DOKTORI DISSZERTÁCIÓ. Szabó Orsolya

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Szabó Orsolya Kétnyelvűség és kettős identitás a Budapesten élő szlovákok körében

Nyelvtudományi Doktori Iskola A Doktori Iskola vezetője: Dr. Bárdosi Vilmos CSc, egyetemi tanár

Szláv nyelvtudomány Doktori Program A Doktori Program vezetője: Dr. Bańczerowski Janusz DSc., egyetemi tanár

Témavezető: Dr. Zsilák Mária PhD. Hivatalosan felkért bírálók: Dr. Gyivicsán Anna CsC., egyetemi tanár és Hornokné Dr. Uhrin Erzsébet PhD. A Bíráló Bizottság tagjai: Elnök: Dr. Bańczerowski Janusz egyetemi tanár, DSc. Titkár: Dr. Mária Homišinová PhD. A Bizottság tagjai: Dr. Nyomárkay István CMHAS., professor emeritus Dr. Dudás Mária, Dr. Pátrovics Péter PhD.

Budapest, 2012

Tartalomjegyzék I. Bevezetés............................................................................................................................4 I.1. A témaválasztás oka, a dolgozat megszületésének körülményei..................................... 4 I.2. A disszertáció célja .......................................................................................................... 5 I.3. A kutatás terepe................................................................................................................ 7 I.4. A kutatás időbeli behatárolása, a kutatás módszertana .................................................... 9 II. Rövid történeti áttekintés, demográfiai adatok a magyarországi szlovákok vonatkozásában ..................................................................................................................10 II.1. A magyarországi szlovákokról ..................................................................................... 10 II.2. A magyarországi szlovákok a statisztikai adatok tükrében .......................................... 12 III. Rövid történeti áttekintés, demográfiai adatok a Budapesten élő szlovákok tekintetében.........................................................................................................................23 III.1. Demográfiai adatok – múlt és jelen............................................................................. 23 IV. Az Identitás – a kettős identitás ...................................................................................30 IV.1. Bevezetés .................................................................................................................... 30 IV.2. Az etnikai csoport ....................................................................................................... 32 IV.3. Etnikai identitás........................................................................................................... 33 IV.4. A nemzet fogalma ....................................................................................................... 35 IV.5. Nemzeti identitás......................................................................................................... 36 IV.6. A magyarországi szlovákok identitása........................................................................ 37 IV.7. Ki tekinthető szlováknak? ........................................................................................... 39 IV.8. A magyarországi szlovákok, a Budapesten élő szlovákok kettős identitása............... 40 IV.9. Összegzés .................................................................................................................... 48 V. Asszimiláció....................................................................................................................50 V.1. Az asszimiláció elmélete .............................................................................................. 50 V.2. Asszimiláció a magyarországi szlovákság körében ..................................................... 53 VI. Nyelvhasználat – még mindig anyanyelv?...................................................................60 VI.1. Bevezetés .................................................................................................................... 60 VI.2. Az anyanyelv kérdéséhez............................................................................................ 62 VI.3. Rövid történeti bevezető, az anyanyelvi bevallások statisztikája ............................... 64 VI.4. Néhány szó az utóbbi évek hazai nyelvészeti kutatásairól.......................................... 70 VI.5. A fővárosi szlovákság anyanyelvhasználata a magánszférában ................................. 72 VI. 6. Kétnyelvűség.............................................................................................................. 80 VI.7. A magyarországi szlovákok, a fővárosi szlovák közösség kétnyelvűsége ................. 82 VI.8. Nyelvválasztás ............................................................................................................ 90 VII. A szlovák oktatásügy Magyarországon......................................................................94 VII.1. Történeti bevezető – jogszabályi háttér, iskolatípusok, tanulói létszámadatok a második világháborút követő időszaktól a rendszerváltozásig ............................................ 96 VII.2. A kisebbségi-, illetve a szlovák oktatás Magyarországon az utóbbi években ......... 104 VII.3. A magyarországi szlovák nemzetiségi iskolák és tanulóik száma 1937–2010 között ............................................................................................................................................ 107 VII.4. A felsőoktatásra vonatkozó létszámadatok.............................................................. 109 VII.5. A budapesti Szlovák Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon.......................................................................................................................... 113 VII.6. Összefoglalás ........................................................................................................... 125 VIII. Egyházi élet..............................................................................................................127 VIII.1. Rövid történeti bevezető, statisztikai adatok.......................................................... 127

2

VIII.2. A pesti szlovák katolikusok egykor és ma ............................................................. 130 VIII.3. A pesti szlovák evangélikusok egykor és ma ......................................................... 133 VIII.4. Összegzés ............................................................................................................... 142 IX. Kisebbségi önkormányzatok......................................................................................144 IX.1. Rövid történeti bevezetés, jogszabályi háttér, statisztikai adatok, az önkormányzati választások eredményei...................................................................................................... 144 IX.2. A kerületi kisebbségi önkormányzatok működése.................................................... 149 IX.3. A Fővárosi Szlovák Önkormányzat .......................................................................... 157 X. Nyelvi veszélyeztetettség, nyelvcsere, nyelvi revitalizáció – nyelvi tervezés ..............163 X.1. Nyelvi veszélyeztetettség ........................................................................................... 163 X.2. Nyelvcsere .................................................................................................................. 165 X.2.1. A nyelvcseréről általánosságban ............................................................................. 165 X.2.2. A nyelvcserét befolyásoló tényezők........................................................................ 166 X.3. Nyelvi revitalizáció – nyelvi tervezés ........................................................................ 169 X.3.1. Nyelvi revitalizáció ................................................................................................. 169 X.3.2. Nyelvi tervezés ........................................................................................................ 172 XI. Összegzés ....................................................................................................................176 XII. Bibliográfia ...............................................................................................................184 XII.1. Önálló kötetek.......................................................................................................... 184 XII.2. Tanulmányok ........................................................................................................... 189 XII.3. Cikkek...................................................................................................................... 198

3

I. Bevezetés I.1. A témaválasztás oka, a dolgozat megszületésének körülményei Az egyetem elvégzése után, 2000 és 2007 között az MTA Kisebbségkutató Intézetében dolgoztam, ahol a hazai kisebbségeken belül a magyarországi szlovákok kultúráját, identitását választottam kutatási területnek. Az Intézetben 2000-től kezdődött Mária Homišinová kutatása, amely a magyarországi német, szlovák, horvát és bolgár családok etnikai identitásának generációközi összefüggéseit vizsgálta. Ebbe a vizsgálatba kapcsolódtam be először, elsősorban szervezési, fordítási, tolmácsolási feladatokkal. Így került azután érdeklődésem homlokterébe a magyarországi szlovákság identitásának és nyelvhasználatának problémaköre. Ezt követően, a 2001. évi népszámlálási eredmények nemzetiségekre vonatkozó adatainak megjelenésekor kaptam feladatul a magyarországi szlovákokra vonatkozó statisztikai adatok elemzését, és találtam magam szembe azzal a problémakörrel, ami az etnikai identitás megélésével, kinyilvánításával függ össze. Hogyan lehet mérni, hogyan lehet valós képet kapni a hazai szlovákság számáról, hogyan alakulnak a hivatalos adatok, mit takar az a jelenség, hogy az anyanyelvi, nemzetiségi bevallások nem fedik egymást, hiszen jóval többen vallották magukat szlovák nemzetiséghez tartozónak, mint szlovák anyanyelvűnek, ugyanakkor jelentős a létszáma azoknak is, akik a szlovák nyelvet családi, baráti körben használják. Az adatok elemzése során kitűnt, hogy elsősorban a kultúrához és a hagyományokhoz való kötődés alapján vallja magát ki-ki a szlovák kisebbséghez tartozónak. Az eredmények a kétnyelvűség, a kettős identitás formáinak meglétét támasztották alá. Bindorffer Györgyinek a dunabogdányi svábok kettős identitásáról 2001-ben megjelent könyve adta az ötletet egy szélesebb körű, több nemzetiséget érintő kutatás elindításához. Így kezdődött el az „Asszimiláció, nyelvhasználat, identitás. Kettős identitás összehasonlító vizsgálata a magyarországi német, horvát, szerb, szlovák és szlovén kisebbségi közösség körében: szinkron és diakron dimenzióban” című OTKA-kutatás, melynek zárótanulmányai 2007-ben jelentek meg a Bindorffer Györgyi által szerkesztett, Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok és szlovének körében című kötetben. Ebben a vizsgálatban kutatási terepként Piliscsévet és Budapestet választottam, és a pilisi és a fővárosi szlovákok kettős identitáskonstrukcióját vizsgáltam. Ez a kutatás indított arra, hogy mivel a budapesti szlovák közösséget viszonylag jól ismertem, a fővárosi szlovákok kétnyelvűségét és kettős identitását válasszam doktori disszertációm témájául is. 2008-ban jogászként kerültem 4

a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatalába, ahol hivatalból indított vizsgálat keretében 2009-ben a kisebbségek kulturális intézményrendszerének feltérképezésére, 2010-től pedig a magyarországi kisebbségi oktatás különböző szintjeinek felmérésére került sor. Ez utóbbi vizsgálat célja az volt, hogy minél átfogóbb képet adjon a hazai nemzeti és etnikai kisebbségi óvodai, általános iskolai nevelés, oktatás tényleges helyzetéről, illetve feltérképezze, hogy az adott körülmények mennyire felelnek meg a jogszabályi követelményeknek, illetve a jogi elvárások mennyiben alkalmazhatóak a gyakorlatban. Mindkét vizsgálat során az én feladatom volt (egy-két kollégával közösen) a magyarországi szlovák közösség különböző intézményeinek meglátogatása, interjúk készítése, az intézményekre vonatkozó dokumentumok elemzése. Így több vidéki település művelődési házainak, tájházainak, óvodáinak és általános iskoláinak felkeresése során a fővárosban működő Szlovák Közművelődési Központ is vizsgálatunk tárgyát képezte, ahogyan az újabb oktatási vizsgálat során a budapesti szlovák oktatási intézmény is. A dolgozat legfrissebb része, az oktatási fejezet jelentős hányada ekkor keletkezett. A dolgozat tehát 2005 és 2011 között, több év kutatásának eredményeit felhasználva született, egyes részei különböző tanulmánykötetekben jelentek meg.

I.2. A disszertáció célja A magyarországi szlovákok történetéről, kultúrájáról, nyelvhasználatáról már számtalan mű látott napvilágot, megszámlálhatatlan azon monográfiák száma is, melyek egy-egy település, tájegység jellemzőit mutatják be. A fővárosi szlovák közösség múltjáról, különösen a 19. századi korszakáról viszonylag teljes a kép, elsősorban Kovács Anna munkáinak köszönhetően. 1 A fővárosi szlovákság jelenéről, a kisebbségi törvény 2 elfogadását, a kisebbségi önkormányzatok létrehozását megelőző és az azt követő időszakról azonban nem áll rendelkezésünkre összefoglaló mű. A dolgozat célja a Budapesten élő szlovák közösség asszimilációs – szinkron és diakron – folyamatának vizsgálata, ezen belül különösen a nyelvhasználati szokások alakulására, a kétnyelvűség, nyelvcsere vizsgálatára, illetve magának a magyarországi szlovák kultúrának a 1

Lásd például: Kovács Anna: Józsefváros a budapesti szlovákok legjelentősebb „szigete”. Barátság, 2002. IX (5), 3692–3693. p.; Kovács Anna: A szlovákok élete és kultúrája Budapesten a dualizmus korában 1867–1918. Život a kultúra Slovákov v Budapešti v období dualizmu 1867–1918. PPKE, Piliscsaba–Esztergom, 2006. 2 A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény szerint, mely a dolgozat nagyobb részének megírása idején volt hatályban.

5

kutatására helyezve a hangsúlyt. Mivel a kultúra fogalma nagyon összetett, és a különböző tudományágak eltérő megközelítésből indulnak ki, eltérő alapfeltételezésekkel élnek, egységes, mindenki által elfogadott kultúra-definíció nem létezik. A kultúra fogalmán általában azt a tudást értjük, amellyel az embernek rendelkeznie kell ahhoz, hogy az adott társadalomban létezni tudjon. Dolgozatomban Edward Burnett Tylor hagyományossá vált definícióját használom, miszerint „a kultúra vagy civilizáció, tágabban vett etnográfiai értelemben az a komplex egész, amely magában foglalja a tudást, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást, és minden más képességet és sajátosságot, melyre az ember a társadalom tagjaként szert tesz.”3 A dolgozat figyelmet fordít a gazdasági és társadalmi átalakulási folyamatok identitásra gyakorolt hatására, a kettős identitás feltérképezésére, a disszimilációs folyamatokra és a túlélési stratégiákra is. Dolgozatomban arra a kérdésre is választ kívánok találni, hogy milyen kétnyelvűségről beszélhetünk a Budapesten élő szlovák közösség esetében, milyen típusú funkciókat tölt be életükben a kisebbségi és a többségi nyelv, annak használatát hogyan és milyen mértékben befolyásolják a különböző társadalmi és nyelvi tényezők. A nyelvcserehelyzetben található közösség szociolingvisztikai leírásán túl, a folyamat kialakulásának körülményei és jellemző vonásai, a kisebbségi nyelv háttérbe szorulását előidéző tényezők számba vétele mellett fel kívánom tárni azt is, hogy a mindennapi érintkezés során az anyanyelv és a második nyelv közötti választás hogyan történik, és milyen tényezők befolyásolják.

Az identitás kérdéskörében a kutatás elméleti keretei, hipotézisei Bindorffer Györgyi 1993– 1996 között végzett dunabogdányi kutatásának eredményein alapulnak. 4 Eszerint a kettős identitás olyan identitáskonstrukció, amelyben egy kisebbség saját etnikai identitásának megőrzése és reprezentációja mellett magáévá teszi a többségi etnikum nemzeti identitásának azon elemeit, amelyek saját etnikai identitásából hiányoznak, vagy csak részben találhatók meg. Mivel az etnikai és a nemzeti identitás kinyilvánítása is az adott szituációtól függ, változó, hogy melyik identitás lép előtérbe. Így azokat a helyzeteket, színtereket kívánom feltérképezni, amelyek során az etnikai identitás kerül előtérbe a mindennapok 3

Tylor, Edward Burnett: A primitív kultúra. In: Bohannan, Paul–Glazer, Mark (eds.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem Kiadó, Budapest, 1997. 108. p. Forrás: Tylor, Edward Burnett: Primitive Culture. J. Murray, London, 1871. 4 Vö. Bindorffer Györgyi: Kettős identitás: Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban, Új Mandátum Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001.

6

„szürkeségével” szemben. Az identitás elméleti elemzésével kapcsolatban az identitás szociálpszichológiai értelmezésére koncentrálok, Henri Tajfel és

John C. Turner

csoportidentitás definíciójára támaszkodva, mely alapján megkülönböztetjük a személyes, individuális identitást mint a személynek saját jártasságáról, képességeiről, tulajdonságairól vallott meggyőződését és a társadalmi, csoportidentitást, mely az egyénnek a csoporttal való azonosulását, a társadalmi csoporthoz/csoportokhoz való tartozás felismerését jelenti, azzal az értékkel és emocionális jelentéssel együtt, amelyet az egyén a csoporttagságnak tulajdonít. A személy társadalmi identitása szempontjából elsősorban az annak részét képező etnikai identitásra kívánok figyelmet fordítani, mely valamely etnikai közösséghez, nemzethez, nemzetiséghez való tartozás tudatát és egy adott környezetben való átélését jelenti.5

I.3. A kutatás terepe

A kutatás terepe Budapest, ahol a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint csaknem ötezer szlovák egymástól elkülönülten, szétszórtan él, ahol a szlovák nyelvet csak otthon, vagy – a vegyesházasságok eredményeképpen ez a jellemzőbb – a különböző rendezvényeken használhatják. A főbb kérdések, hogy hogyan élik meg az érintettek szlovákságukat, mekkora az asszimiláció mértéke és milyen identitásmegtartó, „túlélési” stratégiáik vannak az asszimilációval szemben? Milyen szerepe van ebben az anyanyelvnek, a vallásnak, és milyen szerepet tölt be az identitás megőrzésében, megtartásában a szlovák nyelvű óvodai nevelés, iskolai oktatás vagy akár a kisebbségi önkormányzatok? Milyen a magyarországi szlovákság és ezen belül a helyi szlovákság viszonya az anyanyelvi kultúra kérdéséhez, milyen kapcsolatok fűzik az itt élőket Szlovákiához, az anyanemzethez, ez hogyan jelenik meg az egyén és a csoportok szintjén, és milyen az anyanemzet hozzáállása a magyarországi szlovák kisebbséghez? A 2001. évi népszámlálási adatok szerint Békéscsaba után Budapesten vallották magukat legtöbben szlovák nemzetiségűnek Magyarországon, valamivel többen, mint másfél ezren.6 A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint azonban a budapesti szlovák

5

Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 30–31. p. 6 A magyarországi szlovák kisebbség egyike a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény által honos nemzeti kisebbségnek elismert 13 magyarországi kisebbségnek. A jelenleg hatályos, a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 245. § 1. melléklete sorolja fel a Magyarországon honos nemzetiségeket, köztük a szlovákot.

7

kisebbség létszáma ennél valójában nagyobb, csaknem ötezer főt tesz ki. 7 Azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy kit takar a budapesti szlovák kifejezés, nem is olyan könnyű megválaszolni. Az első lehetséges válasz szerint budapesti szlovák az, aki Budapesten él és szlovák nemzetiségűnek, illetve anyanyelvűnek vallja magát, esetleg kötődik a szlovák hagyományokhoz, kultúrához. Ez az egyén önmeghatározását előtérbe helyező definíció azonban nem számol a közösség szerepével. Vannak ugyanis olyan, magukat budapesti szlováknak vallók, akik a fogalom jelentéstartalmának meghatározásánál a megtelepedettséget nem tekintik elégséges kritériumnak. Egy adatközlőm, akit előfeltevésként budapesti szlovákként határoztam meg, jól ragadta meg a probléma lényegét, amikor elmondta, hogy őt – annak ellenére, hogy régóta a fővárosban él, sőt még az egyik budapesti kerület szlovák kisebbségi képviselője is volt – az itt születettek nem budapestinek, hanem alföldi szlováknak tartják. Ez a „kint is vagyok, bent is vagyok” helyzet a társas érintkezésben is megjelenik, ha nem is a hétköznapok szintjén. Az összetartozás megvallására és a közösségvállalásra különösen alkalmas ünnepek alkalmával – így karácsonykor is – interjúalanyom például kizárólag alföldi szlovák szervezetektől kap karácsonyi üdvözletet, a budapestiektől sohasem. A születési hely jelentősége lenne tehát a definíció szempontjából elsődleges? Ebben az esetben viszont azonnal adódik a kérdés, hogy mekkora szerepet kap, illetve kap-e egyáltalán szerepet a meghatározásban az időtényező. A kritérium doktriner alkalmazása esetén ugyanis csak igen kevés budapesti szlovákról beszélhetnénk, mindössze a múlt század elején idetelepült gyári munkások, iparosok leszármazottairól – persze, ha identitásukban a szlovák származás egyáltalán bármiféle szerepet kap. Nem lennének budapesti szlováknak tekinthetők azok sem, akik 1945–1950 után költöztek a fővárosba Tótkomlósról, Békéscsabáról vagy más alföldi, pilisi, nógrádi településről, szemben az őket követő generációkkal. A kérdést még összetettebbé teszi, hogy az 50-es években Budapesthez csatolt települések (Rákoscsaba, Rákoskeresztúr, Cinkota) szlovák nemzetiségű lakosságát, valamint a közeli településekről bejáró dolgozókat is is el kell helyezni a palettán. Vizsgálatomban a lehető legszélesebb kört lefedő megközelítés mellett döntöttem, s budapesti szlováknak tekintettem az összes, Budapesten élő magyarországi szlovákot, így értelemszerűen azt a csoportot is, amely lokális identitása alapján pilisinek, csabainak vagy éppen tótkomlósinak bizonyult.

7

Népszámlálás 2001. A Magyarországon bejegyzett kisebbségek adatai. Eszerint a Budapesten élő szlovák népesség száma 2001-ben 4929 fő volt.

8

I.4. A kutatás időbeli behatárolása, a kutatás módszertana A disszertáció a dokumentumelemzésen, a vonatkozó szakirodalom, illetve a témához kapcsolódó, a dolgozat nagyobb részének megírása idején (2011 decemberéig bezárólag) hatályban lévő jogszabályok feldolgozásán kívül jelentős részben résztvevő megfigyelésen, illetve interjúkon alapul, amelyeket az elmúlt hét év során készítettem. A viszonylag széles idősáv következményeként van olyan fejezete is a dolgozatnak, mely nagyobbrészt 2005-ben készült interjúkon alapszik. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt a disszertáció más részeinek kapcsán sem, hogy a társadalmi terep, a kultúra használóinak egész köre, a helyszín, a szereplők állandóan változnak. 8 Az általam készített interjúk mellett feldolgoztam azokat az angol nyelven rendelkezésemre bocsátott, 2010-ben készült interjúkat is, melyek egy 2009–2010-ben, az Európai Unió által finanszírozott kutatás keretében készültek.9 Az interjúk elemzésén kívül összeállításra és kiértékelésre került egy viszonylag rövid, az alapadatokon és a nemzetiségi hovatartozáson, anyanyelvi bevalláson kívül elsősorban nyelvhasználati kérdéseket tartalmazó, reprezentatívnak nem tekinthető, anonim kérdőív, amelyet az interneten tettem közzé.

8 Ahogyan A. Gergely András fogalmazott, „minden leírás érvényessége addig tart, amíg a tudományos közeg értesül róla, s mire újrakutatni vagy ismereteit ellenőrizni indulna, a társadalmi terep teljességgel megváltozik. Sőt, amint a kutató eljött terepéről, már a leírás formálása közben a terep elválik és elidegenül tőle. (…) Egyszóval maga a társadalmi miliőben végzett terepmunka, a megismerés mélysége, a megértés bátorsága és teljessége eleve sem kínál többet, mint “esetleges” információkat, valamint ezek “fordítási” lehetőségét, s a gyűjtött anyagot a kutató otthoni környezetében még egyszer “lefordítja” a tudományos közösség nyelvére, így interpretációja nemcsak kettős, de kétszeres torzítást is elszenvedhet. A helyi kultúra mindig mélyebben van, mint a kutató azt föltárni képes lenne, és messzebbre nyúlik vissza története, jelentéstörténete, funkcionalitása, szimbolikus tartalmainak egész arzenálja is.” In: A. Gergely András: Tudományterületi át(-)tekintések. Alkalmazott antropológiai és társ-tudások. MTA Politikai Tudományok Intézete–Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Budapest, 2006. mek.oszk.hu/04500/04531/04531.rtf 9 Az EU által finanszírozott ENRI-East projekt: http://www.enri-east.net/en

9

II. Rövid történeti áttekintés, demográfiai adatok a magyarországi szlovákok vonatkozásában

II.1. A magyarországi szlovákokról „A magyarországi szlovák kisebbség a népszámlálási adatok szerint talán Európa leggyorsabban asszimilálódott kisebbsége.”10

A mai Magyarország területén élő szlovák kisebbség több hullámban, jórészt tudatosan szervezett, kisebb részben spontán telepítések eredményeképpen a 17. század végétől, a törökök kiűzése után telepedett meg mai lakóhelyén. A szlovákok a történelmi Magyarország északi, túlnépesedett vármegyéiből húzódtak le a délebbi, elnéptelenedett, több földet és jobb megélhetést ígérő területekre. Letelepedési hullámuk, amely egy országon belül zajlott, Fügedi Erik kutatásai alapján több szakaszra bontható: az első hullámban 1690–1711 között elsősorban szökött jobbágyok indultak el a töröktől visszafoglalt vidékekkel határos megyékből. Ebben a szakaszban az ország nyugati felén, az Észak-Dunántúlon, az ország középső részén és keleten, a nyelvhatáron lévő megyék déli, lakatlan helységeiben települtek le (Sárisáp, Kesztölc, Piliscsév, Pilisszántó, Vanyarc, Acsa, Csővár, Óhuta). A második hullámban, 1711–1740 között zajlott a földesúri és szervezett telepítések zöme, amelynek során vagy azok a földesurak hozták le jobbágyaikat északi birtokaikról, akiknek délen is voltak földjeik, vagy állami szervektől kapott engedély alapján, telepítési szervezők közreműködésével ment végbe a folyamat. Ebben a szakaszban a szlovákok önálló településeik és nyelvszigeteik egész sorát hozták létre. A Garamtól nyugatra fekvő térségből a Dunántúlra (Pilisszentlászló, Öskü, Bánhida, Vértesszőlős, Bakonycsernye, Tardosbánya) települtek be, és ebben a szakaszban történt például a délkelet-alföldi régióba (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény) való letelepedésük is. A harmadik telepítési szakaszban, a 18. század második felében főként a bácskai, bánáti lakatlan területeket népesítették be, de ekkor telepedtek le például Pilisszentkereszten is. A délkelet-alföldi szlovák települések zömét az alföldi szlovák helységekből származók népesítették be, a békéscsabai szlovákok 1746-ban Tótkomlóst, 1747-ben Apatelket (Mocrea), a békéscsabai, szarvasi, tótkomlósi szlovákok 1754-ben Nyíregyházát telepítették be. A 19. század első felében is a másodlagos telepítések

10

Paulik Antal: Szlovák kisebbségi oktatás Magyarországon. Barátság, 2006. 13. 4. 5046. p.

10

voltak a jellemzők. A legfiatalabb, szlovákok lakta települések – Kétsoprony, Telekgerendás – az 1950-es évek elején, a mezőgazdasági szövetkezetek, állami gazdaságok szervezésével egy időben jöttek létre Békés megyében az egykori tanyaközpontokból. 11 A magyarországi szlovák kisebbség ma is jórészt a 18–19. század folyamán kialakult bázistelepülésein, nyelvszigeteken, nemzetiségi enklávékban él, amelyekre a magyar környezet, a tömeges magyar bevándorlás és az urbanizációs folyamatok egyaránt hatottak. Emellett, még ha többségben élt is egy-egy településen a szlovák nyelvű lakosság, ezek a települések általában távol estek egymástól, így a szétszórtság volt rájuk jellemző. Mindezek nyilvánvalóan tovább gyorsították a nyelvi asszimilációt, amit az is felerősített, hogy a szlovák lakosság olyan időpontban települt az országba, amikor még nem alakult ki körében a modern nemzettudat. 12 Csehszlovákia megalakulásával pedig a magyarországi szlovákság államjogilag is elszakadt nemzetalkotó etnikumától, az anyanyelv megtartása szempontjából hátrányos helyzetbe került. Emellett kétségkívül számításba kell venni a szlovák szórványok felszámolását – a magyar kormányzatok részéről főként iskolapolitikai eszközökkel – szolgáló magyarosításnak a hatásait is, mint ahogyan nem hagyható figyelmen kívül a magyar–csehszlovák

lakosságcsere-egyezmény

szlovákok hiánya sem.

13

keretében

Csehszlovákiába

áttelepült

A Szlovák Telepítési Bizottság zárójelentése szerint a kitelepítési

akció 1948. december 22-én a következő eredménnyel zárult: az áttelepülésre jelentkezett szlovákok száma 95.421 fő volt, az áttelepült szlovákok száma 73.273 fő.14 A lakosságcsere15 keretében a legöntudatosabb szlovákok, köztük az értelmiségiek eltávoztak, és felbomlottak, fellazultak a korábban viszonylag zárt, több száz éves tradícióra visszatekintő szlovák közösségek, amelyeknek a magyarországi szlovákság nemzeti nyelvének, szokásainak, kultúrájának megtartását köszönhette. 16 A családi és rokoni kapcsolatok szétzilálódtak. A 11

Lásd erről részletesen: Fügedi Erik: Beiträge zur Siedlungsgeschichte der Slowaken im 18. Jh. Auf dem Gebiet des heutigen Ungarn. In: Studia Slavica 11. 1965. 53-61. p.; Sirácky, Ján (a kol.): Slováci vo svete I-II. Matica slovenská, Martin, 1980.; Gyivicsán Anna–Krupa András: A magyarországi szlovákok. Útmutató Kiadó, Budapest, 1997. 5-8. p. 12 Szabó A. Ferenc: A második világháború utáni magyar-szlovák lakosságcsere demográfiai szempontból. In: Regio – Kisebbségtudományi Szemle, 1991. 2. évf. 4. sz. 13 Szarka László: A kisebbségi kérdés a magyar-csehszlovák kapcsolatokban. Regio, 1990. 3. sz. 14 Vadkerty Katalin: A csehszlovák-magyar lakosságcsere hivatalos szlovák értékelése. Regio – Kisebbség, politika, társadalom 4. évf. (1993.) 3. sz. 15 A lakosságcseréről lásd bővebben például: Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 260. p.; Kugler József: Nehéz honcsere. Dilemmák a második világháború után. Napút, 2007. 7. szám; Vadkerty Katalin: A csehszlovák-magyar lakosságcsere hivatalos szlovák értékelése. Regio – Kisebbség, politika, társadalom 4. évf. (1993.) 3. sz.; Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig (1945–1948). Pesti Kalligram, 2007. 704. p. 16 Gyivicsán Anna: Látlelet egy nemzetiségről: a magyarországi szlovákok. In: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 12. p.

11

Magyarországon maradó szlovákok asszimilációja újabb lendületet vett az ötvenes-hatvanas évektől.

17

Az asszimiláció tovább erősödött az 1948-ban létrehozott Magyarországi

Szlovákok Demokratikus Szövetsége helyi szervezeteinek megszüntetésével, az 1960-as években a szlovák anyanyelvű iskolák kétnyelvűvé alakításával, az iskolák körzetesítésével, illetve a falvakból a városokba meginduló erőteljes belső migráció eredményeként.

II.2. A magyarországi szlovákok a statisztikai adatok tükrében A magyarországi szlovákok valós számáról a múltban is megoszlottak a vélemények, a szlovák szervezetek és a hivatalos adatok nem fedik, nem is fedhetik egymást. Kétségtelen, hogy a kisebbségi közösségek valós számának meghatározására – az önbevallások miatt – a népszámlálások eredményei nem alkalmasak, hiszen a nemzetiségi hovatartozás érzése és annak megvallása gyakran eltér egymástól. Ennek értelemszerűen társadalmi, politikai okai vannak, az első világháború után lezajlott területi és politikai változások tapasztalatai mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzetiségi lakosság nem minden tagja vallja meg hovatartozását. Ebből következik viszont, hogy a nemzetiségi statisztikát hiányos adatgyűjtésnek tekintik, hiszen a vártnál és a ténylegesnél is alacsonyabb számokat közölnek a hivatalos statisztikák. 1. számú táblázat: A szlovák anyanyelvű, nemzetiségű és szlovák nyelvet beszélő (ismerő) lakosság létszámának alakulása 1920–2001. között a népszámlálási adatok alapján Év

1920

1930

1941

1949

1960

1980

1990

2001

A szlovák anyanyelvűek száma (fő)

141 877

104 786

75 877

25 988

30 690

16 054

12 745

11 817

A szlovák nemzetiségűek18 száma (fő) A szlovák nyelvet beszélők száma (fő)

Nincs adat

Nincs adat

16 677

7 808

14 340

9 101

10 459

17 693

399 176

346 053

270 248

168 192

168 872

86 148

68 852

60 664

Megjegyzés: A táblázat a mai Magyarország területén élő szlovákok számának alakulását mutatja.

A népszámlálási adatok szerint, míg 1920-ban csaknem 142 ezer fő vallotta anyanyelvének a szlovákot, tíz év elteltével ez több mint a negyedével csökkent, 1949-ben pedig már csupán 26 ezer fő, – ami az eredeti szám 20 százalékát sem éri el – vallotta magát szlovák 17

Kugler József: Nehéz honcsere. Dilemmák a második világháború után. Napút, 2007. 7. sz. Magyarországon 1880-tól szerepel a népszámlálások tematikájában az anyanyelvre és az ismert (beszélt) nyelvre vonatkozó kérdés, a nemzetiségre pedig 1941-től kérdeznek rá (az 1970-es év kivételével). 18

12

anyanyelvűnek. A szlovák nemzetiségűek száma 1941-től egészen az 1990. évi népszámlálásig jóval alulmúlja az anyanyelvűek számát, amit azzal magyarázhatunk, hogy a származáshoz hasonlóan a nyelv is adottság, nem választás kérdése, objektív ismérven alapul, addig a nemzetiség a szubjektív érzés kifejezője, ami független lehet az anyanyelvtől is. Az 1960-as adatok az 1949-es évhez képest mind az anyanyelv, mind a nemzetiség, mind a szlovák nyelvet beszélők számának alakulásában egy kis fellendülést mutatnak, majd 1980-ra erőteljes csökkenés figyelhető meg. Az 1980. évi népszámlálást követően sor került egy kiegészítő adatgyűjtésre, amely egy, a helyi lakosságot jól ismerő, elfogulatlan személy válaszával, „minősítésével” történt. Arra voltak kíváncsiak, hogy a népszámlálási adatok mennyire fedik a valóságot. A kiegészítő adatgyűjtés a négy legjelentősebb számú nemzetiség (német, szlovák, délszláv, román) összeírására irányult. A számbavétel során nem az egyének, hanem a családok nemzetiségi jellegét igyekeztek meghatározni. Azoknak a családoknak a tagjait tekintették valamely nemzetiséghez tartozónak, akik nemzetiségi származásúak, és az együttlakó – esetleg több generációból álló – családok mindegyikének legalább egy tagja beszéli nemzetisége nyelvét. A vizsgálat alapját tehát a leszármazás és az anyanyelv, illetve ezek kombinációja képezte. A leszármazás a nemzetiségnek csak egyik objektív tényezője, amely az elődök megtartott nyelvével együtt adja a nemzetiséget, juttatja kifejezésre az egyén közösségtudatát, tradíciókhoz való ragaszkodását. Akinek más az eredete, mint az anyanyelve, külön kategóriába került. A nemzetiségileg vegyes házasságok és a nyelvi asszimiláció következtében a családok egy része vegyes összetételű. 19 A „minősítés” során az alábbi kategóriákat használták: a) egyértelműen nemzetiségi kulturális igényű, b) nemzetiségileg vegyes és nyelvileg nem asszimilálódott és c) nemzetiségileg vegyes és nyelvileg asszimilálódott család. Ezt a módszert azonban csak a községekben vélték alkalmazhatónak, ezért a városi lakosságra a vizsgálódást nem terjesztették ki. Az adatgyűjtést a tanácsok hajtották végre a Központi Statisztikai Hivatal szakmai irányítása mellett. Szarka László szerint a kiegészítő gyűjtés során feldolgozott 141, szlovákok lakta községben „az 1980. évi népszámlálás adatai szerint összesen 6.067 szlovák nemzetiségű és 9.468, magát szlovák anyanyelvűnek valló személy élt, ami körülbelül az összes magyarországi szlovák kétharmadát jelenti. A tanácsi minősítésen alapuló kiegészítő adatgyűjtés eredményei szerint az említett 141 községben összesen 34.601 egyértelműen szlovák nemzetiségűnek tekinthető

19

Hoóz István: Népszámlálás és nemzetiség. Kisebbségkutatás, 2000. 4. sz.

13

személy élt 1980-ban (ez a kétharmados arányt figyelembe véve országosan 52.000 főt jelenthet). Rajtuk kívül a kiegészítő felmérés 15.400 nemzetiségileg vegyes, de nyelvileg nem asszimilálódott és 20.571 nemzetiségileg vegyes, nyelvileg azonban már elmagyarosodott személyt, összesen tehát 70.572 főt minősített szlovák nemzetiségi kulturális igényű magyar állampolgárként. Ez országosan ismét csak a 141 község kétharmados népszámlálási arányszámát alapul véve hozzávetőleg 106.000 embert jelent, ami nagyjából megegyezik a szlovák szövetség becslésével.” 20 Az 1990. évi népszámlálási adatok szerint 12.745 személy vallotta magát szlovák anyanyelvűnek, 10.459 szlovák nemzetiségűnek.

2. számú táblázat: A szlovák nemzetiségű lakosság létszámának korcsoportok szerinti alakulása 1941–2001. között a népszámlálási adatok alapján21 A szlovák nemzetiségű lakosság

Összesen

0–14 év

15–39

40–59

60–X

1941. évi népszámlálás

16 677

3 012

6 471

4 169

3 025


9 101

818

2 569

2 502

3 212


10 459

712

2 942

3 148

3 657


17 693

1 501

4 304

5 832

6 056

1. számú grafikon: A szlovák nemzetiségű lakosság létszámának korcsoportok szerinti alakulása 1941–2001. között a népszámlálási adatok alapján 20 000 18 000 16 000 14 000 12 000 10 000 8 000 6 000 4 000 2 000 0 1941. évi népszámlálás Összesen

1980. évi népszámlálás 0–14 év

1990. évi népszámlálás 15–39 év

40–59 év

2001. évi népszámlálás 60–X év

20

Szarka László: A kisebbségi kérdés a magyar–csehszlovák kapcsolatokban. Regio, 1990. 3. sz. Forrás: A Magyarországon bejegyzett kisebbségek adatai. KSH. http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/24/tablak1.html

21

14

A fenti grafikonból jól látszik, hogy míg az 1941-es népszámlálásnál a 0–14 éves generáció létszáma csaknem azonos a hatvan év felettiekével, a többi korosztály létszáma pedig jóval meghaladja a legidősebbekét, tehát a fiatalabb korosztályok létszáma biztosította a kisebbségi közösség utánpótlását, addig a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a hatvan év feletti korosztály képviselte legnagyobb számban a szlovák nemzetiségű lakosságot. Igaz ugyan, hogy a 2001. évi adatok szerint a nemzetiségi összbevallások száma nőtt, ez azonban inkább a középgenerációk öntudatosodásából, tudatos identitásválasztásából eredhetett. A 2001. évi népszámlálási adatok szerint Magyarország akkori lakosságának 6,4 százaléka tartozott az anyanyelvi bevallások alapján valamely kisebbségi közösséghez. Az összegző adatok szerint a szlovák anyanyelvűek száma 11.817, ebből csak magyar állampolgársággal 11.090 fő rendelkezett, a volt csehszlovák állampolgárok száma 611 fő, a szlovák állampolgársággal rendelkezők száma pedig 597 fő volt. A szlovák nyelvet családi, baráti körben használók száma 18.057 fő volt, tehát bár jóval többen ismerik és beszélik a szlovák nyelvet, azt már nem tekintik anyanyelvüknek. Ennél is többen voltak azok, akik magyar anyanyelvűként szlovák nyelvismerettel bírtak, hiszen a létszámuk 46.526 fő volt. A szlovák nemzetiséghez tartozók száma 17.693, a kisebbség kulturális értékeihez, hagyományaihoz kötődők száma 26.631 főt tett ki.22 Ha figyelembe vesszük az erőteljes nyelvi asszimilációt, a kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődők magasabb aránya magától értetődő. Kutatási tapasztalatok bizonyítják, hogy a kisebbségek tagjai, függetlenül anyanyelvi ismereteik szintjétől és a nyelvhasználattól, a kulturális téren élik meg kisebbségi identitásukat, és azok sem tudják kivonni magukat a kulturális hagyományok érzelmeket hordozó és felkeltő hatása alól, akik magyarnak és/vagy magyar anyanyelvűnek vallják magukat.23 Amennyiben kicsit részletesebben is megszemléljük a különböző kategóriák adatait, a magyarországi szlovák anyanyelvűek, 11.817 fő, az összlakosság 0,12%-át képezték. A statisztika szerint a csak anyanyelven beszélők száma 4610 fő volt, ami a szlovák anyanyelvű lakosság 39 százalékát képezte. A más nyelven is beszélők száma 7207 fő volt, ami a szlovák anyanyelvű lakosság 61 százalékának felelt meg, ezen belül a magyarul is beszélők száma 6227 fő volt, ami 53 százalékot jelentett. A csak anyanyelvén, szlovákul beszélők száma és a 22

A kisebbségi közösségben általánosan elfogadott becsült adat szerint ma Magyarországon 100-110 ezer szlovák él. 23 Bindorffer Györgyi: Etnikai, nemzeti és kétnemzeti identitás. Előszó. In: Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében. Gondolat Kiadói Kör – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007. 13. p.

15

más nyelven is beszélők számának összege kiadja a szlovák anyanyelvűek számának összegét. A fentiek alapján a magyarországi szlovákoknak csupán valamivel több, mint a fele lenne szlovák-magyar kétnyelvűnek tekinthető. Ez az adat kiemelt figyelmet érdemel, de véleményem szerint nem lehet valós, csupán elírás eredménye, hiszen meglehetősen életszerűtlen lenne, ha az ezredfordulón élnének olyan szlovákok Magyarországon, akik csak anyanyelvükön, szlovákul beszélnek, magyarul nem. Ezt a nagy számot még a nem magyar állampolgárok jelenléte sem magyarázhatja, hiszen az ő létszámuk nem érte el az ezer főt sem, 657 fő volt. Ezzel az adattal összevetve azok a szlovákok, akik csupán egy kategóriát, a szlovák anyanyelvet jelölték meg nemzetiségi hovatartozásuk mutatójaként, nem érték el a háromezer főt, számuk 2829 fő volt. További összehasonlításként a magyar anyanyelvűek közül 46 526 fő válaszolta azt, hogy anyanyelvén kívül szlovákul is beszél. A 2001. évi népszámlálási adatok négy kategóriájának különböző csoportosításával, összevetésével a hivatalos statisztika szerint a szlovák nemzetiségi, nyelvi csoporthoz tartozók száma összesen 71 865 volt, ami az alábbi táblázatban bemutatott bontás alapján, a különböző kategóriák szerinti bevallások – válaszok összegét jelenti. Ha megnézzük a nemzetiségi hovatartozást befolyásoló tényezőkön belül a csupán egyetlen kategóriát megjelölők bevallásait, akkor látható, hogy legnagyobb számban azok vannak, akik a szlovák kulturális értékhez, hagyományhoz kötődnek, 6 956 fő, és őket követi a szlovák nyelvet családi, baráti körben beszélők csoportja, 5573 fő. Ezt követi a magukat szlovák anyanyelvűeknek vallók száma, 2829 fő, és a csak szlovák nemzetiséghez tartozók 2018 fő. 2. számú grafikon: A nemzetiségi hovatartozást befolyásoló tényezők – a csupán egyetlen kategóriát megjelölők bevallásai 7 000 6 000 5 000 4 000 3 000 2 000

Csak családi, baráti körben beszélt nyelv

Csak anyanyelv

Csak nemzetiség

0

Csak kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés

1 000

16

Az alábbi táblázat a szlovák népesség nemzetiségi hovatartozását befolyásoló tényezők különböző csoportosításait, és az azokhoz tartozó lélekszámot tartalmazza. A táblázatból jól látszik, hogy minden kategóriánál a kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés mutatja a legnagyobb értéket. 3. számú táblázat: A szlovák népesség nemzetiségi hovatartozását befolyásoló tényezők különböző csoportosításai – válaszok a 2001. évi népszámlálás alapján.24

A népesség nemzetiségi hovatartozását befolyásoló tényezők Szlovák nemzetiség, nyelv Kisebbség, magyar együtt Nyelvismeret – a nemzetiségi, nyelvi csoporthoz tartozók összesen Csak nemzetiség Csak kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés Csak anyanyelv Csak családi, baráti körben beszélt nyelv Nemzetiség és kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés Nemzetiség és anyanyelv Nemzetiség és családi, baráti közösségben beszélt nyelv Nemzetiség és anyanyelven, családi, baráti közösségen kívül beszélt nyelv Nemzetiség és anyanyelv, családi, baráti közösségben beszélt Nemzetiség, kult. értékhez, hagyományhoz kötődés és anyanyelv Nemzetiség, kult. értékhez, hagyományhoz kötődés és családi, baráti közösségben beszélt nyelv Nemzetiség, kult. értékhez, hagyományhoz kötődés és anyanyelven, családi, baráti közösségen kívül beszélt nyelv Nemzetiség, kult. értékhez, hagyományhoz kötődés és anyanyelv, családi, baráti közösségben beszélt nyelv Kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés és anyanyelv Kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés és családi, baráti közösségben beszélt nyelv Kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés és anyanyelven, családi, baráti közösségen kívül beszélt nyelv Kulturális értékhez, hagyományhoz kötődés és anyanyelv, családi, baráti közösségben beszélt nyelv Anyanyelv, családi, baráti közösségben beszélt nyelv Csak anyanyelven, családi, baráti közösségen kívül beszélt nyelv

39 266 71 865 2 018 6 956 2 829 5 573 2 227 389 361 611 177 1 039 3 168 2 019 5 684 536 1 931 2 585 486 677 32 599

A kisebbségek átlagéletkora – a cigányság kivételével – magasabb az országos átlagnál. Az adott kisebbség nyelvét anyanyelvüknek vallók átlagéletkora – a lengyelek és az örmények kivételével – magasabb az összes kisebbségi kötődésű átlagéletkoránál, ami a nyelvvesztés

24

Forrás: A Magyarországon bejegyzett kisebbségek adatai. KSH. http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/24/tablak1.html

17

mértékéről tanúskodik. A szlovákok átlagéletkora a statisztikai adatok alapján 49 év, a különböző identitáskategóriák alapján pedig a következőképpen alakult: 4. számú táblázat: A magyarországi kisebbségek átlagéletkora és a szlovák nemzetiség átlagéletkora a 2001. évi népszámlálási adatok alapján.25

Országos átlag Szlovák

Összesen

Nemzetiség

Kultúra

Anyanyelv

39,2 év 49,07 év

39,2 év 49,21 év

39,2 év 48,51 év

39,2 év 54,17 év

Családi, baráti közösségben beszélt nyelv 39,2 év 53,59 év

A korcsoportok szerinti megoszlást nézve megállapítható, hogy mind a négy kategória esetben a hatvan év felettiek dominálnak. Általánosságban elmondható, hogy a kisebbségek korcsoportok szerinti megoszlása – a cigányság kivételével – a reprodukció szempontjából az országos átlagnál kedvezőtlenebb: a gyermekkorúak aránya mindegyik esetben kisebb, és a legtöbb kisebbség esetében az öregkorúak aránya is nagyobb. A többi kisebbséggel összehasonlítva is megállapítható, hogy a szlovákok esetében a legrosszabb a helyzet, ennél a kisebbségnél vannak a legnagyobb arányban a 60 év felettiek. Ezt a tényt a foglalkoztatási ismérvek is alátámasztják, hiszen az összes, magát valamely kategória alapján szlováknak valló foglalkoztatott száma 2001-ben 13.423 fő volt, ami a szlovák népesség (39.266 fő) 34 százalékát teszi ki, az inaktív keresők aránya 46, az eltartottaké pedig 17 százalék volt, míg a munkanélküliek az össznépesség 3 százalékát tették ki. 3. számú grafikon: Foglalkoztatási ismérvek a szlovákok körében a 2001. évi adatok alapján26

3%

17%

34%

46%

összes foglalkoztatott

inaktív

eltartott

munkanélküli

25

Forrás: A Magyarországon bejegyzett kisebbségek adatai. KSH. http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/24/tablak1.html 26 Forrás: A Magyarországon bejegyzett kisebbségek adatai. KSH. http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/24/tablak1.html

18

A magukat szlováknak valló foglalkoztatottak között a vezetők, az értelmiségiek, és egyéb szellemi foglalkozásúak aránya 15 százalék volt, és például 10 százalékuk dolgozott az iparban, építőiparban, 4 százalékuk a szolgáltatóiparban. A nemzetgazdasági ágban, kiemelt ágazat szerinti bontásban a foglalkoztatottak 11 százaléka az oktatásban, 8 százalékuk az alapfokú oktatásban dolgozott, ami a szlovákság 4, illetve csaknem 3 százalékát jelentette. A közigazgatásban a foglalkoztatottak 8 százaléka, a magyarországi szlovákok 3 százaléka dolgozott 2001-ben, a kereskedelem területén pedig a foglalkoztatottak 12 százaléka, ami a szlovákság 4 százaléka. A feldolgozóiparban dolgoztak a legtöbben, a foglalkoztatottak 21,5 százaléka, ami a magyarországi szlovákok 7 százalékát tette ki. A következő táblázat a magukat szlováknak valló, nemzetgazdasági ágban foglalkoztatottak, kiemelt ágazat szerinti megoszlását, illetve a nemzetgazdasági ágnak az összes foglalkoztatotthoz és az összes magyarországi szlovákhoz viszonyított arányát mutatja. 5. számú táblázat: A magukat szlováknak valló, nemzetgazdasági ágban foglalkoztatottak kiemelt ágazat szerinti megoszlása, illetve a nemzetgazdasági ágnak az összes foglalkoztatotthoz és az összes magyarországi szlovákhoz viszonyított aránya a 2001. évi népszámlálás alapján

Nemzetgazdasági ág Oktatás Közigazgatás Kereskedelem Mezőgazdaság Feldolgozóipar Egyéb Összesen

Fő 1 574 1 121 1 591 989 2 887 5 261 13 423

Az összes szlovák A magyarországi foglalkoztatott szlovákság százalékos százalékos aránya aránya 12% 4% 8% 3% 12% 4% 7% 3% 22% 7% 39% 13% 100% 34%

A szlovákok területi elhelyezkedését tekintve a szlovák anyanyelvű, illetve nemzetiségű népesség mintegy 10 százaléka lakik a fővárosban, további közel harmaduk vidéki városokban, kétharmaduk pedig községekben él. Területileg szórtan, az ország valamennyi megyéjének 105 településén élnek szlovákok. Jelentősebb közösségek Budapesten, Békés megyében, valamint a Pilis hegység környéki falvakban találhatók.

19

6. számú táblázat: A 2001. évi népszámlálás alapján a szlovák anyanyelvű, nemzetiségű, a szlovák nyelvet családi, baráti körben használók, illetve a szlovák kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődő lakosság létszámának korcsoportok szerinti alakulása27

Anyanyelv Nemzetiség Nyelvet családi, baráti körben használók Kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődik

Összesen 0-14 év 15-39 év 40-59 év 60-X év 11 817 734 2 252 3 518 5 313 17 693 1 501 4 304 5 832 6 056 18 057

1 187

3 460

5 496

7 914

26 631

2 522

6 549

8 734

8 826

A két legszámosabb kategória, – kulturális hagyományokhoz kötődés, és családi, baráti körben beszélt nyelv – korcsoportok szerinti megoszlása nem mutat meglepetést, hiszen minden kategóriában a 40-59 évesek és a 60 év felettiek korcsoportja a legszámosabb. A nemzetiségi, kulturális értékhez kötődők minden korcsoport esetében megelőzik a nyelvet beszélőket, a legfiatalabb korosztály esetében több mint kétszer annyian vannak a hagyományokhoz kötődők, a 60 év felettiek esetében pedig a két kategória csaknem kiegyenlíti egymást, ahogyan az alábbi grafikonon is megjelenik. 4. számú grafikon: A 2001. évi népszámlálás alapján a szlovák anyanyelvű, nemzetiségű, a szlovák nyelvet családi, baráti körben használók, illetve a szlovák kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődő lakosság létszámának korcsoportok szerinti alakulása 30 000 25 000 20 000 15 000 10 000 5 000 0 anyanyelv

Összesen

nemzetiség

0-14 év

nyelvet családi, baráti körben használók

15-39 év

40-59 év

kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődik 60-X év

Összefoglalva elmondható: minden olyan megyében (Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Komárom–Esztergom, Nógrád, Pest), illetve a fővárosban, ahol a szlovákság a legnagyobb számban él, míg 1980-ban több volt az anyanyelvi bevallások száma, mint a nemzetiségieké, addig 1990-re csökkenés figyelhető meg, és 2001-re ez az arány megfordult, 27


20

tehát az anyanyelv helyett a kulturális identitás, kulturális kötődés vált meghatározóvá. Ebben a folyamatban jelentős szerepe lehet az 1993-as nemzetiségi törvénynek, a kisebbségi önkormányzatok megalakulásának, a civil szféra erősödésének, amely pozitívan hatott a nemzetiség vállalására, az etnikai tudat revitalizálódására, és az sem elhanyagolható szempont, hogy névtelenül28 mindenki bátrabban vállalja nemzetiségét. Ugyanakkor erőteljes a nyelvi asszimiláció, melynek oka a vegyes házasságok általánossá válása mellett a falvakból való elvándorlás, a városokba tömörülés, a falvak elöregedése csakúgy, mint az a tény, hogy az a generáció, amely a szlovák nyelvet (és nem az irodalmi nyelvet) még otthon tanulta, mára kihalóban van, a fiatalabb nemzedékek körében pedig egyre többen a magyart tekintik anyanyelvüknek, a magyar nyelv javára gyengül a kétnyelvűség, és a magyar nyelv dominánssá válik mind a családi, mind az iskolai kommunikációban, a kulturális szocializáció magyar nyelvűvé válik. A több száz éve zajló akkulturációs és asszimilációs folyamatok hatására a magyarországi szlovákok „kétkultúrájúsága”, kettős identitása a 2001. évi népszámlálási adatok kapcsán is megmutatkozott, amikor először nyílt lehetőség a többszörös identitás bevallására, hiszen kérdésenként három választ is megjelölhetett a válaszadó. A 2011. évi népszámlálási adatok eredményeire még várni kell, de feltételezhető hogy a kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődés kategóriája tovább erősödött volna az anyanyelvi és a nemzetiségi bevallások számához viszonyítva. Ez a kérdés azonban a 2011. évi kérdések között nem szerepelt. 2011-ben a nemzetiség, nyelvi kötődés, vallás kérdéskörön belül két kérdés foglalkozik a nemzetiség kategóriájával (Mely nemzetiséghez tartozónak érzi magát? Az előző kérdésnél megjelöltön kívül tartozik-e más nemzetiséghez is?), és két kérdés a (kisebbségi) nyelvvel (Mi az Ön anyanyelve? Családi, baráti közösségben milyen nyelvet használ általában?). Mindkét kérdésre legfeljebb két válasz volt adható. A kérdőív a 2001. évi hármas kötődéssel szemben csak kettős nemzetiségi kötődés vállalását tette lehetővé, mivel a Kormány álláspontja szerint a többes kötődés a korábbi népszámlálás eredményei alapján nem volt jelentős.29 A kisebbségi közösségek és a kisebbségi ombudsman is többször jelezték aggályukat azzal kapcsolatban, hogy az eredeti tervek szerint mind a kulturális 28

A 2001. évi népszámlálás során – első alkalommal – név nélkül történt az adatgyűjtés, ami nyilvánvalóan hatással volt a nemzetiségi bevallások alakulására. 29 MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK ÖTÖDIK IDŐSZAKI JELENTÉSE az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája megerősítésével vállalt kötelezettségeinek a végrehajtásáról. 2011. december. 9. p.

21

kötődésre, mind a családi, baráti körben beszélt nyelvre vonatkozó kérdés kikerült a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdések köréből. Végül hosszas egyeztetés eredményeként a családi körben beszélt nyelv mégis belekerült a kérdőívbe, a kultúrához, hagyományokhoz való kötődés kategóriája, amely független volt a nemzetiségtől, anyanyelvtől, és amelyet 2001-ben a legtöbben jelöltek meg, viszont kimaradt belőle. A kisebbségi identitásnak kulcsfontosságú

eleme a nyelv, továbbá a kulturális

hagyományokhoz való kötődés, a kisebbségi közösség kulturális életében való részvétel, amely a nyelvüket vesztett személyek esetén a kisebbségi hovatartozás aktív vállalásának indikátora. Reális esély van rá, hogy a kisebbségi közösségek asszimilációját tovább erősíti, ha a következő évtizedben nem állnak rendelkezésre az e tényezőkre vonatkozó, megbízható népszámlálási adatok. A jelenleg hatályos nemzetiségi törvény rendelkezései szerint például a nemzetiségi önkormányzatok azokon a településeken – illetve a főváros esetében azokban a kerületekben – hozhatók létre, ahol a legutóbbi népszámlálás eredményeit alapul véve „a településen az adott nemzetiséghez tartozó személyek száma – a legutolsó népszámlálásnak az adott

nemzetiséghez

tartozásra

vonatkozó

kérdéseire

nyújtott 30

nemzetiségenként összesített adatai szerint – a harminc főt eléri.”

adatszolgáltatás

Így például Budapest V.

kerületében, ahol 2002-óta immár a harmadik ciklusban működik kisebbségi önkormányzat, a 2001. évi népszámlálási adatok szerint nem írható ki szlovák nemzetiségi önkormányzati választás, mivel 2001-ben csupán 28 fő vallotta magát szlovák nemzetiségűnek.

30

A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 56. § (1) bekezdése alapján.

22

III. Rövid történeti áttekintés, demográfiai adatok a Budapesten élő szlovákok tekintetében III.1. Demográfiai adatok – múlt és jelen Az első jelentős szlovák bevándorlás Pest-Budára a törökök kiűzése utáni évtizedekre, a 18. század első felére tehető. 1725 és 1750 között Magyarország északi megyéiből többnyire szakképzetlen személyek érkeztek Pest külső kerületeibe, elsősorban a mai Józsefváros területére. A 18–19. századi városról készített beszámolók megegyeznek abban, hogy ezen a tájon gyakran lehet szlovák szót hallani, s hogy a lakosság őrizte anyanyelvét. Franz Schams leírása szerint 1821-ben Józsefváros lakóinak nagy része szlovákul beszélt. 1850-ben még a józsefvárosi lakosság 10,5 százaléka volt szlovák, s a közösség hangsúlyos jelenlétére utal az a tény is, hogy a mai Tavaszmező utcát akkoriban Szlovák utcának hívták. A lakosság egészéhez képest azonban Jankovich Antal – 1838-ban – nem tartotta meghatározónak a szlovák elemet. Beszámolója szerint a közösség nagyobb csoportjai a Ferenc- és Józsefvárosban, Budán pedig a Ráczvárosban koncentrálódtak, és főként napszámosként keresték kenyerüket. 31 1851-ben, az első nemzetiségi statisztika 4.171 (más adatok szerint 4.187) pesti és 1.307 (más adatok szerint 1.124) budai szlovákot rögzített, ami a város összlakosságának mintegy öt százalékát tette ki. Thirring Gusztáv 1880-ban ezzel szemben már 21.847 szlovákot regisztrált, tíz évvel később pedig ennél valamivel kevesebbet. Ugyanekkor a korabeli szlovák sajtó, a Slovenské noviny a városban szlovákul beszélők számát 66.601 főre tette. 32 Milan Hodža pedig a 20. század első évtizedeiben 80 ezres létszámról beszélt. 33 A számadatok különbözőségét többek között az magyarázza, hogy a becsült értékek szükségszerűen bizonytalanok, ráadásul a szerzők nemritkán elfogultak is. További okai a nagy különbségeknek, hogy egyrészt az ingázó, tavasztól őszig a városban tartózkodó, majd télen hazatérő, szakképzetlen szlovák idénymunkásokkal a statisztika nem foglalkozott, másrészt a magyarul jól beszélő szlovákok a statisztikai összeírás alkalmával nagy számban vallották magukat magyar anyanyelvűnek. A Felföldről, leginkább Árva, Liptó, Turóc és Trencsén megyéből érkezett szlovákok szakképzetlen munkások, napszámosok, szolgák voltak, akik a legszegényebb társadalmi réteghez tartoztak. Pesten elsősorban a nagy 31

Fried István: Szlovákok Pest-Budán a 19. században. Regio – Kisebbségtudományi Szemle, 1990. 1. évf. 3. sz. 5. p. 32 Kovács Anna: A szlovák Budapest. A budapesti szlovákok egyesületi, kulturális és közösségi élete a dualizmus korában. Doktori disszertáció, 2002 (kézirat). Kovács Anna idéz a Slovenské noviny 1891. november 14-i számából a 26. oldalon. 33 1910-ben a hivatalos statisztika szerint 165.317 szlovák anyanyelvű élt Magyarországon.

23

építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. A Kőfaragó című szaklap 1894. márciusi száma szerint: „Örömmel felveszik őket a vállalatok, mert potom bérért vállalják még a legnehezebb és legveszélyesebb munkákat is.”34 A szlovákok abban a reményben hagyták el szülőföldjüket, hogy a nagy építkezéseknél pénzkereseti lehetőséget találva némi tőkét szerezhetnek, amivel az otthoniakat támogatni tudják. A férfiak az építőiparban helyezkedtek el, vagy gyári munkások lettek, esetleg üvegesként, cserépfedőként vagy kőfaragóként keresték kenyerüket. Sokan napszámosként boldogultak. A férfiak mellett természetesen nagy számban érkeztek nők is Pestre, akiknek nagy része házicselédként helyezkedett el. A kétkezi munkások mellett a képzettebb szlovák lakosságot a 18. század közepétől fokozatosan felszívta az országos illetőségű intézményrendszer, mely egyre nagyobb számban igényelte a hivatalnokokat, jogászokat, ügyvédeket, ügyészeket, nyomdászokat, cenzorokat, s emellett a gyarapodó lakosságnak egyre több orvosra, tanítóra, újságíróra volt szüksége.35 Szarka László szerint a 19. század végén, 20. század elején felgyorsult a Pesten élő szlovákok asszimilációja: „A magyarosodás már az első generációban elérte az 50 százalékot, sőt 1919-ben csak kb. 20 százalék szlovák bevándorló vallotta magát 20–30 év leforgása után szlovák anyanyelvűnek. A második generáció, tehát a Budapesten letelepülők gyerekei körében 1880-ban még csak 62 százalék volt a statisztikailag regisztrált magyarosodás értéke, 1910-ben viszont már a 90 százalékot is meghaladta. A szlovákság természetes szaporulata a csecsemők magyarként való bejegyzése következtében a vizsgált harminc esztendő alatt egytizedére csökken.” 36 Az 1930. évi népszámlálás ennek megfelelően már csak 10.647 szlovák anyanyelvű lakost írt össze Budapesten, s ez a szám 1941-re tovább, több mint felére csökkent. Mindenesetre beszédes adat, hogy a megkérdezettek közül több mint 45 ezer fő beszélte még a nyelvet. A budapesti polgárok közül azonban ebben az időben már csak 2500-an vallották magukat szlovák nemzetiségűnek. A világháborút követő migrációs hullámokban több mint 73 ezer magyarországi szlovák települt át Csehszlovákiába, s ez a tény természetesen kihatott a Budapesten élők számának alakulására is. A Szlovák Telepítési Bizottság zárójelentése szerint a fővárosból az áttelepülésre jelentkezett szlovákok száma 9.350 fő, az 1946–1948 közötti időszakban áttelepült fővárosi szlovákok száma pedig 4.375 fő volt.37

34

Kovács Anna: A szlovák Budapest. A budapesti szlovákok egyesületi, kulturális és közösségi élete a dualizmus korában. Doktori disszertáció, 2002. (Kézirat). 30. p. 35 Kovács Anna: A szlovák Budapest. A budapesti szlovákok egyesületi, kulturális és közösségi élete a dualizmus korában. Doktori disszertáció, 2002. (Kézirat). 30. p. 36 Szarka László: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-KözépEurópában. Ister Kiadó, Budapest, 1998. 197. p. 37 Vadkerty Katalin: A csehszlovák-magyar lakosságcsere hivatalos szlovák értékelése. Regio – Kisebbség, politika, társadalom 4. évf. (1993.) 3. sz.

24

Az 1949. évi népszámlálás már csak 1.882 szlovák anyanyelvű budapesti lakost regisztrált, miközben a szlovákul beszélő fővárosiak száma is csaknem a felére csökkent (26 ezer fő). Ezek a számok még akkor is erősödő tendenciát mutatnak, ha figyelembe vesszük, hogy a háború, a lakosságcsere miatti bizonytalanság arra ösztönözte a szlovákokat, hogy a kérdésben óvatosabban foglaljanak állást. Az asszimilációs és az áttelepülésből adódó veszteséget a vidékről a fővárosba telepített, illetve települő szlovák lakosság sem tudta közép- és hosszú távon ellensúlyozni. „A felszabadulás, megszállás után tömegesen hozták fel Tótkomlósról, Békéscsabáról, de főleg Tótkomlósról a szlovákokat, mert az volt a kis Moszkva, tehát káderek kellettek az új rendszerben, és köztudott, hogy főleg komlósiak, nagyon sokan ellepték a fővárost, ezek közül aztán sokan hosszabb időre el is felejtették, hogy ők tót gyerekek”38 – vallotta egyik interjúalanyom. 7. számú táblázat: A népesség anyanyelv, nemzetiség, szlovák nyelvismeret szerinti összetételének változása 1880–2001 között Budapesten39

Év

Budapest összlakossága

Szlovák anyanyelvű

%

Szlovák nemzetiségű

Szlovákul beszél

Szlovákul beszél anyanyelvén kívül

1880

402 706

25 637

6,37% nincs adat

nincs adat

nincs adat

1890

560 079

32 500

5,80% nincs adat

nincs adat

nincs adat

1900

861 434

31 094

3,61% nincs adat

nincs adat

nincs adat

1910

1 110 453

25 052

2,26% nincs adat

nincs adat

nincs adat

1920

1 232 026

17 560

1,43% nincs adat

nincs adat

nincs adat

1930

1 442 869

10 647

0,74% nincs adat

nincs adat

nincs adat

1941

1 712 791

4 762

0,28%

2 550

45 183

40 421

1949

1 590 316

1 882

0,12%

1 210

26 109

24 227

1960

1 804 606

1 688

0,09%

970

22 827

21 139

1970

1 945 083

1 459

0,08% nincs adat

1980

2 059 347

1 054

0,05%

686

11 491

10 437

1990

2 016 774

934

0,05%

802

7 734

6 800

2001

1 777 921

1 513

0,09%

1 528

8 582

7 069

nincs adat

nincs adat

38

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) Forrás: KSH. A 2011. évi népszámlálás alapján a főváros lakossága 1.737 ezer fő volt, ami a 2001. évi létszámadathoz képest csökkenést mutat. A nemzetiségi adatok még nem állnak rendelkezésre. 39

25

5. számú grafikon: A szlovák anyanyelvűek számának alakulása 1880–2001 között 35000 30000 25000 20000 15000 10000 5000 0 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1949 1960 1970 1980 1990 2001 szlovák anyanyelvűek száma

6. számú grafikon: A szlovák anyanyelvűek, nemzetiségűek, és szlovákul beszélők számának alakulása 1880–2001 között 45 000 35 000 25 000 15 000 5 000 -5 000

1941

1949

1960

1980

1990

2001

Szlovák anyanyelvű


Szlovákul beszél

Szlovákul beszél anyanyelvén kívül

Az 1941–1990 között felvett népszámlálási adatok már minden kategóriában folyamatos csökkenést mutattak. 1980-ban a hivatalos adatok szerint Budapesten összesen 686 szlovák nemzetiségű lakos élt, ami a város összlakosságának 0,03 százalékát tette ki. Az 1.054 szlovák anyanyelvű lakos Budapest lakosságának 0,05 százalékát jelentette. 1980-ban nemzetiségét tekintve a magyarországi szlovákok 7,53 százaléka, illetve anyanyelve szerint 6,56 százaléka élt Budapesten. A fővároson belül legnagyobb számban mind anyanyelvüket (118 fő), mind nemzetiségüket (91 fő) tekintve a XI. kerületben éltek. A második helyre Józsefváros került 107 szlovák lakossal. Az 1990-es adatok szerint nemzetiségét tekintve Budapesten élt a szlovákok 6,6 százaléka, illetve anyanyelvét tekintve 7,32 százaléka. Legtöbben még mindig a XI. kerületben vallották magukat valamely kategória szerint szlovák kötődésűnek (anyanyelv szerint 105 fő, nemzetiség szerint 92 fő).

26

A 2001. évi népszámlálási adatok szerint Budapest szlovák népessége összesen 4.929 főt tett ki, melyet, ha a korcsoportok szerinti megoszlást nézzük, a legnagyobb arányt a 15–39 év közöttiek képviselik, őket követi a 40–59 év közöttiek csoportja és csak a harmadik a 60 év, és a 60 év felettiek generációja. A száz felnőtt korúra jutó gyermekkorúak száma 16, míg az öregkorúak száma 40. A száz gyermekkorúra jutó öregkorú száma 255 fő. 8. számú táblázat: A fővárosi szlovák népesség számának alakulása főbb korcsoportok és nemek szerint a 2001. évi adatok alapján40 0–14 év 15–39 év 40–59 év 60–X év 231 823 619 485 262 910 825 774 493 1733 1444 1259

Férfi Nő Összesen

7. számú grafikon: A fővárosi szlovák népesség számának alakulása főbb korcsoportok és nemek szerint a 2001. évi adatok alapján 1800 1600 1400 1200 1000 800 600 400 200 0 férfi

nő 0–14

15–39

Összesen 40–59

60–X

Ha megnézzük a fővárosi szlovákság iskolai végzettség szerinti arányait, az adatok szerint 56 százalékuk legalább középiskolai végzettséggel rendelkezik, míg csaknem 23 százalékuknak van egyetemi, főiskolai diplomája. A 2001. évi adatok szerint 18 olyan fővárosi lakos volt, aki a 10. életévét már betöltötte, de az általános iskola első osztályát sem végezte el (0,3%), 1021 fő (20,7 %) volt, aki az általános iskola nyolcadik osztályát elvégezte, de a középiskolában (még) nem végzett, 2767 fő (56 %) rendelkezett középiskolai érettségivel és 1123 fő (23 %) főiskolai, egyetemi oklevéllel.

40


27

9. számú táblázat: A szlovák népesség száma kerületenként a 2001. évi adatok szerint41

Budapest I. kerület II. kerület III. kerület IV. kerület V. kerület VI. kerület VII. kerület VIII. kerület IX. kerület X. kerület XI. kerület XII. kerület XIII. kerület XIV. kerület XV. kerület XVI. kerület XVII. kerület XVIII. kerület

Népesség összesen


Szlovák kulturális Szlovák nyelvet Szlovák értékekhez, családi, baráti anyanyelvű hagyományok körben beszélő hoz kötődő 50 12 26 162 88 89 171 108 140 211 139 130 42 27 32 61 41 67 41 39 29 132 69 68 83 59 72 70 50 44 247 159 141 99 42 55 133 88 88 200 147 150 93 59 59 53 29 38

25 914 92 520 131 605 103 492 28 948 44 137 64 137 81 787 62 995 80 852 144 441 61 763 114 353 123 510 85 232 71 028

33 90 104 132 28 34 34 89 56 42 141 60 109 142 49 37

79 989 96 353

57 122

85 183

46 135

46 107

XIX. kerület XX. kerület

63 810 65 295

30 29

40 43

24 28

35 37

XXI. kerület

80 982

46

66

45

48

XXII. kerület

52 548 20 697

37 26

71 25

51 26

48 18

1 533 1 777 921

1 1 528

1 2 362

2 1 513

3 1 570

XXIII. kerület Budapest k.m.n. Összesen

A 2001-es népszámlálási eredményekben minden kérdés esetében pozitív elmozdulás volt érezhető. A KSH adatai szerint Budapesten nemzetisége szerint összesen 1.528 (a lakosság 0,085%-a), anyanyelve szerint pedig 1.513 szlovák él. Az országos adatokkal összevetve Budapest helyzetének további erősödése figyelhető meg: a szlovák nemzetiségűek 8,6%-a, a magukat anyanyelvűnek vallók 12,8%-a lakik a fővárosban. A fővárosban öt olyan kerület volt, ahol a szlovák lakosság száma mind a négy kategória esetében meghaladta a száz főt. A négy kategóriát külön megvizsgálva a legtöbb szlovák anyanyelvű – 159 fő – még mindig XI. kerületi polgár, de a legtöbb szlovák nemzetiségű – 142 fő – a XIV. kerületben él. Az egykor hagyományosan szlováknak tekintett kerületekben (Rákoskeresztúr, Cinkota) a bevallások 41


28

szerint ennél kisebb létszámú a szlovák közösség a fenti két kategória alapján. 42 Minden esetben a kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőek száma a legmagasabb, megelőzi a nemzetiségi, anyanyelvi bevallásokat, itt is a legtöbben – 247 fő – XI. kerületi lakos, míg a szlovák nyelvet családi, baráti körben beszélők legnagyobb számban – 150 fő – a XIV. kerületben voltak. Összefoglalásként elmondható, hogy a 2001. évi népszámlálási adatok alapján a magyarországi és a fővárosi szlovákság is elsősorban kulturális kötődése alapján határozta meg magát kisebbségként. Ahogyan egy 2010. évi kutatás összegezte, a hazai szlovákság erős közösségtudattal rendelkező, jól integrálódott nemzeti kisebbség, ahol az integráltság a kisebbségi nyelv és az etnikai azonosság nem játszik már főszerepet, ám annál fontosabb a kulturális és a közösségi összetartozás tudata.43

42

Rákoskeresztúrra Podmanicky János telepítette be a szlovákokat, 1715-ben 10 magyar családot írtak össze, az 1720-as összeírásból hiányzik a település, 1728-ban 10 szlovák családnévvel találkozhatunk az összeírásokban, 1880-ban viszont a település lakosságát 68,9%-ban szlovákok alkották. Cinkotára a szlovák telepesek 1713-ban kerültek, Beniczky Tamás jóvoltából, aki ide telepítette át evangélikus vallású jobbágyait micsinei birtokáról, Zólyom vármegyéből, vallásszabadságot biztosítva, és segítséget ígérve nekik az iskola, a templom és a tanító lakásának felépítésében. Szlovák családnevek az összeírásokban 1715-ből (7 a 15 családból) és 1720-ból (19 a 37-ből) szerepelnek. 1728-ban 38 szlovák családnév és 10 magyar családnév szerepel a listában. Az itteni lakosság Hont, Nógrád és egy család esetében Árva megyéből származott. Budapest közelsége miatt a magyarosodás gyorsan lezajlott ezen a területen. Mind Rákoskeresztúrt, mind Cinkotát 1950-ben csatolták a fővároshoz. Lásd erről bővebben például: Sirácky, Ján (a kol.): Slováci vo svete I-II. Matica slovenská, Martin, 1980. 41-42. p., vagy Dr. Kósa Pál: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség története. http://church.lutheran.hu/rakoskeresztur/rkertortenet/rktoc01.htm 43 Örkény Antal–Sik Endre: Szlováknak lenni Magyarországon. In: Kolosi Tamás–Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. TÁRKI, Budapest, 2010. 346. p.

29

IV. Az Identitás – a kettős identitás „A nemzetiségi identitást őrzi, a nyelvet kevésbé.”44

IV.1. Bevezetés Az egyén identitása társadalmilag és kulturálisan meghatározott, nem eleve adott dolog, nem önmagától való és nem önmagában létező jelenség, hanem szándékos alkotás eredménye, önmeghatározás, egyszerre azonosulás és elkülönülés, önálló egységként való létezés és a különbségek láthatóvá tétele. Az identitás társadalmi kategorizáció eredménye, a „mi” és az „ők” határán keletkezik, irányt mutat és segíti az egyént abban, hogy megalkossa, megtalálja a helyét a társadalomban, illetve annak kisebb-nagyobb csoportjaiban. Bindorffer Patakit idézve megállapítja, hogy amikor az egyén „önmagát megnevezi és elhelyezi térben és időben, identitása megteremtéséhez az azonosulás lehetséges tárgyaiból kiválogatja a maga számára az önmeghatározáshoz szükséges elemeket, és ezáltal valamilyen, a saját közege (társadalma, kultúrája) által közvetített tudást internalizál, s ez az azonosulás egyúttal tudásvállalást is jelent. A társadalmi csoport tudásában való részesedés a csoporttagsághoz kapcsolódó értékszempontokkal és attitűdökkel együtt alkotják az identitás bázisát.”45 Az identitás alakulásának folyamata a társadalomban végbemenő történelmi, gazdasági, politikai, kulturális változások függvénye. Bindorffer Eriksonra hivatkozva kifejti, hogy „történelmi perspektívából nézve az identitás kulturális kondíciók, politikai és társadalmi viszonyok változásainak függvénye, s a történelemmel együtt változik, keretei felbomlanak, átalakulnak, újjászületnek.” 46 A szociológiai, szociálpszichológiai megközelítés szerint az identitás szocializáció eredménye, és az érvényes normarendszerből adódóan a csoport (társadalom) elvárásainak és anticipációinak függvényében alakul. 47 Az egyén mint társadalmi lény, élete során több társadalmi csoporthoz tartozhat, többféle identitást építhet fel magának. Szerepe saját identitásának kialakításában a többszörös kategóriaválasztás lehetőségével megsokszorozódik. Csoporttagságának megfelelő társadalmi 44

Részlet az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011. Bindorffer idézi Patakit: Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 19. p. Forrás: Pataki Ferenc: Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth Kiadó, Budapest, 1982. 46 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 20. p. 47 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 19. p. 45

30

identitását a csoport elvárásainak engedelmeskedve, de a tagsággal járó pozitív és negatív értéktulajdonítások alapján maga szerkesztheti meg. Értéktulajdonításai alapját a más csoportokkal való összehasonlítás, és az ezen a bázison alapuló értékelések és választások jelentik, amelyeket saját csoportja javára vagy ellenében hoz.48 Henri Tajfel és John C. Turner szociális identitás elmélete 49 megkülönbözteti a személyes identitást, mely az egyén saját készségeiről, képességeiről, tulajdonságairól vallott meggyőződését jelenti, illetve a csoportidentitást, társadalmi identitást, mely az egyénnek egy adott csoporttal való azonosulásaként értelmezhető. Az identitásnak ez a két szintje összefügg egymással, az embernek egy adott csoporttal való azonosulása önazonosságát is befolyásolja. Ahogyan Tajfel megfogalmazta: „a társadalmi azonosságérzet az egyén önmeghatározásának a része, amely azzal kapcsolatban keletkezik, hogy az egyén legjobb tudása szerint bizonyos, érzelmileg is minősített társadalmi csoport tagja.”

50

Turner szerint ahhoz, hogy

elmondhassuk: egy csoport identitással rendelkezik, teljesülnie kell annak a kritériumnak, hogy a csoportot kívülről és belülről egyaránt csoportként definiálják, és a csoport tagjainak rendelkezniük kell egy kollektív önképpel. Az identitásnak kognitív és affektív oldala egyaránt van. Akkor beszélhetünk identitásról, ha a csoporthoz való tartozás érzelmileg is olyannyira fontos az egyén számára, hogy az az azonosuláson és lojalitáson keresztül a viselkedésére és az attitűdjeire is hat. Az egyén összehasonlítva saját csoportját a külső csoportokkal, eltérő módon értékeli azokat, a saját csoportját (és csoporttagként saját magát is) kedvezőbben ítéli meg a külső csoportnál. „Feltételezhetjük, hogy az egyén abban az esetben hajlandó a csoport tagja maradni, illetőleg abban az esetben törekszik másik, új csoport tagjává válni, ha ezek a csoportok bizonyos tekintetben hozzásegítik őt ahhoz, hogy társadalmi

azonosságérzete

pozitív

vonatkozásokkal

gyarapodjon,

vonatkozásokkal, amelyek bizonyos kielégüléshez juttathatják.”

51

vagyis

olyan

Ha a csoport a fenti

követelményeknek nem tud eleget tenni, akkor az egyén, a csoport elhagyására fog törekedni. Ha a csoport elhagyása nehézségekbe ütközik, az egyén vagy megváltoztatja a csoport

48

Bindorffer hivatkozik Gilesre és munkatársaira: Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 20. p. Forrás: Giles, H.–Bourhis, R. Y.–Taylor, D. M.: Towards a Theory of Language in Ethnic Group Relations. In: Giles, H. (ed.): Language, Ethnicity and Intergroup Relations. Academic Press, New York, 1977. 307–347. p. 49 Tajfel, Henri–Turner, John C.: The Social Identity Theory of Intergroup Behavior. In: Austin, William G.– Worchel, Stephen (eds.): Psychology of Intergroup Relations, Nelson Hall, Chicago, 1986. 7–24. p. 50 Henri Tajfel: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. In: Lengyel Zsuzsanna (Vál.): Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. http://www.tankonyvtar.hu 51 Henri Tajfel: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. In: Lengyel Zsuzsanna (Vál.): Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. http://www.tankonyvtar.hu

31

jellemző vonásaira vonatkozó értékeléseit, és így a csoport elfogadhatóvá válik számára, vagy elfogadja a helyzetet, és „olyan társadalmi cselekvésbe kezd, amelynek célja a helyzet valamilyen kedvező irányú megváltoztatása.”52 Gereben Ferenc szerint „az identitástudat összetett, vertikálisan és horizontálisan egyaránt rétegzett fogalom. Az önmeghatározás egyik, vertikális mozzanataként az egyén elhelyezi magát a lépcsőzetes társadalmi erőtérben, tisztázza, hogy milyen kapcsolatot, milyen kötődéseket épít ki (vagy fogad el) a társadalmi közösségek különböző szintjeivel a családi, a lokális és szakmai csoportokon, a felekezeti és nemzeti közösségeken át egészen az emberiségig. Az identitás másik, horizontális megközelítési módja arra törekszik, hogy a fenti közösségekhez való viszony egymás mellett elhelyezkedő különböző színtereit mutassa be. Az identitásnak van időbeli dimenziója is, amely a múlttal kapcsolatos tudati képektől, a jelenen át, a jövőről alkotott elképzelésekig terjed.”53 A fentebb idézett definíciók is azt mutatják, hogy az identitásnak nincs általános, egységes és változatlan modellje, hiszen különféle jellegű identitások vannak, és az identitásnak is több, ideológiailag eltérő értelmezése lehet/van. A különbségek, amelyek mögött történelmi és az adott csoport helyzetéből fakadó okok állnak, abban mutatkoznak meg elsősorban, hogy az adott

identitásszerkezetben,

identitásmodellben

melyik

lehetséges

tényezőnek

van

meghatározó jelentősége.54

IV.2. Az etnikai csoport Bindorffer Györgyi a dunabogdányi svábok körében végzett kutatása során a magyarországi svábok etnikai csoportját a következőképpen határozta meg: „a magyarországi svábok etnikai csoportja alatt a magyar többségi társadalmon belül élő, származását tekintve egy másik etnikumból kiszakadt számszerű kisebbséget értek, amely face-to-face kommunikációs mezőben élve bizonyos, csak a csoportot jellemző önmeghatározó jegyek, közös kultúra tudatában speciális etnikai tudást és öntudatot alakított ki. Bizonyos meghatározó jegyek alapján, mint a csoport neve, nyelve, folklórja, érték- és normarendszere, sztereotípiái, eltér 52

Henri Tajfel: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. In: Lengyel Zsuzsanna (Vál.): Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. http://www.tankonyvtar.hu 53 Gereben Ferenc: Az anyanyelv az identitástudat szerkezetében. Regio. Kisebbség, politika, társadalom. 1998. 9. évf. 2. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00032/pdf/06.pdf 54 Péntek János: Anyanyelv és identitástudat. http://debszem.unideb.hu/pdf/dsz2010-3/Pentek%20Janos.pdf

32

más csoportoktól. Az etnikai csoport […] a hosszú távú társadalmi változások és politikai kontextusok függvényében alakul. A többséggel való több évszázados együttélés következtében

bizonyos

elemek,

elem-

és

tradícióegyüttesek

vagy

viszonyulások

elhalványulásuk és gyengülésük, vagy éppen a többségével azonos voltuk miatt azonban, pl. egyes kulturális vonatkozások, a nyelv, követett viselkedésminták, történelmi megítélések, vallás, a többségtől való etnikai elkülönülésnek már nem egyértelmű határjelei. A többségtől kulturálisan

eltérő

tradicionális

elemek

azonban

a

másság

legfőbb

kritériumait,

reprezentációjuk pedig a kisebbségi öntudat és a csoportszolidaritás, valamint a csoportkohézió alapját jelentik, és a túlélésben stratégiai funkciójuk van; míg a nem egyértelműsíthetően etnikai határjelek az asszimiláció felé mutatnak.”55 A fenti meghatározást álláspontom szerint csaknem minden, magyarországi kisebbségi közösség esetében általános érvényűnek tekinthetjük, így a magyarországi, és azon belül a Budapesten élő szlovákokra is érvényes. Az egyének azonban általában egyszerre több csoport tagjai is, amennyiben egyszerre vallják magukat eredeti közösségük és a nemzet tagjainak, kulturális kötődésük több irányba mutat, ez pedig több identifikációs bázist kínál fel. Ekkor azonban az egyén egyéni érdekei és a csoport érdekei egymástól eltérhetnek. Bindorffer Festingert idézi, aki szerint „a csoport vonzereje nem pusztán a csoporthoz tartozás tényében rejlik, hanem abban, hogy a csoporthoz tartozás révén bizonyos előnyökre lehet szert tenni.”56

IV.3. Etnikai identitás A témával kapcsolatban megoszlanak az álláspontok a kutatók között aszerint, hogy az etnikai identitás primordiális vagy instrumentális jellegű-e, vagyis, hogy az etnikai identitás eleve adott dolog-e, megváltoztathatatlan, vajon az egyén ki van-e téve ennek a statikus állapotnak, és csak ez köti a csoporthoz, vagy az etnikai identitás az adott szituáció függvénye, stratégiailag manipulálható, mind egyéni, mind csoportszinten változik, alakítható, illetve teljes mértékben társadalmi konstrukció.

55

Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 23. p. 56 Bindorffer idézi Festingert: Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 23. p.

33

Fredrik Barth szerint az identitás nem eleve adott dolog, hanem többek között más etnikumokkal

való

interakció

folyamatában

változik.

Az

identitás

kialakításához

elengedhetetlen annak a határnak a tudatosítása, mely a saját etnikum tagjai és „mások” között húzódik. Az etnikai identitás egyrészt a közösség által a külvilág felé kialakított „társadalmi önkép”, másrészt a tagjai felé közvetített erkölcsi, viselkedési és szokásbeli normarendszer. A normarendszer a közösség állandó visszajelzései közepette változhat, alakulhat, az „önkép”-et pedig befolyásolhatják a közösségen kívüli „elvárások”.57 Tehát az etnicitás állandóan változó, dinamikus jelenség, melynek lényege a másiktól való eltérés társadalmi gyökereinek kimutatása. Bindorffer etnikai identitáson az egyén azonosságérzését és élményét, csoportlojalitását érti, amit azon kisebbségi csoport iránt érez, amelybe beleszületett, s ahol elsődleges szocializációja során speciális, csak a csoportra jellemző, és a másokkal való összehasonlítás alapját képező kategoriális elemkészletet tartalmazó, az etnikai identitás bázisát jelentő etnikai tudásanyagot sajátít el; ennek a tudáskészletnek az elemei részben azonosak a nemzeti tudáskészlet elemeivel, részben eltérnek, más tartalmakat, dimenziókat hordoznak. 58 Ez a definíció tehát mindkét álláspontot magáévá teszi, hiszen a statikus elem, mint például a származás, és az instrumentális elem, vagyis, hogy az etnikai identitás dinamikus, változó jelenség, szituációfüggő, egyaránt megtalálható benne.

Szarka László a közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatóságáról írt tanulmányában azt írja, hogy a történetileg több száz éve kialakult kisebbségek esetében a hullámzó erősségű etnikai identitás jegyei a jellemzőek. Az anyanyelv vagy anyatájnyelv tiszteletével, a kisközösség saját etnikus tradícióinak ápolásával, átadásával az erős származástudat jelenlétével meghatározható etnikai azonosságtudat elsősorban abban különbözik a nemzeti identitástól, hogy a csoportidentitás a kisebbség valóságos közösségére terjed ki, s az anyanemzeti kötődések, vonzalmak csupán kiegészítik ezt az identitásformát. A magyarországi kisebbségekhez tartozó, nem értelmiségi csoportok, személyek nagyobb részét alapvetően ez az identitástípus jellemzi.59 57

Barth, Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 7. évf. 1. szám 3–25. p. Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001.. 27. p. 59 Szarka László: A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001. 36. p. 58

34

IV.4. A nemzet fogalma A nemzet meghatározására a felvilágosodás és a romantika korától kezdődően az államnemzet (politikai nemzet) és a kultúrnemzet megfogalmazást használják. Nagyon leegyszerűsítve, az államnemzeti fogalom egy nemzet tagjának tekinti az adott állami keretek, földrajzi határok között élő embereket, függetlenül az esetleges etnikai, nyelvi különbségektől, vagyis mondhatjuk, hogy ez a meghatározás a hangsúlyt az állampolgárságra helyezi. A kultúrnemzet az azonos nyelvet beszélő, azonos műveltséghez tartozó egyének összessége, e szerint a felfogás szerint tehát nem az állami lét határozza meg a nemzeti hovatartozást. A dolgozatnak nem célja a különböző nemzet-definíciók, az azokhoz kapcsolódó elméletek bemutatása, így ezt a kérdést csak annyiban kívánom érinteni, illetve csak azokat a megfogalmazásokat kívánom röviden bemutatni, amelyek hozzájárulnak a magyarországi szlovák

kisebbség

identitáskonstrukciójának

feltérképezéséhez.

Benedict

Anderson

meghatározása alapján a nemzet „elképzelt politikai közösség”, azért elképzelt, mert „még a legkisebb közösség tagjai sem ismerhetik meg soha azokat, akik őket a közösségben követni fogják. Nem találkoznak velük, nem hallanak róluk, mégis mindenkiben él a közösség képzete.” 60 Renan szerint „a nemzet létrejöttéhez a kommunikációt lehetővé tevő közös nyelven túl, az egyesülést célzó akarat, […] közös érdek szükséges. 61 Gellner szerint két ember csak akkor tartozik egy nemzethez, ha ugyanabban a kultúrában részesednek, és a kultúra ideák, jelek, képzettársítások, kommunikációs és viselkedésmódok rendszere, és a nemzetek az emberi meggyőződés, a lojalitás és a szolidaritás artefaktumai. 62 Bindorffer szerint a nemzet „adott állami keretek és földrajzi határok között élő etnikum(ok), érdekcsoportok által tudatos konstrukcióval létrehozott, az egyének által tudatosan választható politikai közege, elképzelt, de integráló közössége, amely a gazdasági és társadalmi különbségeket és az osztálytagozódást átmetszve a nemzeti közösséghez való tartozás legfőbb kritériumaként az állampolgárságot, az összetartozásérzést, valamint a közösséghez való lojalitást jelöli meg.”63

60

Anderson, Benedict: Imagined Communities. Verso, London, 1991. 6. p. Bindorffer idézi Renant: In: Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 30. p. Forrás: Renan, Ernest: What is a Nation? In: Eley, G.–Suny, R. G. (eds.): Becoming National. Oxford Unversity Press, New York– Oxford, 1996. 50. p. 62 Bindorffer idézi Gellnert: In: Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 30. p. Forrás: Gellner, E: Nations and Nationalism, Cornell University Press, Ithaca–London, 1983. 7. p. 63 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 31. p. 61

35

IV.5. Nemzeti identitás Az identitás történetileg egy adott társadalmi értékmezőben alakul ki, mely viselkedési formákat, kollektív szimbólumokat tartalmaz. A nemzethez tartozás és az egység érzéséhez a közös határokon belüli együttélés, a közös törvényeknek való alávetettség és egy nemzeti ideológia szükséges. Bindorffer az általa kutatott sváb közösség nemzeti identitásán azt az identitásképződményt érti, „mely szelektíve internalizáltan tartalmazza a saját etnikai identitásból hiányzó nemzeti tudáskészlet elemeit. […] A sváb kisebbség esetében a nemzeti identitás létrejöttét a hiánypótlás és az azonosulás szándéka vezérelte. A nemzeti azonosságtudat kialakulására lehetőséget biztosít a közös államkeret, az állampolgárság, a többség körében való együttélés szándéka, a többséggel megosztott társadalmi és kulturális érték- és interakciós mező, valamint az összetartozás-élményt kiváltó érzelmi dimenzió.”64 Szarka László szerint a térség kisebbségeinek történeti kialakulásában talán az a legfontosabb tényező, hogy „az eredeti nemzeti közösségtől való leválás pillanatában a modern nemzettudat legfontosabb hordozói – mint az egységes irodalmi nyelv, a nemzeti, állami politikai program, az egységes nemzeti kultúra, gazdaság, stb. –fejlődésüknek éppen melyik stádiumában voltak. Mivel a 19. század közepe előtt kialakult és az eredeti közösségtől földrajzilag is távolra kerülő kisebbségi csoportok már csupán kis számú értelmiségi közvetítők révén kapcsolódtak az eredeti nemzeti közösség nyelvi-kulturális és politikaigazdasági fejlődéséhez, így a formálódó nemzeti közösségtudat csak közvetve éreztette hatását. A hazai kisebbségi közösségek az eredeti nemzeti közösség kiválást követő nyelvikulturális, politikai fejlődéséről szükségképpen csak közvetett és bizonytalan tudással rendelkeznek. Ezeknek a regionális történeti kisebbségeknek a történeti identitásában a kisebbségi közösség, illetve a befogadó és új otthont adó haza és tájegység történelmével való azonosulás a domináns.”65

64

Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 31–32. p. 65 Szarka László: A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001. 33. p.

36

IV.6. A magyarországi szlovákok identitása Gyivicsán Anna szerint a magyarországi szlovákok nemzetiségi tudatának, illetve e tudat összetett tartalmának feltárása történelmi megközelítést kíván, hiszen e tudat történetileg jól elkülöníthető fázisokban formálódott, és e fázisokhoz kapcsolódó eltérő tartalmak hordozója volt. A 18–19. század fordulójáig elsősorban etnikai tudatról, míg 1880 után már egy határozottan megnyilvánuló nemzetiségi tudatról beszélhetünk, mely elsősorban a dél-alföldi településeken alakult ki. Mind az etnikai, mind a nemzetiségi tudat igen erős lokális tudattal párosul. A magyarországi szlovákok identitásának vizsgálatakor azt a tényezőt, speciális vonást is figyelembe kell venni, mely alapvetően meghatározza a hazai szlovákok identitásának alakulását, és megkülönbözteti őket a többi, hazai kisebbségi csoporttól. Ez pedig az a tény, hogy az egyes mai szlovák nyelvszigeteken élő közösségek a történeti Magyarország területén élő egységes szlovák anyaetnikumból úgy szakadtak ki, hogy továbbra is egy államkereten belül maradtak. Ennek következtében a Magyarország északi területeiről délre vándorló szlovákságot eredeti szülőföldjükön évszázadokon keresztül nagyobbrészt ugyanazok vagy igen hasonló társadalmi, kulturális hatások érték, mint a vele együtt élő magyarokat, így az új környezetükhöz is sokkal gyorsabban alkalmazkodtak, mint más kisebbségi csoportok. Gyivicsán Anna szerint már ekkor erős lehetett a szlovákokban a magyar államisághoz tartozás tudata. Ez pedig a 19. század folyamán az egyes szlovák nyelvszigeteken a gyors asszimiláció feltételeit is könnyebben megteremtette (a folyamatot természetesen egyéb társadalmi, gazdasági, politikai tényezők is befolyásolták). Másrészt viszont a szlovákoknak éppen ez az országon belüli migrációja elősegítette az egyes nyelvszigetek szlovákságának az eredeti származási hellyel való kapcsolattartás fenntartását, és ezek a rokoni, kulturális, politikai kapcsolatok bizonyos értelemben tompították az asszimilációt. 66 Az egyének etnikai identitásának vizsgálatakor kiemelt figyelmet kap a származástudat, mely egyrészt a szlovák etnikumhoz tartozás, szlovák származás tudata, de tartalmazza a földrajzi elszármazás tudatát, vagyis az ősök szülőföldjének számontartását, azt a helyet, ahonnan az ősök a jelenlegi magyarországi nyelvszigetre letelepedtek, és természetesen a következő generációk esetén már a nyelvszigetet mint a szülőföldet, ahonnan ők és közvetlen családjuk származik. Gyivicsán Anna szerint a magyarországi szlovákok esetében a származás az 66

Gyivicsán Anna: Látlelet egy nemzetiségről: a magyarországi szlovákok. In: Gyivicsán Anna: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 7. p.

37

etnikai identitás legerősebb láncszeme, még akkor is, ha már nyelvileg és kulturálisan elmagyarosodtak. Az ősök hajdani szülőföldjéhez való kötődés már nem ilyen erős. Ennek oka abban is rejlik, hogy a lakosság nem az eredeti lakóhelyéről került végleges letelepedési helyére, ezért több településen a származást már a köztes, ideiglenes letelepedési helyhez kötik. Emellett számolni kell azzal is, hogy az egyes nyelvszigetek lakóinak ősei maguk is különböző területekről érkeztek. 67 Az etnikai identitás másik rétege a nemzetiséghez és anyanyelvhez való kötődés vállalása, kinyilvánítása, mely, mint dinamikus elem, a különböző társadalmi változások függvényében folyamatos változást mutat.

67

Gyivicsán Anna: Látlelet egy nemzetiségről: a magyarországi szlovákok. In: Gyivicsán Anna: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 8. p.

38

IV.7. Ki tekinthető szlováknak? „Mitől érzem magam szlováknak, hát hogy onnan származom végül is, meg az egész, a nyelv is, bár nem olyan jó a kiejtésem, meg a kultúra is, nekem tetszik az ének, tánc, zene…”68

A csoporttal való azonosulás az egyén szubjektív döntése, egyúttal az etnikai identitás legfontosabb dimenziója, a névhasználat, a névvel való azonosulás pedig önbesorolás. Származását tekintve szlovák, aki vállalja az őseit, a csoporttagsággal pedig a név vagy a származás alapján az adott pillanatban, az adott viszonyok közt az etnikai kisebbségi közösséghez tartozónak vallja magát, vagy vállalásától függetlenül, származása alapján az adott csoport magához sorolja. A név/névhasználat–származás–csoporttagság hármasa között összefüggés van, a származás, az ősök vállalása ebben a körben a stabil elem, ami nem változik, azonban a másik két elem nélkül nem elégséges az identitáshoz. Erre példa az alábbi két interjúrészlet: „Magyar vagyok, természetesen. Európai identitásom van. Magyar kultúrában nőttem fel, magyar nyelven írok, és magyar nyelven próbálom megérteni a világ dolgait. Magyar értelmiséginek tartom magam, akinek szlovák származása, szlovák gyökerei vannak.” 69 Illetve: „Ha megkérdeznék a nemzetiségem, azt mondanám, hogy magyar, de szlovák származású vagyok, de nem érzem magam szlováknak.” 70 A csoporttagság és a névhasználat szituatív, az etnikai identitás vállalása és kinyilvánítása nem mindig jár együtt a csoporthoz tartozás aktív kinyilvánításával, a csoport tevékenységében való részvétellel, vagy egyéb, nyilvános szerepvállalással a csoport érdekében.71 Bindorffer megállapította, hogy a dunabogdányi svábok etnikai csoporttagságukat döntően a származás alapján, magyarságukat pedig elsősorban az állampolgárság és az érzelmi típusú haza-meghatározások alapján osztályozzák. Ezek a megállapítások a vizsgálatom tárgyát képező, Budapesten élő szlovák közösség esetében is érvényesek. Ahogyan az egyik interjúalany megfogalmazta, „…magyarországi szlovák vagyok, ez a hazám, magyar állampolgár vagyok, és a magyar himnuszt érzem sajátomnak. Azt nem jelenthetem ki

68

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.) 70 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 71 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 36–39. p. 69

39

egyértelműen, hogy nem vagyok szlovák.” 72 Bindorffer kutatásai szerint a magyarországi németek esetében a fiatalabb generáció tagjainál megjelenik a nyelv és a kultúra fontossága, ami annak tulajdonítható, hogy ez a nemzedék már a többségi kultúra szellemében nőtt fel.73 A következő interjúrészlet is a származás (szlovák) és állampolgárság (magyar) kettősét tükrözi, hangsúlyozva a kultúra és a nyelv fontosságát is az identitás megtartásában. „Ha a nemzetiségemre vonatkozik a kérdés, akkor azt mondom, hogy szlovák, ha az állampolgárságomra, akkor, hogy magyar. Egyébként úgy érzem, hogy ez a kettő összetartozik. Tartozunk valahová, egyrészt egy közösséghez, másrészt pedig egy államhoz, egy területhez, ahol születtünk. Tagja vagy egy közösségnek, a többségi társadalomnak, iskolába jársz, ide kötnek a mindennapok, de emellett megőrzöd a saját identitásodat, a nyelvet a kultúrát, és megtartod, amíg csak élsz.”74

IV.8. A magyarországi szlovákok, a Budapesten élő szlovákok kettős identitása Mint ahogyan már a dolgozat Bevezetőjében jeleztem, a kutatás célja a Budapesten élő szlovákok kettős identitáskonstrukciójának, etnikai és nemzeti identitáselemeinek, és ezen elemek megnyilvánulási formáinak bemutatása. A kiindulópontot Bindorffer Györgyinek a dunabogdányi svábok körében végzett kutatása adta, aki abból a tételből indult ki, hogy „az etnikai csoport identitásának mélyrétegét, alapstruktúráját az etnikai identitás alkotja, de minden olyan etnikai kisebbség, amely hosszabb időt tölt el egy többségi dominanciájú országban,

óhatatlanul

kettős

identitással, kettős

kultúrával

rendelkezik,

valamint

kétnyelvű.”75 Bindorffer szerint a kettős identitás „olyan identitáskonstrukció, amelyben egy többségi dominanciájú országban élő kisebbség saját etnikai identitásának történetileg változó, generációs eltéréseket és érvényességeket felmutató megőrzése és reprezentációja mellett magáévá teszi, internalizálja és érzelmileg átéli a többségi etnikum nemzeti identitásának azon elemeit, amelyek saját etnikai identitásának elemkészleteiből hiányoznak, vagy csak részben találhatóak meg benne.”76 Ez az identitáskonstrukció változó erősséggel, de egyszerre köti az etnikai csoportokat, illetve tagjaikat mindkét irányba, és a társadalmi72

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 42. p. 74 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 75 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 11. p. 76 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 11. p. 73

40

gazdasági, politikai helyzettől, illetve konkrét szituációtól, helyszíntől függően, ahhoz alkalmazkodva változik, kerül előtérbe valamelyik eleme. Szarka László szerint a kettős identitás a történeti és másodnyelv-domináns kisebbségekre jellemző sajátos etnikai-nemzeti csoporttudat, amely révén a kisebbségek megpróbálják összeegyeztetni a befogadó ország állampolgári közösségével való etnikai önazonosságukat és a többségi nemzethez való asszimilációs-integrációs kötődésüket. A kettős identitáson belül az etnikai és az állampolgári, illetve az asszimilációs-integrációs tényezők között legtöbbször igen törékeny egyensúly létezik, bármely negatív impulzus képes azt igen rövid időn belül egyik vagy másik irányba elmozdítani.77 Kugler József kutatásai szerint a magyarországi szlovákok (szlovák gyökerűek) egy részénél már a 19–20. század fordulójától kezdve, sőt már korábban is ún. kettős kötődés alakult ki. „Egyszerre tekintették magukat magyarnak és szlováknak (tótnak). Főként a családban és az egyházi szertartásokon használták archaikus, az irodalmi normától többé-kevésbé eltérő anyanyelvüket, és természetesnek tartották, hogy a községházán vagy gyermekeik a felsőbb iskolában a magyart használják.”78 Erre a kettős kötődésre példa az alábbi interjúrészlet is: „Nagyapáméknak még volt olyan kifejezésük, hogy uhorsky, például az összes háborúban magyar oldalon vettek részt az őseink, tehát például 1848-ban nem szlovák autonómiáért harcoltak, sőt még 1968-ban is a nagybátyám megtámadta Csehszlovákiát, de nagyon sokan mások is közülünk, szóval ettől magyarországi, hogy történelmileg is magyarországi, és nemcsak történelmi magyarországi, uhorskói, hanem kimondottan ehhez a területhez kötődően, tehát egy békéscsabai vagy pilisi szlovák az soha nem fog úgy érezni, mint egy szlovákiai szlovák emiatt sem.”79 A magyarországi kisebbségkutatás a magyarországi nemzetiségeket általában gyenge nemzetiségi tudatú kisebbségként jellemzi, és a szlovákok a többi nemzetiséghez képest e tekintetben a leginkább hátrányos helyzetben vannak. A hazai szlovákság gyenge nemzetiségi tudatáról szóló állításokat ugyanakkor Gyivicsán Anna vitatja, szerinte ugyanis a magyarországi szlovákok etnikai-nemzetiségi tudatát, annak tartalmát, elemeit soha 77

Szarka László: A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001. 37. p. 78 Kugler József: Nehéz honcsere. Dilemmák a második világháború után. Napút, 2007. 7. sz. 79 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.)

41

közelebbről nem vizsgálták. Gyivicsán felhívta a figyelmet a szlovákok erős lokális identitására, és az ezzel összefüggő származástudatra. Megállapította, hogy még a nyelvileg és kulturálisan elmagyarosodott nemzedék körében is él a szlovák származás tudata, és ez az etnikai identitásnak a legerősebb láncszeme.80 Ezt az erős származástudatot támasztják alá a következő interjúrészletek is: „Hogy fontos-e nekem a szlovákságom, a szlovák identitásom? Igen, az idő múlásával egyre fontosabbá válik, gyerekként nyilván nem érdekelt, hogy szlovák vagyok-e vagy magyar, aztán később fontosak lesznek a gyökerek, a származás is.”81 Egy másik interjúalany szerint az évek múlásával egyre inkább előtérbe kerül a szlovák etnikai identitása, a származása: „Ahogy öregszem, egyre fontosabbá válnak a szlovák gyökereim. Kiskoromban nem foglalkoztam azzal, hogy egy etnikai csoporthoz tartozom, Békéscsabán mindenkinek volt szlovák felmenője, természetes volt, ahogyan az is, hogy az öregek szlovákul vagy tótul beszéltek.” 82 Egy harmadik interjúalany véleménye szerint az etnikai identitás elemei közül a származás az, ami leginkább megkülönbözteti őket a többi csoporttól, ugyanakkor fontos a lokális identitás, illetve a Magyarországhoz tartozás tudata is. A szlovák nemzethez, a

modern államhoz

való kapcsolat azonban nincs jelen ebben az

identitáskonstrukcióban: „szerintem a tótkomlósiak nagy része, akiknek szlovák gyökereik, szlovák származásuk van, elég szkeptikus a szlovák nemzeti identitással, szlovák hovatartozással kapcsolatban, ahogyan az öregek szokták megfogalmazni: mi komlósiak vagyunk, akik tótul beszélnek. Ez a mi identitásunk, nem vagyunk szlovákok. És ebbe az is benne van, hogy egy magyar–szlovák meccsen a magyaroknak drukkolnak, és a magyar himnuszt érzik magukénak.”83 A Szlovákiával való kapcsolatot, az országhoz való viszonyt jellemzi a következő interjúrészlet is: „Hogy mit érzek az anyaországgal, Szlovákiával kapcsolatban? Ha azt hallom, „szlovák”, milyen kép merül fel bennem? Nem asszociálok semmire, a szlováksággal való kapcsolatom ugyanis ide köt, nincs olyan hely Szlovákiában, ami eszembe jutna, hogy például ez az a hely, ahonnan az őseim származnak, nincs olyan hely, ahová visszamehetnék, és azt mondhatnám, itt éltek. Csak általános tudásunk van arról, hogy melyik területről érkeztek az őseink. Az furcsa lenne, ha az egész országot hazánknak éreznénk, ha Szlovákiába utazom, inkább vendégnek érzem ott magam. Bár minden évben elutazom Szlovákiába, ez inkább a tanulmányaimmal függ össze, nincsenek ott barátaim,

80

Gyivicsán Anna: Jazyk, kultúra, spoločenstvo. Etnokultúrne zmeny na slovenských jazykových ostrovoch v Maďarsku. Slovenský výskumný ústav Zväzu Slovákov v Maďarsku, Békešská Čaba–Budapešť, 1999. 42. p. 81 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 82 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 83 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.)

42

rokonaim, akiket meglátogathatnék. Magyarország a hazám.”84 Vagy: „Egy évet töltöttem Pozsonyban, de nekem Pozsony mindig külföld marad, de örömmel tölt el, ha ott vagyok, hiányzik, ha hosszabb ideig nem utazom oda. De azt nem mondhatom, hogy a hazám, anyaországom lenne. Talán a második otthonom.” 85 Egy további interjúalany szerint bár Szlovákiában járt egyetemre, és magyarországi szlovák, aki szlovák anyanyelvűnek, szlovák nemzetiségűnek vallja magát, Szlovákiában nem érezte otthon magát: „például én sohasem éreztem Szlovákiában azt, hogy otthon vagyok, élhettem ott 3-5 évig, járhattam ott egyetemre, teljesen mindegy, de egy idő után már kimondottan nem otthonosan éreztem magam, nekem mindenképpen hiányzott a Pilis, illetve most már Pest, mert már többet vagyok itt.”86 Vagy: „Amikor Mečiar elszólta magát Békéscsabán, 1992 körül, hogy ha valami gondotok van magyarországi szlovákként, akkor az anyaország szeretettel vár, akkor döbbent csend volt, és nem tapsolta meg senki, és azért sem, mert akkor mindenkinek eszébe jutott, hogy mi készülődik itt, csak nem újabb áttelepítésekre lehet számítani? Úgyhogy mi nagyon jól érezzük itt magunkat, ahhoz, hogy most mi át akarjunk települni.”87 Az etnikai identitás állapotának értékelésekor a magyarországi szlovákokat általában bipoláris, vegyes, kettős etnikai identitásúnak minősítik. Ennek oka elsősorban az, hogy több évszázada élnek Magyarország területén, így erősen kötődnek a mai Magyarországhoz is. A szlovákok kettős identitását igazolta több kutatás is, melyek megállapítják, hogy a magyarországi szlovákok esetében a kettős identitás nem kiegyensúlyozott modellje érvényesül, amelyben domináns szerepe van a magyar nyelvnek. 88 Ahogyan az egyik interjúban elhangzott: „Hogy szlováknak vagy magyarnak tartom-e magam? Hát ez egy meglehetősen komplex választ igénylő kérdés, de ez tipikus a magyarországi szlovákok esetében. Azt gondolom, hogy magyarországi szlovák vagyok, ez a hazám, magyar állampolgár vagyok, és a magyar himnuszt érzem sajátomnak…” 89 Vagy: „Természetesen Magyarországhoz kötődöm, ha itt élsz és itt vannak a gyökereid, és általában akkor érzed csak a patriotizmust, ha külföldön vagy, ott élsz, addig nem is foglalkozol vele, hogy mi is az.”90 Vagy ahogyan egy harmadik interjúban elhangzott: „Magyar állampolgár vagyok, és szlovák nemzetiségű, nem tudom ezt a két dolgot szétválasztani, magyar vagyok, mert itt 84

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 86 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 87 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 88 Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 77. p. 89 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 90 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 85

43

születtem, ez a hazám, ez ideköt, de amellett, hogy itt élek és magyar állampolgár vagyok, szlovák nemzetiségűnek vallom magam, és egyik sem a másik rovására, inkább azt mondanám, hogy tökéletes egyensúly van a kettő között.”91 Nem egy interjúalany számolt be arról, hogy szlovákiai tanulmányai során magyarnak tekintették a szlovákiai szlovák egyetemista társai, és volt olyan is, aki Szlovákiában magyarnak vallotta magát, holott itthon a magyarországi szlovák közösséghez tartozott. Volt olyan is, akinek Szlovákiában konfliktusa származott abból, ha például az utcán magyarul beszélt, mert szlovákiai magyarnak hitték: „Pozsonyban természetesen én voltam a magyar, úgyhogy sok felvidéki magyar barátom volt, de természetesen szlovákok is. […] Nyílt atrocitás inkább akkor ért, amikor a családommal utaztam, mondjuk a vonaton, ez a 90-es évek közepe táján volt, és mivel magyarul beszéltünk, beszóltak nekünk, hogy magyarul beszélünk és közben a szlovákok kenyerét esszük, stb. szlovákul mondták persze, és azt hitték, hogy szlovákiai magyarok vagyunk…”92 Egy másik interjúalany például azzal indokolta, hogy a cseh szakot választotta a szlovák szak helyett, mert zavarta a két ország között fennálló konfliktusos viszony: „[…] hátat akartam fordítani a szlovák–magyar konfliktusoknak is, bár én sosem éreztem ezt, sosem volt negatív tapasztalatom Szlovákiában például a magyar kiejtésem miatt. Ha szlovákul beszéltem Szlovákiában, akkor azt hitték, hogy szlovákiai magyar vagyok, de ha kimondtam a „varázsszót”, hogy magyarországi szlovák vagyok, akkor egészen megváltozott a hozzám való viszonyuk. És igazából ez zavart, ahogyan a szlovákiai magyarokhoz viszonyultak, és ezért éreztem fontosnak, hogy azt mondjam, magyarországi magyar vagyok, szlovák gyökerekkel. Ez a kettő valahogy összetartozik, ha a magyarokat bántják, engem bántanak, ha a szlovákokat, akkor is engem bántanak.”93 Arra a kérdésre, hogy hogyan élik meg ezt a kettősséget, identitásukban milyen szerep jut a szlovák származásnak, a nemzetiséghez tartozásnak, esetleg a nyelvnek, mi jellemzi a magyarországi szlovákokat, a következő interjúrészletek szolgálnak válaszul. „Én magyarországi szlováknak vallom magam. Ez nagyon fontos, mert amikor Szlovákiában a riporterek megkérdeznek, hogy gyorsabban ver-e a szívem, ha átlépem a határt, akkor azt válaszolom, nézzék, én megmondom őszintén, magyarországi szlovák vagyok, és akkor ver gyorsabban a szívem, ha meghallom a magyar himnuszt, vagy a magyar zászlót látom, mert 91

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 93 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 92

44

így neveltek, és mert ez a hazám. Magyarország a hazám, itt fizetek adót, itt élek, itt születtem, […] nem akarok kettős állampolgárságot, nincs rá szükségem, akkor mehetünk Szlovákiába, amikor csak akarunk, a gyerekeim ott tanulhatnak, amikor csak akarnak, és hála istennek, az EU-ban bárhová utazhatunk minden gond nélkül.”94 Vagy: „Ez egy életérzés, a gyökerektől, hogy egy tót faluban, még a pestiek is egy tót faluban születtek, a 100 magyarországi szlovák falu egyikében, másrészt, nem tudom, talán attól, azt tudom, hogy én azóta tudatosítom a szlovákságomat, amióta tagja lettem a MASZFISZ-nak, amióta a mindennapjaim részévé vált a szlovák nyelv, amióta nem csak a kulturális érdeklődésem tárgya íródik, komponálódik, vagy hallgathatom szlovák nyelven, hanem amióta napi történésekről is beszélhetek, beszélek szlovákul. Szóval a lehetőségtől, a szabadság miatt, hogy megtehetem.”95 Egy további példa: „Itt éltem le 50 évet, ez a szülőhazám, Magyarországhoz jobban kötődöm, meg a magyar himnuszhoz is, hogy kinek drukkolok egy magyar–szlovák meccsen, hát a magyaroknak.”96 Az egyik fiatal, magát szlovák származásúnak, de magyar nemzetiségűnek valló interjúalany számára a szlováksága egyfajta plusz segítséget jelent a világ jobb megismeréséhez. „Ahogy öregszem, egyre fontosabbá válnak a szlovák gyökereim. Kiskoromban nem foglalkoztam azzal, hogy egy etnikai csoporthoz tartozom, Békéscsabán mindenkinek volt szlovák felmenője, természetes volt, ahogyan az is, hogy az öregek szlovákul vagy tótul beszéltek. Ha megkérdeznék a nemzetiségem, azt mondanám, hogy magyar, de szlovák származású vagyok, de nem érzem magam szlováknak. És magyarországi szlováknak sem. Csak van valami extra, például könnyebb megérteni a körülöttünk élő szláv népeket, azt gondolom, hogy ha valaki úgy nő fel, hogy rálátása van egy másik kultúrára, attól gazdagabb lesz, ami nagy érték. Egyébként nem érzek különbséget, a mentalitásomban magyar vagyok.” 97 Egy másik interjúalany is a szlovák származásából eredő pozitívumot emelte ki: „Hogy mit jelent magyarországi szlováknak lenni? Szerintem ez előnyt jelent, mert két nyelvet is tudok, és ez segít abban is, hogy jobban, objektívebben megítélhessem a dolgokat, amik itt zajlanak, azt hiszem, én erősebben élem meg a szlovák identitásomat, mint mások, és közelebb érzem magam a szlovákokhoz, itt is, és Szlovákiában is. Szóval a magyarországi szlovákságomat pozitív értéknek tartom.” 98 Volt olyan fiatal interjúalany is, akinek a szülei, a családja magyarnak vallja magát, már szlovák származásúnak sem tekintik magukat, ő ugyanakkor az 94

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 96 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 97 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 98 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 95

45

iskola identitásformáló erejének eredményeként szlovák nemzetiségűnek vallja magát és aktívan részt kíván venni a szlovák közösség életében. „Természetesen szlovák nemzetiségűnek vallom magam, éppen most regisztráltattam magam a kisebbségi választói névjegyzéken, sőt a nővérem is így tett, holott ő csak most kezdett el szlovákul tanulni. A családom többi tagja inkább magyarnak vallja magát. […] Az általános iskolának nagy szerepe volt a szlovák identitásom kialakulásában, szerintem elmondhatjuk, hogy a magyar nemzetiségi oktatási rendszer volt az, amely részben reszlovakizált, ha ugyanis nem jártam volna nemzetiségi iskolába, az biztos, hogy semmiféle szlovák identitásom nem lenne, egy szót sem tudnék szlovákul.”99 Az interneten közzétett, elsősorban a nyelvhasználatra összpontosító, nem reprezentatív kérdőív válaszai alapján a magyarországi, illetve fővárosi szlovákságra a szinte minden válaszban megjelenő asszimiláció, nyelvvesztés, „fogyatkozó nyelvhasználat” mellett a kettős-, illetve többes kötődés a jellemző. A válaszadók szerint az anyanyelv, a szlovák nyelv mellett, illetve gyakran ahelyett egyre inkább a közösséghez tartozás, a kulturális életben való részvétel lesz hangsúlyos, akár a szlovák nyelv használata nélkül is. „Érzelmi kötődés a szlovák nyelvhez és kultúrához, a magyarországi szlovákok közösségéhez.” Vagy: „A nemzetiségi identitást őrzi, a nyelvet kevésbé.” A fővárosi szlovákság kulturális életében aktívan részt vevő, illetve azt szervező korosztály középgenerációs, illetve inkább a nyugdíjas korosztályból kerül ki, ami érthető, hiszen ennek a korosztálynak már több ideje van, kevesebb munkahelyi, családi kötelezettséggel bír. Jól példázza ezt a fővárosi szlovák nyugdíjasklub taglétszáma is. Sok esetben a munkahelyről kikerülve – ahol vagy volt lehetőségük a szlovák nyelv rendszeres használatára, mint például a budapesti szlovák iskola pedagógusai esetében, vagy nem, mert olyan munkahelyen dolgoztak, ahol rajtuk kívül nem volt szlovákul tudó, beszélő munkatárs, és gyakran a vegyesházasságok eredményeként családi körben sem a szlovák a kommunikáció nyelve – ez az egyetlen lehetőség a kisebbségi nyelv használatára. „Szerintem, az idősebbek – családi és baráti környezetük fogyatkozása miatt – inkább ragaszkodnak az identitásukhoz.” Vagy: „Budapest a szlovákság számára is az intelligencia fellegvára, de emiatt specifikus is. Jelentős a kultúrszlovákság jelenléte, ami alatt azt értem, amikor az élete javát magyarul leélő ember, idősödvén kutatni kezdi gyökereit, és megtalálva azt, közel kerül a nemzetiségéhez, annak kultúrájához.”100

99

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) Részletek az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011.

100

46

Volt olyan válasz is, miszerint a fővárosi szlovák közösségnek több gondot kellene fordítania etnikai identitásának megőrzésére: „több gondot fordíthatnának identitásuk megőrzésére.”101 Arra a kérdésre, hogy milyenek a magyarországi, illetve budapesti szlovákok, volt olyan válaszadó, aki érzelmi oldalról közelítette meg a kérdést, tehát magyarországi szlováknak lenni pozitívum, előnnyel jár: „…magyarországi szlováknak lenni pozitívum, valami többletet ad, előnyt jelent.” Egy másik válasz szerint nem különböznek a többségi társadalom tagjaitól: „semmiben nem különböznek másoktól, esetleg csak jobban és otthonosabban mozognak a Szlovákiával kapcsolatos ügyekben és tudnak a magyaron kívül még egy nyelven beszélni.”102 Volt olyan válaszadó is, aki – elsősorban a fennálló politikai helyzet miatt – negatív érzésekkel viszonyult a kérdéshez: „A leggyorsabban fogyó, asszimilálódó nemzetiség. Nincs közös tudat, összefogás, egyetértés, csak sárdobálás az egyre csökkenő pocsolyában. Ma szégyen magyarországi szlováknak lenni az anyaország politikai hozzáállása és a magyarok kisebbségpolitikája miatt is.” Egy másik válasz is kritikát fogalmazott meg a fővárosi közösséggel kapcsolatban, kifogásolva azt, hogy a fiatalok nem tudnak szerephez jutni az idősebb generáció dominanciája miatt. „Túlságosan zárt közösség, az idősebb generáció dominanciájával. Nehéz bekerülni a körbe, az elhivatottság, az elkötelezettség, az ambíció nem számít, mert ebben egyesek konkurenciát, önös érdekeik visszaszorulását látják, feltételezik, így ellehetetlenítik a fiatalok kibontakozását nemzetiségi területen.”103

101

Részlet az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011. Részletek az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011. 103 Részletek az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011. 102

47

IV.9. Összegzés Összességében elmondható, hogy a fővárosi szlovák közösség tagjai életvitelükben a magyarsághoz asszimilálódtak. Magyar nemzeti identitásuk, magyar nemzeti érzéseik is vannak. Magyarország a hazájuk, a hétköznapokban magyarul beszélnek, miközben kötődnek a szlovák hagyományokhoz, kultúrához, nyelvhez is, s mindent megtesznek etnikai kultúrájuk megőrzése érdekében. A mindennapi élet rutinjai tehát már a magyarsághoz kapcsolják a magyarországi szlovákokat, így a hétköznapokban semmiben sem különböznek a többségi társadalom tagjaitól. Van azonban még egy „plusz” kultúra, még egy „plusz” nyelv, ami bizonyos alkalmakkor megjelenik, és ilyenkor erősebbnek bizonyul, mint a hétköznapok többségi világa. Az, hogy az identitásukban éppen melyik elem kerül felszínre, előtérbe, a szlovák származás tudata, a nemzetiséghez, anyanyelvhez kötődés, a szlovák vagy a magyar kulturális elemek, a haza képe, vagy akár az állampolgárság ténye, természetesen az adott szituáció függvénye. Arra a meglehetősen egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy kinek drukkol egy szlovák–magyar meccsen, az egyik interjúalany a következő választ adta: „Az, hogy magyarországi, az nekem állampolgárságilag egyértelmű, nemzetiségileg is egyértelmű, a bajok ott kezdődnek, amikor elkezdi keverni valaki az állampolgárságot a nemzetiséggel, és nem tisztázódik benne, hogy mi a különbség. Nálam ez nagyon jól megfér, egy szlovák– magyar meccs például nagyon érdekes ilyen szempontból, merthogy én szurkolhatok a szlovákiai csapatnak, ami tele van magyar játékossal, és a magyarországinak, amiben meg magyarországi szlovákok is játszanak, hát ilyenkor kinek drukkoljon az ember, a magyarországi szlovákoknak egyértelműen. […] Egyébként ilyenen lehetne lemérni a nemzetiségi öntudatot is. Mert szlovákok vagyunk, de mivel magyarországiak is, mi az erősebb, az állampolgárság vagy a nemzetiség? Többnyire az állampolgárság, ilyenkor a magyar zászló jelent többet, mivel gyerekkoromtól magyar csapatoknak szurkoltam. Hát, nem tudom, mások mit szólnának hozzá, például Z. aki úgy írt cikket, hogy a mieink nyertek a magyarok ellen, és a naši104 neki a szlovenszkói volt.”105 Szarka László szerint a nyelvváltás utáni szakaszba jutott kisebbségek a kettős identitás feladását követően származástudatuk esetleges megőrzése mellett az állampolgári közösséget

104 105

„A mieink” 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.)

48

tartva célközösségnek, legtöbbször az állampolgárság és nemzetiség azonosításával jutnak el a többségi nemzeti közösség vállalásához.106

106 Szarka László: A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001. 30–40. p.

49

V. Asszimiláció V.1. Az asszimiláció elmélete A szakirodalom az asszimiláció két alapjelentését különbözteti meg, az egyik az asszimilációt általános és elvont, a másik egyedi és organikus értelemben használja. Általános és elvont értelemben az asszimiláció elsődleges jelentése növekvő hasonlóság és egyezés. Az asszimiláció tehát a hasonlóvá válás, hasonlóvá tétel, illetve a hasonlóként kezelés folyamata. Egyedi és organikus értelemben az asszimiláció teljes beolvasztást jelent. Míg az általános, elvont jelentés esetén az asszimiláció folyamat, és az asszimilációnak fokozatai is lehetnek, változási irányt jelent, addig az egyedi és organikus felfogás értelmében a hangsúly a végponton van, nincsenek fokozatok, vagy bekövetkezik az asszimiláció, vagy nem.107 Szarka László szerint az asszimilációt általában olyan tömeges társadalomszociológiai és társadalomlélektani jelenségnek szokás tekinteni, amely két vagy több, egymás mellett, illetve együtt élő, egymástól nyelvében és kultúrájában különböző etnikai-nemzeti csoport kölcsönhatásában ezeknek a csoportoknak nyelvi-kulturális kiegyenlítődését, egymáshoz való hasonulását eredményezi. Az egymás mellett élő etnikai-nemzeti csoportok kölcsönhatásában eltérő számbeli, politikai erőviszonyok, külső behatások esetén a gyengébb csoport tagjainak nyelvcseréjéhez, kultúraváltásához vezető többgenerációs, ritkábban egy nemzedéken belül lezajló folyamatként jelentkezik az asszimiláció.108 A magyarországi németek körében végzett kutatásaira alapozva, Bindorffer Györgyi szerint az asszimiláció a sajáttól eltérő viszonyrendszerhez, kultúrához való, történetileg változó mértékű funkcionális alkalmazkodási, átvételi, tudatos tanulási és internalizálási folyamat. Közeledés és határátlépés is, amely során a többség és kisebbség életmódjának, viselkedésének eltérő aspektusai közötti kulturális távolság csökken. „A kisebbségi közösség tagjai egy szükségszerű adaptációs stratégia részeként átveszik a többségi társadalom emlékeit, értékeit, érzelmeit, attitűdjeit, és a közösen megélt történelem következményeként

107

Brubaker, Rogers: Az asszimiláció visszatérése? Regio. 2002. 13. évf. 1. szám 3–23. p. Szarka László: A magyarországi kisebbségek asszimilációja és fogyása Trianontól napjainkig. Pro Minoritate, 1996. Ősz, 4–10. p. 108

50

részesei lesznek egy közös kulturális, gazdasági és politikai univerzumnak, ezáltal egy másik csoport tudásának, értékelési mintáinak és attribúcióinak.”109 Milton Gordon amerikai szociológus az egyéni és csoportszinten is értelmezhető asszimiláció folyamatát az egyes fázisok egymásra épülésével hétlépcsős asszimilációs sémában foglalta össze.110 Az első lépcső az akkulturáció, amikor az egyén vagy a csoport átveszi a befogadó társadalom érték- és normarendszerét, attitűdjeit, nyelvét és tárgyi világát. A folyamat zavartalansága annak függvénye, hogy az új elemek milyen mértékben építhetők be az eredeti kultúrába. Ez tehát valójában egy másik kultúra elsajátítása. Az akkulturáció nem feltétlenül vonja magával a beolvadás újabb szakaszait, tehát nem végződik szükségképpen asszimilációval. Az asszimiláció második lépcsőfoka Gordon szerint a strukturális asszimiláció, integráció, amennyiben a befogadó társadalom nyitott és rugalmas, az egyénnek lehetősége van a befogadó társadalom intézményeibe való belépésre, egyben a felfelé való mobilitásra. A strukturális asszimiláció az egyén számára társadalmi, gazdasági, kulturális előnyöket kínál.

111

A következő lépcsőfokot a maritális asszimiláció jelenti, a

vegyesházasságok megjelenése, amely értelemszerűen szintén csak egyéni szinten vizsgálható. A negyedik lépcső az identifikációs asszimiláció, amelynek során a kisebbségi csoportban kifejlődik a többséggel való együtt- és összetartozás érzése. A következő fázis, az attitűd- és viselkedéselfogadási asszimiláció többség–kisebbség viszonyában meghatározza az interetnikus kapcsolatokat; a befogadó társadalomnak az adott kisebbséghez való érzelmi viszonyulását jelzi. Az ezt követő fázis a diszkrimináció megszűnése, az utolsó lépcső pedig a civil asszimiláció, az érték- és hatalmi konfliktusok megszűnése, amikor a kisebbség érdekképviselete megoldott, politikai csoportként jelenik meg és képviselteti magát országos szinten. Gordon asszimilációs sémáját Milton Yinger fejlesztette tovább. Yinger szerint az asszimiláció az elhatárolódás csökkenésének folyamata, mely akkor következik be, amikor két vagy több közösség, etnikai csoport vagy kisebb társadalmi csoport tagjai kapcsolatba kerülnek egymással. „Az asszimiláció az interakció, a kulturális érintkezés legapróbb, kezdeti

109

Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 136. p. 110 Gordon, Milton M.: Assimilation in American Life: The Role of Race, Religion and National Origin. Oxford University Press, New York, 1964. 111 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 152. p.

51

lépéseitől a csoportok teljes összeolvadásáig terjed.” 112 Szerinte az asszimiláció csak ritka esetben válik teljessé,

mint befejezett folyamat

a korábban

megkülönböztethető

szociokulturális csoportok egy csoporttá történő összeolvadását jelenti. Yinger szerint az asszimiláció „négy alfolyamat által meghatározott változó, ezek az alfolyamatok a keveredés, a társadalmi azonosulás eltolódása, az akkulturáció és a strukturális integráció. E folyamatok bármelyikének megváltozása nagy valószínűséggel ezek mindegyikében elősegíti a változást, ugyanúgy, ahogy korlátozása is megtorpanásra készteti a többit. A változások sorrendje nem kötött, a sorrendek különbségei a csoportközi kapcsolat különböző típusaira utalnak. Mindegyik folyamat megfordítható.”113 Yinger véleménye szerint az asszimiláció vizsgálata során az asszimiláció ellentéte, a disszimiláció – az a folyamat, melynek révén a társadalmi különbségek fennmaradnak és a különböző szubkultúrákhoz tartozó csoportok elkülönülnek – sem hagyható figyelmen kívül. Yinger az észak-amerikai társadalmat vizsgálva megjegyzi, hogy bár a legtöbb társadalomban erős asszimilációs hatások tapasztalhatók, az etnikai csoportok megerősödésére és sok helyen megújulására is van példa.114 Az akkulturáció tehát nem feltétlenül jár együtt az integrációval. Gordon és Yinger is az integráció (strukturális asszimiláció) egyéni, illetve csoport szinten zajló lefolyásában látja az asszimiláció kulcskérdését: a csoportszinten zajló integrációs folyamatok pluralizmushoz vezetnek, az egyéni integrációs stratégiák pedig asszimilációt eredményeznek.115 Álláspontom szerint mindkét koncepció, melyeket az észak-amerikai viszonyokra dolgoztak ki, bizonyos módosításokkal, hangsúlyeltolódásokkal – az akkulturációnak nyilvánvalóan nagyobb szerepe van, mint a társadalmi integrációnak – használható a hazai nemzetiségekre, így a kutatás tárgyát képező fővárosi szlovák közösségre is.

112

Yinger, Milton J: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio. 2002. 13. évf. 1. szám 35. p. Forrás: Toward a theory of assimilation and dissimilation. In Ethnic and Racial Studies Vol. 4 No. 3 July 1981, 249–264 p. 113 Yinger, Milton J: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio. 2002. 13. évf. 1. szám 34. p. Forrás: Toward a theory of assimilation and dissimilation. In Ethnic and Racial Studies Vol. 4 No. 3 July 1981, 249–264 p. 114 Yinger, Milton J: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio. 2002. 13. évf. 1. szám 35. p. Forrás: Toward a theory of assimilation and dissimilation. In Ethnic and Racial Studies Vol. 4 No. 3 July 1981, 249–264 p. 115 Gyurgyík László: Az asszimilációs folyamatok vizsgálata – komplex megközelítésben – a szlovákiai magyarság körében Kisebbségkutatás, 2003. 1. 10–46. p.

52

V.2. Asszimiláció a magyarországi szlovákság körében A természetes asszimiláció a hazai kisebbségek körében elsősorban a nemzetiségek történeti, településszerkezeti sajátosságaival, a többségi társadalommal való konfliktusmentes együttéléssel, az akkulturációs folyamatokkal, a kétnyelvűséggel és a vegyesházasságokkal magyarázható. Az erőszakos asszimiláció a hazai kisebbségek esetében mind a két világháború közötti időszakban, mind a második világháborút követően, elsősorban az oktatás és a nyelvpolitika terén mutatkozott meg. A 20. századi asszimilációs folyamatok felgyorsulásának legfontosabb oka a lakosságcsere volt, „ezek a telepítési akciók jelentették a kezdetet a […] kisebbség helyi közösségeinek felszámolásában, megfélemlítésében, a faluról való tömeges elvándorlásban, valamint az anyanyelv és a hagyományos kultúra feladásában.” 116 Hrivnák Mihály egy, a magyarországi szlovákság helyzetével foglalkozó konferencián a lakosságcsere következményeit, és a szlovákok asszimilációjára gyakorolt hatását a következőképpen foglalta össze: „Éppen ötven éve annak, hogy a csehszlovák– magyar lakosságcsere–egyezmény alapján megkezdődött a konkrét lakosság kicserélése. Ez a visszásságoktól sem mentes akció mindkét oldalon máig be nem gyógyuló, érzékeny sebeket okozott az emberek lelkében és gondolkodásában. […] A szlovákság aktív szervező és vezető rétegét elvesztette. A frissen földhöz juttatott mezőgazdasági munkások – akik többségét alkották a magyarországi szlovákságnak – a tulajdonlást alig élvezve a központilag szorgalmazott, erőltetett kollektivizálás áldozatai lettek. […] Így a még megmaradt tanyai gazdálkodásból élők jelentős része is a korabeli szocialista iparosítás nagy építkezésein kötött ki, szintén a szlovákság nemzetiségi, etnikai dezorganizáltságához – az oldott kévéhez hasonlítható – széthullásához vezetett. A korábban civil szerveződésekhez szokott, azokban aktivizálódó szlovákság csakúgy, mint minden más társadalmi réteg illetve nemzetiségi csoport szűk "Prokrustés ágyba" lett szorítva mozgásterét, szerveződését illetően. A társadalmi létből fakadó sorozatos egyéni és kollektív kudarcélmények hatására a hazai szlovákság nemzetiségét tekintve visszahúzódóbb, túlzottan alkalmazkodó, ezáltal az asszimilációnak kevésbé ellenállóbb lett.” 117 Az 1960-as évek elejétől az addig szlovák anyanyelvű iskolák kétnyelvűvé váltak, ami komoly veszélyt jelentett a társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok változása miatt amúgy is túlságosan integrálódott szlovákság

116

Szarka László: A magyarországi kisebbségek asszimilációja és fogyása Trianontól napjainkig. Pro Minoritate, 1996. Ősz, 4–10. p. 117 Hrivnák Mihály A budapesti szlovákok jelenlegi helyzete (Nemzetközi Konferencia, november 14–15.). Budapest. 1997.

53

identitástudatának

megőrzésére,

hiszen

a

szlovákság

egyetlen

lehetősége

etnikai

azonosságtudatának megőrzésére a kultúra, az oktatás területe volt. Gordon asszimilációs lépcsőit a magyarországi, illetve a fővárosi szlovákságra alkalmazva a következő állapítható meg: A fővárosi szlovákság akkulturációs szintje abban mutatkozik meg, hogy mennyi maradt meg a csoport tradicionális kultúrájából,118 illetve hogyan alakul körükben a szlovák nyelv, anyanyelv használata. Őseik kultúrája mellett a magyar kultúra számos elemét is magukévá tették, s ezek kultúrájuk részévé váltak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy saját kultúrájuk elemeit feladták volna, vagy felcserélték volna a többségi társadalom kultúrájával, inkább csak bővült a szlovákok kulturális repertoárja, egyszerűen magukévá tettek bizonyos értékeket, normákat, kulturális elemeket. Az egyik interjúban a következő hangzott el a szlovák–magyar együttéléssel, integrációval, a többségi társadalom kulturális elemeinek átvételével kapcsolatban: „Bár a nyelv különböző, de a kultúra mondhatjuk, azonos volt, senki sem tud különbséget tenni közöttünk, mert mindig olyan közel voltunk egymáshoz, és azt hiszem, hogy a szlovák kisebbség áll legközelebb a magyar nemzethez. És ez megmagyarázza az asszimilációt.” 119 Számos kutatás rögzíti, hogy a magyarországi szlovákok esetében a nyelv jelenti az etnikai jelleg magját, ez a csoporthovatartozás megőrzésének legfontosabb jegye, hiszen anyagi akkulturációjuk (az öltözködés, építészet, használati eszközök, termelési eljárások terén) végbement. Ugyanakkor a magyarországi szlovákok kétnyelvűsége mára vitathatatlan tény,120 a nyelvi asszimilációnak nem tudtak ellenállni. Ezt egyértelműen alátámasztják a népszámlálás adatai is: identitásmegőrző elemként az anyanyelv helyett egyre inkább a hagyományokhoz, a kulturális értékekhez való tartozás vált fontossá, a zene, a tánc, a szokások, a lokálpatriotizmus. Ez utóbbi általában azt a helyet jelöli, ahonnét a fővárosba települtek, ahol a rokonok esetleg ma is élnek, Budapesthez kevesebben kötődnek. Az idősebbek még beszélnek szlovákul, anyanyelvüknek is sokan a szlovákot, annak valamely helyi változatát vallják, még szlovákul énekelnek, esetleg imádkoznak, tradicionális ételeket is főznek, de a következő generációnál már a két nyelv, két kultúra közül a magyar az erősebb a hétköznapok szintjén. Ők vagy magyar iskolába jártak, vagy nemzetiségi iskolába, ahol ugyan tanultak szlovákul, de az irodalmi szlovák nyelvet, és ezt a harmadik generációnak nem adták át. Tény, hogy szinte 118

Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 141. p. 119 2010-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 120 A kérdés persze ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel. A magyarországi szlovák származású polgárok jelentős része már nem beszél szlovákul.

54

kivétel nélkül jobban beszélnek magyarul, műveltségük, tudásanyaguk is már a magyar kultúra bázisán nyugszik. A legfiatalabb generációnak is van lehetősége az iskolában szlovákul tanulni, de általában anyanyelvének már a magyart tekinti, otthon kizárólag magyarul beszél. Ahogyan az egyik interjúalany megfogalmazta: „A magyarországi szlovákoknak jobbára kettős identitása van. Még azt is ki merem jelenteni, hogy a magyar identitásuk erősebb, mint a szlovák. Ami a nyelvet illeti, biztosan, a nyelvváltás végbement, csupán néhány olyan család van, ahol még ez nem következett be. Van egy erős kulturális háttér, és a gyerekeiket igyekeznek az iskolában szlovák nyelven taníttatni, de nagyon gyenge az identitásuk, mert Szlovákiát, mint független államot csak 1993-ban hozták létre. […] Szóval, azt mondhatjuk, hogy a szlovákok integrálódtak, mára már túlságosan is integrálódtak.”

121

Az asszimiláció második lépcsőfoka Gordon szerint a strukturális

asszimiláció, integráció. 122 A strukturális asszimiláció, társadalmi integráció változója az oktatás nyelve is, tehát fontos adat, hogy a Budapesten élő, dolgozó szlovákok körében milyen szempontok játszanak szerepet az iskolaválasztásban, kik azok, akik a budapesti szlovák óvodát, iskolát választják, és miért, illetve, ha nem ebbe az iskolába íratják be gyermekeiket, annak milyen okai vannak. Természetesen ez a kérdés is jóval összetettebb, praktikus okok is szerepet játszanak az iskolaválasztás során, melyekkel nehéz versenyre kelni. Elég csak a szlovák nyelv hasznosságára, a nyelvtanulás előnyeire/hátrányaira utalni, a nyelv presztízsére, a két ország közötti kapcsolatokra gondolni. „Manapság, azt hiszem, még ha szeretném is, hogy tanuljanak a gyerekeim szlovákul, azt kell mondanom, hogy inkább az angol vagy a német nyelvet tanulják meg, hogy több lehetőségük legyen az életben.” 123 Emellett az iskolaválasztás függ a szlovákok területi elhelyezkedésétől is, hiszen a fővárosi szlovákság nem él egy tömbben, elkülönülten, hanem a főváros csaknem minden kerületében, szétszórva. Nehezen képzelhető el, hogy a város másik végében lakó szülő gyermekét a szlovák iskolába íratja, vállalva a plusz terhet, időt, amit az oktatási intézménybe való eljutás jelent. A következő lépcsőfokot a maritális asszimiláció jelenti, a vegyesházasságok megjelenése. Ahogyan az egyik interjúalany megfogalmazta, az asszimiláció egyik oka a vegyesházasságok nagy száma. „Sajnos az asszimiláció nagyon előrehaladott. Például a legtöbb házasság vegyesházasság.” 124 Az 1990. évi népszámlálás szerint az etnikailag homogén házaspárok aránya a magyarországi kisebbségek közül a szlovákoknál volt a 121

2010-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001. 152. p. 123 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 124 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 122

55

legalacsonyabb. A 2001. évi népszámlálási adatok szerint a magukat szlovák nemzetiségűnek valló feleségek 13,7 százalékának volt magát szlovák nemzetiségűnek valló férje, 31,6 százalékuknak a férje kettős kötődésűnek, szlovák és magyar nemzetiségűnek vallotta magát, és 50,7 százalékuknak a férje csak magyarnak vallotta magát.

125

A magyarországi

kisebbségekre jellemző, hogy a gyermekek inkább követik az anya, mint az apa nemzetiségét. Az alábbi táblázat és grafikon a gyerekek nemzetiségét mutatja azokban a családokban, amelyekben legalább az egyik házastárs szlovák nemzetiségű kötődésű (abszolút számban) 126 10. számú táblázat: A gyerekek nemzetisége azokban a családokban, amelyekben legalább az egyik házastárs szlovák nemzetiségű kötődésű (abszolút számban) a 2001. évi népszámlálási adatok alapján Csak magyar

Csak adott kisebbség

4731

542

Magyar és adott kisebbség 1309

Egyéb

Nem nyilatkozott

Ismeretlen

Összesen

62

321

30

6995

8. számú grafikon: A gyerekek nemzetisége azokban a családokban, amelyekben legalább az egyik házastárs szlovák nemzetiségű kötődésű (abszolút számban) a 2001. évi népszámlálási adatok alapján

Magyar és adott kisebbség 19%

Csak adott kisebbség 8%

Nem nyilatkozott 5% Ismeretlen Egyéb 0% 1%

Csak magyar 67%

A statisztikai adatokból kitűnik, hogy „adott nemzetiségű (homogám és heterogám) házaspárok adott nemzetiségűként összeírt gyerekeinek száma kisebb, mint amennyit a népszámlálási statisztika a családi állás keretében adott nemzetiségű gyerekként kimutat. Ez azt jelenti, hogy olyan gyerekeket is kisebbségi nemzetiségűként regisztrálták, akik szülei

125

Forrás: Tóth Ágnes–Vékás János: Család és identitás. A vegyes házasság szerepe a magyarországi kisebbségi közösségek reprodukciójában. Demográfia, 2008. 51. évf. 4. szám 348. p. 126 Forrás: Tóth Ágnes–Vékás János: Család és identitás. A vegyes házasság szerepe a magyarországi kisebbségi közösségek reprodukciójában. Demográfia, 2008. 51. évf. 4. szám 351. p.

56

nem vallották magukat az adott nemzetiséghez tartozónak.” 127 A disszimiláns gyerekek aránya a szlovákoknál 23 százalék volt. Tóth Ágnes és Vékás János közös tanulmányukban megjegyzik, hogy „Budapesten a szlovák nemzetiségű gyerekeknek valamivel kisebb hányada él, mint a szlovák nemzetiségű népességé, viszont kiugróan magas a disszimiláns gyerekek aránya. Ezt értelmezhetjük úgy, hogy a fővárosi szlovákság az elmúlt évtizedekben erőteljes asszimilációs nyomásnak volt kitéve, de úgy is, hogy az utóbbi időben megváltozott körülmények között éppen ott ismerik fel mind többen és érzik fontosnak – például a népszámlálás során is – kifejezni szlovák kötődésüket.”128 Gordon következő lépcsőfoka az identifikációs asszimiláció, amelynek során a kisebbségi csoportban kifejlődik a többséggel való együtt- és összetartozás érzése. A magyar csoporttudattal való azonosulás érzelmi bázisa a magyarokkal átélt közös élmény, kognitív bázisa a közös érdek. Ahogyan az egyik interjúban elhangzott, „…a szlovákok mindig a magyarokkal éltek együtt, egy országon belül, évszázadokon keresztül. Nem volt olyan másik ország, ahová tartozhattunk volna. A szlovákok a 20. századig sosem éltek Magyarország határain kívül.” 129 Az attitűd- és viselkedéselfogadási asszimiláció többség–kisebbség viszonyában meghatározza az interetnikus kapcsolatokat, a befogadónak az adott kisebbséghez való érzelmi viszonyulását jelzi. A szlovákok és magyarok együttélése során alakultak ki történelmi előítéletek, jelenleg azonban sem etnikai előítéletekről, sem diszkriminációról nem beszélhetünk a magyarországi szlováksággal kapcsolatban. Az utolsó lépcső, a civil asszimiláció, amikor megoldott a kisebbség érdekképviselete, politikai csoportként jelenik meg és képviselteti magát országos szinten. A kisebbségi önkormányzatok létrehozásával a magyarországi, illetve fővárosi szlovákság érdekképviselete erősnek, megoldottnak látszik, a kisebbségek parlamenti képviselete ugyanakkor máig várat magára. Az interneten közzétett nyelvhasználati kérdőív azon kérdésére, hogy mi jellemzi a magyarországi szlovákságot, illetve a budapesti szlovák közösséget, a legtöbb válaszadó az asszimilációt, a nyelvvesztést, fogyatkozó nyelvhasználatot, „szétszórtságot” említette, volt

127

Tóth Ágnes–Vékás János: Család és identitás. A vegyes házasság szerepe a magyarországi kisebbségi közösségek reprodukciójában. Demográfia, 2008. 51. évf. 4. szám 342. p. 128 Tóth Ágnes–Vékás János: Család és identitás. A vegyes házasság szerepe a magyarországi kisebbségi közösségek reprodukciójában. Demográfia, 2008. 51. évf. 4. szám 342. p. 129 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.)

57

olyan válasz, mely szerint a hazai szlovákság „a leggyorsabban fogyó, asszimilálódó nemzetiség.”130 Yinger szerint bár a mai társadalmakban „hatalmas asszimilációs erők működnek, bizonyos körülmények

között

a

csoportok

a

korábbiaknál

is

jobban

elkülönülhetnek.

A

megkülönböztetés eltűnő kulturális jegyei néha újult erővel jelentkeznek ismét: a nyelvi különbségek növekedhetnek, az identitás pedig az etnikai csoport felé tolódik vissza.” 131 Mivel magyarázható, hogy a megváltozott társadalmi, gazdaság, politikai viszonyok között az etnikai kötődés jelentősége a nyilvánvalóan meglévő asszimiláció ellenére sem csökken? A lehetséges okok között szerepel az ősök tisztelete, az ősökhöz való kötődés, a származás tudata, egy másik lehetséges magyarázat lehet, hogy az elidegenedett világban az etnikai kötődés segíti a közösségi érzés megőrzését, a valahová tartozás érzését. Egy következő indok lehet az, hogy az egyénnek valamilyen érdeke fűződik hozzá, előnye származik a csoporttagságból. A hazai szlovákság körében az asszimiláció mellett a disszimiláció is jelen van. A kisebbségi önkormányzatok létrehozásával elsősorban kulturális téren sikerült a hazai szlovákságot mozgósítani, és ha a nyelvet már nem tekinthetjük is az etnikai identitás magjának, de a megőrzött kulturális elemek, hagyományok, szokások, az énekkar, a tánccsoport, vagy a különböző egyesületek, klubok is a közösséghez tartozás tudatát erősítik a legidősebbek, illetve a középgeneráció tagjaiban. A fiatalok megnyerése sokkal bonyolultabb, hiszen a hagyományos népi kultúra elemei a mai modern világban már nem tűnnek különösebben vonzónak, a modern szlovák kultúra pedig egyrészt nyelvismeretet feltételez, és nem is mindig elérhető, megismerhető, illetve inkább „idegen” kultúraként jelenik meg. A rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint a 2001. évi népszámlálás szerint az 1990. évihez képest nőtt a szlovák nemzetiségűek száma, ami jó jelnek tekinthető az asszimiláció/disszimiláció folyamatát vizsgálva. Ahogyan az interneten közzétett kérdőív egyik kitöltője megjegyezte, szembe kell szállni az asszimilációval: „Szembeszállni az asszimilációval nagyon fontos, mert a magyarországi szlovákok a leginkább asszimilálódott kisebbség Közép-Európában. Az 1990. évi népszámlálási adatok szerint csak 10.500 szlovák volt Magyarországon, míg a rendszerváltozás után, a civil szférának és a kisebbségi önkormányzatoknak köszönhetően 2001-ben 17.700 szlovák volt a népszámlálási adatok

130

Válaszok az interneten közzétett kérdőívre. 2011. Yinger, Milton J: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio. 2002. 13. évf. 1. sz. 34. p. Forrás: Toward a theory of assimilation and dissimilation. In Ethnic and Racial Studies Vol. 4 No. 3 July 1981, 249– 264. p. 131

58

szerint, szóval megváltozott a trend: nőni kezdett a szlovákság száma, ami szerintem jó jelnek tekinthető.”132 Yinger egy analógiával él az etnicitással kapcsolatban, szerinte az etnicitás olyan, mint a kőolaj, melynek „termelése és felhasználása egy ideig fokozódhat, miközben a teljes mennyisége csökken. Az etnicitás ma sokkal jelentősebb társadalmi erő, mint egy nemzedékkel ezelőtt, annak ellenére, hogy az asszimilációs folyamatok sok társadalomban, sőt még a társadalmi választóvonalakon keresztül is közelebbi kapcsolatba hozták egymással a különböző csoportokat.”133

132

Válaszok az interneten közzétett kérdőívre. 2011. Yinger, Milton J: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio. 2002. 13. évf. 1. sz. 41. p. Forrás: Toward a theory of assimilation and dissimilation. In Ethnic and Racial Studies Vol. 4 No. 3 July 1981, 249–264 p. 133

59

VI. Nyelvhasználat – még mindig anyanyelv? „A magyarországi szlovákok egyre inkább egynyelvűvé válnak, egyre gyengül a szlovák nyelvhasználatuk, a valamikor aktív nyelvtudás is passzívvá válik. Mivel a többségük munkahelyén nem használja a szlovák nyelvet, a vegyesházasságok váltak mindennapossá, a szlovák nyelv elfelejtődik.”134

VI.1. Bevezetés Mára szinte közhellyé vált, hogy a nyelv, az anyanyelv jelentős mértékben meghatározza a gondolkodásmódot, világképet. Humboldt szerint „minden nyelvben sajátos világszemlélet rejlik.”

135

Ugyanez

a

gondolat

Edward

Sapir

amerikai

antropológus,

nyelvész

megfogalmazásában: „a nyelv kalauzként szolgál a társadalmi valósághoz. […] Naiv dolog azt hinni, hogy az emberek a valósághoz a nyelv nélkül viszonyulnak, s hogy a nyelv csupán a kommunikáció és a reflexió alkalmi eszköze. A való helyzet az, hogy a világképet jelentős mértékben a nyelv határozza meg. Nincs két olyan nyelv, mely ugyannak a társadalmi valóságnak a kifejezője volna…”

136

Vagyis ahány nyelv van, annyi világunk van,

annyiféleképpen látjuk a körülöttünk lévő világot. Sapir szerint tehát nem arról van szó, hogy ugyanaz a világ fejeződik ki különböző módon két különböző nyelv esetében. Példaként az irodalmat említi, hiszen egy vers megértéséhez sem elegendő az egyes szavak megértése, ismerni kell hozzá az egész társadalmat, mivel csak így érthetők meg a szavak és azok jelentésárnyalatai.

137

Benjamin Lee Whorf, Sapir tanítványa szerint a nyelvészeti

vizsgálódásban a jelentés az alapvetően lényeges, és a jelentéskategóriák kulturális tradíciónként változnak. Whorf állítása szerint a nyelv a gondolkodást tükrözi és tartja egyúttal korlátok között, a megtanult nyelv szükségszerűen strukturálja azt, amit mondunk. Az is nyilvánvaló, hogy mindenki a saját nyelvén gondolkodik, ezért a gondolkodás kategóriái az adott kultúra kategóriái.138 Ezt a gondolatsort fűzi tovább Banczerowski Janusz, aki szerint „a világ nyelvi képe nem más, mint azok által a nyelvhasználók által tapasztalt, objektívan létező valóságnak a képe, akik hasonló tapasztalatokkal rendelkeznek, és hasonló értékeket vallanak. A világ nyelvi képét a valóságról szóló tudásfajtaként is értelmezhetjük, 134

Az interneten közzétett nyelvhasználati kérdőívre adott válasz részlete. 2011. Humboldt, Wilhelm von: Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem fejlődésére gyakorolt hatásáról. In: Telegdi Zsigmond–Ara Kovács Attila (szerk.): Wilhelm von Humboldt válogatott írásai. Európa Kiadó, Budapest, 1985. 69-115. p. 136 Sapir, Edward: A nyelvészet mint tudomány. Gondolat, Budapest, 1971. 46. p. 137 Sapir, Edward: A nyelvészet mint tudomány. Gondolat, Budapest, 1971. 46. p. 138 Bohannan, Paul–Glazer, Mark (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem Kiadó, Budapest, 1997. 220. p. 135

60

amely egyidejűleg a tudás hordozóját is feltételezi. Ez pedig nem más, mint az ember mentális információs térképe, azaz a világról megalkotott belső (alanyi) képe, amelynek a nyelv az integráns részét képezi, s mivel ez a kép csak a nyelvben létezhet, benne van kódolva és rögzítve a nem lineáris fogalmi struktúra formájában. Ez a világ nem tudományos, hanem naiv, mindennapi, szubjektív képe.”139 A fentiek alapján felmerül a kérdés, hogy a magyarországi szlovákok nyelvben rögzült világképe milyen mértékben kötődik a szlovák, illetve a magyar nyelvhez, a két különböző nyelvi világkép hogyan találkozik és mennyire hat egymásra, a kisebbség specifikus nyelve egyedi nyelvben rögzült világképnek tekinthető-e?140 A magyarországi szlovákok körében az utóbbi években Tuska Tünde

141

a Čabiansky kalendár 1920–1939 között megjelent

példányainak feldolgozásával, Zsilák Mária lakossága körében, míg Császári Éva

143

142

több magyarországi szlovák település

a bükkszentkereszti szlovákok körében folytatott

kutatásokat az egyes közösségek nyelvjárását, a nyelv funkcionális rétegeit és az általuk közvetített, az egyes rétegekben rögzült nyelvi világképet vizsgálva. Általánosságban elmondható, hogy a magyarországi szlovákok nyelvben rögzült világképe a szlovák nyelv tekintetében a hagyományos népi kultúrához köthető (hiedelemvilág, népi vallásosság, népi gyógyászat, hagyományos foglalkozások, táplálkozás, stb.). Zsilák Mária megállapította, hogy a magyarországi szlovák kisebbség nyelvben rögzült világképe az összetartozás érzését idézi elő és az identitás hordozója, továbbá fontos információs forrás is, mert magába foglalja az adott közösségnek a világgal kapcsolatos ismereteit és axiológiai rendszerét.144

139

Banczerowski Janusz: A világ nyelvi képe. A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008. 139–140. p. 140 Zsilák Mária: Változó világ–változó világkép nyelvi tükörben. In: István Nyomárkay (ed.): Hungaro Slavica, 2001. 326-333. p. 141 Tuska Tünde: A Čabiansky kalendár 1920-1939 évfolyamaiban megjelent cikkek nyelvszemlélete. Doktori disszertáció. Budapest-Békéscsaba, 2002. 90-120. p. 142 Žiláková, Mária: Jazykový obraz sveta (lingvistic image of world) Slovákov v Maďarsku v kontexte bilingvizmu. In: Žiláková, Mária: Dynamika jazyka Slovákov v Maďarsku. Štúdie. ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004., 143-152. p. 143 Császári Éva: Bükkszentkereszt – egy magyarországi szlovák közösség – lakosainak kétnyelvűsége és a benne rögzül világ nyelvi képe. Doktori disszertáció, 2011. 144 Žiláková, Mária: Jazykový obraz sveta (linguistic image of world) Slovákov v Maďarsku v kontexte bilingvizmu. In: Žiláková, Mária: Dynamika Jazyka Slovákov v Maďarsku. ELTE-BTK Szláv Filológiai Tanszék. Budapest, 2004. 152. p.

61

VI.2. Az anyanyelv kérdéséhez A kutatók többsége egyetért abban, hogy a nyelv az etnicitás legfontosabb összetevőinek egyike, az anyanyelv – mint az identitást, az etnikai hovatartozást meghatározó egyik legfontosabb objektív tényező – lényegében egy adott kultúrához tartozás azonosító jele, amely idegen vagy vegyes nyelvi környezetben az azonos anyanyelvű emberekkel való együvé tartozás érzésében is megnyilvánul. Nagyrészt az anyanyelven zajlik az egyén elsődleges szocializációja, az adott kultúra értékeinek és normáinak elsajátítása. A fentiek alapján tehát leszögezhetjük, hogy a nyelv vizsgálata nélkül valójában sem az etnicitás, sem az etnikai folyamatok nem vizsgálhatók. Az anyanyelvvel összefüggő kérdések vizsgálatakor különböző elméleti és módszertani megközelítésekkel találkozhatunk; magának az anyanyelvnek a meghatározása sem egységes.145 Az általánosan elfogadott definíció szerint az anyanyelv az a nyelv, amelyen az ember gyermekkorában legelőször tanul meg beszélni, és a legjobban ismer, amelyen rendszerint gondolkodik, amelyet a családi életben, magánéletben legszívesebben használ. Szépe György szerint az anyanyelv az egyén szempontjából a születés nyelve, a család nyelve, az a nyelv, amelyet az egyén, a gyermek elsőként birtokol.146 Kiss Jenő megfogalmazásában az anyanyelv elsőként megtanult nyelvként elsődleges nyelv, és magyar anyanyelvű, aki ezzel a nyelvvel azonosul.147 Tove Skutnabb-Kangas148 szerint az anyanyelv többféleképpen definiálható. Négy különböző kritériumot határoz meg a definíciókhoz: a származást, a nyelvtudás fokát, az anyanyelv funkcióját és az azzal való azonosulást. Eszerint a származás kritériuma alapján az anyanyelv az elsőként megtanult nyelv. A nyelvtudás foka szerint az anyanyelv a legjobban ismert nyelv, funkciója szerint pedig a legtöbbet használt nyelv. Skutnabb-Kangas az azonosulás kritériumát két alkategóriára bontja, a belső azonosulás szempontjából az anyanyelv az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, a külső azonosulás szempontjából pedig az a nyelv, amellyel a személyt anyanyelvi beszélőként azonosítják. Skutnabb-Kangas szerint a fentiek alapján tehát egy személynek több anyanyelve is lehet, különösen a származás és az azonosulás szempontjából, de a többi kritérium alapján is. Ugyanannak a személynek a különböző definíciók szerint másmás lehet az anyanyelve, a definíciók alapján (kivéve a származás szerintit) egy személy 145

Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 42. p. 146 Szépe György: Nyelvpolitika: múlt és jövő. Iskolakultúra, Pécs, 2001. 130. p. 147 Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995. 152. p. 148 Skutnabb-Kangas, Tove: Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997. 12–13. p.

62

anyanyelve élete során akár többször is változhat. Állítása szerint az anyanyelv-definíciókat a nyelvi emberi jogokkal kapcsolatos tudatosság foka alapján hierarchikus sorrendbe állíthatjuk: nyelvi emberi jog az anyanyelvvel/anyanyelvekkel azonosulni, az(oka)t tökéletesen elsajátítani, a hivatalos életben használni, valamint ugyanilyen jog megtanulni az adott országban használatos hivatalos nyelvet, illetve a hivatalos nyelvek közül egyet. A nyelvész szerint minden gyermeknek tökéletesen el kell sajátítania anyanyelvét, bármi legyen is az, ugyanakkor az adott társadalom domináns nyelvét is el kell sajátítania, a lehető legjobban. „Az anyanyelvre a pszichológiai, a kognitív és a lelki túlélés miatt van szükség – ezek kulturális jogok. Az összes többi nyelvre, beleértve annak az országnak a hivatalos nyelvét, ahol a gyermekek élnek, a társadalmi, gazdasági, politikai és polgárjogok miatt van szükség.” 149 Skutnabb-Kangas szerint a származás és az azonosulás szerinti definíciók együttes alkalmazása jelzi a nyelvi emberi jogok iránti legmagasabb fokú tudatosságot: az anyanyelv az a nyelv, amelyet az egyén először tanul meg, és amellyel azonosul.150 SzegedyMaszák Mihály az anyanyelvet nem csupán kommunikációs eszköznek tekinti; szerinte az anyanyelv sajátos szemlélet, sajátos logika is, hiszen „nyelvünk szerkezete nem eszköze, hanem formálója gondolatainknak.” 151 Gáll Ernő pedig úgy tartja, hogy az anyanyelv „az etnikum egyéniségének lényegi meghatározója.” 152 Görömbei András szerint az anyanyelv megőrzi tapasztalatait, biztosítja folytonosságát és hagyományközösségét.

153

A fenti

definíciók alapján tehát az anyanyelv az a nyelv, amelyet az egyén először tanul meg, amellyel azonosul, amelyet a legjobban beszél, amelyen gondolatait megfogalmazza. Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy a magyarországi szlovákság, ezen belül a fővárosi szlovákok különböző generációja mely nyelvet tekinti anyanyelvének, valóban elsőként, családi körben megtanult nyelv-e a szlovák nyelv, annak valamely helyi változata? Valóban ezt a nyelvet beszéli-e a legjobban, ezen gondolkodik, álmodik, számol, imádkozik, káromkodik? Igaz-e még a hazai szlovákságra, hogy a nyelv, az anyanyelv a legfontosabb 149

Kontra Miklós idézi Skutnabb-Kangast. In: Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010. 23-24. p. Forrás: Skutnabb-Kangas, Tove: Education of Minorities. In: Fishman, Joshua A. (ed.): Handbook of language and identity, Oxford University Press, Oxford, 1999. 58. p. 150 Skutnabb-Kangas, Tove: Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997. 12–13. p. 151 Görömbei András idézi Szegedy-Maszákot: Szegedy-Maszák Mihály: A nemzet mint érték. Új Forrás, 1980. 4. 40-41. p. In: Görömbei András: Anyanyelv, irodalom, tudomány, nemzettudat. www2.mta.hu/fileadmin/szervezetek/hatarontuli/ATT00672.doc 152 Gáll Ernő: A sajátosság méltósága és ami mögötte van. In: Gáll Ernő: A sajátosság méltósága. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. 153 Görömbei András: Anyanyelv, irodalom, tudomány, nemzettudat. www2.mta.hu/fileadmin/szervezetek/hatarontuli/ATT00672.doc

63

eleme etnikai identitásának, vagy ezt a szerepet egyre inkább a származástudat, a hagyományok, és a kultúra más elemei veszik át?

VI.3. Rövid történeti bevezető, az anyanyelvi bevallások statisztikája A szlovákok a mai Magyarország területén a törökök kiűzése után, a 17. század végén, illetve a 18. században, több hullámban telepedtek le, és mivel a történeti Magyarország különböző régióiból érkeztek, a magyarországi szlovák nyelvszigeteken mindhárom alapnyelvjárás, a nyugat-, a kelet- és a középszlovák nyelvjárás, valamint azok változatai egyaránt megtalálhatók. Így Magyarország északi megyéiből délre vándorló szlovákság sokszor erősen különböző nyelvjárásban és – a közös kulturális elemek mellett – egymástól eltérő népi kultúrával rendelkezett. Elvándorlásukkal eltávolodtak az anyanyelvi kultúra közegétől, annak kulturális központjaitól. A nyugat-szlovák nyelvjárást elsősorban a dunántúli szlovákság, a kelet-szlovák nyelvjárást a bükki és zempléni települések, a közép-szlovák nyelvjárást pedig a nógrádi, a Pest környéki és a dél-alföldi szlovákság beszéli. A kisebbségi közösségek által beszélt nyelvváltozatok nem voltak képesek a megújulásra, így a csaknem háromszáz év alatt fokozatosan veszítettek társadalmi értékükből és egyre szűkült a nyelvhasználati színterek köre.154 A 19. század második felétől, a polgári intézményrendszer kialakulásával a társadalmi érintkezésben a szlovák nyelv szerepét a magyar vette át, így a századfordulótól a magyarországi szlovák közösségek kétnyelvűvé váltak. Csehszlovákia létrejöttével, 1918 után a szlovák nyelv fejlődési lehetőségei megváltoztak. Szlovákiában a szlovák nyelv hivatalos nyelvvé vált, és kialakult a regionális változatok felett álló, közös szlovák beszélt nyelvváltozat. A magyarországi szlovák nyelvszigeteken viszont a szlovák nyelv megragadt eredeti állapotában, nem tudott megújulni, a Szlovákiában lejátszódott nyelvfejlődés nem befolyásolta a magyarországi szlovák nyelvszigetek nyelvváltozatait. Az 1918-ig meglévő nyelvi és kulturális csatornák megszűntek a két terület között, és bekövetkezett a leszakadás. A szlovákiai kedvező folyamattal szemben a nyelvszigeteken éppen fordított, negatív változás következett be.155 A magyarországi szlovákok nyelve kedvezőtlen helyzetben volt, elsősorban a közigazgatásban, a hivatalos kapcsolatokban, s olykor a társadalmi reprezentációban is. Az iskolák, a kulturális intézmények nyelve a magyar nyelv lett, a nemzetiségi intézmények kétnyelvűvé váltak. A helyi nyelvváltozatok – mindenfajta nyelvi megújulás nélkül – 154

Természetesen a probléma lényegesen összetettebb. Gyivicsán Anna: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói. II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 92. p. 155

64

továbbra is megtartották kommunikatív funkciójukat, természetesen a magyar nyelv használata mellett, és egyes településeken elsősorban az idősebb generáció körében, még ma is ez a helyzet. 156 Gyivicsán Anna a kulturális rendszerek belső tartalmi rétegzettségét vizsgálva megállapította, hogy az anyanyelvi kulturális kommunikáció alapján a magyarországi etnikai kulturális modellek három alaptípusba sorolhatók, attól függően, hogy milyen mértékben voltak rétegzettek. Így megkülönböztet háromrétegű, kétrétegű és egyrétegű modellt. A háromrétegű, leginkább tagolt modell esetében a szlovák nyelvhez kötött kulturális elemek mindhárom kultúrában, a népi, az egyházi és a magas (elit) kultúrában is szerepet kapnak. Ilyen modellt képvisel néhány dél-alföldi település. A legelterjedtebb a kétrétegű modell, ahol az anyanyelv szerepe az egyházi és a népi kultúrára szűkül, ilyen modellt képviselt a 19. század végéig a magyarországi szlovák települések többsége, a 20. században pedig egészen az 1960–70-es évek végéig néhány nógrádi evangélikus település vagy a pilisi szlovák katolikus falvak az ezredfordulóig. Az egyrétegű modellben az etnikai kultúra kizárólag a népi kultúrára korlátozódik, ezt a típust képviselték a főváros környéki, a Duna menti szlovák települések, valamint a Mátra-, a Bükk- és a Zemplén hegységi szlovák falvak is, egészen körülbelül 1948-ig. 157 Zsilák Mária kutatásai szerint a legmagasabb fejlettségi szintet – s ezzel együtt a legnagyobb mértékű differenciáltságot – a magyarországi szlovákok nyelve a 20. század második felére érte el, azokon az alföldi településeken, ahol a szlovák nyelv a világi és az egyházi kultúrában is jelen volt, a szlovák nyelv használatát funkcionális rétegzettség jellemezte. A szlovák nyelv funkcionális rétegei a társadalmi érintkezés és a magánérintkezés területén különféleképpen oszthatók fel, a társadalmi érintkezés színterein más az egyházi kultúra és a világi kultúra nyelve, amelyekre természetesen további rétegzettség jellemző, illetve megfigyelhető egy harmadik réteg is e két kultúra határain, míg a magánérintkezésben a helyi nyelvváltozatok, az értelmiség körében beszélt nyelv, illetve az iparosság nyelve különíthető el egymástól.158

156

Divičanová, Anna: Ambivalentné hodnoty slovenského jazyka v Maďarsku v stredoeurópskom kontexte. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 16-17. októbra 2003. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 22–23. p. 157 Gyivicsán Anna: Az etnikai kulturális modellek nyelvi és tartalmi dualitása. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 65–67. p. 158 Žiláková, Mária: Slovenčina v Maďarsku na začiatku 21. storočia. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 16-17. októbra 2003. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 433–435. p.

65

A népszámlálási adatok elemzése alapján a magyarországi szlovák anyanyelvű bevallások a statisztika szerint fokozatos csökkenést mutatnak, a legnagyobb mértékű csökkenés – nem meglepő módon – az 1941–1949 közötti adatokban figyelhető meg, a második világháború, majd pedig a lakosságcsere eredményeként. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy valóban ennyivel csökkent volna a szlovák anyanyelvűek száma, valószínűbb, hogy a lakosságcserét követő népszámlálás során sokan – félve az esetleges következményektől – inkább magyar anyanyelvűnek vallották magukat, noha megmaradtak saját etnikai kultúrájuk keretei közt és a családon belüli kommunikáció továbbra is a szlovák nyelv valamely változata maradt. Így vélhetően a bevallottnál jóval nagyobb volt a szlovák anyanyelvűek száma, az asszimiláció csak a statisztikában mutatkozott meg. Erre a statisztikai asszimilációra jó példa a következő interjúrészlet: „…a falu, ahol laktunk, szlovák volt, mindenki szlovák volt. És amikor volt a népszámlálás, nekem házról házra kellett járnom, és senki sem mondta magáról, hogy szlovák lenne. Senki. És közben meg mindenkivel szlovákul beszéltem. De egyetlen embert sem találtam, aki azt mondta volna magáról, hogy szlovák.”159 11. számú táblázat: A szlovák anyanyelvű- és szlovák nyelvet beszélő (ismerő) lakosság létszámának alakulása 1920–2001. között a népszámlálási adatok alapján Év

1920

1930

1941

1949

1960

1980

1990

2001


141 877

104 786

75 877

25 988

30 690

16 054

12 745

11 817

A szlovák nyelvet beszélők száma (fő)

399 176

346 053

270 248

168 192

168 872

86 148

68 852

60 664

Megjegyzés: A táblázat a mai Magyarország területén élő szlovákok számának alakulását mutatja. 9. számú grafikon: A szlovák anyanyelvű- és szlovák nyelvet beszélő (ismerő) lakosság létszámának alakulása 1920–2001. között a népszámlálási adatok alapján 450 000 400 000 350 000 300 000 250 000 200 000 150 000 100 000 50 000 0 1920

1930

1941

1949


159

1960

1980

1990

2001


2010-ben készült interjú részlete.

66

A grafikonból jól látszik, hogy az 1920-as értékhez képest a szlovák anyanyelvűek száma az 1941. évi népszámlálás idejére csaknem a felére csökkent, a lakosságcsere utáni népszámlálás idejére, 1949-re pedig már a 20 százalékát sem érte el az 1920-ban rögzítettnek. A 60-as években kisebb növekedés figyelhető meg, majd a szlovák anyanyelvűek számának fokozatos csökkenését regisztrálták. Jóval kisebb a szlovákul beszélők számarányának csökkenése az 1920-ban rögzített értékhez képest, és nincs változás az 1949. évi és az 1960. évi népszámlálás adatai között. Az 1960. évi népszámlálástól kezdve itt is fokozatos csökkenés figyelhető meg. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a szlovák anyanyelvűek száma 11.817, ebből csak magyar állampolgársággal 11.090 fő rendelkezett, a volt csehszlovák állampolgárok száma 611 fő, a szlovák állampolgársággal rendelkezők száma pedig 597 fő volt. A szlovák nyelvet családi, baráti körben használók száma 18.057 fő volt, tehát bár jóval többen ismerik és beszélik a szlovák nyelvet, azt már nem tekintik anyanyelvüknek. Ennél is többen voltak azok, akik magyar anyanyelvűként szlovák nyelvismerettel bírtak, hiszen a létszámuk 46.526 fő volt. A fővárosba a szlovákok nagyobb számban szintén a törökök kiűzése után, a 18. század első felében érkeztek, a 18–19. századi beszámolók szerint a szlovák nyelvű lakosság még őrizte anyanyelvét, a 19–20. század fordulóján azonban már felgyorsult a Pesten élő szlovákok asszimilációja. A második világháborút követő migrációs hullám a fővárosi szlovákságot sem kímélte, hiszen a lakosságcsere során a Szlovák Telepítési Bizottság zárójelentése szerint 4.375 fő települt át Csehszlovákiába. Ha az 1941. évi népszámlálás anyanyelvi bevallásait vesszük alapul, amikor 4.762 fő vallotta magát szlovák anyanyelvűnek (és nem vesszük figyelembe a háborús veszteségeket, illetve a természetes fogyást, valamint a születések számát), akkor a fővárosi szlovák anyanyelvű lakosság több mint 90 százaléka, illetve a szlovákul beszélők 10 százaléka hagyta el az országot. Az asszimiláció, a lakosságcsere veszteségeit az ország más településeiről, elsősorban a dél-alföldről a fővárosba települt szlovák nyelvű lakosság sem tudta ellensúlyozni, sokan közülük már nem vallották magukat szlováknak.

67

12. számú táblázat: A népesség anyanyelv, szlovák nyelvismeret szerinti összetételének változása 1920–2001 között Budapesten160 Év 1920 1930 1941 1949 1960 1980 1990 2001 17 560 10 647 4 762 1 882 1 688 1 054 934 1 513 A szlovák anyanyelvűek száma (fő) A szlovák nyelvet beszélők száma (fő)

nincs adat

nincs adat

45 183

26 109

22 827

11 491

7 734

8 582

10. számú grafikon: A népesség anyanyelv, szlovák nyelvismeret szerinti összetételének változása 1920–2001 között Budapesten 50 000 45 000 40 000 35 000 30 000 25 000 20 000 15 000 10 000 5 000 0 1920.

1930.

1941.

1949.


1960.

1980.

1990.

2001.


Megjegyzés: Az 1920-1930. évi népszámlálások esetén nem állt rendelkezésre adat a szlovák nyelvet beszélők számáról.

A fővárosi szlovákság létszámadatait vizsgálva jóval drasztikusabb csökkenés figyelhető meg, hiszen az 1920. évi adatokat alapul véve már tíz év alatt 60 százalékra csökkent a létszámuk, a lakosságcsere utáni népszámlálás során pedig már csupán 11 százaléka volt az 1920. évben rögzített létszámnak. A 2001. évi népszámlálásig folyamatos csökkenés figyelhető meg a fővárosban élő szlovák anyanyelvű lakosság számában, a 2001-es adatok viszont meghaladták az előző két népszámlálás adatait, ami magyarázható a kisebbségi törvény hatálybalépésével, a kisebbségi önkormányzatok létrejöttével, a helyi közösségek újraszerveződésével.

160

Forrás: KSH. A 2011. évi népszámlálás alapján a főváros lakossága 1.737 ezer fő volt. A 2011. évi nemzetiségi adatok még nem állnak rendelkezésre.

68

Az alábbi grafikon a hazai és a fővárosi szlovák anyanyelvű lakosság számában bekövetkezett változásokat mutatja az 1920. évi adatokhoz viszonyítva. A grafikonból kiolvasható, hogy a fővárosi szlovákság esetében jóval nagyobb a csökkenés mértéke, mint a hazai szlovákság egészében. 11. számú grafikon: A hazai és a fővárosi szlovák anyanyelvű lakosság számában bekövetkezett változások az 1920. évi adatokhoz viszonyítva 100% 80% 60% 40% 20% 0% 1920

1930

1941


1949

1960

1980

1990

2001

A fővárosi szlovák anyanyelvűek száma (fő)

69

VI.4. Néhány szó az utóbbi évek hazai nyelvészeti kutatásairól A magyarországi szlovákok körében számos nyelvészeti, nyelvhasználati kutatás zajlott az elmúlt tíz-tizenöt évben is, elsősorban Gyivicsán Anna, 161 Zsilák Mária 162 és Uhrin Erzsébet163 kutatásait kell megemlítenünk, illetve a nyelvészeti kutatások terén igen fontos szerepet játszott, játszik a békéscsabai Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete is. Uhrin Erzsébet 2004-ben megjelent doktori disszertációja a békéscsabai szlovák értelmiség nyelvhasználatát vizsgálta az 1990-es évek második felében, a 2003–2004-ben lezajlott, elsősorban a nyelvcserére és nyelvmegőrzésre irányuló kutatás pedig a tótkomlósi szlovákok nyelvhasználatát vizsgálta. 164 Mária Homišinová alapkutatása, 165 amely a magyarországi szlovák értelmiség körében, az etnikai identitással kapcsolatos néhány kérdésre, köztük a nyelvhasználatra irányult, és az 1990-es évek végén zajlott, illetve további, identitást, anyanyelvhasználatot vizsgáló kutatásai szintén a Kutatóintézet kezdeményezésére, illetve együttműködésével jöttek létre.166 Ez utóbbi kutatások általában nem egy település közösségét vizsgálták, hanem empirikus kutatásként, kérdőíves adatfelvétellel történtek, és rendszerint az ország egészére, illetve azokra a megyékre terjedtek ki, ahol a szlovákság nagyobb számban 161 Lásd például: Gyivicsán Anna: Jazyk, kultúra, spoločenstvo, Békéscsaba-Budapest, 1999. 335 p.; A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói I-II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 388+296 p.; Ambivalentné hodnoty slovenského jazyka v Maďarsku v stredoeurópskom kontexte. In: Uhrinová, Alžbeta– Žiláková, Mária (eds.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 21-32. p.; Az etnikai kulturális modellek nyelvi és tartalmi dualitása. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 63–75. p. 162 Lásd például: Žiláková, Mária: Dynamika jazyka Slovákov v Maďarsku. Štúdie. Opera Slavica Budapestinensia. ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004. 220 p.; Slovenčina v Maďarsku na začiatku 21. storočia. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 433-445. p.; Premeny neštandardizovaných a štandardizovaných podôb slovenského jazyka v Békešskej župe. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Používanie slovenského jazyka v Békešskej župe. VÚSM, Békéscsaba, 2005. 24–72. p.; A nyelvjárások elhalásának folyamata a magyarországi szlovák nyelvszigeteken. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 95– 107. p. 163 Lásd például: Uhrin Erzsébet: A békéscsabai szlovák értelmiség anyanyelvhasználata. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2004. 282+215. p.; Používanie slovenského jazyka v Békešskej župe. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Používanie slovenského jazyka v Békešskej župe. VÚSM, Békéscsaba, 2005. 72-143. p.; Szlovák nyelv Magyarországon a nyelvhasználók szemszögéből. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenský jazyk v Maďarsku I-II. VÚSM, Békéscsaba, 2008. 145–223. p. 164 Tóth, Alexander–Tušková, Tünde–Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária: Jazyková situácia v Slovenskom Komlóši. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Používanie slovenského jazyka v Békéšskej župe. VÚSM, Békéscsaba, 2005. 240-324. p. 165 Homišinová, Mária: Slovenská inteligencia v Maďarsku v zrkadle sociologického výskumu. VÚSM, Békéscsaba, 2003. 301 p. 166 Lásd például: Homišinová, Mária: Etnická rodina Slovákov, Chorvátov a Bulharov žijúcich v Maďarsku. Békéscsaba, 2006. 350 p.

70

él. Így a mintába természetesen bekerült a fővárosban élő szlovák identitású lakosság egy része is, azonban olyan kutatás, amely kizárólag a budapesti szlovákok nyelvhasználatát vizsgálta volna, nem készült. Mária Homišinová, a magyarországi német, horvát, szlovák és bolgár családok körében végzett reprezentatív, empirikus terepkutatása a kisebbségi családok etnikai identitását, illetve annak változását, generációs összefüggéseit vizsgálta. Emellett az identitás megtartását és átörökítését irányító mechanizmusok feltárására törekedett. Így nem csupán a többgenerációs családok tagjainak etnikai tudatáról, annak erősségéről és az etnikai hovatartozás megéléséről kaphatott képet, hanem az adatok feldolgozásával az etnikai identitás fejlődési tendenciái, irányai is megmutatkoztak. A kutatás több problémakört ölelt fel, az etnikai identitás mellett az oktatásra, az anyanyelvhasználatra, a kultúrára, a migrációra és a lokális identitásra is fókuszált. A vizsgálat fő hipotézisei: elsősorban a nyelvi tényezők befolyásolják az érintett kisebbségek asszimilációját. Az identitástudatot, az identitás megélését, az etnokulturális megnyilvánulásokat pedig döntő módon a családtípus, a család etnikai (homogén/heterogén) és generációs típusa befolyásolja. Nyilvánvalónak tűnt tehát, hogy az idősebb, etnikailag homogén családtípusra a szlovák nyelv, az egyes nyelvjárási formák anyanyelvként való megőrzése és az erősebb etnikai identitás a jellemző, míg a vegyesházasságok, az újabb generációk, és a városi életforma éppen az etnikai identitás megőrzése ellen hat, itt az asszimiláció erősebben mutatkozik meg, anyanyelvként a magyar nyelv a domináns. Homišinová megállapította, hogy a magyarországi szlovákok etnikai identitása a jelenlegi családi környezetüket tekintve inkább a gyengülés és a széttartás, semmint az erősödés és koherencia jegyeit hordozza. A magyarországi németek, horvátok, bolgárok és szlovákok közül a legnagyobb mértékű diffúz etnikai identitás a magyarországi szlovákok körében figyelhető meg. Elsősorban a kisebbségi nyelv az, amely instabil hatású, használata alapvetően a nyilvános életre korlátozódik, a családi körben egyre inkább háttérbe szorul. Ugyanakkor a megkérdezettek szerint a kisebbségi nyelvnek fontos szerepe van az etnikai hovatartozás megtartásában és megerősítésében.167

167

Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 272 p.

71

VI.5. A fővárosi szlovákság anyanyelvhasználata a magánszférában

A Budapesten élő szlovákok közül is jelentős azoknak a köre, akik az anyanyelvet tekintik az identitás egyik lényegi vagy legfontosabb elemének. Az, hogy ki melyik nyelvet tekinti anyanyelvének, elsősorban a beszélő életkorától, illetve – amennyiben nem a fővárosban született – szülőhelyétől függően változik. A fővárosi szlovákok jelentős része nem Budapesten született, nagy számban érkeztek valamely dél-alföldi szlovák településről, Tótkomlósról, Békéscsabáról, a pilisi szlovák falvak valamelyikéből, illetve más nyelvszigetről. A legidősebb/idősebb generáció esetében tehát, amennyiben szlovák nyelvről beszélünk, valamelyik helyi nyelvváltozatra kell gondolnunk. Ahogyan az egyik interjúalanyom megfogalmazta, ő nem szlovákul, hanem tótul beszél, „a tót a tájszólása a szlováknak, végül is, ahogy a németre meg mondják, hogy sváb.”

168

Ezeknek a

nyelvjárásoknak –noha egyre szűkebb körben – még mindig van kommunikációs funkciójuk, elsősorban a magánérintkezésben használatosak. „…most már sajnos a szókincse nem gazdagszik a helyi nyelvjárásnak, mi még úgy nőttünk fel, hogy csak tótul beszéltünk, és vagy nem is tudjuk, hogy hogyan tanultuk a két nyelvet, és persze nyelvjárásban, de nagyon gazdag szókinccsel, 40-50 éve. De ez más világ, ezt tudomásul kell venni, hogy ez sajnos így működik.”169 Vagy, ahogyan egy másik interjúban elhangzott: „Otthon, gyerekkoromban az úgynevezett nyugat-szlovák nyelvjárásban beszéltünk, tótul, nem az irodalmi nyelvet használtuk, hiszen az őseink is ezt a nyelvet használták. A szüleimmel és a nagyszüleimmel is tótul beszéltünk. Ezen a nyelven kommunikáltunk azután is, hogy megtanultuk az irodalmi szlovák nyelvet, ez tűnt a legjobb megoldásnak.” 170 Vagy, ahogyan egy már nyugdíjas pedagógus nyilatkozott: „a kollégáimmal természetesen szlovákul beszélek, az irodalmi nyelvet használjuk, de persze van néhány kollégám, aki például szentkereszti, és ha olyan kedvünk van, tótul beszélünk, bár én sokkal keményebben beszélek, mint ők, megértjük egymást, de ők lágyabban, én meg keményebben beszélek.”171 A középkorúak között vannak, akik ismerik a helyi nyelvjárásokat, de hiányoznak azok a nyelvhasználati színterek, ahol használhatnák azokat, többségük már inkább a szlovák irodalmi nyelvet beszéli, köszönhetően a csehszlovákiai, szlovákiai egyetemi, főiskolai éveknek. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyelvi önértékelés egyes negatív formáit sem, hiszen maguk a nyelvjárást beszélők sokszor 168

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 170 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 171 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 169

72

nem tartják megfelelőnek saját nyelvtudásukat: „Melyik a szebb nyelv, hát azért mondom a magyart, mert azt jobban tudom, meg én nem az irodalmi nyelvet tanultam, hanem a pilisit, a nemzetiségit.”172 Ugyanakkor azonban a második generáció nyelvet beszélő tagjainak túlnyomó többsége esetében a szlovák és a magyar nyelv és kultúra közül egyértelműen a magyar dominál a hétköznapok szintjén: „Inkább magyarul tudok jobban, milyen nyelven számolok, hát magyarul, és hogy milyen nyelven álmodok, régen, gyerekkoromban, többször szlovákul, de most már magyarul. A gyerekeim is jobban tudnak magyarul, mint szlovákul…”173 Ebben a rétegben, illetve a fiatalabb generáció körében – különösen az értelmiségiek között – nagyobb arányban képviseltetik magukat azok, akik ismerik és beszélik a szlovák beszélt nyelvváltozatot. Ők a standard nyelv mellett természetesen az irodalmi nyelvet is ismerik. „A bátyámmal mindketten szlovák általános iskolába jártunk, a mi generációnk már nyelvismeret nélkül érkezett az iskolába és az alapoktól kellett megtanulnunk mindent. Elméletileg mindannyian szlovák származásúak voltunk, de a szlovákot idegen nyelvként tanultuk hatéves korunktól. A bátyám az általános iskola befejezése után nem tanult tovább szlovák vonalon, már csak pár szót tud, elfelejtett szlovákul. A helyiek természetesen nem az irodalmi nyelvet beszélték, szóval nekünk az irodalmi nyelvet kellett megtanulnunk, ami nagyon különbözik a helyi változattól. Az anyám generációja volt az utolsó, aki otthon tanult meg szlovákul, a helyi nyelvet.” 174 A második generáció szlovák nyelvet beszélő tagjainak túlnyomó többsége esetében viszont a szlovák és a magyar nyelv és kultúra közül egyértelműen a magyar dominál a hétköznapok szintjén. „Mi nem használtuk otthon a tótot, a szüleim sem, ez inkább a nagyszüleimnél volt szokás, de ők sem igazán beszéltek szlovákul egymással, hiszen az egyik nagyanyám magyar volt.”

175

A családi nyelvhasználatra a középkorúak esetében

gyermekkorukban még a helyi változat volt a jellemző. „Ez az anyanyelvem, ezen a nyelven tanultunk meg imádkozni is, például a nagyanyám elvitt pünkösdkor a templomba és tótul tanultuk meg a legalapvetőbb imádságokat. Egyébként abban az időben a misék latinul voltak, de tótul és latinul imádkoztak a hívek, a magyar miséken meg magyarul.”176 Van, aki megtanulta a helyi nyelvjárást a nagyszülei kedvéért, de az irodalmi szlovákot már nem, hiszen magyar iskolába járt, és később sem érzett késztetést annak elsajátítására, így természetesen a gyermekeinek sem adta tovább. „Gyerekkorunkban szlovákul beszéltünk, 172

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 174 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 175 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 176 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 173

73

hiszen másként nem tudtunk volna beszélni a nagyszüleinkkel. Anyám tanított minket szlovákul, azt a nyelvet, amit ő is otthon tanult és otthonról hozott magával. Ez az 50-es évek végén volt. Ő szlovákul beszélt velünk, de csak a nagyszüleink kedvéért, azt a szlovákot beszéltük, amit abban az időben Tótkomlóson beszéltek. Tudta, hogy ha bekerülünk az óvodába, iskolába, megtanulunk magyarul. […] Mi sosem tanultuk az irodalmi nyelvet, nem, megértem a szlovákot, amit Tótkomlóson beszélnek, ez egy archaikus, nagyon régi változat a 18. századból magyar nyelvi elemekkel keverve, ezt a nyelvet beszélem többé-kevésbé. […] A gyerekeimmel magyarul beszélek, csak pár szóra tanítottam meg őket, köszönni, meg ilyenek. Az apám is magyarul beszél velük, ahogyan velünk is. […] Van persze néhány olyan rokonunk Tótkomlóson, aki szlovákul beszél, a gyerekeim próbálják megérteni és így felszedtek néhány szót, de mi nem tanítottuk őket szlovákul.” 177 Egy másik interjúalany is hasonlóképpen nyilatkozott a családi körben használt nyelvvel kapcsolatban, noha szlovák családból származik, nagyszülei a helyi nyelvváltozatot beszélték, édesanyja is ismeri, sőt a családban még használja is ezt a nyelvet, azonban a gyerekeit már nem tanította meg szlovákul, és a szülők egymás közt sem beszéltek szlovákul: „szlovák családból származom, szlovák származásúnak vallom magam. A családban magyarul beszéltünk, otthon nem tanítottak szlovákul, bár anyám a szüleivel meg a testvéreivel szlovákul beszélt, sőt a nővérével még ma is szlovákul beszélnek egymás között. A nagyszüleim, anyám szülei szlovákul beszéltek, és emlékszem, hogy például disznótor alkalmával mindenki szlovákul beszélt és szlovákul énekelt. Apám sosem beszélt szlovákul, bár szlovák származású, a családja a nyelvet már régen nem beszélte, sőt még a vezetéknevüket is megváltoztatták. A szüleim egymás között magyarul beszéltek.” 178 A középgeneráció azonban gyermekeivel már csak ritkán beszélt szlovákul, ahogy az egyik interjúalany mesélte: „Otthon beszélünk a gyerekekkel szlovákul, ritkábban már, de azért beszélünk. Bekerültek a családba férjek- feleségek, akik nem tudnak, úgyhogy magyarul beszélünk. Meg a baráti társaság miatt is inkább magyarul.” 179 Vagy, ahogyan az egyik főváros környéki kistelepülésről származó, otthon a családtagjaival szlovákul beszélő középkorú interjúalany megfogalmazta, noha gyermekeit szlovák iskolába íratta, otthon már a gyermekek kisebb korában sem nagyon beszélt velük szlovákul, mára pedig szinte teljesen megszűnt a kommunikáció ezen a nyelven, noha a gyerekek is ismerik a nyelvet, az irodalmi nyelvváltozatot. „Mindkét lányom a budapesti szlovák iskolába járt, ahol az irodalmi szlovák nyelvet tanulták meg, és ha hazamentünk a nagyszülőkhöz, nem értették 177

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.) 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 179 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 178

74

meg egymást. A nagymama még értette, hogy mit mondanak a lányok, ő értette az irodalmi szlovákot, de a gyerekek nem ismerték a helyi nyelvet. A gyerekem azt mondta nekem, nem értem, amit a nagypapa mond. Én meg azt válaszoltam, hogy ez azért van, mert ő a helyi dialektusban beszél, tótul, ő keményebben beszél, és te csak az irodalmi nyelvet tanultad, ehhez a nyelvjáráshoz pedig hozzá kell szokni. […] A lányaimmal ma már nem nagyon beszélünk szlovákul, főleg magyarul beszélünk, néha ugyan elkezdünk szlovákul valamit, elsősorban én, de nem nagyon akarnak szlovákul válaszolni, kiestek a mindennapi nyelvhasználatból, és félnek, hogy kijavítom őket, hogy rosszul mondanak valamit, és ezért inkább nem beszélnek.”180 Van természetesen ellenpélda is, egy másik középkorú interjúalany máig szlovákul beszél a gyermekeivel, sőt az unokájával is, számára nagyon fontos a szlovák nyelv átörökítése: „A gyerekeimmel kislánykorukban csak szlovákul beszéltem, és a férjem is szlovákul beszélt velük, bár ő magyar volt. Szlovákul az iskolában tanult meg. Ő támogatott abban, hogy szlovákul beszéljek a gyerekekkel, szóval amikor hazahoztuk őket az óvodából, este mindig szlovákul beszéltünk, hogy megtanulják a nyelvet. Az óvodában magyarul beszéltek velük. És ha esti mesét néztünk, akkor is a szlovák vagy cseh nyelvű adást néztük, úgyhogy mindhárom nyelvet, a szlovákot, a csehet és a magyart is megtanulták. […] A gyerekeimmel ma is szlovákul beszélek, szlovákok vagyunk, szlovákul beszélünk. Az idősebbik lányom férje magyar, és amikor megszületett az unokám, megkérdeztem a vőmet, hogy nem bánja-e, ha az unokámmal szlovákul beszélek, mire mondta, hogy persze, […] természetesen, legfeljebb megtanulja a nyelvet. Úgyhogy az unokámmal szlovákul beszélek, de az óvodát, iskolát magyar környezetben kezdte.”181 A fiatalok és a Budapesten születettek nagyobb számban vallják magukat magyar anyanyelvűnek, még ha esetleg a nemzetiséget firtató kérdésre a szlovákot jelölik is meg. „A mi korosztályunk egymás közt magyarul beszélt, ha szlovákul szóltak hozzánk, ami ritka volt, magyarul válaszoltunk.”182 A nyelvet beszélő fiatalok már csak az irodalmi nyelvet beszélik, hiszen az idősebb generációk kihalásával nincs is, aki továbbadja az ismeretet, az alap-, közép-, és felsőfokú oktatási intézményekben irodalmi nyelvet oktatnak, illetve irodalmi nyelven folyik az oktatás, a nyelvjárásnak pedig nincs gyakorlati haszna, nincs olyan indok, amiért érdemes lenne megtanulni azt. Emellett természetesen a Szlovákiából érkező tömegkommunikációs eszközök a standard változatot közvetítik, és erősítik. A fiatalabb, harmadik generáció tagjai már – kevés kivételtől eltekintve – magyar nyelven 180

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 182 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 181

75

kommunikálnak otthon, nincs késztetés a szlovák nyelv továbbadására, még akkor sem, ha történetesen mindkét szülő beszéli az irodalmi/standard nyelvváltozatot. Ahogyan az egyik interjúalany nyilatkozott, nem beszélnek szlovákul a gyerekeikkel és a gyerekek nem szlovák iskolába járnak: „a legidősebb fiam tud szlovákul, ő Pozsonyban született, és ott járt óvodába, jól megtanulta a nyelvet, de a többiek már nem beszélnek jól, egyre kevésbé tudnak. Az iskolában nem tanulnak, és otthon ritkán beszélünk szlovákul, néha megpróbáljuk, a feleségem próbál altatódalokat, mondókákat tanítani nekik, úgyhogy alapszinten tudnak valamit szlovákul. […] Manapság, azt hiszem, még ha szeretném is, hogy tanuljanak a gyerekeim szlovákul, azt kell mondanom, hogy inkább az angol vagy a német nyelvet tanulják meg, hogy több lehetőségük legyen az életben. […] Meg fogom adni nekik a lehetőséget, hogy tudjanak szlovákul, és ha mélyebben érdekli őket a történelem, kultúra, akkor beszélni fogunk róla, vagy megadom a lehetőséget, hogy ezt tanulhassák, de megváltozott a világ.”183 Szerencsére vannak törekvések a szlovák nyelv felélesztésére, feléledésére családon belül is. A budapesti szlovák óvodában tett látogatás során az egyik szülő mesélte, hogy ők ugyan szlovák származásúak, és két, főváros környéki szlovák településről származnak, sőt, a budapesti szlovák általános iskolában végeztek, de otthon már sem egymás között, sem a gyerekekkel nem beszéltek szlovákul. Amióta azonban a gyerekek az óvodában tanulnak szlovákul, otthon egyre gyakrabban használják a nyelvet a szülők is. Hasonló szituációról számolt be egy másik, szlovák–magyar vegyesházasságban élő szülő is, akinek a házastársa a gyerekektől tanul szlovákul. A családon belüli nemzetiségi nyelvű kommunikáció azonban viszonylag ritka a fővárosban élő szlovákok körében, és mivel a Budapesten élő szlovákok nem élnek elkülönülten, viszonylag zárt tömbben – mint például egy pilisi falu szlovák közössége – szlovákságukat többnyire különböző kulturális rendezvényeken, illetve szlovák intézményekben élik meg. Nyelvüket is leginkább az ilyen társas összejöveteleken, klubokban, rendezvényeken, a kisebbségi önkormányzatokban, illetve bizonyos esetekben az iskolában vagy a templomban használják. „Az iskolán és a kisebbségi önkormányzaton kívül még kivel beszélek szlovákul? Az egyik nővéremmel és az öcsémmel is, ha beszélünk telefonon, csak szlovákul beszélünk. Aztán persze ott vannak a rendezvények, például a Szlovák Intézetben, ott is mindenkivel szlovákul beszélek. És sokat olvasok szlovákul, újságot is, a Ľudové novinyt mindig

183

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.)

76

elolvasom.” 184 Az olyan, nyelvhasználatot vizsgáló standard kérdések tehát, mint például, hogy milyen nyelven beszél az orvossal, a boltban, a kocsmában, a postán vagy a különböző hivatalokban, itt teljesen értelmüket veszítik. Az interjúk mellett közzétettem az interneten egy reprezentatívnak nem minősülő kérdőívet, amelynek célja inkább az eddigi ismeretek, megállapítások ellenőrzése, megerősítése volt. Az anonim kérdőívet kitöltők átlagéletkora 46 év volt, jelentős hányaduk az értelmiséghez tartozott, és mintegy 75 százalékuk nő volt. Csaknem 70 százalékuk nem a fővárosban született, 78 százalékuk szülei nem Budapesten éltek/élnek. A kérdőív anyanyelvre, nyelvtudásra,

nyelvhasználatra

adott

válaszainak

elemzése

során

kitűnt,

hogy

a

megkérdezettek fele jelölte meg anyanyelveként a szlovákot, és több mint 15 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy mindkét nyelvet anyanyelvének érzi. Szlovák nemzetiségűnek jóval többen – több mint 60 százalék – vallotta magát, és csaknem 20 százalékuk szlovák és magyar nemzetiségű a kérdőív alapján. Arra a kérdésre, hogy hol, kitől tanult meg szlovákul, a megkérdezettek nagyobb része, 27 százalék az általános iskolát jelölte meg, és 18 százalék nyilatkozott úgy, hogy családi körben, szüleitől, illetve nagyszüleitől tanulta meg a nyelvet. Ugyanakkor édesanyjával a válaszadók 60 százaléka, édesapjával pedig 70 százaléka inkább vagy kizárólag magyarul beszélt, és a nagyszülők esetében is inkább a magyar volt a kommunikáció nyelve. Az általános iskolában a megkérdezettek többsége – 45 százaléka – inkább magyarul, 30 százaléka pedig csak magyarul beszélt, az iskola pedagógusaival 30 százalékuk fele részben szlovákul és magyarul, 30 százalékuk pedig inkább magyarul beszélt. 25 százalékuk jelölte meg az „inkább szlovákul” választ, csak magyarul pedig 15 százalékuk beszélt. A válaszokat összegezve tehát itt is inkább a magyar nyelv dominál. A középiskolai nyelvhasználat esetében is a magyar a domináns nyelv a diáktársakkal való kommunikáció során, azonban a tanárokkal 50–50 százalékban beszéltek a válaszadók szlovákul és magyarul.

184

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.)

77

12. számú grafikon: Az interneten közzétett kérdőív „Hol tanult meg szlovákul?” kérdésére adott válaszok megoszlása Hol tanult meg szlovákul? (Több válasz is lehetséges.)

Főiskolán/egyetemen 15,7% Középiskolában 15,7%

Általános iskolában 27,4%

Családi körben, szülőktől 18,5%

Családi körben, nagyszülőktől Óvodában 18,5% 4,3%

A vegyesházasságok eredményeként a válaszolók 70 százaléka házastársával kizárólag a magyar nyelvet használja, és gyermekeivel is inkább vagy kizárólag magyarul beszél. Ahogyan ezt az egyik válaszadó megfogalmazta, a fővárosi szlovákság nagy része otthon már nem beszél szlovákul: „többségük nem Budapesten született, baráti és családi körben nem, vagy csak ritkán használja a nyelvét.” Arra a kérdésre, hogy milyen gyakran használja a szlovák nyelvet, a válaszadók nagyobb része, több mint 60 százaléka azt a választ adta, hogy naponta beszél szlovákul, ami esetükben azzal magyarázható, hogy a megkérdezettek jelentős része valamely kisebbségi szervezet, önkormányzat tagja, munkatársa. Ezt támasztja alá az is, hogy a kérdőívet kitöltők 80 százaléka használja a szlovák nyelvet a kisebbségi önkormányzatban, illetve, hogy a megkérdezetteknek több mint a fele a munkahelyén használja a szlovák nyelvet, 30 százalékuk fele részben szlovákul és magyarul, 25 százalékuk pedig elsősorban szlovákul beszél kollégáival. A nyelvtudást érintő kérdésre a válaszadók többsége – több mint 60 százaléka – azt a választ adta, hogy jobban beszél magyarul, mint szlovákul; csaknem 35 százalékuk pedig úgy vélekedett, hogy mindkét nyelvet egyformán jól beszéli. Arra a kérdésre, hogy mi jellemzi a magyarországi, illetve fővárosi szlovákságot, a kérdőívet kitöltők nagy része az asszimilációt, a nyelvvesztést jelölte meg, „asszimilálódottak, de az értelmiség igyekszik szlovák nyelven beszélni a különböző kulturális rendezvényeken.” Egy 78

másik adatközlő szerint a fővárosi szlovákság az értelmiség nagy száma miatt is különbözik a más településen élőktől: „Budapest a szlovákság számára is az intelligencia fellegvára, de emiatt specifikus is. Jelentős a kultúrszlovákság jelenléte, ami alatt azt értem, amikor az élete javát magyarul leélő ember, idősödvén kutatni kezdi gyökereit, és megtalálva azt, közel kerül a nemzetiségéhez, annak kultúrájához.” Egy másik válaszadó szerint „a magyarországi szlovákok egyre inkább egynyelvűvé válnak, egyre gyengül a szlovák nyelvtudásuk, a valamikor aktív nyelvtudás is passzívvá válik. Mivel a többségük a munkahelyén nem használja a szlovák nyelvet és a vegyesházasságok váltak mindennapossá, a szlovák nyelv elfelejtődik.” Vagy: „az idősebb generáció még valamennyire tartja a szlovákságát, de a nyelv egyre kevésbé fontos.”185

Összefoglalva a fentieket, megállapítható, hogy a legidősebb generáció egy része anyanyelvének tekinti a szülőhelyén használt nyelvváltozatot, az otthon, családi körben megtanult szlovák nyelvet, azonban már csak nagyon korlátozottan tudja használni, saját családjában a többségi nyelv használata jellemzi. A középgeneráció esetében az anyanyelv a helyi nyelvváltozatok valamelyike, illetve a magyar nyelv. Az irodalmi nyelvet, standard nyelvet ugyan megtanulhatta az általános iskolában, gimnáziumban, illetve a szlovákiai egyetemek valamelyikén, de érzelmileg nem kötődik hozzá. A fiatalabb generáció tagjai között esetében még inkább a magyar nyelv dominál, a szlovák nyelv valamelyik helyi változatát esetleg érti, de nem beszéli, ha a szlovák iskolában megtanulta is a szlovák irodalmi nyelvet, azt már nem tekinti anyanyelvének. A legfiatalabb generáció, az iskolás korosztály, ha a szlovák iskolába jár is, magyar anyanyelvű. A legtöbb, kétnyelvűséggel, nyelvcserével foglalkozó kutatás a szülők otthoni nyelvhasználatát tartja a nyelvmegtartás legkritikusabb pontjának; ha a nyelvet ez a korosztály nem örökíti át, akkor a nyelvcsere folyamata egyre előrehaladottabbá válik, a nyelvi asszimiláció elkerülhetetlen. Az interjúkból és a kérdőíves válaszokból is az válik világossá, hogy családon belül – nagyon ritka kivételektől eltekintve – nem beszélhetünk kisebbségi nyelvhasználatról, még a magyarországi, illetve fővárosi vezető szlovák értelmiség körében sem, holott ez a réteg fontosnak tartja az anyanyelv, kisebbségi nyelv szerepét az etnikai identitás megtartásában.

185

Részletek az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011.

79

VI. 6. Kétnyelvűség A szakirodalomban sokáig tartotta magát az a – köztudatban máig élő, a kétnyelvűséget szűken értelmező – nézet, miszerint a kétnyelvűség nem más, mint két nyelv párhuzamos, anyanyelvi szintű ismerete. Eszerint a kétnyelvűség „kettős egynyelvűségnek” tekinthető, ezt az álláspontot képviselte például Leonard Bloomfield. Marouzeau megfogalmazásában a kétnyelvűség egy olyan egyén vagy közösség sajátossága, amely állandóan két nyelvet használ anélkül, hogy az egyiken számottevően jobb képességei lennének, mint a másikon. E megfogalmazások alapján csak igen kevés valódi kétnyelvűről beszélhetnénk. A kétnyelvűség tágabb értelmezései szerint elegendő lehet ugyanakkor egy minimális szintű, akár passzív nyelvtudás is ahhoz, hogy valakit kétnyelvűként definiáljanak. Ide sorolható például Richard Diebold elmélete. A kollektív kétnyelvűség esetén a különböző megközelítések közül az egyik a funkcionális meghatározás, amely a használatra helyezi a hangsúlyt. Uriel Weinreich 186 szerint kétnyelvű, aki mindennapi nyelvi gyakorlatában két nyelvet használ, függetlenül attól, milyen szinten beszéli az adott nyelvet, így a két nyelv váltakozó használatának gyakorlatát kétnyelvűségnek, az ebben részt vevő egyént pedig kétnyelvűnek nevezzük. 187 Jozef Štefánik ezzel szemben nem követeli meg a mindennapi nyelvhasználatot; kétnyelvűnek azokat a személyeket tartja, akik képesek arra, hogy a másokkal való kommunikáció során két vagy több nyelvet alternatív módon használjanak – annak a helyzetnek és környezetnek a függvényében, ahol a kommunikáció zajlik.188 Einar Haugen a kétnyelvűséget nem nyelvek, hanem beszélők kontaktusaként értelmezte, felismerve, hogy a kétnyelvű beszélők (és közösségek) nyelvi rendszereiben bekövetkező változások hogyanjáért és mikéntjéért a nyelven kívüli tényezők éppannyira felelősek. 189 François Grosjean a használat rendszeressége mellett a funkciót is hangsúlyozza, miszerint a kétnyelvűség két (vagy több) nyelv rendszeres használata, kétnyelvűek pedig azok az emberek,

akiknek

mindennapi életük során szükségük van két (vagy több) nyelvre, és ezeket használják is.190

186

Weinreich, Uriel: Languages in Contact. Findings and Problems. Publications of Linguistic Circle of New York, Number 1. New York, 1953. 187 Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 35–36. p. 188 Homišinová idézi Štefánikot. In: Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 48. p. 189 Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 25. p. 190 Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 38. p.

80

Tove Skutnabb-Kangas meghatározása alapján az a személy tekinthető kétnyelvűnek, aki egyvagy többnyelvű közösségben is anyanyelvi szinten képes két (vagy több) nyelven kommunikálni, a közösség és az egyén által az egyén kommunikatív és kognitív kompetenciájára kirótt szociokulturális követelményeknek megfelelően, és aki mindkét (illetve valamennyi) nyelvi csoporttal és kultúrával (vagy azok részeivel) képes azonosulni. A származás kritériuma alapján kétnyelvűnek tekinthető az a beszélő, aki, kezdettől fogva anyanyelvi beszélőktől két nyelvet tanult a családjában, vagy aki kommunikációs céllal, kezdettől fogva, párhuzamosan két nyelvet használ. A belső azonosulás kritériuma alapján az tekinthető kétnyelvűnek, aki kétnyelvűként azonosítja magát, illetve két nyelvvel és/vagy két kultúrával (vagy annak részeivel) azonosul. A külső azonosulás kritériuma alapján pedig az, akit mások kétnyelvűként/két nyelv anyanyelvi beszélőjeként azonosítanak. A nyelvtudás foka alapján kétnyelvű az, aki két nyelvet ismer tökéletesen, vagy aki két nyelvet használ anyanyelvi beszélőként, vagy aki két nyelvet egyformán jól ismer, illetve aki a másik nyelven is teljes és értelmes megnyilatkozásokat képes tenni, továbbá aki a másik nyelv nyelvtani szerkezeteit legalább részben ismeri és használja, vagy aki egy másik nyelvvel is kapcsolatba került. A funkció alapján: aki két nyelvet használ (vagy képes használni a legtöbb beszédhelyzetben, saját és közössége igényei szerint). 191 Bartha Csilla szerint a kétnyelvűség igen sokféle felfogása, szerteágazó volta miatt a legcélravezetőbb megoldás a funkcionális oldalról való megközelítés, Grosjean definíciója alapján, mely további elemzések kiindulópontjaként szolgálhat. Eszerint kétnyelvű az, aki a mindennapi érintkezései során két vagy több nyelvet kommunikatív, szociokulturális szükségleteinek megfelelően rendszeresen használ. 192 A két- vagy többnyelvű közösségek vizsgálatakor alapvető kérdés, hogy a kutatott közösség életében a kétnyelvűség stabil vagy instabil, átmeneti jelenségnek tekinthető-e. A stabil kétnyelvű közösségek megőrzik az általuk használt mindkét nyelvet, az instabil kétnyelvű közösségek ezzel szemben saját, eredeti nyelvük használatáról áttérnek egy másik nyelv használatára, és a nyelvcsere folyamatát élik át.193

191

Skutnabb-Kangas, Tove: Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997. 16– 17. p. 192 Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 40. p. 193 Borbély Anna: A nyelvcsere folyamata és kutatása. Nyelvtudományi Közlemények, 2000. 98. kötet, 208. p.

81

VI.7. A magyarországi szlovákok, a fővárosi szlovák közösség kétnyelvűsége Grosjean definícióját alapul véve, miszerint kétnyelvű az, aki a mindennapi érintkezései során két vagy több nyelvet kommunikatív, szociokulturális szükségleteinek megfelelően rendszeresen használ, 194 a fővárosi szlovákság döntő többsége nem lenne kétnyelvűnek mondható, hiszen hiányzik a mindennapi nyelvhasználat, mivel a családi, baráti körben nem beszél szlovákul, munkahelyén kevés kivételtől eltekintve (oktatási, kulturális intézmények, sajtó, kisebbségi önkormányzatok) a többség nyelvét használja. A fővárosi szlovák közösség kétnyelvűségét leginkább Skutnabb-Kangasnak a beszélő belső azonosulása alapján meghatározott kétnyelvűség-definíciója jellemzi; vagyis kétnyelvű az, aki kétnyelvűként azonosítja magát, illetve két nyelvvel és/vagy két kultúrával (vagy annak részeivel) azonosul. Amennyiben tehát tényként fogadjuk el azt a kijelentést, hogy a magyarországi – és ezen belül a fővárosi – szlovákok különböző generációi kétnyelvűek, felmerül a kérdés, hogy stabil vagy instabil kétnyelvűségről van-e szó, a nyelvvesztés, a nyelvcsere folyamata hol tart a különböző generációkban, és beszélhetünk-e még – legalább a legidősebb generáció esetében – kiegyenlített kétnyelvűségről? Melyek azok a nyelvhasználati színterek, ahol használni tudják anyanyelvüket, a szlovák irodalmi, standard nyelvet, melyek azok a tényezők, amelyek a nyelvcsere ellen hatnak a fővárosi szlovákság esetében, és lelassítható-e a nyelvi asszimiláció, van-e esélye a kulturális, nyelvi revitalizációnak? Gyivicsán Anna szerint a magyarországi szlovákok kétnyelvűsége történeti kérdés, hiszen a magyar nyelvvel egy részük jóval a magyarországi szlovák nyelvszigetekre történő letelepedése előtt, a hétköznapi életben is kapcsolatba került, s el is sajátította azt. A 19. század elejétől kezdve a magyarországi szlovák nyelvszigeteken a polgárosodás következtében – az egyes településeken jelentős időbeli különbséggel – az addig zárt közösségekben olyan nyelvi és kulturális változások mentek végbe, melyek a zárt kisebbségi kulturális rendszerek felbomlásához vezettek. Az 1890–1910-es évek eseményei valamennyi szlovák település kulturális rendszerében jelentős változást és strukturális átrendeződést eredményeztek. Maga a kétnyelvűvé válás, annak hatása a különböző kulturális elemekre összetett és bonyolult folyamat; az egymástól eltérő típusú közösségekben és településeken igen különböző, nyelvileg más-más struktúrában létező, más-más területre kiterjedő kétnyelvű rendszerek alakultak ki. A települések egy részén, ahol erős a szlovák etnikai kultúra 194

Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 40. p.

82

pozíciója – példaként hozható fel Tótkomlós – sem a tradicionális szokásokban, sem az egyházi kultúrában nem alakultak ki kétnyelvű rendszerek, vagy csak az utóbbi két-három évtizedben jelentek meg, töredékesen, s gyakran csupán formális szerepük van. Vannak olyan szlovák települések, például a pilisi szlovák falvak, ahol csak az egyházi élet vált kétnyelvűvé, a népi vallásos és a profán hagyományok azonban nem. Újabb típust képviselnek azok a települések, ahol mind az egyházi, mind a kollektív profán szokások kétnyelvűvé váltak, például a nógrádi, zempléni, dél-alföldi települések egy része. A következő típust a bükki és a zempléni falvak egy része képviseli, ahol mind az egyházi, mind a profán népi kulturális rendszer elmagyarosodott, s e rendszeren belül csupán egy-egy szlovák elem kapott helyet. Végül vannak olyan települések, ahol a népszokásokban, népi vallásosságban teljes nyelvcsere ment végbe, a közösség egynyelvű, magyar nyelvű kulturális rendszerben él tovább. Az eredeti kultúra azonban ebben a rendszerben sem tűnik el feltétlenül, elemei vagy magyar nyelven élnek tovább, vagy a szlovák nyelvhez kötött elemek ugyan funkció nélkül, de tovább élnek a legidősebb és a középgeneráció tudatában, s emlékfelidézésként még hagyományozódhatnak is. Az ilyen kétnyelvű rendszerekben hol a szlovák, hol a magyar nyelv dominanciájáról beszélhetünk, illetve párhuzamosan egymás mellett él a két különböző nyelvű kultúra és alá/fölérendeltsége műfajonként változhat. A 20. században jóval erőteljesebb akkulturációs, kulturális és nyelvi asszimilációval is kísért folyamatok játszódtak le, amelyek során az egész tradicionális kultúra értékrendszere bomlásnak indult. Ezek a folyamatok megváltoztatták a kétnyelvű rendszerek addigi belső hierarchiáját is. 195 Gyivicsán Anna szerint talán 1965–1975 között vált a magyar nyelvű kommunikáció a hazai szlovák közösségek körében általánossá, mégpedig oly módon, hogy a magyar nyelv társadalmi szerepe intézményi kereteken kívül is felerősödött. A szlovák– magyar kétnyelvűségi lét 1949 után új forrásbázist kapott, kiépült a szlovák jellegű oktatási hálózat és az iskolán kívüli kulturális intézmények, amelyek a szlovák irodalmi nyelv közvetítői lettek.196 A szlovák nyelvjárások visszaszorulásának, illetve elhalásának egyik módja, amikor az irodalmi nyelv veszi át a helyi nyelvváltozatok szerepét. Ez hosszú történelmi folyamat eredménye, melynek során fokozatosan alakultak ki a szlovák nyelv nyelvjárások feletti, kultivált, majd standard rétegei, végül az irodalmi nyelv. A magyarországi szlovák 195

Gyivicsán Anna: Az etnikai kulturális modellek nyelvi és tartalmi dualitása. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 67–69. p. 196 Gyivicsán Anna–Krupa András: A magyarországi szlovákok. Útmutató Kiadó, Budapest, 1997. 93. p.

83

nyelvszigeteken a nyelvjárásnak más nyelvi réteggel, az irodalmi nyelvvel való felváltása többnyire másodlagos szocializáció útján ment végbe, körülbelül az 1960-as évektől, az akkor iskoláskorú generációtól számítva.

197

Ahogyan egy dél-alföldi településről származó

interjúalany mesélte: „amikor elvégeztem a nyolcadikat, Budapestre kerültem a szlovák gimnáziumba, aminek az egyik oka az volt, hogy minél jobban megtanuljak szlovákul […] A gimnázium nagyon nehéz volt, mert azt hittem, hogy ismerem a nyelvet, mert beszélek szlovákul. De kiderült, hogy az irodalmi nyelv meg a szaknyelv, az messze van attól a nyelvtől, amit beszélek. A történelem szót például nem hallottam 14 éves koromig, nem tudtam, hogy mit jelent. Két évig nem is értettem a történelmet meg a földrajzot, csak bemagoltam, amit kellett, de nem értettem.”198 A két nyelvváltozat egymás mellett élésére példa a következő interjúrészlet: „otthon, gyerekkoromban az úgynevezett nyugat-szlovák nyelvjárásban beszéltünk, tótul, nem az irodalmi nyelvet használtuk, hiszen az őseink is ezt a nyelvet használták. A szüleimmel és a nagyszüleimmel is tótul beszéltünk. […] Ezen a nyelven kommunikáltunk azután is, hogy megtanultuk az irodalmi szlovák nyelvet, ez tűnt a legjobb megoldásnak.”199 A nyelvjárások térvesztésére a gazdasági, politikai változások mellett egész sor tényező hatással volt, például a szlovák irodalmi nyelvnek a magyarhoz képest megkésett kialakulása, a magyarországi szlovák evangélikusok körében a bibličtina presztízse, melynek következtében a szlovák irodalmi nyelv a magyarországi szlovák közösségeknek csak igen szűk rétegében váltotta fel a nyelvjárásokat. Ahogyan az egyik interjúalany visszaemlékezett, gyermekkorában otthon szlovákul beszéltek, a tótkomlósi dialektust használták, az egyházi szertartások nyelve pedig a bibličtina volt. Emellett tudtak magyarul, de a szlovák nyelv írott változatát nem ismerték. „Otthon is, és az utcán is a gyerekekkel szlovákul beszéltünk. Az iskolában heti két szlovák óránk volt, aztán változott a törvény és négy óra lett […]. Igen, szlovák órának hívták, és büntetés volt, mert míg a többiek hazamehettek ebédelni, nekünk meg ott kellett maradnunk. […] Szóval nem szívesen mentünk. De nem tudtunk írni-olvasni szlovákul, mert otthon a biblia gót betűs volt, és a Tranosciusból énekeltünk a templomban, szóval láttunk szlovák dolgokat, de ez az énekeskönyv nem volt szlovák nyelvű, régi szláv

197

Zsilák Mária: A nyelvjárások elhalásának folyamata a magyarországi szlovák nyelvszigeteken. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 95–96. p. 198 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 199 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.)

84

nyelven volt és cseh nyelven. Szóval megtanultuk a gót betűket, és problémát okozott szlovákul írni vagy olvasni […].”200 A szlovák városi nyelv a magyarországi szlovák mezővárosokban nem alakult ki, a magyar nyelv hatása pedig intenzív értékvesztést idézett elő a szlovák anyanyelvjárással szemben, annak archaikus jellege miatt is, ezért a szülők már nem törekedtek e nyelvi réteg átörökítésére. A nyelvjárás elhalásának további módja a nyelvjárás magyar irodalmi nyelvre cserélése, illetve maguknak a nyelvjárást beszélőknek a kihalása. 201 Ahogyan az egyik, délalföldi településről származó interjúalany mesélte, gyermekkorában, az 1950-es évek végén, tótkomlósi dialektusban beszélt a nagyszüleivel, hiszen azok nem tudtak magyarul. Édesanyja tanította meg szlovákul, de az édesapjával csak magyarul beszélt, és nem járt se szlovák óvodába, se szlovák iskolába, mert a szülei úgy érezték, hogy a szlovák iskolának jóval alacsonyabb a színvonala, és nem érezték szükségét a szlovák nyelvtudásnak. Így megérti és valamennyire beszéli is a tótkomlósi szlovákot, de a szlovák irodalmi nyelvet sohasem tanulta meg. Annak sem látta értelmét, hogy gyermekeinek megtanítsa a nyelvet. „Mi sosem tanultuk az irodalmi nyelvet, nem, megértem a szlovákot, amit Tótkomlóson beszélnek, ez egy archaikus, nagyon régi változat a 18. századból magyar nyelvi elemekkel keverve, ezt a nyelvet beszélem többé-kevésbé. […] A gyerekeimmel magyarul beszélek, csak pár szóra tanítottam meg őket, köszönni, meg ilyenek.”202 Mária Homišinová, a magyarországi szlovák, horvát, német és bolgár családok körében végzett, már idézett kutatása 203 szerint a megkérdezett magyarországi szlovák családok többsége szerint az etnikai identitás erősödését és a kisebbség fejlődését gátló tényezők közül a nemzetiségi nyelv használatának hiánya az, amely a legnagyobb hatást gyakorolja az etnikai identitás alakulására. Emellett általában a kisebbségi családok érdektelenségét, valamint a nemzetiségi oktatás és kultúra nem elégséges támogatását tartották az etnikai identitás erősödését leginkább gátló tényezőnek. Az etnikai identitás fejlődését elősegítő tényezők közül elsősorban a családon belüli nemzetiségi nyelvhasználatot, illetve a család kulturális hagyományok átadásában betöltött szerepét jelölték meg, mint az identitás erősödését 200

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) Zsilák Mária: A nyelvjárások elhalásának folyamata a magyarországi szlovák nyelvszigeteken. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 95–97. p. 202 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.) 203 Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 146. p. 201

85

elősegítő mozzanatokat. Tehát a megkérdezettek jelentős része a nemzetiségi nyelvet tartja az etnikai identitás legfontosabb tényezőjének, és a nyelv és kultúra átadását a nemzetiségi családoktól várja, azonban – kevés kivételtől eltekintve – ő maga otthon már a magyar nyelvet használja. Az elmúlt hét év során készült interjúkat elemezve megállapíthatjuk, hogy a középgeneráció, amely általában nem a fővárosban született, gyermekkorában otthon szlovákul, a helyi nyelvjárást beszélte, elsősorban a nagyszülők miatt, akik sok esetben nem beszéltek magyarul. Ahogyan egy alföldi településről származó, fiatal interjúalany az édesapjáról mesélte:„Apám a szüleivel magyarul beszélt, a testvérével is, viszont a nagymamája nem tudott magyarul, csak tótul, így tőle tanulták meg a nyelvet.”204 Egy másik, szintén alföldi településről származó, szlovák felmenőkkel rendelkező fiatalabb interjúalany is a nagyszülők kizárólagos szlovák nyelvhasználatát említette: „Anyám a szüleivel meg a testvéreivel szlovákul beszélt, […] a nagyszüleim, anyám szülei szlovákul beszéltek.” 205 Vagy: Az anyám generációja volt az utolsó, aki otthon tanult meg szlovákul, a helyi nyelvet.”

206

Egy dél-alföldi szlovák

településről származó interjúalany a következőket mesélte: „Gyerekkorunkban szlovákul beszéltünk, hiszen másként nem tudtunk volna beszélni a nagyszüleinkkel. Anyám tanított minket szlovákul, azt a nyelvet, amit ő is otthon tanult és otthonról hozott magával. Ez az 50es évek végén volt. Ő szlovákul beszélt velünk, de csak a nagyszüleink kedvéért, azt a szlovákot beszéltük, amit abban az időben Tótkomlóson beszéltek. Tudta, hogy ha bekerülünk az óvodába, iskolába, megtanulunk magyarul.” 207 Egy másik, szintén középgenerációs, főváros közeli településről származó interjúalany így fogalmazott: „Otthon, gyerekkoromban az úgynevezett nyugat-szlovák nyelvjárásban beszéltünk, tótul, nem az irodalmi nyelvet használtuk, hiszen az őseink is ezt a nyelvet használták. A szüleimmel és a nagyszüleimmel is tótul beszéltünk. Ezen a nyelven kommunikáltunk azután is, hogy megtanultuk az irodalmi szlovák nyelvet, ez tűnt a legjobb megoldásnak. […] Természetesen otthon magyarul is beszéltünk, mindkét nyelvet használtuk.”208 Vagy: „Gyermekkorunkban, a 60-as évek elején is szlovákul beszéltünk egymással, vagy minimum két nyelven.”209

204

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 206 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 207 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.) 208 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 209 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 205

86

Borbély Anna nyelvcseréről írt tanulmányában több olyan nyelvhasználati kutatást idéz, amelyek megállapítják, hogy a nyelvcsere kialakulásának kezdő lépéseiben a nők általában aktívabb szerepet vállalnak, mint a férfiak, a nőkre ugyanis nagyobb arányban jellemző az új nyelv választása, a hagyományostól eltérő párválasztás, valamint a gyermekek nevelésekor használt hagyományos nyelv újjal való felcserélése.210 A kétegyházi románok nyelvhasználati szokásait vizsgálva megállapította, hogy az idős nők gyakrabban választják a román nyelvet beszélgetéseik alkalmával, mint a férfiak és a fiatalabb nők, azonban a közép- és fiatal generációnál ez megfordul, a férfiak gyakrabban választják a románt, mint a nők. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy az idősek generációjába tartozó nők nem kerültek kapcsolatba a magyar nyelvvel, mert nem hagyták el közösségüket, a település zártsága és az endogámia is a román nyelv használatát erősítette. A fiatal nők ugyanakkor a jobb munkalehetőség reményében már a városban kerestek megélhetést, a városi élethez való alkalmazkodás pedig a helyi román nyelvváltozat használatának csökkenéséhez vezetett. Ennek okát Borbély Anna elsősorban abban látja, hogy a férfiak életmódbeli változásai az idők során kisebbek voltak, mint az idős és fiatal nőké.211 A budapesti szlovákok körében készített interjúk elemzéséből a nők anyanyelvet megtartó szerepe tűnik ki. Ahogyan egy idősebb, és egy fiatalabb korosztályba tartozó, két különböző dél-alföldi településről származó interjúalany nyilatkozott, mindketten édesanyjuktól tanultak meg szlovákul, illetve vele beszéltek szlovák nyelven, édesapjukkal viszont, ha szlovák származású volt is, magyarul kommunikáltak. „Apámmal magyarul beszéltem gyerekkorom óta, aztán iskoláskoromtól kezdve mindkét szülőmmel magyarul, a nagyszüleimmel meg szlovákul beszéltem.”212 Vagy: „Apám sosem beszélt szlovákul, bár szlovák származású.[…] A szüleim egymás között magyarul beszéltek.”213 A fiatalabb generáció esetében, a vegyesházasságok eredményeként is, már inkább a magyar nyelv dominált a családi kommunikáció során, ahogyan egy alföldi településről származó interjúalany fogalmazott: „Otthon nem beszéltünk szlovákul, mivel édesanyám magyar és édesapám is egy tanyasi magyar iskolába, majd szintén magyar középiskolába járt. Otthon tanult meg szlovákul, a helyi dialektust beszéli, ami egy érdekes variánsa a közép-szlovák 210

Borbély Anna: A nyelvcsere folyamata és kutatása. Nyelvtudományi Közlemények, 98. 205. p. Borbély Anna: Nyelvcsere. Szociolingvisztikai kutatások a magyarországi románok közösségében. MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 2001. 128. p. 212 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.) 213 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 211

87

nyelvjárásnak. […] Van egy nővérem, de ő nem a szlovák iskolába járt, úgyhogy nem tud szlovákul. Apám sosem beszélt velünk szlovákul.”214 Vagy: „Szlovák családból származom, szlovák származásúnak vallom magam. A családban magyarul beszéltünk, otthon nem tanítottak szlovákul, bár anyám a szüleivel meg a testvéreivel szlovákul beszélt, […] a nagyszüleim, anyám szülei szlovákul beszéltek, és emlékszem, hogy például disznótor alkalmával mindenki szlovákul beszélt és szlovákul énekelt.”

215

Ahogyan egy másik

interjúalany fogalmazott, noha szlovák származású, az iskolában tanult meg szlovákul, természetesen az irodalmi szlovák nyelvet. „A bátyámmal mindketten szlovák általános iskolába jártunk, a mi generációnk már nyelvismeret nélkül érkezett az iskolába és az alapoktól kellett megtanulnunk mindent. Elméletileg mindannyian szlovák származásúak voltunk, de a szlovákot idegen nyelvként tanultuk hatéves korunktól. […] A helyiek természetesen nem az irodalmi nyelvet beszélték, szóval nekünk az irodalmi nyelvet kellett megtanulnunk, ami nagyon különbözik a helyi változattól. Az anyám generációja volt az utolsó, aki otthon tanult meg szlovákul, a helyi nyelvet.”

216

A fiatal generáció

nyelvhasználatát jól példázza a következő interjúrészlet is: „A mi korosztályunk egymás közt magyarul beszélt, ha szlovákul szóltak hozzánk, ami ritka volt, magyarul válaszoltunk.”217 Skutnabb-Kangas szerint a kétnyelvűség előnyei közé tartozik, hogy a mindkét nyelvüket jól beszélő kétnyelvűek jobb eredményeket érnek el az általános intelligenciát, kognitív rugalmasságot, komplex gondolkodást, a kreativitás és a metanyelvi tudatosság különböző jelenségeit (feedback-érzékenység, tartalom és forma elkülönítése, stb.) mérő vizsgálatokban, mint a hozzájuk minden másban hasonló egynyelvűek. A nyelvész szerint bármely normális gyermekből lehet kétnyelvű, talán valamivel több erőfeszítést igényel, mint egynyelvűvé válni, de mivel a gyermekek értelmi képességei általában amúgy sincsenek teljesen kihasználva, ez nem jelenthet legyőzhetetlen akadályt.218 Štefan Jančovič (Jancsovics István) szarvasi evangélikus lelkész, az első részletesebb szlovák–magyar szótár szerzője 1848-ban a következőket mondta a magyar nyelv fontosságával kapcsolatban: „Ak ti je potrebná maďarská reč, uč sa ju, ak osoh budeš z jej

214

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 216 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 217 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 218 Skutnabb-Kangas, Tove: Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997. 9–10. p. 215

88

mať, uč sa ju.”219 Ha szükséged van a magyar nyelvre, ha hasznodra válik, tanuld meg. Ez a mondat több mint 150 évvel később – igaz, most a szlovák nyelv viszonylatában – újra érvényessé vált: ahhoz, hogy a magyarországi szlovákok körében végbement nyelvi asszimiláció lelassítható, esetleg megállítható legyen, olyan intézkedés-sorozatra lenne szükség, amelynek eredményeként a szlovák nyelv vonzó választásnak tűnne a szlovák származású fiatalok számára, és nem csupán szimbolikus értéke, funkciója lenne, hanem gyakorlati is, a fiatalok hasznosnak érezhetnék a szlovák nyelv megtanulását, akár idegen nyelvként is.

219

Jancsovicsot idézi Šusteková, Ivana: Remeselníci – medzilokálne kontakty – asimilácia. In: Uhrinová, Alžbeta– Žiláková, Mária (eds.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 360. p. Štefan Jančovič – Jancsovics István (1811-1893) evangélikus lelkész, nyelvész, író, az első részletesebb szlovák-magyar és magyar-szlovák szótár szerzője. Noví slovensko-maďarskí a maďarsko-slovenskí slovňík…. II. Odďel – Slovensko-maďarskí slovník + Maďarská mluvnica predložená slovensko-maďarskému Slovňíku 1 zväzok (2); - Na Sarvaši, Literámi Leopolda Réthyho. Nákladom vydavaťela. 1848.

89

VI.8. Nyelvválasztás A kétnyelvűség, a nyelvcsere folyamatának vizsgálatakor feltétlenül szólni kell a nyelvválasztásról, vagyis amikor a kétnyelvű beszélő az általa beszélt nyelvek közül kiválaszt egyet. Ez a választás nyilvánvalóan annak függvénye, hogy ki beszél, kihez, milyen témában és mikor, milyen szituációban. Másként fogalmazva, a nyelvválasztást befolyásolja, hogy a beszélgetés résztvevői milyen szinten beszélik az adott nyelvet, előnyben részesítik-e azt a kommunikáció során. A nyelvválasztás függ a beszélők társadalmi-gazdasági státuszától, nemétől, életkorától, iskolázottságának fokától, foglalkozásától, de etnikai hovatartozásától is. Emellett befolyásolja a beszélők közti kapcsolat milyensége, intimitása, a nyelvekhez fűződő érzések, attitűdök. A nyelvválasztás a szituáció, a helyszín függvénye is, és befolyásolja az egynyelvűek jelenléte, a beszélők közötti formális kapcsolat mértéke, illetve a bizalmasság foka, a beszélgetés tartalma, a téma, a szókincs, illetve a beszélgetés, mint szociális interakció funkciója. Az adott nyelv használata szolgálhatja akár egy másik beszélő kizárását is.220 A nyelvválasztást elsődlegesen a beszélgetés résztvevői határozzák meg. A családi nyelvhasználat eseteinek tárgyalása során már szó esett arról, hogy a 20. század közepétől az Alföldről, illetve más szlovák nyelvszigetről a fővárosba beköltözők gyermekkorukban otthon a nagyszülőkkel, szülőkkel, testvérekkel, rokonokkal és az azonos nemzetiséghez tartozó barátokkal a szlovák nyelvet használták, azt a nyelvjárást, amelyet otthon tanultak meg. A helyi szlovák nyelvjárás mellett természetesen a magyar nyelvet is beszélték. Ez a generáció a fővárosban már nem tudta anyanyelvét használni, a vegyesházasságok eredményeként pedig házastársával és gyermekeivel is jobbára a többségi nyelvet használta. A gyerekekkel elsősorban magyarul beszélt, és ha a szlovák iskolába kerültek is, megtanulva az irodalmi nyelvet, ezt már otthon nem használták. Azok a szlovákok, akik úgy lettek fővárosi lakosok, hogy 1950-ben településük Budapest része lett, még annyira sem tudták megtartani anyanyelvüket, mint az előbbi csoport. A 19. században ide érkezett iparosok, munkások leszármazottai esetében pedig szintén korábban végbement már a nyelvcsere. Hangsúlyozni kell, hogy természetesen nem homogén közösségről beszélünk, hiszen a beszélők életkora, esetenként a neme, iskolázottsága, az, hogy hol tanult szlovákul, és mikor, 220

Borbély idézi Grosjeant. In: Borbély Anna: Nyelvcsere. Szociolingvisztikai kutatások a magyarországi románok közösségében. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 2001. 118. p. Forrás: Grosjean, François: Life with Two Languages. An Introduction to Bilingualism. Harvard University Press, 1982. 136. p.

90

milyen a szlovák nyelvtudása, illetve megfelelőnek tartja-e a nyelvtudása szintjét a különböző szituációkban, adott témában, és leginkább az, hogy kivel beszél nagyban befolyásolja a nyelvhasználatukat, a szlovák nyelv választásának gyakoriságát. A nyelvhasználat egyik jellemzője, hogy az adott beszélő hány különböző nyelvhasználati színtéren használ egy nyelvet. Az egyén nyelvhasználata függ attól, hogy például a családi nyelvhasználat mellett melyek azok a helyszínek, szituációk, ahol lehetőség van a szlovák nyelv használatára. Az oktatási intézmények, a munkahely, a kulturális intézmények, a templom, a kisebbségi önkormányzatok, illetve intézményeik, továbbá a különféle rendezvények, programok mind-mind lehetőséget nyújtanak a szlovák nyelv valamely változatának, manapság leginkább az irodalmi nyelvnek a használatára. Az iskolában lehetőség nyílik ugyan a szlovák irodalmi nyelv elsajátítására, de amennyiben annak elvégzése után nem tanulnak tovább, illetve később nem „szlovák vonalon” helyezkednek el, nem a humán értelmiséghez tartoznak, a nyelvtudásuk passzívvá vált és gyakran a közösségből is kikerültek. A budapesti szlovák óvodában, iskolában készített interjúk, a kitöltött kérdőívek, óralátogatások alapján megállapítható, hogy a pedagógusok nagy része egymás közötti és a gyermekekkel, tanulókkal való kommunikáció során is törekszik a szlovák nyelv használatára, azonban amennyiben akár csak egy olyan pedagógus is van, aki egynyelvű, és nem beszél szlovákul, az ő kedvéért magyarra váltanak. A szülőkkel folytatott kommunikáció nagyobbrészt magyar nyelvű. Az iskolai adminisztráció is a többségi nyelvet feltételezi. Segítséget jelent a szlovák nyelv megerősítésében a vendégtanárok, illetve a szlovákiai szlovák diákok, gyermekek jelenléte, de ebben az esetben nyilvánvalóan nem beszélhetünk nyelvválasztásról, hiszen az egyik fél egynyelvű. Az idősebb, illetve a középgeneráció tagjai munkahelyükön, amennyiben olyan területen helyezkedtek el, ahol szükség volt a szlovák nyelvre, az értelmiség esetében például a budapesti szlovák iskolában, vagy az oktatási/kulturális minisztérium kisebbségi osztályán, valamely közművelődési intézményben, közgyűjteményben, kutatóintézetben, kulturális intézményekben, médiában, illetve az idegenforgalomban, a vendéglátóiparban, vagy például a külkereskedelem területén, akkor az irodalmi nyelvet használták a mindennapokban. Manapság, a társadalmi-politikai változások, illetve az angol nyelv térhódítása miatt, a fiatalabb generáció tagjainak jóval kevesebb lehetősége van a szlovák nyelv használatára a

91

munkahelyeken. A kisebbségi nyelvhasználatra elsősorban az oktatási/kulturális vonalon és a kisebbségi önkormányzatokban, illetve például a nemzetközi cégek esetében van lehetőség. A rendszerváltozást megelőző időszakban, a második világháborút követően a fővárosban nem volt lehetőség arra, hogy a katolikus szlovákság anyanyelvén hallgathasson szentmisét. 1999-ben a kisebbségi önkormányzat szervezte meg a Józsefvárosi Plébániatemplomban a szlovák nyelvű szentmiséket, havonta egyszer. Az evangélikusok a Luther udvarban lévő templomban gyakorolhatták vallásukat, majd a templom 1965-ben bekövetkezett eladása után a templom helyett az egyik lakásban alakítottak ki kápolnát, itt zajlottak az istentiszteletek. A gyülekezet az 1980-as évekre csupán 2-3 főre apadt, az ezredfordulóra pedig teljesen megszűnt a közösség. 2003-ban szintén kisebbségi önkormányzati kezdeményezésre indultak be újra az istentiszteletek, azonban – csakúgy, mint a katolikusok esetében – igen csekély az istentiszteletek látogatottsága. A szertartásokat szlovák nyelven végzik, de például a katolikus misék utáni agapén már szlovákul és magyarul folyik a kommunikáció, hogy melyik nyelv a dominánsabb, az függ attól is, hogy a misén mely, főváros közeli település lakosai vettek részt. A kisebbségi önkormányzatok tagjainak elvileg valamilyen szinten beszélniük kellene szlovákul, így ez az intézmény lehetőséget ad a szlovák nyelv használatára. Azonban itt is az a helyzet áll elő, hogy amennyiben akár egy olyan tag is van a testületben, aki nem beszél, vagy nem beszél elég jól szlovákul, illetve nem elégedett a nyelvtudásával és ezért nem kommunikál szlovák nyelven, már inkább a magyar nyelvet használják. Emellett amennyiben felmerül valamilyen szakkérdés, amelyhez speciálisabb szókincs szükséges, azt a legtöbb esetben a beszélők már csak magyarul ismerik. A vonatkozó jogszabály alapján pedig a testületi üléseken jelen kell lennie a település jegyzőjének, munkatársának, aki a törvényességért felel, ami szintén a magyar nyelv használatát követeli meg. A jegyzőkönyvek is leginkább magyarul készülnek. A következő nyelvhasználati színtér, a különféle szlovák szervezetek, az önkormányzatok által létrehozott intézmények, például a táncegyüttes, énekkar, a nyugdíjasok klubja, stb., ahol gyakoribb a szlovák nyelvű kommunikáció, mint a magyar. Ennek oka egyrészt a fővárosi szlovák önkormányzat vezetésének hozzáállása, illetve a tagok életkora is döntő szerepet játszik benne, hiszen a nyugdíjasok klubjának tagjai még őrzik anyanyelvüket, és ha otthon már nem beszélik is, a különféle rendezvényeken igen. Uhrin Erzsébet a békéscsabai szlovák 92

értelmiség nyelvhasználatát 221 vizsgálva megállapította, hogy a szlovák nyelv intézményi nyelvvé vált, vagyis otthon már nem beszélik, azonban a különféle civil szervezetek, önkormányzatok rendezvényein, énekkarban, tánccsoportban újra elkezdenek szlovákul beszélni. Ez azonban elsősorban a középgenerációt, illetve az annál idősebb generációt jellemzi.

221

Uhrin Erzsébet: A békéscsabai szlovák értelmiség anyanyelvhasználata. VÚSM, Békéscsaba, 2004.

93

VII. A szlovák oktatásügy Magyarországon „Az általános iskolának nagy szerepe volt a szlovák identitásom kialakulásában, elmondhatjuk, hogy a magyar nemzetiségi oktatási rendszer volt az, amely részben reszlovakizált, ha ugyanis nem jártam volna nemzetiségi iskolába, az biztos, hogy semmiféle szlovák identitásom nem lenne, egy szót sem tudnék szlovákul.”222

Több szociológiai, illetve nyelvészeti kutatás is állítja, hogy a magyarországi nemzetiségekre jellemző szórványlét és a család anyanyelv-átörökítő funkciójának elvesztése miatt – a kisebbségi nyelvek használata jellemzően a privát szférából is kiszorult – csak a kisebbségi nevelési, oktatási rendszer adhat esélyt arra, hogy megállítható és (esetleg) visszafordítható legyen az asszimiláció, a nyelvvesztés folyamata. Ebből következik, hogy a kisebbségi oktatási intézményeknek biztosítania kell mindazokat a szolgáltatásokat, amelyeket általában az oktatás nyújt, és emellett (külső, családi-közösségi támogatás hiányában is) meg kell teremteniük az anyanyelv elsajátításához, fejlesztéséhez és e népcsoportok kultúrájának és történelmének megismeréséhez szükséges feltételeket is.223 Egy, a magyarországi szlovák értelmiség körében az ezredfordulón folytatott szociológiai kutatás 224 szerint a megkérdezettek többsége szintén az iskolát nevezte meg a nyelv elsajátításának elsődleges színtereként, s ezért is volt elégedetlen mind az iskolák számával, mind az általános iskolai és gimnáziumi oktatással. Ahogyan az egyik interjúalanyom fogalmazott 2005-ben: „A szlovák nyelv elfelejtése az ún. magyarországi szlovák oktatás következménye. Az én gyerekeim, akik rendesen beszéltek szlovákul, most a »szlovák« iskolában elfelejtenek szlovákul. Az a probléma, hogy a tanárok

222

Egy 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) Lásd erről a témáról bővebben például: Bindorffer Györgyi–Horváth Sándor–Janek István–Krékity Tamás– Szabó Orsolya–Tolnai Mirjana: Asszimiláció, nyelvhasználat, identitás – a kettős identitás összehasonlító vizsgálata a magyarországi német, horvát, szerb, szlovák és szlovén kisebbség körében: szinkron és diakron dimenzióban. Munkabeszámoló. OTKA, 2006, http://real.mtak.hu/194/1/37400_ZJ1.pdf: Erb Mária–Knipf Erzsébet: A Magyarországi német kisebbség nyelve és nyelvhasználata az ezredfordulón, http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/Nemzeti_es_etnikai_kisebbsegek_mo_on%2 0a%2020_sz/pages/026_moi_nemet.htm 224 Homišinová, Mária: Slovenská inteligencia v Maďarsku v zrkadle štatistického výskumu. Výskumný ústav Slovákov v Maďarsku, Békešká Čaba, 2003. 301. p. 223

94

nem tudnak jól szlovákul, iskoláinkban gyakran tanítanak szlovákiai magyarok, akiknek természetesen egészen más a viszonyuk a szlovák nyelvhez.”225 A kisebbségi oktatással kapcsolatban felmerülő első kérdés, hogy amennyiben nem a családi közeget, hanem az iskolát tekintik a kisebbségi nyelv elsajátításának elsődleges színterének, és, egyáltalán anyanyelv-e a kisebbségi nyelv, illetve újratanulható-e ez a nyelv. Egyéni szinten természetesen a kisebbségi nyelv, mint az ősök anyanyelve újratanulható. A kisebbségi közösségek fennmaradásához azonban nem egyesek szándékára, hanem egy másfajta minőséget jelentő csoportos akaratra van szükség. Értelemszerű a kérdés: van-e ilyen akarat, ha igen, az anyanyelv-újratanulás hatékonyságát mi befolyásolja? Az óvodai, iskolai nemzetiségi nyelvtanítás sikeressége egyéb tényezők mellett jelentős mértékben függ a tanult nyelv motivációs erejétől (van-e gyakorlati haszna, piaci értéke), attól, hogy ezt a nyelvet a család és a helyi közösség megéli-e, hogy a közoktatási intézményen kívül is van-e igény és mód a helyi nemzetiségi hagyományok ápolására, de természetesen függ a pedagógusok felkészültségétől, illetve a tanítás módszertanától is. 226 Fordulat akkor következhetne be a kisebbségi nyelvek helyzetében, ha a nemzetiségi nyelvek tanulása a jelen társadalmigazdasági környezetben is az érvényesülés perspektíváját adhatná.227

225

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) Lásd erről a témáról például: Imre Anna: Az idegennyelv-oktatás kiterjedésének hatása a nemzetiséginyelvoktatásra. http://www.oki.hu/printerFriendly.php?tipus=cikk&kod=Tartalmi-valtozasok-07-Imre 227 A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának jelentése a nemzeti és etnikai kisebbségi óvodai nevelés helyzetéről, 2011. 226

95

VII.1. Történeti bevezető – jogszabályi háttér, iskolatípusok, tanulói létszámadatok a második világháborút követő időszaktól a rendszerváltozásig

A nemzetiségi népiskolai tanítás 1945-ig lényegében három típusban valósult meg Magyarországon. Az első típus az ún. tiszta anyanyelvi, nemzetiségi tannyelvű oktatás volt, ahol minden tantárgyat – a magyar nyelv és irodalom kivételével – nemzetiségi nyelven tanítottak. A második típusú, ún. egységes, kétnyelvű rendszerben a tantárgyakat körülbelül fele részben magyarul, fele részben pedig nemzetiségi nyelven oktatták. A harmadik típusú, ún. nemzetiségi nyelvoktató iskolákban a tanítás nyelve magyar volt, s a nemzetiségi nyelvet csupán tantárgyként tanították. 228 A nemzetiségi oktatásról szóló 1945. évi rendeletek a lényegében háromfokozatú rendszert a középső típus kiiktatásával kétlépcsőssé alakították. E rendeletek a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatását nem ismerték el az őket megillető, alapvető egyéni és kollektív nemzetiségi jognak, hanem azt csak külön kérésre kívánták lehetővé tenni, illetve biztosítani.229 Míg az 1937/1938-as tanévben 573 elemi népiskolában folyt nemzetiségi nyelvű oktatás, közülük 439-ben német, 69-ben délszláv, 55-ben szlovák és 10-ben román nyelvű oktatás, addig az 1945/1946-os tanévben összesen 92 – köztük 30 nemzetiségi tannyelvű és 62 nyelvoktató – nemzetiségi iskolában 1173, illetve 3841 tanulóval kezdődött meg a horvát, román, szerb, szlovák és szlovén nyelvű oktatás. Az 1946-ban született újabb rendeletek elvben biztosították valamennyi hazai nemzeti kisebbség anyanyelvének oktatását és ápolását, vagyis az anyanyelven történő oktatást a nemzeti kisebbségeket megillető, alapvető egyéni és kollektív jognak ismerték el. „A nemzetiséghez tartozó tanulókat anyanyelven folyó oktatásban kell részesíteni. Az anyanyelvi oktatást állami iskolák létesítésével és fenntartásával, illetve államsegély nyújtásával kell biztosítani.” 230 Két évvel később, 1948-ban újra módosultak a nemzetiségi oktatásra vonatkozó szabályok; a nemzetiségi iskolák felállítását függetlenítették a népesedési adatoktól. Ez a módosítás azzal is összefüggésben állt, hogy a nemzetiségi települések 228

110.478/1923.VIII. VKM. sz. rendelet Föglein Gizella jegyzete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatásáról szóló Ideiglenes Nemzeti Kormány 10030/1945. ME sz. rendeletéhez. In.: Balogh Sándor (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jogforrásai 1848–1993. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002. 230 A nemzeti kormány 330/1946. ME sz. rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatása tárgyában. 229

96

általában kis lélekszámú falvak voltak, s különösen a ki- és áttelepítések, illetve áttelepülések után nem mindig adták azt a tanulólétszámot, amely a teljesen kiépített nemzetiségi iskolák hálózatának alapját képezhette volna. A rendelet több község számára felállítandó közös, ún. körzeti nemzetiségi tannyelvű iskolák létesítését szorgalmazta.231 Az 1946 februárjában aláírt magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása következtében a hazai szlovák tannyelvű népiskolák száma jelentősen csökkent. Az áttelepüléstől való félelem miatt a beiratkozások alkalmával több, szlovákok lakta településen a nemzetiségi tannyelvű iskola megnyitásához szükséges, legalább tizenöt fős létszám sem volt meg. Míg az 1946/1947-es tanévben 13 szlovák tannyelvű népiskola működött, számuk a következő tanévben 16-ra nőtt. Az 1948/1949-es tanévre viszont nyolcra apadt ezen iskolák száma, s e tény nagyrészt az áttelepülés hatásának tulajdonítható. A lakosságcsere végrehajtásával pedig a szlovák tannyelvű népiskolák száma az önként áttelepült szlovákok arányánál is sokkal nagyobb mértékben csökkent, a nyolc népiskola – egy kivételével – szinte teljesen elnéptelenedett. Ugyanakkor a Magyarországon maradni szándékozó szlovákok, feltehetően az áttelepítéstől tartva, nem a szlovák tannyelvű, hanem a szlovák nyelvoktató iskolába íratták be gyermekeiket, így az 1948/1949-es tanév második félévében 73, a következő tanévben pedig 121 szlovák nyelvoktató iskola működött.232 Az 1949-ben született Alkotmány233 deklarálta, hogy „A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét”. Ennek ellenére már az 1948/1949-es tanévre csökkent a nemzetiségi iskolák száma. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályán 1950. június 3-án megtartott Kollégiumi Értekezleten elfogadott, „A nemzetiségi oktatás továbbfejlesztése” című dokumentum javaslatai között az első a szlovák oktatással volt kapcsolatos. Eszerint azokban a községekben, ahol a magyar tanítási nyelvű általános iskolákban, nyelvoktató iskolákban a szlovák nyelvet az I–VIII. osztályokban heti három órában tanítják, azt heti hat órára indokolt felemelni, ez ugyanis biztosítaná az „átmenetet a szlovák tanítási nyelvű iskolák felé”. A szlovák tanítási nyelvű iskolák szervezésének legfőbb

231 Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás Magyarországon a koalíciós években (1945-1948). Új Pedagógiai Szemle, 2004. 4–5. p. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-04-mk-foglein-nemzetisegi 232 Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Rákosi-kurzus idején. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 6. p. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-06-mk-foglein-nemzetisegi 233 1949. évi XX. törvény 49. § (3) bekezdés.

97

akadályát pedig abban látta, hogy „szlovákul tudó pedagóguskádereink nincsenek”. 234 A minisztérium

a

szlovák

pedagógushiányt

a

Csehszlovákiából

áttelepített

magyar

pedagógusokkal oldotta meg, így a szlovák nemzetiségi nevelést, paradox módon az a felvidéki magyar értelmiség kezdte el, akik Pozsonyban vagy Prágában végeztek és így anyanyelvi szinten beszéltek szlovákul, illetve csehül. A nemzetiségi iskolák megnyitására és működtetésére több tényező is hatással volt; a nemzeti kisebbségekre jellemző szórványlét, a háború utáni ki- és áttelepítések, áttelepülések, a kitelepítéstől való félelem a nemzetiségi oktatásra (is) hatott. A hazai nemzeti kisebbségek nagyobbrészt kétnyelvűeknek számítottak, anyanyelvük azonban legtöbbször nem az irodalmi nyelvvel volt azonos. 235 1948 és 1950 között Magyarország több mint 100 településén a viszonylag zárt közösségekben élő szlovákság számára 19 szlovák nemzetiségi óvoda, 5 szlovák tanítási nyelvű általános iskola (Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós, Budapest, Sátoraljaújhely), 112 szlovák nyelvet oktató általános iskola, egy szlovák tanítási nyelvű gimnázium Békéscsabán, és egy szlovák tanítási nyelvű tanítóképző középiskola nyílt, Budapesten. Mivel nagyobb településeken több iskolában is oktatták tantárgyként a szlovák nyelvet, sok olyan településen, ahol akkor még többségben élt a szlovákság, semmilyen formában nem indult szlováknyelvoktatás.236 Az 1955/1956-os tanévben Magyarországon 124 szlovák nemzetiségi iskola (öt szlovák tannyelvű és 119 nyelvoktató) volt. Az MSZMP 1958. évi nemzetiségpolitikai határozatának egyik legjellemzőbb eleme az iskolaprogram volt. A dokumentum az oktatás konkrét kérdései előtt áttekintést adott a magyarországi nemzeti kisebbségek anyanyelvi és magyar nyelvi ismeretéről, illetve annak hiányosságairól. „A nemzetiségek általában jól beszélik a magyar nyelvet, csupán a legidősebbek között akad magyarul gyengén tudó. Anyanyelvi szókészletük szegényes, az 234 Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Rákosi-kurzus idején. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 6. p. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-06-mk-foglein-nemzetisegi 235 Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Rákosi-kurzus idején. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 6. p. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-06-mk-foglein-nemzetisegi 236 Chlebniczki János: A magyarországi szlovák iskolaügy jelene és jövője. In.: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely,

Budapest, 2001. 350‒354. p.

98

általuk beszélt nyelv általában tájnyelv jellegű. Nemzetiségi fiataljaink egy részére jellemző, hogy az iparosodás, a falu szocialista átalakulása, a vegyes házasságok növekedése következtében még azok sem használják anyanyelvüket, akik ezt egyébként az utóbbi évek során a különböző nemzetiségi iskolákban irodalmi szinten elsajátították.” 237 1958 őszén Magyarországon 49 óvodában, 321 általános iskolában, 8 általános gimnáziumban, 5 tanítóés óvónőképzőben, 4 főiskolai tanszéken, 7 önálló diákotthonban folyt nemzetiségi anyanyelvi oktatás, melyben összesen mintegy 30.000 nemzetiségi tanuló, gyermek vett részt. 1960 tavaszán a nemzetiségi tannyelvű iskolák státusát megváltoztatták. A nemzetiségi tannyelvű iskolákban eddig (a magyar nyelv és irodalom kivételével) minden tantárgyat nemzetiségi nyelven tanultak. Az 1960/1961. tanévtől kezdve viszont a reál tantárgyakat és a testnevelést magyar nyelven oktatták. Ennek oka a Művelődésügyi Minisztérium szerint az volt, hogy: „…a tannyelvű iskolák jelenlegi formájukban ma már nem felelnek meg a gyakorlati élet által szabott követelményeknek. Ezek az iskolák nem fejlődnek megfelelően, fokozatosan elnéptelenednek, többségük 1-2-3 tanerős osztatlan vagy részben osztott iskola, amelyekben a tanítás színvonala alacsony. […] Egyöntetű állásfoglalás alakult ki a tekintetben, hogy kétnyelvű iskolatípust alakítsunk ki, amely jobban számol a reális helyzettel, a tanulók kétnyelvűségével. A kétnyelvű iskolatípus kialakításának lehetőségét a szülők nagy megelégedéssel fogadták. […] A kétnyelvű oktatás reál tantárgyakban a magyar nyelvű oktatást jelenti, aminek megvalósítása csak fokozatosan történhet”.238 A szlovák iskolák színvonalára példa az egyik dél-alföldi interjúalany visszaemlékezése, aki ugyan gyerekkorában szlovákul beszélt, a nagyszülei nem is tudtak magyarul, de őt a szülei már magyar óvodába, iskolába járatták, mert a helyi szlovák iskola nem volt megfelelő színvonalú. „Nem jártunk sem szlovák óvodába, sem szlovák iskolába. Volt szlovák iskola is, de csak azok jártak oda, akik kisebbségiek voltak és otthon kizárólag szlovákul beszéltek. Akkoriban a mi iskolánkban a négy párhuzamos osztályban 160 gyerek volt, a szlovák iskolában meg tíz körül volt a számuk. Nem jártam a szlovák iskolába, de azt mondták, hogy a színvonala alacsonyabb volt, ezért is döntött úgy az apám, hogy a magyar iskolába járjunk, meg azért is, mert tudta, hogy tovább akarunk tanulni, és nem Szlovákiában. Egyébként a

237

Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Kádár-korszakban. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 7. p. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-09-mk-Foglein-Nemzetisegi 238 Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Kádár-korszakban. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 7. p. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-09-mk-Foglein-Nemzetisegi

99

szlovák iskolában sem tanítottak mindent szlovákul, a szlovákot második nyelvként tanították.”239 Az 1960/1961. tanévben összesen 31 nemzetiségi tanítási nyelvű és 329 nyelvoktató általános iskola működött Magyarországon, ekkor a szlovákok 124 iskolával rendelkeztek, ebből tanítási nyelvű iskolájuk 6 volt. A nyelvoktató iskolákban a szlovák nyelvtanítás színvonala természetesen annak is a függvénye volt, hogy a település mekkora hányada települt át a lakosságcsere idején, és persze függött a pedagógus felkészültségétől, lelkesedésétől. Ahogyan az egyik dél-alföldi településről származó interjúalany visszaemlékszik, a szlovák órát ugyan büntetésként élte meg, hiszen több időt kellett az iskolában töltenie, de utóbb mégis jó emlékei vannak arról az időszakról, mert nagyon jó tanáruk volt, aki komolyan vette a feladatát: „Otthon is, és az utcán is a gyerekekkel szlovákul beszéltünk. Az iskolában heti két szlovák óránk volt, aztán változott a törvény és négy óra lett […]. Igen, szlovák órának hívták, és büntetés volt, mert míg a többiek hazamehettek ebédelni, nekünk meg ott kellett maradnunk. Emellett 7 órára kellett ott lennünk, mielőtt kezdődött volna az iskola. Ez is egyfajta büntetés volt, mert egy órával korábban kellett mennünk, hogy szlovák órára tudjunk járni. Szóval nem szívesen mentünk. De nem tudtunk írni-olvasni szlovákul, mert otthon a biblia gót betűs volt, és a Tranosciusból énekeltünk a templomban, szóval láttunk szlovák dolgokat, de ez az énekeskönyv nem volt szlovák nyelvű, régi szláv nyelven volt és cseh nyelven. Szóval megtanultuk a gót betűket, és problémát okozott szlovákul írni vagy olvasni, és kellett, bár, ahogy mondtam, nem szerettünk oda járni, büntetésként éltük meg, hogy mások hazamehettek enni meg játszani, mi meg maradtunk az iskolában, vagy korábban kezdtük. De jártunk, mert a tanárunk egy nagyon tehetséges szlovák folklorista volt, a Felvidékről, magyar volt és beszélt szlovákul, és ő tanított minket.” 240 A Művelődésügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának 1962. évi tájékoztatója pedig a kétnyelvű iskolák bevezetésének céljáról szólt: „a kétnyelvűség objektív társadalmi valóságot tükröz: a nemzetiségi iskolákba járó tanulók – és szüleik is – elsősorban magyarul beszélnek, nem pedig anyanyelvükön. Továbbá az összes tárgyak nemzetiségi nyelven való oktatása, a nyelvi nehézségek miatt, túlterhelést jelentett. Végül: éppen a reális tantárgyakat szükséges 239 240

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.) 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.)

100

inkább magyarul tanítani, mert ezek szakkifejezéseit a tanulók a gyakorlati életben magyarul fogják használni. A szakszókincset megtanítják nemzetiségi nyelven is.”241 A minisztériumi rendelkezés értelmében a nemzetiségi tannyelvű általános és középiskolákat úgynevezett kétnyelvű iskolákká alakították át. Így tulajdonképpen továbbra is „kétlépcsős” maradt a nemzetiségi oktatási rendszer, csak most már nem a nemzetiségi tannyelvű és nyelvoktató iskolákkal, hanem a kétnyelvű és nyelvoktató iskolákkal. Ettől kezdve a nemzetiségi tannyelvű terminológia a kétnyelvű iskola megnevezésére szolgált. Az 1962/1963. tanévben a nemzetiségi iskolák többségében már megmutatkoztak a csökkenés jelei. A nemzetiségi kétnyelvű általános iskolák száma huszonhatra fogyott, ebből 6 volt a szlovák, melyekben 2504, ebből 800 szlovák nemzetiségi gyermeket tanítottak. A nemzetiségi nyelvet oktató általános iskolák száma összesen 318 volt, ebből 106 szlovák, melyekben 25 800, ebből 9902 szlovák tanuló tanult. 1960–1965 között az iskolák körzetesítésével többségükben megszűntek a nyelvoktató – elsősorban szlovák, román és délszláv – tanyasi iskolák. Ezek intézményesen, tanulóikkal együtt „beolvadtak” a magyar iskolákba. Az 1967/1968-as tanévben a nemzetiségi kétnyelvű általános iskolák száma 24 volt, ebből 6 szlovák, a tanulólétszám 2135 fő, ebből a szlovák nemzetiségűek száma 734 fő volt. A nemzetiségi nyelvoktató általános iskolák és tanulóik száma – túlnyomó többségükben – szintén lecsökkent. Összesen 254 iskolában, melyből 65 volt a szlovák 19 223 tanuló tanult, a szlovák tanulók száma ebben az iskolatípusban 4990 volt. A Művelődésügyi Minisztérium 1969. június 6-án kelt utasítása szerint minden helyen vissza kell állítani a nemzetiségi nyelv oktatását, ahol az korábban is folyt. Az 1968-ban mélypontra került nemzetiségi oktatásügy helyzetének javítására 1969-ben nemzetiségi iskolai pótlékot vezettek be a nemzetiségi iskolákban működő pedagógusok számára. A nemzetiségi iskolákban új óratervek készültek, a nemzetiségi nyelvoktató iskolákban az anyanyelvi órák számát heti háromról négyre emelték. A meghozott intézkedések hatására 1969-ben megállt a nemzetiségi oktatásügy hanyatlása. A későbbi esztendőkben lassú mértékű pozitív változás volt tapasztalható, ami elsősorban a nemzetiségi nyelvoktató iskolák számának növekedésében nyilvánult meg. A kétnyelvű iskolák száma lényegében stagnált.242 Ahogyan az egyik interjúalany visszaemlékezett a szlovák nyelvtanítás nehézségeire:„Abban a faluban, ahol szlovák nyelvet tanítottam, a nulláról kellett kezdenem a gyerekekkel, mert 241 A Művelődésügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának 1962. évi tájékoztatóját idézi Föglein Gizella. In: Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Kádár-korszakban. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 9. p. 242 Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Kádár-korszakban. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 9. p.

101

előtte nem volt szlovák tanítás, bár az utcán mindenki szlovákul beszélt, és nem volt könnyű szlovákot tanítani ilyen történelmi háttérrel, amikor senki sem vallotta magát szlováknak, és mindenki magyarul beszélt otthon a gyerekével, hogy ne kelljen átélniük ugyanazt a traumát, amit nekik. Aztán miután odakerültem, és elkezdtük a folklórt, a néptáncot, a zenekart, felnőtt kórust, és jöttek a férjek a feleségükkel és mindenki ismerte a másikat és megbíztak egymásban, és akkor már nem féltek megvallani, hogy szlovákok …szóval, hogy is mondjam, példát kellett mutatni.”243

1978-ban 478 intézményben 35.175 nemzetiségi származású gyermek tanult. A nyelvoktató általános iskolákban egyharmaddal nőtt a tanulók száma, elsősorban a német és a szlovák kisebbség körében. Az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény lehetőséget adott a nemzetiségi tannyelvű oktatás fokozatos visszaállítására. A törvény alapelvei között szinte a központban volt a nemzetiségi oktatás kérdése. A törvény nemcsak azt tartalmazta, hogy az iskolai nevelés-oktatás nyelve a magyar mellett az országban beszélt minden nemzetiségi nyelv, hanem azt is kinyilvánította, hogy a nemzetiségekhez tartozó gyermekek anyanyelvükön, illetőleg két nyelven részesülhetnek óvodai és iskolai nevelésben-oktatásban. A törvény 1960 óta első ízben adott lehetőséget a nemzetiségi tannyelvű oktatás fokozatos visszaállítására, melynek eredményeképpen 1989 őszén több mint 58 ezren részesültek nemzetiségi oktatásban-nevelésben Magyarországon. Ekkor a nemzetiségi tannyelvű, kétnyelvű és nyelvoktató nemzetiségi általános iskolákban tanulók létszáma 43.300 volt. Ez felülmúlta az előző évtizedek legkedvezőbb arányait, ám alulmúlta a nemzetiségi önazonosság megőrzéséhez szükséges, optimális létszámot.244 Az alábbi három interjúrészlet a rendszerváltozást követő időszakban tanköteles, dél-alföldi településekről származó szlovák fiatalok iskolaválasztásáról, annak okairól, illetve a szlovák iskolák népszerűségéről tanúskodik. A szlovák iskolák azért tűntek vonzónak ezeknek a fiataloknak, illetve szüleiknek a szemében, mert az iskolák közel voltak a lakhelyükhöz és kis létszámú osztályokban tanultak a diákok. Természetesen a szlovák származás is befolyásolta az iskolaválasztást, de nem az volt a legfontosabb tényező. „A bátyámmal mindketten szlovák általános iskolába jártunk, a mi generációnk már nyelvismeret nélkül érkezett az iskolába és az alapoktól kellett megtanulnunk mindent. Elméletileg mindannyian szlovák származásúak 243

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Kádár-korszakban. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 9. p. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2004-09-mk-Foglein-Nemzetisegi 244

102

voltunk, de a szlovákot idegen nyelvként tanultuk hatéves korunktól. A helyiek természetesen nem az irodalmi nyelvet beszélték, szóval nekünk az irodalmi nyelvet kellett megtanulnunk, ami nagyon különbözik a helyi változattól. Az anyám generációja volt az utolsó, aki otthon tanult meg szlovákul, a helyi nyelvet.”245 „Az általános iskolát nem én választottam, hanem a szüleim, mert közel volt, és az anyám családja számára fontos volt a szlovák nyelv és hagyományok ápolása. Egyébként ez az iskola nem volt különösebben vonzó, talán abban az időben nem volt nagy kuriózum egészen kicsi kortól megtanulni egy idegen nyelvet, vagy talán az emberek nem érezték fontosnak, nem látták értelmét, hogy valaki szlovákul tanuljon. Szóval nem volt egy népszerű iskola, kis létszámú osztályok voltak mind az általánosban, mind a gimnáziumban.”246 „A szüleim azért választották a szlovák iskolát, mert nem volt nagyon népszerű abban az időben, így alacsony létszámú osztályok voltak, kevés gyerek, és nem kellett szlovákul tudni ahhoz, hogy felvegyenek.”247

245

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 247 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 246

103

VII.2. A kisebbségi-, illetve a szlovák oktatás Magyarországon az utóbbi években

A kisebbségi nyelvhasználattal több, kisebbségi jogokat biztosító nemzetközi dokumentum is foglalkozik. A legfontosabb, amit érdemes kiemelni a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, mely a regionális vagy kisebbségi nyelv használatához való jogot biztosítja, illetve annak érvényesülési feltételeit szabályozza. A dokumentum nem az egyes nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvének használatát biztosítja, hanem definiálja a hatálya alá tartozó nyelveket. Nem a személyek jogait védi, hanem kimondottan Európa történelmi regionális vagy kisebbségi nyelveit, „nem a nyelvi kisebbségek, hanem a nyelvek védelméről van szó”248 benne. A Charta külön fejezetet szentel az oktatásügynek.249 A kisebbségi oktatáshoz való jogot a közoktatási törvény250 mellett a kisebbségi törvény251 egyéni és közösségi jogként is megfogalmazza. A kisebbséghez tartozó személynek joga van részt venni anyanyelvű oktatásban és művelődésben, a kisebbségi közösségeknek pedig joguk van ahhoz, hogy a kisebbségi óvodai nevelés, kisebbségi alap- és középfokú nevelés és oktatás, továbbá a felsőfokú képzés, illetve az országos kisebbségi önkormányzat útján a kiegészítő kisebbségi oktatás feltételeinek megteremtését kezdeményezzék és kialakításában közreműködhessenek. A közoktatási törvény alapján a gyermek, tanuló joga, hogy nemzeti, illetőleg etnikai hovatartozásának megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljön, illetve a szülő joga, hogy gyermekének nemzeti vagy etnikai hovatartozásának megfelelően választhat óvodát, iskolát, kollégiumot. A nemzeti, etnikai kisebbség óvodai nevelésének, illetve iskolai oktatásának irányelve 252 szerint a kisebbségi nevelés célja, hogy anyanyelvi környezetet biztosítson a gyermek, tanuló számára, ápolja és fejlessze a kisebbségi életmódhoz, kultúrához kötődő hagyományokat és szokásokat, segítse a kisebbségi identitástudat kialakulását és fejlesztését. A kisebbségi oktatás biztosítja a kisebbség nyelvének tanulását, a kisebbség nyelvén való tanulást, a kisebbség történelmének, szellemi és anyagi kultúrájának megismerését, a hagyományőrzést és -teremtést, az önismeret kialakítását, a kisebbségi jogok 248

Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003. 217. p. 249 1999. évi XL. törvény a Strasbourgban, 1992. november 5-én létrehozott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának kihirdetéséről, 8. cikk. 250 A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 251 A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 252 A nemzeti, etnikai kisebbség óvodai nevelésének irányelve, illetve a nemzeti, etnikai kisebbség iskolai oktatásának irányelve kiadásáról szóló 32/1997. (XI.5.) MKM rendelet.

104

megismerését és gyakorlását. Emellett a kisebbségi oktatás segíti a nemzeti, etnikai kisebbséghez tartozót abban, hogy megtalálja, megőrizze és fejlessze identitását, vállalja másságát, elfogadja és másoknak is megmutassa a kisebbség értékeit, erősítse a közösséghez való kötődést. A fentiek alapján a kisebbségi oktatást és nevelést folytató intézményekben arra kell törekedni, hogy a tanulók számára nyilvánvalóvá váljanak a nyelvi és kulturális gazdagság előnyei, és alakuljon ki a tanulókban a reális nemzetkép és kisebbségkép.253 A Nemzeti Erőforrás Minisztérium által kiadott Oktatás-statisztikai évkönyv 2009/2010. adatai szerint, míg a rendszerváltozáskor a szlovák nyelvű óvodai nevelésben 2530 gyermek vett részt, addig az ezredfordulón már több mint háromezer (3050 fő), a 2009/2010-es nevelési évre pedig nagyjából a rendszerváltozás-kori létszámra esett vissza az óvodáskorú gyermekek száma (2578 fő). Jelentősebb a létszámbeli csökkenés az általános iskolákban, ahol ugyanezen időszakokra vetítve a kezdeti 6551 fő az ezredfordulóra 4424 főre csökkent, és ezt a számot tíz év múlva is csupán nem sokkal több mint száz fővel haladta meg, hiszen a 2009/2010-es tanévben a szlovák nyelvű általános iskolai oktatásban részt vevők száma 4554 fő volt. A két szlovák nyelvű gimnázium esetében folyamatos csökkenés figyelhető meg, a kezdeti 129 főről 89-re csökkent a létszám a 2009/2010-es tanévre.254 Egy 2003-ban végzett felmérés szerint Magyarországon a szlovák nyelvű óvodai nevelést folytató intézmények száma 66 volt, összesen 2230 gyermek járt ezekbe az intézményekbe. Az öt kéttannyelvű szlovák iskola mellett (814 tanulóval) 47 olyan nyelvoktató általános iskola (3611 tanulólétszámmal) működött, ahol a szlovák nyelvet heti négy, a népismeretet pedig heti egy órában tanították. A középiskolák száma három, amelyekből kettő – Békéscsabán és Budapesten – gimnázium, 107 fős létszámmal, egy pedig érettségi utáni szakképző iskola, összesen 17 tanulóval. Ezen oktatási intézmények mellett a határ mentén még négy szakképző intézményben tanították a szlovákot, mint idegen nyelvet, összesen 173 tanulónak.255 Az 1999/2000-es tanév és a 2009/2010-es tanév adatait összehasonlítva megállapítható, hogy a kéttannyelvű iskolák száma nem változott, ugyanakkor csökkenés figyelhető meg a nyelvoktató iskolák számában. 253

A nemzeti, etnikai kisebbség óvodai nevelésének irányelve, illetve a nemzeti, etnikai kisebbség iskolai oktatásának irányelve kiadásáról szóló 32/1997. (XI.5.) MKM rendelet 2. számú melléklete. 254 Oktatás-statisztikai évkönyv 2009/2010., NEFMI, Budapest, 2010. 28. p. 255 Paulik Antal: Szlovák kisebbségi oktatás Magyarországon. Barátság, 2006., XIII. évf. 4. sz. 5046–5051. p.

105

A 2009–2011-es időszakra vonatkozó kormánybeszámoló szerint a beszámolási időszakban a magyarországi szlovák kisebbségi óvodák száma 48 volt, ebből 5 anyanyelvi nevelést folytatott, míg a többi 43 két nyelven, magyarul és szlovákul nevelte a gyermekeket. Az óvodákba járó gyermekek száma 2484 (2008/2009-as tanév) és 2578 (2009/2010-es tanév). A szlovák általános iskolák száma 42, ebből egy – a budapesti – szlovák anyanyelvű általános iskola, 4 két tannyelvű, míg 37 nyelvoktató iskola. A szlovák nyelvet, illetve nyelven tanuló diákok létszáma 4614 (2008/2009-as tanév) és 4420 (2009/2010-es tanév) volt. Budapesten szlovák tannyelvű, Békéscsabán két tannyelvű szlovák gimnázium működik, tanulóik összlétszáma 105 (2008/2009-as tanév) és 89 (2009/2010-as tanév) fő. 256

256

J/4456. számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről (2009. február – 2011. február) Budapest, 2011. október http://www.parlament.hu/irom39/04456/04456.pdf

106

VII.3. A magyarországi szlovák nemzetiségi iskolák és tanulóik száma 1937–2010 között Összefoglaló táblázatok, diagramok 257

13. számú grafikon: A nemzetiségi iskolák számának alakulása 1937-1968 között 450 405 360 315 270 225 180 135 90 45 0

szlovák délszláv román

19 37 /3 8. 19 47 /4 8. 19 48 /4 9. 19 49 /5 0. 19 50 /5 1. 19 55 /5 6. 19 60 /6 1. 19 62 /6 3. 19 67 /6 8.

német

258

13. számú táblázat: A szlovák nyelvű nemzetiségi iskolák számának alakulása 1937–2010.

Tanév

Iskola típusa

Iskolák száma Tanulólétszám

1937/38.

szlovák

55

1946/47.

szlovák nemzetiségi tannyelvű

13

1947/48.


16

1948/49.


8

1948/49.

szlovák nemzetiségi nyelvoktató

73

1949/50.


121

1950/51.


1950/51.


1955/56.


795

5

900

106

8000

5

732

257

Az 1960/61-es tanévtől szlovén és szerb-horvát nemzetiségi iskolák működtek, de a grafikonon továbbra is délszlávként, összeadva szerepelnek. 258 Forrás: Föglein Gizella fentebb idézett tanulmányai; Tóth Sándor János: Szlovák nyelvhasználat az iskolákban. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/A_szlovak_nyelv_magyarorszagon/pag es/005_szlovak_nyelvhasznalat.htm; J/4456. számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről (2009. február–2011. február), Budapest, 2011. október http://www.parlament.hu/irom39/04456/04456.pdf

107

1955/56.


1960/61.


1960/61.


1962/63.

szlovák nemzetiségi kétnyelvű

1962/63.


1967/68.


1967/68.


1970/71.


1970/71.


1975/76.


1975/76.


1987/88.


1987/88.


1999/2000.


1999/2000.


2005/2006.


2005/2006.

119

10050

6 118 6

800

106

9902

6

706

63

4649

5

679

74

6167

5

738

72

6587

5

695

75

6916

5

750

54

3674

5

888


45

3567

2008/2009.

szlovák nemzetiségi kétnyelvű*

5

2008/2009.


37

2009/2010.

szlovák nemzetiségi kétnyelvű*

5

2009/2010.


37

Megjegyzés: A budapesti szlovák iskola, bár az alapító okirata szerint anyanyelvű, de kétnyelvűnek tekintendő, ezért itt került beszámításra.

14. számú grafikon: A szlovák nemzetiségi tannyelvű, (később kétnyelvű) és a nyelvoktató iskolák számának alakulása 1948-2010. között

120 100 80 60 40


2009/2010.

2008/2009.

2005/2006.

1999/2000.

1987/88.

1975/76.

1970/71.

1967/68.

1962/63.

1960/61.

1955/56.

1950/51.

0

1948/49.

20


108

14. számú táblázat: Szlovák nyelvet tanuló óvodás gyermekek, tanulók, hallgatók száma a nappali oktatásban, a nappali tagozaton 1989-2010. 259

Tanév

Óvoda

Általános iskola

Gimnázium

Felsőoktatási intézmények

1989/1990.

2530

6551

129

0

1991/1992.

3067

5527

147

44

1995/1996.

3258

4317

145

132

2001/2002.

1960

3269

127

165

2005/2006.

2636

4528

115

120

2009/2010.

2578

4554

89

83

15. számú grafikon: Szlovák nyelvet tanuló óvodás gyermekek, tanulók, száma, 1989-2010

7000 6000 5000 4000

óvoda

3000

általános iskola

2000

2009/2010.

2005/2006.

2001/2002.

1995/1996.

1991/1992.

0

1989/1990.

1000

VII.4. A felsőoktatásra vonatkozó létszámadatok A nemzeti és etnikai kisebbségi általános iskolai nevelés-oktatás helyzetéről szóló, 2011-ben készült jelentés alapján az Országos Szlovák Önkormányzat szerint „a kisebbségi oktatási intézményeikben a pedagógusok végzettsége megfelel a közoktatási törvény által előírt követelményeknek. Nagy gondot okozhat azonban a jövőben, hogy a nemzetiségi pedagógusképzést biztosító felsőoktatási intézmények nem tudják megfelelő számban

259

Forrás: Oktatás-statisztikai évkönyv 2009/2010., NEFMI, Budapest, 2010. 29. p.

109

biztosítani a jól képzett pedagógusok utánpótlását. A pedagóguspálya presztízsének romlása, a magas felvételi ponthatár nem motiválja a nemzetiségi gimnáziumok tanulóit, hogy ezen a területen képezzék magukat tovább.” 260 A Nemzeti Erőforrás Minisztérium által kiadott Oktatás-statisztikai évkönyv 2009/2010. adatai szerint az 1999/2000-es tanévben a felsőoktatási intézmények nappali tagozatán szlovák nyelvű képzésben részt vevők száma 228 fő volt, ez az elmúlt tíz évben fokozatosan csökkent, és a 2009/2010-es tanévben már csupán 83 fő tanult tovább ilyen képzésben. A 2009–2011-es időszakra vonatkozó kormánybeszámoló szerint szlovák nemzetiségi óvóképzésben 3 hallgató vett részt, a szlovák nemzetiségi tanítóképzésben résztvevők száma 5 volt. A szlovák nyelv és irodalom szakos főiskolai pedagógusképzésben résztvevők száma 13 fő, ebből 6 fő alapképzésben, 7 fő pedig mesterképzésben vett részt. A szlovák nyelv és irodalom szakos egyetemi hallgatók száma a 2008/2009-es tanévben 99, a 2009/2010-es tanévben 83 volt. 261 (Ide tartoznak egyébként a pozitív diszkrimináció alapján felvett szlovákiai magyar nemzetiségű diákok is.) Az Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. által üzemeltetett felvi.hu honlap alapján szlovák nyelvű felsőfokú képzés (bölcsész, tanár, tanító és óvodapedagógus) jelenleg négy egyetem hét karán folyik.262 Arról, hogy a Budapesten élő magyarországi szlovákok közül mekkora számban választják az ELTE vagy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szlovák szakát, nem készült kimutatás, az utóbbi évtizedben azonban itt is nagy számban jelentek meg a szlovákiai magyar hallgatók. Ahogyan az egyik, egyetemre járó interjúalany mesélte: „Az egyetemen, a szlovák szakon a szlovákiai magyarok kihasználják a lehetőséget, hogy beszélnek szlovákul, és idejönnek tanulni. Az olyan diákok, akik magyarországi szlovákok, nagyon ritkák, bár van néhány, 260

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának Jelentése a nemzeti és etnikai kisebbségi általános iskolai nevelés-oktatás helyzetéről, 2011. 261 J/4456. számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről (2009. február – 2011. február) Budapest, 2011. október http://www.parlament.hu/irom39/04456/04456.pdf 262 ELTE Bölcsészettudományi Kar, Szlovák Szak; ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar, Tanár – Szlovák- és nemzetiségiszlovák-tanár Szak; Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Szlovák Szak; Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Kar – Szlovák Tanító Szak; Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Kar – Szlovák Óvodapedagógus Szak; Szent István Egyetem Pedagógiai Kar – Szlovák Óvodapedagógus Szak; Szent István Egyetem Pedagógiai Kar – Szlovák Tanító Szak; Szegedi Tudományegyetem BTK Pedagógia – Szlovák Nemzetiségi Szak; Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Szlovák Szak.

110

nekem is van pár évfolyamtársam, egy lány Mélykútról, aztán van egy PhD hallgató, aki tótkomlósi, és van még egy lány, aki most fejezi be a tanulmányait.”263 15. számú táblázat: A 2001–2011. között a szlovák felsőfokú képzésre jelentkezettek számának alakulása.264

bölcsész/középiskolai óvodapedagógus időszak

jelentkezett felvett

tanító jelentkezett

tanár

felvett

jelentkezett

tanár felvett

jelentkezett

felvett

2001-2003

23

12

10

5

66

30

143

46

2004-2006

16

10

14

8

51

29

249

82

2007-2009

14

6

15

8

59

18

167

44

2010-2011

25

5

15

3

45

23

116

23

Összesen

78

33

54

24

221

100

675

195

A fenti adatokból is látható, hogy a szlovák nyelvű kisebbségi nevelés/oktatásban mind az iskolák számában, mind a tanulói, ill. hallgatói létszámban folyamatos csökkenés figyelhető meg. Ez természetesen a csökkenő gyermeklétszámnak, de annak is tulajdonítható, hogy a szlovák nyelv, különösen egy világnyelv mellett, illetve ellenében, már nem tűnik elég vonzónak, illetve hasznosnak a szülők iskolaválasztásában, ugyanígy a pedagóguspálya sem nyújt elég motivációt a fiatalok számára. Ezt támasztja alá Mária Homišinová kutatása265 is, a megkérdezett magyarországi szlovákok több mint fele, 58,7 százaléka azért választja a magyar tannyelvű oktatási intézményt gyermeke számára, mert nem lát perspektívát a szlovák nyelv használatában. Az Országos Szlovák Önkormányzat véleménye szerint az oktatás területén rövid időn belül generációváltásra kerül sor, fokozottan igaz ez a nemzetiségi pedagógus társadalomra is, „annak ellenére, hogy az intézmények kiemelten foglalkoztak azzal, hogy tanítványaikat a pedagógus pálya felé irányítsák, így biztosítva a nemzetiségi pedagógus utánpótlást. A diplomások nagy része azonban nem a tanári pályát választotta. A közoktatás és felsőoktatás kapcsolata meggyengült. Ennek oka az alacsony hallgatói létszám a nemzetiségi szakokon, valamint a bolognai rendszer bevezetése. Az alapképzés során nincs szükség és lehetőség sem 263

2010-ben készült interjú részlete. A táblázat nem csupán a nappali, hanem az összes képzési formára jelentkezők, és felvettek számát tartalmazza. A www.felvi.hu adatai szerint 2012-ben összesen 43 fő jelentkezett valamely szlovák nyelvű képzésre, a legtöbben (17 fő) az ELTE BTK Szlavisztika Szlovák Szakára, azonban első helyen mindössze 16 fő jelölte meg a szlovák képzések valamelyikét. 265 Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 195. p. 264

111

arra, hogy a felsőoktatás résztvevői kapcsolatba kerüljenek a közoktatással. Ennek elvégzése után pedig csak a hallgatók mintegy 20 százaléka választja a mester szakot, a pedagógus pályát. A hallgatók nyelvi felkészültsége, módszertani kultúrája, elhivatottsága, hozzáállása sok esetben nem felel meg a pedagógusoktól elvárható követelményeknek.”266 Tény, hogy ma Magyarországon minden kisebbség körében erőteljes a nyelvvesztés; a nemzetiségi iskola ezt megállítani nem, csak lassítani képes. A nyelvoktató általános iskolákban a tanulók alacsony szintű nyelvtudása problémát jelent, de ugyanilyen gondot okoz az Országos Szlovák Önkormányzat szerint a népismeret tantárgy oktatása is, melynek nagy jelentősége van a hazai nemzetiség történelmének, kultúrájának és hagyományainak az elsajátíttatása, az identitás erősítése, a nemzetiségi közösséghez való tartozás tudatosítása terén. A különböző tantárgyakba integrálva nem ellenőrizhető, nem mérhető, így gyakran elvész, „felolvad” a tananyagtartalom. Az Országos Szlovák Önkormányzat véleménye szerint kiemelt fontossággal bírnak a kétnyelvű nemzetiségi intézmények, hiszen a kisebbségi oktatás/nevelés kérdésénél sokkal többről van szó, mivel ezek az intézmények nem csupán az adott kisebbségi nyelv és népismeret átadására törekszenek, hanem olyan értékeket is képesek közvetíteni, amelyek átadására például a nyelvoktató iskolák, a rendszer jellegéből adódóan, nem képesek. Az Önkormányzat szerint a diákotthonos elhelyezés ezt az értékközvetítést nagyban segíti, „hiszen személyiségformáló ereje és a közösség szereplőinek (szülő, tanár, diák) szoros együttműködése, összetartozása, az intézmények értékrendje és eredményessége jónak, helyenként kiválónak minősíthető. A kétnyelvű nemzetiségi intézmények előnyei között sorolták fel „az értékek átörökítését, identitástudat erősítését, a hagyományápolást, a nemzetiségi nyelv magasabb szinten történő elsajátítását, illetve a nyelvvizsgára való felkészítést.” 267 Az Önkormányzat szerint azonban ehhez arra is szükség lenne, hogy új szemlélet szerint oktassák a nemzetiségi nyelvet, hiszen a nemzetiségi iskolák jelenlegi tankönyvei nem vagy csak részben veszik figyelembe, hogy az iskolákban idegen nyelvként oktatják a szlovákot, s módszertani és didaktikai szempontból is ehhez kellene igazodniuk a tankönyveknek.268

266

Az Országos Szlovák Önkormányzat 2011. június 29-én kelt, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosához megküldött levele alapján. 267 Az Országos Szlovák Önkormányzat 2011. június 29-én kelt, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosához megküldött levele alapján. 268 Az Országos Szlovák Önkormányzat 2011. június 29-én kelt, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosához megküldött levele alapján.

112

VII.5. A budapesti Szlovák Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon269 Az intézmény elődjét 1949-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium alapította, és Budapesti Szlovák Tanítási Nyelvű Állami Általános Iskola néven kezdte meg működését. Ahogyan az iskola egyik volt igazgatója visszaemlékezett: „A tanulókat 1949 szeptemberében két budai villában a Gellért-hegyi Somlói úton helyezték el, ahol átmenetileg a tanítás is folyt, mivel az iskolának épülete még nem volt. A rendszeres oktatás október 17-én kezdődhetett meg, amikor kezdetben átmenetileg, majd később tartósan kaptunk helyet az akkori agrárfőiskola – jelenleg Kaffka Margit Gimnázium – épületében a Villányi úton. […] Az iskolának abban az időszakban nyolc tanítója volt, ebből is hatan más iskolából jártak át tanítani. […] Hiányoztak a tankönyvek is. A tanulói létszám 118 fő volt.” Az 1950–59-es években az oktatás a Budapesti Szlovák Tannyelvű Koedukált Tanítóképző létesítésével bővült. „Az 1950/51-es tanévben 26 tanulóval beindult a tanítóképző. […] A lakosságcsere következtében a szlovák nemzetiségnek saját pedagógusai nem voltak, így alakulhatott ki az a bizarr helyzet, hogy a budapesti szlovák iskolát a Csehszlovákiából áttelepült, szlovákul tudó magyar pedagógusok »alapították« […] Az 1953/54-es tanévben született meg az iskola mai rendszere, az általános iskolában már nyolc osztály volt, és négy a tanítóképzőn. […] 1954ben költözött át az iskola az akkori Mező Imre útra (ma Orczy út), ahol 38 évig működött. Az 1957/58-as tanévvel megszűnt a tanítóképzés középszintű rendszere, és ezzel a budapesti szlovák tanítóképző is, mely gimnáziummá alakult át. Az utolsó képzős osztály 1959/60-ban végzett.”270 „Az 1960/61-es tanévtől kezdve, hivatalosan a szülők kérésére 271 , kétnyelvűvé váltak a nemzetiségi iskolák, így a budapesti szlovák iskola is, a reáltárgyakat magyarul, a humán tárgyakat pedig szlovák nyelven tanították. Ettől kezdve kerültek az iskolába olyan pedagógusok, akik nem tudtak szlovákul. A tantestület harmadát képezték, amivel szükségképpen együtt járt, hogy a szlovák nyelv már nem a mindennapok beszélt nyelve lett, hanem csak az egyes tantárgyakhoz fűződött, a szlovák nyelv és irodalomhoz, történelemhez,

269

2010-ben és 2011-ben a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa hivatalból indított vizsgálat keretében tekintette át a hazai kisebbségi nevelést/oktatást az óvodákban és általános iskolákban. Az e fejezetben közölt adatok, interjúrészletek e vizsgálat során keletkeztek. 270 1997-ben P. L.-lel készült interjú részlete. 271 Újabb kutatások szerint minden megyében hivatalosan felkértek valakit, hogy ezt a „szülői kérést” foglalja írásba.

113

földrajzhoz, részben az ének és testnevelés órákhoz. A hatvanas évek második felében az iskola tanulóinak összlétszáma 180–190 között volt, az átlagos osztálylétszám 15–17 volt”272 A hatvanas–hetvenes években vált tehát kétnyelvűvé az oktatás, holott abban az időben még több szlovák településen, köztük a pilisi szlovák falvakban is, főként az idősebb és középkorú asszonyok és az iskolába még nem járó gyerekek alig vagy egyáltalán nem tudtak magyarul. 273 „Merthogy mi még gyermekkorunkban, a 60-as évek elején is szlovákul beszéltünk egymással, vagy minimum két nyelven. De azt is azért, mert az óvodában azzal indítottak, hogy rendesen megtanítsanak minket magyarul, ami az óvónéninek, ma már nyugdíjas szegény, mániája volt az, hogy márpedig az úgy van jól, hogy először meg kell tanítani a gyereket jól magyarul, és csak utána minden más nyelven, még akkor is, ha szlovák az anyanyelve. Először jól magyarul, aztán majd a többi kiderül, hát ki is derült, jobban tudtunk

magyarul

idővel,

mint

szlovákul”

–

emlékezett

vissza

egy

középkorú

interjúalanyom.274 Így tehát az egynyelvű szlovák környezetből a 60-as években, bekerülve az óvodába, kétnyelvűvé váltak a gyerekek, majd a szlovák iskola hatására a magyar nyelv vált dominánssá. „Otthon szlovákul beszéltünk, részben, míg be nem kerültünk a szlovák iskolába, mert ez a másik paradox, hogy elmagyarosodni a szlovák iskolában lehetett, a nővéremmel együtt bekerültünk, míg a másik nővérem és bátyám maradt a szentkereszti suliban, ők egymás között továbbra is, meg a szülőkkel is még nagyon sokáig csak szlovákul vagy többnyire szlovákul beszéltek, mi meg ahogy bekerültünk a szlovák iskolába, egyből nyelvet váltottunk. És utána meg már nagyon vegyesen, idővel inkább magyarul beszéltünk, és a nővéremmel például, aki a szlovák suliban volt, csak magyarul beszélünk azóta is. A másik két testvéremmel is most már magyarul beszélünk, eleinte még lehet, hogy kevertük, de aztán a szülőkkel meg általában úgy volt, hogy ők mondták a magukét szlovákul, a gyerekek meg válaszoltak magyarul, mármint mi, akik a szlovák iskolába jártunk. A nem szlovák iskolások rendesen szlovákul válaszolnak, ami röhej egyébként, de erre volt jó a budapesti szlovák suli.”275 A hatvanas években az iskola, különösen a középiskola nagyon vonzó választásnak tűnt az elsősorban nyelvoktató iskolába járó szlovák származású tanulók számára. Kétségtelen, hogy 272

1997-ben P. L.-lel készült interjú részlete. Gyivicsán Anna: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói I-II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 105. p. 274 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 275 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 273

114

egy kis, zárt közösségből származó, otthon és az iskolában is szlovákul beszélő számára egészen mást nyújtott ez az iskola, mint egy irodalmi nyelvet nem ismerő, nyelvoktató iskolában csak heti pár órában, idegen nyelvként tanuló számára, még akkor is, ha egyébként otthon szlovákul, a helyi nyelvjárást beszélték. „Hát, Kesztölcön, ahová néhány évet jártam általános iskolába, egy szlovák óránk volt hetente, kisebbségi nyelvként tanultuk, szóval valami alapot ott azért megtanultunk, de az igazi alapokat itt, a budapesti szlovák iskolában kaptuk meg, ahová negyedikes koromtól jártam. Itt végeztem el a középiskolai tanulmányaimat is. […] Otthon, mi a nyugat-szlovák nyelvjárást beszéltük, tótul beszéltünk, és nem az irodalmi nyelvet, a rokonaim most is azt a dialektust beszélik. Ezt használtuk otthon, és bár közben megtanultuk az irodalmi nyelvet, otthon továbbra is tótul beszéltünk.”276 Vagy: „Az iskola nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyan lettem, az lettem, aki ma vagyok. Abban az időben, az 1950-es, 1960-as években a falusi gyerekeknek ez egy nagy lehetőséget jelentett, hogy előreléphessenek. És ugyan beszéltek szlovákul, a helyi nyelvjárást, ez az iskola egy olyan szintet képviselt, amit elérhettek, megtanulhattak egy nyelvet, az irodalmi nyelvet, megismerhettek egy kultúrát, Szlovákia kultúráját, az irodalmat, a művészeteket, és minden mást. Ez olyan sok plusz tudást, plusz lehetőséget hozott az életembe, ami nélkül biztosan szegényebb lennék, ha egy magyar iskolába jártam volna.” 277 „Amikor elvégeztem a nyolcadikat, Budapestre kerültem a szlovák gimnáziumba, aminek az egyik oka az volt, hogy minél jobban megtanuljak szlovákul. […] A gimnázium nagyon nehéz volt, azt hittem, hogy ismerem a nyelvet, mert beszélek szlovákul. De kiderült, hogy az irodalmi nyelv meg a szaknyelv, az messze van attól a nyelvtől, amit beszélek. A történelem szót például nem hallottam 14 éves koromig, nem tudtam, hogy mit jelent. Két évig nem is értettem a történelmet meg a földrajzot, csak bemagoltam, amit kellett, de nem értettem. Abban az időben egy nagyon jó gimnázium volt, ami mára nem mondható el, nem lehet összehasonlítani, hogy milyen volt harminc évvel ezelőtt, tíz évvel ezelőtt és milyen most.”278 Vagy, ahogyan a pár évtizeddel később szintén a budapesti szlovák iskolában végzett interjúalany fogalmazott: „Egy bakonyi szlovák/tót faluból származom, ami a családfámat illeti, apai ágon az egyik nagyapám volt tót vagy szlovák, mivel ezt a települést az 1700-as években szlovákok alapították, és közülük való az egyik ősöm is. Tulajdonképpen ez az indoka annak, hogy budapesti szlovák iskolába mentem. Az általános iskolába, abban az időben az iskolából eljöttek a tanárok a szlovák nemzetiségi településekre, és gyerekeket toboroztak. Ez 276

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 278 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 277

115

tetszett nekem, így kerültem kollégistaként az általános iskolába, majd automatikusan a gimnáziumba is. […] Szlovákul az iskolában tanultam meg, természetesen volt néhány emlékem, pár szó, amit ismertem, a nagyapám miatt, de beszélni a budapesti szlovák iskolában tanultam meg.”279 A budapesti szlovák iskolával kapcsolatban a fővárosi szlovákok többségének komoly fenntartásai vannak, mind az iskola vezetésével, mind az általános helyzettel kapcsolatban kritikát fogalmaztak meg 2005-ben, és öt évvel később is. „A mostani rendszert, igazgatót sokan szidják, de ennek a sok beszivárgott szlovákiai tanárnak megvolt az az előnye, meg a diákoknak is, hogy a nyelvtudás most szerintem jobb, mint annak idején volt, a P. idején, mert akkoriban utólag derült ki bizonyos tanárokról, hogy ők tulajdonképpen szlovákok, volt olyan tanárunk, aki matekot tanított nekünk, de 8 év alatt nem derült ki, hogy ő szlovák, és mellesleg a Szövetség munkatársa volt előtte. Hogy egy magyar iskolában nem derült ki róla, hogy szlovák, az egy dolog, de hogy egy szlovák iskolában?… egy időben mondogatták, hogy meg kellene nézni a szerbhorvát gimit, ahol mindenki szerbül és horvátul beszél, ami igaz, mert voltunk focizni náluk, és tényleg még a passzolás is szerbül ment, de hát a szlovák suli nem arról volt híres, és most már nem is nagyon lesz belőle semmi”.280 Vagy: „Abban az időben, amikor ott tanítottam, párhuzamos osztályok voltak, volt A és B osztály, sok gyerek volt, ami annak volt köszönhető, hogy végigjártuk a vidéket és sok gyerek jött ezekből a falvakból, amikor tanítottam, volt egy osztályom, ahová 17 gyerek jár csak Pilisszentkeresztről, aztán meg Pilisszántóról. És mindannyian nagyon jól beszéltek szlovákul. Nagyon büszke vagyok arra az osztályra, mert mindenki elvégezte a főiskolát, egyetemet. Mindenki. Az egész osztály. Szóval elértünk valamit. És aztán jött egy új igazgató, akinek nem volt fontos, hogy vidékre menjen gyerekeket toborozni, akinek mindegy volt, hogy kivel tölti meg az iskolát, milyen gyerekekkel és milyen tanárokkal. És emiatt az attitűd miatt a szülők kezdték elhordani a gyerekeiket, aki meg ott maradt, az azért maradt, mert az iskola egyfajta gyermekmegőrző funkciót is ellátott. Nem akarom lejáratni az iskolát, mert most is vannak jó tanárok, de az iskola színvonala nem rajtuk múlik. Most például az iskola tele van a felvidéki gyerekekkel, meg szlovákiai szlovák gyerekekkel. De ez az iskola nemzetiségi iskola kellene legyen, de most nem a magyarországi szlovákokról szól, és hogyan várható el egy felvidéki magyar tanártól, hogy a szünetben szlovákul beszéljen a gyerekekkel.”281 279

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 281 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 280

116

A közelmúltban változás következett be az iskola vezetőjének személyében, így többen is bizakodóak az intézmény színvonalának emelkedésével, illetve a jövőbeni tanulólétszámmal kapcsolatban. A 2011 májusában aktuális adatok szerint az első osztályosok kilencen voltak, ez az átlagos osztálylétszám is. A tanulók többsége, 65 százaléka a fővárosban lakik. Az utóbbi öt évben a létszámadatok stagnálni látszanak, pár fős emelkedés figyelhető csak meg. A 2011. szeptemberi adatok szerint az általános iskolába 81, a középiskolába pedig 43 tanuló járt, a kollégium létszáma 102 fő, az óvoda pedig az alapító okiratban rögzített, 30 fős maximális létszámmal üzemel.282 16. számú grafikon: Az óvodások létszámának alakulása 1997–2010 között Az óvoda létszámának alakulása

19 97 /1 99 8. 19 98 /1 99 9. 19 99 /2 00 0. 20 00 /2 00 1. 20 01 /2 00 2. 20 02 /2 00 3. 20 03 /2 00 4. 20 04 /2 00 5. 20 05 /2 00 6. 20 09 /2 01 0.

40 35 30 25 20 15 10 5 0

az óvoda létszámának alakulása

17. számú grafikon: Az általános iskolai tanulók létszámának alakulása 1997–2010 között

Az általános iskolai tanulók létszámának alakulása 85 80 75 70 65

20 11 /2 01 2

20 10 /2 01 1

20 09 /2 01 0

20 08 /2 00 9

20 07 /2 00 8

20 06 /2 00 7

60

282

Júlia Szabová Marloková: Propagovať školu aj cez kultúru. Ľudové noviny, 2011. szeptember, http://www.luno.hu/content/view/11772/1/

117

Az óvoda 1993 szeptemberében kezdte meg működését az iskola-előkészítő óvodai csoport, amely az alsó tagozatos beiskolázást és a kisgyermekek szlovák nyelvi felkészültségét hivatott biztosítani. Az intézmény kiadványa szerint az óvoda főbb célkitűzése a mindennapi társas érintkezés szókincsének, kifejezéseinek, mondatmodelljeinek elsajátítása és azok helyes alkalmazása, továbbá a gyermekek iskolai környezetbe történő beilleszkedésének elősegítése. Az óvodások egyebek mellett néptáncoktatásban vesznek részt, és bekapcsolódnak az iskolai rendezvényekbe is. 2010-ben két vegyes korosztályú óvodai csoportban 30 gyermeket neveltek. Az egyikben majdnem a teljes nevelés szlovák nyelven folyt, a másik a nyelvi szempontból „kezdő” csoport, de itt is törekedtek arra, hogy minél nagyobb részben szlovákul beszéljenek a gyermekekkel.283 A haladó nyelvi csoportban egyébként sok a külföldi, szlovákiai szlovák gyermek (a 17 főből 9 volt szlovákiai születésű), akiknek a szülei Magyarországon dolgoznak. Ők csak szlovákul beszélnek, de az óvoda végére megtanulnak magyarul. Természetesen akadnak olyan, szlovák kötődéssel nem rendelkező gyerekek is, akik jellemzően azért járnak ide, mert a szüleik a környéken dolgoznak. A 2010-ben készített interjú alapján a két óvodai csoport munkáját három, főiskolai végzettséggel rendelkező óvodapedagógus irányította, akik megfelelő szlovák nyelvi képesítéssel rendelkeztek. A pedagógiai munkát két, szlovákul beszélő dajka segítette. Az anyanyelvi csoportban fiatal, szlovákiai szlovák anyanyelvű óvónő dolgozott, aki, mivel tanítói végzettséggel is rendelkezik, 2011-ben átkerült az iskolába. 2010-ben az óvodai látogatás során több szülő is elmondta, hogy miért döntött a budapesti szlovák óvoda mellett. Volt olyan szülő, aki Kesztölcön lakik, és mivel már a gyerekek édesapja is ebbe az általános iskolába járt, „azt szeretnénk, ha a gyerekek az óvoda elvégzése után a szlovák iskolában tanulnának tovább. Bár Kesztölcön is van szlovák óvoda, úgy tudjuk, ott sokkal népesebb csoportok vannak.” 284 Az óvodaválasztás indokai között szerepelt a szülők budapesti munkahelye, illetve az óvoda családias légköre is. Ugyan mindkét szülő szlovák származásúnak – pilisi szlováknak – vallotta magát, de már nem nagyon beszélnek 283 284

2010. május 11-én érvényes adatok szerint. 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.)

118

szlovákul, egymás közt, illetve a gyerekekkel is magyarul beszélnek. „Mostanában a gyerekek hatására, mivel mindkét gyerek az anyanyelvi csoportba jár, egyre gyakrabban beszélünk szlovákul is, sőt, ha fegyelmezni kell őket, a szlovák nyelvű fegyelmezésre jobban hallgatnak.”

285

A nagyszülők mindkét részről szlovákok, velük kizárólag szlovákul

kommunikálnak a gyerekek. Egy másik szülő elmondta, hogy bár mindkét részről vannak szlovák gyökerek, már nem beszélnek szlovákul. Inkább a nagyszülők korosztálya beszél szlovákul, illetve a helyi tájszólásban, „tótul”. Szerették volna, ha a gyermekük megtanul szlovákul, és azt tervezik, hogy az általános iskolába is ide szeretnék majd beíratni. Az osztálylétszámok alacsonyak, családias a légkör, jól felszerelt az intézmény, mind az óvoda, mind az iskola. Egy harmadik szülő, aki mindkét fiát később az iskolába is ide szeretné beíratni, elmondta, hogy ebbe az iskolába járt – az általános iskolába és a gimnáziumba is –, színvonalasnak tartja az óvodát, az anyanyelvi csoportot pedig kifejezetten jónak tartja, sokat tanult a fia szlovákul, mióta ide jár. A kisebbik gyermekével ő maga is szlovákul beszél, a nagyobbikkal – elsősorban a férje miatt, aki nem beszél szlovákul – eddig inkább magyarul beszélt, de most már vele is egyre gyakrabban vált át szlovákra, sőt a férje is elkezdte tanulni a nyelvet, főleg a fiától. Volt olyan szülő is, aki nagyon távoli szlovák gyökerekről tudott csak beszámolni, de szerették volna, ha a gyermekeik megtanulnak egy nyelvet, ez az intézmény pedig színvonalas, jól felszerelt, kis létszámú csoportokkal működik, így vonzó választásnak tűnt. Egy szlovákok lakta településen élnek, ahol az idősebb szomszédoktól tudnak segítséget kérni, ha előfordul, hogy a szlovákul feladott leckét sem a gyermekük, sem ők nem értik meg. Kiemelte, hogy a nyelvi fejlődés azért is olyan látványos a gyerekeknél, mert mindent két nyelven mondanak el nekik. Összességében a szülők elmondták, hogy nagyon elégedettek az óvodával, fontosnak tartják a kis létszámú csoportokat, elégedettek a gyerekek nyelvi fejlődésével, a kisebbségi neveléssel, a hagyományok ápolásával. Mindannyian fontosnak tartják, hogy az óvodával a kapcsolat nagyon személyes, családias, az óvónők ismerik a szülői hátteret, szülőket, sőt sokszor a

285

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal nő.)

119

nagyszülőket is, ez mind természetesen a nemzetiségi jellegből adódik, de a már említett kis létszámú csoportok is hozzájárulnak ehhez. A szülők igen pozitívan értékelték az óvodát az intézményben uralkodó nagyon elfogadó légkör, a szlovák hagyományok ápolása terén végzett munka miatt is, melynek fontos részét képezik a táncfoglalkozások, szlovák versek, mondókák, játékok tanulása, mint a kisebbségi nevelés fontos részei, eszközei. A szülőkkel történő napi kapcsolattartást az óvoda igen fontosnak tartja, a szlovák anyanyelvű szülőkkel szlovákul, a magyarokkal magyar nyelven kommunikálnak. A szülői értekezleten kívül további közös kétnyelvű rendezvények is vannak (például karácsony, farsang, anyák napja, gyermeknap, óvodai évzáró, stb.). Mivel többcélú intézményről van szó, az óvodának közös rendezvényei vannak az általános iskola alsó tagozatával, ilyen például az őszi terméskiállítás, a farsang, a szavalóverseny, stb. Az óvodában van hittan is, a budapesti szlovák gyülekezet szlovák származású evangélikus lelkésze tartja, szlovák és magyar nyelven. A csoportfoglalkozások között fontos szerepe van a heti egy alkalommal sorra kerülő táncfoglalkozásnak, amelyen kor szerinti bontásban vesznek részt a gyerekek. 2007-ben az iskola megállapodást kötött a Lipa táncegyüttessel, amelynek alapján a Lipa tánctanára, koreográfusa tanítja a táncot a gyerekeknek, így az óvodásoknak is. Az

óvodában

minden

héten

többször

tartanak

szlovák

nyelvű

iskola-előkészítő

foglalkozásokat a nagycsoportos korú gyermekeknek. A gyerekek egymás közötti kommunikációjára jellemző, hogy a szlovák anyanyelvi csoportban egymás között inkább szlovákul beszéltek, a kezdő csoportban pedig inkább a magyar a közös nyelv. Ha együtt van a két csoport, a szlovák nyelv dominál. Az óvoda helyi nevelési programjában kiemelt alapelvként szerepel „a szlovák kisebbség kultúrájának és nyelvének ápolásával a gyermekek szókincsének megalapozása, gyarapítása és a nemzetiségi iskolai előkészítés. Az óvodai nevelés célja, hogy a gyermekek sokoldalúan és harmonikusan fejlődjenek az egyéni és életkori sajátosságaiknak megfelelően, egy olyan szlovák nyelvi környezetben, ahol figyelmet fordítanak az eltérő fejlődési ütemű, valamint a különleges gondozást igénylő gyermekekre is. Céljuk továbbá a szlovák kultúrához kötődő hagyományok, szokások ápolása, fejlesztése. A feladatok között szerepel a nemzetiségi identitástudat kialakításának segítése, fejlesztése, a gyermekek szlovák nyelvi szókincsének megalapozása, gyarapítása, felkészítése a szlovák nyelv iskolai tanulására, a rendszeresen

120

visszatérő

kommunikációs

helyzetek

megteremtésével,

az

utánzáson

alapuló

286

nyelvelsajátítással.”

Mind az általam készített interjúk, mind az óvodai foglalkozásokon végzett passzív megfigyelés

alapján

megállapítható

volt,

hogy

az

óvoda

nevelési

programjában

megfogalmazott célok és elvárások a gyakorlatban is megvalósulnak. A gyermekek szlovák nyelvtudásának elmélyítésében pedig a pedagógusok munkája mellett igen nagy szerep jut azoknak a szlovákiai szlovák anyanyelvű gyermekeknek, akik nem beszélnek magyarul.

Az általános iskola Az intézmény beiskolázása országos, a tanulók az ország különböző részeiből érkeznek, a fővároson kívül Komárom-Esztergom, Pest, Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Békés és Fejér megye településeiről. Az átlagos osztálylétszám 9 fő, a tanulók többségében budapesti lakhellyel rendelkeznek. Az intézmény honlapja, illetve pedagógiai programja szerint a Szlovák Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon a hazai szlovák nemzetiség egyik legfrekventáltabb intézménye. Kiemelt oktatási céljának, feladatának tekinti az anyanyelvhez – szlovák nyelvhez – való pozitív kötődés kialakítását, az anyanyelv magasabb szintű művelését, elsajátítását, kötelező érvényű alkalmazását a mindennapi kommunikációban és a tanórán kívüli tevékenységi formákban egyaránt. A nyelv elsajátítása mellett egyik fő célként jelöli meg a nemzetiségi identitástudat megőrzését, megszilárdítását: „a nemzetiségi hagyományok ápolását, a nemzetiségi kultúra értékeinek közvetítését, megőrzését, azok tiszteletét, megbecsülését, a hazai szlovák nemzetiség történelmének, irodalmának, művészetének megismerését,” illetve „a nemzetiségi értelmiség kinevelését, közép- és felsőszintű szakképzett tanulók kibocsátásával.”287 Az intézmény törekszik arra, hogy minél szélesebb körű kapcsolatokra tegyen szert az anyaországgal, megismertesse a tanulókkal az anyaország történelmét, irodalmi, kulturális, művészeti értékeit, örökségét. Az alsó tagozaton, ami a nyelvi alapozó szint, az oktatás részben szlovák nyelven folyik, a második osztályban tanulnak a gyerekek magyarul írniolvasni, a negyedik osztálytól pedig idegen nyelvet is tanulnak, angolt vagy németet, a 286 287

Forrás: Az óvoda helyi nevelési programja. Az intézmény pedagógiai programja szerint.

121

tanulók, illetve szüleik választása alapján. A felső tagozaton a matematika, fizika, kémia, biológia, földrajz és történelem tantárgyakat szlovákul tanulják a gyerekek. Azoknak az ötödikeseknek, akik más, nyelvoktató iskolából érkeznek és szlovák nyelvtudásuk különböző szinten van, differenciált felzárkóztató foglalkozást szerveznek. Az iskola honlapján közzétett pedagógiai program szerint a 2004/2005. tanévtől bevezetésre került a 9. nyelvi előkészítő osztály, amely esélyegyenlőséget szeretne biztosítani a szlovák nyelvoktató iskolák 8. osztályos tanulói számára intenzív szlovák nyelvi felkészítés formájában. A személyi feltételek szakos ellátottság szempontjából jónak mondhatók, az intézményben egy szervezeti egységben folyik az oktató-nevelő tevékenység, két pedagógus testülettel (iskola, diákotthon). A szlovák nyelv ismerete az alkalmazás feltétele, 3 fő kivételével (magyar nyelv és irodalom szakos tanár, rajz és képzőművészet szakos tanár, illetve a diákotthonban a műszaki tanár) mindenki beszéli a szlovák nyelvet. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa által, a nemzetiségi általános iskolai nevelést/oktatást feltáró vizsgálat során, 2011-ben került sor az intézmény felkeresésére. A dokumentumelemzések mellett csoportos interjúra is sor került, illetve az intézmény vezetői kitöltöttek egy, az általános iskolára vonatkozó kérdőívet is. A kérdőívben szereplő kérdésre, hogy a fővárosban a kisebbségi nevelést igénylő szülők hány százaléka kéri a kisebbségi iskolai nevelés megszervezését a kisebbségi hovatartozása alapján, a kisebbségi nyelv és kultúra átörökítése érdekében, az igazgatónő azt a választ adta, hogy ez az arány körülbelül 60 százalékra tehető. A szülők 40 százaléka pedig a nyelv megismerése érdekében választja az iskolát, de kisebbségi hovatartozás nélkül. A nyelvhasználati kérdésekre adott válaszok közül például azt az állítást, miszerint a kisebbségi nyelv mára már nem anyanyelv, hanem inkább a nagyszülők generációjának nyelve, tehát „nagyanyanyelvvé” vált, a válaszadók jelentős részben igaznak ítélték meg. A kisebbségi nevelés, oktatás során az iskola részben építhet a szűkebb családi nyelvhasználat során megtanult kisebbségi nyelvre, ennél nyilvánvalóan sokkal nagyobb mértékben számíthat az óvodában megtanultakra. Az igazgató az iskolába járó tanulóknak csupán 20 százaléka esetében ítélte meg úgy, hogy a gyermek anyanyelve a szlovák nyelv, és az alapszintű kisebbségi nyelvi kommunikáció teljes, a tanulók 80 százaléka pedig inkább magyar anyanyelvű, de hiányos szlovák nyelvű kommunikációra képes. Szintén részben 122

igaznak gondolták azt az állítást, miszerint a család otthoni nyelvhasználatából megszerzett szlovák nyelvtudásra építeni valójában nem lehet, noha a tanulók 90 százalékának van valamilyen szintű szlovák nyelvismerete. Természetesen az iskolába szlovák nyelvismeret nélkül is vesznek fel gyereket. A tanulók iskolán kívüli egymás közötti kommunikációja az iskola vezetői szerint fele részben szlovák és fele részben magyar, ami abból a tényből adódik, hogy több olyan tanuló van minden osztályban – ahogyan az óvodában is megfigyelhető volt –, akinek a szülei szlovákiai szlovákok, így természetesen otthon szlovákul beszélnek. A szlovákiai gyerekeknek tehát örül az iskola, mivel ezzel a tanulók szlovák nyelvtudása is komoly támogatást kap. Az intézmény vezetőivel készített interjú, illetve kérdőív felvétele mellett sor került óralátogatásra is, a 9 fős (ebből öt fő szlovákiai származású) 5. osztály, szlovák nyelvtanórájára.

A

tanulók

nyelvtudásának

szintje

kifejezetten

jónak

mondható.

Természetesen itt is sokat számít az, hogy az osztály fele szlovák anyanyelvű, így mindkét nyelvet használják az egymás közti kommunikációban. Az iskola szerint az általános iskola elvégzésekor a tanulók nyelvtudása biztos nyelvi alapokon áll, így a középiskolai szlovák nyelvoktatás nem okozhat problémát. Mivel az itt tanulók nagy része továbbtanul a gimnáziumban, ezért nem tesznek nyelvvizsgát, de több alkalommal is előfordult már, hogy sikeres alap- és középfokú nyelvvizsgát tettek a 8. osztályos diákok.

A gimnázium A gimnáziumban jelenleg288 43 diák tanul. Volt egy viszonylag hosszabb időszak, amikor a gimnáziumban többségben voltak a szlovákiai magyar diákok. Az iskolában 60 év alatt (1949–2009) összesen 822 fő érettségizett le. Az érettségizettek névsorát átvizsgálva megállapítható, hogy az 1997–2001-es évfolyamnál jelentek meg először a szlovákiai magyarok, és a 2000–2004-es évfolyamtól kezdve az osztálylétszám nagyobb részét, csaknem

288

2011-ben felvett adat.

123

az egész osztályt ezek a diákok tették ki.289 Ahogyan az egyik interjúalanyom fogalmazott 2005-ben: „Márpedig az oktatás körül vannak a legnagyobb gondok a magyarországi szlovákság tekintetében, de ezek már kb. 50–60 éve fennállnak. Most annyival rosszabb, hogy például a pesti szlovák iskolában csak szlovákiai magyar, illetve szlovák gyerekek vannak lassan, ez már sajnos nem az igazi, úgyhogy nemzetiségi jelleg helyett előbb-utóbb inkább valamiféle

visegrádi

négyes

iskoláról

lehet

beszélni,

csak

éppen

nem

szlovák

nemzetiségiről.”290 Egy a 2008/2009-es tanévben végzett, az iskolai nyelvhasználati szokásokra vonatkozó kutatás291 szerint a budapesti szlovák gimnáziumban a 35, kérdőívet kitöltő tanuló közül 18 volt szlovák állampolgár, aki állandó szlovákiai lakhellyel rendelkezett. A kutatás során így a diákok több mint felének a nyelvhasználati szokásokra vonatkozó válaszait elkülönítve kezelték, mivel a szlovák nyelvhez, kultúrához, és a magyarországi szlovák nemzetiséghez való kötődésük nem hasonlítható össze a magyarországi tanulók nyelvhasználati szokásaival, nyelvi környezetével. A kutatás főbb megállapításai között szerepelt, hogy a szlovák nemzetiségi gimnáziumokban nagyon alacsony azoknak a tanulóknak a száma, akik nyelvoktató szlovák iskolában fejezték be általános iskolai tanulmányaikat, ez azt is jelenti, hogy a nemzetiségi oktatásban részt vevők többsége nemzetiségi szempontból „elveszik” a későbbiekben, hiszen általában magyar nyelven folytatja középiskolai tanulmányait. A kutatás szerint eltérő arányban, de valamennyi tanuló családjára jellemző volt a kétnyelvűség, és főleg a fiatalabb korosztály képviselőinél figyelhető meg a szlovák nyelv intenzívebb használata. Bár a nemzetiségi gimnáziumokban – így például a budapesti szlovák gimnáziumban is – a tanulók a legmagasabb szinten beszélik a szlovák nyelvet a közoktatásban részt vevő tanulók közül, az ő esetükben sem beszélhetünk kiegyensúlyozott kétnyelvűségről.

289

A számadatok a „Čas večný pohyb je…” 60 rokov budapeštianskej slovenskej školy. 2010.” című kiadványból származnak. 290 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 291 Horváthné Farkas Éva: A magyarországi szlovák és német nemzetiségi iskolákat látogató tanulók nyelvhasználatának komparatív vizsgálata. Doktori disszertáció, Budapest, 2009.

124

VII.6. Összefoglalás Összefoglalva elmondható, hogy a jelenlegi oktatási rendszer keretei között mind az anyanyelvű, illetve a kétnyelvű szlovák nemzetiségi intézményekben, mind a nyelvoktató iskolákban a pedagógusok végzettsége megfelel a közoktatási törvény által előírt követelményeknek. Nagy gondot okozhat azonban a jövőben, hogy a nemzetiségi pedagógusképzést biztosító felsőoktatási intézmények nem tudják megfelelő számban biztosítani a jól képzett pedagógusok utánpótlását, ami magyarázható a pedagóguspálya presztízsének romlásával, így nem motiválja a nemzetiségi gimnáziumok tanulóit, hogy ezen a területen képezzék magukat tovább. Problémát jelent továbbá a tankönyvek, módszertani segédeszközök nem megfelelő, illetve nem elegendő volta is. A nemzetiségi oktatás egészét nézve, további problémaként jelentkezik, hogy a nyelvoktató általános iskolák többségében a tanulók szlovák nyelvtudása alacsony szintű, és nem éreznek késztetést arra, hogy középiskolai tanulmányaikat is a szlovák nemzetiségi gimnáziumok valamelyikében folytassák. Ahogyan a kisebbségi ombudsman 2011-ben lefolytatott vizsgálata is alátámasztja, napjainkban az anyanyelvű, illetve kétnyelvű iskolák, elsősorban a többcélú intézmények lehetnek a leginkább alkalmasak arra, hogy ne csupán egy mára már sok esetben idegen nyelvet tanítsanak meg, hanem a nemzetiségi, esetünkben a magyarországi szlovák, illetve az egyetemes szlovák kultúra átadásával, a hagyományok ápolásával, a különböző csoportok megszervezésével élő közösséget hozzanak létre. 292 A kisebbségi nyelvek megőrzésének és megerősítésének elsődleges színtere több kutatás, illetve tanulmány végkövetkeztetése szerint is a család és az oktatás. A család egyre kevésbé képes a nyelvátörökítésre, sokan kizárólag az iskolától várják a megoldást, azonban az oktatási intézmények erre önmagukban nem képesek, ha már a családon belül is a többségi nyelv, a magyar vált a mindennapi kommunikáció nyelvévé. „A mesterséges revitalizálás […] akkor válhat sikeressé, ha a kisebbségi nyelv önmagát reprodukálni képes nyelvvé válik, azaz beszélői átörökítik a nyelvet egyik generációtól a másikig.”293

292

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának Jelentése a nemzeti és etnikai kisebbségi általános iskolai nevelés-oktatás helyzetéről, 2011. 293 Gál Noémi: Nyelvi revitalizáció és nyelvi tervezés. In: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás I. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest–Debrecen, 2007.

125

Az oktatás személyi és tárgyi feltételei mellett tehát a legalapvetőbb kérdés a tanulók megléte, illetve az, hogy van-e, lesz-e a szülőknek igényük a nemzetiségi nevelésre/oktatásra, van-e elegendő presztízse a kisebbségi nyelvnek, illetve hogyan, milyen központi akarattal, állami intézkedéssel, a nyelvi és kulturális sokféleséget, a többnyelvűséget előnyben részesítő nyelvpolitika hangsúlyozása mellett konkrét nyelvtervezési lépésekkel, nyelvmegerősítő, nyelvélénkítő programok kidolgozásával érhető el (elérhető-e egyáltalán), hogy ez a mostani tendencia megváltozzon.

126

VIII. Egyházi élet

VIII.1. Rövid történeti bevezető, statisztikai adatok Az identitás megtartásában, az anyanyelv megőrzésében az egyházak a történelem során fontos szerepet játszottak, ha az etnikailag meghatározott kisebbségi közösség eszméjét az egyházi vezetők nem is mindig tartották követendőnek. A királyi Magyarország északi területeiről délre migráló szlovákok többsége evangélikus volt. „Evangélikus vagyok, mint a dél-alföldi szlovákok általában, vagy mint a nógrádiak és zempléniek, míg a pilisiek katolikusok. A vallás nagyban befolyásolta az itteni kulturális életet, nagy része van a magyarországi szlovákok kulturális örökségében. Mint minden szlovák családban, itt is megtalálhatók a régi könyvek, a Biblia és a Tranoscius, az utóbbi az evangélikusok bibliai cseh nyelven írott zsoltároskönyve. Ezt máig nagyon sok család őrzi, nagy értéke van, nekünk is megvan.”294 A kisebb létszámú katolikus közösségek a Dunántúlon telepedtek le, a Pilisben, a Vértes és a Gerecse hegységben, a Bakonyban és Buda környékén. A szlovák katolikusokat a 18. század végétől kezdve már szlovák nyelvű énekeskönyvekkel, ritkábban Bibliával, illetve nyugatszlovák nyelvjárásban írt tankönyvekkel látták el. A katolikus társulatok, főként a rózsafüzérkörök meghatározó szerepet játszottak a népi vallásos életben s egyúttal a szlovák nyelv megőrzésében. A két felekezethez tartozó szlovákságnak eltérő volt az egyházi nyelve is, a délkelet-alföldi evangélikus közösség eredeti nyelvjárása a közép-szlovák nyelvjárás, mely a mai szlovák irodalmi nyelvhez a legközelebb áll, az evangélikus liturgia nyelve pedig az úgynevezett szlovakizált cseh nyelv, a „bibličtina” volt. A főváros környéki települések katolikus szlováksága általában a nyugat-szlovák nyelvjárást beszélte, de itt is akadtak középszlovák nyelvjárást beszélő közösségek. A katolikus liturgiában viszonylag hamar megjelent az irodalmi szlovák nyelv. A kelet-magyarországi görög katolikus vallású szlovákok pedig a kelet-szlovák nyelvjárást használták a szertartások során. 295 Ahogyan az egyik pilisi szlovák településről származó interjúalany fogalmazott, a vallás az 1950-es 1960-as években is életük és identitásuk meghatározó része volt, minden héten részt 294

2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) Gyivicsán Anna (főszerk.): Atlas ľudovej kultúry Slovákov v Maďarsku. A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza. Slovenský výskumný ústav, Békešská Čaba – Békéscsaba, 1996. 56–57. p. 295

127

vettek a szertartásokon, ahol szlovákul, a helyi nyelvjárásban imádkoztak: „ez az anyanyelvem, ezen a nyelven tanultunk meg imádkozni is, például a nagyanyám elvitt pünkösdkor a templomba és tótul tanultuk meg a legalapvetőbb imádságokat. Egyébként abban az időben a misék latinul voltak, de tótul és latinul imádkoztak a hívek, a magyar miséken meg magyarul.”296 Továbbá: „vallásos családban nőttem fel, és a pilisi falvak lakói általában katolikusok. Az egész életünk meghatározó része volt a vallás, és a nagy ünnepek kivételével minden vasárnap reggel eljártunk a misére. Abban az időben latin mise volt, a szertartás latinul ment, ha magyar mise volt, akkor magyarul imádkoztak a hívek, vasárnap pedig, a nagymisén szlovákul, a liturgia latin volt, aztán magyar nyelvű lett. Nem tudom pontosan, mikor volt ez a váltás, de a gyerekkorunkban, talán a 60-as években, vagy a 70-es években. Gyerekkorunkban magyarul is megtanultunk imádkozni, tudtuk a Miatyánkot latinul, magyar és tótul is, és a liturgiát is tudtuk mindhárom nyelven.”297 Gyivicsán Anna 1990-es évek végén megjelent írásai szerint298 a magyarországi szlovákság több mint kétharmada evangélikus, és kevesebb mint egyharmada katolikus volt, ezen kívül éltek még szlovák görög katolikusok, baptisták és a pilisi szlovák katolikusok között adventista közösségek is. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a szlovákok nagyobb része az ezredfordulón katolikus volt, korcsoport szerinti megoszlásban egyedül a hatvan év felettiek esetében haladta meg az evangélikus hívek száma a katolikusokét, de itt is csupán kis mértékben. 16. számú táblázat: A szlovák népesség vallás, felekezet, fontosabb demográfiai ismérvek szerint a 2001. évi adatok szerint299

Korcsoport Összesen

Katolikus* Református

Egyházhoz, Nem felekezethez kíván Nincs Evangélikus Baptista Adventista nem tartozó válaszolni válasz

0–14 év

3 584

1 773

236

488

33

2

740

243

35

15–39 év

9 615

4 947

568

1 606

45

9

1 642

606

71

40–59 év

12 440

6 136

599

3 667

50

16

1 250

560

75

60–X év

13 627

5 941

466

5 960

100

18

584

395

70

Összesen

39 266

18 797

1 869

11 721

228

45

4 216

1 804

251

* A katolikus kategóriában a római katolikusok (18 304 fő) és a görög katolikusok (492 fő) is benne foglaltatnak. 296

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 298 Gyivicsán Anna (főszerk.): Atlas ľudovej kultúry Slovákov v Maďarsku. A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza. Slovenský výskumný ústav, Békešská Čaba – Békéscsaba, 1996. 56–57. p.; Gyivicsán Anna–Krupa András: A magyarországi szlovákok. Útmutató Kiadó, Budapest, 1997. 29. p. 299 Forrás: A Magyarországon bejegyzett kisebbségek adatai. KSH. http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/24/tables/loadszlovak2_6.html 297

128

18. számú grafikon: A szlovák népesség vallás, felekezet, fontosabb demográfiai ismérvek szerint a 2001. évi adatok szerint 40 000 35 000 30 000 25 000 20 000 15 000 10 000 5 000 0 0–14

15–39

Összesen református baptista egyházhoz, felekezethez nem tartozó

40–59

60–X

Összesen

katolikus evangélikus adventista nem kíván válaszolni

A fenti táblázat és grafikon azt mutatja tehát, hogy a 2001. évi adatok szerint a szlovák népesség csaknem 48 százaléka volt katolikus, és csupán 30 százalékuk vallotta magát evangélikusnak; az egyházhoz, felekezethez nem tartozók aránya pedig csaknem 11 százalék volt. Az természetesnek tekinthető, hogy felekezethez tartozását legnagyobb arányban a legidősebb, hatvan év feletti korosztály vallotta meg (35 százalék), ugyanakkor a katolikusok legnagyobb számban a középgeneráció tagjai, a 40-59 éves korosztály, (32 százalék), az evangélikusoknál pedig a 60 év felettiek korcsoportja a legnépesebb, az összes evangélikus vallású lakos felét jelenti.

129

VIII.2. A pesti szlovák katolikusok egykor és ma A katolikus budapesti szlovákok a Rókus-kápolnában vehettek részt szlovák nyelvű misén. A második világháborút követő ötvenéves kihagyás után 1999 szeptemberében nyílt ismét alkalom arra, hogy a katolikusok anyanyelvükön hallgathassanak szentmisét. Az 1998 őszén megalakult Józsefvárosi Szlovák Kisebbségi Önkormányzat egyik fő törekvése volt, hogy a szlovák nyelvű katolikus szentmisék újra megrendezésre kerüljenek: a Józsefvárosi Plébániatemplomban minden hónap első vasárnapján tartanak szlovák nyelvű szentmisét. A misék látogatottsága nem nevezhető nagynak; elsősorban a fővárosban működő kisebbségi önkormányzatok tagjai vesznek részt rajta: „most is járok templomba, katolikus templomba, néha evangélikus templomba is elmegyünk a helyi kisebbségi önkormányzattal, amikor ökumenikus istentisztelet van, egyébként pedig minden hónapban van szlovák mise a Horváth Mihály téri templomban.”300 Emellett a Józsefvárosi Szlovák Önkormányzat az akkor még létező, mára már megszűnt Magyarországi Szlovákok Keresztény Egyesületének – Kresťanský spolok Slovákov v Maďarsku – elnökével együttműködve minden hónapban másmás, Pest környéki település szlovákjait hívta meg, számukra buszt bérelt és a mise után vendégül látta őket egy fogadáson, a plébánián. Kezdetben több település csatlakozott a kezdeményezéshez, mára azonban csökkent a misén részt vevő települések száma. Ennek okát a Józsefvárosi Szlovák Önkormányzat elnöke egyrészt a pénzhiányban látja, ugyanis a települések kisebbségi önkormányzatai pénzügyi nehézségek miatt, szponzorok híján nem tudják finanszírozni a misén részt vevők útiköltségét, másrészt pedig abban, hogy az emberek nem szívesen mozdulnak ki otthonról. A fiatalok közül kevesen érdeklődnek a szlovák nyelvű misék iránt, ha járnak is rendszeresen templomba, nem ragaszkodnak a szlovák nyelvhez, az pedig szinte kizártnak tekinthető, hogy nem fővárosi lakosként csak ezért beutazzanak hétvégén a városba: „katolikus vagyok, ebben a hitben nőttem fel, még ministráltam is, és most is, ha tudok, gyakran járok templomba, a magyar gyülekezetbe, ugyan megtanultam a főbb imádságokat szlovákul, de nem ismerem a szlovák liturgiát, amikor Pozsonyban éltem, nem volt időm templomba járni, most, mióta családom van és itt élünk, elkezdtünk minden vasárnap templomba járni, vagyis inkább szombat este, hogy ne kelljen olyan korán felkelni vasárnap. […] A gyerekeim is ebben a hitben nevelkednek, egyházi iskolába járnak, Érdre.”301

300 301

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.)

130

A miséket kezdetben egy magyarországi szlovák pap tartotta, de az egyik interjúalanyom elmondása szerint a fővárosi szlovákok egy csoportja nem tartotta megfelelőnek, mert nem tudott elég jól szlovákul, ezért később két szlovákiai magyar pap került a helyére, akik felváltva tartották a szertartást. Bár a közösségépítő törekvések rengeteg energiát emésztettek fel, a misék látogatottsága, mint fentebb már utaltunk rá, nem nevezhető különösebben nagynak. Ahogyan az egyik interjúalanyom 2005-ben mesélte, „a római katolikusoknál valóban a nagy probléma az, hogy szlovák lelkészünk nincsen, a mi szlovákságunk nem termelt ki szlovák lelkészt, egyről tudok, de ő már idős, aki volt Pilisszentlászlóról a M. püspök úr, aki most a kárpátaljai magyarok püspöke, ő egy szlovák ember. Ő volt, nyilván azért is került oda, mert a nyelvvel boldogul, beszél szlovákul. De nincs papunk, ez a legnagyobb probléma. Jó a kapcsolatunk a szlovákiai katolikus egyházzal, főleg Sokol érsekkel, van hitéleti albizottságunk… Volt Z. atya, de eléggé magára volt hagyatva, nem beszélt magyarul, ez már nehézséget okozott, nem is az emberekkel, de a hivatalokban, és meg is betegedett szegény, visszament, és aztán már ilyen missziós papunk nem volt. Illetve időközönként voltak. Most sokan vannak olyanok, akik szlovákiai magyar nemzetiségűek, és itt vannak teológián, és itt maradnak, ilyen például a K. plébános úr, aki szentmiséket tartott a VIII. kerületben, de ha hívták, máshová is elment szentmisére, most itt is maradt Magyarországon, megkapta a dorogi plébániát, elveszett. Most megint keresni kell valakit, ilyen toldozás-foldozás folyik.”302 Az Országos Szlovák Önkormányzat is felismerte az egyház közösségmegtartó szerepében rejlő lehetőségeket, ezért egy vallásügyi albizottságot hívott életre, amelynek egyik elsődleges feladata az volt, hogy megteremtse a különböző felekezetű szlovákok számára az anyanyelven folyó hitélet feltételeit. Ennek keretében együttműködött például a budapesti szlovák iskolával is, ahol a gyermekek hittant is tanulhatnak. Olyan közös, mindenki számára nyitott rendezvényeket is szervezett, mint amilyen 2003-ban a zuglói szlovák kisebbségi önkormányzattal közösen meghirdetett ökumenikus összejövetel volt, ahol az istentisztelet után

szlovák

nyelvű

imádságoskönyveket,

énekeskönyveket,

Biblia-fordításokat,

kézikönyveket, gyerekeknek szóló tankönyveket mutattak be. Bár a fővárosi szlovákok érdeklődését nem igazán keltette fel a kezdeményezés, a hallgatóság soraiban számos tótkomlósi lakos is feltűnt. Az 1990-es évek elején történtek kísérletek egy szlovák nyelvű katolikus lap kiadására is, Cesta, Pravda a Život [Út, Igazság és Élet] címmel. A lap havonta

302

2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.)

131

jelent meg, 2000 példányban, de végül finanszírozási nehézségek miatt 1996-ban beszüntette tevékenységét. 303 „A katolikus misék indultak be először, és érdekes, hogy az sem önszerveződő volt, az is felülről indult, tehát a VIII. kerületi szlovák kisebbségi önkormányzat csinál abban mindent, ők szervezik meg. A kisebbségi önkormányzat képviselőinek a fele egyébként evangélikus, és a mi gyülekezetünk tagja. De érdekes módon, ha istentisztelet van, akkor ők oda mennek, mert az az ő feladatuk, tehát a társadalmi feladatuk, hogy a misén ott legyenek. Tehát nem ide jönnek, és ez is mutatja, hogy a vallásos identitással óriási probléma van.”304 Az eltelt több mint tíz év alatt négy katolikus lelkész, plébános váltotta egymást, és tartotta meg a szlovák nyelvű miséket. A misék látogatottságával kapcsolatosan az elmúlt években sem változott a helyzet, hiszen a fővárosi szlovák katolikus közösség egymaga nem képes megtölteni a templomot, a vidékről érkező hívek nélkül a templom szinte üres.

303

A havilapot részletesen elemzi Zsilák Mária és Tuska Tünde: Žiláková, Mária–Tušková, Tünde: Jazyková charakteristika ekumenického časopisu – Cesta, Pravda a Život. In: Divičanová, Anna–Uhrinová, Alžbeta (eds.): 15 rokov Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. VÚSM, Békešská Čaba, 2005. 197–213. p. 304 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.)

132

VIII.3. A pesti szlovák evangélikusok egykor és ma „És aztán létrehoztuk, vagyis inkább revitalizáltuk az evangélikus egyházat, és az is egy közösség, minden héten, vasárnap van istentisztelet, ahová azok az emberek járnak, akik gyakorolni akarják a vallásukat. Ha Budapesten vagyok, minden vasárnap elmegyek az istentiszteletre, és általában elviszem magammal az unokámat is, aki Budapesten él.”305

A 19. századi pesti szlovák evangélikus egyház történetét, illetve a 19. század legjelentősebb egyházi alakjait elsősorban Kovács Anna, és Kiss Szemán Róbert munkásságából ismerhetjük meg részletesen.306 A pesti szlovák evangélikusoknak 1787-ig még Cinkotára kellett utazniuk istentiszteletre, s csak 1811-től vehettek részt a város közigazgatási határain belül szlovák nyelvű istentiszteleten a Deák téri evangélikus templomban, amelyet a németekkel megosztva használtak. Az önálló szlovák egyház csak 1842-ben jött létre, s ekkor épült fel a mai Rákóczi úti Luther házban megbújó szlovák templom. A gyülekezeti tagok száma akkoriban háromezer fő körül lehetett, de ez a szám nyaranta megduplázódott a felső-magyarországi megyékből a városba érkező szlovák idénymunkások miatt.307 A 19. században a Luther ház és udvara az akkoriban még több tízezres pesti szlovák közösség kulturális életének a központja. Itt működött a Szlovák Egyesület (Slovenský spolok), amely kétnyelvű alapító okiratában az egylet célját a közös, szlovák nyelvű szórakozásban és művelődésben határozta meg. Az egyesület tagjai hetente egyszer összegyűltek, s dalokat tanultak be, amivel azután havonta más-más helyen fel is léptek. Az Egyesület 1874-ben újjáalakult Pest-Budai Szlovák Egyesület néven, s ebben még nagyobb hangsúlyt kapott a dalkör, mivel repertoárjuk időközben jelentősen bővült – a népdalok mellett már operetteket, kuplékat is énekeltek –, s így a rendezvények a közönséget is jobban

305

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) Lásd erről a témáról bővebben például: Kovács Anna: A Rákóczi úti szlovák evangélikus templom története. Protestáns Szemle. 1998. 3. sz.; Kovács Anna: A pesti szlovák evangélikus egyház története kezdetektől 1873-ig. http://m.blog.hu/ce/centralog/file/bachat1uj-modulcs39.pdf ; Kovács Anna: Ruppeldt káplán naplójából. Napút, 2007. 7. szám, 30–39. p. illetve: Kiss Szemán Róbert: Szláv pokol Pesten: Ján Kollár munkássága 1819 és 1849 között. Balassi Kiadó, Budapest, 2010. 227. p. 307 A templom a Rákóczi út 57. szám alatti Luther ház udvarában áll. A terveket 1852-ben Diescher József építőmester készítette. Az építkezés 1856 őszén kezdődött meg, és 1867-ben fejeződött be. Ekkor szentelték fel. 306

133

vonzották. Az egylet emellett könyvtárat is működtetett. 308 Ekkor már állt a „tótok temploma”, az 1867-ben felszentelt, neogótikus stílusban épült templom. A hívek száma az idők folyamán fokozatosan csökkent; a fogyáshoz hozzájárult az urbanizáció és a vegyes házasságok által is támogatott „természetes” asszimiláció, a huszas és harmincas évek nemzetiségpolitikája, a két világháború és a lakosságcsere is. A történet végjátékaként „…1951-ben államosítottak mindent, akkor megpecsételődött a templom sorsa, a felújításra nem volt pénz, és a gyülekezet is igen kicsi volt már, 300 fős, ami a templom 1965-ben bekövetkezett eladása után megfeleződött. A templom eladásával azok, akiknek valamit jelentett a templom, teljesen eltűntek. Eleinte azt tervezték, hogy marad egy kis kápolna a templomban, de aztán az állam, mint tulajdonos ezt is felülbírálta, és végül egy lakásban alakítottak ki egy kis kápolnát.”309 1965-ben az állam tehát eladta a templomot a Vízügyi Tudományos Kutató Intézetnek, s csupán a fallal leválasztott oltárteret tartották meg az istentisztelet céljára. 1977-ben azonban erről is lemondtak a Kohó és Gépipari Minisztérium javára, amely ekkorra már a templom többi részét is megvette. Kiállítóteremként és raktárként használták: belső terét szintekre osztották, kívülről pedig vasbeton tömbökkel toldották meg. Az istentiszteletek a ház egyik lakásában kialakított kápolnában kaptak helyet.310 1973-tól nem lakott már lelkész a Luther házban, ettől kezdve a monori gyülekezet lelkésze járt be Budapestre az imateremben vasárnaponként istentiszteletet és csütörtökönként bibliaórákat tartani. „Itt volt egy olyan probléma is, hogy a Feri bácsira azt mondták, hogy türelmetlen volt. Fiatalon biztosan más volt, örömmel jött ide, mert ő is szlováknak vallotta magát, de aztán az idők folyamán, ahogy látta ezt az abszolút érdektelenséget és azt, hogy kihal minden, aminek ő az utolsó tanúja, és a gyülekezet maradványait próbálja összesöpörni, az óriási negatív élmény lehetett számára.” 311 A gyülekezetet az 1980-as évek elejétől már csak 2-3 fő alkotta 75 év körüli átlagéletkorral, az ezredfordulóra pedig teljesen megszűnt a közösség, egyetlen ember sem maradt. 2003-ban azután önkormányzati kezdeményezésre, megszervezték az istentiszteletet. „Tehát nem volt itt semmi, 2003-ban művileg indították el a gyülekezeti életet, amit a püspök indított el, és amiben nyilván az Országos Szlovák Önkormányzat levele is szerepet játszott. Írtak ugyanis egy levelet a püspöknek, amit kilencvenen aláírtak, hogy itt rengeteg szlovák él, és szükség van egy evangélikus templomra. Aztán a H. püspök, aki maga is szlovák származású, 308

Kovács Anna: A szlovák Budapest. A budapesti szlovákok egyesületi, kulturális és közösségi élete a dualizmus korában. Doktori disszertáció, Budapest, 2002. Kézirat. 30. p. 309 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 310 NOL, 2003. november. 311 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.)

134

nyugdíjazása előtt eldöntötte, hogy legyen. Úgyhogy 2003-ban beindultak az istentiszteletek. […] Az első három istentiszteletre nem jött senki, mert azt szerintem nem is tudták, hogy van, aztán szeptember táján már megjelent egy-két ember, és 2004. júniusáig elértünk egy majdnem 15 fős átlaglétszámot vasárnaponként és az nagyon jó volt, aztán jött a nyár, eltűntek és azóta sem jöttek vissza. […] A létszám tragikus, 3-4 ember jön el vasárnaponként az istentiszteletekre, sokszor azért izgulok, hogy eljön-e egyáltalán valaki, legalább egy ember az istentiszteletre, mert ha az a 2-3 ember, akik folyamatosan járnak, megbetegszenek, ami már előfordult, akkor nem jön el senki. Mondjuk olyan istentisztelet még nem volt, hogy senki sem jött el, de azért egy emberért istentiszteletet tartani, és az egészet fenntartani, elég tragikus. […] Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy most van itt az ideje egy lelkészváltásnak, és lehet, hogy olyan lelkészre van szükség, akit jobban lelkésznek tekintenek és nem közülük valónak. Itt egy-két évet végigcsinálni olyan, mint más rendes gyülekezetben 10 évet, mert annyi energiát elvesz az embertől a semmi. Abszolút hiábavaló az egész, úgy működik, mintha ez az én saját vállalkozásom lenne, ha én szerzek pénzt, akkor jó és működik minden, ha nem, nem. Az úgymond szolgáltatást igénybe vevők akkor jönnek sokan, ha nekik nem kerül semmibe, holott nem így kellene működnie. Egy gyülekezet általában úgy működik, hogy összeáll 10 ember vagy 100 és eldöntik, hogy akarnak egy közösséget és tesznek is érte, finanszírozzák és kell egy ember, aki összetartja az egészet […]”312 Az istentiszteleten kívül a bibliaórák azok az alkalmak, amikor a közösség összegyűlhet, hogy megbeszéljék a felmerülő kérdéseket, problémáikat, amitől egy gyülekezet végeredményben valódi közösséggé válhat. „A bibliaórára is egyetlen ember jár 2003 szeptembere óta, olyan még nem fordult elő, hogy más is eljött volna a mi családi vendégeinken kívül. Egy kellemes hangulatú beszélgetésnek kellene lennie hitbeli dolgokról, vagy bármiről, csak próbáljuk a közösséget építeni közben. Ezzel szemben mindig csak ugyanaz az egy, már nyugdíjas ember jön el, aki egyébként nem is budapesti, hanem nagytarcsai származású, és akinek vagy meghallgatom a problémáit, amik most már két év óta mindig ugyanazok, vagy felkészülök és beszélek.” 313 Mivel a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a budapesti szlovák népesség korcsoport szerinti megoszlása azt mutatja, hogy a legtöbben 15-39 év közöttiek, felmerül a kérdés, hogy ők milyen arányban vesznek részt az istentiszteleteken, a gyülekezet életében. „Fiatalok 312 313

2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.)

135

abszolút nincsenek. A legfiatalabbjaink, a presbiterek, úgy 40 körüliek-felettiek lehetnek, de ők is csak akkor jönnek el, ha valamiért nagyon fontos, nagyon muszáj, tehát nem rendszeresen járnak el az istentiszteletre, más rendezvényekre meg csak akkor, ha extra meghívó érkezik. Tavaly volt egy tragikus evangelizációs sorozat, aminek ugye az a lényege, hogy jöjjenek rá az emberek, az elsőre négy lelkész jött Szlovákiából, tettre készen, és két gyülekezeti tag jött el.”314 Hogy ki lehet az a titokzatos 90 levélíró/aláíró, azt nem lehet tudni, a listához nem lehet hozzájutni, de végül is bárki aláírhatta. „Ahogyan itt is össze lehet gyűjteni az embereket, ha mondjuk TV felvétel van és idejön a Domovina,315 vagy ha jön a püspök, akkor kíváncsiak és eljönnek, de akkor is a társaság fele katolikus, tehát a budapesti szlovákságból idejön a vallástól függetlenül bárki olyankor. Ugyanúgy, ahogyan a katolikus misére meg elmennek az evangélikusok.”316 2005-re sikerült elérni, hogy legyen megfelelő infrastruktúra, a pénzügyi háttér rendben van, hiszen a gyülekezetnek van a házban 5 lakása, melyből egyik a kápolna, egyik a lelkész lakása és a fennmaradó hármat bérbe adták, tehát a gyülekezet tagjainak „csak” meg kellene jelenniük, de úgy tűnik, ez a legnehezebb. „Próbáltunk már mindenféle rendezvényt szervezni, de semmilyen látogatottsági igény vagy szándék nincsen, sajnos ez a budapesti realitás. Nyilván ha egy kisebb közösségben lennénk, akkor ez könnyebb lenne. Most itt van, mindent, amennyit lehetett, felújítottunk, infrastruktúrát kialakítottuk, lehetne itt egy jó kis dinamikus gyülekezetet építeni, mert minden lehetőség megvan rá, az önfinanszírozás is, minden, ráadásul úgy, hogy nem a gyülekezeti tagoknak kell összedobni a teára valót, és még sincs semmi. Nem tudom, meddig tartható fenn ez az állapot, tudom, hogy június végén lesz az egyházon belül egy értékelés, a két év értékelése és nyilván függővé teszi a püspökség azt, hogy tovább erőltetik-e ezt a helyet. A gyülekezet egyébként önkormányzatilag önálló, tehát most már, hogy megválasztottuk a gyülekezet presbitériumát, a gyülekezet önálló közösség. Ha a püspök azt mondja, hogy a lelkésznek el kell mennie, akkor legfeljebb majd Szlovákiából ideküldött lelkész fog szolgálni, vagy nézni az ablakokat...”317

314

2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) Az MTV szlovák nyelvű nemzetiségi magazinja. 316 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 317 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 315

136

Mivel Budapesten működik a két szlovák tannyelvű óvoda, általános iskola és gimnázium közül az egyik, így ez is egyfajta bázist jelenthet, ha tömeget nem is, ráadásul az óvodában, iskolában hittan is van.318 „A heti feladat annyival színesebb még legalább, hogy a budapesti szlovák iskolába lehet járni hittant tanítani, csak ez ilyen róka fogta csuka, hiszen a hittannak éppen az a lényege, hogy a gyülekezetet erősítse, a generációk közötti képzést jelenti, ez viszont jelen esetben nem áll fenn, hiszen azok a gyerekek, akikkel találkozom, vagy Szlovákiába mennek haza, vagy vidékiek. Vagy ha pestiek, akkor viszont a szüleik nem tudnak egy szót sem szlovákul, és nem lehet rájuk számítani, mert egy-egy ünnepi istentiszteletre eljönnek, mint például a tavaly karácsonyira, akkor voltak szép számmal, de vasárnaponként nem fognak járni, mert nem értenek egy szót sem.”319 Lehetséges lenne, hogy valóban a szlovák nyelvtudás hiánya a kerékkötője a szlovák gyülekezet fennmaradásának? „Csináltunk egy kísérletet, igaz, túl nagy reklámot nem csináltunk neki, tavaly ádventtől január közepéig magyar istentiszteletet tartottunk vasárnap este 6 órakor, teljesen magyar liturgia alapján, tehát senkinek nem lehetett olyan problémája, hogy nem érti. De arra is, ha jól emlékszem egy ember járt el. Néha jött egy-két vendég, akinek szóltam, és eljött megnézni, hogy milyen a szlovák gyülekezet, de a gyülekezet tagjai közül egyetlen embert járt csak el és ez túl sokba került, mert a kántort fizetnünk kellett, így aztán nem folytattuk tovább, nem is volt értelme. Végül is 16 evangélikus gyülekezet van csak Pesten, a budai oldalon meg 15, úgyhogy nincs értelme ilyen konkurencia mellett próbálkozni. Voltak olyan hangok, hogy milyen jó lenne, ha itt is bevezetnénk a magyar nyelvet a szlovák istentiszteleteken, de azt gondolom, hogy akkor már az a pár ember sem fog ide járni, aki most eljön.”320 Ahogyan arról már fentebb szóltunk, a józsefvárosi Horváth Mihály téri templomban minden hónapban egyszer megrendezett katolikus misékre általában a pilisi szlovák falvakból érkeznek a többségében idősebb hívek, a buszt pedig önkormányzati forrásból finanszírozzák. Az evangélikus lelkész azonban ezt nem tartotta követendő példának, ő a fővárosi evangélikusokból akart gyülekezetet létrehozni, egy élő, az istentiszteletekre, a különböző programokra rendszeresen eljáró közösséget: „Azt nem szeretném, hogy vidékről buszokkal hozzák fel az embereket, ahogyan ez a katolikus misék esetében történik. A presbitérium tagjai 318

2010-ben az iskola vezetése beszámolt arról, hogy az óvodában van hittan, szlovák és magyar nyelven tartja a pesti evangélikus gyülekezet lelkésze. 319 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 320 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.)

137

felvetették ezt […]. Azok az evangélikusaink, akik VIII. kerületi képviselők is, már említették, hogy csináljuk mi is azt, sőt az elején azt is említették, hogy mennyivel egyszerűbb a katolikusoknak, mert egyszer egy hónapban letudják, és azt hiszem, hogy ez a mondat is jellemzi az egész hozzáállást. Itt az lenne a lényeg, hogy kiépüljön egy gyülekezet, egy olyan közösség, ami önfenntartó minden szempontból és nem csak az anyagiakra gondolok, hanem elsősorban a közösséggel kapcsolatban. Hogy a saját programjaikon ők vesznek részt, és nem ide delegálnak egy húszfős társaságot, és valaki még a buszt is kifizeti nekik, hogy abszolút ne kerüljön nekik semmibe, és az állam mindent kifizet helyettük, mert ez sajnos így működik manapság. Úgyhogy ennek semmi értelmét nem láttuk, így nem is csináljuk.”321 2005-ben az egyházközségnek 32 regisztrált tagja volt, de ténylegesen csak néhányan jelentek meg az istentiszteleteken. „Most a legutóbbi TV felvételen 8-10-en voltunk, már ez is sok volt az átlaghoz képest, és ez is jelzi, hogy valami nincsen rendben. És hát az is, hogy végül is már két éve vagyunk itt, mindenkinek tudnia kell rólunk, aki Budapesten szlovák vonalon működik, hiszen ha újságot járat majdnem minden számban volt valami információ rólunk, és az is jelzi, hogy egyelőre 32 regisztrált tagunk van, nem 90! Mert ha az a 90 ember tényleg hiteles lett volna, akkor mindjárt a megalakuláskor, ahogy engem kinevezett a püspök úr, akkor mindjárt jelentkezett volna az a 90 ember, hogy itt vagyunk és csináljuk. De ez a 90 ember megint csak egy hamis képet tükrözött az egyházvezetés felé.”322 Mint már említettük, a pesti evangélikus gyülekezetet „felülről” szervezték meg, egyrészt a püspök döntötte el, hogy legyen, másrészt az Országos Szlovák Önkormányzat indítványozta ezt. Az önkormányzat azonban ezen túlmenően nem foglalkozott a dologgal, a gyülekezetet pénzzel nem támogatja. „Az Országos Önkormányzat a gyülekezetünket nem támogatja semmivel, fix alapon, ha pályázunk, akkor ad, de különben nem. Nyilván ha fontos lenne, támogatná, de nincs is rá szükség. Amit az Önkormányzat támogat az az országos lelkészi szolgálat, tehát egy lelkészt támogat, akit mellesleg az egyház is fizet, tehát két helyről jön a pénz és egyik sem tud a másikról, ami egy furcsa dolog. Mi úgy döntöttünk, hogy amivel az Önkormányzat támogatja a szolgálatot, illetve személyesen a szolgálót, mintha fizetést adna, azt minden évben befizetjük a gyülekezet számlájára adományként, így itt marad a pénz és pincefelújításra megy el, amivel éves szinten lehet tervezni.”323 321

2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 323 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 322

138

A tervek között szerepelt az is, hogy az egész templomot szerették volna visszakapni. „A felső szinten lehetne egy szakrális tér, egy jó kis ökumenikus kápolna, ami sokkal nagyobb, mint a mostani, 200-300 embernek is elég lenne. A két alsó szinten meg elférne az egész önkormányzat, a budapesti is meg az országos is. Az alsó szint meg lehetne mindenféle kulturális terület. A pincét, ami szintén óriási, a maga 4 méteres belmagasságával, szintén lehetne hasznosítani.”324 A probléma az, hogy mindenki mást akart. „Amikor a templommal kapcsolatban tárgyaltunk tavaly, akkor beindult a gépezet, de maga a püspök értetlenkedett, hogy mit akarunk mi, hiszen itt csak pár ember van, nincs is gyülekezet, és miért akarunk mi egy ezerfős templomot visszakérni. És hiába indítottunk el egy második kört, az már elég hiteltelen volt. És tényleg, ha azt írhatnám minden héten a püspöknek, hogy most már segítsen nekünk, mert annyian járnak az istentiszteletre, hogy nem férünk el, és muszáj valami új helyet kitalálni, akkor másként beszélt volna a püspök is. De amikor azon izgulok 10 óra 5 perckor, hogy jön-e még valaki, hogy meg tudjuk-e tartani az istentiszteletet, akkor már baj van. Még azt sem lehet mondani, hogy hideg van, kosz van, nincsenek meg a feltételek, mert minden rendben van, van pénz. Csak éppen emberek nincsenek, nem érdekli őket és kész.”325 Az is igaz, hogy egy olyan kerületben áll ez a templom, ahol a 19. században még nagyon sok szlovák élt, de mára kicserélődött a kerület lakossága, más kisebbségek nagyobb lélekszámúak. És az is nyilvánvaló, hogy a vallás, az egyház ma már nem játszik olyan szerepet az emberek mindennapi életében, mint régen, pláne nem nagyvárosi környezetben. „Persze jó azt mondani önigazolásként, hogy a magyar evangélikus gyülekezetek sem működnek már úgy, mint régen, de 17 gyülekezet működik csak Pesten és nem is rosszul, mondjuk a VIII. kerület egy speciális helye a városnak, itt a magyar gyülekezet is nagyon gyenge. Ahol jó lelkész van, ott azért a gyülekezet is megújul, de sehol másutt nincs olyan helyzet, mint itt, hogy teljesen elölről kellene kezdeni, ahol ilyen volt, nem is működött, mert nincs gyökerük. Ebből a kerületből elköltöztek az emberek, kicserélődött a lakosság.”326 A pesti evangélikus gyülekezetnek 2004-től kezdődően újságja is volt, amit a lelkész írt és szerkesztett, sőt honlapot is működtetett: „alapvető dolgok működhetnének, lehetne gyülekezeti újságunk például, kiadtunk két példányt, a címe Cirkevné listy, aztán többet nem 324

2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 326 2005-ben készült interjú részlete. (Fiatal férfi.) 325

139

is, mert nekem kell mindent összerakni és nincs rá időm. Nem is a cikkírásról van szó, mert anyagot tudnék bele írni, de kellene egy jó tördelőprogram. De ez megint olyan, hogy én írjak a gyülekezetnek újságot is? Ennek az lenne a lényege, hogy a gyülekezet tagjai írjanak benne a saját élményeikről, identitásélményeikről, stb., de az, hogy én mindenről leírom a véleményemet az nagyon jó, van egy újságom, de ennyi. Most meg van egy gyülekezetem.”327 Elvileg tehát működik minden, be lehet írni az Önkormányzat éves jelentéseibe, hogy vannak evangélikus és katolikus istentiszteletek, van hittantábor, vannak hittanórák az iskolában, azonban ez inkább csupán egy elvégzendő, kipipálandó feladat. A vallás, az egyház mára elveszítette a jelentőségét, egy régi gyülekezetet is nehéz megtartani, nemhogy újat létrehozni. „Fel kell vállalni, hogy sajnos tényleg nincs rá igény. Az az egyetlen ember, aki eljár a bibliaórákra és az istentiszteletre, meg az a néhány ember, aki néha eljön, és azt mondja, hogy hiányozni fog a szlovák liturgia, ha nem lesz. De sokan nem is tudnak úgy szlovákul, hogy értsék, miről van szó, és ez a legnagyobb katasztrófa, hogy tudom, hogy akik ott ülnek a gyülekezet tagjai közül, abból mondjuk kettő ért jól, a másik három pedig csak szavakat ért meg. Járnak olyanok is ide, akik szlovák nyelvtanfolyamra járnak az önkormányzathoz és eljárnak ide nyelvgyakorlás céljából, de nem biztos, hogy ez a legjobb arra a célra. De legalább járnak, és az is valami. Önkormányzati emberek nem járnak, kivéve a VIII. kerületi önkormányzat két képviselőjét, de ők sem járnak rendszeresen. A fővárosi önkormányzattól járnak néha, de pont az elnök jegyezte meg a múltkor, amikor mondtam, hogy lehet, hogy el fogunk innen menni, hogy hát igen, a karrier az nagyon fontos. Erre először nem is tudtam mit szólni, hiszen ez a fajta munka nem karrier kérdése, ha az lenne, már ide se jöttem volna.”328 2005 óta változott a helyzet, legalábbis annyiban, hogy új lelkész került a gyülekezet élére. A látogatottság azonban továbbra sem mutat változást. „Az istentisztelet természetesen szlovák nyelven van, F. H. a lelkész, előtte Sz. A. volt, egy régi diákom, most H. van, aki először azt gondolta, hogy két nyelven fogja tartani az istentiszteleteket, de én azt mondtam, nem, itt, Budapesten, ebben a templomban csak szlovákul. És presbiter lettem, mert vannak ötleteim, ma is kreatív vagyok, és azt gondolom… ezt a templomot szlovákok építették saját anyagi forrásaikból, mert elvették tőlünk, vagy inkább rákényszeríttetek, hogy adjuk el… szóval az őseimre tekintettel nem támogatom, hogy akár csak egy szó is magyarul hangozzék el itt. Nem, 327 328


140

ez egy szlovák templom, szlovákok építették, a szertartásnak is szlovák nyelvűnek kell lennie. És ha csak tízen leszünk, akkor tízen leszünk.”329 Ahogy az egyik dél-alföldi településről származó pesti szlovák evangélikus fiatal mesélte, rendszeresen jár templomba, de „hazamegy”, mert nem tudott arról, hogy létezik a fővárosban is szlovák nyelvű istentisztelet. Azonban otthon sem a szlovák nyelvű szertartásra jár: „Evangélikus vagyok, járok is templomba rendszeresen, de a magyar istentiszteletekre, otthon van ugyan szlovák nyelvű istentisztelet is, de nagyon kevesen látogatják, elsősorban az idősek járnak oda. […] Néha ellátogatok én is, de nagyon ritkán, csak néhány zsoltárt ismerek, szeretem őket, ez a régi liturgia nagyon szép, kár, hogy egyszer vége lesz. […] Anyám néha elmegy a szlovák istentiszteletre, de az ő korosztályából összesen talán hárman lehetnek.”330 Ugyanígy nyilatkozott egy másik, szintén a Dél-Alföldről származó fiatal, aki bár Budapesten él, ha időnként el is megy istentiszteletre, azt otthon teszi, és azért jár a magyar nyelvű istentiszteletre, mert a szlovák nyelvűek túl korán vannak. Számára sem volt ismert, hogy létezik a fővárosban szlovák gyülekezet: „Időnként eljárok templomba, kéthavonta, a nagyobb ünnepeken, vagy ha éppen kedvem van. Minden héten van magyar nyelvű istentisztelet, és minden harmadik héten vagy havonta van egy szlovák nyelvű, de én azon sosem veszek részt, mert túl korai időpontban van, nem szeretek korán kelni, szóval nincs komoly oka, hogy miért nem látogatom, egyszerűen csak nem szeretek korán felkelni. Ha más időpontban lenne, természetesen elmennék, de hogy csak a nyelv miatt felkeljek vasárnap, hogy odaérjek nyolcra vagy kilencre, hát, ehhez én túlságosan lusta vagyok.”331

329

2010-ben készült interjúrészlet. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjúrészlet. (Fiatal nő.) 331 2010-ben készült interjúrészlet. (Fiatal férfi.) 330

141

VIII.4. Összegzés

A magyarországi szlovákok életében a vallás kiemelkedő szerepet játszott etnikai identitásuk megőrzésében, és különösen az evangélikusok körében volt ez a kötődés meghatározó. Gyivicsán Anna kutatásai eredményeként megállapította, hogy az evangélikus szlovákok a nemzetiségi identitás mellett nagyon erős vallási öntudatot hoztak magukkal, a letelepedéstől egészen napjainkig szinte erősebb is volt ez a vallási kötődés a nemzetiségi öntudatnál, a szlovákság kulturális megmaradását nagyban segítette az evangélikus vallás. 332 Az ismert történeti tények hatására ez a vallási kötődés mára meggyengült, a vallás szinte csak az idősebb generáció életében játszik szerepet, és itt sem feltétlenül az anyanyelven celebrált szertartásokra kell gondolnunk, hiszen az idős evangélikus hitű generáció még cseh nyelvű liturgiát követett, ma azonban már irodalmi szlovák nyelven folynak a szertartások. Sokan, ha járnak is templomba, már – akár praktikus okok miatt is – nem a szlovák nyelven tartott istentiszteletet látogatják.

Ahogyan egy, A szlovák nyelv az egyházakban című, a magyarországi szlovákok nyelvhasználatát vizsgáló kutatás eredményeit összegző, 2008-ban megjelent tanulmány megállapítja: „nyelvi szempontból a legjellemzőbb az, hogy a szlovák nyelvnek szakrális funkciója van, nem kommunikációs. Az idősebb generáció hozzászokott a szlovák énekekhez, de egymás között magyarul vagy vegyesen beszélnek. A szakrális funkció mellett jelen van a tradíció is: „így imádkoztak elődeink is." A fiatalabbakat, a kevés kivételtől eltekintve ez nem nagyon vonzza, még ha tanulnak is szlovákul az iskolában.333 Összefoglalva a fentieket, tehát vagy a nyelvismeret hiányzik, vagy a valláshoz, vallási közösséghez való kötődés, esetleg mindkettő. Megállapítható, hogy az intézményrendszer meglehetősen jól kiépítettnek mondható, de az idősebb generáció kihalásával már nem lesz, aki éljen vele. Az idézett tanulmány szerint arra a kérdésre, hogy mi lesz a szlovák nyelvvel 10-20 év múlva a templomban, a papok többsége azt válaszolta, hogy az öregek elhalása után megszűnik. A fiatalok megnyerésével lehet esély a pesszimista verzió elkerülésére. „A papok szlovák nyelvű tevékenysége egyre szervezettebb, eljut a szlovák szó olyan templomokba is, ahol 332

Lásd például: Életútinterjú Gyivicsán Annával Társadalmi Együttélés, 2012. 1. szám http://www.tarsadalmiegyutteles.hu/id-21-tarsadalmi_egyutteles_2012_1_szam_eletut.html 333 Tóth Sándor János: A szlovák nyelv használata az egyházakban. In: Uhrin Erzsébet–Zsilák Mária (szerk.): A szlovák nyelv Magyarországon. Bibliográfia és tanulmányok – 1. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete Békéscsaba, 2008.

142

ilyen szempontból hosszabb szünet volt. Eleinte csak szimbolikus a szlovák nyelv használata, s csak ünnepi alkalmakkor mutatkozik meg, de később rendszeressé, sőt szokássá válhat.”334 A fővárosi szlovákság esetében a katolikusok és az evangélikusok részére is biztosítottak a szlovák nyelvű szentmisék, istentiszteletek, a katolikusok havonta egyszer vehetnek részt szlovák nyelvű szentmisén, az evangélikusok pedig hetente. A fővárosi szlovák közösség azonban egymaga nem képes megtölteni a templomot, imaházat, így több, főváros környéki településről érkeznek hívek a misére, illetve újabban már az evangélikusok istentiszteleteire is. A kerületi önkormányzati képviselők egy része eljár ezekre az alkalmakra, különösen akkor, ha valamilyen más program is kapcsolódik hozzá, azonban egy részük esetében nem vallási meggyőződésről van szó, hanem önkormányzati munkáról, feladatról. A fiatalok azonban hiányoznak ezekről az alkalmakról, az interjúkból kiderül, hogy vannak olyan szlovák fiatalok, akik azokra a dél-alföldi településekre járnak haza istentiszteletre, ahonnan származnak, és a budapesti szlovák nyelvű istentiszteletről nem is tudnak. A legfiatalabb generáció, az iskolás korosztály pedig, ha tanul is hittant az iskolában, vagy szlovákiai szlovák, vagy a főváros közeli szlovák települések egyikéről származik, vagy szülei nem is szlovák származásúak, és nem beszélik a nyelvet, így a földrajzi távolság, vagy a nyelvi korlátok miatt ezek a gyerekek nem jelenthetnek utánpótlást, nem fogják a gyülekezet számát növelni.

334

Tóth Sándor János: A szlovák nyelv használata az egyházakban. In: Uhrin Erzsébet–Zsilák Mária (szerk.): A szlovák nyelv Magyarországon. Bibliográfia és tanulmányok – 1. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete Békéscsaba, 2008. 317–336. p.

143

IX. Kisebbségi önkormányzatok335

IX.1. Rövid történeti bevezetés, jogszabályi háttér, statisztikai adatok, az önkormányzati választások eredményei

„Hát meg már úgy beleun az ember, sokszor mi is úgy vagyunk, hogy jaj, már megint, mert mindig csak ugyanaz, meg mindig csak ugyanazok dolgoznak, ugyanazok járnak mindenhova.”336

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya (1949. évi XX. törvény) deklarálta, hogy a magyar állampolgárok a törvény előtt egyenlő jogokat élveznek, valamint kinyilvánította, hogy „a Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét”. Az 1948–1960 közötti időszakot az internacionalizmus alapvetése, továbbá az automatizmus elmélete és gyakorlata jellemezte, mely szerint a nemzetiségi kérdés önmagától megoldódik, hiszen az osztályellentétek megszűnésével megszűnnek az alapvető nemzetiségi ellentétek is, mert a nemzetiségek ugyanolyan jogokat kapnak, mint a többségben élő nemzet tagjai.337 A világháborút követő migrációs hullám lezárulása után, 1948. december 18-án, 150 küldöttel megalakították

Budapesten

a

Magyarországi

(Demokratický zväz Slovákov v Maďarsku).

338

Szlovákok

Demokratikus

Szövetségét

A szervezet fő feladatát többek között a

magyarországi szlovákok gazdasági, politikai és kulturális érdekképviseletében jelölte meg. A Szövetség létrejöttével először lett olyan országos jellegű szlovák politikai és kulturális szervezet Magyarországon, amely a gyakorlatban is valamennyi, szlovákok által lakott településre kiterjesztette tevékenységét, így a hazai szlovákság számára olyan fejlődési lehetőséget biztosítottak, hogy a több mint kétszáz éven át egymástól elszigetelten élő szlovák nyelvszigetekből „egységes etnikum, ténylegesen is kollektív nemzetiség váljék.” Budapesten 1949 decemberében alakult meg a helyi szervezet, amelynek saját könyvtára, olvasóköre volt. 335

A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségi önkormányzat kifejezést használja. 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 337 Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945-1990. Kossuth Kiadó, Budapest, 1993. 338 A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének történetéről lásd bővebben például: Gyivicsán Anna: Egy nemzetiségi civil szervezet történetéből. In: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 45-52. p. 336

144

A helyi csoportok 1951-ben történt felszámolását követően azonban a Szövetség tevékenysége kizárólag kulturális területre korlátozódott. 1960-ban felsőbb utasításra a Szövetség 33 tagú választmányt alakított, valamint néhány szakbizottságot is életre hívott. Évtizedeken keresztül ez a struktúra lényegében nem is változott. A Szövetségnek a szlovák lakossággal jóformán nem is volt semmilyen tényleges kapcsolata. A Szövetségben a nyolcvanas években kezdték meg tevékenységüket azok a személyek, akik a rendszerváltást követő új kisebbségpolitika formálódása idején az újonnan alakuló kisebbségi önkormányzati rendszerben is meghatározó pozíciókhoz jutottak. 339 Az állampárti rendszernek a Kádár-korszakban kettős célja volt a nemzetiségekkel kapcsolatban: szorgalmazták azt, hogy a kisebbségiek teljesen beilleszkedjenek a magyar társadalomba, másrészt viszont azt is támogatták, hogy a nemzetiségek eközben őrizzék meg identitásukat, sajátos kultúrájukat. Átfogó jogszabály a nemzeti kisebbségi kérdésről nem született, csak 1988-ban dolgozta ki a kormány a nemzetiségi törvény politikai irányelveit, az MSZMP Központi Bizottsága pedig a törvény megalkotását ösztönző állásfoglalást fogadott el, amely valódi változásokat ígért.

340

Eszerint az Alkotmány

341

biztosítja ugyan a

nemzetiségek egyenjogúságát, az anyanyelvhasználatot, az anyanyelvi oktatást és a saját kultúra ápolását, azonban a jogrendszerből „hiányzik a nemzetiségi jogok átfogó, korszerű és szükséges mértékig részletes szabályozása”, azaz nemzetiségi törvényre van szükség. A tervezett törvény feladata, hogy tisztázza, ki tartozik a nemzetiségekhez; a döntés „csak az egyén szuverén döntésén, alanyi jogból való elhatározásán alapulhat”, hogy biztosítsa a nemzetiségek sajátosságainak megőrzését, fejlődését és meghatározza az egyéni és kollektív jogokat, stb. 342 Az 1989. évi alkotmánymódosítás, melyet október 23-án hirdettek ki, kinyilvánította, hogy a nemzeti és nyelvi kisebbségek részesei a nép hatalmának, államalkotó tényezők. 1990-ben több, a kisebbségeket érintő jogszabály született, például a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek országgyűlési képviseletéről szóló törvény, amely felsorolta azokat a kisebbségeket („a cigány, a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák, a szlovén és a zsidó közösségnek az a része, amely önmagát a legteljesebb

339

Gyivicsán Anna: Egy nemzetiségi civil szervezet történetéből. In: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. 46. p. 340 Sipos Levente: In: "Kié az ország?” A magyarokon kívül tizenhárom nagyobb etnikai csoport él a határainkon belül. Népszabadság, 2002. augusztus 10. 341 Az 1949. évi XX. törvény. 342 Balogh Sándor (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek 1848–1993. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002. 24. p.

145

önkéntesség alapján nemzeti-etnikai kisebbségnek vallja”), amelyek az Országgyűlésben egyegy képviselővel rendelkeznek. Az Alkotmány343 68. §-a alapján a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának, államalkotó tényezők, így az alaptörvény biztosította képviseletüket, kollektív részvételüket a közéletben, valamint lehetővé tette számukra, hogy helyi és országos önkormányzatokat hozzanak létre. 344 A részletszabályozást többek között a kisebbségi törvény adta meg, mely szerint a kisebbségek kollektív jogai között szerepelt, hogy társadalmi szervezeteket, helyi és országos önkormányzatokat, országos nevelési, oktatási, tudományos hálózatot hozhatnak létre. Ezek között az egyik legfontosabb közösségi jog a kisebbségi önkormányzatok létrehozásának joga. 345 A kisebbségi önkormányzatok alapvető feladata a törvény szerint a kisebbségek érdekeinek védelme és képviselete volt. A törvény előkészítése során a kisebbségek önszerveződésének különböző formái merültek fel, az alapvető kérdés az volt, hogy vajon ezek a formák az egyesülési jog alapján szerveződjenek-e, vagy önkormányzatokban valósuljanak meg. Ez utóbbit szorgalmazták a kisebbségi szervezetek képviselői is, így a törvényben az önkormányzati megoldást fogadták el, mely erős helyi kisebbségi képviseletre adott lehetőséget. A kisebbségi önkormányzati választások során nem korlátozták sem az aktív, sem a passzív választójogot, a választások a települési önkormányzati választásokhoz csatoltan, azzal egy időben és egy helyen történtek. Már minimális ajánlás elegendő volt ahhoz, hogy valaki megválasztható legyen, emellett a kisebbségi önkormányzatok megalakulását rendkívül alacsony érvényes szavazatszámhoz kötötték. A települési önkormányzati választásokon a kisebbségek nevében elinduló jelöltek kedvezményes mandátummal kerülhettek be a képviselő-testületekbe. Az országos kisebbségi önkormányzatok létrehozása elektori rendszerben, tehát a helyi szinten megválasztott önkormányzati képviselők révén történt. A lezajlott három választás eredményeit figyelembe véve a kisebbségi önkormányzati képviselők úgy vélték, hogy a törvény nagyban hozzájárult a kisebbségek identitásának megszilárdításához, megszilárdulásához. Megmutatkoztak azonban a rendszer hiányosságai is, mivel nagyon nyitott, és több szempontból is igen sebezhető szabályozás jött létre, mely a gyakorlatban aztán számtalan visszaéléshez vezetett, így szükségesnek látszott a rendszer újragondolása, a választási szabályok módosítása. A 343

Az 1949. évi XX. törvény. Magyarország Alaptörvénye szerint a Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. A Magyarországon élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. (XXIX. Cikk (1)-(2) bekezdése alapján. 345 A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 5. § (1) bekezdése alapján. 344

146

módosítás eredményeképpen aztán az utolsó két választás során szigorítottak mind az aktív, mind a passzív választójog szabályain, így létrejött a választói névjegyzék, illetve a képviselőjelöltnek bírnia kellett egy kisebbségi szervezet támogatását is. 1994-ben összesen 679 kisebbségi önkormányzat alakult az országban, ebből a szlovák kisebbségi önkormányzatok száma 38 volt. 1995-ben további 138 – ebből 13 szlovák – kisebbségi önkormányzat alakulhatott, így az 1995. november 19-én megtartott választásokat követően működő önkormányzatok száma 817 volt, közülük 51 volt szlovák kisebbségi önkormányzat.346 1998-ban az ország 1046 településén 1381 helyi kisebbségi önkormányzati választást tartottak. A szlovákok esetében a 77 kitűzött választásból 71 helyen tartottak választást, ebből két esetben a választás érvénytelen, ill. eredménytelen volt. Végül az országban közvetlen választás alapján alakulhatott meg 66 szlovák kisebbségi önkormányzat, egy esetben a települési képviselő-testület tagjai alakíthattak helyi kisebbségi önkormányzatot, nyolc esetben pedig a teljes testület alakulhatott át. 2002-ben országosan már 1841 kisebbségi önkormányzat alakult meg, ebből összesen 112 kisebbségi önkormányzatot alakítottak a szlovákok, 104 kisebbségi önkormányzat alakulhatott meg közvetlenül, egy közvetett módon, az átalakult települési önkormányzatok száma pedig hét volt. 2006-ban az ország 1435 településén 2049 helyi kisebbségi önkormányzati választás megtartására került sor. A szlovákok esetében 122 településen tűzték ki a választást, ebből 117 esetben került sor a választás megtartására és végül a választás 116 esetben volt eredményes. 2010-ben az ország 1592 településén 2321 helyi kisebbségi önkormányzati választás tartottak. A szlovák közösség esetében a 126 kitűzött választásból végül 122 helyen került sor – eredményesen – a választások megtartására. 347 A választói névjegyzékbe való feliratkozás eredménye több kisebbség esetén is visszaesést mutatott, a legnagyobb veszteséget a 346

Forrás: Belügyminisztérium, NEKH: http://www.szmum.gov.hu/download.php?ctag=download&docID=620 fájl 347 Forrás: www.valasztas.hu

147

szlovákság szenvedte el. A Kormánybeszámoló szerint, míg 2006-ban 15.049 fő kérte felvételét a választói névjegyzékbe, addig a legutóbbi választásokon csupán 12.282 fő, ami 18,4 százalékos csökkenést jelent.348 Összességében, az öt választás eredményeit figyelembe véve a szlovák kisebbségi önkormányzatok az országban működő összes kisebbségi önkormányzat 5-6 százalékát teszik ki. A kisebbségi önkormányzatok száma az 1994-1995-ös választásoktól a legutóbbi választásokig csaknem megháromszorozódott, a szlovák kisebbségi önkormányzatok száma pedig több mint a kétszeresére nőtt.

348

J/4456.számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről (2009. február – 2011. február) 2011. október http://www.parlament.hu/irom39/04456/04456.pdf

148

IX.2. A kerületi kisebbségi önkormányzatok működése Annak ellenére, hogy az egyes budapesti kerületekben nem beszélhetünk nagyszámú szlovák lakosságról, a főváros kerületeinek többségében működik szlovák kisebbségi önkormányzat. Az 1994-es önkormányzati választások után még csak a XII. kerületben és a XVII. kerületben alakult kisebbségi önkormányzat. „A fővárosi szlovákság jelenlegi helyzetét, viszonylagos közömbösségét a nemzetiségi ügyek iránt, ami nyilván az évtizedes elszigeteltségből adódik, jól demonstrálták az 1994. évi kisebbségi önkormányzati választások. A választások eredményei ugyan nem elhanyagolhatók, mert kimozdulást jelentettek a holtpontról, egyébként kudarcként is elkönyvelhetők, ugyanis az ahhoz sem volt elegendő, hogy megalakulhasson a budapesti szlovák kisebbségi önkormányzat. Ez csak akkor vált lehetővé, amikor a pótválasztások során megalakult a XVII. kerületi szlovák kisebbségi önkormányzat.”349 1998-ban a Fővárosi Szlovák Önkormányzatnak már sikerült annyi embert mozgósítania, amennyi elegendő volt 8 kerületi kisebbségi önkormányzat megalakulásához. A 2002. évi önkormányzati választásokon már a szlovákokat is érintették azok a visszaélési lehetőségek, amelyek kódolva voltak a kisebbségi és az önkormányzati törvényben. Olyanok is jelöltették magukat

ugyanis,

akiket

a

fővárosi

szlovák közösségek

nem

tartottak

szlovák

nemzetiségűnek. Ebben az évben már 14 kerületben alakult kisebbségi önkormányzat. Külön érdekesség, hogy a XI. kerületben, ahol a népszámlálási adatok szerint a legtöbb szlovák él, ismét nem tudott megalakulni a szlovák önkormányzat. 2006-ban és 2010-ben szintén 14 kerületi kisebbségi önkormányzat megalakítására került sor.

349

Hrivnák Mihály: A budapesti szlovákok jelenlegi helyzete (Nemzetközi Konferencia, Budapest, 1997. november 14-15.)

149

17. számú táblázat: A szlovák kisebbségi önkormányzatok számának alakulása az egyes kerületekben 1994–2010 között, az utolsó két népszámlálás adataival kiegészítve Szlovák kisebbségi önkormányzatok a főváros egyes kerületeiben kerület szlovák nemzetiségű lakosság 1990. Budapest I. kerület Budapest II. kerület Budapest III. kerület Budapest IV. kerület Budapest V. kerület Budapest VI. kerület Budapest VII. kerület Budapest VIII. kerület Budapest IX. kerület Budapest XI. kerület Budapest XII. kerület Budapest XIII. kerület Budapest XIV. kerület Budapest XV. kerület Budapest XVI. kerület Budapest XVII. kerület Budapest XX. kerület Összesen

önkormányzati választás éve szlovák nemzetiségű 1994 1998 lakosság 2001. 2002

8

x

2006

2010

33 x

x

90 x

x

104 x

x

x

31

132 x

x

x

16

28 x

x

x

34 x

x

x

89 x

x

x

34

56

x

x

92

141

x

x

51 61

x

16

x

56

x

34 x

42

x

38 x

x

60 x

x

x

65

x

109 x

x

x

60

x

142 x

x

x

26

49 x

x

28

37 x

x

x

57 x

x

x

25 x

x

26 675

29 2

8

1224

x 14

15

14

A táblázatból kitűnik, hogy csupán két olyan kerület van, ahol mind az öt választás alkalmával megalakult a szlovák kisebbségi önkormányzat. A XII. kerületben a szlovák nemzetiségű lakosság létszáma az 1990. évi illetve a 2001. évi népszámlálási adatok szerint 38 fő illetve 60 fő volt. Itt a 2006. évi választás során 45 fő kérte a felvételét a választói névjegyzékbe, 2010-ben pedig 35 fő. A XVII. kerületben a két népszámlálás adatai szerint 25 főről 57 főre nőtt a szlovák nemzetiségű lakosok száma. A 2006. évi választás során 50 fő, 2010-ben pedig 51 fő kérte a felvételét a választói névjegyzékbe. 1994 és 2010 között kettőről

150

14-re nőtt a kerületi kisebbségi önkormányzatok száma, és hat olyan kerület van, ahol négy alkalommal került sor a kisebbségi önkormányzat megalakulására. 18. számú táblázat: A 2006–2010. évi kisebbségi önkormányzati választásokon a kisebbségi választói névjegyzékben szereplő, a szavazó, illetve a kerületi képviselőjelöltek száma, illetve az egyes kerületekben élő szlovák nemzetiségű lakosság száma, az 1990. évi és a 2001. évi népszámlálási adatok szerint

Kisebbségi önkormányzati választás 2006-2010. 1990. évi 2001. évi népszámlálási népszámlálási adatok adatok

kerület Budapest I. kerület Budapest II. kerület Budapest III. kerület Budapest IV. kerület Budapest V. kerület Budapest VI. kerület Budapest VIII. kerület Budapest IX. kerület Budapest XI. kerület Budapest XII. kerület Budapest XIII. kerület Budapest XIV. kerület Budapest XV. kerület Budapest XVI. kerület Budapest XVII. kerület Budapest XX. kerület Összesen

2006

2010

kisebbségi jegyzékben önkormányzati szerepel szavazott képviselő-jelöltek (fő) (fő) száma

szlovák nemzetiségű

jegyzékben szerepel (fő)

8

33

37

19

6

51

90

42

19

nem volt 5 választás

61

104

81

48

5

31

132

55

26

16

28

37

16

34

42

szavazott (fő) 15

5

0

0

61

37

6

5

47

27

6

22

5

32

15

6

33

13

5

34

9

4

89

46

30

5

47

27

6

34

56

49

11

5

34

22

5

92

141

37

18

5

49

33

5

38

60

45

25

5

35

20

9

65

109

58

28

5

39

26

5

60

142

42

30

5

42

29

5

26

49

33

10


0

0

28

37

152

93

6

158

105

5

25

57

50

38

6

51

40

7

26


0

0

37

16

9

430

78

699

421

83

619

1190

797

33

kisebbségi önkormányzati képviselőjelöltek száma

A létszámadatok változásánál természetesen figyelembe kell venni azt a tényt, hogy míg a népszámlálási adatok esetén a 0–18 éves korosztályt is regisztrálták, addig a választói névjegyzékben, illetve a szavazók és képviselőjelöltek száma esetén csak a választójoggal rendelkező, 18 év feletti polgárok szerepelnek.

151

A táblázatból kitűnik, hogy, míg 1990-ben, a népszámlálás adatai szerint Budapest 16 kerületében a szlovák nemzetiségű lakosság létszáma összesen 619 fő volt, addig ez a szám a következő összeírás idejére csaknem a duplájára nőtt. A 2006. évi választói névjegyzékben szereplők száma csaknem 800 fő, a szavazáson ténylegesen megjelentek száma pedig ennek kicsivel több, mint a felét tette ki. A 2010. évi kisebbségi önkormányzati választáson körülbelül 100 fővel kevesebben kérték a választói névjegyzékbe való regisztrációjukat, a szavazók száma pedig alig mutatott változást. Általánosan elmondható, hogy a kerületek többségében csökkent, vagy stagnált a névjegyzékben szereplők száma. Vannak azonban olyan, jelenleg a fővárosban élő szlovák származásúak, akiknek a szülei ugyan már magyarnak vallják magukat, de például az iskola hatására ők szlovák nemzetiségűnek tekintik magukat.

„Természetesen

szlovák

nemzetiségűnek

vallom

magam,

éppen

most

regisztráltattam magam a kisebbségi választói névjegyzéken, sőt a nővérem is így tett, holott ő csak most kezdett el szlovákul tanulni. A családom többi tagja inkább magyarnak vallja magát.”350 Az egyik interjúalany beszámolója szerint előfordult olyan eset is, hogy egy magát magyarországi németnek valló fiatal inkább a szlovák névjegyzékbe kérte felvételét, hogy ezzel is segítse a szlovák kisebbségi önkormányzat megalakulását. „Aztán egy érdekesség, volt egy német nemzetiségű fiú, aki egy szót sem tudott szlovákul, amikor idejött [az egyetem szlovák szakára], de öt év alatt nagyon jól megtanulta a nyelvet, és most, amikor a kisebbségi választói névjegyzékbe való regisztráció felvetődött, úgy döntött, hogy szlovákként regisztráltatja magát, mivel német sok van és segíteni akart a szlovákoknak, hogy elérjék a kisebbségi önkormányzat megalakításához szükséges létszámot.”351 A négy kisebbségi önkormányzati választást elemezve a 125 budapesti szlovák kisebbségi önkormányzati képviselő nagy része több cikluson keresztül képviselte a kerületben élő szlovákok érdekeit, így több mint 25 százalékuk (32 fő) két választáson, és csaknem 14 százalékuk, (17 fő) három, illetve négy ciklus során is megválasztásra került. Több mint 44 százalékuk ugyanannak a kerületnek a képviselője, míg tízen nem ugyanott indultak és nyertek mandátumot a választások során.

350 351


152

Az érintettek között is megoszlottak a vélemények arról, hogy egyáltalán szükség van-e kerületi kisebbségi önkormányzatokra, ha a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy egy fővárosi önkormányzat is alakuljon. A kerületek szerepe az Országos Szlovák Önkormányzat megalakulása kapcsán is kérdéseket vet fel, főleg a vidéki, nagyobb létszámú közösségeket képviselő kisebbségi önkormányzati tagok körében, akik Budapestet – főleg az előző ciklusokban – túlreprezentáltnak tartották. „Valahol időnként én is éreztem, hogy ugyanazok az arcok jelennek meg az egyik kerületi szlovák önkormányzat rendezvényein, mint Budapest másik végén lévő kerületben, tehát itt ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy vagyunk-e annyian, hogy van-e értelme annak, hogy kerületenként csináljanak önkormányzatot, mert ez a trend. És ha majd lesz törvénymódosítás, ha az alkotmánybíróság rábólint, akkor én nem tiltakoznék az ellen, hogy legyen egy jó erős fővárosi önkormányzat, olyan, mint a megyei szintű, a helyieket meg talán összevontan, talán egy-két helyen még lenne értelme, a külterületeken, például, Rákosborzasztón, ott talán teljesen más a helyzet, hiszen egy volt szlovák faluról van szó, nem teljesen ugyanaz, mint mondjuk egy V-VI. kerületi szlovák önkormányzat esetében.”

352

Ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg egy másik

interjúalanyom, aki szerint, ha nem lennének kerületi kisebbségi önkormányzatok, akkor nem sikerült volna mozgósítaniuk ennyi embert. „Hogy kell-e minden kerületbe önkormányzat, hát az egy jó kérdés, ahhoz meg elég sokan vagyunk, hogy a főváros mindenkit összefogjon, ha nem lennének kerületi önkormányzatok, akkor azok az emberek sem lennének, elképzelhető hogy akkor nem aktivizálódtak volna.”353

A kisebbségi önkormányzati képviselők egy része pedagógus, vagy nyugdíjas pedagógus, aki a budapesti szlovák iskola tanára, nevelője volt, így a testületek jó részében a megbeszélések és a programok is szlovák nyelven folynak. Így az önkormányzatoknak nagy szerepe van a szlovák nyelv megtartásában, megerősítésében is. „Tagja vagyok a harmadik kerületi kisebbségi önkormányzatnak, és természetesen kapcsolatban vagyok a fővárosi és az országos kisebbségi

önkormányzattal

is.

A

kisebbségi

önkormányzatban

végzett

munkám

eredményeként sok kerületi szlovák lakossal találkoztam, vannak még olyan idős tanárok, akik tanítottak, vannak régi iskolatársak, és persze vannak tanítványaim is, akik itt élnek, szóval még dolgoznunk kell azon, hogy minél többen legyenek, akik megőrzik a szlovák identitásukat.”354 Vagy: „Amíg nem voltak kisebbségi önkormányzatok, nem használhattuk a 352

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú férfi.) 2005-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 354 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 353

153

nyelvünket. Most az a természetes, hogy a szlovák kisebbségi önkormányzatban szlovákul beszélünk. Mindenki tudja, hová jött, amikor idejön, szóval csak po slovensky. Minden évben szervezek egy versenyt, és a szülők elhozzák a gyerekeiket, a nagyszülők az unokáikat és szlovák környezetben vannak, minden szlovák nyelven megy, és három órán keresztül csak szlovák versek, és ha éneklés van, akkor is csak szlovákul… azt hiszem, ez azon múlik, hogy az emberek milyen környezetet teremtenek meg maguknak…”355

Egy 2007-ben rendezett konferencián több előadás is elhangzott a kisebbségi önkormányzatok nyelvhasználatával kapcsolatban,356kiemelve a testületi ülések jegyzőkönyvezését. A törvényi szabályozás miatt ugyanis a jegyzőkönyvek jórészt magyar nyelven készülnek. Ennek oka, hogy a kisebbségi törvény alapján a jegyzőkönyvet a kisebbség nyelvén és magyar nyelven, vagy kizárólag magyar nyelven kell elkészíteni, a két nyelven készült jegyzőkönyvek közül pedig a kisebbség nyelvén készültet kell hitelesnek tekinteni.357 A település jegyzőjét, illetve megbízottját meg kell hívni a testületi ülésekre, ő jelzi, ha törvénysértést észlel, illetve sok esetben segít a jegyzőkönyv elkészítésében is. Mivel a jegyzők általában nem beszélik a településen élő – olykor nem is egy, hanem akár több – kisebbség nyelvét, nagy a valószínűsége, hogy az ülések inkább magyar nyelven folynak, és nem szlovákul, úgy, hogy mindent lefordítanak a jegyzőnek is. Ahogyan az egyik önkormányzati képviselő nyilatkozott: „A testületi ülésen magyarul beszélünk, mert van, aki nem tud szlovákul, meg a jegyzőkönyvet is magyarul kell leadni. Meg nyilván, hivatalos szakszöveget kiszótározni? A M. is hiába, hogy iskolában tanít, de ha nem használja minden nap a szakkifejezéseket, elfelejti, a szakszöveget nem tudja.”358 Az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke a fent említett konferencián elmondta, hogy az Önkormányzat is kizárólag magyar nyelven készíti a jegyzőkönyveket, bár a közgyűlésen 80 százalékban szlovák nyelven tárgyalnak, kivételt a pénzügyi-jogi ügyek alkotnak, de a

355

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) Hollósyová, Zuzana: Používanie slovenského jazyka v samosprávnom prostredí. In: Tóth, Alexander Ján– Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. Békéscsaba, 2008. 498-499. p. Fuzik, Ján: Slovenský jazyk v samosprávnej sfére. In: Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. Békéscsaba, 2008. 455–460. p. 357 A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 95. § (1) bekezdése szerint a jegyzőkönyvet magyar nyelven és az ülésen használt tárgyalási nyelven is el kell készíteni. A két nyelven készített jegyzőkönyv mindegyike hitelesnek tekintendő. 358 2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.) 356

154

jegyzőkönyveket már magyar nyelven készítik el, hiszen azokat meg kell küldeniük a kormányhivatalnak.359 Említést érdemel Mária Homišinová 2006-ban végzett kutatása 360 is. A szociolingvisztikai kutatás, mely a magyarországi szlovák kisebbségi önkormányzati képviselők körében zajlott, elsősorban a képviselők egymás közötti kommunikációját, a nyelvtudást, nyelvi preferenciát vizsgálta. A kutatás szerint, amely összesen 460 képviselőt érintett, a megkérdezettek háromnegyede a magyar nyelvtudását sokkal jobbnak minősítette, mint a szlovákot, és jó részük nem volt elégedett a szlovák nyelvtudásával. Arra a kérdésre, hogy milyen nyelven folynak a testületi ülések, összejövetelek, a megkérdezettek többsége azt a választ adta, hogy inkább magyarul, mint szlovákul beszélnek, a válaszadók csupán 13 százaléka használja kizárólag, vagy döntő mértékben a szlovák nyelvet, holott a válaszok szerint lenne lehetőség arra, hogy egymás közt szlovákul beszéljenek, ezt a lehetőséget azonban a képviselők többsége nem használja ki. Minden kerületi önkormányzat más-más programmal próbálja mozgósítani a fővárosi szlovákságot, ez nyilvánvalóan annak is függvénye, hogy az egyes települési önkormányzatok mennyivel támogatják a kisebbségi önkormányzatokat: „hát van, ahol kiállításon voltunk, a harmadik kerületben minden nyáron van Péter Pál napkor német meg szlovák rendezvény közösen, aztán a nyugdíjasoknak csinálnak műsort karácsony előtt, meg van ez az evangélikus napjuk, ami múlt vasárnap volt. Az ötödik kerületben valami könyvbemutató volt, ott is volt az Ozvena énekelni, a hatodikban a terézvárosi napokon van rendezvény, meg az énekversenyt szokták ők rendezni. A hetedik kerületben valami hajóra mennek minden évben, a nyolcadikban vannak a katolikus misék minden hónapban, meg az institúttal vannak ezek a közös történelmi estek. A 13. kerületben van a szavalóverseny, meg a Mikulás nap, meg még valami, a 14.-ben fát ültettünk karácsony előtt, lipát, hát hogy miért pont hársfát, azt nem tudom, az a szlovákok fája azt hiszem, nem tudom, mondták annak idején, de nem jegyeztem

359

Fuzik, Ján: Slovenský jazyk v samosprávnej sfére. In: Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. Békéscsaba, 2008. 457. p. 360 A Szlovák nyelv Magyarországon című kutatás keretében 2006/2007-ben végzett kutatás eredményeiről lásd például: Homišinová, Mária: Jazykovo-komunikačné správanie poslancov slovenských menšinových samospráv v Maďarsku. In: Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. Békéscsaba, 2008. 461–469. p.

155

meg. A 15. kerület az elég pangós, a 16. az Cinkota, oda nem nagyon járok, 17. Keresztúr, ott is nyüzsögnek, mindenki nyüzsög.”361

361

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.)

156

IX.3. A Fővárosi Szlovák Önkormányzat

Az 1995-ben, eredetileg nyolctagú testületként alakult Fővárosi Szlovák Önkormányzat (Slovenská samospráva Budapešti), hasonlóan a többi fővárosi kisebbségi önkormányzathoz kapott egy ingatlant az V. kerület Akadémia utca 1. szám alatti épületben. Az önkormányzat kulturális rendezvényeket, nyelvoktatást szervez, támogatja a szlovák származású tehetséges diákokat. Emellett nyugdíjas klubot is alapított, sőt saját lapot is indított, Budapeštiansky Slovák (Budapesti Szlovák) címen.362 „És el kell mondanom, hogy van egy újságunk is, egy budapesti szlovák lapunk, és annak a szerkesztőbizottsága, és tulajdonképpen ez is egy család, évek óta készítik az újságot, ingyen, pénz nélkül, ők írják, fordítják a cikkeket, szerkesztik a lapot.”363 Az Önkormányzat megalakulása óta egyik legfontosabb feladatának tartja, hogy rendszeresen foglalkozzon a Budapesten élő szlovák nemzetiségű idős emberekkel, nyugdíjasokkal. Már az első kisebbségi választások idején világossá vált, hogy ebből a korosztályból kerülnek ki legnagyobb számban azok, akik még kötődnek szlovák származásukhoz és vállalják nemzetiségi hovatartozásukat. Ezért alakította meg 1997 februárjában az azóta is igen sikeresen működő Szlovák Nyugdíjasok Klubját, mely körülbelül 400 főt vonz, és több mint 200 regisztrált tagja van. Az elsődlegesen megfogalmazott cél – segítséget nyújtani a sajátos kulturális igények kielégítéséhez és a szlovák származástudat erősítéséhez – idővel a szerénynek mondható lehetőségekhez mérten szociális jellegű problémák kezelésével is bővült. Az önkormányzat mellett működő klub – nemritkán már magányosan élő – tagjai lehetőséget kapnak arra, hogy közösségi életet éljenek (előadások, filmvetítések, íróolvasótalálkozók, kiállítások, múzeumlátogatások, népi hagyomány- és néptáncbemutatók, 362

A lap 1995 óta kéthavonta jelenik meg, eleinte 3000, aztán 1500, majd 1000 példányban. Az újság kiadását a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány, az Országos Szlovák Önkormányzat, hat kerületi szlovák kisebbségi önkormányzat és a Ľudové noviny támogatta. A terjedelme változó, 12 oldalról indult, ami kevésnek bizonyult, a 20 oldalra financiális okok miatt nem volt lehetőség, így alakult ki a 16 oldal. A kezdetben kétnyelvű folyóirat 2003-tól már csak szlovák nyelven jelenik meg, illetve kétoldalas magyar nyelvű mellékletet is tartalmaz, mely a legfontosabbnak tartott cikkeket, felhívásokat közli. Állandó rovatai: „Szerzőink költeményeiből”, beszámoló a szlovák nyelvórákról, a nyugdíjasok klubjának aktuális kirándulásáról, fotók, keresztrejtvény és viccek. A lapot azért alapították rögtön a FSZÖ megalakulása után, hogy legyen egy fórum, mely informálja a budapesti szlovákokat, egyebek mellett az önkormányzat működéséről, programjairól, illetve, hogy egységesítse és mobilizálja a fővárosi szlovák származású lakosokat. A lapról bővebben: Anna Kováčová: Časopis Budapeštiansky Slovák ako šíriteľ slovenskej kultúry a litery. http://www.nogradhistoria.eu/data/files/187646425.pdf ; Anna Kováčová: Časopis Budapeštiansky Slovák ako šíriteľ slovenskej kultúry a litery. In: Uhrin Erzsébet–Zsilák Mária (szerk.): Slovenský jazyk v Maďarsku. Bibliografia a štúdie – II. VÚSM, Békešska Čaba, 2008. 81–116. p. 363 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.)

157

szlovákiai- és hazai kirándulások), s a Fővárosi Szlovák Önkormányzat rendezvényein is igen aktívan részt vesznek. „Több szlovák közösség, szervezet is van a fővárosban, meg is tudok nevezni kettőt-hármat, itt van például a szlovák nyugdíjasok klubja, ezt hoztuk létre legelőször, mert azt láttuk, hogy sajnos ez a közösség igényli, hogy találkozzon, mert azok a pesti nyugdíjasok, akik mikor is kerültek Budapestre? A legtöbben a szocializmus alatt, mint pártemberek kerültek ide, vidékről kerültek fel, de magyarok között éltek, talán a házastársuk is magyar és most, hogy nyugdíjba mentek és a nyugdíjasklub az egyetlen hely, ahol gyakorolhatják a nyelvet, itt beszélhetnek szlovákul másokkal, mert otthon, a feleségükkel, férjükkel magyarul beszélnek, mert magyarok. Szóval, ha egy 78 éves nyugdíjas szlovákul akar beszélgetni, akkor eljön a klubba, mert szlovák programokat szervezünk, szlovák előadásokat láthatnak, szlovák folklórprogramokat, énekelhetnek szlovákul, stb. Szóval ez a szlovák nyugdíjasok klubja, vagy 500 taggal.”364

A Fővárosi Szlovák Önkormányzat 2001-ben tovább bővítette működésének palettáját, amikor Ozvena (Visszhang) néven vegyeskórust alapított, ahová „kórusmúlttal rendelkező, jó hangú szlovák, ill. velünk szimpatizáló, a szlovák nyelvet legalább tájnyelv szintjén valamennyire beszélő énekestársak” jelentkezését várták365 , de egy 2005-ben készült interjú tanúsága szerint volt olyan kórustag, aki csak magyarul tudott: „a kórusba is járnak olyanok, akik nem tudnak csak magyarul. De van, amikor inkább csak szlovákul beszélünk” – állította egy kórustag. Az énekkar heti rendszerességgel tart próbát a Fővárosi Szlovák Önkormányzat székházában, és folyamatosan tesz eleget azoknak a meghívásoknak, amelyek a főváros kerületeiből, a hazai és a határon túli, szlovákok által lakott településekről különböző rendezvényekre, ünnepekre érkeznek. A koncertekre való felkészülésen túlmenően minden évben kórustalálkozót is szerveznek Budapesten, az utóbbi években jelentős külföldi részvétellel. A kórus repertoárja igen széles, évről évre bővül a Szlovákiában megrendezésre kerülő kórustáborok alkalmával, mivel sokrétű igényeknek kívánnak megfelelni: megőrizni a magyarországi szlovák népdal-örökséget, bemutatni a szlovák népdal-feldolgozásokat, kialakítani egyházi szertartásokon is alkalmazható szlovák nyelvű repertoárt egyházi dalokból és kórusművekből, valamint színesíteni, gazdagítani a szlovák kulturális rendezvényeket.366 „Szerveztünk egy kórust is, ez egy másik lehetőség, és erről mindenki tudja, hogy ez egy budapesti szlovák kórus. Itt magyarul nem éneklünk, aki magyarul akar énekelni, menjen egy 364

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) Forrás: Budapesti Szlovák, 2002. október 14. p. 366 A kórusról bővebben: http://ozvena.blogspot.com 365

158

magyar kórusba. Szóval Kodályt is szlovákul éneklünk, vagy latinul, vagy amilyen nyelven írta a művet.”367 Néptáncegyüttes természetesen a fővárosban is van. Még a kilencvenes évek elején alakult, és sokáig a budapesti szlovák iskola mellett működött, Prameň Központi Szlovák Táncegyüttes néven. A táncegyüttes regionális, sőt országos szinten működött, s feladatai közt szerepelt az is, hogy támogassa a vidéki tánccsoportokat, kineveljen egy olyan generációt, amely – új, helyi tánccsoportok létrehozásával – képes továbbadni a tanultakat,. Az együttes találkozókat, tánctáborokat, továbbképzéseket szervezett. Mára az általa támogatott tánccsoportok önállóvá váltak, s fennmaradásukat a helyi települési és kisebbségi önkormányzatok segítik. A Prameň (Forrás) 12 év elteltével átalakult, s ma már Lipa (Hárs) Szlovák Folklóregyesületként működik tovább. A változás nemcsak a táncegyüttes vezetését, hanem működési formáját is érintette. A tánccsoport tagjai szinte kizárólag érettségizett fiatalok, főiskolások, s fellépéseiken ma már főleg Budapestre és környékére koncentrálnak. Csaknem minden kerületi szlovák kisebbségi önkormányzat számít műsoraikra, fellépéseikre, szinte egyetlen komolyabb rendezvényt sem tartanak meg nélkülük. „És ez a néptánccsoport is egy közösség, most 20 éves, 1990-ben alakítottuk. Ez egy nagy tánccsoport, minden évben 58 gyerek táncolt, kicsitől a nagyig, és olyan, mint egy nagy család. Mára felnőttek, 32-35 évesek, van például egy fiú, aki régen a tánccsoport tagja volt, és egy szlovákiai szlovák lányt vett el, és megkérték a lányomat, aki az osztálytársuk is volt, meg a tánccsoportba is együtt jártak, hogy mivel Pozsonyban lelkész, jöjjön el, és adja össze őket. Az esküvőn ott volt a fél osztály, és a tánccsoportból is sokan, közülük hárman énekeltek a templomban, és aztán egy másik pár is úgy döntött, hogy a lányom legyen az, aki összeadja őket.”368 A táncegyüttes, illetve a kórus mellett pár agilis szlovák fiatal zenekart is alapított, kifejezetten az óvodás-, kisiskolás korú gyermekek szórakoztatására, illetve a szlovák nyelv megismertetése, megszerettetése céljából. „Aztán itt van a Debnička, egy zenekar, amit a gyerekem alakított, és egy költő lefordította Halász Jutka dalait szlovákra, és ezt énekelték az óvodákban. Aztán később ennek a költőnek a saját verseit zenésítette meg a lányom, és a barátaival éneklik ezeket a dalokat, már lemez is készült, és a barátaival elmennek a különböző falvak óvodáiba és iskoláiba, ahol vannak szlovák gyerekek, Békéscsabára például,

367 368

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.)

159

de több iskola meghívta őket Szlovákiából is, szóval egyfajta új folklórt teremtettek, és nagyon jó az egész. Ezek a gyerekek a néptánccsoportba jártak, de onnan már kiöregedtek.”369 További lehetőséget jelent a szlovák nyelv használatára, illetve a közösségépítésre a budapesti Szlovák Intézet által szervezett programok látogatása is. A programok sokszínűsége miatt a közönség is a programokhoz igazodik, attól függően változik, vannak csaknem kizárólag szlovák nyelvű programok, de természetesen kétnyelvű szakmai fórumok, előadások, könyvbemutatók szervezésére is gyakorta sor kerül. „Nem veszek részt rendszeresen a szlovák közösség életében, ha néha meghívnak, elsősorban a budapesti Szlovák Intézetbe, oda elmegyek, de nem csak azért, mert szlovák, vagy, mert szlovák származású vagyok, és ez egy szlovák kulturális intézet, hanem azért, mert ez az intézet része a budapesti magyar kulturális életnek, így például gyakran vannak magyar könyvbemutatók is, például a Kalligram könyvei esetében. Az én könyveimet is itt mutatták be. De csak azért nem megyek el az intézet rendezvényére, mert szlovák, csak akkor, ha érdekel a program. Egyébként a rendezvények nyelve a kulturális intézetben is inkább magyar, a házigazda ugyan szlovákul és magyarul is köszönti a vendégeket, de a többség magyarul beszél egymással.”370 A budapesti szlovák kisebbség tehát rendelkezik azzal az infrastruktúrával, amelynek segítségével lelassítható az asszimiláció, a rendszerváltást követően újrafogalmazott kisebbségpolitikai koncepció a nemzetiségeket „államalkotó tényezőként” ismerte el, s megteremtette a törvényi és anyagi hátteret egy radikálisan új szervezeti struktúra kiépítéséhez, mellyel a fővárosi szlovákság élt is. A 2011-ben készített, nem reprezentatív kérdőíves felmérés eredményei alapján arra a nyelvhasználati kérdésre, hogy milyen nyelven beszél a szabadidős programokon, az alábbi válaszok születtek: a válaszadók 55 százaléka inkább a magyar nyelvet használja, 10 százalékuk csak szlovákul, 10 százalékuk fele részben szlovákul és magyarul, 10 százalékuk pedig csak magyarul beszél. A fennmaradó 5 százalék nem adott érdemi választ a kérdésre. Arra a kérdésre, hogy a magyarországi szlovák szervezetek által rendezett programokon mely nyelvet használja a leggyakrabban, az alábbi válaszokat adták: a válaszadók 40 százaléka inkább szlovákul beszél, 30 százalékuk fele részben szlovák, fele részben magyar nyelven 369 370

2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb nő.) 2010-ben készült interjú részlete. (Idősebb férfi.)

160

kommunikál, 20 százalékuk csak szlovákul, a maradék 10 százalék pedig inkább magyarul beszél. A kisebbségi önkormányzatokban a megkérdezettek csupán 15 százaléka beszél egymás között képviselőtársaival kizárólag szlovák nyelven, a legtöbben – mintegy 35 százalék – inkább szlovákul, 30 százalékuk pedig fele részben szlovákul, fele részben magyarul beszél. Arra a kérdésre, hogy milyen gyakran és hol találkoznak a megkérdezettek Budapesten élő szlovákokkal, a válaszadók elsősorban a kisebbségi önkormányzatok által szervezett programokat, kirándulásokat, találkozókat, bálokat, illetve a Szlovák Intézet által szervezett különféle rendezvényeket említették, emellett többen megjelölték a budapesti szlovák iskola és a MASZFISZ programjait, a szlovák színház előadásait is. Azt az állítást, miszerint a kisebbségi önkormányzati rendszer nagyban hozzájárult a magyarországi, illetve budapesti szlovákság asszimilációjának lassításához, a válaszadók 74 százaléka találta igaznak. „A kisebbségi önkormányzatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Budapesten élő szlovákok összetartsanak.”371 Arra a kérdésre, hogy mi jellemzi a magyarországi és ezen belül a budapesti szlovákokat, volt olyan válaszadó, aki komoly kritikát fogalmazott meg a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, az egyes csoportok közötti versengést, megosztottságot említve. „Mára a megosztottság jellemzi. Az önkormányzatiság első 16 évében nagyon sokat sikerült elérniük, kialakították a kulturális autonómia alapjait. Mára azonban egyes csoportok önös érdektől vezérelve, a hatalomért és a csekély pénzügyi javakért szembeszálltak az eddig sikeres rendszerrel. Sajnos nem a közösség érdekeit nézik, sőt, annyira nagy a befolyásuk, hogy az emberek félnek egymáshoz szólni a rendezvényeken, ha egyáltalán megjelennek egymás rendezvényein. Ugyanis az a gyakorlat, hogy a két tábor nem hívja, és nem látogatja egymás rendezvényeit, így a csekély létszámú budapesti szlovákság rövid időn belül el fog veszni, illetve újra csak családi és max. országos szinten jelentkezik.”372

371 372

Részlet az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011. Részlet az interneten közzétett kérdőívre adott válaszokból. 2011.

161

Egy 2009-ben zajlott kutatás373 megállapítása szerint arra a kérdésre, hogy „mennyire bízik Ön a különböző intézményekben”, a többségi társadalomhoz képest „a magyarországi szlovákok nagyobb hitelt adnak azoknak az intézményeknek (rendőrség, igazságszolgáltatás, kisebbségi önkormányzat), amelyek közvetlenül kihatnak az egyén biztonságérzetére és érdekérvényesítésére.

A

szlovák

kisebbségi

önkormányzatok

iránt

megmutatkozó

kimagaslóan nagy bizalom talán azt a feltételezést erősíti, hogy a magyarországi szlovákok identitása és öntudata a történelmi hányattatások ellenére nem hogy eltűnni látszik, de a rendszerváltozás óta felerősödő etnikai identitástérben keresi a maga helyét és bízik a jövőjében.”374

373

Az EU által finanszírozott ENRI-East projekt keretében Magyarországon a szlovák kisebbség körében 2009ben folyt az empirikus adatfelvétel. (http://www.enri-east.net/en) 374 Örkény Antal–Sik Endre: Szlováknak lenni Magyarországon. In: Kolosi Tamás–Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. TÁRKI, Budapest, 2010. 345. p.

162

X. Nyelvi veszélyeztetettség, nyelvcsere, nyelvi revitalizáció – nyelvi tervezés

X.1. Nyelvi veszélyeztetettség A szakirodalom több szempont alapján is definiálja a veszélyeztetett nyelv fogalmát, Michael Krauss375 alaszkai nyelvészprofesszor szerint a haldokló nyelvek csoportjába tartoznak azok a nyelvek, amelyeket anyanyelvként a szülők már nem adnak át gyermekeiknek, a veszélyeztetett nyelvek csoportját pedig azok a nyelvek alkotják, amelyeket ugyan még anyanyelvként tanulnak a gyerekek, de a jelen feltételek mellett a következő évszázadban erre már nem lesz igényük, lehetőségük. Nancy Dorian376 szerint abban az esetben, ha az adott nyelvet egyre kevesebben beszélik, fokozatosan csökken annak a területnek a nagysága, ahol a nyelvet használják, és strukturális egyszerűsödés jellemzi, akkor a nyelv halála valószínűsíthető. Joshua Fishman

377

egy nyolcfokozatú skálát használ, amelynek 1-es

fokozatán azok a legveszélyeztetettebb nyelvek foglalnak helyet, amelyeket már csak szociálisan izolált, idős emberek használnak. A 2. fokozat olyanokra vonatkozik, akik szociálisan integrált csoportot alkotnak ugyan, de már túllépték a szülőképes kort. A skála 3. fokozatán olyan nemzedékek helyezkednek el, akik beszélik ugyan a nyelvet, de írásban már nem használják, illetve lehet, hogy nem is volt az adott nyelvnek írásbelisége.378 A nyelvi veszélyeztetettség olyan közösségi kétnyelvűség során alakul ki, ahol a másik nyelv valamilyen előnyt biztosít, akár a könnyebb érvényesülés lehetősége, akár az aktuális politikai viszonyok miatt. A radikális nyelvvesztés általában politikai okokra vezethető vissza, ezzel szemben a fokozatos nyelvvesztés során a nyelv lassú visszaszorulásának lehetünk tanúi, amely a domináns környezeti nyelv hatására következik be.379

Krauss, Michael: The world's languages in crisis. Language 68 (1). 1992. 1–42. p. Dorian, Nancy C.: Language shift in community and individual: The Phenomenon of the laggard semispeaker. International Journal of the Sociology of Language 25. 1980. 85–94. p. 377 Fishman, Joshua A.: Reversing language shift: Theoretical and empirical foundations of assistance to threatened languages. Clevedon, UK: Multilingual Matters, 1991. 378 Szoták Szilvia idézi Fishmant: In: Szoták Szilvia: A veszélyeztetett nyelvekről. A magyar nyelv Burgenlandban. Kisebbségkutatás, 2004. 1. szám. 37–50. p. http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2004_01/cikk.php?id=1015 379 Gál Noémi: Veszélyeztetett nyelvek és a nyelvfelélesztés. Korunk, 2009. Február http://epa.oszk.hu/00400/00458/00146/galn.html 375 376

163

Bartha Csilla megfogalmazásában „nyelvi szempontból minden olyan kétnyelvű (kisebbségi) beszélőközösség erősen veszélyeztetett, amelyben eredeti nyelvüket a szülők már nem adják át gyermekeiknek, függetlenül attól, hogy az adott nyelvet más területeken a nyelvközösség más tagjai, más például nyelvországi beszélőközösségek még anyanyelvként használják”.380 A nyelvi veszélyeztetettség szakaszait, okait is több szempont alapján meghatározták már, így lényeges lehet az, hogy hányan beszélik a nyelvet, hogy melyik generáció beszéli, hogy a szülők, nagyszülők megtanítják-e még gyermekeiknek, unokáiknak, hogy a társadalomban milyen funkciókat tölt be, illetve, hogy mennyire korlátozott, mely színterekre szűkül a használata. A nyelvi veszélyeztetettség oka lehet – egyebek mellett – a közösség gazdasági vagy kulturális alárendeltsége, más nyelvek és kultúrák befolyása, az asszimiláció, a negatív attitűdök a nyelvvel szemben, a közvetlen nyelvi diszkrimináció, az oktatás hiánya, a beszélőközösség területi elhelyezkedése, szétszórtsága, illetve migrációja. A fenti definíciók alapján nem lehet kérdés, hogy a magyarországi szlovákok, illetve a budapesti szlovák közösség a több évszázados együttélés, a természetes-, illetve erőszakos asszimiláció, az elmúlt évtizedek nyelvpolitikája eredményeként nyelvileg erősen veszélyeztetett, mind a beszélőközösség létszáma, mind korcsoport szerinti megoszlása, mind a nyelvátadás tekintetében. Csaknem teljesen megszűnt a szlovák nyelv használata a mindennapokban a családon belül, a nagyszülők, szülők már nem örökítik át az anyanyelvüket a gyermekeikre, unokáikra. Nem számít ritka jelenségnek a magyarországi kisebbségek körében, és így a szlovákok esetében sem, hogy a helyi nyelvjárást beszélők a saját nyelvüket a standard, illetve irodalmi nyelvvel összehasonlítva nem tartják elég értékesnek, és mivel a magyar nyelvet jól beszélik, inkább ezen a nyelven kommunikálnak. A helyi nyelvváltozatok alacsony presztízse szintén a nyelvcserét segítette elő. A budapesti szlovák iskolában ugyan lehetőség van a szlovák irodalmi nyelv elsajátítására, de a fentebb már ismertetett okok miatt mára nem nyújt elég vonzerőt a szülők iskolaválasztásában, ami meglátszik az alacsony létszámadatokon is. Ha összevetjük a 2001. évi népszámlálási adatokat az iskola létszámadataival, a 0–14 éves korosztály csaknem 500 főt tett ki, míg az általános iskola tanulóinak létszáma 100 fő körül volt. Az iskola vezetőségének elmondása

380 Bartha Csilla: A kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei és az oktatás. In: Nádor Orsolya–Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 57. p.

164

alapján381 az általános iskolai tanulók kb. 60 százaléka kisebbségi kötődéssel rendelkezik, de többségük, kb. 80 százalékuk magyar anyanyelvű. A gyerekek jelentős része érdemi szlovák nyelvtudás nélkül érkezik az iskolába, az iskola pedig egymaga nem képes a nyelvcsere visszafordítására, ha a nyelvi környezet, illetve a családi környezet nyelve a magyar.

X.2. Nyelvcsere

X.2.1. A nyelvcseréről általánosságban Az általánosan elfogadott definíció szerint a nyelvcsere az a folyamat, amelynek során két, hosszú ideig egymással érintkező vagy egymás szomszédságában élő nép közül az egyik fokozatosan feladja a saját nyelvét, és átveszi a másik nép nyelvét. A nyelvcsere során megváltoznak az egyes nyelvekhez rendelt társadalmi jelentések, a nyelvekkel kifejezett társadalmi identitások. Bartha Csilla szerint a nyelvcserét legtágabban úgy határozhatjuk meg, mint olyan, többnyelvű körülmények között zajló, egy nyelv és egy közösség egészét érintő nyelvi és társadalmi változást, ahol egy szociológiailag nem domináns csoport két-, illetve többnyelvűségét egy új, egynyelvű állapot váltja fel.

382

Borbély Anna a nyelvcsere

definícióját a következőképpen adja meg: a nyelvcsere olyan nyelvi változás, amely elsősorban az alárendelt (emigráns vagy őshonos) kétnyelvű közösségekre jellemző; közösségenként változó lehet lefolyását és faktorait illetően; a hasonlóságok elsősorban azon közösségek esetében fordulnak elő, amelyek kulturálisan és gazdaságilag közel állnak egymáshoz;

kutatásakor

mindenképpen

több

módszer

együttes

alkalmazása

a

legcélravezetőbb (interjúk, kérdőívek, tesztek alkalmazása, megfigyelés és esettanulmányok elemzése). 383 A nyelvcsere tehát folyamat, amelynek kezdetén a csoport kizárólag az eredeti nyelvét használja, egynyelvű; majd kialakul a kisebbségi nyelv-domináns kétnyelvűség, ezt követi a kiegyensúlyozott kétnyelvűség. Ezután a többségi nyelv válik dominánssá. Suzanne Romaine szerint a nyelvcsere előrehaladott állapota figyelhető meg abban a közösségben, ahol a hagyományos nyelvet beszélik néhány nyelvhasználati színtér esetében, és mindkét nyelvet használják a többi nyelvhasználati színtéren. A nyelvcsere folyamatának végén a 381

2011-ben készült interjú alapján. Bartha Csilla: A kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei és az oktatás. In: Nádor Orsolya–Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 57. p. 383 Borbély Anna: A nyelvcsere folyamata és kutatása. Nyelvtudományi Közlemények 98. 193–215. p. http://www.nytud.hu/nyk/98/borbely98.pdf 382

165

többségi nyelv kizárólagos használatával, ismeretével – amikor a közösség tagjai közül már senki sem beszéli a csoport eredeti anyanyelvét – egynyelvűvé válik a közösség.384 Hamers és Blanc szerint a jelenség befejezését jelenti, ha a családi nyelvhasználati színtér nyelvévé a többségi nyelv válik.385 A nyelvvesztés a beszélő életében következik be, úgy, hogy a beszélő gyermekkorában elsajátított anyanyelvét bizonyos életkörülmények hatására elveszti, elhagyja.386

X.2.2. A nyelvcserét befolyásoló tényezők A történeti, társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális tényezők alapvetően befolyásolják a kisebbségi közösségek kultúráját, nyelvhasználatát, a nyelvcsere folyamatát. Fontos szerepet játszik a nyelvcsere folyamatában a csoport lélekszáma, az exogám–endogám házassági szokások, a közösség területi elhelyezkedése, szétszórtsága vagy egy tömbben élése, izoláltsága az anyaországtól, illetve a többségi társadalom tagjaitól, a település típusa, hiszen a falun, kisebb közösségben élők, izoláltságuk miatt jobban megőrizhetik anyanyelvüket, mint a városi környezetben élő lakosság. A nyelvcserében szerepet játszik a csoport és az egyén társadalmi-gazdasági státusza, valamint az egyes beszélők iskolázottsága, foglalkozása is. A nyelvcserét lassíthatja a különféle kulturális, oktatási intézmények, társadalmi szervezetek aktivitása. A vallás a legtöbb közösség életében az egyik legfontosabb szerepet tölti be a nyelvmegőrzés, illetve a nyelvcsere tekintetében. Emellett a nyelvcsere folyamatát befolyásolják a kisebbségi közösség, illetve többségi társadalom attitűdjei, az, hogy egy adott közösség hogyan vélekedik saját csoportjáról, nyelvéről, nyelvváltozatairól, van-e presztízse a kisebbségi nyelvnek, nyelvjárásnak, illetve a többségi társadalom hogyan viszonyul az adott csoporthoz, s utóbbi hogyan viszonyul a többségi társadalom tagjaihoz. Végezetül szólni kell az ország, illetve az anyaország kisebbségpolitikájáról; meghatározó az is, hogy az állam milyen intézkedéseket hoz a kisebbségi közösség kultúrájának, nyelvének megtartása érdekében.

384

Borbély Anna idézi Suzanne Romaine-t. Forrás: Romaine, Suzanne: Bilingualism. Basil Blackwell, Oxford, 1989. Borbély Anna: A nyelvcsere folyamata és kutatása. Nyelvtudományi Közlemények 98. 193–215. p. http://www.nytud.hu/nyk/98/borbely98.pdf 385 Borbély idézi Hamers és Blanc munkáját. Forrás: Hamers, Josiane F.– Michel H. A. Blanc: Bilinguality and Bilingualism. Cambridge University Press, Cambridge, 1989. 176. p. 386 Borbély Anna: A nyelvcsere folyamata és kutatása. Nyelvtudományi Közlemények 98. 193–215. p. http://www.nytud.hu/nyk/98/borbely98.pdf

166

Susan Gal szerint a nyelvcserét mint szociolingvisztikai jelenséget két oldalról lehet vizsgálni, a szociológia és a nyelvészet oldaláról, vagyis hogy milyen társadalmi helyzetben történik nyelvcsere, pontosan mi a folyamata, milyen társadalmi, szimbolikus és nyelvi tényezők határozzák meg. A nyelvi különbségek sokféle személyi identitást képesek jelezni, a nyelvhasználat pedig a szituációk szerint változik. Kérdés, hogy az identitást kifejező nyelvi különbségek, valamint a szituációk vagy események szerinti nyelvi variáció miként függ össze a nyelvcserével. Gal szerint, amennyiben elfogadjuk azt a szociolingvisztikai tételt, hogy a nyelv nem csupán autonóm rendszer, hanem kognitív tényezők, társadalmi funkciók és használati szokások mind befolyásolhatják és korlátozhatják struktúráját, akkor világos, hogy a nyelvcsere voltaképpen egy „természetes kísérletet” nyújt: egy közösségben drámaian megváltozik a nyelv használata és funkciója, gyakran egy-két generáció alatt. Ebben a folyamatban megfigyelhetjük, hogy az ilyen változásoknak van-e hatásuk a nyelv szerkezetére, és ha van, akkor milyen ez a hatás. Gal a felsőőri magyarok körében végzett kutatása alapján megállapította, hogy a nyelvcsere összefügg a kisebbségek társadalmi-gazdasági helyzetével. A felsőőri magyarság a szegényebb paraszti réteget képviselte, szemben a jómódú, polgárosult németséggel. A nyelvcserehelyzetben lévő fiatalok számára a kisebbségi helyzetbe került magyar nyelv a múltat, a hagyományokat, a hanyatlást, a keletet szimbolizáló nyelvvé vált, míg a németet a jövővel, a fejlődéssel, a társadalmi mobilitással, a nyugattal kapcsolták össze. Így a magyar tekintély nélküli, családi nyelvvé, a német pedig presztízsnyelvvé, a hatalom és a szaktekintély nyelvévé vált. A magyar nyelv azt jelezte, hogy szegény paraszti közösségből származnak, a német pedig azt, hogy mi és ki lett belőlük.387 Gal szerint a társadalmi-gazdasági tényezők mellett fontos vizsgálni a belső feltételeket is, amilyen például az emberek belső mentalitása, a nyelvhez kötődő értékrendszer és attitűdök. Ezek határozzák meg, hogy melyik irányban és hogyan folyik a nyelvcsere, illetve hogy végbemegy-e nyelvcsere egyáltalán. A külső tényezők közül a nemzetközi viszonyoknak különös hatásuk van a mentalitásra és a nyelvi attitűdökre, például egy kisebbségi nyelv vonzereje nő, ha ez a nyelv szimbolikusan vagy ténylegesen egy gazdaságilag és politikailag fejlettebb világrésszel köti össze a beszélőit.388 A nyelvcserét kísérő nyelvi jelenségek vizsgálata során kérdésként fogalmazódik meg, hogy hogyan szorul vissza a nyelv használata a közösség életében, mely nyelvhasználati színterekre korlátozódik, hogyan változik a kétnyelvűség foka a csoporton belül. Természetesen a 387 388

Gal, Susan: Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1991. 2. évf. 1.sz. Gal, Susan: Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1991. 2. évf. 1. sz.

167

kisebbségi közösségek, és így a magyarországi szlovák közösség sem homogén, az egyes nyelvszigetek kisebbségi közösségei, a különböző generációk között jelentős különbségek lehetnek, a nyelvcsere különböző stádiumát élik át. A fővárosi szlovák közösséget vizsgálva megállapítható, hogy azt a nyelvcsere előrehaladott állapota jellemzi, a közösség tagjai – kevés kivételtől eltekintve – a nyelvhasználati színterek jelentős részében a többségi nyelvet használják,

generációktól

önkormányzatokra,

illetve

függetlenül.

A

intézményeikre,

nyelvhasználat az

általuk

színterei

szervezett

a

kisebbségi

programokra,

a

nevelési/oktatási intézményre korlátozódnak, valamint a különböző kulturális rendezvények, a budapesti Szlovák Intézetben rendezett előadások, kiállítások, illetve bálok nyújtanak lehetőséget a szlovák nyelv használatára, azonban még itt sem kizárólagos a szlovák nyelv használata,

hiszen attól függ, hogy ki beszél, kihez, mi a beszélgetés tárgya, stb. A

legfiatalabb generáció gyakorlatilag láthatatlan, a statisztika kimutatta, de a különféle programokon nem jelenik meg, ha kötődik is a szlovák közösséghez, inkább a kulturális elemek, a néptánc, a zene, az, amiben ez a kapcsolat megmutatkozik, a néptánccsoportban, énekkarban való részvétellel. Ez a kapcsolat is megszűnik azonban, amint kikerülnek az iskolából, és megváltoznak a prioritások, más közösség(ek)hez csatlakoznak, amelyek esetenként több, illetve más előnyöket kínálnak, így ritka jelenség, ha azok a fiatalok, akik nem tagjai a kisebbségi önkormányzatoknak, továbbra is – akár aktívan, akár passzívan – részt vesznek a szlovák kulturális életben. Ahogyan az egyik interjúalany még 2005-ben megfogalmazta, a lánya addig volt a szlovák közösség „látható” tagja, amíg a táncegyüttesben táncolt: „A lányom biztos magyarnak vallja magát, […] a lányom amíg táncolt, addig jobban benne volt, de most már kiesett belőle.”389 Természetesen vannak kivételek, amikor a fiatal generáció különféle szervezetek, egyesületek létrehozásával, illetve a baráti társaságok összejöveteleivel, új közösségek teremtésével próbálja szlovák kötődését fenntartani, de itt megint csak intézményes formáról beszélhetünk, és a szlovák nyelv használata sem kizárólagos. A fentiek alapján is megállapítható, hogy Hamers és Blanc elmélete értelmében a nyelvcsere folyamata befejezettnek tekinthető, mivel a családi körben már minden generáció esetében a magyar vált a kommunikáció nyelvévé.

389

2005-ben készült interjú részlete. (Középkorú nő.)

168

X.3. Nyelvi revitalizáció – nyelvi tervezés

X.3.1. Nyelvi revitalizáció Kulturális revitalizáció fogalmán adott népcsoport, nemzetiség, etnikai vagy nemzeti kisebbség kulturális értékeinek felelevenítését, újjáélesztését értjük, beleértve a tárgyi és szellemi kultúra egészét, a nyelvet, a népszokásokat, a hagyományokat. Az általánosan elfogadott definíció szerint a nyelvi revitalizáció olyan, szervezetek, kulturális vagy közösségi csoportok, kormányok vagy politikai szervezetek által kezdeményezett törekvés, amelynek célja holt vagy veszélyeztetett nyelvek újból élővé, aktívvá való tétele, hogy a nyelv újból a mindennapi használat útjára lépjen. Jelenthet tehát nyelvfelélesztést, azaz egy kihalt, anyanyelvi beszélőkkel már nem rendelkező nyelv életre keltését, illetve nyelvélénkítést, vagyis az erőteljes nyelvcsere folyamatában lévő nyelv megerősítését. A nyelvi revitalizáció akkor lehet sikeres, ha központilag irányított, tudatos és szervezett. Nagymértékben kultúra- és identitásfüggő, ugyanakkor meghatározza a nyelv státusza, a kétnyelvűség dimenziói valamint a nyelv jogi helyzete.390 A sikeres revitalizáció feltételei a nyelvi jogok biztosítása, a nyelvi és kulturális sokféleséget, a többnyelvűséget előnyben részesítő

nyelvpolitika,

valamint

a

konkrét

nyelvi

tervezési

lépések

összessége.

Kulcsfontosságú az adott kisebbségi nyelv nyelvpolitikai kontextusa, hiszen a nyelvtervezési döntéseket legtöbbször politikai döntések, az esetek nagy többségében ideológiai és nem nyelvi tényezők motiválják. A kisebbségi nyelvi állapotokat, a kétnyelvűség és nyelvcsere dimenzióit meghatározza az is, hogy világszerte uralkodó nézet a nemzetállam koncepciója, az „egy ország – egy nemzet” eszméje által uralt nyelvpolitika és ideológia, az asszimilációorientáltság.391 Joshua A. Fishman a nyelvcsere visszafordítására irányuló nyelvi tervezési modelljében392 a földrengések intenzitását mérő Richter-skála mintájára alakította ki a korosztályok közötti kommunikációs töréspontok minősített skáláját. Ez a nyelvcsere fokozatait nyolc pontban

390

Gál Noémi: Nyelvi revitalizáció és nyelvi tervezés. In: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás I. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest–Debrecen, 2007. 33. p. 391 Gál Noémi: Nyelvi revitalizáció és nyelvi tervezés. In: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás I. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest–Debrecen, 2007. 35. p. 392 Fishman, J. A. Reversing Language Shift: Theory and Practice of Assistance to Threatened Languages. Clevedon: Multilingual Matters, 1991.

169

leíró skála a beszélőközösségek nyelvének veszélyeztetettségi fokozatait jeleníti meg. Minél nagyobb érték rendelhető egy-egy közösség nyelvszociológiai helyzetéhez, annál nagyobb mértékű a közösségi nyelvváltozat kihalásának veszélye. Fishman modellje a nyelvi veszélyeztetettség fokozatait két fő szakaszra osztja. Az elsőben a nyelvi tervezés célja a diglosszia elérése, míg a második szakaszban a tervezés már a nyelvváltozatok funkcionális megosztottságát meghaladva törekszik a korábban veszélyeztetett változat használati körének kiterjesztésére. Az intergenerációsan folytonos közösség kialakítása Fishman szerint annak elérését jelenti, hogy a szülők továbbadják a veszélyben lévő nyelvet gyerekeiknek, és így fenntartják a közösség nyelvi hagyományának kontinuitását.

393

A nyelvcsere sikeres

visszafordíthatóságának szempontjából a legkritikusabbnak tehát a család nyelvátörökítő szerepének megszűnése bizonyul. Bár a család és a szűkebb közösség az előrehaladott folyamat megállításához nem elegendő, főleg, ha a külső kényszerítő tényezők erősen a nyelvmegtartás ellen hatnak, mégsem lehet bármiféle intézményes (jogi, gazdasági, oktatási stb.) erőfeszítés, külső támogatás elegendő ahhoz, hogy ezt az alapot, egy közösség saját nyelvén zajló érintkezésének, a generációk közötti nyelvátadásnak a természetes gyakorlatát újraépítse.

394

Az iskolai oktatás például önmagában nem lehet elegendő a nyelvcsere

folyamatának megszakításához. A nyelvi revitalizáció jelentése esetünkben a nyelvhasználat megerősítéseként értelmezendő, a cél tehát az, hogy a magyarországi szlovákság a szlovák nyelvet – és most már az irodalmi szlovák nyelvet – mind a nyelvhasználati színterek esetében, mind a beszélők száma tekintetében egyre több szituációban és egyre többet használja. A nyelvi revitalizációval, a nyelvcsere visszafordításával kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon képes-e, illetve mennyire képes a magyarországi szlovák közösség elkülönült, szervezett társadalmi csoportként működni, önerőből megteremteni a nyelv fennmaradáshoz szükséges személyi, anyagi feltételeket? Beszélhetünk-e a magyarországi szlovákság körében nyelvi revitalizációról, ha a fiatalabb nemzedék által használt nyelv, a nevelési-oktatási intézményekben tanított nyelv nem azonos az idősebb generációk által használt nyelvvel? A nyelvvesztés folyamatában a kulturális revitalizáció is kérdésessé válik, mert igaz, hogy a kisebbségi önkormányzatok, egyesületek, klubok létrejöttével, támogatásával fellendült, illetve szervezett körülmények Bodó Csanád: Nyelvi szocializáció és nyelvi tervezés a moldvai magyar–román kétnyelvű beszélőközösségekben. http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf436.pdf 394 Bartha Csilla: A kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei és az oktatás. In: Nádor Orsolya–Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 62. p. 393

170

közé került egy-egy település kulturális élete, de ebben a fiatalok nagyon kis mértékben vesznek részt. Az iskola nem tud e tekintetben áttörést nyújtani, azonban olyan passzív nyelvi és kulturális tudást ad, amelyhez később a már középkorúvá vált, és nemzetiségüket már inkább értékként tételező generációk visszanyúlhatnak. Több hazai kutatás395 is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy kinek és mit kellene tennie a szlovák nyelv revitalizációja érdekében, azért, hogy a nyelvi asszimiláció lelassítható legyen. A kutatások eredményei, illetve az általam készített interjúk alanyai közül is sokan az intézményeket, elsősorban az oktatási intézmények fontosságát hangsúlyozták. Úgy ítélték meg, hogy a szlovák nyelvtudás nem megfelelő volta miatt szükség lenne minél több, szlovákiai vendégtanárra, akik nem beszélnek magyarul, és akik az élő, Szlovákiában használatos standard nyelvet át tudnák adni. Problémaként jelezték, hogy a két tanítási nyelvű iskolákban a pedagógusok egymás között sem beszélnek szlovákul, ha akár egy olyan tanár is jelen van, aki nem beszéli a nyelvet. Többen a pedagógusok szlovák nyelvismeretét is kifogásolták, mivel nincs lehetőségük a rendszeres nyelvi továbbképzésre, ez különösen a nyelvoktató iskolákra igaz. Az iskolai szlovák nyelvoktatás, illetve szlovák nyelvű oktatás mellett a különböző, iskolán kívüli programok, erdei iskolák, diákcsereprogramok, stb. is jó megoldásnak tűnnek a megkérdezettek szerint, a lényeg az, hogy a diákok és a pedagógusok is szlovák nyelvi környezetbe kerüljenek. Úgy vélik, szükség lenne arra, hogy javuljon a nyelv presztízse, hogy a szülők és a fiatalok is lássanak perspektívát a nyelvtanulásban. Ezt a célt jól szolgálná különféle ösztöndíj-lehetőségek, pályázatok kiírása. Emellett lényeges, hogy ne csupán a nyelvet tanulják meg, hanem a magyarországi szlovákok kultúráját, hagyományait, szokásait, történelmét is megismerjék, és találkozzanak a más településeken élő szlovákokkal, beszélgessenek az idősebbekkel. Többen visszaemlékeztek az iskolai tánccsoport úgynevezett „kultúrkörútjaira,” amelyeknek a keretében több magyarországi szlovák településen is felléptek, a különböző régiók néptáncait, népdalait bemutatva. A nyelvfelélesztéssel, nyelvmegerősítéssel kapcsolatban nyilvánvaló, hogy e törekvések akkor válhatnak sikeressé, ha a közösség, a beszélők kezdeményezésére indulnak el, akik a nyelvcserében, nyelvvesztésben rejlő veszélyeket érzékelik, és szükségesnek látják az ilyen tendenciákat ellensúlyozó tevékenységek, programok megszervezését. A szakemberek egyik

395

Lásd például: A szlovák nyelv Magyarországon című, 2002–2007 között zajlott nyelvészeti projektet. Az eredményeket közli: Uhrin Erzsébet: Szlovák nyelv Magyarországon a nyelvhasználók szemszögéből. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenský jazyk v Maďarsku. Bibliografia a štúdie – I. VÚSM, Békešská Čaba, 2008. 145–223. p.

171

feladata és szerepe lehet az ilyen irányú veszélyek tudatosítása a nyelvi közösségben, ugyanakkor a lehetséges megoldások körvonalazása.396

X.3.2. Nyelvi tervezés A nyelvi revitalizáció és a nyelvi tervezés funkcionálisan elválaszthatatlanok egymástól. A nyelvi tervezés fogalmát Einar Haugen397 vezette be 1958-ban, és eredetileg úgy határozta meg, mint olyan tevékenységet, amely egy nem homogén beszélőközösségben normatív helyesírás, nyelvtan és szótár létrehozására irányul, hogy „tanácsot adjon az íróknak és beszélőknek”.398 Később változott és bővült a tevékenység leírása, s a fogalomnak számos meghatározása került forgalomba, melyek közös vonása, hogy a nyelvtervezést mindegyik a nyelvhasználat tudatos befolyásolásának tartja. A nyelvtervezéssel kapcsolatos különböző tevékenységek leírását is Haugen foglalta először össze. A nyelvtervezésnek három területe különíthető el, a korpusztervezés, mely szavak, kifejezések, nyelvtani formák létrehozása, illetve kodifikálása; a státustervezés (helyzettervezés), mely egy nyelvváltozathoz tartozó nyelvi funkciók és használati színterek átalakítása, valamint a nyelvelsajátítás-tervezés. A helyzettervezés alapja mindig a nyelvváltozat státusáról szóló politikai döntés, amelyet a használati színterek behatárolása (oktatás, közigazgatás, stb.) és a norma elterjesztése (implementációja) követ. 399 A státustervezés esetén kulcsfontosságú az adott kisebbségi nyelv nyelvpolitikai kontextusa, hiszen a nyelvtervezési döntéseket legtöbbször kormányok, politikusok hozzák, ezért az esetek nagy többségében ideológiai és nem nyelvi tényezők motiválják. A nyelvi tervezés harmadik területe a nyelvelsajátítás-tervezés, mely azoknak a feltételeknek a módosítását jelenti, amelyek között a beszélők az adott nyelvváltozatot megtanulják. Kiss Jenő szerint a nyelvi tervezés hazánkban a magyarral mint anyanyelvvel, a kisebbségi nyelvekkel, illetve az idegennyelv-oktatással összefüggő teendőkkel kapcsolatban merül fel. 396 Gál Noémi: Veszélyeztetett nyelvek és a nyelvfelélesztés. Korunk, 2009. Február http://epa.oszk.hu/00400/00458/00146/galn.html 397 Haugen, Einar: Planning for a standard language in modern Norway. Anthropological Linguistics, 1959. 8– 21. p.; Haugen, Einar: Linguistics and language planning. In: W. Bright (ed.), Sociolinguistics, 50–71. p. Mouton, The Hague, 1966. 398 Sándor Klára: Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/humfold/szocling/Sandor_K/corvina.htm 399 Sándor Klára: Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/humfold/szocling/Sandor_K/corvina.htm

172

A magyarországi nyelvi kisebbségekkel kapcsolatban a kisebbségi nyelvek fennmaradásának, funkcionálásának elősegítése, tudományos vizsgálatuknak, valamint anyanyelvként, illetve idegen

nyelvként

való

oktatásuknak,

továbbá

az

anyaországgal,

az

anyaországi

nyelvhasználattal való sokoldalú kapcsolattartás lehetőségének a biztosítása fogalmazódik meg feladatként.400 A nyelvmegerősítő-nyelvélénkítő programok esetében nem elég a központi irányítottság, a jogi kodifikálás, az oktatási intézmények biztosítása, vagyis a hagyományos nyelvi tervezési lépések; szükség van egy, a nyelvi közösség tagjaival való közreműködésre, amelyben hangsúly

kerül

az

egyéni

kód

vagy

nyelvválasztás

pszichológiai,

meghatározottságára, a nyelvvel szembeni attitűdök megváltoztatására.

401

társadalmi

Egy kisebbségi

nyelv szempontjából kulcsfontosságú, hogy milyen a társadalmi presztízse annak a nyelvnek, és mennyire hasznosítható az a nyelv a társadalmi mobilitásban, vagyis tudja-e a kisebbség egzisztenciálisan használni és hasznosítani. Ahhoz, hogy egy kisebbség megőrizze nyelvét, mint ismeretes, arra van szükség, hogy a kisebb közösségben, a családban beszéljék, legyen lehetőség az iskolai anyanyelvi oktatásra, az iskolai nyelvhasználatra, illetve a közéletben legyenek olyan helyszínek és szituációk, ahol azt használni lehet. A magyarországi szlovákok, illetve a fővárosi szlovákság esetében a nyelvi tervezés lehetőségeit tekintve a következő fogalmazható meg: az egyes szlovák nyelvszigeteken használatos helyi nyelvváltozatok, nyelvjárások a nyelvhasználóik körében nem rendelkeznek akkora presztízzsel, illetve egzisztenciálisan nem hasznosíthatóak, mára már csupán a legidősebb/idős generáció beszéli őket, így erősen veszélyeztetettnek minősülnek. Ezeknek a helyi nyelvváltozatoknak a tudományos feldolgozása évtizedek óta zajlik, az egyes szavak, kifejezések a hazai és szlovákiai szlovák kutatók, nyelvészek hathatós munkájának eredményeként leírásra kerültek, így megmaradhatnak akkor is, ha már nem lesz, aki használja őket. Az azonban kérdés, hogy a többségi társadalom, illetve a politika, de akár a kisebbségi közösség tagjai is, a „szlovák nyelv” kifejezésen valamely helyi nyelvváltozatot értik-e, vagy az csupán az irodalmi/sztenderd nyelvet jelenti?

400 Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995. 245. p. 401 Gál Noémi idézi David Crystalt. Gál Noémi: Nyelvi revitalizáció és nyelvi tervezés. In: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás I. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest–Debrecen, 2007. 38. p. Forrás: Crystal, David: Language Death. Cambridge University Press, Cambridge. 2000. 100–101. p.

173

A középgeneráció, illetve a fiatalabbak által beszélt szlovák nyelv esetében, ami alapvetően a szlovák irodalmi nyelvet jelenti, a nyelvi tervezés célja a nyelvhasználat megerősítése, elterjesztése, a nyelvhasználati színterek számának növelése lehet. A hazai szlovák kisebbség körében az intézményektől, elsősorban az oktatási intézményektől várják el a szlovák nyelv átadását. Az iskola közösségépítő ereje vitathatatlan, ugyanez igaz a tánccsoportra, énekkarra, az így szocializálódott fiatalok kötődése a szlovák kultúrához, hagyományokhoz, illetve a nyelvhez nem kérdőjelezhető meg. A fővárosban működő szlovák oktatási intézmény a nyelvtudás mellett az összetartozás-tudat élményét is nyújtja. A szlovák nyelv-, illetve a szlovák nyelvű képzésre lehetőség van a hazai felsőoktatásban, de Szlovákiában is. A szlovákiai továbbtanulás azonban egyre kevesebb diákot vonz. Az országos önkormányzat is felismerte, hogy szükség van a fiatalok motiválására a szlovák nyelv továbbtanulásában, ösztöndíjprogramot hozva létre, ez azonban elégtelennek tűnik. Az iskolák elvégzése után ugyanis csekély azoknak a munkahelyeknek a száma, ahol hasznosítható ez a nyelvtudás, és, különösen az angol térhódítása miatt, a fiatalok nem érzik, hogy érdekük fűződhet a szlovák nyelv tanulásához, újratanulásához. Az természetesen lehetséges, hogy a mai fiatalabb generáció – idősödvén – keresni kezdi a szlovák közösséggel a kapcsolatot, és fontossá válik számára a szlováksága, ahogyan ez napjainkban is jellemző, azonban kérdés, hogy a nyelvet is beszéli-e majd még. A már hatályon kívül helyezett Alkotmány és kisebbségi törvény, illetve a vonatkozó hatályos jogszabályok deklarálják, hogy a hazai kisebbségek államalkotó tényezők. 402 Az egyéni és kollektív jogok között egyaránt felsorolásra került az anyanyelvhasználat joga, a történelem, kultúra, hagyományok megismeréséhez, ápolásához, gyarapításához, továbbadásához, az oktatáshoz403 és a kulturális szolgáltatásokhoz, az anyaországgal való kapcsolattartáshoz való jog, stb. Ugyanígy biztosított a közigazgatásban vagy a polgári, illetve büntetőeljárás során a szlovák nyelv használata. A kisebbségi önkormányzatok létrehozásával, illetve intézményeik támogatásával létrejött egyfajta kulturális autonómia. Az állam tehát – jogszabályi szinten legalábbis – biztosítja a nyelvi tervezés, a nyelvi revitalizáció egyik lényeges elemét, a jogi kodifikációt.

Az

országban,

illetve

esetünkben,

a

fővárosban

működő

szlovák

nevelési/oktatási intézmény lehetővé teszi az iskolai nyelvhasználatot. A szlovák szervezetek, 402

„A […] nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” Magyarország alaptörvénye, illetve a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény is kimondja ezt. 403 A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 13. § b) pontja szerint az anyanyelvű oktatáshoz, a jelenleg hatályos, a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 12. § (1) c) pontja szerint az oktatási esélyegyenlőséghez.

174

egyesületek, a kisebbségi önkormányzatok és az általuk létrehozott intézmények újabb lehetőséget jelentenek a szlovák nyelvű kommunikációra. A legfontosabb, családi nyelvhasználat azonban egyre szűkebb körre jellemző, a család nyelvátörökítő szerepe nélkül viszont az intézmények nem elegendőek a nyelvcsere visszafordításához.

175

XI. Összegzés Dolgozatomban a Budapesten élő szlovák közösség asszimilációs – szinkron és diakron – folyamatát, ezen belül különösen a nyelvhasználati szokások alakulását, a kétnyelvűséget, nyelvcserét vizsgáltam, bemutatva azokat a nyelvhasználati színtereket (oktatás, egyház, civil szféra, illetve kisebbségi önkormányzatok), amelyek – az otthoni anyanyelvhasználat, szlovák nyelvhasználat mellett, illetve egyre inkább ahelyett – lehetőséget adnak a fővárosi szlovákságnak a szlovák nyelv használatára. Dolgozatomban arra a kérdésre is választ kívántam találni, hogy milyen kétnyelvűségről beszélhetünk a Budapesten élő szlovák közösség esetében, milyen típusú funkciókat tölt be életükben a kisebbségi és a többségi nyelv, annak használatát hogyan és milyen mértékben befolyásolják a különböző társadalmi és nyelvi tényezők. Az identitás kérdéskörében Bindorffer Györgyi kettős identitás 404 definícióját vettem alapul. Eszerint a kettős identitás olyan identitáskonstrukció, amelyben egy kisebbség saját etnikai identitásának megőrzése és reprezentációja mellett magáévá teszi a többségi etnikum nemzeti identitásának azon elemeit, amelyek saját etnikai identitásából hiányoznak, vagy csak részben találhatók meg. Mivel az etnikai és a nemzeti identitás kinyilvánítása is az adott szituációtól függ, változó, hogy melyik identitás lép előtérbe, így azokat a helyzeteket, színtereket kívántam feltérképezni, amelyek során és amelyekben az etnikai identitás kerül előtérbe a mindennapok „szürkeségével” szemben. A disszertáció a 2005 és 2011 közötti időszakban végzett kutatás eredményét dolgozta fel, és a dokumentumelemzésen, a vonatkozó szakirodalomnak, illetve a témához kapcsolódó jogszabályoknak a feldolgozásán kívül jelentős részben résztvevő megfigyelésen, illetve interjúkon alapul, amelyek az elmúlt hét év során készültek. Az interjúalanyok kiválasztásában arra törekedtem, hogy minden korosztály reprezentálva legyen, nagyobb részük a magyarországi, fővárosi értelmiség meghatározó képviselője. A kisebbségi közösség tagjainak többsége az etnikai identitás megtartásának legfontosabb elemeként általában a nyelvet jelöli meg, több kutatás is megállapítja, hogy a magyarországi szlovákok körében a nyelv jelenti az etnikai jelleg és eredet magját, mivel önálló, a többségi társadalométól eltérő specifikus közösségi létük dimenziói lényegében alig lelhetők fel, anyagi akkulturációjuk végbement, így szinte a nyelv maradt az egyetlen megkülönböztető 404

Vö. Bindorffer Györgyi: Kettős identitás: Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban, Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2001.

176

közös vonásuk.405 Az, hogy ki melyik nyelvet tekinti anyanyelvének, és miért, generációtól függően eltérő mértékben összefüggést mutat a származással és a csoporttagság felvállalásával, illetve a jobban beszélt nyelvvel, tehát érzelmi és gyakorlati dimenziói egyaránt vannak. Igaz, hogy sokan hangsúlyozzák a kisebbségi nyelv fontosságát, a gyakorlatban azonban egyre kevésbé beszélik, egyre szűkül azoknak a nyelvhasználati színtereknek a köre, ahol lehetőség van a szlovák nyelv használatára. A hagyományos nyelvhasználati színtereket megvizsgálva – otthon, baráti kör, munkahely, oktatás, egyház – a következő állapítható meg: Helyi nyelvváltozatok versus irodalmi nyelv: A magyarországi szlovák nyelvjárások, helyi nyelvváltozatok, amelyek az itt élő szlovákok anyanyelvének tekinthetők, mára kihalóban vannak, kevés kivételtől eltekintve csak a legidősebb generáció beszéli azokat. Az idősebb nemzedék lassan nem tud kivel szlovákul beszélni, kortársaik közül sokan meghaltak, gyermekeik, unokáik pedig nem sajátították el a helyi nyelvet. A fővárosban élő szlovákok közül jobban megőrizték anyanyelvüket azok, akik később, a 20. század közepétől érkeztek a fővárosba, a 19. században letelepedő szlovákok leszármazottainak nyelvi asszimilációja sok esetben már a századfordulóra végbement. A fővárosi szlovákság „látható” közösségében, tehát azok esetében, akik akár aktívan, akár passzívan részt vállalnak a fővárosi szlovákok kulturális életében, ha – ritka kivételként – képviseltetik is magukat, már csak magyarul beszélnek. Az irodalmi szlovák nyelvet, amelyet a középgeneráció az iskolában megtanult és amelyet az értelmiség napjainkban beszél, a középgeneráció tagjai is egyre kevésbé használják, elsősorban csupán azok, akik valamilyen módon kapcsolatban maradtak a szlováksággal, vagy azért, mert a munkájuk megköveteli a mindennapos nyelvhasználatot, vagy pedig azért, mert aktívan részt vesznek a szlovák kisebbségi közösségek kulturális életében, az iskolában, illetve a kisebbségi önkormányzatokban dolgoznak. Sokan azonban nem elégedettek nyelvtudásuk szintjével, mert például az újabb szakkifejezéseket már nem ismerik, és mivel a magyar nyelvet jobban beszélik, egyszerűbb azon kommunikálni, így a szlovák nyelv egyre jobban kiszorul a mindennapok nyelvhasználatából. A családi, baráti körben használatos nyelv – kevés kivételtől eltekintve – a többségi társadalom nyelve. A fiatal nemzedék nyelve

405

Fehér László: A pilisi szlovákok identitásrétegei. Szakdolgozat, 1996.

177

pedig szinte kizárólag a magyar nyelv, a szlovák oktatási intézményt végzettek esetében is. A legfiatalabbak, a gyerekek, ha tanulnak is az óvodában, iskolában szlovákul, kevés kivételtől eltekintve már idegen nyelvként tanulják meg a szlovákot, és mivel maguk között nem használják, otthon sem ezen a nyelven beszélnek, inkább passzív szókinccsel bírnak. Nyelvhasználati színterek: A főbb nyelvhasználati színterek közül a fentiek alapján tehát az otthoni, családi körben beszélt nyelv elsősorban a magyar nyelv. Mivel a Budapesten élő szlovákok nem élnek elkülönülten, viszonylag zárt tömbben, szlovákságukat többnyire különböző kulturális rendezvényeken, illetve szlovák intézményekben élik meg. Az oktatási intézmények, a munkahely, a kulturális intézmények, a templom, a kisebbségi önkormányzatok, illetve intézményeik, továbbá a különféle rendezvények, programok mind-mind lehetőséget nyújtanak a szlovák nyelv valamely változatának, leginkább az irodalmi nyelvnek a használatára. A következő nyelvhasználati színtér az oktatás területe: Az iskolában lehetőség nyílik a szlovák irodalmi nyelv elsajátítására, de amennyiben annak elvégzése után nem szlovák nyelvet, illetve nem szlovák nyelven tanulnak tovább, és később, munkahelyükön sem használják a nyelvet, az iskolában megszerzett nyelvtudásuk passzívvá válik és gyakran a közösség sem jelent elegendő vonzerőt, így a szlovák közösség számára láthatatlanná válnak. A budapesti szlovák óvodában, iskolában a pedagógusok nagy része egymás közötti és a gyermekekkel, tanulókkal való kommunikáció során is törekszik a szlovák nyelv használatára, azonban amennyiben akár csak egy olyan pedagógus is van, aki egynyelvű, és nem beszél szlovákul, az ő kedvéért magyarra váltanak. Szükség lenne olyan intézkedések bevezetésére, amelynek eredményeként nem a szlovákul nem beszélő pedagógus „magyarosítaná el” a kollégáit, hanem ő tanulna meg szlovákul. Az idősebb, illetve a középgeneráció tagjai munkahelyükön, amennyiben „szlovák vonalon” helyezkedtek el, az irodalmi nyelvet használták a mindennapokban. Manapság, a társadalmipolitikai változások, illetve az angol nyelv térhódítása miatt, a fiatalabb generáció tagjainak jóval kevesebb lehetősége van a szlovák nyelv használatára a munkahelyeken. A kisebbségi nyelvhasználatra

elsősorban

az

oktatási/kulturális

vonalon

és

a

kisebbségi

önkormányzatokban, illetve például a nemzetközi cégek esetében van lehetőség.

A

kisebbségi önkormányzatok tagjainak elvileg valamilyen szinten beszélniük kellene 178

szlovákul, így ez az intézmény is lehetőséget ad a szlovák nyelv használatára. Azonban itt is az a helyzet áll elő, hogy amennyiben akár egy olyan tag is van a testületben, aki nem beszél, vagy nem beszél elég jól szlovákul, illetve nem elégedett a nyelvtudásával és ezért nem kommunikál szlovák nyelven, már inkább a magyar nyelvet használják. Az esetlegesen felmerülő szakkérdések megvitatásához szükséges speciális szókincset pedig általában már csak magyarul birtokolják a kisebbségi önkormányzati képviselők. A vonatkozó jogszabály alapján pedig a testületi üléseken jelen kell lennie a település jegyzőjének, munkatársának, aki a törvényességért felel, ami szintén a magyar nyelv használatát követeli meg. A jegyzőkönyvek is leginkább magyarul készülnek. A rendszerváltozást megelőző időszakban, a második világháborút követően a fővárosban nem volt lehetőség arra, hogy a katolikus szlovákság anyanyelvén hallgathasson szentmisét. 1999-ben a kisebbségi önkormányzat szervezte meg a Józsefvárosi Plébániatemplomban a szlovák nyelvű szentmiséket, havonta egyszer. Az evangélikusok a Luther udvarban lévő templomban gyakorolhatták vallásukat, majd a templom 1965-ben bekövetkezett eladása után a templom helyett az egyik lakásban alakítottak ki kápolnát, itt zajlottak az istentiszteletek. A gyülekezet az 1980-as évekre csupán 2-3 főre apadt, az ezredfordulóra pedig teljesen megszűnt a közösség. 2003-ban szintén kisebbségi önkormányzati kezdeményezésre indultak be újra az istentiszteletek, azonban – csakúgy, mint a katolikusok esetében – igen csekély az istentiszteletek látogatottsága. A szertartásokat szlovák irodalmi nyelven végzik, de például a katolikus misék utáni agapén már szlovákul és magyarul folyik a kommunikáció, hogy melyik nyelv a dominánsabb, az függ attól is, hogy a misén melyik, főváros közeli település lakosai vettek részt, és milyen nyelvtudással bírnak. A különféle szlovák szervezetek, az önkormányzatok által létrehozott intézmények, például a táncegyüttes, énekkar, a nyugdíjasok klubja, azok a nyelvhasználati színterek, ahol gyakoribb a szlovák nyelvű kommunikáció, mint a magyar. Ennek oka egyrészt a fővárosi szlovák önkormányzat vezetésének hozzáállása, másrészt a tagok életkora is döntő szerepet játszik benne, hiszen a nyugdíjasok klubjának tagjai még őrzik anyanyelvüket, és ha otthon már nem beszélik is, a különféle rendezvényeken igen. Uhrin Erzsébet a békéscsabai szlovák értelmiség nyelvhasználatát 406 vizsgálva megállapította – és ez a megállapítás érvényes a fővárosi szlovákság esetében is –, hogy a szlovák nyelv intézményi nyelvvé vált, vagyis

406

Uhrin Erzsébet: A békéscsabai szlovák értelmiség anyanyelvhasználata. VÚSM, Békéscsaba, 2004.

179

otthon már nem beszélik, azonban a különféle civil szervezetek, önkormányzatok rendezvényein, énekkarban, tánccsoportban újra elkezdenek szlovákul beszélni. Ez a jelenség azonban elsősorban a középgenerációt, illetve az annál idősebb generációt jellemzi. Uhrin Erzsébet megállapította azt is, hogy a békéscsabai szlovák nyelv állapotára az ellentétes kétirányú mozgás, az egyidejű fejlődés és visszafejlődés jellemző. A magánszférában és az egyházi életben háttérbe szorul, a magas kultúrában pedig egyre szélesebb körben terjed, új területeken jelenik meg. A szlovák nyelv funkcionális rétegződése egyazon időszakban fokozatosan bővül és szűkül.

407

Ez a jelenség a fővárosi szlovákság esetében is

megfigyelhető. Az otthoni, a családi, baráti közösségben már inkább a magyar nyelv használata a jellemző, a szlovák közösség tagjai közti kapcsolat inkább intézményes formában van jelen, és vagy a munka, vagy a különféle önkormányzatok, szervezetek jelentenek lehetőséget a közösség más tagjaival való kapcsolattartásra, ezeket a színtereket leszámítva általában alkalomszerű a találkozásuk a szlovákság más tagjaival. Összességében megállapítható, hogy a fővárosi szlovák közösséget a nyelvcsere előrehaladott állapota jellemzi, a közösség tagjai – kevés kivételtől eltekintve – a nyelvhasználati színterek jelentős részében a többségi nyelvet használják, generációktól függetlenül. A legfontosabb, családi nyelvhasználat azonban egyre szűkebb körre jellemző, a család nyelvátörökítő szerepe nélkül viszont az intézmények nem elegendőek a nyelvcsere visszafordításához.

Az identitás – a kettős identitás: Az identitás vizsgálata során abból a feltételezésből indultam ki, hogy a Budapesten élő szlovákoknak kettős identitásuk van, és az etnikai identitásuk legfontosabb eleme a származás, illetve az anyanyelv és a kultúrához, közösséghez tartozás. Az etnikai identitás legerősebb eleme a származás, mely, mint eleve adott dolog, nem választás kérdése. A másik rétege a nemzetiséghez és anyanyelvhez való kötődés vállalása, kinyilvánítása, mely, mint dinamikus elem, a különböző társadalmi változások függvényében folyamatos változást mutat. Ahogyan egy, a fővárosban élő középkorú interjúalany összegezte az identitása elemeit: „Mitől érzem magam szlováknak, hát hogy onnan származom végül is, meg az egész, a nyelv is, […], meg a kultúra is, nekem tetszik az ének, tánc, zene…”

407

Uhrin Erzsébet: A békéscsabai szlovák értelmiség anyanyelvhasználata. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 196. p.

180

A legutóbbi népszámlálás adatai még nem állnak rendelkezésre, azonban a 2001. évi adatok alapján a szlovák nemzetiségűek 8,6%-a, a magukat anyanyelvűnek vallók 12,8%-a lakott a fővárosban, ahol öt olyan kerület volt, ahol a szlovák lakosság száma mind a négy kategória (anyanyelv, családi, baráti körben beszélt nyelv, nemzetiség, kultúrához, hagyományokhoz kötődés) esetében meghaladta a száz főt. A fővárosi szlovákság elsősorban kulturális kötődése alapján határozta meg magát kisebbségként, identitásában az anyanyelv, a nemzetiségi hovatartozás mellett/helyett a kulturális és a közösségi összetartozás tudata a legerősebb elem.408 Egyes nyelvészek szerint az anyanyelv és egy második nyelv között csupán kis – mennyiségi és nem minőségi – különbségek léteznek, ezért az anyanyelv elvesztése, a nyelvcsere távolról sem akkora probléma, mint egyesek hiszik. John Edwards kanadai nyelvész például azt állítja, hogy a kisebbségek esetében a nyelv kommunikatív és szimbolikus értékei szétválaszthatók, s a szimbolikus értékek megmaradhatnak akkor is, ha a kommunikatívak hiányoznak. Edwards szerint a nyelv nem alapvető része az identitásnak, ezért az identitás megmaradhat a nyelv megmaradása nélkül is.409 A hazai kisebbségek körében végzett kutatások bizonyítják, hogy a kisebbségek tagjai, függetlenül anyanyelvi ismereteik szintjétől és a nyelvhasználattól, a kulturális téren élik meg kisebbségi identitásukat, és „azok sem tudják kivonni magukat a kulturális hagyományok érzelmeket hordozó és felkeltő hatása alól, akik magyarnak és/vagy magyar anyanyelvűnek vallják magukat. A kulturális hagyományok a kisebbségek esetében etnikai önkifejezésük talán utolsónak megmaradt terepét jelentik, és mint ilyen, túlélési stratégiaként működnek.”410 Bindorffer Györgyi szerint a kultúrához kötődők kiemelkedően magas száma azt bizonyítja, hogy a nyelvi asszimiláció mellett sem szükségszerű egy nemzetiség kihalása, és hogy a kultúra megtartásának szándéka kitéphetetlenül mélyen gyökerezik a kisebbségek túlélési stratégiájában. „A nyelvükben megszűnni látszó közösségek megtartó erejét manapság egyre inkább a kulturális gyökerek jelentik. A bevallási adatok arra utalnak, hogy fiatalok is részesei a kisebbségi kultúrának, ami perspektívát nyújt az etnikai túléléshez. A kulturális értékekhez való ragaszkodás pótolhatja azt a kohéziós 408

Véleményem szerint ezért is volt helytelen döntés a Központi Statisztikai Hivatal legutóbbi népszámlálási kérdőívének nemzetiségekre vonatkozó kérdéssora, hiszen a cigány és az ukrán kisebbség kivételével minden hazai kisebbség esetében a kulturális kötődés volt a leginkább meghatározó, erre pedig a 2011. évi kérdőív nem kérdezett rá. 409 Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010. 23–24. p. 410 Bindorffer Györgyi: Etnikai, nemzeti és kétnemzeti identitás. Előszó. In: Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében. Gondolat Kiadói Kör–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007. 13. p.

181

hiányt, amit a nyelvvesztés okozott. A modernizáció következtében a kisebbségi nyelvek egyre több funkciójukat elvesztették, és az áttérés a magyarra egyre gyorsabb. Az utóbbi tíz évben születettek esetében kifejezetten megkérdőjelezhető a kisebbségi nyelv megtanulása és továbbadása. A kultúrát azonban nem a célszerűség határozza meg, ezen a területen az érzelmi elemeké a döntő szerep. A kiveszőfélben levő anyanyelv helyett az etnikai identitás kulturális területen talál a maga számára identitásnyilvánítási terepet. Ha nincs is már meg az anyanyelv, azért a kulturális kötődések még jelen vannak, tehát nem mindig és nem csak nyelvében él az etnikai csoport.”411 A budapesti szlovák kisebbség létszáma, aránya az ezredfordulóra a 19. századi jelenlét töredékére olvadt. Ebben szerepet játszott a természetes asszimiláció, de a két világháború közötti, ezt követően pedig a szocialista időszak állami nemzetiségpolitikája is. Manapság közhelynek számít, hogy a főváros mint a nemzetiségek „olvasztótégelye” az asszimilációt, a nyelvi asszimilációt gyorsító tényező. Ez vitathatatlan, hiszen a nyelvmegtartás szempontjából nagyon fontos a nyelvi környezet, a fővárosi szlovákok pedig nem egy-két kerületben koncentrálódnak, mint akár a 19. században a Józsefvárosban, vagy a 20. század első felében a hagyományosan szlovákok lakta, és később a fővároshoz csatolt Rákoskeresztúron vagy Cinkotán. A fővárosnak ugyanakkor előnyei is vannak, hiszen a fentebb bemutatott intézmények, a kisebbségi önkormányzatok mellett az Országos Szlovák Önkormányzat és számos intézménye is itt található, mint például a Szlovák Dokumentációs Központ, a magyarországi szlovákok hetilapja, a Ľudové noviny, vagy a Vertigo Színház, de itt működik a Szlovák Intézet, és az Országos Idegennyelvű Könyvtár is lehetőséget ad a szlovák nyelvű művelődésre. A rendszerváltást követően újrafogalmazott kisebbségpolitikai koncepció a nemzetiségeket „államalkotó tényezőként” ismerte el, s megteremtette a törvényi és anyagi hátteret egy radikálisan új szervezeti struktúra kiépítéséhez. A Budapesten élő szlovákság társadalmilag aktív reprezentánsai éltek a lehetőséggel, s kerületi kisebbségi önkormányzatokat hoztak létre, fővárosi szinten pedig megalakították a Fővárosi Szlovák Önkormányzatot. A közösség hivatalos társadalmi reprezentációja tehát megvalósult. A közösség vezetőinek azonban komoly kihívásokkal kell szembenézniük. Kérdéses ugyanis, hogy a nyelvvesztés folyamata 411

Bindorffer Györgyi: Etnikai, nemzeti és kétnemzeti identitás. Előszó. In: Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében. Gondolat Kiadói Kör–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007. 13. p.

182

hosszú távon megállítható-e, s az önkormányzati, egyesületi és egyházi kezdeményezések fel tudják-e tartóztatni az asszimilációt. Ehhez feltétlenül szükséges lenne, hogy valamiként felkeltsék a fiatal generációk érdeklődését, hogy egy társadalmilag is aktív mag köré szerveződve szívügyüknek tekintsék a budapesti szlovák közösség fennmaradását.

183

XII. Bibliográfia

XII.1. Önálló kötetek 1980. évi népszámlálás. A nemzetiségi települések adatai, KSH, Budapest, 1983. A magyarországi szlovák kisebbségi oktatás. Országos Szlovák Önkormányzat, Budapest, 1997. A magyarországi szlovák nemzeti kisebbség helyzete. MEH, Budapest, 1997. A magyarországi szlovákok helyzete és az ebből adódó célok és feladatok, 1996/1997. Az Országos Szlovák Önkormányzat vizsgálatából. A. Gergely András: Tudományterületi át(-)tekintések. Alkalmazott antropológiai és társtudások. MTA Politikai Tudományok Intézete–Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Budapest, 2006. mek.oszk.hu/04500/04531/04531.rtf Anderson, Benedict: Imagined Communities. Verso, London, 1991. Balogh Sándor–Sipos Levente (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jogforrásai 1848–1993. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002. Bańczerowski Janusz: A világ nyelvi képe. A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008. Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, 2001. Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében. Gondolat Kiadói Kör–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007. Bindorffer Györgyi: Kisebbség, politika, kisebbségpolitika. Nemzeti és etnikai közösségek kisebbségi önkormányzati autonómiája Magyarországon. Gondolat Kiadó–MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest, 2011. Bodonyi Edit: Nemzetiségi oktatásügy Magyarországon 1945-től napjainkig. ELTE BTK Neveléstudományi Tanszék, Budapest, 1999. Boglár Lajos–Papp Richárd: A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008. Bohannan, Paul–Glazer, Mark (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Panem Kiadó, Budapest, 1997. 184

Borbély Anna: Nyelvcsere. Szociolingvisztikai kutatások a magyarországi románok közösségében. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 2001. Császári Éva: Bükkszentkereszt – egy magyarországi szlovák közösség – lakosainak kétnyelvűsége és a benne rögzült világ nyelvi képe. Doktori disszertáció, 2011. Csefkó Ferenc–Pálné Kovács Ilona (szerk.): Kisebbségi Önkormányzatok Magyarországon. Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely–MTA Regionális Kutatások Központja, Budapest, 1999. Csörgölová, Anna a kol. (red.): „Čas večný pohyb je…” 60 rokov budapeštianskej slovenskej školy. Budapest, 2010. Demeter-Zayzon Mária (szerk.): Kisebbségek Magyarországon 1999. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, Budapest, 2000. Demeter-Zayzon Mária: A budapesti népesség nemzetiségi, etnikai arculata. Honos népcsoportok és bevándorlók. Budapest, 1994. Dobos Balázs: A magyarországi kisebbségpolitika szakpolitikai elemzése. A kisebbségi törvény példája. PhD értekezés. 2009. Kézirat. Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945–1990. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993. Fejős Zoltán: A chicagói magyarok két nemzedéke 1890–1940: Az etnikai örökség megőrzése és változása. Közép-Európai Intézet, Budapest, 1993. Fishman, Joshua A.: Reversing language shift: Theoretical and empirical foundations of assistance to threatened languages. Multilingual Matters, Clevedon, 1991. Fügedi Erik–Gregor Ferenc–Király Péter: Atlas slovenských nárečí v Maďarsku – Atlas der slowakischen Mundarten in Ungarn. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba– Budapest, 1993. Gordon, Milton M.: Assimilation in American Life: The Role of Race, Religion and National Origin. Oxford University Press, New York, 1964. Gyivicsán Anna (főszerk.): Atlas ľudovej kultúry Slovákov v Maďarsku. A magyarországi szlovákok népi kultúrájának atlasza. Slovenský výskumný ústav, Békešská Čaba – Békéscsaba, 1996. Gyivicsán Anna–Krupa András: A magyarországi szlovákok. Útmutató Kiadó, Budapest, 1997. Gyivicsán Anna: Jazyk, kultúra, spoločenstvo. Etnokultúrne zmeny na slovenských jazykových ostrovoch v Mad’arsku. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba– Budapest, 1999.

185

Gyivicsán Anna: Dimenzie národnostného bytia a kultúry. VÚSM, Békéšska Čaba, 2002. Gyivicsán Anna: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói I-II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. Divičanová, Anna–Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (eds.): Kultúra, jazyk a história Slovákov v Maďarsku. Materiály z jubilejnej interdisciplinárnej medzinárodnej vedeckej konferencie z príležitosti 15. výročia založenia VÚSM. VÚSM, Békešská Čaba, 2006. Homišinová, Mária: Slovenská inteligencia v Maďarsku v zrkadle sociologického výskumu. (A magyarországi szlovák értelmiség a szociológiai kutatások tükrében) VÚSM, Békešská Čaba, 2003. Homišinová, Mária: Nyelvi és etnokulturális folyamatok magyarországi szláv kisebbségi családok körében (A magyarországi szlovák, horvát és bolgár kisebbség körében folytatott vizsgálat összehasonlító empirikus elemzése). Doktori disszertáció. Budapest, 2005. Kézirat. Homišinová, Mária: Etnická rodina Slovákov, Chorvátov a Bulharov žijúcich v Maďarsku. VÚSM, Békešská Čaba, 2006. Homišinová, Mária: Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. Hoóz István: 1980. évi népszámlálás. A nemzetiségi települések adatai. KSH, Budapest, 1983. Horváthné Farkas Éva: A magyarországi szlovák és német nemzetiségi iskolákat látogató tanulók nyelvhasználatának komparatív vizsgálata. Doktori értekezés. Budapest, 2009. Kézirat. Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Kiadó, Budapest, 1984. J/4456. számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről (2009. február – 2011. február). Budapest, 2011. október http://www.parlament.hu/irom39/04456/04456.pdf Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995. Kovács Alajos: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában. Budapest, 1936. Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010. Kovács Anna: A szlovák Budapest. A budapesti szlovákok egyesületi, kulturális és közösségi élete a dualizmus korában. Doktori disszertáció, 2002. Kézirat. Kovács Anna: A szlovákok élete és kultúrája Budapesten a dualizmus korában 1867–1918. Život a kultúra Slovákov v Budapešti v období dualizmu 1867–1918. PPKE, PiliscsabaEsztergom, 2006.

186

Kővágó László: Kisebbség, nemzetiség. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. Kővágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981. Krekovičová, Eva–Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Kontexty identity. Jubilejný zborník na počesť Anny Divičanovej – Az identitás összefüggései. Köszöntő könyv Gyivicsán Anna tiszteletére. VÚSM, Békešská Čaba, 2010. Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 260 p. Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről. Pesti Kalligram, Budapest, 2002. Lanstyák István–Menyhárt József (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről II. Pesti Kalligram, 2004. Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről. Kalligram Könyvkiadó, Bratislava, 1998. MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK ÖTÖDIK IDŐSZAKI JELENTÉSE az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája megerősítésével vállalt kötelezettségeinek a végrehajtásáról. 2011. december. Molnár Imre–Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák– magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. MTA Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, Komárom, 2007. Nádor Orsolya–Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika KeletKözép-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. Népszámlálás 2001. 4. Nemzetiségi kötődés. KSH, Budapest, 2002. Oktatás-statisztikai évkönyv 2009/2010. Nemzeti Erőforrás Minisztérium, Budapest, 2010. http://www.nefmi.gov.hu/letolt/statisztika/okt_evkonyv_2009_2010_100907.pdf Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhasználat a 20. század végén. Gondolat Kiadói Kör–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2002. Paulik, Anton: Slovak – The Slovak Language in Education in Hungary. Mercator-Education, Fryske Akademy and the European Commision, 2005. Sapir, Edward: A nyelvészet mint tudomány. Gondolat Kiadó, Budapest, 1971. Sikos T. Tamás–Szarka László (szerk.): Menšiny a Kultúrne spoločenstvá v Euregióne IsterGranum / Kisebbségek és kulturális közösségek az Ister-Granum Eurorégióban. Komárno– Komárom, 2008. Sirácky, Ján (a kol.): Slováci vo svete I-II. Matica slovenská, Martin, 1980.

187

Skutnabb-Kangas, Tove: Nyelv, oktatás, kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997. Štolc, Jozef: Nárečie troch jazykových ostrovov v Maďarsku. Bratislava, 1949. Szarka László: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Ister Kiadó, Budapest, 1998. Szépe György: Nyelvpolitika: múlt és jövő. Iskolakultúra, Pécs, 2001. Szilády Jenő: A Budapesti Kerepesi úti Evangélikus Egyházközség története. Budapest. 1951. (Kézirat, Budapesti Szlovák Evangélikus Egyházközség Könyvtára.) Tóth István: A Békés és Csanád megyei szlovákok anyanyelvi művelődési viszonyai 1919– 1944. Országos Szlovák Önkormányzat, Budapest, 1999. Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. Békéscsaba, 2008. Tuska Tünde: A Čabiansky kalendár 1920–1939 évfolyamaiban megjelent cikkek nyelvszemlélete. Doktori disszertáció. Budapest–Békéscsaba, 2002. Uhrin Erzsébet: Szlovák nyelv Magyarországon a nyelvhasználók szemszögéből. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/A_szlovak_nyelv_m agyarorszagon/pages/004_szlovak_nyelv.htm Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenčina v menšinovom prostredí – Szlovák nyelv kisebbségi környezetben. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. VÚSM, Békešská Čaba, 2004. Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenský jazyk v Maďarsku – A szlovák nyelv Magyarországon. I.-II. VÚSM, Békešská Čaba, 2008. Uhrinová, Alžbeta: Používanie materinského jazyka v kruhu békeščabianskej slovenskej inteligencie – A békéscsabai szlovák értelmiség anyanyelvhasználata. VÚSM, Békešská Čaba, 2004. Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig (1945–1948). Budapest, Pesti Kalligram, 2007. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/A_szlovak_nyelv_m agyarorszagon/pages/003_szlovak.htm Žiláková, Mária: Dynamika jazyka Slovákov v Maďarsku. Opera Slavica Budapestiensia Linque Slavicae. ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004. Weinreich, Uriel: Languages in Contact. Findings and Problems. Publications of Linguistic Circle of New York, Number 1. New York, 1953.

188

XII.2. Tanulmányok A magyarországi szlovákokról. In: J/5219 számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről. Budapest, 2001. október. Barth, Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1996 (7) 1. 3–25. p. Bartha Csilla: Kétnyelvűség, oktatás, kétnyelvű oktatás és a kisebbségek. Educatio, 2000 (9) 4. 761–775. p. Bartha Csilla: A kétnyelvűség és a nyelvcsere kutatása. Válogatott bibliográfia (1990–2001). In: Kovács Nóra–Szarka László (szerk.): Tér és Terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 461–476. Bartha Csilla: A kisebbségi nyelvek megőrzésének lehetőségei és az oktatás. In: Nádor Orsolya–Szarka László (szerk.): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-KözépEurópában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 56–75. p. Bartha Csilla: Nyelv, identitás és kisebbségek. A nemzeti identitás fogalmának értelmezései egy országos kutatás tükrében In: Tóth Ágnes–Vékás János (szerk.): Egység a különbözőségben. Az Európai Unió és a nemzeti kisebbségek. Friedrich Ebert Stiftung, Budapest, 2006. 57–84. p. Bartha Csilla: Az egynyelvűség tévhitétől a nyelvcseréig – egy magyarországi kisebbségek körében végzett kutatás eredményeiből In: Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17–18. októbra 2007. VÚSM, Békéscsaba, 2008. 38–56. p. Bindorffer Györgyi: Nyelvében él az etnikum. Identitás, nyelvi és kulturális reprezentáció egy magyarországi sváb faluban. Szociológiai Szemle, 1997/2. 125–141. p. Bindorffer Györgyi: Asszimiláció és túlélés. In: Kovács Nóra–Szarka László (szerk.): Tér és Terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 11–31. p. Bindorffer Györgyi: Asszimilációs folyamatok Csolnokon. Kisebbségkutatás, 2005. (14) 2. 160–170. p. Bindorffer Györgyi: Etnikai, nemzeti és kétnemzeti identitás. Előszó. In: Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében. Gondolat Kiadói Kör – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2007. 13. p. Bindorffer Györgyi–Horváth Sándor–Janek István–Krékity Tamás–Szabó Orsolya–Tolnai Mirjana: Asszimiláció, nyelvhasználat, identitás – a kettős identitás összehasonlító vizsgálata a magyarországi német, horvát, szerb, szlovák és szlovén kisebbség körében: szinkron és diakron dimenzióban. Munkabeszámoló. OTKA, 2006.

189

Bodó Csanád: Nyelvi szocializáció és nyelvi tervezés a moldvai magyar–román kétnyelvű beszélőközösségekben. http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf436.pdf Borbély Anna: Az életkor, a nem és az iskolázottság hatása a magyarországi románok román és magyar nyelvhasználatára. Hungarológia, 1993/3. 73–85. p. Borbély Anna: A nyelvcsere folyamata és kutatása. Nyelvtudományi Közlemények 98. kötet, 2000. 193–215. p. Borbély Anna: A nyelvcsere, illetőleg a nyelvmegőrzés és a települések összefüggése a magyarországi románoknál. Kisebbségkutatás, 2002. (11) 2. 334–343. p. Borbély Anna: A kisebbségi nyelv megőrzésének lehetőségei a magyarországi románoknál. In: Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhasználat. Gondolat Kiadói Kör–MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003. 95–113. p. Bölcs Matild: Anyanyelv – regionális nyelv, identitástudat – regionális identitástudat. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 2001. 216–224. p. Brubaker, Rogers: Az asszimiláció visszatérése? Regio. 2002. 13. 1. 3–23. p. Chlebniczki János: A magyarországi szlovák iskolaügy jelene és jövője. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó– MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001. 350–354. p. Dávid Zoltán: A magyarországi nemzetiségek 1990-ben. Valóság, 1993. (36) 10. 34–42. p. Dávid Zoltán: A nemzetiségi községek száma. Valóság, 1995. (38) 5. 69–77. p. Dorian, Nancy C.: Language shift in community and individual: The phenomenon of the laggard semi-speaker. International Journal of the Sociology of Language 25. 1980. 85–94. p. Drahos Ágoston–Kovács Péter: A magyarországi nemzeti kisebbségek oktatásügye 1945– 1990. Regio – Kisebbség, politika, társadalom. 1991. (2) 2. 167–192. p. Eiler Ferenc: Az országos német, szlovák, horvát kisebbségi önkormányzatok első négy évének működési tapasztalatai. In Csefkó Ferenc–Pálné Kovács Ilona (szerk.): Kisebbségi önkormányzatok Magyarországon. Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely–MTA RKK, Budapest, 1999. 172–184. p. Eiler Ferenc: Törekvések a kisebbségi önkormányzati választások reformjára, 1998–2004. In: Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 209–226. p. Erb Mária–Knipf Erzsébet: A magyarországi német kisebbség nyelve és nyelvhasználata az ezredfordulón.http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/Nemzeti_es _etnikai_kisebbsegek_mo_on%20a%2020_sz/pages/026_moi_nemet.htm

190

Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás Magyarországon a koalíciós években (1945–1948). Új Pedagógiai Szemle, 2004. (54) 4–5. 156–165. p. Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Kádár-korszakban. Új Pedagógiai Szemle, 2004. (54) 9. 82–94. p. Föglein Gizella: Nemzetiségi oktatás a Rákosi-kurzus idején. Új Pedagógiai Szemle, 2004. (54) 6. 98–105. p. Föglein Gizella: Nemzetiségi demográfiai dilemmák Magyarországon (1945–1980). Kisebbségkutatás, 2005. (14) 3. 366–377. p. Fried István: Szlovákok Pest-Budán a 19. században. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1990. (1) 3. 52–65. p. Fuzik, Ján: Slovenský jazyk v samosprávnej sfére. In: Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. VÚSM, Békéscsaba, 2008. 455–460. p. Fügedi Erik: Beiträge zur Siedlungsgeschichte der Slowaken im 18. Jh. auf dem Gebiet des heutigen Ungarn. Studia Slavica 11. 1965. 53–61. p. Fügedi Erik: Az agrár jellegű szlovák település a török alól felszabadult területen. Agrártörténeti Szemle, 1966. (8) 3. 313–331. p. Gal, Susan: Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1991. (2) 1. 66–76. p. Gal, Susan: Language Shift. In: Goebl, Hans–Nelde, Peter H.–Starý, Zdeněk–Wölck, Wolfgang (eds.): Kontaktlinguistik/Contact Linguistics/Linguistique de Contact: Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung/An International Handbook of Contemporary research/Manuel international des recherches contemporaines. 1996. 586– 594. p. Gál Noémi: Nyelvi revitalizáció és nyelvi tervezés. In: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás I. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest–Debrecen, 2007. 33–40. p. Gál Noémi: Veszélyeztetett nyelvek és a nyelvfelélesztés. Korunk, 2009. Február http://epa.oszk.hu/00400/00458/00146/galn.html Gáll Ernő: A sajátosság méltósága és ami mögötte van. In: Gáll Ernő: A sajátosság méltósága. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. Gereben Ferenc: Az anyanyelv az identitástudat szerkezetében. Regio. Kisebbség, politika, társadalom. 1998. 9. évf. 2. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00032/pdf/06.pdf Görömbei András: Anyanyelv, irodalom, tudomány, nemzettudat. www2.mta.hu/fileadmin/szervezetek/hatarontuli/ATT00672.doc

191

Gyáni Gábor: Etnicitás és akkulturáció a századfordulós Budapesten. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1995. (6) 1–2. 101–113. p. Gyivicsán Anna: A szlovák kultúra változása városi környezetben: Nyíregyháza. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1991. (2) 1. 35–56. p. Gyivicsán Anna: Látlelet egy nemzetiségről: a magyarországi szlovákok. In: Gyivicsán Anna: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói II. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2003. Gyivicsán Anna: Az etnikai kulturális modellek nyelvi és tartalmi dualitása. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 63–75. p. Gyivicsán Anna: A magyarországi szlovákok nemzetiségi tipológiája. In: Jakab Albert Zsolt– Peti Lehel: Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 183–210. p. Divičanová, Anna: Ambivalentné hodnoty slovenského jazyka v Maďarsku v stredoeurópskom kontexte. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária: Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 16-17. októbra 2003. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 22– 23. p. Gyurgyík László: Az asszimilációs folyamatok vizsgálata – komplex megközelítésben – a szlovákiai magyarság körében Kisebbségkutatás, 2003. 1. 10–43. p. Haugen, Einar: Planning for a standard language in modern Norway. Anthropological Linguistics, 1959. 8–21. p.; Haugen, Einar: Linguistics and language planning. In: W. Bright (ed.), Sociolinguistics, 50–71. p. Mouton, The Hague, 1966. Hollósyová, Zuzana: Používanie slovenského jazyka v samosprávnom prostredí. In: Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. VÚSM, Békéscsaba, 2008. 498–499. p. Homišinová, Mária: A magyarországi kisebbségek egyéni és csoportidentitásáról In: Kovács Nóra–Szarka László (szerk.): Tér és Terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 33–40 p. Homišinová, Mária: A magyarországi szlovák értelmiség etnikai identitása. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 2004. (15) 1. 139–158. p. Homišinová, Mária: Jazykovo-komunikačné správanie poslancov slovenských menšinových samospráv v Maďarsku. In: Tóth, Alexander Ján–Uhrinová, Alžbeta (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 17-18. októbra 2007. Békéscsaba, 2008. 461–469. p.

192

Homišinová, Mária: A magyarországi szlovákok. A szociális és etnikai identitás konstrukciójának elméleti és empirikus elemzése. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 211–245. p. Hoóz István: Népszámlálás és nemzetiség. Kisebbségkutatás, 2000. (9) 4. 592–598. p. Hrivnák Mihály: A budapesti szlovákok jelenlegi helyzete. In Hrivnák Mihály (szerk.): Kultúrne dedičstvo budapeštianskych Slovákov. Etnikum Kiadó, Budapest, 1998. Humboldt, Wilhelm von: Az emberi nyelvek szerkezetének különbözőségéről és ennek az emberi nem fejlődésére gyakorolt hatásáról. In: Telegdi Zsigmond–Ara Kovács Attila (szerk.): Wilhelm von Humboldt válogatott írásai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. 69– 115. p. Imre Anna: A nyelv(ek) szerepe a nemzetiségi szülők iskolával szembeni elvárásaiban In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 2001. 329–340. p Knipf Erzsébet–Erb Mária: A magyarországi német kisebbség nyelve és nyelvhasználata az ezredfordulón. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 2001. 311–327. p. Kováčová, Anna: Časopis Budapeštiansky Slovák ako šíriteľ slovenskej kultúry a litery. In: Uhrin Erzsébet–Zsilák Mária (szerk.): Slovenský jazyk v Maďarsku. Bibliografia a štúdie – II. VÚSM, Békešska Čaba, 2008. 81–116. p. Krauss, Michael: The world's languages in crisis. Language 68 (1). 1992. 1–42. p. Krupa András: A magyarországi szlovákok és a lakosságcsere. In: Molnár Imre–Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák–magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 2007. 172–187. p. Lanstyák István: Az anyanyelv és a többségi nyelv oktatása a kisebbségi kétnyelvűség körülményei között. Regio – Kisebbség, politika, társadalom 1994. (5) 4. 90–116. p. Lesznyák Márta: Kétnyelvűség és kéttannyelvű oktatás. In: Magyar Pedagógia, 1996. (96) 3. 217–230. p. http://www.magyarpedagogia.hu/document/Lesznyak_MP963.pdf Mandel Kinga: Az iskola mint kulturális revitalizációs törekvések színtere többnemzetiségű közösségekben. Kutatási jelentés. 6 p. Molnár Éva: Te tót (német) vagy! – mondta anyám magyarul. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1993. (4) 1. 134–149. p. Örkény Antal–Sík Endre: Szlováknak lenni Magyarországon. In: Kolosi Tamás–Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. TÁRKI, Budapest, 2010. 327–347. p.

193

Örkény, Antal–Sík, Endre–Surányi, Ráchel: The Slovak Minority in Hungary. Research Report #5. Contextual and empirical reports on the ethnic minorities in Central and Eastern Europe. http://www.enri-east.net/wp-content/uploads/The_Slovak_Minority_in_Hungary.pdf Péntek János: Anyanyelv és identitástudat. http://debszem.unideb.hu/pdf/dsz20103/Pentek%20Janos.pdf Sándor Klára: Az élőnyelvi vizsgálatok és az iskola: a kisebbségi kétnyelvűség. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1995. (6) 4. 121–148. p. Sándor Klára: Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/humfold/szocling/Sandor_K/corvina.htm Skutnabb-Kangas, Tove: A kisebbségi oktatás fejlődésének szakaszai. Regio – Kisebbség, politika, társadalom 1994. (5) 3. 3–18. p. Šusteková, Ivana: Remeselníci – medzilokálne kontakty – asimilácia. In: Uhrinová, Alžbeta– Žiláková, Mária (eds.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 360. p. Szabó A. Ferenc: A második világháború utáni magyar–szlovák lakosságcsere demográfiai szempontból. Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1991. 2. évf. 4. sz. Szabó Orsolya: Problém dvojjazyčnosti a dvojitej identity Slovákov v Mad’arsku v zrkadle štatistických údajov. In: Uhrinová, Alžbeta–Žilaková, Mária (red.): Slovenčina v menšinovom prostredí (Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Mad’arsku Békešská Čaba, 16–17. októbra 2003.) Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2004. 392–407. p. Szabó Orsolya: Reform vagy módosítás? A magyarországi kisebbségi törvény koncepcionális megújítása. In: Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 191–206. p. Szabó Orsolya: A Budapesten élő szlovák kisebbség identitása. Pro Minoritate, 2005. Tél, 73–90. p. Szabó Orsolya: „... és vége is, mert többen nincsenek” In: A. Gergely András–Papp Richárd– Prónai Csaba (szerk.): Kultúrák között. Hommage à Boglár Lajos. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2006. 286–291. p. Szabó Orsolya: Interetnikus viszonyok és kapcsolatok Pilisszentkereszten. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel: Kisebbségek interetnikus kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 257–276. p. Szabó, Orsolya: Double identity? The Slovak Communities of Budapest and Piliscsév. In: Barszczewska, Agnieszka–Peti, Lehel (eds.): Integrating Minorities: Traditional Communities and Modernization. The Romanian Institute for Research on National Minorities–Kriterion, Cluj-Napoca, 2011. 175–207. p.

194

Szarka László: A kisebbségi kérdés a magyar–csehszlovák kapcsolatokban. Regio – Kisebbségtudományi Szemle 1990. (1) 3. 231–244. p. Szarka László: A magyarországi kisebbségek asszimilációja és fogyása Trianontól napjainkig. Pro Minoritate, 1996. Ősz, 4–10. p. Szarka László: A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó– MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001. 30–40. p. Szoták Szilvia: A veszélyeztetett nyelvekről. Kisebbségkutatás, 2004. (13.) 1. 37–50. p.

A

magyar

nyelv

Burgenlandban.

Tajfel, Henri–Turner, John C.: The Social Identity Theory of Intergroup Behavior. In: Austin, William G.–Worchel, Stephen (eds.): Psychology of Intergroup Relations. Nelson Hall, Chicago, 1986. 7–24. p. Henri Tajfel: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. In: Lengyel Zsuzsanna (Vál.): Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. http://www.tankonyvtar.hu Tóth Ágnes–Vékás János: Határok és identitás. A 2001. évi magyarországi népszámláláskor kisebbségi nemzeti-etnikai kötődést vallott külföldön születettek jellemzői. In: Kovács Nóra– Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 135–189. p. Tóth Ágnes–Vékás János: Család és identitás. A vegyes házasság szerepe a magyarországi kisebbségi közösségek reprodukciójában. Demográfia, 2008. (51.) 4. 329–355. p. Tóth, Alexander–Tušková, Tünde–Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária: Jazyková situácia v Slovenskom Komlóši. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Používanie slovenského jazyka v Békéšskej župe. VÚSM, Békéscsaba, 2005. 240–324. p. Tóth István: Szlovák nemzetiségi törekvések a két világháború között. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1994. (5) 1. 156–174. p. Tóth Sándor János: A magyarországi szlovák nyelv kutatásának elméleti és módszertani alapjai. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Slovenský jazyk v Maďarsku Bibliografia a štúdie I. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2008. Tóth Sándor János: Szlovák nyelvhasználat az iskolákban. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/A_szlovak_nyelv_m agyarorszagon/pages/005_szlovak_nyelvhasznalat.htm Uhrinová, Alžbeta: Používanie slovenského jazyka v Békešskej župe. In: Uhrinová, Alžbeta– Žiláková, Mária (eds.): Používanie slovenského jazyka v Békešskej župe. VÚSM, Békéscsaba, 2005. 72–143. p.

195

Uhrin Erzsébet: Szlovák nyelv Magyarországon a nyelvhasználók szemszögéből. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária: Slovenský jazyk v Maďarsku. Bibliografia a štúdie I. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2008. 145–223. p. Vadkerty Katalin: A csehszlovák–magyar lakosságcsere hivatalos szlovák értékelése. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1993. (4) 3. 119–139. p. Vámos Ágnes: A tannyelv fogalma – a tannyelv szerepe. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001. 303–310. p. Vančóné Kremmer Ildikó: Észrevételek a gyermekkori kódválasztás és kódváltás változásairól. In: Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről. Kalligram Kiadó, Bratislava, 1998. 116 p. Yinger, Milton J: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 2002. (13.) 1. 34. p. Zsilák Mária: A magyarországi szlovákok nyelvállapotáról és kétnyelvűségéről. In: Győri Nagy Sándor (szerk.): Kétnyelvűség a Kárpát-medencében I. Széchenyi Társaság, Budapest, 1991. 53–59. p. Zsilák Mária: Változó világ – változó világkép. In: István Nyomárkay (red.): Hungaro-Slavica 2001. Studia in honorem Iani Bańczerowski professoris Universitatis Scientiarum de Rolando Eötvös nominatae. ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézet, Budapest, 2001. 326–333. p. Žiláková, Mária: Slovenčina v Maďarsku na začiatku 21. storočia. In: Uhrinová, Alžbeta– Žiláková, Mária (ed.): Slovenčina v menšinovom prostredí. Materiály z medzinárodnej vedeckej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békešská Čaba, 16–17. októbra 2003. VÚSM, Békéscsaba, 2004. 433–444. p. Žiláková, Mária: Jazykový obraz sveta. Slovákov v Maďarsku v kontexte bilingvizmu. In: Žiláková, Mária: Dynamika jazyka Slovákov v Maďarsku. Opera Slavica Budapestiensia Linque Slavicae. ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 2004. 143–152. p. Žiláková, Mária: Premeny neštandardizovaných a štandardizovaných podôb slovenského jazyka v Békešskej župe. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária (eds.): Používanie slovenského jazyka v Békešskej župe. VÚSM, Békéscsaba, 2005. 24–72. p. Žiláková, Mária–Tušková, Tünde: Jazyková charakteristika ekumenického časopisu – Cesta, Pravda a Život. In: Divičanová, Anna–Uhrinová, Alžbeta (eds.): 15 rokov Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. VÚSM, Békešská Čaba, 2005. 197-213. p. Zsilák Mária: Odumieranie nárečí na slovenských jazykových ostrovoch v Maďarsku. In: Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária: Slovenský jazyk v Maďarsku Bibliografia a štúdie I. Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, Békéscsaba, 2008. 58–91. p. Zsilák Mária: A nyelvjárások elhalásának folyamata a magyarországi szlovák nyelvszigeteken. In: Jakab Albert Zsolt–Peti Lehel (szerk.): Kisebbségek interetnikus

196

kontaktzónában. Csehek és szlovákok Romániában és Magyarországon. Kisebbségkutató Intézet–Kriterion, Kolozsvár, 2010. 95–107. p.

Nemzeti

197

XII.3. Cikkek 50 éves a Ľudové noviny. Barátság, 2008. XV. évf. 1. sz. 5596–5599. p. Fuzik János: Az intézményesülési folyamat jövője, távlatai az Országos Szlovák Önkormányzat szemszögéből. Barátság, XVII. évf. 1. sz. 6320–6321. p. István Anna: „A jövő csupa múltból áll”. Napút, 2007. 7. sz. 5–7. p. Kósa Pál: A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség http://church.lutheran.hu/rakoskeresztur/rkertortenet/rktoc01.htm

Története.

Kovács Anna: Józsefváros a budapesti szlovákok legjelentősebb „szigete”. Barátság, 2002. IX . évf. 5. sz. 3692–3693. Kovács Anna: Ruppeldt káplán naplójából. Napút, 2007. 7. sz. 30–39. p. Kovács Anna: A pesti szlovák evangélikus egyház története kezdetektől 1873-ig. Az egyházak és a régió nemzeti kultúrái V. A pesti szlovák evangélikusok vezetői a dualizmus idején – 1. http://m.blog.hu/ce/centralog/file/bachat1uj-modulcs39.pdf Kugler József: Nehéz honcsere. Dilemmák a második világháború után. Napút, 2007. 7. sz. Papadopulosz Dóra: A Vertigo Szlovák Színházról. Barátság, 2010. XVII. évf. 2. sz. 6393– 6394. p. Patayné Fábián Éva: 60 éve együtt. A Magyarországi Szlovákok Szövetségének jubileuma Barátság, 2009. XVI. évf. 2. sz. 6012–6014. p. Paulik Antal: Szlovák kisebbségi oktatás Magyarországon. Barátság, XIII. évf. 4. sz. 5046– 5051. p. Szarka László: Pest és Buda, mint a szlovákok politikai központja. Barátság, V. évf. 6. sz. 2307. p. Szarka László: Pest és Buda, mint a szlovákok politikai központja. Budapeštiansky Slovák, 1998. június 15. Uhrin Erzsébet: Nyelv és identitás a magyarországi szlovákoknál. Barátság, 2008. XV. évf. 6. sz. 5896–5898. p.

198

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ. Szabó Orsolya

Recommend Documents