszélnie. Amiatt viszont szégyellte magát, hogy ennyire naiv volt. – Hátramentünk a kabinba, ahol aludni szokott. Képzelje, valóságos lakás volt. Minden megvolt benne. Még azok a poszterek is... Ez nem újdonság, valamennyi kamionos kiragaszt ilyeneket. De ezekben a képekben volt valami különös. Mila emlékezett erre a részletre, olvasta a dossziéban. Gorka fotókat készített áldozatairól, obszcén pózba helyezve őket, majd ezekből posztert készített. A különlegessége ezeknek a képeknek az volt, hogy hullákat ábrázoltak. De Cinthia ezt nem tudhatta. – Rám vetette magát, én meg hagytam, hogy csinálja. Eszméletlenül bűzlött, reméltem, hamar befejezi. A fejét a nyakamra nyomta, így megspórolhattam a figurákat. Elég volt, hogy egy kicsit nyögdécseltem neki. Közben nyitva tartottam a szememet. Újabb szünetet tartott, ezúttal kissé hosszabbat, hogy visszanyerje a lélegzetét. – Nem tudom, mennyi ideig tartott, amíg a szemem hozzászokott a sötétséghez. De amikor ez megtörtént, akkor megpillantottam azt a feliratot a kabin plafonján... Foszforeszkáló festékkel írták. Mila látta a másolatát. Ez állt ott: „Meg foglak ölni.” – Sikítozni kezdtem. Ő meg röhögni. Rugdalózni kezdtem, hogy megszabaduljak tőle, de nagyobb volt nálam. Elővett egy kést, és döfködni kezdett vele. Az első szúrást az alkarommal elhárítottam. A második a csípőmet találta el, a harmadik pedig a hasamba fúródott. Ereztem, amint ömlik belőlem a vér, és arra gondoltam: hát tessék, már meg is haltam. – Azonban a gyilkos abbahagyta... Miért? – Mert ekkor mondtam neki valamit. Teljesen spontán jött, talán a pánik mondatta velem: „Kérlek, miután meghaltam, gondoskodj a fiamról. Ricknek hívják, és ötéves.” Gondoljon csak bele! Valóban arra kértem azt a gyilkost, hogy gondoskodjon az én kicsikémről? Nem tudom, mi ütött belém, de akkor ez teljesen normális dolognak tűnt. Mert ő azon volt, hogy 324

elvegye az életemet, én hajlandó is voltam odaadni neki, de valamiképpen kompenzálnia kellett. Ez abszurdum: azt gondoltam, hogy valamiképpen az adósom! – Lehet, hogy abszurdum, de ezzel sikerült megfékeznie a dühét. – De én akkor sem tudok megbocsátani magamnak. Cinthia Pearl egy csomót érzett a torkában az elfojtott könnyektől. – Wilson Pickett – dobta be ekkor ezt a nevet Mila. – Ah, igen, emlékszem. Nos, félholtan hevertem a kocsiban, ö pedig visszaült a volánhoz. Kevéssel ezután kirakott egy parkolóban. De akkor még nem tudtam, mi a szándéka. Teljesen kába voltam, és gyenge a rengeteg vérveszteségtől. Menet közben a rádió azt az átkozott számot közvetítette: „In the Midnight Hour...” Aztán elájultam, és csak a kórházban tértem magamhoz: semmire sem emlékeztem. A rendőrök azt kérdezték, honnan származnak a sebeim, de nem tudtam, mit feleljek nekik. Kiengedtek, és egy kis időre egyik barátnőmhöz költöztem. Egyik este a híradóban hallottam Gorka letartóztatásáról. Még akkor sem ugrott be semmi, amikor bemutatták a fényképét... Viszont egy kedd délután megtörtént: egyedül voltam otthon, és bekapcsoltam a rádiót. Pont az a Wilson Pickett-szám ment. Ekkor tért vissza a memóriám. Mila megértette, hogy ezt a nevet csak elfogása után adták Gorkának. Azért választották, hogy emlékeztesse és figyelmeztesse őket az elkövetett hibáikra. – Szörnyű érzés volt – folytatta Cinthia. – Mintha már egyszer megtörtént volna. És tudja, mit gondolok? Ha előbb eszembe jut, akkor talán valaki mást is megmenthettem volna. Ez utóbbi mondatot illendőségből mondta, Mila ezt a hanghordozásából vette észre. Nem mintha Cinthiának nem számított volna a többi lány sorsa. De mintha valami válaszfalat húzott volna saját tapasztalata és a többiek tragédiája közé. Ez egyfajta túlélési stratégia volt, amit az ember egy efféle szörnyű esemény után dolgoz ki magában. Szinte ezt megerősítendő Cinthia hozzátette: – Egy hónappal ezelőtt találkoztam az utolsóként meggyilkolt lány, Rebecca Spingher szüleivel. Őt nem gyilkolták meg, gondolta Mila. Ennél rosszabb: Gorka öngyilkosságra kényszerítette. – Együtt vettünk részt egy misén, amit Gorka áldozatainak emlékére celebráltak. Képzelje, ugyanahhoz az egyházközösséghez tartozunk. Egész időn keresztül engem figyeltek, és bűntudatom támadt. – Ugyan miért? – kérdezte Mila, bár nagyon is jól tudta. – Azt hiszem, azért, mert én túléltem. 325

Mila megköszönte a beszélgetést, és menni készült. Miközben az ajtó felé kísérte, Mila észrevette, hogy Cinthia szokatlanul csendes: mintha kérdezni akarna tőle valamit, de nem tudja, hol kezdje. Akkor úgy döntött, ad neki néhány másodpercnyi időt, így megkérdezte, hogy használhatja-e a mosdót. A lány megmutatta, merre van. Apró, szellőzetlen helyiség volt. A zuhanyzóban egy harisnya volt felakasztva száradni. Itt is ki voltak rakva a többnyire rózsaszínű üvegállatkák. A rendőrnő a mosdó fölé hajolt, hogy leöblítse az arcát. Fáradt volt és elnyűtt. Már megvette magának a fertőtlenítőszert és az újabb vágáshoz szükséges eszközöket. Meg kellett emlékeznie az ötödik kislány haláláról. Tegnap elhalasztotta, de ma meg fogja tenni. Szüksége volt arra a fájdalomra. Miközben egy papírkendővel megtörölte a kezét és az arcát, az egyik polcon egy szájvizes üveget pillantott meg. A benne lévő folyadék viszont túlságosan sötét volt. Megszagolta: Bourbon whiskey volt. Cinthia Pearlnek is volt egy titka. Egy a régi életéből visszamaradt rossz szokása. Mila elképzelte, amint abban az apró helyiségben ül a WC-deszkán, és tekintetét a járólapra függesztve engedélyez magának néhány kortyot. Bár nagyon pozitív változásokon ment keresztül, Cinthia Pearlnek mégis maradt egy árnyékos oldala. Ez része az emberi természetnek, gondolta Mila. De az én titkom sokkal távolabbról jön... Amikor már menni készült, Cinthia kikísérte, és a küszöbhöz érve szedte össze a bátorságát, hogy megkérdezze, volna-e kedve Milának találkozni vele: esetleg moziba menni vagy shoppingolni. Mila megértette, hogy kétségbeesett szüksége van egy barátnőre, és nem tagadhatta meg tőle ezt az apró illúziót. Hogy kedvére tegyen, memorizálta a telefonszámát, holott jól tudta, hogy soha többé nem fognak találkozni.

Húsz perccel később Mila megérkezett a Szövetségi Rendőrség székhelyére. Számos civil ruhás rendőrt látott, akik igazolványukat felmutatták a bejáratnál. Számos járőrosztag is jelen volt: valaki kihívta őket. Valami történhetett. A lépcsőn ment fel, hogy ne vesztegesse idejét a liftnél való várakozással. Gyorsan felszaladt az épület harmadik emeletére, ahová áthelyezték a hadiszállásukat azóta, hogy az ötödik hullát megtalálták a Műhelyben. 326

– Mosca mindenkit idehívatott – hallotta Mila, amint az egyik detektív mondja a telefonba. Mila a terem felé indult, ahol a gyűlést fogják tartani. A bejáratnál kisebbfajta tömeg gyűlt össze, mindenki helyet keresett magának. Valaki lovagias módon előreengedte a rendőrnőt. Mila talált magának egy széket az utolsó sorok egyikében. Előtte, kissé oldalt már ott ült Boris és Stern. Ez utóbbi észrevette Mila jelenlétét, és odabiccentett. Mila a távolság ellenére magyarázni próbálta, hogy miként zajlott Cinthiánál tett látogatása, de Stern jelezte, hogy ezt inkább később beszéljék meg. A hangosbemondó éles sípolása egy pillanatra véget vetett a morajnak. Egy technikus az emelvényen lévő mikrofont készítette elő, és dobolt rajta, hogy meggyőződjön működőképességéről. A digitális táblát és a kávéautomatát már kivitték, hogy újabb székeknek csináljanak helyet. De így sem volt elég hely, és néhány rendőr a fal mellett állt. Ez a gyűlés eltért a szokásos értekezletektől. Mila rögtön arra gondolt, hogy valami fontos dolog történhetett. Ráadásul még nem látta sem Gorant, sem pedig Roche-t. Elképzelte, hogy Terence Moscával ülnek az irodában, hogy megegyezzenek a nyilvánosságra hozható részletekről. A várakozás idegölő volt. Végre megpillantotta a főfelügyelőt a küszöbön. Belépett, de nem az emelvény felé ment, hanem leült egy székre az első sorban, amit egy buzgó detektív adott át neki. Roche arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Nyugodtnak tűnt. Keresztbe tette a lábát, és várakozott, akárcsak a többiek. Goran és Mosca egyszerre érkeztek meg. Az ajtóban álló rendőrök utat nyitottak nekik, majd a két férfi gyors léptekkel indult az emelvény felé. A kriminológus a fal melletti asztalhoz támaszkodott, a kapitány pedig kivette a mikrofont a tartójából, majd belekezdett: – Hölgyeim és uraim, egy kis figyelmet kérnék... Hirtelen csönd lett. – Rendben... Nos... Azért hívtuk össze önöket, mert lenne egy fontos közleményünk az úgynevezett „Műhely”-ben megtalált holttesttel kapcsolatban. – Mosca többes számban beszélt, bár egyértelműen ő volt most a sztár. – Sajnos, ahogy előre várható volt, a tetthely teljesen tiszta volt. De emberünk már teljesen hozzászoktatott bennünket ehhez: semmi ujjlenyomat, semmi testnedv, semmi idegen nyom. Nyilvánvaló volt, hogy Mosca csak az időt húzza. Ezt nemcsak Mila vette észre: körülötte mások is türelmetlenkedni kezdtek. Az egyetlen nyugodtnak látszó személy Goran volt, aki összefont karokkal állt, és 327

merőn nézte a publikumot. Jelenléte pusztán formaság volt. A kontroll már teljes egészében a kapitány kezébe került. – De – folytatta Mosca – talán rájöttünk annak okára, hogy a sorozatgyilkos miért helyezte oda a holttestet. Ennek köze van egy ügyhöz, amire biztosan valamennyien emlékeznek: Benjámin Gorka esete. Hirtelen morajlás hullámzott át a termen. Mosca egy intéssel csöndet kért, hogy hadd fejezze be mondandóját. Aztán egyik kezét a zsebébe csúsztatva hangnemet váltott. – Úgy tűnik, pár hónappal ezelőtt tévedtünk. Súlyos hibát követtünk el. – Általánosságban beszélt, nem említve azt, hogy kit terhel a felelősség, de készakarva kihangsúlyozta az utolsó mondatot. – Szerencsére még módunkban áll jóvá tenni... Ekkor Mila a szeme sarkából valami különöset észlelt: Stern továbbra is maga elé nézett, de közben kezét lassan a jobb csípőjéhez húzta, és kikapcsolta pisztolytáskáját. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha félne. Mosca folytatta: – Rebecca Spinghert, akit Gorka utolsó áldozatának hittünk, valójában nem ő gyilkolta meg... Hanem valaki a mieink közül! A moraj zűrzavarba csapott át, és Milának feltűnt, hogy a kapitány merőn néz valakit. Stern volt az. Világosan látta, hogy a különleges ügynök feláll és előhúzza szolgálati fegyverét. Bizonytalanságában mármár ő is így tett. De aztán Stern balra fordult, és Borisra szegezte fegyverét. – Mi a franc ütött beléd? – kérdezte a kollégája döbbenten. – Emeld csak fel a kezed, fiacskám! És nehogy meg kelljen ismételnem...

328

37. – Jobban teszed, ha mindent szép sorban elmesélsz... Három katonai szakértőt kértek fel Boris kihallgatására. Egymást váltották, hogy minél nagyobb nyomást gyakoroljanak a különleges ügynökre. Boris ismerte technikáikat, amelyekkel vallomást akartak kicsikarni belőle. Arra ment ki a játék, hogy kérdéseikkel kifárasszák, percnyi nyugalmat sem hagyva neki. Abban bíztak, hogy a pihenés megvonásával többre mennek, mint bármilyen stratégiával. – Mondtam már, hogy semmit sem tudok. Mila az áltükör mögül figyelte kollégáját. Egyedül volt az apró teremben. Mellette digitális videokamera állt, ami lehetővé tette, hogy a rendőrség fejeseinek – Roche-t is beleértve – ne közvetlenül kelljen részt venniük egyik legjobb szakemberük felkoncolásában. Ezt kényelmesen megtehették irodájukban ülve. Mila azonban jelen akart lenni. Mert még mindig nem akarta elhinni ezt a súlyos vádat. „Boris egyedül találta meg Rebecca Spinghert.” Stern elmesélte, hogy egy ehhez hasonló kihallgatás során Benjámin Gorka véletlenül utalást tett Borisnak egy régi raktárról egy kúttal. Az addig érvényes hivatalos verzió szerint a különleges ügynök a helyszínre érve holtan találta a nőt. „Egy konzervnyitóval vágta el az ereit, amit Gorka hagyott ott neki az élelmiszerkészlettel együtt. De a legdühítőbb az egészben az volt, hogy a boncorvos szerint pár órával azelőtt lett öngyilkos, hogy Boris rátalált” – mondta Stern. Pár órával azelőtt... Mila átnézte az aktákat, és a boncorvos – miután megvizsgálta a lány gyomrában lévő ételmaradékokat, és meghatározta az emésztési folyamatok leállásának időpontját – kijelentette, hogy nem lehet teljesen egyértelműen meghatározni a halál beálltának időpontját. Tehát a valóságban ez a végzetes két óra után is bekövetkezhetett. Most ez a kétely véglegesen eloszlott. A vád szerint Boris megérkezésekor Rebecca Spingher még élt. Állításuk szerint ebben a helyzetben kétféle lehetősége volt: vagy megmenti és így hőssé válik; vagy pedig véghez viszi minden gyilkos legnagyobb utópiáját. A tökéletes gyilkosságot. Azt, ami örökre büntetlen marad, mivel híján 329

van bármiféle indítéknak. Egyszer az életben kipróbálni azt a mámort, hogy egy másik ember életének és halálának ura lehetünk, abban a tudatban, hogy megússzuk tettünk következményét, mert a bűntettet valaki más nyakába varrják. Ezek a megfontolások kísértették Borist, állítják vádlói. A Gorka-per folyamán doktor Goran a bíróság előtt tett vallomásában kijelentette, hogy „a gyilkolás ösztöne valamennyiünkben megvan. De hála istennek, van bennünk egy szerkezet, ami lehetővé teszi, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk, illetve gátoljuk a cselekvést. De mindig van egy töréspont”. Borisnál ez akkor következett be, amikor szemben találta magát azzal a szegény, védtelen lánnyal. Alapjában véve csak egy prostituált volt. Mila ezt mégsem tudta felfogni. Eleinte csak feltételezés volt az egész, ami később megerősítést nyert, amikor egy házkutatás során Boris lakásán egy fétisre bukkantak. Egy szuvenír volt, amivel a fiatal ügynök felidézte tettét: a lány fekete csipkebugyija, amit elemeitek a bírósági bűnjelraktárból az eset lezárása után. – Nincs más választásod, Boris. Ha szükséges, itt töltjük az egész éjszakát. És itt maradunk holnap is meg holnapután is. A kihallgatást végző rendőr csak úgy köpte a szavakat, hogy még jobban megalázza volt kollégáját. A kis terem ajtaja kinyílt, és Mila Terence Moscát látta belépni. Feltűnő zsírfolt volt a zakója gallérján; bizonyára valami gyorséttermi ebéd maradványa lehetett. – Hogy folyik a kihallgatás? – kérdezte. Mila úgy felelt neki, hogy közben rá sem pillantott: – Még semmi. – Meg fog tömi – mondta magabiztosan Mosca. – Ezt miből gondolja? – Előbb-utóbb mindenki megtörik. Ezt ő maga is tudja. Talán kicsit több idő kell hozzá, de végül a kisebbik rosszat fogja választani. – Miért tartóztatta le mindenki előtt? – Hogy ne adjak neki lehetőséget egy esetleges reakcióra. Mila nem egykönnyen felejtette el Stern könnyektől csillogó szemét, miközben a bilincset feltette annak az embernek a csuklójára, akit a harmadik fiának tekintett. Amikor megtudta, milyen eredményre jutottak a Boris lakásában tartott házkutatás során, önként ajánlkozott a fiatal kolléga letartóztatására. Még Roche sem tudta eltéríteni ettől a szándékától. – És mi van akkor, ha Borisnak semmi köze sincs ehhez az ügyhöz? Mosca behemót alakjával beállt Mila és az üvegfal közé, és kivette kezét 330

a zsebéből. – Huszonöt éves karrierem során még sose tartóztattam le egyetlen ártatlan személyt sem. Mila egy ironikus mosolyt eresztett meg. – Te jó ég! Akkor maga a világ legjobb hekusa. – Az esküdtszék mindig elítélte az ügyeim vádlottjait. És nem azért, mert olyan nagymenő vagyok a szakmámban. Akarja tudni a valós okát? – Kifúrja az oldalam a kíváncsiság... – Egyszerűen azért, mert rohadt egy világban élünk, Vasquez ügynök... – Ez a bizonyosság valamiféle személyes tapasztalatból ered? Igen kíváncsi lennék rá. Mosca nem sértődött meg, tetszett neki az efféle szarkazmus. – Ami ezekben a napokban történik, mindaz, ami elvezet bennünket ehhez a... hogy is nevezték el? – Albertnek. – Nos, mindaz, amit ez a mániákus elmebeteg nagy gonddal megrendezett, igen hasonlít az apokalipszisra... Tudja, mi az az apokalipszis, ugye, Vasquez ügynök? A Biblia szerint az a perc, amelyikben a világvége eljövetelekor az emberek valamennyi bűne napvilágra kerül, és elítéltetik. Ez a rohadék Albert olyan borzalmak részesévé tesz bennünket, amelyek láttán a világnak, de legalábbis az országnak, meg kellett volna állnia egy percnyi reflexióra... Ehelyett azonban mi történik? Mosca nem folytatta, így Mila rákérdezett: – Mi történik? – Az égadta világon semmi! Az emberek odakint tovább gyilkolásszák egymást, lopnak, keresztbe tesznek egymásnak, mintha mi sem történt volna. Azt hiszi, hogy a gyilkosok abbahagyták az öldöklést, és a tolvajok lelkiismeret-vizsgálatot tartanak? Csak hogy egy megtörtént esetet idézzek: ma reggel két rendőr bekopogtatott egy elítélthez, aki példás magaviseleté miatt korábban szabadult. Azért mentek ki, mert ez a személy elfelejtett megjelenni a körzeti kapitányságon a szokásos aláírás miatt. Tudja, mit tett ez az alak? Elkezdett lövöldözni csak úgy, minden ok nélkül. Az egyik rendőrt súlyosan megsebesítette, majd elbarikádozta magát a lakásában, és mindenkire tüzet nyitott, aki csak megpróbált közeledni felé. Mit gondol, miért? Mila kénytelen volt elismerni: – Nem tudom. – Én sem. De egyik emberünk élet-halál között küzd egy kórházi ágyon, és nekem holnap reggelig ki kell találnom valami magyarázatot a 331

szerencsétlen özvegy számára, aki azt fogja tőlem kérdezni, hogy miért halt meg a férje ilyen ostoba módon. – Majd nyugodtabb hangon hozzáfűzte: – Rohadt egy világban élünk, Vasquez kolléga. Klaus Boris pedig bűnös, nincs mese. A maga helyében beletörődnék. – Azzal Terence Mosca sarkon fordult, újra zsebre vágta a kezét, és kiment, bevágva maga mögött az ajtót. – Ez mind baromság, fingom sincs az egészről – mondta éppen Boris. De most már nyugodt volt. Kezdeti felindultsága után kezdett csínján bánni az erejével. Jól tudta, hogy még nehéz órák várnak rá. Mila belefáradt abba, hogy a kihallgatást nézze. Belefáradt abba, hogy újra és újra felül kell vizsgálnia az emberekkel kapcsolatos véleményét. Ez ugyanaz a Boris, aki ideérkeztekor udvarolt neki. Ugyanaz, aki kávét és meleg croissant hozott; aki a kabátot vette neki, hogy meg ne fázzon. A tükör túloldalán még a kollégája ült, akivel együtt oldották meg Albert rejtélyeinek nagy részét. A szimpatikus és kissé esetlen langaléta srác, aki képes volt meghatódni, amikor a társairól beszélt. Így Goran Gavila csapata teljesen szétesett. A nyomozásnak is befellegzett, s vele együtt a reménynek, hogy valaha is megtalálják a kicsi Sandrát, akinek hamarosan kimerülnek az életben maradáshoz szükséges utolsó energiatartalékai. Végül nem is egy kitalált nevű sorozatgyilkos keze által fog meghalni, hanem más férfiak és nők egoizmusa és bűne miatt. Ennél jobb finálét Albert el sem képzelhetett volna. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejében, az előtte lévő üvegen Goran arcát látta visszatükröződni. Mögötte állt. De nem a termet nézte, ahol Borist hallgatták ki. A visszaverődő fényben az ő tekintetét kereste. Mila hátrafordult. Hosszasan, csendben nézték egymást. Ugyanaz a csüggedtség és fájdalom kötötte össze őket. A lehető legtermészetesebb dolog volt behunyt szemmel felé hajolni, és megkeresni a száját. Belemélyeszteni ajkát az övébe, és érezni, hogy ezt viszonozza.

Piszkos eső hullt a városra. Elárasztotta az utcákat, a lefolyókat, az ereszcsatornák megállás nélkül nyelték és köpték a vizet. A taxi egy vasútállomás melletti kis hotelbe vitte őket. Az épület homlokzata megfeketedett a szmogtól. A redőnyök mindig le voltak eresztve, mert aki ott megfordult, nem ért rá felhúzni őket. Nagy volt a jövés-menés. Az ágyakat folyamatosan húzták át. A folyosókon a kialvatlan szobalányok ágyneműkkel és szappannal megrakott nyikorgó kocsikat toltak. Folyamatosan hordták a tálcákat a 332

reggelivel. Volt olyan, aki csak azért tért be, hogy felfrissítse magát, és átöltözzön. És volt olyan, aki szeretkezni jött. A portás a 23-as számú kulcsot nyújtotta át nekik. Felmentek a lifttel anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, egymás kezét fogva. De nem úgy, ahogy a szeretők. Hanem mint azok, akik félnek attól, hogy elvesznek. A szobában szedett-vedett bútorok voltak, a levegőben dezodor és állott nikotinszag érződött. Újra megcsókolták egymást. De ezúttal hevesebben. Mintha először a gondolataiktól akarnának megszabadulni, és csak azután a ruháiktól. Goran Mila apró mellére helyezte a kezét. A rendőrnő behunyta a szemét. Egy kínai étterem fénylő cégtáblájának az eső függönyön keresztül beszüremkedő fényében kirajzolódott alakjuk a sötétben. Goran vetkőztetni kezdte Milát. Először lapos hasát fedte fel, majd továbbhaladt felfelé, s közben tovább csókolta. Az első sebhely a csípője magasságában tűnt fel. Végtelen gyengédséggel húzta le róla a pulóvert. És akkor a többit is megpillantotta. De tekintete nem időzött sokáig rajtuk. Ez a feladat az ajkát illette. Mila nagy meglepetésére Goran ezeket a hegeket nagyon lassan végigcsókolta. Mintha valamiképpen be akarta volna gyógyítani. Amikor lehúzta Miláról a farmert, ezt a műveletet a lábán is megismételte. Ott is, ahol a vér még friss volt, vagy épp hogy csak megalvadt. Ott is, ahol a penge csak nemrégiben mélyedt a húsába. Mila újra érezte a szenvedést, amivel minden egyes alkalommal sújtotta magát olyankor, amikor a testén keresztül büntette a lelkét. De ahhoz a régi fájdalomhoz most édes érzés társult. Mint egy gyógyuló seb viszketése, ami szúró, de egyben kellemes érzés. Ezután ő vetkőztette le Gorant. Úgy tette, mintha egy virágról szedné le a szirmokat. A kriminológus is magán hordta a szenvedés jeleit. Mellkasa túlságosan beesett volt, lassan behorpasztotta a reménytelenség. Csontjai kiálltak ott, ahol a bánat lerágcsálta róla a húst. Különös hévvel szeretkeztek: dühösen, és mintha valami sürgette volna őket. Mintha ezzel az aktussal egymás testébe akarták volna zúdítani önmagukat. És egy pillanatra még a felejtésre is képesek voltak. Amikor mindennek vége lett, egymás mellett maradtak – elválva és mégis együtt hogy számolják egymás lélegzetvételét. Ekkor a kérdés a csönd leplébe burkolózott. Mila látta, amint felettük lebeg, mint valami 333

fekete madár. Az ő bajának eredetére vonatkozott; amit először a húsába vésett, aztán megpróbált eltakarni a ruhájával. Végzetes módon ez a kérdés a Sandra nevű kislány sorsával is összefonódott. Miközben ők szabadjára engedték érzelmeiket, addig ő valahol – közel vagy távol – haldoklik. Gorant megelőzve Mila magyarázni kezdte: – A munkám az eltűnt személyek felkutatásából áll. Főleg gyerekekről van szó. Néhányan évekig távol vannak az otthonuktól, és a végén semmire sem emlékeznek. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. De talán a munkámnak ez az aspektusa okozza a legtöbb problémát. – Miért? – kérdezte Goran érdeklődve. – Mert amikor leereszkedek a sötétségbe, hogy előhozzak valakit, mindig egy jó okot kell találnom arra, hogy feljöjjek a fénybe. Egyfajta biztonsági kötél, hogy visszajöhessek. Mert ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy a sötétség hívogat és elszédít bennünket. És nehéz ellenállni a kísértésnek. Amikor kijövök a megmentett személlyel, észreveszem, hogy nem vagyunk egyedül. Mindig van valami, ami ránk ragad abból a fekete lyukból, és nehéz tőle megszabadulni. Goran megfordult, és a szemébe nézett. – Ezt miért mesélted el nekem? – Mert a sötétségből jövök. És néha vissza kell térnem oda.

334

38. A falhoz támaszkodva, hátra tett kézzel áll az árnyékban. Vajon mióta nézi? Akkor elhatározta, hogy megszólítja: – Glória... A lány közelebb lépett. Tekintetében ott van a szokásos kíváncsiság, de ez alkalommal más is van benne: a kétely. – Valami eszembe jutott... Valaha volt egy macskám. – Nekem is van egy: Houdininek hívják. – Szép? – Gonosz – mondja, de aztán rájön, hogy a lány nem ezt a választ várja tőle, így helyesbít: – Szép. Fehér szőre van barna foltokkal. Mindig alszik, és állandóan éhes. Glória egy pillanatig elgondolkodik, majd újra kérdez: – Szerinted miért feledkeztem meg az enyémről? – Nem tudom. – Arra gondoltam, ha őróla megfeledkeztem, akkor talán más dolgokra sem emlékszem. Talán arra sem, hogy hívnak valójában. – Nekem tetszik a „Glória” név – bátorította az ágyban fekvő lány, mert emlékezett a reakciójára, amikor megmondta neki, hogy az igazi neve Linda Brown. – Glória... – Tessék? – Beszélsz nekem Steve-ről? – Steve szeret bennünket. És hamarosan te is meg fogod szeretni. – Miért mondod, hogy megmentett bennünket? – Mert ez az igazság. Ezt tette. – Nekem nem volt szükségem arra, hogy megmentsen. – Te nem tudsz róla, de veszélyben voltál. – Frankie jelenti a veszélyt? A lány megijed e név hallatán. Bizonytalan abban, hogy beszéljen-e vagy sem. Miután mérlegelte a helyzetet, közelebb lép az ágyhoz, és alig hallhatóan mondja: – Frankie bántani akar minket. Keres bennünket. Ezért kell itt rejtőzködnünk. – Én nem tudom, ki ez a Frankie, és mi baja van velem. – Nem velünk van baja, hanem a szüléinkkel. 335

– Az én szüleimmel? Mi oka lenne rá? Nem akarja elhinni, képtelenségnek tűnik. Glória viszont meg van győződve róla. – A szüleink átejtették. Valami pénzzel. Ez alkalommal is olyan mondat hagyta el a száját, amiről úgy tűnt, hogy valakitől hallotta, és most elismétli. – Az én szüleim senkinek sem tartoznak. – Az én anyám és apám viszont meghaltak. Frankie ölte meg őket. És most engem keres, hogy befejezze a művét. De Steve biztos benne, hogy sohasem fog megtalálni, ha itt maradok. – Glória, hallgass rám! Néha Glória elveszti a fonalat. Ilyenkor vissza kell hozni a jelenbe, bárhová is kalandoztak el a gondolatai. – Glória, hozzád beszélek. – Igen, mi van? – A szüleid élnek. Emlékszem, hogy láttam őket a tévében nemrég. Egy talk show-ban beszéltek rólad. És felköszöntöttek a születésnapod alkalmából. – Én nem nézhetek tévét. Csak azokat a kazettákat, amiket Steve ad. – Steve a gonosz, Glória. Frankie nem létezik. Csak ő találta ki, hogy itt tartson fogságban. – Frankie létezik. – Gondolj csak bele: láttad valaha? A lány elgondolkodik. – Nem. – Akkor hogy hiheted el? Bár egyidősek, Glória kevesebbnek látszik tizenkét événél. Gondolkodásában megmaradt egy kilencéves gyerek szintjén. Linda Brown pontosan ennyi idős volt, amikor Steve elrabolta. Ezért mindig kis időre van szüksége, hogy elgondolkodjon a dolgokon. – Steve szeret engem – ismétli meg, de főleg azért, hogy meggyőzze saját magát. – Nem, Glória. Ő nem szeret téged. – Azt állítod, ha megpróbálnék kimenni innen, akkor Frankie nem öl meg? – Ez sosem fog megtörténni. Meg aztán majd együtt megyünk ki innen, nem leszel egyedül. – Te velem leszel? – Igen. De meg kell találnunk a módját, hogy megszökjünk Steve elől. – De te nem vagy jól. 336

– Tudom. Nem bírom mozgatni a karomat. – El van törve. – Hogy történt? Nem emlékszem rá. – Együtt esteteket a lépcsőn, amikor Steve idehozott. Nagyon dühös lett emiatt. Nem akarja, hogy meghalj. Mert akkor nem taníthatja meg neked, hogyan kell szeretned őt. Ez nagyon fontos, tudod? – Én sohasem fogom őt szeretni. Glória pár másodpercig gondolkodik. – Tetszik a Linda név. – Örülök, hogy tetszik, mert ez az igazi neved. – Akkor te így hívhatsz. – Jól van, Linda – lassan, tagolva ejti ki ezt a szót, mire a lány rámosolyog. – Most már barátnők vagyunk. – Valóban? – Ha nevet cserélünk egymással, az a barátság jele. Nem tudtad? – Én tudtam, hogy hívnak téged. Te Maria Eléna vagy. – Igen, de a barátaim csak Milának hívnak.

337

39. – Azt a rohadékot Steve-nek hívták. Steve Smittynek. Mila megvetéssel ejtette ki ezeket a szavakat, miközben Goran a kezét fogta a hotel keskeny franciaágyán. – Egy csirkefogó volt. Egy lúzer, aki egyik munkahelyén sem húzta egy hónapnál tovább. Élete legnagyobb részében munkanélküli volt. A szüleitől örökölt egy házat – ahol fogva tartotta őket, és egy életbiztosításból származó összeget. Nem volt nagy összeg, de ahhoz elegendő, hogy végre megvalósítsa „nagy tervé”-t. Ez utóbbi szavakat nyomatékkal ejtette ki. Majd megrázta a fejét a párnán, miközben visszagondolt erre a képtelen történetre. – Steve-nek tetszettek a lányok, de nem mert hozzájuk közeledni, mert olyan vékony volt a pénisze, mint a kisujjam, és attól tartott, hogy kinevetik. – Egy pillanatra kárörvendő mosoly derítette fel az arcvonásait. – így a kislányok iránt kezdett érdeklődni, meggyőződve arról, hogy velük nagyobb sikere lesz. – Emlékszem Linda Brown esetére – jegyezte meg Goran. – Éppen akkor kaptam meg az első állásomat a tanszéken. Szerintem a rendőrség rengeteg hibát követett el. – Rengeteg hibát? Mindent jól összekutyultak. Steve tapasztalatlan gazember volt, rengeteg nyomot hagyott maga után, és szemtanúk is voltak. A zsaruk mégsem voltak képesek rögtön a nyomára bukkanni. Azt mondták, agyafúrt fickó, holott egy futóbolond volt. Egy mázlista futóbolond. – Mégis sikerült meggyőznie Lindát arról, hogy... – A félelmét kihasználva sikerült hatnia rá. Kitalálta ezt az elvetemült alakot, ezt a Frankie-t, és rá osztotta ki a gonosz szerepét, hogy aztán önmaga tűnjön a jóságos megmentőnek. Elénk fantáziája volt annak az idióta disznónak: azért választotta ezt a nevet, mert gyerekkorában volt egy teknősbékája, amit így hívtak. – Mégis bevált... Mila lehiggadt. – Egy rémült és összezavarodott kislánnyal szemben. Nem volt nehéz hatni rá, hogy elveszítse a valóságérzékét. Ha belegondolok, hogy egy nyavalyás pincében voltam, amit a „szörnyeteg gyomrá”-nak hívtam... Felettem egy lakás volt, ami egy külvárosi negyedben volt, sok-sok 338

hasonló házzal. Az emberek elhaladtak mellette, és fogalmuk sem volt arról, hogy én ott vagyok lent. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy Linda, azaz „Glória”, ahogy Steve átkeresztelte: így hívták az első lányt, aki visszautasította, szabadon mozoghatott. De még csak meg sem fordult a fejében, hogy kimenjen onnan, holott a bejárati ajtó szinte mindig nyitva állt! Steve még akkor sem zárta kulcsra az ajtót, amikor különböző ügyletei miatt elment hazulról, annyira biztos volt a Frankie-ről szóló történet hatékonyságában! – Szerencsés vagy, hogy élve megúsztad. – A karomon már majdnem elhaltak a szövetek. Az orvosok nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy megmentsék. Ráadásul nagyon alultáplált voltam. Az a mocsadék bébiétellel etetett, és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel kúrált, amiket a gyógyszertári kukákból halászott ki. Nem volt szükség arra, hogy különböző szerekkel elkábítson. Az a sok szarság, amit adott, már teljesen megmérgezte a véremet. Kész csoda, hogy még eszméletemnél voltam! Odakint az eső zuhogott, és elmosta az utakról az utolsó hófoltokat is. A hirtelen feltámadó szélrohamok vadul rángatták a redőnyöket. – Egyszer felébredtem abból a kómaszerű állapotból, mert hallottam, hogy valaki kiejti a nevemet. Próbáltam felhívni a figyelmet magamra, de abban a percben megjelent Linda, és rávett, hogy ne tegyem. így a megmenekülésem lehetőségét arra az apró örömre cseréltem, hogy maradjon mellettem. Pedig nem tévedtem: odafönt valóban két rendőr volt, akik átfésülték a környéket. Tehát még kerestek! Ha hangosabban kiabáltam volna, talán meghallják. Alapjában véve csupán egy vékony fapadló választott el tőlük. Volt velük egy nő is, ő szólított a nevemen. De csak gondolatban kiabáltam. – Nicla Papakidis volt az, igaz? Tehát így ismerted meg... – Igen, akkor ismerkedtünk össze. Bár akkor nem válaszoltam neki, ö mégis megérzett valamit. így az elkövetkező napokban visszatért, körbejárta a házat abban a reményben, hogy megérez valamit a jelenlétemből. – Tehát nem Linda mentett meg... – Ő? Ugyan – pufogott Mila. – Mindig mindent elmesélt Steve-nek. Önkéntelenül is apró cinkosa lett. Három éven keresztül Steve jelentette számára az egész világot. Számára ő volt a földkerekségen megmaradt egyetlen felnőtt. És a gyerekek mindig bíznak a felnőttekben. Mindenesetre Steve már eltervezte, hogyan fog megszabadulni tőlem: meg volt győződve arról, hogy hamarosan meg fogok halni, így ásott egy gödröt a ház mögötti szerszámos kunyhóban. 339

Milát leginkább ennek a gödörnek a képei rázták meg, amiket az újságokban látott. – Amikor kijöttem abból a házból, félholt voltam. Azt sem vettem észre, amikor az ápolók ugyanazon a lépcsőn vittek felfelé, amelyen az a tökkelütött Steve elesett velem. Nem láttam a környéket megszálló rendőröket. Nem hallottam a kiszabadulásomat ünneplő tömeg tapsviharát. De végigkísért Nicla hangja, aki leírta az eseményeket, és egyre azt hajtogatta, hogy ne menjek a fény felé... – Miféle fény felé? – kérdezte Goran kíváncsian. Mila elmosolyodott. – Ő meg volt győződve a fény jelenlétéről. Talán a hite miatt. Azt hiszem, valahol olvashatta, hogy amikor meghalunk, lelkünk elszakad a testünktől, és miután gyorsan végighaladtunk egy alagúton, csodálatos fény tűnik fel... Sose mondtam el neki, de valójában semmit sem láttam. Csak a sötétséget. De nem akartam kiábrándítani. Goran fölé hajolt, és megcsókolta a vállát. – Szörnyű lehetett. – Szerencsés voltam – mondta Mila, de gondolatai rögtön visszatértek a hatodik elrabolt kislányhoz, Sandrához. – Meg kellett volna mentenem. De nem tettem. Mennyi lehetősége maradt a túlélésre? – Nem a te hibád. – Dehogynem. Az én hibám. Mila felült, és az ágy szélére húzódott. Goran újra felé nyújtotta a kezét, de már nem tudta megérinteni. Simogatása félbemaradt, mert Mila már újra távol volt. Ezt Goran is észrevette, és hagyta eltávolodni. – Megyek zuhanyozni – jelentette ki. – Haza kell mennem. Tommynak szüksége van rám. Mila mozdulatlanul – és még mindig meztelenül – ült, amíg meg nem hallotta a vízcsobogást a fürdőszobából. Ki akarta üríteni az agyát, hogy megszabaduljon azoktól a szörnyű emlékektől, s helyüket egy fehér lap foglalja el, melyeket könnyed gondolatokkal tölthet meg; gyermeki gondolatokkal, bár ettől a privilégiumtól erőszakkal megfosztották. A Steve háza mögötti szerszámos kunyhóban lévő gödör nem maradt üresen: az empátiás képessége került bele. Kinyújtotta a kezét, és elvette az éjjeliszekrényről a tévé távkapcsolóját. Abban a reményben kapcsolta be, hogy a fecsegés és a jelentéktelen képek – akárcsak Goran zuhanyozása – kimossák fejéből a gonosz gondolatokat. A képernyőn egy nő jelent meg mikrofonnal, amit a heves szél ki akart tépni a kezéből. Jobboldalt a híradó emblémája volt látható. A képernyő 340

alján a különleges kiadás feliratai futottak. A háttérben, kissé távolabb, egy ház, melyet tucatnyi rendőrautó vett körül: villogó fényük belehasított az éjszaka sötétjébe. „...egy órán belül Roche főfelügyelő hivatalos közleményt fog kibocsátani. Azt azonban megerősíthetjük, hogy a hír valós: nyomára bukkantak annak a mániákus gyerekrablónak, aki ártatlan kislányok meggyilkolásával rémületbe és kétségbeesésbe kergette az országot…” Mila moccanni sem bírt, miközben szemét a képernyőre függesztette. „...egy büntetett előéletű, feltételesen szabadlábra helyezett személyről van szó, aki ma reggel lakásából tüzet nyitott az őt rutinból ellenőrizni akaró rendőrökre.” Az a sztori volt, amit Terence Mosca mesélt neki, miközben Boris kihallgatását figyelték. Alig akarta elhinni. „...miután a meglőtt rendőr a kórházban belehalt sérüléseibe, a helyszínre érkezett különleges egység az épület megrohamozása mellett döntött. Csak miután lelőtték a büntetett előéletű személyt, és behatoltak a házba, tették ezt a váratlan és meglepő felfedezést.” Mondd már, mi lett a kislánnyal! „...csak azok kedvéért, akik most kapcsolták be készüléküket, megismétlem: a büntetett előéletű személy neve Vincent Clarisso...” „Azaz Albert” – javította ki gondolatban Mila. „...a különleges osztály forrásai arról tájékoztatnak bennünket, hogy az utolsóként elrabolt kislány még a hátam mögött lévő épületben tartózkodik: egy orvoscsoport épp most részesíti elsősegélyben. Nem kaptunk megerősítést, de úgy tűnik, a kicsi Sandra még életben van.”

341

7. számú lehallgatás folyó év december 23. Időtartam: 1 perc és 35 másodperc RK-357/9 számú fogoly: ...tudni, készen állni, felkészülni [az átíró számára érthetetlen szó]... haragunkra méltó... tenni valamit... mindenekelőtt bizalom... [érthetetlen mondat] túl jó, beleegyező, nem szabad hagyni, hogy kicsúfoljanak... tudni, készen állni, felkészülni [érthetetlen szó]... mindig van valaki, aki kihasznál bennünket... a szükséges büntetés... letölteni a büntetést... nem elég megérteni a dolgokat... néha következetesen kell cselekedni... tudni, készen állni, felkészülni [érthetetlen szó]... és ölni is, ölni, ölni, ölni, ölni, ölni, ölni, ölni, ölni, ölni, ölni.

342

40. Magatartástudományi osztály Február 25. Vincent Clarisso volt Albert. A férfi alig két hónapja jött ki a börtönből, ahol fegyveres rablás miatt kiszabott büntetését töltötte. Amint szabadlábra került, hozzákezdett terve megvalósításához. Ezt megelőzően nem követett el életellenes bűncselekményeket. Nem mutatott elmebetegségre utaló tüneteket. Semmi olyan jel nem volt, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy Vincent Clarisso egy potenciális sorozatgyilkos. A fegyveres rablás „ifjúkori botlás” volt Vincent akkori védőügyvédéi szerint. Egy súlyosan kodeinfüggő fiatalember ostobasága. Clarisso jóravaló polgári családból származott: apja ügyvéd volt, anyja tanár. Tanult, majd ápolói képesítést szerzett. Egy ideig egy kórházban dolgozott műtőasszisztensként. Valószínűleg itt szerezte meg azokat az ismereteket, amelyek szükségesek voltak Sandra életben tartásához azután, hogy leamputálta a karját. Gavila csapatának az a feltételezése, hogy Albert esetleg orvos, nem járt túl messze az igazságtól. Mila azonban nem hitte el ezt az egészet. Nem ő az, ismételgette magában, miközben a taxi a Szövetségi Rendőrség épülete felé vitte. Miután a tévéből megtudták a hírt, Goran mintegy húsz percen keresztül beszélt telefonon Sternnel, aki tájékoztatta a legfrissebb fejleményekről. A kriminológus fel-alá sétált a hotelszobában Mila aggódó tekintetétől kísérve. Azután elváltak. Goran felhívta Runa asszonyt, s megkérte, hogy éjszakára is maradjon Tommyval, majd azonnal a helyszínre rohant. Mila is szeretett volna vele menni, de az ő jelenléte nem lett volna indokolt. így abban maradtak, hogy később találkoznak a magatartástudományi osztályon. Már éjfél is elmúlt, mégis nagy dugók voltak az utakon. Az emberek az eső ellenére az utcára özönlöttek, hogy megünnepeljék a rémálom végét. Úgy tűnt, mintha szilveszter éjszakája lenne: az autók dudáltak, az emberek hangosan üdvözölték és ölelgették egymást. A forgalmat az is nehezítette, hogy több helyen is rendőrkordont állítottak fel, hogy 343

megakadályozzák Clarisso esetleges cinkosainak szökését, de azért is, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat attól a helytől, ahol a történet epilógusa lejátszódott. A lépésben haladó taxi rádiójából Mila megtudhatta a legfrissebb összefoglalót. Terence Mosca volt a nap hőse. A szerencsének köszönheti, hogy megoldotta az ügyet. De ahogy gyakran megtörtént, ebből a szerencséből csak az húzott hasznot, aki a műveletet irányította. Megunta, hogy az autóoszlop nem halad előre, úgy döntött, szembenéz a zuhogó esővel, és kiszállt a taxiból. A Szövetségi Rendőrség épülete csak pár háztömbnyire volt, így a kapucnit a fejére húzva, gondolataiba mélyedve gyalog tette meg az utat. Vincent Clarisso alakja nem esett egybe azzal a profillal, amit Gavila készített Albertról. A kriminológus szerint a férfi a hat kislány hullájával jelzéseket adott. Olyan helyekre tette őket, ahol valami szörnyű bűntény történt, ami soha nem került napvilágra, ő viszont tudott róluk. Azt is feltételezték róla, hogy titkos résztvevője volt ezeknek a bűntetteknek, tehát az elkövetők találkoztak vele életük egy bizonyos pontján. „Ezek farkasok. És a farkasok gyakran falkába tömörülve cselekednek. Albert azt akarja közölni velünk, hogy ő a falkavezér” – állította egyszer Goran. Mila akkor győzte meg magát arról, hogy Vincent nem azonos Alberttel, amikor megtudta a sorozatgyilkos életkorát: harmincéves volt. Túlságosan fiatal ahhoz, hogy ismerhette volna a gyermek Roland Dermist a nevelőintézetben. Továbbá Joseph B. Rockfordot sem ismerhette – így Goran csapata ötven és hatvan év közöttinek saccolhatta. Továbbá egyáltalán nem felelt meg Nicla leírásának. Az esőben sétálva Mila egy újabb okot talált szkepticizmusa alátámasztására: Clarisso börtönben ült akkor, amikor Feldher meggyilkolta Yvonne Gresst a Hegyfok lakóparkban. Így nem lehetett szemtanúja az eseményeknek, és nem maradhattak ott a körvonalai a falon! Nem ö az, tévednek. De Goran bizonyára észrevette, és éppen most magyarázza el nekik. Megérkezett a Szövetségi Rendőrség épületéhez, és észrevette, hogy a folyosókon eufórikus hangulat uralkodik. A rendőrök egymás vállát veregették, többen egyenesen a helyszínről érkeztek, és még a rohamosztag egyenruháját viselték. A beszámoló szájról szájra járt, és mindig újabb részlettel gazdagodott. Milához odalépett egy rendőrnő, és arról tájékoztatta, hogy a 344

főfelügyelő sürgősen beszélni akar vele. – Velem? – kérdezte Mila meglepetten. – Igen, az irodájában várja. Miközben felfelé ment a lépcsőn, Mila arra gondolt, azért hívatják, mert észrevették, hogy valami nem stimmel. Talán az a nagy lelkesedés, amit látott, kissé alább fog hagyni. A Magatartástudományi Intézetben csak néhány civil ruhás rendőr volt jelen, és egyikük sem ünnepelt. Az atmoszféra ugyanaz volt, mint bármelyik munkanapon, csak azzal a különbséggel, hogy most éjszaka volt, és még valamennyien szolgálatban voltak. Kicsit még várnia kellett, amíg Roche titkárnője be nem vezette az irodába. Az ajtó előtt állva Milának sikerült elcsípnie néhány szót a főfelügyelő telefonbeszélgetéséből. Amikor átlépte a küszöböt, meglepődve tapasztalta, hogy nincs egyedül. Goran Gavila volt vele. – Jöjjön csak, Vasquez kollegina – mondta a főfelügyelő, és a kezével intett, hogy lépjen közelebb. A két férfi az íróasztal túloldalán állt. Mila Gavila mellé lépett. A kriminológus épp csak hogy felé fordult, hogy üdvözölje. Az az intimitás, ami alig egy órája történt közöttük, végképp szertefoszlott. – Éppen azt fejtettem ki Gorannak, hogy szeretném, ha mindketten részt vennének a holnap reggeli sajtókonferencián. Mosca kapitány is egyetért velem. Sohasem kaptuk volna el Albertet az önök segítsége nélkül. Ezért köszönettel tartozunk. Mila alig tudta titkolni csodálkozását. Látta, hogy Roche-t is meglepte a reakciója. – Főfelügyelő úr, minden tiszteletem az öné... De mégis úgy gondolom, hibát követünk el. Roche Goranhoz fordult: – Mi a túrót hord ez itt össze? – Mila, minden rendben van – mondta higgadtan a kriminológus. – Nem, semmi sincs rendben. Nem ő Albert. Túl sok dolog nem stimmel... Én... – Csak nem akarja mindezt elmondani a sajtókonferencián? – tiltakozott a főfelügyelő. – Ha mégis így lenne, akkor a részvételét kizártnak tartom. – Stern is egyet fog érteni velem. Roche felvett egy papírt az íróasztaláról, és meglobogtatta Mila orra előtt. – Stern különleges ügynök megfellebbezhetetlenül és azonnali hatállyal beadta a felmondását. Mi van? Mi történik? Mila képtelen volt felfogni a történteket. 345

– Erre a Vincentre egyáltalán nem illik rá az Albertról rajzolt profil. Goran megpróbálta elmagyarázni neki a helyzetet, és tekintetében Mila egy pillanatra újra felismerte azt a gyengédséget, amivel végigcsókolta a sebhelyeit. – Tucatnyi olyan nyom van, ami alátámasztja, hogy ő a mi emberünk. Füzetei tele vannak a kislányok elrablására, majd holttestük elhelyezésére vonatkozó feljegyzésekkel. Továbbá másolatokat találtunk a Hegyfok lakópark biztonsági berendezéseinek tervrajzairól, és megtaláltuk Debby Gordon kollégiumának alaprajzát. A lakásán számos elektronikai és informatikai kézikönyv is volt, amelyeket még a börtönben kezdett tanulmányozni... – És megtalálták a kapcsolatot közte, valamint Alexander Bermann, Ronald Dermis, Feldher, Rockford és Boris között is? – kérdezte elkeseredve Mila. – Egy egész csapat nyomozó dolgozik abban a házban, és újabb és újabb nyomokra bukkannak. Meglátod, előbb-utóbb ezekre a kapcsolatokra is meglesz a bizonyíték. – Ez nem elegendő, én azt hiszem... – Sandra azonosította – szólt közbe Goran. – Azt mondta, hogy Vincent rabolta el. Mila egy pillanatra lehiggadt. – Hogy van? – Az orvosok optimisták. – Tessék, most már elégedett? Ha az a szándéka, hogy bekavarjon itt nekem valamit, akkor jobb lesz, ha szépen hazasétál. Ebben a percben a házi telefonon keresztül a titkárnő tájékoztatta a főfelügyelőt, hogy a polgármester sürgősen hívatja, és jobban tenné, ha rögtön elindulna hozzá. Roche felkapta a zakóját az egyik szék támlájáról, majd elindult, de előbb még figyelmeztette Gorant: – Magyarázd el neki, hogy ez a hivatalos verzió: vagy aláírja, vagy húzhat a jó büdös francba! – azzal kiviharzott, és bevágta maga mögött az ajtót. Mila abban reménykedett, hogy miután kettesben maradnak, Goran valami mást fog mondani. Ehelyett újra megerősítette az előbbieket. – A hibákat sajnos mi követtük el. – Hogy állíthatsz ilyesmit? – Totális csőd volt, Mila. Mellékvágányra tévedtünk, amit vakon követtünk. A felelősség elsősorban engem terhel. Az én feltételezéseimre épült az egész. – Miért nem teszed fel magadban azt a kérdést, hogy Vincent Clarisso 346

hogyan tudhatott ezekről a bűntényekről? Mert ő volt az, aki a nyomukra vezetett bennünket. – Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mi miért nem vettük mindezt észre. – Nem úgy tűnik, mintha teljesen objektív lennél ebben a percben, és azt hiszem, az okát is sejtem. A Wilson Picket-ügy idején Roche megmentette a hírnevedet, és kiállt mellettetek, amikor a főnökei fel akarták oszlatni a csapatot. Most pedig viszonzod neki ezt a szívességet. Ha elfogadod ezt a verziót, az azt jelenti, hogy kicsit elveszel Terence Mosca érdemeiből, és megmented számára a főfelügyelői posztot. – Már vége! – tört ki Goran. Pár másodpercig hallgattak, majd Goran az ajtó felé indult, de Mila még idejében meg tudta tőle kérdezni: – Mondd csak... Boris vallott? – Még nem – felelte Goran, anélkül hogy visszafordult volna. Mila egyedül maradt a szobában. Ökölbe szorított kezét a csípőjére tette. Átkozta magát és a pillanatot is. Tekintete Stern felmondólevelére esett. Felvette. Abban a néhány formális sorban semmi jel nem utalt döntésének igazi okára. De Mila számára egyértelmű volt, hogy a különleges ügynök valamiképpen úgy érezhette, elárulták. Először Boris, most pedig Goran. Miközben a levelet visszatette az asztalra, egy telefonforgalmat tartalmazó lista tűnt fel neki, amelynek tetején Vincent Clarisso neve állt. Roche valószínűleg azért kérte el, mert meg akart győződni arról, hogy a mániákus gyerekrabló kapcsolatai között nincs-e valami nagykutya, akit fedeznie kellene. Sose lehet tudni, ugyanis az ügybe már belekeveredett egy olyan befolyásos személyiség, mint Joseph B. Rockford. De a sorozatgyilkos nem élt túlságosan kiterjedt társas életet: csak egy szám szerepelt a listán, amit az azt megelőző napon hívott. Mila elolvasta a számot, és mintha már látta volna valahol. A zsebéből elővette a mobilját, beírta a számot; kis idő múlva feltűnt egy vezetéknév és egy keresztnév.

347

41. A telefon kicsengett, de senki sem vette fel. „Gyerünk, ébredj már fel, a fenébe is!” A taxi kerekei szétfröccsentették az aszfalton összegyűlt vizet, de szerencsére az eső már elállt. Az utcák csillogtak, akárcsak egy musical színpada, s úgy tűnt, mintha bármelyik percben szmokingos, pomádés táncosok bukkanhatnának elő. A vonal megszakadt, de Mila újra hívta a számot. Már a harmadik alkalommal próbálkozott. A tizenötödik kicsengésre végre valaki felvette. – Ki a franc az ilyen későn? – Cinthia Pearl hangja álomittas volt. – Mila Vasquez vagyok, emlékszik rám? Tegnapelőtt találkoztunk. – Igen, emlékszem. De nem beszélhetnénk holnap? Altatót vettem be. Nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy egy gyilkossági kísérlet túlélője az alkoholon túl gyógyszerekhez folyamodik, hogy el tudjon aludni. De Mila nem várhatott, rögtön választ akart kapni a kérdésére. – Nem, Cinthia, sajnálom, de most lenne szükségem a segítségére. Nem fog sokáig tartani. – Akkor rendben. – Tegnap reggel nyolc körül valaki felhívta telefonon... – Igen. Épp munkába indultam, amikor felhívott egy fazon. Neki köszönhetem, hogy a főnököm jól lecseszett a késés miatt. – Ki hívta fel? – Azt mondta, hogy egy biztosítási cég nyomozója. Tudja, kártérítési igényt adtam be a történtek miatt... – Nem mondta meg a nevét? – Azt hiszem, valami Spencer. Valahová felírtam... Felesleges volt megkeresni. Vincent Clarisso álnéven mutatkozott be, és valami ürügyet használt, hogy ne keltsen gyanút. – Hagyja csak – mondta neki Mila. – Mit akart az a férfi? – Azt, hogy telefonon meséljem el neki a történetemet. És Benjámin Gorkáról is kérdezett. Mila meglepődött. Miért érdekelte Vincent Clarissót a Wilson Pickettügy? Tulajdonképpen azért hagyta az ötödik hullát a Műhelyben, hogy a világ tudomására hozza: Rebecca Spingher valódi gyilkosa nem Benjámin Gorka, hanem Boris. – Miért akarta megismerni a történetét? 348

– A jegyzőkönyvhöz kellett neki. A biztosítósok nagyon akadékoskodók. – Egyebet nem kérdezett vagy mondott? Cinthia nem válaszolt azonnal. Mila attól tartott, hogy esetleg újra elaludt. De csak elgondolkodott. – Nem, semmi mást. De nagyon kedves volt. Végül bizalmasan közölte, hogy az ügyem egész jól halad. Még a végén tényleg odaadják azt a lóvét, gondoljon csak bele! – Örülök, és ne haragudjon a késői zavarásért. – Ha az elmondottak segítenek abban, hogy megtalálják azt az elrabolt gyereket, akkor nem zavart. – Az igazság az, hogy már megtalálták. – Micsoda? Tényleg? – Nem néz tévét? – Este kilenckor már lefekszem. A lány további híreket szeretett volna megtudni, de Mila nem ért rá. Azt füllentette, hogy fontos hívást vár, és letette. Mielőtt még beszélt volna Cinthiával, elméjében valami már tudatosult. Lehet, hogy Borist csőbe húzták. – Nézze, innentől nem lehet tovább menni – mondta a taxis hátrafordulva. – Nem tesz semmit, már megérkeztem. Kifizette a fuvardíjat, és kiszállt. Előtte rendőrkordon húzódott tucatnyi villogó lámpájú autóval. A különböző tévéstábok autói az út mentén parkoltak. Az operatőrök úgy állították fel a kamerákat, hogy a háttérből mindig jól lehessen látni a házat. Mila elért arra a helyre, ahol minden elkezdődött: ez a tetthely a nulladik helyszín nevet kapta. Vincent Clarisso háza. Még nem tudta, sikerül-e átjutnia az ellenőrzéseken, hogy behatolhasson a házba. Elővette rendőrigazolványát, és a nyakába akasztotta, reménykedve, nem veszik észre, hogy egy másik körzethez tartozik. Ahogy haladt előre, felismerte kollégái arcát, akiket az osztály folyosóin látott. Néhányan röpgyűlést tartottak az egyik autó csomagtartója körül. Mások szünetet tartottak, hogy bekapjanak egy szendvicset és megigyanak egy kávét. Mila felfedezte a boncorvos furgonját is. Chang épp egy jegyzőkönyvet írt a lépcsőn ülve, és fel sem pillantott, amikor Mila elhaladt előtte. – Hé, maga meg hova megy? Megfordult, és egy túlsúlyos rendőrt látott, aki szuszogva közeledett 349

felé. Nem jutott az eszébe semmiféle ürügy – erre korábban kellett volna gondolnia úgyhogy most valószínűleg elcsípték. – Velem van. Krepp közeledett hozzájuk. A tudományos részleg szakértőjének ragtapasz volt a nyakán, amiből egy szárnyas sárkány feje és pikkelyei kandikáltak elő: nyilván ez volt a legújabb tetkója. – Engedje be, felhatalmazása van rá! – mondta. A rendőr ezt elegendő garanciának vette, sarkon fordult, s visszatért oda, ahonnan jött. Mila Kreppre pillantott, s nem tudta, mit mondjon neki. A férfi rákacsintott, majd ment a dolgára. Alapjában véve nem volt semmi különös abban, hogy segített, gondolta Mila. Mindketten – bár különböző módon – bőrükbe és húsukba vésve hordják élettörténetük egy darabkáját. A ház bejáratához vezető ösvény lejtős volt. A kavicsok közt még itt-ott láthatók voltak a töltényhüvelyek, amelyek a Vincent Clarisso halálát okozó lövöldözésre emlékeztettek. A bejárati ajtót tokostul kifordították, hogy könnyebb legyen a közlekedés. Alighogy belépett, erős fertőtlenítőszag csapta meg az orrát. A nappaliban farostlemezből készült bútorok álltak a hatvanas évek stílusában. Volt egy arabeszk mintákkal díszített kanapé is, amiről még nem szedték le a védőfóliát. Mellette kandalló állt látványtűzzel. A bárszekrény tökéletes összhangban állt a sárga padlószőnyeggel. A falakat borító tapéta hatalmas, egyszerű vonalakkal megrajzolt virágokat ábrázolt, melyek az oroszlánszájra emlékeztettek. A halogénlámpák helyett a helyiségeket ernyővel fedett lámpák világították meg. Ez is Terence Mosca beavatkozásának jele volt. Csak semmi hűhó. A mértékletes egyszerűség keretein belül kell maradni. Mosca még a régi szép idők iskolájához tartozott. Ekkor pillantotta meg a kapitányt, aki a konyhában röpgyűlést tartott a legközelebbi munkatársaival. Mila gyorsan irányt váltott. Észrevétlen akart maradni, amennyire csak lehetséges. Mindenki cipővédőt és gumikesztyűt viselt. Mila is beöltözött, aztán a többiek közt elvegyülve nézelődni kezdett. Egy detektív a könyveket szedte le a polcról. Levette, majd gyorsan átlapozta őket, végül letette a földre. Egy másik rendőr a kredencfiókokat vizsgálta át. Egy harmadik az apró dísztárgyakat nézte át: valamennyit elmozdította és ellenőrizte. Azokon a részeken, ahová még nem jutott el a kutatás, mániákus rend uralkodott. 350

Egyetlen szem por sem volt, az ember szinte a tekintetével mindent rendszerezni tudott: mindennek megvolt a pontos helye. Olyannak tűnt, mintha egy befejezett kirakójáték közepében lennének. Mila nem tudta, mit keressen. Csak azért volt ott, mert ez volt mindennek a kiindulási pontja. Az a kétely hajtotta, ami Vincent Clarisso Cinthia Pearlhöz intézett telefonhívásához kötődött. Ha Clarisso el akarta meséltetni magának Cinthia történetét, akkor az azt jelenti, hogy talán nem tudta, ki Benjámin Gorka. És ha nem ismerte, akkor a Műhelyben talált ötödik hullát esetleg nem is Borisnak szánta. Ez a logikus megállapítás nem lett volna elegendő ahhoz, hogy kollégáját felmentsék a vád alól. Volt egy súlyos bizonyíték arra, hogy Boris ölte meg Rebecca Spinghert: az áldozat alsóneműje, amit elemeitek a bírósági raktárból, és amit a házkutatás során megtaláltak Boris lakásában. Ennek ellenére valami nem stimmelt. Mila rájött, honnan jön a fertőtlenítőszag, amikor megpillantotta a rövid folyosó végén lévő szobát. Steril környezetben egy kórházi ágy állt oxigénsátorral. Ez volt a műtő, ahol a gyilkos leamputálta apró áldozatainak a karját, majd a helyiséget Sandra betegszobájává alakította át. Egy másik szoba előtt elhaladva Mila látta, hogy egy rendőr egy plazmatévével ügyködik, amelyhez digitális kamera kábelei csatlakoztak. A képernyő előtt fotel helyezkedett el, amit hangszórók vettek körül. A televízió oldalainál az egész falat dátummal ellátott mini DVD-k borították. A detektív egyenként tette be őket a videokamerába, hogy megnézze a tartalmukat. Abban a percben épp egy játszótéri jelenet futott. Gyermeki kacaj egy napfényes téli délután. Mila felismerte Caroline-t, az Albert által utolsóként elrabolt és meggyilkolt kislányt. Vincent Clarisso aprólékosan tanulmányozta az áldozatait. – Hé, valaki segítene? Nem boldogulok ezzel az izével – mondta a rendőr, miközben próbálta megállítani a filmet. Amikor megpillantotta a küszöbön Milát, egy pillanatra az a boldog benyomása támadt, hogy kérése meghallgatásra talált, bár aztán rájött, hogy még sose látta ezt a nőt. Mielőtt még valamit szólhatott volna, Mila továbbment. A harmadik volt a legfontosabb szoba. Belül fémasztal állt, a falakat pedig feljegyzésekkel teli faliújság borította. A felragasztott cédulák más és más színűek voltak. Úgy tűnt, mintha a „Töprengő”-ben lett volna. Ezek a feliratok Vincent részletes terveit tartalmazták. Térképek, menetrendek, útvonalak. Debby kollégiumának és a nevelőintézetnek a síkrajzi térképei. Alexander 351

Bermann autójának rendszáma és a kereskedelmi ügynök útvonala. Ott volt Yvonne Gress családfotója és egy kép Feldher szeméttelepéről. Képesújságokból kivágott cikkek, amelyek Joseph B. Rockford vagyonáról beszéltek. És természetesen az elrabolt kislányokról készült pillanatfelvételek. Az asztalon diagramok is hevertek zavaros feljegyzésekkel. Mintha valakinek a munkáját hirtelen félbeszakították volna. Valószínűleg ezek között a papírok között rejlett a sorozatgyilkos által kitervelt epilógus. Mila megfordult és ledermedt. Az a fal, ami eddig a háta mögött volt, egy az egyben az erőszakos bűncselekmények felderítésével foglalkozó nyomozócsoport tagjainak fotóival volt kitapétázva. Ő is ott volt. „Tessék, most aztán tényleg a szörnyeteg gyomrában vagyok...” Vincent figyelmesen követte minden lépésüket. De nem volt semmi olyan jel, ami a Wilson Pickett-ügyre vagy Borisra utalt volna. – Basszus! Valaki rászánná már magát arra, hogy segítsen? – dühöngött a szomszéd szobában lévő rendőr. – Mi a gond, Fred? Végre valaki a segítségére sietett. – Honnan tudjam, hogy mit nézek? És mindenekelőtt hogy vegyem katalógusba, ha gőzöm sincs róla, mi lehet. – Mutasd csak! Mila ellépett a fotókkal borított faltól, s elhagyni készült a házat. Elégedett volt, nem amiatt, amit talált, hanem amiatt, amit nem talált. Nem volt semmi feljegyzés sem Benjámin Gorkáról, sem pedig Borisról. Ennyi elég is volt Milának. Az ötödik kislány esetében tévedtek. Vagy pedig valaki tévútra akarta vezetni a nyomozást. Erre az a bizonyíték, hogy amikor Vincent Clarisso megtudta, hogy a nyomozás nem a várt irányba halad, felhívta Cinthia Pearlt, hogy többet megtudjon az esetről. Mila arra gondolt, hogy ezt Roche tudomására hozza. Biztos volt benne, hogy a főfelügyelő megtalálta volna a módját annak, hogy arra használja fel ezt az információt, hogy felmentse Borist, és kisebbítse Mosca érdemeit. Amikor újra elhaladt az előtt a terem előtt, ahol a tévé volt, valami feltűnt neki a képernyőn. Egy hely, amit sem a Fred nevű rendőr, sem pedig kollégája nem tudott beazonosítani. – Egy lakás, mi mást mondhatnék? – Igen, de mit írjak a jegyzőkönyvbe? – írd azt, hogy „ismeretlen hely”. – Biztos vagy benne? – Igen. Majd valaki más dolga lesz felkutatni, hol található az a hely. 352

De Mila tudta. Csak akkor vették észre a jelenlétét. Hátranéztek, miközben a rendőrnő a képernyőn futó képsorokat nézte meredten. – Óhajt valamit? Nem felelt, hanem kilépett a szobából. Miközben átsietett a nappalin, zsebéből előkereste a mobilját. Kikereste Goran számát. A kriminológus akkor jelentkezett be, amikor Mila már a ház előtti ösvényen haladt. – Mi történik? – Hol vagy most? – kérdezte Mila aggódó hangon. De Gorannak ez nem tűnt fel. – Még bent vagyok az osztályon. Azt próbálom megszervezni, hogy Sarah Rosa meglátogathassa a lányát a kórházban. – Ebben a percben ki van otthon nálad? Goran aggódni kezdett. – Runa asszony és Tommy. Miért? – Rögtön oda kell menned! – Miért? – ismételte meg a kérdést szorongással a hangjában. – Vincentnél volt egy felvétel a lakásodról! – Hogy érted, hogy volt egy felvétele a lakásomról? – Úgy, hogy helyszíni szemlét tartott nálad. És ha van egy cinkosa? Goran egy percig hallgatott. – Még a helyszínen vagy? – Igen. – Akkor te közelebb vagy, mint én. Kérd meg Terence Moscát, hogy adjon melléd pár embert, és menjetek el a lakásomra. Én közben felhívom Runa asszonyt, és megmondom neki, hogy zárkózzanak be. – Rendben. Mila kikapcsolta a telefont, és a ház felé indult, hogy beszéljen Moscával. „Remélem, nem fog túl sokat kérdezősködni” – gondolta.

353

42. – Mila, Runa asszony nem válaszol a hívásomra! Hajnalodott. – Ne aggódj, már itt vagyunk, hamarosan odaérünk. – Utánatok megyek, pár perc, és ott vagyok. A rendőrségi autó nagy kerékcsikorgással állt meg a kellemes lakónegyed csendes utcájában. A lakók még aludtak. Csak a faágakon és párkányokon tollászkodó madarak kezdték üdvözölni az új nap eljövetelét. Mila a bejárati kapu felé szaladt. Többször is becsengetett a kaputelefonon keresztül, de senki sem válaszolt. Ekkor egy másik lakásba csengetett be. – Igen, ki az? – Jó reggelt, uram, a rendőrségtől vagyunk. Nyissa ki azonnal, legyen szíves! A zár egy kattanással kinyílt. Mila belökte a kaput, és az őt kísérő másik két rendőrrel felrohant a harmadik emeletre. Adja isten, hogy ne történjen semmi... Adja isten, hogy a gyermek épségben legyen... Mila ahhoz az isteni lényhez fohászkodott, melynek létezésében már régóta nem hitt. Isten szabadította ki fogvatartója karmai közül Nicla Papakidis különleges képességein keresztül. Nem tudta megőrizni a hitét, mert túl gyakran találkozott ártatlan gyermekek szerencsétlen sorsával. Add, hogy ne történjen meg még egyszer... Hogy ez alkalommal ne történjen meg... Amint a lépcsőfordulóhoz értek, Mila hevesen kopogni kezdett a bezárt ajtón. „Talán Runa asszony mélyen alszik, gondolta. Mindjárt jön kinyitni, és minden rendben lesz.” De semmi sem történt. Az egyik rendőr odalépett. – Akarja, hogy betörjük az ajtót? Elakadt a lélegzete, és csak bólintani tudott. Látta, amint a két rendőr lendületet vesz, és berúgja az ajtót. Csönd. De nem normális csönd. Üres, nyomasztó csönd. Élettelen csönd. Mila elővette a pisztolyát, és elindult a két rendőr előtt. – Runa asszony! 354

Hangja szétáradt a szobákban, de válasz nem érkezett. Jelet adott a két rendőrnek, hogy váljanak szét. Mila a hálószoba felé indult. Miközben lassan áthaladt a folyosón, érezte, hogy remeg a pisztolyt tartó jobb keze. Lábát ólomnehéznek érezte, arcizmai megfeszültek, szeme égett. Odaért Tommy szobájához. Az ajtó be volt hajtva. Nyitott tenyérrel belökte, amíg fel nem tárult előtte a szoba. A redőnyök le voltak húzva, de az éjjeliszekrényen álló bohóc formájú lámpa forgott, és cirkuszi állatok alakjait vetítette a falra. A falhoz támasztott ágyon a takaró alatt aprócska test körvonala látszott. Embriópózba kucorodott össze. Mila apró léptekkel közeledett hozzá. – Tommy – mondta halkan. – Tommy, ébredj fel! De az apró test meg sem moccant. Az ágyhoz érve pisztolyát letette az éjjeliszekrényre. Rosszul volt. Nem akarta elmozdítani a takarót, nem akarta megtudni azt, amit már úgyis tudott. Inkább ki szeretett volna rohanni onnan, hogy ne kelljen szembenéznie ezzel a szörnyűséggel is. A rohadt életbe! Már túlságosan sokszor látta ezt megtörténni, és rettegett attól, hogy most sem lesz másként. De aztán erőt vett magán, megragadta a takaró szélét, és gyors mozdulattal lerántotta. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt a felemelt takaróval a kezében egy plüssmackó békésen mosolygó üvegszemébe meredve. – Bocsásson meg... Mila bambán összerezzent. A két rendőr az ajtóból figyelte. – Odébb van egy kulcsra zárt ajtó. Mila már éppen el akarta rendelni, hogy törjék be, amikor meghallotta Goran hangját, aki akkor lépett be, és a fiát szólongatta: – Tommy! Tommy! Mila elébe sietett. – Nincs a szobájában. Goran kétségbe volt esve. – Hogyhogy nincs? Akkor hol van? – Arrébb van egy kulcsra zárt szoba. Tudsz róla, nem? Goran teljesen össze volt zavarodva az aggodalomtól. Nem értette. – Micsoda? – Az a szoba, ami kulcsra van zárva. A kriminológus lemerevedett. – Hallottad? – Mit? – Ő az... 355

Mila nem értette. Goran kikerülte, és beviharzott a dolgozószobájába. Amikor megpillantotta a mahagóniasztal alatt a fiát, nem tudta visszatartani a könnyeit. Lehajolt az asztal alá, és erősen magához szorította a gyereket. – Apa, úgy féltem... – Tudom, drágaságom. De most már mindennek vége. – Runa néni elment. Felébredtem, de már nem volt itt. – De most itt vagyok én. Mila a küszöbön maradt, és visszatette fegyverét a tokba. Megnyugtatták az asztal alatt guggoló Goran szavai. – Most elviszlek reggelizni. Mit szeretnél enni? Jó lesz a fánk? Mila elmosolyodott. Elmúlt az ijedtsége. – Gyere, a karomba veszlek – mondta Goran. Akkor látta, hogy kijön az asztal alól, és nagy erőfeszítéssel talpra áll. De semmiféle gyerek nem volt a karjában. – Bemutatom a barátnőmet. Milának hívják... Goran remélte, hogy tetszeni fog a fiának. Általában kicsit tartózkodó volt az idegenekkel szemben. Tommy egy szót sem szólt, miközben Goran Mila felé mutatott. Ekkor ő is jobban megnézte ezt az arcot: könnyben úszott. Ki tudja, honnan törnek elő a könnyek teljesen váratlanul? De ez alkalommal a fájdalom, ami kiváltotta, nem mechanikus eredetű volt. Ez a seb nem a húsában nyílt meg. – Mi van? Mi történik? – kérdezte Goran, és úgy tett, mintha valóban egy gyereket tartana a karjában. Mila nem tudta, mit feleljen neki. Nem úgy festett, mint aki megjátssza magát. Goran valóban azt hitte, hogy a fiát tartja a karjában. Időközben odaért a két rendőr. Meglepetten nézték őket, készen arra, hogy beavatkozzanak. Mila intett nekik, hogy maradjanak a helyükön. – Várjanak meg odalent! – De mi nem... – Menjenek le, telefonáljanak be az osztályra, hogy küldjék ide Stern különleges ügynököt. Ha pisztolylövést hallanának, ne aggódjanak, én leszek az. A két férfi kelletlenül, de engedelmeskedett. – Mi történik, Mila? – Goran hangjában nem volt semmi védekező hangsúly. Annyira meg volt rémülve az igazságtól, hogy teljesen képtelen volt reagálni. – Miért akarod, hogy idejöjjön Stern? Mila egyik ujját az ajkára tette, így jelezve, hogy maradjon csöndben. Aztán megfordult, és visszament a folyosóra. A bezárt ajtó felé indult. 356

Belelőtt a zárba, ami ripityára tört. Majd belökte az ajtót. A szoba sötét volt. Érezni lehetett a bomlástól keletkezett gázokat. A nagy franciaágyon két test feküdt. Egy nagy és egy kisebb. A megfeketedett csontvázak, melyeket hámló bőrcafatok borítottak, egyetlen ölelésben egyesültek. Goran belépett a szobába. Érezte a szagot. Megpillantotta a testeket. – Te jó isten! – kiáltott fel, anélkül hogy rájött volna, kié az a két holttest a hálószobájában. A folyosó felé nézett, hogy megakadályozza Tommy belépését... De nem látta. Újra az ágyra pillantott. Az az aprócska test. Az igazság kegyetlen erővel csapott le rá. És ekkor minden eszébe jutott.

Mila az ablak mellett találta. Kifelé nézett. Az elmúlt napok havazásai és esőzése után most újra ragyogott a nap. – Erre utalt Albert az ötödik kislány holttestével. Goran egy szót sem szólt. – Te pedig Borisra terelted a gyanút. Elég volt sugallnod Terence Moscának, hogy milyen irányba haladjon. Te adtad neki azokat az aktákat a Wilson Pickett-ügyről, amiket a táskájában láttam. Te voltál az, akinek hozzáférése volt a Gorka-ügy bizonyítékaihoz, így elemelted Rebecca Spingher alsóneműjét a bírósági bűnjelraktárból, és a házkutatás során Boris lakásában helyezted el. Goran bólintott. Milának minden egyes lélegzetvétel fájdalmat okozott: mintha széttört üvegszilánkok karcolnák a tüdejét. – Miért? – kérdezte azzal a maradék hangjával, ami nagy nehezen előtört a torkából. – Azért, mert miután elment, visszatért ebbe a lakásba. De nem azért, hogy itt maradjon, hanem azért, mert el akarta vinni azt az egyetlen lényt, akit szerethettem. És mert ő el akart menni vele... – Miért? – ismételte meg Mila, aki már meg sem próbálta visszatartani a könnyeit, melyek szabadon ömlöttek végig az arcán. – Mert egyik reggel felébredtem, és Tommy hangját hallottam, amint hív a konyhából. Kimentem, és láttam, hogy ott ül a helyén. A reggelijét kérte. És én boldogságomban megfeledkeztem arról, hogy ö nincs többé. – Miért? – kérdezte könyörgő hangon. Ez alkalommal kicsit elgondolkodott a válasz előtt: – Mert szerettem őket. 357

És mielőtt még Mila megakadályozhatta volna, kinyitotta az ablakot és a mélybe vetette magát.

358

43. Mindig is szeretett volna egy pónit. Emlékszik, mennyit nyaggatta a szüleit, hogy vegyenek neki egyet. Azt sem vette figyelembe, hogy ahol laktak, ott nem lett volna neki megfelelő hely. A hátsó udvaruk túlságosan keskeny volt, a garázs melletti keskeny földcsíkon pedig nagyapja zöldségeket termelt. Ennek ellenére erősködött. Amikor kiszabadult a szörnyeteg gyomrából, és huszonegy napos fogsága és három hónapos kórházi kezelése után hazatérhetett, az udvarukban gyönyörű, fehér pettyes barna póni várta. A vágya teljesült. Ő mégsem tudott örülni neki. Apja szívességeket kért, és minden követ megmozgatott szerény ismeretségi körében, hogy a lehető legjobb áron szerezze be az állatot. A családja nem dúskált a pénzben, gyakran kellett áldozatokat hozniuk, és főleg anyagi okai voltak annak, hogy Mila egyke maradt. A szülei nem engedhettek meg maguknak, hogy egy testvérrel ajándékozzák meg, ehelyett vettek neki egy pónit. Ő pedig nem is örült neki. Pedig előtte hányszor álmodozott arról, hogy végre megkapja ezt az ajándékot! Másról sem beszélt. Elképzelte, hogy majd gondozza, színes masnikat köt a sörényébe, fényesre keféli a szőrét. Gyakran a macskáján gyakorolta ezeket a műveleteket. Houdini talán ezért utálta, és ezért tért ki mindig az útjából. Van egy oka annak, hogy a pónilovak annyira tetszenek a gyerekeknek. Mert sosem nőnek meg, megmaradnak a gyerekkor bűvöletében. Irigylésre méltó állapot. Azonban Mila a szabadulása után azonnal felnőtt szeretett volna lenni, hogy határvonalat húzzon önmaga és a vele történt szörnyűség között. Kis szerencsével talán az egészet el is tudta volna felejteni. Viszont a póni, ami sohasem fog megnőni, az idővel kötött elviselhetetlen paktumot jelképezte. Amikor félholtan felhozták Steve bűzös pincéjéből, új élet kezdődött számára. Miután három hónap elteltével elhagyhatta a kórházat, ahol rendbe hozták a bal karját, újra meg kellett barátkoznia a világ dolgaival. Graciella, a legjobb barátnője, akivel eltűnése előtt „vérszerződést” kötött, most különös módon viselkedett vele szemben. Nem az volt, akivel a csomagban lévő utolsó rágógumit is megosztották; nem az volt, aki előtt minden szégyenérzet nélkül leguggolt pisilni; nem az volt, akivel 359

kipróbálták a „francia csókot”, hogy legyen benne gyakorlatuk, ha majd megérkeznek a fiúk az életükbe. Nem. Graciella megváltozott. Állandóan merev mosollyal beszélt hozzá, s Mila már attól tartott, ha sokáig úgy marad, megfájdul az arca. Erőltetetten kedves és aranyos volt vele szemben, sőt már csúnya szavakat sem mondott neki, holott azelőtt gyakran nem is a valódi nevén szólította, hanem csak „büdi tehénnek” vagy „szeplős culának” hívta. Azért bökték meg a mutatóujjukat egy rozsdás tűvel, hogy örökre barátnők maradjanak, hogy még egy srác vagy barát felbukkanása se választhassa szét őket. Aztán mégis pár hét elég volt ahhoz, hogy áthidalhatatlan szakadék keletkezzen közöttük. Ha jól belegondol, az a szúrás az ujjbegyén volt Mila első sebe. De csak akkor okozott fájdalmat, amikor már teljesen behegedt. „Ne bánjatok úgy velem, mintha a Holdról tértem volna vissza!” – szerette volna odakiabálni az embereknek. És az arckifejezésük! Nem bírta elviselni. Oldalra hajtották a fejüket, és mosolyra húzták az ajkukat. Az iskolában, ahol sohasem brillírozott, minden hibáját jóindulatúan tolerálták. Belefáradt abba, hogy mindenki engedékeny volt vele. Úgy tűnt, mintha egy fekete-fehér film szereplője lenne; egy olyan filmé, amelyet késő éjjel szoktak lejátszani a tévében, és ahol a Föld lakosait marslakó klónok helyettesítik, miközben ő, aki a szörny meleg gyomrában volt, megmenekült. Két lehetőség volt: vagy a világ valóban megváltozott, vagy pedig huszonegy napos vemhesség után a szörny egy új Milát szült. Körülötte senki sem tett utalást a történtekre. Úgy tettek, mintha buborékban élne, vagy mintha üvegből lenne, és bármelyik percben darabokra törhet. Nem értették meg, hogy neki őszinteségre lett volna szüksége az elszenvedett rengeteg hazugság után. Tizenegy hónappal azután elkezdődött Steve pere. Sokáig várt erre a pillanatra. Másról sem beszéltek a sajtóban és tévéhíradókban, melyeket a szülei – hogy megóvják – nem engedtek neki megnézni. De ő titokban, amikor csak tehette, megnézte. Mind neki, mind Lindának tanúskodnia kellett. Az ügyész számított a tanúvallomására, mert a másik fogva tartott lány rendíthetetlenül védelmezte elrablójukat. Újra azt követelte, hogy szólítsák Glóriának. Az orvosok szerint Linda komoly mentális zavarokkal küzdött, így Milán múlott, hogy bebizonyítsák Steve bűnösségét. Az elfogását követő hónapokban Steve mindent megtett annak érdekében, hogy csökkent szellemi képességűnek nyilvánítsák. Abszurd 360

teóriákat talált ki egy feltételezett cinkosáról, akinek – állítása szerint – csupán engedelmeskedett. Azt u mesét próbálta beadni a bíróságnak, amit Lindával is elhitetett. Arról az állítólagos Frankie-ről, gonosz tettestársáról. De ezt az egyik rendőr meghazudtolta, amikor rájött, hogy így hívták Steve teknősbékáját. Az emberek mégis bevették ezt a sztorit. Steve túlságosan átlagos volt ahhoz, hogy szörnyeteg legyen. Túlságosan hasonlított hozzájuk. Az a gondolat, hogy van valaki a háttérben, egy rejtélyes alak, a valódi „szörny”, valamiképpen megnyugtatta őket. Mila azzal a határozott szándékkal érkezett meg a bíróságra, hogy visszafizet mindent Steve-nek gonosztetteiért és saját szenvedéseiért. Azt akarta, hogy a börtönben rohadjon élete végéig, és ezért még arra is képes volt, hogy eljátssza a szegény kis áldozat szerepét, amit addig visszautasított. Leült a tanúk padjára, szemben a ketreccel, amiben Steve ült összebilincselt kézzel, és készen állt arra, hogy mindent elmesél, és közben nem veszi le róla a tekintetét. De amikor megpillantotta nyakig begombolt zöld ingében, ami lötyögött csontsoványra aszott testén, saját maga által megnyírt hajával, ami egyik oldalon hosszabb volt, mint a másikon, amint reszkető kézzel megpróbál jegyzetelni – olyasmit érzett, amire egyáltalán nem számított: szánalmat. De egyben elöntötte a düh is, pont azért, mert szánalmat keltett benne a nyomorult megjelenése. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Mila Vasquez empátiát érzett valaki iránt.

Abban a percben, amikor rájött Goran titkára, sírva fakadt. Miért? Hirtelen valahol átszakadt egy gát, érzelmek hihetetlen áradatát szabadítva fel. Most úgy tűnt, mintha képes lenne átélni mások érzelmeit. Amikor Roche a helyszínre érkezett, Mila megérezte, a főfelügyelő teljesen tudatában van annak, hogy órái meg vannak számlálva, mert a legjobb, legrendíthetetlenebb embere így beleköpött a levesébe... Úgy tűnt, Terence Mosca vergődik az előmenetele felett érzett öröm és az ezt elősegítő tragédia okozta zavar között. Sternt figyelve Mila egyértelműen átérezte a különleges ügynök szomorúságát, amint a férfi átlépte a lakás küszöbét. Azt is megértette, hogy Stern tüstént munkához akar látni, hogy a végére járjon ennek a szörnyű ügynek. 361

Empátia. Az egyetlen személy, aki iránt semmit sem tudott érezni, Goran volt. Annak idején, Lindától eltérően, ő nem esett bele Steve csapdájába. Sohasem hitt Frankie létezésében. Viszont elhitte azt a mesét, hogy abban a lakásban egy gyermek él, Tommy. Hallotta, amint Goran beszél róla. Sőt, fültanúja volt azoknak a telefonbeszélgetéseknek is, amelyekben a kriminológus felhívta a bébiszittert, hogy érdeklődjön Tommy hogyléte felől. Még azt is látni vélte, hogy Goran ágyba fekteti. Mindezt nem tudta neki megbocsátani; ostobának érezte magát, amiért bedőlt neki. Goran Gavila túlélte a tizenkét méteres zuhanást, és most élet-halál között lebegett az intenzív osztályon. A házát őrizték, de csak kívülről. A lakásban csak két személy tartózkodott: Stern különleges ügynök, aki pillanatnyilag elnapolta a lemondását, és Mila. Nem kerestek semmit, csupán megpróbálták az eseményeket időrend szerint elrendezni, hogy válaszokat találjanak a kérdéseikre. Egy olyan kiegyensúlyozott és nyugodt személyben, mint Goran, mikor kezdődött érlelődni a halálos terv? Mila a dolgozószobában volt, és hallotta, amint Stern átvizsgálja a szomszédos szobát. Karrierje során már számos házkutatáson vett részt. Hihetetlen, hogy mennyi olyan apró jelre lehet bukkanni, amely egy ember életvitelére utal. Miközben Goran főhadiszállását vizsgálta át, ahol a kriminológus töprengéssel szokta tölteni az idejét, megpróbálta megőrizni hidegvérét. Feljegyzett minden Goran szokásaira utaló apró részletet, ami esetlegesen valami fontos nyomról árulkodhat. Goran egy üveg hamutartóban őrizte gemkapcsait. Ceruzáit közvetlenül a papírkosár fölött hegyezte. Egy fényképkeretet tartott az asztalán, amiben nem volt fotó. Ez az üres keret annak az embernek a mélységes ürességére engedett rálátást, akiről Mila elhitte, hogy szeretni tudja. Mila levette róla a tekintetét, mintha attól tartana, hogy őt is magába szippantja ez a mélység. Ezután kinyitotta az íróasztal fiókját. Egy dosszié volt benne. Elővette, és a többi, már átnézett köteg papír tetejére tette. A dátum szerint ez az anyag Gavila utolsó esetére vonatkozott, mielőtt még a sorozatos gyermekrablás megtörtént volna. A dosszié a dokumentumok mellett számos hangkazettát is tartalmazott. A papírok olvasásával kezdte; a kazettákat majd akkor hallgatja meg, ha szükségesnek találja. Egy levelezés másolata volt, ami egy bizonyos Alphonse Bérenger – aki 362

egy büntetés-végrehajtó intézet igazgatója – és egy főügyészi iroda között zajlott. A levélváltás témája egy csupán regisztrációs számmal jelölt fogoly különös viselkedése volt. Az RK-357/9 számú rabé. A szóban forgó személyre két rendőr talált rá pár hónappal korábban, miközben éjszaka meztelenül bolyongott egy kihalt földúton. A kétes személy nem volt hajlandó közölni személyes adatait a hatóságokkal. Az ujjlenyomatvétel azt bizonyította, hogy nem volt benne a bűnügyi nyilvántartásokban. Egy bíró mégis elítélte az igazságszolgáltatás akadályozása címén. Az illető még mindig a büntetését tölti. Mila a kezébe vette az egyik hangkazettát, és nézte, megpróbálva elképzelni, vajon mit tartalmazhat. A címkén csak egy dátum és egy időpont szerepelt. Aztán odahívta Sternt, és röviden összefoglalta neki a levelezés tartalmát. – Hallgasd mit ír a börtönigazgató! „Attól a perctől kezdve, hogy betette a lábát büntetés-végrehajtási intézetünkbe, az RK-357/9-es számú fegyenc mindig fegyelmezetten, tisztelettudóan viselkedett, betartotta a börtönszabályokat. Ezen túlmenően a szóban forgó személy magának való, elítélt társaival sem létesített kapcsolatokat. Talán éppen ezért eddig senki sem vette észre különc viselkedését, ami csak nemrégiben tűnt fel az őrszemélyzet egyik tagjának. Az RK-357/9-es számú rab megtisztít, majd egy ronggyal megtöröl minden tárgyat, amit megérintett, összeszed minden egyes szőr– és hajszálat, amit naponta elhullajt, tökéletesre fényesíti az evőeszközöket és a WC-t minden egyes használat után...” Te mit gondolsz erről? – Nem is tudom. Ami azt illeti, a feleségem is megszállottan takarít... – Hallgasd tovább! „Tehát vagy egy tisztaságmániással van dolgunk, vagy, ami valószínűbb, olyan személlyel, aki mindenáron el akarja kerülni, hogy bármiféle „organikus anyagot” hagyjon maga után. Következésképpen komolyan azt gyanítjuk, hogy az RK-357/9-es számú fegyenc valami különlegesen súlyos bűntényt követett el, és ily módon akarja megakadályozni, hogy beazonosításra alkalmas DNS-mintát vegyünk tőle.” Nos, mit szólsz hozzá? Stern elvette tőle a papírt, és elolvasta. – Mindez novemberben történt... De nem írnak semmit arról, hogy végül sikerült-e kideríteni róla valamit a DNS-vizsgálattal. – Úgy tűnik, nem kényszeríthették arra, hogy alávesse magát a tesztnek. Önhatalmúlag sem vehettek tőle mintát, mert ez sértette volna alkotmányos szabadságjogait... – Akkor végül mit tettek? 363

– Megpróbáltak néhány elhullajtott haj– vagy szőrszálra szert tenni, amikor rajtaütésszerűen átvizsgálták a celláját. – Magánzárkában tartották? Mila gyorsan átlapozta az oldalakat, hogy megtalálja az erre vonatkozó részt. – Tessék, itt van. Az igazgató ezt írja: „A mai napig a szóban forgó személy megoszthatta a celláját egy másik rabbal. Ez a tény természetesen hozzájárult a biológiai nyomok összekeveréséhez. Ezért tájékoztatom arról, hogy első intézkedésként véget vetettünk ennek az állapotnak, és magánzárkába helyeztük át.” – Akkor most tudtak tőle DNS-mintát venni vagy nem? – Úgy tűnik, emberünk ravaszabb volt az őreinél, és mindig tökéletesen tiszta volt a cellája. De aztán észrevették, hogy magában beszél, és poloskát helyeztek el a cellájában, hogy rájöjjenek miről hablatyol. – De mi köze volt mindehhez Gavila doktornak? – Talán szakértői véleményt kértek tőle, nem tudom... Stern egy pillanatra elgondolkodott. – Talán meg kéne hallgatnunk a kazettát. Az egyik szekrényen volt egy régi diktafon, amire Goran valószínűleg az ötleteit szokta rögzíteni. Mila átnyújtott egy kazettát Sternnek, aki odahajolt a készülékhez, betette a kazettát, és már készült megnyomni a „play” gombot. – Várj! Stern megfordult, és meglepetten nézett rá: Mila falfehér volt. – Basszus! – Mi történt? – A név... – Miféle név? – Azé a rabé, akivel ez a fazon egy cellában ült, mielőtt még magánzárkába helyezték volna. – Mi van vele? – Vincentnek hívták... Vincent Clarissónak.

364

44. Alphonse Bérenger hatvanéves férfi volt, pirospozsgás, gyermekien tiszta arccal, melyet sűrűn behálóztak a hajszálerek. Amikor mosolygott, szeme keskeny réssé szűkült. Huszonöt éve volt a büntetés-végrehajtási intézet vezetője, és már csak pár hónapja volt hátra a nyugdíjazásig. A horgászat volt a szenvedélye, és az irodája egyik sarkában ott volt egy pecabot és egy doboz a horgokkal meg a csalival. Nemsokára ez a tevékenység fogja kitölteni az egész napját. Bérenger jó igazgatónak bizonyult. Vezetése alatt a börtönben sohasem fordult elő semmiféle erőszakos cselekmény. A fogva tartottakkal emberségesen viseltetett, és az őröknek ritkán kellett erőszakhoz folyamodniuk. Alphonse Bérenger a Bibliát olvasta, pedig ateista volt. De hitt a második lehetőségben, abban, hogy minden emberi lénynek joga van arra, hogy kiérdemelje a megbocsátást, bármilyen bűnt is követett el. Igazságos, egyenes lelkű ember hírében állott, és békében volt az egész világgal. De egy ideje éjszakánként nem jött álom a szemére. Felesége szerint a közelgő nyugdíjazása miatt, pedig nem így volt. Éjszakai nyugalmát az zavarta meg, hogy tudta, hamarosan szabadlábra kell helyeznie az RK-357/9 számú foglyot, anélkül hogy ismerné az identitását, és tudná, hogy nem követett-e el a múltban valami szörnyű bűntettet. – Ez az alak... – mondta Milának, miközben áthaladtak az egyik biztonsági kapun a magánzárka felé tartva – teljesen abszurd módon viselkedik. – Ezt hogy érti? – Teljesen szenvtelen és rendíthetetlen. Lezártuk a cellájában a folyó vizet, hogy ne tudjon mosni. De ő továbbra is megszállottan törölget mindent különféle rongyokkal. Azokat is elvettük tőle. Ezután a rabruhájával suvickolt tisztára mindent. Majd arra kényszerítettük, hogy a börtön evőeszközeit használja. Attól kezdve nem evett. – Önök hogy reagáltak erre? – Nem hagyhattuk, hogy éhen haljon! Minden kísérletünknek higgadt állhatatossággal állt ellen. Úgy is mondhatnám, szelíd eltökéltséggel. – A helyszínelők mire jutottak? – Három napon keresztül vizsgálták a celláját, de nem találtak elegendő organikus anyagot ahhoz, hogy megállapíthassák a DNS-ét. Nem fér a 365

fejembe, hogy miként lehetséges ez... Mindannyian naponta milliónyi sejtet hullatunk el, szempillák, apró bőrfoszlányok formájában... Bérenger gyakorló horgászként nagyon türelmes ember volt. De ez most nem volt elég. Utolsó reménye az a rendőrnő volt, aki hirtelen beállított hozzá azon a reggelen, és olyan abszurd történettel állt elő, hogy az mármár igaznak tűnt. Miután végighaladtak egy hosszú folyosón, fehérre festett vasajtóhoz értek. Ez volt a 15. számú magánzárka. Az igazgató Milára pillantott. – Biztos, hogy be akar menni? – Három nap múlva ez az ember kiszabadul, és az az érzésem, soha többé nem fogjuk látni. Ezért teljesen biztos vagyok a dolgomban. A nehéz ajtó kinyílt, majd rögtön be is zárult a háta mögött. Mila megtette az első lépést az RK-357/9. számú elítélt szűkös birodalmában. Más volt, mint amilyennek elképzelte Nicla Papakidis leírása alapján, aki a kómában fekvő Joseph B. Rockforddal kommunikált különleges képességeinek köszönhetően. Egy részlet azonban stimmelt: a férfinak szürke szeme volt. Alacsony termetű volt, keskeny vállakkal, kiálló kulcscsonttal. Narancssárga rabruhája túlságosan nagy volt rá, így fel kellett tűrnie mind az ujját, mind a nadrág szárát. A tábori ágyon ült, és egy fémtányért tartott a térdén. Épp egy sárga ronggyal suvickolta. Mellette az ágyon rendben sorakoztak az evőeszközei, a fogkeféje és a műanyag fésűje. Nyilván épp most fejezhette be a tisztításukat. Épp hogy felemelte a fejét, hogy Milára pillantson, anélkül hogy abbahagyta volna tevékenységét. Mila meg volt győződve arról, hogy a férfi tudja, miért jött. – Üdvözlöm – mondta. – Nem zavarja, ha egy kicsit leülök ide? A férfi udvariasan bólintott, és a fal melletti zsámolyra mutatott. Mila helyet foglalt. A rongy szabályos időközönkénti súrlódása a fémen volt az egyetlen nesz abban a szűk helyiségben. A börtön tipikus zajai ki voltak rekesztve a magánzárkák részlegéből, hogy a magányérzet még súlyosabbnak hasson. De az RK-357/9-es számú foglyot mindez szemlátomást cseppet sem zavarta. – Itt mindenki azon töri a fejét, hogy vajon ki lehet maga – kezdte Mila. – Ez már szinte rögeszmévé vált mind a börtönigazgató, mind a főügyész számára. A többi rab legendákat mesél magáról. A férfi tovább nézte szenvtelenül. 366

– Én nem töprengek ezen. Tudom, ki maga: az a személy, akit rendőrtársaimmal „Albert”-nek neveztünk el. Az a személy, akire vadásztunk. A férfi nem reagált. – Maga ült Alexander Bermann fotelében, a pedofil titkos búvóhelyén. Maga találkozott a gyermek Ronald Dermisszel a nevelőintézetben. Továbbá jelen volt Yvonne Gress villájában, amikor Feldher lemészárolta a festőnőt és gyermekeit: a maga testének a körvonalai látszanak a falon. Maga volt Joseph B. Rockforddal, amikor a milliomos csemete első ízben gyilkolt abban az elhagyatott házban... Ők voltak a tanítványai. Felbujtotta őket arra, hogy gyalázatos tetteket kövessenek el, gonosz sugallatokat adott nekik, miközben mindig meglapult az árnyékban. A férfi rendíthetetlenül súrolt tovább, anélkül hogy egy percre is kiesett volna a ritmusból. – Aztán mintegy négy hónappal ezelőtt úgy döntött, hagyja magát letartóztatni. Mert direkt csinálta, ebben teljesen biztos vagyok. A börtönben találkozott Vincent Clarissóval, aki a cellatársa volt. Majdnem egy hónap állt rendelkezésére, hogy kitanítsa, mielőtt Clarisso letöltötte volna a büntetését. Aztán Clarisso alighogy kitette a lábát a börtönből, hozzákezdett a terv megvalósításához: elrabolt hat gyermeket, leamputálta a karjukat, és hullájukat olyan helyekre vitte, ahol szörnyű, felderítetlen bűntények történtek... Miközben Vincent véghezvitte feladatát, maga itt kuksolt. Senki sem vádolhatja. Ez a négy fal a tökéletes alibije... De a remekműve kétségtelenül Goran Gavila. Mila elővette zsebéből a kriminológus lakásán talált hangkazetták egyikét, és az ágyra dobta. A férfi az ívet nézte, amit a kazetta röptében leírt a levegőben, mielőtt a bal lába mellett landolt volna. Meg sem moccant, nem tett úgy, mintha ki akarna térni előle. – Gavila doktor nem ismerte magát, sose találkoztak. Maga viszont ismerte öt. Mila érezte, amint egyre hevesebben ver a szíve. Dühöt érzett, neheztelést, és még valamit. – Annak ellenére, hogy a sitten ült, módot talált arra, hogy kapcsolatba lépjen vele. Egyszerűen zseniális: amikor áthelyezték a magánzárkába, magában kezdett motyogni, mint egy nyomorult elmebeteg, tudván, hogy előbb-utóbb poloskát helyeznek a cellájába, és a felvételeket majd egy szakértővel hallgattatják meg. Nem akármilyen szakértővel, hanem azzal, aki a legjobb ezen a területen... – Mila a kazettára mutatott. – Mindet meghallgattam, tudja? Többórás lehallgatás. Azoknak az üzeneteknek volt egy címzettjük: Goran... „Ölni, ölni, ölni...” Goran hallgatott magára, és 367

meggyilkolta a fiát és a feleségét. Alapos munkát végzett a pszichéjén. De mondja: hogy csinálja? Hogy sikerül elérnie a célját? Nagyon rafinált... A férfi nem törődött a szarkasztikus hangnemmel. Azonban kíváncsi volt a történet végére, mert nem vette le a szemét Miláról. – De nem maga az egyetlen, aki képes megmételyezni az emberek elméjét... Az utóbbi időben sok mindent megtudtam a sorozatgyilkosokról. Megtanultam, hogy négy csoportba sorolhatók: a vizionáriusok, a misszionárusok, a hedonisták és a hatalomra vágyók. De létezik egy ötödik kategória is: a szubliminális gyilkosok. – Mila a zsebébe nyúlt, és összehajtott papírlapot húzott elő. Kisimította és olvasni kezdte. – A leg– hírhedtebb Charles Manson, aki a „Családja” tagjait rávette a Cielo Drive-i mészárlásra. De azt hiszem, létezik további két tipikus eset... – Mila tovább olvasta: – 2005-ben egy Fujimatzu nevű japánnak sikerült meggyőznie tizennyolc személyt, akiket a világ különböző csevegőfórumain keresztül ismert meg, hogy vessenek véget az életüknek Szent Valentin napján. Ezek a személyek, nők és férfiak vegyesen, különböző életkornak voltak, a legkülönbözőbb társadalmi osztályokhoz tartoztak, és szemlátomást nem volt különösebb problémájuk, teljesen normális életet éltek. – Mila a fogolyra emelte tekintetét. – Máig is rejtély, miként tudta őket befolyásolni... De hallgasson ide, ez a kedvencem: „1999-ben Roger Blest az Ohio állambeli Akron városában hat nőt gyilkolt meg. Amikor elkapták, a nyomozóknak azt a mesét adta be, hogy egy bizonyos Rudolf Migby sugallatára ölt. A bíró és az esküdtek úgy vélték, meg akarja játszani az elmebeteget, de mégis beadatták neki a halálos injekciót. 2002-ben Új-Zélandon egy Jerry Hoover nevű analfabéta segédmunkás meggyilkol négy nőt, majd a rendőrségen kijelenti, hogy egy bizonyos Rudolf Migby „sugallta” neki a gyilkosságokat. A bírósági pszichiáter emlékszik az 1999-cs esetre; rájön, hogy a férfi egyik munkatársát csakugyan Rudolf Migbynak hívják, aki 1999-ben az ohiói Akronban élt.” – Mila újra a férfira pillantott. – Mit szól mindehhez? Nem talál némi hasonlóságot? A férfi egy szót sem szólt. A tányérja már csillogott, de ő szemlátomást még nem volt megelégedve az eredménnyel. – Egy szubliminális gyilkos nem önkezével hajtja végre a bűncselekményeket. Nem lehet vádolni, sem pedig megbüntetni. Charles Manson elítéléséhez egy jogi fortélyhoz folyamodtak, és a halálbüntetést többszörös életfogytiglanra enyhítették... Egyes pszichiáterek suttogóknak definiálják a magukhoz hasonló alakokat, akik képesek befolyásolni a gyengébb személyiségű személyeket. Én inkább a „farkasok” szót alkalmaznám. .. A farkasok falkákba verődnek. Mindegyik falkának van 368

egy vezére, és a többi farkas gyakran neki vadászik. Az RK-357/9-es fogoly befejezte a tányér suvickolását, és maga mellé tette az edényt. Ezután kezét a térdére helyezve várta a folytatást. – De maga valamennyin túltesz... – Mila felnevetett. – Nincs semmiféle nyom, ami bizonyítaná részvételét a tanítványai áltál elkövetett bűntettekben. Bizonyíték nélkül nem tartóztathatjuk le, így hamarosan újra szabad ember lesz... Senki sem tehet semmit. – Mila mélyet sóhajtott. Egymást nézték. – Nagy kár. Ha ismernénk az identitását, híres lehetne, és bekerülne a bűnügyi történelembe, ezt tutira veheti. – Majd a férfi felé fordulva éles és fenyegető hangon folytatta: – Úgyis ki fogom deríteni, ki vagy! Azzal Mila felállt, úgy tett, mintha valami láthatatlan portól tisztítaná meg a kezét, majd készült elhagyni a cellát. Aztán mégis elidőzött még néhány másodperc erejéig. – Az utolsó tanítványod kudarcot vallott: Vincent Clarisso nem tudta véghezvinni a tervedet, mert a hatodikként elrabolt lány még életben van. Ez azt jelenti, hogy te is kudarcot vallottál. A férfi reakcióját tanulmányozta, és egy pillanatra mintha valami apró változást észlelt volna azon a szenvtelen arcon. – Odakint még találkozunk – mondta, azzal feléje nyújtotta a kezét. A férfi meglepődött, mintha erre nem számított volna. Egy hosszú másodpercen keresztül figyelte Milát. Majd laza mozdulattal felemelte a karját, és megszorította Mila kezét. A petyhüdt ujjak érintése viszolygással töltötte el a rendőrnőt. Aztán a férfi leengedte a kezét. Mila hátat fordított neki, és elindult a vasajtó felé. Hármat kopogott, és várt, tudva, hogy a férfi tekintete a lapockái közé fúródik. Odakint az őr nyitni kezdte a zárat. Mielőtt még az ajtó kinyílt volna, az RK-357/9-es számú elítélt első ízben szólalt meg. – Lány – mondta. Mila értetlenül fordult felé. A fogoly újra kezébe vette a rongyot, és módszeresen dörzsölni kezdte vele a másik edényét. Mila kilépett a cellából, majd a vasajtó becsukódott mögötte. Bérenger jött elébe. Krepp is vele volt. – Nos, sikerült? Mila bólintott. Krepp felé nyújtotta azt a kezét, amit a fogoly megszorított. A helyszínelők szakembere egy apró csipesszel óvatosan lehúzott Mila tenyeréről egy vékony, áttetsző réteget, amire a férfi epidermiszének sejtjei ragadtak rá. Hogy épségben megőrizze, rögtön lúgos oldatot tartalmazó tégelybe helyezte. 369

– Most pedig lássuk, ki ez az undorító féreg.

370

Szeptember 5. Az égen fehér bárányfelhők úsztak, még inkább kihangsúlyozva az ég tiszta kékségét. Ha sorban egymás mellett helyezkedtek volna el, eltakarták volna a napot. De hagyták, hogy a szél ide-oda sodorja őket. Hosszú volt a tél, mely aztán szinte minden átmenet nélkül váltott át nyárba. Mila leeresztett ablakokkal vezetett, élvezte a haját borzoló szellőt. Megnövesztette a tincseit, de ez csak egyike volt azoknak az apró változásoknak, amin az utóbbi időben keresztülment. A ruhája is az újdonság erejével hatott: sutba dobta a farmerjeit, és most például virágos szoknyát viselt. A mellette lévő ülésen piros masnival átkötött doboz hevert. Különösebb töprengés nélkül választotta ki ezt az ajándékot, mert újabban jobban szeretett az ösztöneire hallgatni. Ráébredt a lét fantasztikus kiszámíthatatlanságára. Tetszett neki ez az újfajta életszemlélet. Most viszont érzelemkitörései jelentettek számára problémát. Előfordult, hogy egy beszélgetés közepén, vagy egyéb tevékenység közben egy pillanatra leblokkolt, majd sírásban tört ki. Mindenféle ok nélkül különös és kellemes nosztalgia kerítette hatalmába. Gyakran töprengett azon, vajon honnan érkeznek azok az emóciók, amelyek szabályos időközönként rátörnek, hullámokban vagy görcsös rohamokban. Most már tudta, pedig nem akarta megtudni a gyerek nemét. – Lány. Mila már elhessegette ezeket a gondolatokat, megpróbálta elfelejteni ezt az egész történetet. Mások voltak a prioritások. Gyakran váratlanul éhségrohamok törtek rá, melyeknek köszönhetően kezdte visszanyerni nőies formáját. Ráadásul gyakran vizelési inger is gyötörte. S nem utolsósorban az a gyengéd rugdalózás a hasában, ami már egy ideje elkezdődött. Mindez arra tanította, hogy csakis előre nézzen, a jövőbe. De elkerülhetetlen volt, hogy elméje olykor-olykor ne térjen vissza az elmúlt időszak eseményeire. Az RK-357/9-es számú fogoly márciusban egy keddi napon elhagyhatta a börtönt. Anélkül, hogy identitására fény derült volna. 371

Krepp bőrsejtjeiből kinyerte a DNS-mintáját, amelyet valamennyi rendelkezésre álló adatbázisba bevittek. A még megoldatlan bűnügyek színhelyén talált organikus anyagokkal is összehasonlították. De semmire sem jutottak. Talán még nem ismertük fel a teljes „tervét”, gondolta Mila. Ez a sejtés kissé megijesztette. Amikor az identitás nélküli férfi újra szabadlábra került, a rendőrök eleinte állandóan szemmel tartották. Egy a szociális szolgálat által rendelkezésére bocsátott lakásban élt, és – a sors iróniájaként – egy nagyáruházban kezdett dolgozni takarítóként. Nem derült ki róla semmi olyasmi, amiről a hatóságoknak nem lett volna tudomásuk. így idővel a rendőri felügyelet egyre lazult. A rendőrfőnökök nem voltak hajlandóak a túlórákat kifizetni, az önkéntes őrjáratok pedig csupán néhány hétig tartottak. Végül teljesen elmaradtak. Mila továbbra is szemmel tartotta a kétes személyt, de ez számára is egyre fárasztóbb lett. Terhessége előrehaladtával egyre ritkábbak lettek ellenőrző körútjai. Majd május közepén egy szép napon a férfi nyomtalanul eltűnt. Nem hagyott nyomokat maga után, melyek rejtekhelyére utaltak volna. Mila eleinte dühös volt, de aztán úgy tűnt, mintha különös megkönnyebbülést érezne. A rendőrnő, aki eddigi életét az eltűnt személyek felkutatásának szentelte, alapjában véve azt kívánta, hogy az a férfi végleg eltűnjön a föld színéről. A jobboldalt lévő útjelző tábla mutatta, merre kell fordulnia a keresett lakónegyed felé. Mila befordult. Kellemes hely volt: a sugárutakat fák és bokrok szegélyezték, egyformán ismétlődő árnyékcsíkokat vetve az aszfaltra. Az apró, egyforma villák egymás mellett sorakoztak kis előkertjeikkel. A cetlin lévő rajz, amit Sterntől kapott, az előtte lévő elágazásnál ért véget. Lassított, majd körülnézett. – Stern, az ördögbe is, merre vagytok? – mondta a telefonba. Mielőtt még választ kapott volna, megpillantotta volt kollégáját a telefonnal a kezében, amint integet neki. Leparkolta a kocsiját a Stern által mutatott helyen, majd kiszállt. – Hogy vagy? – Leszámítva a hányingert, a bedagadt lábamat, és azt, hogy állandóan a vécére kell rohangálnom, köszönöm, remekül. Stern átkarolta a vállát. – Gyere, már mindenki itt van a ház mögött. 372

Különös látványt nyújtott zakó és nyakkendő nélkül, kék sortjában és mellkasig kigombolt virágos ingében. Ha nem lettek volna nála az elmaradhatatlan mentacukorkák, teljesen felismerhetetlen lett volna. Mila hagyta, hogy Stern a hátsó kertbe vezesse, ahol az egykori különleges ügynök felesége éppen az asztalt terítette meg. Mila elé szaladt, hogy átölelje. – Szia, Marie, de jól nézel ki! – Még szép. Most, hogy egész nap igényt tart a társaságomra, mindenben a rendelkezésére kell, hogy álljak! – kiáltotta Stern nevetve. Marie megpaskolta a férje vállát. – Jobban tennéd, ha inkább a grillsütő körül forgolódnál! Miközben Stern eltávolodott tőlük, hogy kolbászt és kukoricát pirítson, Boris lépett Milához, kezében egy felbontott sörösüveggel. – Hű de meghíztál! – Na, nézd csak, ki beszél! – Mennyi időbe telt, hogy idetalálj? – Csak nem aggódtál miattam? – Nem, csak éhes voltam. Nevettek. Boris mindig rendkívül figyelmes volt Milával, és nem csupán azért, mert megmentette a börtöntől. Az utóbbi időben ő is felszedett pár kilót. Amióta Terence Mosca előléptette, meglehetősen ülő életmódot folytatott. Az új főfelügyelő azonnal semmissé akarta tenni azt az apró baklövést Borisszal szemben, és visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki. Roche az ügy hivatalos lezárása után rögtön beadta lemondását, de előtte még egyeztetett a bűnügyi osztállyal: egy ünnepi ceremónia keretében érdemrendet és dicséretet kapott munkásságáért. Azt rebesgették, hogy most politikai karriert forgat a fejében. – De ostoba vagyok! A kocsiban felejtettem a dobozt! – jutott eszébe hirtelen Milának. – Megkérhetlek rá, hogy idehozd? – Persze, azonnal megyek. Alighogy Boris hatalmas termetével odébbállt, Mila a többi vendégre is rálátott. Egy cseresznyefa alatt ott ült Sandra tolókocsiban. Nem tudott járni. Ez egy hónappal azután derült ki, hogy kijött a kórházból. Az orvosok szerint egy neurológiai „zárlat”, amit az átélt sokk váltott ki. Jelenlegi állapota szigorú rehabilitációs programot követelt. Levágott bal karja helyét protézis foglalta el. A lány mellett az apja állt, Mike. Mila akkor találkozott vele, amikor meglátogatta Sandrát a kórházban, és igen szimpatikusnak találta. Annak ellenére, hogy különváltak, mégis szeretettel és odaadással viselte gondját 373

a feleségének, akárcsak a kislányuknak. Sarah Rosa is mellettük volt. Nagyon megváltozott: jó pár kilót lefogyott a börtönben, a haja pedig rövid időn belül teljesen megőszült. Súlyos ítéletet kapott: hét évet. Ezen felül becstelenség miatti elbocsátással is sújtották, ami azt jelenti, hogy elveszítette a nyugdíjhoz való jogát. Külön engedéllyel vehetett részt az ünnepségen. Kissé távolabb állt Doris, a fegyőr, aki idekísérte. Egy fejbiccentéssel üdvözölte Milát. Sarah Rosa felállt, hogy közelebb lépjen. Erőltetetten elmosolyodott. – Hogy vagy? Hogy viseled a terhességet? – A legnagyobb kényelmetlenséget a ruháim jelentik: a méretem folyamatosan változik, és nem keresek eleget ahhoz, hogy gyakran változtassam a ruhatáramat. Azt hiszem, hamarosan fürdőköpenyben fogok kavarni... – Hallgass rám: élvezd ezeket a perceket, mert a legrosszabb még csak ezután jön. Az első három évben Sandra miatt egy szemhunyást sem aludtunk. Igaz, Mike? Mike bólintott. Mila már többször is találkozott egykori kollégáival, de soha senki sem érdeklődött a gyerek apja felől. Ki tudja, hogy reagáltak volna, ha megtudják, hogy Goran gyermekét hordja a szíve alatt. A kriminológus még mindig kómában feküdt. Mila csak egyetlenegyszer látogatta meg. Egy üvegfal mögött látta, de nem bírta pár másodpercnél tovább, és rögtön elmenekült. Az utolsó mondat, amit azelőtt mondott, hogy kiugrott volna az ablakon, az volt, hogy azért ölte meg a feleségét és a fiát, mert „szerette őket”. Ez azoknak a vitathatatlan logikája volt, akik gonosztettüket a szeretettel igazolják. Mila ezt képtelen volt elfogadni. Más alkalommal Goran ezt állította: „Olyan emberekkel vagyunk együtt, akikről úgy gondoljuk, hogy ismerjük őket. Holott semmit sem tudunk róluk.” Akkor azt gondolta, ezzel a feleségére utal; ez a mondat banális igazságnak tűnt, ami kissé szokatlan volt egy Goranhoz hasonló intelligenciájú ember szájából. Pedig éppenséggel neki, Milának kellett volna megértenie. Ő volt az, aki kijelentette: „A sötétségből jövök, és néha vissza kell térnem oda...” Goran is számtalanszor megfordult abban a homályban. De amikor egy nap újra előbukkant belőle, valami mintha üldözte volna, és nem tudott többé megszabadulni tőle. Boris odaért az ajándékkal. – Ilyen sokáig tartott? 374

– Nem tudtam lezárni a tragacsodat. Ki kéne már cserélned valami normális kocsira. Mila elvette tőle a dobozt, és odavitte Sandrának. – Hali, és boldog szülinapot! – Azzal fölé hajolt, hogy megcsókolja. A kislány mindig örült Mila látogatásának. – Anyuéktól egy iPodot kaptam. – Azzal megmutatta. – Szuper – mondta elismerően Mila. – Fel kéne tölteni valami jó kis őszinte kőkemény rockkal. Mike nem értett egyet. – Én inkább Mozartra szavaznék. – Én jobban bírom a Coldplay-t – jelentette ki Sandra. Együtt bontották ki Mila ajándékát. Egy bársonydzseki volt, ami különféle csecsebecsékkel és csatokkal volt díszítve. – Nahát! – kiáltott fel az ünnepelt, amikor megpillantotta a dzsekin az egyik híres divattervező emblémáját. – Ezt a „nahát!”-ot úgy kell értenem, hogy tetszik? Sandra mosolyogva bólintott, és le sem vette a szemét a ruhadarabról. – Asztalhoz! – kiáltott oda Stern. Az asztalokat egy sátor alatt helyezték el, hogy árnyékban legyenek. Stern és felesége gyakran keresték egymás közelségét, és gyakran megérintették egymást, mint egy fiatal szerelmespár. Rosa és Mike eljátszották a derék szülők szerepét, hogy kislányuk jól érezze magát. Boris rengeteg viccet mesélt, és annyit nevettek, hogy Doris fegyőrnek cigányútra ment egy falat. Kellemes, felhőtlen nap volt. Sandra bizonyára egy időre megfeledkezett fizikai állapotáról. Rengeteg ajándékot kapott, és elfújhatta a tizenhárom gyertyát a kókuszos csokoládétortán. Három óra után fejezték be az ebédet. Enyhe szellő támadt, ami arra hívogatta őket, hogy feküdjenek le a fűbe pihenni. A nők leszedték az asztalt. Mila a hasa miatt felmentést kapott Stern feleségétől. Ekkor a rendőrnő Sandrához ment, aki a cseresznyefa alatt ült. Mila némi nehézség árán leült a földre a tolókocsi mellé. – Minden nagyon klassz itt – mondta a lány. Majd az anyját nézte, aki a piszkos edényeket hordta be, s mosolyogva mondta: – Azt szeretném, ha ez a nap sose érne véget. Anya nagyon hiányzott... Mila tisztában volt azzal, hogy Sandra óriási erőfeszítéseket tesz arra, hogy rendet tegyen a múltban. Helyükre kellett tennie az érzelmeit, számolnia kellett a félelemmel, ami – bár a rémálom már véget ért – néha még sok éven keresztül csapdákat fog állítani számára. Egy nap ők ketten meg fogják beszélni a történteket. Mila arra gondolt, hogy elsőként majd elmeséli neki a saját történetét. Talán ez segíteni fog 375

Sandrának. Annyi közös dolguk volt. Mila végtelen gyengédséget érzett Sandra iránt. Egy óra múlva Sarah Rosának vissza kell mennie a büntetés-végrehajtó intézetbe. Az elválás minden alkalommal nagy fájdalmat okozott mind a kislánynak, mind az anyjának. – Úgy döntöttem, hogy elárulok neked egy titkot – mondta, csak hogy elterelje a figyelmét a szomorú gondolatokról. – De csak neked mondom el... El akarom mondani neked, hogy ki a gyerekem apja. Sandra megeresztett egy szemtelen mosolyt. – Bocsi, de ezt már mindenki tudja. Mila lemerevedett a meglepetéstől, de aztán mindketten nevetésben törtek ki. Boris messziről látta őket, de nem értette, mi történt. – Ezek a nők! – kiáltott oda Sternnek. Amikor végre abbahagyták a nevetést, Mila sokkal jobban érezte magát. Ez alkalommal is alábecsülte az őt körülvevő kedves embereket, és feleslegesen csinált magának problémát az ügyből. – Ő valakire várt – jelentette ki Sandra komoly arccal. Mila megértette, hogy Vincent Clarissóról beszél. – Tudom – felelte Mila, mintha ez magától értetődő lenne. – Valakinek csatlakoznia kellett volna hozzánk. – A börtönben volt az az ember. De mi tudtunk róla. Még nevet is adtunk neki, tudod? Albertnek neveztük el. – Nem, Vincent nem így hívta... Langyos szélroham rázta meg a cseresznyefa leveleit, Milának mégis jeges érzés kúszott felfelé a hátán. Lassan Sandra felé fordult. Pillantása keresztezte a kislány mit sem sejtő tekintetét. – Nem... – ismételte Sandra nyugodtan. – Ő Frankie-nek hívta. A nap fényesen ragyogott azon a tökéletesnek ígérkező délutánon. A madarak vidáman csicseregtek az ágakon, a levegőt virágillat járta át. A zöld gyep pihenésre csábított. Mila sohasem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor rájött, hogy sokkal több dolog köti össze Sandrával, mint ahogy eleinte képzelte. Pedig ezek a közös pontok mindig is ott voltak az orra előtt. Csak lányokat rabolt el. Sohasem fiúkat. Steve-nek is tetszettek a kislányok. A családokat választotta ki. Ő is, akárcsak Sandra, egyke volt. Valamennyiüknek levágta a bal karját. Neki is eltört a bal karja, amikor Steve leesett vele a lépcsőn. 376

Az elsőként elrabolt két lány „vértestvér” volt. Sandra és Debby. Akárcsak ő és Graciella sok évvel azelőtt. A sorozatgyilkosok tetteikkel egy történetet próbálnak elmesélni, mondta egyszer Goran. De ez a történet az övé volt. Minden apró részlet a múltba katapultálta, s arra kényszerítette, hogy szembenézzen a szörnyű igazsággal. „Az utolsó tanítványod kudarcot vallott: Vincent Clarisso nem volt képes végrehajtani a tervedet, mert a hatodik kislány még életben van... Ez azt jelenti, hogy te is kudarcot vallottál.” Semmi sem volt a véletlen műve, ez volt Frankie igazi fináléja. Ezt a szörnyű színjátékot az ő számára rendezték meg. A hasában érzett mozgolódás visszahozta a jelenbe. Mila ekkor méretes hasára pillantott. Próbálta magától elhessenteni a gondolatot, hogy vajon nem ez is Frankie „tervei” közé tartozott-e... Hogy összejöjjön Gorannal... Isten hallgat – gondolta. – Az ördög suttog.. A nap tovább ragyogott azon a tökéletes délutánon. A madarak nem fáradtak bele a csivitelésbe, a levegőt továbbra is virágillat járta át, a gyep pihenésre csábított. Körülötte minden, az egész világ ugyanazt az üzenetet küldte felé: hogy minden olyan, mint azelőtt. Minden. Frankie is. Visszatért, hogy aztán újra eltűnjön a határtalan sötétségben.

377

A szerző megjegyzése A kriminológiai irodalom a szekták fokozatos megjelenésével összefüggésben kezdett el foglalkozni az ún. „sugalmazókkal”. A téma igen komplikált, és számos problémát vet fel. A legfőbb nehézség éppenséggel a „sugalmazó” bűnügyi definiálásában rejlik. Fontos, hogy az elkövetők ellen az ügyész vádat emelhessen, és a bíróság büntetést szabhasson ki. Ugyanis amennyiben nincs okozati összefüggés a bűnelkövető és a sugalmazó tevékenysége között, akkor nem lehet semmiféle bűncselekményt feltételezni ez utóbbiról. A bűnözésre való felbujtás vádja túlságosan gyengének bizonyul ahhoz, hogy a szóban forgó személyt elítéljék. A sugalmazás túlmegy az egyszerű befolyásoláson. Ezeknek a személyeknek a tevékenysége más személy tudatalatti szintjére hat, ami nem kriminális szándékként jut el a cselekvő személy pszichéjéhez, hanem kiemeli azt a sötét oldalt, ami többé-kevésbé valamennyiünkben létezhet, és ami a gyengébb akaratút bűncselekmények elkövetésére készteti. Tipikus példája ennek az 1986-ban megtörtént Offelbeck-eset: a szóban forgó háziasszonyt mindennap felhívta egy ismeretlen telefonáló, míg végül a nő egyik nap kiirtotta az egész családját oly módon, hogy patkánymérget szórt a levesükbe. Ehhez viszont azt is hozzá kell fűznünk, hogy a kegyetlen bűncselekmények elkövetői gyakran hajlanak arra, hogy megosszák a morális felelősséget: egy hangra, látomásra, elképzelt személyre hivatkoznak. Emiatt igen nehéz eldönteni, hogy mikor van szó valóban egy tudathasadásos vagy sugalmazó személy titkos machinációja nyomán elkövetett bűncselekményről. A regényben felhasznált források között a kriminológiai, a törvényszéki pszichiátriai kézikönyveken, valamint a boncorvosi jegyzőkönyveken kívül meg kell említenünk az FBI tanulmányait. Ez utóbbi intézmény érdeme az is, hogy létrehozta a sorozatgyilkosokat és erőszakos bűncselekményt elkövetőket regisztráló átfogó adatbankot. A regény lapjain szereplő esetek némelyike a valóságban is megtörtént. Néhány személy– és helységnevet emiatt megváltoztattunk, mivel a rájuk vonatkozó nyomozási és eljárási folyamatok még nem zárultak le. A nyomozók és a helyszínelők által alkalmazott technikák a realitáson alapulnak, bár bizonyos esetekben a szerző bátorkodott ezeket az 378

elbeszélés igényeihez alakítani.

379

Köszönetnyilvánítás Sokan úgy vélik, hogy a regényírás magányos kaland. Pedig egy történet létrehozásához számos személy járul hozzá – gyakran tudtán kívül. Ok azok, akik segítséget nyújtottak, támogattak és bátorítottak a regény írása közben, és valamiképpen az életemhez tartoznak. Abban a reményben, hogy még sokáig mellettem fognak maradni, köszönetét mondok: Luigi és Daniela Bernabónak, hogy idejükkel és odaadásukkal segítették a történet létrejöttét és a szerzőt; értékes tanácsaikkal segítették írói fejlődésemet elsősorban a stílus és a hatékonyság tekintetében. Teljes szívüket beleadták. Hogy ez a könyv eljutott önökhöz, mindenekelőtt az ő érdemük. Köszönöm, köszönöm, köszönöm... Stefano és Cristina Maurinak, akik a kezdetektől fogva kiálltak mellettem. Fabriziónak, az én „sugalmazóm”-nak kegyetlen tanácsaiért, kedves határozottságáért, amiért keményen felvértezett minden oldalt, minden szót. Ottaviónak, az olyan barátnak, akit az ember élete végéig maga mellett szeretne tudni. Valentinénak, aki igazán különleges asszony. A kicsi Darának és Gaiának, amiért elhalmoznak szeretetükkel. Donato Carrisi

380

Tartalomjegyzék 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27.

6 12 19 32 38 50 60 72 82 96 112 115 131 134 139 154 162 172 182 186 197 200 211 225 230 238 243 381

28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. Szeptember 5. A szerző megjegyzése Köszönetnyilvánítás

246 257 267 278 291 298 309 313 322 329 335 338 343 348 354 359 365 371 378 380

382