STUDIA CAROLIENSIA
2006. 3-4.
Dendrokronológiai vizsgálat három dunántúli (kora)újkori emléken
GRYNAEUS ANDRÁS
A dendrokronológiai kormeghatározás alkalmazása az utóbbi években lassan polgárjogot nyert a hazai régészeti kutatásban, és a tervszerû kutatás megkezdése óta eltelt 15 év alatt sok eredmény született.1 Az utóbbi években három érdekes dunántúli (kora)újkori objektum vizsgálatára is sor került. A három hely közül a legklasszikusabb régészeti munkának a veszprémi várkút feltárása bizonyult. A vár kútjának feltárására 2002-ben került sor2. A kút (kora)újkori betöltése nagy mennyiségben tartalmazott famaradványokat: ág- és gallydarabokat, deszka és gerenda/léc maradványokat. Ezek között volt pár, ami elég nagy volt ahhoz, hogy dendrokronológiai elemzést végezzünk rajta. Ez az elemzés több érdekes megállapításhoz vezetett: Mindenekelôtt sikerült pontosan keltezni a maradványokat: a legfiatalabb megtalált évgyûrû az 1711-ik esztendôben képzôdött. Ennek ismeretében azt mondhatjuk, hogy a kútba behullott legfiatalabb deszka alapanyagául használt fát legkorábban 1723ban vágták ki (az utolsó megtalált évgyûrû + a szijácshoz tartozó évgyûrûk minimális száma, azaz 12 darab). Ez kicsit árnyalja a kút – egyébként elég jól ismert – újkori történetét: A város 1656. március 28-i tûzvésze után a kutat újjáépítették és használták, hisz ennél késôbbi kivágásúak a megvizsgált famaradványok. A kitisztítást és újbóli használatbavételt jelzi az, hogy a tûzvészhez kapcsolható famaradványok nem kerültek elô, jóllehet a kortárs beszámolókból tudjuk, hogy a kútház is leégett (ezért
1. Errôl részletesebben lásd: GRYNAEUS, András: A magyarországi dendrokronológiai kutatás eredményei és új kérdései. in: „Es tu scholaris“. Ünnepi tanulmányok Kubinyi András 75. születésnapjára. Szerk. F. ROMHÁNYI Beatrix - GRYNAEUS András - MAGYAR Károly - VÉGH András. Budapest 2004. 87-102 2. A feltárás részletes ismertetését lásd: BÁNDI László: A veszprémi várkút feltárási és felújítási dokumentumai. Veszprém 2002.
383
GRYNAEUS ANDRÁS
próbálták borral oltani a lángokat…). Úgy tûnik, hogy a jó minôségû faanyag alkalmazása ellenére nem a legjobb minôségben történt a helyreállítás, vagy egy késôbbi átépítés. (Természetesen mindez akkor és csak akkor igaz ha elfogadjuk azt a valószínûsíthetô feltevést, hogy a megtalált famaradványok a kútház szerkezetéhez tartoztak eredetileg.) A megtalált famaradványok valószínûleg a préposti rendeletre 1797. augusztus 17-én lezajlott elbontás során kerülhettek a kútba. Ezt megelôzôen a kút már használaton kívül volt, így került bele sok „szemét”: ágak, gallyak. A mintául szolgáló maradványok vizsgálata során megmunkálási megfigyeléseket is tehettünk. Volt olyan deszkamaradvány, amit sugárirányban fûrészeltek ki, és volt, amit húrirányban. Ez a bennük megôrzött évgyûrûk eltérô számán túl azért volt érdekes, mert a sugárirányú deszkakészítési eljárás a középkorra (és a megelôzô korokra) jellemzô, és a késôközépkor – koraújkor fordulóján váltja fel a gyengébb minôségû (pl. vetemedô) deszkát eredményezô, de gazdaságosabb és lényegében hulladék nélküli feldolgozást lehetôvé tevô deszkakészítési technika. Összevetve a keltezési eredménnyel azt mondhatjuk, hogy a török kiûzésé és a Rákóczi-szabadságharc lezárulása idején az „archaikus” és a „modern” technika kényelmesen megfért egymás mellett. A másik lényeges megfigyelésünk az volt, hogy a minták egy részén szijácshoz tartozó évgyûrûket is meg lehetett találni, azaz a készítés során nem távolították el a felhasznált fák külsô, a kártevôk számára otthont nyújtó részét. A szijácshoz tartozó évgyûrûk fáradtságos és „anyagpazarló” eltávolítására csak akkor vállalkoztak, ha értékes, rangos tárgyat, eszközt, vagy szerkezetet készítettek, illetve ha annak tartóssága fontos szempont volt. Mindez jelzi a veszprémi munka minôségét: a készítôk nem törekedtek az „extra” tartósságra, „hétköznapi” használatra és az ezzel járó relatíve gyors elhasználódásra gondolva tervezték/építették meg azt az építményt, amibôl a kútba hullott deszkák származnak. Ez fôleg azért elgondolkoztató, mert a legvastagabb, valószínûleg teljes, szijácsot a zsindely-maradvány tartalmazta, azaz az idôjárás és a környezet pusztításának leginkább kitett darab készítésekor sem ügyeltek a tartósságára! E maradvány azért is különös figyelmet érdemel, mert a zsindelyeket általában fenyôfélékbôl szokták készíteni. Itt viszont ugyanúgy kocsányos tölgyet (Quercus robur L.) használtak, mint a többi deszka esetében. A felhasznált fák – a maradványok évgyûrûszáma alapján – vegyes korúak voltak. Volt köztük fiatal, a ma gazdaságosnak tartott vágás-kornál (90-120 év) lényegesen fiatalabb, 50 éven aluli fa éppúgy, mint 100 év körüli, vagy annál is idôsebb példány. A legidôsebb példány minimum (!) 127 éves volt a kivágásakor. Azaz az építkezéshez felhasznált faanyag egy vegyes korú erdô(rész), valószínûleg teljes kivágása során „vált” nyersanyaggá. A második érdekes lelôhely Bana (Komárom-Esztergom megye) határában van. Itt 1999-ben a szennyvíztisztító építése során cölöpök kerültek elô. A munkálatok során nem szóltak múzeumi szakembereknek a beruházás leállításától félve. Mészáros Árpád, aki évtizedek óta foglalkozik a település múltjával, kiszedte és hazavitte (és ezzel az enyészettôl megmentette) a gerendákat. Ezen kívül valamennyire felmérte a helyszínt, és erre alapozva elkészítette az objektum – egy vízimalom – egy lehetséges 384
DENDROKRONOLÓGIAI
VIZSGÁLAT HÁROM DUNÁNTÚLI
(KORA)ÚJKORI
EMLÉKEN
rekonstrukcióját (ábra). Az eredeti helyükrôl kiemelt, és ezzel a pusztulástól megmentett cölöpöket Mészáros úr szakszerûen tárolta. Az idôközben kiszáradt gerendákból sikerült mintákat venni a datálás számára. A „malom” mintáinak többsége (10 darab) kocsányos tölgybôl (Quercus robur L.) származott, és csak két gerenda volt a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea (Mattuscka) Lieblein.). Ez azért érdemel figyelmet, mert a két tölgyféle eltérô élôhelyet kedvel. A kocsányos változat a nedves területek jellegzetes fája, míg a kocsánytalan változat szárazságtûrô, így inkább a hegyvidéki területeken honos. Ez azt jelzi, hogy a „malom” készítéséhez felhasznált faanyag nem egyetlen helyrôl származott, nem egymás közeli fákat vágtak ki a készítésekor, hanem több, és különbözô jellegû élôhelyrôl, esetleg egy közeli „fapiacról” szállították a felhasználás helyére. A gerendák alakját, és az alapanyagul szolgáló farönkbôl történt kivágásának módját vizsgálva azt állapíthattuk meg, hogy a gerendák, cölöpök közül nyolcat úgy alakítottak ki, hogy a fatörzset szögletesre lebárdolták. Ezek között volt olyan, amelyiknél igen kevés anyagot vágtak le, de volt olyan is, ahol az eredeti nagyméretû törzset négy felé vágták, és az egyik negyedbôl alakították ki a felhasznált cölöpöt. A többi cölöpöt nem faragták meg, csupán kihegyezték a fatörzset. Sajnos a megtalálás említett körülményei miatt nem volt lehetôség a gerendák eredeti helyének, szerkezeten belüli szerepének megfigyelésére, rögzítésére, így nem tudjuk megállapítani az eltérések, valószínûsíthetôen funkcionális magyarázatú, okát. 385
GRYNAEUS ANDRÁS
Külön figyelmet érdemel, hogy két cölöp esetében sérült, kettôs belû fát használtak fel, illetve másik két esetben fagylécet, igen hideg tél miatti repedés nyomait, sikerült megfigyelnünk. Ez azt jelzi, hogy a „malom” készítésekor nem nagyon válogatták meg a felhasznált faanyagot, és nem fordítottak különösebb figyelmet a minôségére. A gerendák egymáshoz viszonyított korát vizsgálva megállapíthattuk, hogy a felhasznált gerendák, cölöpök nem egy periódushoz tartoznak. Van pár gerenda, melyet az évgyûrûkkel lefedett 187 éves periódus 140. éve körül vágtak ki, és használtak fel. Mivel szijácsmaradványos gerenda is volt köztük (6. minta) viszonylag pontosan meghatározható ez az idôpont. Ezt követôen kb. 40 esztendôvel került sor az épület többi gerendájának, cölöpének kivágására, és felhasználására. E jelenség kétféleképpen magyarázható meg. Elképzelhetô, hogy a késôbbi idôpontra tehetô építési periódus során korábban kivágott, és esetleg más épületben használt gerendákat építettek be másodlagosan. Vagy a „malom’” épülete két periódusra tagolható, és az elsô építési periódusból származik ez a három cölöp, és ezt az épületet alakították át kb. 40 esztendôvel késôbb. Sajnos a „feltárás” körülményei miatt nem került sor az egyes cölöpök pontos helyének rögzítésére, így nem dönthetô el, hogy a két lehetôség közül melyik a valószínûbb. A harmadik objektum „megmentése” szintén egy lokálpatrióta, Rohonczi László polgármester, ügybuzgalmának köszönhetô. Ete (Komárom-Esztergom megye) határában a halastó „átalakítása” kapcsán felszínre került a falubeliek által Dömön-kút néven ismert egykori faszerkezetes kút. Az eredeti helyükrôl korábban kiemelt, szakszerûen tárolt (és ezzel a pusztulástól megmentett), idôközben kiszáradt gerendákból 12 darab kifûrészelt mintát tudtunk a vizsgálatba bevonni. Ennél az építménynél is keverve fordult elô a kétféle tölgytípus, viszont csak egyetlen esetben (9. minta) sikerült szijácshoz tartozó évgyûrûket találni. A szijács következetes hiánya jelzi a munka, illetve kút minôségét: az etei kutat igényesen, precíz és szép munkával készít(t)ették az egykori mesterek, illetve megrendelôk. Szintén a kút minôségét jelzi, hogy a deszkák többségét az alapanyagul szolgáló fatörzsek közepébôl vágták ki, a keresztmetszetre szerkeszthetô leghosszabb húrok mentén. Így a fa bele is beleesett a kivágott csíkba, és az évgyûrûk megközelítôen sugárirányban helyezkedtek el. A veszprémi objektumhoz hasonlóan itt is vegyes korú fákat használtak fel. A vizsgálatok során kiderült, hogy az etei kút és a banai „malom” készítésekor felhasznált fák életében volt közös periódus, de az etei fákat 40-50 évvel késôbb vágták ki. A három ismertetett lelôhelyet, objektumot a formai, megmunkálási sajátságokon túl a keltezésük is összekapcsolja. A veszprémit sikerült keltezni de a két Komárom-Esztergom megyei lelôhely anyaga semmilyen egyezést nem mutatott a rendelkezésünkre álló abszolút datálással rendelkezô adatsorokkal. A veszprémi minták megvizsgálása után derült ki, hogy az etei, illetve banai maradványok évgyûrûszerkezete nagy fokú hasonlóságot mutatott a veszprémi kút maradványainak évgyûrûszerkezetével, így ezek segítségével ezek is keltezhetôk. Így ma már tudjuk, hogy a banai malom „elsô
386
DENDROKRONOLÓGIAI
VIZSGÁLAT HÁROM DUNÁNTÚLI
(KORA)ÚJKORI
EMLÉKEN
periódusa” (vagy az alapanyagot szolgáltató korábbi építmény) az 1660-as évek végén épült. Ezt bôvítettek, javítottak, építettek át 1712 és 1719 között. Az etei kút kicsit késôbb, 1747 és 1754 között, létesült. E két adat a térség török utáni betelepüléséhez, benépesedéséhez szolgáltat adatokat, melyeket érdemes lesz összevetni a rendelkezésünkre álló írott forrásokkal. E vizsgálatok megerôsítették azt a recens, azaz ma álló, fák alapján levont következtetést, miszerint a Dunántúl területe nem fedhetô le egy dendrokronológiai adatsorral, kronológiával. Ugyanis a fák növekedése, és így a térség dendrokronológiai képe, „mozaikos” jellegû. Azaz kicsi, egy-két megyényi, területeken belül reagálnak a fák azonos módon az ôket érô környezeti hatásokra így sok, kis területre érvényes kronológiát kell készíteni. Ez megnehezíti ugyan a munkát, de elônnyel is jár! Ugyanis a fák egykori élôhelye szûk területhez köthetô, így a fakereskedelemrôl is tudunk új, és más források révén megismerhetetlen ismereteket szerezni.
387
GRYNAEUS ANDRÁS
ABSTRACT THE DENDROCHRONOLOGICAL INVESTIGATION OF THREE (EARLY) MODERN OBJECTS András Grynaeus
The application of the dendrochronological dating has slowly taken root in the Hungarian archaeological research, and the fifteen years of systematic investigations have resulted in a number of achievements. In the past years the examination of three interesting (early) modern objects from the Trans-Danubian region also took place: the youngest tree-ring in the wooden remains of the castle well of Veszprém date to the year 1711. On the confines of Bana (Komárom-Esztergom county) the construction of a sewage treatment plant resulted in the destruction of the remains of a mill, the “first period” of which (or an earlier structure, which provided the building material) was built at the end of the 1660’s. This was extended, improved, reconstructed between 1712 and 1719. On the confines of Ete (also Komárom-Esztergom county) the “rebuilding” of a fishpond brought to light the one-time well with wooden structure, known by the locals as the Dömön-well, which was made between 1747 and 1754. During the examination of the remains it was also possible to make observations concerning the workmanship of all three objects.
388
