Domonkos Rendház H 9400 SOPRON Széchenyi tér 4. Tel.: Fax:

Domonkos Rendház H – 9400 SOPRON Széchenyi tér 4. Tel.: + 36 99 508 985 Fax: +36 99 508 983

A szinódusi kérdőív egyes problémafelvetéseiről fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

1. Bevezetés A címben jelzett kérdéskör különösnek tűnhet. Miért vetődik fel probléma? Nem elég talán, ha válaszolunk a feltett kérdésekre? Biztos, hogy fontos megadni a válaszokat, de az is fontos, hogy próbáljuk megérteni, mi van a kérdések mögött. Ez alatt nyilván nem azt értem, hogy hátsó szándékok vannak! A szándékot egyébként már a dokumentum címe világosan kifejezi: «A család lelkipásztori kihívásai az evangelizáció összefüggésében.. A szöveg is kihangsúlyozza, mi motiválja a kutatást: «a családról szóló Evangélium hirdetése a jelenkori lelkipásztori kihívások – a társadalmi és spirituális nyilvánvaló krízis kihívása – közepette, minden eddiginél sürgősebbnek és fontosabbnak bizonyul.» Ha a szöveget kissé tovább olvassuk, akkor a sürgős kifejezés újból felbukkan! Néhány püspöki konferencia úgy döntött, hogy a szöveget széles körben terjesztik, mások jobbnak látták, ha ezt nem teszik. De a legfontosabb az, hogy ne csak a dokumentum egy részét terjesszék – a kérdőívet –, a többi részt – a bevezetést – pedig nem, mivel éppen a bevezetés ad magyarázatot arra, hogy a továbbiakban miért vetjük fel ezeket a kérdéseket! A szándék tehát világos. De vajon tényleg biztosak vagyunk abban, hogy teljesen értjük mindazt, amit ez a szándék magában foglal ? Azt aláhúzhatjuk, hogy elsősorban az Evangéliumba gyökerezést és az Evangélium hirdetését foglalja magában. Felveti az igazság kérdését a családról, ahogy azt általában Isten Igéjében, és az Evangéliumban különösen is megtalálhatjuk, és ez igazság továbbadásának kérdését. A második aspektus soha nem homályosíthatja el az elsőt, az első megkívánja azt, hogy a másodikban teljesedjék ki. Ma nagy figyelmet fordítunk arra – és joggal –, hogy egy tanítást milyen módon adjunk elő és adjunk tovább, tiszteletben tartva a lelkiismeretet; mindamellett nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy elsőként arról van szó, hogy valamit átadjunk, és hogy az az igazság, amit át kell adnunk, nem a továbbadásban van, hanem megelőzi azt! Ez az igazság nem önkényes, vagy viszonylagos. Ott van a Kinyilatkoztatásban. Mindaz, amit mondtam, nyilvánvalónak tűnhet, de olykor a nyilvánvaló dolgokra is érdemes emlékeztetni... Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

–1–

MAKACS, 2014. április 29.

Arról van tehát szó, hogy kínáljuk fel a családról szóló evangéliumot. II. János Pál beszédeiben már szólt arról, hogy «az Evangéliumot tegyük a család alapvető szabályává», és arról, hogy «minden család az Evangéliumnak egy lapja legyen, melyet korunk számára írtak.» (2003. február 10.) Írásaiban megtaláljuk „a család evangéliumaˮ kifejezést ( 2004. május 17.). 2004. november 20-án II. János Pál a Család Pápai Tanácsa Plénumának részvetőihez így szólt: «Tudom, hogy a dikasztérium intenzíven dolgozik „a családról szóló örömhírˮ terjesztésén. A kifejezés alkalmas, mivel a család „nagyszerű örömhírétˮ hirdetni, mely a Teremtő Istenben gyökerezik, nemes és döntő küldetést jelent. A házasságon alapuló család semmi mással nem helyettesíthető természetes intézmény, és minden társadalom közös javának alapvető eleme.» A „család, mint evangéliumˮ kifejezést XVI. Benedek átvette, a 2005. december 3-án, Latin-Amerika családért és életért felelős püspöki bizottság elnökei számára tartott beszédében: «Annak az élet- és szeretetközösségnek alapjánál, amit a házasság jelent, a szeretet és a házastársak teljes odaadása áll, annak olyan sajátosságaival, mint a kizárólagosság, hűség, tartósság, és az életre való nyitottság. (vö. Gaudium et spes GS 48). Ma, megújult lelkesedéssel kell hirdetni azt is, hogy a család Evangéliuma az emberi és spirituális megvalósítás útja, azzal a bizonyossággal, hogy az Úr mindig jelen van kegyelmével. Ennek az örömhírnek hirdetését gyakran meghamisítják a házasságról és a családról alkotott hamis elképzelések, melyek nem tartják tiszteletben Isten eredeti tervét. Ebben a szellemben történt az, hogy a házasság új formáit kínálják fel, melyek közül némelyik addig ismeretlen volt a népek kultúrájában, s amelyekkel megsértjük a család sajátos természetét», később, 2006. május 13-án, újból, a Család Pápai Tanácsa Plénumának résztvevőhöz: «Találkozótok alkalmat nyújtott arra, hogy megvizsgáljátok a családot érintő kihívásokat, és a családdal kapcsolatos lelkipásztori terveket, melyeket joggal tekintünk „családi Egyházaknakˮ, és az élet szentélyeinek. Széles, komplex és kényes apostoli területről van szó, melynek energiát és lelkesedést szenteltek, azzal a szándékkal, hogy „a család és az élet Evangéliumát" előmozdítsátok. II. János Pál, 1999. november 7-én, az Ázsiai Szinódus zárómiséjének homíliájában ezt mondta: «Az önök előtt álló egyik legfőbb kihívás az, hogy az Evangélium világosságát felragyogtassák a családról, és az élet és az emberi méltóság védelméről.» Sürgető tehát, hogy „a családról szóló Evangéliumotˮ felkínáljuk. Kíváncsiságból megnéztem a szöveget a Vatikán honlapján elérhető különböző nyelveken: a dokumentumot nyolc nyelven mutatják be, a swahili és az arab nyelvvel most nem foglalkozom, mivel e két nyelv árnyalataiban még nem látok világosan... A különböző nyelveken érdekes, és nem elhanyagolható részleteket láthatunk a szövegben: a német azt mondja, hogy mutassuk be a családoknak az Evangéliumot (vorlegen), az angol szerint hirdessük (proclaiming), a latin nyelvek szerint kínáljuk fel (a francia, olasz, és a portugál az igét használja – proposer, proporre, propor – a spanyol a főnévi igenevet – la propuesta – ). A német tehát objektívebb és semlegesebb: a családról szóló evangéliumot bemutatják, magyarázzák, de a szöveg nem köteleződik el az örömhír hirdetése mellett; az angol ünnepélyesebb; a latin nyelvek ösztönzőbbek, de

Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

–2–


nagy gondot fordítanak arra – talán túl nagyot is –, hogy ne erőltessék a hallgatóság lelkiismeretét. Biztos, hogy nem arról van szó, hogy erőltessük azt, hogy az egyetértsenek, de a felkínált tanítás több szimpla «javaslatnál». Szerintem az angol változat messze a legjobb – és ezt egy francia mondja. Nem tudnánk annyival megelégedni, hogy egy elméletet előadunk, sem azzal, hogy javaslunk, hanem éppen arról van szó, hogy egy igazságot hirdessünk. Az igazság hirdetése kettős elköteleződést kíván: a hirdetett igazságot illető elköteleződést, és ennek az igazságnak a továbbadásában való elköteleződést. A dokumentum, még mindig a bevezetésben „a család evangéliumárólˮ beszél. A kifejezés új, éppen úgy, mint ahogy nem is olyan régen új volt „az élet evangéliumaˮ kifejezés. Nagy vonalakban és intuitív módon bizonyára mindegyikünk meg tudja érteni, hogy mit jelent ez a kifejezés. De ez vajon elég? Vannak dolgok, amik maguktól értetődnek, de amelyeket jobb, ha elmondanak... Maga az evangélium szó, az etimológia szerint, örömhírt jelent. Tehát van egy hír, mégpedig egy jó hír! De az evangélium szó, mint szakkifejezés, a négy evangéliumra is utal, vagyis magának Krisztusnak az életére, mivel az evangélium nemcsak Krisztus szavait, és a Krisztusról szóló szavakat jelenti, hanem magát Krisztust. Amikor tehát a család evangéliumáról beszélünk, akkor magának Krisztusnak a családról való tanítására utalunk, amit szavaival és tetteivel hirdetett. Azt is megértjük, hogy arra hívtak minket, hogy mi is tanúságot tegyünk erről az evangéliumról, Keresztelő Jánoshoz hasonlóan, akit halálra ítéltek azért, mert megvédte a házasság igazságát. (Bizonyos értelemben tekinthetnénk őt a házasság védőszentjének, még ha megkérdőjelezhetjük is azt, hogy életmódja megfelelt-e a házastársi és családi élet szükségleteinek... Melyik család fogadná el azt, hogy a pusztában lakjon, megelégedve néhány vad sáskával, még ha azt megédesíti is egy kis méz...?) Sokat mondó az, hogy a család nagyon jelen van a nemzetközi intézmények, mint ahogy sok ország jelenlegi vitáiban is. A helyzet kétségtelenül nagy figyelmet kíván. A kérdőív bevezetése azt mondja, hogy «a nyilvánvaló társadalmi és spirituális krízis lelkipásztori kihívás, mely az Egyházat felszólítja evangelizációs küldetésére a családhoz, a társadalom és az egyházi közösség magjához.» E megállapítással kapcsolatban tényleg azt hiszem, hogy fontos közelről megnéznünk a társadalommal és az egyházi közösséggel való kapcsolatot, vagy pontosabban, fontos a család társadalmi és egyházi dimenzióját a lehető legpontosabban tanulmányoznunk. De arra is rá szeretnék mutatni, hogy nemcsak, és nem is első sorban arról van szó, hogy elfogadjunk egy kihívást, vagy hogy választ adjunk a felmerülő kérdésekre. Valójában, ha az Egyház csak mint a problémákra adott válasz szólal meg, akkor mindig késében lesz. (Francia kifejezéssel élve „mindig a következő vonattal jövünkˮ) ! Arról van szó, hogy a házasságról és a családról szól örömhírt hirdessük, és amennyire csak lehet, menjünk elébe a kihívásoknak és kérdéseknek, más szóval, legyünk próféták ! Ebben a – túlságosan rövid – bemutatásban, először is szeretnék megingatni egy nyilvánvalónak tűnő tényt: amikor a családról beszélünk, akkor tényleg tudjuk, hogy miről beszélünk ? És biztosak Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

–3–


vagyunk abban, hogy hallgatóink is ugyanarról beszélnek ? Azután szeretnék néhány megjegyzést fűzni a kérdőív bevezetéséhez, mivel az – és ezt félve-rettegve cum timore et tremore mondom – nem mentes a pontatlanságoktól, aminek súlyos következményei lehetnek. E megállapítások után néhány általános pont következik, melyeket maga a kérdőív vet fel. E tekintetben érdekes a kérdésfelvetés módja: abban az esetben legitim, ha olyanokhoz szól, akik tájékozottak a hit és az Egyház tanítása terén, problematikus azonban akkor, ha a kérdéseket nem-hívőkhöz, vagy kevéssé hívőkhöz intézik, a nyelvezet és az Egyház tanítása miatt. Végül pedig, jó lesz újból hangsúlyoznunk azt, hogy a házasság intézmény, majd a házasság és a család társadalmi és egyházi dimenzióját említjük.

2. A család: miről van szó?

Először is fel kell tennünk a kérdést: Miről beszélünk ? A család szó bizonyára világos e hallgatóság körében – merem feltételezni, mert az ellenkezője nagyon aggasztó lenne – de vajon ez mindenki számára magától értetődik? A kérdést sem a kérdőív, sem az azt megelőző bevezetés nem tárgyalja. E téma felvetése szerintem hozzátartozik a kérdőívre adott válaszokhoz. A dokumentum a családról egyes számban beszél, mint olyan valóságról, amiről mindenki tudja, hogy mi az. Kétségtelenül – bátorkodom ezt gondolni – igaz ez, ha azokra gondolunk, akikhez a dokumentum elsősorban szól, tudniillik a püspökökre. De talán mégis először ezt a kérdést kellene feltenni! Valójában, ha a legcsekélyebb kétértelműség is fennáll arról, amit ez a szó takar, akkor az egész dokumentumot nem fogják érteni. Erre vonatkozóan, újból el szeretném itt mondani azt, amit 2012-ben Máriapócson mondtam az egyházmegyei családi referenseknek. Ma annak, aki a családról szeretne beszélni, – és ma még inkább – pontosan meg kell határoznia, hogy miről is akar beszélni. Valójában az olyan kifejezések, mint «egyszülős családok» (single-parent families), vagy „átrendezett családokˮ (elvált, vagy külön élő, és új kapcsolatra lépett családok), ma már az elfogadott szavak közé tartoznak. Ezen lehet sajnálkozni, de felelőtlenség lenne, ha nem vennénk tudomást erről a jelentéstani alakulásról, mert valóban egy jelentéstani, (szemantikai) fejlődésről, sőt jelentéstani forradalomról van szó. Mert egy családban, alapjában véve soha nem egy szülő van, mindig van apa és anya, még ha az egyik, vagy a másik elment, vagy meghalt is; még ha az egyik, vagy a másik elutasítja is szülői felelősségét. Eredetileg mindig két szülő van, egy férfi és egy nő ! Éppen így, az „átrendezett családˮ először egy, vagy két család szétesését jelenti. (Itt nyilván nem arról van szó, hogy ítélkezzünk, – sem azok felett a helyzetek felett, melyek egy család széteséséhez vezettek, sem pedig «az átrendezett család» életének minősége felett). A jelentéstani forradalom hajlamos elszakítani egymástól az adott helyzetet a történelem adott pillanatától. Valójában az élet atomjaira való széthullása előtt állunk,


–4–


amely jól összhangban áll a „tiszavirág életűˮ (pillanatig tartó) események kultúrájával. Ebben a kontextusban, ha meg akarjuk védeni a család természetes alapját, akkor annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy eleve vesztes csatába lépünk, mert ez a harc – szigorúan logikai szempontból – egy circulus vitiosus (ördögi kör): a család fogalmát már eleve úgy értjük, mint ami ezen a természetes alapon áll, és abban nyilván nincs semmi rossz, ha rámutatunk arra, ami már a hipotézisben benne van! Nem spórolhatjuk meg tehát a család szó jelentéséről való reflexiót. Magáról a család fogalmáról sincs egyetértés. Éppen ezért, minden eddiginél fontosabb az, hogy a «házaspár által alkotott mély élet- és szeretetközösségből» induljunk ki (Gaudium et Spes, 48). Megszokottá vált az, hogy családokról beszéljünk, többes számban. A tolerancia nevében így itt is el kellene fogadnunk azt, hogy a különféle családmodelleket egy szintre helyezzük: a klasszikus heteroszexuális család, az egyszülős, vagy csonka család, az átrendezett család, nem is beszélve a homoszexuális családról. Tegyünk azonban néhány megjegyzést: – Túl azon, hogy a tolerancia nevében megakadályozzuk a vitát, ami már a tolerancia nyilvánvaló hiánya, elsőként arról van szó, hogy fontos tudnunk, miről is beszélünk. Mit értünk a «család» kifejezésen ? Néhány évvel ezelőtt az Európa Tanács egy rangos tisztségviselőjének föl mertem tenni azt a kérdést, hogy az említett Tanács mit ért a család szó alatt? Ezt a választ adta: «mindent»! A válasznak, el kell ismernie, megvan az az értéke, hogy világos, azt mutatja azonban, hogy az alapvető kérdéseket egy csapásra elintézi, anélkül, hogy tisztáznák azokat, sőt inkább gondosan félreteszik őket. Ennek egyszerű az oka: valójában arról van itt szó, hogy a realitást veszik figyelembe, óvakodva attól, hogy a helyzetet erkölcsileg értékelnék, és a mennyiségileg döntő tényállásból kiindulva közelítik meg a kérdést. Itt az etika és a politikai egymáshoz való viszonyának nagyon is reális nehézségét érintjük. – Azonban mégsem hagyhatjuk, hogy a szókincs minden kritikus megítélés nélkül fejlődjék. A jelentésbeli elcsúszások nem csupán a szókincsben vannak, hanem a gondolkodás elhajlásának felelnek meg. Egy ilyen gondolkodásbeli változás, elhajlás, megelőzheti a kifejezések változását, de következménye is lehet annak. Másképp fogalmazva: nem biztos, hogy a szóhasználat csak követi a gondolkodásmódot, hanem a gondolkodás fejlődését is elősegítheti jó, vagy rossz irányban. A szókincs változása nem annyira a múlt jobb megértését, inkább a jelen értékelését teszi lehetővé. – Valójában, az olyan kifejezések, mint „egyszülős családˮ, vagy „átrendezett családˮ, nem semlegesek. Bizonyára léteznek olyan helyzetek, ahol egy szülő van, de egy szülős család nem létezik! A gyermek továbbra is apjának és anyjának gyermeke. Éppígy van az átrendezett helyzetekkel: az első házasságból való gyermek nem egy újjá alakult családban van, hanem egy


–5–


szétesett családban, és egy újjá alakult helyzetben találja magát. Saját családja széthasadt, az egyik oldalon az apja, a másikon pedig az anyja! Nem arról van szó – és ezt újra erősen hangsúlyozom –, hogy erkölcsileg minősítsük a helyzetet, azt azonban aláhúzhatjuk, hogy a szóhasználat itt határozottan a felnőttek oldalára áll, és nem veszi figyelembe a gyermek helyzetét. Vannak, akik ekkor egyszülős otthonról beszélnek: az otthonban, ami a földrajzi csoportosulásra utal, valóban egy szülő él, a gyermeknek azonban mindig két szülője van. – Amikor heteroszexuális családról beszélnek, akkor már a nyelvezet és a gondolkodásmód elhajlásról van szó. Megfelelő lenne, ha különböző nemű egyénekből álló családról beszélnénk. Talán ez az árnyalati különbség egész apróságnak tűnik, valójában mégis óriási a különbség, mert abból ered, hogy a nemek testbe beleírt különbsége a lényeget érinti. Azok, akik hetero- vagy homoszexuális családokról beszélnek, akár tudatosan, akár nem, egy szintre próbálják helyezni ezeket, és a szexuális különbözőségben hajlamosak csupán egy szerzett különbséget látni. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy meggyengítsük a család helyét, és az egyéni dimenziót a végletekig fokozzuk. Ez a társadalmat is gyengíti, mivel nem tekintik azt olyannak, mint ami magának az emberi természetnek igényéből származik – az ember természeténél fogva közösségi és társadalmi lény –. Tulajdonképpen, a heteroszexuális család kifejezés szószaporítás (pleonázmus)! A «homoszexuális család» kifejezés pedig: contradictio in terminis. – Azok, akik hetero- vagy homoszexuális családokról beszélnek, tudatosan, vagy öntudatlanul, ezeket egy szintre próbálják helyezni, és a szexuális különbözőségben csak szerzett különbözőséget látnak. Mert a kérdés itt nem csupán az, hogy előnyben részesítsük-e azt a nyelvhasználatot, amelyik nem hordozza magában a férfi és a nő közötti egyenlőtlenséget. Még azt itt is illene itt aláhúzni, hogy az egyenlőtlenséget nem a nyelvhasználat hordozza, hanem azoknak gondolkodása, akik e szavakat használják. Arról a kérdésről van inkább szó, hogy elősegítsük-e azt a gondolkodásmódot, amelyben a férfi és női dimenzió csupán járulékos – Simone de Beauvoir azon kijelentését követve, mely szerint nőnek nem születünk, hanem azzá válunk –. Az biztos, hogy a nevelés a nőiesség, vagy férfiasság irányába halad majd, ezek azonban alapvetően természettől adottak, nem pedig a kulturális felépítményekből adódnak! – Mert, e nyelvhasználatbeli megállapítások mögött szétválasztások rejlenek: a biológiai nem és a társadalmi nem, a spirituális és testi, az apaság és szülőség, a szülői és házastársi mivolt szétválasztása… – Beszélünk modellekről is. Ez a szociológia szókincse. Nem vonjuk kétségbe annak értékét, amennyiben a realitás leíró elemzését nyújtja, a szociológia azonban nem elég ahhoz, hogy a helyzeteket etikailag, vagy erkölcsileg értékeljük. Másrészt, ha modellről beszélünk, ez már a


–6–


valóság részrehajló észlelését foglalja magában. A magam részéről elutasítom azt, hogy a családról, amelynek alapja a termékeny házasság, mint modellről beszéljünk. Nemrégiben hallottam, amint azzal a szemrehányással illettek, hogy «a» családról beszélek, egyes számban, pedig beszélgető társam szerint «családokról», többes számban kellett volna beszélni. Itt azonban összekeverednek azok a formák, amelyeket a családi élet ölt, azzal, ami a családot alkotja, sőt még a közös élet olyan formái is keverednek a család fogalmával, melyeknek már nem sok közük van a családhoz. Éppen ezért, én tudatosan és szándékosan maradok az egyes számnál. Mindamellett, el kell ismerni azt, hogy az időnként alkalmazott «klasszikus család» kifejezésben van egy fajta kétértelműség. Nem arról van szó, hogy visszatérjünk ahhoz, ahogy őseink a családi életet felfogták, de mindenesetre visszatérünk ahhoz, ami a családot alkotja. A családon belüli szerepek bizonyos felfogását teljes joggal megkérdőjelezhetjük, ez semmivel sem csökkenti a termékeny házasság alapján álló természetes család alapját! Ha a házasság szót más realitásra akarjuk alkalmazni, mint egy férfi és egy nő szabad és felbonthatatlan egysége, az félrevezetés. – Már mondtam, hogy ez a néhány megállapítás nem erkölcsi jellegű, amennyiben valamiféle helyzetről közvetlenül pozitív, vagy negatív ítéletet foglalna magában. Bizonyára helyesebb lenne azt mondani, hogy ezek a megállapítások erkölcsi jellegűek, amennyiben a különféle helyzetekről való ítéletet foglalnak magukban, de egyáltalán nincs bennük azon személyek elítélése, akik másképpen vélekednek és élnek. A személyek és az ő véleményük iránti tiszteletet feltétlen értéknek tekintem, ez azonban nem jelenti azt, hogy már nem is szabad és jogos az életformákat erkölcsileg értékelnünk, és hogy erkölcsileg közömbös attitűdöt kellene felvennünk minden életforma és minden felkínált modell iránt. E néhány megállapítás csak bevezetésként szolgál. Céljuk az, hogy néhány lényeges pontot aláhúzzanak azzal, hogy a szóhasználatban tiszta helyzetet teremtünk. A szavak a felfogásmódokra utalnak, amint már Arisztotelész is mondta, és a szókincsben és annak használatában alkalmazott változtatások a gondolatok megváltoztatása felé vezetnek. Engedjenek meg itt még egy fontos megjegyzést: a család feltételezi a házasságot, és fordítva, a házasság magában foglalja egy család ígéretét, még akkor is, ha valamilyen – a házastársaktól független okból (sterilitás) – nincs gyermek. E tekintetben szükséges és elegendő az életre való nyitottság. Pontosan az életre való nyitottság kapcsolja össze egymással a házasságot és a családot.

3. A kérdőív bevezetője: néhány pontatlanság

A már említetteken kívül, a kérdőív előtt álló szövegben van néhány pontatlanság ; e bevezető is Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

–7–


felvet néhány kérdést. Ez a szöveg egy olyan megközelítés tüneteit hordozza, amelyről érdemes lenne vitatkozni, mivel túl azokon a válaszokon, melyeket a kérdőívre adunk, önmagában ez a megközelítés is egy reflexió kiindulópontja lehet. Az I. bekezdés «olyan helyzetekről» beszél, melyek «az utóbbi évekig nem léteztek». Igazság szerint, az ezt követően felsorolt helyzetek közel sem mind olyanok, melyek korábban nem léteztek! Úgy vélem, hogy olykor inkább a problémák felgyorsulásáról és jogi irányba tereléséről van szó. A szöveg ezután megemlíti annak sürgetését, hogy «a világ püspökei „cum et sub Petro” fordítsanak figyelmet ezekre a kihívásokra», majd így folytatja : «ha például csupán arra gondolunk, hogy a jelenlegi kontextusban oly sok törvénytelen házasságból született gyermek és fiatal soha nem láthatja, amint szülei szentségekhez járulnak... » Ezekhez a megállapításokhoz két megjegyzést is kell fűznünk! Az első az, amit röviden már mondtam, hogy az evangelizáció nem csupán, és nem is elsősorban azért sürgető, mert választ kell adni az eddig nem létező helyzetekre, hanem elsőként, és mindenek előtt azért, hogy pozitív módon mutassuk be a házasság és a család igazságát és szépségét. Közvetlenebb és kissé provokatívabb kifejezésekkel élve, az evangelizáció igénye nem, mint «tűzoltó munka» merül fel, hanem nyugodt és derűs munkát kíván. Ez bizonyára hozzá segít majd ahhoz, hogy válaszoljunk a kihívásokra, ahogy azok megjelennek, de nem ezek a munka alapvető okai, és nem is azokra támaszkodik, még ha e kihívások alkalmat adnak is a munkára. Ne keverjük össze egymással az alkalmat és az okot! Ha a lelkipásztori munkát úgy tekintjük, mint a kihívásokra adott választ, akkor arra ítéljük magunkat, hogy a felmerülő kérdésekhez és problémákhoz képest mindig késésben leszünk. Ez azt is jelenti, hogy a lelkipásztori tevékenységet nagyon szűk értelemben fogjuk fel! A Kinyilatkoztatás biztosan nem teszi lehetővé azt, hogy minden nehézségnek elébe menjünk, de azokat az alapelveket megadja, amelyek segítenek válaszokat adni. Nagyon fontos, hogy ne elégedjünk meg annyival, hogy a kérdésekre esetrőlesetre adjunk választ, hanem a Kinyilatkoztatás alapján mutassuk be a házasság realitását és igazságát. Jó lenne túllépni a «sürgetés» logikáján, annak elismerése mellett, hogy néhány kérdés megtárgyalása halaszthatatlanná válik. Más szavakkal, elsősorban nem az a sürgős, hogy erre és erre a kérdésre válaszoljunk – még ha ezt meg is kell tenni –, hanem az, amiről Szent Pál beszél: «Krisztus szeretete sürget minket (Caritas Christi urget nos)». (2 Kor 5,14) Az evangélium hirdetésének sürgetése ez, a mi esetünkben pedig a családról szóló evangélium hirdetése. S valóban, a lelkipásztori tevékenység elsősorban a kinyilatkoztatott örömhír bemutatása (és hirdetése), nem pedig tűzoltás. (Ha játszani akarok a szavakkal, akkor azt mondhatnám, hogy inkább arról van szó, hogy tűzvészt okozzunk : «Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre» Lk 12,49. A tűzvész nem ott van, ahol gondolnánk!) Minden eddiginél fontosabb, hogy próféták legyünk a tanításban, de a lelkipásztori területen is! A második megjegyzés az «ügyetlenség», a «rossz érzés» benyomására vonatkozik, amit az adott példa hagy maga után: az biztos, hogy két megkeresztelt ember között létrejött házasság szentségi, de Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

–8–


vajon tényleg a szentség a legjobb «nyitás» a házasságot bemutatásához? Az Egyház tanítása világosan kimondja, hogy Krisztus a természetes házasságot emelte a szentség rangjára (cf. Kánonjog, 1055 Kánon; Keleti Egyházak Kánonjoga, 776 Kánon; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1601. pont), és a házasság szentségi volta a házasság lényegi sajátságain nem változtat. Fontos bemutatni a természetes házasság realitását és igazságát. Ha a szentséggel kezdjük, akkor mindannak jelentőségét, amit mondani fogunk, azokra szűkítjük le, akik a hitben elfogadják a megkereszteltek között létrejött érvényes házasság szentségi mivoltát. Az a teológiai meggyőződésem, hogy ezt a pontot nem értették meg eléggé és nem fejtették ki helyesen: a természetes házasság az, ami a házastársak keresztségénél fogva szentségi. A szentségi házasság nem más, mint a természetes házasság: ez ugyanaz! «A férfi és a nő ugyanis a keresztség által egyszer s mindenkorra részesévé válik az Új és Örök Szövetségnek, Krisztus és az Egyház közötti jegyesi Szövetségnek» (Familiaris consortio, 13). Tehát, gondolhatunk azokra a törvénytelen házasságból született gyermekekre és fiatalokra, akik «soha nem láthatják, amint szüleik szentségekhez járulnak», amint a szöveg írja, de ennél jóval mélyebbre tekintve, gondolhatunk azokra a gyermekekre, akik egész egyszerűen azt sem látják, hogy szüleik házasságban élnek, a természetes házasság minden igényét beleértve (különösen a hűség és a felbonthatatlanság igényét)! Másrészt, a szülők helyzetének kifejezésére rámutató «törvénytelen házasság» kifejezés (a francia, német és olasz szövegben; az angolban egyszerűen «current situation», a spanyol ezt mondja «en el actual contexto», a portugal pedig «no contexto atual»), a vitát bírói szintre helyezi, a szabályok szintjére: vajon tényleg ez a legjobb megközelítési mód? Minek fejtegetjük a megkereszteltek közötti házasság szentségi voltát, ha már nem tudjuk, mi a házasság? Lehet, hogy meglepően hangzik, és majd lesz még alkalmam, hogy erre visszatérjek, szerintem a kiindulási pont túlságosan «egyházias». Egy 2006-ban tartott konferencián, a COMECE szövegével kapcsolatban, melynek témája: A család stratégiája az Európai Unió számára, Biztassuk az Európai Uniót, hogy prioritásként kezelje a családot, a következő megjegyzést tettem: «lényeges a szentségi megközelítés – nem én leszek az, aki ennek az ellenkezőjét mondja: minden tanulmányomat a házasság szentségével kapcsolatban végeztem, és továbbra is ez a legfőbb kutatási területem – de politikai szempontból nem vagyok biztos abban, hogy egy olyan reflexióból kell kiindulni, ami feltételezi a hit tételeihez való kifejezett csatlakozást.» Az első kérdés az, hogy tudjuk, kihez akarunk szólni. Ezt a megjegyzést azért is fontosnak látom, mert a szöveg világosan jelzi azt, hogy «az egész emberi családhoz» kíván szólni. Minden eddiginél sürgetőbbnek találom azt, hogy bemutassuk a természetes család realitását és igazságát. Ha ezt az igazságot nem ismerjük, akkor teljesen fölösleges szentségről beszélni, mivel, ismételjük, a megkereszteltek közötti természetes házasságot emelték a szentség rangjára. A házasság szentségének helyes megértéséhez szükséges, hogy megértsük a természetes házasság valóságát. Ez egyedülálló a hét szentség között, mivel a házasság az egyetlen olyan szentség, amely egy természetes valóságot vállal fel. Ez azt is jelenti, hogy bizonyára nagyon fontos, hogy a keresztség és a házasság között lévő kapcsolatot jól lássuk, és ezt a kapcsolatot hangsúlyozzuk. Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

–9–


Hasonló megjegyzést tehetünk a II. bekezdéshez, a Teremtő és Megváltó Isten tervével kapcsolatban. A szöveg így szól: «A családról szóló bibliai üzenet a férfi és a nő teremtésében gyökerezik, mindkettőjüket Isten képére és hasonlatosságára alkották. A hitvesek, felbonthatatlan szentségi kötelékkel összekapcsolva, a szeretet, az apaság, az anyaság és annak a legfőbb méltóságnak szépségét élik meg, hogy ezzel részt vesznek Isten teremtő művében.» Az tagadhatatlan, hogy a családról szóló bibliai üzenet szépsége a férfi és a nő teremtésében gyökerezik. Elég, ha emlékeztetünk arra, hogy Jézus a Máté evangélium 19. fejezetében, és éppígy Szent Pál az Efezusiakhoz írt levél 5. fejezetében szó szerint idézi a Teremtés könyvének a férfi és nő teremtéséről szóló részét. De amikor a dokumentum közvetlenül a felbonthatatlan szentségi kötelékre utalva folytatódik, – hacsak nem tekinti a «szentségi» szót a jel nagyon tág felfogásában, nem pedig a hét szentségre vonatkozó szakkifejezés értelmében –, akkor nem tesz elegendő megkülönböztetést a teremtés és a megváltás szintje között. A házasság, amint azt a Teremtés könyve bemutatja, nem a szentségi házasság, a kifejezés jelenlegi szakkifejezésének értelmében, hanem a természetes házasság, vagyis az, amit Krisztus a szentség rangjára emelt, amikor azt két megkeresztelt ember köti. Más szóval, a szöveg a természetes szintet átugorja, azonnal a természetfeletti szintet mutatja be. Azért is nagyon fontos ez, mert van egy olyan tendencia, mely szerint a házasság felbonthatatlanságát annak szentségi mivoltához kapcsoljuk. Ez a tendencia bizonyára támaszkodhat Szent Ágostonra, akinek De bono coniugali c. művében, a sacramentum a felbonthatatlanságot jelenti, de Szent Ágostonnál nem arról van szó, amit ma, a Tridenti Zsinat nyomán «szentségnek» hívunk. Erre emlékeztetni kell? A felbonthatatlanság a házasság természetes igénye; olyan sajátság, ami arra utal, hogy Isten a házasságot a férfi és a nő teremtésével alapította meg, és nem csak a szentségből fakadó igény, ami «csak» a Krisztus által megalapított a szentségre támaszkodna. Persze, beszélhetünk eredeti szentségről, amint II. János Pál tette: a házasság kezdettől fogva az Isten és népe közötti kötelék jele. Vagyis, megérthetem a szöveget, de csak azzal a feltétellel, ha a «szentség» szót nem annak legelső értelmében használom. ami mégis csak sajnálatos ! A szöveg állítása tehát túlzottan elhamarkodott, és néhány pontosítást kíván ! Itt nemcsak azokról a szükséges pontosításokról van szó, melyeket fentebb említettünk, vagyis hogy tudnunk kell, kihez akarunk szólni ! Még ha azok, akikhez szólunk, hívők is, bizonyára nem árt felidézni a természetes házasság jellegzetességeit és sajátságait... Ezt a megjegyzést maga a szöveg igazolja: a továbbiak valójában – II. János Pál idézetét is beleértve – nem a szentségi házasságról, hanem a természetes házasságról szólnak! Úgy gondolom, hogy a kérdőívet bevezető szöveg nem tesz eléggé különbséget a természetes házasság és a szentségi házasság között. Ebből sajnálatos pontatlanság következik. Mindamellett, ennek a megkülönböztetésnek nem kell azt sugallnia, hogy két teljesen különböző természetű, sőt egymástól elszigetelt valósággal van dolgunk, hanem arra emlékeztet, hogy létezik egy természetes rend, amit a Teremtő akart. Biztosak lehetünk benne, hogy hiábavaló dolog a házasság szentségéről szóló tanítást


– 10 –


fejtegetni, ha nem értjük a természetes alapokat! Ezzel csak homokra építenénk! Maga a kérdőív is folyton – minden előzetes figyelmeztetés nélkül – áttér a családról a házasságra: A Szentírás és a Tanítóhivatal családra vonatkozó részeinek terjesztéséről; a természet-törvény szerinti házasságról, a családpasztorációról; a lelkipásztori tevékenység bizonyos házassági helyzetekkel szembesülve... A kérdőív néhány, a család és a személy közötti kapcsolatot érintő kérdéssel zárul. Úgy gondolom, hogy a házasság és a család közötti kapcsolatot jobban össze kellene kapcsolni, ez mindkettő jobb megértésében segítene! Szeretném újra világosan elmondani, hogy a kérdőívet és annak bevezetését elfogadom úgy, ahogy van. Nyilvánvalóan szó sincs hibákról e dokumentumban! De véleményem szerint rá mutathatunk a következőkre: – Először is a teremtés rendje (természet törvény) és a megváltás rendje (szentségi rend) közötti helyes megkülönböztetésre vonatkozó bosszantó pontatlanságot; – Azután pedig a házasság teológiája és az ekkléziológia közötti kapcsolatra vonatkozó hiányosságot. Itt nem e kapcsolatról való elméleti fejtegetésre gondolok, hanem gyakorlati következményekre is: a házasságról és a családról alkotott felfogásunk befolyással van arra, hogy hogyan fogjuk fel az Egyházat, és fordítva.

4. A kérdőív : a kérdésfeltevés módja

Maga a kérdőív felvet néhány általános megjegyzést. A kérdőívet olyan személyeknek szánták, akik ismerik az Egyház tanítását, ez elég az alkalmazott kifejezések igazolására. Nem kell megismételnünk. Mindamellett, ha a válaszokat fel szeretnénk használni arra, hogy «az emberiség egész családjához» szóljunk, és olyanokkal szeretnénk vitatkozni, akik kevésbé jártasak az Egyház tanításában és nyelvezetében, akkor, ha azt szeretnénk, hogy legyen esélyünk arra, hogy megértsenek – mielőtt még abban reménykedhetnénk, hogy egyetértést is ébresztünk –, a szókincset ehhez kell igazítanunk! Szerintem az alábbi pontok vetődnek fel: – Az első kérdéscsoport, a Szentírás és a családdal foglalkozó Egyházi Tanítóhivatal terjesztéséről, alapvetően azt a nehézséget veti fel – egyébként nemcsak a mai világban –, hogy elfogadjuk az igazságoknak egy objektív rendjét. Különösen: nem mindenki ismeri el azt, hogy a házasság egy intézmény, vagy legalábbis nehezen értik meg, hogy mit is jelent ez. Másfelől meg kell állapítanunk a test/lélek rejtett dualizmusát, ami megnehezíti azt, hogy felfogjuk a test helyét a szeretetben, ami ugyanakkor a test abszolutizálását segíti elő. Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

– 11 –


– A második kérdéscsoport, a természettörvény szerinti házasságról, egy egyszerű előzetes kérdésre utal: mielőtt még felvetnénk azt a kérdést, hogy a természettörvény fogalmát elfogadják-e, illik feltenni azt a kérdést, hogy vajon értik-e azt ! Tanárként és prédikátorként, nemcsak arra kell figyelnem, hogy megértik-e azt, amit mondok, hanem arra is, hogy amit mondok, az érthető-e ! A probléma annál is fontosabb, mivel itt arról van szó, hogy egyáltalán létezik-e egy, az emberi akaratot megelőző objektív rend; se többről, se kevesebbről . A természettörvény témájáról sokmindent kellene mondani. A Nemzetközi Teológiai Bizottság egyébként foglalkozott ezzel a kérdéssel. Meg szeretném kérni azokat, akik ezt esetleg még nem tették – ilyen az itt egybegyűltek között bizonyára nincs! – hogy olvassák el azt a dokumentumot, amelyet ez a Bizottság 2009-ben közölt : «Egy egyetemes etika után kutatva. A természettörvény új szemlélete». Mégiscsak kár lenne, ha tökéletesen igaz, de érthetetlen dolgokat mondanánk... és így nem azért vetnék el azt, amit mondunk, mert helytelen, hanem mert nem érthető! Véleményem szerint ez súlyos lelkipásztori hiba lenne. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy érthető-e az, amit mondunk! – A kérdések harmadik csoportjával kapcsolatban, melyek a család lelkipásztori kérdéseire vonatkoznak az evangelizáció összefüggésében, csak annyit szeretnék mondani, hogy ahhoz, hogy előre mozdítsuk a családnak, mint családi Egyháznak» tudatát, érdemes lenne, és bizonyára hasznos is, ha jobban meglátnánk és megmagyaráznánk a hét szentség belső összefüggéseit, vagyis a szentségek egymással való kapcsolatát, és a szentségeknek a keresztény életben való helyét (különösen a beavatás szentségei – a keresztség, bérmálás, oltáriszentség – és a házasság szentsége közötti kapcsolatot). A hét szentséget általában a keresztségből kiindulva mutatják be, mint ami a többihez való belépőt jelenti; valamint az oltáriszentségből kiindulva, mint ami az egésznek a csúcspontja. Mindez teljesen igaz, de úgy vélem, hogy be lehet mutatni a házasságból kiindulva is, és hogy ez a bemutatás közelebb áll a bibliai megközelítéshez ! A Szentírásnak a házasságról és a családról szóló tanulmányozása nem korlátozódik arra, hogy a házasságról és a családról szóló szövegrészeket olvassuk; azokat a szövegeket is illik megnéznünk – és ez elsőrendű fontosságú –, amelyek Isten saját népével való kötelékéről a házasság és a család szókincsével szólnak. Számos ilyen szövegrész van. Istennek az ő népével való kapcsolatának bemutatása – az Újszövetség esetében ez Krisztusnak az Egyházzal való kapcsolata – nemcsak azt jelenti, hogy a szeretet és a házasság szavait használjuk, amikor az Istennel való kapcsolatról beszélünk, hanem azt is jelenti, hogy ez az Istennel való kapcsolat magának a házasságnak a természetét világítja meg. Valójában nemcsak a «házasság» szó az, ami az Istennel való kapcsolatról elmond valamit, hanem magának a házasságnak realitása mond el valamit erről a kapcsolatról. Megfordítva, ez az Istennel való kapcsolat adja meg a házasság valóságának valódi jelentését, annak igazi mélységében. Egy példával élve: a házasságban való hűség lehetővé teszi


– 12 –


számunkra azt, hogy Istennek a népe iránti hűségéről beszéljünk, de Istennek ez a hűsége adja meg a házassági hűség mértékét, és annak legvégső jelentését. Így – és ez az, amire el szeretnék jutni –, az egész keresztény életet menyegzői fényben érhetjük meg, vagyis mint Istennel – illetőleg Krisztussal - való eleven kapcsolatot, mint olyan köteléket, melyet a menyegzőt leíró kifejezésekkel ábrázolnak. A keresztség által lépünk be ebbe a Krisztussal való menyegzői kötelékbe, a többi beavatási szentség pedig ezt a köteléket bontakoztatja ki. Különösen is az eucharisztiában valósul meg az, amit a házasság jelez, tudniillik a Krisztussal való menyegzői kapcsolat, olyan kapcsolat, ami magában foglalja az önátadást, egészen a test odaadásáig. A gyógyítás szentségei újra bevezetnek ebbe a kapcsolatba. Ami az egyházi rendet illeti: ez a szentség ezt a köteléket szolgálja. Valóban, amint Szent Pál mondja, «Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfival, hogy mint tiszta szüzeket vezesselek Krisztushoz» (2Kor 11,2).Remélem, ebből világosan kitűnik az, hogy a házasságról való elképzelésünk szükségképpen kihat arra, hogy hogyan képzeljük el a keresztény életet, és hogy milyen elképzelés él bennünk az Egyházról. És megfordítva is! – Ami a negyedik kérdéscsoportot illeti, melyek a lelkipásztori tevékenységre vonatkoznak, amikor bizonyos nehéz házassági helyzetekkel kerül szembe, úgy vélem - fenntartva az eddig mondottakat a szentségeknek a keresztény életen való fontosságáról és helyéről -, hogy lelkipásztori szempontból fontos, hogy a keresztény életet ne szűkítsük le a szentségekben való részesedés lehetőségére. Különösen, az a szenvedés, hogy valaki nem vehet részt a szentségekben, pozitív értéket nyer, ha azt az igazság igényeként élik meg. E tekintetben lényeges kihangsúlyoznunk, hogy a szentségekben való részesedés hiánya nem csupán, és nem is első sorban morális kérdés, hanem az a szentségek objektív jelentéséből ered (ami utal arra a megjegyzésre, melyet az első kérdéscsoporttal kapcsolatban tettünk, a házasság objektív intézményes jellegéről). Az elváltakújra házasodottak nem járulhatnak szentáldozáshoz, és ennek oka nem az ő szubjektív erkölcsi magatartásuk, hanem elsősorban helyzetük objektív jelentése. Vagyis: objektív módon lehetetlen jelezni azt, ami a szentáldozásban megvalósul. Ez a kérdés nyilvánvalóan továbbra is nagy lelkipásztori figyelmet kíván, és ez sürgető is. Úgy tűnik, ez az egyik olyan kérdés, melyet a szinódus tárgyalni fog. Jegyezzük meg még itt azt, hogy az elváltak és újra házasodottak nincsenek kiközösítve, nincsenek kizárva az Egyházból, hanem hozzátartoznak! – A kérdések ötödik csoportját illetően, mely az azonos nemű személyek közös életéről szól, az eddig elmondottakhoz csak annyit tennék hozzá, hogy mindig fontos az, hogy világos különbséget tegyünk az objektív helyzet között, amelyben a személy van, és a szándéka között. Az igazi lelkipásztori munkának együtt kell fenntartania a tényekre vonatkozó igazságot, és a személy iránti irgalmat, feltételezve őszinteségüket ; ugyanakkor az őszinteség nem egyenlő az igazsággal. Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

– 13 –


– Ami az életre való nyitottsággal foglalkozó kérdéseket illeti, az Egyház tanításának helyes megértését megnehezíti az, hogy az Egyház tanításának kiinduló pontja nem ugyanaz, mint annak a világnak kiinduló pontja, amelyben élünk. Az Egyház egy férfi és egy nő közötti szeretetből indul ki, egy épülő, alakuló szeretetből, ami a testet, a szexualitást, és az életre való nyitottságot magában foglaló közösségben való végleges elköteleződésre vezet, míg a mai világ hajlik arra, hogy a szexualitásból induljon ki, majd pedig a szexualitás körül próbáljon felépíteni egy életet. Ezzel megfordul a felfogás sorrendje. Ezt a fordított helyzetet az is elősegíti, hogy a szexualitást elválasztják a nemzés lehetőségétől. Mellesleg szintén megjegyezném azt, hogy éppen a szexualitás és a nemzés lehetősége közötti szétválasztás, mely a test-lélek már említett kettősségéhez kapcsolódik, vezet közvetlenül odáig, hogy a házasságot a homoszexuális párokra is kiterjesztik! – Végül, a család és a személy közötti kapcsolatra vonatkozó kérdések arra vezetnek, hogy pontosítósabban rámutassak arra, hogy a hit válságai elsőként a megkeresztelt életet érintik, de szükségképpen hatásuk van a családi életre is, amennyiben a keresztség nem korlátozódik a keresztény életbe bevezető kezdeti lépésre, hanem átfogja az élet minden dimenzióját, beleértve a házastársi és családi életet is. Itt megint vissza kell térnünk a keresztség és a házasság közötti kapcsolatra. Például arra, hogy az olyan fiatalok – vagy kevésbé fiatalok – számára, akik a hitüket nem élik, a templomban kötött házasság nem annyira a keresztény házasság kérdését érinti, mint azt, hogy életük mennyire felel meg keresztségüknek! A keresztség az, ami a házasságot szentségivé teszi, tehát az életnek a keresztségből fakadó igényei teszik majd a házaséletet valóban kereszténnyé. Az, hogy mit is jelenthet a szentségi házasság a nemhívő, vagy kevéssé hívő házastársak, vagy jövendő házastársak számára, azoknak alapvető egzisztenciális következetlenségéhez vezet vissza, akik meg vannak keresztelve ugyan, de nem élnek a keresztségük szerint. Itt egyáltalán nem megítélésről van szó, a vitát nem erkölcsi síkra, hanem szentségi síkra szeretném helyezni.

5. A házasság, mint intézmény, a házasság társadalmi dimenziója

A II. Vatikáni zsinat világosan kijelenti, hogy a házasság intézmény: «A házastársi szeretet és élet bensőséges közössége, melyet a Teremtő alapított és törvényeivel körülvett, a házassági szövetség, azaz a visszavonhatatlan személyes beleegyezés által jön létre. Így az emberi tettből, mellyel a házastársak kölcsönösen átadják és elfogadják egymást, Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is; ez a szent kötelék mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom javát tekintve nem Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

– 14 –


az emberi szabad akarattól függ. Maga Isten a szerzője a házasságnak, mely különböző javakkal és célokkal rendelkezik.» (Gaudium et Spes, 48) Egy apró megjegyzéssel kezdeném, mely a fordításra vonatkozik. A latin szövegben a szóban forgó «törvények» a házasság saját törvényei (suisque legibus), nem pedig Isten törvényei (a latin akkor az «eiusque legibus» kifejezést használná). Fontos ez a részlet, mert azt jelenti, hogy a törvények a házasságon belül vannak, annak természetében. Nyilván Istentől származnak, de nem úgy, mint amiket «utólag», a házasság alapítását követően adtak (Az angol fordítás ugyanezt a hibát követi el). Amikor azt mondjuk, hogy a házasság intézmény, akkor a következő pontokat hangsúlyozzuk : – A objektivitást. A férfi és a nő teljesen szabadok abban, hogy megházasodnak-e, de az a szabadságuk nincs meg, hogy ők határozzák meg azt, hogy mit foglal magában a házasság. Dönthet úgy valaki, hogy másképpen él, de azt nem határozhatja meg, mi a házasság. Még azt is elhatározhatja, hogy házasságnak nevezi a közös életnek egy más formáját (átmeneti együttélés, homoszexuális együttélés, az együttlakás, mint tény, stb.) «Noha a házasság természeténél fogva isteni alapítás (divinitus est institutum), benne az emberi akaratnak mégis megvan a maga igen előkelő szerepe. A házasság ugyanis, mint egy férfi és egy nő által kötött életszövetség, nem létesülhet másként, csak mindkét jegyes szabad beleegyezéséből. E szabadakarati elhatározás, amellyel mindkét fél átadja és elfogadja a házassággal együttjáró jogot (CIC 1081. k. 2.) a valódi házasság létrejöttéhez annyira szükséges, hogy azt semmiféle emberi hatalom nem pótolhatja. A szabadság azonban csak annak kinyilvánítására szorítkozik, hogy a felek egy meghatározott személlyel valóban házasságot akarnak-e kötni vagy sem. A házasság lényege már nem az emberi szabadságtól függ, úgyhogy aki egyszer házasságot kötött, az már a házasság isteni törvényeinek és lényeges tulajdonságainak alá van rendelve.» (XI. Piusz, Casti Connubii) A házasság csak akkor jön létre, amikor a házastársak elhatározzák, hogy megalapítják ezt a közösséget, amint az a Gaudium et Spes-ben áll, és ebben az értelemben az ő döntésük áll az első helyen, ami azonban a házasság objektív tartalmát illeti, az a természet rendjében korábbi, mint ez a döntés. Az objektivitásnak van egy másik vetülete is: a kötelék folytonossága, függetlenül a házastársak közötti kapcsolat állapotától. Nyersebben, sőt durván kifejezve ezt, a hitvesek a létrehozott házassági köteléket nem vonhatják vissza. Pontosan ezt nevezzük felbonthatatlanságnak. Még akkor is, ha szeretetük csökken, sőt eltűnik, még akkor is, ha elválnak egymástól, és más kapcsolatokat létesítenek, a házassági kötelék megmarad az egyik, vagy másik házasfél haláláig – felbonthatatlanság –. Amikor azt mondjuk, hogy a házasság intézmény, akkor a házassági kötelék objektív szilárd intézményi dimenzióját is hangsúlyozzuk, a házastársak érzelmi és indulati viszontagságain «innen és túl». Anélkül, hogy ezt túl hosszan fejtegetnénk, annak nehézsége, hogy a házasság objektív mivoltát elfogadjuk, az ember első kísértésére utal: arra a kísértésre, hogy az Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

– 15 –


adott objektív rendet ne fogadjuk el, hanem mi akarjuk meghatározni azt : «olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.» (Ter 3,5) A házasság igazsága ebben az objektivitásban áll, abban az igazságban, amelyért, mint már mondtam, Keresztelő János meghalt. Érdekes módon, úgy vélem, hogy korábban a hangsúlyt inkább a kötelék felbonthatatlanságára helyezték, készen arra, hogy – bizonyára a megcsalt házastárs nem nagy örömére – eltűrjenek néhány múló, vagy tartós hűtlenséget. Kortársaink inkább afelé hajlanának, hogy a hűség mellett álljanak ki, és a felbonthatatlanságot a hűség alá rendeljék: ezzel a hűtlenséget nagyon gyorsan elegendő oknak tekintik a váláshoz.... Persze, attól kezdve, hogy már nincs házasság, a kérdés fel sem merül, az olyan köteléket, ami nem is létezik, nyilván nem lehet elszakítani... – A társadalmi dimenzió. Fontos, hogy jól megkülönböztessük azt, ami a társadalom alapja, és mint ilyen korábbi annál, attól, ami a társadalomból következik. A házasság, mint intézmény, korábbi a társadalomnál, nem szükségképpen időben korábbi, hanem természetében és okában (természetében: a társadalom, magában a valóságában, feltételezi a házasságot; okában: a társadalomnak a felfogása magában foglalja a házasságot). Annál fontosabb aláhúzni a házasságnak ezt a megelőző voltát, mivel az Emberi Jogok Európai Bírósága egy nemrégiben kelt megállapítása éppen az ellenkező irányba mutat; s ezáltal mindazzal ellentétes irányú, ami eddig egységesen elfogadott volt: «Egy 2013. november 7-én kelt megállapítása szerint, az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy vélte, hogy két, külön élő felnőtt embernek joga van ahhoz, hogy részesüljön a családoknak járó védelemben, abban a sajátos esetben, ha szilárd homoszexuális kapcsolatot ápolnak. A jognak ezen új felfogása szerint, a család már nem előzi meg az Államot, hanem a család az Államtól ered. A Bíróság a Vallianatos et autres c. Grèce (n° 29381/09 et 32684/09) megállapításában kijelenti, hogy ezentúl, amikor egy európai állam a család ügyében törvényeket hoz, akkor «az intézkedéseit úgy kell megválasztania [...], hogy figyelembe veszi a társadalom fejlődését, valamint azokat a változásokat, melyek a társadalom, a polgári állam, és a kapcsolati rendszer kérdéseinek felfogásában napvilágot látnak, különösen is azt az elgondolást, mely szerint a magánélet és a családi élet módját illetően több féle út és lehetséges választás van» (§ 84). A Bíróság ezzel ügyel arra, hogy az európai Államok az erkölcsök (saját felfogása szerinti) fejlődéséhez igazítsák törvénykezésüket. Ez a határozat újabb lépcsőfokot jelent a család jogi meghatározásának egyre gyorsuló szétesésében (feloldásában), mely a biológiai és intézményes valóságból, az összefüggéstelenségig tágítható fogalommá vált.» (Grégoire Puppinck, az « European Center for Law and Justice » igazgatója, http://www.libertepolitique.com/Actualite/Decryptage/Europe-la-famille-diluee-dans-les-droitsde-l-homme) Egész biztosan vannak még kultúrális aspektusok is, például a nő és a férfi, inkább kulturális Fr. dr. Jean-Yves Brachet OP

– 16 –


hagyományokból eredő szerepét illetően. A kísértés ma abban áll, hogy mindent e második, vagyis a kulturális regiszterbe soroljunk. Amikor tehát azt mondjuk, hogy a házasság intézmény, ezzel arra is emlékeztetünk, hogy a házasságnak lényegénél fogva társadalmi dimenziója van. Nagyon jellegzetes, hogy kortársaink nem szoktak beletörődni abba, hogy a (házasságon kívüli) együttélést szigorúan a magánszférába helyezzék: biztos, hogy megkívánják magánéletük tiszteletben tartását, és azt a jogukat, hogy bárki beleszólása nélkül együtt élhessenek, ugyanakkor azonban közös életük bizonyos elismerését és elvárják (egyrészt pénzügyi kérdésekben, de nemcsak ezért), anélkül, hogy ez szükségképpen valódi társadalmi elköteleződést jelentene, mindazzal, amit a társadalmi dimenzió mint kötelezettséget magában foglal. Mindez tehát úgy történik, mintha a magán és a nyilvános szféra közötti megkülönböztetés nem lenne teljesen megfelelő, és mintha a határvonal inkább a nyilvános és a társadalmi szféra között húzódna: a kötelék nyilvános jellegének elismerése, társadalmi elköteleződés nélkül. Prózaibb módon kifejezve: megkívánom a közös életből következő minden jogot, de elutasítom azokat a kötelezettségeket, amivel ez együtt járhatna! Amikor azt mondjuk, hogy a házasság intézmény, ezzel rámutatunk arra, hogy egy ilyen kijelentés elégtelen és nincs benne belső összefüggés (következetlen). Magától értetődik, hogy ezt a társadalmi dimenziót szentségi szinten is megtaláljuk: a házasság szentsége szükségképpen, és lényegénél fogva egyházi dimenzióval bír.


– 17 –


Domonkos Rendház H 9400 SOPRON Széchenyi tér 4. Tel.: Fax:

Recommend Documents