Dessewffy Tibor: Az információs társadalom lehetőségei Magyarországon Bevezetés Bruno Latour szerint hosszú ideig a „laboratórium” fogalma volt a társadalomtudomány legfőbb módszertani illúziója. (Latour 1993) Az elképzelés szerint, amit a társadalomtudósok a természettudománytól kölcsönözték a társadalmi események tökéletesen modellálhatóak olyan kontroll helyzetekkel, amelyekben a független változók megváltozásának mérése pontos információt ad a kérdéses tárgyra vonatkozóan. Az elmúlt évtizedekben ez a pozitivista megközelítés tarthatatlannak bizonyult, mert a valóság csak nagyon ritkán volt megragadható a változók szűk és steril definíciói és a közöttük fennálló állítólagos alkalmi kapcsolatok által. Komplex társadalmaink – és ami azt illeti, bármilyen társadalom – aligha jellemezhető néhány független változó kiválasztásával és hatásaik megmérésével. Mégis, nagy társadalmi változások idején azt látjuk, hogy a laboratórum pozitivista fogalma, ha kutatási módszerként nem is, de metaforaként újra életre kel. Így aztán, a közép kelet-eurórpai államszocialista rendszerek széthullását követően gyakran olvashatunk a „demokráciába való átmenet”, vagy a „kialakuló piacgazdaságok” laboratóriumairól. Kétségkívül, az elmúlt tíz évben jelentős változások történtek ezekben a „laboratóriumokban”. Mégis, anélkül hogy vitatnánk e változások jelentőségét, a társadalomtudósok számára változatlanság is érdekes lehet. Számos egyéb jelenség mellett, például változatlan maradt a jól ismert magyar pesszimizmus. Összehasonlító értékelemzések szerint a magyarok „jó érzés” indexe – hasonlóan más posztkommunista országokhoz –feltűnően alacsony. (Inglehart, 2000) Ezeknek az eredményeknek van néhány érdekes implikációjuk. A fogyasztói korban élve nem tűnik különösebben meglepőnek, hogy a legmagasabb GDP-vel rendelkező országokat találjuk az elégedettségi lista élén. Annál elgondolkodtatóbb azonban, hogy olyan országokban, mint Nigéria, vagy India, ahol GDP jelentősen alacsonyabb, az emberek sokkal elégedettebbek az életükkel. Ugyanakkor az elmúlt két évtized magyarországi adatai azt mutatják, hogy a forradalmi politikai és gazdasági változások ellenére az emberek negatív gondolkodás módja, pesszimista alapállása változatlan maradt. Ezt a magasan kvalifikált és jól-konzervált pesszimismust az utóbbi időben újabb kihívások érték. Talán kedves a laboratórim-metafora követői számára, hogy a gazdasági és politikai változások után a változás szirén hangjai egy harmadik fontos társadalmi tényező környékéről erednek: méghozzá a technológiai fejlődés területéről. Azt mondják, hogy az „infokommunikációnak” - különös tautológiaelkeresztelt jelenségkör megváltoztatja körülöttünk a világot. Amint ezt gyakran hallhatjuk, az új digitális kor nagy lehetőségeket rejt a magyarok számára. Kétségtelenül, a 2000. esztendő áttörés volt ebben a tekintetben is. A nagy politikai pártok, kidolgozva a maguk „információs társadalmi útikönyvét, azon kezdtek el versengeni a nyilvánosságban, hogy melyikük lesz képes a saját a magához kötni az információs forradalomügyét. A Digitális Szakadék áthidalása egyik pillanatról a másikra nemzeti üggyé vált, és a vita egyetlen résztvevője sem fukarkodott a fényes és vidám színek használatával a Bátor Új Digitális Jövő freskójának megfestésekor. Ebben az évben a kormány független kormánybiztosságot alapított, míg a szocialisták és a szabad demokraták az Információs Társadalom fontosságát hangsúlyozták hosszú távú stratégiáikban.
Mindezek ellenére, a magyar társadalom meglehetősen szkeptikusnak látszik a változások eme új hullámait illetően. Az emberek nem érzik szükségét annak, hogy „kapcsolódjanak” a világhálóra. A World Internet Project magyar eredményei azt mutatják, hogy 2001-ben a társadalomnak csak 2% tartja „nagyon valószínűnek”, míg további 8% gondolja „valószínűnek”, hogy a következő évben használni kezdi az Internetet. Igaz az Internet penetráció ebben az évben a népesség 17%-t fedte le, de még mindig csak a háztartások kevesebb mint, öt százalékának van Internet kapcsolata. Ráadásul a digitális növekedés üteme nem nőtt jelentősen az elmúlt néhány években. (Dessewffy –Fábián 2001) Apátiánk ellenére az Információs Társadalom Magyarországon ugyanolyan aktuális téma, mint bárhol másutt Európában. Ez az ambiciózus politikai diskurzus, a piaci folyamatok és a kormányzati intézkedések által megnyiló lehetőség következménye. Vajon meg fog-e változni a magyarok pesszimizmusa és életszemlélete az információs társadalom jótéteményei következtében? Mielőtt állást foglalnék ebben a kérdésben, röviden szeretném összegezni a digitális forradalom magyarországi eredményeit azért, hogy láthassuk, mi támasztja alá az optimista szakértők és a politikusok vélekedéseit. Ezután megpróbálom vázolni azokat a jellegzetességeket, amelyek különösen érvényesek Magyarországra. Ugyanis vannak ilyenek a Digitális Univerzum sokat hangoztatott egyetemes szabadsága és egyetemleges lehetőségek ellenére. Végül a magyarországi pesszimizmus átalakulásával foglalkozom. Paradox módon ennek a lokális kérdésnek a megválaszolásához a Digitális Szakadék általános problémáját kell megvizsgálnunk.
Az új technológia és az államszocializmus kimúlása Az államszocializmus széthullása Kelet-Európában meglehetősen váratlan fordulat volt. Bár sok szakértő felismerte, hogy az 1980-as években a szocialista államok meggyengültek, mégis, senki sem hitte, hogy ennyire gyorsan elveszítik a hatalmukat. Gorbacsov reformpolitikája lényeges része volt annak a folyamatnak, amely végső soron a kommunista rezsim bukásához vezetett. Ahhoz azonban, hogy megérthessük, miért voltak ezek a forradalmi változások olyan hirtelenek és mégis zökkenő mentesek, a nagypolitika színfalai – például a berlini fal lebontása vagy a Gorbacsov-Reagan találkozók – mögé kell néznünk. Ezeknél sokkal tanulságosabb ugyanis a hétköznapi élet szövetének alaposabb tanulmányozása. (Dessewffy 1999) Castellstől Fukuyamáig a táradalomtudósok meggyőződésévé vált, hogy a nyolcvanas évekbeli új információs technológia elterjedése végzetes volt a szocialista országok számára. Egyrészt azért, mert az innovációt felügyelő bürokrácia szorításában ezek az országok képtelenek voltak a piaci elvek szerint működő gazdaságokkal versenyezni. Másrészt, paradox módon, az új kommunikációs technológiák (a fax, a PC-k, a fénymásolók) felbukkanása lehetetlenné tette, hogy a központi hatalom hatékonyan ellenőrizze a lakosságot. Ennek eredményeképp egy új, a korábbinál függetlenebb nyilvánosság született. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas években Soros György, a magyar származású filantróp milliárdos azzal kezdte „Nyitott Társadalom” programjait, hogy százával adományozott fénymásolókat és faxgépeket civil szervezeteknek, egytemeknek és könyvtáraknak. A behemót kommunista államok a Technológiai Óceán partján álló homokváraknak bizonyultak, és csak idő kérdése volt, hogy a dagály elsodorja őket. A behemótok azonban megváltoztak. Állami szinten különböző informatikai projektek születtek. A Varsói Szerződés tagállamai között felosztották az innovációs területeket. Minden országnak
erőfeszítéseket tennie annak érdekében, hogy kijátssza a nyugati COCOM-listát (a NATO országok tilalom listája, ami megakadályozta a fejlett technológiák exportját a szocialista országokba). Lévén, hogy a kommunista táborból a magyarok utazhattak a legszabadabban, a kormány gyakorlatilag elősegítette az ún. „magán importot”. (Wessely 2002) A bevásárló turizmus eme különös formája azt jelentette, hogy a magyarok, főként Ausztriában, beszerezték egy komplett számítógép összes alkatrészét, majd hazatérve állami vállalatoknak vagy számítástechnikára szakosodott használtcikk kereskedőknek adták el az árut – jelentős haszon fejében. Így a nyolcvanas években a nagy magyar migráció a computer roham volt. 1988. november 7-e az utolsó alkalom, amikor a NOSZF évfordulója nemzeti ünnep volt Magyarországon. Körülbelül egy millió magyar állampolgár, a teljes népesség tíz százaléka azzal töltötte e jeles napot, hogy nyugati háztartási cikkekre vadászott a szomszédos Ausztriában. A felvásárlási láz minden idők egyik leglátványosabb közép-európai közlekedési dugóját idézte elő. (Wessely, Ibid.) Sokan, különösen a fiatalok közül, nemcsak adták-vették a computereket, hanem meg is tartották őket. A számítógépek privát importjának egyik következménye volt az ún. Commodore 64-es szubkultúra létrejötte. A commodorosok feltörték az ilyen típusú gépekre gyártott új játékprogramok kódjait, ingyen szétosztották őket, nemzetközi kapcsolatokat teremtettek és „demo”-kat írtak, amelyek a feltört játékok előtt, sajátos személyes bemutatkozásként, mintegy digitális névjegyként tűntek fel. Sokan azok közül, akik ehhez a szubkultúrához tartoztak, a kilencvenes években hackerekké váltak, míg mások, meglepő módon, az információs szektorban próbáltak szerencsét - váltakozó sikerrel. (Vécsey, 1999) Ennek a rövid és nosztalgikus kitérőnek a tanulsága az volt, hogy számosan azok közül, akik állítólag monolitikus államszocialista társadalmakban éltek, az új információs technológiák megszerzése iránti meglehetős affinitásról és képességről tettek tanúbizonyságot. Ezt a tagoltságot csak fokozta, hogy a nyolcvanas évektől a kommunista államhatalom különböző formákban támogatta –de legalábbis tűrte- és nem tiltotta a számítástechnikai ismeretek elsajátítását és terjedését. Ennek ellenére, amikor a „rövid huszadik század” 1989-ben véget ért, a magyarok túlnyomó többsége nem ismerte és/vagy gyanakvóan fogadta a PC-ket. (Csákó, 1997) A vizsgálatok azt mutatják, hogy még azok a tanárok is negatív attitűddel viseltettek a komputerek iránt, akiknek pedig éppen az új technológia használatának bevezetése volt a feladata.
Politikai és technológiai változások Tegyük félre egy kicsit a számítógépek iránti általános attitűdöt és vizsgáljuk meg inkább azt, hogy milyen volt Magyarország „felkészültségi foka” (értve ez alatt pl. az információs társadalomhoz való csatlakozás készenlétét) a politikai változások időszakában. Ismét az államszolcialista korszakkal kell kezdenünk. A hetvenes évektől a szocialista kormányok kettős kötöttségben működtek. Az 1956-os forradalom kegyetlen leverése után az MSZMP tudatosan próbálta elkerülni azokat a helyzeteket, amelyekben a társadalmi elégedetlenség lázadáshoz vezethetett volna. (Bizonyos mértékig ugyanez vonatkozott Csehszlovákiára 1968 és Lengyelországra 1981 után). Ha a lakosság támogatását nem is, de legalább politikai passzivitását biztosítani akarták, a kommunista pártoknak tisztességes életszínvonalat kellett garantálniuk. A jó életszínvonal megőrzésének az ára az infrastrukturális beruházások visszafogása volt.
A beruházások visszafogása hosszú távon csökkentette a szovjet blokk országainak versenyképességét és végső soron csökkenő életszínvonalat, vagy gyorsan növekvő nemzeti adósságot eredményezett. Következésképp, a szovjet tömb országaiban különös negatív korreláció alakult ki: az életszínvonal csökkenésével párhuzmosan egyre romlott az infrastruktúra és ugyanakkor folyamatosan nőtt a nemzeti adósság. Magyarországon, ami pedig köztudomásúlag a szocialista tábor legvidámabb barakkja, a nyolcvanas évek végén 200 kilométernél is kevesebb az autópálya, egy új telefonvonalra átlagosan nyolc évet kellett várni, és az egy főre eső nemzeti adósság 2.000 dollár, ami a világon a legmagasabbak közé tartozik. Nagy történelmi változások idején utolsónak lenni akár előnyös is lehet. Az infrastruktúra kataszrofális állapota miatt az első demokratikusan választott kormány kénytelen volt radikális döntést hozni. Eladta a Magyar Távközlési Vállalatot (Matáv) egy német-amerikai konzorciumnak és 2001 végéig biztosította a telefon szolgáltatások monopóliumát az új tulajdonos számára. A privatizáció hatása óriási volt: a Matáv jelentős beruházással az egész ország területén hatékony kábelhálózatot épített ki és ezzel gyakorlatilag felszámolta a telefonhiányt. Manapság egy új vonalra legfeljebb egy hónapot kell várni, sőt általában még ennél is kevesebbet, és az ISDN és egyéb kiegészítő szolgáltatások is jó minőségben hozzáférhetőek. A Matáv az egyik legnagyobb és legmagasabb profitot termelő vállalkozás Közép-Kelet-Európában. Mégis, a sikertörténet árnyoldala, hogy az impresszív növekedés és haszon elérése érdekében a távközlési vállalat rendkívül magasan tartja az árait (1. táblázat). Egy, a közelmúltban végzett OECD felmérés szerint Magyarországon az Internet használata még mindig sokkal drágább, mint bármely más tagországban.
Havi 20 órányi, csúcsidőn kívüli internet-hozzáférés költsége a vásárlóerőhöz viszonyítva
(http://index.hu/tech/net/oecdnet)
A törvény által garantált piaci monopolhelyzet előnyeit kihasználva a Matáv árai európai viszonylatban a legmagasabbak. Ez az elsődleges akadálya a magyarországi Internet terjedésének. A legtöbb szakértő egyetért aban, hogy 2001-ben, amikor a telefonszolgáltatások piaca felszabadul és a verseny miatt az árak csökkennek, új időszámítás kezdődik. Ezt a várakozást más adatok is alátámasztják. A jelenlegi becslések szerint a 10 millió magyar közül körübelül 600-700.000 használja az Internetet. (Center for Democracy & Technology, 1999). Ez a szám bizonytalan, részben azért, mert az internetezők több, mint 90 százalékának nyilvános hozzáférése van, azaz vagy a munkahelyükön, vagy az iskolában csatlakoznak a világhálóra. Az a tény, hogy a 2000-ben rendezett foci Európa bajnokság idején egy magyar sportldalt 100.000nél is többször látgattak naponta azt mutatja, hogy jelentős társadalmi csoportok tartanak igényt az Internetre és készek arra, hogy széleskörűen használják azt.
Optimizmus a pesszimizmus légkörében Habár a Matáv 2001 végéig tartó monopóliuma bénítólag hatott a magyar Internet felhasználásra, de lehetséges a telefonszolgáltatásokban bekövetkezett javulást más infrastrukturális változásokkal összevetni. Ilyen például az autópálya építés. Kevesebb, mint 100 kilométernyi autópálya épült az elmúlt tíz évben – konzerválva ezzel a magyarországi autópályahálózat fejletlenségét. Az Információs Társadalom lelkes szószólói számara ez a sajnálatos tényt pozitívan üzenetet hordoz. Ebben az értelmezésben ugyanis már az is optimizmusra ad okot, hogy az új információs technológiák adaptációja könnyebb és sikeresebb, mint a régi, a posztindusztriálist megelőző ipari technológiáké. Bár kétes eredmény, de van egy másik sikertörténet is, ami az infooptimista érvelés mellett szól: 1994-ben kezdődött a mobil telefonszolgáltatás diadalútja. Az akkori legmerészebb jóslatok 2000-re legfeljebb 1.000.000 mobiltulajdonossal számoltak. Valójában ez a szám már 2000 májusában meghaladta a 2.000.000-t. Roham tempóban növekedve a mobiltelefonok száma egy évvel késöbb utolérte egy évvel késöbb utolérte a vezetekes előfizetők számát (3.7 millió) és 2002 végére ezt jócskán m,eghaldva minden második magyarra jut egy mobil előfizetés.1 Ez a közel ötven százalékos arány ugyan nem a legmagasabb Európában, de figyelembe véve azt, hogy egy mobil hívás díja Magyarországon ugyanannyiba kerül, mint Finnországban, ahol az átlagkereset a magyarnak hétszerese, ez mégiscsak kiemelkedően magas mobilhasználatot jelent. Ám az új technológiák nem mindegyike örvend ilyen nagy népszerűségnek. A technológiai sikertörténetek akkor érdekesek igazán, ha ismerjük a siker társadalmi, kulturális és történeti okait. Számtalan tényező hozzájárult a mobil telefonok magyarországi diadalához. Például a divat, azaz, hogy a mobil sokáig státusszimbólumnak számított, és persze gyakorlati szempontok is, nevezetesen, hogy távoli helyszíneket könnyedén elérhetünk általa. Ezek az okok Európaszerte fontosak. Vannak azonban olyan tényezők, amelyek a magyar közegben jobban érvényesülnek. Azt mondhatjuk, hogy egy olyan társadalomban, ahol az intézményekbe vetett hit nagyon alacsony fokú, azok az eszközök, amelyek az egyén függetlenségét növelik, nagyon népszerűek és az ilyen társadalmak tagjai gyakran erőn felül is képesek az ilyen függetlenséget biztosító eszközökre áldozni. A mobil szolgáltatások kezdeti időszakában a yuppie-k mellett a legtöbb ügyfél a földi vonalra hosszú évekig reménytelenül várakozók közül került ki. A mobil telefon birtoklásával egyben bosszút álltak azon a rendszeren, amely lehetetlenné tette számukra a kommunikációnak ezt a formáját. A legtöbb mobiltelefon reklám érvként használja a (boldog mobil tulajdonos) Egyén függetlenségét.
A boldog férfinak (merthogy a reklámokban többnyire férfiakat láthatunk) nem kellett intézményeket ostromolnia, sorban állnia, tömegközlekedést használnia, vagy mentőautóra várnia. Mindezen kényelmetlenségeket elkerülheti mobilja segítségével. Ezek gyakran páneurópai hirdetések; így azt is mondhatjuk, hogy bárhol is vannak, a célcsoportok hasonlóak egymáshoz. Hasonlóak lehetnek, de aligha azonosak. A lényeg ugyanis az, hogy a közép-kelet-európaiak körében a különböző intézményekbe (egészségügy, tömegközlekedés, rendőrség, stb.) vetett alacsony hit nem a valóság félreértelmezéséből fakad, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is megalapozott történelmi és társadalmi okai vannak. Ezért ebben a régióban 1 A HIF 2001 decemberi adatai szerint 4 923 122 mobil előfizető száma. azok a találmányok, amelyek az egyén függetlenségét növelik jó eséllyel számíthatnak kedvező fogadtatásra. Az info-optimista ugyanígy érvel: mivel az Internet szabadságot ad, az információs technológia – bizonyos gazdasági keretek között –szükségszerűen sikertörténet lesz a régióban. Mielőtt kifejteném ezt az info-optimista elképzelést, szeretnék egy történelmi szempontot megemlíteni. A trianoni békeszerződés kétségkívül a magyar nemzeti tudat legsúlyosabb traumája volt. Ez a mára 80 éves, sokkszerű tapasztalat még az információs társadalomba való átmenet percepcióját is befolyásolja. Amint Daniel Bell írta mára klasszikussá vált művében, a „The Coming of PostIndustrial Society”-ben (1973): minden kornak megvannak a maga gyártási eszközei. Míg az indusztriális korszakban, a mesterségesen előállított természet korában a nyersanyag birtoklásától függött egy nemzet gazdasági boldogulása, a poszt-indusztriális világban az információhoz való hozzáférés a döntő. Ez a megállapítás persze kedves a magyar szívnek. Az országnak gyakorlatilag nincs ásványkincse, de a magas színvolnalú oktatás olyan tudósokat adott a világnak, mint Szilárd Leó, Teller Ede és Neumann János, a számítógép feltalálója. Az új Információs Kor info-optimista víziója szerint Magyarország elveszíti korábbi hátrányait, mert a nyersanyaggal ellentétben az információ és a tudás a magyaroknak is a rendelkezésükre áll. A Trianon-traumának van egy másik vonatkozása is. A békeszerződés értelmében az ország nemcsak jelentős területi veszteséget szenvedett, de a magyarok egyharmada egyik napról a másikra az ország határain kívül találta magát. Az államszocializmus idején mindez tabutéma volt, még említeni sem lehetett a határon kívüli magyarokat. De 1990-es beiktatása után az első szabadon választott magyar kormányfő, Antall József kijelentette: „Lélekben tizetöt millió magyar miniszterelnöke vagyok.” Szükségtelen belemennünk a részletekbe, sem a kelet-európai nacionalizmusok sajnálatos történelmével, sem Antall József nagy vihart kavaró – bár hitem szerint félremagyarázott – kijelentésével nem érdemes foglalkoznunk. Elég, ha leszögezzük: a határon túli magyar kisebbségek sorsa mind a mai napig fájdalmas téma. Még a legelvakultabb info-optimista sem hiszi azt, hogy az Információs Technológia és az Internet önmagukban elegendőek lesznek ahhoz, hogy megváltoztassák a helyzetet. Ugyanakkor segíthetnek a kisebbségek közötti és az anyaországgal fenntartott kapcsolatok kiépítésében és ápolásában: Lényegi információkkal szolgálhatnak a kormányszervekről, a felsőoktatásról és a kulturális eseményekről. Érvelésem sok vonatkozásban hasonlít a többek által hangoztatott „technológiai emancipációs” elméletre. (Castells, 1997) A mexikói dzsungel zapatistái vagy a világ különböző pontjain
működő zöld aktivisták kapcsolatba léphetnek egymással és a külvilággal. Nemzeti és etnikai kisebbségek szintén kialakíthatják és megőrizhetik identitásukat a Net segítségével. A világháló – politikai határokon átnyúlva – napi és heti hírekkel, rádióproamokkal látja el a felhasználókat. A nemzeti kisebbségeknek alapos okuk van arra, hogy „kapcsolódjanak”, hiszen így a távolból is hozzáférhetnek a magyar kultúrához. Hosszú időn keresztül a nemzeti kisebbségekről folytatott diskurzusok legfőbb motivációja a „nulla összegű játszma” volt. Az a felállás, amikor az egyik fél nyereségei automatikusan a másik fél veszteségeit jelentik. A vita földrajzi és területi: egy bizonyos város, falu, vagy föld vagy az egyik, vagy a másik országhoz tartozik. A cyberspace új típusú linkjei talán megváltoztatják ezt a „vagyvagy” logikát – létrehozva az identitás-teremtés új forrásait. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a kérdés mennyire döntő a régió jövője szempontjából, eléggé meglepő és elkeserítő tény, hogy ugyan az információs szektor mind Magyarországon, mind a környező államokban dinamikusan fejlődik, még sincsenek regionális szintű fejlesztések. Ha valaki Budapestről Pozsonyba vagy Varsóból Bukarestbe szeretne elküldeni egy elektronikus levelet, a következő történik: az üzenet először az Egyesült Államokba megy, majd visszaérkezik abba az országba, amelyik egyébként a „szomszédban” van. Ez figyelemre méltó bizonyítéka az együttműködés teljes hiányának és ugyanakkor jól mutatja azt is, hogy milyen óriási szükség volna a regionális szintű fejlesztésekre.
Az info-pesszimizmus a bizalmatlanság légkörében Eddig az info-optimista magyar archetípus és egyben az Információs Társadalomról folytatott nemzetközi párbeszéd legfőbb képviselőjének jellemzőit elemeztem (a terminus technicus egyébként Neil Postman-től származik, 1993). Ennek a típusnak van egy ellentéte, az infopesszimista, akinek a nézeteit könnyű elképzelni. A fenti kérdésekkel kapcsolatban az infopesszimista a következőképpen vélekedik: Ha az intézményekbe vetett hitet elemezzük, számításba kell vennünk azt a tényt, hogy az Internet nemcsak szabadságot jelent, de egyben megteremti az ellenőrzés lehetőségét is. Ráadásul használata eleve nagy mértékű bizalmat előfeltételez. Bármi, ami valaha is a cyber univerzum részévé válik, mások számára is hozzáférhető – ez csupán idő és/vagy pénz kérdése. A kreditkártyánk számától személyes adatainkig, bevásárló cédulánktól a biztosítási okmányainkig, a legkülönfélébb információkhoz juthatnak hozzá azok az intézmények, amelyekben egyébként egyáltalán nem bízunk. Ezért az intézmények iránti bizalmatlanság elveszi az emberek kedvét az Internetezéstől. Azzal kapcsolatban is felmerülhetnek kétségek, hogy az új területi elrendezés, amely nemzeti kisebbséget hozott létre, javítható lenne a világháló segítségével. Ne is foglakozzunk azzal a lehetőséggel, hogy egy erősebb nemzeti identitás, amelyet az Internet vagy más eszközök hoznak létre, nem feltétlenül jobb, mondván, hogy nem feltétlenül javítja az országok közötti viszonyt. Tegyük most ezeket a megfontolásokat zárójelbe, és fogadjuk el, hogy az országhatáron túl élő magyar kisebbségek létezése bizonyos kezdeményezésekre ösztönzi a kormányt – még akkor is, ha, mint eddig láthattuk, nem ez a helyzet. Mindezek ellenére van egy óriási probléma, amely a poszt-indusztriális világ összes jótéteményei mellett fennáll: a nyelv. A magyar nyelvű tartalom, lett légyen digitáls vagy analóg, jórészt hozzáférhetetlen a külvilág számára. Ez nagy problémát jelent azoknak az irodalmároknak, akik az életüket annak szentelik,
hogy meggyőzzék a világot: Magyarország nagyhatalom a költészetben. Van azonban egy másik vonatkozása is a nyelvi kérdésnek, ami még ennél is fontosabb. Nagyon szomorú, hogy a világ nem ért bennünket, de még ennél is szomorúbb, hogy mi nem értünk másokat. Egy, a közelmúltban készült felmérés szerint csak a válaszadók 12 százaléka állította, hogy képes kifejezni magát valamilyen idegen nyelven. Ennek a nyelvi tehetetlenségnek számos oka van. A legfőbb, azt hiszem az, hogy ugyan generációk számára az orosz volt az iskolai oktatásban a kötelező nyelv, de teljesen elfogadottnak számított, ha valaki azt nem tanulta meg rendesen. Bár a helyzet a mai fiatalok körében ennél jobb – az Internet generáció főleg angolt tanul a középiskolában - az info-pesszimista a nyelvtudás hiányát olyan akadálynak tekinti, ami lehetetlenné teszi a magyarok számára, hogy a globális Információs Társadalom teljes jogú polgárává válljanak.
Magyarország digitális megosztottsága Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor búcsút kell mondanunk egymással vitázó barátainknak. El kell hagynunk mind az info-optimistát, mind az info-pesszimistát azért, mert, amint ez valószínűleg már az eddigiekből is kiderült, egyik nézetrendszer sem tartható fenn koherens módon. Bizton állíthatjuk, hogy az Információs Társadalom sokak számára nagyon kellemes, míg másoknak teljesen elviselhetetlen lesz. Az igazi kérdések azonban a következők: Kik fognak az első, illetve a második csoportba tartozni? Mit tehetünk azért, hogy növeljük a résztvevők számát? Mit lehet csinálni a kirekesztettekkel? Magyarország digitális megosztottsága nem különleges eset. A megosztottság legfőbb tényezői ugyanazok, mint bárhol másutt: a kor, az iskolázottság, a foglalkozás és a vagyon. (Center for Development Technology, 1999, Dessewffy-Fábián 2001) Ahelyett, hogy részletesen kifejteném az egyes csoportok jellemzőit, két lényeges kérdést szeretnék felvetni, amelyek lehetőséget adnak a digitális szakadék áthidalására. Számos kutatás bebizonyította, hogy a kor a legfontosabb változó az Internet használatában. A fiatalok könnyedén felszívják az Internet kultúrát, majdhogynem magától értetődően, míg az idősebbek vagy nem érzik szükségét ennek, vagy nem tudják, hogyan tegyenek szert erre az új típusú tudásra. Ez a megosztottság visszavezet bennünket a korábbi kérdéshez, hogy vajon a megosztottság eltűnik-e a Poszt-indusztriális Társadalom megszületésével. Ami a fiatal generációt illeti – és fiatalok alatt most azokat értem, akik a harmadik évezred hajnalán járnak középiskolába – a helyzet korántsem kedvező. Amint láttuk, nagyon kevesen vannak azok, akik az otthonukból csatlakozhatnak a Netre. Ezért fontos az 1996-ban elkezdett Sulinet program, amelynek köszönhetően nagyon sok tizenéves megismerhette a Világhálót. Mégis, a hozzáférés minősége, az információ felhasználása és hasznosítása erőteljesen korlátozott. Az oktatás elmaradott, a tanrendnek nem része az Internet. A legtöbb tanárnak fogalma sincs arról, hogyan kell keresgélni a hálón és sokan vonakodnak is attól, hogy ezt megtanulják, vagy hogy az óráikon használják. Hatalmas beruházásra, ismeretterjesztésre és buzdításra lenne szükség! Mégis, a hiányosságok ellenére tulajdonképpen derűlátóak lehetünk – legalábbis ami a fiatalokat illeti. Az ígéretes jövendő nem a kormányprogramok tökéletesedésében vagy az intézményes háttér fejlődésében, hanem az Internet generáció kreativitásában, motiváltságában és tudásszomjában rejlik.
A fiatalok sikerének fényében azonban még világosabban látszik az idősebbek kilátástalan helyzete. Természetesen nincsenek olyan genetikus tényezők, amelyek a negyvenen túliakat meggátolnák abban, hogy szert tegyenek a Neten való szörföléshez szükséges tudásra. Mégis, akik nem nőttek bele az Internetes kultúrába csak újfajta tréning és felnőttoktatás segítségével válhatnak aktív felhasználókká. Ezeknek a programoknak azonban egyelőre semmi nyomuk sincs, a jövő kédése, vajon egyáltalán lesznek-e ilyenek.
Míg a fiatalok akkor is hozzáférhetnek a Digitális Kultúrához, ha azt ne adj isten betiltanák, egyelőre bizonytalan, ki biztosítja a hozzáférés lehetőségét az idősebb aktívak és a nyugdíjasok számára. Két lehetséges jelölt töltheti be ezt a szerepet: a vállalkozó, illetve az állam. Bármiféle továbbképzést vagy oktatást, amit a piac kezdeményez, örömmel kell fogadnunk. Azonban bele kell törődni abba, hogy a vállalatok csak a saját alkalmazottaik, illetve közülük is csak bizonyos csoportok továbbképzését fogják biztosítani. Az elsődleges szempont természetesen az lesz, hogy a továbbképzéstől várható-e profitnövekedés. Ez korrekt és jól bevált tőkés játékszabály. Mégsem volna helyes, és valószínűleg megbukna a történelem vizsgáján, ha csak erre az elvre hagyatkoznánk. Ugyanis az állam is érdekelt abban, hogy a kirekesztettek számára hozzáférhetővé tegye a digitális kultúrát.
Konklúzió A piac és az állam közötti szereposztásról, csakúgy mint az állami szerepvállalás formájáról és mértékéről világszerte parázs vita folyik. Hadd mutassak rá egy olyan ideológiai sajátosságra, amely a közép-kelet-európai országokat ismételten különös helyzetbe hozza. Az államszocializmus bukása óta a legtöbbet hangoztatott szlogen a privatizáció, mert ettől várható, hogy a nemzetgazdaságban csökken az állami szerepvállalás. Magyarország például annyira sikeres volt ennek a liberalizációs programnak a megvalósításában, hogy egyes szakértői vélemények szerint jelenleg a magántulajdon részesedése a termelési szektorban magasabb, mint
Franciaországban vagy Németországban. Ahelyett, hogy hosszadalmas fogalmi fejtegetésbe kezdenénk, vegyük szemügyre az alábbi táblázatot. Ez jól mutatja azokat a jelentős változásokat, amelyek az elmúlt tíz évben következtek be a magyarországi tulajdonviszonyokban. Különböző tulajdonformák a GDP százalékában (%)
Világos, hogy ezeknek a változásoknak a dinamikája anti-Keynesiánus: csökken az állami és az egyéb köztulajdon, míg gyorsan növekszik a magánszektor. Ilyen szellemi környezetben az állami kezdeményezés, például egy Nemzeti Információs Stratégia bevezetése sokkal több ellenállásba ütközik, mint olyan országokban, amelyeknek nem hordozzák a kommunista múlt béklyóját. Megkockáztatom a kijelentést: a magyar pesszimizmus megváltoztatása - amire az Információs Társadalom adott lehetőséget - azon múlik, hogy ezeket az előnyöket milyen mértékben lehet a társadalom nagy tömegei számára közvetíteni. Ha ez nem sikerül, az új info-elit nem lesz legitimebb, mint amilyen a szocialista volt egykoron, nem is beszélve arról, hogy az ország sem lesz boldogabb, amelyikben élni fog. Ilyen mértékű történelmi változások közepette már csak egyetlen bizonyosság maradt, az, hogy semmiben sem lehetünk biztosak. Emiatt bármiféle jóslat, vonatkozzon bár a közeljövőre, kockázatosabb, mint valaha. Az információs társadalmak hektikus, frenetikus, és kiszámíthatatlan logikája (amiket Castells „turbulenciáknak” nevez) megváltoztathatja a magyar pesszimizmust. Végülis mindig elszórakoztathatjuk magunkat a Tuvalu-szigetek híres történetével. A szigetek véletlenül a „TV” domain-nevet kapták meg, amit azon nyomban bérbe adtak évi 50 millió dollárért, mely egyszerű tranzakcióval szempillantás alatt sikerült megduplázniuk a szigetlakók GDPjét. Ha az információs társadalom ilyesfajta „nagy ugrásra” képes Magyarországon, az bizony kemény támadás lesz az évszázados nemzeti pesszimizmus ellen. (Fordította Mátay Mónika) Irodalom: Bell, D.,: The Coming of Post-industrial Society, Basic Books, New York, 1973. Castells, M.,: The Information Age, vol. II, The Power of Identity, Blackwell, Oxford, 1997. Center for Democracy & Technology, “Bridging the Digital Divide: Internet Access in Central and Eastern Europe”, http://www.cdt.org/international/ceeaccess/report.shtml. Csákó, M., “Az általános iskolai pedagógusok és az iskolai számítógépek használata”, Új Pedagógiai Szemle, 1997. 1. Dessewffy T., Fábián Z.: A digitális jövő térképe ITTK-TÁRKI 2001 Dessewffy T. : Iskola a hegyoldalban Új Mandátum, 1999 Latour, B., We have never been modern, Harvard University Press, Cambridge, 1993. “Magyarország arccal eEurópa felé”, Miniszerelnöki Hivatal, Budapest, 2000;
Postman, N., Technopoly, Vintage Books, New York, 1993. Turi, L., “Net-sajtó Magyarországon: új média, régi gondok” Replika 37, Budapest, 1999 Vésey, P., “Yikes it Rulez” The Hacker Frontier in Hungary, kézirat 1999. Vukovich, Gy., Harcsa, I.: ‘A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében’ Társadalmi Riport 2000, Budapest, (eds. Kolosi, T., Tóth, I., Vukovich Gy.) Wessely, A.: “Travelling people, Travelling Objects” Cultural Studies, 2002 16/1
