Dávid uralkodása. Ellen G. White: Pátriárkák és próféták Dávid uralkodása. 2 Sámuel 5:6-25; 6-7; {PP 703}

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták Dávid uralkodása

Dávid uralkodása 2 Sámuel 5:6-25; 6-7; 9-10. {PP 703} Dávid, mihelyt elfoglalta Izrael trónját, azonnal hozzálátott, hogy megfelelőbb fekvésű fővárost keressen országa számára. Hebrontól harminc kilométernyire választott ki egy helyet uralkodása jövendőbeli központjául. Ezt a helységet Sálemnek hívták, még mielőtt Józsué átvezette volna Izrael seregeit a Jordánon. Ennek a helynek a közelében tett bizonyságot Ábrahám Isten iránti hűségéről, és nyolcszáz évvel Dávid koronázása előtt, a magasságos Isten papjának, Melkisédeknek az otthona is itt volt. A város az ország központi területén, egy magaslaton épült, a környező dombok védelmében. Mivel Júda és Benjámin határán feküdt, közel Efraimhoz, könnyen elérhető volt a többi törzs számára is. {PP 703.1} A hébereknek ahhoz, hogy ezt a helyet megszerezzék, el kellett űzniük a kánaániták maradékát, akiknek erődítményük volt a Sion és a Mórija hegyén. Ezt a várat Jebusnak hívták, a lakosokat pedig jebuzeusoknak. Jebust évszázadokon át bevehetetlennek tartották, de a héberek, Joáb parancsnoksága alatt megostromolták és elfoglalták, vitézsége jutalmául Izrael seregeinek fővezérévé nevezték ki. Jebus lett mostantól a nemzet fővárosa, és pogány nevét Jeruzsálemre változtatták. {PP 703.2} Ezután Hirám, a Földközi-tenger mellett fekvő gazdag város, Tírus királya szövetséget kötött Izrael királyával, és segítséget nyújtott Dávidnak egy palota építéséhez Jeruzsálemben. Követeket küldött Tírusból, akiket építészek, munkások és drága faanyaggal, cédrusfával és más értékes anyagokkal megrakott karaván kísért. {PP 703.3}

A Dávid uralma alatt egyesült Izrael növekvő ereje, Jebus erődítményének bevétele és Hirámmal, a tírusi királlyal kötött szövetség felélesztette a filiszteusok ellenségeskedését, akik ismét erős hadsereggel törtek be az országba, és a Jeruzsálemhez közeli Réfaim völgyében álltak csatarendbe. Dávid harcosaival együtt visszavonult Sion várába, hogy megvárja Isten utasítását. „Megkérdezte azért Dávid az Urat ilyen szóval: Elmenjek-e a filiszteusok ellen? Kezembe adod-e őket? Felelt az Úr Dávidnak: Menj el, mert kétség nélkül kezedbe adom a filiszteusokat.” {PP 703.4} Dávid azonnal az ellenség ellen támadt, megverte és elpusztította őket, elvette a győzelmük biztosítására magukkal hozott faragott isteneket. A vereség megaláztatásán felbőszülve, a filiszteusok még nagyobb sereget gyűjtöttek, és visszatértek, hogy megütközzenek, és „ismét elszéledtek a Réfaim völgyében”. Dávid újból az Urat kereste, és a nagy VAGYOK átvette Izrael seregeinek irányítását. {PP 704.1} Isten utasította Dávidot: „Ne menj most rájuk, hanem kerülj a hátuk mögé és a szederfák ellenében támadd meg őket. És mikor a szederfák tetején indulásnak zaját fogod hallani, akkor indulj meg, mert akkor kimegy te előtted az Úr, hogy megverje a filiszteusok táborát.” Ha Dávid, Saulhoz hasonlóan, a saját feje után ment volna, nem kísérte volna siker a vállalkozását. De ő úgy tett, ahogy az Úr megparancsolta, és „vágták a filiszteusok táborát Gibeontól fogva szinte Gézerig. És elterjedt Dávid híre az országokban, és az Úr adá a tőle való félelmet minden pogányokra” (I. Krón. 14:16–17). {PP 704.2} Most, hogy Dávid trónja megszilárdult és nem nyugtalanították a külső ellenség betörései, hozzáfogott régóta dédelgetett álma megvalósításához, hogy Isten ládáját Jeruzsálembe hozzassa. A szövetség ládája hosszú évek óta a tizenöt kilométernyire fekvő Kirjáth-Jeárimban volt, de úgy illett, hogy a nemzet fővárosát tisztelje meg Isten jelenlétének jele. {PP 704.3} Dávid összegyűjtött harmincezret Izrael főemberei közül, mert azt akarta, hogy az esemény a nagy öröm és pompa megmutatkozása legyen. A nép boldogan engedett a hívásnak. A főpap szent tisztséget betöltő testvéreivel, a fejedelmekkel és a törzsek vezetőivel együtt Kirjáth-Jeárimban gyülekeztek. Dávid szent buzgalomtól égett. A szövetség ládáját kihozták Abinádáb házából, és egy új ökrös szekérre helyezték, amint Abinádáb két fia kísért. {PP 704.4} Izrael férfiai ujjongó kiáltásokkal és öröménekeket zengve követték a ládát, és hangok sokasága csatlakozott a hangszerek zenéjéhez. „Dávid pedig és az Izráel egész háza örvendeztek az Úr előtt,… hegedűkkel, dobokkal,

Ellen Gould White Könyvtár | www.white-konyvtar.hu

1

lantokkal és cimbalmokkal.” Régóta nem láttak Izraelben ilyen diadalmas felvonulást. Ünnepélyes örömmel vonult az úton a hatalmas menet, hegyen-völgyön át a szent város felé. {PP 704.5} De „amikor Nákonnak szérűjére jutottak, kinyújtotta Uzza az ő kezét az Isten ládájára és megtartotta azt; mert az ökrök félremozdították. Ennekokáért felgerjedt az Úr haragja Uzza ellen és megölte ott őt az Isten vakmerőségéért, és meghalt ott az Isten ládája mellett”. Hirtelen rémület szállta meg az örvendező tömeget. Dávid megdöbbent és nagyon megijedt, és szívében megkérdőjelezte Isten igazságosságát. Ő szerette volna megtisztelni a szövetség ládáját, mint Isten jelenlétének szimbólumát. Akkor miért adatott ez a félelmetes ítélet, hogy az örömet fájdalommá és gyásszá változtassa? Mivel úgy érezte, hogy nem lenne biztonságban, ha a láda a közelében lenne, Dávid elhatározta, hogy ott hagyja, ahol van. Találtak is egy helyet a közelben, a gitteus Obed-Edom házában. {PP 705.1} Uzza végzete az egyik leghatározottabb parancsolat áthágásának isteni megítéltetése volt. Az Úr Mózes által különleges utasítást adott a láda szállítására. Csakis a papok, Áron leszármazottai érinthették, vagy láthatták egyáltalán fedetlenül. Az isteni rendelkezés úgy szólt, hogy „jöjjenek el Kéhát fiai, hogy elvigyék azokat, de ne illessék a szenthelynek semmi edényét, hogy meg ne haljanak” (IV. Móz. 4:15). A papoknak kellett betakarni a ládát, azután a kéhátitáknak felemelni a két rúdnál fogva, amelyek a láda oldalain lévő gyűrűkben voltak rögzítve, és sohasem távolították el azokat. A gerzsonitáknak és méráritáknak, akikre a szentély függönyei, padlózata és oszlopai bízattak, Mózes szekeret és ökröket adott a rájuk bízott eszközök szállításához. „A Kéhát fiainak pedig semmit nem adott, mert a szentség szolgálata illette őket, amelyet vállon hordoztak.” (IV. Móz. 7:9) Így tehát, amikor elhozták a ládát Kirjáth-Jeárimból, egyenesen mellőzték az Úr utasítását, amit még mentegetni sem lehetett. {PP 705.2} Dávid és népe azért gyűltek egybe, hogy szent feladatot hajtsanak végre, és boldog, készséges szívvel vettek részt benne. De az Úr nem fogadhatta el a szolgálatot, amelyet nem az utasításaival összhangban végeztek. Amikor a filiszteusok, akik nem ismerték Isten törvényét, egy szekérre téve küldték vissza Izraelbe a ládát, az Úr elfogadta igyekezetüket. Az izraeliták azonban kezükben tartották Isten akaratának világos kijelentéseit mindezekre a dolgokra vonatkozóan, és azzal, hogy elhanyagolták az utasításokat, szégyent hoztak Istenre. Uzzát nagyobb bűn terhelte a vakmerőségéért. Isten törvényének áthágása miatt kevésbé érezte annak szentségét, és meg nem vallott bűnökkel a lelkén, az isteni tiltás ellenére, elég vakmerővé vált ahhoz, hogy megérintse Isten jelenlétének jelképét. Isten nem fogadhat el részleges engedelmességet, sem parancsolatainak könnyelmű vételét. Az Uzzán végrehajtott ítélet által egész Izraelnek emlékezetébe akarta vésni a rendelkezései iránti szigorú engedelmesség fontosságát. Így ennek az egy embernek a halála, azzal hogy az egész népet bűnbánatra vezette, megakadályozta azt, hogy ezrek megbüntetése váljon szükségessé. {PP 705.3}

Dávid szívében érezte, hogy rendeznie kell Istennel való kapcsolatát, és Uzza halálát látva félni kezdett, hogy valamilyen bűne ítéletet hozhat őrá is a szövetség ládájának jelenléte által. Obed-Edom, bár remegve üdvözölte, mégis örömmel fogadta a szent jelképet, mint Isten kegyelmének zálogát. Most egész Izrael figyelme a Gitteusra és családjára irányult, és mindnyájan arra vártak, hogyan alakul majd a sorsuk. „És megáldotta az Úr Obed-Edomot és egész házanépét.” {PP 706.1} Az isteni feddés megtette a maga hatását Dávid életében. Felismerte – úgy mint soha azelőtt – Isten törvényének szentségét, és a szigorú engedelmesség szükségességét. Az Obed-Edom házán megmutatkozó áldások újra felébresztették benne a reményt, hogy a szövetség ládája áldást hozhat mind rá, mind népére. {PP 706.2}

Három hónap múlva elhatározta, hogy újabb kísérletet tesz a láda elhozatalára, de most gondosan ügyelt arra, hogy minden pontosan az Úr utasításai szerint történjen. Újra összehívták a nemzet nagyjait, és hatalmas sokaság gyűlt egybe a Gitteus lakóhelyén. Az Isten által kijelölt férfiak most tiszteletteljes gondossággal emelték vállukra a ládát, a tömeg felsorakozott, és a hosszú menet remegő szívvel útnak indult. Miután hat lépést mentek, a trombitaszó megállást parancsolt. Dávid utasítására egy ökröt és egy hízott borjút kellett áldozni. Örvendezés lépett most a remegés és félelem helyébe. A király levetette fejedelmi ruháit és egyszerű gyolcs efódot öltött magára, olyat, amilyet a papok is hordtak. Ezzel nem azt akarta kifejezni, hogy jogot formál a papi szolgálatra, mert az efódot néha mások is viselték a papokon kívül. De ebben a szent


2

szolgálatban alattvalóival egyenlő helyet akart elfoglalni Isten előtt. Ezen a napon Jahvét kellett imádni. Ő volt a tisztelet egyedüli tárgya. {PP 706.3} A hosszú menet ismét elindult, és a hárfák, kürtök, trombiták és cimbalmok zenéje sok hang dallamával egyesülve szállt az ég felé. Dávid pedig teljes erejéből táncolt az Úr előtt örömében, az ének üteméhez igazodva. {PP 707.1} Dávid Isten előtti táncát, ami tiszteletteljes örömöt fejezett ki, a szórakozás szerelmesei a mai divatos táncok igazolására szokták felhozni, de ez az érvelés alaptalan. Napjainkban a tánc balgaságokkal és éjszakai kicsapongással van egybekötve. Az élvezetért feláldozzák az egészséget és az erkölcsi tisztaságot. A báltermek gyakori látogatói számára Isten nem az elmélkedés és tisztelet tárgya; az imádságot vagy a dicséneket a helytől idegennek éreznék a jelenlévők. Ez a próba döntő kell hogy legyen. Az olyan szórakozásokat, amelyek gyengítik a szent dolgok iránti ragaszkodást és Isten szolgálatában érzett örömünket, ne keressék a keresztények. A frigyláda szállításánál megnyilvánuló és Isten örömteli dicséretét kifejező zene és tánc a legkevésbé sem hasonlít a mai kicsapongó táncokra. Az egyik Istenről emlékezik meg, és az Ő szent nevét magasztalja. A másik Sátán eszköze, hogy elfeledtesse Istent az emberekkel, és szégyent hozzon rá. {PP 707.2}

A diadalmas menet a főváros felé közeledett, láthatatlan királyuk szent jelképét követve. Ekkor egy felcsendülő ének szólította a falakon álló őröket, hogy tárják ki a szent város kapuit: {PP 707.3} „Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, És emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók, Hadd menjen be a dicsőség királya!” {PP 707.4} Énekesek és zenészek egy csapata válaszolta: {PP 707.5} „Kicsoda ez a dicsőség királya?” {PP 707.6} Erre másik csapattól jött a válasz: {PP 707.7} „Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr.” {PP 707.8} Ekkor hangok százai egyesültek diadalmas kórusban: {PP 708.1} „Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, És emelkedjetek fel örökkévaló ajtók, Hadd menjen be a dicsőség királya!” {PP 708.2} Újra felhangzott az örömteli kérdés: „Kicsoda ez a dicsőség királya?” És a nagy sokaság hangja „sok vizek zúgásához” hasonlóan elragadtatottan válaszolt: {PP 708.3}

„A seregek Ura, Ő a dicsőség királya”. (Zsolt. 24:7–10) {PP 708.4} Azután szélesre tárták a kapukat, a menet belépett, és a ládát tiszteletteljes félelemmel elhelyezték az előre elkészített sátorban. A sátor előtt áldozati oltárokat állítottak fel, a hála és égőáldozatok füstje, a tömjén felhője a nép dicsénekeivel és imájával együtt szállt az égbe. Az istentisztelet véget ért, és a király maga mondott áldást népére. Azután fejedelmi bőkezűséggel ételt és bort osztatott ki a nép felfrissítésére. {PP 708.5} Minden törzs képviseltette magát ezen az istentiszteleten, Dávid eddigi uralkodásának legszentebb eseményén. Az isteni ihletés Lelke nyugodott meg a királyon, és most, amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai megszentelt fényében fürdött a sátor, szíve hálatelten emelkedett Istenhez, hogy az Ő jelenlétének áldott jelképe olyan közel került Izrael trónjához. {PP 708.6}


3

Ilyen gondolatokba mélyedve indult Dávid palotája felé, „hogy megáldja házanépét is”. De volt ott valaki, aki az öröm jeleneteit egészen más lelkülettel nézte, mint amely Dávid szívében élt. „Mikor az Úr ládája Dávid városába ért, Mikál, Saulnak leánya kinézett az ablakon és látva, hogy Dávid király ugrál és táncol az Úr előtt, megutálta őt szívében.” Keserű indulatosságában nem tudta kivárni, hogy Dávid visszaérjen a palotába, hanem elément, és szívélyes köszöntésére válaszul keserű szavak áradatát zúdította rá. Éles, metsző gúny áradt szavaiból: {PP 708.7} „Mily dicsőséges volt ma Izráel királya, ki az ő szolgáinak szolgálói előtt felfosztózott, mint ahogy egy esztelen szokott felfosztózni!” {PP 708.8} Dávid úgy érezte, hogy Mikál az Isten tiszteletét vetette meg és becsmérelte, és szigorúan felelte: „Az Úr előtt, ki inkább engem választott, mint atyádat és az ő egész házanépét, hogy az Úr népének, Izráelnek fejedelme legyek, igen, az Úr előtt örvendezem. Sőt minél inkább megalázom magamat és minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt: annál dicséretreméltóbb leszek a szolgálók előtt, akikről te szólsz.” Dávid feddését még az Úré is tetézte: gőgössége és arcátlansága miatt Mikálnak „nem lett soha gyermeke az ő halálának napjáig”. {PP 711.1}

A frigyláda szállítását kísérő ünnepélyes szertartás maradandó nyomot hagyott Izrael népének lelkében, mélyebb érdeklődést ébresztve a szentély szolgálata iránt, és újra fellobbantva Jahve iránti buzgalmukat. Dávid minden rendelkezésére álló eszközzel azon fáradozott, hogy elmélyítse ezeket a benyomásokat. Az énekszolgálatokat az istentisztelet részévé nyilvánították, és Dávid zsoltárokat szerzett, amelyeket nemcsak a szentélyben szolgáló papok, hanem az évenkénti ünnepeken a nemzeti oltárhoz járuló nép is énekelt az úton. Az így érvényesített befolyás messzehatónak bizonyult, és azt eredményezte, hogy a nemzet felhagyott a bálványimádással. A környező népek közül sokan, Izrael jólétét látva, elismeréssel gondoltak Izrael Istenére, aki ilyen nagy dolgokat cselekedett népéért. {PP 711.2} A Mózes által épített szent sátor, mindazzal, ami a szentélyszolgálathoz tartozott – a szövetség ládáját kivéve –, még Gibeában volt. Dávid Jeruzsálemet akarta a nemzet vallási életének központjává tenni. Saját magának már épített egy palotát, és úgy érezte, nem illő, hogy Isten ládája sátorban legyen. Elhatározta, hogy olyan nagyszerű templomot épít, amely kifejezi majd, mennyire értékeli Izrael azt a nemzetüket ért megtiszteltetést, hogy királyuk, Jahve közöttük lakozik. Amikor közölte szándékát Náthán prófétával, azt a bátorító választ kapta, hogy: „Eredj, s valami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van.” {PP 711.3} De ugyanazon az éjszakán az Úr szólt Náthánhoz, üzenetet küldve a királynak. Megvonta Dávidtól azt a kiváltságot, hogy házat építsen Istennek, de biztosítékot kapott Isten őiránta, utódai és Izrael országa iránt való kegyelméről. „Ezt mondja a Seregeknek Ura: Én hoztalak ki téged a kunyhóból, a juhok mögül, hogy légy fejedelem az én népem felett, az Izráel felett; És veled voltam mindenütt, valahová mentél és kiirtottam minden ellenségeidet előtted és nagy hírnevet szerzettem neked, mint a nagyoknak hírneve, akik e földön vannak. Helyet is szereztem az én népemnek Izráelnek és ott elplántáltam őt, és lakozik az ő helyében és többé helyéből ki nem mozdíttatik és nem fogják többé az álnokságnak fiai nyomorgatni őt, mint annakelőtte.” {PP 711.4}

Amikor Dávid házat kívánt építeni Istennek, ezt az ígéretet kapta: „Megmondotta néked az Úr, hogy házat csinál néked az Úr! …feltámasztom utánad a te magodat… Az fog házat építeni az én nevemnek és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké.” {PP 712.1} Az indok, amiért Dávid nem építhetett templomot, így hangzott: „Sok vért ontottál, és sokat hadakoztál; ne építs az én nevemnek házat… Ímé fiad lesz néked, akinek csendessége lesz, mert nyugodalmat adok néki minden körülötte való ellenségeitől; azért neveztetik Salamonnak, mert békességet és nyugodalmat adok Izráelnek az ő idejében. Ő csinál az én nevemnek házat.” (I. Krón. 22:8–10) {PP 712.2} Bár szíve óhajának teljesülését Isten megvonta tőle, Dávid hálával fogadta az üzenetet. „Micsoda vagyok én Uram Isten! – kiáltott fel – és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elővittél? És ez még csekélynek tetszett néked Uram Isten! hanem ímé szólasz a te szolgádnak háza felől meszsze időre valókat”; és azután megújította Istennel kötött szövetségét. {PP 712.3}


4

Dávid tudta, tisztességet szerezne nevének és dicsőséget hozna uralkodására, ha tervét megvalósíthatja, de kész volt alávetni akaratát Isten akaratának. Az itt megmutatkozó hálás lemondás ritkán tapasztalható, még keresztények között is. Milyen gyakran megtörténik, hogy azok, akik túl vannak életük delén, csökönyösen ragaszkodnak valamely nagy dolog véghezviteléhez, amit szívükben eltökéltek, de amire alkalmatlanok. Lehet, hogy Isten hozzájuk is szól, ahogy prófétája által kijelentette Dávidnak, hogy a dolog, amit annyira áhítanak nem rájuk bízatott. Ők mások útkészítői, akik majd bevégzik a tervet. De ahelyett, hogy hálával vetnék alá magukat az isteni utasításnak, sokan úgy roskadnak magukba, mintha mellőzték és elutasították volna őket, és úgy érzik, hogy ha nem tehetik azt, amit szeretnének, akkor semmit sem tesznek. Sokan szinte kétségbeesetten ragaszkodnak olyan felelősségekhez, amelyek hordozására képtelenek, és hiába fáradoznak azoknak a feladatoknak a megoldásán, amelyekre alkalmatlanok, miközben amit megtehetnének, elvégezetlenül maradt. Együttműködésük hiánya miatt a nagyobb feladat hátrányt szenved, vagy akár meg is hiúsul. {PP 712.4} Dávid Jonathánnal kötött szövetségében megígérte, hogy amikor nyugalma lesz majd ellenségeitől, irgalmasságot tanúsít Saul háza iránt. Most, jóléte idején, erről az ígéretről megemlékezve, a király megkérdezte: „Maradt-é még valaki a Saul házanépe közül, hogy irgalmasságot cselekedjem ővele Jonathánért?” Jonathán egyik fiát, Méfibósetet említették neki, aki gyermekségétől fogva béna volt. Saul filiszteusoktól elszenvedett jezréeli veresége idején a gyermek dajkája, miközben megpróbált vele elmenekülni, elejtette, és ezzel egy életre megnyomorította. Dávid most a királyi udvarba hívatta a fiatalembert és nagy szívélyességgel fogadta. Családja fenntartására visszaszolgáltatták neki Saul magánvagyonát; és Jonathán fia a király állandó vendége volt, és naponta a királyi asztalnál ült. A Dávid ellenségeitől származó hírek erős előítéletet ébresztettek Méfibósetben Dáviddal, mint trónbitorlóval szemben; de a király iránta tanúsított nagylelkű és udvarias fogadtatása és szívből jövő kedvessége megnyerte a fiatalember szívét; erős ragaszkodás alakult ki benne Dávid iránt, és apjához, Jonathánhoz hasonlóan úgy érezte, hogy érdekei azonosak az Isten választotta király érdekeivel. {PP 713.1} Miután Dávid elfoglalta Izrael trónját, a nemzet hosszú békeidőszakot élvezett. A környező népek a királyság erejét és egységét látva hamarosan bölcsebbnek tartották, ha elállnak a nyílt ellenségeskedéstől; Dávid pedig, aki az ország megszervezésével és felépítésével volt elfoglalva, tartózkodott a hódító háborúktól. Végül azonban háborút indított Izrael régi ellenségei, a filiszteusok és a moábiták ellen, akiket legyőzött és adófizetőkké tett. {PP 713.2} Ekkor a környező nemzetek hatalmas szövetséget hoztak létre Dávid országa ellen, amely uralkodása legnagyobb háborúihoz és győzelmeihez, hatalma nagymértékű növekedéséhez vezetett. Ezt az ellenséges szövetséget, amely valójában a Dávid egyre növekvő hatalma iránti féltékenységből eredt, egyáltalán nem ő idézte elő. A következő körülmények vezettek a szövetség létrejöttéhez: {PP 713.3} Hírek érkeztek Jeruzsálembe, Náhásnak, az ammoniták királyának haláláról, aki barátságosan viselkedett Dáviddal, amikor az Saul haragja elől menekült. Most, mivel ki akarta fejezni háláját a nyomorúsága idején tapasztalt irgalmasságért, Dávid követeket küldött részvétnyilvánítással Hánonhoz, az ammonita király fiához és utódjához. „Mondta Dávid: Irgalmasságot teszek Hánonnal, Náhás fiával, amiképpen az ő atyja is velem irgalmasságot tett.” {PP 714.1} De ezt az udvarias gesztust félremagyarázták. Az ammoniták gyűlölték az igaz Istent, és Izrael elkeseredett ellenségei voltak. Náhás Dávid iránti látszólagos kedvessége kizárólag Saullal, Izráel királyával szembeni ellenségeskedéséből fakadt. Hánon tanácsosai félremagyarázták Dávid üzenetét. „Mondták Hánonnak az ő uruknak: Vajon becsüli-é Dávid ezzel előtted a te atyádat, hogy hozzád vigasztalókat küldött? Vajon Dávid nem inkább azért küldötte-e hozzád szolgáit, hogy a várost megszemléljék és kikémleljék és teljesen elpusztítsák?” Fél évszázaddal azelőtt tanácsadói befolyására szabta Náhás a kegyetlen feltételeket Jábes-Gileád lakóinak, amikor azok az ammoniták ostroma közben békefeltételeket kértek. Náhás akkor azt követelte, hogy mindenkinek kitolhassa a jobb szemét. Az ammoniták még mindig élénken emlékeztek, hogyan hiúsította meg Izrael királya a kegyetlen tervet, és hogyan mentette meg Jábes-Gileád lakóit, akiket meg akartak alázni. Még mindig ez az Izrael iránti gyűlölet vezette őket. Nem lehetett fogalmuk arról a nagylelkűségről, ami Dávid üzenetét ihlette. Amikor Sátán uralja az emberek értelmét, irigységet és gyanakvást ébreszt, ami félremagyarázza a legjobb szándékot is. Tanácsadóira hallgatva Hánon kémeknek tekintette Dávid követeit,


5

gúnnyal és gyalázattal illette őket. {PP 714.2} Isten azért engedte meg az ammonitáknak, hogy szívük gonosz szándékai korlátlanul kifejezésre jussanak, hogy nyilvánvalóvá váljon Dávid előtt igazi jellemük. Isten nem akarta, hogy Izrael szövetségre lépjen ezzel az áruló, pogány néppel. {PP 714.3} A régi időkben csakúgy, mint napjainkban, a követek személye sérthetetlen volt. Minden nemzet által elismert törvények nyújtottak nekik védelmet bármilyen személyük ellen irányuló erőszak vagy sérelem ellen. A követ uralkodóját képviselte, és minden, személye ellen elkövetett méltánytalanság azonnali megtorlást kívánt. Az ammoniták, tudva, hogy az Izrael elleni sértést bizonyosan bosszú fogja követni, megtették a háborús előkészületeket. „Látva pedig az Ammon fiai, hogy tisztességtelen dolgot cselekedtek Dáviddal, küldtek Hánon és az Ammon fiai ezer tálentum ezüstöt, hogy fogadjanak szekereket és lovagokat Mezopotámiából, a szíriai Maakából és Sóbából. Fogadtak azért maguknak harminckétezer szekeret… Az Ammon fiai is összegyűltek az ő városaikból és jöttek az ütközetre.” (I. Krón. 19:6–7) {PP 714.4} Ez valóban félelmetes szövetség volt. Az Eufrátesz és a Földközi-tenger között elterülő térség lakói szövetkeztek az ammonitákkal. Kánaán északi és keleti részét felfegyverzett ellenség vette körül, akik azért gyűltek össze, hogy megdöntsék Izrael királyságát. {PP 715.1} De a héberek nem várták meg országuk elözönlését. Haderejük Joáb vezetése alatt átkelt a Jordánon és az ammonita főváros felé vonult. Amikor a héber parancsnok a harcmezőre vezette seregét, így próbálta őket fellelkesíteni a harcra: „Légy erős, sőt legyünk bátrak mindnyájan a mi népünkért és a mi Istenünk városaiért; az Úr pedig cselekedje azt, ami Néki tetszik.” (I. Krón. 19:13) A szövetségesek egyesített haderejét az első összecsapásban legyőzték. De azok még nem voltak hajlandók feladni a küzdelmet, és a következő évben felújították a háborút. Szíria királya összegyűjtötte erőit, és roppant hadsereggel fenyegette Izraelt. Dávid, megértve, milyen sok múlik ennek a harcnak a kimenetelén, személyesen vette át a főparancsnokságot, és Isten áldásával olyan katasztrofális vereséget mért a szövetségesekre, hogy a szíriaiak a Libánontól az Eufráteszig nemcsak feladták a háborút, hanem Izrael adófizetőivé is váltak. Az ammoniták ellen is kemény háborút folytatott Dávid, míg erődítményeik elestek és az egész térség Izrael uralma alá került. {PP 715.2} Isten gondviselése folytán a nemzetet rettenetes pusztulással fenyegető veszélyek lettek éppen azok az eszközök, amelyek által az példátlan nagyságra emelkedett. Ennek a nevezetes szabadításnak az emlékére énekelte Dávid: {PP 715.3} „Él az Úr és áldott az én Kősziklám; Magasztaltassék hát az én üdvösségemnek Istene! Az Isten, aki bosszút áll értem, És népeket hajlít alám; Aki megment engem ellenségeimtől. Még az ellenem felkelők fölött is Felmagasztalsz engem, Az erőszakos embertől megszabadítasz engem. Azért dicsérlek téged Uram, a nemzetek között És éneket zengek a te nevednek. Nagy segítséget ád az ő királyának És irgalmasságot cselekszik az ő felkentjével, Dáviddal és az ő magvával mindörökké.” {PP 715.4} (Zsolt. 18:47–51) {PP 716} Dávid énekei révén népében is elmélyült a gondolat, hogy Jahve volt az erősségük és szabadítójuk: {PP 716.1} „Nem szabadul meg a király nagy sereggel; A hős sem menekül meg nagy erejével; Megcsal a ló a szabadításban,


6

Nagy erejével sem ment meg.” {PP 716.2} (Zsolt. 33:16–17) {PP 716} „Te magad vagy az én királyom óh Isten! Rendelj segítséget Jákóbnak! Általad verjük le szorongatóinkat; A te neveddel tapodjuk le támadóinkat. Mert nem az ívemben bízom, És kardom sem védelmez meg engem; Hanem Te szabadítasz meg minket szorongatóinktól, És gyűlölőinket te szégyeníted meg.” (Zsolt. 44:5–8) {PP 716.3} „Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; Mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek Nevéről emlékezünk meg.” {PP 716.4} (Zsolt. 20:8) {PP 716} Izrael országának kiterjedése most érte el azt a határt, amelynek az Ábrahámnak és később Mózesnek adott ígéret szerint kellett teljesednie: „A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptomnak folyóvizétől fogva a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóvízig.” (I. Móz. 15:18) Izrael így hatalmas nemzetté vált, amelyet a szomszédos népek tiszteletben tartottak. Saját országában Dávid nagy hatalomra tett szert. Olyan mértékben élvezte a nép ragaszkodását és hűségét, mint a valaha élt uralkodók közül csak kevesen. Tisztelte Istent, és Isten megtisztelte őt. {PP 716.5} De a jólét közepette veszély leselkedett. Legnagyobb diadala idején volt Dávid a legnagyobb veszélyben, és élete legmegalázóbb vereségét élte át. {PP 716.6}


Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

7

Dávid uralkodása. Ellen G. White: Pátriárkák és próféták Dávid uralkodása. 2 Sámuel 5:6-25; 6-7; {PP 703}

Recommend Documents