Diák-tanulmány (Ebben a rovatunkban diákok dolgozatait, tanulmányait közöljük, melyekhez várjuk az észrevételeket, reakciókat, kritikai megjegyzéseket és dicsérő szavakat.)
Kultúrák fúziója, avagy a nyugati gondolkodás hasonulása (?) a keleti filozófiákhoz írta:Tóth Mátyás László 12.m Bevezető Engem mindig is lenyűgöztek a keleti vallásfilozófiai rendszerek, de főképp a buddhizmus és a taoizmus. Úgy gondolom, itt most nem kell részleteznem kialakulásuk és elterjedésük történetét, de annyit mindenképp meg kell jegyeznem, hogy mindkét irányzatnak, de legfőképp a buddhizmusnak számos ágazata van, melyek gyakran igen eltérőek egymástól módszertanilag és a tanításuk részleteiben. Ezért mindig fel fogom tüntetni, hogy az adott részben melyik ágazat tanításait használom munkámhoz. Sok ideig csak homályos képekként, illetve sejtésekként élt bennem mindaz, amit most le fogok írni. Nem kevesebbet állítok, minthogy a nyugati gondolkodás a globális egymásrahatás és az emberi gondolkodás elemi hasonlósága mellett, ha nem is teljes egészében, de fontos részleteiben az említett rendszerek felé halad. Nem az antik gondolkodók korától kezdem a munkám és ennek igen egyszerű okai vannak. Az antik kor mindkét földrajzi területen(Európa és Távol-Kelet) a kultúra és ezzel együtt a filozófia születését jelentette. Az emberiség itt még túl közel van a gyökerekhez, a ma egymástól erősen eltérő kultúrákban még megvannak az ősi, közös múlt emlékei. A másik ok az európai kultúrában tetten érhető agymosás: a kereszténység nagyjából másfél évezredes egyeduralma, mely elmosta ezen antik kor szellemi vívmányainak nagy részét,s mely alól csak a felvilágosodás alatt kezdenek kimászni az európai gondolkodók. Ezért kezdem a felvilágosodástól a munkám.
1. rész Taoizmus és szentimentalizmus Miközben a XVIII. században mindenütt terjedtek és uralkodó eszméknek számítottak Descartes és Voltaire eszméi,megjelent ezen gondolatok ellensúlya is (mint ahogy az a történelemben általában lenni szokott),egy irodalmi-filozófiai irányzat, a szentimentalizmus. Ez az irányzat,s alapítója, Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) munkássága jelenti számomra az első bizonyítékot az állításommal kapcsolatban. De nézzük csak részletesebben. Nem hiszem, hogy meg lehetne cáfolni azt az állítást, hogy mindkét irányzat panteista, s ez már egy olyan alapvető sajátosság, ami mellett nem lehet elmenni. Rousseau az elsők között volt, akik elkezdték felülbírálni az akkori isten-fogalmat, meghozva az első áttörést
azzal szemben, amit az egyház képviselt. Ebből a szemszögből nézve a szentimentalizmus együtt haladt a felvilágosodás többi irányzatával, de szinte minden másban eltérő azoktól. Térjünk vissza a panteizmushoz. Bár a taoizmus nem mondja ki egyértelműen, hogy a Tao azonos a természettel, hisz a Tao megfoghatatlan, megnevezhetetlen, és több mint a természet (bár az is igaz, hogy minden emberi fogalomnál több) de azt kimondja, hogy a Tao megnyilvánulása az anyagi síkon a kozmosz, melynek az a része,amivel az ember érintkezik,maga a természet. Az ember legfőbb feladata pedig, hogy önmaga szellemi fejlesztésével visszatérjen a természetes állapotába, s egyesüljön a Taóval. S bár Lao-ce alatt még hangsúlyosabb a politikai-társadalmi gondolatvonal, Csuang-ce idejében már egyértelműen egy szubjektív idealista irányzat,mely csak az individuummal foglalkozik. Nos, ha belegondolunk, akkor a szentimentalizmus lényegét tekintve ugyanezt vallja, csak európai fogalmakkal s gondolkodásmóddal. Az istenkép panteista alapú: Isten evilági megnyilvánulása a természet, akihez a földöntúli boldogságon keresztül vezet az út. A társadalmi megszorítások,az iskolai merev szabályok, kötöttségek mind fiatal,mind idősebb korában csak eltávolítják a természetes adottságaitól az embert, pedig a cél az, hogy pont ezen tulajdonságait fejlesztve jusson el a boldogság megtalálásához. Mindkét irányzat gyakran hivatkozik az öntudatlan boldogságra, amely az egyszerű paraszti embereknél, ill. az állatoknál található meg, s amely elérésével képesek vagyunk a felesleges szokásokon felülemelkedve visszatérni oda, amihez eredetileg tartoznánk, a Taóhoz (vagy Istenhez). Ugyancsak közösek abban az állításban, hogy régen az ember is az egységhez tartozott, de tudásvágya kiszakította ebből a harmóniából. Bizonyításul álljon itt két szöveg az említett szerzőktől: „A természeti állapotban az emberek nem ismertek sem morális viszonyokat, sem kötelességeket, így hát első pillantásra úgy tetszik, nem lehettek sem jók, sem rosszak, nem voltak sem bűneik, sem erényeik...Azt mondhatnók, hogy a vadember éppen azért nem rossz, mert nem tudja, mit jelent jónak lenni, mert nem az értelem haladása és nem is a törvény zablája tartja vissza a rossz elkövetésétől, hanem a szenvedélyek szunnyadozása és a bűn nem ismerése...Az első ember, aki bekerített egy földdarabot, és azt találta mondani: ez az enyém s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem,ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot,és így kiált társaihoz:Ne hallgassatok erre e csalóra! Elvesztetek, ha megfeledkeztek arról, hogy a termés mindenkié a föld pedig senkié!” (részlet Rousseau Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól) „A régiek tudása tökéletes volt. Mennyire tökéletes? Elmondom. Először még azt sem tudták, hogy léteznek a dolgok. Ez a legtökéletesebb tudás, ehhez semmi nem tehető hozzá. Később már ismerték a dolgokat, de nem különböztették meg őket. Idővel aztán már megkülönbözették, ám nem fűztek hozzájuk értékítéleteket. Mikor már ítéleteket is alkottak, a Tao megsemmisült. A Tao eltűnésével pedig megjelentek az olyan fogalmak,mint bűn,erkölcs s az olyan egyéni preferenciák, mint a magántulajdon.” (részlet Csuang-ce A dolgok egyenlőségéről című munkájából) Úgy hiszem, ehhez semmit nem kell hozzáfűznöm.
2.rész Egybefonódás a XX. században Rousseau után sajnos kénytelenek vagyunk ugrani egy évszázadot. A romantika és a realizmus ugyanis teljesen más irányba terelte az európai gondolkodás menetét. A romantika a
zsarnokság alóli felszabadulás ill. a demokrácia eszményét akarta megvalósítani,az egyén boldogulását ebben kereste. A realizmus pedig az egyén helyét a társadalmi-erkölcsi szinten keresi (persze ez nem azt jelenti,hogy nem történt figyelemreméltó haladás)így aztán a huszadik század elejére kell helyeznünk fókuszunkat,hogy láthassunk is valamit. Az áttörés ezúttal is a kereszténység további visszaszorulásával kezdődött. Mióta Nietzsche(1844-1900)kimondta a `varázsigét’,miszerint `Isten halott’ az európai kultúra lázasan keresi új hivatkozási alapjait,s magát az embert állítja vizsgálódásai középpontjába. Több új tudományág jelent meg(pl. a pszichológia)s a filozófiában robbanásszerű változás állt be. Nos,úgy gondolom,első fogásnak nem árt foglalkozni egy kissé a buddhizmus tibeti ágával,a lámaizmussal,s Jean-Paul Sartre(1905-1980) nevével,s munkásságával. Ma a buddhizmus legfőbb világi és szerzetesi vezetője a dalai láma,név szerint Őszentsége, Tenzin Gyatso a 14.dalai láma. Számtalan könyvet adott ki, melyeket azonban nem csak az ázsiai hívők számára írt,sőt,nem is csak a hívőknek,hanem minden érdeklődő számára. Az ő révén ismerhetett meg a nyugati világ sok olyan elméleti és gyakorlati választ,melyek elengedhetetlenek a buddhizmus jobb megértéséhez. Könyveiben vannak olyan fogalmak,és elméletek,melyek nagyon hasonlítanak az egzisztencializmus több alapvető állításához. De előbb nézzük meg Sartre elméletét. Sartre egy sor fogalom és bizonyítás után a következő kijelentést teszi: „Semmi sem valóságos, a dolgok azonosak önmagukkal.” A dalai láma ezt írja:„Mi tehát az üresség? Egyszerűen maga az említett tetten nem érhetőség. Ha egy virágot a részeiben keressük, kénytelenek vagyunk azzal szembenézni, hogy nincs virágunk. A hiány, amivel szembenézünk, az a virág üressége. Akkor hát egyáltalán nincs virág? Természetesen van. De ha a jelenségek lényegét keressük, végül eljutunk ürességük finomságához, a tetten nem érhetőségükhöz...Ezért, ha részeiben keressük a virágot, nem fogjuk megtalálni. Egy virág érzékelése csak az őt alkotó részek összefüggésében képzelhető el. A függő származtatás ilyen értelmezéséből származik a belső lényeg elutasítása, hiszen a virág maga nem érhető tetten.” Úgy gondolom, ez egy igen könnyű és egyszerű magyarázata a buddhizmus egyik legfontosabb fogalmának, a függő származtatásnak. És nem elhanyagolható a szöveg értelme sem: minden dolog üres lényegileg, a dolgok mindössze vázak a világban, melyeken azonban éppen a belső üresség megértésével lehetséges felülemelkedni. Egyébként, ismerve a buddhistákat, azt sem gondolom, hogy a dalai láma komolyan írta azt a sort, miszerint a virág attól még létezik, hogy lényegileg üres. Csak a nyugati gondolkodás mássága indíthatta arra, hogy finoman fogalmazzon. Mert ugyan melyik, csak egy kicsit is racionálisan gondolkodó nyugati olvasó nem nevetne ezen állításon, s rakná félre a könyvet, mondván, hogy az egész egy nagy badarság? Ráadásul pont az üresség megértése fogja elvezetni a gyakorlót ahhoz, hogy mindenen felülemelkedve eljusson a megvilágosodáshoz, ahol a számszára, a létforgatag, amiben élünk pusztán egy illúzió, tehát NEM valóságos, nem létező. A világról alkotott elképzelésük tehát nagyon hasonló, s ez akkor is érdekes, ha sok minden egyébben nem egybevágóak, hisz ez az alapvető hasonlóság több, más rokon vonást is eredményezhet. Van azonban egy másik irányzat is, amely kerekperec kijelenti, hogy az egész életünk nem valóságos, s a világ, amiben élünk, úgyszintén nem létezik. Ez az irányzat pedig nem más, mint a csan-buddhizmus, amely Kínából Japánba kerülve elkeveredett az ottani ősvallással, a sintoizmussal, létrehozva ezzel a zen irányzatát. Ez az ág a buddhizmus legszélsőségesebbje, olyannyira, hogy gyakran szektaként is szokták emlegetni. A következőkben mind japán(tehát zen), mind pedig kínai(vagyis csan) történeteket is fogok említeni, de ez ne zavarja az olvasót, mert nincs a két ágazat között lényegi különbség. Hasonlítsuk össze Sartre állítását a következő történettel: „Egy szerzetes azt kérdezte Nan-csüantól:
-Van-e Tanítás, amit még sosem hirdettek a népnek? Nan-csüan azt felelte, hogy van. A szerzetes kérdésére, hogy mi lenne az, így válaszolt: -Nincsen elme, nincsen Buddha, nincsen semmi se.” Azért ez elég kemény kijelentés egy olyan embertől, aki mesterré vált a buddhista életfilozófiában. Persze most nem az a feladat, hogy tisztázzuk a kijelentés mibenlétét, hanem hogy hasonlítsunk. De nem hiszem,hogy itt bármit is magyarázni kellene. Van még egy történet,amely véleményem szerint hasonlóságot igazol. Ez a hasonlóság azonban nem az analizáló gondolatmenettel fedezhető fel, hanem másfajta rokonságra vonatkozik. Sartre leírja, hogy fiatalkorában gyakran elment a társaival egy parkba, leültek, majd az első, szemükbe kerülő útoszlopon elkezdtek filozofálni. A zen-történet pedig a következő: „Valaki megkérdezi egy zen mestertől: -Mi a végső valóság? -Kérdezd meg az ott álló póznától - feleli a mester. -Mester, én ezt nem értem! - mondja a tanítvány -Én sem - szólt a mester.”
3.rész Samuel Beckett és a taoizmus A nem túl rég elhunyt Samuel Beckett (1906-1989) számos olyan kijelentést tett, melyek megdöbbentően hasonlítanak a taoista gondolkodásra. Íme,az első:”Nem,megnevezni semmit sem lehet, kimondani semmit sem lehet”. Ehhez adjuk hozzá a Tao te king (a taoizmus `Bibliája’) első pár sorát: Az Út, ha mondja szó, nem az örök Út, a név, ha mondható, nem az örök név .Ha neve nincs, kezdete Égnek, Földnek, ha neve van, anyja a létezőknek. Véleményem szerint mindkét kijelentés a Wittgenstein (1889-1951) által kidolgozott elméletet közelíti meg két szempontból. De mindkét `szentencia’ egy gondolatot fejez ki: a nyelv korlátait, vagyis hogy a nyelv elégtelen ahhoz, hogy úgy fejezzük ki a dolgokat, ahogy azok valójában léteznek. A különbség csak az, hogy Lao-ce, aki a Tao-te king szerzője volt (bár efelől vannak még kétségek) az i.e. V. század környékén élt, és sosem ismerhette Wittgensteint, így nem túlzó az a feltételezés, hogy Wittgenstein és Beckett az európai gondolkodás fejlődését előremozdítva, Rousseau után mintegy 200 évvel később újra egy fontos gondolathoz érkezett, mely lényegét tekintve azonos a taoista gondolkodás fő jelmondatával. De megint hangsúlyoznom kell, hogy a taoisták mindenféle vallási-filozófiai felülbírálat nélkül (hisz az európai gondolkodók a zsidó-keresztény vallásfilozófiát bírálták felül) jutottak el már több mint 2000 évvel ezelőtt ehhez a megállapításhoz. De ami még fontosabb, hogy sem Wittgenstein, sem Beckett nem merített semmilyen formában sem a keleti filozófiából, mindketten ízig-vérig igazi európai gondolkodók voltak. A wittgensteini – becketti gondolat : ”Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” Ez a kijelentés jelenik meg egy történetben is: „-Mi a tao? - kérdezte mesterétől a tanítvány. -Megmondom neked - felelte a mester - ha egy hajtásra kihörpinted a Nyugati folyó vízét. -Már megtettem - vágta rá a tanívány. -Akkor válaszoltam is a kérdésedre. - mondta a mester.
Egy logikai csavar Nem tudom megállni, hogy ne idézzek egy olyan bizonyítást, mely a kedvenc könyvemből, A tao hallgat című könyvből való. Itt mindössze arra akarom rávezetni az olvasót, hogy a keleti gondolkodás nem mindig olyan más, mint ahogy azt olyan sokan hiszik. A probléma a tao homályossága körül adódik (ami miatt egyébként a taoisták csak ritkán beszélnek a taóról, hisz amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, s ami miatt maga a könyv szerzője se válaszol arra a kérdésre, hogy mi is a tao). Hát akkor miért nem próbálkozom meg a „tao homályos” állítás tudományosabb, racionálisabb megközelítésével? Jó ötlet; ezt teszem! Majd úgy tekintek a kérdésre, mint jó analitikus filozófus - vagy inkább logikai pozitivista. Az első elvégzendő feladat:”a tao homályos” állítás elemzése. Mi a helyzet ezzel az állítással? Igaz –e, vagy hamis? Bármely jó logikai pozitivista szerint az állítás sem nem igaz, sem nem hamis, egyszerűen értelmetlen. A pozitivisták be is tudják bizonyítani, hogy az állítás értelmetlen! Teljesen pontosan – és egyáltalán nem homályosan – megadnák az értelmes definícióját, és kikezdhetetlen logikával kimutatnák, hogy ez az állítás nem tartozik az értelmes kategóriába. Nem illik továbbá sem az „igaz”, sem a „hamis” kategóriába – túl homályos ahhoz, hogy akár igaz, akár hamis legyen! Igen, a pozitivisták majd rámutatnak, hogy már maga a „tao homályos” állítás is tökéletesen homályos! Az a legdöbbenetesebb, hogy ezúttal a pozitivisták fején találták a szöget! Talán nem is tudják, mennyire igazuk van! A „tao homályos” állítás nemcsak az értelmesség pozitivista meghatározása alapján bizonytalan és értelmetlen, mivel ebben a korlátozott értelemben nyilvánított állítás csakugyan az, hanem az állítás valóban pontatlan, mégpedig abszolút értelemben! Igen, ez az egyik leghomályosabb állítás! Állítás ennél határozatlanabb aligha lehetne! Gyönyörűen, csodálatosan homályos – majdnem annyira, mint maga a tao! Akinek füle van a hallásra, az hallja!
4.rész Konklúzió A globális világban nincsenek határok, nincsenek mesterek, akik őrzik azt a többezer éves tudást, amelyet a Távol-Kelet fölhalmozott. Ez azonban kicsit sem baj, hisz éppen emiatt szivárogtak át azok a gondolatok, eszmék, melyek (ha engedjük), megváltoztathatják gondolkodásmódunkat. Sokszor nevetek magamon, amikor néha vért izzadva, lihegve megpróbálok értelmet keresni azoknak a történeteknek, melyek a keleti bölcsek gondolkodásáról szól. De hát kell mindig értelmet keresni? Kell mindig szépen, logikai elemről elemre végigvezetni a hallottakat? Úgy hiszem, felesleges. Megint csak Wittgensteint tudom idézni, aki azt mondta: ”Ne a jelentéssel törődj, hanem a használattal”. A huszadik század filozófiáinak nagy tanulsága, hogy mint sok dolognak, az Életnek sincs értelme. És itt ér össze az egzisztencializmus és a zen (avagy csan) buddhizmus, illetve a taoizmus is. Sőt, végső soron az összes buddhista irányzat követői is ezt a konklúziót vonhatják le, amint elérik a megvilágosodást. Az már egy másik dolog, hogy mi mit teszünk másokkal, vagy önmagunkkal ebben a világban, s ennek milyen következményei vannak. A különbség csak az,hogy amíg az európai gondolkodásban ennek az értelemnélküliségnek félelem és szorongás a következménye, addig a taoisták ülnek a folyóparton egy verseskötet, egy pohár bor, vagy néhány ecset és paletta mellett, átadják magukat a tao élvezetének, miközben cseppet sem izgulnak azon, létezik-e a tao. Mert semmi szükségük rá, hogy bizonyítsák a tao létezését, teljesen leköti őket annak élvezete. Ugyanezt, vagy valami hasonlót csinálnának a
zenbuddhisták is, a lámaisták még ráadásul fognák magukat,és segítenének a rászorulókon. Ezt nevezem igazi bölcsességnek! Az eddig leírt dolgok alapján pedig úgy gondolom, a globális egymásrahatás mellett a nyugati gondolkodás maga is erre halad.
