DOKTORI DISSZERTÁCIÓ PRESZTÍZSTÁRGYAK, PRESZTÍZSTÁRGY- GAZDASÁG ÉS ETNIKAI IDENTITÁS AZ ERDÉLYI GÁBOROK KÖZÖTT

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ BERTA PÉTER:

PRESZTÍZSTÁRGYAK, PRESZTÍZSTÁRGYGAZDASÁG ÉS ETNIKAI IDENTITÁS AZ ERDÉLYI GÁBOROK KÖZÖTT MAGYAR ÉS ÖSSZEHASONLÍTÓ FOLKLORISZTIKA DOKTORI ISKOLA. A DOKTORI ISKOLA VEZETŐJE: PROF. VOIGT VILMOS.

A bizottság elnöke: Dr. Voigt Vilmos, DsC, egyetemi tanár Bírálók: Dr. Fejős Zoltán, CsC Dr. Szarvas Zsuzsanna, PhD Tagok: Dr. Görög-Karády Veronika, PhD A bizottság titkára: Dr. Bárth Dániel, PhD Témavezető: Dr. Verebélyi Kincső, DsC, egyetemi tanár

BUDAPEST, 2007.

1

TARTALOMJEGYZÉK 1. Bevezetés 4 2. Köszönetnyilvánítás 8 3. A terepmunka helyszínéről 9 4. A (terep)munkamódszerekről 18 5. A romani nyelvű kifejezések és szövegrészek írásmódjáról 22 6. Presztízsgazdaság(ok) 24 6.1. Veblen és a „hivalkodó fogyasztás” 24 6.2. Bourdieu ökonomizmus-kritikája és a „szimbolikus tőke” 30 6.3. Appadurai és a „verseny-gazdaság” 33 6.4. Harrison és az intellektuális javak presztízsgazdasága 34 6.5. Presztízsgazdaság(ok) 40 7. Megélhetési stratégiák a gáborok között 52 7.1. „Kódosan beszélni”. A gazdasági titkolózás (economic secrecy) mint erőforrás és stratégia 52 7.2. Megélhetési stratégáik 1990 előtt 65 7.3. Megélhetési stratégiák 1990 után 78 7.3.1. A nagyfalusi romák és a közvetítő kereskedelem (Romániában és külföldön) 79 7.3.2. A közvetítő kereskedelem gazdasági sikerességének okai 91 7.3.2.1. A migráció 91 7.3.2.2. A rugalmas kereskedői profilváltás képessége 95 7.3.2.3. A benyomáskeltés-bizalomépítés stratégiái a házalás során 95 7.3.2.3.1. Az etnikai identitásszimbólumok alulkommunikálása: az etnikai mimikri 96 7.3.2.3.1.1. Az etnikai mimikri korlátai Magyarországon 102 7.3.2.3.2. Az etnikai identitásjegyek „reflektorfénybe állítása”: a hivalkodó etnicitás 104 7.3.2.3.3. Identitáskölcsönzés/identitásimitáció 109 7.3.2.3.4. Az etnikai identitás diszkurzív „újrakeretezése”: a részleges identitásközösség illúziójának diszkurzív megteremtése 110 7.3.2.3.5. A deprofesszionalizálás és a morális gazdaság mint benyomáskeltési stratégia 110 8. A gábor presztízstárgy-definíció 113 9. A gábor presztízstárgy-gazdaság kialakulásának (valószínűsíthető) magyarázata és a tárgybeszerzés külső (gázsó) forrásai 121 10. Gázsó műtárgyból gábor presztízstárgy és etnikai identitásszimbólum: a tárgy új kulturális és társadalmi identitásának megkonstruálása 133 10.1. Rekontextualizált tárgyak, (transz)kulturális tárgyéletrajzok 133 10.2. A gázsóktól vásárolt tárgy dekontextualizálása: az árucikk-fétisizmus mint kiüresítő gyakorlat 137 10.3. A tárgy gáborok általi rekontextualizálása 143 10.3.1. A gázsó műtárgy tárgyi tulajdonságait érintő reklasszifikáció: a gábor presztízstárgy-esztétika 143 2

10.3.2. A tárgy gábor társadalmi karrierjének megalkotása 154 10.3.2.1. A presztízstárgy genealógiája: a korábbi gábor tulajdonosok sora. A genealógia-alkotás mint panteonizáció 155 10.3.2.2. A ŕomano tulajdonnév-adás 156 10.3.2.3. A tárgytörténeti karakter 163 10.3.2.4. Az értékkülönbség antropomorfizálása: a presztízstárgyak társadalminemi identitása 164 11. Presztízstárgyak Nagyfaluban 168 12. A roma presztízstárgyak legfontosabb értékaspektusai: a szimbolikus és a tárgyi patina 172 12.1. A presztízstárgy roma genealógiája mint szimbolikus-mnemonikus patina 172 12.2. A tárgyi patina mint értékforrás 176 13. A presztízstárgy-gazdaság mint a tárgyi javak fogyasztásának elitregisztere 178 14. Az ideális presztízstárgyállapot: az elidegeníthetetlen apai ági identitásszimbólumlétmód 203 15. A presztízstárgyak legfontosabb funkciói: lemezo és rezerva 211 16. Összefoglalás: az érték etnicizálása – az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat 213 16.1. A presztízstárgy-fogalom alapját alkotó értékegyezmények érvényességének hatóköre 214 16.2. A korábbi gábor tulajdonosok hírneve mint „árucikk” 218 16.3. A presztízstárgy-gazdaság résztvevői struktúrája 218 17. Képmelléklet 222 18. Irodalom 225

3

1. BEVEZETÉS A dolgozat fókuszáról és szerkezetéről. A dolgozatban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam egy erdélyi roma etnikai alcsoport – a gáborok – presztízstárgyait és presztízstárgy-gazdaságuk néhány jellemző vonását. A számos lehetséges, értelmezésreelemzésre váró jelenség és összefüggés közül két kérdéskört vizsgálok meg közelebbről: a presztízstárgyakkal, vagyis az antik ezüstből készült poharakkal (taxtaj) és fedeles kupákkal

(kana)

kapcsolatos

értékalkotás

és

-tulajdonítás

roma

stratégiáit

és

szervezőelveit, valamint a presztízstárgy-gazdaság és az etnikai identitás kapcsolatát. A dolgozat egy olyan jelenség elemzésére vállalkozik, amelynek vizsgálatára a hazai (és a nemzetközi) néprajzi-antropológiai szakirodalom eddig elenyésző figyelmet fordított. Habár a XIX-XX. század fordulóján „az erdélyi czigányok” tulajdonát képező különféle ezüsttárgyak iránti érdeklődés jelei egyértelműen felfedezhetőek voltak (lásd a kilencedik fejezetet), az első világháborút követően egészen az 1990-es évek elejéig lényegében alig találunk olyan beszámolókat, amelyek e tárgyak jelenlétére utaltak, vagy a romák közötti társadalmi-gazdasági jelentőségével foglalkoztak volna. A jelen bevezetést, a köszönetnyilvánítást, a terepmunka helyszínéről és a (terep)munkamódszerekről szóló bekezdéseket, valamint a romani nyelvű kifejezések írásmódját érintő megjegyzéseket követően a dolgozat hatodik fejezete a presztízsgazdaság fogalmát tárgyalja, röviden bemutatva az antropológiai-szociológiai szakirodalom néhány olyan fontosabb munkáját (olyan szerzőkét, mint Veblen, Bourdieu, Appadurai és Harrison), amelyek meghatározó szerepet játszottak a fejezet második felében olvasható presztízsgazdaság-fogalom „alkotóelemeinek”

kialakítása

(résztvevői

során.

struktúra,

a

A

fejezet

a

presztízsgazdaságok

presztízsgazdaságban

való

részvétel

„szabálykönyve” stb.) vizsgálatát követően kitér azok legfontosabb társadalmi-politikai funkcióinak elemzésére, vagyis arra keres magyarázatot, hogy a presztízsgazdaság miért elterjedt eszköze, illetve színtere a társadalmi viszonyok reprezentálásának és manipulálásának. A hetedik fejezet a nagyfalusi (illetve általában a) gáborok megélhetési stratégiáit vizsgálja meg közelebbről, részben az e tárgyú visszaemlékezésekre, részben pedig saját tereptapasztalataimra támaszkodva. A fejezet kitér a gazdasági titkolózás (economic secrecy) mint erőforrás különböző megjelenési formáinak és jelentőségének a vizsgálatára, 4

a különféle jövedelemszerzési módok közül pedig külön figyelmet szentel a közvetítő kereskedésnek, részletesen elemezve e megélhetési stratégia sikerességének legfontosabb okait: a nagyfokú migrációt, a rugalmas profilváltás képességét, valamint a romák által a házalás során alkalmazott benyomáskeltési-meggyőzési stratégiákat. A jövedelemszerzési módok vizsgálata fontos része a gábor presztízstárgyak vizsgálatának, mivel jelentős mértékben hozzájárul a presztízstárgy-gazdaság pénzügyi hátterének megértéséhez. A nyolcadik fejezet a gábor presztízstárgyak két nagy osztályát mutatja be, a kilencedik fejezet pedig a gábor presztízstárgy-gazdaság kialakulásának (valószínűsíthető) magyarázatával foglalkozik. A tizedik fejezet azt az összetett és időigényes folyamatot teszi vizsgálat tárgyává, amely során a gázsóktól (vagyis a nem-romáktól) megvásárolt műtárgyból idővel teljes értékű1 gábor presztízstárgy és etnikai identitásszimbólum lesz. A fejezet részletesen elemzi a tárgyak dekontextualizálásának folyamatát, vagyis megvizsgálja, hogy a romák miként viszonyulnak a tárgyak korábbi gázsó társadalmi karrierjéhez, jelentéséhez és jelentőségéhez. Ezt követően kitér a rekontextualizálás technikáira: a gázsó műtárgy tárgyi tulajdonságait érintő reklasszifikációra, a tárgy gábor genealógiájának kialakulására, a ŕomani tulajdonnév-adásra, a tárgytörténeti karakter definiálására, valamint arra, hogy a gáborok miként ruházzák fel ezeket a tárgyakat társadalminemi identitással. A tizenegyedik fejezet a terepmunka leghosszabb szakaszának színhelyéül szolgáló településen, Nagyfaluban2 található presztízstárgyakat vizsgálja meg közelebbről. A fejezet kitér a nagyfalusi presztízstárgyak számára, a két nagy tárgy-osztály egymáshoz viszonyított arányára, és külön figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy mióta rendelkeznek a nagyfalusi romák ezüst presztízstárgyakkal. A tizenkettedik fejezet a presztízstárgyak legfontosabb értékaspektusaival: a szimbolikus-mnemonikus (a presztízstárgy roma genealógiája), valamint a tárgyi patina (a „történelembe ágyazottság” tárgyi vonatkozásai) kérdésével foglalkozik. A tizenharmadik fejezet a presztízstárgyak-tranzakciókkal, a presztízstárgyterminológiával stb. kapcsolatos olyan példák sorát mutatja be, amelyek alátámasztják azt az állítást, hogy a szóban forgó ezüst poharak és kannák a tárgyi javak fogyasztásának elit1 Teljes értékű presztízstárgy = olyan tárgy, amely a gábor presztízstárgy-definícióban rögzített három tárgyi és egy szimbolikus előfeltételnek egyaránt megfelel. 2 A Nagyfalu kifejezés – magától értetődő módon – nem a kérdéses település valódi neve, hanem „álnév”. Az elnevezés eredetére vonatkozóan lásd később. 5

regiszterét alkotják a gáborok között. A fejezet kitér továbbá arra a jelenleg még „felszín alatti”-nak tekinthető, generációk közötti értékkonfliktusra, amely a rendszerváltást követően annak köszönhetően bontakozott ki, hogy a fiatalabb generációk egyre határozottabban és egyre többször juttatták kifejezésre a „létminimum”, az „alapvető szükségletek” fogalmainak az újrafogalmazására irányuló igényüket. Ez az igény a rendszerváltást követő gazdasági változásokra (a 80-as évek Romániájában jószerével ismeretlen árubőség megjelenésére, a fogyasztói preferenciák és érzékenység ezzel magyarázható átalakulására stb.), valamint a romák gazdasági sikerességére vezethető vissza, és jelentős hatást gyakorol a presztízstárgyakhoz való viszonyra, azok társadalmi megítélésére. A tizennegyedik fejezet – a tulajdonviszonnyal és a presztízstárgy-terminológiával kapcsolatos példák sorára támaszkodva – bemutatja a gábor presztízstárgyak ideális létállapotát: az elidegeníthetetlen apai ági identitásszimbólum-létmódot. Amint arra részletesen is kitérek, e tárgy-létmód lényege az, hogy a romák a legértékesebb presztízstárgyakat igyekeznek mindaddig távol tartani az árucikk-létmódtól, vagyis mindaddig megőrizni azokat saját családjuk és apai águk birtokában, ameddig ezt anyagi helyzetük lehetővé teszi. Vagyis a gábor presztízstárgy-tulajdonosok végső célja az, hogy ezek a tárgyak idővel apai ági identitásszimbólumokká, az apai ági történelem és identitás ikonikus reprezentációivá váljanak. A tizenötödik fejezet a presztízstárgyak legfontosabb funkcióit tekinti át röviden. Egyrészt elkülöníti a státusversengés-státuspolitika fogalmaihoz szorosan kapcsolódó lemezo funkciót, másrészt azt mutatja be, hogy habár az ezüstpoharak és kannák elsősorban olyan presztízstárgyak, amelyek esetében a birtoklástól remélt elsődleges, vágyott haszonforma a presztízs, a gáborok értelemszerűen nem feledkeznek meg arról, hogy ezek a tárgyak milyen jelentős összegekért cserélnek gazdát közöttük. Másként fogalmazva: e tárgyak számottevő gazdasági jelentőséggel is rendelkező, szükség esetén pénzzé tehető vagyontárgyak, vagyis tartalékként is szolgálnak (rezerva funkció). Végül a tizenhatodik fejezet – a dolgozat összefoglalása – a gábor presztízstárgyfogalom alapját alkotó értékegyezmények érvényességének hatókörével, valamint a presztízstárgy-gazdaság résztvevői struktúrájával kapcsolatos észrevételek alapján – amellett érvel, hogy e presztízstárgyak több szempontból is etnicizált javak, a velük való foglalatosság pedig nagyra értékelt etnikai identitásgyakorlatnak minősül az erdélyi 6

gáborok között. A dolgozatot egy képmelléklet, valamint a bibliográfia zárja.

7

2. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálával és köszönettel tartozom mindazoknak a romáknak, akik a terepmunka során megajándékoztak barátságukkal, bizalmukkal és türelmükkel. Különleges hálával és köszönettel tartozom továbbá Szalai Andreának, aki a terepmunka, valamint a doktori dolgozat elkészítése során mindvégig társam és kollégám volt – szakmai hozzáértése, türelme és támogatása nélkül a doktori dolgozat bizonyosan nem készülhetett volna el. Ugyancsak külön köszönettel tartozom Michael Stewartnak, aki pótolhatatlan segítséget nyújtott a terepmunka megszervezése, valamint a londoni könyvtári kutatások során, és szakmai-kritikai észrevételeivel mindvégig segítette a doktori dolgozat formálódását. Végül, de cseppet sem utolsó sorban, külön köszönet illeti Vargyas Gábort, aki a terepmunka és az adatfeldolgozás során kollégaként és magánemberként egyaránt mindvégig kiállt mellettem – szakmai és emberi támogatása, biztatása nélkülözhetetlen segítséget jelentett számomra a kutatómunka során felmerülő nehézségek megoldásában. Köszönettel tartozom továbbá mindazoknak, akik elolvasták a dolgozat egy-egy fejezetét, és tanácsaikkal, kritikai észrevételeikkel segítették azok formálódását: Tim Dantnek (University of East Anglia, Szociológia T.), Susanne Küchlernek (University College London, Antropológia T.), Kürti Lászlónak (Miskolci Egyetem, Politikatudományi T.), Daniel Millernek (UCL, Antropológia T.), Fred Myersnek (New York University, Antropológia T.), Michael Stewartnak (UCL, Antropológai T.), Viviana A. Zelizernek (Princeton University, Szociológia T.) és Jim Weilnek (Science Museum of Minnesota). Köszönöm továbbá munkahelyi vezetőimnek: Hoppál Mihálynak (MTA NKI), PaládiKovács Attilának (MTA NKI), Sárkány Mihálynak (MTA NKI), Vargyas Gábornak (PTE, Néprajz és Kulturális Antropológia T.), Verebélyi Kincsőnek (ELTE Folklór T.) és Voigt Vilmosnak (ELTE Folklór T.; Magyar és Összehasonlító Folklorisztika PhD Program) hogy támogatták az Erdélyben végzett terepmunkát. Köszönöm Berta Tamásnak a XIX-XX. század fordulóján publikált, német nyelvű tanulmányok gondos fordítását. A terepmunkát az alábbi szervezetek támogatása tette lehetővé: Fotoplus Kft, Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Open Society Institute (Budapest), OTKA (F 029504), Soros Alapítvány. Támogatásukat ezúton is köszönöm. 8

3. A TEREPMUNKA HELYSZÍNÉRŐL

A doktori dolgozat alapjául egy tizennyolc hónapos terepmunka szolgál, amelyre 1998 és 2005 között került sor az Erdély- és Románia-szerte gábor néven ismert roma etnikai alcsoport egyes közösségeiben. A terepmunka leghosszabb részének helyszíne egy három települést, illetve az ott élő gábor roma közösségeket magában foglaló Maros megyei mikrorégió volt. Az évek során számos olyan gábor családdal is megismerkedtem, és többé-kevésbé rendszeres kapcsolatot tartottam fenn, amelyek a mikrorégió körüli más településeken, a közeli megyeszékhelyen, Erdély távolabbi nagyvárosaiban, vagy éppen Magyarországon élnek. A vizsgált roma etnikai alcsoport tagjai a gázsókkal folytatott kommunikációban, a kifelé irányuló önmeghatározás folyamán előszeretettel használják a „gábor”, vagy a „kalapos gábor” etnonimákat (endo-ethnonym for external self-identification). Ugyanerre az

etnikai

alcsoport-határra

egymás

között

rendszerint

egy

másik,

a

belső

önmeghatározáson alapuló etnonimával (endo-ethnonym for internal self-identification): az amaŕe feli ŕoma, vagyis „mi-féle, magunkfajta romák; olyan romák, mint mi” kifejezéssel utalnak (vö. Piasere 1985). Meg kell jegyeznem azonban, hogy a gábor terminus etnonimaként való használata egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szóban forgó etnikai alcsoporthoz tartozó valamennyi ŕom és ŕomnji3 vezetékneve egységesen Gábor lenne. Habár a Gábor vezetéknévvel körükben valóban gyakran találkozhatunk, a Burcsa, a Rostás, a Báránka stb. hasonlóképpen elterjedt vezetékneveknek számítanak a kérdéses etnikai alcsoportban4. A fent említett mikrorégió „központja”, ahol a terepmunka során a legtöbb időt töltöttem el, és ahonnan a legrészletesebb ismereteim származnak, egy megközelítőleg nyolcszáz főt számláló, romani anyanyelvű gábor közösség. A közösségnek otthont adó 3 A ŕom, ŕomnji, roma kifejezések a dolgozatban a gábor etnikai alcsoporthoz tartozó személyekre utalnak. Ŕomnji, ’nő’; ŕom, ’férfi’. Mindkét terminus három fontosabb aspektust foglal magában: etnikai csoport-tagság, társadalmi nem, családi állapot (a kérdéses személyek házasok, vagy legalább egyszer már azok voltak). 4 Itt jegyzem meg, hogy – szemben néhány más kutatóval, akik ugyancsak gábor közösségekben végeztek hosszabb-rövidebb terepmunkát – anonimitásuk megőrzése érdekében a doktori dolgozatban konkrétan említett valamennyi roma személy keresztnevét megváltoztattam. 9

településre az ott lakó, valamint a máshol élő gáborok azért, hogy annak az etnikai alcsoporton belüli társadalmi jelentőségét kifejezzék, gyakran utalnak a Baro gav, ’Nagy falu’ vagy a Čentro, ’Centrum’ metaforákkal. A továbbiakban magam is a romani politikai diskurzusból átvett Nagyfalu metaforát használom. A gáborok által a településnek tulajdonított, megkülönböztetett társadalmi jelentőség az itt élő romák nagy számával, a település nem-roma lakóinak átlagos életszínvonalához képest magasnak mondható gazdasági státusával, valamint azzal a ténnyel magyarázható, hogy a gáborok között dominánsnak tekintett egyik apai ág tagjainak a jelentős része ezen a településen él. Amint azt a megélhetési stratégiák elemzése során később részletesen is bemutatom, a nagyfalusi romák között ma legelterjedtebbnek tekinthető jövedelemszerzési mód a kereskedés (bižnico). Terepmunkám idején a romák többsége elsősorban használt ruhákkal és cipőkkel, nemesfémekkel, ékszerekkel, régiségekkel, edénykészletekkel, valamint szőnyegekkel és függönyökkel kereskedett. Néhány – családi vállalkozás („associate familie”) formájában tevékenykedő – roma család bádogos munkákból, valamint

egyéb

építőipari

megbízásokból

tartotta

el

magát,

de

–

kiegészítő

tevékenységként – gyakran alkalmazott megélhetési stratégiának számított a kölcsönadás is. A helyi kăldărar (vagyis: üstkészítő, rézműves) ágakhoz tartozó családok megélhetésének egy részét korábban biztosító rézművesség a rendszerváltást megelőző évtizedekben fokozatosan háttérbe szorult, és mára szinte teljesen elvesztette egykori gazdasági jelentőségét. „Pálinka- és szilvaízfőző” üstöket a rézműves munkákhoz értő néhány idősebb ŕom ma már csak ajándék gyanánt, vagy a külföldi turisták érdeklődésére számítva készít, többnyire szabadidejében. A nagyfalusi gáborok – különösen a romániai rendszerváltás óta – egyre nagyobb teret követelnek maguknak a település gazdasági és társadalmi életében. E térnyerésnek legalább három aspektusáról kell szót ejtenünk: a településen élő magyarok és romák számarányának módosulásáról, a tulajdonviszonyok átrendeződéséről, valamint a település térszerkezetének átalakulásáról. Az 1990-es évektől a népszámlálások adatai a romák számarányának folyamatos növekedéséről tanúskodnak: 1992-ben a Nagyfalut is magában foglaló, négy, füzérszerűen összekapcsolódó faluból álló községben 1852 magyar, 589 roma és 23 román lakos élt (Varga 1998), amíg ez az arány 2002-re a következőképpen módosult: 1668 magyar, 760

10

roma, 30 román5. A két népszámlálás által közrefogott tíz év során tehát a romák településen belüli aránya 23,90 százalékról 30,90 százalékra emelkedett6. Az 1980-as évek közepétől a közvetítő kereskedelem gazdasági sikerességének köszönhetően a romák egyre többen hagyhatták el azt a térbeli és társadalmi távolság (az interetnikus kapcsolatok, a helyi közigazgatási szervek tevékenysége stb.) tekintetében egyaránt elszigetelt „sáros utcát” vagy más néven „cigánysort” (cigănije), ahol mindaddig laktak7. A folyamatos létszámgyarapodás és a gazdasági státusemelkedés következtében az addigi „cigánysor” lakói az egy-másfél szobás „sárházakat” idővel jómódról árulkodó, tágas téglaházakra cserélték, a település magyarok lakta utcáit és az egykori „cigánysort” ma újonnan épített, többnyire gábor családok birtokában lévő házakból álló utcák kötik össze, a település legmagasabb presztízsű, centrális terét: a főutcát övező telkek pedig ma már többségükben szintén roma családok tulajdonát képezik. A „belterületi” házak és telkek jelentős részének felvásárlása, a település és az egykori „cigánysor” térbeli összekapcsolódása oda vezetett, 5 A település jelenlegi polgármesterének közlése. Segítségéért ezúton is köszönetet mondok. 6 Ha a „tömbmagyar régiót is magába foglaló három jelenlegi romániai megye (Hargita, Kovászna, Maros)” (Biró - Oláh 2002, 27) 1992-es népszámlálási adatait vesszük figyelembe, a romák Maros megyei térbeli koncentrációja méginkább feltűnő: az adatok szerint ugyanis ebben az időszakban Kovászna megyében 2641, Hargita megyében 3827, Maros megyében viszont 34 798 személy vallotta romának magát. A szerzőpáros szerint „a roma lakosság létszáma a vizsgált térségben jóval nagyobb, mint amit a népszámlálások adatsorai mutatnak” (Biró - Oláh 2002, 28.) Ezek az adatok még akkor is informatívak a térbeli koncentráció kérdésével kapcsolatban, ha figyelembe vesszük, hogy azok nem tartalmaznak információt az etnikai alcsoport-tagságra vonatkozóan, vagyis ezek az adatok nemcsak a gáborokra, hanem valamennyi roma etnikai alcsoportra vonatkoznak. 7 A helyi tanítók egyike által az 1960-as évek végén készített helytörténeti munka röviden így jellemzi a településen élő romákat: „Ha az utcán végig megyünk a különböző színek tarkasága a mezők vadvirágaira emlékeztetnek. Ezek pedig a törzsgyökeres cigányok. Amikor 1810-ben a Nemesden tartott Marosszéki közgyűlésen elhatározták, hogy: »a czigányokat egyik faluból a másikba ne bocsássák…«, akkor (…itt – B.P.) még kevés számban léteztek. (…) Három csoportjuk van, melyek közül nálunk a ’sátoros’ csoport honosult meg. Miért nevezik sátorosnak? – kérdezhetné egy olyan személy aki nem ismeri őket közelebbről. – Azért mert a régmúlt időkben nem házakban laktak hanem sátor alatt. (…) Később a sátrak kezdenek eltűnni, és megjelennek az úgy nevezett ’cigány putrik’ amiből még tudunk felmutatni. Foglalkozás szerint van: üstös, kovács, rostás, meszelős – de mind koborló, sőt az egész országot bejárják. Jellemző tulajdonságuk, hogy az elhullott állatot elfogyasztják, hideg és betegség nem veszélyezteti őket. Öltözetük hiu, különösen a vörös színeken kapkodnak, a tanulást kerülik, többnyire barnák, foguk fehér, serények de félénkek. Igen sok a szép nő közöttük. (…) Habár vallásuk nincsen és a házasságot is törvényes ceremonia nélkül végzik – könyörgésben (uzsukálásban) kifogyhatatlanok.” Név nélkül: Bekecs alatt Nyárád tere… 25. és 28. oldal. 11

hogy terepmunkám idején – a beépíthető vagy megvásárolható telkek számának fokozatos csökkenésével párhuzamosan – már maguk a romák is a főutcát tekintették a legvonzóbb, legkeresettebb, és a legmagasabb presztízsű településrésznek. (A főutca szimbolikus felértékelődését pontosan mutatja, hogy a romák gyakran utalnak rá a „főtér” kifejezéssel.) A romák térnyerésének másik aspektusa a lokális társadalmi élet nyilvános színtereihez kapcsolódó szerepvállalás és reprezentáció megélénkülésében, valamint a közigazgatásban való hatékonyabb részvételben ragadható meg. A romániai rendszerváltást követően a helybeli gáborok már maguk is delegálhattak demokratikus úton választott kisebbségi

képviselő(ke)t

a

helyi

közigazgatásba,

saját

tőkéjük

egy

részének

felhasználásával részt vállaltak az egykori „cigánysorhoz” tartozó, illetve oda vezető utcák folyamatos

karbantartásában,

jelentős

pénzösszegekkel

vagy

anyagáron

végzett

munkájukkal járultak hozzá a helyi ádventista imaház felépüléséhez, alkalmanként pedig megjelentek a szűkebb régióban szerveződő segélyakciók adományozói között is. A lokális társadalmi élet és az etnikai önreprezentáció terén megfigyelhető szimbolikus térfoglalás leghangsúlyosabb elemének az adventizmus elterjedése tekinthető a helybeli romák között. Már az 1970-es évek első harmadában megkeresztelkedett néhány helybéli ŕom – többnyire a közeli megyeszékhely vagy valamelyik távolabbi nagyváros (például Kolozsvár) ádventista imaházainak egyikében –, tömeges megkeresztelkedésre utaló jelekkel azonban csak az 1990-es évek elejét követően találkozhatunk. A Nagyfalutól néhány kilométerre található települések egyikén az 1990-es évek második felében épült fel – amerikai közreműködéssel, valamint a roma és gázsó gyülekezeti tagok jelentős adományainak köszönhetően – a környék első ádventista imaháza, amelyet nem sokkal később egy újabb imaház felszentelése követett, ezúttal Nagyfaluban. A nagyfalusi ádventista gyülekezet tagjainak a túlnyomó többsége a helybeli romák közül kerül ki. Az ádventizmus térhódítása a gáborok között azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert a rendszerváltás óta az ádventista gyülekezet és imaház lett az egyetlen olyan újonnan létesült interetnikus társadalmi intézmény és színtér a településen, ahol a romák kifejezésre juttathatták, demonstrálhatták vagyonosságukat és az interetnikus erőviszonyokban bekövetkezett jelentős hangsúlyeltolódást. Másként fogalmazva: az ádventista imaház és a gyülekezeti tagság a gábor identitás újrafogalmazásának, reprezentálásának az egyik kulcsfontosságú interetnikus színterévé, illetve eszközévé vált. Harmadrészt: létszámarányuk növekedésének és gazdasági státusemelkedésüknek 12

köszönhetően a romák idővel a Nagyfaluban található vegyesboltok és egyes kisiparosokszolgáltatók (például a szabók) legfontosabb ügyfeleivé váltak, és a környékbeli gazdák bizonyos terményeinek (konyhakerti növények stb.) és állatainak (borjú, juh) is leginkább ők jelentik az elsődleges felvevőpiacot. A romák által képviselt, megnövekedett fizetőképes kereslet megjelenése értelemszerűen maga után vonta a helyi kereskedelemkisipar legalábbis részleges átalakulását, a romák fogyasztási szokásaihoz való „hozzáigazítását” is. Az említett alkalmazkodás jelei a vegyesboltok számában és árukészletének kialakításában, a családi házak melléképületeiben működő vegyesboltok nyitvatartási idejének meghatározásában stb. egyaránt megfigyelhetőek. A lakóterek térbeli „közeledése” vagy a gazdasági együttműködés újabb formáinak az elterjedése (gázsó sofőrök a roma kereskedők alkalmazásában stb.), illetve megélénkülése azonban nem jelenti egyben azt is, hogy a társadalmi élet különböző szintjein a közeledésnek ne lennének nyilvánvaló korlátai. A nagyfalusi gáborok – és általában a gáborok – csak saját etnikai alcsoportjukon belül házasodnak, más roma etnikai alcsoportba tartozó romákkal vagy gázsókkal kötött házasságra az etnikai alcsoporton belül csupán néhány elszórt példát találunk. Ezeknek az eseteknek közös vonása, hogy a „kiházasodó” romákat az etnikai alcsoport többi tagja már nem tekinti „igazi gábornak”, mintegy szimbolikusan megvonja-megtagadja tőlük az etnikai alcsoporttagságot és identitást. Általánosságban elmondható, hogy a nagyfalusi romák az együttélés kölcsönös tolerancián, alkalmi gazdasági együttműködésen, ugyanakkor a szimbolikus és társadalmi elkülönülésen alapuló stratégiáját követik. Részben ezt a tapasztalatot támasztja alá a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által végzett, a székelyföldi romák és magyarok együttélésének különböző módozatait vizsgáló kutatása is. A kutatócsoport tagjai az együttélés három modelljét különítették el: a „teljes elkülönülést”, a „konfliktusos különélést”, illetve a „beépülő modellt”. Vizsgáljuk meg röviden, hogyan jellemzik a nagyfalusi romák és magyarok viszonyát, amelyre véleményük szerint a „teljes elkülönülés” a jellemző: „Ezen a településen a cigány lakosság önálló társadalomként – a magyarokkal csak igen szűk felületen érintkező külön szociokulturális alakzatként – működik. A cigányok fő foglalkozása a közvetítő kereskedelem, ebből a helyi magyarokénál jóval magasabb anyagi szinten élnek. Munkájukat a településen és jórészt az országon kívül bonyolítják le, felhalmozásaik, megtakarításaik a faluban tárgyiasulnak – építkezésekben, presztízsfogyasztásban. Nincsenek munkakapcsolatban vagy másféle 13

gazdasági tranzakcióban a helyi magyarokkal. Nem érdekeltek a helyi politikában, nem delegálnak képviselőket a politikai intézményekbe. (…) A (…) roma-magyar egymás mellett élés modellje a tisztes távolságtartás és elhatárolódás, az önálló társadalomműködés modellje. Ennek a roma társadalomnak szerkezeti alapelemét a fiúág vonalán vezetett nagycsaládi szervezet jelenti, ebbe a szervezetbe a nők csak jelentős pénzhozománnyal léphetnek be. (…) A roma és a magyar lakosság egymás mellett kiegyenlített szimmetrikus viszonyban él.” (Biró - Oláh 2002, 39-40.) Saját tereptapasztalataim csupán két ponton térnek el a fenti idézetben megfogalmazott állításoktól. Egyrészt az interetnikus gazdasági együttműködés vonatkozásában. Amint arra a megélhetési stratégiák vizsgálata során majd részletesen is kitérek, a helybeli magyarok és a gáborok között a gazdasági kooperáció gyakori jelenség, amely részben a szomszédsági viszony (a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló morális gazdaság) társadalmi kontextusában jön létre, részben pedig az alkalmazott-munkaadó résztvevői struktúrával jellemezhető. Általánosan elmondható, hogy számos nagyfalusi magyar és roma között létezik olyan, a kölcsönös megbízhatóságon és egymásrautaltságon alapuló (jó)szomszédi viszony, amely a gazdasági együttműködés különböző formáit is magában foglalja. A magyar szomszédok rendszeresen adnak el roma szomszédaiknak különböző terményeket, konyhakerti növényeket, tojást, vállalnak kenyér-, torta- vagy kalácssütést, vagy vállalják azt, hogy elteszik télire a különféle savanyúságokat. Ugyancsak ide sorolhatóak az alkalmi gazdasági együttműködés azon esetei, amikor egyes magyar asszonyok a gábor halotti rítusokon „főzőasszonyokként” vesznek részt, vagy amikor a különféle „asztalok” (társadalmi összejövetelek) során elfogyasztott borjú levágását és a hús előkészítését, illetve a házkörüli munkák egy részét a romák magyarokra bízzák. A gazdasági együttműködés ugyancsak elterjedt formája, hogy a kereskedő romák gyakran fogadnak fel helybéli gázsó sofőröket, vagy bérelik ki (sofőrrel együtt) azok autóit, például a közeli megyeszékhely piacain történő árusítás során. A szomszédsági viszony kontextusában megjelenő, kölcsönösségen alapuló kooperáció eseteitől eltekintve valamennyi, eddig említett tevékenységért pénzbeli vagy egyéb formát öltő ellenszolgáltatás jár. Emellett azonban – amint arra már utaltam – a helybeli vegyesboltok legfontosabb, legjelentősebb vásárlóerővel rendelkező ügyfelei ugyancsak a romák, és részben az ő megrendelői igényeikhez igazodva alakult ki, illetve alakult át a helyi szabók profilja is. Gyakori eset ugyanakkor, hogy a helybéli magyarok a romák által a közvetítő kereskedés céljából otthon 14

felhalmozott különféle árucikkekből vásárolnak. Az aranyékszerekért, a használt vagy új cipőkért, bőrkabátokért gyakran elég csak a roma szomszédhoz átmenni, és esetenként ezek az árucikkek „teszik ki” a helyi gazdáktól kapott termények stb. ellenértékét is. Ugyancsak gyakori jelenség, hogy romák és a gázsók pénzt adnak kölcsön egymásnak. Az itt felsorolt néhány példa is mutatja, hogy a gáborok és a helyi magyarok közötti gazdasági együttműködés számos formája megfigyelhető Nagyfaluban. Saját tereptapasztalataim részben ellentmondanak annak a kijelentésnek is, miszerint a helybeli gáborok „Nem érdekeltek a helyi politikában, nem delegálnak képviselőket a politikai intézményekbe”. A nagyfalusi romák egy része már terepmunkám első fázisában, 1998-ban tagja volt valamelyik roma politikai szervezetnek, 2003-ban pedig megalakult a Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat) nagyfalusi szervezete is, amelyben kizárólag romák vesznek részt. Ugyancsak említést érdemel, hogy a helybéli gáborok a helyi önkormányzatba is delegálnak „kisebbségi képviselőket”. A nagyfalusi roma közösség szerkezetét, „belső” társadalmi tagolódását vizsgálva legalább két alapvető fontosságú szervezőelvről érdemes szót ejtenünk: egyrészt a „hagyományos” mesterségek alapján szerveződő csoport-klasszifikációról, másrészt az apai ági tagság és történelem identitásalkotó és csoportszervező szerepéről, jelentőségéről. A nagyfalusi gáborok a „hagyományos foglalkozások” alapján két, egymástól szimbolikusan elkülönülni igyekvő csoportba sorolják egymást: egyrészt a ma a helybeli romák többségét alkotó kăldărarok, másrészt a čurarok csoportjába. A foglalkozáson alapuló csoport-klasszifikáció lokális ideológiája szerint a társadalmi-gazdasági viszonyok tekintetében jelenleg domináns kăldărar csoport magasabb presztízsű, mint a közösség kisebb részét kitevő čurarok csoportja. Az említett csoportokat megnevező endoetnonimák – mint ahogy ez a közép-kelet-európai cigány közösségek esetében igen gyakori –, foglalkozás-nevekre utalnak. A kăldărar etnonima a román: căldare ’üst’ szóból származik (vö. a román căldărar ’kazánkovács’, ’rézműves’ terminussal), amíg a čurar kifejezés a román ciur ’rosta’ főnévre vezethető vissza. Megjegyzendő azonban, hogy foglalkozáson alapuló csoport-klasszifikáció létezése nem jelenti egyben azt is, hogy a közösség tagjai a Nagyfaluban élő valamennyi gábor romát be tudják sorolni vagy az egyik, vagy a másik kategóriába. (Az egyik tekintélyes, „újgazdag”-ként definiált apai ág tagjai esetében ez a feladat egyenesen lehetetlennek tűnt számukra.) Másrészt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy annak ellenére, hogy a nagyfalusi gáborok túlnyomó 15

többsége az elmúlt évtizedekben áttért a közvetítő kereskedésre, vagyis a „hagyományos mesterségek” népszerűsége és gazdasági jelentősége drámai mértékben megváltozott, úgy tűnik, hogy a társadalmi státus mérlegelése során (legalábbis a kăldărar apai ágak tagjai esetében) a foglalkozáson alapuló klasszifikáció ehhez képest csak alig valamit veszített korábbi jelentőségéből. A kăldărarok ma is gyakran utalnak a čurarok alacsonyabb társadalmi presztízsére, és a nekik címzett inzultusokban gyakran tesznek említést arról a „kellemetlen čurarszagról”, amely – legalábbis a kăldărarok ideológiája szerint – abban az időszakban, amikor a čurarok még állati bőrökkel foglalkoztak, észlelhető volt körükben. A „čurarszag”

mint

szimbolikus

stigma

vagy

a

foglalkozási

csoport

indexikus

reprezentációja a státusmérlegelés és -manipuláció során még ma is fel-felbukkan, holott azok a munkafolyamatok, amelyekből a gáborok eredeztették azt, a čurar családokra ma már egyáltalán nem jellemzőek. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a magyarázata elsősorban abban rejlik, hogy a „kăldărar-čurar” kategória-rendszer társadalmi természete a közvetítő kereskedés általános térnyerése óta fokozatosan megváltozott: amíg korábban a ténylegesen gyakorolt foglalkozások megnevezésére szolgált, ma elsősorban történeti kategóriaként él tovább. A nagyfalusi gábor közösség azonban nemcsak az egykori foglalkozáson alapuló csoport-klasszifikáció mentén tagolódik kisebb egységekre, hanem az apai ági tagság és identitás vonatkozásában is. A lokális apai ágak viszonyrendszere részben hierarchikus szerveződésű. Ez a tapasztalat, akárcsak az a felismerés, hogy a nagyfalusi romák általában nagy jelentőséget tulajdonítanak az apai ági történelem és a leszármazástudat kérdéseinek, ellentmondani látszik annak az általánosan elfogadott nézetnek, miszerint a roma és nemroma cigány csoportok kifejezetten jelenorientáltak és alapvetően egalitáriánus társadalmi berendezkedésűek8. Vagyis olyan, dominancia-viszonyok és intézmények nélküli, marginális társadalmi helyzetű, kevéssé rétegzett „small-scale” társadalmat alkotnak, amelynek tagjai saját identitásukat és társadalmi határaikat elsősorban a gázsó többségi társadalommal szemben „kénytelenek” definiálni. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, az általam vizsgált közösség esetében a hierarchia jóval nagyobb szerephez jut a társadalmi-gazdasági

viszonyok

szervez(őd)ése-formálódása

során,

mint

az

a

„cigánykutatással” foglalkozó szakirodalomban általában megfigyelhető. (A hierarchia fogalma nemcsak a vagyonosság vagy az apai ági presztízsviszonyok esetében figyelhető 8 Az egalitáriánus berendezkedéssel és a jelenorientáltsággal kapcsolatban lásd: Stewart 1994, 1997, 2004; Williams, 1993; Piasere 1985; Arias 2002, Blasco 2001. 16

meg, de meghatározó szervezőelvként jelen van a társadalmi nem, a kor vagy a lokalitástudat kérdéseivel kapcsolatos roma állásfoglalások többségében is.) Mindezt úgy foglalhatnánk össze, hogy a nagyfalusi gábor közösség egyik alapvető jellemzője a hierarchia-tudatosság, valamint a státus-érzékenység, és fontos érték a státussal, a társadalmi távolsággal-közelséggel való manipuláció képessége a közösségen belüli, és a különböző lokális roma közösségek közötti interakciókban egyaránt. Biró és Oláh tanulmányában az említett hierarchia-tudatosság tényét alátámasztó alábbi észrevétel olvasható: „a helyi cigány társadalmak hierarchikus szerveződésűek, a társadalmi rang körükben nemzedékről-nemzedékre öröklődik. A szociális mezőben a státusokat, szerepeket elválasztó határvonalak élénken működnek.” (Biró - Oláh 2002, 29). A doktori dolgozatban vizsgált presztízstárgy-gazdaság egyike azoknak a legfontosabb „értékarénáknak” (Appadurai 1986, 50), amelyekben az említett hierarchikus elrendeződésű társadalmi és gazdasági viszonyok létrejönnek és megmutatkoznak.

4. A (TEREP)MUNKAMÓDSZEREKRŐL 17

A doktori dolgozat megírását megelőző adatgyűjtés legfontosabb módszere a főként résztvevő megfigyelésen alapuló, hosszútávú – összesen tizennyolc hónap hosszúságú – antropológiai terepmunka volt. A terepmunka központi helyszínéül szolgáló településen élő romák mellett több olyan gábor családdal is megismerkedtem, és többé-kevésbé rendszeres kapcsolatot alakítottam ki, akik a környező mikrorégióban, a közeli megyeszékhelyen, vagy olyan távolabbi erdélyi nagyvárosokban élnek, mint Nagyvárad, Brassó vagy Kolozsvár. A résztvevő megfigyelés során számos kötetlen beszélgetésben, illetve olyan társadalmi eseményeken vettem részt (virrasztókon, temetéseken, keresztelőkön és esküvőkön), amelyek közül – a gáborok és a társadalmi viszonyok iránt érdeklődő antropológus nézőpontjából egyaránt – a különféle halotti rítusok rendelkeztek a legnagyobb jelentőséggel. Közel háromtucat olyan „gyűlésen”, azaz nyilvános társadalmi összejövetelen vettem részt, amelyek tágabb kontextusául a halotti rítusok (virrasztók, halotti emlékünnepek) szolgáltak, és – az elhunyt hozzátartozói kérésére – harmincegy alkalommal készítettem videofelvételt az eseményekről. (A felvételek között akad néhány órás, de nyolc-tíz óra hosszúságú is.) Több alkalommal is előfordult, hogy – néhány nappal a rítus befejezését követően – a családtagok kérésére otthonukban levetítettem a videófelvételt, azért, hogy a számukra készülő, vágott verzió „szerkesztőiként” eldönthessék, mely részleteket szeretnék megőrizni, és melyekre nem tartanak igényt. (A felvételek közös „visszanézése”, a nekem címzett „instrukciók” és magyarázatok sora szakmai szempontból kifejezetten tanulságosnak bizonyult.) A rendelkezésre álló felvételek együttes hossza meghaladja a százötven órát. Mivel elkészítésük során – eltekintve Szalai Andreától és tőlem – nem-gábor személyek csak elvétve voltak jelen, a rögzített beszélgetések elsősorban romani nyelven folytak. Annak köszönhetően, hogy a halotti rítusokat megörökítő videófelvételek készíttetése a 90-es évek közepe óta a legtöbb általam ismert gábor családban bevett gyakorlatnak számít, a „kamera” jelenléte nem minősült szokatlan és zavaró eseménynek, amely érdemben befolyásolhatta volna az események menetét. Emellett számos olyan videofelvételről sikerült másolatot készítenem, amelyek a terepmunkámat megelőző néhány évben készültek – rendszerint ugyancsak valamilyen halotti rítusról –, és az elhunyt egyik közeli hozzátartozójának a tulajdonát képezték. A videofelvételek mellett megközelítőleg négyezer fényképet készítettem – kivétel nélkül 18

minden esetben a romák kérésére. A terepmunka folyamán rögzített hanganyag egy részét strukturált, többnyire romani nyelven zajló interjúk alkotják, valamint saját terepnaplóm, amelyet célszerűbbnek tűnt hangkazettákon, és nem „hagyományos jegyzetek” formájában „tárolni”. A több mint négyszázötven darab, másfélórás hangkazetta „számítógépbe írása” a terepmunkát követően nyolchónapnyi intenzív munkát igényelt. Ennek eredményeként egy bármely keresőprogram segítségével könnyen és gyorsan kezelhető, közel háromezer oldalas adatbázis jött létre. A gábor presztízstárgyakkal (az ezüstpoharakkal és -kannákkal, részletesen lásd később) kapcsolatos ismereteimre több különböző információforrás együttes felhasználása révén tettem szert. Ezek közül a legfontosabb a „pohármegtekintések” sora volt, vagyis azok a pillanatok, amikor roma vendéglátóim – látva a poharak iránti intenzív érdeklődésemet – hajlandóak voltak megmutatni a birtokukban lévő – néhány esetben pedig a náluk elzálogosított – tárgyakat. Meg kell jegyeznem, hogy a gáborok tulajdonát képező presztízstárgyakkal való foglalkozás – a romák és az antropológus számára egyaránt – elsősorban diszkurzív tevékenység. Vagyis: habár a gáborok előszeretettel és gyakran hozzák szóba a poharakat, illetve az azokhoz kapcsolódó különféle eseményeket (tranzakciókat, konfliktusokat stb.), e tárgyak személyes megtekintése, kézbevétele nem mindenki számára és nem magától értetődő módon adott: tulajdonosaik ugyanis csak ritkán mutatják meg egymásnak és adják egymás kezébe ezeket a tárgyakat. (Előfordul, hogy egy-egy poharat akár négy-öt évig sem vesznek elő, még a tulajdonos legközelebbi rokonainak a kérésére sem.) Amint arra később részletesen is kitérek, e gyakorlatnak számos oka van. Ezek közül a legfontosabb kétségtelenül az, hogy a „pohárelőkérés” olyan interakciótípus, amely a társadalmi státusokról, közelségről-távolságról való egyezkedés egyik hangsúlyos színtere, illetve eszköze a gáborok között. Terepmunkám során eddig összesen tizenhat poharat és kannát sikerült személyesen szemügyre vennem, és nyolc esetben adódott lehetőségem arra, hogy a tárgyakról fényképeket vagy videofelvételt készítsek. A presztízstárgy-„előkérésekkel” kapcsolatos nehézségeknek köszönhetően gyakran roma beszélgetőtársaim által készített vázlatok és rajzok segítettek az egyes poharak tárgyi tulajdonságainak a megismerésében és dokumentálásában, illetve abban, hogy a presztízstárgy-terminológia részét képező kifejezések jelentését pontosan megérthessem. 19

Értelemszerűen csak ez az információforrás állt rendelkezésemre az olyan poharak esetében, amelyek már „kikerültek” a gábor etnikai alcsoportból, illetve akkor is, ha beszélgetőtársam a szóban forgó tárgy egy korábbi tulajdonosa volt. A leggyakrabban használt forrástípus a szóbeli tárgyleírások csoportja volt. Emellett rendszeresen részt vettem a presztízstárgy-gazdasággal kapcsolatos romani nyelvű diskurzusokban (többnyire hallgatói szerepben), és részletesen figyelemmel kísértem, illetve dokumentáltam a terepmunkám idején vagy azt megelőzően lezajlott presztízstárgy-tranzakciókat. (Megjegyzendő, hogy a legértékesebbnek tartott poharakkal kapcsolatos tulajdonosváltások részleteit a gáborok akár 40-50 évig is emlékezetben tartják, és gyakran felelevenítik a különböző társadalmi összejöveteleken.) Ugyancsak fontos és a jelenség megértése szempontjából kifejezetten hasznos eszköze volt a poharakkal kapcsolatos ismeretszerzésnek az etnikai alcsoportban található, vagy itt korábban „megfordult” fontosabb tárgyak (transz)kulturális életrajzainak a – jobbára interjúk segítségével történő – rekonstruálása, dokumentálása és értelmezése. Tekintettel arra, hogy a gáborok poharai és kannái egykor nem-romák (főként magyarok és szászok) tulajdonát képezték, valamint arra, hogy e tárgyak iránt a gázsó régiségpiacon is mutatkozik több-kevesebb érdeklődés, a kutatás az Erdélyben végzett terepmunka hosszabb, állomásozó szakaszának befejezését követően nem érhetett véget. A kutatómunkát Magyarországon négy irányban folytattam tovább. Egyrészt több helyszínen végzett könyvtári és levéltári kutatás révén számos olyan, nyomtatásban megjelent beszámolót gyűjtöttem össze, amelyek a különböző erdélyi roma csoportok ezüsttárgyak iránti érdeklődésével, illetve a birtokukban lévő ezüstpoharakkal foglalkoztak. Az ide sorolható híradások többsége a XIX-XX. század fordulóján jelent meg. Másrészt nagy hangsúlyt fektettem a magyarországi és az erdélyi ötvösművészet történetével foglalkozó néhány fontosabb munka feldolgozására, különös tekintettel az ezüsttárgyak készítésének technikáira,

valamint

az

ehhez

kapcsolódó

terminológiára.

(Az

iparművészet-

művészettörténet e területén való tájékozódáshoz több magyarországi ötvösmestertől és restaurátortól kaptam segítséget és útmutatást.) Harmadrészt törekedtem annak dokumentálására és értelmezésére, hogy a gáborok által is keresett ezüstpoharakhoz milyen jelentések és értékek társulnak az olyan tárgyhasználati színterek esetében, mint a magyarországi és erdélyi múzeumok kiállítótermei, a múzeumi, illetve az aukciókra készült katalógusok, valamint az állami vagy magántulajdonban lévő tárgyakat bemutató 20

egyéb kiadványok. Végül igyekeztem minél részletesebben feltérképezni és megérteni a magyarországi régiségpiac azon szűk szegmensének működését (a jelentés- és értéktulajdonítás szervezőelveit, a tárgybeszerzés és az értékesítés során alkalmazott kereskedői stratégiákat stb.), amelynek résztvevői érdeklődést tanúsítottak a gáborok által is keresett ezüstpoharak és kannák felvásárlása, illetve értékesítése iránt.

5.

A

ROMANI

NYELVŰ

KIFEJEZÉSEK 21

ÉS

SZÖVEGRÉSZEK

ÍRÁSMÓDJÁRÓL Mássalhangzók: - A palatális mássalhangzókat az adott betű után írt -j jelöli: dj, lj, nj, tj. - A č, š, ž grafémák palatoalveoláris mássalhangzókat jelölnek, (amelyek ejtése körülbelül megegyezik a magyar /cs/, /s/, /zs/ hangokéval); - s: dentialveoláris szibiláns (mint a magyar /sz/ hang); - ś, ź: palatalizált szibilánsok; - ć: palatalizált affrikáta; - x: uvuláris, zöngétlen réshang, erősen torokból ejtett /h/; - ŕ: a magyarországi vlah-romani változatokra kevéssé jellemző, uvuláris /R/, az adott romani változatban a /x/-val alkot kontrasztot, annak zöngés „párja”; - kh, ph, th: a ’k’, ’p’, ’t’ után írt -h az előtte álló hang aspirált, hehezetes ejtését jelöli. Magánhangzók: - ă: centrális, középső nyelvállású, kerekítetlen /e/ hang, mint a románban az ă-vel jelölt magánhangzó; - î: centrális, felső nyelvállású, kerekítetlen /i/ hang. Az a vlach romani változat, amelyet a gábor etnikai alcsoport közösségeiben beszélnek, belső nyelvi változatossággal, társadalmi és földrajzi tényezőkkel összefüggő szubdialektális különbségekkel jellemezhető (vö. Szalai 2006). Az egyik morfofonológiai változó, amely mentén e különbségek leírhatók, a szóvégi pozícióban levő –h ejtésének erős vagy gyenge volta. Így például gyengén ejtett /h/-t vagy O mássalhangzót találunk a nagyfalusi romák többségének beszédében, például a névszói paradigmában (egyes számban a hímnemű főnevek ragozásában valamennyi nemnominatívuszi

esetben,

a

társhatározó/eszközhatározó

eset

kivételével),

egyes

kérdőszókban, továbbá egyes igei ragokban (például: remoteness-marker a; a jelen idejű paradigmában az SG2 és a PL1 személyt jelölő végződésekben, múlt időben pedig az SG3 személyt jelölő toldalékban). Ezekben a pozíciókban a gyengén vagy egyáltalán nem ejtett -h előtt álló magánhangzó ejtésének időtartama hosszabb, ezt az adott magánhangzó fölötti vízszintes vonal jelöli. A magánhangzó-hosszúságot, mivel a romaniban jelentésmegkülönböztető szerepe nincs, más esetekben nem jelöltem. A romani szövegkörnyezetben előforduló magyar és román kölcsönszavak írásakor az alábbi konvenciók szerint jártam el. Ha a mondatbeli viszonyítás a romani nyelv 22

szintaktikai-morfológiai rendszere szerint történik, a romani ortográfiát követtem. Ha az adott elem nincs integrálva a romani nyelvtani rendszerbe (például a kódváltás különböző eseteiben /egyes idézetek, metanyelvi kommentárok stb./), annak írásmódja a magyar vagy a román ortográfiát tükrözi.

6. PRESZTÍZSGAZDASÁG(OK) 23

Mielőtt részletesebben is kitérnék a presztízsgazdaságok kialakulásának legfontosabb előfeltételeire, valamint társadalmi-politikai funkcióikra, röviden említést kell tennem négy olyan szerzőről, akik jelentős hatást gyakoroltak rám a doktori dolgozatban olvasható presztízsgazdaság-definíció megfogalmazása során. 6.1. VEBLEN ÉS A „HIVALKODÓ FOGYASZTÁS” Ezek egyike Thorstein Veblen, akit a modern fogyasztáskutatás egyik legnagyobb hatású teoretikusaként tartanak számon. Monográfiája, A dologtalan osztály elmélete (1975 [1899]) a presztízskereső fogyasztói magatartás (prestige-seeking consumer behaviour) motivációit vizsgáló XX. századi közgazdasági és gazdaságantropológiai kutatások egyik kiindulópontjává vált. Veblen e munkájában megkülönböztetett figyelmet szentel a presztízsgazdaság egyik leggyakoribb megjelenési formájának: az ár fogalma köré szerveződő presztízsfogyasztásnak (vö. Dant 1999, 18-20). Vagyis annak, hogy „a fogyasztás, szabadidő-töltés miért és miként válik presztízs-szükségletek tárgyává” (Somlai 1975, 7; vö. Slater 1997, 154-159) a kapitalista társadalom felsőbb rétegeiben. Veblen „a dologtalan osztály” kialakulását vizsgálva amellett érvel, hogy annak létrejötte „egybeesik a tulajdon kezdeteivel” (1975, 47), a „tulajdonlás mélyén rejlő motívum” pedig „a versengés” (1975, 50), ami „az önfenntartás ösztönétől eltekintve valószínűleg a legerősebb, legéberebb és legkitartóbb a tulajdonképpeni gazdasági motívumok közül” (1975, 117). Veblen értelmezése szerint a magántulajdon felhalmozása terén

megfigyelhető

rivalizálás

a

„pénzügyi

hírnév”-ért

(1975,

100)

és

„tiszteletreméltóságért” folytatott verseny, amelynek alapja a versenytársakkal való „megszégyenítő összehasonlítás” (1975, 55). Veblen a magas társadalmi státus „elsődleges mutatójának” (Campbell C. 1996, 130; Veblen 1975, 53-54, 89 stb.) a pénzben mérhetőkifejezhető vagyonosságot tekinti, ami a tulajdonost „tiszteletreméltóként”, „jóravalóként” – vagyis társadalmi presztízsre és elismerésre érdemes személyként – tünteti fel mások szemében. A kapitalista társadalom dologtalan osztályának, amely a társadalmi státushierarchia csúcsán foglal helyet, végeredményben folyamatosan demonstrálnia kell a közte és az alacsonyabb státusú osztályok közötti státustávolság tényét, és egyben igazolnia kell 24

e

státustávolság

„fizetőképességét”.

megalapozott Annak,

voltát,

hogy

a

vagyis vagyoni

újra

és

újra

különbségek

bizonyítania mindenki

kell

számára

egyértelműekké váljanak és hozzájáruljanak a társadalmi státustávolság és az elit-tudat kialakításához és újratermeléséhez, a legkézenfekvőbb módja a rendelkezésre álló felesleg egy részének nyilvános felhasználása, vagyis a fogyasztás. Veblen a vagyon fogyasztáson keresztüli, presztízshozamot kilátásba helyező reprezentációjának két, a dologtalan osztály tagjai körében általánosan elterjedt típusát különíti el: a hivalkodó dologtalanságot, vagyis a produktív munkavégzéstől való „feltűnő tartózkodás”-t (1975, 60), és az árucikkek és szolgáltatások hivalkodó fogyasztását. (Amint arra a szerző is felhívja a figyelmet, a vagyonreprezentáció e két módjának elkülönítése nem teljesen ellentmondásmentes, mivel a dologtalanság a hivalkodó fogyasztás egyik megjelenési formájaként is értelmezhető. Vö. 1975, 100.) Mindkét magatartásforma annak a létfenntartáshoz szükséges javakon túli feleslegnek a birtoklásán és közszemlére tételén alapul, amelyben a dologtalan osztályhoz képest alacsonyabb társadalmi státusú csoportok többé-kevésbé hiányt szenvednek, továbbá mindkét magatartásformára jellemző a pénzben kifejezhető gazdasági profit iránti látványos érdektelenség (vö. Bird és Smith 2005, 2). A „hivalkodó dologtalanság” esetében „az idő és az energia” fitogtató felhasználásával találkozunk, a hivalkodó fogyasztás esetében pedig különféle egyéb javak (1975, 90) megvásárlása lesz a vagyonosság reprezentációjává és a „tiszteletreméltóság” forrásává. Veblen szerint a hivalkodó dologtalanság és fogyasztás a „pazarlás mindkettőjüknél előforduló közös eleme” (1975, 97; vö. 107-110) miatt képes a tiszteletreméltóság érzetének előidézésére. Abban az esetben, „...ha a fogyasztó ténylegesen növelni kívánja jó hírnevét, akkor felesleges kiadásokba kell vernie magát. Ahhoz, hogy tiszteletreméltó legyen, pazarlónak kell lennie. Nem érdem az a fogyasztás, amely pusztán az élethez szükséges dolgokra irányul, kivéve, ha azzal a nyomorultul szegény emberrel hasonlítjuk össze, akiknek fogyasztása még a létminimumot sem éri el...” (1975, 107). A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a dologtalan osztály tagjai a fitogtató fogyasztást9 korántsem minősítik pazarlásnak, pontosabban esetükben a pazarlás kifejezés nélkülözi azt a pejoratív konnotációt, amellyel egyébként a „mindennapi nyelvben” (1975, 108) rendelkezik. A presztízsfogyasztó nézőpontjából a pazarlás nem sorolható a gazdasági 9 Habár a „conspicuous” jelző jelentését Berényi Gábor rendszerint a hivalkodó kifejezéssel adja vissza, jómagam – a hivalkodó jelző szinonimájaként – a fitogtató kifejezés használatát is indokoltnak és helyénvalónak vélem. 25

irracionalitás vagy a veszteség kifejezésekkel jellemezhető jelenségek közé, hanem sokkal inkább a tudatos státus-befektetések egy típusaként értelmezendő, amelynek a presztízsfogyasztó számára pontosan definiálható célja és haszna, illetve társadalmi jelentősége van (1975, 107-110). A fogyasztás során megnyilvánuló „hivalkodó pazarlás” azonban per definitionem csak azokat a kiadásokat foglalja magába, „amelyek a megszégyenítő anyagi jellegű összehasonlítás alapján keletkeznek” (1975, 109). Veblen értelmezése szerint a hivalkodó fogyasztás elsősorban a saját magunk és a mások rendelkezésére álló felesleg összehasonlításának „kontextusában” tölti be valódi, lényegében jel-funkcióját, vagyis ekkor válik a gazdasági és társadalmi különbségek demonstrálásának hatékony eszközévé. A hivalkodó fogyasztás elsődleges célja innen nézve annak bizonyítása, hogy a fogyasztó a „pénzbeli erő szempontjából magasabb szinten áll…” (1975, 55) versenytársaihoz képest. „Az anyagi erő az a végső alap, amelyen a jó hírnév nyugszik minden magasan szervezett ipari közösségben; az az eszköz pedig, amelynek segítségével megmutatható a pénzügyi erő, s amellyel szert lehet tenni a jó hírnévre, illetve meg lehet azt tartani, a dologtalanság és a javak feltűnő fogyasztása. Ennek megfelelően mindkét módszer divatban van, egészen a hierarchia azon legalacsonyabb szintjéig, amelyen még lehetséges...” (1975, 96-97) Hogyan válik mérhetővé a mindennapok folyamán a fogyasztáson keresztüli vagyonreprezentációhoz kapcsolódó érdem? Az érdem mérésére szolgáló eszközök egyike a „pénzügyi tiszteletreméltóság kánonja” (1975, 146; vö. 121), amelynek középpontjában a költség és az ár fogalmai állnak. Az említett kánon arra vonatkozó információkat tartalmaz, hogy egy adott társadalmi státus „birtokosának” milyen mértékű kiadásokat illő vállalnia ahhoz, hogy az őt megfigyelő kívülállók e státus legitim birtokosaként tekintsenek rá. Az árszint tehát esetünkben szorosan összefonódik a társadalmi státus fogalmával, vagyis az előbbi az utóbbi indexévé vagy markerévé válik. A fogyasztás költségességének szintje, illetve annak demonstrálása tehát Veblen szerint olyan média, amely megjeleníti-előhívja a hozzá társított társadalmi státus fogalmát, vagyis hatékony eszköze a társadalmi státustávolság fenntartására irányuló identitás-reprezentációnak és -politikának. A hivalkodó fogyasztás jelensége azonban nem korlátozható pusztán az ár kérdésére, mivel cseppet sem mindegy, hogy mit és mennyit fogyasztunk. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a „hivalkodó pazarlás törvényének szelektív felügyelete alatt létrejön a fogyasztás bevett szabályainak rendszere, amely a fogyasztót a javak fogyasztásában és az 26

idő és energia felhasználásában a költségesség és a pazarlás bizonyos szintjének betartására ösztönzi” (1975, 121), hanem arról is, hogy a „pénzügyi tiszteletreméltóság” e kánonja a fogyasztás egyéb dimenzióira is hatást gyakorol, mindenekelőtt oly módon, hogy befolyásolja a fogyasztói ízlést. A „pénzügyi tiszteletreméltóság” kánonja ugyanis Veblen szerint félreérthetetlen, többnyire rejtett módon megnyilvánuló hatást gyakorol például az esztétikai értékítéletek formálódására az öltözködés, a lakóházak és kertek kialakítása, a szabadidő nem-produktív eltöltésének különböző módozatai közüli választás vagy a hobbiállat-tartás esetében. Ez a hatás – nagyon leegyszerűsítve – úgy összegezhető, hogy bizonyos árucikkeket és szolgáltatásokat a dologtalan osztály tagjai részben azért tekintenek szépnek, kívánatosnak és keresettnek, mert azok drágák és költségesek, amíg a feltűnően olcsó árucikkek és szolgáltatások rendszerint még akkor sem nyerik el a tetszésüket, ha – áruktól eltekintve – alig valamiben különböznek drágább „társaiktól”. A dologtalan osztály tagjai esetében tehát nem elegendő annak tudatosítása, hogy a hivalkodó fogyasztás célja a „pénzügyi tiszteletreméltóság” kivívása a költséges fogyasztáson keresztül, hanem annak sikerességéhez az arra vonatkozó ismereteket is el kell sajátítani, hogy „mi a tisztességes és a tiszteletreméltó az életben és az áruk között” (1975, 122). Másként fogalmazva: ha a dologtalan osztály valamely tagja „nem kíván nevetségessé válni, ízlését is művelnie kell, mert elvárják tőle, hogy pontos különbséget tudjon tenni nemes és nemtelen fogyasztási javak között. (...) Ahhoz a követelményhez, hogy az úriembernek szabadon és a megfelelő javakat kell fogyasztania, szorosan kapcsolódik az a másik követelmény, hogy ismernie kell illő elfogyasztásuk módját is. Így jön létre a jó modor... (...) A jólnevelt életmód és a jó modor a hivalkodó dologtalanság és a hivalkodó fogyasztás normáihoz való alkalmazkodást jelenti” (1975, 88-89). A dologtalan osztály fogyasztói ízlése az alacsonyabb státusú osztályok fogyasztási szokásaira és ízlés-ideáljára is egyértelmű hatást gyakorol. Veblen szerint „...minden réteg tagjai a jóravalóság eszményéül a hozzájuk legközelebb álló magasabb réteg divatos életvitelét fogadják el, s energiájukat arra fordítják, hogy megközelítsék ezt az eszményt” (1975, 96; vö. 112). Az ízlés-ideál terjedésének „iránya” tehát a vebleni elmélet értelmében vertikális és egyirányú: a magasabb státusú csoportoktól az alacsonyabb státusú csoportok felé mutat. Ennek köszönhetően azonban a dologtalan osztály csak úgy tudja fenntartani saját csoporthatárait és -identitását, ha saját ízlés-ideáljába időről időre új elemeket (új árucikkeket, fogyasztói szokásokat stb.) von be, vagyis oly módon módosítja azt, hogy a 27

felfelé törekvő egyének újabb és újabb kihívásokkal találkozzanak, meggátolva vagy legalábbis késleltetve ezzel a dologtalan osztályba történő esetleges betagozódásukat. Az, hogy miközben a dologtalan osztály tagjai a „fogyasztási cikkek fokozatos tökéletesedésének” (1975, 88) folyamatát kihasználva „újítások” sorát „emelik be” saját ízlés-ideáljukba, az alacsonyabb státusú osztályok tagjai a dologtalan osztály ízlésideáljának átvételével éppen e távolság minimalizálására tesznek kísérletet, a fogyasztói magatartásminták terén egy sajátos – dialektikus természetű – dinamizmust hoz létre (vö. Campbell C. 1996, 136). „A vágyakozás valami után és az elkülönülés közötti dialektikus feszültség egy soha véget nem érő versenyt hoz létre, mivel azok az árucikkek, amelyek egyfajta státussal ruháznak fel valakit, elveszítik jelentőségüket, ha más osztályok is megkaparintják őket” (Reinstaller és Sanditov 2003, 4). A dologtalan osztály által a „nemes és nemtelen fogyasztási” javak csoportjába sorolt árucikkek, szolgáltatások, tudáselemek folyamatosan változnak, ez a változás pedig a gazdasági fejlődés-átalakulás egyik fontos motorja. (Vö. Campbell C. kritikáját Veblen arra vonatkozó magyarázatával kapcsolatban, hogy milyen okokra vezethető vissza a fitogtató fogyasztás töretlen „népszerűsége”, lásd: Campbell C. 1996, 131-133.) A

hivalkodó

dologtalanság

és

fogyasztás

társadalmi

jelentőségének

és

hasznosíthatóságának mértéke természetesen jelentős eltéréseket mutat. Veblen szerint az egyre növekvő mobilitásnak köszönhetően az egyének gyakran olyan ismeretlen személyek társaságában kénytelenek hosszú időt eltölteni és olyan személyekkel alakítanak ki szomszédsági viszonyt, akik alig tudnak valamit anyagi helyzetükről. Szemben a kistelepülésekkel, ahol a „másik” vagyoni helyzete többé-kevésbé mindenki számára ismert, és éppen ezért a fitogtató dologtalanság legalább annyira hatékony eszköze a vagyonosság reprezentálásának, mint a hivalkodó fogyasztás, a nagyvárosok esetében egyre inkább a hivalkodó fogyasztás stratégiája bizonyul eredményesebbnek. E hangsúlyeltolódás annak köszönhető, hogy a városi környezet és életmód „sok olyan személy megfigyelésének teszi ki az egyént, akik tiszteletreméltóságát csak arról tudják megítélni, hogy mennyire képes a javak (és talán neveltsége) fitogtatására, miközben közvetlen megfigyelésük alatt áll. (…) …szomszédaink társadalmilag gyakran nem szomszédaink, még csak nem is ismerőseink; átmeneti jó véleményük mégis igen hasznos. Pénzügyi képességeinket csak úgy tudjuk bemutatni mindennapi életünk e nem rokonszenvező megfigyelőinek, ha szakadatlanul bizonyítjuk fizetőképességünket” (1975, 28

98). Veblen mindebből arra következtet, hogy a fitogtató fogyasztásra ösztönző kényszer a jobban átlátható kistelepülések esetében kisebb, mint a nagyvárosokban. Ha Veblen modelljét a formalista-szubsztancialista vita kontextusában próbáljuk meg elhelyezni, az kétségtelenül a szubsztancialista oldal érvrendszerét erősítő példák egyikének minősül. A presztízsfogyasztás vebleni értelmezése ugyanis a neoklasszikus fogyasztás- és gazdaság-elmélet (vö. Trigg 2001, 99) alkalmazhatóságának korlátozott voltára világít rá, mivel arról tanúskodik, hogy a fogyasztói döntések nem értelmezhetőek kielégítő módon a társadalmi kontextus ismerete nélkül. (Esetünkben ilyen elemek például a kapitalista társadalom osztályai közötti státus-hierarchiára vagy a dologtalan osztály tagjai körében uralkodó ízlés-ideálra vonatkozó ismeretek.) Veblen munkája a modern fogyasztáskutatás előfutárává, gyakran idézett hivatkozási pontjává vált (vö. Herskovits 1936; Gronow 1997, 34-42). Ez a tény elsősorban annak köszönhető, hogy „A dologtalan osztály elmélete” nyilvánvalóvá tette: az árucikkek „használati értéke” nemcsak abból fakad, hogy betöltik eredeti rendeltetésüket, hanem abból is, hogy társadalmi jelentések sorozata kapcsolódhat hozzájuk, éppen ezért az árucikkek gyakran a szimbolikus kommunikáció fontos eszközei. A dologtalan osztály tagjai számára tehát az elfogadott ízlés-ideál részét képező, státus-markerként értelmezett („nemes”) árucikkek fogyasztása alapvetően szimbolikus társadalmi tett: olyan „státusüzenet”-ként (McCracken 1988, 31) is értelmezendő esemény, amely a csoporthatár-építés folyamán egyszerre szolgál kizáró és bekebelező technikaként. Veblen elemzése rávilágít arra, hogy „Az árucikkek és azok használata hatást gyakorolnak arra, hogy az emberek miként észlelik önmagukat, és a társadalmi különbségtételen keresztül identitásokat hoznak létre” (Reinstaller és Sanditov 2003, 4). Veblen elméletének jelentőségét pontosan jelzi, hogy a modern fogyasztói viselkedés motivációit vizsgáló gazdaságantropológiai kutatásokban – Liebenstein (1950) tanulmánya nyomán – az 1950-es évektől már külön „Veblen-hatás”-ról10 beszélnek, később pedig kidolgozták az „anti-Veblen hatás”11 fogalmát is. Más szerzők ugyanakkor a vebleni elmélet magyarázó erejének korlátozott voltára, az elmélet esetenkénti ellentmondásosságára és bizonyos elemeinek időszerűtlenné 10 „Veblen hatás”-ról (nagyon leegyszerűsítve) akkor beszélünk, amikor a fogyasztói érdeklődés azért mutat csökkenő tendenciát valamely árucikk iránt, mert annak ára csökken, és így a kérdéses termék (ára) már nem alkalmas arra, hogy továbbra is a fogyasztó magas gazdasági státusának az indexe maradjon. 11 Az „anti-Veblen hatás” lényege, hogy egy adott árucikk iránti fogyasztói érdeklődés megnő, ha az árucikk ára csökkenni kezd. 29

válására figyelmeztetnek (vö. Trigg 2001, 99, 101-104; Campbell C. 1996, 129-136; 1998). Colin Campbell szerint például nyilvánvaló, hogy Veblen túlságosan is leegyszerűsítő módon érvelt amellett, hogy a „modern társadalomban értékkonszenzus uralkodik, és ebből következőleg egyetlen, közmegegyezésen alapuló státuszrendszer létezik” (Campbell C. 1996, 133), ennek következtében pedig nem vette figyelembe, hogy az elhatárolódás és az elutasítás éppúgy lehet a magasabb státusú osztály fogyasztói szokásaival kapcsolatos reakció, mint a követés és az azonosulni vágyás. Másként fogalmazva: Veblen figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy „a versenytársak legyőzhetők újítás révén is (mint sok vállalkozó tanúsította) és nemcsak utánzással...” (Campbell C. 1996, 133. Vö. 129-136). Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a fogyasztói viselkedés alakulására az osztályviszonyok manapság már csak csekély hatást gyakorolnak, a fogyasztói szokások és ideálok sokkal inkább az életstílus-modellek „kontextusában” fogalmazódnak meg, amelyek viszont rendszerint „nincsenek tekintettel” a társadalmi hierarchia által kijelölt határokra (Trigg 2001, 99; McIntyre, 1992). Veblen elméletének talán a legvitatottabb pontja a fogyasztói ideál „áramlásának”-átvételének merev és egyirányú körvonalazása, vagyis az a feltételezés, hogy a fogyasztói minták a társadalmi státus-hierarchia kontextusában „fentről lefelé”: a dologtalan osztálytól az alacsonyabb státusú osztályok felé haladnak.

6.2. BOURDIEU ÖKONOMIZMUS-KRITIKÁJA ÉS A „SZIMBOLIKUS TŐKE” Pierre Bourdieu nevének említése azon, az 1960-as és 70-es években publikált írásai miatt elkerülhetetlen, amelyek a közgazdaságtanban használatos (de az említett diszciplína „határain” túl is általánosan elterjedt) gazdaság-definíció antropológiai nézőpontú kritikai újragondolására-újrafogalmazására irányultak. Bourdieu legismertebb ide sorolható munkája kétségtelenül az „Esquisse d'une théorie de la pratique: précédé de Trois études d'ethnologie kabyle” (1972). (Az említett monográfia egyik fejezetének rövidített változata „Szimbolikus tőke” címen magyarul is olvasható. Vö. a francia nyelvű kötet 1977-ben megjelent, jelentős mértékben átdolgozott angol nyelvű változatának utolsó fejezetével.) Bourdieu kritikája rávilágít arra, hogy a közgazdaságtanra jellemző „leszűkített” gazdaság-fogalom vagy „vulgáris

gazdasági szemlélet” (1978, 30

394), amelynek

középpontjában a pénzben testet öltő vagy legalábbis könnyen „számszerűsíthető” haszon fogalma áll, fenntartásokkal kezelendő és használata gyakran nyilvánvaló korlátokba ütközik az antropológiai elemzés-értelmezés során. Ez a korlátozott alkalmazhatóság elsősorban akkor szembeötlő, amikor „…a közvetlenül észlelhető anyagi javak forgalma – lásd például az özvegyi eltartást, a házasságkötési tárgyalások látszólag központi jelentőségű tételét – elfedi azoknak a javaknak a teljes (aktuális és potenciális) forgalmát, mely javakban szétválaszthatatlanul vegyülnek az anyagi és a szimbolikus természetű elemek, amelyeknek az anyagi javak csupán a kapitalista homo oeconomicus szemében a legszembeszökőbb mozzanatai” (1978, 395). A közgazdaságtan gazdaság-szemléletének jellemző

vonása,

hogy

a

gazdaság

fogalmát

világosan

körülhatárolható

jelenségcsoportként, vagyis egy viszonylag „zárt” rendszerként értelmezi, amely egyértelműen elkülöníthető és el is különül például a kultúra szférájához kapcsolódó jelenségektől. A „haszonelvűség hagyományának” ez a „naiv materializmusa” (Campbell C. 1996, 129) nem képes saját „keretein” belül elhelyezni és értelmezni, gazdasági tényezőkként számba venni az olyan szimbolikus javakat, mint a presztízs, a bizalom vagy a

becsület,

mivel

azok

számára

nincs

hely

a

„leszűkített”

„gazdasági”

jelentéstartományában. Éppen ezért e szemléletmód logikája értelmében az említett szimbolikus haszonformák esetében indokolatlan és megkérdőjelezhető az olyan kifejezések alkalmazása, mint a gazdasági haszon, a gazdasági érdek vagy racionalitás. Bourdieu − algériai tereptapasztalataira támaszkodva − amellett foglal állást, hogy ez a „vulgáris” ökonomista gazdaság-definíció az antropológiai elemzés során csak fenntartásokkal alkalmazható, mivel a vizsgált jelenség egyetlen szűk szegmensét veszi csak figyelembe, így gyakran félrevezető, egyoldalú, esetenként „etnocentrikus” (1978, 386) következtetésekhez vezet. Bourdieu a gazdaság(i) fogalmának újraalkotását nem a materiális vs. szimbolikus dichotómia megőrzésén és hangsúlyozásán keresztül látja megvalósíthatónak, hiszen többek között éppen emiatt illeti kritikával az ökonomizmus szemléletmódját, hanem a gazdaság(i) jelentéstartományának a kiterjesztése révén. Véleménye szerint ugyanis „...egy olyan világban, amit a (korlátolt értelemben vett) gazdasági és a szimbolikus tőke szinte tökéletes egymásra átválthatósága jellemez, az emberek stratégiáit irányító gazdasági számítás a többitől szétválaszthatatlan módon vesz számításba olyan nyereségeket és veszteségeket is, amiket a gazdaság korlátozott definíciója öntudatlanul az elgondolhatatlan és megnevezhetetlen jelenségek közé sorol, 31

vagyis gazdaságilag irracionálisnak tekint” (vö. Polányi 1976a, 54). Éppen ezért a gazdasági racionalitás, gazdasági érdek és számítás fogalmainak használatát az antropológiai elemzés során nem szabad kizárólag a pénzben megjelenő vagy könnyen „számszerűsíthető” javak csoportjára korlátoznunk, hanem – formájuktól függetlenül – mindazon javak esetében alkalmaznunk kell, „amelyek egy adott társadalmi formációban ritkák s ezért keresettek (legyen szó jó szóról vagy mosolyról, kézfogásról vagy vállvonogatásról, bókról vagy figyelmességről, kihívásról vagy sértésről, becsületről vagy kitüntetésről, hatalomról vagy élvezetről, pletykáról vagy tudományos információról, kiválóságról vagy kiváltságról stb.)” (Bourdieu, 387-388. Vö. Bird - Smith 2005, 2-3.). Az ökonomista gazdaság-fogalom határainak kiterjesztése egyúttal a gazdasági vs. nem-gazdasági dichotómia felülvizsgálatát, és tulajdonképpen annak felszámolását is maga után vonja. Bourdieu szerint ugyanis, ha a „teljes egyenlegét” (1978, 393) vesszük figyelembe mindazoknak az értéktelített javaknak, amelyek felhalmozásáért egy adott társadalomban verseny folyik, akkor óhatatlanul eljutunk a „gyakorlat általános elméletéhez”, vagyis egy olyan „kiterjesztett” gazdaság-fogalom alkalmazásához kell folyamodnunk, amely a pénzzel „egyenrangú” gazdasági tényezőkként veszi számításba az olyan nehezen „számszerűsíthető” javakat is, mint a presztízs, a bizalom, a hírnév, a hitel vagy a dicsőség. A „…tőke különböző fajtái és a nekik megfelelő forgalmi módok között fellépő megfelelések arra kényszerítenek, hogy lemondjunk a ’gazdasági’ kontra ’nem gazdasági’ dichotómiájáról, amely lehetetlenné teszi, hogy a gazdasági gyakorlatok tudományában a gyakorlati viselkedések ökonómiája általános tudományának egyik sajátos esetét lássuk. Ez az általános tudomány valamennyi gyakorlatot (beleértve azokat is, amelyek magukat az érdek mozgásán kívül állónak vagy önkényesnek, tehát gazdasági vonatkozásoktól

mentesnek

tételezik)

az

anyagi

vagy

szimbolikus

haszon

maximalizálására irányuló gazdasági gyakorlatként képes értelmezni” (1978, 399). Bourdieu ökonomizmus-kritikája és a „gyakorlat általános elmélete” mint értelmezési keret kidolgozása jelentős mértékben megkönnyítette az olyan jelenségek értelmezését, amelyek presztízsgazdaságként vagy morális gazdaságként definiálhatóak, vagyis amelyek esetében nem a pénzben kifejezett hasznot tekintik a domináns haszonformának, hanem sokkal inkább más, nagyra értékelt és keresett szimbolikus javak felhalmozásáért folyik a verseny.

32

6.3. APPADURAI ÉS A „VERSENY-GAZDASÁG” A presztízsgazdaság fogalma Appadurai sokat idézett, The Social Life of Things című tanulmánykötethez írott bevezetőjében is hangsúlyos szerepet kap. Appadurai ebben a tanulmányában vezeti be – Leach (1983) azon elemzésére támaszkodva, amely a kula és a modern nyugati művészeti világ összehasonlítására vállalkozik – a „versenygazdaság” („tournament economy”12, 1986, 50), illetve az „érték-verseny” („tournament of value”) fogalmakat, amelyeket szinonimáknak tekint (1986, 50), és amelyek a később kifejtett presztízsgazdaság-definícióval rokon kategóriák. Az „értékverseny” kifejezést olyan „komplex, periodikus események” összefoglaló megnevezésére használja, amelyeket „…kulturálisan definiált módokon eltávolítanak a gazdasági élethez kapcsolódó rutinoktól”. Az Appadurai által ekként definiált események a státusversengés kézenfekvő eszközei, illetve színterei, a bennük való részvétel pedig rendszerint a hatalmon lévő személyek, vagyis az elit privilégiuma. „Az ilyen versenyek valutáját

nagy

valószínűséggel

ugyancsak

elkülönítik

közismert

kulturális

megkülönböztető jegyek segítségével” (1986, 21). Számos társadalomban találunk olyan „érték-arénákat”, amelyek az efféle versengés színteréül szolgálnak, és amelyekben „speciális árucikk-jelekkel kereskednek, és ez a kereskedés a státus, hatalom és vagyonosság gazdaságain keresztül a világibb árucikkek áramlására is hatást gyakorol” (1986, 50). Appadurai a „versenygazdaságok” csoportjába sorolja többek között az általa legrészletesebben tárgyalt kula esetét, illetve a potlecset és a középkori ereklyekereskedelmet

(1986,

50)

de

a

„verseny-gazdaságokkal”

rokonítja

a

modern

képzőművészeti aukciók Baudrillard-től idézett értelmezését is (1986, 21). Harrison szavait kölcsönözve: az Appadurai által „értékverseny”-ként definiált jelenségek „a gazdasági versengés olyan formái, amelyek legfontosabb funkciója dramaturgiai, és amelyekben a gazdasági cselekvést egyfajta expresszív látványosságként »állítják színpadra«” (Harrison 1992, 226). 12 Itt jegyzem meg, hogy a tournament szónak ’lovagi tornát, harcjáték’ jelentése is van. Annak ellenére, hogy ez a jelentésárnyalat egyértelműbben utal az Appadurai által „verseny-gazdaságokként” definiált jelenségekre általában jellemző színpadiasságra, látványosságra és ceremoniális jellegre, valamint a részvétel korlátozott voltára, a doktori dolgozatban mégsem ezt használom, elsősorban a fordítás körülményes volta miatt. Amint azt Appadurai (1986, 59) megjegyzi, a „tournament of value” fogalma Marriott (1962) „tournaments of rank” terminusának a parafrazeálásából született. 33

Ahogyan azt Graeber (2001, 30-33) megjegyzi, Appadurai az „értékverseny” fogalmának értelmezése során elsősorban arra keresett magyarázatot, hogy „a különböző elitek hogyan próbálják meg ellenőrzésük alá vonni és korlátozni a cserét és a fogyasztást, amíg mások (szinte kivétel nélkül a tömegek) megpróbálják kiterjeszteni azt”, valamint azt vizsgálta, hogy miként jellemezhető az a verseny, ami a fent említett felek között kialakul, és amely különböző értékrezsimek („regimes of value”; lásd Appadurai 1986, 13-14; Graeber 2001, 32) kialakulásához vezet. Másként fogalmazva: Appadurai érdeklődésének előterében elsősorban olyan, a piaci viszonyok alapján szerveződő hétköznapi áruforgalomtól elkülönülő tranzakciók állnak, amelyek esetében a fogyasztás alapvetően kommunikatív eseménynek minősül, vagyis társadalmi üzenetek adás-vételére (Graeber 2001, 32) alkalmas médiaként funkcionál.

6.4. HARRISON ÉS AZ INTELLEKTUÁLIS JAVAK PRESZTÍZSGAZDASÁGA Az Appadurai által értékversenyként definiált jelenségek körének kiterjesztésére Simon Harrison egy 1992-ben publikált tanulmányában tett kísérletet. Érvelése szerint az értékverseny terminus, amelyet Appadurai elsősorban „a gazdasági rivalizálás ritualizált, expresszív formái”-nak a megjelölésére használt, kiterjeszthető a rítusok bemutatásával (a rituális szerepek, jogok és kötelezettségek elosztásával és kisajátításával) kapcsolatos rivalizálás számos esetére is. Harrison szerint az „érték-verseny” nemcsak tárgyiasult javak esetében figyelhető meg, hanem olyan intellektuális tulajdon-típusokkal kapcsolatban is kialakulhat, mint a fontosabb rituális szerepek eljátszására, vagy a rítussal kapcsolatos szimbólumok használatára vonatkozó (elő)jogok csoportja. Az említett (elő)jogok számos társadalomban jelentős presztízshozammal kecsegtető intellektuális tulajdon-típusoknak, presztízsjavaknak számítanak, amelyek birtoklásáért, „felhalmozásáért” intenzív verseny folyik. Harrison példák sorát mutatja be azzal kapcsolatban, hogy az intellektuális (szimbolikus) presztízsjavakért folyó rivalizálás – a presztízsjavak megjelenési módjától eltekintve – lényegében semmiben sem különbözik a kula-tárgyakra, a korlátozott számban gyártott luxus-autókra, vagy a nagyfalusi romák esetében az ezüst presztízstárgyakra fókuszáló gyűjtőszenvedélytől, éppen ezért a presztízsgazdaságok esetében nemcsak a tárgyi

javak

vizsgálatára,

de

a

rítusok 34

bemutatásával

kapcsolatos

„jogok

presztízsgazdaságára” (Harrison 1992, 226) is megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk. Kiváló példával szolgál erre a potlecs esete, ahol a felhalmozott vagyonnak a versengő vendéglátás, az elajándékozás vagy az elpusztítás formájában történő nyilvános kihelyezése és fitogtatása végeredményben azt a célt szolgálta, hogy a tulajdonos jogok és címek formáját öltő különféle intellektuális presztízsjavakra tegyen szert, például jogosult legyen az ősök neveinek vagy különböző címeknek a viselésére stb. (Harrison 1992, 236237). „Ezeket a kompetitív lakomákat, és a vagyon elpusztítására irányuló versengéseket azért tartották meg, hogy azok nagyra értékelt nem-materiális javak iránti igényeket hitelesítsenek: olyan javak iránti igényeket, mint az ősök nevei, rangok, totemisztikus jelvények, és a fontosabb rítusokkal kapcsolatos speciális előjogok… (…). A vagyon csupán eszközül szolgált, a rendszerben részt vevők végső célja az volt, hogy rituális előjogokra tegyenek szert. (…)” (Harrison 1992, 236). Ugyanerre a „logikára” épülő presztízsgazdaságot mutat be Harrison 1990; illetve Herskovits 1960, 462-463 (lásd még ugyanott: 472-483). Harrison egy további, részletesen kidolgozott példával is szolgál a fent elmondottakra Stealing people’s names című monográfiájában, amely Pápua Új-Guineában végzett, közel huszonkét hónapos terepmunkája során szerzett tapasztalatainak egy részét foglalja össze. A monográfia egyik központi kérdése a presztízsgazdaság lokális megjelenési formájának vizsgálata, amelyet Harrison a rituális rendszer és a kozmológia – szimbolikus-szemiotikai – presztízsgazdaságaként (1990, 65, 172-173, 203, 204; 1989, 15) definiál. Terepmunkájának színhelye a Pápua Új-Guinea északnyugati részén található Sepik folyó partján élő manambuk csoportja, pontosabban az általuk lakott három település közül a legnagyobb, Avatip volt (1990, 25-41). Szemben a Melanéziában elterjedt gyakorlattal, az avatipiek számára a politika mint társadalmi gyakorlat középpontjában nem „a kompetitív termelés és a ceremoniális élelem-csere” (1990, 14) áll, hanem a totemisztikus ősök és a hozzájuk kapcsolódó mágikus tudás és rituális előjogok mint intellektuális tulajdontípusok „elosztása” és birtoklása körüli viták és versengés. Másként fogalmazva: „A formális vita sajátossága, hogy az egy olyan konfliktust foglal magába, amely egy vagy több, a mítoszban felbukkanó ős nevének a birtoklásáért, illetve néhány mágikus vagy rituális előjogért folyik…” (1990, 142). Az avatipi közösség három, egymás között házasodó patrilineáris leszármazási 35

csoportot foglal magában, amelyek közül az egyik a földdel, a másik az éggel, a harmadik pedig a Sepik folyóval áll totemisztikus és rituális kapcsolatban. A leszármazási csoportok egyike „birtokolja” például a települést körülvevő lagúnákat, ennek a csoportnak a tagjai gyakorolják a halászattal kapcsolatos valamennyi mágiát és rítust, biztosítva ezáltal a bőséges halmennyiséget (1990, 44). A három nagyobb leszármazási csoport tizenhat szubklánt foglal magába. „…mindegyik (…) saját, jellegzetes eredetmítoszokkal, földdel, totemekkel, a mágiával és a varázslással kapcsolatos technikákkal, a férfiak beavatási kultuszához kötődő öröklődő funkciókkal, valamint a beavatás során használt szakrális tárgyakkal rendelkezik (…)”. (1989, 2. Vö. 1990, 43). Valamennyi szubklánhoz kapcsolódik egy olyan elképzelt település is, ahol a ma „birtokukban lévő” totemisztikus erők és képességek egykor létrejöttek, és ahová halálukat követően a szubklán férfi tagjainak és azok feleségeinek a szellemei kerülnek. Valamennyi szubklán apai örökségének kulcsfontosságú részét képezik a totemisztikus ősök nevei, amelyekre Harrison „politikai valutaként” utal (1990, 201). Ezeket a neveket féltve őrzött tulajdonként kezelik, és úgy tekintenek azokra, mint „a szubklánhoz tartozó valamennyi mágikus erő forrására” (1989, 3). E nevek egy csoportja a hétköznapi névadási gyakorlat folyamán használatos. Számos név azonban csak a beavatottak számára hozzáférhető jelentéssel-jelentőséggel rendelkezik, ezek a titok tárgyát képező nevek a csoport totemisztikus őseinek a „valódi” nevei (1989, 3; 1990, 56-59), amelyeket csak a szubklán idősebb tagjai és ezek néhány szövetségese ismerhet meg. A nevek egy további csoportja voltaképpen álnév-funkciót tölt be, vagyis az utóbbi nevek arra szolgálnak, hogy az érintettek a totemisztikus ősökre és cselekedeteikre a nyilvánosság előtt – a „valódi” nevek említése nélkül – utalhassanak. A totemisztikus ősök nevei tehát nem pusztán a néven nevezés hétköznapi nyelvi eszközei, hanem „presztízshozó értéktárgyak” (1990, 199), amelyek birtoklásáért, megőrzéséért, illetve másoktól való megszerzéséért a csoportok és egyének között intenzív versengés folyik. Ez a versengés azonban nem egyszerűen „emelkedett és rejtett értelmű verbális sport” (1990, 201; vö. 168), végső célja pedig korántsem csak a nevek birtoklása, „kisajátítása” valamely csoport számára (ez csupán a politikai rivalizálás „felszíne”), hanem a totemisztikus ősökhöz és neveikhez kapcsolódó mágikus tudás és hatalom, illetve rituális előjogok feletti ellenőrzés megszerzése (1990, 142). „Szinte az avatip politika egésze azok köré a konfliktusok köré szerveződik, amelyek a totemisztikus ősök, az ő neveik és a hozzájuk társuló rituális 36

hatalom birtoklása miatt bontakoznak ki.” (1989, 8). Harrison szerint e név-viták a szubklánok közötti rivalizálás (vö. 1990, 132-137; 176-196), illetve a szubklánokon belüli örökösödési viták és önállósodási törekvések részeiként (vö. 1990, 124-127) alakulnak ki a leggyakrabban, számuk pedig elsősorban a férfiak beavatási rítusa előtti időszakban növekszik meg, mivel a név-vitákban elért siker jelentős hatást gyakorol e nagy jelentőségű rítus résztvevői struktúrájának szerveződésére: a hierarchiába rendeződő, örökölhető ceremoniális rangok és a különböző rituális előjogok „elosztására”. A valamely totemisztikus ős nevének és a hozzá kapcsolódó (elő)jogoknak a birtoklásával kapcsolatos tulajdonjogi vita első lépése – a felek közötti érdekkonfliktus első egyértelmű jele – rendszerint a névazonosság kialakulása, vagyis az a gyakorlat, hogy az egyik fél (a tulajdonképpeni „kihívó”) a saját csoportjához tartozó egyik újszülöttnek a másik fél „tulajdonában lévő” totemisztikus ősök egyikének a nevét adja. (Mindaddig csak az utóbb említett csoport használta a kérdéses nevet.) A konfliktus kiéleződését a felek közötti szervezett-formális vita, illetve vita-sorozatok kialakulása jelzi, amelyek a résztvevők közötti viszony és a konfliktus természetétől függően „mozgósíthatják” az egész közösséget vagy annak csupán egy kisebb részét. (Az utóbbi esetben a vita „zárt ajtók mögött” zajlik, a nagyobb jelentőségű név-vitákat azonban inkább a szabadban rendezik meg, a szertartásház előtti téren /1990, 147/). A vita főszereplői azok a csoportjukat képviselő szónokok, akik a formális szónoklat mesterei, és akik ajándékok és különféle szolgálatok fejében elismert szakértőktől sajátították el a leszármazási csoportok „titkos mitológiájával” (1990, 115) kapcsolatos ismereteket. A szónoki pozíció „achieved” jellegű, vagyis elvileg bármelyik vállalkozó kedvű férfi számára elérhető, aki hajlandó a titkos mítoszok megtanulására és meghozza az ehhez szükséges áldozatokat. „Egy szónok tudását titkos kozmogóniai mítoszok, valamint a mítoszokban megjelenő totemisztikus ősök titkos nevei alkotják, beleértve a férfiak beavatási rítusainak a keletkezésével kapcsolatos mitológiát is. Vagyis a szónok szakértelme a rítusok, valamint a szubklánok öröklődő, rituális funkcióival és előjogaival kapcsolatos mitikus „alapító okiratok” vonatkozásában nyilvánul meg.” (1990, 118). A kérdéses tudás elsajátításának keretéül szolgáló mester-tanítvány viszony kezdeményezésének gyakori eszköze a házassági szövetség létesítése. Az így megszerezhető kozmogóniai tudás elengedhetetlen ahhoz, hogy a szónok sikereket érhessen el a rivális csoportok közötti név-vitákban. 37

A vita első részében, miközben a név birtoklásáért versengő két csoport tagjai egymással szemben foglalnak helyet, mindkét oldalról szónoklatok sora hangzik el, amelyek annak alátámasztására hivatottak, hogy a szónok által képviselt csoport és csakis az a csoport a név jogos tulajdonosa. (E szónoklatok gyakran a név használatának és birtoklásának megalapozottságát alátámasztó, a felek saját érdekeit szolgáló mítoszváltozatokat, vagy a kérdéses totemisztikus ős nevével kapcsolatos etimológiai magyarázatokat tartalmaznak; vö. 1990, 157-167). Ezt követően kezdetét veszi a vita legfeszültebb szakasza, amit Harrison „az ezoterikus tudással kapcsolatos ceremoniális versengés”-ként (1989, 9) definiál. „A versengés szabályai explicitek és egészen egyszerűek: a győzelemhez valamelyik oldalnak be kell bizonyítania, hogy kizárólag ő ismeri a vita tárgyát képező őshöz kapcsolódó titkos neveket” (1989, 9). A két rivalizáló fél eltérő névsor-verziókkal rendelkezik, és a vita célja mindkét fél esetében az, hogy a kérdéses totemisztikus ős titkos neveivel kapcsolatos saját névsor-verziót ismertessék el hitelesként a jelenlévők előtt, anélkül, hogy fennhangon kimondanák a kérdéses neveket (lásd alább), a siker kulcsa pedig az, ha a részt vevő felek egyike a másik fél által a kérdéses totemisztikus őshöz kapcsolt mind a négy titkos név ismeretéről tanúbizonyságot tesz. Mivel e nevek titok tárgyát képezik, és azokat csak a csoportok legidősebb tagjai ismerik, a vita koreográfiája szerint a két versengő csoport legidősebb szónokai a félkörívben helyet foglaló hallgatóság által kialakított kör közepére lépnek, és felváltva egymás fülébe súgják arra vonatkozó feltételezéseiket, hogy a másik fél milyen titkos neveket tart „hitelesnek” és „eredetinek” a kérdéses totemisztikus őssel kapcsolatban. Az egyik szónok elsuttogott találgatását a másik szónok minősítése követi, ami egy-egy mozdulatból (például fejrázás), egy rövid kijelentésből (például nem) és egy esküből áll. Az utóbbi formula célja annak biztosítása, hogy a találgatást értékelő szónoknak ne legyen lehetősége a „hamisításra”, vagyis hogy ne tagadhassa le a saját csoportja által a kérdéses totemisztikus őshöz társított valamely titkos név esetleges elhangzását. Ezt követően a másik szónok találgat, majd ismét szerepcsere következik mindaddig, amíg valamelyik oldal mindegyik titkos nevét ki nem találják, vagy a vitának más okok miatt a résztvevők véget nem vetnek. Ahogyan azt Harrison megjegyzi, a név-viták, amelyekre évente átlagosan kéthárom alkalommal kerül sor (1989, 16), kimenetelüket tekintve sokfélék lehetnek. A 38

leggyakoribb eset az, amikor mindkét fél kitalálja ellenfele egy-egy titkos nevét, ilyenkor azonban a konfliktus-rivalizálás a két oldal között értelemszerűen nem ér véget, hanem a vita később, egy másik alkalommal folytatódik. Abban az esetben viszont, ha valamelyik fél az ellenfele valamennyi titkos nevét eltalálja, a siker elsöprő és egyértelmű – a vesztes fél ilyenkor arra kényszerül, hogy új nevet adjon a konfliktus kezdetén a totemisztikus ősről elnevezett csecsemőnek, és feladja a totemisztikus őshöz kapcsolódó mágia birtoklására irányuló igényét (1989, 9). A győzelem logikája lényegének megértéséhez Harrison hozzáfűzi, hogy a versengő feleket figyelemmel kísérő közönség nem annak eldöntésével foglalkozik, hogy véleménye szerint „kinek kellene birtokolnia” a totemisztikus ős nevét és az ahhoz kapcsolódó mágikus tudást, hanem a vita kimenetelét alapul véve egyszerűen megállapítja, tudomásul veszi azt, hogy melyik fél birtokolja a kérdéses szimbolikus javakat (1989, 10). Másként fogalmazva: a vita lényege nem az, hogy „kit illet meg a tulajdonjog”, hanem az, hogy a kérdés totemisztikus ős neve ténylegesen kinek a „tulajdonában van”. A „győztesek talán nem a mágikus hatalom jogos tulajdonosai, de így vagy úgy jelenleg bizonyosan birtokolják azt.” (1989, 10). Amint azt Harrison megjegyzi, a rivális csoporthoz tartozó totemisztikus ős titkos neveinek a megismerése érdekében az avatipek számos stratégiát alkalmaznak, gyakran folyamodnak például valamelyik titokőrző megvesztegetéséhez (1989, 12). A név-vitákban aratott siker egyfelől presztízsnövekedést jelent a szónokok és az általuk képviselt csoport számára, ami abban is megnyilvánulhat, hogy a kérdéses csoport mások számára vonzóbb partnerré válik a házasságkötések során, ugyanakkor a totemisztikus ős nevének használata mellett a győztes csoport a hozzá tartozó mágikus tudás birtokosává is válik, ami ugyancsak gyarapítja tekintélyét és erejét (vö. a név-viták és a ceremoniális rangrendszer összefüggéséről fentebb mondottakkal). Az avatipiek esetében a totemisztikus nevek és mágikus erők az egyének és csoportok társadalmi identitásának kulcsfontosságú vonatkoztatási pontjai. „Végső soron egy avatipi szubklán azonos azoknak a neveknek és annak a rituális hatalomnak a mennyiségével, amelyet képes megszerezni és megtartani, és amikor a férfiak továbbadják ezeket a családban öröklődő erőket örököseiknek, vagy valamelyik másik csoport ellopja azokat tőlük, az saját társadalmi identitásuk és a politikai cselekvés terén megnyilvánuló hatalmuk valóságos elapadását vonja maga után.” (1990, 198). Harrison értelmezése szerint az avatip kozmológia a presztízsgazdaságok

egy

olyan

típusa, 39

amelyet

„metafizikai

gazdaság”-ként

(„metaphysical economy”, 1990, 198) definiálhatnánk, és amelynek a résztvevői a totemmisztikus ősök neveire olyan tárgyakként tekintenek, amelyek birtokolhatóak, eltulajdoníthatóak, felhalmozhatóak, elcserélhetőek, eladhatóak, elpusztíthatóak és így tovább (vö. 1989, 14).

6.5. PRESZTÍZSGAZDASÁG(OK) A továbbiakra vonatkozóan fogadjuk el kiindulópontként az alábbi presztízsgazdaságdefiníciót. Eszerint bármely olyan tevékenység-típus presztízsgazdaságként definiálható, amelyre egy csoport tagjai szimbolikus küzdőtérként tekintenek, és amelyben a társadalmi, kulturális

vagy

manipulálására

gazdasági tesznek

különbség(ek) kísérletet

megkonstruálására,

egyezményes

reprezentálására

módokon.

Ahhoz,

és

hogy

presztízsgazdaságról beszélhessünk, három alapvető kritérium együttállásának kell megvalósulnia. 1.A presztízsgazdaságok létrejöttének elengedhetetlen feltétele, hogy az ott elért sikerből fakadó haszon elsődleges, közvetlen megjelenési formája szimbolikus: maga a presztízs. A presztízs, amelyet – Bourdieu (1978, 94) találó kifejezését idézve – a legpontosabban talán „hírnév-hitel”-ként határozhatnánk meg, természetesen további, közvetett haszonformákká (pénzzé, társadalmi kapcsolatokká stb.) alakítható. Ugyanakkor, mivel a presztízs járulékos haszonformaként számos tevékenységhez kapcsolódhat, ezek közül csak azokat érdemes a presztízsgazdaság fogalomkörébe sorolnunk, ahol a „hírnév-hitel” nem csupán marginális következmény, hanem a haszon domináns – vagy legalábbis kulcsfontosságú –, tudatosan választott és vágyott formája. A haszon különböző formái: a pénzben testet öltő profit, vagy az olyan szimbolikus javak, mint a presztízshozam vagy a morális elvárásoknak való megfelelést kísérő társadalmi elismerés gyakran csak körülményesen különíthetőek el egymástól. 2.A presztízsgazdaságoknak alapvető ismertetőjegye továbbá kompetitív jellegük, ami részben egy további tulajdonságukból fakad, nevezetesen abból, hogy azok a presztízsjavak, amelyek köré a presztízsgazdaságok szerveződnek, rendszerint csak korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. 40

3.Végül nem szabad megfeledkeznünk a presztízs interaktív természetéről, vagyis arról, hogy presztízsgazdaságok kizárólag az interszubjektivitás világában jöhetnek létre és maradhatnak fenn, vagyis nem nélkülözhetik a nyilvánosság valamilyen fokát és formáját. A presztízsgazdaságok e vonása elsősorban szemiotikai-kommunikatív jellegükkel áll szorosabb kapcsolatban. Az antropológiai irodalomban a presztízsgazdaság „címkével” a leggyakrabban az olyan, időben és térben kiterjedt, összetett, nem-piaci csererendszerek esetében találkozhatunk, mint amilyen például a kula (Malinowski 1987 [1922]; Uberoi 1962; Leach – Leach 1983; Weiner 1992; Sárkány 1998, 62-76; Damon 2002) a potlecs (Codere 1950; Bataille 2004) vagy a moka (Strathern 1971). Ugyancsak ide sorolható a hierarchikus szerveződésű tiv csereszféra-rendszer presztízs-szférája (Bohannan 1955; 195913), a totemisztikus ősök neveinek és a hozzájuk kapcsolódó mágikus tudásnak a birtoklásáért és felhalmozásáért folyó versengés a manambuk között (Harrison 1990), vagy az olyan elit-monopóliumok, amelyek bizonyos javak elfogyasztását vagy birtoklását kizárólag a társadalom egy szűk rétege számára teszik lehetővé, vagyis a „fényűzés jogának” esetei (vö. Gluckman 1965, 72-73). Az

általam

használt

presztízsgazdaság-definíció

magában

foglal

olyan

tevékenységeket is, mint a nagyfalusi romák és általában a gáborok ezüst presztízstárgyak iránti

gyűjtőszenvedélye,

a

korlátozott

számban

gyártott

luxusautók

vagy

a

képzőművészeti alkotások vásárlása. Amint arra korábban már utaltam, a különféle haszonformák gyakran elválaszthatatlanul összefonódnak a fogyasztói tervek és döntések kialakítása során, éppen ezért a presztízsgazdaság fogalmát nemcsak az Appadurai által „komplex, periodikus események”-nek nevezett jelenségek megjelölésére érdemes használnunk, amelyek térben és időben relatíve jól elkülönülnek más eseményektől, hanem e fogalom jelentéstartományát ki kell terjesztenünk oly módon, hogy annak azok a jelenségek is részét képezhessék, amelyek hangsúlyos presztízs-dimenzióval rendelkeznek ugyan, de nem tekinthetőek sem „komplex”-nek vagy „periodikus”-nak, sem különálló, relatíve „zárt” rendszereknek. Annak a „presztízsfogyasztó”-nak az esete, aki úgy dönt, hogy valamelyik luxus autómárka legújabb modelljét vásárolja meg, kézenfekvő példával szolgál az utóbbi kijelentésre. A luxusautó vásárlása nem „periodikus” esemény, a vásárolt árucikk pedig nem különül el „mereven” a hétköznapi használati tárgyak csoportjától 13 Vö. ezzel Polányi (1976a, 456-464) észrevételeit az ezüsthasználat és a presztízsjavak kapcsolatára vonatkozóan Alalakhban. 41

(szemben például a kula-tárgyakkal vagy a gáborok presztízstárgyaival), mivel amellett, hogy a tulajdonos presztízsforrásként tekint rá, egyben hétköznapi használati tárgyként is funkcionál. Ha ragaszkodnánk Appadurai definíciójának alkalmazásához, akár arra a következtetésre

is

juthatnánk,

hogy

a

luxusautó

vásárlása

nem

sorolható

a

presztízsgazdaság megjelenési formái közé. Értelmezésem szerint azonban nagyon is ekként definiálható jelenség, az eset sajátossága csupán az, hogy a presztízs mint (az egyik) meghatározó haszonforma itt nem különül el olyan egyértelműen és látványosan a további haszonformáktól, mint ahogyan az például a kulánál megfigyelhető, vagyis a domináns haszonforma/haszonformák meghatározása némiképp összetettebb feladat. Ez azonban nemcsak a luxusautó-vásárlás esetében igaz, de a Tudományos Akadémia vagy az olimpiai mozgalom mint presztízsgazdaság vonatkozásában is helytálló. Vegyük sorra röviden azokat a fontosabb „alkotóelemeket”, amelyekkel a presztízsgazdaságként definiálható jelenségek vizsgálata során általában találkozhatunk. Ezek az alábbiak: a résztvevői struktúra (1; 4); a források és transzformációk csoportja (2; 3; 5), illetve a presztízsgazdaságban való részvétel „szabálykönyve” (7). 1.A „szimbolikus küzdőtéren” versengő aktív „játékosok” Amint arra Gluckman (1965, 73) is felhívja a figyelmet, a presztízsgazdaságok a résztvevői struktúra szempontjából lehetnek többé-kevésbé nyitott vagy zárt rendszerek. Az előbbi esetben a részvétel alapja elsősorban a személyes elhatározás és a presztízsjavakhoz való hozzájutáshoz szükséges források birtoklása, amíg az utóbbi esetben a részvételhez az egyéni elhatározás önmagában még korántsem elegendő. A relatíve zárt résztvevői struktúra létrejöhet társadalmi-politikai egyezmények eredményeként: ide sorolhatóak azok a presztízsgazdaságok, amelyek esetében a részvétel lehetősége kizárólag az öröklés révén nyerhető el, de lehet a társadalmi egyezményektől független történések következménye is, mint például az olimpiai mozgalom esetében, ahol a tehetség egyenlőtlen társadalmi eloszlása jelentős hatást gyakorol arra, hogy kiből lehet aktív „játékos”, és kiből nem. A relatíve nyitott résztvevői struktúrával jellemezhető presztízsgazdaságra kiváló példa a nagyfalusi romák presztízstárgy-gazdasága, habár, amint azt később látni fogjuk, az abban való ratifikált részvételnek is van egy társadalmilag meghatározott, elengedhetetlen előfeltétele (az etnikai alcsoport-tagság).

42

2. A presztízsjavak megszerzése érdekében mozgósított források A későbbiekben részletezett presztízsjavakhoz való hozzáférés rendszerint megköveteli bizonyos források jelenlétét és tervszerű felhasználását. A presztízsjavakká alakított forrás lehet például a pénz (mint a vebleni „hivalkodó fogyasztás” eseteiben), a tehetség és a befektetett munka (mint az olimpiai sport vagy az akadémia esetében) vagy a presztízsjavak öröklésének joga (amint azt a manambu ősök totemmisztikus nevei esetében láttuk). A példák sorát még hosszan sorolhatnánk. Az említett források rendszerint különféle kombinációkban fordulnak elő. 3. A presztízsjavak Ahogyan a különböző „…kultúrák különféle ’gazdaság’-fogalmakat alkalmaznak”, (Harrison 1990, 197), ugyanúgy a presztízshozammal kecsegtető javak csoportja is rendkívül változatos lehet. A presztízsgazdaság létrejöttének sarkalatos pontja annak a „fegyvernemnek” a társadalmi egyezmények alapján történő kijelölése, amelyben a résztvevők összemérhetik erejüket. Másként fogalmazva: azoknak a presztízsjavaknak a meghatározása, amelyek „közös nevezőként” szolgálnak, vagyis világosan összemérhetővé teszik a résztvevők rendelkezésére álló, a presztízsgazdaságba befektetett különféle források vagy a presztízsjavak formájában birtokolt érték nagyságát14.

14 A jelzett megkülönböztetés egy fontos, később is érintett összefüggésre világít rá. Nevezetesen arra, hogy habár a presztízsgazdaságok a presztízsjavak megszerzése érdekében „mozgósított” források összemérésének, vagyis a forrásreprezentációnak a gyakori és kézenfekvő színterei, a presztízsjavaknak tulajdonított érték és a tőlük remélt presztízshozam nem kizárólag az aktuális tulajdonos által megszerzésükért „feláldozott” forrásokból fakad, hanem számos egyéb forrásból is eredhet. Kiváló példával szolgál erre a gábor presztízstárgyak csoportja, amelyek esetében a mindenkori vételár csak a presztízshozam egyik lehetséges forrása a sok közül. 43

A presztízsjavak – szociokulturális definíciójuknak megfelelően – számos formát ölthetnek. Lehetnek különféle tárgyi javak, mint a kagylóból készült nyakláncok és karkötők (kula); a yam (Malinowski 1987 [1922], 168-169; Weiner 1988, 84-86; 1983, 155-157; 1994, 392), a gáborok ezüstpoharai és kannái, a korlátozott számban gyártott luxusautók, a képzőművészeti alkotások vagy az egyedi készítésű, drága ékszerek. Presztízsgazdaság azonban – ahogyan arra Harrison felhívta a figyelmet – nemcsak tárgyak, hanem olyan intellektuális presztízsjavak birtoklása és felhalmozása köré is szerveződhet, mint amilyenek bizonyos szimbólumok, (elő)jogok vagy egyes különösen nagyra értékelt tudás-típusok. Az intellektuális presztízsjavak mindhárom, itt felsorolt típusával kapcsolatban kiváló példával szolgál a manambuk esete (Harrison 1990), ahol – szemben a Melanéziában elterjedt gyakorlattal – a politika középpontjában nem „a kompetitív termelés és a ceremoniális élelem-csere” (Harrison 1990, 14) áll, hanem a totemisztikus ősök nevei, valamint az azokhoz kapcsolódó mágikus tudás és rituális előjogok mint intellektuális tulajdon-típusok elosztása és birtoklása körüli viták és kiterjedt versengés. Harrison (1990, 199) szavait idézve, amelyek értelemszerűen nemcsak Melanéziára érvényesek: „...különböző eszközök vagy médiumok egész sora létezik, a malacoktól a jamgyökérig, a mágikus nevekig vagy varázslatokig, amelyek révén a melanéziai társadalmak presztízs-gazdaságokat hoznak létre.” A presztízsjavak éppen ezért rendszerint a hozzájuk társított jelentések és jelentőség, illetve a használati módok és kontextusok tekintetében is jelentős mértékben különböznek a hétköznapi használati tárgyaktól.

44

A presztízsjavak közös vonása, hogy a társadalmilag konstruált és tulajdonított értéktelítettség állapota jellemző rájuk, amely gyakran több forrás kombinációjának eredménye. Az egyik leggyakoribb forrás a presztízsjavakért „feladott” források értékének nagysága. Arról, hogy a presztízsjavak a forrásreprezentáció kitüntetett eszközei, a presztízsfogyasztás korábban ismertetett, vebleni definíciója kapcsán már említést tettem, amelynek középpontjában az „ár” fogalma áll. Az értéktelítettség további gyakori forrása, hogy a presztízsjavak összefonódnak az adott társadalmi kontextusban nagyra becsült valamely értékkel (fontos személyekkel, a domináns apai ággal stb.), ilyenkor tehát az identifikáció valamilyen formájával találkozunk. Ez a helyzet a kula tárgyak és a nagyfalusi romák presztízstárgyai esetében, amelyek értéke részben korábbi társadalmi karrierjükből, „történelembe ágyazottságukból”, vagyis a korábbi tulajdonosokkal való identifikációból fakad. Az értéktelítettség talán legelterjedtebb forrása azonban kétségtelenül abban keresendő, hogy e javak ritkák, vagyis csak korlátozott mértékben elérhetőek. Ha a kula tárgyak vagy a gáborok presztízstárgyai minden potenciális „játékos” számára akadálytalanul, korlátlan mennyiségben beszerezhetőek lennének, részben elveszítenék azt a képességüket, hogy hatékony eszközei legyenek a „hivalkodó különbség politikájának” – avagy Veblent idézve: „a megszégyenítő összehasonlítás” politikájának –, vagyis azt, hogy központi elemeivé váljanak a különbség megalkotására, reprezentálására és legitimálására szolgáló „szimbolikus küzdőtereknek”. Másként fogalmazva: a ritkaság mint a javak egy csoportjának jellemző tulajdonsága elsősorban azért emblematikus-keresett eleme a presztízsgazdaságoknak, mert kézenfekvő médiája a presztízsgazdaságokban rendszerint központi szerephez jutó elit tömegektől való elhatárolódásának és „ritkaságának”15. A presztízsjavak „korlátozott forrás”-jellege kivétel nélkül társadalmi egyezmények és egyezkedés eredményeként jön létre. Habár esetenként úgy tűnhet, a presztízsjavak ritkasága sokkal inkább spontán előfordulásukból eredeztethető sajátosság, mivel a résztvevők képtelenek hatást gyakorolni a kérdéses tulajdonságra, ez csupán a félrevezető „felszín”, amely végeredményben ismét csak a társadalmi meghatározottság kérdéséhez irányít bennünket. Ez a helyzet például a tengerből származó kula-kagylókkal, amelyek esetében a méret fontos értékszempont (Weiner 1992; Campbell S. 1983; 2003). A kagylók mérete olyan tulajdonság, amely független a versenyzők tevékenységétől és látszólag kívül 15 Vö. a „pozícionális javak” fogalmával, lásd: Lury 1996, 45-46. 45

esik a társadalmi egyezmények hatókörén, valójában azonban a helyzet az, hogy annak a megállapodásnak a forrása, amely értelmében éppen a kagylók válnak a kula központi jelentőségű elemeivé, maga a társadalom és a társadalmi konszenzus. Más esetekben a presztízsjavak ritkaságának társadalmi „eredete” jóval nyilvánvalóbb. A korábban már említett manambuk például a totemisztikus ősök neveinek egy társadalmilag végesként definiált csoportjáért versengenek, e nevek – kulturális definíciójuk szerint – lényegében olyan „zárt univerzumot” alkotnak, amelynek kibővítésére nincs lehetőség, a verseny éppen ezért e véges számú elem minél nagyobb részének a birtoklásáért folyik (Harrison 1990). A ritkaság kialakulásához vezető nyilvánvaló

kulturális

egyezmények

egy

további

példája

a

nagyfalusi

romák

presztízstárgyainak esete. Itt ugyanis csak olyan formai tulajdonságokkal (tűzaranyozás stb.) rendelkező tárgyak minősülnek presztízstárgyaknak, amelyeket köztudottan közel százötven éve nem készítenek, vagyis a presztízsjavaknak minősülő tárgyak száma – legalábbis újonnan készített darabokkal – már nem bővülhet tovább. Ugyancsak ide sorolhatóak „a fényűzés jogának” esetei, amikor is a „presztízsjogokhoz” való hozzáférés korlátozása rendszerint hatalmi eszközökkel kivívott és fenntartott állapot (megjegyzendő, hogy ennek elleplezése érdekében a jogokat „birtokoló” elit gyakran folyamodik a „ritkaság” naturalizálásának vagy szakralizálásának technikáihoz.) 4.A közönség Annak köszönhetően, hogy elsődleges funkciójuk kommunikatív, vagy Appadurai és Harrison szavaival élve, „retorikai” és „szemiotikai”, a szimbolikus küzdőterek történései értelemszerűen nem képezhetik titok tárgyát, nem nélkülözhetik a nyilvánosság valamely formáját, ami e funkció betöltését lehetővé teszi. Egyetérthetünk Fitzhugh-val, aki a presztízsgazdaság fogalmát a hirdetések és a média fogalmával rokonítja, azt állítva, hogy presztízsgazdaságok eleve akkor jönnek létre, amikor „az egyének olyan valutát keresnek, amely közhírré teheti kompetitív képességüket. (…) …a költségességen keresztüli jelküldés olyan szimbolikus gazdaságok létrejöttéhez vezethet, amelyek csekély reproduktív hasznossággal rendelkező, gazdagon díszített vagy egzotikus tárgyak előállításán alapulnak (szemben például azzal, hogy több gyermeket lássanak el étellel). (…) A vagyonosság közszemlére tétele, a lakomák, az ajándékozások, valamint a tulajdon nyilvános elpusztítása olyan mechanizmusok, amelyek a kompetitív képességek közhírré 46

tételére szolgálnak.” (Fitzhugh 2003; http://faculty.washington.edu/ fitzhugh/kod1.html). Másként fogalmazva: presztízsgazdaság nem létezik az interszubjektivitás világán kívül, azaz létrejötte eleve előfeltételezi a közönség és a versenytársak (e két csoport gyakran többé-kevésbé átfedi egymást) jelenlétét. A relatíve nyitott résztvevői struktúrájú presztízsgazdaságok esetében a közönség tagjai lehetnek átmenetileg inaktív, de máskülönben ratifikált résztvevőknek minősülő személyek, akik, ha rendelkeznének a szükséges forrásokkal, részt vehetnének a presztízsgazdaságban. (Ide sorolhatóak például azok a gábor ŕomok, akik kizárólag a pénzhiány miatt nem vesznek részt a presztízstárgy-gazdaságban.) A közönség tagjai gyakran olyan személyek is lehetnek, akik a később tárgyalt „párbajkódex” értelmében valamilyen oknál fogva eleve és végleg ki vannak zárva a „szimbolikus küzdőtérről”. Gondoljunk csak a „fényűzés (elő)jogával” kapcsolatos esetekre, vagy a gáborok presztízstárgy-gazdasága kapcsán a gázsó antropológusra, aki etnikai identitása miatt akkor sem válhatna e szimbolikus küzdőtér ratifikált résztvevőjévé, ha a legkeresettebb gábor ezüstpoharak tulajdonosává válna. 5. A presztízshozam mint ideális haszon-forma A presztízsgazdaság kifejezés értelemszerűen olyan jelenségek leírására alkalmazható, amelyek esetében az ideális vagy legalábbis az egyik meghatározó haszonforma a presztízs, vagyis a „hírnév-hitel”. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a presztízs rendszerint további haszonformákká: befolyássá, hatalommá, társadalmi pozíciókká, pénzzé stb. alakítható. A tudományos írásművek szerzője tudja, hogy a szakmai hozzáértésről tanúskodó publikációk nyomán neki tulajdonított presztízs szerencsés esetben ösztöndíjakká, munkahelyekké vagy éppen hatalommá „alakítható”, ahogyan a legértékesebb presztízstárgyakat birtokló nagyfalusi gábor ŕomok is pontosan tisztában vannak azzal, hogy e tárgyak fontos szerepet játszanak például a házasságpolitika szerveződésében, mivel jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a tulajdonosok kedvezőbb színben tűnjenek fel, keresettebbé váljanak a választható apatársak szemében. 6. A presztízsgazdaságban való részvétel „szabálykönyve” A rendelkezésre álló, presztízsjavakba fektetett források vagy általában a presztízsjavaknak tulajdonított érték összemérése olyan feladat, amely megköveteli a résztvevői struktúrának, 47

valamint a források és a transzformációk csoportjának összehangolását és folyamatos társadalmi felügyeletét. Másként fogalmazva: megköveteli a résztvevők tevékenységét koordináló „szabálykönyv” létrehozását, amely értelemszerűen a mindenkori társadalmi kontextus

terméke,

vagyis

változatos

és

változó

társadalmi

képződmény.

A

presztízsgazdaság elfogadott „szabálykönyve” értelmében például az a kwakiutl férfi, aki úgy döntene, hogy a potlecsre gondolva gyűjtött és félretett vagyontárgyait végül magányosan feléli vagy megsemmisíti, vagy az az időközben leleplezett akadémikus-jelölt, aki plágium révén vált szakmai körökben elismertté, ugyanúgy megfosztaná önmagát a kérdéses presztízsgazdaságban való ratifikált részvétel lehetőségétől, mint az nagyfalusi ŕom, aki valami oknál fogva úgy döntene, hogy ezüst presztízstárgya megőrzése és generációról generációra történő átadása helyett inkább egyszerűen elajándékozza azt egy nem-rokon idegennek. A presztízsjavakhoz való viszony fogalma előírhatja például a cserét (lásd a kula esetét), előnyben részesítheti a birtoklás és a felhalmozás folyamatát (lásd például a nagyfalusi romák ezüst presztízstárgyait), de teret engedhet a nyilvános megsemmisítés gyakorlatának is (potlecs) stb. A presztízsjavakkal való bánásmód e módozatai gyakran különböző kombinációkban jelennek meg: a potlecs során a csere és a javak elpusztítása együttesen van jelen, a kula Annette Weiner-i értelmezése (a „megőrizve adni”; „keepingwhile-giving” stratégia) pedig ugyanúgy hangsúlyt helyez a legfontosabb kula-tárgyak csere-folyamatokból való kivonására (mozgásuk „lelassítására”), vagyis minél hosszabb ideig tartó birtoklásukra, mint a kisebb értékű kula-tárgyak folyamatos cseréjére (Weiner 1992; 1994). Összegezzük röviden a presztízsgazdaság alkotóelemeiről eddig elmondottakat az akadémia, az olimpiai sport, valamint a kula példáján.

Az akadémia mint presztízsgazdaság: 1) Az aktív résztvevők: azok a kutatók stb., akik az Akadémia tudományos minősítő rendszerében részt kívánnak és tudnak venni. 2) A források: a tehetség, a felhalmozott kulturális tőke (tudás), vagyis a szakmai kompetencia, amely például tanulmányokban és előadásokban manifesztálódik. 3) A presztízsjavak: az akadémiai címek, szervezeti tisztségek és díjak csoportja. 48

4) A közönség: a kutatótársak (mint versenytársak) és más érdeklődők csoportja. 5) Az ideális (vagy legalábbis az egyik meghatározó) haszonforma: a presztízshozam, amely további szimbolikus és nem-szimbolikus javakká transzformálható. Ide sorolhatóak például az ösztöndíjak, a szakértői és pályázati bírálóbizottságokban való részvétel, a tudománypolitikai irányító tevékenység stb. 5) A presztízsgazdaságban való részvétel „szabálykönyve”: tiltja például a plágiumot és meghatározza-összehangolja a résztvevők teljesítményének összemérésére szolgáló szakmai szempontrendszert.

Az olimpiai mozgalom/sport mint presztízsgazdaság: 1) Az aktív résztvevők: a magukat az olimpiai játékokra kvalifikáló sportolók. 2) A források: a tehetség és a befektetett munka. 3) A presztízsjavak: a versenyen elért eredmények (helyezések, európa- és világcsúcsok stb). 4) A közönség: a versenytársak és a szurkolók csoportja. 5) Az ideális (vagy legalábbis az egyik meghatározó) haszonforma: a presztízshozam, amely további haszonformákká konvertálható: például pénzzé tehető, ha a sportoló idővel sportdiplomatává vagy médiaszemélyiséggé, például valamilyen árucikk reklámemberévé vagy sportesemények szakkommentátorává válik. 6) A presztízsgazdaságban való részvétel „szabálykönyve”: tiltja a doppingszerek használatát, meghatározza a sportszerűség mibenlétét stb.

A kula mint presztízsgazdaság: 1) Az aktív résztvevők: területenként változó (Vakuta szigetén például szinte valamennyi felnőtt férfi részt vesz a kulában, Észak-Kiriwinán azonban hagyományosan csak a magas presztízsű ágak férfitagjai és azok fiai, a kolonializáció következményeként azonban manapság már az utóbbi régióban is egyre több közrendű személy válik kula-játékossá /Weiner 1988, 142). 2) A források: a kagylóvásárláshoz szükséges yam, malacok, bétel, esetleg pénz stb. (Weiner 1983, 161). 49

3) A presztízsjavak: a vörös kagylóból készült nyakláncok és a fehér kagylóból készült karperecek. 4) A közönség: a többi kula-játékos stb. 5) Az ideális haszonforma: a presztízshozam, ami további haszonformákká alakítható. 6) A presztízsgazdaságban való részvétel „szabálykönyve”: előírja például azt, hogy kulacsere esetén kerülni kell egyes olyan magatartásformákat, amelyek a közönséges csere, vagyis a gimwali esetében megengedettek (Malinowski 1987 [1922]).

Miért olyan keresettek a presztízsjavak? Mivel magyarázható, hogy jelentős hatást képesek gyakorolni az egyének és csoportok közötti viszonyok alakulására? A presztízsjavak, amint arra már utaltam, olyan javak, amelyek mindenekelőtt retorikai (Appadurai 1986, 38) és szemiotikai (Harrison 1992, 237) aspektusaik miatt, vagyis annak köszönhetően tesznek szert megkülönböztetett társadalmi jelentőségre, hogy a kommunikáció kitüntetett eszközei. Másként fogalmazva: a hozzájuk társított tulajdonított „kommunikatív ágencia” (Tilley 2002, 25) miatt (vö. Miller 2005, 11-15; illetve a Douglas és Isherwood /1979/ szerzőpáros által bevezetett „információs javak” /„information goods”/ fogalmával). A presztízsjavak voltaképpen „testet öltött jelek. Az a szükséglet pedig, amelyet kielégítenek, alapvetően politikai” (Appadurai 1986, 38; vö. Baudrillard 1981). Egy értékes kula-tárgy vagy egy gábor ezüstpohár, akárcsak a luxuskategóriába tartozó autók olyan tárgyak, amelyek indexikus funkcióval rendelkeznek, vagyis végső soron olyan „jelölők”, amelyek az őket keresetté tevő értékforrások (az értük „feláldozott” ár, a korábbi tulajdonosokkal való identifikáció, a ritkaság stb.) „helyett állnak”. A presztízsgazdaság egyfelől a résztvevők közötti különbségek reprezentálásának, nyilvánosságra hozatalának a színtere, vagyis a gazdasági és a társadalmi státuskülönbség hangsúlyos „médiája”. Harrison szavait idézve: a kula és a potlecs esetében a „…rítus színrevitelének, illetve az arra való felkészülésnek a teljes folyamata indexikus funkcióval rendelkezik; érzékelhetővé teszi a hatalmi viszonyok komplex és változó hálózatának jelenlegi állapotát…” (Harrison 1992, 226). A presztízsgazdaságok talán legismertebb politikai funkciója a presztízsjavak megszerzéséhez szükséges erőforrások mindenkori eloszlásának a megjelenítése, vagyis az e téren tapasztalható különbségek reprezentálása. Nevezzük ezt a funkciót a forrásreprezentáció képességének. Az említett források egyaránt 50

lehetnek tárgyi vagy szimbolikus javak: ölthetik pénz formáját, de lehetnek éppen olyan intellektuális tulajdonformák is, mint amilyen például a résztvevők körét szabályozó „fényűzés (elő)joga”. Habár első hallásra ez furcsának tűnhet, ez utóbbi esetben is a presztízsjavakhoz való hozzáféréshez szükséges források egyenlőtlen eloszlásának reprezentálásáról van szó, azon forrásokéról, amelyek lehetővé teszik az egyén számára, hogy részt vegyen a „fényűzés előjoga” által védett tevékenységben. A „fényűzés előjoga” esetében tehát a hangsúly a presztízsgazdaságban résztvevőket az onnan kiszorulóktól elválasztó szimbolikus határon van, a keresett, csak egy szűk réteg számára elérhető presztízsjavak csoportja pedig lényegében nem más, mint a részvétel joga. A „fényűzés jogával” kapcsolatos esetekre fokozottabban érvényes Appadurai azon megállapítása, hogy a presztízsgazdaságok rendszerint szorosan összefonódnak a társadalmi elittel. Ez az összefonódás akár olyan intenzív is lehet, hogy a monopólium tárgyát képező tevékenység idővel valamely társadalmi réteg vagy osztály identitásszimbólumává, elit-markerré válhat. Vagyis ebben az esetben a puszta részvétel is státusüzenet közvetítésére alkalmas tevékenység. A presztízsgazdaságok azonban nemcsak indexikus funkcióval rendelkeznek, nemcsak reflektálnak a különbségekre, hanem gyakran fontos szerepet játszanak azok megkonstruálásában és manipulálásában is. Vagyis: a presztízsgazdaság a konstitutív politikai cselekvés színtere és eszköze is egyben. Azáltal, hogy lehetőséget biztosítanak a különféle források összemérésére egy egyezményes, hitelesített „mérőeszköz” segítségével („fegyvernem”, presztízsjavak), vagyis a résztvevők „teljesítményének” összehasonlítására és rangsorolására, a presztízsgazdaságok hozzájárulnak a lappangó, rejtett (csak nehezen „mérhető”) különbségek felfedéséhez, nyilvánossághoz juttatásához, tudatosításához, illetve a már fennálló különbségek újratermeléséhez. A presztízsgazdaság lényegében olyan társadalmi képződmény, amely elsősorban a különbség médiája, mivel szimbolikus határok sorát foglalja magába: elválasztja a presztízsjavak csoportját a nempresztízsjavakétól, a presztízsgazdaságba való bekapcsolódáshoz szükséges forrásokkal rendelkező személyeket az onnan kiszorulóktól, a sikeres „versenyzőket” a marginális státusú résztvevőktől stb. Ugyanakkor a presztízsgazdaságok azért is a politikai cselekvés konstitutív színterei, mert az esetükben ideálisnak tekintett haszonforma: a presztízs, korántsem tekinthető „inaktív” haszonformának. Mivel a presztízsgazdaság a résztvevők közötti 51

erősorrend felállításának olyan színtere, amely rendszerint nagy társadalmi nyilvánosságot kap, az ott elért sikerek a produktivitás, a kiválóság és a tiszteletreméltóság nyilvánvaló társadalmi-gazdasági markereinek minősülnek. A presztízsgazdaságok legsikeresebb „versenyzői” éppen ezért vonzóbbnak-keresettebbnek mutatkoznak például az olyan társadalmi kapcsolatok szervezése folyamán, mint a házasságok (vö. Bourdieu 1978, 393394), a politikai szövetségek vagy a gazdasági együttműködés különböző formái. Másként fogalmazva: a presztízsgazdaságban elért siker a kívülállókat a győztesek iránti bizalom és a nekik nyújtott hitel növelésére sarkallja. A presztízsgazdaságok mint a különbség megkonstruálására és reprezentálására szolgáló szimbolikus arénák tehát részben a bennük elért eredményeket kísérő presztízshozam („hírnév-hitel”) további haszon-formákká transzformálása révén juttathatják különféle előnyökhöz a résztvevőket.

7. MEGÉLHETÉSI STRATÉGIÁK A GÁBOROK KÖZÖTT A nagyfalusi romák által előnyben részesített megélhetési stratégiák részletes vizsgálata megkerülhetetlen része bármely olyan hosszabb írásnak, amely a Nagyfaluban és általában a gáborok között megfigyelhető presztízstárgy-gazdaság vizsgálatát tűzi ki célul. Mindenekelőtt azért, mert a presztízsgazdaságba fektetett jövedelemfelesleg16 (pénz) elsősorban éppen ezekből a megélhetési stratégiákból származik.

7.1. „KÓDOSAN

BESZÉLNI”.

A

GAZDASÁGI TITKOLÓZÁS

(ECONOMIC

SECRECY) MINT ERŐFORRÁS ÉS

STRATÉGIA

16 Amint arra később még visszatérek, a jövedelemfelesleg kifejezés egyedüliként való használata ezen a szöveghelyen némiképp félrevezető, mivel leegyszerűsíti, a ténylegesnél homogénebbnek tünteti fel a presztízsgazdaságba fektetett erőforrások csoportját. A helyzet valójában az, hogy a gáborok gyakran nemcsak a létfenntartáshoz szükséges források felett megmaradó felesleget fektetik be a presztízsgazdaságba, hanem jelentős gazdasági kockázattal járó kölcsönök felvételére is vállalkoznak – bízva abban, hogy idővel képesek lesznek azok visszafizetésére. 52

A megélhetési stratégiák tanulmányozásának vannak bizonyos nyilvánvaló korlátai, amelyekkel feltétlenül számolnunk kell. Mielőtt részletesen is bemutatnám a nagyfalusi gáborok által előnyben részesített jövedelemszerzési módokat, térjünk ki ezek közül a legfontosabbra: a gazdasági titkolózás jelenségére. A gazdasági titkolózás olyan általánosan elterjedt gyakorlat vagy magatartásforma, amely a jövedelemszerzés különféle módozataival kapcsolatos kommunikáció, illetve gyakran a jövedelemszerző tevékenység megszervezése és kivitelezése során is jelentős szerephez jut a nagyfalusi gáborok között. A megélhetési módokkal kapcsolatos titkolózás a társadalmi kapcsolatháló több „szintjén” is megfigyelhető. Jelen van egyrészt az egymás riválisainak számító nagyobb társadalmi „egységek” közötti kapcsolatokban – ide sorolhatóak például a lokális apai ágak presztízs-struktúrájában egymás versenytársainak számító ágak, vagy a ma Nagyfaluban legtekintélyesebbnek tekintett apai ágon belüli dominanciáért versengő kisebb ág-szegmensek. Ugyanakkor a gazdasági titkolózás gyakran a nagycsaládokon belüli kommunikációnak is fontos aspektusa, különösen abban az esetben, ha az annak részét képező nukleáris családok férfitagjai (fivérek) korábban „egy zsebbe” kerestek, de időközben gazdasági értelemben önállókká váltak. A gazdasági titkolózás különböző formái azonban a nukleáris családokon belül is dokumentálhatóak. Kiváló példával szolgálnak erre azok a felnőtt férfiak, akik, bár még apjukkal „közös zsebbe” keresnek, időnként olyan alkalmi jövedelemszerző tevékenységeket is folytatnak, amelyek többé-kevésbé eltitkolhatóak, és így az onnan származó jövedelem végül nem a „közös kasszába”, hanem „saját zsebbe” kerül. A fiatal férfiak esetében a „rejtett bevétel” számos különféle, jobbára a kereskedéshez kapcsolódó tevékenységből származhat. Terepmunkám idején a ŕomok között általánosan elterjedt gyakorlat volt például a mobiltelefonokkal való üzletelés (romákkal és gázsókkal egyaránt), ami magába foglalta valamely készülék megvásárlását és haszonnal történő eladását, vagy ha erre nem kínálkozott lehetőség, akkor más olyan telefon-készülékre cserélését, amelynek továbbértékesítése révén a remélt profit realizálhatónak mutatkozott. Ezekben a tranzakciókban azonban nemcsak mobiltelefonok cseréltek gazdát, mivel a telefonok értéke közötti különbözetet gyakran nem készpénzben fizették ki, hanem különféle ruházati cikkekkel (például öltönyökkel vagy jó minőségű cipőkkel) helyettesítették. (Ha figyelembe vesszük, hogy a legújabb mobiltelefonok ára a százezer forintot is meghaladja, valamint azt, hogy egy személy egyszerre több készüléket is „forgathat”, világossá válik, 53

hogy az így keresett „rejtett jövedelem” nagysága jelentős eltéréseket mutathat.) Más esetekben a titokban végzett jövedelemszerző tevékenységet a fiatal férfiak olyan közvetítőkként, „felhajtókként” végzik, akik nem fektetik be saját tőkéjüket a tranzakció során, vagyis nem válnak a közvetített árucikkek tulajdonosaivá, csupán a potenciális vevő és eladó közötti kapcsolatteremtésre vállalkoznak, és így – rendszerint mindkét féltől – jutalékot kapnak. Félrevezető lenne azonban azt állítani, hogy a titokban megkeresett jövedelem fogalma kizárólag a férfiak közötti tranzakciókhoz kapcsolódik, mivel annak létezésére a házastársi viszony kontextusában is számos példa akad. (A nők által titokban keresett pénz kérdéskörével egy külön tanulmányban bővebben is foglalkozom.) A gazdasági titkolózás célja a rendszerint szűkösen rendelkezésre álló erőforrások feletti – többnyire csak rövid ideig fenntartható – felügyelet kialakítása, illetve az azok ellenőrzésétől remélt haszon kisajátítása. A nagyfalusi romák között az említett erőforrások megszerzéséért intenzív verseny folyik, a siker pedig többnyire csak átmeneti. A közvetítő kereskedésből élő gáborok esetében a titokban tartandó erőforrások legértékesebb típusai a kapcsolati tőke, illetve az arra vonatkozó információk csoportja, hogy hol és milyen áron tehetnek szert bizonyos árucikkekre/megrendelésekre, illetve hol tudják a legkedvezőbb feltételekkel értékesíteni azokat. A bádogosságból és egyéb építési munkákból élő családok esetében a titok tárgyát képező, értékes erőforrások csoportjába sorolható például azoknak a polgármestereknek, iskolaigazgatóknak a kiléte, valamint az állami vállalatok vagy egyházi intézmények azon irányítóinak a személye, akik valamely gábor család rendszeres munkaadóinak számítanak, és akikkel tartós, kölcsönös megelégedésen alapuló gazdasági együttműködés fűzi össze őket. A kereskedő romák esetében ugyanilyen meghatározó személyek lehetnek azoknak a lerakatoknak, raktáraknak (depozito) a tulajdonosai, ahonnan a romák a később máshol értékesített árucikkeket nagykereskedelmi áron felvásárolják; továbbá a hivatalos engedélyek beszerzésében, valamint a romák és a hatóságok közötti esetleges konfliktusok „elsimításában” kenőpénz ellenében segédkező gázsó hivatalnokok; a kereskedést felügyelő gázsó szervezetek munkatársai (piacfelügyelők stb.), vagy éppen a külföldi kereskedés során elengedhetetlen gázsó szállásadók, akik gyakran olyan szívességekre is kaphatóak, amelyek nem kapcsolódnak szorosan szállásadói tevékenységükhöz. (Ez utóbbiak esetenként a romák alkalmi „szószólóivá”, érdekképviselőivé is válhatnak a különféle hatósági eljárások során.) 54

A romák – saját gazdasági tevékenységeik említése során – rendszerint mindazokkal szemben több-kevesebb bizalmatlanságot mutatnak, akikről feltételezik, hogy potenciális versenytársaikká válhatnak, és így megakadályozhatják egy már gyümölcsöző üzleti tevékenység

folytatását oly módon,

hogy az üzlettársaknak

kedvezőbb

együttműködési feltételeket kínálnak, vagy a bizalmas információkat olyan romáknak továbbítják, akik ekként cselekedhetnek. Általánosságban leszögezhető, hogy amennyire a nagyfalusi romák büszkék saját gazdasági sikerességükre: vagyonuk gyarapodására, és amennyire törekednek arra, hogy a vagyongyarapodás (mint a társadalmi státus megítélésének egyik szempontja) jelei más romák számára minél nyilvánvalóbbak és feltűnőbbek legyenek, éppen annyira igyekeznek eltitkolni a vagyongyarapodás forrásával kapcsolatos konkrét információk többségét, amelyek kitudódása veszélybe sodorhatja a gazdasági siker újratermelését. Azokra az interakciós stratégiákra, amelyek azt a célt szolgálják, hogy az egymás közötti beszélgetések során a megkérdezett elkerülhesse a gazdasági természetű kérdésekkel kapcsolatos direkt, konkrét válaszadást, anélkül, hogy a kérdezőt nyíltan megsértené, a nagyfalusi romák gyakran utalnak a „kódos beszéd” kifejezéssel. A „szó elfordításának” (risarel e duma) ilyen gyakran alkalmazott technikái például a kitérő, „homályos” válaszadás. Arra a kérdésre például, hogy családfőnek jelenleg van-e megrendelése, gyakran olyasfajta válasz hangzik el: „Pateg o laśo Del răndul amengă varĭso!” „Majdcsak rendel a Jóisten valamit!”, „Sîn ame varĭso biztataśî, de kon źanel, sar ala!” „Van valami bíztatásunk, de ki tudja még, mi lesz.”) Azoknak a javaknak a „korlátozott forrás”-jellege, amelyekért a romák versenyeznek, több gazdasági és társadalmi tényező együttes jelenlétére vezethető vissza. Ezek közül itt csupán kettőre hívom fel a figyelmet. Egyrészt a gáborok által előnyben részesített megélhetési stratégiákkal kapcsolatos „kulturális tudás” elsajátításának speciális módjára, másrészt a Nagyfalut körülölelő mikrorégióra jellemző nagyfokú térbeli koncentrációjukra. A nagyfalusi romák – és általában a gáborok – intézményes oktatásban való részvételére jellemző, hogy a fiúk az általános iskola osztályait végzik el 17, azt is kizárólag azért, hogy később jogosítványt szerezhessenek, a gázsó iskolában szerzett ismereteknek 17 Az iskolában eltöltött évek száma a lányok esetében ennél kevesebb, ők ugyanis többnyire csak az első néhány (legfeljebb az első négy) osztályt végzik el. Általánosan elterjedt gyakorlat, hogy a menstruáció megérkezését követően a lányok már nem látogatják a tanórákat. 55

pedig – eltekintve az idegennyelv-tudástól – lényegében elenyésző szerep jut az általuk preferált megélhetési stratégiák elsajátítása és eredményes alkalmazása során. Ez utóbbiakat a fiúk ugyanis elsősorban apjuktól tanulják meg a velük közösen folytatott kereskedés vagy csatornakészítés folyamán. Habár a férfiakra általában jellemző az, hogy párhuzamosan többféle megélhetési stratégiát is alkalmaznak, amelyek pillanatnyi fontossági sorrendjét a mindenkori gazdasági és társadalmi körülmények határozzák meg, a fontosabb jövedelemszerző tevékenységek-típusok száma viszonylag csekély: rendszerint a közvetítő kereskedés különböző formáira, a kölcsönügyletekre és a „hagyományos mesterségekhez” (bőr- és rézmunkák stb.) kapcsolódó építőmunkákra terjed ki. Ráadásul a romák rendszerint a közvetített árucikkek ugyanazon típusait vásárolják fel az elosztóktól, és értékesítik tovább, és előszeretettel keresik fel azokat a romániai vagy külföldi régiókat, ahonnan más gáborok kedvező tapasztalatokkal tértek vissza. (Az ezredfordulót követően így lett például rövid idő alatt népszerű célpontja a közvetítő kereskedésből élő nagyfalusi romáknak az addig általuk kevésbé látogatott Szerbia vagy Horvátország.) Valójában tehát a legtöbb kereskedő család ugyanazokhoz a jövedelemszerzési módokhoz folyamodik, ez pedig jelentős mértékben hozzájárul a régióban fellelhető erőforrásokért (a vásárlóerőért stb.) folytatott verseny és a gazdasági titkolózás intenzitásának fennmaradásához. Ugyanezt a tendenciát erősíti a romák számának folyamatos növekedése is a régióban. A Nagyfaluban és annak környékén elérhető korlátozott erőforrásokért folyó verseny, illetve az abból fakadó olyan veszteségek mérséklésére, mint például a kereskedői bevételeknek a piaci túlkínálatból fakadó csökkenése, a romák többféleképpen is kísérletet tesznek. Ide sorolható például a gazdasági titkolózás gyakorlata, vagy a gazdasági okokra visszavezethető migráció: a kereskedéssel vagy építőipari tevékenységekkel foglalkozó romák túlnyomó többségének jövedelme nem Nagyfaluból vagy az azt körülvevő mikrorégióból származik, hanem a távolabbi erdélyi nagyvárosokban vagy külföldön végzett kereskedésből, illetve az ott kapott megrendelésekből. (A közeli megyeszékhely használtruha-piacán árusító ŕomnjik jövedelmükkel rendszerint „csak kiegészítik” a jóval távolabbról érkező „bevételeket”.) Az elosztók nevének vagy a lerakatok címének kitudódása azonban csak ideigóráig késleltethető folyamat. Ennek számos, elsősorban a gazdaság társadalmi beágyazottságából (Polányi 1997, 60-61) fakadó oka van. (1) Az egyik ide sorolható tényező az, hogy a családok által „belakott” gazdasági és 56

társadalmi életterek jórészt átfedik egymást. A regionális használtcikk-piacokon kereskedő romák például pontosan tudják egymásról, hogy a hét melyik napján ki melyik település piacát látogatja rendszeresen, és az egyes piacokon gyakran egymáshoz térben közeli, állandó „standokkal” rendelkeznek. A jelentősebb bádogos és egyéb építési munkálatok gyakran több heti, esetenként napi utazással járó ingázást követelnek meg a munkát „felvállaló” családtól ugyanazon az útvonalon, ami feltűnhet másoknak, és így a munkaadók kilétére, miként a munkavégzés helyére is, hamar fény derülhet. Az éppen megbízást teljesítő gáborok ugyanakkor könnyen összetalálkozhatnak olyan nagyfalusi romákkal is, akik munkát keresve ugyanarra a településre tévednek. A gazdasági titkolózás sikerességének esélyeit csökkentő tényezők közé sorolható a romák közötti társadalmi „kapcsolatháló struktúrája” is, amelyre – Granovetter terminusát kölcsönvéve – a „’magas hálózati sűrűség’” (Granovetter 1985) a jellemző. A nagyfalusi roma családok ugyanis, éljenek akár a távolabbi romániai nagyvárosokban vagy valamely szomszédos országban, intenzív társadalmi életet élnek: az affinális és konszangvinikus rokonok, vagy az egymással egyszerűen csak rokonszenvező családok rendszeresen keresik egymás társaságát, legyen szó a közös ádventista imaház-látogatásról, a gazdasági együttműködésről, a házassági és egyéb konfliktusok során egymásnak nyújtott segítségről, vagy éppen a közös időtöltés (kávézás, szomszédolás) öröméről, amelynek elmaradhatatlan eleme a többi roma családdal kapcsolatos legfrissebb információk kicserélése. A nagyfalusi gáborok lényegében mindent azonnal tudni szeretnének egymásról, és minél távolabb élnek Nagyfalutól, annál inkább keresik egymás társaságát, és annál intenzívebben igyekeznek naprakészek maradni a Nagyfaluban történt aktuális eseményeket illetően, akár közvetlenül érintettek azokban, akár nem. Arra vonatkozóan, hogy a romák a külföldön, lényegében teljességgel idegen gázsó környezetben lezajló találkozásaik során milyen intenzív érdeklődést mutatva merülnek bele az ismerős romákkal kapcsolatos eseményekről szóló hírek cseréjébe, kiváló példával szolgált Pista esete. Pistával, aki átutazóban Nagyfalu és egyik lánya férjének délnyugat magyarországi lakóhelye között két napot töltött nálam, szombat délelőtt végigjártuk a még nyitva tartó használtruha-boltokat alkalmi áron beszerezhető bőrkabátok után kutatva. Mivel nem sok sikerrel jártunk, Pista úgy döntött, másnap – az én magyarországi rendszámú autómmal – keressük fel a közeli városok egyikének használtruha piacát, hátha több szerencsénk lesz. Pista várakozásai hamar beigazolódtak: a piacon szinte azonnal rátalált egy standra, ahol 57

több tucat használt bőr- és szövetkabátot árultak, és miután elkérte a tulajdonos telefonszámát, és megérdeklődte, hogy melyik vidéki piacon mikor érhető el rendszeresen, a tőle vásárolt közel tizenöt darab, többnyire meglehetősen viseltes kabátot hatalmas műanyagszatyrokba pakolva elindultunk a parkolóban álló autó felé. (A kabátok 15002000-4000 forintba kerültek. Pista szerint – némi „kozmetikázást”: megtisztításukat, valamint a sérült, elöregedett részek azonos színű cipőkrémmel történő átkenését követően – akár a jelenlegi vételár többszöröséért is eladhatóak lesznek a romániai piacokon.) Útközben azonban Pista összefutott egy Nagyváradon élő, ismerős ŕommal, aki ekkor egyes magyarországi piacokon is árult. Miután a kabátokat bepakoltuk az autóba, a piac területén található büfék egyike előtt közel másfél órás, romai nyelven zajló beszélgetés alakult ki a két ŕom között, amelynek jómagam csupán passzív résztvevője (hallgatója) voltam. A beszélgetés során, amelyből nem hiányoztak a nagyfalusi romák között megszokott, „széles” gesztusok, és amelyet a gázsó környezet számára szokatlan, már-már a veszekedés látszatát keltő hangerő és intonáció kísért, a nagyváradi és nagyfalusi gáborokat érintő események sora bontakozott ki: házasságok és válások, kölcsönügyletek, presztízstárgyakkal kapcsolatos aktuális események, gazdasági és egyéb konfliktusok, a saját üzletmenettel kapcsolatos információk stb. A beszélgetés alatt Pistáék mintha tudomást sem vettek volna arról, hogy egy dél-magyarországi város vasárnapi piacán, a gázsó forgatag kellős közepén társalognak, ügyet sem vetettek a mellettük elhaladó gázsókra, ahogyan a mellettük álló antropológusra („sofőrre”) sem. A másfél órányi társalgás alatt csupán akkor szóltak hozzám, ha észrevették, hogy az előttem álló műanyagpohárból már kifogyott az üdítőital. Az ehhez hasonló helyzetek sora, amelyek a külföldön kereskedő gáborok társadalmi kapcsolathálójának „revitalizálását” szolgálják, és esetünkben maga a piac is mint gazdasági színtér (a vásárolt használtruhák látványa stb.) hozzájárul a „gazdasági titkolózás” hatékonyságának csökkenéséhez. (2) A „másik” ŕom üzletmenetébe való alkalmi betekintésre emellett esetenként a szolidaritás és a kölcsönös segítségnyújtás, vagyis a morális gazdaság fogalmához kapcsolódó elvárások is lehetőséget teremtenek. A külföldi hatóságokkal kialakuló konfliktusok (előzetes letartóztatás, kiutasítás, áruelkobzás) kitudódása esetén ugyanis a romák elvárják legközelebbi vérrokonaiktól és apatársaiktól, hogy azok – lehetőségeikhez mérten – azonnal a segítségükre siessenek. Mivel ezekben a konfliktushelyzetekben – több ilyen magyarországi esetnek magam is aktív résztvevője voltam – a rokonok és ismerősök 58

elsődleges célja az olyan súlyos szankciók elkerülése, mint a kiutasítás vagy az előzetes letartóztatás elrendelése, a romák közötti gazdasági titkolózás ilyenkor értelemszerűen elveszíti korábbi jelentőségét. A bajba jutott ŕom segítségre siető személyeknek értelemszerűen rendelkezniük kell mindazokkal a gazdasági információkkal, amelyek befolyásolhatják a segítségnyújtás sikerességét. Előzetes letartóztatásba helyezés esetén tudniuk kell például, hogy a bajba jutott ŕom milyen körülmények között és miért került összetűzésbe a hatóságokkal (függetlenül attól, hogy a kérdéses tevékenység legálisnak vagy éppen illegálisnak számít-e); rendelkezik-e a munkavégzéshez szükséges hivatalos engedélyekkel és vízummal; az általa bérelt állandó szálláshelyen van-e félretett árukészlete, amelyet a rendőrség megtalálhat és elkobozhat (és amelyet, ha azok eredetét nem tudja számlával igazolni, bizonyítékként használhatnak fel ellene); ha rendelkezik ilyen árukészlettel, azt bizományba kapta-e, vagyis az árukészlet tulajdonosa idővel felbukkanhat-e járandóságát követelve. Fontos tudnia, hogy a bajba került ŕom családja rendelkezik-e annyi készpénzzel, hogy ügyvédet fogadjon, illetve hogy a következő hetekben eltartsa magát vagy hazautazzon Romániába (és ha a gázsó szállásadó tudomást szerzett a ŕom konfliktusáról, és a hatóságok zaklatásától tartva felbontja az albérleti megállapodást, új albérletet keressen); a családnak vannak-e olyan értéktárgyai, amelyeket a hatóságok megjelenése előtt biztonságba kell helyezni, vagyis el kell szállítani a szálláshelyről (autó stb.). Ezekben a krízishelyzetekben tehát a gazdasági titkolózás helyét és jelentőségét a kölcsönös segítségnyújtás morális kötelezettsége „veszi át”. (3) Végül a gazdasági titkolózás sikeressége „ellen ható” tényező a romák közötti gazdasági együttműködés gyakori kényszere is. Azok a nagyfalusi ŕomok, akik nem rendelkeznek a kereskedéshez szükséges forgótőkével, hely- vagy idegennyelv-ismerettel, avagy kapcsolati tőkével, gyakran arra kényszerülnek, hogy társuljanak más olyan ŕomokkal, akik rendelkeznek az említett erőforrásokkal. Az így létrejött gazdasági kooperáció azonban csak ritkán bizonyul tartósnak: a társulásra kényszerülő ŕomok gyakran váltogatják alkalmi üzlettársaikat18, különösen abban az esetben, ha az együttműködés során szerzett haszon elmarad a várttól. (Ha az üzlet gyümölcsöző, a ŕomok rendszerint csak addig kereskednek együtt, amíg a társulásra kényszerülő fél nem jut olyan mértékű forgótőke birtokába, amely lehetővé teszi, hogy önálló „vállalkozásba” fogjon.) A gazdasági kooperációnak (és a gazdasági titkolózás legalábbis részleges 18 A külföldi: magyarországi vagy horvátországi stb. kereskedőutak rendszerint néhány hetes, esetleg néhány hónapos távolléttel járnak. 59

feladásának) a megtérüléséről azonban azt felet is meg kell győzni, akivel valaki társulni kíván, ehhez azonban a „szűk” értelemben vett gazdasági (vagyis: a pénz formáját öltő hasznot kilátásba helyező) motiváció rendszerint nem áll rendelkezésre. A társulni kívánó fél az együttműködést megkísérelheti kieszközölni a közöttük lévő személyes rokonszenvre vagy barátságra hivatkozva, a leggyakoribb eset azonban mégis az, hogy valamilyen rokoni kötelék és az arra „épülő” morális elvárás diskurzusa válik az együttműködés létrejöttének alapjává. Bevett gyakorlat például, hogy ha egy fiatal ŕom apja nem kereskedésből él, vagy egyszerűen csak kevésbé járatos a kereskedésben, mint apatársa, akkor fia egy rövid ideig apósával együtt (is) „jár” üzletelni, hogy elsajátítsa a kereskedés fortélyait. Ha a két apatárs közötti viszony rendezett, és az após társadalmi presztízse nem sokkal haladja meg veje apjáét, akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy az együttműködésre irányuló kérését az előbbi személy visszautasítja. A bádogos és építési munkákból élő családok esetében hasonló gyakorlat figyelhető meg. Itt az após-vő, illetve apatárs-apatárs viszonylatban ugyancsak gyakori az alkalmi gazdasági együttműködés, nem utolsó sorban azért, mert a nagyobb határidős munkák során a munkát felvállaló családfőnek – fiai mellett – többlet-munkaerőre is szüksége lehet. Ugyancsak gyakori jelenség, hogy az árván maradt, magasabb társadalmi presztízsű családból származó vőt apósa oly módon támogatja, hogy „maga mellé veszi” a kereskedés folyamán, ő kezeli („adja ki kamatra” stb.) veje megtakarított pénzét, és rendszeresen kisegíti őt gazdasági krízishelyzetek idején. A gazdasági együttműködés létrejötte tehát az apatárstól elvárt segítségnyújtás kötelezettségén, illetve a lányos apa saját lánya, valamint annak férje és gyermekei iránt érzett sajnálaton és együttérzésen is alapulhat. A gazdasági titkolózás gyakorlata azonban némiképp eltérő képet mutat, ha az a személy, aki előtt a romák meg kívánják őrizni megélhetési stratégiáikkal kapcsolatos titkaikat, nem roma, hanem gázsó. A két helyzettípus közötti különbség elsősorban a titoktartás motivációi esetében figyelhető meg. A gazdasági titkolózás az interetnikus találkozási helyzetek esetében nem azért irányul a jövedelemszerzéssel kapcsolatos, fent említett információk (az áruelosztók vagy a szállásadók kilétének stb.) eltitkolására, mintha a romák attól tartanának, hogy az érdeklődő gázsó az általuk felügyelt erőforrások kisajátítására

törekedne,

vagyis

gazdasági

értelemben

riválisukká

válhatna.

E

magatartásforma hátterében másfajta bizalmatlanság áll, amely legalább három forrásból táplálkozik. 60

(1) Egyrészt abból a tényből, hogy a közvetítő kereskedéssel foglalkozó romák (vö. Hajnal, 2000; Kállay, 2000) nemritkán a legalitás-illegalitás keskeny határán mozogva üzletelnek, tevékenységük esetenként összefonódik a fekete- vagy szürkegazdasággal, ezért gyakran kerülnek a hatóságok érdeklődésének előterébe. Mindez a nagyfalusi romákról is elmondható, akik – saját tapasztalataim szerint is – a hatósági ellenőrzések gyakori célpontjai, legyen szó közúti rendőri ellenőrzésről, vagy a kereskedelemhez szükséges engedélyek vagy az útlevelek átvizsgálásáról. Éppen ezért nem meglepő, ha a romák törekednek arra, hogy minimalizálják az ismeretlen gázsók arra vonatkozó ismereteinek a körét, hogy ők miből és hogyan „csinálják a pénzt”19. (2) Ha a gázsó személy ráadásul a romák iránt érdeklődő antropológus is egyben, a helyzet összetettebbé válik. A gázsókkal szembeni általános gazdasági titkolózás hatálya és következményei alól értelemszerűen az antropológus sem vonhatja ki magát, legalábbis addig nem, amíg a romák meg nem bizonyosodnak irántuk való elkötelezettségéről, vagyis arról, hogy az olyan interetnikus konfliktushelyzetekben, amelyek résztvevői ők maguk és gázsó személyek vagy hatóságok, az antropológus az ő oldalukra áll, vagy legalábbis tüntetően semleges marad. A gázsó antropológussal szembeni gyanakvásnak azonban van egy további, sajátos forrása is: tevékenységének a romák közötti relatív ismeretlensége és átláthatatlansága. Ezzel a jelenséggel még egy olyan roma közösség esetében is számolni kell, mint a nagyfalusi, amelyben a néprajzkutatók-antropológusok, az érdeklődő újságírók és tévéstábok szinte egymásnak „adják a kilincset”. Az antropológus ugyanis nem csupán néhány órát, esetleg néhány napot tölt el a kérdéses településen élő valamelyik család, jobb esetben több család körében, és rendszerint nemcsak azokkal a személyekkel igyekszik tartós, kiegyensúlyozott viszonyt fenntartani, akiket beszélgetőtársai terepmunkája első fázisában feltétlenül bizalmába ajánlanak, hanem árnyaltabb képet szeretne kapni annál a leegyszerűsítő

és

idealisztikus

„kirakat-identitásnál”

–

Goffman

(é.n.

[1959])

terminológiáját idézve: „kirakat-homlokzatnál” –, amellyel a nagyfalusi romákkal 19 A terepmunkám elején általános, az antropológus és a befogadó közösség közötti aszimmetrikus viszonyról tanúskodó gyakorlatnak számított, hogy amíg roma beszélgetőtársaim kertelés nélkül, azonnal rákérdeztek arra, mekkora összeget tesz ki otthoni fizetésem, és azt összehasonlították a helybeli magyarok kereseti viszonyairól szerzett ismereteikkel, ők maguk a gazdasági tárgyú kérdésekre rendszerint kitérő válaszokat adtak, „elfordították a szót” vagy egyszerűen igyekeztek tudomást sem venni a kérdés elhangzásáról. 61

foglalkozó legtöbb újságcikkben és filmrészletben találkozunk. Miután a gázsó kutató már hosszabb időt eltöltött a vizsgált közösségben, okkal várhatná azt, hogy a gázsókkal szembeni, gazdasági kérdésekre fókuszáló általános bizalmatlanság irányában enyhülni fog. Ehelyett azonban egy – szakmai-etikai szempontból – még kényesebb és nagyobb kihívást jelentő helyzetben találja magát, amelyben az „általános, tervezhető-kiszámítható bizalmatlanságot” a „kontextus-érzékeny, változékony bizalmatlanság” jelensége váltja fel. Attól a pillanattól fogva ugyanis, hogy a romák számára nyilvánvalóvá válik: a kutatónak tudomása van az egyes családokat elválasztó vagy összekötő társadalmi viszonyok bonyolult, gyakran ellentmondásos hálózatáról, vagyis a kérdéses közösségre már nem homogén, osztatlan egészként tekint, hanem láthatatlan belső határvonalak által tagolt társadalmi formációként, a gazdasági titkolózás vele szembeni feloldása még inkább problematikussá válik. Mivel magyarázható mindez? A bizalmatlanság természetének megváltozása értelmezésem szerint a kutató társadalmi megítélésének átalakulásával, illetve a kérdéses közösséggel kapcsolatos ismereteinek a gyarapodásával áll szorosabb összefüggésben. A kutató, aki gyakran átszeli a fent említett láthatatlan határvonalakat, „kívülállósága” által legitimált mobilitásának köszönhetően könnyen olyan helyzetben találhatja magát, hogy a romák az egymásra irányuló kíváncsiságuk kielégítésének az eszközeként tekintenek rá. A romák, kihasználva azt, hogy a kutató olyan családokkal is jó kapcsolatot tart fenn, akik riválisaiknak számítanak, direkt kér(d)ések vagy indirekt puhatolózás révén megpróbálhatják őt felhasználni arra, hogy riválisaik valós gazdasági helyzetéről ismereteket gyűjtsenek (vagy hogy a kutatón mint „szóvivőn” keresztül /vö. Goffman 1981/ olyan provokatív üzeneteket közvetítsenek feléjük, amelyek kimondására szemtől szemben ők nem szívesen vállalkoznának20). Házigazdáinak, beszélgetőtársainak éppen ezért már nemcsak amiatt kell aggódniuk, hogy a kutató mihez kezd majd a birtokába jutott gazdasági ismeretekkel akkor, ha visszatér a többségi gázsó társadalomba, vagy ha kapcsolatba kerül a helyi hatóságok képviselőivel, de kételyeket ébreszthet bennük annak lehetősége is, hogy a kutató a rá bízott információk tudatos vagy óvatlan közösségen belüli „áramoltatása” révén 20 Az üzenet „szerzői” pontosan tudják, hogy ha a címzett később felelősségre vonja őket az üzenet tartalma miatt, könnyen elkerülhetik a konfliktus kialakulását oly módon, hogy saját felelősségüket tagadva a történtekért a „dilo gaźo”, vagyis a ’bolond gázsó’ tudatlanságát és figyelmetlenségét teszik felelőssé. 62

„kifecsegheti” gazdasági titkaikat olyan romáknak, akik előtt ők maguk azokat még véletlenül sem fednék fel. A „pénzcsinálással”, kölcsönügyletekkel kapcsolatos információk birtokába jutni éppen ezért a bizalom egyik félreérthetetlen jele. Nem véletlen, hogy ha üzleti ügyeik rosszul mentek, és arra kényszerültek, hogy nagyobb összegű kölcsönöket vegyenek fel, amelyek kitudódása a velük nem szimpatizáló családok számára okot adott volna az élcelődésre és a pletykára, roma beszélgetőtársaim gyakran figyelmeztettek arra, hogy ha más romák anyagi helyzetük felől kérdezősködnének, még véletlenül se említsem, hogy kölcsönt vettek fel, mondjam inkább azt, hogy „Annyi márkát láttam náluk, hogy fél órába is beletelt, mire meg tudták számolni.” A gázsó kutató tehát könnyen a többirányú gyanakvás fókuszába kerülhet: akár azért, mert azt gondolhatják róla, hogy a gázsó hatóságoknak „szállít híreket”, akár azért, mert vendéglátói arra gyanakodnak, hogy – szándékosan vagy öntudatlanul – a rivális roma családok, ág-szegmensek felé áramoltat bizalmas gazdasági információkat. (3) A gázsók, és különösen a gázsó hatóságok gazdasági természetű érdeklődésével szembeni gyanakvásnak azonban további, jogi természetű forrásai is voltak, amelyek máig éreztetik hatásukat, és amelyek a szocialista tulajdonviszonyok tágabb kontextusában nyerik el jelentőségüket és értelmüket. Ezek egyike az 1968/18-as törvény (Kligman 1998, 280), amely felhatalmazta az illetékes hatóságokat arra, hogy ha a feltűnő vagyongyarapodás jelenségével (vagy erre utaló jelekkel) találkoznak, az érintett személyekkel szemben vizsgálatot indíthassanak, amely annak tisztázására hivatott, hogy azok hogyan jutottak hozzá például a gyanússá vált autó vagy ház megszerzéséhez szükséges pénzösszeghez. E rendelkezés elsődleges célja – Kligman szerint – az állampolgárok informális gazdaságból származó jövedelmének a mérsékelése volt. Másrészt azonban a gázsókkal szembeni gazdasági titkolózás a szocialista Románia aranybeszolgáltatással kapcsolatos rendelkezéseivel is összefüggésbe hozható. Az aranybeszolgáltatásra vonatkozó hatósági szigor akkor vált a legintenzívebbé, amikor Románia külső államadóssága drámai mértékű növekedésének indult. Mivel a roma presztízstárgyak az aktuális havi átlagkeresetek sokszorosáért (esetenként több százszorosáért) cseréltek és cserélnek gazdát (lásd később), a romák a rendszerváltást megelőzően okkal tartottak attól, hogy ha e tranzakciók a gázsó hatóságok tudomására jutnak, felkeltik majd azok figyelmét, gyanúba keverik a tranzakcióban részt vevő személyeket, és részletesen be kell számolniuk a vételár előteremtésének minden 63

mozzanatáról. (Amint azt beszélgetőtársaim közül többen megjegyezték, a hatóságok azon módszerei között, amelyekhez az információszerzés érdekében folyamodtak, az esetenkénti fizikai bántalmazás éppúgy szerepelt, mint a „diszkrét” megfigyelés, és az efféle „beszámoltatások”

gyakran

vezettek

különböző

vagyontárgyak

elkobzásához.)

„Érdeklődtek, hogy mi honnét van, ez mitől van, miből, s kobozták el.”; „Be kellett számolni, hogy mennyi pénzt keres, mennyit költ, honnan van pénze, autója, háza, aranya”. Az arany-beszolgáltatással kapcsolatos kötelezettség és az ebből fakadó konfliktusok a gáborokat saját véleményük szerint lényegesen kevésbé sújtották, mint azoknak a romániai roma etnikai alcsoportoknak a tagjait, akik „vagyonukat aranyban tartották”. Ugyanakkor a visszaemlékezések szerint esetenként az arany-beszolgáltatás kötelezettsége is részévé vált a romák között a presztízstárgyak birtoklásáért folyó verseny eszközkészletének. A Nagyfalu szomszédságában található települések egyikén élő Pista és édesapja esete kiváló példával szolgál erre. Pista édesapja hosszas előkészületek után 1971-ben vásárolt meg egy értékes presztízstárgyat Nagyfaluból, amelyért – nem számítva az amúgy szintén tetemes összeget kitevő járulékos költségeket – 700 000 leit fizetett, és ezt az összeget további két kisebb presztízstárggyal (cseretárggyal) egészítette ki. (Az akkor megvásárolt tárgy ma Pista tulajdonában van.) Azért, hogy érzékeltessem a vételár készpénzben kifizetett részének (700 000 lei) nagyságát, és ezzel amellett érveljek, hogy ha a tényleges vételár összege a hatóságok tudomására jutott volna, ez a hír kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy felkeltse azok érdeklődését, érdemes összevetnünk a vételár említett részét a gazdaság és a tárgyév egészére vetített, havi bruttó átlagkereset összegével, ami 1971-ben Romániában 1471 lei volt21. Vagyis Pista édesapja az akkori havi bruttó átlagkereset 475,8-szorosát fizette ki a szóban forgó presztízstárgyért. Ha a vételárhoz a két cseretárgy értékét, valamint az egyéb járulékos költségeket, illetve annak a kölcsönnek a kamatait is hozzászámolnánk, amelyet Pista édesapja a vételár előteremtése érdekében vett fel más romáktól, a végső összeg jóval magasabb lenne. A „vásár” lebonyolítását követően azonban Pista édesapjának – hivatalosan máig azonosítatlan – rosszakarói bejelentést tettek a közeli megyeszékhely rendőrségén, azt állítva, hogy Pista apja „aranypoharat” vásárolt, illetve annyi arannyal rendelkezik, hogy még „A kotló a tizenkét kicsi csürkével. Na, azt mondták, hogy még az is megvan az öregnek. Nem élőbe! Aranyba!! S keresték. Még a házat is felkeresték, még a falakat is, 21 A Román Statisztikai Hivatal által közzé tett hivatalos adat. 64

így verték a falakat, hogy hol az arany.” Pista édesapja természetesen nem kerülhette el azt sem, hogy az akkoriban vásárolt presztízstárgyat bemutassa a hatóságoknak. „Járt a tizennyócas törvény. (...) Édesapám be kelletett vigye a poharat a törvényszéki emberek előtt, s a muzijumvezető is ott vót közöttük. És le vótak ülve. Akkor odaadta a poharat. Én mentem, édesapám, s édesanyám, s az unokatestvérem.” A jelenlévők számára azonban hamar kiderült, hogy a tárgy nem aranyból készült, hanem ezüstből, erre pedig a beszolgáltatás kötelezettsége nem vonatkozott, ezért Pista és családja büntetlenül távozhattak. Pista és családja a kérdéses konfliktust a mai napig úgy tartja számon, mint aminek a forrása az emberi irigység és rosszindulat lehetett. A hatóságokhoz eljuttatott hírt valószínűleg azért „tették a cigányok”, hogy Pista édesapja „hátha bemegyen a nagy dologba, s nagy nehézségbe”, és így arra kényszerül, hogy eladja a nemrég megvásárolt presztízstárgyat. Habár a romániai rendszerváltást követően a romáknak a fent említett jogszabályok jelentette fenyegetettséggel hivatalosan már nem kell számolniuk, a gázsó hatóságokkal szembeni bizalmatlanság és az irányukban megnyilvánuló gazdasági titkolózás, számomra legalábbis úgy tűnik, nem enyhült jelentős mértékben.

7.2. MEGÉLHETÉSI STRATÉGÁIK 1990 ELŐTT A szóbeli emlékezet szerint a XIX. század közepén Nagyfaluban csupán egyetlen letelepedett roma család élt, amelyet beszélgetőtársaim a „hagyományos roma foglalkozások” közismert klasszifikációs rendszere alapján čurarként definiáltak. A visszaemlékezésekben a kérdéses családfőre mint „gyepmesterre”, vagyis az elhullott állatokat összegyűjtő és elszállító személyre utaltak (vö. Kádár 1993, 9.). A helybeli romák az 1920-as évek fordulójáig egy, a falu gázsók lakta utcáitól térben elkülönülő, társadalmi értelemben

marginálisnak

tekintett

részén,

sátrakban

laktak.

(A

genealógiai

adatfelvételekből egyértelműen kiderül, hogy a ma hatvan-hatvanöt éves ŕomok és ŕomnjik szüleinek a többsége még sátorban született.) Az 1920-as és -30-as évektől a falutól elkülönült cigănie, „cigánysor” területén kisebb, rendszerint egy, esetleg két helyiségből álló, „sárból tapasztott” házakat kezdtek el építeni. A nagyfalusi magyarok szerint a második világháborút megelőző években körülbelül nyolc-tizenkét egy-két helyiségből álló 65

ház alkotta a „cigánysort”, ami egyértelműen utal arra, hogy a romák ekkor még jóval kisebb számban éltek a településen, mint terepmunkám idején. Bár a nagyfalusi romák megélhetési stratégiai a visszaemlékezések szerint ebben az időszakban főként a „hagyományos mesterségekhez” kapcsolódtak, az általános gyakorlat az volt, hogy a családok egyszerre többféle jövedelemszerző tevékenységet is folytattak. E gyakorlat kialakulásában szerepe volt például annak, hogy egyes jövedelemforrások csak az év egy meghatározott periódusában voltak elérhetőek (mezőgazdasági idénymunka stb.), illetve annak is, hogy egyetlen megélhetési stratégia gyakran nem bizonyult kellőképpen jövedelmezőnek ahhoz, hogy segítségével a romák biztosítani tudták volna a létfenntartáshoz elengedhetetlen szükségletek kielégítését. A fémművességgel foglalkozó családok férfitagjai elsősorban a Nagyfaluban, valamint az általuk rendszeresen látogatott egyéb,

környékbeli

településeken

található

paraszti

gazdaságokban

adódó

munkalehetőségeket igyekeztek megragadni. Az általuk végzett munkafolyamatok közé tartozott például a kicsorbult fejszék megélezése, a lovak patkolása, az ekék, boronák „kihúzása” stb. A szocialista Románia kikiáltása előtti időszakban, amikor a szegek gyártása még nem volt gépesített folyamat, elsősorban a romák látták el különféle méretű szegekkel és egyéb, vasból készült kisipari termékekkel a paraszti gazdaságokat (ők készítették például az építkezéseken használt vaskapcsokat). Egy idősebb ŕom visszaemlékezése szerint, amikor „még szegek nem vótak az üzletekbe”, édesapja a saját maga által készített szegeket tízesével „összekötötte pici cérnával”, „s úgy tette félre. És akkor egy egész télen ő amennyi szeget csinált, tavasszal vették vissza belőle (értsd: tavasszal eladta azokat). S az tartotta őszig, s abból kerekedett neki a pénz. És ő amikor a templomot javították, ő csinálta a sarkokat a templomnál, ő csinálta a kapcsokat, ő csinálta a szegeket.” A rézművességgel foglalkozó romák látták el a környéket a különböző méretű pálinka-, szilvaíz- és ordafőző rézüstökkel, de készítettek rézből háton hordható permetezőgépeket is. Mindkét terméktípus iránt idény-jellegű érdeklődés mutatkozott: a paraszti gazdaságok részéről elsősorban az év egy meghatározott időszakában nőtt meg a kereslet irántuk. A romák rendszeresen vállaltak „fódozást, reperálást” is: új tűzálló aljjal látták el az elhasználódott üstöket, „új feneket tettek” a vödröknek és a „pléhfazekaknak”, „megcinezték” a különféle zománcozott edényeket, kijavították a kályhákhoz csatlakozó füstelvezetőket stb. Gyakran készítettek pléhből kisebb méretű háztartási eszközöket, mint 66

például szemétlapátokat, vödröket, vagy egyéb konyhai eszközöket, de különböző nagyságú dobkályhákat is előállítottak. „Nehezebb vót akkor. S nem jártak a cigányok, mint most, hogy tudják, hogy mi az a márka, s mi az a dollár, s mi az a nem tudom, mi. Hanem fódozni jártak. Például tették a tarisnyát, tele vót szerszámmal a tarisnya, s bocskor a lábán. S faluról-falura (...), s »Fódozni! Reperálni!«, azt kiáltották. »Tálot, vedret reperálok!«. Ha vót magának egy rossz veder, annak tettek egy feneket, ha vót egy rossz lavor, tettek egy feneket, ha nem vót jó a kályha, tettek egy feneket annak a lernek, vagy kijavították, kifódozták, s lehetett még élni. (...) S tettek egy-egy fótot. Például egy fenékre kaptunk egy… kaptak… mer én is már megfogtam, mer ötvenéves vagyok, én is megfogtam azt a nehezet, tettünk egy feneket, s kaptunk egy kupa lisztet, mint egy fél kiló jelent az a kupa, és egy kupa fuszulykát, s egy darab avas csontot, vagy egy darab avas szalonnát, amit már azok már nem ették meg. Most már nem vesszük kézbe. S azt hazahozták az öregek, s rögtön főzött az asszon egy nagy fuszulykalevest, egy puliszkát, s ettek a csórók. (...) Fódozni, s úgy, ahogy egy faluból összeszedtek egy zsák puliszka lisztet, egy fél zsák fuszulykát, akkor összegyűjtötték, megkötött azt a zsák száját, és odaadta egy normális embernek, akit tudta, akiben tudott bízni, »Uram, megkérem, vegyen egy kicsit, engedje meg, hogy tegyem itten, s mikor visszafelé jövök, x-i vagyok, elviszem«, »Jól van gábor, tedd oda bé, né, mer nem veszi el senki!«.” Az eddig említett jövedelemforrások, munkafolyamatok alapvetően a férfiakhoz kapcsolódtak. A nők által készített és többnyire házalás során értékesített kisipari termékek közül a legelterjedtebbek a különféle meszelők, kefék, ecsetek, esetenként lábtörlők és seprűk voltak. A „tisztább asszonyok” (az idézőjelben szereplő kifejezés roma beszélgetőtársaim egyikétől származik) esetenként mosást is vállaltak a nagyfalusi gázsó háztartások némelyikében. A ŕomnjik rendszeres alkalmi munkaadójaként emlegették például az egyik, Nagyfaluban szolgálatot teljesítő református lelkész feleségét, aki bőrbetegsége „miatt nem nyúlhatott a mosóvízbe”. Ugyancsak részben nemi alapon szerveződő: a ŕomnjikhoz kapcsolódó alkalmi jövedelemszerzési mód volt a tenyér- és kártyajóslás: a ŕomnjik „egy magyar asszonnak mondtak egy kicsi szerencsét, (ő - B.P.) adott neki egy tyúkot és egy kupa lisztet. És úgy éltek. S akkor az öreg kiélezte a fejszét, bevitte, hozott lisztet.” Elsősorban a ŕomnjik – de esetenként férfiak is – vállalkoztak arra, hogy jövedelmüket kéregetéssel, vagyis „tarisznyázással” egészítsék ki. Mind a ŕomok, mind pedig a ŕomnjik gyakran vállaltak alkalmi ház körüli munkát, illetve mezőgazdasági idénymunkát a paraszti gazdaságokban. A

romák

az

általuk

elkészített

kisipari

termékeket

és

szaktudásukat,

szolgáltatásaikat elsősorban házalás formájában kínálták fel megvásárlásra. (Néhány 67

esetben a gázsó munkaadó, illetve vevő és a roma munkavállaló, illetve eladó között a kölcsönös megelégedésen alapuló, többé-kevésbé tartós gazdasági kapcsolat alakult ki: ilyenkor az érintett gazda igyekezett ugyanazzal a romával dolgoztatni, illetve őt hívta, ha kisipari termékekre volt szüksége.) A helybeli gázsók által felkínált munkalehetőségek és vásárlóerő igénybe vétele mellett ugyanakkor a nagyfalusi romák többségére a XX. század első felében, illetve közepén jellemző volt a regionális hatókörű migráció is. Többek szerint gyakori volt, hogy a romák akár hetekre, sőt hónapokra is elmentek otthonról, és eközben jelentős távolságokat jártak be. Egy idősebb ŕom szerint a második világháború idején apja – szolgáltatásait árulva – Debrecenben is megfordult. A nagyfalusi romák által értékesített termékek vagy a felkínált szolgáltatások ellentételezésével kapcsolatban szinte alig találkoztam olyan adattal, amely a készpénzforgalom jelenlétére engedett volna következtetni. Úgy tűnik, hogy a romák termékeiért és szolgáltatásaiért adott csereérték legtöbbször a termény és az élelmiszer formáját öltötte, de a romák gyakran kaptak fizetségképpen használt ruhákat és a háztartásban hasznosítható különféle anyagokat is: „Tudja, valahogy, én megmondom az igazat (…) valahogy nem éltünk mi úgy, hogy… ha egy kis kenyeret kaptak valaki, a szegényebbek, akkor az kalács vót valamikor. (...) mikor már tizenhárom éves, tizenkét éves vótam, nagy segítség vótam édesapámnak. Megtanultam a mesterséget, elmentem, egy hétig nem jöttem haza, akkor hoztam egy véka lisztet, egy véka fehérlisztet, akkor egy fél véka fuszulykát, akkor hoztam a disznyólábakat, úgy hogy nem vótak kocsik, akkor a nagyállomásnál (értsd: a közeli megyeszékhely vasútállomásánál – B.P.) leszálltam, felit a csomagnak vittem ötven méterre, ott letettem, mentem a másik után… s úgy hoztam. Tudja, valahogy, mikor jön eszembe, csak sírok.” A munkacsere, ami rendszerint az együttműködő felek közötti relatív egyenlőség, szimmetrikus hatalmi vagy státusviszony jele, a visszaemlékezések szerint a romák és a gázsók között egyáltalán nem fordult elő, mivel a közöttük kialakuló gazdasági együttműködésre ekkoriban még aszimmetrikus ’patrónus (gázsó) : kliens (roma)’ (vö. Wolf 1973) viszony volt a jellemző. (Munkacsere létezése azért is valószínűtlen, mivel a romák nem rendelkeztek saját földterülettel.) A társadalmi viszonyok egykori aszimmetrikusságát jól példázzák azok a romáktól származó „kilincstörténetek”, amelyekben a romák és gázsók térbeli elkülönülése, illetve a két etnikum közötti társadalmi távolság központi szerephez jut:

68

„X néni bement akkor a faluba főzni, takarítani, és ez nagy, kivételes eset volt, a dögevés miatt utálták a magyarok a cigányokat. A többi cigányasszony, ha lapátot vagy effélét mentek árulni a faluba, még a kilincset is lemosták utánuk, elzavarták őket, kivéve X nénit”. „A faluba nem jöhettek be egy cigán se, mer ez a magyar falu ez olyan vót, hogy még a németek se vótak, még Hitler se vót olyan kényes, mint ez a falu. Ha ment vóna egy cigánasszony, hogy menjen a kapunál, fogja meg, »Instállom, adjon egy kicsi pityókát!«, a villával meg is ölte vóna. »Mér merted rátenni a kezedet a kilincsemre«. De nagyanyám, s nagyapám bejött a faluba, s a magyarokkal az asztalnál evett, s ivott. Akkor gondolhassa, hogy vót különbség.” A nagyfalusi romák megélhetési stratégiáiban az 1950-es és 60-as évek több szempontból is egyfajta szakaszhatárnak tekinthető. Ez valószínűleg az alábbi tényezőkkel függ össze. Egyrészt

a

gáborok

egy

része

ebben

az

időszakban

kerül

kapcsolatba

az

épületbádogossággal, ekkortól vállal csatorna- és lefolyókészítést, illetve tetőfedést. Másrészt egyre jelentősebb szerephez jut, majd az 1980-as évekre a nagyfalusi romák többsége esetében domináns megélhetési stratégiává válik a közvetítő kereskedelem. Harmadrészt: részben átalakul a romák megélhetési stratégiái esetében addig is fontos szerepet játszó, országhatáron belüli migráció jellege. Amíg a sátrak elhagyása és a második világháború vége közötti időszakban a romák kisipari termékeiket és szolgáltatásaikat elsősorban a Nagyfalut körülölelő mikrorégió településein értékesítették, addig az 1950-es éveket követően migrációs stratégiájuk látványos átalakuláson ment keresztül. A romák jelentős része ettől az időszaktól kezdve hosszabb időre: gyakran tíz-tizenöt évre is valamelyik erdélyi nagyvárosba költözött (a legkedveltebbek ezek közül: Nagyvárad, Brassó, Kolozsvár, Arad és Temesvár), és annak valamelyik peremkerületében letelepedve részben a korábban már bemutatott megélhetési stratégiákat alkalmazta. E hosszabb időtartamú távollét okát beszélgetőtársaim a nagyfalusi romák létszámának növekedésével indokolták, ami a „megélhetési verseny” fokozódását és a lakásviszonyok esetenkénti ellehetetlenülését vonta maga után, és szükségessé tette újabb, nem-helyi erőforrások felkutatását. Egyrészt az apák-nagyapák mesterségeit eltanuló, családot alapító fiatalok számának gyarapodása túlkínálathoz vezetett a romák által készített kisipari termékek és szolgáltatások helyi és regionális piacán, ami megnehezítette a korábban elért jövedelemszint fenntartását. A létszámnövekedés mellett azonban a túlkínálat létrejöttének volt egy másik (makrogazdasági) oka is, amely minden bizonnyal hozzájárult a romák 69

„hagyományos mesterségektől” való fokozatos elfordulásához. Ez a szocialista iparosítás programja, az egyre nagyobb méreteket öltő gépesítés, amelynek következtében több termék (kiváló példa erre a korábban említett szegek esete), amelyeket addig a paraszti gazdaságok elsősorban a romákkal készíttettek és tőlük vásároltak meg, időközben más forrásokon keresztül is elérhetőekké váltak. A romáknak tehát az adott termékeket nagy tételben, esetenként olcsóbban előállító piaci versenytársakkal kellett felvenniük a versenyt. A fémből készült kisipari termékek javítása, „reperálása” a kistelepüléseken ugyan továbbra is a romák „privilégiuma” maradt, de a gázsó megrendelő bármikor dönthetett úgy, hogy az új terméket már nem tőlük, hanem például valamelyik állami üzletből szerzi be. Abban az esetben pedig, ha a gázsó elvetette a javíttatás lehetőségét, és a megsérült vagy elhasznált terméket inkább új bolti darabra cserélte, a romák teljességgel kiszorultak a korábban elsősorban hozzájuk kapcsolódó kisipari termékek helyi piacáról. A népességgyarapodás és a gépesítés elterjedése tehát egyaránt a házi készítésű, kisipari termékek iránt megnyilvánuló helyi kereslet csökkenéséhez vezetett. A romák létszámbeli gyarapodása azonban nemcsak azért járult hozzá a migráció jellegének átalakulásához, mert fokozta a megélhetéshez szükséges helyi erőforrásokért folytatott versenyt, hanem az együttélő generációk lakótér-használatát is körülményesebbé tette. Beszélgetőtársaim szerint sokaknak azért kellett a fent említett nagyvárosokba – rendszerint rokonokhoz, illetve a saját etnikai alcsoportjukba tartozó családok szomszédságába – költözniük, mert az egy-, legfeljebb kéthelyiséges nagyfalusi sárházakban a két szülő és négy-öt gyermekük már nem fértek el együtt akkor, ha már második fiuk is „feleséget kapott”. Éppen ezért a több fiúgyermeket nevelő családok esetében bevett szokás volt, hogy ha a legnagyobb fiú megházasodott, és megszületettek első gyermekei, neki és családjának a születési sorrendben őt követő fivére megházasodása után – legalábbis átmeneti időre – el kellett költöznie a családi házból, hogy a helyet fiatalabb fivére és annak családja foglalhassa el. A nagyvárosok peremkerületeibe költözés azonban korántsem jelentett végleges szakítást Nagyfaluval és az ott élő rokonokkal: a távollévő romák gyakran hazalátogattak részben rokonaik, részben pedig a legkülönfélébb társadalmi és gazdasági eseményeken való részvétel miatt. A nagyvárosi kiriák (albérletek) és a Nagyfalu közötti kapcsolattartást nyilvánvalóan megkönnyítette az első személyautók (Daciak) megjelenése a nagyfalusi romák körében, ami az 1970-es évek legelejére tehető. Ugyanebben az időszakban néhány 70

nagyfalusi ŕom házat vásárolt az akkor még etnikai értelemben homogén, zárt egységet alkotó gázsó „falu”-ban. A gázsók és a romák közötti térbeli elkülönülés a romák gazdasági státusemelkedésével párhuzamosan fokozatosan veszített korábbi „merevségéből”, és a település főutcáján, vagy az abból leágazó kisebb utcákban – főként az 1980-as évek közepétől – egyre több roma vásárol házat. Mindeközben azonban az egykori „sáros utca” megmarad etnikai értelemben homogén: kizárólag romák által lakott, a gázsók által továbbra is szimbolikusan leértékeltnek, alacsony státusúnak tekintett területnek. Amint azt már korábban említettem, a tárgyalt periódus első felében a Nagyfaluban maradó és a nagyvárosok peremkerületeibe költöző romák jórészt ugyanazokat a megélhetési stratégiákat alkalmazták, mint a második világháborút közvetlenül megelőző időszakban. Elsősorban a fémművességből, illetve olyan, ahhoz kapcsolódó munkákból élnek, mint a romák által előállított kisipari termékekhez használt nyersanyagok (pléh, rézlemezek, cin stb.) forgalmazása, az újrahasznosítható fémek és egyéb anyagok gyűjtése és állami vállalatok számára történő leadása, de ekkortól kezd el elterjedni körükben a csatorna- és lefolyókészítés, illetve a pléhlemezek felhasználásával járó tetőfedés mint megélhetési stratégia, valamint a helyi használtcikk-piacokon és házalás formájában történő közvetítő kereskedelem. Mielőtt ez utóbbi jelentőségére rátérnék, érdemes egy kisebb kitérőt tennem. Annak, hogy a romák közvetítő kereskedőkként egyre sikeresebbek lettek, valamint annak, hogy az 1980-as évek folyamán fokozatosan ez a megélhetési stratégia vált dominánssá körükben, volt egy nyilvánvaló, rajtuk kívül álló gazdasági oka: az 1970-es évek végétől megfigyelhető kedvezőtlen makrogazdasági környezetváltozás. Habár 1950 és 1977 között Románia egyike volt a leglátványosabb gazdasági növekedést mutató országoknak a világon, az 1970-es évek közepére világossá vált, hogy a gazdasági növekedés korábbi üteme már nem tartható, a nettó nemzeti össztermék nagysága pedig folyamatosan csökken (Shafir 1985, 108-109). A 80-as évek elején éppen ezért olyan drasztikus állami gazdasági intézkedések sorát vezették be Romániában, amelyek közvetlen célja a lakossági fogyasztás (elsősorban az élelmiszer- és az energiafogyasztás), valamint az import hatékony csökkentése, közvetett célja pedig Románia külső államadósságának a mérséklése volt. 1981-ben ismét bevezették a fejadagokat az alapvető élelmiszerekkel kapcsolatban (étolaj, cukor, liszt, rizs, kávé stb.; Shafir 1985, 117; vö.

71

Kligman 1998, 67-68)22. „Hogy a dolgok még rosszabbul menjenek, 1984-ben a hatóságok új programot hirdettek meg, amely arra kényszerített minden gazdálkodót, hogy a mezőgazdasági terményekből egy szigorúan szabályozott minimális mennyiséget termeljen a helyi hatóságok által meghatározott terv alapján (Scinteia, 1984, január 17-19). Ha valaki a „szerződésben” rögzített elvárásokat nem teljesítette, az maga után vonhatta a magántulajdonban lévő parcellák használatának elvesztését, vagy egyéni gazdálkodók esetében e parcellák kényszerű átadását a ’termelőszövetkezetnek’ vagy az állami tulajdonba vételét. Továbbá a termékek árait az állam állapította meg, és csak azoknak a parasztoknak engedélyezték a feleslegként jelentkező termékek piaci értékesítését, akik eleget tettek szerződéses kötelezettségeiknek (Gafton és Moore 1984). De ami még fontosabb, a piacon értékesített javak árát az állam határozta meg” (Shafir 1985, 117). A folyamatos, egyre nagyobb méreteket öltő áremelkedéshez energiaválság is társult, ami a lakosság által felhasználható üzemanyag és elektromos áram mennyiség korlátozásához vezetett. A hatóságok megtiltották például a hűtőszekrények és a porszívók használatát, felszólították a lakosságot, hogy a téli időszakban ne a lakásban tárolják a hűtést igénylő élelmiszereket, hanem a szabadban, tartózkodjanak a liftek és a központi fűtés használatától (Shafir 1985, 118)23. A „városokban a megadott kvóta túllépése esetén bírságot kellett fizetni, és a szabálysértő háztartást kikapcsolták a hó végéig az ellátásból” (Kornai 1993, 269). E gazdasági megszorító intézkedések természetes velejárója volt az áruhiány megjelenése, a különféle javakhoz való hozzájutás nehezebbé, esetenként lehetetlenné válása, a boltok előtt kígyózó sorok kialakulása, valamint a kapcsolati tőke jelentőségének felértékelődése a korlátozott mennyiségben elérhető árucikkek beszerzése során (vö. Ledeneva 1998; Ledeneva - Lovell - Rogatchevsii 2000). A vásárlók nemcsak az éppen „akkor és ott” beszerezhetetlen árucikkekkel kapcsolatban voltak kénytelenek a „kényszerhelyettesítéshez” (Kornai 1993, 257)24 22 A jegyre kapható termékek havi fejadagja egy főre vetítve az alábbiak szerint alakult: „Kenyér (0,3 kg/nap), tojás (10 db), száraztészta (0,5 kg), csirke (0,5 kg), sertés- és marhahús (1 kg), vaj (0,1 kg), gríz (0,5 kg), rizs (0,5 kg), búzaliszt (0,5 kg), kukoricaliszt (1 kg) (...)”. Az egy főre jutó földgáz mennyisége 153-203 m3, a villamos áramé pedig 43 kWh volt (Kornai 1993, 269). 23 A fenti adatok jelentős részét Shafirre hivatkozva Chelcea is ismerteti (2000, 135). 24 Kornai a szocialista gazdasági rendszert hiánygazdaságként írja le (1993, 260), aminek jellemző vonása, hogy a hiányjelenségek „gyakoriak, intenzívek és krónikusak” (1993, 260). A hiányjelenségek csoportjába sorolja az árubeszerzéssel kapcsolatos olyan eseményeket („a kényszeralkalmazkodás különböző formái”-t; 1993, 273), mint a termék sorban állás árán történő megvásárlása, a kényszerhelyettesítés („A vevő lemond eredeti 72

folyamodni, hanem az általuk elérhető piacok viszonylatában is. A keresletet kielégíteni képtelen állami üzletektől elforduló vásárlók szemében érthető módon felértékelődött az olyan alternatív árucikk-források gazdasági jelentősége, mint a kishatárforgalmi kereskedelem, a bevásárló-turizmus (lásd Chelcea 2000 kiváló elemzését), a „pult alóli” beszerzés, vagy a hatóságok felügyeletét kijátszó feketepiac. Az erdélyi nagyvárosok piacain vagy házalás formájában közvetítő kereskedéssel foglalkozó romák részben éppen az alternatív árucikkforrások iránti megnövekedett gázsó keresletnek köszönhetik az 1980as években megfigyelhető, látványos gazdasági gyarapodásukat: mivel a használtruhák mellett elsősorban olyan keresett cikkeket árultak, amelyek az állami boltokban nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak elérhetőek, vagy pedig olyan, külföldről származó termékeket,

amelyek

legálisan

lényegében

beszerezhetetlenek

voltak

az akkori

Romániában. A romák által értékesített legkeresettebb árucikkek ebben a periódusban kétségtelenül azok a márkás nyugati termékek (vagy esetenként ezek utánzatai) voltak, amelyek elvileg csak korlátozott mennyiségben és módokon juthattak be a szocialista Romániába. Amint azt Chelcea is megjegyzi, nemcsak a határátlépés, a külföldi termékek beszerzése, de az utóbbiak piacokon történő árusítása is nehézségekbe ütközött: „a piacon tilos volt külföldi termékeket árulni. Bár a jogszabályokat nem mindig tartották be, a rendőrség elvileg elkobozhatta a tiltott árucikkeket” (2000, 144). Az új termékek használtcikk-piacon történő árusítása ugyancsak tiltott, ezért meglehetősen kockázatos tevékenységnek minősült. Éppen ezért a sikeres kereskedői tevékenység nélkülözhetetlen feltételei voltak a megfelelő kapcsolatok (rendőrökkel, piacfelügyelőkkel, hivatalnokokkal, vámtisztekkel stb.), vagyis a bármikor mobilizálható kapcsolati tőke (prinźandimo /szó szerint: ismertség, ismeretség/), és az ennek felhalmozásához és újratermeléséhez elengedhetetlenül szükséges csúszópénz. Azoknak a romáknak azonban, akik csak kisebb tételben árultak valamelyik erdélyi nagyváros piacán, gyakran az ugyanazon a piacon elosztóként („angrós”) tevékenykedő vagy erre a szerepre pályázó, a többi roma kereskedő feletti gazdasági ellenőrzés kiépítésére és fenntartására törekvő ŕomokkal is „meg kellett birkózniuk”. Többen is említették, hogy a nagyváradi használtcikk-piacok egyikén az 1980-as években a gáborok között Pista, a nagyfalusi ŕomok egyike számított a vételi szándékáról, és helyette egy másik árut vesz, amely azt többé-kevésbé helyettesíti”; 1993, 257), további áruforrások keresése, a vételi szándék hosszabb-rövidebb időre szóló elhalasztása vagy a vételi szándék feladása (1993, 256-261). 73

legfontosabb „elosztók” egyikének, aki rendkívül jó kapcsolatot tartott fenn azokkal a rendőrökkel, akik a piacot rendszeresen ellenőrizték. A prinźandimo és a csúszópénz, valamint egyéb ajándékok révén elérte, hogy – a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével – nagy tételben fogadhatott, forgalmazhatott és zavartalanul árusíthatott különféle új árucikkeket (farmernadrágokat, illatszereket stb.), valamint azt is, hogy a piacon árusító gáborok azokat az eladásra szánt termékeket, amelyek nála mint elosztónál is elérhetőek voltak, jobbára tőle szerezzék be. Egyesek szerint e monopólium fenntartása érdekében Pista és családja attól sem riadt vissza, hogy esetenként a velük kapcsolatban álló rendőrök segítségét is igénybe vegye azokkal a ŕomokkal szemben, akik „idegen”, általuk is forgalmazott árut próbáltak meg értékesíteni a kérdéses piacon (vagyis tippekkel látta el a hatóságokat a nem tőlük származó új árucikkek hollétét illetően). Az, hogy valóban történtek-e ilyen esetek, ma már jószerével kideríthetetlen, annyi azonban bizonyos, hogy a terepmunkám során kialakult, elhúzódó családi konfliktusok egyikének a középpontjában éppen egy ilyen, Pista egykori nagyváradi piaci tevékenyégével kapcsolatos nézeteltérés állt. Nemcsak a piaci árusítás, vagy a külföldi áruk beszerzése, de azok Románián belüli szállítása sem volt minden esetben kockázat- és problémamentes folyamat. A 80-as évek Romániájában (és tapasztalataim szerint ma is) a romák kifejezetten gyakori célpontjai voltak a rendőri ellenőrzéseknek, igazoltatásoknak, amelyek értelemszerűen kiterjedtek az általuk szállított árucikkek átvizsgálására is. Ezekből a helyzetekből gyakran az egyetlen – bár korántsem minden esetben járható – kiutat a kenőpénz, illetve a hatóság képviselőinek „megajándékozása” jelentette. Mivel a külföldre utazás, éppen ezért az országhatárokon átívelő közvetítő kereskedelem vagy a bevásárló-turizmus a romák számára az 1980-as években nem volt elérhető (vagy csak kivételes esetekben), a nagyfalusi romáknak Romániában kellett beszerezniük a továbbárusításra szánt árucikkeket. Mielőtt az árubeszerzés problémáját közelebbről is megvizsgálnák, vegyük sorra a nagyfalusi romák által értékesített, legkeresettebb termékeket, amelyek közös vonása, hogy csak korlátozott mértékben voltak elérhetőek (ha elérhetőek voltak egyáltalán) az 1980-as évek Romániájában, vagyis hiánycikkeknek számítottak. A hiánycikkek iránti érdeklődést roma beszélgetőtársaim szerint jelentős mértékben fokozta, ha azok egyben külföldiek (főként, ha „nyugatiak”) voltak, és valamilyen világszerte ismert márkanév kapcsolódott hozzájuk. Részben ennek 74

tudható be, hogy a 80-as években nemcsak a márkás árucikkek forgalmazása, hanem a márkanevek és -jelvények utánzatainak a kereskedelme is virágzott. A romák visszaemlékezései szerint különösen keresettek voltak a farmernadrág-márkák, illetve -gombok, amelyeket külön is meg lehetett vásárolni. Egy kevésbé jó minőségű farmernadrágra varrva, illetve erősítve ezek a kellékek jelentős mértékben megnövelhették a kereskedő hasznát. Ugyanakkor tévedés volna azt feltételeznünk, hogy a romák kizárólag keresett, külföldi

hiánycikkekkel

(márkás

szeszes

italokkal

és

üdítőkkel,

édességekkel,

illatszerekkel, ruházati cikkekkel) kereskedtek. Ugyanúgy foglalkoztak használt ruhákkal is, és lényegében bármit felvásároltak és értékesítettek, ami iránt éppen akkor és ott kereslet mutatkozott. A használt ruhák és cipők, valamint egyéb kiegészítők beszerzése részben a „blokkok” (tömbházak) körüli gyűjtögetésből, illetve különböző forrásokat (például a használtcikk-piacokat) érintő felvásárlásból származott. A romák az itt beszerzett ruhákat kitisztították, rendbe hozták, majd némi haszonnal túladtak rajtuk. (Lásd Pista korábban említett példáját a bőrkabátok „kozmetikázásával” kapcsolatban.) A hiánycikknek számító termékek beszerzése, különösen a külföldi árucikkeké, ennél jóval nehezebb feladatnak bizonyult, és korántsem rendelkezett mindenki akkora forgótőkével, hogy azok rendszerint borsos árát meg tudja fizetni. A visszaemlékezések szerint a külföldi, márkás árucikkekhez való – illegális – hozzájutás legkézenfekvőbb színterei a nemzetközi vonatok és a pályaudvarok voltak, ahol a legkülönfélébb személyekkel lehetett alkalmi vagy rendszeres üzleti kapcsolatokat kialakítani: a vasúti személyzet tagjaival, a határt rendszeresen átlépő, magukat turistának mutató áruközvetítőkkel, alkalmi utasokkal stb. Ugyancsak gyakran bukkannak fel a romák történeteiben – mint hiánycikkeket közvetítő alkalmi kereskedők – a nemzetközi útvonalakon közlekedő kamionsofőrök, „csempészek”, vagy azok a – szerencsés – személyek, akik legálisan léphették át a határt például azért, mert a határhoz közel eső települések valamelyikén éltek. A fenti példákból is jól látható, hogy a szocialista Romániában érvényben lévő, a határátlépést korlátozó adminisztratív intézkedések az államhatárt egyfajta, csak egy szűk réteg számára elérhető-kiaknázható gazdasági erőforrássá tették (vö. Szabó 2003), amit a határmenti nagyvárosokban (Nagyváradon, Szatmáron, Aradon stb.) élő gáborok is megpróbáltak saját hasznukra fordítani. Jól mutatja ezt például gábor esete. Amikor egyik 75

idősebb fivérének, a Nagyfaluban élő Mihálynak, hosszas várakozás után 1987-ben végre megszületett első fiúgyermeke, az akkor Nagyváradon kereskedő gábor maga is áldomást osztott az ott tartózkodó nagyfalusi és más ismerős romáknak. Annak köszönhetően azonban, hogy a márkás: a Nyugat „ikonikus reprezentációnak” tekintett olyan üdítőket, mint például a Coca-Cola vagy a márkás sörök, nem lehetett az üzletekben beszerezni, ahogyan a narancs is csak néhány héttel karácsony előtt jelent meg a boltok polcain, gábor a megszokott források egyikéhez folyamodott: a nemzetközi vonatokról vásárolt több láda nyugati sört és egyéb márkás italokat, jelentős összeget költve a tranzakcióra, és örömében „három napig osztotta az áldomást”. Az áldomásosztás költségessége és az áldomásként kiosztott italok korlátozott elérhetőségéből, ritkaságából és ikonikus jelentéséből fakadó luxuscikk-jellege egyaránt hűen tükrözte a gábor családjában bekövetkezett esemény társadalmi jelentőségét: az afelett érzett öröm nagyságát, hogy Mihálynak a továbbiakban már

nem kell számolnia a fiúgyermek

hiányából fakadó

negatív

társadalmi

következményekkel (vö. Berta 2005a). A Nyugatot, és az ahhoz társított szabadságeszményt, illetve a romániainál magasabb életszínvonalat jelképező árucikkek társadalmi jelentőségére világít rá Chelcea tanulmánya is, amely a kishatárforgalmi kereskedelem és a hiánygazdálkodás gyakorlatát vizsgálja az 1980-as években egy a magyar-román határ román oldalán található településen. Chelcea tapasztalatai szerint azokat a korlátozott mértékben elérhető fogyasztói javakat, amelyekhez a település lakói rendszerint a bevásárló-turizmus vagy külföldön élő rokonaik révén jutottak hozzá, „leginkább különleges alkalmakkor – karácsony és húsvét ünnepén, vagy szilveszter, születésnapok, családi látogatások alkalmával – fogyasztották” (2000, 150), és gyakran előfordult, hogy ezek a hiánycikkek ritkaságuk és a beszerzésükhöz kapcsolódó nehézségeik miatt a tudatos és szigorú beosztás tárgyaivá váltak. Részben az említett hiánycikkek érzelmi értékét25, részben pedig dekorativitását mutatja az a gyakorlat is, hogy a szeszesitalok tárolására használt dobozokat, a csomagolás egyéb részeit vagy nyugati reklámtárgyakat később számos 25 Chelcea megállapításaival összhangban áll az a Pista által több alkalommal is elmesélt történet, amely jól érzékelteti, hogy milyen nehezen lehetett hozzájutni bizonyos, a Nyugatot és az ahhoz kapcsolt életvitelt reprezentáló árucikkekhez, és hogy azok milyen különleges érzelmi értékkel rendelkeztek sok romániai fogyasztó számára. Pista szerint az 1980-as évek elején a nagyfalusi roma gyerekek számára emlékezetes eseménynek számított, ha hozzájutottak egy-egy olyan Coca-colás palackhoz, amelyet valamelyik külföldi turista dobott ki mellettük elhaladó autójából. 76

falubeli megőrizte, és esetenként új funkcióval ruházta fel: a konyhában vagy másutt elhelyezett dísztárgyként használta (ilyen sorsra juthattak például az üdítősüvegek, sörösdobozok). „A gyűjtés a nyugati tárgyak használatához fűződő örömöt hosszabbította meg” (Chelcea 2000, 152). A nagyvárosokban élő nagyfalusi romák azokat a használtruhákat vagy a hiánycikknek számító fogyasztói javakat, amelyekre szert tettek, nemcsak a helyi piacokon értékesítették, hanem a környező kisebb települések piacain is. Gyakran előfordult, hogy a „belső-román” részekről kifejezetten a határmentiséggel együtt járó gazdasági előnyök: a márkás, hiánycikknek számító áruk könnyebb beszerezhetősége miatt érkeztek Nagyváradra vagy Temesvárra olyan gázsó közvetítő kereskedők, akik az itt felvásárolt termékeket azokhoz a „belső-román” területeken értékesítették tovább, ahol ezek a cikkek méginkább ritkaságnak számítottak. Ezeket a kereskedőket gyakran ugyancsak a romák látták el áruval, de az is előfordult, hogy ők maguk szállították és adták el ezeket az árucikkeket más erdélyi településeken. A boltokban nem vagy csak korlátozott mértékben kapható, hazai készítésű termékek beszerzésének legkézenfekvőbb módja a csúszópénz révén történő, a készítőktől vagy a kereskedőktől „pult alól” történő felvásárlás volt. A kérdéses termékek pénzzé tétele vagy házalás révén, vagy pedig a különféle piacokon zajlott. Az 1980-as évek második felében a ŕomnjik által értékesített egyik legkeresettebb árucikk kétségtelenül az „antibébi-tabletta” volt, amely hiánycikk-jellegét elsősorban a szocialista Románia állami reprodukciós politikájának köszönhette (vö. Kligman 1992; 1998). A reprodukció ellenőrzésére és szabályozására irányuló állami politika alakulástörténetét vizsgálva – eltekintve az 1948 és 1957 közötti abortusz-tilalomtól, valamint az 1957 és 1966 közötti rövid periódustól, amelyre az abortusz liberalizációja a jellemző – Kligman (1998, 42-70) három nagyobb szakaszt különít el. Amellett érvel, hogy „a fogamzásgátló eszközök a lakosság legnagyobb része számára nem voltak elérhetőek (...), azok beszerzésére csak a feketepiacon adódott lehetőség, az áruk, hozzászámítva az e módon történő beszerzéshez kapcsolódó nehézségeket, a legtöbb nő számára elérhetetlenné tette azokat. Az 1970-es években az óvszereket még a kereskedelmi forgalomba hozatal céljából gyártották. Az 1980-as évekre azonban már sehol sem voltak kaphatóak” (1998, 65). Azon nagyfalusi ŕomnjik beszámolói szerint, akik a 80-as években a határmenti nagyvárosokban éltek, a fogamzásgátló tablettákat a legkönnyebben azoktól a 77

Magyarországról buszokkal turistaként érkező magyaroktól lehetett beszerezni, akik kisebb-nagyobb mennyiségben rendszeresen csempésztek át belőlük a határon (gyakran saját személyes gyógyszereik közé rejtve azokat). Az általam ismert ŕomnjik többsége nem épített ki állandó kapcsolatot a rendszeresen érkező „áruellátókkal”, hanem a magyar rendszámú buszokról leszálló utasokat egyszerűen megkérdezték, hogy ki milyen eladó árucikkel rendelkezik. A fogamzásgátló tabletták ily módon történő beszerzésével és „kéz alatt” történő árusításával természetesen nemcsak a ŕomnjik foglalkoztak – a visszaemlékezések szerint ebben a tevékenységben magyarok és románok is részt vettek. A menetrend szerint közlekedő nemzetközi vagy külföldi turistákat szállító alkalmi buszjáratok mellett fontos „ellátóhelyek” voltak azok a vasútállomások is, ahol a nemzetközi szerelvények megálltak. Azzal összefüggésben, hogy a hatóságok egy idő után tudomást szereztek a ŕomnjik ilyen

irányú

kereskedői

tevékenységéről,

és

az

öltözködésükhöz

kapcsolódó

identitásszimbólumok (hosszú, színes szoknyák és kötények; fejkendők stb.) miatt könnyen felismerhetőek voltak még a városi gázsók forgatagában is, a ŕomnjiknak gyakran kellett szembenézniük büntetéssel, illetve azzal, hogy a hatóságok csúszópénzt várva előszeretettel ellenőrizték őket. Egyesek e veszélyhelyzetet oly módon próbálták meg elkerülni, hogy a fogamzásgátló tablettákat nem közvetlenül ők maguk árulták, hanem – némi készpénz fejében – valamelyik nem-roma nőismerősüket kérték meg erre a feladatra (aki tehát ebben az esetben a „közvetítő kereskedő közvetítője” volt). Gyita például, aki ebben az időszakban családjával Nagyváradon élt, oly módon bonyolította le e kényes tranzakciókat, hogy a fogamzásgátló tabletták átadásával és a vételár átvételével megbízott gázsinak a hét meghatározott napjain egy átlagos városi presszóban, de mindig ugyanabban a presszóban – vagyis a rendszeres vevők számára kiszámítható módon – kellett eltöltenie néhány órát. Ezalatt Gyita aktuális ügyfelei zavartalanul leülhettek mellé, és sor kerülhetett a tranzakciókra. Gyita eközben a presszó előtti járda túloldaláról figyelte és felügyelte, hogy minden rendben történik-e. Még 1997-ben is megfigyelhettem a csíkszeredai piacon, hogy a nagyfalusi romákkal azonos etnikai alcsoportba tartozó két ŕomnji antibébitablettákat árult: a tablettákat tartalmazó „leveleket” kezükben legyezőszerűen szétterítve járták a piacot, s eközben a fiatalabb női vásárlók vagy bámészkodók felé fordulva félhangosan azt mondogatták: „Antibébi! Antibébi!”.26 (Megjegyzendő, hogy a 26 Amint arra Feischmidt Margit tanulmánya is utal, a fogamzásgátló tabletták árusítására ebben az időszakban nemcsak a ŕomnjik vállalkoztak. Lásd Feischmidt 2005, 56. 78

fogamzásgátló tabletták ŕomnjik általi használatát számos ŕom ismerősöm morálisan elítélendő dolognak tartotta, és éppen ezért ellenezte, arra hivatkozva, hogy szerintük csak azok a nők szednek ilyet, akiknek titkolni valójuk van férjük előtt, vagyis akik titokban kapcsolatot tartanak fenn más férfiakkal. Akkor azonban, ha a férj és feleség megállapodott abban, hogy már nem szeretnének több gyermeket, a gyermekáldás megelőzésére használt eszköztárban a fogamzásgátló tabletták is helyet kaphattak, ha annak alkalmazását vallási elvek nem tiltották27).

7.3. MEGÉLHETÉSI STRATÉGIÁK 1990 UTÁN Az a jelentős társadalmi-politikai változás, amely indokolja azt, hogy a nagyfalusi romák megélhetési stratégiáit vizsgálva a romániai rendszerváltást egyfajta szakaszhatárnak tekintsük, kétségtelenül a határok részleges megnyitása és a közép-, kelet- és dél-európai országok szabad látogathatósága volt. (Ez a folyamat 2002 januárjában a világútlevél bevezetésével érte el „tetőpontját”.) A politikai rendszerváltás és a határok átjárhatósága a kereskedő nagyfalusi romák számára korábban lényegében elérhetetlen erőforrások sorát tette

kiaknázhatóvá:

a

külföldi

piacokon

megjelenhettek

eladóként,

szabadon

beszerezhettek külföldi árucikkeket, amelyeket aztán helyben vagy Romániában értékesítettek, már legálisan is tarthattak maguknál valutát stb. Ezek az új gazdasági lehetőségek értelemszerűen jelentős vonzerőt gyakoroltak a romákra, és számottevő mértékben átalakították migrációs szokásaikat. Az alábbi fejezetben a nagyfalusi romák romániai rendszerváltást követő időszakra jellemző megélhetési stratégiát vizsgálom meg közelebbről, különös tekintettel a közvetítő kereskedelemre, részben az említett periódusra vonatkozó interjúk és kötetlen beszélgetések, részben résztvevő megfigyelés révén szerzett tapasztalatok alapján.

7.3.1. A NAGYFALUSI ROMÁK ÉS A KÖZVETÍTŐ KERESKEDELEM (ROMÁNIÁBAN ÉS KÜLFÖLDÖN) A nagyfalusi romák többsége esetében a rendszerváltást követően a domináns 27 Köszönöm Szalai Andreának, hogy ez utóbbi gyakorlatra felhívta a figyelmemet. 79

jövedelemforrás a közvetítő kereskedelem lett, illetve maradt továbbra is. A visszaemlékezések szerint a nagyfalusi romák rendszerváltást követő első külföldi útjai elsősorban Magyarországra vezettek, céljuk pedig részben a „Nyugat” iránti kíváncsiság, részben pedig az eddig jórészt „elzárt” országban található gazdasági erőforrások feltérképezése volt. Az ezzel az időszakkal kapcsolatos határátlépés-történetek visszatérő mozzanatai a magyarországi árubőség, a különféle márkás árucikkek szinte korlátlannak tűnő elérhetősége láttán érzett meglepetés és csodálkozás (a 80-as évek Romániájára jellemző áruhiányt figyelembe véve ezen nincs is miért meglepődnünk), valamint a magyarok részéről megnyilvánuló rokonszenv jelei, amelyek elsősorban a romáknak az 1990 márciusi marosvásárhelyi konfliktusban való szerepvállalását (a magyarok melletti kiállását) „viszonozták”. gábor, aki első magyarországi útja során még csak tízes évei elején járt, egy alkalommal például úgy fogalmazott: „Magyarországon még a levegő is jobb”. A 1990-es évek elején a nagyfalusi romák között ugyancsak kedvelt úticéllá vált Törökország is. (Amint arra Chelcea /2000, 152/ felhívja a figyelmet, az 1980-as évek szocialista Romániájában a török fogyasztási cikkek is bizonyos értelemben nyugatinak számítottak. ) Amíg Magyarországon a 90-es évek elejétől számos nagyfalusi és környékbeli roma igyekezett letelepedni, avagy itt hosszabb időt eltölteni azért, hogy kereskedhessen, Törökországba a nagyfalusi romák kizárólag „áruért mentek”. Migrációs stratégiájuk tehát e két ország esetében alapvetően eltérő volt: amíg Magyarországon többnyire fél-/illegálisan tevékenykedő vendégmunkásként kereskedtek, esetenként bevásárló-turizmus formájában hoztak be onnan különféle árucikkeket Romániába, addig a törökországi látogatások ismereteim szerint kizárólag az utóbbi kategóriába sorolhatóak. A Magyarországra

migráló

romák

némelyikének

idővel

sikerült

megszereznie

a

kereskedéshez szükséges munkavállalási, ritkább esetben pedig a letelepedési engedélyt és a magyar állampolgárságot is; a többség azonban még ma is az illegalitás „árnyékában” folytatja jövedelemszerző tevékenységét, és ha magyarországi tartózkodása során a hatóságok igazoltatják, olyan turistaként definiálja magát, aki rokonlátogatóba jött. (Ez az identifikációs stratégia azonban értelemszerűen kevés sikerrel kecsegtet abban az esetben, ha az igazoltatás pillanatában a kérdéses ŕom autójában nagyobb mennyiségű árut is találnak, amelynek eredetét számlákkal igazolnia kell, vagy ha éppen az árucikkek értékesítése során vonja magára a hatóságok figyelmét.) 80

A turistaként Magyarországon tartózkodó romák számára természetesen sokáig elkerülhetetlen volt a harmincnaponkénti (ma már a kilencven naponkénti) határátlépés, amelynek célja a határátlépést igazoló „pecsét” megszerzése, vagyis a magyarországi turista-lét legitimálása volt, amit a Budapesten és annak környékén vagy éppen a Szegeden élő és kereskedő romák gyakran úgy oldottak meg, hogy a határ román vagy szlovák oldalán elfogyasztottak egy kávét vagy szukkot (értsd: üdítőitalt), e néhány órás távollét után pedig visszatértek Magyarországra. A külföldön kereskedő nagyfalusi romák migrációs stratégiájának fontos része a Nagyfaluban maradt családtagokkal, ismerősökkel való rendszeres kapcsolattartás, amit részben gyakori telefonbeszélgetések, a Nagyfaluból visszatért romák által „szállított” hírek rendszeres megvitatása, valamint a hazalátogatások révén valósítanak meg. A nagyfalusi rokonokkal fenntartott kapcsolat intenzitását természetesen számottevő mértékben befolyásolja az, hogy a szóban forgó ŕom egész családjával (feleségével és gyermekeivel együtt), vagy családja egy részét Nagyfaluban hagyva költözött át ideiglenesen valamelyik környező országba. Általánosságban elmondható, hogy az év egy meghatározott periódusában a legtöbb nagyfalusi roma – bármely Romániával szomszédos országban kereskedjen is – hazatér Nagyfaluba. Ez az időszak a társadalmi kapcsolatok ápolásának-újratermelésének legintenzívebb periódusa, amikor házasságok és eljegyzések sorozata jön létre, a romák végiglátogatják az év egyéb részében ritkábban látott rokonaikat és ismerőseiket, vagyis egymást követik a különféle családi „asztalok”. Az említett időszak a karácsonyt megelőző néhány naptól egészen húsvétig tart, bár a kereskedő romák azon része, akiknek az előző évi bevételei csekélyebbnek bizonyultak a vártnál, gyakran már jóval húsvét előtt visszatérnek külföldi kereskedésük színhelyére, ennek pedig rendszerint gazdasági természetű okai vannak. Ezek egyike az arra irányuló várakozás, hogy a mielőbb újrakezdett kereskedés, vagyis a jövedelemszerzésre szánt idő meghosszabbítása révén esetleg pótolhatják az előző évben elszenvedett jövedelem-kiesést. A kereskedéshez való korábbi visszatérésnek azonban gyakran egy további oka is van: a költségtakarékosság, ez pedig a társadalmi élet két szegmenséhez kapcsolódik szorosabban. Egyrészt a telet Nagyfaluban töltő roma családoknak jelentős összeget kell félretenniük a hozzájuk látogató rokonok és ismerősök vendéglátására, az ételek elkészítéséhez, valamint az üdítőitalok és kávé beszerzéséhez kapcsolódó költségek fedezésére. Egy pillanatig se becsüljük le az említett költségeket! Mindazoknak, akik 81

befolyásos személyeknek minősülnek Nagyfaluban, vagyis akiknek gyakran kérik ki a tanácsát különféle ügyekben, számítaniuk kell arra, hogy a rokonok és ismerősök ügyesbajos dolgaikkal vagy pusztán a kapcsolatfenntartás érdekében naponta többször is kisebbnagyobb csoportokban felkeresik őket ebben az időszakban: eljönnek hozzájuk apatársaik, már házas lányaik és azok férjei és gyermekei, megjelennek a távolabbi rokonok, szomszédok és üzletfelek, akiket a házigazdának kifogástalanul ki kell szolgálnia, ha nem akarja, hogy őt kedvezőtlen színben feltüntető pletykák sora kapjon lábra vagyoni helyzetével kapcsolatban. Egy tekintélyes ŕom, ha anyagi nehézségei miatt nem tudja a tőle elvárt módon étellel és itallal kínálni a hozzá betérő fontosabb vendégeket, és képtelen megelőzni e hiány kitudódását, lényegében saját társadalmi súlyát „ássa alá”. A hiány látszatát a legegyszerűbben kölcsön felvételével lehet elkerülni (ilyenkor azonban ügyelni kell arra, hogy a tranzakció lehetőleg titokban maradjon). Az egyik tekintélyes nagyfalusi ŕom,

aki

terepmunkám

idején

komoly

pénzügyi

nehézségekkel

küzdött,

a

költségtakarékosság kihívásának úgy felelt meg, hogy amikor a „belső-román” részeken fenntartott albérletéből rövid időre hazatért Nagyfaluba, „nem nyitotta ki” a saját házát, hanem egyik apatársánál szállt meg, ahol a megszokottnál – érthető módon – jóval kevesebben keresték fel őt, és sokkal inkább ő volt az, aki ügyei intézése folyamán másoknál vendégeskedett. A külföldön kereskedő nagyfalusi romák azonban nemcsak karácsony és húsvét között fordulnak meg Nagyfaluban, hanem rendszeresen hazatérnek az olyan társadalmi események idején, mint az esküvők, eljegyzések vagy a halotti rítusok, a saját családjukat érintő konfliktusok elrendezése, illetve a felvett kölcsönök törlesztése vagy éppen a törlesztő-részletek begyűjtése céljából, vagy az otthon maradó valamely családtag megbetegedése miatt. A gáborok magyarországi kereskedői tevékenységének jellemző vonása, hogy az itt értékesített árucikkeket általában helyben szerzik be, és nem Romániából hozzák magukkal. Az általuk leggyakrabban látogatott „elosztók” a nagyobb budapesti piacokon és vidéki városokban szinte mindenütt megtalálható kínai kereskedők, valamint azok az árulerakatok, ahol olcsón lehet hozzájutni különféle edény- és késkészletekhez. Habár a romák lényegében bármivel kereskednek, ami haszonnal továbbadható, árukészletüknek vannak többé-kevésbé állandónak tekinthető elemei. Ide sorolhatóak például az edény- és evőeszközkészletek, a kávéfőzők, az évszaknak megfelelő cipők és különféle ruházati cikkek (szabadidőruhák, fehérnemű, ingek stb.), és a takarók. Számos termék azonban csak 82

rövid időre tűnik fel a romák által értékesített árucikkek palettáján, vagy csak egy-egy ŕom gondolja úgy, hogy a „piac próbájaképpen” magával viszi azokat, hogy felmérje az irántuk megmutatkozó kereslet nagyságát. Ide sorolhatóak például a távcsövek, a műanyag faliórák, a különféle asztalterítők és kisebb szőnyegek, de találkoztam már olyan nagyfalusi ŕommal is, aki a vidéki piacok egyikén bukósisakot és horgászbotokat, valamint orsókat árult a fent említett „állandó” árucikkek mellett. A romániai piacokon vagy a házalás során a nagyfalusi romák részben hasonló termékeket árulnak. Jelentős különbségnek számít azonban, hogy Romániában – különösen a gyengébb áru-ellátottságú, többnyire nem-erdélyi területeken – a legkeresettebb árucikkek még mindig a használt ruhák (például a használt bőrkabátok és cipők), valamint az, hogy a Romániában értékesített olyan termékek, mint a különböző új ruházati cikkek, a szőnyegek és a függönyök többnyire török importból származnak. (Ismereteim szerint a Szerbiában kereskedő romák gyakran ugyancsak török lerakatokból szerzik be árucikkeiket.) Néhány tartósan Nagyfaluban élő ŕom, aki rendelkezett az ehhez szükséges forgótőkével és üzleti kapcsolatokkal, azt is megengedhette magának, hogy NyugatEurópából (például Hollandiából) kamionokkal hozatta a használtruhát Nagyfaluba. Az érintett családfők egyike, Máté, szerint – 2000 májusi árakon számolva – egy-egy ilyen szállítmány körülbelül 12 tonna használt ruhát tartalmazott, amelyért kamiononként megközelítőleg 10 000 német márkát fizettek ki, ez pedig 1 321 944 forintnak felelt meg. (A német márka középárfolyama a Román Nemzeti Bank adatai szerint 2000 május 16-án 9518 lej volt.) A szállítmányt az üvegtetővel fedett udvar hátsó részében található, raktárként is használatos garázsban tárolták. Máté feleségére és lányára hárult az a feladat, hogy a szállítmány darabjait szétválogassák, két csoportba különítve el azokat: egyrészt a piaci értékesítésre alkalmasnak ítélt, másrészt a már semmire sem jó ruhadarabok csoportjára. Minden szállítmány tartalmaz megközelítőleg 1-1,5 tonna, selejtnek tekinthető, a piaci értékesítésre alkalmatlan ruhadarabot. Ha ezt a veszteséget beleszámítjuk a „hasznos” kilogrammok árába, akkor a szállítmányonként érkező 10-10,5 tonna „hasznos” ruha kilónkénti beszerzési ára körülbelül 9-10 000 lej körül mozog, amit azonban a piacokon megközelítőleg 30-35 000 lejért adnak tovább. Az utóbb említett összeg nagysága azonban, ahogyan azt Máté is elismerte, változatos lehet, mert a piacokon a ruhadarabokat egyenként árazzák be. (Az árat, amely az átlagos ruhadarabok állapotától és a vevő érdeklődésének mértékétől függően lehet 1 000 lej, de akár 15 000 is, a 83

kereskedő ŕom vagy felesége a vevő által kiszemelt ruhadarab láttán, szóban szabja meg.) Az eladott ruhák utáni bevétel tehát szerencsés esetben 315 000 000-367 500 000 lei között mozog, ami 4 375 000-5 104 166 forintnak felel meg. Ha ebből az összegből levonjuk a korábban említett vételárat, akkor a szállítmányonkénti nyereség 3 053 056-3 782 222 forint közötti összeget tesz ki, ebből az összegből azonban még le kell vonnunk olyan költségeket, mint a piaci helypénz vagy az áru piacra szállításának költsége, a piaci árusítás és a családtagok által végzett szétválogatás nem számszerűsített költségei, vagy éppen az el nem adott, így ideiglenesen vagy végleg az eladó nyakán maradt ruhadarabok ára. Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy a szállítmányok érkezése viszonylag rendszertelen: elsősorban attól függ, hogy milyen ütemben fogy a már szétválogatott áru, ez utóbbi folyamatra pedig nyilvánvaló hatást gyakorol a piacon tapasztalható vásárlókedv, valamint az, hogy Máté felesége hetente hány délelőttöt tölt piaci árusítással (rendszerint kettőt, esetenként ennél többet). A továbbértékesítésre alkalmatlannak ítélt ruhadarabokat – ez a piacozó nagyfalusi romák között általános gyakorlatnak tűnik – kidobják vagy a rászorulóknak ajándékozzák. Egyesek a piacnapokon megmaradó használt ruhák egy részével is ugyanezt teszik: ingyen szétosztják azokat a rászorulók között, akik a piaczárás előtti percekben sorról sorra járnak használható tárgyak és élelmiszer után kutatva. A tehetősebb romák a piacozás során alkalmi segítséget is fogadnak: gábor például a „stand” előkészítését: a használt ruhákat védő vízhatlan fóliák kiterítését, a ruhák és a mellettük alkalmanként árult egyes háztartási gépek lepakolását (mosógépek, tévék) a szerdai piacnapokon, a közeli kisvárosok egyikében rendszeresen egy többgyermekes, más etnikai alcsoporthoz tartozó, un. „házicigány” férfire bízza, aki a segítségért alkalmanként 20 000 leit kap, és a piac végén a megmaradt jobb ruhákból – tehát nem azokból, amelyeket ekkor már bárki ingyen elvihet – választhat magának körülbelül egy tucatot, amelyeket azután később másoknak értékesít tovább. A használt ruhákat nagyobb tételben áruló olyan romák, akik több piacot is rendszeresen látogatnak, a piacokon mutatkozó fizetőképes keresletet, a vásárlóerő nagyságát is figyelembe veszik a konkrét piacnapra való felkészülés során: a kisebb települések „gyengébb” piacaira inkább a rosszabb minőségű, de még eladható, olcsóbb ruhadarabokból visznek többet, amíg azoknak a ruhadaraboknak a többségét, amelyekért többet is el lehet kérni, az olyan nagyobb, „gazdagabb” piacok vásárlóközönsége számára teszik félre, mint amilyen például a brassói. Ha egy-egy családból többen is árulnak ugyanazon a piacon, gyakran előfordul, hogy valamelyik 84

családtag a megérkezést követő percekben körbejárja, feltérképezi a piacot, és felvásárolja azokat a ruhadarabokat, amelyekről úgy véli, hogy ő jóval drágábban tud túladni rajtuk. A romák többsége azonban a fent említettnél jóval kisebb tételben vásárol fel használt ruhát és cipőt, és árulja azokat a közeli megyeszékhelyen vásárnaponként, vagy a Nagyfalutól nem messze található egyéb piacokon. Az árut ilyenkor nem közvetlenül külföldről szerzik be, hanem olyan ismerős gázsóktól (esetenként romáktól) vásárolják meg, akik nagy tételben hozatják azt be Romániába, elsősorban a használtruha-boltok számára. A ruhák és cipők értékesítése ebben az esetben is a szétválogatással és a kisebb hibák eltüntetésével (a bőrkabátok sérült részeinek megvarrásával, „kibokszolásával” stb.) kezdődik. (Megjegyzendő, hogy a romák saját bőrkabátjaikat is ugyanígy tartják karban.) A kis tételben, heti néhány alkalomra korlátozódó használtruha-árusítás alapvetően női foglalatosság, és rendszerint kisebb bevételt eredményez, ami „a ház szükségére” (a konyhai szükségletek kielégítésére, a gyermekekről való gondoskodás céljára) elkülönített pénzösszeget, esetenként pedig a ŕomnjik titokban tartott, személyes használatra szánt pénzét gyarapítja. Néhány különösen élelmes, a hét nagy részében használt ruhákkal piacozó ŕomnji bevételeiből esetenként olyan feladatok finanszírozása is futja, mint amilyen a házasság előtt álló nagylányok (bari śej) hozományának részét képező, rendekben számolt ruhák egy részének az elkészíttetése. Emellett a nagyfalusi romák romániai kereskedői tevékenységük során számos egyéb olyan árucikket is forgalmaztak, amelyek iránt a kereslet csak rövid ideig tartott. Nézzünk két példát ezek közül. Az egyik idősebb ŕom, Péter, és fiai például az alábbi logikát követve próbálták meg kiaknázni a schengeni határ 2002 eleji megnyílásában rejlő gazdasági

lehetőségeket.

Stratégiájuk,

amely

a

közeli

megyeszékhely

tömegközlekedésének és a helyközi személyszállításnak a modernizációjához kapcsolódik, kiváló példája a régiókon, sőt országokon átívelő közvetítő kereskedői tevékenységhez nélkülözhetetlen leleményességnek, gyors helyzetfelismerő képességnek. A szóban forgó megyeszékhelyen egészen az ezredforduló elejéig többnyire rendkívül rossz állapotú, közel 25-35 éves autóbuszok közlekedtek, amelyek fenntartása és üzemeltetése a helyi közlekedési vállalat számára hatalmas költségekkel járt, azok lecserélésére pedig nem állt rendelkezésre a szükséges pénzösszeg. Az egyetlen megoldást a helyi tömegközlekedés, pontosabban az egyes „buszvonalak bérbe adása” kínálta, ami egyet jelentett azzal, hogy az utasok helyi szállítását engedéllyel rendelkező magánvállalkozók végezték, erre a célra 85

átalakított mikrobuszokkal. (E járatok ragadványneve a „maxi-taxi” terminus lett.) Hasonló jelenség játszódott le a nagyobb erdélyi városokat egymással és Bukaresttel összekötő távolsági személyszállítás terén is – a korszerűtlen, gyakran működésképtelenné váló buszokat új vagy újszerű állapotú mikrobuszok váltották fel. Péter és fiai számára, akik rendszeresen jártak Törökországba is, e modernizációs folyamat azért mutatkozott sokat ígérő jövedelemforrásnak, mert a mikrobuszok iránti helyi kereslet – legalábbis egy ideig – jóval nagyobb volt a kínálatnál: több buszra volt szükség, mint amennyit a vonalengedélyekkel rendelkező vállalkozók a modernizáció első fázisában be tudtak szerezni. Pista és fiai éppen ezért egy németül is beszélő ismerősük társaságában ebben az időszakban gyakran, nemegyszer heti rendszerességgel látogatták a németországi és a belgiumi autópiacokat, böngészték az interneten található hirdetéseket, hogy néhány éves mikrobuszokat, elsősorban Mercedes Sprintereket vásárolhassanak. Péterék üzleti stratégiája sikerességének azonban csak az egyik sarkalatos pontja volt a hiánycikknek számító mikrobuszok beszerzése és az intenzív kereslettel jellemezhető helyi piacra szállítása. A siker másik kulcsa abban rejlett, hogy Péter és fiai a külföldi piacokon nem a személyszállítás céljára gyárilag kialakított, a forgalmi engedélyben ekként kategorizált mikrobuszokat vásároltak, hanem zárt raktérrel rendelkező, teherszállításra tervezett Mercedes Sprintereket (vagyis „dubákat”; vö. a román dubă = zárt teherkocsi, furgon kifejezéssel), mivel azok jóval olcsóbbak voltak az előbbieknél. A megvásárolt és hazaszállított mikrobuszokat azután átalakíttatták: a raktér oldalába ablakokat vágtak, és Romániában készíttetett üléseket szereltek be, majd ezt követően mint személyszállító mikrobuszokat „beíratták” azokat a forgalomba az illetékes hatóságoknál. Péter számításai szerint egy 2-3 éves mikrobusz külföldi vételára átlagosan 12 500 dollár körül mozgott, az országba történő behozatalára és az átalakítására pedig többnyire 3 000 dollár körüli összeget költöttek. A vonalengedélyekkel rendelkező vállalkozók ugyanakkor körülbelül 20 000 dollárt adtak egy-egy jó állapotú mikrobuszért, vagyis az egyes eladott járművek után megmaradó tiszta haszon megközelítőleg 4 500 dollárt tett ki. Habár Péter azt tervezte, hogy az erdélyi nagyvárosok közötti személyszállításban is részt vesz (saját buszokkal), a vonalengedélyekért folytatott versenyben kapcsolati tőkéje kevésnek bizonyult, és kénytelen volt beérni a fent említett megélhetési stratégia által eredményezett haszonnal. Péter példáját Nagyfaluban tudomásom szerint senki sem követte, minden bizonnyal az ahhoz szükséges jelentős forgótőke és az ilyen irányú ügyintézésekhez 86

szükséges kapcsolati tőke hiánya miatt. Egy másik idősebb ŕom, Pista, 2000 táján szintén „nagyban” kereskedett: import szőnyegekkel, csipkékkel és függönyökkel foglalkozott, amelyeket Törökországban vásárolt meg és onnan szállíttatott haza Nagyfaluba. A változó mennyiségű, de legtöbbször kamionnal vagy kisteherautóval szállított áru érkezését minden esetben a kérdéses ŕom és/vagy fiai törökországi útja előzte meg, amikor is kiválasztották a kívánt mennyiségű és minőségű árut, majd annak kifizetését követően többnyire az árut szállító kamionnal együtt visszaindultak Romániába (előfordult azonban, hogy a kamion csak néhány nappal utánuk érkezett meg). Az árut abban a garázsban tárolták, amely Pista nagyobbik fiának az udvarán állt, az áru átvételét pedig az egyébként írástudatlan Pista oly módon felügyelte, hogy minden egyes szőnyeg és függöny lepakolását egy-egy újabb vonalkával jelezte a kezében tartott papírlapon. Pista és fiai a fent említett árucikkeket nem közvetlenül maguk értékesítették, hanem a többnyire a szomszédos megyékből, vagy a „belső-román” részekről érkező roma és gázsó kiskereskedőknek adták tovább azokat, akik egy-egy szállítmány megérkezését követően valósággal ellepték a Nagyfalut átszelő főutcáról leágazó poros utcácskát. Hasonlóképpen ideiglenes, csupán néhány évig elérhető jövedelemforrás volt a Magyarországra irányuló bevásárló-turizmus talán legismertebb, erdélyi romákkal kapcsolatos28 példája: a használt magyarországi Daciák tömeges felvásárlása és Romániába történő behozatala. A visszaemlékezések szerint ez a tranzakció-típus a rendszerváltást követő években: 1990-től 93-ig rendkívül népszerű volt a gáborok között. Többek egybehangzó véleménye szerint a nagyfalusi romák személyenként olykor négy-öt autót is áthoztak a határon hetente, gyakran igénybe véve valamelyik közeli rokonuk segítségét. (A személyautók hazahozatalában a határtól Nagyfaluig esetenként olyan romák is segédkeztek, akik nem rendelkeztek jogosítvánnyal. A visszaemlékezések szerint a forradalom utáni egy-másfél évben azonban olyan zűrzavaros állapotok uralkodtak az utakon, hogy a jogosítvány nélkül vezető segítőknek lényegében nem kellett tartaniuk attól, hogy a rendőrök majd igazoltatják őket.) E tranzakció jövedelmezősége két okra vezethető vissza. Egyrészt arra a 90-es évek eleji magyarországi gyakorlatra, hogy a tulajdonosok az országból kivitt használtautók után is visszaigényelhették az ÁFÁ-t (20%). 28 Megjegyzendő, hogy a Dacia vagy Aro típusú használat személygépkocsik tömeges kivitelével Magyarországról nemcsak romák, hanem romániai magyarok és románok is foglalkoztak. 87

Ugyanakkor a romák a Daciak megvásárlását követő magyarországi papírmunkát olyan, jobbára valamelyik határmenti településen található autókereskedőkre bízták, akik – némi csúszópénz fejében – hajlandóak voltak arra, hogy a kifizetett vételárnál jóval magasabb összegeket tüntessenek fel a szerződéseken. gábor szerint például az általa akkor megvásárolt legdrágább Dacia körülbelül 150 000 forint volt, az adásvételi szerződésen azonban 300 000 forintos vételárat tüntettek fel, így – eltekintve a kereskedő jutalékától – az ÁFA visszatérítését követően 60 000 forintnyi tiszta haszonra tehetett szert. Ebből az összegből azonban értelemszerűen levonandó az autó „felhajtásával” kapcsolatos költségek csoportja (benzin-, szállás-költség stb.), illetve még valami: az ÁFA-visszatérítést magukra vállaló, alkalmi gázsó „ügyintézők” jutaléka. Annak ellenére ugyanis, hogy az ÁFA-t több magyarországi banknál is vissza lehetett igényelni, a romák egy jelentős része erre nem vállalkozott személyesen, hanem másokat bízott meg ezzel a feladattal. Ezek az alkalmi „ügyintézők”

rendszerint

olyan,

részben

erre

a

tranzakcióra

specializálódott,

magyarországi gázsók voltak, akik Nagyváradon és Kolozsváron kisebb csoportokban várták a Magyarországról hazatérő romákat, hogy azután a szükséges papírok birtokában hazautazva nevükben visszaigényeljék az ÁFA-t, majd az említett romániai nagyvárosok valamelyikében (egy megbeszélt helyen és időben) átadják azt megbízóiknak. Ezért a tevékenységért rendszerint 4-5 000 forintot kaptak autónként, de jutalékuk nagysága többnyire alku tárgyát képezte. (A visszaemlékezések szerint az első egy-két év után a Daciak tömeges behozatala kezdett egyre kockázatosabbá válni, elsősorban azért, mert néhányan az adásvételi szerződések fénymásolás révén történő sokszorosításával próbáltak meg nagyobb haszonra szert tenni, ami idővel értelemszerűen felkeltette a magyarországi hatóságok érdeklődését a román állampolgárok ez irányú tevékenysége iránt.) A Daciák behozatalával kapcsolatos másik haszonforrás a személygépkocsik továbbértékesítése volt. A legtöbb roma igyekezett még alig használt, vagy legfeljebb néhány éves autókhoz hozzájutni, több okból is. Egyrészt az 1980-as évek Romániájában az új Daciáért sorban állók esetében a várakozási idő meglehetősen hosszúra nyúlt, körülbelül négy-hat év volt (lásd Kornai 1993, 262), ezért a rendszerváltást követően leginkább a fiatal évjáratú autók iránt mutatkozott piaci érdeklődés. Másrészt többek szerint a szocializmus utolsó évtizedében a külföldre készített Daciák gyártására, különféle kényelmi kellékekkel való ellátására nagyobb gondot fordítottak, szemben a romániai értékesítésre szánt autókkal, vagyis az előbbiek jobb minőségűek voltak, ami összhangban áll a Ceausescu-éra akkori 88

gazdaságpolitikai törekvéseivel, amely a belső fogyasztás mérséklésére és az exportból származó

bevételek

növelésére

irányult.

A

Magyarországról

behozott

autók

továbbértékesítése – állapotuktól és az aktuális kereslettől függően – akár 15-20 000 forintnyi tiszta hasznot is hozhatott az eladóknak. A gábor által fentebb említett, ideális esetnél maradva tehát a következő végeredményhez jutunk: A kiadási oldalon az alábbi tételek találjuk: – 150 000 (vételár); – 4-5 000 (az ügyintéző jutaléka) + a „felhajtás” és a hazahozatal költségei, valamint a papírokat elkészítő kereskedő nem számszerűsített jutaléka). A bevételi oldalon az alábbi tételek szerepelnek: + 60 000 (a visszaigényelt ÁFA); + 150 000 + 20 000 (az autó továbbértékesítéséből származó haszon). Végeredményben tehát a gábor által említett esetben a nyereség körülbelül 75 000 forintot tett ki. Amíg tehát egyes ŕomok az országhatárokat átszelve kereskednek, mások olyan jövedelemszerzési módokat részesítenek előnyben, amelyek legfeljebb napi ingázást követelnek meg (például Nagyfalu és a különböző erdélyi piacok között), vagy otthon is végezhetőek

(az

utóbbiak

közé

sorolhatóak

például

a

kölcsönügyletek).

A

legvagyonosabbak közé tartozó nagyfalusi családok egyike, amelynek tagjai ismereteim szerint sohasem folytattak közvetítő kereskedést külföldön, a közeli megyeszékhely főteréről nyíló egyik kisebb utcában alakítottak ki egy önálló „standot”, amelynek használata egyfajta családi monopóliummá vált. A kérdéses utcarészen valójában csak alig néhány, és inkább csak a gyakorlott szemlélő számára észrevehető jel emlékeztet arra, hogy ott kereskedés folyik: néhány, látszólag dologtalanul sétálgató és egymással beszélgetésbe elegyedő ŕomra lehetünk csak figyelmesek, kezükben vagy a közelükben a falnak támasztva néhány fekete műbőrborítású táskával. Amint azonban az utcán áthalad egy új vagy egy már látásból ismert potenciális ügyfél, a ŕomok hirtelen köré csoportosulnak, és egy pillanatra látni lehet a táskák és a zsebekből előkerülő kisebb zacskók

tartalmát:

egyesek

evőeszköz-

vagy

kés-készleteket,

mások

jobbára

Törökországból származó aranygyűrűket és egyéb aranyékszereket árulnak, megint mások valutaváltást ajánlanak fel a hivatalos árfolyamhoz képest kedvező feltételekkel. A kérdéses, forgalmas utcarészen – eltekintve a hétvégéktől – szinte mindig akadnak árujukat értékesítő családtagok, vagyis a rendszeresen erre járók számára nyilvánvaló tény, hogy szükség esetén a romák által értékesített árucikkek vagy éppen a valutaváltás mint 89

szolgáltatás itt mindig elérhető. (A kérdéses helyet a nagyfalusi romák „bizsu”-ként emlegetik. A ragadványnév onnan ered, hogy az ott kereskedő család tagjai a 90-es évek elején rendszeresen hoztak be Törökországból aranyékszereket, és a családban többen még ma is részben ezzel foglalkoznak.) A szóban forgó család egyes tagjai 2004-ben egy rövid ideig „parfümként” reklámozott illatszereket is árultak, amelyeket – legnagyobb meglepetésemre – a közelben található „kínai boltok” egyikében szereztek be. (Amint az később világossá vált számomra, ugyanezt a márka az egyik nagyobb helybeli szupermarket polcain is megtalálható.) A kereskedéssel foglalkozó nagyfalusi romák többségének érdeklődése az utóbbi években – Magyarország mellett – részben egyes szerbiai, horvátországi és ausztriai piacok és régiók felé fordult. Ugyanakkor néhányan szerencsét próbáltak Franciaországban és Németországban is. A külföldön szerzett jövedelem a romák többsége számára lehetővé teszi, hogy Romániába visszatérve a vizsgált településen élő gázsók átlagjövedelmét meghaladó életszínvonalon éljenek, és – ami legalább ilyen fontos – gazdasági értelemben többékevésbé függetlenné váljanak a lakóhelyük és környéke gázsó többségi társadalmától, valamint a szűkebb mikrorégiót érintő egyes gazdasági folyamatoktól (például a munkanélküliség

növekedésétől)

és

a

bérmunkától.

A

romák

gazdasági

státusemelkedésének eredményeként az egykor jellemzőnek tekinthető „gázsó : roma = patrónus : kliens” viszony Nagyfaluban ma már gyakran ellentettjébe fordul át. Egyes roma családok rendszeresen gázsókat (vagy más roma etnikai alcsoporthoz tartozó szegényebb romákat) alkalmaznak sofőrként, a roma társadalmi összejövetelek folyamán felszolgált ételek elkészítése, udvaraik takarítása vagy a ház körüli egyéb teendők ellátása során. A

nagyfalusi

gázsók

nézőpontjából

többnyire

„láthatatlannak”

tűnő

munkavégzésnek azonban ára van, amelyet a romáknak a helyi magyarokkal fenntartott interetnikus kapcsolataik során „kell megfizetniük”. A gázsók ugyanis nem látják a romákat munka közben, nem ismerik a közvetítő kereskedéssel járó veszélyek és kényelmetlenségek sorát, csupán a vagyonfelhalmozás jeleit látják, valamint – a gázsók számára – gyakran feltűnően pazarlónak tűnő roma fogyasztói szokásokat. (Vö. például a téli időszakban egymást érő „asztalokról” korábban tett megjegyzéssel.) Habár a romák Magyarországon is jelentős összegeket költenek el vendéglátásra, jövedelmük túlnyomó 90

részét mégis Nagyfaluban használják fel: telkekre és házakra, drága lakberendezési tárgyakra, illetve ezüst presztízstárgyakra költik. A romák megélhetési stratégiáinak „láthatatlansága” egyike a legfontosabb okoknak, amelyek felelősek a helybeli magyarok és romák közötti, „felszín alatt megbújó” feszültség fennmaradásáért. A relatív „láthatatlanság” ugyanis hozzájárul az olyan negatív sztereotípiák továbbéléséhez, amelyek szerint a romák „valódi” munkavégzés nélkül, a „semmiből” csinálnak pénzt (vö. a romák munkaetikájával kapcsolatos gázsó sztereotípiákról Stewart 1994, 191-204. és 244-245; Horváth 2004), és elősegíti azt, hogy a gázsók a romák látványos vagyongyarapodásához és fitogtató fogyasztásához a tisztességtelen haszonszerzés gyanúját kapcsolják.

7.3.2. A KÖZVETÍTŐ KERESKEDELEM GAZDASÁGI SIKERESSÉGÉNEK OKAI A nagyfalusi romák mint közvetítő kereskedők gazdasági sikerességét alapvetően három tényező segítette elő: 1. egyrészt a migrálás gyakorlata, vagyis a rugalmas helyváltoztatás képessége; 2. másrészt a változó piaci igényekhez való gyors alkalmazkodás: a rugalmas piacés profilváltás képessége; 3. valamint a felvásárolt vagy bizományba átvett áruk továbbértékesítése során alkalmazott „benyomáskeltési-meggyőzési stratégiák” (vö. a goffmani „impression management” fogalmával, é.n. 167-189.) hatékonysága.

7.3.2.1. A MIGRÁCIÓ A roma kereskedők, akár Romániában, akár külföldön kereskednek, a gazdasági siker szükséges és magától értetődő velejárójának tekintik azt, hogy az árubeszerzés és az értékesítés során nagy távolságokat kell bejárniuk. A Magyarországon üzletelő romák előszeretettel keresik fel az ideiglenes lakóhelyüktől távolabb eső piacokat is, a házalás során pedig gyakori jelenség, hogy több száz kilométerre is eltávolodnak és napokig távol maradnak albérletüktől és családjuktól. A házalás – legalábbis Magyarországon – cseppet sem veszélytelen formája a 91

kereskedésnek. Ha közelebbről megvizsgáljuk a házalást szabályozó 1998/44., valamint a 2004/370. kormányrendeletet, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy annak számos követelményét a Magyarországon kereskedő gáborok lényegében képtelenek teljesíteni. (Személyes tapasztalataim szerint ugyanez azoknak a nem-roma házalóknak a többségéről is elmondható, akikkel eddig – mint potenciális vevőnek – dolgom volt.) E kormányrendeletek előírják például, hogy „az eladó köteles a fogyasztónak felmutatni az egyéni vállalkozói igazolványát, illetve a képviseleti jogát, megbízását igazoló okiratot”, az értékesített valamennyi termékhez „jótállási jegyet vagy a jótállásról szóló tájékoztatást”, illetve magyar nyelvű használati útmutatót kell mellékelnie. A házaló köteles a vásárlót „írásban tájékoztatni” arról a jogáról, hogy „a szerződéskötéstől számított nyolc munkanapon belül a szerződéstől elállhat”, valamint „annak a személynek a nevéről és székhelyéről (lakóhelyéről), akivel szemben e jogát gyakorolhatja, továbbá a szerződés azonosításához szükséges adatokról”, ráadásul 2001 óta a házaló személyeknek „a kereskedőkre külön jogszabályban előírt szakképesítéssel” is rendelkezniük kell. Nem nehéz belátnunk, hogy a külföldön házaló romák, akik nem rendelkeznek kereskedői szakképesítéssel, és akik termékeiket gyakran olyan kereskedőktől szerzik be, akik maguk sem látják el azokat magyar nyelvű használati utasítással és jótállási jeggyel, a fenti elvárások egy jelentős részének nem tudnak eleget tenni. Éppen ezért a gáborok – saját értelmezésük szerint – a hatóságok érdeklődésének állandó „kereszttüzében” kereskednek, és folyamatosan aggódniuk kell amiatt, hogy a nekik ajtót nyitó gázsó nem érti-e félre szándékukat, és nem értesíti-e azonnal a rendőrséget. (Meg kell jegyeznem, hogy egyetlen olyan, házalással kapcsolatos interetnikus konfliktus-történetet sem hallottam, amelyben a konfliktus kiindulópontja az lett volna, hogy a gázsó vevő sérelmezte a fent említett igazolvány/okirat vagy írásos tájékoztatók hiányát.) Egyes magyarországi településeken (például Nagykónyiban) a helységnévtábla mellett elhelyezett külön tábla is tiltja a házalást. A házalás emellett annak köszönhetően is veszélyeket rejt magában, hogy egyegy ŕom esetenként „diszkurzív márkahamisításra” adja a fejét, vagyis gyenge minőségű termékeket márkás árucikkekként értékesít magas haszonkulccsal, avagy az áralku során egyszerűen csak hagyja, hogy a vevő jóval magasabb árat fizessen a termékért annál, mint amennyiért valamelyik szupermarketben is megkaphatná azt. Az esetek jelentős részében számítani kell a konfliktus eszkalálódásával, mert a vevő ismerőseinek vagy rokonainak valamelyike idővel bizonyosan észreveszi a feltűnő értékaránytalanságot. Habár a 92

„diszkurzív márkahamisítás”-t választó ŕomok között bevett gyakorlatnak számít, hogy hosszabb ideig nem térnek vissza ugyanarra a településre, ez az óvintézkedés azonban legfeljebb részleges védettséget nyújt számukra annak köszönhetően, hogy sohasem tudhat minden ŕom mások hasonló tranzakcióiról (sőt, ezt a gyakorlatot mindenki igyekszik titokban tartani), vagyis könnyen olyan településre tévedhet, ahol éppen nemrég folyamodtak a már említett érvelési stratégia alkalmazásához. A tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy a gázsók meglehetősen hajlamosak összetéveszteni a bajuszos, rendszerint kalap nélkül házaló, többnyire hasonló színű nadrágot és inget viselő ŕomokat. A nagyfalusi romák között közismert „kiutasítás-történetek” egy része esetében a hatóságokkal konfliktusba kerülő ŕom éppen az azonnali visszatéréssel járó kockázatot hagyta figyelmen kívül, vagy annak esett áldozatul, hogy nem sokkal érkezése előtt mások a fent említett stratégiát alkalmazták az adott településen. (A kiutasítások gyakori oka a kereskedés során annak a megyének az elhagyása, amelyre a kérdéses ŕom munkavállalási engedélye vonatkozott, vagy az, hogy a közvetítő kereskedésbe bekapcsolódó családtagoknak csak egy része rendelkezik munkavállalási engedéllyel.) Előfordul azonban, hogy a romák és a hatóságok konfliktusának hátterében a kereskedéstől független események állnak. A magyarországi megyeszékhelyek egyikén például, egy olyan többgenerációs családi házban, amelyet erdélyi romák béreltek, a hatóságok közel harminc személyt igazoltattak a hajnali órákban, majd nem sokkal ezután kiutasították őket Magyarország területéről. Az a néhány nagyfalusi ŕom, akiknek a kiutasítást követő jogi ügyintézésben segítségére siettem, elmondta, hogy kiutasításuk pillanatában minden tekintetben megfeleltek a Magyarországon tartózkodással kapcsolatos rendelkezésekben foglalt feltételeknek (ezt a kiutasításról szóló határozat is egyértelműen alátámasztja), csupán rokonaikat látogatták meg a kérdéses albérletben. Mivel úgy döntöttek, hogy az időközben megromlott látási viszonyok miatt csak másnap indulnak tovább autóval, a házigazda elszállásolta őket. A hajnali órákban a rendőrök érkezésére ébredtek. Amint az a kiutasítás szövegéből kiderült, a szóban forgó romákat a hatóságok a „közegészségügy veszélyeztetésében” találták bűnösnek; az azonban, hogy ez pontosan mit jelent, csak később, a kiutasítást aláíró rendőrtiszttel folytatott telefonbeszélgetéseim során vált világossá számomra. Legnagyobb megdöbbenésemre ugyanis az említett rendőrtiszt úgy érvelt, hogy a bérelt családi házban csak két mellékhelyiség állt az ott tartózkodók rendelkezésére, akik az igazoltatás pillanatában ehhez képest voltak „túlságosan sokan” a 93

házban. A telefonbeszélgetés kevésbé formális részéből azonban egyértelműen kiderült, hogy a hatóságok érdeklődésének előterében nem a romák, hanem a családi házat „feketén” bérbe adó gázsó férfi állt, voltaképpen őt akarták tetten érni. A romák kiutasítása ehhez képest „csak” járulékos következmény volt. Azon romák esetében, akik a kiutasítás kézhezvételét követően éltek fellebbezési jogukkal, a kiutasító határozatot végül hatályon kívül helyezték. A mobilitás fenntartása azonban nemcsak kockázatos, de több szempontból is költségigényes feladat, és éppen ez az, ami a nagyfalusi gázsók számára, akik a kereskedő romák megpróbáltatásairól szinte semmit sem tudnak, és akik gyakran bélyegzik őket „munkakerülőknek”, a „dolgok könnyebbik végét” keresőknek, láthatatlan marad. A hozzátartozóktól való hosszas távollét, a migrálással együtt járó különféle veszélyforrások (a rendszeres rendőri igazoltatások, áruátvizsgálások; a „diszkurzív márkahamisítás” technikájához folyamodó romákkal és gázsókkal való összetévesztés lehetősége; az engedélyek beszerzése körüli bonyodalmak stb.), az idegen környezet gyakran elutasító, esetenként ellenséges reakciói olyan kihívások, amelyek első pillantásra kétségeket ébresztenek az olyan idealizáló-leegyszerűsítő sztereotípiákkal kapcsolatban, amelyek a nagyfalusi romák jövedelemszerzésre irányuló migrálásához a „felhőtlen, határtalan szabadság” képzetét társítják. A migrációnak, akár a munkaerő és a szaktudás, akár különféle egyéb árucikkek helyváltoztatásáról legyen szó, központi motívuma a határátlépés eseménye, ami a kereskedő nagyfalusi romák talán legfontosabb gazdasági erőforrása. A sikeres gazdasági migráció feltétele esetükben a kereslet-kínálat relációban helyi viszonylatban fellépő anomáliák, elsősorban a kínálati oldalon felbukkanó hiány-jelenségek feltérképezése, amelyek kialakulásához rendszerint jelentős mértékben hozzájárul a piac valamely szereplője esetében a térbeli helyváltoztatás képességének hiánya vagy korlátozott volta. Azok a határok, amelyek az árucikkek áramlását megakadályozzák, és így előidézik e „gazdasági niche”-ek létrejöttét, lehetnek geopolitikaiak (mint például az államhatárok), lehetnek a gazdasági fejlettség és az áruellátottság eltérő szintjeiből fakadó, régiók közötti „láthatatlan” határok, vagy éppen a potenciális vásárlók helyváltoztató képességének egyéni korlátai által kijelölt határvonalak. A kereskedő nagyfalusi romák gazdasági sikeressége elsősorban a kínálati oldalon mutatkozó hiány gyors felismeréséből, a hiánycikkek felkutatásából, és a hiány fennmaradásához hozzájáruló határ(ok)on keresztüli 94

folyamatos migrációból származik. (A határ mint „gazdasági erőforrás” vonatkozásában lásd a 80-as évek határmenti nagyvárosaiban folytatott közvetítő kereskedelemmel kapcsolatos korábbi észrevételeket.) Az említett anomáliák azonban rendszerint csak időszakosak: idővel a magyarországi vagy romániai hátrányos helyzetű régiókban is megjelennek a nagyobb áruházláncok, kínai boltok nyílnak stb. Ez a probléma pedig átvezet bennünket a közvetítő kereskedelemből élők sikerességének egy másik aspektusához. Fontos, hogy az anomáliákat nemcsak gábor romák próbálják meg felfedezni és betölteni: a nagy nejlonszatyrokkal a budapesti kínai piacokat járó magyarországi cigányok, a colárok, a magukat házicigányként definiáló erdélyi cigányok csoportjai mind-mind riválisai a nichekért folytatott versenyben az amare-feli, azaz gábor romák számára.

7.3.2.2. A RUGALMAS KERESKEDŐI PROFILVÁLTÁS KÉPESSÉGE Ugyanakkor a térbeli mobilitás önmagában csak elenyésző sikert hozhat, hiszen a romáknak azt is tudniuk kell, mi iránt hol mutatkozik az átlagosnál nagyobb kereslet. Tekintettel arra, hogy a helyi kereslettel kapcsolatos hangsúlyeltolódások iránti nagyfokú érzékenységgel, vagyis a rugalmas profilváltás képességével kapcsolatban már eddig is számos példát említettem, és a későbbiekben is ismertetek olyan adatokat, amelyek alátámasztják e jelenség gazdasági jelentőségét és elterjedtségét, e kérdéskörrel itt részletesebben nem foglalkozom.

7.3.2.3. A BENYOMÁSKELTÉS-BIZALOMÉPÍTÉS STRATÉGIÁI A HÁZALÁS SORÁN A romák amellett, hogy eredményesek a piaci hiány-jelenségek felkutatásában és mobilitásuk révén az átlagosnál rugalmasabban képesek átszelni a keresletet a kínálattól elválasztó geopolitikai, interetnikus és egyéb határokat, az értékesítés hétköznapi találkozási helyzeteiben is számos hatékony kereskedői stratégiát dolgoztak ki. Általánosságban elmondható, hogy a házalás mint találkozási helyzet során alkalmazott valamennyi, itt felsorolt stratégia elsődleges célja a bizalomépítés, a vágyképzés 95

folyamatának megkönnyítése, ami elvezet a felkínált árucikk megvásárlásához. E benyomáskeltési-bizalomépítési stratégiák egy része szorosan összefügg az etnikai identitás kérdésével, más részük azonban teljesen független attól. A következő bekezdésekben

az

etnikai

identitásszimbólumok

és

az

etnikai

sztereotípiák

manipulálásának a különböző variánsaival, „forgatókönyveivel” foglalkozom, majd kitérek néhány, ettől független benyomáskeltési stratégia elemzésére is. Az interetnikus találkozási helyzetekben az etnikai identitásszimbólumok felismerése rendszerint egy olyan „recepttudás”-t (Biró - Oláh 2002, 44) aktualizál, amelynek gyakori elemei a (negatív avagy pozitív) etnikai sztereotípiák. Az identitásszimbólummal mint gazdasági erőforrással való gazdálkodás voltaképpen nem más, mint a sztereotípiák formájában őrzött tudás manipulálására irányuló kísérlet. Ennek négy lehetséges „forgatókönyvét” vizsgálom meg röviden: 7.3.2.3.1. Az etnikai identitásszimbólumok alulkommunikálása, elrejtése; az „etnikai mimikri”. 7.3.2.3.2. Az etnikai identitásszimbólumok túlhangsúlyozása, reflektorfénybe állítása; a „hivalkodó etnicitás”. 7.3.2.3.3. Az identitáskölcsönzés/identitásimitáció (Vö. Harrison 1999, 11). 7.3.2.3.4. Az etnikai identitás diszkurzív „újrakeretezése”: az identitásközösség narratív illúziójának megteremtése. Ezek a stratégiák a házalás folyamán előfordulhatnak önállóan, de különféle kombinációkban is. Amint arra később még visszatérek, az a ŕom például, aki a vevő bizalmának elnyerése érdekében magyarként vagy erdélyi magyarként mutatkozik be (c stratégia), csak akkor lehet sikeres, ha ezt megelőzően az a) stratégiát is eredményesen alkalmazza, vagyis elrejti a saját roma etnikai identitására utaló legfontosabb identitásszimbólumokat.

7.3.2.3.1. AZ ETNIKAI IDENTITÁSSZIMBÓLUMOK ALULKOMMUNIKÁLÁSA: AZ ETNIKAI MIMIKRI Ez a stratégia azt a célt szolgálja, hogy segítségével a házaló ŕom megakadályozza (vagy legalábbis késleltesse) a saját etnikai identitásához társuló negatív sztereotípiák aktualizálódását, ennek köszönhetően pedig elkerülje az abból fakadó gazdasági 96

hátrányokat. Az etnikai identitásszimbólumok manipulálására irányuló „forgatókönyvek” közül kétségtelenül ezzel foglalkozott a legtöbbet az antropológiai szakirodalom. Kiválóan dokumentálja ezt a gyakorlatot például Williams (2000) a párizsi kelderásokról szóló, sokat idézett tanulmányában vagy Hajnal László Endre (2000) a budapesti kereskedő romák gazdasági stratégiának az elemzése során. Hajnal szerint a „láthatatlanság” stratégiája a budapesti romák esetében például olyan technikákban érhető tetten, mint a „díszes névjegykártyák” használata, „melyeken magukat gyakorta ’manager’-ként tüntetik fel, vagy az esetenként túlzóan választékos beszédstílus, a káromkodások kerülése, a nyári melegben a tetoválásokat eltakaró hosszú ujjú ing viselése, a több száz grammos aranylánc pulóver alá rejtése (…). Ennek a taktikának egy szélsőséges, de igen gyakori formája, mikor a cigány kereskedő nem cigány társat (’spant’) vesz maga mellé bizonyos esetekre” (Hajnal 2000, 152-153). A nagyfalusi romák szerint a házalás során – különösen a városi lakótelepek tömbházaiban – esetenként megesik, hogy a gázsók „bűnözőnek” nézik őket, és eleve elutasítják a kapcsolatfelvételt, rosszabb esetben pedig azonnal értesítik a rendőrséget. Az olyan etnikai identitásszimbólumok elrejtése, mint a széles karimájú, rendszerint fekete színű kalap vagy a mai Magyarországon már csak elvétve látható, jellegzetes hosszú, színes női szoknyák és kötények, vagy színes fejkendők azonban nemcsak a romákkal kapcsolatos előítéletek miatt hasznos technika, hanem amiatt is, mert a gázsók jelentős része ezekhez nemcsak a romaság, de egyben a romániaiság „stigmáját” is társítja. Ebben az esetben a gáboroknak a romákkal, a házalókkal és a romániaisággal kapcsolatos előítéletek és ellenszenv egyidejű aktualizálódásával kell számolni, ami hatványozottan megnehezíti az üzletkötést. Hogyan

próbálják

meg

a

nagyfalusi

romák

elrejteni

etnikai

identitásszimbólumaikat, vagyis romaságukat? Számos közismert gyakorlat révén. A házalás vagy a piaci árusítás folyamán a romák rendszerint nem viselik a feltűnő, a tömegből

messziről

kirívó

fekete

kalapokat

(amelyek

különösen

nyáron

figyelemfelkeltőek), hanem többnyire kalap nélkül kereskednek, egyesek a kalapot sildes sapkára cserélik. A férfiak etnikai hovatartozására utaló jeleknek azonban ezzel korántsem értünk a végére. A kalap mellett ide sorolható a bajusz (amit életük során a férfi elvben egyszer sem vágnak el, legfeljebb alkalmanként titokban „formára igazítják”; vö. Berta 2005a), valamint az a gyakorlat, hogy a férfiak tartózkodnak attól, hogy középen 97

elválasszák hajukat, mivel ezt alapvetően nőies (źuvlikano, ’nőies’, a férfi nemi identitástól idegen) vonásnak tekintik. További árulkodó jelekkel szolgálhat az öltözködés azon jellegzetessége, hogy a nagyfalusi roma férfiakat sohasem láthatjuk például térdnadrágban, még a legmelegebb nyári napokon sem, mivel a felnőtt férfiak és nők számára az alsó végtagok látványa szégyenteljes, kerülendő eseménynek számít. Ugyancsak „árulkodó jel” lehet a szövetből vagy bőrből készült, azonos szabású, fekete vagy szürke mellény (tjeptari) jelenléte. Amíg a férfiak ennek ellenére többé-kevésbé zavartalanul elvegyülhetnek a gázsók között, a ŕomnjiknak szinte alig van lehetőségük erre: színes, bokáig érő rakott szoknyáikkal és kötényeikkel, hasonlóan feltűnő blúzaikkal és fejkendőikkel nem maradhatnak észrevétlenek a tömegben (vö. Williams 2000). Éppen ezért részben gazdasági okokkal is magyarázható, hogy a Magyarországon kereskedő roma családokban a nők térhasználatára eltérő szabályok vonatkoznak: a legtöbb ŕomnji legfeljebb férjével együtt árulhat a piacokon, egyedül azonban nem, és csak ritkán kíséri el férjét házaló körútjaira. Azt, hogy a gázsók körében milyen csodálkozást válthat ki egy-egy nagyfalusi ŕomnji ruházata, több alkalommal is tapasztalhattam, amikor a nálam vendégeskedő romákkal együtt meglátogattuk a pécsi használtcikk piacot vagy a szupermarketek valamelyikét – ilyenkor egy ideig szinte minden tekintet a társaságunkban lévő ŕomnjikra szegeződött. Habár a női ruházattal kapcsolatos identitásszimbólumok manipulációjára: átalakítására, lecserélésére, elfedésére korántsem nyílik annyi lehetőség, mint a férfiak viseletének „kozmetikázására”, bizonyos változtatások azért elvégezhetőek annak érdekében, hogy a ŕomnjik etnikai hovatartozása kevésbé legyen feltűnő a gázsók számára. Többször megfigyeltem például, hogy a férjeikkel piacozó ŕomnjik élénk színű, mintás szoknyáikat teljesen vagy majdnem egyszínű, sötétebb tónusú szoknyákra cserélik (szürkés, világoskék vagy drappos árnyalatúakra), hasonló kendőt tesznek fel, és a kereskedés idején általuk viselt inget is az előbbiekhez igazodva választják ki. Ritkán, de az is előfordult, hogy a piacon olyan fiatal ŕomnjikkal is találkoztam, akik kendő nélkül, rövid ujjú ingben árultak. (Ugyanez a gyakorlat Romániában elképzelhetetlen lenne.) Amíg tehát Nagyfaluban több ŕomnji is rendszeresen jár a közeli megyeszékhelyen található használtcikk-piacokra, többnyire menytársaival vagy esetenként egyedül is, a nők számára az önállóan végzett házalásra vagy piacozásra Magyarországon nincs lehetőség. Az öltözködéssel kapcsolatos etnikai identitásszimbólumok elrejtésére vonatkozó kényszer 98

mértékét tekintve változó lehet: azok a romák, akik minden, a magyarországi kereskedéshez szükséges engedéllyel rendelkeznek, vagy akik már olyan, általuk régóta látogatott piacokon árulnak, ahol ismeretségre tettek szert a helyi hatóságok képviselőivel, értelemszerűen kevésbé kényszerülnek etnikai identitásjegyeik elrejtésére. A gáborok azonban pontosan tudják, hogy nemcsak romaságuk esetenkénti elleplezése járulhat hozzá gazdasági sikerességükhöz, hanem az etnikai alcsoporttagságukhoz társuló területi asszociációk „előhívásának” megelőzése is. Ezek az asszociációk mindenekelőtt a román állampolgárság mint „territoriális stigma” jelenlétével kapcsolatok (vö. Feischmidt 2005). A romániaiság felismerésének megakadályozására hivatott például az a gyakorlat, hogy a tartósan itt kereskedő romák többsége igyekszik mielőbb magyar rendszámú, lehetőleg divatos, tehát a minél vagyonosabb és sikeresebb üzletember benyomását erősítő autóra szert tenni. Ugyancsak gyakori jelenség, hogy a romák Ausztriában vásárolnak használt személygépkocsikat, többek között azért is, mert az ausztriai rendszám csökkenti a rendőri igazoltatások valószínűségét, különösen a nyári hónapokban, amikor amúgy is sok osztrák állampolgár érkezik Magyarországra, és emellett tekintélyt kölcsönöz a házalónak. (A személyautó-választás gazdasági jelentőségével és szimbolikus jelentéseivel kapcsolatban a budapesti kereskedő romák között lásd Hajnal 2000, 145-146.) Mivel az ausztriai rendszámú autókkal csak néhány hónapig lehet közlekedni Romániában, a „beíratás”, vagyis a forgalomba helyezés pedig meglehetősen sokba kerül (különösen igaz ez a néhányszáz euróért vásárolt személyautók esetében), a romák, ha hosszabb időre visszaköltöznek Nagyfaluba, rendszerint túladnak rajtuk. Ugyancsak a román állampolgárság elrejtésére irányuló gyakorlat, hogy a piaci árusítás során azok a romák, akik romániai rendszámú autókkal érkeznek, többnyire szőnyegekkel vagy falvédőkkel takarják le, teszik „láthatatlanná” a rendszámtáblát azért, hogy az ne árulkodjon állampolgárságukról. A romániaiság felismerését azonban nemcsak a romániai rendszám látványa idézheti elő, hanem az autó típusa is. Azoknak a romáknak, akik „a nemzeti autóval”, vagyis a Románia „ikonikus reprezentációjaként” kezelt Daciaval közlekedve kereskednek, fokozottabban számolniuk kell az igazoltatások okozta kellemetlenségekkel. Az etnikai mimikri stratégiájának része lehet továbbá a magyarországi vagy erdélyi magyar sofőr alkalmazása a magyarországi házalás során (erre azért is szükség lehet, mert a nagyfalusi romák egy része nem rendelkezik jogosítvánnyal), vagy magyar 99

alkalmazottak-kisegítők felfogadása a piacnapokon. A sofőr etnikai identitása a romák szerint jelentős mértékben hozzájárulhat a magyarországi hatóságok jóindulatának elnyeréséhez, például a közúti ellenőrzések során, de több olyan példával is találkoztam, amikor a sofőr maga érvelt az őt felfogadó, házaló ŕom szavahihetősége, az általa kínált termék kiválósága mellett a potenciális ügyféllel folytatott egyezkedés során. A magyar sofőrök és eladók etnikai identitását hasznosító stratégiák ritka esete a (látszólagos) szerepcsere, amely szintén a vevő bizalmatlanságának vagy ellenszenvének mérséklésére hivatott, vagyis a házalás mint találkozási helyzet résztvevői struktúrájának a manipulálására. Ez utóbbi technika lényege az, hogy a bizalomépítés megkönnyítése érdekében a roma megbízó úgy viselkedik, mintha a vele együtt kereskedő gázsó alkalmazottja lenne, vagy a házalás során az autóban maradó gázsóra úgy utal, mint saját munkaadójára. A nagyfalusi romák szerint ez a stratégia gyakran azért is hasznos eleme a gázsó vevő megnyerésének, mert tapasztalataik szerint a gázsók egy része saját etnikai identitása szimbolikus leértékeléseként, egyfajta inzultusként éli meg azt, ha egy roma munkaadó gázsó munkavállalót alkalmaz. Az alkalmi szerepcsere annak köszönhetően, hogy (látszólag) újratermeli a gázsó patrónus vs. roma kliens aszimmetrikus viszonyt, vagyis igazodik a gázsóknak a romák és gázsók közötti kapcsolatokról kialakított sztereotípiáihoz, lényegében megszünteti a gázsó vevő elbizonytalanodását, vásárlókedve csökkenését előidéző okok egyikét. Abban az esetben, ha a roma kereskedőhöz tartozó piaci „stand” nagy kiterjedésű, és ott egyszerre több gázsó alkalmazottat is foglalkoztat, a roma tulajdonos jelenléte és szerepe gyakran mindvégig rejtve marad a gázsó alkalmazottal tárgyaló vevő számára, vagy csak akkor válik világossá, amikor az üzletkötés már megtörtént (az alkalmazott a roma tulajdonoshoz fordul, hogy váltsa fel a vevőtől kapott nagyobb címletű papírpénzt). Habár a nagyfalusi romák az esetek többségében igyekeznek elkerülni romániaiságuk és romaságuk felfedését a gázsók előtt, beszélgetőtársaim úgy vélték, hogy a román állampolgárság stigmájának aktualizálódása önmagában nagyobb veszélyeket rejt magában, mintha a potenciális vevő csak a romák romaságát fedezi fel. Mindenekelőtt azért, mert „a romák mindenütt jelen vannak”, vagyis a magyarországi kereskedő romaként történő azonosítása legfeljebb csak „laza asszociációkat” hív elő állampolgári hovatartozását illetően (ha egyáltalán felvetődik ez a kérdés), a romániaiság gázsók általi 100

felismeréséhez azonban gyakran automatikusan társul a romaság gyanúja (vagy a „cigányság” mint stigma és szitokszó). Az etnikai mimikri jelenségét vizsgálva a továbbiakban érdemes különbséget tennünk az értékesítés két leggyakoribb formája: a házalás és a piaci árusítás között, azért, mert az üzleti kapcsolatok természete e két esetben némiképp eltérő, ez pedig a bizalomépítési stratégiák kiválasztására is hatást gyakorol. Azoknak a romáknak, akik rendszeresen látogatnak egyes budapesti vagy vidéki piacokat, sokszor állandó vevőkörük alakul ki, szemben a házalókkal, akik rendszerint csak egyszer kerülnek kapcsolatba vevőikkel. Amíg a házalás során a romák az üzletkötés érdekében a megtévesztés különböző technikáit is többnyire komolyabb következmények nélkül alkalmazhatják, mivel csekély a valószínűsége annak, hogy az alkalmi kapcsolatfelvétel során szerzett információk alapján később a gázsók azonosítani tudják őket, addig a rendszeresen ugyanazon a piacon kereskedő romáknak a bizalomépítés és a meggyőzés technikái közüli választás során hangsúlyosan figyelembe kell venniük azt, hogy őket a gázsók lényegében bármikor megtalálják. A többé-kevésbé állandó vevőkör kialakítása ugyan előnyt jelenthet a házalásra jellemző „folyamatos újrakezdéshez” képest, de a közvetlen számonkérhetőség és a felelősségre vonhatóság (a garancia számonkérése, a szükséges engedélyek gyakori ellenőrzése), valamint a gázsó hatóságok közvetlen bevonásának lehetősége az esetleges konfliktushelyzetekbe egyben korlátozza is azoknak a stratégiáknak a körét, amelyeket a romák a meggyőzés-rábeszélés során alkalmazhatnak. A házalás során ugyanakkor nincs lehetőség az olyan pozitív kereskedői tulajdonságok fitogtatására és hosszú távú bizonyítására, mint amilyen a megbízhatóság vagy a szavahihetőség: az üzleti sikert ott és akkor kell kieszközölni, vagyis a házalás esetében a pillanatnyi benyomáskeltés üzleti jelentősége rendszerint jóval nagyobb, mint a piaci árusítás folyamán. A piac – legalábbis a nagyobb piacok – emellett olyan gazdasági színterek, amelyek a gázsó hatóságok állandó felügyelete alatt állnak: a piacfelügyelők, a fel-felbukkanó rendőrjárőrök azt sugallják a gázsó vevőnek, hogy bátran vásárolhat, „akár erdélyi romáktól is”, mert azok az eszközök, amelyeket egy esetleges érdeksérelem esetén segítségül hívhat, csak karnyújtásnyira vannak tőle. Nem meglepő éppen ezért, hogy a rendszeresen ugyanott folytatott piacozás során az etnikai identitásjegyek és a mimikri-stratégiák idővel veszítenek gazdasági jelentőségükből, mivel az ugyanazon személyek közötti üzleti kapcsolatok rendszeressé válása elsősorban nem az utóbbi stratégiák alkalmazásán, hanem a vevő és az eladó 101

kölcsönös megelégedésének ismétlődő tapasztalatán alapul. Végül az etnikai mimikri stratégiái között érdemes szót ejteni a nyelvhasználat kérdéséről. A nagyfalusi romák magyarországi üzleti sikerességének egyik kulcsa kétségtelenül az, hogy habár anyanyelvük a ŕomani egy változata, második vagy harmadik nyelvként rendszerint a magyar nyelvet is elsajátítják, elsősorban annak köszönhetően, hogy a Nagyfalut körülölelő mikrorégió magyar-többségű. A házalás során az etnikai mimikri – és általában az idegenség látszata elkerülésének – egyik hatékony eszköze a magyar nyelv tudatos és következetes használata. Ez a látszólag banális következtetés csak első pillantásra, és csak azok számára tűnik magától értetődőnek, akik nem tudják, hogy a nagyfalusi romák egymás között mindig a ŕomanit használják, eltekintve a kódváltás olyan eseteitől, mint például a magyar vagy román nyelvű idézetek említése. A kereskedő romák részéről éppen ezért tudatos odafigyelést igényel, hogy egymás között kerüljék anyanyelvük – mint etnikai identitásszimbólum – használatát mindaddig, amíg a potenciális gázsó vevő hallótávolságon belül tartózkodik. A vevő számára érthetetlen szavak és mondatok, vagyis „ideiglenes kizárása” a társalgásból könnyen a gyanakvás és bizalmatlanság forrásává válhat.

7.3.2.3.1.1. AZ ETNIKAI MIMIKRI MAGYARORSZÁGI KORLÁTAI Felmerül a kérdés, hogy a romák idegen gázsó környezetben, például Magyarországon, miért nem tesznek meg mindent azért, hogy maximalizálják az etnikai mimikri stratégiájából fakadó előnyöket? Miért nem „olvadnak be” teljesen a kereskedés idejére, legalábbis látszólag, a többségi gázsó társadalomba? Amint arra fentebb már utaltam, a gáborok az etnikai mimikri alkalmazása során bizonyos határokat még véletlenül sem lépnek át: a férfiak nem vágják le bajuszukat, nem hordanak térdnadrágot, a nők pedig nem cserélik le a bokáig érő szoknyát és a kendőt pusztán azért, hogy zavartalanul elvegyülhessenek a piacok forgatagában. Mivel magyarázható mindez? Értelmezésem szerint erre a kérdésre elsősorban a Magyarországon tartózkodó romák társadalmi életének korábban már említett sajátosságai adhatnak választ. E „mértéktartás” okát mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy a romák a térbeli szétszórtság ellenére is törekednek a folyamatos

kapcsolattartásra,

épp

ezért

gyakran

102

keresik

fel

egymás

otthonait

szabadidejükben, találkoznak egyes kávéházakban vagy éttermekben (például a nagyobb budapesti bevásárlóközpontokban), továbbá gyakori jelenség, hogy az itt kereskedő rokonok egymás közelében telepednek le. A romák tehát, bármenyire is távol kereskedjenek Nagyfalutól, sohasem lehetnek biztosak abban, hogy nem futnak össze valamelyik nagyfalusi, vagy a saját etnikai alcsoportjukhoz tartozó, de másutt élő romával. Nyilvánvaló azonban, hogy a lelepleződéstől való félelem csak részleges válasz a feltett kérdésre, vagyis röviden ki kell térnünk arra, hogy mi váltja ki magát az említett félelmet. A nagyfalusi romák és – általában a gáborok között – a bajusz olyan, a maszkulinitást és az etnikai alcsoport-tagságot megjelenítő identitásszimbólum, amelytől a férfiak szimbolikus jelentései és jelentősége miatt sohasem válnak meg. A bajusz időnkénti formára igazítása, amint arra már utaltam, a férfiak között bevett, bár többnyire titkolt gyakorlat. A két copfba fonva viselt női hajjal, amelyet a ŕomnjik esküvőjüket követően kontyba kötve hordanak és kendő alá rejtenek, hasonló a helyzet. A női hajból a ŕomnjik elvben ugyanúgy sohasem vágnak le, ahogyan a férfiak a bajuszból (ismereteim szerint még a formára igazítás kedvéért sem!), eltekintve az egy év körüli kislányok esetétől, akiknél a hajvágást éppen a haj növekedésének elősegítésére irányuló szándék magyarázza: a szülők ugyanis akkor folyamodnak a hajnövekedést fokozó ezen eljáráshoz, ha úgy érzik, gyermekük haja a vártnál lassabban nő. Ritkán, de mégis előfordulnak olyan kivételnek számító esetek, amikor a romák megválnak a bajusztól, illetve a hajfonatokból. Ezeknek az eseteknek közös vonása a szokatlanul szélsőséges elkeseredettség és a fájdalom, illetve a szégyenérzet jelenléte, ami szorosan összefonódik a szociális halál gondolatával. A férfiak ugyanis – ismétlem, ezek kivételnek számító, ritka esetek – kizárólag gyász idején borotválják le önként bajuszukat, az azzal járó mély fájdalom kísérőjelenségeként. A női copfok levágása ugyancsak lehet a gyász kísérőjelensége, de esetenként az is előfordul, hogy a félrelépésen kapott feleség hajfonatait az elkeseredett és megszégyenült férj vágja le büntetés gyanánt. Mivel az említett etnikai identitásjegyek rövidtávon nem „pótolhatóak”, elvesztésükhöz pedig a szociális

halál

asszociációja

vagy

az

etnikai

identitás

megtagadásának,

az

„elgázsósodásnak” a gyanúja társul, a ŕomok és a ŕomnjik az etnikai mimikri maximalizálásától

remélhető

hasznot

kisebb

jelentőségűnek

tekintik

annál

a

társadalminemi és etnikai identitásukat érintő „szimbolikus veszteségnél”, ami akkor érné őket, ha pusztán a „pénzcsinálás” érdekében megválnának bajuszuktól, illetve hosszú 103

hajuktól. (Megjegyzendő, hogy a gyászolók hasonló cselekedetei enyhébb elbírálás alá esnek, rendszerint az őket ért érzelmi veszteségre adott negatív, de különösebb morális következménnyel nem járó reakciókként értelmezik azokat.) Annak tehát, hogy a nagyfalusi romák csak egy meghatározott pontig hajlandóak elmenni az etnikai mimikri alkalmazásában, a legfontosabb oka az, hogy annak maximalizálása olyan identitásszimbólumok elvesztésével járna együtt, amelyektől csak egyes krízishelyzetekben válnak meg, és amelyek önkéntes feladása a romaság elutasításával, a szociális halállal lenne egyenértékű. Az a ŕom és ŕomnji pedig, aki mégis így cselekedne (tizennyolc hónapos terepmunkám során egyetlen ilyen esettel sem találkoztam!), bármekkora gazdasági haszonra tenne is szert, hosszú ideig gúnyolódás és élcelődés tárgyává válna, és közvetlen környezete alighanem kiközösítené őt. A jelen eset éppen ezért a morális gazdaság (Sayer 2000; Cheal 1988) egy megjelenési formájaként is értelmezhető, hiszen a romák annak a morális elvárásnak engedve mondanak le az etnikai mimikri alkalmazásával megnövelhető haszon egy részéről, amely az etnikai csoporttagság zavartalan újratermelését többre értékeli a gazdasági haszon növelésének lehetőségénél. (Nem utolsó sorban azért, mert a romák a kereskedés során szerzett jövedelmük túlnyomó részét éppen saját etnikai alcsoportjuk tagjai körében – és részben rájuk – költik el, azok között a gáborok között, akik a megkeresett jövedelmet kísérő társadalmi elismerés jószerével kizárólagos forrásai.)

7.3.2.3.2. AZ ETNIKAI IDENTITÁSJEGYEK „REFLEKTORFÉNYBE ÁLLÍTÁSA”: A HIVALKODÓ ETNICITÁS E stratégia lényege az etnikai identitásjegyek hivalkodó használata a romákkal kapcsolatos sztereotípiák aktualizálása érdekében. Williams és Hajnal korábban említett munkáiban a hivalkodó etnicitás jelenségével kapcsolatban is találunk néhány példát. Williams a párizsi kelderások kapcsán például megemlíti, hogy az etnikai identitásjegyek láthatóvá tétele, hangsúlyozása esetenként meg is könnyítheti a munkakeresést. Ez a helyzet akkor, amikor „a ’cigány’ szóhoz pozitív asszociációk társulnak” (Williams 2000), vagyis például a zenészek vagy a jósnők esetében. Hajnal László Endre tanulmányában egy olyan esetet idéz, amelynek érdekessége, hogy az etnikai identitásjegyek feltűnő használata itt a meggyőzés hatékony 104

eszköze ugyan, de semmi köze sincs a bizalomépítéshez, éppen ellenkezőleg: ebben az esetben a romák éppen a velük kapcsolatos negatív sztereotípiák aktualizálására tesznek kísérletet azért, hogy végül elérjék céljukat. Ha például a romák célja az, hogy mielőbb megszabaduljanak szomszédjuktól, hasznosnak bizonyulhat, ha egyszerűen „eljátsszák azokat a negatív szerepeket, melyeket környezetük vélt vagy valós megfigyelések, elképzelések alapján rájuk a legjellemzőbbnek tart. Ilyenkor az erőszakoskodás, hangos beszéd, fenyegetőzés, a káromkodás, megfélemlítés kerül előtérbe olyan mértékben és formában, ami általában nem jellemzi magatartásukat” (Hajnal 2000, 153). Tapasztalataim azt mutatják, hogy a nagyfalusi romák és általában a gáborok, amíg magyarországi kereskedői tevékenységük folyamán gyakran folyamodnak az etnikai identitásjegyek „elrejtésének” taktikájához, addig Nagyfaluban, és általában Erdélyben sokkal inkább a „hivalkodó etnicitás” stratégiáját részesítik előnyben. Mi készteti/teszi lehetővé számukra azt, hogy az általuk Magyarországon alkalmazott „etnikai mimikri” helyett Erdélyben inkább a „hivalkodó etnicitás” stratégiáját kövessék mind a munkakeresés és a munkavégzés, mind pedig a szabadidő-eltöltés különféle formái esetében? Hogyan konvertálható gazdasági tőkévé az utóbbi esetben a feltűnő etnicitás? Mivel magyarázható ez a kettősség? A válasz értelmezésem szerint a gábor etnikai alcsoportot körülvevő társadalmi környezet különbségében – mindenekelőtt a romániai romák gázsó reprezentációjában – keresendő. Térjünk ki röviden a romániai romák rendszerváltás utáni helyzetére, valamint a gáborokról a többségi gázsó társadalomban, illetve a romániai és a magyarországi médiában a rendszerváltozás óta körvonalazódó képre. Amint arra az elmúlt tizenöt évben készült szociológiai kutatási eredmények, médiatudósítások és személyes tapasztalataim is egyértelműen utalnak, „Az 1989-es fordulat utáni gazdasági-társadalmi változások következményeként a romák helyzete drámaian romlott” (Biró – Oláh 2002, 19) Romániában, másként fogalmazva: a romák csoportja a rendszerváltás egyik legnagyobb vesztese. Az országos átlagnál jóval magasabb munkanélküliség, az iskolázottság, a szakképzettség és a munkaerő-piaci versenyképesség hiánya az életszínvonal látványos romlásához vezetett körükben, amit az alábbiakban idézett, 1993-ban publikált, reprezentatív mintán végzett felmérés is alátámaszt. Eszerint a romániai rendszerváltást követően a „roma lakosság 80,9%-a élt a létminimum alatt (országosan a lakosság 42%-a), és 62,9%-uk a létfenntartási feltételek alatt (az országos adat ekkor 16% volt.)” (Biró – 105

Oláh 2002, 20). A gazdasági helyzet drámai romlását interetnikus konfliktusok sorozata (lásd például a Hădăreniben lezajlott eseményeket; Haller 1999; vö. Biró - Bodó 1996, 1718), valamint a romákkal szembeni előítéletek és diszkrimináció felerősödése kísérte. Ezek a kedvezőtlen tapasztalatok azonban csak részben vonatkoztathatóak a nagyfalusi romákra, illetve általában a gábor etnikai alcsoportra. A közvetítő kereskedéssel, illetve bádogos és egyéb építőipari munkákkal foglalkozó gáborok körében ugyanis a rendszerváltást követően megfigyelhető olyan kedvezőtlen gazdasági folyamatok, mint az állami munkahelyek egy részének a megszűnése, a szakképzetlen munkaerő iránti kereslet csökkenése stb., kevéssé éreztették hatásukat. (Vö. a határok részleges megnyitásával kapcsolatos gazdasági lehetőségekről korábban írottakkal.) A nagyfalusi romák többsége az állami bérmunkától való függetlenségnek, a szocializmus utolsó évtizedében megindult vagyonfelhalmozásnak, valamint a gazdasági sikerességük fentebb részletezett okainak köszönhetően a rendszerváltást követően is sikeres üzletember, illetve iparos maradt. E sikeresség legszembetűnőbb, a gázsók számára is nyilvánvaló jelei Nagyfaluban a romák által a vendéglátásra, a megházasított lányokkal adandó juss (vö. Berta 2004; 2005a) kifizetésére, a presztízstárgyak vásárlására költött jelentős összegek, az újonnan épített házak és a márkás személyautók látványa, vagy éppen azok a jelentős összegű hozzájárulások, amelyekkel a romák a helyi ádventista imaház felépülését támogatták. A nagyfalusi gáborok pontosan tudják, hogy a más etnikai alcsoportokhoz tartozó romák jelentős része jóval szerényebb életszínvonalon él, mint ők maguk, és azzal is tisztában vannak, hogy a vagyonosság, a jómód reprezentálása jelentős mértékben hozzájárulhat a gázsók bizalmának elnyeréséhez és vásárlókedvének növekedéséhez a kereskedés során, még akkor is, ha egyesekben – rejtett – ellenszenvet és irigységet ébreszt. A gáborok vagyonosságának, gazdasági státusemelkedésének „népszerűsítésében” a magyarországi és a romániai média is jelentős szerepet vállalt, nem függetlenül bizonyos nemzetközi politikai folyamatoktól, mint amilyen például az Európai Unióhoz való csatlakozás. Ez utóbbi, közelgő eseménynek köszönhetően a romániai hatóságok az utóbbi években az eddiginél nagyobb figyelmet szenteltek a kisebbségek országon belüli gazdasági és jogi helyzetét elemző felméréseknek, és az ezekhez kapcsolódó politikai programok megfogalmazásának. Erre annál is inkább szükség volt, mert az ezredfordulót követően napvilágra került adatok szerint a romániai romák gazdasági és szociális helyzete alig változott valamit az 1993-ban készült, korábban említett szociológiai felmérés 106

adataihoz viszonyítva. A romák aggasztó helyzetéről szóló tudósítások „csúcspontját” kétségtelenül azok a Nyugat-Európából érkező hírek, tudósítások jelentették, amelyek a többnyire romániai romákból álló koldusmaffia problémájával foglalkoztak. Ebben a meglehetősen kényes (társadalom)politikai helyzetben óhatatlanul a romániai politikai elit és a média érdeklődésének előterébe kerültek azok a roma csoportok, amelyek a romániai romákról Romániában és másutt kialakult kedvezőtlen képtől eltérő módon relatív jómódban élnek és a többségi társadalommal való együttélésük konfliktusmentesnek mondható. Ezek a csoportok, illetve a róluk szóló tudósítások fontos retorikai-politikai eszközeivé váltak annak a romániai állami ellendiskurzusnak, amely amellett érvelt, hogy a romániai romákról kialakított kedvezőtlen kép leegyszerűsítő és túlzó. Másként fogalmazva: a nagyfalusi gáborok (és más roma csoportok) a „vannak nekünk jó cigányaink is” kijelentés emblematikus példáivá, egyfajta követendő mintává váltak a romániai médiában, gyakori média-szereplésük pedig elsősorban annak volt köszönhető, hogy az kézenfekvő eszközül szolgált a romániai romák többségére jellemző kilátástalan gazdasági helyzet és társadalmi marginalizáció rémképének – legalább részleges – ellensúlyozására. Részben ennek is köszönhető, hogy a nagyfalusi gáborok előszeretettel utalnak önmagukra (és etnikai alcsoportjukra) úgy, mint az erdélyi romák „arisztokráciájára”, és ezzel a „belülről” és „kívülről” egyaránt ösztönzött elitizmussal az erdélyi gázsó társadalom jelentős része is tisztában van. (Vö. a lábjegyzetben 29 idézett, az „RMDSZ-t kedvelő romák” című újságcikkel.) A gáborok ezt a médiában róluk forgalmazott képet és az azzal járó népszerűséget előszeretettel és sikerrel hasznosítják a munkakeresés és munkavállalás során is. Ahogyan ilyenkor gyakran aposztrofálják önmagukat: ők a „kivételek”, akik „nem isznak, nem cigarettáznak, nem lopnak, tiszta ruhában járnak”, „rendszeres imaház-látogatók”, és mindemellett irigylésre méltóan jómódúak. A gáborok tudatosan törekednek arra (legalábbis a Nagyfalut körülvevő mikrorégióban), hogy a gázsók szemében a „vagyonos, tisztességes, rendszerető roma” gázsó sztereotípiája az 29 „Kalapos gáboroknak nevezett cigányok csoportja zavarta meg a Demokrata Párt Temes megyei vezetőségének szombati sajtóértekezletét, akik nem várt látogatásuk révén a Nastase kabinet roma politikájával szembeni elégedetlenségüket kívánták kifejezni. A magukat „romák arisztokratáinak” nevező kalapos gáborok tiltakozásuk révén 2 millió cigány támogatásáról kívánták biztosítani a Demokrata Párt elnökét, Traian Băsescut a 2004. évi elnökválasztás során. (…) – írja mai számában a Jurnalul National.” Nyugati Jelen, 2002. október 1. (Belföldi krónika). 107

erdélyi roma etnikai alcsoportok „szintjén” etnicizált színezetet nyerjen, vagyis a „jómódú gáborokkal” legyen azonos. E fogalom „kisajátítása” ugyanakkor szükségessé teszi a „gáborság” fogalmához kapcsolódó olyan etnikai identitásszimbólumok egyértelmű és világos használatát, mint amilyen például a széles karimájú, többnyire nyúlszőrből készült kalap, a bajusz, az elegáns sötét színű öltöny, nyáron a szövetmellény stb., amelyek a gázsók számára a gáborokat (és a jómódot) könnyen felismerhetővé teszik. Mivel a gáborság fogalmához – nem utolsó sorban a média tevékenységének köszönhetően – az erdélyi gázsó társadalomban a fent említett pozitív tulajdonságok (is) társulnak, a gáborok nyilvánvalóan előnyt élveznek például az alacsonyabb gazdasági státusú erdélyi roma etnikai alcsoportok tagjaival szemben a kereskedés (bizalomépítés stb.) vagy a hivatali ügyintézés során. (Habár erre itt részletesen nem térhetek ki, meg kell jegyeznem, hogy a gábor kereskedők gazdasági sikerességét nemcsak vagyonosságuk hírének elterjedése segíti elő, hanem az is, hogy a hatóságok pontosan tudják, tőlük bátrabban követelhetnek csúszópénzt a különféle tranzakciók során, mint a gázsóktól, vagy azoktól a romáktól, akik csak szerény gazdasági lehetőségekkel rendelkeznek.) A jómód és a gáborság fogalmainak „összefonódása” azonban csak az egyik oka annak, hogy a gáborok számára gyakran kifejezetten előnyös, ha az erdélyi üzletelés vagy ügyintézés során nem rejtik el etnikai identitásszimbólumaikat, hanem éppen azok hivalkodó használata révén aktualizálják a médiában, illetve általában a köztudatban hozzájuk társuló pozitív asszociációkat. A gáborok egy része ugyanis nem, vagy nemcsak azért képes etnikai identitását hatékonyan kamatoztatni a bizalomépítés során, mert ahhoz a vagyonosság fogalma társul, hanem azért is, mert gáborok egy része jóhírű, kézügyességéről és szaktudásáról ismert, kiváló mesterember. A „hagyományos mesterségekből” (csatorna- és lefolyókészítésből stb.) élő romák Erdélyben tapasztalható köz- és elismertsége részben abból fakad, hogy e mesterségek apáról fiúra öröklődnek, és az elmúlt évtizedek folyamán számos gázsó szerezhetett személyes tapasztalatokat a gáborok

mint

mesteremberek

szakmai

hozzáértéséről

és

megbízhatóságáról.

(Megjegyzendő, hogy a nagyfalusi gázsók látványosan különbséget tesznek a kereskedő és a bádogosságból élő gáborok munkához való viszonyának morális megítélése között. Amíg az előbbieket gyakran minősítik „dologtalannak, ingyenélőnek” /részben azért, mert tevékenységük számukra jórészt „láthatatlan” marad/, addig a bádogosok gyakran 108

figyelemmel kísérhető munkafolyamatai, és maga a nehéz fizikai munka ténye jóval nagyobb elismerést váltanak ki a nagyfalusi gázsókból, mivel ez utóbbiak jóval közelebb állnak a „tisztességes munka” paraszti munkaetikára épülő gázsó fogalmához.) Arra, hogy egyes kontextusokban a munkakeresés során az etnikai identitásjegyek nemcsak stigmaként értelmeződnek, hanem éppen ellenkezőleg: a múltbeli rendszeres munkakapcsolatból eredő megbízhatóság szimbólumaivá válnak, kiváló példa az, hogy az egyik nagyfalusi roma család a saját román nyelvű névjegykártyája jobb felső sarkába (lényegében fénykép gyanánt) „egy bajuszos, kalapos férfifejet” rajzoltatott, ahol a kalap, a bajusz és a pajesz félreérthetetlenül utal a vállalkozó etnikai hovatartozására. (A rajzot a családfő egyik fia készítette.) Az etnikai identitásjegyek – maga az etnikai identitás – tehát itt a minőség és a megbízhatóság garanciáiként jelennek meg a munkakeresés során, vagyis a gábor etnonima márkanévvé, a gábor etnikai identitásjegyek csoportja pedig – átvitt értelemben – márkajellé válik. Hasonló gyakorlatnak tekinthető, hogy több roma család is „gáborként” reklámozza magát, ezt a nevet adja családi vállalkozásának és használja a hivatalos ügyintézés során („associate familie: „gábor”. „A.F. ’Gabor’. Tinichigiu – căldărar.”). Ugyancsak ide sorolható annak a nemrég elhunyt, sokáig Nagyváradon dolgozó ŕomnak az esete, aki a Nagyváradon használt cégtábláját magával hozta Nagyfaluba, és bár háza a mezőre vezető sáros utcák egyikének legvégén állt, vagyis azelőtt csak a mezőre igyekvő gázsók néhány fős csoportja ment el naponta, a cégtáblát nagyfalusi háza falára is felerősítette. A táblán az alábbi felirat állt: „Tiničigiu – gábor – Căldărar”, vagyis „Bádogos – gábor – Rézműves”.

7.3.2.3.3. IDENTITÁSKÖLCSÖNZÉS/IDENTITÁSIMITÁCIÓ A meggyőzés-bizalomépítés e stratégiájának a lényege az, hogy a házaló saját etnikai identitását „láthatatlanná” teszi, ugyanakkor kísérletet tesz arra, hogy egy más etnikum tagjaként jelenjen meg. A külföldön kereskedő gáborok előszeretettel mutatkoznak be például erdélyi magyarként, ha úgy vélik, hogy ezzel az üzletkötés valószínűsége megnövekedhet, Szerbiában pedig törökként. A „választott identitások” közös vonása, hogy az identitáskölcsönzéshez folyamodó ŕom úgy véli, a szóba jöhető identitásokhoz az adott esetben kedvezőbb asszociációk társulnak, mint saját roma identitásához. Az 109

identitáskölcsönzés hitelességét gyakran csak verbális kijelentések révén próbálják megteremteni, de esetenként a nyelvhasználatot és a nyelvválasztást is segítségül hívják: a magyar nyelv egyik erdélyi regionális változatának folyékony használata például elősegítheti az erdélyi magyarsághoz tartozás, a „tört” magyar nyelv pedig a külföldiség látszatának a hiteles megteremtését.

7.3.2.3.4. AZ

ETNIKAI IDENTITÁS DISZKURZÍV

„ÚJRAKERETEZÉSE”:

A RÉSZLEGES IDENTITÁSKÖZÖSSÉG

ILLÚZIÓJÁNAK DISZKURZÍV MEGTEREMTÉSE

Végül érdemes szót ejtenünk az identitás(szimbólumok) manipulálásával kapcsolatos egy további stratégiáról, amelynek lényege, hogy a házaló nem rejti el etnikai identitását, hanem különböző kommentárokat-értelmezéseket fűz ahhoz azért, hogy az identitásához társuló asszociációk közül egyeseket – értelemszerűen olyanokat, amelyek őt kedvező színben tüntetik fel – „reflektorfénybe állítson”. Nevezzük ezt a stratégiát az etnikai identitás „újrakeretezésének”, vagy a „közeledő alkalmazkodás” stratégiájának. Ide sorolhatóak például a magyar nyelv használatának azon esetei, amikor a kódváltás nem arra szolgál, hogy a kérdéses ŕomot magyarként tüntesse fel, hanem arra, hogy utaljon a két etnikum közötti szorosabb kapcsolat (az egymás mellett élés stb.) létezésére, vagyis jelezze: a ŕom egy magyar többségű erdélyi mikrorégióban nőtt fel. Ugyancsak elősegítheti a potenciális magyar vevő bizalmának elnyerését az, ha a házaló ŕom rendelkezik magyarigazolvánnyal, vagy szóba hozza – mint az etnikumok közötti szolidaritás és együttműködés „hívójelét” – milyen szerepet játszottak az 1990-es marosvásárhelyi eseményekben a helyi és környékbeli romák (kiváló segédeszköz ehhez az azóta szállóigévé lett jelmondat felelevenítése: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”). A magyarországi magyarokkal folytatott kereskedés során ugyancsak a „közeledő alkalmazkodás” gyakran alkalmazott technikája annak megemlítése, hogy az Erdélyben élő románok, illetve a román többségű erdélyi mikrorégiókban élő egyes cigány csoportok tagjai a gáborokra gyakran szekujerekként, vagyis székelyekként, illetve „magyar cigányokként” utalnak. Az etnikai identitás diszkurzív „újrakeretezésének” stratégiája tehát többnyire olyan technikákat foglal magában, amelyek az etnikai és a regionális/lokális identitás (magyar 110

többségű mikrorégiók) fogalmainak az „összemosásán”, „egymásba-csúsztatásán” alapulnak.

7.3.2.3.5. A DEPROFESSZIONALIZÁLÁS ÉS A MORÁLIS GAZDASÁG MINT BENYOMÁSKELTÉSI STRATÉGIA Érdemes röviden kitérni egy olyan, a nagyfalusi gáborok által tapasztalataim szerint ugyancsak gyakran alkalmazott benyomáskeltési stratégiára, amely nem kapcsolódik szorosan az etnikai identitás fogalmához. E stratégia lényege a házalás mint találkozási helyzet résztvevői struktúrájának, vagyis az interakciós kontextusnak a manipulálása. A házaló ŕom e stratégia alkalmazása során arra törekszik, hogy a neki ajtót nyitó gázsó előtt elleplezze-letagadja kereskedői mivoltát, titokban tartsa azt, hogy elsődleges jövedelemforrása a közvetítő kereskedelem, és elkerülje annak látszatát, hogy a gázsó éppen munkavégzés közben találkozik vele. A nagyfalusi romák és személyes megfigyeléseim szerint is e stratégia rendkívül népszerű, annak ellenére is, hogy egy potenciális vevő esetében rendszerint csak egyszer alkalmazható. A „deprofesszionalizálás” sikerének fontos előfeltétele, hogy a romák – akárcsak az identitás manipulálása során – ügyeljenek a „megjelenés” és a „megjelenítés” (lásd Goffman é.n. [1959]) összhangjára, a közöttük fellépő esetleges diszharmónia ugyanis könnyen hiteltelenné teheti a házaló „színjátékát”, és nyilvánvalóvá teheti a stratégia mögött meghúzódó voltaképpeni szándékot („pénzcsinálás”). A „deprofesszionalizálás” egyrészt olyan kijelentések révén valósul meg, amelyek tagadják, hogy a házaló ŕom kereskedő volna, és elsődleges célja a profitszerzés lenne, valamint a tudatos „látványtervezés” révén. Ez utóbbiak közé sorolható például, hogy a házaló csak egy, legfeljebb két késkészletet visz magával (ha ennél több árucikkel a kezében jelenne meg, azzal felébresítené a kereskedés mint rendszeres foglalatosság gyanúját), áruval megrakott autójával pedig a potenciális vevő látóterén kívül parkol le. A „deprofesszionalizálás” azonban csak ritkán figyelhető meg önálló stratégiaként, mivel csak a „morális gazdaság”-stratégiával együtt alkalmazva válik igazán hatékonnyá. A kereskedő-mivoltát tagadó házaló többnyire olyan személynek adja ki magát, aki nem tervszerűen és önszántából, hanem valamilyen váratlan krízishelyzet következményeként, kényszerűségből kell, hogy megváljon a birtokában lévő értéktárgyak, árucikkek 111

valamelyikétől. Gyakori magyarázat például az, hogy a kérdéses ŕom „benzin nélkül maradt az úton” (esetleg éppen Erdélybe tartva), autója lerobbant, vagy elfogyott a készpénze és nem tudja hol eltölteni az éjszakát. E találkozási helyzetek közös vonása, hogy a házaló tagadja az általa kezdeményezett tranzakció profitorientáltságát (annak elsődlegességét), sokkal inkább a potenciális vevő szolidaritására, a bajbajutottakkal kapcsolatos segítségnyújtás általános morális elvárására-kötelezettségére apellál, ezáltal pedig arra tesz kísérletet, hogy az interakcionális kontextus definíciója a segítségnyújtás, és ne az adásvétel vagy az áralku fogalmához kapcsolódjon elsősorban. A házaló célja tehát a vevő együttérzésének és szolidaritásának a felébresztése, a találkozási helyzet demerkantilizálása, a „felebaráti szeretet”, a segítségnyújtás mint morális kötelesség fogalmainak az előtérbe helyezése a saját gazdasági érdek és a pénzben kifejezett haszonelvűség fogalmai helyett. A házaló tehát ebben az esetben a résztvevői struktúra és a kontextus manipulálása révén próbálja meg kieszközölni az üzletkötést, oly módon, hogy elrejti kereskedői identitását, és olyan eszközöket alkalmaz, amelyek révén a tranzakciót a morális gazdaság egy megjelenési formájaként: segítségnyújtásként képes definiálni.

112

8. A GÁBOR PRESZTÍZSTÁRGY-DEFINÍCIÓ

A gáborok az ezüst presztízstárgyak két nagy osztályát különböztetik meg. Egyrészt elkülönítik a poharak csoportját, amelyekre a taxtaj30 főnévvel utalnak. Ez a terminus a presztízstárgyakkal kapcsolatos gazdag és összetett romani nyelvi regiszter része: a taxtaj ugyanis olyan főnév, amely kizárólag a presztízstárgy-státusú ezüstpoharak megnevezésére szolgál. A nem presztízstárgy-státusú, italfogyasztásra használt egyéb poharakra a magyarból kölcsönzött poxaro, a füllel ellátott kerámia és egyéb bögrékre, csészékre pedig a kuči főnévvel utalnak. (A poxaro és a taxtaj terminusokat a romák egyaránt a pohár kifejezéssel fordítják magyarra.) A gábor presztízstárgyak másik nagy osztálya a kanaké, vagyis a ’kannáké’31. Amíg a presztízstárgynak minősülő ezüstpoharak formájuk alapján több alkategóriába sorolhatók, addig a kanna definíciója esetünkben egyetlen formatípust foglal magában: az ezüst fedeles kupákét. A gáborok azonban nem tekintenek válogatás nélkül minden ezüstpoharat presztízstárgynak: ez a fogalom csak bizonyos pohárformatípusokra terjed ki. Előre kell bocsátanom, hogy a szóban forgó tárgyak iránti vonzódás és gyűjtőszenvedély nemcsak Nagyfaluban és a mikrorégió más gábor közösségeiben elterjedt jelenség, hanem az egész etnikai alcsoportra jellemző. A presztízstárgygazdaságban a gáboroknak csak egy kisebb csoportja vesz részt tulajdonosként. Presztízstárgyakkal csak ott találkozhatunk, ahol a vásárlásukhoz és birtoklásukhoz szükséges politikai ambíció, valamint a presztízsjavakká alakítható erőforrások egyaránt jelen vannak. Az utóbbiak közül a két legfontosabb a pénzben testet öltő vagyonosság és a 30 A taxtaj a romaniban Matras (2002, 28) szerint perzsa eredetű lexéma. 31 A doktori dolgozatban – összhangban a romák szóhasználatával – a presztízstárgyak e két nagy osztályába sorolható tárgyakra magam is poharakként, illetve kannákként utalok. Az olvasás megkönnyítése érdekében gyakran nem „poharakról és kannákról”, hanem csak „poharakról” beszélek, de az állítások minden ilyen esetben a kannákra is vonatkoznak. Az ettől eltérő eseteket külön jelzem. 113

presztízstárgy-öröklés lehetősége. Ahhoz, hogy a gáborok egy ezüstpohárra presztízstárgyként tekintsenek, a pohárnak három tárgyi és egy szimbolikus tulajdonsággal kell rendelkeznie. Ezek a presztízstárgy-státus elérésének elengedhetetlen előfeltételei. A tárgyi aspektusokkal kapcsolatos előfeltételek az alábbi területeket érintik: a) a forma, b) az anyag és c) a kor kérdését. a) A gáborok által keresett pohárforma-típusok közül a trombita-formájú talpas (vagy más néven: „kettős”) poharak (taxtaj kuštikasa32) minősülnek a legértékesebbeknek, a romák rendszerint ezekért hozzák a legnagyobb anyagi áldozatot. (A nagyfalusi presztízstárgyak többsége ehhez a pohárforma-típushoz tartozik.) Ahogyan a romák egyike fogalmazott: „Kado kuštik, kado źal maj anglal, kado-j o fontošo”, vagyis: „Ez a kuštik, ez megy elöl, ez a fontos”. E pohárforma-típus egyik legfontosabb, névadó tulajdonsága a pohár „derekán”, vagyis az alsó és a felső pohártest találkozási pontjánál elhelyezkedő kuštik, szószerinti fordításban: ’öv’ jelenléte. Az öv egyrészt esztétikai célokat szolgál, másrészt a tárgy előállítása során alkalmazott eljárások egyikével összefüggő gyakorlati funkcióval is rendelkezik: megerősíti, ellenállóbbá teszi a pohár felső részének „nyújtása” közben fokozatosan elvékonyodó pohártestet. A romák számára a kuštik kitüntetett jelentőséggel rendelkező részlete a pohárnak és a presztízstárgy-esztétikának. Formai alapon a romák az ’öv’ két típusát különböztetik meg egymástól: egyrészt a kreco, azaz ’hullámos, göndör’, vagyis hullám-formát imitáló ’öv’-et, másrészt a šimavo, ’sima’ (értsd: egyenes) ’öv’-et. Ha kizárólag e formai tulajdonság variánsaira koncentrálunk, azt tapasztaljuk, hogy a gáborok a ’hullámos öv’-et részesítik előnyben, ezt tekintik vonzóbbnak-értékesebbnek a ’sima öv’-vel szemben, mindenekelőtt azért, mert az előbbi elkészítése idő- és munkaigényesebb folyamat. A Nagyfaluban és az azt körülvevő mikrorégióban található roma presztízstárgyak között csupán néhány olyan tárgyról 32 A kuštik terminus a hengeres pohártestet tagoló osztógyűrű/öv megnevezésére szolgál. A taxtaj kuštikasa szószerinti fordításban tehát ’osztógyűrűvel/övvel tagolt poharat” jelent. A Gheorghe Sarău-féle Rromano-román szótár (2000) a kuštik jelentését olyan román kifejezésekkel adja vissza, mint a „brâu” ’derék, öv’, „cingăt” ’öv, derékkötő’, illetve a „mijloc” ’közép, valaminek a közepe, derék’ stb. A romani kuštik kifejezés esetünkben a poharak formai jegyeinek roma nézőpontból történő leírására szolgáló speciális regiszter része. (A ’derék’, illetve a ’valaminek a közepe’ jelentéseket a gáborok rendszerint a maškar szóval adják vissza, a rézműves munka során viselt széles, díszítésekkel ellátott övre pedig a brăčinari kifejezéssel utalnak.) Bunta (2001, 124-125) ezt a típust az alábbi szavakkal jellemzi: „a talp átmérője a szájánál kisebb, a hengeres test felfelé kissé öblösödik, a szájperem kifelé hajlik”. 114

szereztem tudomást, amelyek ’sima öv’-vel készültek. A gáborok között ugyancsak nagyra becsült, bár – ha kizárólag a pohárformát vesszük figyelembe – a talpas poharaknál kisebb értékű pohárforma-típus a ŕomani nyelven ščobonak nevezett poharaké. A ščobo terminus valószínűleg a román şchiop kifejezésből származik, amelynek jelentése: sánta.33 (Meg kell jegyeznem azonban, hogy e terminus magyar nyelvre fordítása legtöbb beszélgetőtársam számára megoldhatatlan feladatot jelentett, ugyanakkor azt a javaslatomat, hogy a kérdéses kifejezés talán a ’sánta’ jelzővel hozható összefüggésbe, jelentős részük elutasította. E kérdés tisztázása tehát még további kutatómunkát igényel.) Az e pohárforma-típushoz tartozó tárgyak közös formai jellemzője, hogy „nincs derekuk és talpuk”, és hogy a pohár alján elhelyezkedő fenéklemez alatt csupán milliméterekben mérhető, esetleg egy-két centiméteres bemélyedés, üreg található, ahová – annak méretei miatt – nem tölthető ital, szemben a talpas poharak üreges talprészével. A ščobo taxtajok formai sajátosságait beszélgetőtársaim gyakran úgy érzékeltették, hogy a ma használatos, üvegből készült vizespoharakhoz, cserépbögréhez, a pléhvödrökhöz vagy a színültig töltött zsák formájához hasonlították azokat. A talpas és a ščobo poharak közötti értékeltérést Pista például az alábbi szavakkal fejezte ki: a legkeresettebb poharak esetében „Po pînră bešăl ekh taxtaj, na pe phuv!”, vagyis – szószerinti fordításban – „Lábon ül (értsd: áll – B.P.) egy (igazán értékes – B.P.) pohár, nem a földön!”. A ščobo poharakat a romák magyar nyelven gyakran a „seggenülő”, illetve a „seggbeülő” pohár kifejezésekkel nevezik meg, de ugyancsak gyakran utalnak rájuk a bulalo taxtaj (szószerint: fenekes – értsd: fenéken ülő – pohár) terminussal is. Meg kell jegyezzem azonban, hogy a „seggenülő/seggbeülő” jelző olyan viszonyjelölő kategória, amely nem kizárólag a taxtaj kuštikasa és a ščobo taxtajok közötti legfontosabb formai különbség megnevezésére szolgál, de az utóbbi pohárforma-típus és az alábbiakban ismertetett burikato poharak alsó része közötti eltérés megjelölésére is használatos. A gáborok tulajdonában lévő taxtajok egy különálló – és mai előfordulásukat tekintve meglehetősen kis számú – csoportját alkotják azok a presztízstárgyak, amelyeket burikatoként definiálnak. A burikato kifejezés, amely a presztízstárgyak formai ismertetőjegyeinek leírása során használt, kidolgozott metaforakészlet eleme, a román burịc ’köldök’ szóból ered. A burikato terminust a romák magyar nyelvre rendszerint a 33 Itt jegyzem meg, hogy – hasonlóan a taxtaj kifejezéshez, ami kizárólag a presztízstárgyaknak tekintett pohártípusok megnevezésére szolgál – a ščobo jelző is csak a poharakkal és kannákkal kapcsolatos speciális regiszter részeként használatos a romaniban. 115

’csomó’ kifejezéssel fordították le. Habár a burikato – vagyis „köldökkel rendelkező” – poharak oldala éppúgy egyenes: vödör- vagy zsák-formára emlékeztető, mint a ščobo poharaké, az előbbiek egyáltalán nem rendelkeznek különálló talprésszel, sem pedig külön elemként elkészített, a pohártest aljának lezárására szolgáló fenéklemezzel. A burikato taxtaj jellegzetes formai sajátossága ugyanis abban rejlik, hogy a fenékrészt a pohártest folyamatos „nyújtása” során alakítják ki, a fenék közepén pedig egy, annak átmérőjénél jóval kisebb, gúla-alakú, köldökszerű bemélyedést találunk. Pista szerint, aki két kuštikasa taxtajjal rendelkezik, „…ez a burikat s a ščobo majdnem hasonló, csak a burikatnak annyi, hogy ennek nincs egy akkora kicsi talpja, ez tiszta sima (…) fel van nyomva nekije egy hézag így, hogy bémenyen. De nincs kilukadva, csak bémenyen!”. A kérdéses pohárformatípus elnevezése tehát onnan ered, hogy a pohár alsó részén kialakított üreg az emberi köldökhöz hasonló, „csomó”-formájú bemélyedésként is értelmezhető, és elhelyezkedésük is hasonló: mindkettő centrális pozíciót foglal el – a köldök az emberi test „közepén”, a kérdéses üreg pedig a pohár aljának mértani középpontjában található. Végül a gáborok számára a legkevésbé értékes pohárforma-típushoz azok a tárgyak tartoznak, amelyek hasonlóak ugyan a ščobo poharakhoz annyiban, hogy csak egészen csekély talprésszel rendelkeznek, de amelyek esetében a pohártest nem henger alakú, hanem hat vagy nyolc téglalapból „épül fel”. Beszélgetőtársaim csupán néhány olyan poharat tudtak megnevezi, amelyek ebbe a csoportba sorolhatóak. (Ezek közül csupán egy volt nagyfalusi presztízstárgy.) Hadd térjek ki ezen a ponton Bari Károly (2000) egyik tanulmányának egy olyan részletére, amely ugyancsak a gáborok között presztízstárgyakként becsült poharak formatípusaival foglalkozik. Bari szerint: „A letelepedett khelderash cigányokat, akik főleg Erdélyben találhatóak, a sátoros khelderash-okétól elütő sajátosságok jellemzik. Nyelvi, kulturális, viseleti és életmódbeli szempontból egyaránt. Van egy rangjelző tárgyuk: a kehely (taxtaj). Minden család őriz a tulajdonában egyet-kettőt, amelyet a khelderash törzshöz tartozás jelképének tekintenek. Tudják, számon tartják, hogy ki, melyik faluban, milyen kehellyel rendelkezik, és a kehely/ kelyhek köztudatban forgó értéke jelentősen befolyásolhatja az illető helyét egy adott terület khelderash-ainak hierarchiájában. A kelyheknek több típusát különböztetik meg az egyszerű, dísztelen kehelytől, a zsdobo-tól, a kígyóbőrrel bevont kelyhen, a taxtaj szapáne morcesza-n és az arannyal befújt kelyhen, a taxtaj phurdíni szumnakasza-n át, a legbecsesebbnek számító domborművel díszített kehelyig, a taxtaj bobosenca-ig és az ún. kétfenekű „öves kehely”-ig, a taxtaj kustyikesza-ig (más elnevezéssel: taxtaj brecsináresza-ig.)” (Bari 2000, 24) 116

Bari idézett észrevételei közül itt csupán a pohártípusokkal kapcsolatosak részletekre térek ki bővebben, összehasonlítva azokat az általam dokumentált presztízstárgyterminológiával. Bari a „kehely”-típusok közé sorolja „az egyszerű, dísztelen kehely” fogalmát, amelyet „zsdobo”-nak nevez. Saját tereptapasztalataim szerint ez a kifejezés nem a díszítettség fokára, hanem a pohárformára utal (vö. a „seggenülő” terminussal). A ščobo taxtajok korántsem minden esetben dísztelenek: azokon gyakran láthatóak különféle (neveket, egyéb adatokat stb. tartalmazó) „címerek” (az erre vonatkozó romani terminussal élve: paźga-k), és gyakori jelenség, hogy a pohártestet különféle felületalakító eljárásokkal (például poncolással) „szemcséssé” teszik, amelynek eredményeként a pohárfelület „kígyóbőrszerű” lesz. A gáborok között előfordulásuk gyakoriságát tekintve a taxtaj kuštikasa és a sčobo típusú poharak a legelterjedtebbek. Az említett formatípusok közül a legritkább, és egyben a legcsekélyebb értéket képviselő a njolcsegîvo poharak csoportja. Meg kell jegyezzem továbbá, hogy a gábor romák nem tekintik presztízstárgyaknak azokat a vékony, tömör száron álló, például az úrvacsoraosztás során használatos kelyheket, amelyek az erdélyi katolikus egyház birtokában találhatóak. Ezekre a poharakra a khangărehko, vagyis a ’templomi’ jelző használatával utalnak. b) A presztízstárgy-státus további tárgyi előfeltétele az, hogy a tárgy antik ezüstből34 készüljön35, és ne egyéb anyagokból, például ónból, rézből vagy pléhből készüljön. Ezzel szemben Gagyi (2002) amellett érvel, hogy „Láttam ilyen poharakat: ezüst, réz, ón az anyaguk, és nem a művészi értékük határozza meg a cigányok között pénzben számítható értéküket”. Gagyi állítása szerint tehát a gábor presztízstárgyak rézből vagy ónból is 34 Emellett néhány olyan presztízstárgy-státusú pohárral is találkozhatunk a gáborok között, amelyek – véleményük szerint – platinából készültek. Ezek tulajdonosai arra a kérdésre, hogy poharaik miként minősülhetnek mégis teljes értékű presztízstárgyaknak, rendszerint kitérő választ adtak, és arra hívták fel a figyelmet, hogy a platina grammja a gázsó nemesfémpiacon jóval drágább az ezüsténél. Azt, hogy a platina mint alapanyag megítélése legalábbis ambivalens, jól mutatja, hogy több beszélgetőtársam is elzárkózott attól, hogy megnevezze azokat a gábor ŕomokat, akik ilyen tárgyakkal rendelkeznek, abbéli félelmükre hivatkozva, hogy beszélgetésünk kitudódása esetén a szóban forgó tulajdonosok burkolt inzultusként értelmezik majd az információ továbbadását. 35 Saját tapasztalataim egybevágó észrevétellel szolgál Zajzon Gabriella (2000) terepbeszámolója, aki a Nagyfalu mellett található települések egyikén élő gábor közösségben végezte terepmunkáját: „A sátoros cigányoknál a legfontosabb tárgy a pohár. (...) A pohár anyaga tömör ezüst, melyet aranyoztak.” 117

készülhetnek – ezt azonban saját tereptapasztalataim egyértelműen cáfolni látszanak. Hogyai Erzsébet (1997) a Gagyi Józseféhez hasonló tapasztalatról számol be: „Ez – a cigányszóval ’taxtaj’-nak nevezett pohár – jelenti az értéket, a vagyont. Egy család annál előkelőbbnek számít, minél nagyobb a tulajdonában lévő pohár űrtartalma, ami 2 decilitertől 2 literig is terjedhet. A pohár értéke nemcsak annak űrtartalmától függ, hanem anyagától, valamint attól is, hogy mennyire cifra annak díszítése. Csak az ötvösmunka az értékes. A nemesfémből készült poharak az értékesebbek, de általában nem abból készülnek. Legföljebb arannyal vagy ezüsttel fújtatottak. Némelyik pohár egyszerű pléhből készült, díszítés nélküli ’úrvacsorai’ pohárhoz, kehelyhez hasonlít, ennek ellenére számukra érték és kiváltságot biztosít a ’kumpánián’ belül.” Hogyai leírása és tereptapasztalataim között két ponton fedezhető fel számottevő eltérés. Egyrészt a presztízstárgyak anyagát illetően. Ha a gábor presztízstárgyak „egyszerű pléhből” is készülhetnének, vagyis az alapanyag korlátlan mértékben elérhető és olcsó lenne, az voltaképpen egyet jelentene a poharak tömegtermékekké válásával, mivel a gáborok között számos olyan, kiváló kézügyességgel rendelkező mesterembert találunk, akik bármikor képesek lennének arra, hogy pléhből italfogyasztásra alkalmas edényeket készítsenek. Ha a pléh mint alapanyag és a mesterségbeli tudás lényegében korlátlanul rendelkezésre áll, miért nem „árasztják el” a pléhből készült „presztízstárgyak” a gábor közösségeket? Miért nem birtokol belőlük mindenki egyszerre akár több tucatot is? Ha lényegében bármelyik mester képes lenne ilyen pléhtárgyak készítésére, miért vásárolnak mások

jelentős

összegekért

ezüstpoharakat

a

gázsó

aukciósházaktól

vagy

régiségkereskedőktől azért, hogy azok később „megöregedjenek” a családjukban? Szögezzük le ismét: saját tereptapasztalataim egyértelműen arra utalnak, hogy a gáborok presztízstárgyai ezüstből (illetve néhány esetben platinából) készülnek, az anyag kérdése tehát egyike azoknak a tényezőknek, amelyek a tárgyak „korlátozott forrás”-jellegét megteremtik. Megjegyzendő, hogy – ellentétben Hogyaival – egyetlen olyan jelenséggel sem találkoztam, amely arra utalt volna, hogy a gáborok poharai „ezüsttel fújtatottak” lennének. Magától értetődő módon ugyanis az eleve ezüstből készült poharak esetében erre az eljárásra egyáltalán nincs szükség. c) Végül a presztízstárgy-státus elérésének harmadik tárgyi kritériuma a tárgykészítés idejével kapcsolatos. A gábor presztízstárgy-esztétika értelmében nem minősül presztízstárgynak az a pohár, amelyet a közelmúltban készítettek, vagyis amely „na-j phurano, na-j antiko” ’nem öreg, nem antik’. Az újonnan (értsd: nem antik ezüstből) 118

készült tárgyak megnevezésére a gábor presztízstárgy-diskurzusban a „njevo taxtaj” 'új pohár' kifejezés használatos. Az ’új’ jelző ebben a kontextusban a készítés idejére utal. A romák arra a tényre, hogy valamely tárgy mindhárom formai előfeltételnek megfelel, a béváló ’beváló’ vagy a valabilo ’érvényes’36 terminusokkal utalnak. De miből következtetnek a tárgyak „érvényességére”? Amíg az, hogy a tárgy megfelel-e a formával és az anyaggal kapcsolatos kritériumoknak, rövid szemrevételezéssel eldönthető, a kor vonatkozásában a gáborok egy sor markert hívnak segítségül. Ezek az alábbiak. - Az ezüst színe. Szemben a feltűnően világos-fehéres színű ezüsttel, amelyet az újonnan készítettség bizonyítékaként értelmeznek, a gáborok azokat a tárgyakat részesítik előnyben, amelyek felszíne kifejezetten sötét tónusú, patinával rendelkező, a hajlatokban pedig már-már feketének tűnik. Kivételt csak a fogásív területe képez: vagyis a pohártörzs azon része, ahol a leggyakrabban érintik meg a tárgyat. - A kisebb sérülések, elváltozások. Ugyancsak a történelembe ágyazottság indexikus reprezentációjának minősülnek a pohártesten látható kisebb sérülések: karcolások, horpadások, vagy az ezüst elvékonyodása (ez utóbbi többnyire az osztógyűrű felett figyelhető meg), amelyek a gáborok értelmezése szerint a hosszú múltra visszatekintő, gyakori használat következményei. Az érintetlen, feltűnően sérülésmentes pohárfelület, akárcsak a fehéres ezüst, arra enged következtetni, hogy a tárgy a közelmúltban készült, éppen ezért nem alkalmas arra, hogy presztízstárggyá váljon. - Az aranyozás. Az aranyozás egy technológiai újításnak köszönheti korjelölő funkcióját: annak, hogy a tűzaranyozás a XIX. század közepén fokozatosan átadta a helyét a galvánaranyozásnak. A gáborok – tapasztalataim szerint – csak a tűzaranyozással készült tárgyakat keresik és tekintik béválóaknak, mivel e technika jelenléte esetén egyértelműen bizonyítottnak látják, hogy azok legalább 130-150 évvel ezelőtt készültek. Az aranyozás e két technikája – a tónus és az állapot alapján – rendszerint könnyen megkülönböztethető egymástól: a gáborok a világos-fényes színű, egyenletes eloszlású, sérülésmentes aranyozást a galvánaranyozás, a halványabb-mélyebb árnyalatú, a pohárfelületen egyenetlen eloszlást mutató, itt-ott megkopott aranyozást pedig a tűzaranyozásra jellemző tulajdonságokként tartják számon. - A díszítmények. Azok a díszítmények, amelyekből a gáborok szerint a tárgy koráról 36 Béváló vagy valabilo ezüsttárgy = a gábor presztízstárgy-definícióban rögzített tárgyi előfeltételeknek megfelelő ezüsttárgy. (Lásd később.) 119

árulkodnak, ugyancsak keresett kormarkerek. Ide tartoznak például a gáborok által „Biblia vagy Krisztus előtti”-ként, „görög”-ként vagy „római”-ként definiált díszítmények: az „antik” portrékat ábrázoló pénzérmék, a bibliai témákat bemutató jelenetek, a „zsidó” vagy „latin” nyelvűként azonosított feliratok, vagy a „kimagyarázhatatlan állatok”. Ez utóbbiak többnyire olyan mitológiai lények, amelyeket a gáborok előszeretettel definiálnak „már kihalt” fajok egyedeiként. (Bővebben lásd a presztízstárgy-esztétikáról szóló fejezetben.) - Végül a korjelölő tulajdonságok egy további csoportját alkotják a – jellemzően a szájperemre vagy a talpra – vésett évszámok. A presztízstárgy-státus elérésének negyedik – szimbolikus – feltétele az, hogy a tárgy az etnikai alcsoportba érkezése után legalább két-három gábor tulajdonos „kezén is átmenjen”, vagyis belőlük álló genealógiára, saját etnicizált társadalmi karrierre tegyen szert. Azokra a tárgyakra, amelyek mind a négy előfeltételnek megfelelnek, a továbbiakban a teljes értékű presztízstárgy kifejezéssel utalok. Jegyezzük meg, hogy a gábor romák birtokában található többszáz presztízstárgy mindegyikéről elmondható, hogy azokat egykor gázsó (nem-cigány) – főként erdélyi szász és magyar – ötvösök készítették, és társadalmi karrierjük legelején, mielőtt a gáborokhoz kerültek volna, az erdélyi gázsó arisztokraták és polgárok tulajdonát képezték. A gáborok presztízstárgyai tehát transzkulturális életrajzzal rendelkező tárgyak, amelyek kivétel nélkül az etnikai alcsoporthatáron túlról érkeztek hozzájuk. Az etnikai alcsoportban lévő tárgyak nagy száma ellenére máig megfigyelhető, hogy egyes ŕomok esetenként új, azaz eddig csak gázsó tulajdonban lévő poharakat vásárolnak. Az új pohár („njevo taxtaj”) kifejezés némi magyarázatra szorul. Ez a szófordulat a gábor presztízstárgy-diskurzus része, és két jelentésben használatos. a) Az ’új’ jelző az esetek egy részében azt fejezi ki, hogy a tárgy, amelyhez kapcsolódik, a közelmúltig nem a gáborok tulajdonát képezte, és csak mostanában került valamelyik gábor ŕom birtokába – vagyis az etnikai alcsoport történelmébe integrálódása még épphogy csak elkezdődött. Az ’új’ jelzőt, ha ebben a jelentésben használatos, minden esetben kurzívval szedem. b) Más esetekben azonban a gáborok az ’új’ jelző használatával a tárgykészítés idejére, vagyis arra utalnak, hogy az a közelmúltban (értsd: nem antik ezüstből) készült. Az utóbbi esetekben az ’új’ kifejezés álló karakterekkel szerepel a szövegben.

120

9. A GÁBOR PRESZTÍZSTÁRGY-GAZDASÁG KIALAKULÁSÁNAK (VALÓSZÍNŰSÍTHETŐ) MAGYARÁZATA ÉS A TÁRGYBESZERZÉS KÜLSŐ (GÁZSÓ) FORRÁSAI Ahhoz, hogy a későbbiekben megvizsgálhassuk, hogyan lesznek a gázsó ezüstpoharakból gábor presztízstárgyak és etnikai identitásszimbólumok, előbb röviden választ kell adnunk két kérdésre. Egyrészt – legalább hipotetikus – magyarázattal kell szolgálnunk arra vonatkozóan, hogy miért éppen ezek a tárgyak alkotják ma a tárgyi javak fogyasztásának elitregiszterét (lásd Berta, 2007), miért éppen köréjük szerveződött presztízstárgy-gazdaság a gáborok között. Másrészt meg kell vizsgálnunk, hogy az említett tárgyak – mint az identitásszimbólum-alkotás „nyersanyagaiként” értelmezett gázsó árucikkek – milyen forrásokon keresztül jutottak/jutnak el a vizsgált roma etnikai alcsoport tagjaihoz. Miért éppen az ezüstpoharak és kannák? Habár írott történeti dokumentumokkal ez nem támasztható alá, a gábor presztízstárgy-gazdaság kialakulásában valószínűleg központi szerepet játszott a többségi erdélyi gázsó társadalom ezüsttárgyakkal kapcsolatos XVI-XVIII. századi attitűdje. Az említett időszakban ugyanis az ezüsttárgyak a vagyonfelhalmozás és -reprezentáció általánosan elfogadott, keresett eszközeinek minősültek. Az ötvösművészet történetével foglalkozó írások (Bunta, 2001; P. Szalay, 2001 stb.), valamint a korabeli hagyatéki jegyzőkönyvek, hozományjegyzékek alapján nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar és szász polgári réteg, illetve arisztokrácia esetében elterjedt gyakorlat volt a különféle ezüsttárgyak készíttetése, felhalmozása, valamint ajándékozása. Az ezüstpoharak és más ezüsttárgyak részben családi (esküvő, keresztelő stb.) és politikai eseményekhez kapcsolódó ajándék-, illetve emléktárgyakként, részben pedig a „hivalkodó fogyasztás” (Veblen, 1975) pohárszékeken kiállított eszközeiként hasznosultak. A XVI-XVIII. században az ezüsttárgyak iránti érdeklődés nemcsak a magánszemélyekre volt jellemző, hanem az erdélyi céhek (vö. a céhpohár fogalmával), a városi tanácsok, illetve a református egyház gyülekezetei (lásd az úrasztali felszerelési tárgyak csoportját) esetében is számos adat tanúskodik ezüsttárgyak készíttetéséről, illetve ajándékozásáról. A XIX. század közepétől azonban a többségi gázsó társadalom említett rétegei esetében az ezüsttárgyak egyre inkább elveszítették korábbi gazdasági jelentőségüket, és 121

fokozatosan a bankbetétek és a különféle értékpapírok váltak a felesleg felhalmozásának általánosan elfogadott formáivá. Ezzel párhuzamosan a különféle gázsó ezüsttárgyak a XIX. század közepétől tömegesen vándoroltak egyes erdélyi roma csoportok tagjaihoz, akikre a korabeli szerzők gyakran utalnak a vagyonfelhalmozás és -reprezentáció e „divatjamúlt” gázsó gyakorlatának „örököseiként”. Emil Sigerius (1901, 22), a nagyszebeni bankok egyikének igazgatója már a XX. század elején felhívta a figyelmet az említett jelenségre: „Hagyatéki összeírásokból ismert, hogy a szász családoknál nagy vagyon halmozódott fel ezüsteszközökből, amelyet azonban, miután már nem volt szokás kelyheket ajándékba adni és miután a megtakarított pénzt többé nem ezüstbe, hanem értékpapírokba fektették, áruba bocsátottak. A cigányok – amint a megtelepedettek, úgy a vándorlók is – vették át a szokást, hogy a megtakarított pénzükből ezüsteszközöket vásároljanak, és ezúton nagyszámú, gyakran igen művészi aranyműves-munka maradt meg számunkra.” Szádeczky Lajos az Erdélyi Múzeum-Egylet gyűjteményének gyarapítását szolgáló gyűjtőútjai egyikéről beszámolva ugyancsak említést tesz a gázsó társadalom és a „czigány”37 csoportok befektetési stratégiái között tapasztalható „fáziskülönbségről”. Szádeczky egy közelebbről meg nem nevezett „erdélyi hitelbank zálogosztályában” „régi erdélyi serlegek” olyan csoportjára bukkant38, „...a milyennel egyik múzeum sem dicsekedhetik. (...) E serlegek többnyire sátoros czigányok tulajdonai, a kik – tudvalevőleg – előszeretettel vásárolják és szedik össze s nemzedékről-nemzedékre féltékenyen őrzik a régi ezüst poharakat” (Szádeczky, 1899, 247-248). E tárgyak a „czigányok” „legkedveltebb értéktárgy”-ai, „s mint hajdan őseinknél az ‘arany és ezüst marha’ képezte és pótolta a mai takarékpénztári betéteket, értékpapírokat: a sátoros czigány értéktárgya mai napság is – az ezüst pohár. Ha megszorúl, beteszi a zálogházba; ha pénzre tesz szert, kiváltja; de eladni csak a legvégső esetben akarja” (1899, 247; vö. Uő. 1912c). Téglás István (1912a, 51), Torda-Aranyos megye tanfelügyelője, aki a századfordulón a „czigányok” birtokában lévő ezüstpoharak legalaposabb ismerője és egyben gyűjtője is volt39, hasonlóképpen fogalmaz: a „czigányoknál (…) az ingatlanokat – a takarékpénztári könyvet – és más vagyont is az ily ezüst kincsek pótolják”. 37 Mivel eldönthetetlen, hogy a századfordulón publikált írásokban mely erdélyi roma etnikai alcsoportok tagjairól esik szó, e híradásokra utalva a korabeli szerzők etnonimáit használom. 38 Szádeczky az ott látott ezüsttárgyak közül harmincat mutat be részletesebben. 39 Tanulmányaiban összesen harmincöt „czigány” ezüsttárgy részletes leírását közli – gyakran fotókkal és rajzokkal kiegészítve. 122

Arra vonatkozóan, hogy a XIX-XX. század fordulójáig a különféle ezüsttárgyak milyen nagy számban kerültek egyes erdélyi roma csoportok tagjainak a birtokába, meglepő adattal szolgálnak azok a korabeli magyar és szász szerzők, akik többnyire a bankok zálogosztályain található, vagy esetenként aranyműveseknél40 zálogba helyezett „czigánykincsek” tanulmányozása révén jutottak e tárgyú ismereteik birtokába. Téglás István a Czigány-kincsek második közleményében például megjegyzi, hogy „Éppen most, a mikor a tordai zálogházban lévő czigány-kincsekről a rajzokat készítettem, a körülmények véletlenül úgy alakultak, hogy a czigányok birtokában lévő ezüstkincseknek itt szokatlanul nagy forgalma volt és azok a szokottnál is sokkal nagyobb mennyiségben torlódtak itt együvé. Így az 1911. év szeptemberében egy napon, itt a czigány-kincsek tömegében, 32 ezüstedényt olvastam meg. Voltak itt azok között feltűnő nagy poharak, talpas kisebb poharak, többé-kevésbé díszes kelyhek, kávéskannák, tejeskannák, czukorportartók, csészék, födeles és más kupák, de legtöbb volt mégis a pohár. Ez a körülmény is a czigányoknak az ezüst iránti rendkívüli nagy vonzalmát bizonyítja és egyszersmind illusztrálja azt is, hogy mily nagy tömeg ezüstnemű van a szegény vándor kóborczigányok kezén” (1912b, 130). Ha figyelembe vesszük, hogy Gyárfás Tihamér (1912) véleménye szerint a brassói zálogházban ebben az időszakban száz darab „czigánykincset” „őriznek (...) állandóan”, Téglás István besztercei kiküldetése során a helyi zálogházban összesen nyolc további tárgyat vehetett közelebbről szemügyre (Téglás, 1913, 138), Emil Sigerius (1901, 22) 1893ban a fogarasi Schul kereskedőnél hatvan különböző, cigányok tulajdonát képező „ivóalkalmatosságot”, a marosvásárhelyi „takarékpénztárban” pedig „egy szintén igen tekintélyes cigányvagyont” látott41, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az erdélyi 40 Lásd például Herbst Mór tordai aranyműves esetét, aki maga is foglalkozott „czigánykincsek” zálogba vételével, illetve továbbértékesítésével. Herbst Téglás István rendelkezésére bocsátotta a tulajdonában lévő, illetve nála elzálogosított ezüstpoharakat azért, hogy azokról rajzok készülhessenek (vö. Téglás, 1912b, 129; Uő, 1913, 135). 41 Sigerius szerint Erzsébetvárosban és Szamos-Újváron is találhatóak ilyen „értékmegőrzők” (1901, 22). A tordai, brassói és besztercei mellett a kortárs szakirodalom néhány további olyan települést is megemlít, amelynek zálogházaiban ugyancsak találkozhatunk „czigánykincsekkel”. Ilyen például Szászrégen (Orosz, 1914, 162). Arról, hogy a „czigányok” rendelkeznek különféle ezüstpoharakkal, a Belügyminisztérium 1917. évi, 151.041. számú, „a nyilvántartott cigányokkal való eljárásról” szóló körrendeletéből is értesülhetünk: „A kóborcigányoknak szokásuk, hogy értéktárgyaikat, különösen arany és ezüst kelyheket, serlegeket, botokat, gombokat, csatokat, ékszerül használt érméket stb., amelyek között értékes műbeccsel bíró darabok is vannak, kóborlásaik alatt biztonságba helyezik és rendszerint zálogba teszik.” Magyarországi Rendeletek Tára, 51. folyam, 1917. Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, 2522-2529. 123

„vándorczigányok” ezüsttárgyak iránti érdeklődése a XIX-XX. század fordulóján meglehetősen elterjedt jelenség lehetett. Alátámasztják ezt a feltételezést a gáborok presztízstárgy-gazdasággal kapcsolatos saját kommentárjai is. A terepmunkám központjául szolgáló településen – Nagyfaluban – élő gáborok által számon tartott tárgyéletrajzok alapján nyilvánvaló, hogy a helybeli romák legalább százötven éve rendelkeznek különféle presztízstárgy-státusú ezüstpoharakkal és kannákkal (vö. Berta, 2005b). Az említett tárgytípusok iránti érdeklődés kezdete azonban ennél pontosabban nem definiálható. A „czigányok” birtokában lévő ezüsttárgyak számának nagyságára utal az a szórványosan dokumentált gyakorlat is, hogy a magyar és szász régiségkereskedők, múzeumpártolók a XIX-XX. század fordulóján részben már maguktól a „czigányoktól”, illetve az általuk zálogba helyezett tárgyak közül próbálnak megvásárolni egy-egy „régi nemesi ezüstpoharat”42. Amint arról a korabeli híradások egyes szöveghelyei tanúskodnak, a műgyűjtők e tárgyakat gyakran saját etnikus történelmük reprezentációiként értelmezték, amelyek „ideális” helye – véleményük szerint – nem a „vándorczigányoknál”, hanem saját múzeumaik kiállítótermeiben lenne. Szádeczky (1899, 248) a „czigánykincsekkel” kapcsolatban például megjegyzi: „Az embernek gyönyörrel telik el a lelke, látva ezek szépségét, művészi remekségét; de viszont elszorúl a szíve, hogy ezek nem valamely múzeumnak irigyelt és tanúlságúl szolgáló kincsei, hanem szétszórt és elzüllött emlékei régi dicsőségnek, honi művészetünknek”. A „czigányoktól” visszavásárolt „régi nemesi ezüstpoharak” részben magángyűjteményekbe kerültek, mint például Téglás István esetében, aki nyilvános árverések során maga is több ezüsttárgyhoz jutott hozzá (vö. Téglás, 1912a, 50, 54, 55), részben pedig különböző erdélyi múzeumokba. Sigerius (1901, 22) például 1900-ban egy „szép kupát” vásárolt meg a Brulyán élő cigányok egyikétől a 42 A korabeli szerzők által „czigánykincs”-nek nevezett ezüsttárgyak – Téglás István klasszifikációját alkalmazva (1912a, 51) – két nagy csoportba sorolhatóak. Azokat a tárgyakat, amelyeket különböző erdélyi ötvösmesterek a „czigányok” megrendelése nyomán, a megrendelők igényeihez igazodva készítettek a XIX. század közepén (például a kolozsvári Erdődy műhelyében), Téglás „mondvacsináltatott” poharakként definiálja. Megkülönbözteti ezeket azoktól a rendszerint több száz éves ezüsttárgyaktól, amelyek eredetileg „régi nemesi ezüstpoharak”, „a főrangúak által közönségesen használt ezüst poharak” (Téglás, 1899, 23) voltak, de kutatásai idején már ugyancsak a „czigányok” tulajdonát képezték. A „mondvacsináltatott” „czigány” poharak fogalmát a mai gázsó műkincspiac is ismeri, és e tárgycsoportot önálló típusként tartja számon, „vajdapohár” néven. Megjegyzendő, hogy a „mondvacsináltatott” ezüstpoharakat a gáborok sohasem tekintették presztízstárgyaknak, és a Téglás Isvtán által fénykép vagy rajz segítségével dokumentált „régi nemesi ezüstpoharak” közül is csak bizonyos formatípusok minősülnek keresettnek közöttük. 124

Karpathenmuseum számára, az Erdélyi Múzeum gyűjteménye pedig két, a fogarasi zálogházból származó „czigánykincscsel” is gazdagodott (lásd Szádeczky, 1899, 248). Sigerius (1901, 22) továbbá arról is említést tesz, hogy egy – korábban a Kőhalom környékén élő cigányok birtokában lévő – tárgy időközben a frankfurti Rotschildgyűjteménybe került. Bizonyára nem tévedünk, ha a századfordulóra datálható, gázsók általi tárgy-visszavásárlási kísérleteket a repatriotizáció regionális, erdélyi példáiként értelmezzük. Ez a tendencia alátámasztani látszik azt a feltételezést, hogy – a XIX-XX. század fordulóján – a szóban forgó tárgyak olyan „korlátozott forrásként” értelmezhető, keresett

státus-

és

identitásszimbólumok

lehettek,

amelyek

felhalmozására

a

transzkulturális tárgyéletrajzok különböző fázisaival identifikálódó értelmezői közösségek (a „czigányok”, illetve a gázsó: a magyar és szász múzeumpártolók, műgyűjtők) egyaránt igényt tartottak. A századfordulón publikált írások alapján azonban – amint arra már utaltam – kideríthetetlen, hogy az említett „czigány” tárgytulajdonosok melyik erdélyi roma etnikai alcsoporthoz tartoztak, vagyis eldönthetetlen, hogy voltak-e közöttük gáborok, vagy sem. Mivel egyéb, az erdélyi „czigányok” és az ezüsttárgyak kapcsolatára vonatkozó írott történeti emlékek nem állnak rendelkezésre, legfeljebb csak valószínűsíthető, de kétséget kizáróan nem bizonyítható az a feltételezés, hogy a gábor presztízstárgy-gazdaság kialakulása arra a tényre vezethető vissza, hogy az ezüstpoharak készíttetése és felhalmozása a környező nem-cigány (magyar, szász) társadalom egyes rétegei esetében hosszú ideig a státus- és vagyonreprezentáció általánosan elterjedt formája volt, a XIX. század közepétől azonban e tárgyak jelentősége számottevő mértékben csökkent. Habár az egykori „czigány” és a mai gábor tulajdonosok közötti történeti kapcsolat kimutatását nem teszik lehetővé, a korabeli beszámolók mégis alkalmat adnak két következtetés levonására. Egyrészt – a gáborok szóbeli emlékezete mellett – további bizonyítékul szolgálnak arra vonatkozóan, hogy már ebben az időszakban léteztek olyan erdélyi roma csoportok, amelyek presztízsjavakként tekintettek ezekre a tárgyakra. Másrészt e beszámolók következtetni engednek arra, hogy az ezüstpoharak tárgyidentitása a XIX. század közepén a gázsók között jelentős változáson ment keresztül: már nem elsősorban vagyontárgyakként és státusjavakként, hanem inkább műtárgyakként, múzeumi kiállítási tárgyakként definiálták azokat. A státusreprezentáció egykori gázsó technikájának (feltételezett) átvétele azonban, 125

amint arra hamarosan kitérek, esetünkben nem azonos az „érintetlen megőrzéssel”, hanem sokkal inkább a kreatív újraalkotás, újrahasznosítás fogalmaival jellemezhető folyamat. A poharakkal és kannákkal kapcsolatban a gáborok lényegében bricoleur-ökként viselkednek (vö. Hebdige, 1979, 102-105): megvásárolják a többségi gázsó társadalom egykori, időközben divatjamúlttá lett státusszimbólumait, majd az újrahasznosítás során éppen a gázsóktól való szimbolikus elhatárolódás eszközeivé: etnikai identitásszimbólumokká, illetve saját státusviszonyaik médiumává transzformálják azokat. Új ezüsttárgyak beszerzésére rendszerint két okból vállalkoznak. A

külső

forrásokra

támaszkodó

tárgybeszerzés

egyik

oka

az

etnikai

alcsoporthatáron túlról csak nemrég érkezett, új tárgyak, illetve a teljes értékű, már jó ideje a gáborok között gazdát cserélő presztízstárgyak vételára-értéke közötti jelentős eltérés. gábor társadalmi karrierrel nem rendelkező poharakat egyrészt azok a romák vásárolnak, akik részt kívánnak venni ugyan a presztízstárgy-gazdaságban, de nem rendelkeznek elegendő felesleggel ahhoz, hogy a „nagy névvel” (baro anav) rendelkező, rendszerint a gázsó műtárgypiaci ár sokszorosáért gazdát cserélő, teljes értékű presztízstárgyak valamelyikét vásárolják meg. A vásárló ilyenkor arra számít, hogy az új tárgy a saját családjához tartozó két-három tulajdonos (ideális esetben: fia és fiúunokája stb.) „kézen átmenve” idővel teljes értékű, keresett presztízstárgy lesz a gáborok között, vagyis „felrangozódik”, értéktelítetté válik (vö. Weiner, 1994)43. Ez a gyakorlat a presztízstárgyhoz jutás költségtakarékosabb, de időigényesebb és bizonytalanabb kimenetelű stratégiája. Egyes romák azonban azért vásárolnak gázsóktól béváló ezüsttárgyakat, hogy – árucikkekként – rövid idő alatt továbbadják azokat olyan romáknak, akik potenciális presztízstárgyakként tekintenek rájuk. Ebben az esetben a gázsókkal üzletelő ŕom olyan közvetítő kereskedő, aki csak ideiglenesen válik a tárgy tulajdonosává, a formai szempontból béváló tárggyal való kereskedés pedig rendszertelen alkalmi megélhetési stratégiaként definiálható44. 43 Amint arra hamarosa kitérek, a gáborok számára a presztízstárgyak ideális létmódja (legalábbis az értékesebb darabok esetében) az elidegeníthetetlen apai ági identitásszimbólum létmód. Vagyis a mindenkori tulajdonosok az értékesebb presztízstárgyak esetében arra törekednek, hogy azok mindaddig apai águk „kontextusában” haladjanak generációról generációra, ameddig ez csak lehetséges. 44 Az etnikai alcsoporthatáron túlról érkező, új tárgyak értéke a megérkezés pillanatában még alig különbözik a gázsó piaci vételártól, ezek a tárgyak az értéktelítődés folyamatának a legelején állnak, még nem teljes értékű presztízstárgyak, illetve identitásszimbólumok. Esetükben tehát az elidegeníthetetlenség vágyát életre hívó etnicizált érték(telítettség) még 126

A tárgybeszerzés öt fontosabb gázsó forrását érdemes elkülönítenünk. Az első három forrás használatára a romániai rendszerváltást követően már nem találtam példát, az ötödik tárgyforrás pedig kifejezetten a rendszerváltást követő időszakban vált elérhetővé a gáborok számára. A negyedik tárgyforrás, vagyis a hivatásos régiségkereskedőktől (esetenként műgyűjtőktől) történő tárgybeszerzés a rendszerváltást megelőző és az azt követő időszakban egyaránt elterjedt gyakorlatnak tekinthető, amíg azonban a rendszerváltásig a gáborokkal üzletelő régiségkereskedők többségükben erdélyiek voltak, addig 1989 után már a határon túli (elsősorban magyarországi) régiségkereskedőkkel kialakított üzleti kapcsolatok kerültek túlsúlyba. 1. Az államszocializmust megelőző időszakra vonatkozó visszaemlékezések szerint a tárgybeszerzés gyakran igénybe vett forrásai voltak a gáborok által lakott erdélyi régiók bankjai. A zálogosztályokon elhelyezett, kiváltatlan béváló ezüsttárgyakhoz vagy informális úton, titokban (kapcsolati tőke és némi csúszópénz segítségével) lehetett hozzájutni, vagy az azok értékesítésére szolgáló nyilvános árveréseken. A Nagyfaluban található kannák egyike éppen így: egy másik erdélyi településen élő gábor ŕom által egy Maros megyei banknál zálogba helyezett, de kiváltatlanul maradt tárgyként, a későbbi nagyfalusi ŕom vásárló és az akkori bankigazgató közötti informális egyezkedés eredményeképpen került Nagyfaluba a második világháborút megelőző években. A szóban forgó tárgy, amelyet terepmunkám idején a három nagyfalusi kanna közül a legértékesebbként tartottak számon, ma is az egykori vásárló családján belül „halad” generációról generációra: jelenleg az egykori vásárló ükunokájának a tulajdonát képezi. 2. Az államszocializmus évtizedeire datált tárgybeszerzés-történetek szerint az ezüsttárgyakkal (is) foglalkozó állami múzeumok is fontos gázsó tárgyforrásoknak minősültek. Mivel az ott kiállított tárgyak a szocialista Románia elidegeníthetetlen tulajdonát képezték, azok kizárólag informális úton kerülhettek a gáborok birtokába. A nagyfalusi roma családok egyike még ma is őrzi azokat a leveleket, amelyek a családfő és a szomszédos megyében található egyik múzeum munkatársa közötti egyezkedés részleteit tartalmazzák. A családfő az ott kiállított talpas pohárért cserébe „régiségeket”, illetve pénzt ajánlott fel, a csere azonban a ŕom 1980-as évek végén bekövetkezett halála miatt végül nem jöhetett létre. 3. A tárgybeszerzés további gázsó forrását jelentették az erdélyi református egyház nincs, vagy csak elenyésző mértékben van jelen. 127

gyülekezetei. Itt ugyanis az úrasztali felszerelési tárgyak között gyakran az a pohárformatípus (trombitaformájú „kettős” vagy talpas pohár) is megtalálható, amely a gábor presztízstárgy-esztétika értelmében a legértékesebbnek minősül. A gáborok éppen ezért gyakran tettek kísérletet arra (számos esetben sikerrel), hogy megvásárolják a különböző erdélyi gyülekezetek tulajdonát képező ilyen tárgyakat. Az egyházi eredetű gábor presztízstárgyak kulturális életrajzaiból kiderül, hogy azok gyakran akkor kerültek roma tulajdonba, amikor a gyülekezetek csak úgy tudták orvosolni pénzügyi nehézségeiket, hogy áruba bocsátották a korábban nekik adományozott értéktárgyak – köztük a gáborok által keresett béváló ezüstpoharak – egy részét. „…vót minden templomnál pohár. Papok (…) mikor (…) úrvacsorát adtak, ebből adták. S vótak, hogy eredetileg vótak ilyen, ilyen pohár (…) kuštikasa taxtaj ott a templomokba, itt kettő vót, ilyen, X-en (a szomszédos települések egyikén – B.P.). Egyszer meg akarta venni bátyám. S ez így vót, hogy mikor adták el ezek a papok, vaj a presbiterek a poharak, akkor Kolozsvár vót a püspök, az egész püspök (...) konferencia. (...) Akkor csináltak egy gyűlést a presbiterek, »Né, ezt a templomot meg akarom csinálni, akkor ennyi pénz kell, vaj ennyi meszelés, vaj...«, akkor (…) jóváhagyták, s eladták egy poharat. Akkor tudták végezni a templomot.” Arra vonatkozóan, hogy a református gyülekezetek birtokában milyen nagy számban találhatóak az e pohárforma-típushoz tartozó tárgyak, nyilvánvaló bizonyítékkal szolgál a Magyar Református Egyházak javainak tára (lásd: I. kötet /1999/: 272; II. kötet /2000/: 106-107; 155; 175-176; III. kötet /2001/: 16-17; 100; 131-132; 166.), illetve P. Szalay Emőke monográfiája (2001, 114-115; 122; 127; 138-140; 143-145; 147; 154-155; 164-165; 168-171; 174-178; 182-183; 185) a debreceni ötvösségről. 4. A gáborok erdélyi, illetve határon túli gázsó régiségkereskedőktől (esetenként műgyűjtőktől) is vásároltak, illetve vásárolnak béváló ezüsttárgyakat. A határon túli régiségkereskedőkkel való kapcsolattartás két fontosabb módját érdemes elkülönítenünk. Egyrészt az általam ismert ŕomok egy kisebb csoportja terepmunkám idején rendszeres látogatója volt a legismertebb budapesti régiségkereskedéseknek (függetlenül attól, hogy a szóban forgó férfiak Magyarországon vagy Erdélyben folytattak jövedelemszerző tevékenységet). Emellett az utóbbi években két olyan pohár is érkezett a vizsgált etnikai alcsoportba, amelyeket első gábor tulajdonosaik nyugat-európai régiségkereskedésekben vásároltak meg. Másrészt a magyarországi régiségkereskedők gyakran maguk is szerveznek

erdélyi

„gyűjtőutakat”

azért, 128

hogy

Magyarországon

haszonnal

továbbértékesíthető

bútorokat,

dísztárgyakat,

képzőművészeti

alkotásokat

stb.

vásároljanak. E „gyűjtőutak” során az általuk ismert, jómódú gáborokat is felkeresik, akik – tudva ezt – vagy felhajtókként, vagy pedig oly módon próbálnak meg a magyarországi régiségpiac marginális résztvevőivé, illetve haszonélvezőivé válni, hogy maguk is felvásárolnak (és esetenként saját költségükön helyre is állíttatnak) olyan régi bútorokat, dísztárgyakat stb., amelyekről úgy gondolják, hogy számot tarthatnak a gázsó felvásárlók érdeklődésére. Amint azt többször is megfigyelhettem, az utóbbi találkozási helyzetekben a gáborok a magyarországi régiségkereskedőket nemegyszer megpróbálják rávenni arra, hogy következő útjuk alkalmával (titokban) szerezzenek be számukra egy-egy béváló ezüsttárgyat. 5. Végül a gáborok – személyesen vagy nem-roma megbízottak segítségével – esetenként a gázsók által szervezett és lebonyolított magyarországi aukciókon is vásárolnak olyan tárgyakat, amelyek később presztízstárggyá válnak a birtokukban (lásd a később idézett példát). Effajta tárgybeszerzésekre csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor, azután, hogy a román állampolgárok már szabadabban és gyakrabban látogathattak Magyarországra. A gáborok azonban nemcsak (a) az említett gázsó tárgyforrásokkal való személyes kapcsolatfelvétel, illetve (b) middlemanként tevékenykedő gáborok révén juthatnak hozzá béváló, új poharakhoz, hanem (c) más erdélyi roma etnikai alcsoportokhoz tartozó ŕomoktól is vásárolhatnak ilyen tárgyakat. A potenciális presztízstárgyakkal üzletelő nem-gábor roma kereskedők (c) két csoportba sorolhatóak. Az egyik csoportot azoknak a roma etnikai alcsoportoknak a tagjai (c1) alkotják, akik – saját vagyonfogalmuk értelmében – nem tekintik presztízstárgyaknak az általuk közvetített ezüsttárgyakat, és nem sorolják azokat a tárgyi javak fogyasztásának elitregiszterébe. A másik csoportba annak a nem-gábor erdélyi roma etnikai alcsoportnak a tagjai tartoznak (c2), akiket a gáborok – önmagukhoz hasonlóan – poharas cigányok-ként tartanak számon, vagyis olyan romákként, akik rendelkeznek presztízstárgy-státusú ezüstpoharakkal, valamint a köréjük szerveződő presztízstárgy-gazdasággal. Az utóbbi alcsoportra, amelynek tagjai rendszeresen vásárolnak presztízstárgyakat a gáboroktól, és esetenként maguk is adnak el béváló poharakat nekik, a gáborok a cărhar etnonimával utalnak. Terepmunkám során összesen három, a cărharoktól a gáborokhoz került tárgyról szereztem tudomást. Ez a szám elenyésző azoknak a presztízstárgy-tranzakcióknak a 129

számához képest, amelyek során a ’gábor eladó – cărhar vásárló’ résztvevői struktúrával találkozunk. Látva a presztízstárgyak iránti érdeklődésemet, több gábor ismerősöm megkért arra, hogy Magyarországon járva kutassak fel olyan tárgylelőhelyeket (múzeumokat, régiségkereskedéseket, aukciósházakat), ahol megvásárolható béváló poharak találhatóak. E beszélgetésekre kizárólag négyszemközt került sor. A házigazdák, akik esetenként rögtönzött presztízstárgy-rajzok segítségével is megpróbálták érzékeltetni, milyen tárgyat is keresnek voltaképpen, rendszerint kikötötték, hogy más roma nem szerezhet tudomást kérésükről. A diszkréciót az attól való félelem indokolta, hogy az értékes információk esetleg mások birtokába kerülhetnek, ami könnyen meghiusíthatja a tervezett tranzakciót. (A helyzet paradox voltát az adta, hogy bár az efféle kérések elhangzása során minden „megrendelő” ügyelt a titoktartásra, lényegében mindenki gyanította mindenkiről, hogy adandó alkalommal ugyanezzel a kérdéssel fordul majd a hozzá betérő gázsókhoz, legyenek azok akár antropológusok, akár a gáborokkal üzleti kapcsolatban álló erdélyi régiségkereskedők.) Mások nem konkrét tárgylelőhelyek felkutatására, hanem béváló tárgyak fotóit tartalmazó katalógusok, művészettörténeti kiadványok beszerzésére kértek meg. Megjegyzendő, hogy jónéhány gábor ŕom maga is rendelkezik efféle kiadványokból álló kisebb „gyűjteménnyel”, amelyek rendszerint fényképekkel, színes fénymásolatokkal egészülnek ki. Az egyik ilyen fénykép négy olyan pohárról készült, amelyek a Nagyfaluhoz közeli múzeumok egyikének a tulajdonát képezték. A fotó jelenlegi tulajdonosa szerint azt –egy kisebb összeg fejében –apai nagyapja készíttette a múzeum épületének renoválása idején az ott dolgozó munkások egyikével. Több háztartásban is megtalálható például a Szent László és városa (Kolba, 1992) című monográfia, amely ugyancsak több béváló tárgy fotóját tartalmazza. A presztízstárgy-gazdaság iránt érdeklődő gáborok gyakran forgatják ezeket a kiadványokat, és terepmunkám során többször előfordult, hogy a poharak tárgyi tulajdonságait érintő beszélgetéseink során éppen ezeket a katalógusokat és fotókat hívták segítségül, hogy még világosabbá tegyék számomra: a tárgyak mely tulajdonságai számítanak értékesnek saját etnikai alcsoportjukban, és melyek nem. E kiadványok, amelyek nagyobb számban a rendszerváltás és a határok részleges megnyílása után váltak elérhetővé a gáborok számára, nemcsak a gázsó antropológus, de a gáborok esetében is fontos segédeszközei a presztízstárgyakkal kapcsolatos ismeretek elsajátításának, illetve jelentős mértékben megkönnyítik a gázsó régiségpiacon való 130

tájékozódást. E katalógusokra, fénymásolatokra stb. nem utolsó sorban azért van szükség, mert az ezüstpoharak –kulturális definíciójuk szerint –a gáborok között nem olyan tárgyak, amelyeket bármikor bárki szemügyre vehet és kedvére megcsodálhat, hanem sokkal inkább olyan féltve őrzött státusjavak, amelyek tárgy-mivoltukban a gáborok és a hozzájuk betérő gázsók számára egyaránt csak ritkán válnak hozzáférhetőekké. A vizsgált etnikai alcsoport tagjai csak alkalmanként, bizonyos – itt nem tárgyalt – feltételek együttállása esetén „kérhetik elő”, azaz tekinthetik meg egymás presztízstárgyait, ennek következtében nem ritka eset, hogy egy ŕom a saját lokális közösségében található poharak nagy részét sohasem veheti szemügyre, azokról csak a presztízstárgy-diskurzusok résztvevőjeként, hallomásból szerezhet tudomást. Terepmunkám során öt olyan új ezüsttárgy megvásárlását kísérhettem figyelemmel, amelyek előzőleg gázsóknak (4 db), illetve egy nem-gábor roma csoport egyik tagjának (1 db) a tulajdonát képezték. (Emellett több, végül meghiúsult tárgybeszerzési kísérletnek voltam tanúja.) A szóban forgó tárgyak kivétel nélkül poharak voltak. A gázsóktól érkező darabok egy magyarországi műtárgy-árverésen, illetve magyarországi és nyugat-európai gázsó régiségkereskedőkön keresztül jutottak el a gáborokhoz, az értük kifizetett vételárak pedig 3500 és 20 000 euró között mozogtak. Az új tulajdonosok közül négy a pénzben kifejezett nyereség miatt, vagyis azért vásárolt poharat, hogy mielőbb továbbértékesítse azt más gáboroknak, egy ŕom pedig azért, hogy a tárgy később teljes értékű presztízstárggyá váljon saját családjában. (Terepmunkám során azonban nemcsak az említett tárgyak, hanem számos egyéb, az elmúlt évtizedekben a gáborokhoz került béváló pohár „megérkezés-történetét” is dokumentálhattam a hozzájuk kapcsolódó tárgyéletrajzok segítségével.) Miután 2002 január elsejétől a román állampolgárok esetében is megszűnt a schengeni országokba történő beutazást megnehezítő vízumkényszer, már a gáboroknak is lehetőségük nyílt arra, hogy potenciális presztízstárgyak után kutatva személyesen is felkeressék a nyugat-európai régiségkereskedéseket. Az egyik új, továbbértékesítésre szánt tárgyat egy gábor ŕom a franciaországi régiségkereskedések egyikében vette észre. Miután lefényképezte azt mobiltelefonjával, a képet pedig elküldte Romániában tartózkodó apjának, az apa a pohár megvásárlása mellett döntött. (A tárgy vételára megközelítőleg 10 000 eurót tett ki, amelyet a családfő a Western Union segítségével juttatott el fiának.) Egy másik új, kilenc deciliter űrtartalmú poharat az első gábor tulajdonos 2004 nyarán vásárolt 131

meg egy budapesti árverésén, megközelítőleg 900 000 forintért. Mivel az a gábor presztízstárgy-esztétika szerint a legértékesebb pohárforma-típushoz tartozik, aranyozott és gazdagon díszített, a kérdéses tárgyat a tulajdonos saját apai ága identitásszimbólumává szeretné tenni. Habár már birtokában van egy a gáborok körében nagyra becsült, mások által vágyott, és egy kevésbé fontosnak tartott pohár is, az említett új tárgy megvásárlását azért tartotta mégis fontosnak, mert egyetlen fiának három fiúunokája van, fiáról azonban a legtöbb ŕom úgy vélekedik, hogy életvitele és gyakori pénzügyi nehézségei miatt apja halála után aligha lesz majd lehetősége arra, hogy egyedül, önerőből presztízstárgyat vásároljon. A vevő az új poharat – amint azt nyíltan elismerte, lényegében fia helyett – legkisebb fiúunokájának vásárolta meg, abban bízva, hogy azt néhány generáció múlva már róla elnevezett, értéktelített presztízstárgyként fogják emlegetni a romák. A vevő egyik unokája a tranzakciót úgy minősítette: nagyapja „előrelátó, okosan tervez”, mert saját társadalmi presztízse és a birtokában lévő híres pohár miatt az újonnan vásárolt tárgy sem marad sokáig ismeretlen és értéktelen a romák között – „az idő majd hamarosan tesz neki nevet”.

10. GÁZSÓ MŰTÁRGYBÓL ROMA PRESZTÍZSTÁRGY: A TÁRGY ÚJ KULTURÁLIS ÉS TÁRSADALMI IDENTITÁSÁNAK MEGKONSTRUÁLÁSA

132

10.1. REKONTEXTUALIZÁLT TÁRGYAK, (TRANSZ)KULTURÁLIS TÁRGYÉLETRAJZOK

Amint arra Lury felhívja a figyelmet: társadalmi viszonyainkat gyakran különböző tárgyak „megszerzése, használata és cseréje” (Lury, 1996, 19), vagyis a tárgyhasználat médiuma révén fejezzük ki, társadalmi létünk éppen ezért elképzelhetetlen tárgyak nélkül („social lives have things”, Lury, 1996, 10-18). Ugyanakkor a használati kontextusok közötti gyakori helyváltoztatásuk, illetve a hozzájuk társuló ideológiák és gyakorlatok változékonysága miatt a tárgyak is szert tehetnek – átvitt értelemben – egyfajta társadalmi létre, élettörténetre-életrajzra („things have social lives”, Lury, 1996, 18-28; vö. Appadurai, 1986). Az alábbi tanulmány az új tárgyi kultúra kutatásként ismert antropológiai irányzat azon vonulatához tartozik, amelyet – Kopytoff (1986) alapján – életrajzi megközelítésként definiálhatunk (vö. Saunders, 1999, 244). Az ide sorolható írások közös vonása, hogy azok a tárgyak társadalmi jelentőségét „kulturális életrajzuk” (Kopytoff, 1986) kontextusában vizsgálják, olyan folyamatelvű és kontextus-érzékeny szemléletmódot alkalmazva, amely lehetővé teszi a tárgyak és a tárgybefogadó kontextusok közötti bonyolult interakciók (jelentés- és értékkölcsönhatások stb.) beható elemzését. A Kopytoff-i fogalom differenciálására Appadurai (1986, 34) tett kísérletet, elkülönítve valamely konkrét tárgy „kulturális életrajzát” (vö. Callahan, 1999; Holtorf, 2002; Gosden – Marshall, 1999) a tárgyosztályok társadalmi karrierjétől (vö. Saunders, 1999). Amíg az előbbi esetben a vizsgálódás egy konkrét tárgyra, illetve arra a periódusra fókuszál, amely a tárgy előállításának pillanatától a társadalmi használatból történő kivonásig tart, addig az egyes tárgyosztályok – amilyen például a luxuscikk vagy az ereklye – társadalmi karrierjének elemzése átfogóbb perspektívát igényel, amelynek középpontjában

a

tárgyosztályhoz

társított

jelentések

és

használati

módok

alakulástörténetének dokumentálása, illetve értelmezése áll. Az életrajzi megközelítést alkalmazó tanulmányok azonban nemcsak az Appadurai által

javasolt

kategóriák

(konkrét

tárgy-

versus

tárgyosztály-életrajz)

szerint

csoportosíthatóak, hanem annak alapján is, hogy a tárgyak jelentés- és érték-változásai egyetlen kulturális kontextus határai között mennek-e végbe, vagy a kulturális határokon átívelő

helyváltoztatás

tényével

állnak-e

133

összefüggésben.

Az

előbb

említett

tanulmánycsoportba sorolható például Callahan (1999) írása a philadelphiai „Szabadság harang” szingularizálásáról, vagy Hebdige (1988) tanulmánya, amely az olaszországi scooterek

jelentés-változásaival

foglalkozik.

Az

életrajzi

módszert

alkalmazó

tárgyértelmezések másik csoportja olyan jelenségeket vizsgál, amelyek szorosan kapcsolódnak a tárgyak kulturális kontextusok közötti határátlépéseihez. Ezek az elemzések elsősorban arra keresnek magyarázatot, hogy a különböző értékrezsimek (Appadurai, 1986) közötti migrálásuk során a tárgyak, illetve a tárgyhasználat médiumán keresztül megjelenített társadalmi identitások milyen jelentés- és értékváltozásokon mennek keresztül, és hogyan hasznosulnak az új tárgybefogadó kontextus ágenseihez kapcsolódó identitástervek eszközeiként. A transzkulturális tárgyéletrajzok vizsgálata elsősorban az antropológia olyan területeire jellemző, mint a kritikai muzeológia, az aukció-elemzések (vö. Velthuis, 2003, 2005; Geismar 2001; Satov, 1997), a kolonializmushoz kapcsolódó kulturális kontaktusjelenségek vizsgálata (vö. Thomas, 1991) vagy a művészetantropológia (vö. Marcus – Myers, 1995). Az életrajzi módszert alkalmazó kutatók gyakran vizsgálnak olyan jelenségeket, mint a (tárgyi) kultúra árucikké válásának esetei (vö. a souvenir fogalmát a kulturális örökség-turizmus kontextusában értelmező tanulmányokkal /Weil, 2004; Fejős, 2004; Phillips, 1998; Phillips – Steiner, 1999/), a múzeumokban elhelyezett tárgyakkal kapcsolatos tulajdonjogi viták (vö. a kulturális copyright fogalmával /Rowlands, 2004; Brown, 1997; Welsh, 1997; Ziff – Rao, 1997/), vagy vállalkoznak annak a folyamatnak az elemzésére, hogy a terepmunka helyszínéről származó rituális vagy hétköznapi használati tárgyak hogyan definiálódnak újra művészetként/műalkotásokként a nyugati művészet kontextusában (vö. Steiner, 1994). A doktori dolgozat jelen fejezete azt mutatja be, hogy a gáborok hogyan hoznak létre az etnikai alcsoporthatárukon kívülről érkező, korábban gázsó tulajdonban lévő műtárgyak de- és rekontextualizálása révén olyan etnikai identitásszimbólumokat, amelyeket részben épp a tőlük való szimbolikus elhatárolódás kifejezésének az eszközeiként definiálnak. Kissé másként fogalmazva: az alábbi bekezdések célja annak demonstrálása, hogy a presztízstárgyakkal kapcsolatos kulturális fogyasztás (a gáborok között is) olyan médium vagy identitáspolitikai színtér, amely meghatározó szerepet játszik az etnikai identitás, valamint a leszármazáshoz-múlthoz való viszony megkonstruálásában, illetve megjelenítésében. 134

A gázsóktól érkező tárgy az értékrezsimek közötti mozgása során, vagyis mialatt gázsó műtárgyból gábor presztízstárggyá és etnikai identitásszimbólummá válik, a jelentés és az érték aspektusait alapjaiban érintő szimbolikus átalakuláson megy keresztül. A gáborok azért, hogy a „mi” reprezentációiként azonosulhassanak velük, a hozzájuk kerülő poharakat a használatba vétel folyamán szimbolikusan kiüresítik és újraalkotják: eltávolítják attól a jelentés- és értékhorizonttól, amely azok mibenlétét a gázsók között mindaddig meghatározta (dekontextualizáció), és részben új jelentéseket és értékeket társítanak hozzájuk (rekontextualizáció). Másként fogalmazva: a tárgyakat új kulturális (a tárgyi javak fogyasztásának elitregisztere) és társadalmi identitással (etnikai és apai ági identitásszimbólum) látják el. Erre a folyamatra a – Bourdieu-től (1998a, 99-102) kölcsönzött – „szimbolikus alkímia” kifejezéssel utalok45. Megjegyzendő azonban, hogy a szimbolikus újraalkotás során a tárgyak fizikai mivoltukban érintetlenek maradnak, vagyis a gábor tulajdonosok nem alakítják át azokat a saját presztízstárgy-esztétikájukban rögzített értékpreferenciáknak megfelelően: nem vésetnek rájuk általuk különösen kedvelt-keresett díszítményeket, nem pótolják az idővel eltűnő tűzaranyozást stb. Legfeljebb a pohártesten látható kisebb repedések cinezés, illetve más eljárások révén történő javítására vállalkoznak. A tárgy rekontextualizációja és etnicizálása két részfolyamatot foglal magában. Egyrészt a tárgy tárgyi tulajdonságainak részleges újraosztályozását egy kifejezetten a gáborokra jellemző presztízstárgy-esztétika alapján. Másrészt a tárgy integrálását az etnikai alcsoport történelmébe, vagyis gábor társadalmi karrierjének-emlékezetének kialakítását. Az etnikus történelembe integrálás az alábbi eljárások révén megy végbe: a ŕomano tulajdonnévadás, a tárgy roma tulajdonosokból álló genealógiájának-pedigréjének a megalkotása, valamint a tárgytörténeti karakter meghatározása révén. (Amíg ŕomano tulajdonnévvel és genealógiával valamennyi teljes értékű gábor presztízstárgy rendelkezik, a tárgytörténeti karakterre utaló állandó jelzők csak bizonyos poharakhoz és kannákhoz kapcsolódnak.) Az, hogy az etnikai alcsoport-határon túlról érkező tárgy saját gábor társadalmi karrierre és emlékezetre tegyen szert, időigényes folyamat. A gázsóktól történő megvásárlás és a teljes értékű presztízstárggyá válás között éppen ezért egy olyan periódus található, amelyet a tárgyidentitás-váltás – fokozatos értéktelítődéssel jellemezhető – 45 A tárgy-klasszifikáció elveivel és a „tárgyi kód” fogalmával kapcsolatban lásd: Verebélyi 2005a 188-198; 2005b 157-160. 135

liminális fázisaként definiálhatunk. Olyan időszakként, amikor a tárgynak tulajdonított társadalmi, illetve kulturális identitás a gáborok értelmezése szerint még ambivalensnek minősül: a tárgy már nem egészen gázsó műtárgy, de még nem is teljes értékű gábor presztízstárgy,

illetve

etnikai

identitásszimbólum.

Ezért

bármennyire

vonzó

tulajdonságokkal rendelkezzen is egy gázsóktól újonnan vett, béváló pohár, a gáborok által neki tulajdonított érték a már teljes értékű presztízstárgyakéhoz viszonyítva a liminális fázis folyamán rendszerint csekély marad (a liminalitás legelején lényegében alig különbözik a tárgyért kifizetett gázsó műtárgypiaci vételártól). Az új tárgy beszerzését kísérő presztízs-következmények esetében hasonló jelenség figyelhető meg: a gázsó forrásokra támaszkodó tárgyvásárlást ugyanis nem kíséri számottevő társadalmi elismerés vagy hírnévgyarapodás. Sőt, e tranzakciókhoz gyakran inkább egyfajta szégyenérzet társul, mivel a vásárló annak köszönhetően, hogy nem a már régóta gábor tulajdonban lévő, ismert és keresett, jóval drágábban megszerezhető presztízstárgyak megszerzésére vállalkozott, egyértelmű jelét adta annak, hogy csupán szerény pénzügyi forrásokkal rendelkezik. Ezért a gázsóktól vásárolt pohár első roma tulajdonosa – az anyagi helyzetével kapcsolatos inzultusoktól tartva – rendszerint igyekszik elkerülni azt, hogy a vásárlás ténye a nyilvános társadalmi összejöveteleken zajló beszélgetések témájává váljon. A romaniban a liminalitás állapotában lévő tárgyakra a gáborok a „njevo taxtaj” ’új pohár’ kifejezéssel utalnak. Az új jelző ebben az esetben nem a tárgy készítésének idejére utal, hanem arra, hogy a tárgy még gábor társadalmi karrierje legelején jár, még „nem volt forgalomban” a kérdéses etnikai alcsoportban. Az etnikus történelembe ágyazottság kialakulására és az ezzel együtt járó, a liminális fázis folyamán lezajló értéktelítődésre a gáborok gyakran azzal a metaforával utalnak, hogy a tárgy „megöregszik”, „megavasodik” a roma tulajdonosok birtokában. Az etnikus történelemmel való összefonódás szinonimái továbbá az olyan szófordulatok, mint a „törzs pohár”, illetve a „törzsökös pohár”, ahol a törzs, törzsökös azt fejezik ki, hogy a tárgy már egy ideje a gábor etnikai alcsoport tagjai között forog. Habár, amint azt láttuk, a gázsóktól megvásárolt poharak tárgyi tulajdonságaikat tekintve befejezett, „készen talált” tárgyak, a gábor presztízstárgy-definíció következtében mégis csupán az identitásszimbólum-alkotás „nyersanyagainak”, olyan „félkész” kulturális javaknak minősülnek, amelyek további jelentős szimbolikus „megmunkálásra” szorulnak. 136

Ez a szimbolikus újraalkotás nemcsak a gázsóktól vásárolt, de a cărharoktól érkező új tárgyak esetében is végbemegy, annak ellenére, hogy ezek a tárgyak már rendelkeznek saját, egyedi roma társadalmi karrierrel. A gáborok ugyanis a nem-gábor roma etnikai alcsoportokhoz kapcsolódó társadalmi karriert sem tekintik értékforrásnak, ugyanúgy, ahogyan a tárgyak gázsó pedigréjét sem, vagyis az előbbi poharak is történelem nélkülinek, olyan tárgyaknak minősülnek, amelyeknek nincs „sem apjuk, sem anyjuk”.

10.2. A GÁZSÓKTÓL VÁSÁROLT TÁRGY DEKONTEXTUALIZÁLÁSA: AZ

ÁRUCIKK-FÉTISIZMUS MINT KIÜRESÍTŐ

GYAKORLAT

Miért van szükség a jelentés- és érték-újraalkotás „szimbolikus alkímiájára” a gázsóktól vásárolt tárgyak esetében? Miért nem válnak ezek a poharak a birtokba vétel után azonnal teljes értékű gábor presztízstárgyakká és etnikai identitásszimbólumokká? Vegyük figyelembe, hogy a tárgyhasználat és a tárgyakkal kapcsolatos jelentéstulajdonítás gyakran válik az identitás-reprezentáció eszközévé, a tárgyhasználók társadalmi

viszonyainak

tárgyértelmezéseiben

médiumává.

felfedezhető

A

korábbi

hasonlóságok

és

és

a

jelenlegi

különbségek

tulajdonosok gyakran

nem

véletlenszerűen kialakuló jelenségek, hanem olyan indirekt identitás-üzenetek, amelyek a jelenlegi tulajdonos önmagáról, illetve a korábbi tulajdonosokhoz való viszonyáról kialakított elképzeléseivel állnak szorosabb kapcsolatban. Másként fogalmazva: amikor az új tulajdonos (legyen szó akár egy egyénről, akár egy csoportról) eldönti, hogy a tárgy/tárgytípus társadalmi karrierjének korábbi fázisához tartozó, az őt megelőző tárgyhasználó(k) sajátjának tekintett értékasszociációk és jelentések közül mit őrizzen meg, illetve mit hagyjon figyelmen kívül a továbbiakban, az identitáspolitika gyakorlatához kapcsolódó tudatos (érték)szelekciót hajt végre. Vagyis: a tárgyhasználat nyelvén saját identitásával, társadalmi viszonyaival kapcsolatos kijelentéseket fogalmaz meg. A korábbi tárgyhasználó(k) „szimbolikus örökségéhez”: a tárgyhoz/tárgytípushoz eddig társuló jelentésekhez és értékekhez való viszony két attitűd változó arányú „elegyeként” jellemezhető. A tárgy/tárgytípus korábbi definícióját és társadalmi karrierjét érintő szelekció gyakori szervezőelve a folyamatosság-keresés, amely arra hivatott, hogy az új tárgyhasználati kontextusban is biztosítsa a korábbi tárgyhasználó(k) virtuális137

mnemonikus jelenlétét. Az új tárgytulajdonos személy vagy csoport ennek érdekében megőrizhet

olyan

tárgyhasználati

módokat,

jelentéselemeket,

értékasszociációkat,

amelyeket a korábbi tulajdonos sajátjának, indexikus reprezentációjának tekint. A tárgyhasználat ebben az esetben olyan mnemonikus gyakorlat, amelyben a korábbi tárgyhasználó(k) virtuális jelenléte hozzájárul a jelenlegi tárgyhasználó(k) pozitív énképének újratermeléséhez. A folyamatosság-keresés mellett a birtokba vett tárgy/tárgytípus korábbi társadalmi karrierjével kapcsolatos válogatásra a tudatos elhatárolódás törekvése is jellemző lehet. Különösen igaz ez az olyan identitásszimbólumok esetében, amelyek korábban éppen annak a csoportnak a tulajdonát képezték, amellyel szemben az új tulajdonos definiálni kénytelen önmagát. A gábor ezüstpoharak esetében éppen ez a helyzet: az egykor gázsó tulajdonban lévő tárgyak megvásárlása és szimbolikus újraalkotása révén a gáborok etnikai identitásszimbólumokat hoznak létre, amelyek részben épp a gázsóktól való szimbolikus elkülönülés kifejezésére szolgálnak. Vizsgáljuk meg röviden, hogy melyek a gázsó eladótól a roma vevőhöz kerülő tárgy azon tulajdonságai, amelyek a gázsók szemében rendszerint értékforrásnak minősülnek. Ide sorolhatóak a tárgy gázsó társadalmi karrierjének olyan elemei, mint a tárgykészítő mester személye, szakmai presztízse, a tárgykészítés helye és ideje, vagy a gázsó megrendelőre, illetve a korábbi gázsó tulajdonosokra vonatkozó adatok. (Lásd a múzeumok és aukciósházak katalógusait.) További potenciális értékforrások a tárgy anyagával, formájával, felületdíszítő eljárásaival kapcsolatos olyan nagyra becsült tulajdonságok, mint a ritkaság, az egyediség vagy a munkaigényesség. A gáborokhoz érkező poharak tehát nem történelem nélküli tárgyak, hanem jelentésteliek és értéktelítettek (vö. Weiner, 1994), hiszen a gázsók által megalkotott értékek és jelentések sora kapcsolódik hozzájuk, amelyekről a gáborok is rendelkeznek több-kevesebb ismerettel. Ahhoz, hogy gábor etnikai identitásszimbólumokká, vagyis részben épp a gázsóktól való szimbolikus elhatárolódás eszközeivé válhassanak, szükség van e tárgyak szimbolikus kiüresítésére, vagyis az azokat a korábbi gázsó használati kontextushoz fűző jelentések és értékasszociációk többségének az „eltávolítására”46. Hogyan megy végbe a dekontextualizálás, a kiüresítés folyamata? Mi történik a tárgy transzkulturális életrajzának gázsó szakaszával, valamint az olyan gázsó 46 Vö. McCracken (1986) kiüresítő rítus („divestment ritual”) fogalmával. 138

értékforrásokkal, mint a tárgykészítő mester vagy a korábbi tulajdonosok presztízse, azután, hogy a tárgy az első roma tulajdonos birtokába került? Hogyan jellemezhető a gáboroknak a gázsóktól vásárolt új tárgyhoz való viszonya? Ez az attitűd leginkább a felejtés, a korábbi társadalmi karrier iránti szinte teljes érdektelenség és közöny fogalmaival írható le. A gáborok nem keresik fel poharaikkal a közelükben

élő

galéria-tulajdonosokat,

ötvösmestereket,

műgyűjtőket

vagy

muzeológusokat pusztán azért, hogy segítségükkel megfejthessék a tárgyakon látható mesterjegyeket, és ezáltal fényt derítsenek a valamikori készítő kilétére, vagy a tárgy gázsó előéletének egyéb mozzanataira. Nem töltenek el órákat a könyvtárakban vagy a levéltárakban presztízstárgyaik gázsó történetét kutatva, és nem tesznek erőfeszítéseket azért, hogy elmélyüljenek az ötvösség történetével foglalkozó szakirodalomban vagy a korabeli mesterek által használt mintakönyvekben. Annak ellenére, hogy sok ŕom számára nem okozna pénzügyi nehézséget, hogy ezekkel a feladatokkal gázsó szakértőket bízzon meg, egyiküknek sem jut eszébe, hogy a pénzét ilyen dolgokra költse.47 A tárgy gázsó társadalmi karrierje ugyanis nem része annak a jelentés- és értékhorizontnak, amely alapján a gázsóktól vásárolt tárgy a gáborok között idővel új jelentést és pozícionális értéket kap. A két tárgyhasználó csoport a transzkulturális tárgyéletrajz más-más fázisával identifikálódik: a gázsók azt a periódust definiálják értékforrásként, amíg a tulajdonosok gázsók, a gáborok pedig azt, amíg a tulajdonosok gáborok voltak. A korábbi gázsó tárgybirtokosok és mesterek a gáborok számára így csupán olyan arctalan-homogén csoportot alkotnak, amelynek tagjai jórészt a saját világukon és társadalmi emlékezetükön kívül helyezkednek el, éppen ezért kilétük aprólékos számon tartása vagy felelevenítése a roma presztízstárgy-tulajdonos esetében nem kecsegtet hírértékkel, társadalmi elismeréssel. A ’gábor vevő-gábor eladó’ közötti áralkuk esetében ugyanezzel a tendenciával találkozunk: a poharak gázsó történelembe ágyazottsága a tranzakcióban résztvevők számára egyáltalán nem minősül értékforrásnak (voltaképpen említésre sem kerül), ahogyan a résztvevők a tárgyi tulajdonságokkal 47 Annak a kijelentésnek, hogy a gáborok nem érdeklődnek presztízstárgyaik gázsó előélete iránt, csak látszólag mond ellent az a korábban említett tény, hogy számos háztartásban találkozhatunk olyan könyvekkel, katalógusokkal stb, amelyekben béváló ezüstpoharak fotói láthatóak. Amint arra már utaltam, e kiadványok jelenlétét tévedés lenne a gázsó társadalmi karrier iránti érdeklődés jelenként értelmeznünk, mivel azokat a gáborok elsősorban arra használják, hogy ily módon is gyarapítsák a béváló tárgyak formavilágával kapcsolatos ismereteiket. 139

kapcsolatos gázsó értékpreferenciák többségét sem veszik figyelembe. Mindezeket a romák a saját presztízstárgy-definíciójuk részét képező jelentésekkel és értékekkel helyettesítik. Ha a korábbi gázsó tulajdonosok kilétének felkutatásától és emlékezetben tartásától semmiféle presztízshozam nem várható, miért áldozna erre időt és pénzt egy gábor pohár-tulajdonos? Megjegyzendő, hogy az interetnikus találkozási helyzetek egy típusa esetében: a gázsókkal folytatott kommunikáció során a gáborok gyakran épp arra törekednek, hogy felhívják beszélgetőtársaik figyelmét presztízstárgyaik gázsó „eredetére”. Ilyenkor többnyire azt hangsúlyozzák, hogy poharaik egykor „a bárók és a grófok”, vagyis az erdélyi gázsó arisztokrácia tulajdonát képezték, azaz kísérletet tesznek a transzkulturális tárgyéletrajz különböző fázisai közötti kontinuitás ideiglenes „kiépítésére”48. (A kontinuitás-keresés törekvése kizárólag erre a mozzanatra korlátozódik.) „Hát ez már ősi dolog. Ez a taxtajok elsőbben a királyoknak vót, a báróknak, a grófok avval ittak. (…) Sah angle barovonen, le împărătănen, hát a muziba is látni. (…) Sah le ol taxtaj dinti anglal sah le împăratonen, le grofonen, le barovonen. The sah le la kustikasa. Ande źebe phiranah le.” „(...) kerîlisejlé ol taxta... kerîlisejlé k’ ol grofi. Dekathar o grofi kerîlisejle ko împărăcî. Ko împărăcî apoj kerîlisejlé k’ ol manuša. The apoj kade kerîlisejlé ke amaŕă ŕoma. Ame dălmutane ŕoma sam, Péter. Ame dălmutane ŕoma, de panź šăla mile bărš.” „Ezek a báró poharak. Ezek a kettős poharak. O kuštikasa. A grófok, s a báróknak. S aztán örököltek az egyháznál, a református egyháznál használták eztet.” A gáborok szerint ugyanis annak megemlítése, hogy e tárgyak egykor gázsó státusszimbólumok voltak, kedvezőbb színben tűnteti fel őket gázsó beszélgetőtársaik előtt, mivel így hatékonyabban demonstrálhatják vagyonosságukat, mintha azokra a körükben közismert egykori gábor tulajdonosokra hivatkoznának, akikről a gázsók többsége még sohasem hallott.49 Esetünkben tehát a korábbi tárgyhasználó csoport „szimbolikus örökségéhez” való viszonyra a kontinuitás-keresés és az elhatárolódás attitűdjei közül az utóbbi dominanciája a jellemző, ami elsősorban a tárgy gáborok által létrehozott, új kulturális és társadalmi identitására vezethető vissza. A tárgy gázsó előéletével kapcsolatos érdektelenség azonban nem egyenlő az 48 Presztízstárgyaikra ilyenkor gyakran utalnak a „báró poharak” kifejezéssel. 49 A gáborok a gázsókkal folytatott beszélgetéseik során előszeretettel utalnak saját etnikai alcsoportjukra úgy, mint az „erdélyi romák arisztokráciájára”. 140

öntudatlan felejtéssel, vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy az új jelentéselemek önkéntelenül is kiszorítják a régieket. A felejtés esetükben tudatos és tervszerű tevékenység, amely épp jelentéskioltó jellege révén tesz szert konstitutív, a jelentésalkotást elősegítő karakterre. E kreatív-konstitutív karakter lényege az, hogy a szelektív (etnicizált) felejtés felgyorsítja azoknak a gázsó jelentéselemeknek és értékasszociációknak az eltávolítását-marginalizálódását, amelyek az új tulajdonosok tárggyal való identifikációját megzavarhatnák. Vagyis elősegíti a tárgy szimbolikus kiüresítését (vö. Forty, 1999). Amint arra Weiss is felhívja a figyelmet: a felejtés gyakran „nem pusztán az információk emlékezetben tartására irányuló meghiúsult kísérlet, vagy az új tudásformák létrejöttének akaratlan következménye. A felejtés bizonyos esetekben sokkal inkább szándékos és céltudatos eltávolító kísérletként értelmezhető, amely meghatározó jelentőségre tehet szert a társadalmi jelentések és viszonyok újjászervezése és újraértékelése során” (Weiss, 1997, 164). A gázsóktól érkező tárgy társadalmi karrierjéhez való viszony esetében értelmezésem szerint éppen ez a helyzet. A gáborok akkor, amikor a szimbolikus kiüresítéshez folyamodnak oly módon, hogy a tárgy gázsó társadalmi karrierjét lényegtelennek és érdektelennek minősítik, figyelmüket pedig szinte kizárólag a tárgyi tulajdonságokra összpontosítják, olyan stratégiát alkalmaznak, amely a legpontosabban a Marx nevéhez fűződő „árucikkfétisizmus” (Marx, 1978, 74-85) egy megjelenési formájaként írható le. Az árucikkfétisizmus fogalmát Marx a kortárs közgazdászok azon csoportjának címzett kritikaként dolgozta ki, akik – véleménye szerint helytelenül – túl nagy jelentőséget tulajdonítottak a csereértéknek, vagyis az árucikkek értékét elsősorban azok egymáshoz való viszonyából, és nem az előállításukhoz szükséges munkamennyiségből, illetve az előállítás folyamatához kapcsolódó emberi viszonyokból eredeztették (vö. Dant, 1999, 45; Slater, 1997, 111-112; Lury, 1996, 40-42). Az árucikk-fétisizmus – Marx értelmezése szerint – az érték reprezentálásának egy félrevezető, megtévesztő módja (Slater, 1997, 114)50. A gáborok ugyancsak az értékreprezentáció egy sajátos módjához folyamodnak az 50 Marx terminusát érdemes összevetnünk Sahlins (1976, 176-178) „modern totemizmus”ról szóló értelmezésével, amelyben a modern fogyasztói kultúra azon vonását, hogy a fogyasztó a társadalmi és kulturális határokat gyakran az árucikkekhez való viszony (a közülük való választás) révén jeleníti meg és termeli újra, a totemizmushoz hasonlította. A különbség Sahlins értelmezése szerint abban áll, hogy az állat- és növényfajok mint totemek helyét idővel az árucikkek bizonyos típusai foglalták el. Az árucikk-fétisizmus marxi fogalmának a modern fogyasztói kultúra kontextusában történő újraértelmezését lásd még: Baudrillard, 1981, 88-101. 141

általuk megvásárolt ezüsttárgyakkal kapcsolatban, azzal a különbséggel, hogy itt nem beszélhetünk megtévesztettségről, sokkal inkább tudatos (érték)szelekcióról. Esetükben a tárgyi tulajdonságok dominanciája és a gázsó társadalmi karrier ezzel párhuzamos eljelentéktelenítése

az,

ami

egyfajta

alkotó-konstitutív

„árucikk-fetisizmusként”

értelmezhető. Ahogyan a marxi definíció értelmében a fogyasztó az árucikk csereértékét elsősorban magából az árucikkből, illetve az árucikkek egymáshoz való viszonyából eredezteti, és ezáltal „elfedi” az előállításhoz szükséges munka és társadalmi viszonyok jelentőségét, ugyanúgy a gáborok is – csakhogy tudatosan! – elsősorban a tárgyi tulajdonságokra, az „árucikk-formára” (Dant, 1999, 45) fókuszálnak akkor, amikor kiválasztják a gázsó tulajdonban lévő tárgyak közül azokat, amelyek megfelelnek a saját presztízstárgy-fogalmukban rögzített előfeltételeknek. Ahogyan a marxi fogyasztó „elhanyagolja” az előállítás folyamatát (a készítő személyét, az általa befektetett munkamennyiséget stb.), ugyanúgy a gáborok sem mutatnak különösebb érdeklődést aziránt, hogy az ezüsttárgyak készítőinek vagy a korábbi gázsó tulajdonosoknak a nyomára bukkanjanak, így marginalizálva azokat az értékasszociációkat és jelentéseket, amelyek az új tárgyat eddig a gázsó értelmezői közösséghez kapcsolták. A szimbolikus kiüresítés folyamatát úgy is értelmezhetjük, mint a poharak mibenlétével kapcsolatos, a két tárgyértelmező csoport közötti értékkoherencia (Appadurai, 1986) minimalizálására irányuló kísérletet. A jelentős értékkoherencia fennállása, vagyis a poharak gázsó és gábor definíciója közötti számottevő hasonlóság nyilvánvalóan problematikussá tenné a romák azon törekvését, hogy a részben a gázsókkal „szemben” definiált identitásukat épp e tőlük vásárolt tárgyak segítségével jelenítsék meg. A poharak ugyanis etnikai identitásszimbólumokként a különbség megjelenítésére és újratermelésére, és nem a két csoport közötti társadalmi közelség kifejezésére hivatottak. A gáborok által birtokba vett tárgyakhoz társuló gázsó jelentések „leválasztására”, a tárgy szimbolikus kiüresítésére további példával szolgál a lakóházak esete (vö. McCracken, 1986, 80). A gáborok ugyanis, ha ezt megengedhetik maguknak, szinte sohasem hagyják érintetlenül a gázsóktól megvásárolt falusi házakat, hanem átalakítják azokat saját igényeiknek megfelelően. Ez egyrészt a konyha területének megnövelését vagy új konyha kialakítását jelenti, mivel ez a helyiség a társasági élet központi színtere, annak hiányában vagy alkalmatlansága esetén pedig a vendéglátás problematikussá, nehézkessé válhat. Másrészt a ház szimbolikus kiüresítésének a fürdőszoba teljes felújítása 142

(újracsempézése stb.), berendezéseinek cseréje is gyakori technikája. Ez utóbbi gyakorlat oka az, hogy a gáborok – saját testképükből kiindulva, ami ugyancsak hangsúlyos eszköze a gázsóktól való elkülönülésnek (vö. Berta, 2005a) − aggályosnak és esetenként fenyegetőnek érzik a gázsók testhez, tisztálkodáshoz való viszonyát, mivel a gázsók nem választják el hozzájuk hasonló gondossággal a test tiszta, illetve tisztátalannak minősülő részeit, így nemcsak saját testük tisztasága, de az annak tisztántartására szolgáló helyiségé is kétséges a gáborok számára. A ház átépítés, felújítás révén történő szimbolikus kiüresítésének – akárcsak a poharak esetében − a deetnicizálás, vagyis a gázsókra emlékeztető (tárgyiasult) jelek eltüntetése az elsődleges célja.

10.3. A TÁRGY GÁBOROK ÁLTALI REKONTEXTUALIZÁLÁSA 10.3.1. A

GÁZSÓ

MŰTÁRGY

TÁRGYI

TULAJDONSÁGAIT

ÉRINTŐ

REKLASSZIFIKÁCIÓ:

A

GÁBOR

PRESZTÍZSTÁRGY-ESZTÉTIKA

Láttuk, hogy a gázsóktól megvásárolt poharak és kannák a tárgyi tulajdonságok szempontjából „befejezett, készen talált tárgyakként” kerülnek az első roma tulajdonos birtokába. Az azonban, hogy a romák nem törekednek a tárgyi tulajdonságok megváltoztatására, nem jelenti egyben azt is, hogy az azokhoz kapcsolódó gázsó jelentéseket és értékeket is automatikusan a sajátjuknak tekintenék. A helyzet az, hogy a tárgyi tulajdonságokkal kapcsolatos gázsó értékpreferenciák többségét jelentős mértékben átalakítják, oly módon, hogy újraosztályozzák azokat saját presztízstárgy-esztétikájuk alapján. Az említett újraosztályozás lényegében már akkor megtörténik, amikor a ŕom vásárló kiválasztja a poharat a gázsó tulajdonban lévő tárgyak közül, azzal a céllal, hogy az később teljes értékű presztízstárggyá, etnikai identitásszimbólummá váljon családja birtokában. A kiválasztás maga a formai tulajdonságokra fókuszáló újraosztályozás aktusa, ami

rendszerint

nem

időigényes

folyamat:

a

tárgy

„hozott”,

„készen

talált”

tulajdonságainak a minősítése során, percek alatt lezajlik. A presztízstárgy-esztétika egyrészt arra vonatkozó íratlan egyezményeket tartalmaz, hogy a) milyen tárgyi tulajdonságokkal kell feltétlenül rendelkeznie egy gázsóktól érkező ezüsttárgynak ahhoz, hogy idővel teljes értékű presztízstárggyá, etnikai identitás143

szimbólummá válhasson. Ezek a tulajdonságok a presztízstárggyá válás – korábban már említett – elengedhetetlen tárgyi előfeltételei. b) A presztízstárgy-esztétika ugyanakkor arra vonatkozóan is tartalmaz információkat, hogy a béváló poharak milyen további, a presztízstárgy-definícióban

rögzített

előfeltételektől

független,

értéknövelő

tárgyi

tulajdonságokkal rendelkezhetnek. Mivel a gábor presztízstárgy-definícióról korábban már részletesen esett szó, a következő bekezdésekben néhány olyan tárgyi tulajdonság bemutatására szorítkozom, amelyek a b) ponthoz sorolhatóak. Annak köszönhetően, hogy a presztízstárgy-birtoklás – az esetek túlnyomó többségében – a gazdasági prosperitás és a jómód szimbóluma, a gáborok a poharak és kannák esetében azokat a díszítőelemeket részesítik előnyben, amelyekhez az elittudat és a tiszteletreméltóság fogalmai kapcsolódnak. Másként fogalmazva: azokat a díszítményeket tekintik keresettnek, amelyek saját presztízstárgy-definíciójukkal, a különbség-kiválóság reprezentálásának igényével összhangban álló asszociációkat hívnak elő a presztízstárgygazdaság többi résztvevőjében. Különösen keresett díszítmények például az idős, koronás férfialakok vagy férfiportrék (akiket a gáborok előszeretettel definiálnak királyokként vagy fejedelmekként51), a katonákat ábrázoló díszítmények, illetve az oroszlán- vagy lóábrázolások. Lásd például az alábbi tárgyleírást: „…hát nekem olyan poharam vót, ami nem vót a hét faluba (értsd: az egész világon – B.P.)! (…) Eladtam. (…) Babos vót. Fejül vót három király, szobor, ki vót belől kalapálva. Arannyal vót futtatva. Középen megint három állat, akkor le alul megint. Az nehéz (értsd: nagyon értékes – B.P.) vót, az én poharam. Kuštikasa.” Ezek – beszélgetőtársaim egybehangzó véleménye szerint – a státusreprezentáció hasznos eszközei, mivel a tulajdonos a velük kapcsolatos metaforikus kijelentések megfogalmazása révén anélkül irányíthatja rá a hallgatóság figyelmét saját vagyonosságára és társadalmi presztízsére, hogy direkt módon „dicsérné” önmagát, vagyis anélkül, hogy nyíltan szembefordulna a gábor személyfogalom részét képező, a politikai önreprezentáció 51 Péter, az egyik nagyfalusi ŕom fia, amikor egy olyan árverési katalógust lapoztunk át közösen, amelyben egy három koronás férfiportréval díszített, gazdagon aranyozott, béváló talpas pohár is szerepelt, a fotót először megpillantva a csodálkozástól elcsukló hangon így kiáltott fel: „Impărato-j opral pre le?! Dav bule miŕa bax, te dav la bule miŕa bax!!” Vagyis: „Egy fejedelem van rajta felül?! Basszam meg a szerencsémet, hogy basszam meg a szerencsémet!!”. Az ámulat és a vágyakozás egyértelmű jeleként értelmezhető, ehhez hasonló érzelmi megnyilvánulásoknak gyakran lehettem tanúja az olyan fényképek megtekintése során, amelyek egy-egy formai szempontból különösen értékesnek tekintett tárgyat örökítettek meg. 144

során áltanosan elvárt szerénység követelményével. (Például: „Ezt a problémát az oroszlánom hátára szökve könnyen meg tudom oldani!”. Vagyis: az adott probléma megoldása a beszélő számára, aki egy olyan pohár tulajdonosa, amelyen egy oroszlán látható, vagyonosságának köszönhetően nem okoz majd nehézséget.) Másrészt a presztízstárgy-díszítményeket felhasználó metaforikus kijelentések (példázatok, axiómák stb.) alkalmasak arra, hogy a tulajdonos saját riválisainak címzett olyan burkolt státusüzeneteket fogalmazzon meg a nyilvános férfitársalgás során, amelyekért – az indirektségnek köszönhetően – közvetlenül nem vonható felelősségre. Az uralkodóportrék mint díszítőelemek keresettségét egy másik gyakorlat: a sérült szájperem javításának egy elterjedt módja is alátámasztja. A gáborok ugyanis abban az esetben, ha egy pohár szájpereme nemcsak elreped, hanem hiányossá is válik, a rést gyakran úgy „rejtik el”, hogy a szájperem belsejére – többnyire saját kezűleg készített rézvagy ezüstszegekkel – rézlemezt erősítenek, kívülről pedig egy Ferenc József-portrét ábrázoló ezüstpénzt helyeznek fel a pohártestre úgy, hogy az érme peremét elvékonyítják, ami így szinte belesimul a pohártestbe. Az egyik ilyen tárgyon a javítást végző ŕom, akit 1996-ban bekövetkezett haláláig a legtekintélyesebb személyek közé soroltak a Nagyfalut körülvevő mikrorégióban, és aki hosszú ideig a tárgy tulajdonosa is volt, az ezüstpénz fölé egy félkörív alakú, ezüstből készült babérkoszorút is felerősített. Habár az általa használt rézlemezt többen is ormótlannak, magát a kivitelezést pedig ügyetlennek minősítették (részben azért, mert a rézlemezt indokolatlanul sok, szám szerint tizenhat rézszeggel rögzítette), a tárgy örököse – saját fia – mégis következetesen elutasította az arra irányuló javaslatokat, hogy az apja által felhelyezett rézlemezt egy szebb, kevésbé feltűnő rézlemezre cseréljék ki. Saját – és néhány, vele rokonságban álló más ŕom – véleménye szerint ugyanis az a tény, hogy a pohár magán viseli a korábbi tekintélyes tulajdonos keze nyomát, a rézlemez ormótlansága ellenére is inkább megnövelte, sem mint csökkentette a tárgy értékét a gáborok között. A javítást az utóbb említett ŕomok a tárgy gábor társadalmi karrierjének, azon belül a korábbi tulajdonos emlékének az objektifikációjaként, olyan értékforrásként értelmezték, amelynek jelentősége túlnő a házilagos javításból fakadó értékcsökkenésén. Az a gyakorlat, hogy a sérült szájperemet gyakran Ferenc Józsefet ábrázoló ezüstérmék segítségével állítják helyre, kifejezetten összhangban áll a poharak kulturális definíciójával: presztízstárgy- és státusszimbólum-jellegükkel. A díszítmények egy másik csoportja azért minősül értékesnek a gáborok között, mert 145

– értelmezésük szerint – bizonyítékul szolgál a tárgy korára vonatkozóan. Amint arra már utaltam, a „régiség”, az „antik” jelleg hangsúlyos értékszempont, nem utolsó sorban azért, mert az a poharak esetében nagyra becsült ritkaság egyik lehetséges forrása. (Ennek köszönhetően a presztízstárgyakkal kapcsolatos kormegállapítás során gyakran alkalmazott stratégia a historizálás – ahogyan az a később idézett kommentárokból is kiderül.) Beszélgetőtársaim azt, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a poharak történelembe ágyazottságának, gyakran oly módon fejezték ki, hogy saját etnikai alcsoportjukat a gázsó múzeumokhoz hasonlították: „Ame kăse sam, sar ol muzeumure”! („Mi olyanok vagyunk, mint a múzeumok!”). Éppen ezért, mivel azokat a „régmúlt” indexikus reprezentációinak tekintik, keresettek körükben a pohártesten látható olyan díszítmények, amelyek pontos azonosítása nehézségekbe ütközik vagy egyenesen megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Ide sorolhatóak például az olyan motívumok, mint az unikornis, a griffmadár, vagy a gáborok által

sárkányként

(dragono)

azonosított

állat-ábrázolások

csoportja.

Ezekre

a

díszítményekre a presztízstárgy-diskurzusban a kimagyarázhatatlan állatok gyűjtőnév utal, a kimagyarázhatatlanság okát pedig a gáborok gyakran abban jelölik meg, hogy a tárgyon látható lények „már régen kihaltak”, és nem maradt fenn róluk olyan írott emlék, amely alapján kilétük pontosabban meghatározható lenne. Pista szerint „azok az igazán jó poharak, hogy olyan állatok vannak rajtuk, amiket nem tudunk kimagyarázni. (…) Az az értékes, amelyiken ilyen kucifántos (állat látható - B.P.), hogy nem lehet megmondani, hogy mi”. Zoltán pedig úgy érvelt, hogy „kimondhatatlan állotok vannak (…) a poharakon. Egy-egy esetbe. (…) mer vannak ilyen állotok a poharakra, hogy ez felismerhetetlen, nem tudom, hogy mi a neve. (…) …van ilyen a tesvéremnek, az a pohar, hogy van olyan állatok rajta, hogy fel nem lehet ismerni, hogy milyen állotok. (…) Azok értékesek. (…) …ezek nem mostani poharak, tudják (…) az Úr Jézus előtt vótak készítve ezek a poharak”. Tamás az általa 1996-ban eladott poháron látható állatok egyikét ugyancsak kimagyarázhatatlanként jellemezte: „Há vót olyan (állat a poháron – B.P.), hogy nem lehetett ismerni, hogy milyen. Se ló, se a… a szájából jött, mint a virág. Lába vót, mint a lónak, de mintha gyöngyvirágot szórt vóna. …szája nem vót, csak a nyaka, és akkor úgy jött ki az a virág. Úgyhogy állat vót, de ismeretlen. (…) Ősi.” A gáborok emellett elkülönítik a díszítmények egy olyan csoportját, amelyek nem csupán alkalmatlanok a tulajdonos pozitív politikai önreprezentációjának támogatására, de 146

az általuk előhívott „negatív” asszociációk miatt kézenfekvő lehetőséget kínálnak a mindenkori riválisoknak arra, hogy a tárgy „leblamálásán” (tele blamalil), szimbolikus leértékelésén keresztül inzultálják, kényelmetlen helyzetbe hozzák a tulajdonost. E díszítmények közös vonása, hogy a hozzájuk társuló asszociációk és a gábor presztízstárgy-definíció közötti viszonyra nem a harmónia, hanem sokkal inkább a disszonancia a jellemző. Ide sorolható például a béka (źamba) vagy a kígyó (sap), amelyek a morálisan stigmatizált čoxajimo, vagyis – meglehetősen leegyszerűsítve – a rontás52 fogalmához kapcsolódnak. A gáborok számára hasonlóképpen aggályosnak minősül, ha egy tárgy díszítményei kizárólag vagy elsősorban a feminitás fogalmához kapcsolódnak. Különösen igaz ez a pohártestbe épített érméken vagy a kidomborított-kivert érme-utánzatokon látható portrék esetében. A gábor presztízstárgy-esztétika értelmében az minősül ideálisnak, ha valamennyi portrén vagy legalábbis azok többségén férfi, és nem női fejek szerepelnek. Az alábbi eset, amely egy 2003-ban lezajlott olyan pohármegtekintéshez kapcsolódik, amelynek magam is tanúja lehettem, nyilvánvaló bizonyítékul szolgál erre. Pista az egyik márciusi délutánon meglátogatta apatársát, Zoltánt, és miután órákon át beszélgettek, megkérte arra, hogy vegye elő rejtekhelyéről és mutassa meg neki a tulajdonát képező presztízstárgyat. Zoltán eleget tett a kérésnek. A körülbelül tíz-tizenöt percig tartó pohármegtekintés során Pista alaposan szemügyre vette a poharat, s eközben többször is elnézését kért azért, hogy a pohármegtekintés ilyen – szokatlanul – hosszú időt vesz igénybe53. A kérdéses tárgyat tizenkét, a pohártestbe épített antik pénzérme díszítette, 52 Terepmunkám során több alkalommal is előfordult, hogy olyan – felnőtt férfiaktól származó, de főként gyerekek által továbbadott – híresztelések kaptak szárnyra Nagyfaluban, amelyek célja a rivális családok valamely férfitagjára irányuló hitelrontás, burkolt inzultálás volt. A hírbe hozott ŕomokról (e híresztelések alapján) azt állították, hogy rendszeresen igénybe veszik a mikrorégióban tevékenykedő „román papok” rontó szolgáltatásait (feketemiséit stb.), és maguk is gyakran folyamodnak olyan rontógyakorlatokhoz, amelyekben – természetfeletti erővel rendelkező segítőként jellemzett – kígyók vagy békák is szerepet kapnak. 53 A pohármegtekintés meglehetősen rövid, többnyire néhány percre korlátozódó társadalmi esemény – legalábbis az esetek túlnyomó részében. Abban az esetben, ha az „előkérő” feltűnően hosszú ideig tartja magánál, és az átlagosnál alaposabban vizsgálja meg a tárgyat, a tulajdonosnak címzett bocsánatkérés célja az, hogy az „előkérő” tompítsa az esemény elhúzódása miatt megjelenő gyanakvást. A tulajdonosok rendszerint attól tartanak, hogy az „előkérő” – később szóvá tehető, a tulajdonos inzultálására alkalmas – „hibát kapott vagy keres” a tárgyon, vagy nincs meggyőződve arról, hogy a kezében tartott tárgy azonos azzal, amelyet előkért. 147

amelyek mindegyikén egy-egy arckép szerepel. Ezek többségéről Pista és Zoltán egyaránt úgy vélekedett, hogy azok férfiakat ábrázolnak. Csupán egyetlen portré esetében bontakozott ki vita közöttük, amely mindvégig eldöntetlen maradt: Pista szerint a vitatott portrén egy női fej látható, egyértelműen bizonyítja ezt az arcképen látható hajviselet. Zoltán azonban, habár elismerte, hogy a szóban forgó hajviseletet ma valóban inkább nőiesként definiálnánk, következetesen amellett érvelt, hogy a „görögök idejében, amikor ezek az érmék készültek”, ez a hajviselet még a férfiak között is általánosan elterjedt volt. Mivel Pista pontosan tudta, hogy a presztízstárgy a tulajdonos társadalmi önbecsülésének megkülönböztetett jelentőségű forrása, éppen ezért a mások tulajdonát képező tárgyakkal kapcsolatos vélemény-nyilvánítás kifejezetten nagy körültekintést igénylő tevékenység, mielőtt a vita elmérgesedett volna, jobbnak látta, ha témát volt, nehogy magára haragítsa apatársát. Zoltán egyik – mindvégig jelen lévő – fia azonban nem érte be ennyivel, és láthatóan elégtételt akart venni Pistán azért, amiért a vitában – akarva-akaratlanul – olyan álláspontot képviselt, amely nem saját presztízstárgyuk értékének, hírnevének öregbítését szolgálta. Maga Pista azonban nem rendelkezett presztízstárggyal, a viszont-inzultus éppen ezért nem irányulhatott közvetlenül rá. Zoltán fia ezért hamarosan Pista bátyjának az egyik poharára terelte a szót, afelől tudakozódva, hogy az említett tárgyon látható kilenc pénzérme, pontosabban az azokon szereplő kilenc arckép esetében milyen arányban képviseltetik magukat a férfiak, illetve a nők. Zoltán fia – amint ez későbbi beszélgetéseink egyikén kiderült – pontosan tudta, hogy a kilenc érme közül hat férfi, három pedig női portrét ábrázol, és tisztában volt azzal is, hogy ez az arány (6 masc. vs. 3 fem.) kedvezőtlenebb a saját poharuk esetében megállapítottnál (11 masc. vs. 1 fem.). Tudatlanságot színlelő kérdése tehát burkolt inzultus volt, amelyre Pista legfeljebb kétféle, önmagát egyaránt kényelmetlen helyzetbe hozó választ adhatott. Ha elismeri, hogy az arcképek társadalminemi megoszlása fivére presztízstárgya esetében a kedvezőtlenebb, ezzel voltaképpen azt állította volna, hogy – legalábbis e tárgytulajdonság vonatkozásában – az utóbbi tárgy értékesebb az előbbinél, és nem tudott volna eleget tenni a fivérek közötti szolidaritás általános elvárásának. (Pista alighanem azért is ódzkodott egy efféle kijelentéstől, mert pontosan tudta: a nagyfalusi poharak csoportján belül – ha a tárgyak genealógiáit és tárgyi tulajdonságait egyaránt figyelembe vesszük – fivére poharát jóval értékesebbnek tartják Zoltánénál.) Ha Pista arra hivatkozva utasította volna el a válaszadást, hogy nem ismeri elég alaposan fivére poharát, a presztízstárgy-gazdasággal 148

kapcsolatos nagyfokú tájékozatlanságról tett volna tanúbizonyságot, ami kedvezőtlenül érintette volna társadalmi presztízsét (különösen azért, mert az említett testvér mellett két olyan további fivére is van, akik ugyancsak presztízstárgy-tulajdonosok). Pista végül a kisebbik rosszat választotta: arra hivatkozva kerülte el a válaszadást, hogy a fivére poharát díszítő érméken látható arcképek társadalminemi hovatartozását még sohasem vizsgálta meg közelebbről, és különben is, évekkel ezelőtt látta utoljára a kérdéses tárgyat. Az a gyakorlat, hogy a gáborok előnyben részesítik a maszkulin díszítményeket a feminitás fogalmához kapcsolódóaknál, a társadalmi nemek közötti státusviszonyok gábor ideológiájával áll szorosabb kapcsolatban, amelyre a maszkulinitáshoz társított magasabb presztízs a jellemző (lásd Berta, 2005a). A kimagyarázhatatlan állatokhoz hasonló, hangsúlyos értéknövelő díszítményeknek minősülnek a pohárköpenyen látható antik érmeutánzatok, illetve a pohárköpenybe épített, valamint a talpfenékre felerősített pénzérmék. Ezek megnevezésére a presztízstárgydiskurzusban a rupuno love (’ezüst pénz’), vagy a tallero (’tallér’) kifejezések használatosak. A gáborok között közismert talléros poharak egyikét, amely korábban egy nagyfalusi gábor ŕom tulajdonát képezte, ám ma már egy cărhar ŕom „gyűjteményét” gyarapítja,

és

amelyen

tizenhárom

’tallér’ látható,

formai

szempontból

több

beszélgetőtársaim is olyan értékesnek tartotta, hogy ’a Taxtajok Apja’ (le Taxtako Dad) metaforával utalt rá. (Az érmék közül a legnagyobbat a pohárfenékre erősítették fel.) A kérdéses tárgy gábor tulajdonnevét éppen erről a tulajdonságáról kapta: „le Tellerengo”, illetve „o taxtaj le Tellerenca” vagyis: ’a Talléros’, illetve ’a pohár a Tallérokkal’ néven ismeretes. Egy másik, ugyancsak érmékkel díszített pohár formai tulajdonságait, amelyet egykori tulajdonosa 1952-ben cserélt el két kisebb kuštikasa taxtajra, illetve egy jelentősebb pénzösszegre, és amelynek visszavásárlásáról unokái a mai napig sem mondtak le, Tamás, az unokák egyike, így jellemezte: „Kérem szépen ez egy nyócdecis pohár, ezüst, ez a pohár még a prófétáké vót, érti maga, Jézus előtt. S van rajta tizenkét pénz, arra a poháron. (…) Abba van kicsinálva. S a tizenkét között az egyik, a nagyobbik olyan, hogy azt mondta a múzeum Bukarestbe, »Adják ide a poharat, leveszem az egyik pénzt, a többit odaadom maguknak, annyit adok, amennyit kérnek, dollárba-márkába!« De nem adták a cigányok, nem is adják. Na, olyan ez a pohár.” A presztízstárgy-esztétika értelmében a stilizált leveles-indás, virágformájú vagy 149

geometrikus díszítőmotívumok gazdagsága is értéknövelő tényezőnek számít, elsősorban azért, mert a mesterségbeli tudás és a műgond egyértelmű bizonyítékának minősül. „Van ilyen pohar, hogy nincs állotok rajta, vagy nincs valami, de van a munka, maga a munka, a kézimunkája is, az is értékes. Hogy (…) ki van dógozva szépen, és jó a minősége, és jó az arany rajta, jó az ezüst benne, akkor jó.” A különböző felületdíszítő mintákra – formájuktól függően – a presztízstárgy-diskurzusban többek között olyan jelzők utalnak, mint a ’kígyóbőrös’ (sapane morčesa kărdjila, vagyis: kígyóbőrrel készült), a ’babos’ (babošo), vagy az ökörhúgyos54. Hasonlóképpen értéknövelő tulajdonság, ha egy tárgyon különböző feliratokat vagy portrét ábrázoló medaillonok (romani nevükön paźga-k vagy cimero-k, ’címerek’) szerepelnek, vagy ha a tárgy gazdag tűzaranyozással készült. A gábor presztízstárgy-esztétika értelmében egy pohár értékét jelentős mértékben növelheti, ha rendelkezik aranyozott részekkel, különösen igaz ez azokra a taxtajokra, amelyek esetében nemcsak a szájperem alatt vagy a talpszegély felett futó pántlika (pantliči) vagy más néven: szalag (salago) aranyozott, hanem a pohár szájperemének belső felülete is. (Az aranyozás fogalmára a romák általában a phurdino-j somnakasa, vagyis ’arannyal befújt’, arannyal futtatott kifejezéssel utalnak.) Terepmunkám során összesen három olyan taxtajról szereztem tudomást, amelyek szokatlanul gazdag aranyozással rendelkeztek; közülük egy éppen erről a szembetűnő tulajdonságáról kapta a tulajdonnevét (lásd később). Akárcsak a pohártest kialakításához felhasznált ezüst esetében, ugyanúgy az aranyozással kapcsolatban is a hosszabb múltra visszatekintő technika, vagyis a tűzaranyozás minősül értékesebbnek, szemben a XIX. század második felétől egyre népszerűbbé váló galván-aranyozással, ami magától értetődő tény, ha figyelembe vesszük, hogy a tűzaranyozás jelenléte rendszerint önmagában is elegendő bizonyítéka annak, hogy a tárgy antik ezüstből készült, vagyis megfelelő életkorral rendelkezik. A kétféle aranyozás megkülönböztetése során a romák az aranyozott felület színét, illetve az aranyozás egységességét vizsgálják meg közelebbről. A „történelembe ágyazottság” tényét itt is az aranyozás sötétebb tónusa jelzi. Egyesek szerint a tűzaranyozásra utaló egyértelmű jelnek tekinthető, ha az aranyozás az idő előrehaladtával fokozatosan, vagyis az ezüsttel „együtt vásik” el, szemben a galván-aranyozással, amely rövid idő alatt is „leguvadhat”, „eltűnhet” a pohárról. Térjünk ki röviden egy, a pohártesten látható díszítményekkel kapcsolatos, a 54 Értsd: hullámos, hullámvonalat mintázó. 150

presztízstárgy-diskurzusokban gyakran hallható kifejezés: a parno taxtaj magyarázatára, amelyről érintőlegesen már volt szó a továbbiakban. E terminus szószerinti jelentése ’fehér pohár’. A fehér jelző esetünkben a felületdíszítő-térkitöltő motívumok hiányára vagy rendkívül gyér voltára utal, vagyis a jelen esetben negatív konnotációval rendelkezik. Beszélgetőtársaim e kifejezés alkalmazását rendszerint azzal magyarázták, hogy a díszítmények nélküli, pohártest gyakran tükörszerűen-fehéresszürkén csillogó felületűvé válik, és egyértelműen szembeállították ezeket a tárgyakat azokkal, amelyek aranyozottak, illetve azokkal, amelyek gazdagon díszítettek, vagyis amelyeken már egy akkora szabad, kitöltetlen felület sincs, „ahová (az ember - B.P.) letegyen egy hajszált”. (A parno kifejezéshez hasonló, bár annál szélesebb körben használt a simplavo butji, vagyis a ’szimpla/egyszerű munka’ minősítés, amely ugyancsak a díszítmények teljes vagy relatív hiányának a szinonimája.) Végül említsük meg röviden a gábor presztízstárgy-esztétika egy további aspektusát, az űrtartalomban kifejezett méret55 kérdését. A poharak értékének felbecsülése során a díszítmények és a forma mellett a méret is olyan hangsúlyos tényező, amelyhez kifejezetten a gáborokra jellemző értékpreferenciák kapcsolódnak. Terepmunkám során az ideálisnak tekintett, legkeresettebb pohárméret az egy literes (ekh kofako) volt. A presztízstárgy-gazdasággal kapcsolatos visszaemlékezésekből azonban egyértelműen kiderül, hogy a XX. század közepéig a gábor presztízstárgy-esztétika nem az egyliteres, hanem az annál jóval nagyobb, tulajdonképpen a „minél nagyobb méretű” tárgyakat részesítette előnyben, a pohárfelület díszítettségének pedig ekkor még nem tulajdonítottak a maihoz hasonló jelentőséget. Ezzel a ténnyel magyarázható, hogy a gábor presztízstárgyak között esetenként még ma is találunk a régi formadivathoz sorolható, huszonöt-harmincöt deciliteres, alig díszített poharakat, amelyeket a XX. század közepe óta majdnem teljesen kiszorítottak a kisebb űrtartalmú, gazdagon díszített, „mívesebb” tárgyak. Pista szerint „...ezelőtt a cigányok vették a nagyot, a parno taxtajt (szószerinti fordításban: fehér poharat), semmi munka nem vót rajta”; gábor pedig – kissé sarkítva – úgy érvelt: „...az öregek, mondjuk, vót egy olyan hat-hét decis pohár, nem vót érték nekijek. Csak legyen kétliteres, másfél literes! S most nem ér meg egy bagót.” A mérettel kapcsolatos ideál átalakulását pontosan jelzi az a gyakorlat, hogy amíg a kisebb űrtartalmú: hat-hét deciliteres poharakra korábban gyakran a tripidjili metaforával utaltak, vagyis az 55 A talpas poharak (taxtaj kuštikasa) esetében a gáborok a méretet a felső pohárrész és a talpüreg űrtartalmának az összeadása révén számolják ki. 151

említett űrtartalomhoz társított érték csekély voltát úgy fejezték ki, hogy az ilyen tárgyakat a bádogos munkák során használt kis méretű, elhanyagolható értéket képviselő lyukasztókhoz hasonlították, addig a pohárméretre fókuszáló tréfák és inzultusok túlnyomó többsége terepmunkám idején már a korábbi poháreszményhez igazodó, többliteres tárgyakkal kapcsolatban hangzott el. A „régi divat” elvárásaihoz igazodó tárgyakból mára csak néhány darab maradt gábor kézen. A ma Nagyfaluban található több mint háromtucat presztízstárgy között csak egy olyan pohár akad, amelynek űrtartalma meghaladja a két és fél litert. Az általam áttekintett kortárs szakirodalomban csupán egyetlen szöveghelyen található olyan utalás, amely a presztízstárgyak díszítményeivel foglalkozik. Barabás László tanulmányában a következőket olvashatjuk: a gáborok múltjának „becses és féltve őrzött emlékei az ezüstpoharak az egykori nemzetségek bevésett szimbólumaival. A nemzetséget növényi (például szilva, meggy) és állati (például oroszlán, nyúl) jegyek jelölték. A múltjukra vonatkozó tudásuk tehát bizonytalan és esetleges, erős viszont a nemzetségek szerinti leszármazás tudata” (1997, 29). Sajnos Barabás nem tesz említést arról, hogy információi milyen forrásból származnak. Észrevételei több ponton is ellentmondanak saját tereptapasztalataimnak. Egyrészt nyilvánvaló, hogy ha a gábor presztízstárgyak túlnyomó többsége több százéves ezüsttárgy, amelyeket a gáborok nem rendelésre készíttettek, hanem „készen talált” tárgyakként vásároltak meg, akkor csekély a valószínűsége annak, hogy e tárgyakon a „nemzetségek bevésett szimbólumai” lennének láthatóak. Tizennyolc hónapos terepmunkám folyamán egyszer sem találkoztam a „nemzetségi szimbólumok” jelenlétére utaló jelekkel, bár amint arra később kitérek, a gáborok végső célja a tárgybirtoklás során az, hogy a poharak és kannák apai ági identitásszimbólummá váljanak. Maga a tárgy tehát apai ági identitásszimbólum lehet ugyan, de a rajta látható egyes mintázatokkal kapcsolatban erre egyetlen jel sem utal. Különösen problematikusnak tűnik számomra Barabás azon kijelentése, miszerint a „nemzetséget növényi (például szilva, meggy) és állati (például oroszlán, nyúl) jegyek jelölték”. Ez az észrevétel ugyanis előfeltételezi, hogy a gáborok maguk készíttették presztízstárgyaikat vagy utólag véstek/vésettek rájuk különféle díszítményeket – saját tapasztalataim mindkét feltételezést egyértelműen cáfolni látszanak. Habár a gáborok azt remélik, hogy egyszer majd hozzájutnak egy olyan pohárhoz, amely a tárgyi tulajdonságok tekintetében a legkiválóbbak közé tartozik, pontosan tudják, 152

hogy ez a lehetőség csak néhány jómódú és szerencsés ŕom számára adatik meg. Ezért többnyire azok a régóta közöttük forgó poharak is gazdára találnak, amelyek nemkívánatos formai tulajdonságokkal is rendelkeznek. Az ilyen poharak esetében a vásárlás hátterében rendszerint az alábbi két stratégia valamelyike áll. (a) A vásárló arra számít, hogy a poharat később egy értékesebb tárgy megvásárlása során fizetőeszközként, azaz cseretárgyként használja fel, a most rendelkezésére álló, presztízstárgy-vásárlásra szánt pénzösszeg pedig addig sem marad „kihasználatlanul”. Ha a potenciális vásárló a kevésbé keresett tárgyi tulajdonsággal rendelkező tárgy megvásárlását elutasítja, és egy jobb vásár reményében inkább kivár, esetleg azzal a lehetőséggel is számolnia kell, hogy a közeljövőben csak az elszalasztottnál értéktelenebb, vagy azzal egyenértékű tárgyak válnak majd eladóvá a gáborok között. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy időközben hozzá kell nyúlnia a presztízstárgy-vásárlásra szánt felesleghez, például azért, mert a szolidaritás etikájának engedve kénytelen pénzt kölcsönadni valamelyik közeli rokonának, vagy arra kényszerül, hogy a felesleg egy részét üzleti vállalkozásába fektesse be. (b) Az ilyen tárgyak megvásárlása abban az esetben is hasznos befektetésnek bizonyulhat, ha a tárgy vonzó „szimbolikus-mnemonikus patinával” rendelkezik, vagyis gábor tulajdonosokból álló genealógiája olyan tekintélyes személyeket is magában foglal, akik a tárgyi fogyatékosság ellenére is többé-kevésbé „felrangozzák”, keresetté teszik a tárgyat. Az utóbb említett stratégiával magyarázható, hogy beszélgetőtársaim két olyan, ma a Nagyfalut körülvevő mikrorégióban található presztízstárgyat is „közepesen” értékesként definiáltak, amelyek mindegyike rendelkezett egy-egy kevésbé kívánatos, inzultusok megfogalmazására alkalmas díszítménnyel. Az egyik tárgyon több majom látható, a másik pohár pedig a „la Źambako taxtaj”, vagyis ’a Békás pohár’ nevet viseli. Az utóbbi tárgy – a gáborok értelmezése szerint – azért kapta éppen ezt a tulajdonnevet, mert készítője a pohároldalon egy „zsombékos-lápos területet” örökített meg. Megjegyzendő azonban, hogy amikor a gáborok a kimagyarázhatatlan állatokat értékesebb díszítményeknek tekintik a növényi motívumoknál, vagy amikor a pohárformatípusok

között

értéksorrendet

állítanak

fel,

a

különbséget

mindig

kvalitatív

értékkijelentések (vö. Myers, 2001, 6) formájában fejezik ki. Vagyis, habár a tárgyi tulajdonságok bármely presztízstárgy értékének felbecsülése során hangsúlyos szerepet kapnak, a közöttük lévő értékkülönbség számszerűsítésére, pénzben történő kifejezésére 153

nem kerül sor sem a presztízstárgy-tranzakciók (áruba bocsátás, zálogba helyezés) folyamán, sem pedig akkor, amikor a gáborok két presztízstárgy értékét hasonlítják össze. A presztízstárgy-esztétika részét képező, itt bemutatott olyan értékegyezmények, amelyek az ideális pohárformával, a díszítményekkel vagy az űrtartalomban kifejezett mérettel kapcsolatosak, kiváló példái annak, hogy a gáborok hogyan osztályozzák újra a gázsóktól érkező tárgyak tárgyi tulajdonságainak egy részét, azaz hogyan társítanak azokhoz olyan új jelentéseket és értékeket, amelyek eltérnek a gázsó műkincspiacművészettörténet diskurzusaiban megszokottaktól. Az említett újraosztályozás, amint arra már utaltam, hangsúlyos része a tárgyak gáborok általi szimbolikus kiüresítésének és etnicizálásának. 10.3.2. A TÁRGY GÁBOR TÁRSADALMI KARRIERJÉNEK MEGALKOTÁSA Vizsgáljuk meg a gázsóktól érkező tárgy rekontextualizálásának második részfolyamatát. A tárgy etnikus történelembe integrálása a genealógia- és a tulajdonnév-alkotás, valamint a tárgytörténeti karakter meghatározásának folyamatát foglalja magában56. Ezek mindegyike a presztízstárgy gábor társadalmi karrierjére-emlékezetére fókuszáló olyan eljárás, amelyet a gázsók a tárgyak e csoportja esetében egyáltalán nem, vagy egészen más módon alkalmaznak. Az

említett

eljárások

közös

vonása,

hogy azok

kivétel

nélkül

időigényesebbek, mint a tárgyi tulajdonságok újraosztályozásának folyamata. 10.3.2.1. A

PRESZTÍZSTÁRGY GENEALÓGIÁJA: A KORÁBBI GÁBOR TULAJDONOSOK SORA.

A

GENEALÓGIA-

ALKOTÁS MINT PANTEONIZÁCIÓ.

Amint arra már utaltam, a gázsó műtárgyból a tárgyi tulajdonságok részleges újraosztályozását követően nem lesz azonnal teljes értékű gábor presztízstárgy, mivel eddig csak gázsók tulajdonát képezte. A teljes értékűség eléréséhez az is szükséges, hogy a tárgy egy ideig a vizsgált etnikai alcsoport tagjainak a tulajdonát képezze, legalább két-három ŕom „kézen is átmenjen”, vagyis a korábbi gázsó tulajdonosok megüresedett – pontosabban: tudatosan üressé tett – helyét gábor tulajdonosok foglalják el. Az utóbbiak 56 Megjegyzendő, hogy az említett eljárások a gázsóktól vásárolt tárgyak etnikus történelembe integrálása mellett azok (re)szingularizálására (Kopytoff, 1986), vagyis (újra)egyediesítésére is szolgálnak. 154

alkotják a tárgy egyedi genealógiáját, azt a láthatatlan-mnemonikus patinát57, amelyet az értékbecslés során a gáborok az egyik legfontosabb értékforrásnak tekintenek. (A másik hangsúlyos

értékforrás

a

presztízstárgy-esztétika

kontextusában

felbecsült tárgyi

tulajdonságok csoportja, vagyis a tárgyi patina.) Amint azt számos metapragmatikai kommentár és az általam figyelemmel kísért presztízstárgy-tranzakciók elemzése is alátámasztja, a gáborok a közöttük végbemenő tulajdonosváltások során a poharakban elsősorban az „istorije”-t, az etnikus történelembe ágyazottságot, azon belül is „azt fizetik meg, hogy egy pohárnak milyen mustacaja van! Milyen bajsza van!”. Vagyis azt, hogy a tárgy korábban „kahkă sah” ’ki(k)é volt’, mely tekintélyes ŕomok tulajdonát képezte saját etnikai alcsoportjukban. A fontosabb presztízstárgyak genealógiáit, illetve a tulajdonosváltásokhoz kapcsolódó emlékezetes eseményeket (a potenciális vevők közötti konfliktusokat és rivalizálást, az áralkuk menetét stb.) a gáborok ugyanolyan gondossággal tartják számon és vitatják meg időről időre a családi és a nyilvános társadalmi összejöveteleken, ahogyan a saját leszármazási csoportjaik közötti státusviszonyok alakulástörténete iránt is intenzív érdeklődést tanúsítanak (vö. Stewart, 2004; Blasco, 2001). Az etnikus múlthoz, valamint az etnikai, a lokális és az apai ági identitáshoz való viszony a gáborok esetében részben épp a presztízstárgy-genealógiák által strukturált-szervezett viszony. Másként fogalmazva: a presztízstárgy-genealógiák olyan diszkurzív-szimbolikus történelmi emlékhelyek vagy „etnikus panteonok”, amelyek a múlt egy sajátos, a presztízstárgy-gazdaságban elért sikerek perspektívájából megalkotott, etnicizált olvasatát kínálják az érdeklődők számára. A presztízstárgyak genealógiái – ugyanúgy, ahogyan a gábor individuumoké is – a vizsgált

etnikai

alcsoport

kizárólagos

intellektuális

tulajdonát

képezik,

annak

köszönhetően, hogy irántuk csupán maguk a gáborok mutatnak érdeklődést, és csak ők tekintik értékforrásnak azokat. A gábor családfák ismerete a gázsókra egyáltalán nem, a gáborok szomszédságában élő erdélyi roma etnikai alcsoportok tagjaira pedig csak korlátozott mértékben jellemző (nem utolsó sorban azért, mert a genealógiai diskurzus kitüntetett jelentőségű társadalmi színterein: a virrasztók éjszakáin csak elvétve találkozunk nem-gábor ŕomokkal). Habár időről időre előfordul, hogy egy-egy presztízstárgy a gázsók vagy a cărharok tulajdonába kerülve végleg elhagyja az etnikai alcsoportot, a hozzá kapcsolódó gábor társadalmi karrier a tulajdonosváltást követően is a 57 A „láthatatlan patina” kifejezést McCrackentől (1988, 88) kölcsönzöm. 155

gáborok kizárólagos, elidegenítetlen intellektuális tulajdona marad. Amíg a tárgy bármikor átlépheti az etnikai alcsoport-határt, vagyis relokalizálható, addig a hozzá társított transzkulturális tárgyéletrajz gábor fázisa „helyhezkötött”, csak a gáborok számára képvisel kitüntetett értéket, mások számára jobbára érdektelen és értéktelen intellektuális tulajdontípus marad. A legértékesebb presztízstárgyak genealógiáit a gáborok még évtizedekkel a cărharok általi megvásárlás után is gyakran felelevenítik, illetve felhasználják

a

jelenben

zajló

státusversengés

folyamán.

(Például

riválisaik

megszégyenítésére, ha azok elődei egykor a szóban forgó tárgyak egyikének az eladására kényszerültek,

vagy

saját

leszármazási

csoportjuk

presztízsének

növelésére-

karbantartására, ha felmenőik képesek voltak arra, hogy megszerezzék e tárgyak valamelyikét.) A rajtuk keresztül (is) megkonstruált múlt státus- és identitáspolitikai jelentősége miatt tehát a tárgy-genealógiák gyakran csak jóval azután szorulnak a kollektív emlékezet perifériájára, hogy a tárgyak végleg átlépik az etnikai alcsoport-határt.

10.3.2.2. A ŔOMANO TULAJDONNÉV-ADÁS A poharak és kannák ŕomano anav-val, vagyis ’roma tulajdonnév’-vel rendelkező presztízstárgyak. Az alábbiakban ismertetett tulajdonnév-alkotás58 a kula-tárgyak kapcsán dokumentált névadás (Weiner, 1983, 161; 1992, 1994; Damon, 2002 stb.), illetve a képzőművészeti alkotások esetében megfigyelhető címadás gyakorlatával rokonítható. A presztízstárgynevek – néhány kivételtől eltekintve – az alábbi sémák valamelyikét követve jönnek létre. a) Az esetek egy részében a tulajdonnév-alkotás kiindulópontjául a tárgy gábor társadalmi karrierjének egyik eleme szolgál. Az ide sorolható tárgyak egy része valamelyik 58 Az újonnan a romákhoz került tárgyakkal kapcsolatos névadás szerzőségét vizsgálva hiába keresünk egyértelmű, közmegegyezésen alapuló szabályokat. Arra a kérdésre, hogy ki az, aki az első ŕomano anavot kiválaszt(hat)ja, terepmunkám során egyszer sem kaptam egyértelmű választ, nyilvánvalóan azért nem, mert a romák korántsem tekintenek olyan formális eseményként a névadásra, mint ahogyan azt saját kérdéseim sugallták. Beszélgetőtársaim egyetlen olyan esetet sem tudtak megemlíteni, amikor a névadást valamely konkrét személyhez tudták volna kapcsolni, éppen ezért helyesebb, ha a névadással kapcsolatos egyik elterjedt roma metaforát fogadjuk el kiindulópontként. Eszerint az első presztízstárgy-név keletkezése olyan folyamat, amely során egy „anonim” személy vagy csoport által kiválasztott nyelvi elem összefonódik a tárggyal (a roma terminust idézve: „ráragad” a tárgyra), idővel pedig, miután a tárgyról egyre többen szereznek tudomást, annak tulajdonneveként válik általánosan ismertté és elfogadottá. 156

korábbi gábor tulajdonosának a nevét viseli („le X-ehko taxtaj”, vagyis ’X pohara’), de az is elterjedt jelenség, hogy a tulajdonnév egy településnévből alakul ki. Az utóbbi esetben azon települések valamelyikére esik a választás, ahol a tárgy egyik olyan korábbi tulajdonosa él(t), aki végül arra kényszerült, hogy eladja a szóban forgó tárgyat. Vagyis a településnévből szerkesztett tulajdonnév nemcsak a korábbi tulajdonosnak és lakóhelyének állít emléket, hanem a presztízstárgyhoz kapcsolódó tulajdonosváltások, ’vásár’-ok egyikét is „megörökíti”. Az ide sorolható presztízstárgy-nevekre a birtokos melléknévi szerkezet a jellemző. (Például: „le Găčehko taxtaj”, vagyis: ’a Göcsi pohár’, azaz: a pohár, amelyet egy olyan gábor tulajdonostól vásároltak meg, aki Göcsön él/t/). Nagyfaluban ma három olyan presztízstárgyat is számon tartanak, amelyek esetében a társadalmi karrierre visszavezethető névadás fókuszában nem az egykori gábor tulajdonosok, és nem is a hozzájuk köthető települések állnak, hanem a birtokviszony temporális aspektusa, vagyis szokatlanul hosszú időtartama. A szóban forgó tárgyak közül egy pohár és egy kanna nevében az öreg jelző szerepel („o Phuro taxtaj” ’az Öreg pohár’; „e Phuri kana” ’az Öreg kanna’), utalva arra, hogy ezek a tárgyak egykor annak a ŕomnak a tulajdonát képezték, aki a ma Nagyfaluban dominánsnak tekintett apai ág első tagjaként telepedett le itt a XIX. század közepén. Vagyis ezek a tárgyak már több mint öt generációnyi időt „töltöttek el” Nagyfaluban. Az említett ŕom egyik fiúunokája később egy másik kannát is vásárolt, amelyet az „e Tărni kana”, ’a Fiatal kanna’ tulajdonnév segítségével különböztettek meg az ugyancsak a birtokában lévő ’Öreg kannától’. A Nagyfalut körülvevő mikrorégióban emellett két olyan pohár is ismeretes, amelyek neve egy nagyobb tájegységre, mégpedig egy folyóvölgyre utal. Mindkét utóbb említett pohár az „o Volticko taxtaj”, vagyis ’az Olt menti pohár’ tulajdonnevet kapta, azért, mert első gábor tulajdonosaik egykor az Olt mentén (is) élő, a gáborok között cărhar néven ismert roma etnikai alcsoport tagjaitól vásárolták meg azokat. b) A presztízstárgyak egy része esetében azonban nem a gábor társadalmi karrier, hanem a feltűnő tárgyi tulajdonságok egyike szolgál a névadás apropójául. A poharakat a romák elnevezhetik a pohárköpenyen látható díszítményekről: figuratív ábrázolásokról, pénzérmékről (lásd a korábban említett ’talléros pohár’ esetét), de akár a pohártesten keletkezett sérülésekről, elváltozásokról is. A gazdag aranyozás ugyancsak névadó tárgyi tulajdonsággá válhat, ahogyan az az „o Galbeno”-ként, vagyis ’a Sárga’-ként ismert – ma Nagyfaluban található – pohár esetében történt, amelynek aranyozása az egyik ŕom szerint 157

még ma is olyan jó állapotú, hogy „Phabol sar o villanjo ando tunjariko”, vagyis „Úgy világít, mint a villany a sötétben”. Ugyancsak egyik tárgyi tulajdonságáról: sérült szájpereméről kapta a nevét az „o Stîrbo taxtaj”, vagyis ’a Csorba pohár’. ’Az Erdő’ („o Văsh”) tulajdonnévvel rendelkező presztízstárgy esetében a névadás a pohártesten látható, a gáborok által kisebb „facsoportokként” azonosított, hosszú száron álló leveles-indás motívumokra vezethető vissza. A három – leginkább nádkévére emlékeztető – „facsoport” mellett három virágmotívum is helyet kapott, amelyek közepén egy-egy ovális alakú, bibét formázó kör látható. Az említett díszítményeket azonban a romák nem a korabeli ötvösmesterek által használt mintakönyvek vagy az aukciós házak katalógusaiban olvasható tárgy-leírások, vagyis nem a poharakhoz kapcsolódó gázsó értékrezsim alapján értelmezik, hanem saját presztízstárgy-definíciójukhoz igazodva. Ennek megfelelően a tárgy jelenlegi tulajdonosa59 úgy érvelt, hogy a leveles-indás motívumok olyan „facsoportok”, amelyek az „őserdőt” szimbolizálják, a virágmotívumok részét képező bibék pedig „leborotvált emberi fejek, az őserdőkben élő vademberek fejei”. „Nézd! Ezek azok a vadak, vademberek, akik az erdőkben laknak! Ősi emberek!”, fejtegette az említett díszítményekre mutatva, amikor – az elmúlt évek során többször is megismételt kérésemnek engedve – elővette és megmutatta az apjától örökölt poharat. Az, hogy a tárgy a gáborok között ’az erdő’ nevet kapta, illetve az, hogy díszítményeihez a fenti historizáló értelmezések kapcsolódtak (ahelyett, hogy az értelmezés kiindulópontja például a gázsó szakirodalom lett volna), kiváló példa arra, hogy a tárgyat a gáborok miként „távolítják el” a korábbi használati kontextusban hozzá társuló jelentésektől, és így magától a korábbi használati kontextustól is. Másként fogalmazva: az itt bemutatott eset is arról árulkodik, hogy a tárgyi tulajdonságok jelentésének újrafogalmazása ugyanúgy konstitutív része lehet a tárgy szimbolikus „elidegenítésének”-etnicizálásának, akárcsak gábor tulajdonosokból álló genealógia megalkotása. A tulajdonnév-választás során a gáborok kizárólag a tárgy gábor társadalmi karrierjét veszik alapul, vagyis a névadók – egyetlen kivételtől eltekintve60 – a saját etnikai alcsoportjukhoz tartozó személyek, és sohasem gázsók. A kivételként definiált esetről azonban könnyen bebizonyítható, hogy nem valódi kivétel. A kérdéses tárgy ugyanis, amely az 1980-as évek közepén „ment ki” az etnikai alcsoportból és Nagyfaluból, nem 59 A tárgy, amelyet a jelenlegi tulajdonos édesapja Nagyfaluból vásárolt meg 1971-ben, ma a Nagyfaluval szomszédos települések egyikén található. 60 Természetesen nem kizárt, hogy léteznek egyéb kivételek is. 158

azért kapott két gázsó személynévből kialakított tulajdonnevet, mert a romák számottevő jelentőséget tulajdonítottak gázsó társadalmi karrierjének és diszkurzív emlékművet kívántak állítani a korábbi gázsó tulajdonosoknak. Sokkal inkább azért, mert a szóban forgó nevek a pohárköpenyre vésve láthatóak. A tárgy rekontextualizációja során éppen ezért nem a gázsó társadalmi karrier indexikus reprezentációiként tettek szert jelentőségre, hanem azért, mert a gáborok feltűnő, egyedi díszítményekként értelmezték őket, éppen úgy, ahogyan az a pohártesten látható egyéb díszítményekkel is megesik. Az egykori gázsó megrendelők és/vagy tulajdonosok nevei így anélkül válhattak a ŕomano tulajdonnév-adás kiindulópontjaivá, hogy a gáborokat folyamatosan a tárgy gázsó előéletére emlékeztetnék, vagyis anélkül, hogy megzavarnák a gázsó jelentésektől és értékasszociációktól való „leválasztás” folyamatát. Bizonyos tárgyak egyszerre több, párhuzamosan használt tulajdonnévvel is rendelkeznek61. Az első ŕomano tulajdonnév – legalábbis azon presztízstárgyak esetében, amelyek korábbi tulajdonosaik egyikéről kapták a nevüket – valószínűleg nem lesz örökéletű. Esetükben ugyanis az újraelnevezés időről időre szükségessé válik, mivel az egykori névadóra utaló emléknyomok többsége fokozatosan eltűnik a kollektív emlékezetből62. A korábbi tulajdonos – mint névadó – „helyét” ilyenkor egy későbbi, még jól ismert, a családi vagy a lokális emlékezet integráns részét képező tulajdonos foglalja el, de az is előfordulhat, hogy a névadás ekkor már a korábbitól eltérő logikát követ, és kiindulópontja egy tárgyi tulajdonság vagy helységnév lesz. A névváltás hátterében azonban esetenként nem a társadalmi emlékezet fokozatos eróziója, hanem a státusversengés, vagyis a különbség politikája áll. Előfordul ugyanis, hogy a korábbi névadó „mnemonikus-virtuális” jelenlétét a jelenlegi tulajdonos zavaró, nemkívánatos eseményként éli meg, mivel úgy véli, kettejük asszociatív úton történő összekapcsolása olyan inzultusok megfogalmazására adhat alkalmat riválisainak, amelyek kedvezőtlenül érintik saját társadalmi presztízsét, „hírnév-hitelét”. A presztízstárgy-névben 61 Itt jegyzem meg, hogy a presztízstárgy-nevek identifikációja a tárgyakkal különböző fokú, illetve változó intenzitású lehet. Egyes marginális jelentőségű tárgyak neveit csak a nagyfalusi romák egy része tartja számon, miközben a legfontosabb presztízstárgyak társadalmi karrierjéről szinte az egész etnikai alcsoport rendelkezik több-kevesebb ismerettel. 62 Abban az esetben, ha a tárgy valamelyik formai, vagyis a gáborok által változatlanul hagyott tulajdonságáról (pohárforma, díszítmények stb.) kapja a nevét, a névadás megismétlése szükségtelenné válik. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne kerülhetne sor névváltoztatásra. 159

megörökített egykori tulajdonos szimbolikus „eltávolítására” a jelenlegi tulajdonos a) az újraelnevezés, illetve b) – ha a tárgy egyszerre több, párhuzamosan használt tulajdonnévvel is rendelkezik – a számára előnyösebbnek ítélt név preferálása révén tehet kísérletet. A névadó és a jelenlegi tulajdonos „egymásmellé rendelésének” elkerülését szolgáló névmanipuláció kiváló példája Pista esete, aki a ma Nagyfaluban dominánsnak tekintett apai ág tagja, és aki egy olyan presztízstárggyal is rendelkezik, amelyhez egyszerre két tulajdonnév kapcsolódik. Annak oka, hogy Pista – saját érvelése szerint is – a kérdéses

pohár

egyik,

személyre

utaló

tulajdonnevének

nyilvános

használatát

következetesen kerüli, az etnikus történelemben, azon belül is a nagyfalusi apai ágak presztízs-sorrendjének alakulástörténetében keresendő. Abban az időszakban ugyanis, amikor a kérdéses tárgy még a névadó ŕom tulajdonát képezte, Pista apai ága még korántsem volt dominánsnak mondható Nagyfaluban, sőt éppen ellenkezőleg: felmenői még kisebbségben voltak a névadó ŕom családjához viszonyítva. (Ez utóbbi tény megemlítése a nyilvános férfi-összejöveteleken lényegében tabunak számít63, mivel az azt szóba hozó ŕomnak számolnia kell azzal, hogy a domináns ág jelenlévő tagjai azonnal megpróbálnak elégtételt venni a „meggondolatlan” kijelentésért.) A névadó ŕom emlékének a névhasználaton keresztüli aktualizálása Pista nézőpontjából tehát olyan kellemetlen eseménynek számít, amely önmagát és hallgatóságát apai ága egykori társadalmi marginalizáltságára, kiszolgáltatott helyzetére emlékezteti. Éppen ezért Pista a kérdéses tárgy esetében egy másik presztízstárgy-név használatát preferálta. Ez a név ugyancsak egy gábor ŕom: Pista apai nagyapja egyik apatársának a nevéből alakult ki, aki a korábban említett névadó ŕomtól később megvásárolta a poharat. Pista a következetes névszelekció révén voltaképpen arra tett kísérletet, hogy szimbolikusan elhatárolódjon a tárgy gábor kulturális életrajzának és lokális közössége múltjának egy olyan szakaszától, amelynek emlékezetben tartása és felelevenítése önmagát és családját kedvezőtlen színben tünteti fel. Egy másik esetben a jelenlegi tárgytulajdonos azért ragaszkodott a párhuzamosan használt presztízstárgynevek egyikéhez (ahhoz, amely egy településnévre utal), mert a nemkívánatosnak ítélt név annak az özvegy ŕomnjinak a nevéből jött létre, akitől a tárgyat apai dédapja egykor megvásárolta. Az özvegyasszony nevének tudatos elkerülése két okra vezethető vissza. Egyrészt azzal magyarázható, hogy azokhoz a presztízstárgy-vásárokhoz, amikor az eladó az egykori tulajdonos özvegye, és nem maga a családfő, gyakran az az 63 E tabu-jelleget tovább erősíti az a tény, hogy az egykori névadó ŕom leszármazottai ma a legalacsonyabb presztízsű nagyfalusi apai ághoz tartoznak. 160

értelmezés társul, hogy a vásárló „a könnyebb utat választotta” a presztízstárgy-beszerzés során, mivel a „gazda nélkül maradt” tárgyakra a gáborok általában úgy tekintenek, mint amelyek valamelyest veszítenek értékükből, vagyis „leesik az áruk”. Az özvegyekhez kerülő tárgyak – értelmezésük szerint – ezért olcsóbban megszerezhetők, mintha a potenciális vásárlók akkor próbálták volna megvásárolni azokat, amikor még „gazda” (masc.)64 is volt mellettük. Az ilyenkor lezajló tulajdonosváltást gyakran kísérik olyan, a vevő anyagi helyzetét negatívan érintő kommentárok, amelyek azt valószínűsítik, hogy a vásárló azért akarja éppen most megszerezni a tárgyat, mert épp csak annyi felesleggel rendelkezik, hogy „egy özvegyasszonytól vásároljon”. Ezek az értelmezések alkalmasak a vevő részéről a tranzakció során tett erőfeszítések, valamint a tárgy és a tranzakció jelentőségének szimbolikus leértékelésére. Az özvegyasszonyoktól való presztízstárgy-vásárláshoz azonban gyakran morális aggályok is társulnak. Mivel gyakori jelenség, hogy a haláleset után a családfenntartó nélkül

maradó

hozzátartozóknak

olyan

súlyos

egzisztenciális

gondokkal

kell

szembenézniük, amelyek megoldása csak az özvegy által „felügyelt” presztízstárgy eladása révén lehetséges, a presztízstárgy-gazdaság közönsége a megszokottnál kritikusabban ügyel arra, hogy az ilyenkor lezajló tulajdonosváltás az üzleti etika (patjiv le lovengi) elveinek megfelelően menjen végbe. Az özvegyasszony és a vásár emlékét felelevenítő presztízstárgynév elkerülésének egyik oka esetünkben éppen az volt, hogy a jelenlegi tulajdonos dédapja nem tisztességes úton jutott hozzá a tárgyhoz. Két okból sem. Egyrészt azért nem, mert a kérdéses poharat nem közvetlenül az özvegytől, hanem az ő tudta nélkül, titokban attól a gázsó férfitól vásárolta meg, akinél az nem sokkal a férj halála után zálogba került. A tranzakciót azonban roma beszélgetőtársaim azért is erkölcstelennek nevezték, mert a vásárló így a tényleges piaci értéknek megfelelő vételár töredékéért jutott hozzá a tárgyhoz, vagyis: csupán a kölcsönvett összeget és a kamatokat fizette ki, az özvegynek pedig egyetlen lejt sem adott. A tranzakció kitudódását követően az özvegy a gázsó bírósághoz fordult jogorvoslatért, a pert azonban, mivel csak elenyésző kapcsolati tőkével 64 A gábor presztízstárgyak esetében a tulajdonviszony fogalma genderizált kategória. A poharak és kannák kizárólag férfiak tulajdonát képez(het)ik. Az özvegyasszonyok, akik szerencsés esetben képesek arra, hogy az elhunyt férjük tulajdonát képező presztízstárgyakat mindaddig megőrizzék, amíg fiaik fel nem nőnek, nem minősülnek a férfiakkal egyenértékű tulajdonosoknak. A gáborok szóhasználatát idézve ők csupán garan, ’vigyáznak’ rájuk, vagyis az özvegyasszonyok csak ideiglenes ’őrzői’ a presztízstárgyaknak. 161

rendelkezett a gázsók között, végül elveszítette. A fentieknek köszönhetően a titokban végbement tranzakciót a legtöbb beszélgetőtársam morálisan elfogadhatatlanként, a kiszolgáltatott özvegy meglopásaként értelmezte. A jelenlegi tulajdonos tehát nemcsak azért érdekelt abban, hogy presztízstárgyára ne a kérdéses özvegy nevéből létrejött tulajdonnévvel utaljanak, mert az özvegyektől „könnyebb” poharat vásárolni, hanem azért is, mert a dédapja és az özvegy közötti egykori tranzakcióhoz többek szerint a tisztességtelenség és az amoralitás fogalmai kapcsolódnak. A bemutatott két példából jól látható, hogy az emlékezés politikája és a (státus)politika emlékezete hogyan

van

jelen

a presztízstárgyakkal kapcsolatos

névválasztásban. E példák rávilágítanak arra, hogy a névváltás siettetése vagy a párhuzamosan használt presztízstárgy-nevek közüli választás esetenként olyan tudatos politikai tett, amely arra szolgál, hogy a jelenlegi tulajdonos szimbolikusan eltávolítsa a tárgyat azoktól a múltbeli eseményektől, amelyeknek a felidézése alkalmat adhat a tárgy értékét és saját presztízsét megkérdőjelező inzultusok megfogalmazására. 10.3.2.3. A TÁRGYTÖRTÉNETI KARAKTER A roma tulajdonosokból álló genealógia és a tulajdonnév mellett a poharakhoz gábor kulturális életrajzukban olyan állandó jelzők is társulhatnak, amelyek társadalmi karrierjük egy-egy meghatározó vonását idézik fel, „sűrítik magukba” (vö. Basso, 1988). Ezekre a továbbiakban a tárgytörténeti karakter kifejezéssel utalok. Az állandó jelzők egyike rendszerint akkor kapcsolódik valamelyik tárgyhoz, ha az különösen értékesnek és keresettnek minősül a vizsgált etnikai alcsoportban, és a potenciális vásárlók között intenzív, esetenként évtizedekig is elhúzódó versengés alakul ki megszerzéséért és megtartásáért. Az ilyen poharakhoz a presztízstárgy-diskurzusban gyakran társul a harcoso, vagyis a ’harcos’ (értsd: olyan tárgy, amelyért harc, azaz kiterjedt gazdasági-társadalmi rivalizálás folyik) állandó jelző. Más tárgyakhoz a presztízstárgy-diskurzusban a bibaxtalo, ’szerencsétlen’, vagy az armandino, vagyis ’átkozott’ jelző kapcsolódik. A bibaxtalo címke akkor társul egy tárgyhoz, ha az a gáborok értelmezése szerint szerencsétlenségek sorát „hagyta maga után”, vagyis korábbi tulajdonosai (esetleg azok közeli családtagjai) közül többen meghaltak vagy hirtelen elszegényedtek abban az időszakban, amikor a tárgy a 162

birtokukban volt. A bibaxtaloként emlegetett tárgyak egy része esetében beszélgetőtársaim a haláleseteket a presztízstárgyhoz való túlzott ragaszkodás következményének tulajdonították, vagyis annak, hogy a tulajdonos a sokasodó családi konfliktusok és a kilátástalanná váló eladósodás ellenére sem akart megválni a tárgytól. Más esetekben viszont ez az ok-okozati összefüggés egyáltalán nem jelent meg az események magyarázatában, hanem a tárgyat egyszerűen a tárgybirtoklás és a negatív események időbeli egybeesése miatt tekintették szerencsétlennek. Az armandino, ’átkozott’ jelző akkor társul egy presztízstárgyhoz, ha azt valamelyik korábbi tulajdonosa megátkozta. Habár a kérdéses jelző grammatikailag hozzá kapcsolódik, az átok voltaképpeni címzettje nem maga a tárgy, hanem az az új tulajdonos, aki tisztességtelen eszközökkel (például megtévesztés révén vagy a kialkudott vételár részleges visszatartása mellett) jutott hozzá a pohárhoz. Az átok ebben az esetben a presztízstárgy-tranzakciók során hangsúlyosan elvárt üzleti etika figyelmen kívül hagyását viszonzó verbális szankció65. (A presztízstárgynév-választásról szóló alfejezetben említett második eset éppen ide sorolható: a kifosztott özvegyasszony a per elvesztését követően megátkozta a tárgyat, leszármazottai pedig a mai napig pontosan számon tartják azokat – az új nagyfalusi tulajdonos családjában bekövetkezett – kedvezőtlen történéseket, amelyeket az átok hatásának tulajdonítanak.) Mivel az armandino és a bibaxtalo jelzők – szemben a harcosoval – egyáltalán nem segítik elő a tárgy hírnevének gyarapodását, ezeket a mindenkori tulajdonosok még véletlenül sem használják tárgyaik jellemzése vagy megemlítése során (még akkor sem, ha pontosan tudják, hogy mások ezekkel a jelzőkkel utalnak rájuk). 10.3.2.4. AZ

ÉRTÉKKÜLÖNBSÉG

ANTROPOMORFIZÁLÁSA:

A

PRESZTÍZSTÁRGYAK

TÁRSADALMINEMI

IDENTITÁSA

A megvásárolt tárgy, miközben a romák a presztízstárgy-esztétika kontextusában újraértelmezik azt, egy diszkurzív társadalmi nemi identitásra is szert tesz. Hogyan lehetséges ez? Ahhoz, hogy ennek a kijelentésnek a hátterét megvilágíthassam, figyelembe kell vennünk a roma presztízstárgy-diskurzus egy sajátos vonását. A nagyfalusi romák ugyanis presztízstárgyaikról beszélve gyakran nem pohárként és kannaként utalnak azokra, 65 Az ilyenkor elmondott átok rendszerint nemcsak a tárgyat „illetéktelenül” birtokba vevő új tulajdonosra, hanem potenciális örököseire: fiára, fiúunokájára stb. is vonatkozik. 163

hanem az előbbiekre maszkulin, az utóbbiakra pedig feminin identitással rendelkező tárgyakként, pontosabban: férfiként, illetve nőként. (Habár csak véletlen egybeesésről lehet szó, a jelen esetben a tárgyak diszkurzív társadalminemi identitása és a nyelvtani nem „egybeesik”: a taxtaj kifejezés hímnemű, amíg a kana terminus nőnemű főnév.) A presztízstárgyak formai alapú osztályozásának ez a speciális elve kifejezetten roma sajátosság: a gázsóknak között nem találtam utalást arra, hogy férfiként vagy nőként utalnának a birtokukban lévő ezüst tárgyakra. Mivel magyarázható a tárgyak genderizálása? Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megértsük, figyelembe kell vennünk, hogy a gáborok a társadalmi nemek közötti státusviszonyokat – általánosságban szólva – olyan presztízshierarchiaként írják le, amelyben a maszkulinitáshoz magasabb presztízs társul, mint a feminitás fogalmához (lásd Berta, 2004, 2005a). Ha figyelembe vesszük, hogy a roma presztízstárgyak két nagy csoportja közötti értékviszony hasonlóképpen aszimmetrikus, vagyis a kannákat a romák – ugyancsak általánosságban szólva – kevésbé tartják értékesnek és keresettnek a poharakhoz képest, máris közelebb járunk a megoldáshoz. Ez a felismerés ugyanis rávilágít arra, hogy a genderizálás mint diszkurzív gyakorlat középpontjában valójában nem a két tárgycsoport társadalminemi alapon történő osztályozása,

hanem

a

tárgycsoportok

közötti

értékviszony

(értékaszimmetria)

genderizálása áll, vagyis elsősorban ez a viszony az, amelyet a romák társadalminemi diszkurzív „köntösbe öltöztetnek”. A nemek közötti presztízshierarchia ideológiáját a romák voltaképpen „rávetítik” a presztízstárgyak két nagy csoportja közötti értékviszonyra, és ily módon genderizálják azt. Az alábbi presztízstárgy-kommentárok kiváló példaként szolgálnak az előbb elmondottakra: „X-nek vót a nagy pohara, s a kanna mellette. Persze, hogy szép vót a férfi a nő mellett! És szép vót a nő a férfi mellett! Úgyanúgy került minden Y-hoz (X egyetlen fiához), mer hogyha csak az a kanna maradt vóna meg, amit adott X-nek az apja, nem lett vóna semmi értéke. De X abba esekedett, hogy vegyen mellette egy férfit. Hogy legyen ura a kannának. Tehát uralkodjék rajta. (Értsd: legyen értékesebb tárgya a kannánál - B.P.) Úgy is van.” „Ennek annyi pénze vót, hogy lebírta az egész cigányokat. Érted? Egy cigán, egy család nem vót, hogy vele bírjon a pénzbe. Megvette ezt a poharat, neki vót még egy (...) kanna. Tudod, nálunk a kanna nem olyan becsesek, mint a poharak, mer a kanna jelenti, hogy fehérnép, s a pohár azt jelenti, hogy férfi.” „B.P.: A kanna és a pohár között mért van ekkora differencia? 164

P. (családfő): Mind a nő s a férfi közt. B.P.: De hogy értsem, mire megy? Hát a kanna nagyobb is… P. (családfő): Lehet az akkora, mint egy… P. legkisebb fia: Tudod, nálunk hogy van a nő, s hogy van a férfi. Na, így van itt is. B.P.: De a kanna is csak ezüstből van? P. (családfő): Persze, s futtatott arany. P. legidősebb fia: Csak nő. Mint például akármilyen barna férfi, s akármilyen szőke nő legyen, a férfi csak férfi, a nő csak nő. B.P.: Hiába több benne az anyag, vagy több benne a minta…? P. legidősebb fia: Akármekkora nagy legyen (…) háromszor legyen akkora, mint egy pohár, úgy se nem nincs értéke annyi, mint… B.P. Ez hogy alakult ki? P. (családfő): Ez mindig úgy vót. B.P.: Én azt gondoltam gázsó fejjel, hogy a kanna ér többet! P. legidősebb fia: Van két kanna a cigányok között, amelyik olyan értékje vót, mint egy pohárnak. P. középső fia: De csak annyi, nem több.” De vajon az aszimmetrikus presztízsviszonyként jellemezhető kapcsolatok sokasága közül miért éppen a nemek közötti státuskülönbség ideológiája az, amelyet a romák ebben az esetben igénybe vesznek? Mért éppen a genderizálás stratégiájához folyamodnak? Roma beszélgetőtársaim szerint a két értékviszony egymásravetítésének apropójául a testképpel kapcsolatos roma társadalmi esztétika és a két tárgycsoport formai sajátosságainak részleges „egybeesése” szolgál. A romák testképe szerint ugyanis a kannaforma hasonlít a teltkarcsú női test sziluettjéhez, amelyet a romák kifejezetten szépnek tartanak, szemben a túlságosan filigrán, vékony női testalkattal, amely látványához sokkal inkább a betegség (vagy éppen a nélkülözés) gondolatát társítják. Azok a ŕomnjik, akik túlságosan is soványnak találják magukat, gyakran a megszokottnál több szoknyát vesznek fel azért, hogy elleplezzék ezt és megelőzzék az arra visszavezethető találgatásokat. A kifejezetten vékony testalkatú Téri például egy alkalommal megjegyezte, hogy azért szereti a telet, mert ilyenkor – a hidegre való tekintettel, tehát anélkül, hogy ez magyarázatot igényelne – több szoknyát vehet fel, és így csípője szélesebbnek, ő maga pedig teltebbnek tűnik, mint amilyen valójában. (A női csípő szélességét nemcsak a női szoknyák szabása, de a varrás „rakottas” jellege is kihangsúlyozza.) A kanna és a pohár közötti – a társadalminem-fogalom „köntösébe” öltöztetett – értékkülönbség tetten érhető azokban a magyarázatokban is, amelyek e presztízstárgyak értékesítésének az egykori tulajdonos társadalmi megbecsülésére gyakorolt hatását igyekeznek megvilágítani. Beszélgetőtársaim több alkalommal is megjegyezték, hogy a 165

kanna csak a pohárral „együtt szép”, azzal „párban jár”, vagyis: a kanna önmagában kisebb értéket képvisel, mint egy pohár, de ha a kanna mellett egy értékes taxtaj (tehát egy „férfi”) is található, ez utóbbi képes arra, hogy a kanna hírnevét és keresettségét megnövelje a romák szemében. A ŕomok többnyire csak akkor hivatkoznak nyilvánosan kannájukra, csak akkor emlegetik azt vagyonosságuk szimbólumaként, ha a kannán kívül egy értékes pohár (vagyis egy „férfi”) is van a birtokukban. Ha a tulajdonos arra kényszerül, hogy megváljon kannájától, a nyilvános összejöveteleken ugyanúgy utalhat poharára, mint azelőtt. Fordított esetben azonban egészen más a helyzet: a pohár eladása esetén a kanna önmagában már rendszerint nem biztosít elegendő gazdasági súlyt tulajdonosának ahhoz, hogy az a poharaikat emlegető ŕomokkal együtt utalhasson kannájára. A „magára maradt” kanna és tulajdonosa által elszenvedett presztízsveszteséget több ŕom úgy érzékeltette, hogy a kannát az özveggyé lett ŕomnjikkal (pivli), és azok nehéz, gyakran kilátástalan gazdasági és társadalmi helyzetével állította párhuzamba. Az özvegyasszonyok, mivel a ŕomnjik nyilvános

társadalmi

megbecsülése

jelentős

mértékben

férjük

presztízsétől

és

sikerességétől függ, férjük halála után gyakran a társadalom perifériájára szorulnak, és nemritkán napi megélhetési problémákkal is számolniuk kell.

166

11. PRESZTÍZSTÁRGYAK NAGYFALUBAN Vizsgáljuk meg röviden a Nagyfaluban található ezüstpoharakat és kannákat. Terepmunkám idején több mint három tucat presztízstárgy volt a helybéli romák birtokában. Ez a szám nemcsak a ténylegesen Nagyfaluban található poharakat és kannákat foglalja magában, hanem azokat is, amelyek a nagyfalusiak tulajdonát képezik ugyan, de egy másik településen zálogba kerültek. A számba vétel során nem vettem figyelembe ugyanakkor a nagyfalusi romáknál zálogba tett tárgyak közül azokat, amelyek a település határain kívülről érkeztek, vagyis amelyek jelenlegi tulajdonosai nem helybéli romák. Ha ezt a számot hozzáadjuk azoknak a tárgyaknak a számához, amelyek valaha megfordultak Nagyfaluban, de időközben máshol élő romák tulajdonába kerültek, meglepő végeredményt kapunk: azoknak a poharaknak és kannáknak a száma ugyanis, amelyek ma nagyfalusiak vagy egykor azok voltak, a hetvenet is meghaladja. Az egykor nagyfalusinak minősülő presztízstárgyak száma azonban bizonyára magasabb az általam megismertnél, hiszen csak azokról szerezhettem tudomást, amelyeket a lokális társadalmi emlékezetben ma is számon tartanak, és ezek közül is csak azokról, amelyek az általam is figyelemmel kísért diskurzusok során szóba kerültek. Ha a jelenleg Nagyfaluban található ezüsttárgyakat abból a szempontból vizsgáljuk 167

meg, hogy a presztízstárgyak két nagy osztálya közül melyik az elterjedtebb, egyértelműen a poharak oldalára billen a mérleg nyelve. A több mint három tucat pohárral szemben ugyanis ma csupán három kanna található a helybéli romák birtokában. A presztízstárgyéletrajzok és egyéb visszaemlékezések alapján tudható, hogy ez az arány a múltban sem tért el jelentős mértékben a mostanitól. A több mint hetven presztízstárgy között ugyanis, amelyek ma nagyfalusinak számítanak vagy egykor azok voltak, a kannák száma nem éri el a tízet. Az a tény, hogy a poharak száma sokszorosa a kannákénak, a romák szerint egyáltalán nem véletlen, hanem olyan jelenség, amelyre a két nagy presztízstárgy-osztály közötti értékkülönbség ad magyarázatot. Az előbbieket ugyanis a gáborok jóval értékesebbnek és keresettebbnek tekintik az utóbbiaknál. E véleményüknek például olyan kijelentések formájában adnak hangot, mint a „Kodola na-j la kăsi veste” 66, „Azoknak [a kannáknak] nincs olyan hírneve”, vagy „E kana maj cini-j, na-j la kodo anav”, „A kanna kisebb [értéku], nincs meg neki az a neve [értsd: olyan hírneve, mint egy pohárnak].” A poharak

és a kannák közötti értékkülönbség legnyilvánvalóbb jele az irántuk megmutatkozó társadalmi érdeklődés és a megszerzésükért-birtoklásukért folyó verseny eltérő intenzitása. Beszélgetőtársaim csupán két olyan, a Nagyfalut körülvevő mikrorégióban található kannáról tettek említést, amelyek értéke megközelíti a fontosabb poharakét. (Ezek közül csak az egyik tárgy nagyfalusi.) Mióta rendelkeznek a helybéli romák ezüst presztízstárgyakkal? A társadalmi és gazdasági viszonyaik történetét kevéssé ismerő szemlélő számára könnyen úgy tűnhet, hogy e tárgyak megjelenése, akárcsak a jómódról árulkodó, sokszobás téglaházak és a márkás nyugati autók általános elterjedése, csupán az elmúlt egy-két évtized hozadéka. Olyan jelenség tehát, amelyet – legalábbis első pillantásra – a romániai rendszerváltást megelőző időszakban virágzásnak indult, és a nagyfalusi gáborok jelentős része számára nagy hasznot hozó közvetítő kereskedelem gazdasági sikerességével hozhatnánk összefüggésbe. A helybéli romák ezüstpoharak és kannák iránti gyűjtőszenvedélye valójában nem más, mint egy meglehetősen új, az 1989-es rendszerváltáshoz kapcsolható fogyasztói gyakorlat? Az egyes presztízstárgyak társadalmi életrajzai, amelyeket a romák családi körben éppúgy gyakran elevenítenek fel, mint apatársaik és szomszédaik társaságában vagy a 66 Itt jegyzem meg, hogy a veste kifejezés a gáborok romani változatában a következőket jelenti: ’hír, információ’, illetve ’hírnév’. 168

különféle nyilvános társadalmi összejövetelek (djîlešî, šedinca, ’gyűlések’) során, a feltételezettől alapjaiban eltérő képet tárnak elénk. Ha hallgatóként részt veszünk ezekben a beszélgetésekben, amelyek a tárgyak korábbi tulajdonosainak a sorával, az akár évtizedekkel ezelőtt lezajlott presztízstárgy-vásárokkal (forokkal67) vagy örökösödési vitákkal kapcsolatosak, azonnal világossá válik, hogy az „új fogyasztói szokás” elmélete esetünkben nem tartható. Habár azt, hogy a nagyfalusi gáborok között pontosan kinek a személyéhez kapcsolható az első presztízstárgy megjelenése, ma már nem tartják számon, a szóbeli emlékezet kétséget kizáró bizonyítékokkal szolgál arra vonatkozóan, hogy az itt élő

romák

hosszú

ideje

rendelkeznek

ezüst

presztízstárgyakkal.

Egyértelműen

alátámasztják ezt annak a megérkezés-történetnek a variánsai, amely azzal a ŕommal kapcsolatos, aki a ma Nagyfaluban dominánsnak tekintett apai ág tagjai közül elsőként telepedett le a településen. A visszaemlékezések szerint az említett ŕom megérkezésének idején csupán egyetlen roma család élt Nagyfaluban, a „gyepmester”-ként tevékenykedő, vagyis a paraszti gazdaságokban elhullott állatok tetemeinek összegyűjtéséből és az állati bőrök felhasználásából élő phuro Čurari, ’öreg čurar’ és családja. A letelepedni kívánó ŕom fiatalemberként érkezett Nagyfaluba özvegy édesanyjával együtt, nemsokkal édesapja halálát követően. Kérdésfelvetésünk szempontjából a történetnek két mozzanata érdemel megkülönböztetett figyelmet. Egyrészt az a tény, hogy a szóbeli emlékezet szerint a kérdéses ŕom nem jött üres kézzel, hanem magával hozta elhunyt apja presztízstárgyait is. (Egyesek szerint a lakóhely-változtatás hátterében éppen az amiatt érzett félelem állt, hogy az apa fivérei valószínűleg megpróbálják majd áron alul megszerezni, elügyeskedni a presztízstárgyakat az özvegytől és fiától.) A megérkezés-történet variánsai alapján ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy a Nagyfaluba beköltöző fiatal ŕom és az itt élő öreg čurar gyepmester között a letelepedés pillanatában a gazdasági és társadalmi erőviszonyok feltűnően aszimmetrikusak voltak. Beszélgetőtársaim szerint ennek legnyilvánvalóbb bizonyítékául a két ŕomot támogató férfirokonok és a birtokukban lévő presztízstárgyak számának az összehasonlítása szolgál. Eszerint amíg a beköltöző fiatal ŕom nem számíthatott azonnali, hathatós külső támogatásra, vagyis lényegében egyedül érkezett Nagyfaluba, addig az „öreg čurarnak” „öt fia és öt pohara” volt. Az „öreg čurar” egyik leszármazottja szerint: „O baro Čurari sah le panź taxta! The panź śave sah le, the 67 A foro, ’vásár’ kifejezés nemcsak a presztízstárgy-tranzakciók megnevezésére szolgál, hanem egyéb tranzakcióra is utalhat. 169

zor sah le, the barvalo sah, kaj či sah či jăkh opral pre lehte and’ol ŕoma! Kade phenlah la vi muŕo dad. Kaj so phenda o phuro Pišta, či xoxadah”. „A nagy čurarnak öt pohara volt! És öt fia volt neki, és hatalma, és gazdag volt, olyannyira, hogy senki sem volt rajta felül [értsd: nagyobb nála] a romák között! Így mondta ezt az apám is. Úgyhogy amit az öreg Pista mondott, az nem volt hazugság!”68 Azok közül a presztízstárgyak közül, amelyeket az akkor letelepedő ŕom később fiaira hagyott, három terepmunkám idején is a helybéli romák tulajdonában volt. Ha közelebbről megvizsgáljuk az egyik ilyen tárgy társadalmi karrierjének szóbeli emlékezetét, amely egyszer sem „hagyta el” a letelepedő ŕom apai ágát és Nagyfalut, kiderül, hogy azt ma a leszármazottak hatodik generációja birtokolja. A genealógiai adatfelvétel során gyűjtött információk, valamint a szóban forgó presztízstárgy társadalmi életrajzával kapcsolatos adatok egymásra vetítése alapján egyértelműen következtethetünk arra, hogy a fent említett letelepedés-történet legkorábban az 1800-as évek közepén játszódhatott le. Ebben az időszakban pedig – a visszaemlékezések tanúsága szerint – már a letelepedni kívánó fiatal ŕom és az őt befogadó „öreg čurar” is rendelkezett ezüst presztízstárgyakkal. (A fentihez hasonló folyamat játszódott le az egyik szomszédos település gábor közösségében is, megközelítőleg egy generációval később.) A nagyfalusi romák presztízstárgy-gazdasága tehát nem a rendszerváltás idején egyre látványosabbá váló gazdasági státusemelkedés következménye, hanem olyan gyakorlat, amely legalább százötven éves múltra tekint vissza. Habár e jelenség kezdetének feltérképezését lényegében lehetetlenné teszi az 1800-as évek elejével kapcsolatos emlékek töredékessége és esetenkénti ellentmondásossága, a visszaemlékezésekben felbukkanó tárgyak és tulajdonosok nagy száma alapján mégis valószínűsíthető, hogy nem a nagyfalusi „öreg gyepmester”, és nem is presztízstárgy-tulajdonos kortársai voltak az ezüstpoharak és kannák iránti gyűjtőszenvedély első hírnökei a gáborok között.

68 Pista a megérkezés-történet ugyanezen variánsát osztotta meg velem. 170

12. A ROMA PRESZTÍZSTÁRGYAK LEGFONTOSABB ÉRTÉKASPEKTUSAI: A SZIMBOLIKUS ÉS A TÁRGYI PATINA A továbbiakban az általam figyelemmel kísért presztízstárgy-vásárok és -kommentárok elemzésére támaszkodva arra a kérdésre keresem a választ, hogy a romák milyen fontosabb értékszempontokat69 vesznek figyelembe akkor, amikor a közöttük zajló tranzakciók során felbecsülik egy-egy presztízstárgy értékét. Azok a tárgyak tehát, amelyekről szó lesz, már „túl vannak” a liminális fázison, vagyis ratifikált, teljes értékű roma presztízstárgyak, amelyek már egy ideje a gáborok között forognak. Amikor egy ŕom felbecsüli egy ilyen pohár vagy kanna értékét, mindenekelőtt két értékaspektust vizsgál meg közelebbről. Egyrészt sorra veszi, hogy a saját etnikai alcsoportjába tartozó ŕomok közül kik birtokolták azt korábban, különös tekintettel a közelmúltra és a legutóbbi tulajdonosokra. Másrészt azt vizsgálja meg, hogy az adott pohár vagy kanna milyen tárgyi tulajdonságokkal rendelkezik, vagyis mennyire értékes ebből a 69 Terjedelmi okokból a presztízstárgyaknak tulajdonított érték roma értelmezési keretének csupán a két legfontosabb elemével foglalkozom. Itt nincs lehetőség arra, hogy megvizsgáljam azokat a stratégiákat, amelyeket a romák a presztízstárgyak értékének manipulálása érdekében alkalmaznak, ahogyan nem térek ki arra sem, hogy milyen módokon próbálnak meg hatást gyakorolni a konkrét áralkuk végeredményére a presztízstárgy-tranzakciók során. Nem foglalkozom továbbá azokkal az értékforrásokkal sem, amelyek megnövelhetik ugyan egy tárgy értékét a potenciális vevő szemében, de csak esetenként vannak jelen és ritkán válnak meghatározó jelentőségűvé. 171

szempontból a saját lokális közösségében vagy a lakóhelyét körülvevő mikrorégióban található presztízstárgyakhoz képest.

12.1. A PRESZTÍZSTÁRGY ROMA GENEALÓGIÁJA MINT SZIMBOLIKUS-MNEMONIKUS PATINA A presztízstárgy

gázsó

társadalmi

karrierje

nem

része

annak

az

érték-

és

jelentéshorizontnak, amely alapján a gáborok a gázsóktól vásárolt tárgyat új jelentéssel és értékkel látják el. Szögezzük le ismét: egyáltalán nem a gázsó társadalmi karrier az, amely a romák szemében vonzóvá teszi ezeket a tárgyakat. Az ötvösmesterek és a poharakat korábban birtokló gázsó tulajdonosok a romák nézőpontjából szemlélve csupán olyan arctalan-homogén csoportként jelennek meg, amely társadalmi emlékezetükön kívül helyezkedik el, éppen ezért az említett személyek kilétének aprólékos számon tartása vagy felelevenítése nem kecsegtet hírértékkel, társadalmi elismeréssel a gáborok számára. Presztízstárgyaik gázsó előéletével kapcsolatban legfeljebb azt említik meg, hogy azok többsége egykor „a bárók és a grófok”, vagyis az erdélyi arisztokrácia tulajdonát képezte. A teljes értékű, vagyis béváló és már egy ideje a gáborok között forgó pohár értékbecslése során mérlegelt legfontosabb szempontok egyike a tárgy roma társadalmi karrierje, azon belül is a korábbi roma tulajdonosok sora. A tárgyaknak tulajdonított érték és jelentőség jórészt az ő státusukból és hírnevükből eredeztethető, éppen ezért a korábbi tulajdonosok csoportjára a láthatatlan-mnemonikus patina kifejezéssel utalok. A gábor tulajdonosok hosszú időre a tárgy társadalmi életrajzának elidegeníthetetlen részeivé válnak, és a vevő gyakran azért vásárolja meg azt, hogy a birtokba vétel révén maga is része lehessen a tulajdonosok sorának, és így lehetősége nyíljon a saját sikerességét demonstráló státus-összehasonlítások megfogalmazására (például önmaga és a tárgy megőrzésére képtelen korábbi tulajdonosok vonatkozásában). A presztízstárgy-genealógia lényegében olyan etnikai alapon szerveződő, diszkurzív panteon, szimbolikus emlékhely vagy egyfajta „dicsőségtábla”, amely a korábbi roma tulajdonosok társadalmi-gazdasági sikerességének állít emléket. Arra, hogy a tárgyak értékének meghatározása során milyen kiemelkedő szerep jut a korábbi roma tulajdonosoknak, pontosan utal a liminális fázis létezése, pontosabban az a szembetűnő különbség, ami a liminális stádiumban lévő, illetve a már teljes értékű 172

presztízstárgyaknak tulajdonított érték és jelentőség között megfigyelhető. Mivel a liminalitás állapotában lévő tárgy még nem forgott a romák között, vagyis még nem rendelkezik a roma tulajdonosokban „mérhető” társadalmi emlékezettel, úgy utalnak rá, mint amelynek „Na-j le či dad, či dej”, ’Nincs se apja, se anyja’. Ez a szófordulat arról árulkodik, hogy a gáborok általi használatba vétel kezdetén a tárgy még jószerével „múlt nélkülinek” minősül, és csak az őt birtokló roma tulajdonosok mint szimbolikus szülők „gyermekeként”, vagyis az ő tárggyal történő identifikációjuk eredményeképpen tesz szert új, értéktelített, roma társadalmi karrierre és emlékezetre. Pista alábbi kommentárja szerint: „...ekh kăso taxtaj, te na-j le dad the dej, na-j le ertiko. Te na-j le anav dekathar ol phură, te źanah: kahko sah, the kathar eredisejla, the če taxtaj-i. Akkor numa kade len le, ekh taxtaj njevo, na-j le khanči ertiko.” „...egy olyan pohárnak, amelyiknek nincs apja és anyja, nincs értéke. Ha nincs neve az öregektől [vagyis: roma társadalmi emlékezete], hogy tudjuk: kié volt, és honnan eredt, és milyen pohár, akkor csak úgy veszik azt, hogy az egy új pohár, nincs semmi értéke.” Egy nemrég a gáborokhoz került, még a liminalitás állapotban lévő presztízstárgy értékének a felbecsülése során Rupi hasonlóan fogalmazott: „Ez jó pohár [értsd: tárgyi tulajdonságait tekintve]. Csak annyi, hogy nem vót a mi bojszunk rajta. Érted? Hogy [nem mondhatjuk, hogy] »X-től jött.« Na-j le dad the dej. Nincs apja, s anyja, hogy törzsből70 legyen, hogy Y-é vót, érted? […] De a Z-ről származó pohárnak igen! Ott tudjuk, hogy Z-ről jött, ettől és ettől a cigántól jött le.” Ennek megértéséhez vegyük figyelembe, hogy a bajusz a ŕomok társadalminemi és etnikai identitásának az egyik legfontosabb szimbóluma. A „nem vót a mi bojszunk rajta”, vagy a presztízstárgy-diskurzusban gyakran előforduló „bajszos pohár” kifejezésekben a bajusz mint etnikai identitásszimbólum az etnikus történelembe ágyazottság megfelelője71. E perszonifikáló stratégia segítségével a gáborok ugyancsak azt juttatják kifejezésre, hogy a szóban forgó tárgy rendelkezik-e saját gábor társadalmi karrierrel és emlékezettel, avagy 70 A „törzs” kifejezés a jelen esetben a gábor etnikai alcsoport szinonimájaként értendő, semmi köze sincs azonban a törzshöz mint antropológiai terminushoz. 71 A következő kommentárban a bajusz a tárgy hírnevének a megfelelője, ami viszont jelentős részben a tárgy genealógiájából származik: „Mondjuk például ha van egy cigánnak két fia, vagy három fia, vagy egy fia, és már most azt mondjuk, ’Házad van, a fiadnak háza van, házra nincs szükséged. Pénzed van. Gyűjtöttél pénzet, sokat, valamibe fektesd bé! Ha nincs szükséged házra, akkor vegyél egy poharat! De vegyél egy ilyen poharat, hogy legyen bajsza! Nem akármilyet! Hogy legyen híre. Te’l le veste! The te’l le anav! Na akarče taxtaj. Tjin ekh taxtaj, te kărăl veste, bari!” („Legyen híre! És legyen neve! Ne akármilyan taxtajt! Vegyél egy olyan taxtajt, amelyik hír/neve/t csinál, de nagyot!”) 173

nem. Hasonlóképpen a roma tulajdonosokból álló genealógia hiányára utal az a nyelvi gyakorlat, hogy a gázsóktól vett új poharat gyakran „arvona taxtaj”-nak ’árva pohár’-nak nevezik. Egy idős ŕomnji úgy fogalmazta meg ezt, hogy az árvaházból érkezett gyermekhez hasonlított egy új poharat: „Na-j le gazda. [Nincs gazdája.] Tudod, ez hogy jön ki? Mint mikor így teszik be a gyerekeket az árvaházba. Beteszi egy úrinő is, hogy nem tudja tartani, vagy mit tudom én. Na, ha már kiveszi, nem egy kicsit le van esve a rangja, hogy azt mondják, hogy árvaházból jött? Érted? Na, a pohár, az új pohár jó anyagilag, minden jó benne, jó a formája is, jó a munka is rajta, csak azt mondják, hogy »Nem örökölték cigántól«”. A korábbi gábor tulajdonosok érték- és vágyképző jelentőségére utalnak azok a kommentárok is, amelyek szerint a presztízstárgyban a romák az „istorije”-t, vagyis a tárgy roma történelmét-életrajzát „fizetik meg”, másként fogalmazva: azt, hogy a tárgy előzőleg „kahkă sah” ’kiké volt’. Az alábbi idézetek nemcsak alátámasztják ezt az állítást, hanem arra vonatkozóan is nyilvánvaló bizonyítékkal szolgálnak, hogy a gáborok pontosan tudják: a gázsók egészen más szempontok alapján definiálják e tárgyak értékét és jelentőségét, mint ahogy azt ők maguk teszik. „Na ko taxtaj potjinen maga, kă kăsavo but somnakaj sîn andră, vaj kocom but rup sîn andre le...! E veste! Kahko sah! »Kakale ŕomehko, kukole ŕomehko sah…« E veste! O anav, o baro! The o regišîgo, kă dulmutuno-j! […] Az isztoriját. Kă kode phenen: »Kado taxtaj sah le bară X-ohko, vaj sah le bară Y-ohko, vaj sah le bară Z-ehko...«, apoj kodoleh sîn le anav, kă kodo maškar ol ŕoma sah.” („Nem magát a poharat fizetik meg, hogy ilyen sok arany, vagy olyan sok ezüst van benne...! A hírnevet! Hogy kié volt! »Ezé a ŕomé volt, azé a ŕomé volt... « A hírnevet! A nagy nevet! És a régiséget, azt, hogy régi! (...) A történelmet. Mert azt mondják: »Ez a pohár a nagy X-é volt, vagy a nagy Y-é, vagy a nagy Z-é...«, akkor annak van neve, mert az a pohár a romák között forgott.”) „Nemcsak az érték [értsd: a tárgy anyagáé], mer például egy ékszerész, vagy egy régészeti ember, aki ismeri ezeket a dógokat […] azt mondja, »Hát még az arany sem ér az árán fejül! Csak az árát éri meg!«, s ennek [értsd: a tárgy anyagának] is van egy bizonyos ára. De nálunk nem aztat fizessük! Tízszer többet adunk a hírér, s a hagyományér, mint az objektér, mint a… maga a pohárér. […] Na numa o taxtaj potjinen, e veste potjinen! [Nemcsak a poharat, a hírnevet fizetik meg!] ” Ezek a kommentárok arról is árulkodnak, hogy mire tesz szert az új roma tulajdonos akkor, ha megvásárolja az értékes-keresett presztízstárgyak valamelyikét: „baro anav”-ra, vagyis

174

’nagy név’-re, „veste”-re, vagyis ’hírnév’-re, illetve „cimo”-ra, vagyis ’cím’-re.72 Mindhárom kifejezés a hírnév szinonimája, ami további haszonformákká alakítható. „Apoj kodo kon tjinlah ekh taxtaj, aba kodolehkă […] sîn le cimo. Aba sîn le veste. […] Kon tjinel ekh taxtaj kodo kărăl veste, anav baro.” Vagyis: „Az, aki vesz egy poharat, annak már […] címe van. Az a személy már hírnévre tesz szert. […] Aki vesz egy poharat, az hírnevet, nagy nevet csinál.”73 A szülő-gyermek viszonyt felidéző olyan metaforák, mint a „nincs se apja, se anyja” vagy az „árva pohár” lényegében a tárgy és a hozzá kapcsolt érték etnicizáltságát kifejező eszközök. Mindkét metafora azt az üzenetet közvetíti, hogy a tárgy gázsó társadalmi karrierjéhez kapcsolódó személyeket a romák nem tekintik értékforrásnak, a gázsó készítők és tulajdonosok sohasem lehetnek „apák és anyák” – ezt a szerepet kizárólag gáborok tölthetik be. Részben ezekkel a presztízstárgy-diskurzusban gyakran előforduló metaforákkal magyarázható, hogy a korábbi roma tulajdonosokra a genealógia kifejezéssel utalok. A nagyfalusi romák és általában a gáborok éppolyan aprólékos gondossággal tartják számon és vitatják meg időről időre a legfontosabb presztízstárgyak genealógiáit a családi és a nyilvános társadalmi összejöveteleken, mint ahogyan saját apai ági történelmük iránt is kifejezett érdeklődést tanúsítanak.74 Rupi alábbi mondatai, illetve egy másik ŕom kommentárja kiváló példával szolgálnak erre vonatkozóan: „Hát a gázsó ehhez [a presztízstárgyakhoz] nem ért. A mi cigány isztorijánál gázsó nem ért. Mondom a valóságot, nem ért, ő nem tudja, hogy mi az... S mi tudjuk, honnant eredett, s hány éve, hogy tartózkodik a cigányok közt. Ezek nem hogy csak ez, hogy lássuk... hanem az isztorija, hogy cigányok közt van ennyi évek óta. Vaš e ŕomani istorije ande kode kăsavi kuč. Vaš e ŕomani istorije. [A cigány történelem miatt olyan értékes. A cigány történelem miatt.] És honnét vót, s honnan eredett, s hogy van, s mi van. […] Maga, ha most így lenne, például most megveszi egy cigántul. Azt mondja, jön egy másik [ŕom]: Mutasd meg azt a poharat, amit vásároltál!« Megmutassa. És lehet, hogy nem tudja az a cigán: »Hát honnant eredett?« »Ez vót a Z-é, és Z vásárolta ettül az embertül, s az az ember vásárolta volt ettül az embertül«. Visszafelé öt-hat kéz! Visszafelé öt-hat kéz! Mint maga, ha azt mondaná: »Ez édesapámé vót, s nagyapám vásárolta vót, s adta vót édesapámnak, és 72 Vö. a nemesi cím fogalmával. 73 A presztízstárgy-vásárlással járó presztízsgyarapodás mértéke a pohár tárgyi és szimbolikus tulajdonságainak az együttes értékétől függ. Számottevő „hírnév”, „nagy név” értelemszerűen csak a fontosabb tárgyak megvásárlása révén szerezhető. 74 A leszármazás aprólékos számon tartása az antropológiai szakirodalom szerint meglehetősen ritka jelenség a romák esetében, Nagyfaluban és általában a gáborok között azonban általánosan elterjedt gyakorlat. 175

nagyapám vásárolta vót attól a cigántul, az a cigán a másik cigántul.« Ennek így van a isztoriája, mint mikor le van írva. Tudja? Papírra. Ezér ilyen drágák. […] Ezeket pontosan így számolják vissza, hogy kié vót, s honnant eredett.” „Úgy képezheted, mintha vannak ezek a nagy emberek, tudod, aki szedik a régiségeket, gyűjtők. Szedett egy jó faliórát, azt mondja, hogy »Ezt csinálta ez az ember«. Van a bidermájer, egy falióra, vagy egy más, »Na, ez az ember csinálta. Én azér megveszem«. Mi is úgy vagyunk, érted. Szeretjük a régi dógokat. (…) Azér szeretik, mer régiség, és »Ez a cigányé vót«, és »Ez a cigányé vót«, és nálunk inkább a bajsza fizetődik meg, nem a portéka. Mer az a portéka, ami megér egymillió márkát, érted, ha béviszed egy múzeumba, azt mondják, hogy megér 15 000, 20 000 márkát. Maximálisan. (…) És csak azér, hogy kié az a pohár, tudod, azér megveszik.”

12.2. A TÁRGYI PATINA MINT ÉRTÉKFORRÁS A pohár korábbi roma tulajdonosainak a hírneve, társadalmi státusa azonban csak az egyik olyan meghatározó szempont, amelyet a gáborok a tárgy mindenkori értékének a felbecsülése során figyelembe vesznek. A másik fontos értékforrás a tárgyi tulajdonságok minősége. Amint arra már utaltam, a romák a tárgyi tulajdonságok minősítésére egy saját szempontrendszert hoztak létre, amely a poharak és kannák formájával, életkorával, anyagával, díszítményeivel stb. kapcsolatos értékpreferenciákat tartalmaz. E tárgyi aspektusok egyik nagyra becsült vonása a történelembe ágyazottság, az „antiko” ’antik’ jelleg, ahogyan azt a presztízstárgyak korával és anyagával (antik ezüst) kapcsolatban korábban már láttuk. Ugyanide sorolható az aranyozás kérdése is, amely a romák számára ugyancsak korjelölő funkcióval rendelkezik. Az életkor megbecsülése során ugyanis a gáborok az ezüst típusa mellett éppen azt veszik figyelembe, hogy a tárgy tűzi vagy galván-aranyozással készült-e. (Ez utóbbi eljárás az 1800-as évek közepén vált általánosan elterjedtté.) Szintén a „régiség” indexikus reprezentációjának tekintik a pohárfelületen kialakuló patinát, vagy a pohártörzs kifényesedését, ami véleményük szerint a hosszú múltra visszatekintő használat következménye. Ugyanerre következtetnek a pohártesten látható kisebb sérülésekből, karcolásokból, horpadásokból, amelyek teljes hiánya szerintük egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a közelmúltban készített tárggyal van dolguk. A legértékesebb poharak számukra kétségtelenül azok, amelyek kiváló tárgyi tulajdonságokkal rendelkeznek, korábbi tulajdonosaik pedig fontos, elismert ŕomok voltak. A legtöbb pohár azonban nem sorolható a tárgyak e szűk elitjébe, vagyis a tulajdonosok és 176

a potenciális vásárlók többsége be kell, hogy érje azoknak a tárgyaknak az egyikével, amelyek többé-kevésbé eltérnek az említett ideáltípustól. A gáborok presztízstárgygazdasága végeredményben patina-jellegű presztízstárgy-gazdaság, azaz a meghatározó értékforrások között kitüntetett szerep jut a történelembe ágyazottságnak mind a pohár szimbolikus, mind pedig tárgyi tulajdonságai esetében.

13. A PRESZTÍZSTÁRGY-GAZDASÁG MINT A TÁRGYI JAVAK FOGYASZTÁSÁNAK ELITREGISZTERE Mielőtt választ adnánk arra a kérdésre, hogy miért tekintik értékesnek a nagyfalusi romák az ezüst presztízstárgyakat, előbb helyezzük el azokat a roma tárgyak és javak világában, vagyis vizsgáljuk meg közelebbről, hogy a presztízstárgy-gazdaság milyen szerepet tölt be a roma fogyasztói szokások rendszerében. Melyek a pénz formáját ölto felesleg felhasználásnak társadalmilag (morálisan) leginkább preferált módozatai a nagyfalusi romák között? Mivé „alakítják át” a felesleget a romák akkor, ha egészen biztosak akarnak lenni abban, hogy a tranzakció révén majd társadalmi elismerésre és megbecsülésre tesznek szert saját etnikus alcsoportjukon belül? Tapasztalataim szerint a válasz egyértelmű: elsősorban ezüst presztízstárgyakba. A poharak és kannák a tárgyi javak csoportján belül a fogyasztás elitregiszterét (vö. Appadurai 1986, 38; Kopytoff 1994) alkotják a gáborok között. Habár a romák pontosan tudják, hogy melyek a gázsók körében divatos és tiszteletreméltónak (vö. Veblen 1975) számító fogyasztói szokások, és többnyire nem lennének pénzügyi akadályai annak, hogy ők maguk is a gázsó fogyasztói mintákat kövessék, ezek többsége mégsem gyakorol rájuk különösebb vonzerőt. A szabadidő eltöltésének olyan, a vebleni „hivalkodó fogyasztás” eseteiként is értelmezhető költséges formái, mint az egzotikus tájakon tett luxusutazások, vagy a lovaglás és a vitorlázás éppúgy hidegen hagyják a romákat, akárcsak az egyedi készítésű drága ékszerek és a képzőművészeti alkotások iránti gyűjtőszenvedély, vagy a hétvégi házak építésének gázsó 177

szokása. A gáborok ugyanakkor nem szívesen tárolják pénzüket bankszámlákon, és általában bizalmatlanok az olyan gázsók által igénybe vett befektetési formákkal szemben, mint az értékpapírok vagy a hosszabb-rövidebb futamidejű lekötések. Ez az attitűd egyrészt azokra az állami rendelkezésekre vezethető vissza, amelyeket a szocializmus idején a magántulajdon korlátozása és az informális vagyonfelhalmozás ellenőrzése érdekében hoztak75, és amelyek a rendszerváltásig a romákat is arra ösztönözték, hogy eltitkolják jövedelmüket az állami hatóságok elől. Habár e rendelkezések időközben hatályukat vesztették, és az elmúlt években például az aranyelkobzással kapcsolatos kártalanítás folyamata is elkezdődött, a romák jelentős része még ma is úgy véli: a „múlt még nem ért véget”. A gázsó pénzpiaci befektetési formákkal szembeni bizalmatlanság rendszerváltás utáni fennmaradásához hozzájárultak továbbá az olyan kedvezőtlen folyamatok is, mint a ’90-es évek elején szinte az egekbe szökő infláció76, egyes bankok csődbe jutása, vagy a caritas néven elhíresült piramisjáték látványos bukása (vö. Magyari-Vince - Feischmidt 1994; Verdery 1995a, 1995b). A „Charitas”-ban több általam ismert nagyfalusi ŕom is részt vett, és a játék kudarca, vagyis az abba csak később bekapcsolódó „játékosok” által befektetett összegek elvesztése két nagyfalusi presztízstárgy sorsára is közvetlen és jelentős hatást gyakorolt. Azok a ŕomok, akiknek bankszámlájuk van, vagy állami vállalatokkal és intézményekkel üzletelnek (ezek ugyanis kerülik a munkadíj készpénzben történő kifizetését), vagy valamely környező országban közvetítő kereskedéssel foglalkoznak, és a különféle engedélyek beszerzése miatt kényszerülnek arra, hogy bankszámlát nyissanak. A legtöbb ŕom tehát a gázsó bankok közreműködését nem azért veszi igénybe, hogy ott gyarapítsa megkeresett pénzét, hanem azért, mert csak így vállalhat legálisan munkát vagy csak így juthat hozzá munkadíjához. Egyre többen gondolják azonban úgy, hogy a politikai rendszerváltással

és

a

gazdaság

fokozatos

stabilizálódásával

párhuzamosan

a

pénzintézetekkel szembeni bizalmatlanság jórészt okafogyottá vált, és a pénz formáját öltő felesleg bankszámlákon történő elhelyezése ma már biztonságosabb, mintha otthon tárolnák azt, kitéve magukat például a betörésekből fakadó veszélyeknek. 75 Lásd például az aranyelkobzással kapcsolatos romániai intézkedéseket. 76 A német márka használatának általános elterjedése a nagyfalusi romák körében, amelyet beszélgetőtársaim a 90-es évek közepére datáltak, éppen az infláció váratlan és kiszámíthatatlan növekedésétől való félelemre adott reakcióként értelmezhető. 178

Az említett tartózkodás azonban nemcsak a bizalom hiányára, hanem gazdasági okokra is visszavezethető. Ezek közül a legfontosabb az, hogy a gázsó bankokban elhelyezett összegek után járó kamatok rendszerint jóval alacsonyabbak annál a kamatszintnél, amelyre a romák az egymás közötti vagy a gázsókkal folytatott informális kölcsönügyletek során szert tehetnek. Vagyis a gázsó részvények, kötvények vagy befektetési jegyek gyakran még akkor sem tűnnek igazán jövedelmezőknek számukra, ha a kilátásba helyezett haszon elérését nem akadályozzák meg olyan kedvezőtlen gazdasági folyamatok, mint a bankcsőd vagy az infláció jelentős növekedése. Mivel támasztható alá az az állítás, hogy a poharak és kannák – legalábbis a tárgyi javak körén belül – a fogyasztás elitregiszterét alkotják a gáborok között? E tárgyak elit státusának az egyik legnyilvánvalóbb jele a romák közötti tranzakciók során értük kifizetett vételárak nagysága. (A korábbi és a jelenlegi tulajdonosoktól származó tárgyéletrajzok alapján a presztízstárgyak árai többnyire pontosan dokumentálhatóak – legalábbis az 1950-es évek elejétől.) Ahhoz, hogy a vételárak gazdasági jelentősége érzékelhetové váljon, vizsgáljunk meg négy, a gáborok között lezajlott presztízstárgy-vásárt, amelyekre 1964-ben, 1984-ben, 1995-ben, illetve 2004-ben került sor. Az első tranzakció az egyik szomszédos megyeszékhelyen, a további három pedig Nagyfaluban zajlott le. Mind a négy esetben olyan pohár cserélt gazdát, amely a gábor presztízstárgy-definíció alapján a legértékesebbnek tekintett pohárformatípushoz tartozik. Nézzük meg, hogyan viszonyulnak a vételárak a romániai gazdaság egészére vetített, egy főre jutó havi bruttó átlagkeresetekhez. Az egyik presztízstárgy-vásárra 1964-ben került sor. Az akkori vevőtől származó tárgyéletrajz szerint, aki egészen az 1990-es évek közepéig képes volt saját tulajdonaként megőrizni a poharat, a vételár 240 000 lej volt. Hasonlítsuk össze ezt az összeget a Romániai Statisztikai Hivatal adatainak egyikével: 1964-ben a gazdaság és a tárgyév egészére vetített, egy főre jutó bruttó havi átlagkereset 1046 lej volt, vagyis a pohár vételára a havi átlagkereset 229.4-szeresét tette ki. A másodikként említett, 1984-ben lezajlott foro két testvér között jött létre. Az, hogy a pohár gazdát cseréljen, elsősorban az idősebb fivér – mint eladó – érdekeit szolgálta, aki azért akart mielőbb megválni attól, hogy a vételárat kiegészítve megszerezzen egy időközben eladóvá vált, a sajátjánál értékesebbnek tartott poharat. A két fivér közötti áralku során megállapított vételár végül 1 400 000 lejt tett ki. 1984-ben a gazdaság és a tárgyév egészére vetített, egy főre jutó bruttó 179

havi átlagkereset 3224 lej volt, vagyis a pohár vételára 434.2 havi átlagkeresetnek felelt meg. Harmadik példánk, egy 1995-ben lezajlott foro esetében a vételár megközelítőleg 75 000 német márka volt, ami 106 730 769 román lejjel ért fel. Mivel az egy főre eső bruttó havi átlagkereset a tárgyév és a gazdaság egészét tekintve 275 825 lej volt, a pohár vételára ez utóbbi összeg 386.9-szeresére rúgott. A negyedik esetben szereplő pohár azonos a második példában említettel. Ezt a poharat 2004-ben az egykori eladó visszavásárolta fiatalabb fivérétől, aki fokozatos eladósodása miatt időzköben olyan kilátástalan helyzetbe került, amelynek megoldására más mód már nem kínálkozott, csak a tárgy eladása. Az idősebb fivér 87 000 amerikai dollárért jutott hozzá ismét az 1984-ben általa eladott pohárhoz. Ez az összeg az amerikai dollár 2004. december közepi árfolyamát figyelembe véve 2 575 374 000 lejt tett ki, a gazdaság egészére vetített, egy főre jutó bruttó átlagkereset pedig ebben a hónapban 9 733 512 lej volt, vagyis a 87 000 dolláros vételár az akkori átlagkereset 264.5-szörösével ért fel. Vessük össze a fenti arányokat egy másik adattal. Az összehasonlítás alapjául az a tapasztalat szolgál, hogy a gáborok által a legértékesebbnek tekintett pohárforma-típushoz tartozó tárgyak vételára egyszer sem haladta meg a kétmillió forintot azokon a magyarországi műtárgyárveréseken, amelyeket az elmúlt évek során figyelemmel kísértem. (Az említett árveréseken tizenöt ilyen tárgy cserélt gazdát. A leütött vételárak sok esetben meg sem közelítették ezt az összeget.) A kétmillió forintos felső összeghatár 2001-ben a magyar gazdaság és a tárgyév egészére vetített, egy főre jutó bruttó havi átlagkereset 19.3szorosát, 2002-ben 16.3-szorosát, 2003-ban 14.5-szörösét, 2004-ben pedig 13.7-szeresét tette ki. Az így kapott arányszámok tehát jóval kisebbek a romák között gazdát cserélő tárgyakért kifizetett vételárak kapcsán említetteknél. Bár a presztízstárgyak ára a mindenkori alkufolyamat egyedi terméke, vagyis nem beszélhetünk rögzített árakról, továbbá a magyarországi és a romániai átlagkeresetek vásárlóerejének összehasonlítása a rendszerváltást megelőző időszakban meglehetősen problematikus feladat, a fenti példák mégis alkalmasak annak érzékeltetésére, hogy a romák a romániai bruttó átlagkeresetekhez viszonyítva milyen jelentős összegeket kínáltak/kínálnak fel egy-egy fontosabb presztízstárgyért. A gáborok által egymás között kifizetett és a gázsó műtárgypiaci árak közötti feltűnő különbség nyilvánvalóan utal arra, hogy a kérdéses tárgytípusnak tulajdonított jelentőség a gázsók és a romák mint értelmezoi közösségek esetében számottevő eltérést mutat. A helyzet kétségtelenül az, hogy amíg az 180

ezüstpoharak és kannák a gázsó műtárgypiacon vagy a Nagyfaluban élo magyarok között nem tartoznak a legkeresettebb tárgyak közé, addig a gáborok esetében értéküket és társadalmi jelentőségüket egyetlen más tárgycsoporté sem múlja felül. Az értéktulajdonítás terén tapasztalható eltéréssel természetesen maguk a romák is tisztában vannak. (A gázsó és a roma érték-, vágy- és árképzés kulturális szabályszerűségeire és logikájára a későbbiekben még kitérek.) Világosan mutatja ezt az alábbi, az egyik legtekintélyesebb, három presztízstárggyal is rendelkező nagyfalusi ŕomtól származó kommentár-részlet. Az idézett mondatok akkor hangzottak el, amikor a házigazda gondosan kicsomagolta a nemrég egy másik ŕomtól vásárolt poharat az annak megóvására és elrejtésére szolgáló ruhadarabokból, és megosztotta velem mindazt, amit a tárgy roma társadalmi karrierjével és tárgyi tulajdonságaival kapcsolatban szerinte tudni érdemes: „Na, nézze meg, Péter, nálunk mi a vagyon! Magyar ember nem ad érte száz dollárt! Érti maga? Na nézze meg! […] Ezt ha vinném magyar embernél, vegye meg tőlem, nem adna érte száz dollárt. A Jóisten tudja! Van ilyen ember, ahogy te vagy most, hogy már ismered a cigány isztoriját, köztünk vagy, s már jártál, s már hallottál, azt mondanád: »Megveszem, mer ilyen... érték. Valamennyit adok érte!«. De nem annyit, amennyit megér!! Annyit maga nem adna úgyse! De van más ember, hogy azt mondja: »Mit csináljak vele? Nekem még a vitrinbe se kell! Kidobom a szemétbe.« Nemhogy pénzt adna érte! Ezt már magyar ember, vagy román ember, vagy német ember ezt nem veszi. Ezt egyesegyedül vannak ezek a..., akik értik a régiséghez, hogy gyűjteményeznek, tudja? […] És meglátna, azt mondaná: »Adok érte vagy ötezer dollárt.« Azt mondaná egy ilyen művész ember, aki ért a régiséghez, aki foglalkozik a régiségekkel. De a Jóisten tudja, hogy nem ér egy pohár víznél többet magyar embernek. S nálunk: hatvanöt-hetvenezer dollár. […] Ez köztünk éjjel, ha azt mondom: »Eladom!«, van tíz vevő rajta, cigány. Akkor az nem ötezer dollárt adnak, mer nem is pökik ki a száján, avval nem is tárgyalunk. Azt mondom: »Százötvenezer dollár.« »Adok hatvan-hetvenezret.« S ez az ár könnyen megkapom, egy fél óra alatt megkapom, s számolják le, s kész. Mint magyar ember, hogy ad érte száz dollárt, úgy megkapom ezt a hatvanöt-hetvenezer dollárt.” A presztízstárgyak jelentőségére nemcsak a gáborok között lezajló vásárok során gazdát cserélő összegek nagysága utal, hanem az azokkal kapcsolatos romani terminológia is. A poharak és kannák elit-jellegét a romák által kedvelt és keresett tárgyak univerzumán belül egyértelműen mutatja például az a gyakorlat, hogy a vagyon-gazdagság, az örökség vagy a zálog fogalmak kizárólagos vagy elsődleges szinonimáinak a gáborok éppen a presztízstárgyakat tekintik. Az általuk beszélt romani változatban kizárólag a presztízstárgyak megjelölésére szolgál például a hadjomanjošo vadjono ’hagyományos vagyon’ kifejezés, amely egyszerre utal a tárgyak értéktelítettségének mértékére (vadjono) 181

és az öröklés intézményével való kapcsolatukra (hadjomanjošo). Az említett jelzőhöz ugyanis a fenti szókapcsolatban két jelentés is társul egyidejűleg, amelyek mindegyike a tárgyak történelembe ágyazottságának a jelentőségét hangsúlyozza. A hadjomanjošo egyrészt kifejezi, hogy a presztízstárgy-birtoklás nem új keletű jelenség a gáborok között (olyan vagyonforma, amelynek „sîn le hadjomanjo maškar amende”, vagyis ’hagyománya van közöttünk’. Ez az etnikus történelembe ágyazottság aspektusa). Másrészt az említett jelző utal a presztízstárgyak ideális létmódjának lényegére is, vagyis kifejezi, hogy azokat a romák ideális esetben hosszú ideig kivonják az árucikkek körforgásából, és apai ági örökségként adják át generációról generációra (az apai ági történelembe ágyazottság aspektusa). A gáborok más kontextusokban is elsősorban a poharakat és a kannákat társítják a vagyon fogalmához. Pistát idézve, aki maga is pohártulajdonos: „Nálunk ez a vagyon. Én építettem a fiamnak egy házat, ami ejiszem sokezer dollár […]. De nekünk nem az a vagyon! Nekünk az a vagyon, hogy maradtak az öregektől ilyen régi… nem aranypoharak, hanem antik, régi poharak. S ez… közbe rajta… ria van a címer, hogy azt mondjuk: »Na, ez ennek és ennek a pohara!« Tudunk számolni ötszáz évet, vagy hatszáz évet, vagy ki tudja mennyit, hogy hányadik kézen ment keresztül, és kié vót, s mi vót!” Ugyanez a tendencia figyelhető meg a mištimo ’örökség’ terminus használata esetén is. Habár a romák hozzátartozóiktól pénzt, autót, házat vagy kisebb értéku használati tárgyakat is örökölhetnek, a mištimo kifejezés alatt elsősorban nem ezeket, hanem az ezüst presztízstárgyakat értik. A nagyobb összegu kölcsönügyletek során felajánlott zálog (simadji) elvileg ugyancsak számos formát ölthet. Lehet például egy márkás autó vagy ház, de ha a kölcsönt felvevő személy is ŕom, a kölcsönadó által fedezetként (garancije, fedezîko) „bekért” értéktárgy − feltéve, hogy a kölcsönvevő rendelkezik ilyennel − mindenekelőtt az ezüst presztízstárgy lesz. Annak ellenére tehát, hogy a zálog kifejezés a tárgyak egy széles spektrumára vonatkozhat, akárcsak az örökség vagy a vagyon fogalmak, a gáborok elsősorban a presztízstárgyakat társítják azokhoz, ami újabb bizonyítéka a poharak és kannák elitregiszter jellegének. Zajzon Gabriella (2000, 5254) ugyanerre a következtetésre jutott: „A pohár fedezetként is szolgál, a legvégső garanciát jelenti arra az esetre, ha valaki a felvett kölcsönt nem tudja visszafizetni.” Ezek után talán nem meglepő, hogy a sikeres és befolyásos nagyfalusi ŕom fogalmához hozzátartozik, hogy ő vagy apai ági felmenői a presztízstárgy-gazdaságban mint „szimbolikus küzdőtéren” is jelentős sikereket értek el, másként fogalmazva: a 182

kérdéses személy rendelkezik vagy egészen a közelmúltig rendelkezett egy vagy több értékes presztízstárggyal. A baro ŕom, vagyis a – szószerinti fordításban – ’nagy cigány’ tiszteleti cím annak nagyfalusi roma definíciója szerint éppen ezért eleve nem illet meg például olyan személyeket, akik nem felelnek meg ennek a feltételnek. A felesleget érintő fogyasztás roma fogalma (vö. Horowitz, 1985) tehát nem az értékpapírok, az arany vagy a márkás ruházati cikkek felhalmozását, hanem mindenekelőtt a presztízstárgyak fogyasztását részesíti előnyben és jutalmazza a legnyilvánvalóbb elismeréssel. Azon nagyfalusi romák számára, akik aktív „játékosokként” részt vesznek a presztízstárgy-gazdaságban, lényegében nem létezik a tárgyiasult javaknak más olyan csoportja, ide értve a rendszerváltás megelőzően gyakran beszerezhetetlen modern fogyasztási cikkeket is, amelyekért készek lennének nagyobb áldozatot vállalni, vagy amelyek elvesztése nagyobb presztízsveszteséggel járna számukra, mint egy általuk nagyra becsült, értékes ezüst presztízstárgyé. Az alábbi idézet a házak és az autók roma „tárgystátusát” hasonlítja össze a presztízstárgyakéval. A romák egyértelműen az utóbbiakat tekintették a kívánatosabb-vonzóbb fogyasztói javaknak, a vagyonosság-gazdagság reprezentálására szolgáló eszközök „szuperlatívuszának”: „Csak a poharak. Nálunk csak azok az értékesek. Nálunk lehet egy embernek tíz háza, ha nincs egy pohara, nem gazdag cigán. Úgy szoktuk mondani. Azt mondjuk cigányul: »Na-j tu khanči!« (»Nincs neked semmid!«) »Apoj khăr...!« (»Hát ház...!«) »Ekh khăr sakoneh trubul!« (»Egy ház mindenkinek kell!«) Aztán hogy nagyobb, vagy kisebb, de mindenkinek kell egy ház legyen! Van más egyebed?« »Nincs.« »Na, akkor hallgass, ülj le.«” A presztízstárgy-vásárlás és a felesleg házakba fektetése közötti morális fontossági sorrendet beszélgetőtársaim gyakran egy olyan szófordulat segítségével fejezték ki, amely valószínűleg abban az időszakban keletkezett, amikor a nagyfalusi romák még sárházakban éltek. Habár a házak az utóbbi két-három évtizedben már téglaépítésűek, és a jómód reprezentálására szolgáló eszközök sorában ma már ezek is előkelő helyet foglalnak el, a „Čik the baŕŕ del o Del!”, „Sarat és követ ad a Jóisten!” formulát ma is gyakran használják. A romák gyakran emlegették azt megismerkedésünk első szakaszában, amikor még én magam is meglepődve és értetlenül álltam a roma presztízstárgyak társadalmi jelentősége előtt: „...azt mondták a cigányok: »Čik the baŕŕ del o Del!« (»Sarat és követ ad a Jóisten!«) 183

Hogy nem a házra tettek hangsúlyt. Azt mondták: »Még követ és sárt még rendel a Jóisten! De poharat… taxtaj sakon dje či tjinav!« (poharat nem veszek minden nap!)” „Megvették ezeket a poharakat, mikor kerestek pénzt, hát arra kerestek, nem autóra… ha valaki vett egy autót, nálunk a cigányok közt, azt kikacagták, hogy »Ez bolond, vett autót!«. Ha csinált egy nagy házot, azt mondták, hogy »Az egy bolond ember, azér csinálta azt a nagy házat, mert hülye?! Mért nem vett legalább egy poharat belőle?« Érted, ez úgy vót. Ha csináltál vóna gyémántból egy kastélyt, azt is azt mondták vóna a cigányok, hogy »Hát sárt és követ adott vóna az Isten, mért nem vetted meg azt az ezüstdógot?!«.” „(Mihez hasonlítható a romák poharak iránti érdeklodése? - B.P.) Sar ekh versenjezešî (Mint egy verseny.) (...) és ebbe törekedett minden cigán, hogy valamit tegyen, hogy menjen a híre. (...és ha mást vásárolt volna? – B.P.) Házba, vagy ilyesmiktől nem lett vóna semmi értéke. »Te sîn tu love, tjin ekh taxtaj! Kă čik the baŕŕ del o Del! Tjin ekh taxtaj!« Ol ŕoma, ol bară, pale kode marnape kaj te tjinen taxtaj, the pale kadala njeruna e bari veste, the o baro anav. Save nah taxtaj, kodoleko na phenda: baro ŕom.” („»Ha van pénzed, vegyél egy taxtajt! Mert sarat és követ ad az Isten! Vegyél egy poharat!« A cigányok, a nagyok, az után verekedtek /értsd: arra törekedtek − B.P./, hogy vegyenek egy poharat, és az után nyerték a nagy hír/neve/t, és a nagy nevet. Akiknek nem volt taxtaja, annak nem mondták azt: baro ŕom. /Vagyis: ’nagy cigány’ − B.P./”.) Az alábbi eset az 1970-es évek elején játszódott le, akkor, amikor a nagyfalusi romák közül még csak kevesen rendelkeztek személyautóval. Annak ellenére, hogy az eset több mint harminc éve történt, és azóta a romák között az autók mint fogyasztói javak jelentősége kétségtelenül felértékelődött (lásd később), az eset részletei ma is gyakran szóba kerülnek a presztízstárgyakkal kapcsolatos beszélgetések során, elsősorban azért, mert a romák ma éppúgy érthetetlennek találják a „főszereplő”, Pista viselkedését, ahogyan annak idején sem tudtak rá elfogadható magyarázatot adni. A ma ötvenes éveiben járó, a Nagyfalutól távolabb eső települések egyikén élő Pista édesapja a 70-es évek elején arra kényszerült, hogy eladja azt a néhány éve megvásárolt presztízstárgyat, amelyet ma a legkeresettebblegértékesebb nagyfalusi ezüstpoharak között tartanak számon77. A kényszerű áruba bocsátás hátterében családi konfliktusok sorozata állt, amelyeket elsősorban a legidősebb fiú, Pista kicsapongó életmódja idézett elő. Ez utóbbi kapcsán Pista egyik fivére több alkalommal is hangot adott amiatti elégedetlenségének, hogy habár az értékesebb tárgy majd Pista öröksége lesz, a presztízstárgy-vásárok miatt felvett kölcsönök visszafizetésére szolgáló családi bevételek előteremtésében Pista mégis csak vonakodva, kelletlenül vesz részt. A sértett fivér éppen ezért azzal fenyegetőzött, hogy hamarosan „különáll a 77 Az eset nemcsak azért váltott ki jelentős visszhangot Nagyfaluban, mert a szóban forgó tárgy végül ide került, hanem azért is, mert Pista egy nagyfalusi ŕomnjit vett feleségül. 184

családtól”, vagyis a továbbiakban „saját zsebbe” fog keresni. Pista apja az egyre növekvő adósságok miatt, valamint azért, hogy a családi békét helyreállítsa, végül úgy döntött, hogy eladja a poharat. A vételárat részben egy újabb, kisebb értékű tárgy megvásárlására fordította, a megmaradt összeget pedig szétosztotta fiai között. Pista viselkedésében beszélgetőtársaim nemcsak azt találták érthetetlennek, hogy miért nem tett meg minden tőle telhetőt azért, hogy a kérdéses tárgy apja tulajdonában maradhasson (holott az később az ő tulajdonába került volna), hanem azt is, hogy Pista a vételár őt megillető részéből szokatlan „fogyasztói javakat”, többek között egy drága személyautót, valamint olyan ruházati cikkeket vásárolt (például bőrnadrágot), amelyeket (akkor) a romák egyértelműen értéktelennek tartottak, mindenekelőtt azért, mert a gázsó fogyasztói és öltözködési szokásokhoz társították azokat. Beszélgetőtársaim jórészt Pistát tették felelőssé azért, hogy a presztízstárgy végül „kikerült a családból”, és az eset felelevenítését követően egyöntetű rosszallással és értetlenkedéssel utaltak könnyelmű viselkedésére. Egyikük azt a véleményét, hogy Pista a tárgyi javak legértékesebbjét (és ezzel átvitt értelemben saját etnikai identitását, romaságát is) gázsó javakra (és identitásra) cserélte, ironikusan úgy fogalmazta meg, hogy: „Le X-ehko śavo dilejlah: benzino śuta ando taxtaj”, vagyis: „X fia megbolondult: benzint töltött a taxtajba” Egy másik ŕom véleményét idézve: „Képzeld el, most milyen híres (a szóban forgó presztízstárgy - B.P.)! És ha nem lett vóna…, jól mondták a cigányok, ha nem lett vóna az ő eszibe az a bolondság, az a cifraság, hogy neki legyen kocsija, és nem tudom milyen cifra farmer, az ő poharja még most is meglett vóna”. Ahhoz, hogy e megjegyzés értelmét világosabbá tehessem, említést kell tennem arról a ma már meglehetősen ritka gyakorlatról, hogy a ŕomok esetenként úgy is kifejezik egymás iránti tiszteletüket és rokonszenvüket, hogy saját presztízstárgyukból borral kínálják meg a náluk vendégeskedő rokont vagy ismerőst. Ennek a gyakorlatnak a figyelembe vételével érthető meg igazán a fent említett kommentár: Pista viselkedésének rendhagyó voltát beszélgetőtársam a borral kínálás szimbolikus aktusának a kontextusában fejezte ki úgy, hogy annak egy megszokott kellékét (bor) egy, a helyzettől teljességgel idegen, a feladat betöltésére alkalmatlan elemre (benzin) cserélte fel. (A benzin nemcsak a kínálást teszi lehetetlenné, de − mivel a személyautó indexikus reprezentációjaként is értelmezhető − egyben utal a cseretárgy mibenlétére, fajtájára is.) Azt, hogy a presztízstárgy autóra „cserélését” a romák morálisan megkérdőjelezhető, a gazdasági 185

racionalitás roma fogalmától idegen, érthetetlen tranzakciónak tekintették és tekintik ma is, pontosan kifejezi a „megbolondult” minősítés, valamint az, hogy Pistát sokan részben éppen emiatt az értékválasztás miatt tekintik különcnek, és csúfolják „gázsónak” a háta mögött. Vizsgáljuk meg közelebbről Gábor kommentárját, amely részben ugyancsak a felesleg-felhasználás révén megszerezhető fogyasztói javak preferencia-sorrendjével kapcsolatos. "...egy (...) családba (...) kell is egy olyan pohár. Hogy bemennek egy… Képzelheted el, hogy bémennek egy virrasztóra, ha nincs egy kicsi márka rajtuk, hogy vettek egy poharat, jót, vagy csináltak egy jó dógot, akkor hátrább ültetik, érted? És képzelheted, hogy milyen szégyen, hogyha öt vagy hat vagy tíz ember előtt leültetik ott. És mind okosak és… hanem inkább megveszi azt a pohárt, kettőt-hármat-négyet, hogy mikor bémegy valahol, azt mondják, »Gyere, ülj le. Mer te nem éltél ingyen, hanem vettél jó poharakat, és akkor neked a helyed itt van!«. Ha nincs is rangban78 úgy előhozva, hogy első helyen legyen, megvan a pohara, megvan a háza, megvan a család (értsd: a gyermekei - B.P.), férjhez adás, jó helyeken adta, akkor azt mondják neki, »Gyere, ülj le itt, mer neked itt van a helyed. Nem éltél ingyen. Nemcsak a lábosba kerestél«. Érted? »Hanem egy kicsit húztál magadtól, és ami kellett a családodnak«. (...) De van a másik, aki nem csinált semmit, jó, hogy bémegy ő is, mert jól tud beszélni, vagy jól tud ezt vagy azt, vagy jól érti a dógokat, az (értsd: annak - B.P.) egy kicsit azt mondják: »Hátra«. Azér… de ha már van keresetje, és megmutassa, hogy az életit nem élte le hiába, van helye. Ha úgy van, s úgy… inkább azér veszik a cigányok a poharakat, hogy legyen lemezük. (...) És ez a pohár bemutatja őket, hogy ők nem kerestek ingyen, és nem ették meg a pénzüket ide vagy oda, hanem a pénzüket jó helyre tették, ezüstpoharakba tették a pénzüket. (…) Gábor világosan elkülöníti a gazdasági értelemben sikeres személyeket azoktól a szerény jövedelemmel rendelkező ŕomoktól, akik bevételeik legnagyobb részét a létfenntartáshoz kapcsolódó

szükségletek

presztízstárgyakat

kielégítésére fordítják,

vásároljanak.

Az

utóbbi

és így képtelenek

ŕomok

gazdasági

arra,

aktivitását

hogy olyan

kifejezésekkel írja le, mint az (1) „ingyen (vagyis: a létfenntartáson túli tartalékképzés lehetősége nélkül - B.P.) keres”, (2) „hiába éli le az életit”, (3) „csak a lábosba keres”, (4) „megeszi a pénzét ide vagy oda”. E formulák a gazdasági improduktivitás, (1; 2; 3) és a pazarlás (4) szinonimái. Az „ingyen keres” és a „hiába éli le az életit” nem szorulnak bővebb magyarázatra, a „csak a lábosba keres” és a „megeszi a pénzét ide vagy oda” kifejezések viszont külön figyelmet érdemelnek, mivel közvetlenül is megjelenítik a létfenntartás gazdaságát az evés mint ikonikus reprezentáció segítségével. Amíg a „lábos” 78 Rang = a saját apai ág elhelyezkedése az apai ágak lokális presztízsstruktúrájában – B.P. 186

kifejezés esetében az ikonikus jelkapcsolat léte és létrejöttének oka magától értetodik, addig a „megenni” főnévi igenév elsődleges jelentése első pillantásra inkább félrevezet bennünket, ahelyett, hogy megkönnyítené az értelmezést. A „megenni valamit” ugyanis ebben az esetben nem közvetlenül a biológiai szükségletkielégítésre utal, hanem olyan metafora, amelyhez a romaniban gyakran olyan negatív jelentések kapcsolódnak, mint az ’elpazarol, értelmetlenül-hasztalanul felél’, vagy a ’tisztességtelen úton megszerez, elcsal valamit valakitől’. Hogyan válhat − hacsak átvitt értelemben is − ehető dologgá a pénz? Mindenekelőtt vegyük figyelembe, hogy az, amit a biológiai szükségletkielégítés egyik legelemibb formája, vagyis az evés során elfogyasztunk, a fogyasztható javak közötti választás során − értheto okokból − rendszerint abszolút elsőbbséget élvez, mindenki számára elengedhetetlen, és az esetek túlnyomó többségében el is érheto, ennek következtében pedig az evés gyakran a fogyasztás egyik legcsekélyebb presztízshozammal kecsegtető, alacsony státusú esetének minősül. (Természetesen kivételt képeznek a vendéglátás társadalmilag jelölt alkalmai, amelyek a vagyonosság reprezentálására is szolgálnak, valamint a „fényűzés előjogának” azon esetei, amikor

bizonyos

ételek

fogyasztása

valamely

társadalmi

csoport

vagy

réteg

monopóliumává és társadalmi helyzetének szimbólumává válik.) Éppen ezért azok a kiadások, amelyek kizárólag a puszta létfenntartást szolgálják, ritkán minősülnek gazdasági sikernek és sorolódnak a „tiszteletreméltó költekezés” (Veblen 1975, 124) és fogyasztás esetei közé a nagyfalusi romák között. Veblen észrevétele esetünkben is alkalmazható: „Nem érdem az a fogyasztás, amely pusztán az élethez szükséges dolgokra irányul, kivéve, ha azzal a nyomorultul szegény emberrel hasonlítjuk össze, akinek fogyasztása még a létminimumot sem éri el…” (Veblen 1975, 107.)79. Éppen ezért az a ŕom, aki megtehetné, hogy presztízstárgyat vesz, de ehelyett inkább másra költi a pénzét, a felesleg-felhasználás roma moralitása szerint tulajdonképpen elkótyavetyéli, elpazarolja a 79 Arra vonatkozóan, hogy az evést gyakran állítják szembe a fogyasztás elitregiszterét alkotó javak fogyasztásával oly módon, hogy e szembeállítás kontextusában az előbbit a relatív improduktivitással azonosítják és pejoratív konnotációval látják el, számos példa található a szakirodalomban. Weiner a kula kapcsán például megemlíti, hogy „Még a rang nélküli társadalmakban is, mint például Gawa szigetén, világosan megkülönböztetik egymástól a kula-játékosokat. Munn (1986, 51) beszámol arról, hogy a kulában erősnek tekintett gawa férfit jelképesen szembeállítják annak a férfinak a gyengeségével, ’aki eszik’. A Trobriand szigeteken azokat a nőket, akik nem dolgoznak elég keményen a kötegek elkészítése során, más nők arra panaszkodva kritizálják, hogy ’Te csak enni akarsz’.” (Weiner 1992, 192-193.) 187

kérdéses összeget (vagy legalábbis annak egy részét), azaz nem a társadalmilag legcélravezetőbbnek-leghatékonyabbnak ítélt módon használja fel azt. Gábor e morálisan helytelenített

fogyasztói

döntésekkel

kapcsolatos

rosszallását

−

kétségtelenül

leegyszerűsítő módon80 − úgy fejezte ki, hogy egyenlőségjelet tett a nem presztízstárgyakra költött felesleg és az olyan ŕomok szerény jövedelmének társadalmi jel-értéke és jelentősége között, akik arra kényszerülnek, hogy minden megkeresett pénzüket a létfenntartásra fordítsák, vagyis „csak a lábosba keresnek”. Másként fogalmazva: Gábor az előbbi tranzakciókat szimbolikusan leértékelte, azaz csak annyira tekintette azokat tiszteletreméltóaknak, mint amennyire tiszteletreméltó annak a létminimum biztosításán fáradozó ŕomnak a jövedelme, aki képtelen a megtakarításra és a vagyon-felhalmozásra, azaz kénytelen „megenni a pénzét” ahelyett, hogy félre tudná tenni azt.81 Mire fordítódik „az ide vagy oda megevett”, tehát az elpazarolt-elfecsérelt pénzhez viszonyítva a „jó helyre tett pénz”? Hogyan demonstrálható a leghatékonyabban a feleslegként jelentkező jövedelem, vagyis az, hogy az illető ŕom nemcsak a „lábosba keres”? gábor a „jó helyre tett pénzt”-t, elsősorban az „ezüstpoharakba tett” felesleggel azonosítja, valamint a lányokkal adandó jussokkal (pontosabban: a fontosabb ŕomokkal kötött apatársi szövetségekkel, amelyek létrejöttének gyakran fontos előfeltétele a tetemes összegu juss átadása) és a házakkal. A presztízstárgy-vásárlás során szerzett hírnév fogalmát találóan adja vissza a „márka” metafora, gábor azon kijelentése pedig, hogy „a pohár bemutatja őket (a presztízstárgyat vásárlókat - B.P.), hogy ők nem kerestek ingyen”, egyértelműen utal arra, hogy a presztízstárgyak a jómód és a vagyonosság indexikus 80 Gábor a leegyszerűsítés stratégiáját alkalmazza akkor, amikor a gazdasági sikeresség fogalmát kizárólag a presztízstárgy-vásárlásra korlátozza, és elhallgatja-alulkommunikálja a felesleg-felhasználás egyéb, kisebb presztízshozammal kecsegtető formáit (például a márkás nyugati autók népszerűségét a nagyfalusi romák között). Ne feledjük továbbá, hogy presztízstárgyakat nemcsak vásárolni, de örökölni is lehet. 81 Gábor kommentárját akár úgy is értelmezhetnénk, mint a presztízstárgy-tulajdonos ŕomok elitizmusának egy olyan megnyilvánulását, amelynek célja a köztük és a presztízstárggyal nem rendelkező személyek között húzódó szimbolikus határ jelentőségének felnagyítása és az utóbbi ŕomok megszégyenítése is lehetne. A jelen esetben azonban korántsem erről van szó. Bár Gábor apja örökölt egy ezüstpoharat, sem Gábor, sem pedig apja nem vásárolt presztízstárgyakat, ráadásul a kérdéses családi örökség már évek óta zálogban van, és Gáboréknak – eladósodásuk miatt – egyre kevesebb esélyük van arra, hogy kiváltsák azt. Valójában tehát Gábor és apja is azok közé a ŕomok közé tartozik, akik „csak a lábosba” keresnek. Gábor tehát annak ellenére sem hallgatta el fenti véleményét, hogy annak tükrében saját helyzete is kedvezőtlenebb megítélés alá esik, mintha a téma szóba sem került volna. 188

reprezentációi, megvásárlásuk pedig a felesleg-felhasználás morálisan legelismertebb módja. Félrevezető lenne azonban azt állítani, hogy a romák kizárólag az ezüst presztízstárgyakat kedvelik és tekintik keresettnek a tárgyak univerzumán belül. Habár a presztízstárgyak a tárgyiasult fogyasztói javak „elit-regiszterét” alkotják, nemcsak ezek megszerzése és birtoklása hozhat társadalmi elismerést számukra. A presztízstárgyak egy további, az ezüstpoharakénál kisebb társadalmi jelentőségűnek tekintett szféráját a továbbiakban nevezzük az „elidegenítendő presztízstárgyak” szférájának. Az utóbbi kategóriába olyan tárgyak tartoznak, mint a márkás nyugati autók vagy a divatos és drága mobiltelefonok és lakberendezési tárgyak. A nagyfalusi romák előszeretettel vásárolnak például Németországban gyártott, néhány éves használt autókat, arra hivatkozva, hogy azok precízebbek és megbízhatóbbak más autótípusoknál. (Választásuk talán nem független attól a ténytől, hogy ezüsttárgyaik többsége éppen az Erdélyben korábban szép számmal tevékenyekedő szász mesterek műhelyeiből származik.) Mihály szavait idézve: „Nálunk az olyan autók, ezek a Renault és a Peugeot egyáltalán nem mennek (értsd: nem divatosak, keresettek - B.P.). (…) Nálunk az elsőrangú, jó autók ezek a nyugatnémeti autók: a Mercedes, a Volkswagen, ezek a Passatok, meg a BMW. Itt is vannak olyan szegényebb emberek, hogy megvesznek ilyeneket, hogy Citroen, meg Renault, de azok kisebb emberek.” A terepmunkám során legkeresettebb autótípusok − összhangban Mihály idézett szavaival − valóban a kombi Volkswagen Passat-ok, valamint a Volkswagen Transporter típusú kisbuszok voltak. (Mihály,

akárcsak

fivére,

maga

is

Passat-tulajdonos.)

A

személyautók

presztízshierarchiájának alján azonban nem a Mihály által említett nyugati típusok, hanem az 1970-es évek elején gyártott, folyamatos felújításra szoruló, csekély összegért megvásárolható Daciák álltak. Az elidegenítendő presztízstárgy elnevezés szoros kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy a romák az ezüst presztízstárgyak ideális létmódjának az elidegeníthetetlen apai ági identitásszimbólum-létmódot

tekintik

(erről

lásd

később).

Az

elidegenítendő

presztízstárgyak domináns közös tulajdonsága, hogy azok a vebleni értelemben vett „hivalkodó fogyasztás” eszközei, azaz a megszerzésüktől remélt presztízshozam elsődleges forrása az értük kifizetett vételár nagysága. E tárgyak fogyasztása tehát olyan kommunikatív

aktus,

amelynek

elsődleges 189

célja

a

tulajdonos

vásárlóerejének

reprezentálása, a tulajdonos „pénzügyi erejének”, vagyonosságának demonstrálása. (Amint arra később részletesen is kitérek, a jómód reprezentálása egyike az ezüst presztízstárgyak társadalmi funkcióinak is, az ezüstpoharak szimbolikus-társadalmi hasznosíthatósága azonban jóval szélesebb körű, azaz nemcsak az értük kifizetett összegek „hivalkodó” megjelenítésével kapcsolatos.) Ugyanakkor az elidegenítendő presztízstárgyak további közös vonása, hogy a birtoklásukból fakadó presztízshozam fokozatosan csökkeni kezd akkor, ha a kérdéses tárgyaknak újabb típusai jelennek meg a piacon. Az elidegenítendő presztízstárgyak fogalma éppen ezért eleve magában foglalja azt az elvárást, hogy a már birtokunkban lévő típus fogyasztását előnyben részesítő divatciklus lezárultával a kérdéses típust feltétlenül újabbra kell cserélni ahhoz, hogy folyamatosan bizonyítani tudjuk „fizetőképességünket” (Veblen 1975, 98), vagyis azért, hogy a tárgyak birtoklásától remélt presztízshozam ne csökkenjen, azok továbbra is a vagyon-reprezentáció hatékony eszközei maradhassanak. Éppen ezért egyetlen nagyfalusi ŕom sem büszke arra, és nem remél presztízst és társadalmi elismerést attól a ténytől, hogy még mindig egy közel harminc éve gyártott, valamikori piaci értékének a töredékét éro, már-már üzemképtelen Dacia birtokosa, szemben azokkal a ŕomokkal, akik Volkswagen Passatokkal közlekednek.82 Ugyanígy a divatjamúlt, régi típusú mobiltelefonok sem számítanak a múlt értékes, megbecsült relikviáinak a nagyfalusi romák között, jól mutatja ezt, hogy − utalva feltűnően nagy méretükre, ezen keresztül pedig korukra és ebből fakadó elértéktelenedésükre is − gyakran egyszerűen csak „téglának” csúfolják azokat. Miért tekintenek a „saját” divatciklusuk lezárulta után is megőrzött elidegenítendő presztízstárgyakra a nagyfalusi romák úgy, mint olyan javakra, amelyek idővel folyamatos értékcsökkenésen mennek keresztül, és amelyek birtoklása legalábbis sajnálatos esemény, miközben az ezüst presztízstárgyak esetében az értéktelítettség egyik kitüntetett forrása éppen az „etnikus történelembe ágyazottság”? Amint arra hamarosan visszatérek, a jelenség magyarázata abban keresendő, hogy az elidegeníthetetlen és az elidegenítendő presztízsjavak „használati értékének”, társadalmi jelentőségének

definiálása

során

a

romák

részben

más-más

értékszempontokat

alkalmaznak, vagyis más okoknál fogva tekintik értéktelítettnek a tárgyak egyik, illetve másik csoportját. 82 Itt jegyzem meg, hogy a muzeális értékű régi autók gyűjtése – mint divat – a romák között ismeretlen jelenség. 190

Habár következetesen úgy fogalmaztam, hogy a romák „csupán” a rendelkezésükre álló feleslegért vagy annak egy részéért vásárolnak ezüst presztízstárgyakat, ez a megállapítás némi pontosításra szorul. A presztízstárgy-gazdaságban részt vevő, egymással rivalizáló ŕomok ugyanis a siker érdekében gyakran olyan jelentős pénzügyi kockázatvállalásra is elszánják magukat, amely már nemcsak a felesleget, hanem a létfenntartás gazdaságának biztonságát is veszélyezteti. E kockázatvállalás tipikus formája a kölcsönfelvétel. Ha a kiszemelt tárgy megszerzéséért több jómódú és kellőképpen áldozatkész-elkötelezett ŕom is versenybe száll, és a vételár előteremtése nem tűr halasztást, vagy ha a tárgy csupán egyetlen komoly érdeklodot vonz, de ő feltétlenül erre és csakis erre a tárgyra tart igényt az éppen elérhető presztízstárgyak közül, gyakran megesik, hogy a potenciális vásárlók olyan árajánlatot tesznek, amely jóval meghaladja az éppen rendelkezésükre álló felesleg értékét. A különbözet előteremtésének a legkézenfekvőbb módja a vásárló részéről a kölcsönfelvétel, amihez azonban rendszerint jelentős kamatteher és gyakran tartós nélkülözés is társul. Ha a kölcsön törlesztéséhez szükséges rendszeres jövedelmet nem tudja biztosítani, az új tulajdonos idővel arra kényszerülhet, hogy pénzzé tegye a presztízstárgyat, és az érte kapott árból fizesse ki hitelezőit. Korántsem biztos azonban, hogy a tárgyért időközben kapott vételár elegendő lesz a kölcsön vett összeg (šumma) és a kamatok (kamata) visszafizetésére! Ha a vételár összege kisebb a tartozásénál, az egykori tulajdonos még azután is kénytelen törleszteni kölcsöneit, hogy a tárgy és annak vételára már régen nincs a birtokában, vagyis újabb és újabb vagyontárgyak eladására és a nélkülözés folytatására kényszerülhet. Több egykori tárgytulajdonos beszámolt arról, hogy a forot megelőzően úgy érezte, a kérdéses tárgy megszerzéséből származó presztízshozamról való lemondás életre szóló, pótolhatatlan veszteség lett volna számára, éppen ezért vakon bízott „pénzügyi szerencséjében” (baxt le lovengi), vagyis azt remélte, hogy majd képes lesz gond nélkül „kikeresni” a kölcsönök törlesztéséhez szükséges összeget. Mivel az üzleti szerencse végül is elpártolt tőlük, az ilyen tulajdonosok kölcsöneik teljes visszafizetését követően gyakran rosszabb anyagi helyzetbe kerülnek, mint amilyenben a forot megelőzően voltak. (Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, legalábbis a legszenvedélyesebb „játékosok” esetében nem, hogy megbánták volna azt, amit tettek, vagy hogy adandó alkalommal ne „próbálnák ki” újra szerencséjüket.) A kölcsön csupán egy példa arra, hogy a presztízstárgyakért folyó rivalizálás vagy éppen a megőrzésükért tett erőfeszítések nemcsak a felhalmozott felesleget érinthetik, de nemritkán 191

nélkülözéshez, bizonyos ingóságok és ingatlanok eladásához, a jövedelem kényszerű egyoldalú felhasználásához (törlesztések) is vezethetnek, vagyis a létfenntartás gazdaságára is közvetlen hatást gyakorolhatnak. Habár az ezüstpoharak és kannák a fogyasztás „elit-regiszterét” alkotják, vagyis a felesleg presztízstárgyakba fektetése a társadalmilag legelismertebb pénzfelhasználási módok egyike Nagyfaluban, egyetlen ŕom sem vásárol ilyen tárgyakat pusztán azért, mert úgy érzi, engedelmeskednie kell a tárgyi javak fogyasztásával kapcsolatos fontossági sorrend moralizáló diskurzusának. Az, hogy egy felesleggel rendelkező ŕom részt vesz-e a presztízstárgyak „szimbolikus arénájában”, és ott milyen mértékű áldozat- és kockázatvállalásra hajlandó, számos tényező együttes mérlegelése során dől el. Ez utóbbiak közül a legfontosabb kétségtelenül a személyes politikai ambíció mértéke, vagyis az a kérdés, hogy az illető ŕom milyen mértékben eredezteti társadalmi identitását és önbecsülését a státusversengés terén elért sikerességből, és ezen belül mekkora jelentőséget tulajdonít a presztízstárgy-gazdaságban elérhető eredményeket jutalmazó presztízsnek, vagyis „hírnév-hitel”-nek. (Ne feledjük, hogy a presztízstárgyak birtoklása a nagyfalusi romák között egyike a státusértékelés során figyelembe vett szempontoknak, éppen ezért a presztízstárgy-gazdaságban mutatott teljesítmény közvetlenül kihat a státusviszonyokra, és megjelenik az egyéni vagy ági szintű státusösszehasonlítások során.) A presztízstárgygazdaságban való részvétellel kapcsolatos vállalkozókedvet befolyásolhatja az is, hogy a presztízstárgy-birtoklás mennyire volt általános jelenség a kérdéses személy apai ágában, vagyis olyan hagyomány, amelynek folytatása egyfajta „morális kényszerként” nehezedhet az utódokra („vigye legalább úgy, ahogyan az apja”). Azon családok tagjaira, akik generációk óta rendelkeznek presztízstárgyakkal, gyakran utalnak a „dend’ol taxta barjila” elismerő kifejezéssel, ami szó szerinti fordításban annyit tesz: „poharakból /értsd: poharak között/ nőtt fel”). A vásárlókedv megélénkülésének hátterében ugyanakkor számos egyéb ok is állhat, mint például a potenciális vásárló által az eladóvá vált tárgynak tulajdonított, egyéni „érzelmi érték”, amelynek gyakori forrása a tárggyal kapcsolatos korábbi identifikáció, vagyis az, hogy a kérdéses tárgy korábban már a potenciális vevő családjának a tulajdonát képezte. A legambiciózusabb-legelkötelezettebb „játékosok” tehát, akik a presztízstárgytulajdonosok elitjéhez akarnak tartozni, gyakran a feleslegen túli javak kockáztatásától, a tartós nélkülözéstől, és a manipuláció különféle formáitól sem riadnak vissza annak 192

érdekében, hogy elérjék céljukat. Mások azonban korántsem biztos, hogy hasonló odaadást és áldozatkészséget tanúsítanak a siker érdekében. Ezek a döntések mindig személy- és helyzetfüggőek, és − a tárgyi javakhoz kapcsolódó fontossági sorrend meghatározó jelenléte ellenére is − alapvetően az egyéni mérlegelés és döntésszabadság hatókörébe tartoznak. Pista találóan utal a szubjektivitás jelentőségére akkor, amikor a presztízstárgyak iránti érdeklodés szinonimájaként a „hobbi” kifejezést használja: „Például ha azt gondolkozná az egész cigány, hogy beteszem a pénzemet a bankba, vagy (…) nem veszek pohárt, akkor tudod, mi lenne? A pohárnak lenne virágváza, tudod, hogy teszik bele a virágot. De a pohároknak van értéke, aki szereti, akinek hobbija, ez is egy hobbi. Aki szereti, vásárol, ha nincs is pénze, veszen kőcsön (…) úgy is megveszi.” gábor egy alkalommal ugyancsak amellett érvelt, hogy a presztízstárgy-gazdaságban való részvétel korántsem csak a pénz formáját öltő felesleg meglététől függ: „Csak az tudja megvenni (a presztízstárgyakat - B.P.), akinek pénze lesz. S akinek pénze lesz, és értékeli ezeket, és benne van az a vér, az a ceremónia (értsd: a politikai ambíció - B.P.), az megveszi”. A presztízstárgyak és a megszerzésükhöz szükséges felesleg „korlátozott forrás”jellege miatt a nagyfalusi presztízstárgy-gazdaságban terepmunkám során csupán néhány tucat ŕom vett részt aktívan, vagyis rendelkezett maga is presztízstárggyal. Szem előtt tartva a szubjektivitás és a személyes politikai ambíció jelentőségéről eddig mondottakat, a presztízstárgyakhoz való eltérő viszonyuk alapján érdemes megkülönböztetnünk az „aktív játékosoké” mellett a nagyfalusi romák két további csoportját is. Az első csoportba azok tartoznak, akik amellett, hogy jelenleg nem rendelkeznek sem presztízstárgyakkal, sem pedig a megvásárlásukhoz szükséges felesleggel, maguk is elfogadják e tárgyak „elitregiszter” jellegét és elismerik azok társadalmi jelentőségét. Vagyis: ha erre lehetőségük nyílna, ők is költenének ezüst presztízstárgyakra. Nevezzük ezeket a személyeket – ide sorolható a nagyfalusi romák túlnyomó többsége – passzív résztvevőknek, vagy a presztízstárgy-gazdaság mint „szimbolikus küzdőtér” közönségének. Néhány ŕom azonban − hasonlóan Pista korábban említett esetéhez − eleve úgy foglal állást, hogy még akkor sem vásárolna presztízstárgyakat, ha azokhoz ingyen hozzájuthatna. Ez a szokatlan és ritka fogyasztói értékorientáció az említett ŕomok esetében csak ritkán korlátozódik kizárólag a presztízstárgy-gazdaságra. Az utóbbi csoportba tartozó személyek ugyanis nemcsak a presztízstárgy-vásárlástól zárkóznak el (legalábbis a szóbeli állásfoglalás szintjén), de rendszerint elutasítják azt is, hogy aktívan 193

részt vegyenek abban a társadalmi versenyben, ami a fontosabb személyekkel kialakítható apatársi szövetségek megkötéséért folyik, és általában hidegen hagyja őket a státusversengés legtöbb megjelenési formája. Környezetük éppen ezért úgy vélekedik róluk, hogy nincs meg bennük a romákra − maguk a romák által! − jellemzőnek tartott társadalmi nyitottság, társaságkeresés és vendégszeretet, ami például abban is megmutatkozik, hogy csak kevesen keresik fel az említett személyek otthonait. Mivel a fogyasztás a nagyfalusi romák között (is) az identitásreprezentáció hangsúlyos színtere, ahol a választások egy jelentős része az etnikai vagy a társadalmi nemi identitás társadalmi indexének minősül, az ilyen ŕomokra környezetük gyakran utal különcként vagy „magaszeretőként”, avagy − ironikusan − olyan személyekként, akiknél „egy év alatt sem fogy el egy kiló kávé”. Ráadásul az említett ŕomokra rendszerint a gázsó fogyasztói szokások iránti feltűnő vonzódás is jellemző, ami méginkább hangsúlyozza a fogyasztáshoz kapcsolódó roma értékpreferenciákkal szembeni távolságtartásukat, és azt eredményezi, hogy gyakran „gázsónak” csúfolják őket. Néhány ilyen „különc” ŕomról azonban, akivel terepmunkám során közelebbi kapcsolatba kerültem, hamar kiderült, hogy a „gázsó fogyasztói szokások” vagy a státusversengéstől való feltűnő tartózkodás esetükben olyan homlokzat-védő stratégiaként definiálható (Goffman é.n. [1959]), amit a saját társadalmi státusuk és jelentőségük marginális jellege, illetve gazdasági nehézségeik magyaráznak. Helyzetük kilátástalanságát úgy próbálták meg elviselhetőbbé tenni, illetve palástolni, hogy többé-kevésbé nyíltan szembefordultak azzal a státus-fogalommal és azzal a fogyasztói értékrenddel, amely alapján a társadalom marginális pozíciót jelölt ki a számukra. (Az aktív játékosok és a „különcök”, illetve a presztízstárgy-gazdaság közönsége olyan férfiakból áll, akik elvileg mindannyian ratifikált résztvevőknek számítanak. Amint arra később még visszatérek, a presztízstárgy-gazdaság résztvevői struktúrája részben társadalmi nemi alapon szerveződik − ennek legfontosabb következménye pedig az, hogy amíg a férfiak lényegében sohasem veszítik el ratifikált résztvevő-státusukat, vagyis bármikor vásárolhatnak presztízstárgyakat és részt vehetnek e „szimbolikus küzdőtéren” a nőkről ugyanez csak rendkívül ritkán mondható el.) Amint arra már utaltam, az, hogy a presztízstárgyak a fogyasztás „elit-regiszterét” alkotják, a különbség politikájának: a vagyonosság és az apai ági presztízs reprezentálásának és státuspolitikai hasznosításának egyik kitüntetett színterévé teszi a presztízstárgy-gazdaságot. Az abban való részvétel egyesek számára hírnevet és elismerést 194

hozhat, mások − például az onnan tartósan kiszorulók − nézőpontjából azonban sokkal inkább frusztráció és szégyen forrása. Éppen ezért magától értetodik, hogy amíg a presztízstárgy-tulajdonosok „elitje” kifejezetten érdekelt abban, és mindent meg is tesz azért, hogy a presztízstárgyak társadalmi és gazdasági jelentősége ne csökkenjen, egyesek − lásd a „különcök” csoportját − megpróbálják megkérdőjelezni azok fontosságát, például oly módon, hogy a presztízstárgy-vásárlást és az értük folyó versenyt a romák közötti szolidaritást gyengítő individualizmus jelének, hiúságnak-hivalkodásnak minősítik. Valójában tehát amellett, hogy a presztízstárgy-gazdaság az Appadurai által „értékversenyként” (1986) definiált jelenségek csoportjába tartozik, vagyis az érték demonstrálásának és politikájának színtere, eközben maga is egy folyamatos, a „felszín alatt zajló”, a fogyasztói éthosz alapstruktúráját egyenlőre érintetlenül hagyó értékdefiníciós küzdelem tárgya. E küzdelem az afeletti ellenőrzés kiépítéséért folyik, hogy − saját érdekeit szem előtt tartva − a nagyfalusi roma társadalom mely rétege vagy csoportja definiálhassa a presztízstárgyak társadalmi jelentőségét és szerepét (például azt, hogy a presztízstárgy-gazdaság milyen súllyal rendelkezzen a státusszempontok között vagy az elérhető befektetési formák közüli választás során stb.). Ez a küzdelem ma kétségtelenül egyenlőtlen felek között zajlik, mivel a „különcök” kis csoportja − létszámának és társadalmi marginalitásának köszönhetően − lényegében csekély hatást képes gyakorolni az érték-kanonizáció folyamatára. Ennek ellenére korántsem állítható, hogy a presztízstárgyak „elit-regiszter jellegét” ne érnék kihívások, mivel a presztízstárgy-gazdaság státusára vonatkozó érték-definíciós küzdelem egyszerre több „fronton” is zajlik. Habár a „különcök” csoportjának társadalmi súlya és befolyása csekély, a romániai rendszerváltást követően a roma fogyasztói éthosznak egy újabb, sokkal jelentősebb kihívással is szembe kell(ett) néznie, mégpedig a tágabb gazdasági környezet drámai átalakulásával, ami jelentős átrendezodéshez vezetett a többségi gázsó társadalom fogyasztói szokásai és értékorientációja terén. A gazdasági rendszerváltást követően az addig jószerével beszerezhetetlen nyugati fogyasztói javak tömegei váltak lényegében korlátlan mennyiségben elérhetővé mindazok számára, akik rendelkeztek a megvásárlásukhoz szükséges vásárlóerővel, vagyis a fogyasztói javaknak, szokásoknak és értékeknek egy „új birodalma” nyílt meg a romániai gázsók és romák előtt. Az új lehetőségek által gyakorolt vonzerő nagysága különösen akkor válik világossá és érzékelhetové, ha összehasonlítjuk azokat az 1980-as évek Romániájában uralkodó 195

gazdasági állapotokkal. (Vö. a megélhetési stratégiákkal foglalkozó fejezet adataival.) A szocialista hiánygazdaság utolsó évtizedére jellemző korlátozott fogyasztói lehetőségekhez képest a piacgazdaság megjelenése, a fogyasztói javak és szokások országhatáron átívelo, szabad áramlása egyfajta „fogyasztói forradalmat” idézett elő, amely értheto módon nem hagyta érintetlenül a nagyfalusi romák gazdasági stratégiáit és értékorientációját sem. E megváltozott gazdasági és társadalmi környezetben a pénz formáját ölto felesleg elköltésének számos, eddig ismeretlen vagy csak kevesek számára elérhető formája került „karnyújtásnyira”, és vált divatossá a romák között. Az új fogyasztói javak és szokások tömeges megjelenése, a megszerzésükre irányuló vágy kielégítése ugyanakkor újabb és újabb források mozgósítását tette szükségessé, ami nyilvánvaló kihívást jelentett a feleslegelosztás addigi, „hagyományos” roma logikája számára, amelyben a tárgyi javak legértékesebbjének a taxtaj minősül. Mire fordítják a romák a rendelkezésükre álló felesleget e megváltozott fogyasztói környezetben? Mely befektetési formák számítanak továbbra is a „tiszteletreméltó költekezés” fogalmához tartozóaknak, és milyen fontossági sorrend állapítható meg ezek között? A gazdasági rendszerváltás legnyilvánvalóbb következménye a roma fogyasztói éthoszra nézve az volt, hogy a felesleg befektetésének új, a romák között is népszerűvé vált formái a presztízstárgyak erőteljesebb „riválisai” lettek, mint a rendszerváltást megelőzően elérhető fogyasztói javak voltak. A romák között is általánossá vált a márkás, nyugati autók vásárlása, a nagyfalusi magyaroktól megvásárolt telkeken sokszobás házak épültek, amelyekből már nem hiányozhatott például a fürdőszoba (ami a rendszerváltást megelőzően ritkaságnak számított), a házak jelentős részét modern háztartási gépekkel látták el, ugyanakkor a nagyfalusi romák gyakran látogatják − és láthatóan presztízsjelleget tulajdonítanak ennek − a közeli megyeszékhely drágának minősülő gyorséttermeit stb. A nyugati autók, a mobiltelefonok vagy a többgenerációs lakóházak, a drága bútorok, lakberendezési tárgyak és háztartási eszközök azon „képessége”, hogy alkalmasak a vagyonosság reprezentálására, a rendszerváltás óta a romák között felértékelődött, és ezek egy jelentős része − legalábbis a jómódú romák körében − a „létminimum” (a létfenntartás gazdasága) fogalmának is elengedhetetlen részévé vált. Különösen igaz ez a fiatalabb generációk esetében, akik gyakrabban járnak külföldre, akár a kereskedés miatt, akár egyszerűen csak azért, hogy „világot lássanak”, „sétáljanak”. Zoltán, akinek apja két presztízstárgy birtokosa, a fent leírt változást a „luxošodisejlam” kifejezéssel írta le, 196

amelyet azonban meglehetősen nehéz egyetlen szóval visszaadni: „Adje luxošodisejla e lume, paŕudjila, modernezisejla. Vi ame luxošodisejlam.” Vagyis: „Ma a luxust jobban kedvelőbbé vált a világ, megváltozott, modernebbé vált. Mi is a luxust jobban kedvelőkké váltunk.” Az, hogy a drága lakberendezési tárgyak vagy az autók jelentősége a fogyasztói javak csoportján belül megnőtt, és ma úgy tekintenek azokra, mint a mindennapok nélkülözhetetlen kellékeire, részben azzal is magyarázható, hogy a rendszerváltást követően a domináns jövedelemszerzési mód a közvetítő kereskedés lett a nagyfalusi romák körében. A munkakeresés vagy az adásvétel során ugyanis a jómód reprezentálása előkelő helyre került a benyomáskeltés és a bizalomébresztés stratégiái között, mivel így a romák hatékonyabban el tudnak határolódni attól a negatív gázsó „cigány-képtől”, amely a velük szembeni bizalmatlanságra ösztönöz. Habár a presztízstárgyak „elit-regiszter jellegét” nyílt kihívás eddig nem érte, és amint arra már utaltam, a presztízstárgy-gazdaságban való részvétel alapvetően opcionális, a fogyasztói preferenciák részleges újrastruktúrálódása oda vezetett, hogy − különösen a fiatalabb generációk tagjai − kevesebbet és óvatosabban költenének presztízstárgyakra, mint az idősebbek. (A feltételes mód használatát az indokolja, hogy a legtöbb fiatalabb ŕom, akivel erről a kérdésről beszélgettem, még nem tárgy-tulajdonos, és nem is rendelkezik olyan mértékű felesleggel, hogy a közeljövőben szert tehessen rájuk.) Beszélgetőtársaim azonban ezzel nem azt állították, hogy a személyautók értékesebbek lennének a presztízstárgyaknál, sokkal inkább arra utaltak, hogy a fogyasztható javak köre kiszélesedett, vagyis a fogyasztó a felesleg felhasználása terén nagyobb csábításnak van kitéve, mint eddig, ami esetenként a felesleg „elaprózódásához” vezet. Másként fogalmazva: az elidegeníthetetlen presztízsjavakra szánt felesleg nagysága egyre kisebb lesz. Másrészt arra utaltak, hogy bizonyos javak időközben nélkülözhetetlenekké váltak, ráadásul vagyon-reprezentációs képességük is megnőtt. Beszélgetőtársaim közül senki sem tagadta a presztízstárgyak jelentőségét, vagy érvelt úgy, hogy egy értékes pohár társadalmi és gazdasági jelentősége összemérhető lenne egy márkás nyugati autóéval, de az idősebbeknél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a megemelkedett életszínvonal fenntartásásnak, a kényelmes, igényesen bútorozott lakásoknak és a márkás nyugati autóknak, és a legtöbben kerülendőnek tartják a presztízstárgyakért vállalt tartós nélkülözést és a feltűnő kockázatvállalást, ami az ambíciózus idősebb ŕomok 197

viselkedésének gyakori jellemzője. A rendszerváltásnak a roma fogyasztói éthoszra gyakorolt hatását az alig huszonöt éves Pista például így kommentálta: „...nagy, nagyon nagy a vágy. És mi is megfogtuk az életnek az ízét. Hogy na, ez lenne jó, hogy legyen egy jó házam, legyen a gyerekemnek, ami kell, legyen ott a házam bebútorozva, ilyesmi. (...) Az öregek minden megadnak egy pohárért. Adósságba is mennek. (...) Ha lenne házam, ha lenne berendezve, ha lenne kocsim, és minden, ami kell az élethez, és ha például eladó lenne egy pohár százezer dollárér, és ha tudnám, hogy nekem van kétszázezer dollár, akkor megvenném. (...) De egy pohar miatt ne szenvedjen a családom, ne szenvedjek én hiányt... (...) Kell tartalék is.” A

tárgyi

javak

fogyasztásával

kapcsolatos

preferenciasorrend

tehát

értékkijelentések olyan halmaza, amely maga is értékdefiníciós küzdelem tárgya. Habár erre utaló egyértelmű jelek ma még nem tapasztalhatóak, a fogyasztás moralitásának roma fogalma maga is egy olyan generációk közötti értékkonfliktust megjelenítő „szimbolikus küzdőtér”, amelyben értékdefiníciós küzdelem zajlik − az értékek és a fogyasztói javak sorrendjére vonatkozóan. Végül meg kell jegyezzem, hogy bár a felesleg felhasználása során a presztízstárgyak rendszerint előnyt élveznek más tárgyi javakkal szemben, nem véletlenül hangsúlyoztam azt, hogy ez a fontossági sorrend kizárólag a tárgyi javak csoportján belül érvényes. Bármilyen eltökélten ragaszkodjon ugyanis poharához egy nagyfalusi ŕom, vagy bármekkora összeget mozgósítson is egy fontosabb tárgy megszerzése érdekében, áldozatvállalása csak egy bizonyos mértékig minősül társadalmilag elismert és tiszteletet parancsoló erőfeszítésnek. A presztízstárgyakért ugyanis annak ellenére, hogy azok a tárgyiasult javak csoportján belül a fogyasztás „elit-regiszterét” alkotják, a romák korántsem áldoznak fel gondolkodás nélkül mindent. A presztízstárgyakhoz való ragaszkodás ugyanis a fogyasztás roma fogalma szerint csak addig minősül ésszerunek, indokoltnak és morálisan elismertnek, amíg nem sodor veszélybe olyan, a presztízsjavaknál fontosabb értékeket, mint amilyen például az emberi élet. Éppen ezért rendszerint még a presztízstárgyukhoz legelszántabban ragaszkodó ŕomok sem vállalkoznak arra, hogy olyan tartós nélkülözésre kényszerítsék családtagjaikat, amellyel veszélybe sodorják azok egészségét vagy a létfenntartáshoz szükséges javak előteremtését. Az emberi élet és a presztízstárgyak közötti fontossági sorrend megkérdőjelezhetetlen eleme a fogyasztás roma moralitásának, éppen ezért ha az előbbi

198

veszélybe kerül, a morálisan elfogadható egyetlen lépés − az azzal járó presztízsveszteség ellenére is − a pohár vagy a kanna eladása. Habár annak a ŕomnak a jövedelméhez képest, aki „csak a lábosba keres”, a presztízsgazdaságba fektetett felesleg hírnévhozama és társadalmi elismertsége jóval nagyobb, ez korántsem jelenti azt, hogy a presztízstárgy-gazdaság önállóan is létezhetne a létfenntartás gazdasága nélkül, vagy hogy az előbbi tartósan felülírhatná az utóbbi jelentőségét. A fogyasztás roma moralitása ugyanis kizárólag a felesleg presztízstárgyakba fektetését támogatja. Ennek kézenfekvő oka van. A presztízstárgyak ideális létmódja ugyanis az elidegeníthetetlen apai ági identitásszimbólum létmód (lásd később), vagyis a romák arra törekednek, hogy presztízstárgyaikat továbbadják fiaiknak és unokáiknak, így a kérdéses tárgy az apai ág indexikus reprezentációjává válik. A presztízstárgyak és a létfenntartás gazdasága közötti preferencia-sorrend figyelmen kívül hagyása pedig éppen ennek az ideális, vágyott tárgy-létmód megvalósulását tenné lehetelenné. Egyetlen nagyfalusi roma sem merészkedne odaáig, hogy veszélybe sodorná fia életét azért, hogy ne kelljen megválnia egy presztízstárgyától, mivel ezzel a tárgy társadalmi értelemben lényegében hasznavehetetlenné, értéktelenné válna. Egyrészt

azért, mert – ha nincs

további fiúgyermeke vagy fiúunokája – a tulajdonos halála után a tárgy eladása elkerülhetetlen lenne, mivel a gábor szokásjog értelmében nők nem örököl(het)nek presztízstárgyakat. Másrészt azért, mert azokhoz a tárgyakhoz, amelyek társadalmi karrierjét a romák egy vagy több személy halálával is kapcsolatba hozzák (ok-okozati viszony formájában; lásd később), gyakran kapcsolódik a bibaxtalo, vagyis a ’szerencsétlen’ (állandó) jelző, ami ugyancsak több-kevesebb értékcsökkenéshez vezethet83. E minősítés használata talán a legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy a fogyasztás gábor moralitása értelmében az, aki egy emberéletet sodor veszélybe egy presztízstárgyért, irracionális, morálisan kifogásolható tettet hajt végre. Hasonló a helyzet akkor is, ha a tárgyhoz kapcsolt haláleset a tulajdonos által elkövetett öngyilkosság. Kiváló példa erre Péter esete, aki a legértékesebb nagyfalusi presztízstárgyak egyikének a tulajdonosa volt. Pétert köztudottan „gyenge kereső”-ként tartották számon, ahogyan fiait is, így Péter megélhetési stratégiái között előkelő helyet 83 Megjegyzendő, hogy a „szerencsétlenné válás” presztízsromboló hatását mérsékelhetik más tényezők. Ide sorolható például, ha a tárgyat a különösen értékes gábor presztízstárgyak között tartják számon. Ezekben az esetekben a „szerencsétlenséggel” kapcsolatos aggályokat gyakran „felülírja” a politikai ambíció. 199

foglalt el apai ága presztízsének – meglehetősen kevés befektetést igénylő – „áruba bocsátása”. Ez utóbbi gyakorlat egyrészt abban nyilvánult meg, hogy Péter nagy összegu jussokat kapott menyeivel, és lányunokái kiházasítása során is gyakran tett szert kisebbnagyobb bevételekre. Másrészt abban, hogy apatársaitól (tehát fiai feleségeinek, illetve lányai férjeinek a családjaitól) a későbbiek folyamán is gyakran kért és kapott jelentős anyagi támogatást (rendszerint olyan kölcsönök formájában, amelyekről a tranzakcióban részt vevő mindkét fél az első pillanattól fogva pontosan tudta, hogy azok voltaképpen „ajándékok”, amelyeket a kölcsönadó sohasem fog viszontlátni). Péter kezében azonban „nem állt meg a pénz”, „képtelen volt egy baniból kettőt csinálni”, vagyis jövedelmét és az apatársaktól származó különféle pénzadományokat lényegében „nyomtalanul” költötte el. Éppen ezért Péter büszkeségének, társadalmi presztízsének és jelentőségének központi forrása – apai ága presztízsén túl – ezüst presztízstárgya volt, amelyhez olyannyira ragaszkodott, hogy többek előtt nyíltan is kijelentette: inkább meghal, vagy egyszerűen beolvasztja, megsemmisíti a presztízstárgyát az udvarán található kohójában, de nem hajlandó megválni attól. Ennek az „őrültségként” minősített megjegyzésnek környezete mindaddig nem tulajdonított jelentőséget, amíg Péter – nem sokkal azután, hogy a tárgyat kiváltotta attól a romtól, ahol az zálogban volt – összetűzésbe keveredett nagyobbik fiával. A konfliktus oka egy kisebb összegű kölcsönügylet volt, vagyis azt lényegében Péter állandósult anyagi nehézségei idézték elő, ami végül oda vezetett, hogy Péter sósavat ivott, majd néhány héttel később meghalt. A nagyfalusi romák a halálhír hallatán egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy Péter megbolondult, hiszen a fia és közte kialakult sorozatos konfliktusokat megelőzhette volna a tárgy eladásával, és azzal, ha kisebb fiával egy különálló házba költözött volna. Péter azonban ezt a presztízsveszteséget nem tekintette elfogadható „árnak”, mivel túlságosan is kötődött-ragaszkodott a kérdéses pohárhoz. (Megjegyzendő azonban, hogy bibaxtalosága ellenére a kérdéses tárgy zálogba vétele vagy megvásárlása iránti érdeklődés a romák között csak alig mérséklődött – nyilvánvalóan a tárgy kiugróan magas értékének köszönhetően.) A felesleget érintő fogyasztás gábor fogalma tehát nem az értékpapírokat, az aranyat vagy a divatos, márkás ruházati cikkek felhalmozását, hanem elsősorban az említett ezüsttárgyak fogyasztását részesíti előnyben és jutalmazza társadalmi elismeréssel. Azok számára, akik kellő politikai ambíciót éreznek magukban ahhoz, hogy részt vegyenek a presztízstárgy-gazdaságban, lényegében nem létezik a tárgyi javaknak más 200

olyan csoportja, amelyekért készek lennének nagyobb áldozatot vállalni, vagy amelyek elvesztése nagyobb presztízsveszteséggel járna számukra, mint egy általuk nagyra becsült ezüstpoháré. Az, hogy a romák rendszerint a rendelkezésükre álló feleslegen vásárolnak presztízstárgyakat, természetesen nem jelenti azt, hogy minden feleslegüket ezekre költik, ahogyan azt sem, hogy mindig csak a felesleget fordítják erre a célra. A gáborok között az ezüstpoharak és kannák mellett a vagyonreprezentáció keresett, megbecsült eszközei („conspicuous commodities”, Miller 1995, 265) a márkás nyugati személygépkocsik, a tágas, fürdőszobával ellátott, új építésű lakóházak, a jómódról árulkodó lakberendezési tárgyak, vagy a közeli megyeszékhely drága éttermeinek (McDonald's stb.) a látogatása. A legelkötelezettebb pohár-tulajdonosok azért, hogy késleltessék-megelőzzék a tárgyeladást, vagy azok a ŕomok, akik feltétlenül meg akarnak szerezni egy kiszemelt presztízstárgyat, gyakran nemcsak a rendelkezésükre álló felesleget „mozgósítják”, hanem azon túlmutató pénzügyi kockázatvállalásra is hajlandóak (például jelentős összegű kölcsönöket vesznek fel).

201

14. AZ IDEÁLIS PRESZTÍZSTÁRGYÁLLAPOT: AZ ELIDEGENÍTHETETLEN APAI ÁGI IDENTITÁSSZIMBÓLUMLÉTMÓD Ahhoz, hogy röviden bemutathassam azt a tárgy-létmódot, amelyet a gáborok az ezüstpoharak és kannák esetében ideálisnak tekintenek, először ki kell térnünk a presztízstárgyakhoz való viszonyuk néhány jellemző vonására. Mindenekelőtt induljunk ki abból, hogy a romák sohasem boldogok és elégedettek akkor, ha meg kell válniuk presztízstárgyaiktól. Továbbá nem adják el azokat pillanatnyi szeszélyeiknek engedelmeskedve, és nem válnak meg tőlük csak azért, mert úgy gondolják, hogy a korábban kifizetett vételárnál most jóval többet kaphatnak a tárgyért, vagyis pénzt kereshetnek a tranzakción. Szögezzük le ismét: a gáborok nem azért vásárolnak presztízstárgyat, hogy azt a vételárnál drágábban, mielőbb eladva pénz formáját öltő profitra tegyenek szert.84 A tárgyeladás még csak eszükbe sem jut akkor, ha anyagi helyzetük rendezett, vagy csak átmenetileg mutat romló tendenciát. A poharaktól rendszerint azokban a gazdasági krízishelyzetekben válnak meg, amikor a tulajdonos anyagi helyzete – például eladósodása miatt – már olyan kilátástalanná válik, hogy a presztízstárgy pénzzé tételén kívül nem kínálkozik más mód a problémák megoldására. Még ezekben az esetekben is általánosan elterjedt gyakorlat azonban a tárgyeladás elodázására szolgáló „halogató stratégiák” alkalmazása. Ezek közül a leggyakoribb a tárgy zálogba adása, vagyis a kölcsönfelvétel, amikor is a tulajdonos abban bízik, hogy a gazdasági szerencse idővel újra pártfogásába veszi, és hamarosan olyan jelentős 84 Ha ez lenne az elsődleges céljuk, akkor a pénzüket nem presztízstárgyakra költenék, hanem kölcsönügyletekbe fektetnék, vagyis viszonylag magas kamatra kölcsönt adnának más ŕomoknak vagy gázsóknak. 202

bevételekhez jut, amelyekből vissza tudja fizetni a kölcsönt és a kamatokat, és kiválthatja presztízstárgyát. Az, hogy a tulajdonos milyen messzire megy el a kockázatvállalásban (meddig vár a tárgy eladásával stb.), alapvetően személy- és helyzetfüggő. Amíg egy fontos presztízstárgyért kifizetett jelentős vételár büszkeségre ad okot a vevő számára, és az őt támogató rokonok a forot követő időszakban előszeretettel hozzák szóba ezt az összeget a nyilvános társadalmi összejöveteleken azért, hogy a vevő hírnevét öregbítsék, addig az eladó és pártfogói másként viszonyulnak ugyanehhez a vételárhoz. Ha ugyanis a presztízstárgyért kapott összeget más ŕomok az eladó nevéhez kapcsolva említik meg a nyilvánosság előtt, azt az egykori tulajdonos nagy valószínűséggel inzultusként értelmezi, olyan presztízsromboló provokációként, amely direkt módon ráirányítja a jelenlévők figyelmét arra a társadalmi státusát negatívan érintő tényre, hogy nemrég a szóban forgó tárgy eladására kényszerült. Ha az eladó a tranzakcióval együtt járó presztízsveszteség ellenére mégiscsak szóba hozza azt a presztízstárgyat, amelytől nemrég meg kellett válnia, az általában azzal magyarázható, hogy azt a gáborok olyan értékesnek tartják, hogy a tárgy múltbeli, időleges birtoklása is presztízshozamot jelent számára. Ám ebben az esetben is valószínű, hogy az eladó a tárgy jelentőségét nem az érte kapott vételár összegére hivatkozva juttatja kifejezésre, hanem azt az időtartamot nevezi meg, ameddig ő maga képes volt azt sajátjaként megőrizni, vagy arra a vételárra hivatkozik, amelyet előzőleg ő fizetett ki érte. A pohárra költött és az érte kapott összeg társadalmi megítélése közötti feltűnő különbség a romák által használt terminológiában is megjelenik. Amíg ugyanis a presztízstárgyakra költött pénzre gyakran „vesteko love”-ként, vagyis ’híres pénz’-ként utalnak, olyan összegként, amely a tranzakció révén hírnévre tesz szert és egyben hírnévhez juttatja az új tulajdonost is85, addig a presztízstárgy áruba bocsátása révén kapott pénz esetében a romáknak eszükbe sem jut hasonló pozitív jelzőket használni. Az így szerzett jövedelem ambivalens társadalmi megítélését egyértelműen mutatja, hogy a gáborok a poharakért kapott pénzt gyakran „muto love”-nak, ’néma pénz’-nek nevezik, olyan bevételnek tekintik tehát, amely nem eredményez társadalmi elismerést vagy hírnévgyarapodást. A pohárért kapott összeg nem minősül a gazdasági sikeresség és prosperitás jelének, nem definiálják azt tiszteletreméltó jövedelemként, és nem utalnak rá úgy, mint 85 Vö. a hivalkodó fogyasztás vebleni definíciójával. 203

mások által irigyelt profitra. A presztízstárgy-eladásról egyetlen általam ismert roma sem beszélt olyan tranzakcióként, mint ami az eladó vonatkozásában pozitív mérleggel zárult, összességében nyereséges lett volna, és ezzel összhangban a presztízstárgyuktól megváló személyek még véletlenül sem utaltak önmagukra úgy, mint sikeres üzletemberekre. Még akkor sem tettek így, ha teljesen egyértelmű volt, hogy a kapott vételár jelentős mértékben meghaladja azt az összeget, amelyért az eladó a tárgyhoz valamikor hozzájutott. Még akkor sem, ha az eladónak egyetlen lejt sem kellett kiadnia azért, hogy presztízstárgytulajdonossá váljon, mivel azt apjától örökölte. A pohárért kapott pénzhez csupán akkor nem társul negatív konnotáció, ha a tulajdonos azért dönt az eladás mellett, mert egy másik, értékesebb presztízstárgy megvásárlását fontolgatja, de a vételár előteremtéséhez a szóban forgó összegre is szüksége van. Ez az egyetlen olyan tranzakciótípus, amikor az eladónak nem kell presztízsveszteséggel számolnia. Hiába haladja meg tehát a pohár eladásából származó összeg a korábbi vételárat, hiába keletkezik olyan pénz formáját öltő többlet, amely a „gazdasági érdek leszűkített” (Bourdieu 1978, 386), ökonomista meghatározása értelmében tiszteletet parancsoló haszonnak minősülhetne, úgy tűnik, a presztízstárgyért kapott összeget a romák között jobbára hallgatás övezi, és a presztízsnövekedés vagy a társadalmi elismerés fogalmai egyáltalán nem, vagy csak indirekt formában kapcsolódnak hozzá. Mivel magyarázható a presztízstárgy-tranzakciók során gazdát cserélő pénz társadalmi szimbolikájának ez a vonása, vagyis az, hogy ugyanaz az összeg a vevő nézőpontjából vesteko ’híres’ pénznek, amíg az eladó nézőpontjából szemlélve muto ’néma’ pénznek minősül? A poharak eladásából származó pénz mint bevétel megítélése miért negatív, vagy legalábbis ambivalens, ha mindeközben azok a pénz formáját öltő bevételek, amelyekre a romák a közvetítő kereskedés révén tesznek szert, a büszkeség és az elismerés tárgyai? E jelenség megértéséhez a nem-szimbolikus és „szimbolikus hasznok teljes egyenlegét” (Bourdieu 1978, 393), tehát a különböző haszonformákat együttesen érdemes számításba vennünk. Ha részt veszünk a romák közötti presztízstárgy-diskurzusokban, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a tárgyeladás során gazdát cserélő pénzösszeg egészen más asszociációkat hív elő az eladó, mint a vevő gazdasági helyzetével és társadalmi státuskilátásaival kapcsolatban. A vevő azáltal, hogy presztízstárgyat vásárol, „közszemlére teszi” a rendelkezésére álló felesleget, az ő megítéléséhez éppen ezért rendszerint olyan 204

pozitív asszociációk társulnak, mint a gazdasági prosperitás, a jólét vagy a tartalékképzés képessége, és a társadalmi státusemelkedés lehetősége.86 A presztízstárgy-eladás ezzel szemben a súlyos pénzügyi nehézségek nyilvánvaló bizonyítéka, vagyis olyan nemkívánatos esemény, amely a gazdasági krízishelyzet, a forrás- és a tartalékhiány direkt indexe, és ezért több-kevesebb presztízsveszteséggel jár az eladó számára. A presztízsveszteség általában annál nagyobb, minél értékesebb a tárgy, illetve minél intenzívebb a tulajdonos azzal kapcsolatos várakozása és politikai ambíciója, hogy a presztízstárgy-gazdaságban eredményesen szerepeljen. Ha a haszonformák „teljes egyenlegét” figyelembe vesszük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a presztízstárgy-tranzakcióban részt vevő felek nem olyan csere résztvevői, ahol a vevő és az eladó egyformán jól járnak, vagyis azonos mértékű és minőségű haszonra tesznek szert. A romák még akkor sem állítanak ilyesmit, ha a résztvevők egyöntetűen úgy ítélik meg, hogy a vevő „tisztességes árat” fizetett, vagyis a tárgy felbecsült értékének megfelelő összeget adott érte. A tárgy akkor és ott megállapított, pénzben kifejezett értéke és a leszámolt vételár megegyezhet ugyan, de a vevőt és az eladót érintő presztízskövetkezmények közé a romák még véletlenül sem tennének egyenlőségjelet! Az eladó ugyanis a tárgy áruba bocsátásával nem pusztán romló gazdasági helyzetét ismeri el nyilvánosan, és nem csupán a vagyonreprezentáció legkézenfekvőbb eszközét veszíti el. A tárgyeladás társadalmi megbecsülését, hírnevét is hátrányosan érinti, és ha a tárgy generációkon keresztül saját ág-szegmense tulajdonát képezte, egyúttal egy apai ági identitásszimbólumról is le kell mondania.87 Azt, hogy a pohár-vásárláshoz, illetve -eladáshoz eltérő presztízsvonzat társul, pontosan mutatja az a nyelvi gyakorlat, hogy amíg a fontosabb tárgyak megvásárlása a gáborok szerint „baro anav”-ot ’nagy nevet’ hoz a vevő számára, addig az eladóról sokkal inkább úgy beszélnek, mint akinek „tele perel lehko anav” ’leesik a neve’, és riválisai részéről inzultusok sorának teszi ki magát. Az eladó, ha egyetlen presztízstárgyától kényszerül megválni, voltaképpen kizárja magát a presztízstárgy-gazdaságból, vagyis arról a szimbolikus küzdőtérről, amelynek történései a gáborok között jelentős hatást gyakorolnak a személyek és apai ágak közötti 86 A presztízstárgy-vásárlás révén nyert „hírnév-hitel” egyik – de csak az egyik – potenciális forrása a kifizetett vételár reprezentálása a tárgybirtokláson keresztül, vagyis a korábban már említett forrás-reprezentáció. A vevő „hírnév-hitel”-ének gyarapodása azonban a tárgyvásárlással kapcsolatos számos egyéb, itt nem említett forrásból is származhat. Ezek vizsgálatával doktori disszertációmban részletesen is foglalkozom. 87 Lásd később ebben a fejezetben. 205

státusversengés mindenkori eredményére. A presztízstárgy-gazdaságba fektetett, illetve az onnan kivont pénzösszeg eltérő társadalmi megítélése, valamint az, hogy a tárgyakat csak szükséghelyzetben adják el, a legkézenfekvőbb bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy a gáborok e tárgyak ideális létmódjának

nem

az

árucikk-státust

tekintik88,

amelynek

középpontjában

az

elidegeníthetőség fogalma áll. Sőt, éppen ellenkezőleg: a céljuk az, hogy a poharakat és kannákat – a tiszteletreméltó gazdasági és társadalmi státus indexeiként – minél hosszabb ideig távol tartsák az árucikk-létmódtól, kivonják az árucikkek körforgásból. Ezzel magyarázható, hogy a romák miért nem tekintenek a presztízstárgy-eladásra a hétköznapi értelemben vett „üzlet”-ként, a pénzben testet öltő profit maximalizálásának, a nyerekedésnek az egyik módjaként, és a pohárért kapott összeg társadalmi megítélése miért ambivalens. Azok a ŕomok ugyanis, akik a presztízsgazdaságban való aktív részvétel mellett döntenek, a presztízst, a „nagy nevet” tekintik a tárgyak birtoklásától remélt, ideális haszonformának, és nem azt a pénzben kifejezhető árkülönbözetet, amely akkor jön létre, ha a tárgy drágábban kel el, mint amennyiért az eladó korábban megvásárolta azt. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ha a tulajdonos végül a pohár eladására kényszerül, ne tenne meg mindent annak érdekében, hogy a lehető legkedvezőbb vételárat alkudja ki. A

presztízstárgy-létmód

roma

definíciójától

tehát

elválaszthatatlan

az

elidegeníthetetlenség fogalma (vö. Weiner 1986; 1992; 1994). Amikor a romák presztízstárgyat vesznek vagy örökölnek, azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy elidegeníthetetlen presztízstárggyá tegyék azt, vagyis mindaddig megőrizzék saját tulajdonukban,

ameddig

csak

gazdasági

helyzetük

ezt

lehetővé

teszi.89

Az

elidegeníthetetlenség olyan eszményi cél vagy ideáltipikus állapot (Weiner 1992, 133, 147), amelynek a tartós fenntartása a tulajdonosok becsvágyának végső tárgya, ugyanakkor a romák pontosan tudják, hogy ez az állapot csupán ideiglenesen maradhat fenn. Tisztában vannak azzal, hogy gazdasági helyzetük jövőbeli alakulása a gázsó többségi társadalom gyűrűjében nehezen jósolható meg előre, ahogyan azzal is számolnak, hogy a fontosabb 88 Ritkán ugyan, de előfordulnak ettől eltérő esetek is. Ezek vizsgálatával a doktori dolgozatban nem foglalkozom. 89 Kivételt képeznek azok a már említett esetek, amikor a tárgyat egy értékesebbnek tartott presztízstárgy megszerzése érdekében adja vagy cseréli el a tulajdonos. Azoknak az erőfeszítéseknek az intenzitása, amelyek egy pohár elidegeníthetetlenségének a fenntartására irányulnak, természetesen jelentős mértékben függ a tárgy értékétől. Ha ez csekély, a tulajdonos valószínűleg kisebb ellenállást tanúsít majd és könnyebben megválik tőle. 206

tárgyakért gyakran kiélezett verseny alakul ki közöttük, ami ugyancsak megnehezítheti a tulajdonos számára az elidegeníthetetlenség tartós fenntartását. Másként fogalmazva: bár azt remélik, hogy presztízstárgyuktól sohasem kell majd megválniuk, a romák tudják, hogy a legértékesebb tárgyak esetében erre még egyszer sem akadt példa, ez a törekvés tehát csupán ábránd, amely előbb-utóbb valószínűleg szertefoszlik. Éppen ezzel a tapasztalattal magyarázható, hogy a leginkább keresett, az eladás kikényszerítésére irányuló politikai manőverek állandó tárgyát képező poharak esetében nemcsak azt tekintik jelentős sikernek, ha valaki hosszú ideig a magáénak tudhatja azok egyikét, hanem gyakran a rövid ideig tartó birtoklásra is olyan tiszteletreméltó tettként utalnak, amely jelentős presztízs és elismerés forrása. A legfontosabb tárgyak birtoklása gyakran még akkor is „istorije aśel” ’történelem marad’ a romák között, ha csak rövid ideig, például néhány évig tart. Pontosan mutatja ezt az egyik leghíresebb nagyfalusi presztízstárgy roma életrajzával kapcsolatos alábbi kommentár-részlet: „...a magyarok vagy azt teszik, hogy vesznek egy jó házat, egy ultramodern lakást csinálnak, vesznek egy legújabbi modell autót. Nálunk is vannak házak, vannak autók, de azér a poharak a gazdagság. Érted? Nálunk a poharak. Ha egy jó poharad van, akkor már másképp beszélsz, még egy száz év múlva vagy kétszáz év múlva is, ha vót nálad az a pohár! Például az a pohár az X-ből, ez a világmárkás pohár. Képzelheted el, hogy az a falu egy olyan szerencsétlen falu, hogy autóval nem tudsz béjárni. Szekered és jó két lovad legyen, és akkor bé tudsz menni, egy olyan pusztafalu. És képzelheted el, hogy olyan jó az a pohár, hogy azt a nevet viseli, a falu nevit, pedig a falu egy szerencsétlen. És az az egy pohár úgy felhozta annak a falunak a nevit, hogy mikor már beszélnek valamit, »Az X-ből származó pohár«, ha beszélnek róla, már az a falu is mintha repülne! Érted? Még a cigányok, amik laktak ott, olyan… nem szereti az Isten, még az emberek se, hogy nézzük le egymást, de olyan cigányok laktak ott, hogy még most is egy kicsi olyan harmadik részből valók, még másodrészből sincsenek. És a pohár úgy felhozta az egyiket, hogy még most is azt mondják, képzelheted, az unokáinak az unokája, azt mondja, hogy »Az a pohár az én nagyapámé vót!«” Az elidegeníthetetlenség mint ideális tárgyállapot nem azonos a passzivitással, az inaktivitással, legalábbis azoknak az értékesebb poharaknak az esetében nem, amelyek folyamatosan a társadalmi érdeklődés középpontjában állnak, és amelyek sorsát több, „ugrásra kész” potenciális vevő is figyelemmel kíséri. (Tekintsünk most el azoktól a kisebb értékű poharaktól, amelyekért szinte semmiféle verseny nem alakul ki a gáborok között, és amelyek eladása éppen ezért csupán kisebb anyagi segítséget jelenthetne valamely gazdasági krízishelyzet megoldása során. E tárgyak tartós elidegenítetlensége sokkal 207

inkább csekély értékükre utal, semmint a tulajdonosok töretlen gazdasági prosperitására. Zavartalan birtoklásuk, az árucikk-létmódtól való tartós távoltartásuk egyszerűbb és költségkímélőbb feladat, mint a legfontosabb presztízstárgyaké.) Ahogyan arra Weiner (1992) is figyelmeztet csereelmélet-kritikájának kulcseleme, a „megőrizve-adni” (keepingwhile-giving) stratégia bemutatása során, az elidegeníthetetlenséget nem valamiféle statikus állapotként kell értelmeznünk, hanem sokkal inkább annak a dinamikus kontextusnak a vizsgálatára kell helyeznünk a hangsúlyt, amely e „mozdulatlan” tárgyakat körülveszi.90 A presztízstárgy-létmód és az elidegeníthetetlenség lényegét sokkal inkább azokban az egyes tárgyak köré szerveződő stratégiákban és technikákban célszerű megragadnunk, amelyek megszerzésükre vagy megtartásukra: az eladás kikényszerítésére vagy annak elodázására, a tárgyak hírnevének „emelésére” vagy rombolására irányulnak (vö. Myers 2001, 9). Ez a perspektíva lehetővé teszi annak felismerését, hogy az elidegeníthetetlenség fenntartása a fontosabb tárgyak esetében állandó odafigyelést és munkát igénylő, folyamatos kockázatvállalással járó, a potenciális vevők részéről érkező kihívások sorozata által megnehezített foglalatosság. Éppen ezért, amint arra már utaltam, nemcsak a tárgyvásárlás vagy a tartós birtoklás minősül a gazdasági erődemonstráció eszközének és presztízsforrásnak, hanem gyakran az elidegeníthetetlenség ideiglenes fenntartása is (vö. Myers 2001, 15). Ez utóbbiak arról árulkodnak, hogy a tulajdonosnak – legalábbis egy ideig – sikerült elkerülnie azokat a gazdasági krízishelyzeteket, amelyek arra kényszeríthették volna, hogy megváljon presztízstárgyától. Ha tehát egy ŕom képes arra, hogy egy másik ŕomtól megvásároljon egy értékes poharat, az gazdasági prosperitásának nyilvánvaló bizonyítéka, a vagyonreprezentáció hatékony eszköze, amely egyúttal pozitívan befolyásolhatja társadalmi megítélését és státusát is. A tárgynak az árucikk-létmódtól való tartós távoltartása azonban gyakran olyan sikeresnek bizonyul, hogy nemcsak a vásárló tudja saját tulajdonaként megőrizni azt, hanem idővel – apai örökségként – tovább is adja valamelyik fiának. Erre a gyakorlatra utal a már említett hadjomanjošo vadjono ’hagyományos vagyon’ fogalom egyik értelmezése, miszerint a presztízstárgyak sorsa ideális esetben az, hogy apáról fiúra hagyományozódjanak, vagyis ameddig csak lehetséges, „ne menjenek ki a családból”91. A 90 Myers hasonlóképpen fogalmaz (2001, 8): „...a tárgyikultúra-kutatás általános újragondolása sokkal inkább azzal a dinamikával kell, hogy foglalkozzon, amely a tárgyakat körülveszi, semmint klasszifikálásuk és definiálásuk statikusabb pillanataival.” 91 Vö. a „kurátor jellegű fogyasztó” fogalmával McCrackennél, idézi Bjarne 2004, 62. 208

legtehetősebb és legbecsvágyóbb ŕomok egyenesen azt tűzik ki célul, hogy minden egyes fiúgyermeküknek örökül hagyjanak egy-egy ezüst presztízstárgyat. Ez a célkitűzés eltérő terhet róhat az egyes ŕomokra. Ott, ahol négy vagy öt fivér él együtt, jóval nehezebb megfelelni ennek az ideáltípusnak, mint azokban a családokban, amelyekben egyetlen fiúgyermek van. Az említett teher nagysága természetesen az örökül hagyandó presztízstárgyaknak tulajdonított értékétől is függ. Vegyük figyelembe, hogy A nők nem örökölhetnek presztízstárgyakat, vagyis azok az apai ág kontextusában „haladnak”. (A presztízstárgy-birtoklás tehát alapvetően genderizált gyakorlat.) A poharat és kannát esetenként az özveggyé lett ŕomnji felügyeli mindaddig, amíg fiai fel nem nőnek, és át nem veszik azokat. Ilyenkor előfordul, hogy rászorultságában a ŕomnji valamelyik tárgy eladására kényszerül. Ebben az értelemben, de csakis ebben, ideiglenesen a ŕomnjik is a presztízstárgyak tulajdonosaivá válhatnak, rendelkezhetnek azok felett. A generációról generációra továbbadott tárgy valójában olyan érintkezésen alapuló metonimikus-indexikus kapcsolatot hoz létre az egyazon ág-szegmenshez tartozó egykori és mai tulajdonosok között, amely a tárgyat új szimbolikus jelentéssel látja el: apai ági identitásszimbólummá, az apai ág történelemének indexikus reprezentációjává, vagy – Miller (1987) terminusával élve – objektifikációjává teszi. Ez az új jelentés szorosabbra fonja a tulajdonosok és a tárgy közötti kapcsolatot, megnöveli annak értékét a kérdéses ágszegmens tagjainak a szemében, és nagyobb áldozatvállalásra sarkallja az aktuális tulajdonost akkor, ha megőrzése érdekében erőfeszítéseket kell tennie92. Ezt a minőséget nevezhetjük Bourdieu (1978, 397) nyomán a „családi vagyonba történő integrálódás”-ból fakadó értéknek.

92 Vö. az identitás-érték („identity-value”) fogalmával, amelyet Lury (1996, 46) idéz Featherstone-tól (1991). 209

15. A PRESZTÍZSTÁRGYAK LEGFONTOSABB FUNKCIÓI: LEMEZO ÉS REZERVA Arra a kérdésre, hogy a presztízstárgy-birtokláshoz kapcsolódó metapragmatikai kommentárok szerint mire használják a gáborok a presztízstárgyakat, a terjedelmi korlátok miatt itt csak felületes, elnagyolt válasz adható. A romák rendszerint a poharak és kannák két meghatározó társadalmi-gazdasági funkcióját különítik el: a lemezo, illetve a rezerva vagy tartalîko funkciót. A presztízstárgyak hasznosításának mindkét módozata megjelenik például az alábbi kommentárban: „But ŕoma inkărnah le lemezohkă, kă kodo sah lengă o lemezo, the kodo sah lengă o dičăšego, lengă taxta. The but ŕoma inkărnah le vaš o mištimo.” Vagyis: „Sok roma tartotta azokat [a poharakat] lemez gyanánt, mert az volt nekik a lemez, és az volt nekik a dicsőség, a poharaik. És sok roma tartotta azokat az örökség miatt.” Vizsgáljuk meg röviden ezt a két funkciót. A lemezo funkció lényegét korábban már érintettem, amikor felhívtam a figyelmet a presztízstárgyak

retorikai-szemiotikai

jelentőségére,

apai

ági

identitásszimbólum-

jellegükre, valamint arra, hogy azok a vagyonreprezentáció hatékony eszközei. Maga a lemezo kifejezés a magyar lemez főnévből származik, a presztízstárgyakkal kapcsolatban azonban nem hétköznapi, materiális jelentésében használatos, hanem egy testrész: az arc metaforikus megnevezésére szolgál. A lemezo e jelentése a patjiv (nagyon leegyszerűsítve: ’tisztesség’, ’megbecsülés’) és a laźavo (’szégyen’) fogalmak használatával áll szorosabb kapcsolatban.93 Amikor a romák a poharakat a lemezoval, tehát saját arcukkal azonosítják, vagyis azt állítják, hogy azért vásárolják meg azokat, hogy „lemez”-ként szolgáljanak, valójában arra utalnak, hogy ezek a tranzakciók és tárgyak „hírnév-hitelük” gyarapítására 93 A laźavo és patjiv kifejezések kimondását a romák gyakran kísérik egy olyan kézmozdulattal, amelynek során kinyújtott mutatóujjukkal arcukra, azon belül is orcájukra mutatnak, vagyis arra a helyre, ahol a szégyenérzet hatására megjelenő bőrpír a legfeltűnőbben észlelhető. Ez a mozdulat gyakran figyelhető meg például a „Nem szégyelled magad!”-típusú korholást kísérő gesztusként, de nem ritka eset, hogy az interakcióban kizárólag egyedül, szavak nélkül szerepel. Ilyenkor az orcára mutatás a korholás indirekt, nem-verbális eszköze. 210

szolgáló eszközök, amelyeknek köszönhetően „nagy névre” tehetnek szert. Azaz: presztízstárgyak. (Szemben például azokkal az amorálisnak minősülő cselekedetekkel, amelyek révén egy ŕom „bemocskolhatja a lemezét”, vagyis kockára teheti társadalmi megbecsülését.) Az azonban, hogy valamely tárgy az elidegeníthetetlenség fogalmával jellemezhető presztízstárgy-létmódban van, nem jelenti egyben azt is, hogy a roma tulajdonos figyelmen kívül hagyná azt a tényt, hogy a poharak milyen jelentős összegekért cserélnek gazdát közöttük, vagyis megfeledkezne a tárgy potenciális árucikk-identitásáról. A pohárért kifizetett vételár nem vész el, nem semmisül meg, vagyis a tulajdonosnak nem kell végleg lemondania róla94, hanem szükség esetén kivonható a presztízsgazdaságból a tárgy eladása révén. Éppen ezért a poharak és kannák nemcsak lemezoként használatosak a gáborok között, hanem gazdasági szükséghelyzet esetén tartalîkoként vagy rezervaként, azaz pénzzé tehető vagyontárgyakként is szolgálnak. A rezerva-funkció értelemszerűen nemcsak az áruba bocsátás során jut megkülönböztetett szerephez, hanem az öröklés esetében is hangsúlyossá válik, hiszen az örökös a tárggyal nemcsak apai ági identitásszimbólumra, presztízsforrásra, hanem egy értékes vagyontárgyra is szert tesz.

94 Arra, hogy az áralku folyamatát milyen tényezők befolyásolják, és hogy az aktuális vételár hogyan viszonyul a tárgyért korábban kifizetett vételárakhoz, itt nem térek ki. 211

16. ÖSSZEFOGLALÁS: AZ ÉRTÉK ETNICIZÁLÁSA – AZ ETNICITÁS ÉRTÉKE. A PRESZTÍZSTÁRGY-GAZDASÁG MINT ETNIKAI IDENTITÁSGYAKORLAT Láttuk, hogy a gáborok pénzük egy részét ezüstpoharakba és kannákba fektetik, olyan tárgyakba, amelyek a pénzre válthatóság tekintetében különböznek például az olyan javaktól, mint az arany vagy a márkás nyugati személyautók. E különbség lényege a potenciális vevőkör nagyságában és összetételében rejlik. Amíg ugyanis az utóbbiak esetében a vásárlók etnikai hovatartozása csak ritkán válik a fogyasztói viselkedést meghatározó szemponttá, addig egy gábor tulajdonban lévő, teljes értékű presztízstárgy eladása, értékének „mozgósítása” során a potenciális vásárlók etnikai identitása a legfontosabb kérdések egyike. Egy gábor presztízstárgyért ugyanis egyetlen gázsó sem ajánl fel és fizet ki olyan jelentős összegeket, amelyeket a korábban említett vásárok esetében is láttunk. Egy gábor pohár-tulajdonos számára, ha a tárgy eladására kényszerül, az ideális vevőkör rendszerint saját etnikai alcsoportjára korlátozódik95, ami a felesleg poharakra költését pénzügyi értelemben nyilvánvalóan kockázatossá teszi. Ha a „gazdasági érdek leszűkített” (Bourdieu 1978, 386), ökonomista meghatározása alapján értelmeznénk a pohárvásárlást, vagyis a pénzben kifejezett profit maximalizálását tekintenénk e tranzakció elsődleges céljának, akkor azt akár „ésszerűtlen gazdasági döntésnek” is minősíthetnénk, éppen úgy, ahogyan a nagyfalusi gázsók többsége is teszi. Folytatva ezt a gondolatmenetet: a pohárvásárlás még ellentmondásosabb jelenségnek tűnhetne, ha figyelembe vesszük, hogy a gáborok többsége a gázsók világában is jártas, sikeres üzletember, akik pontosan tudják, hogy könnyen 95 Tekintsünk el itt és a következő bekezdésekben annak az erdélyi roma etnikai alcsoportnak a tagjaitól, akik ugyancsak érdeklődnek a különféle ezüsttárgyak iránt, és presztízstárgyaknak tekintik azokat. Az említett csoport tagjai esetenként ugyancsak jelentős összegeket ajánlanak fel egy-egy gábor presztízstárgyért, vagyis a gáborok nézőpontjából szemlélve alkalmanként ők maguk is részei az ideális vevőkörnek. A gáborok és az említett roma alcsoport presztízstárgy-ideológiái és -gyakorlatai azonban, amint arra már utaltam, részben különböznek egymástól. 212

elkerülhetnék a pohárvásárlással járó pénzügyi kockázatot, ha a poharak helyett inkább olyan javakat részesítenének előnyben, amelyeket a többségi gázsó társadalom tagjai is ugyanazért és ugyanúgy becsülnek, mint ők maguk. Vagyis ha olyan javakra költenének, amelyek szükség esetén jelentősebb értékveszteség nélkül a gázsóknak is továbbadhatóak. A

romák

azonban

e

kockázat

felismerése

ellenére

is

ragaszkodnak

presztízstárgyaikhoz. Terepmunkám során egyetlen, politikai ambícióval rendelkező ŕom sem érvelt úgy, hogy szívesen elcserélné poharát a gázsók által is keresett, közöttük is gyorsan pénzzé tehető javak valamelyikére, pusztán azért, hogy szélesebb vevőkörre számíthasson, ha később esetleg meg kell válnia attól. Ha a gáborok tisztában vannak az említett pénzügyi kockázattal, miért költenek mégis ilyen jelentős összegeket poharakra? Értelmezésem szerint e tárgyak kulturális definíciója miatt, vagyis azért, mert számukra azok megkülönböztetett jelentőségű etnicizált presztízsjavak. Foglaljuk össze, mivel támasztható alá az az állítás, hogy a pohár és a kanna, valamint a hozzájuk társított érték valóban etnicizált, vagyis elválaszthatatlanul összefonódik a gábor etnikai identitással.

16.1. A PRESZTÍZSTÁRGY-FOGALOM ALAPJÁT ALKOTÓ ÉRTÉKEGYEZMÉNYEK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK HATÓKÖRE Láttuk, hogy azoknak a poharaknak és kannáknak, amelyek megfelelnek a presztízstárgyjelöltség feltételeinek, a gáborok megkülönböztetett helyet biztosítanak a tárgyi javak univerzumán

belül:

azok

a

fogyasztás

elitregiszterét

jelentik

számukra,

és

presztízstárgyaknak minősülnek. Láttuk továbbá, hogy e tárgystátus elérését bármely esetben négy elengedhetetlen előfeltétel egyidejű teljesüléséhez kötik. A presztízstárgyjelöltség tárgyi aspektusaival (kor, anyag, forma) kapcsolatos értékkritériumok egy önálló presztízstárgy-esztétika (vö. Brenneis 1987) részét képezik, a romák ezt veszik alapul akkor,

amikor

a

gázsóktól

vásárolt

pohár

vagy

kanna

tárgyi

tulajdonságait

újraosztályozzák, és új értékeket társítanak azokhoz. A presztízstárgy-jelöltség egyetlen nem-tárgyi előfeltétele az, hogy a gázsóktól érkező tárgy idővel gábor ŕomokból álló, saját genealógiára tegyen szert, vagyis legalább két-három ŕom „kezén is átmenjen”. Ugyanezeket az ezüsttárgyakat azonban, amint arra már utaltam, a mikrorégió többségét alkotó magyarok és románok már korántsem övezik a gáborok között megfigyelhető érdeklődéssel és társadalmi megbecsüléssel (eltekintve az e tárgyakra 213

specializálódott gázsó műgyűjtők és múzeumok elenyészően kis csoportjától). A gázsók számára ezek egyáltalán nem tartoznak a tárgyi javakkal kapcsolatos fogyasztás elitregiszterébe. Pontosan mutatja ezt azoknak az idős nagyfalusi gázsiknak a véleménye, akik terepmunkám során többször is kifejtették, hogy a gábor poharak valójában értéktelen, hasznavehetetlen relikviák, amelyek „még virágvázának se jók”. A presztízstárgyak értékének megállapítására szolgáló értékegyezmények esetében hasonló a helyzet: a gázsó régiségkereskedők és műgyűjtők többnyire eltérő egészen más kritériumok alapján határozzák meg a poharak értékét, mint a gáborok. A presztízstárgy-jelöltség fogalom tehát olyan értékegyezményeket tartalmaz, amelyek érvényességének hatóköre lényegében egybeesik a gábor etnikai alcsoporthatárral. Ezek az értékegyezmények a gázsók számára szinte teljesen ismeretlenek, ahogyan a korábbi roma tárgytulajdonosok vagy a fontosabb presztízstárgyak nevei sem mondanak

semmit

számukra.

(Eltekintve

néhány

idősebb,

régóta

a

romák

szomszédságában lakó gázsótól.) A poharak, valamint a nekik tulajdonított érték etnicizált volta részben a fent említett egybeesésből fakad: abból, hogy a gáborok olyan presztízstárgy-definíciót hoztak létre és alkalmaznak e tárgyak értékbecslése során, amelyet kizárólag ők maguk tekintenek elfogadottnak és mértékadónak. Érdemes itt kitérnem röviden arra, hogy milyen szerepet tölt be az esztétizálás az etnikai

identitásszimbólum-alkotás

folyamatában.

A

különböző

kulturális

javak

fogyasztásával kapcsolatos esztétika vagy ízlés politikája olyan jelenség, amelynek fontosságára a szociológiai és az antropológiai szakirodalom már számos alkalommal felhívta a figyelmet. Az említett problémakört érintő írások két, egymást részben átfedő jelenségcsoport elemzésére fókuszálnak. Egy részük az ízlés mint valamely társadalmi csoport által „kisajátított” kulturális kompetencia identitáspolitikai hasznosíthatóságával foglalkozik, elsősorban azt vizsgálva, hogy az ízléskánonok hogyan vesznek részt a társadalmi határok vagy a kulturális különbségek legitimálásában, reprezentálásában és újratermelésében (lásd Veblen, 1975; Bourdieu, 1984; McCracken, 1988). Más szerzők viszont a mindennapi élet egyre intenzívebb „esztétizáltságának” (Featherstone, 1991, 6582; Scott – Urry, 1994, 54; Lury, 1996), vagyis a „jelek és képek” szinte mindent átható jelenlétének az okait és következményeit vizsgálják a (poszt)modernség kontextusában, például olyan jelenségekre összpontosítva figyelmüket, mint a „magas” művészet és a tömegkultúra közötti határ elmosódása, vagy a média, a reklám és a divat fogyasztói 214

érzékenységre gyakorolt hatásainak az elemzése. A gábor presztízstárgy-esztétikával kapcsolatos értelmezésem az első tanulmánycsoporttal mutat hasonlóságot. A presztízstárgy-esztétika, amint arra már utaltam, az ezüstpoharak és kannák tárgyi tulajdonságaival kapcsolatos értékegyezmények etnikai alapon szerveződő, kifejezetten a gáborokra jellemző csoportja. Habár a gázsóktól vásárolt tárgyak tárgyi tulajdonságai a romák szemében „készen kapott”, megváltoztathatatlan adottságoknak minősülnek, ez korántsem jelenti azt, hogy ezek a tulajdonságok az etnikai identitásszimbólum-alkotás során ne juthatnának meghatározó szerephez. A hozzájuk társított jelentések és értékek rendszere ugyanis – szemben magukkal a tárgyi tulajdonságokkal – képlékeny: újrafogalmazható-átalakítható társadalmi termék. A „kívülről” érkező pohár tárgyi tulajdonságainak a gábor presztízstárgy-esztétika kontextusában történő újraértelmezése éppen ezt a célt szolgálja: a hozzájuk társuló gázsó jelentések és értékek újrafogalmazását, a tárgy „kiüresítését” és reetnicizálását. Az újraosztályozás tehát kizárólag a jelentés és az érték szimbolikus dimenzióit érinti, oly módon ruházva fel konstitutív karakterrel a tárgyi tulajdonságokat, hogy azok érint(het)etlensége egy pillanatig sem kerül veszélybe. A presztízstárgy-esztétika olyan „bensővé tett kulturális tőke” (Bourdieu, 1998b), amely kizárólag diszkurzív létmóddal jellemezhető, és amelynek elsajátítása időigényes folyamat (megköveteli például a presztízstárgy-diskurzusokban való rendszeres részvételt, a kapcsolódó terminológia elsajátítását stb.). Annak ismerete olyan tulajdonság, amely – néhány gázsó antropológustól és régiségkereskedőtől, valamint a gáborokkal üzleti kapcsolatban álló cărhar ŕomok kis csoportjától eltekintve – kizárólag a vizsgált etnikai alcsoport tagjaira jellemző. Éppen ezért a gáborok – a pohárvásárláshoz hasonlóan – a presztízstárgy-esztétikában való jártasságot is etnikai identitásmarkernek tekintik, amely a társadalmi viszonyok szervezésében sajátos módon: az etnikai identitás „láthatatlan tintájaként” hasznosul. A „láthatatlan tinta” kifejezést McCracken (1988, 34) elemzéséből kölcsönzöm, aki amellett érvel, hogy bizonyos társadalmi csoportok esztétikai ízléskánonjukat96 „láthatatlan tintaként”, azaz a csoporttagság ellenőrzésének és a csoporthatár újratermelésének indirekt eszközeként alkalmazzák. A csoporttagok az ízléskánonjukhoz tartozó értékpreferenciákról folytatott beszélgetések során így anélkül képesek leleplezni a státushamisítókat: vagyis a csoportba „illetéktelenül” beilleszkedni kívánó egyéneket, hogy azok a lelepleződés tényét 96 Amely például a kérdéses csoport által preferált zeneszerzők és írók neveit, konkrét művek címeit stb. tartalmazza. 215

észrevennék. A gáborok esetében a presztízstárgy-esztétika hasonló funkciót tölt be, eltekintve attól, hogy esetünkben nincs szó státushamisítókról, vagyis nem léteznek olyan személyek, akik e tudástípus elsajátítása révén azt a látszatot kívánnák kelteni, hogy a szóban forgó etnikai alcsoporthoz tartoznak. A presztízstárgy-esztétikában való jártasság identitáspolitikai jelentősége abból fakad, hogy maga is része az etnikai identitás és csoporthatár újratermelésére szolgáló szimbolikus eszközök repertoárjának: vagyis „láthatatlan tintaként” megjelöli-összeköti, egymás számára azonosíthatóvá teszi a gábor etnikai alcsoporthoz tartozó személyeket. Másként fogalmazva: e jártasság olyan etnikai identitásszimbólum, amely az etnikai identitás autenticizálására (vö. Weiner, 1994; Elliott – Davies, 2006), vagyis a „gáborság”, az etnikai alcsoporttagság hitelesítésére szolgál. (Aki járatos a gábor presztízstárgyesztétikában, az nagy valószínűséggel maga is gábor ŕom.) A gázsók számára, akik a presztízstárgy-esztétika létezéséről lényegében semmit sem tudnak, e tudástípus „láthatatlan” marad, vagyis olyan „diszkrét, rejtőzködő” etnikai identitásszimbólumként hasznosul, amely lényegében csak a gáborok számára észlelhető és jelentésteli97. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a presztízstárgy-esztétikában szerzett jártasság választható, és nem kötelezően elvárt markere az etnikai identitás autentikus „előadásának”, vagyis egyetlen ŕom „gáborságát” sem kérdőjelezik meg csupán azért, mert a presztízstárgyesztétikában tájékozatlannak bizonyul. A vizsgált esztétika emellett azért is figyelmet érdemel, mert azok a társadalmi egyezmények, amelyekre a presztízstárgyak korlátozott forrás-jellege a gáborok között visszavezethető, részben épp hozzá kapcsolódnak. Ne feledjük, hogy a gábor presztízstárgy-definíció szerint csak azok a tárgyak minősülnek béválóaknak, amelyek antik ezüstből készültek, és megfelelnek a formatípusokkal kapcsolatos elvárásoknak. Ezek az elvárások értelemszerűen a tárgyak egy szűk spektrumára korlátozzák a potenciális presztízstárgyak körét. (Ha figyelembe vesszük, hogy e tárgyak iránt – habár más értékrezsimek alapján tekintik értékesnek azokat – gázsó múzeumok, műgyűjtők és 97 A presztízstárgy-esztétika mint az etnikai identitás „láthatatlan tintája” kevésbé hatékony eszköze a különbség újratermelésének, ha a gáborok a cărharokkal kapcsolatban folyamodnak annak használatához, szemben azokkal az esetekkel, amikor a gázsókkal és más roma csoportok tagjaival kerülnek kapcsolatba. A cărharok ugyanis a gáborokéhoz hasonló presztízstárgy-esztétikával rendelkeznek, és – részben ennek köszönhetően – gyakran vásárolnak presztízstárgyakat tőlük, rendszerint éppolyan magas árakon, amelyek a gáborok közötti tranzakciókra jellemzőek (lásd Berta 2005b). 216

régiségkereskedők is érdeklődnek, a potenciális presztízstárgyak ritkasága még nyilvánvalóbbá válik.) Amint az a presztízsgazdaságok vizsgálatával foglalkozó szakirodalomból nyilvánvaló, a korlátozott elérhetőség a presztízsjavak keresettségénekértéktelítettségének a legelterjedtebb forrásai közé sorolható. A ritkaság voltaképpen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy presztízsgazdaságok létrejöjjenek és a különbség „előadásának-bemutatásának” hatékony eszközeivé, illetve színtereivé váljanak. A

presztízstárgy-esztétika,

amely

etnikai

alapon

szerveződő

kulturális

kompetenciaként, „esztétikai kulturális tőkeként” (aesthetic cultural capital, Scott – Urry, 1994, 54) vagy „etnoesztétikaként” (vö. Myers, 2002) definiálható, a szóban forgó etnikai alcsoport tagjai számára lehetővé teszi, hogy egységes „ízlésközösségként” (taste community; vö. Gans, 1966, 1974), illetve „esztétikai közösségként” (aesthetic community; vö. Goldstein, 1995) definiálhassák önmagukat, ily módon is megjelenítve és újratermelve etnikai identitásukat. A poharakkal és kannákkal kapcsolatos esztétika(i értékalkotás) a gáborok esetében az etnikai identitás, a különbség médiumaként, a gázsóktól és a többi erdélyi roma etnikai alcsoporttól való elkülönülés eszközeként (is) hasznosul, vagyis – áttételesen – az etnikai identitáspolitika szimbolikus eszköztárának a részévé válik.

16.2. A KORÁBBI GÁBOR TULAJDONOSOK HÍRNEVE MINT „ÁRUCIKK” Ugyanakkor

a

vizsgált

presztízstárgy-gazdaság

etnicizáltsága

nemcsak

azzal

magyarázható, hogy az említett értékegyezmények kifejezetten a gábor etnikai alcsoportra jellemzőek, hanem azzal is, hogy a teljes értékű presztízstárgyak esetében a ŕom vevő részben a saját etnikai identitásától elválaszthatatlan szimbolikus javakat vásárol: a korábbi roma tulajdonosok (hír)nevét, társadalmi elismertségét „fizeti meg”. A gáborok között gazdát cserélő tárgy értékének felbecsülése során éppen ez a legfontosabb érték- és vágyképző szempontok egyike.

16.3. A PRESZTÍZSTÁRGY-GAZDASÁG RÉSZTVEVŐI STRUKTÚRÁJA

217

Az értékegyezmények etnicizáltsága, valamint az, hogy a gáborok részben a tárgy genealógiáját,

vagyis

saját

etnikus

történelmüket

„értékelik

a

poharakban”,

végeredményben oda vezet, hogy a presztízstárgy-gazdaság résztvevői struktúrája is etnicizálttá válik. (Legalábbis a teljes értékű poharak és kannák esetében.) A romák pontosan tudják, hogy a gázsók alapvetően más szempontok alapján definiálják a szóban forgó tárgyak jelentését és jelentőségét, és tisztában vannak az ebből fakadó legfontosabb következménnyel is. Nevezetesen azzal, hogy egy gázsó sohasem fogja ugyanazért és ugyanannyira értékesnek tartani ezeket az ezüsttárgyakat, mint ahogyan azt ők maguk teszik. Másként fogalmazva: a gáboroknak kétségük sincs afelől, hogy a teljes értékű poharakért általuk kifizetett jelentős vételárakat, vagy egy azokhoz hasonló nagyságrendű összeget csak egy másik gábor (esetleg a korábban említett másik etnikai alcsoporthoz tartozó) ŕom fog felkínálni nekik. A gázsóknak, akik egy másik értékrezsim alapján becsülik fel e tárgyak értékét, eszükbe sem jut ilyen nagy összegek felajánlása, mivel a gázsó műtárgypiacon e vételáraknak legfeljebb a töredékét kaphatnák vissza. A gáborok poharai és kannái közül ezért csak azok kerülnek végül a gázsókhoz, amelyek értéke a romák között olyan csekély, hogy a gázsók által értük felkínált vételárak csak alig valamivel maradnak el a romák által felkínáltaktól. A gáborok nézőpontjából szemlélve azonban nemcsak az ideális vevőkör etnicizált, hanem azoknak a személyeknek a köre is, akik rendelkeznek azzal a kulturális kompetenciával,

amely

szükséges

a

presztízstárgy-gazdaságban

elért

sikerek

felismeréséhez, hitelesítéséhez és „hírnév-hitellel” történő jutalmazásához. A romák nem számíthatnak ugyanis arra, hogy poharaikkal kivívhatják a gázsók megbecsülését és elismerését, hiszen – amint arra már utaltam – a gázsók csak töredékes és felületes ismeretekkel rendelkeznek azokról. A gábor tárgytulajdonos esetében tehát nemcsak az ideális vevők köre azonos saját etnikai alcsoportjának a tagjaival, de a presztízstárgygazdaság hozzáértő közönségét is ugyanezek a személyek alkotják, hiszen ők azok, akik tiszteletreméltó politikai tettnek, értéknek tekintik a presztízstárgyak megszerzéséért és megőrzéséért tett erőfeszítéseket. A vizsgált presztízstárgy-gazdaság esetében tehát nemcsak az értékegyezmények, az ideális vevőkör és a közönség szerveződik etnikai alapon, hanem végeredményben a vágyott haszonforma, a „hírnév-hitel” is, mivel az nem származhat mástól, csak egy másik ŕomtól. A gábor presztízstárgy-gazdaság éppen ezért egy alapvetően etnicizált, viszonylag 218

zárt résztvevői struktúrával jellemezhető olyan informális gazdaság, amelyben a gázsóknak csupán marginális szerep jut. Térjünk vissza a korábbi kérdéshez. Miért nem szolgál kielégítő magyarázattal a pohárvásárlás esetében az ökonomizmus pénzközpontú szemléletmódja? Miért vállalják a romák a felesleg poharakba fektetésével járó pénzügyi kockázatot? Azért, mert számukra a poharak nem a nyerekedésre, a pénzben testet öltő profit maximalizálására szolgáló árucikkek98, hanem elsősorban olyan etnicizált presztízstárgyak, amelyek amellett, hogy alkalmasak a vagyonosság demonstrálására, egyben nagyra értékelt apai ági és etnikai identitásszimbólumok is, és mint ilyenek, az egyéni és apai ági státuspolitika hatékony, keresett eszközei. Másként fogalmazva: a gáborok azért hagyják figyelmen kívül az említett pénzügyi kockázatot, mert az a domináns haszonforma, amelyet e tárgyak birtoklásától remélnek, nem a pénz, hanem a presztízs. A potenciális vevőkör korlátozott volta ellenére a pohárvásárlás ezért tűnik számukra nagyon is ésszerű és kifizetődő fogyasztói döntésnek. A presztízstárgy-vásárlás esetünkben a fogyasztás egy társadalmilag jelölt, az etnikai identitáshoz szorosan kapcsolódó módja, vagyis tudatos értékválasztásról árulkodó kommunikatív aktus (Storey 1999, 36-60. Vö. Campbell 1997; Sahlins 1976, 176-178). Olyan tevékenység, amely a gáborok között etnikai identitásgyakorlatnak minősül, vagyis az etnikai identitásreprezentáció nagyra becsült eszköze. A presztízstárgyak etnikai identitásszimbólum-jellegére maguk a gáborok is gyakran utalnak, amikor saját etnikai alcsoportjukat – szemben más romákkal – „taxtajale roma”-ként, ’poharas romák’-ként nevezik meg. A poharak és kannák végeredményben olyan többszintű, individuális, apai ági és etnikai identitásszimbólumok, amelyek azt a célt szolgálják, „hogy segítségükkel társadalmi identitásokat hozzanak létre, illetve egyének és csoportok közötti kulturális különbségeket jelenítsenek meg” (Myers 2001, 3). Amikor egy ŕom a pénzét presztízstárgyra költi, roma módon fogyaszt, vagyis az etnikai értelemben lényegében jelöletlen pénzt99 és az általa megjelenített értéket etnicizált: 98 Szemben a gázsó régiségkereskedőkkel, akik éppen így: árucikkekként tekintenek rájuk. 99 A gáborok a közöttük gazdát cserélő presztízstárgyak árát a ’90-es évek közepe óta rendszerint német márkában számolták és fizették ki, annak megszűnését követően pedig az eurót vagy az amerikai dollárt használják ugyanerre a célra. Annak ellenére, hogy bármely pénznemhez és pénzhasználati módhoz társulhatnak különféle szimbolikus jelentések (vö. Zelizer 1994; Pine 2002; Lemon 1998), vagyis azok etnikai vagy nemzeti identitásszimbólummá válhatnak, a romák nem elsősorban „németként” vagy „amerikaiként” tekintenek az említett pénznemekre. Sokkal inkább olyan, etnikai 219

gábor presztízstárgyra és értékre cseréli. A poháreladás ezért nemcsak amiatt kedvezőtlen esemény számára, mert felfedi gazdasági nehézségeit, hanem azért is, mert együtt jár a presztízstárgyformát öltő érték szükségszerű deetnicizálásával: az áruba bocsátás során a tulajdonos a poharat etnikai értelemben jelöletlen, általános csereeszköz-funkciót betöltő („muto” ’néma’) pénzre cseréli, amit többnyire adósságai visszafizetésére fordít. A pénzügyi hitelképesség részleges elvesztése mellett tehát egy más minőségű veszteséget is elszenved: a pohár eladásával apai ági és etnikai identitásszimbólumai egyikéről is lemond, és – ha egyetlen presztízstárggyal rendelkezett – kiszorul a státusversengés és -reprezentáció egy fontos színteréről: a gábor presztízstárgy-gazdaságból. A pohárvásárlással járó pénzügyi kockázat tulajdonképpeni forrása, és az a motiváció, amely a romákat mégis e kockázat vállalására ösztönzi, lényegében egy és ugyanaz: az ezüstpoharak és kannák presztízstárgy-státusa és etnicizált volta. A gáborok presztízstárgyak iránti gyűjtőszenvedélye csak akkor tűnik „irracionális” fogyasztói magatartásnak, ha azt kizárólag az ökonomizmus pénzközpontú logikája alapján próbáljuk meg értelmezni, és nem vesszük figyelembe az olyan szimbolikus haszonformák keresettségét, mint a „hírnév-hitel” vagy az identitásreprezentáció lehetősége. Vagyis akkor, ha nem fordítunk kellő figyelmet azoknak a társadalmi viszonyoknak a megismerésére, amelyek a vizsgált jelenség tágabb kontextusát alkotják.100 A gábor presztízstárgy-gazdaság valójában az egyik legszemléletesebb példája annak, hogy miért és hogyan ágyazódnak be (Polányi 1997, 60-61; 1976b; Granovetter 1985) a gazdasági folyamatok a társadalmi kapcsolatok és jelentések rendszerébe.

értelemben kevéssé jelölt, általános csereeszközként használják azokat, amelyek népszerűsége körükben éppen abból fakad, hogy Európában szinte bárhol fizethetnek velük, szemben például a román lejjel. 100 Vö. ezzel a romákkal kapcsolatos antropológiai irodalomban Stewart (1997, 141-180) azon értelmezését, amely a harangosi romák lovakhoz és lókereskedéshez való viszonyával foglalkozik. 220

18. KÉPMELLÉKLET101

3. ábra Taxtaj kuštikasa (Kolba 1996, 87)

101 A presztízstárgyakról általam készített fotók publikálására – etikai okokból – nincs lehetőségem. Az itt közölt képek a Salgo-gyűjtemény (Kolba 1996) darabjait képező tárgyakat ábrázolnak. Az 1. és a 2. képen a gáborok között legelterjedtebb pohárformatípusok láthatóak, amíg a 3. fotó egy kanat, vagyis egy fedeles kupát ábrázol. 221

3. ábra Ščobo taxtaj (Kolba 1996, 101)

222

3. ábra Kana (Kolba 1996, 84)

223

18. IRODALOM

APPADURAI, ARJUN 1986 Introduction: commodities and the politics of value. In Appadurai, Arjun (szerk.): The social life of things. Commodities in cultural perspective. Cambridge: Cambridge University Press. 3-63. ARIAS, DAVID LAGUNAS 2002 Modern Gypsies: Gender and Kinship Among the Calós from Catalonia. Romani Studies, 5, vol. 12. 1. sz. 35-55. BARABÁS LÁSZLÓ 1997 A magyar kisebbség kialakulása …-án. Cigány identitás és magyar-cigány egymásmellettiség. Keresztény Szó, vol. VII., 4. sz. 29-31. BARI KÁROLY 2000 Cigány folklór. Amaro Drom. Augusztus, 14-25. BASSO, KEITH 1988 „Speaking with Names”: Language and Landscape among the Western Apache. Cultural Anthropology, vol. 3. 2. sz. 99-130. BATAILLE, GEORGE 2004 The Gift of Rivalry „Potlatch”. In Buchli, Victor (szerk.): Material Culture. Critical Concepts in the Social Sciences.Vol. 1. London: Routledge. 11-21. BAUDRILLARD, JEAN 1981 For a critique of the political economy of the sign. St. Louis: Telos Press. BERTA PÉTER 2004 „Bolond vagy, Jankó? Leányka kell neked?!” Nemek közötti státuskülönbség, 224

patrilinearitás és apatársi szövetség egy erdélyi roma közösségben. In Borsos Balázs– Szarvas Zsuzsa–Vargyas gábor (szerk.): Fehéren, feketén. Varsánytól Rititiig. Tanulmányok Sárkány Mihály tiszteletére I-II. Budapest: L’Harmattan. II. 9-37. 2005a A társadalmi nemek közötti státuskülönbség ideológiái egy erdélyi roma (gábor) közösségben. In Vargyas gábor (szerk.): Ethno-Lore. Budapest: Akadémiai. 71-154. 2005b Az érték etnicizálása – az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat az erdélyi gáborok között. Tabula, 2. sz. 171-200. 2007 Ethnicisation of value – the value of ethnicity. The prestige-item economy as a performance of ethnic identity among the Gabors of Transylvania (Rumania). Romani Studies, vol. 17. 1. sz. 31-65. BIRD, REBECCA BLIEGE - SMITH, ERIC ALDEN 2005 Signaling Theory, Strategic Interaction, and Symbolic Capital. Current Anthropology, vol. 46. 2. sz. 221-248. BÍRÓ A. ZOLTÁN - BODÓ JULIANNA 1996 Kizárási és bekebelezési technikák interetnikus kapcsolatokban. In Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról. Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó. 15-44. BÍRÓ A. ZOLTÁN - OLÁH SÁNDOR 2002 Helykeresők. Roma nemeses székelyföldi településeken. In Helykeresők? Roma lakosság a Székelyföldön. Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó. 13-48. BLASCO, PALOMA GAY Y 1999 Gypsies in Madrid. Sex, Gender and the Performance of Identity. Oxford: Berg. 2001 ‘We Don’t Know Our Descent’: How the Gitanos of Jarana Manage the Past. Journal of

the

Royal

Anthropological

Institute,

vol.

7.

4.

sz.

631-647.

BOHANNAN, PAUL 1955 Some principles of exchange and investment among the Tiv. American Anthropologist, vol. 57. 1. sz. 60-70. 225

1959 The impact of money on an African subsistence economy. The Journal of Economic History, vol. 19. 4. sz. 491-503. BOURDIEU, PIERRE 1972 Esquisse d'une théorie de la pratique: précédé de Trois études d'ethnologie kabyle Genf: Droz. 1977 Outline of a Theory of Practice. Cambridge: Cambridge University Press. 1978 A szimbolikus tőke. In A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest: Gondolat. 379-400. 1984 Distinction: A social critique of the judgement of taste. Cambridge, MA, Harvard University Press. 1998a The Economy of Symbolic Goods. In: Practical Reason. On the Theory of Action. 92-123. Cambridge, Polity. 1998b Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In: Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.) Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. 155-177. Budapest, Aula. BRENNEIS, DONALD 1987 Performing Passions: Aesthetics and Politics in an Occasionally Egalitarian Community. American Ethnologist, vol. 14. 2. sz. 236-250. BROWN, MICHAEL F. 1997 Can Culture Be Copyrighted? Current Anthropology, vol. 39, 2. sz. 193-222. BUNTA MAGDOLNA 2001 Kolozsvári ötvösök a XVI.-XVIII. században. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum. CALLAHAN, ROBEY 1999 The Liberty Bell. From Commodity to Sacred Object. Journal of Material Culture, vol. 4, 1. sz. 57-78. CAMPBELL, COLIN 226

1995 Conspicuous Confusion? A Critique of Veblen’s Theory of Conspicuous Consumption. Sociological Theory, vol. 13. 1. sz. 37-47. 1996 A modern fogyasztói étosz rejtélye. Replika, május, 21-22. Sz. 117-138. 1997 When the Meaning is not a Message. A Critique of the Consumption as Communication Thesis. Nava, Mica - Blake, Andrew - MacRury, Iain - Richards, Barry (szerk.): Buy this Book. Studies in Advertising and Consumption. Routledge: London. 340351. CAMPBELL, SHIRLEY 1983 Attaining Rank: A Classification of Shell Valuables. In Leach, J. W. - Leach, E. (szerk.): The Kula: New Perspective on Massim Exchange. Cambridge: Cambridge University Press, 229-248. 2003. Art of Kula. Oxford: Berg. CHEAL, DAVID 1988 The Gift Economy. London: Routledge. CHELCEA, LIVIU 2000 A hiány kultúrája az államszocializmus idején. Áruk, fogyasztók és stratégiák egy román faluban a nyolcvanas években. Replika, 39. 135-156.

CODERE, HELEN 1950 Fighting with property: a study of Kwakiutl potlatching and warfare, 1972-1930. New York: Augustin. DAMON, FREDERICK, H. 2002 Kula Valuables. The Porblem of Value and the Production of Names. L’Homme, 162. sz. 107-135. DANT, TIM 1999 Material Culture in the Social World: Values, Activities, Lifestyles. Buckingham: Open University Press.

227

DOUGLAS, MARY - ISHERWOOD, BARON 1979 The World of Goods. Towards an Anthropology of Consumption. London: Routledge. ELLIOTT, RICHARD - DAVIES, ANDREA 2006 Symbolic brands and authenticity of identity performance. In Jonathan E. Schroeder Miriam Salzer-Mörling (szerk.): Brand Culture. London: Routledge. 155-170. FEATHERSTONE, MIKE 1991 Consumer Culture and Postmodernism. London: Sage. FEISCHMIDT MARGIT 2005 A határ és a román stigma. In Kovács Nóra - Osvát Anna - Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest: Akadémiai. 43-58. FEJŐS ZOLTÁN 2003 Tárgyak, anyagi kultúra, reprezentáció. In Tárgy-fordítások. Néprajzi múzeumi tanulmányok. Budapest: Gondolat. 53-65. 2004 The journey’s memory: The objects and the images. In Miklós Cseri – Zoltán Fejős – Zsuzsa Szarvas (szerk.): Touristic construction and consumption of culture(s). BudapestSzentendre: Hungarian Ethnographical Society – Musem of Ethnography – Hungarian Open Air Museum. 11-24. FELHŐSNÉ CSISZÁR SAROLTA – KÜLLŐS IMRE – MOLNÁR AMBRUS – P. SZALAY EMŐKE 1999 Magyar Református Egyházak javainak tára. I. Máramaros-Ugocsa Egyházmegye. Budapest: Országos Református Gyűjteményi Tanács. 2000 Magyar Református Egyházak javainak tára. II. Beregi Egyházmegye 1. Budapest: Országos Református Gyűjteményi Tanács. 2001 Magyar Református Egyházak javainak tára. III. Beregi Egyházmegye 2. Budapest: Országos Református Gyűjteményi Tanács.

228

FITZHUGH, BEN 2003 The evolution of complex hunter-gatherers on the Kodiak Archipelago. In Habu, J. Savelle, J. M. - Koyama, S. - Hongo, H. (szerk.): SENRI Ethnological Reports. vol. 63, 13-48. (http://faculty.washington.edu/fitzhugh/kod1.html) FORTY, ADRIAN 1999 Introduction. Forty, Adrian - Küchler, Susanne (szerk.): The Art of Forgetting. Oxford: Berg. 1-18. GAGYI JÓZSEF 2002 A kicsi cigány és társai. In Helykeresők? Roma lakosság a Székelyföldön. Pro-Print Könyvkiadó: Csíkszereda. 49-68. GANS, HERBERT 1966 Popular Culture in America: Social Problem in a Mass Society or Social Asset in a Pluralist Society? In Howard S. Becker (szerk.): Social Problems: A Modern Approach. New York: Wiley. 549-565. 1974 Popular Culture and High Culture: An Analysis and Evaluation of Taste. New York: Basic Books. GEISMAR, HAIDY 2001 What is in a Price?: An Ethnography of Tribal Art at Auction. Journal of Material Culture, vol. 6. 1. sz. 25-47. GLUCKMAN, MAX 1965 Politics, Law and Ritual in Tribal Society. Oxford: Basil Blackwell. GOFFMAN, ERVING é. n. [1959] Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest: Thalassa Alapítvány-Pólya Kiadó. 1981 Forms of Talk. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.

229

GOLDSTEIN, JUDITH L. 1995 The Female Aesthetic Community. In George E. Marcus - Fred R. Myers (szerk.): The Traffic in Culture. Refiguring Art and Anthropology. Berkeley: University of California Press. 310-329. GOSDEN, CHRIS - MARSHALL, YVONNE 1999 The Cultural Biography of Objects. World Archaeology, vol. 31, 2. sz. 169-178. GRAEBER, DAVID 2001 Toward an Anthropological Theory of Value. New York: Palgrave. GRANOVETTER, MARK 1985 Economic action and social structure: The problem of embeddedness. American Journal of Sociology. vol. 91. 481-510. GRONOW, JUKKA 1997 The Sociology of Taste. London and New York: Routledge GYÁRFÁS TIHAMÉR 1912 A brassai ötvösség története. Brassó. Művelődéstörténeti monográfiák I. Köt. HAJNAL LÁSZLÓ ENDRE 2000 Nagyvárosi cigányok. In Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest: Osiris - MTA Kisebbségkutató Műhely. 140-162. HALLER ISTVÁN 1999 Romalincselések Romániában. Regio, vol. 10. 1. sz. 178-194. HARRISON, SIMON 1989 Magical and Material Polities in Melanesia. Man, vol. 24. 1. sz. 1-20. 1990 Stealing people’s names. History and politics in a Sepik river cosmology. Cambridge: Cambridge University Press. 230

1992 Ritual as Intellectual Property. Man, vol. 27, 2. sz. 225-244. 1999 Cultural boundaries. Anthropology Today, vol. 15. 5. sz. 10-13. HEBDIGE, DICK 1979 Subculture: The Meaning of Style. London: Routledge. 1988 Object as Image: The Italian Scooter Cycle. In Hiding in the Light: On Images and Things. New York: Routledge. 77-115. HERSKOVITS, MELVILLE J. 1936 The Significance of Thorstein Veblen for Anthropology. American Anthropologist, vol. 38. 2. sz. 351-353. 1960 Economic Anthropology. New York: Alfred A. Knopf. HOGYAI ERZSÉBET 1997 A cigányság rétegződése Etéden. Kőrösi Csoma Sándor Főiskola, Békéscsaba. (Szakdolgozat.) HOLTORF, CORNELIUS 2002 Notes on the Life History of a Pot Sherd. Journal of Material Culture, vol. 7, 1. sz. 49-71. HOROWITZ, DANIEL 1985 The Morality of Spending. Baltimore: Johns Hopkins University Press. HORVÁTH KATA 2004 Parasztkép. A paraszt figurája a cigány közösségekben és a cigánytanulmányokban. In Gergely András - Papp Richárd (szerk.): Kisebbség és kultúra. Antropológiai tanulmányok 1. Budapest: MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-MTA Politikai Tudományok Intézete-ELTE Kulturális Antropológiai Szakcsoport. 41-47. KÁDÁR ZSUZSANNA 1993 A 19. század végi magyarországi cigány társadalom. Regio, 4. vol. 1. sz. 231

KÁLLAY ERNŐ 2000 Roma vállalkozók 1998-ban. Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest: Osiris - MTA Kisebbségkutató Műhely. 38-79. KLIGMAN, GAIL 1992 The Politics of Reproduction in Ceausescu’s Romania: A Case Study in Political Culture. East European Politics and Societies, vol. 6. 2. sz. 1998 The Politics of Duplicity. Controlling Reproduction in Ceausescu’s Romania. Berkeley: University of California Press. KOLBA JUDIT 1992 Szent László és városa. 1192-1992. Budapest: Officina Nova. KOPYTOFF, IGOR 1986 The cultural biography of things: commoditization as process. In Appadurai, Arjun (szerk.): The social life of things. Commodities in cultural perspective. Cambridge: Cambridge University Press. 64-94. 1994 Leisure, Boredom, and Luxury Consumerism: The Lineage Mode of Consumption in a Central African Society. In Jonathan Friedman (szerk.): Consumption and Identity. Reading: Harwood Academic Publishers. 163-187. KORNAI JÁNOS 1993 A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest: HVG Kiadói Rt. LEACH, EDMUND 1983 The Kula: An alternative view. In J. W. Leach - E. Leach (szerk.): The kula: New perspectives on Massim exchange. Cambridge: Cambridge University Press. 529-38. LEACH, J. W. – LEACH, E. R. (szerk.) 1983 The Kula: New Perspectives on Massim Exchange. Cambridge: Cambridge University Press. 232

LEDENEVA, V. ALENA 1998 Russia's Economy of Favours: Blat, Networking and Informal Exchange. Cambridge and New York: Cambridge University Press. LEDENEVA, V. ALENA - LOVELL, STEPHEN - ROGATCHEVSII, ANDREI (szerk.) 2000 Bribery and Blat in Russia. New York: Macmillan. LEIBENSTEIN, H. 1950 Bandwagon, Snob, and Veblen Effects in the Theory of Consumers’ Demand. The Quarterly Journal of Economics. vol. 64. 2. sz. 183-207. LEMON, ALAINA 1998 „Your Eyes Are Green like Dollars”: Counterfeit Cash, National Substance, and Currency Apartheid in 1990s Russia. Cultural Anthropology, vol. 13. 1. sz. 22-55. LIEBICH, RICHARD 1863 Die Zigeuner in ihrem Wesen und in ihrer Sprache. Leipzig: F. A. Brockhaus. LURY, CELIA 1996 Consumer Culture. Cambridge: Polity Press. MAGYARI-VINCZE ENIKŐ - FEISCHMIDT MARGIT 1995 A CARITAS és a romániai átmenet. Replika, 15-16. sz. 65-87. MALINOWSKI, BRONISLAW 1987 [1922]. Argonauts of the Western Pacific. London and New York: Routledge & Kegan Paul. MARCUS, GEORGE E. - MYERS, FRED R. (szerk.) 1995 The Traffic in Culture. Refiguring Art and Anthropology. Berkeley: University of California Press. 233

MARIOTT, M. 1968 Caste-ranking and food transaction: A matrix analysis. In M. Singer - B. S. Cohn (szerk.): Structure and change in Indian society. Chicago: Aldine. 133-171. MARX, KARL 1978 A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. 1. köt. Budapest: Kossuth. MATRAS, YARON 2002 Romani. A Linguistic Introduction. Cambridge: Cambridge University Press. McCRACKEN, GRANT 1986 Culture and Consumption: A Theoretical Account of the Structure and Movement of the Cultural Meaning of Consumer Goods. The Journal of Consumer Research, vol. 13, 1. sz. June, 71-84. 1988 Culture and consumption: New approaches to the symbolic character of consumer goods and activities. Bloomington: Indiana University Press. MCINTYRE, R. 1992 Consumption in Contemporary Capitalism: Beyond Marx and Veblen. Review of Social Economy, vol. 50. 1. sz. 50-57. MILLER, DANIEL 1987 Material Culture and Mass Consumption. Oxford: Basil Blackwell. 1995 Consumption Studies as the Transformation of Anthropology. In Miller, Daniel (szerk.): Acknowledging Consumption. A Review of New Studies. London: Routledge. 264295. 2005 Materiality: An Introduction. In Miller, Daniel (szerk.): Materiality. Durham: Duke University Press. 1-50. MILLS, SARA 2003 Gender and Politeness. Cambridge: Cambridge University Press. 234

MUNN, NANCY 1986 The Fame of Gawa. Durham: Duke University Press. MYERS, FRED 2001 Introduction. In Myers, Fred (szerk.): The Empire of Things: Regimes of Value and Material Culture. Santa Fe: SAR Press. 3-61. 2002 Painting Culture. The Making of an Aboriginal High Art. Durham and London: Duke University Press. N(ÉV) N(ÉLKÜL) é.n. Bekecs alatt Nyárád tere…. (Kézirat.) OROSZ ENDRE 1914 Czigány-kincsek. Néprajzi Értesítő. vol. 15. 1-2. sz. 161-167. PHILLIPS, RUTH B. 1998 Trading Identities. The Souvenir in Native North American Art from the Northaest, 1700-1900. Seattle and London: University of Washington Press; Montreal and Kingston, McGill-Queen’s University Press. PHILLIPS, RUTH B. - STEINER, CHRISTOPHER, B. (szerk.) 1999 Unpacking Culture. Art and Commodity in Colonial and Postcolonial Worlds. Berkeley: University of California Press. PIASERE, LEONARDO 1985 Mare Roma. Catégories humaines et structure sociale. Une contribution à l’ethnologie tsigane. Paris: Études et documents balkaniques et méditerraneens. PINE, FRANCES 2002 Dealing with Money: Złotys, Dollars and Other Currencies in the Polish Highlands. In Mandel, Ruth - Humphrey, Caroline (szerk.): Markets and Moralities. Ethnographies of 235

Postsocialism. Oxford: Berg. 75-100. POLÁNYI KÁROLY 1976a Az ókori gazdasági intézmények összehasonlító vizsgálatáról Athénből, Mükénéből és Alalakhból vett illusztrációkkal. In Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest: Gondolat. 426-464. 1976b Társadalmak és gazdasági rendszerek. In Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest: Gondolat. 49-79. 1997 A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. H.n.: Mészáros gábor kiadása. REMÉNYI ANDREA ÁGNES 2001 Nyelv és társadalmi nem. Replika, 45-46, 153-161. REINSTALLER, ANDREAS – SANDITOV, BULAT 2003 Social norms and equality of opportunity in conspicuous consumption: on the diffusion of consumer good innovation. Working Papers 29, Vienna: University of Economics. ROGAN, BJARNE 2004 Tárgyak és történeteik - valamint egyéb tulajdonok. Megjegyzések a birtoklás nyilvános és személyes aspektusáról idősek körében végzett felmérés alapján. In Fejős Zoltán - Frazon zsófia (szerk.): Korunk és tárgyaink - elmélet és módszer. Budapest: Néprajzi Múzeum. MaDok-füzetek, 2. 57-67. ROWLANDS, MICHAEL 2004 Cultural Rights and Wrongs: Uses of the Concept of Property. In Verdery, Kathrine Humphrey, Caroline (szerk.): Property in Question. Value Transformation in the Global Economy. 207-226. Oxford: Berg. SAHLINS, MARSHALL 1976 Culture and Practical Reason. Chicago: Chicago University Press. 236

SARǍU, GHEORGHE 2000 Dicţionar Rrom-Român. Dikcionaro Rromano-Rumunikano. Cluj-Napoca: Dacia. SATOV, MURRAY 1997 Catalogues, Collectors, Curators: The Tribal Art Market and Anthropology. Jeremy MacClancy (szerk.): Contesting Art. Art, Politics and Identity in the Modern World. Oxford: Berg. 215-241. SAUNDERS, NICHOLAS J. 1999 Biographies of brilliance: pearls, transformations of matter and being, c. AD 1492. World Archaeology, vol. 31, 2. sz. 243-257. SAYER, ANDREW 2000 Moral Economy and Political Economy. Studies in Political Economy, vol. 61. 79104. SÁRKÁNY MIHÁLY 1998 A közösségek közötti csere. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet. SHAFIR, MICHAEL 1985 Romania: Politics, Economics and Society: Political Stagnation and Stimulated Change. London. SCOTT, LASH – URRY, JOHN 1994 Economies of Signs and Space. London: Sage. SIGERIUS, EMIL 1901 Zigeunerbecher. In Korrespondenzblatt des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. XXIV. 2. sz. 22-23. SLATER, DON 237

1997 Consumer Culture and Modernity. Cambridge: Polity Press. SOMLAI PÉTER 1975 A „dologtalan osztály” – avagy egy modern téma születése. In Thorstein Veblen: A dologtalan osztály elmélete. Válogatás Veblen műveiből. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 7-28. STEINER, CHRISTOPHER B. 1994 African art in transit. Cambridge: Cambridge University Press. 1995 The Art of the Trade: On the Creation of Value and Authenticity in the African Art Market. George E. Marcus - Fred R. Myers (szerk.): The Traffic in Culture. Refiguring Art and Anthropology. Berkeley: University of California Press. 151-165. STEWART, MICHAEL 1994 Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins-MTA Szociológiai Intézet-Max Weber Alapítvány. 1997 The Time of the Gypsies. Boulder: Westview Press. 2004 Remembering without commemoration: The mnemonics and the politics of Holocaust memories among European Roma. Journal of Royal Anthropological Institute, vol. 10. 561-582. STOREY, JOHN 1999 Cultural Consumption and Everyday Life. London: Arnold. STRATHERN, ANDREW 1971 The Rope of Moka. Cambridge: Cambridge University Press. SZABÓ Á. TÖHÖTÖM 2003 Informális technikák a hagyományos gazdálkodásban. In Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok. Fiatal kutatók a népi kultúráról. 2. Kriza Könyvek 19. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság. 105-126.

238

SZALAI ANDREA 2006 Egységesség? Változatosság? A cigány kisebbség és a nyelvi sokféleség. Nyelvtudományi Közlemények, 103. kötet 163-204. P. SZALAY EMŐKE 2001 Debreceni ötvösség. Debrecen: Ethnica. SZÁDECZKY LAJOS 1899 Múzeum a zálogházban. Erdélyi Múzeum. XVI. köt. április 15. IV. füzet. Kolozsvár. 247-251. TÉGLÁS ISTVÁN 1899 Vándor czigányok kincse. Erdély népei. Az „Erdély” néprajzi melléklete. vol. II. 2. sz. 21-23. 1912a Czigány-kincsek. Első közlemény. Néprajzi Értesítő, vol. 13. 1. sz. 50-55. 1912b Czigány-kincsek. Másdik közlemény. Néprajzi Értesítő. vol. 13. 2. sz. 124-130. 1912c Czigány-kincsek. Harmadik közlemény. Néprajzi Értesítő. vol. 13. 3-4. sz. 268-273. 1913 Czigány-kincsek. Negyedik és utolsó közlemény. Néprajzi Értesítő. vol. 14. 1-2. sz. 135-142. THOMAS, NICHOLAS 1991 Entangled Objects: Exchange, Material Culture, and Colonialism in the Pacific. Cambridge: Cambridge University Press. TILLEY, CHRISTOPHER 2002 Metaphor, Materiality and Interpretation. In Buchli, Victor (szerk.): The Material Culture Reader. Oxford: Berg. 23-26. TRIGG, ANDREW B. 2001 Veblen, Bourdieu, and Conspicuous Consumption. Journal of Economic Issues. Vol. XXXV. 1. sz. 99-115.

239

UBEROI, J. P. S. 1962 The Politics of the Kula Ring. Manchester: Manchester University Press. VARGA E. ÁRPÁD 1998 Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. Kovászna, Hargita és Maros megy. Népszámlálási adatok 1850-1992 között. Budapest-Csíkszereda: Teleki László AlapítványPro-Print Könyvkiadó. VEBLEN, THORSTEIN 1975 A dologtalan osztály elmélete. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. VELTHUIS, OLAV 2003 Symbolic meanings of prices: Constructing the value of contemporary art in Amsterdam and New York galleries. Theory and Society, vol. 32, 2. sz. 181-216. 2005 Talking Prices. Symbolic Meanings of Prices on the Market for Contemporary Art. Princeton and Oxford: Princeton University Press. VERDERY, KATHERINE 1995a Faith, Hope, and Caritas in the Land of the Pyramids: Romania, 1990 to 1994. Comparative Studies in Society and History. Vol. 37. 4. sz. 625-669. 1995b ’Caritas’: And the Reconceptualization of Money in Romania. Anthropology Today. Vol. 11. 1. sz. 3-7. VEREBÉLYI KINCSŐ 2005a Minden napok, jeles napok. Hétköznapok és ünnepek a népszokások tükrében. Budapest: Timp. 2005b Szokásvilág. Debrecen: Debreceni Egyetem, Néprajz Tanszék. WEINER, ANNETTE 1983 ’The world of made is not a world of born’: doing kula in Kiriwina. Leach, J. W. – Leach, E. R. (szerk.): The Kula: New Perspectives on Massim Exchange. Cambridge: Cambridge University Press. 147-170. 240

1986 Inalienable Wealth. American Ethnologist, vol. 12, 2. sz. 210-227. 1988 The Trobrianders of Papua New Guinea. Belmont: Thomson/Wadsworth. 1992 Inalienable Possessions: The Paradox of Keeping-While-Giving. Berkeley: University of California Press. 1994 Cultural Difference and the Density of Objects. American Ethnologist, vol. 21. 2. sz. 391-403. WEIL, JIM 2004 Virtual Antiquities, Consumption Values, and the Cultural Heritage Economy in a Costa Rican Artisan Community. Werner, Cynthia - Bell, Duran (szerk.): Values and Valuables. From the Sacred to the Symbolic. Altamira: Walnut Creek, 231-256. WEISS, BRAD 1997 Forgetting Your Dead: Alienable and Inalienable Objects in Northwest Tanzania. Anthropological Quarterly, vol. 70. 4. sz. 164-172. WELSH, PETER H. 1997 The Power of Possession: The Case Against Property. Museum Anthropology, vol. 21, 3. sz. 12-18. WILLIAMS, PATRICK 1993 Nous, on n’en parle pas. Les vivants et les morts chez les Manouches. Paris: Éditions de la Maison des sciences de l’homme. 2000 A párizsi cigányok láthatatlansága. In Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Válogatás Bernard Formoso, Patrick Williams, Leonardo Piasere tanulmányaiból. Budapest: Új Mandátum. 183-205. WOLF, ERIC R. 1973 Parasztok. In Service, E. R. - Sahlins, M. D. - Wolf, E. R.: Vadászok, törzsek, parasztok. Budapest: Kossuth. 317-454. ZAJZON GABRIELLA 241

2000 „A régi törvényekből megmaradt…” (A …-i „elit” sátoros cigányok). József Attila Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar. Szeged. (Szakdolgozat.) ZELIZER, VIVIANA A. 1994 The Social Meaning of Money. New York: BasicBooks ZIFF, BRUCE - RAO, PRATIMA V. (szerk.) 1997 Borrowed Power: Essays on Cultural Appropriation. New Brunswick: Rutgers University Press.

242