DAVID BALDACCI AGYTRÖSZT

D R E A M L A N D

DAVID BALDACCI

AGYTRÖSZT

Európa Könyvkiadó Budapest, 2009

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David Baldacci: Simple Genius Warners Books, USA, 2007 Copyright © 2007 by Columbus Rose, Ltd. Hungarian translation © Rákócza Richárd, 2009

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: A NYERTES A TÚLÉLŐ ÁLLAMÉRDEK CSÚCSVEZÉRLÉS EGYSZERŰ IGAZSÁG ÓRAJÁTÉK NE HIGGY SENKINEK! TIZEDMÁSODPERC

Drága barátomnak, Maureen Egennek. Legyenek hosszúak a napok és csendesek a tengerek.

Első fejezet Négy bevett módja van annak, hogy az ember a Teremtőjével találkozzon. Meghalhat természetes ok, például betegség miatt; balesetet szenvedhet; idegenkezűség játszhat szerepet; és önkezével is véget vethet életének. Ellenben ha az illető történetesen washingtoni lakos, a biztosítékot egy ötödik módszerrel is kiverheti. Politikai halált halhat. Ennek szintén számos válfaja van. Csintalankodás a köztéri szökőkútban egy egzotikus táncosnővel, aki nem a felesége. Dollárkötegek tömködése a szélesre tárt nadrágzsebekbe, miközben a vevő történetesen maga az FBI. Egy elfuserált betörést követő köntörfalazás, midőn az illető bejelentett lakcíme a Pennsylvania Avenue 1600. Michelle Maxwell e pillanatban a főváros aszfaltját koptatta, de nem lévén politikus, az ötös számú halálnem számára nem volt hozzáférhető. Legfeljebb abban reménykedhetett, hogy teljesen kiüti magát, annyira, hogy másnap reggelre emlékei jó nagy részétől sikerül megszabadulnia. Rengeteg mindent el akart felejteni, és ezek közt sok olyasmi volt, amit el is kellett felejtenie. Michelle átvágott az úttesten, betolta egy kocsma golyóálló üvegből készült ajtaját, és belépett. Elsőnek a füst csapta meg; ennek egy részét kétségkívül a rengeteg elszívott cigaretta szolgáltatta. A többit olyan anyagok, amelyek bőségesen ellátták munkával a kábítószer-ellenes ügynökség, a DEA személyzetét. Minden egyéb hangot maga alá gyűrt az agyzsibbasztó zene, amelynek köszönhetően jócskán megugrik a fül-orr-gégészek forgalma az elkövetkezendő években. A poharak és üvegek inkább csak sejthető csörgése közepette három hölgy ropta a táncparketten; két pincérnő tálcát egyensúlyozott, készen arra, hogy kiüssenek bárkit, akinek kedve támadna megfogdosni a feneküket. A szórakozóhely kollektív figyelme Michelle-re összpontosult, aki egymaga képviselte a krimóban a fehér, angolszász és protestáns nemzetrészt ezen az estén – nem mintha bármelyik másik estén más lett volna a felállás. Kellő elszántsággal nézett vissza rájuk, s egy idő után mindenki visszatért az italához meg a beszélgetéshez. Ez a helyzet nem tarthatott sokáig, miután Michelle Maxwell magas volt s igen vonzó teremtés. Azt senki nem hitte volna a jelenlévők közül, hogy majdnem olyan veszedelmes tud lenni, mint egy robbanó övvel felszerelt terrorista, és csak az indokot keresi, hogy végre kirúghassa valakinek a komplett fogsorát. Michelle talált hátul egy sarokasztalt, befészkelődött mögé, és dajkálni kezdte az est első italát. Egy órával és jó néhány pohárral később a benne tomboló harag a tetőfokára hágott. Pupillája száraznak és merevnek látszott, szeme fehére viszont vérben úszott. Ujját felemelve jelzett az arra elhaladó pincérnőnek, aki még egyszer, utoljára csillapította szomjúságát. Michelle-nek most már csak egy célpontra volt szüksége, amelyen kitöltheti a lassacskán fékezhetetlenné vált dühét. Lenyelte az utolsó cseppet, felállt, hosszú, fekete sörényét hátradobta. Tekintete négyzetekre bontotta s úgy pásztázta végig a helyiséget, hogy meglelje a szerencsés nyertest. A technikát a titkosszolgálatnál sulykolták belé, egészen addig, míg kizárólag ily módon volt képes bármire vagy bárkire tekinteni. Nem került sok időbe, hogy kiszúrja magának körvonalazódó rémálmai férfiúját. Az illető az átlag vendégnél jó fejjel magasabb volt. Csokoládébarna fejét kopaszra borotválta, így csodálatosan sima lett a koponyája; vaskos fülcimpáiban aranykarikák tolongtak, széles válla mintha soha nem akart volna véget érni. Buggyos, terepszínű nadrágot viselt, fekete katonabakancsot és olajzöld inget, amely javarészt szabadon hagyta tetovált, izmos karját. Ott ácsorgott, iszogatta a sörét, a zene ritmusára billegette fejét, szája formálta a semmirevaló dalszöveget, amit persze hallani nem lehetett. Határozottan Michelle esete volt. Michelle félrelökte az elé lépő férfit, a hegynyi palihoz csörtetett, és megkopogtatta a vállát. Mintha gránittömböt döngetett volna. Igen, ez a pasas nagyon is megteszi. Mert Michelle Maxwell ma este embert öl. Konkrétan: ezt az embert öli meg. Az emberhegy megfordult, szájából kicsúszott a cigaretta, meghúzta a sörét. A korsót épp csak sejteni lehetett medvemancsában. Számít a méret, emlékeztette magát Michelle. Mi az, hogy. – Na, mi van, babám? – érdeklődött az emberhegy. Henye mosoly közepette füstkarikát fújt a mennyezet felé, és farkasszemet nézett Michelle-lel. Rossz a duma, babám. Michelle talpa az emberhegy állán csattant, aki hátratántorodott, majd rázuhant két, nálánál jóval kisebb vendégre. A művelet nyomán fájdalmas hullám futott végig Michelle lábán, az ujjaitól egész a csípőjéig, annyira kemény volt áldozata álla. A férfi hozzávágta a korsót. Elhibázta; nem úgy Michelle a következő rúgást, amellyel valósággal kitaposta az óriásból a levegőt. A férfi kétrét görnyedt. Michelle következő gonosz rúgása a koponyát érte, és még a dühöngő zenében is szinte hallani lehetett, miként visít fel a férfi gerincoszlopa. Hátára fordult, egyik kezével vérző fejét babusgatta, tekintetében pedig már ott volt a pánik: nem tudta mire vélni támadója nyers erejét, sebességét, a támadás precizitását.

Michelle hidegvérrel szemügyre vette a vastag, hullámzó nyak mindkét oldalát. Hová mérje a következő ütést? A remegő torokra? A ceruzavastagságú nyaki ütőérre? Netán a mellüregre, aminek következtében utolsót ütne a pasas kakukkos órája? Emberéből meg mintha elpárolgott volna a harci szellem. Gyerünk, nagyfiú, nehogy már kiábrándítsál. Miattad jöttem idáig. Mindenki eltisztult a közelükből, egy nő kivételével, aki elhúzott a táncparkettről, az embere nevét üvöltözve. Húsos öklével Michelle fejét célozta meg, Michelle azonban fürgén odébb lépett, megragadta s a háta mögé csavarta támadója karját, azzal lökött rajta egyet. A hölgy folytatta útját, magával sodorva két asztalt is, az ott ülőkkel együtt. Michelle figyelme ismét a fiújára irányult, aki kétrét görnyedve, zihálva markolászta a gyomrát. Azután hirtelen nekirontott, akár a bika. Ezt a támadást egy az arcába mért, megsemmisítő erejű rúgással sikerült elhárítani, majd Michelle könyöke landolt a férfi bordái között. A befejezés egy szépen végrehajtott oldalrúgás volt, amely helyrehozhatatlan kárt tett az ellenfél bal térdének porckorongjában. Az emberhegy visított a fájdalomtól, és padlót fogott. Innentől ez már nem harc volt, hanem mészárlás. A hallgatag tömeg egy emberként lépett hátra, s hitetlenkedve figyelte, amint David a szart is kitapossa Góliátból. A csapos már korábban kihívta a rendőrséget. Az efféle helyeken két telefonszámot ismert a gyorstárcsázó, az egyik az ügyvédé volt, a másik a 911. Noha nagyon úgy festett, hogy a zsernyákok el fognak késni. Az emberhegynek sikerült a működőképes lábára támaszkodva felkászálódnia; ömlött a vér az arcából. A szeméből sütő gyűlölet azonban egyvalami felől nem hagyott kétséget. Ha Michelle meg nem öli, akkor ő öli meg a lányt. Michelle jól ismerte ezt a fajta pillantást; látta már az összes rohadéktól, akiből sikerült kirugdosnia a hímöntudatot, és ezeknek az embereknek a listája tiszteletet parancsolóan hosszú volt. Ő maga sohasem kezdeményezett korábban ilyen harcot. Ezek általában úgy kezdődtek, hogy valami tompa barom rámozdult, és nem vette az ő finom és kevésbé finom jelzéseit. Akkor Michelle felállt, hogy megvédje magát, a pasas meg elesett, s általában élete végéig magán viselte Michelle lábnyomát. Az emberhegy hátsó zsebéből előkerült gyilok pengéje most Michelle felé rebbent. A lány kiábrándítónak érezte mind a fegyvert, mind az erőtlen döfést. Egyetlen rúgással kirepítette a kezéből a kést, és el is törte a férfi ujjait. A férfi hátrált, míg a háta a bárpultot nem érintette. Most már nem is tűnt akkorának. Ellenfele túl gyors volt és képzett. A férfi semmi hasznát nem vehette méreteinek és izmainak. Michelle tudta, hogy most már egyetlen csapással végezhet vele. Eltörheti a gerincoszlopát, összeroppanthatja az artériáját. A pasas bármelyiktől két méter mélyről fogja szagolni az ibolyát. És az arcáról lerítt, hogy ezt ő maga is tudja. Igen, Michelle végezhet vele, és ezzel talán legyőzheti a bensejében haragvó démonokat. Ez volt az a pillanat, amikor valami olyan kegyetlenséggel kapcsolt Michelle agyában, hogy kis híján a tűsarkak koptatta padlón látta viszont az elfogyasztott italokat. Mert Michelle sok év óta talán most először látta úgy a dolgokat, ahogyan soha nem lett volna szabad látnia őket. Ijesztő volt, milyen gyorsan született meg a döntés. És amikor megszületett, azt már nem vizsgálta felül. Visszaesett abba, ami az életét mindig is uralta. Michelle Maxwell ösztönből cselekedett. Az áldozat fáradt ütése elől könnyedén félrelépett, majd újabb rúgást helyezett el, ezúttal az ágyékán, az emberhegynek azonban sikerült ezt blokkolnia az egyik medvemancsával. Mintegy új erőre kapván attól, hogy végre neki is sikerült valami, felemelte és a bárpulton át a palackokkal teli polchoz vágta támadóját. A tömeget felvidította a fordulat, és kántálni kezdte: – Öld meg a ringyót! Öld meg a ringyót! A csapos üvöltött a dühtől annak láttán, hogy készletének tekintélyes része a padlón végezte, de rögtön abba is hagyta, amikor az emberhegy a pult mögé rontva egy gonosz felütéssel kiiktatta. Aztán fölnyalábolta Michelle-t, az arcát kétszer beleverte a lerombolt italos polc mögötti tükörbe, megrepesztve az üveget is, a koponyát is. Még mindig őrjöngve taposott bele térdével a gyomrába, majd, akár egy rongycsomót, áthajította a pult felett. Michelle nagy csattanással ért földet, és ott is maradt, vérbe borult arccal, begörcsölt testtel. A tömeg hátrahőkölt, amikor az emberhegy negyvenhatos utászbakancsa Michelle feje mellett dobbant a földön. A férfi a hajánál fogva ragadta meg, felemelte, s a nő teste úgy mozgott le-föl, akár egy hatalmas jojó. Az emberhegy jól megnézte magának az összevissza zúzott Michelle-t. Nyilvánvalóan azon töprengett, hová mérje a következő adagot. – A pofájába bele. A mocskos pofájába bele, Rodney. Cifrázd ki neki alaposan! – bőgte a nője, akinek közben sikerült magát föltakarítania a padlóról, és a ruháját borító sör-, bor– és egyéb foltokat törülgette. Rodney bólintott, és hatalmas ökle lendületet vett. – A mocskos pofájába bele, Rodney! – visította a nője megint. – Öld meg a ringyót! – kántálta a tömeg, noha most már nem voltak annyira lelkesek. Erezték, hogy a tulajdonképpeni csatának vége, rövidesen mindenki vedelhet és bagózhat tovább. Michelle karmozdulata annyira gyors volt, hogy Rodneynak elsőre fel sem tűnt a veséjére mért csapás. Az agya csak kicsivel később tudósította arról, hogy nagy a baj. Üvöltése most túlharsogta a hangfalakból bömbölő zenét. Aztán ökle belecsapott a nő arcába, kiverte egyik fogát; majd még egyszer megütötte; Michelle orrából és szájából patakzott a vér. Rodney, a Nagy épp a harmadiknak rugaszkodott neki, amikor a zsaruk fegyverrel a

kézben berúgták az ajtót, készen rá, hogy azonnal lőjenek. Michelle nem hallotta a jövetelüket, és annak sem volt tudatában, hogy megmentik az életét, majd letartóztatják. A második ütés után azon nyomban elveszítette az eszméletét, és nem is volt várható, hogy záros határidőn belül visszanyeri. Mielőtt beállt a teljes elsötétülés, Michelle utolsó – egyszerű – gondolata ez volt: Isten veled, Sean.

Második fejezet Sean King a rohamos gyorsasággal leszálló félhomályban figyelte a folyó csendes ezüst szalagját. Valami történt Michelle Maxwell-lel, és neki fogalma sem volt róla, mihez kezdjen vele. Társa napról napra depressziósabb lett, a melankólia egyre inkább hatalmába kerítette. E zavaró fejlemények hatására javasolta neki, költözzenek vissza Washingtonba, és kezdjék újra. A levegőváltozás azonban eddig nem sokat segített. Mivel pénzük nem volt sok, munkához pedig nem volt egyszerű hozzájutni a fővárosban és környékén, ahol nagyon erős volt a mezőny, Sean arra kényszerült, hogy igénybe vegye egy haver nagylelkűségét, aki nagyot kaszált a magán biztonsági tanácsadás területén: eladta a vállalatát az egyik legnagyobb világcégnek. Sean és Michelle jelenleg is a haver tekintélyes folyóparti vendégházában laktak, Washingtontól délre. Jobban mondva most csak Sean lakott ott. Michelle már napok óta nem került elő. És a mobilján sem lehetett elérni. Az utolsó estén, amikor hazament, szörnyen megviselt volt, és Sean nagyon lehordta, amiért ilyen állapotban vezetett. S mikor másnap reggel felkelt, Michelle már nem volt sehol. Sean a kikötőbakon ülve végigfuttatta az ujjait Michelle bakhoz kötött versenyevezőjén. Michelle Maxwell született sportoló volt, még olimpiai érmet is nyert evezésben, minden képzeletet felülmúló fanatizmussal edzett, és különféle harcművészetek fekete öves művelőjeként képes volt változatos és fájdalmas módszerekkel szétrúgni mások seggét. Mindazonáltal mióta itt laktak, nem nyúlt az evezőkhöz. Futni sem futott a közeli bicikliúton, és a testmozgás más formái iránt is elveszítette az érdeklődését. Sean végül győzködni kezdte, hogy kérje szakember segítségét. „Nincs más választásom", hangzott – meglehetősen félelmetesen – a válasz, és Sean megijedt. Zabolátlannak ismerte Michelle-t, olyasvalakinek, aki gyakran cselekszik zsigeri ösztönből. És ennek néha az a vége, hogy megölik az embert. Sean ült ott, figyelte az éj közeledtét, és azon törte a fejét, mi lehet a lánnyal. Órákkal később is ott ücsörgött még a bakon, amikor meghallotta a kiáltásokat. Nem ijedt meg, inkább ingerült lett. Lassan felállt, aztán elbaktatott, maga mögött hagyva a folyópart csendjét. Megállt a vendégház melletti úszómedencénél, fogott egy baseballütőt és néhány gyapjúgolyót; ezeket a fülébe tömte. Sean King nagyra nőtt ember volt, közel száznyolcvannyolc centi magas, testvérek közt is jó kilencven kilót nyomott, ám a negyvenötödik életévében járt, a térdei recsegtek, és egy régi sérülés miatt a jobb válla sem volt már olyan, mint új korában, így hát mindig vitte magával azt a nyavalyás ütőt. Meg a gyapjúgolyókat is. Útközben átnézett a kerítésen a szomszédba, és észrevette az öregasszonyt, aki keresztbe tett karral meredt rá a sötétből, és szidta, mint a bokrot. – Felmegyek, Mrs. Morrison – mondta, és meglóbálta a fából esztergált fegyvert. – Ez már a harmadik ebben a hónapban – ripakodott rá az öregasszony. – Legközelebb rögtön kihívom a rendőrséget. – Ne fogja vissza magát. Nem úgy fest a dolog, hogy engem ezért fizetnének. Hátulról közelítette meg a jókora házat. Csak két éve épült, egyike volt azoknak az udvarházaknak, amelyek az egykori farm tönkremenetele után nőttek ki a földből. A tulajdonosok csak ritkán tartózkodtak ott, nyaranta inkább a saját lökhajtásos gépükön felrepültek Hamptonba, télen pedig a Palm Beach-i, vízparti palotájukat részesítették előnyben. Ami nem tartotta vissza főiskolás korú fiukat és annak vidám cimboráit attól, hogy rendszeresen szétverjék a házat. Sean elhaladt a Porschék, a bébi Beemerek és az uraságtól levetett Mercedesek mellett, fölbaktatott a kőlépcsőn, be egyenesen a hatalmas konyhába. Noha füldugót használt, a zene annyira hangos volt, hogy érezte, amint a basszus minden egyes taktusra megremegteti a gyomrát. – Hé! – üvöltötte bele a tomboló zajba, miközben utat tört magának a tizenkilenc évesektől hemzsegő konyhában. – Hé! – ismételte. Ügyet sem vetettek rá; épp ezért volt nála a baseballütő. Odament a konyha egyik részében felállított ideiglenes bárhoz, válla fölé emelte a megbízható, Louisville Sluggert faütőjét, és behelyezkedett, mintha a Yankee Stadionban készülne ütni egy ötcsillagosat. Egyetlen suhintással elintézte a bár felét, míg a második a maradékkal végzett. A zene elhallgatott, és a kölykök most már felfigyeltek rá, noha a társaság fele merev részeg volt, és még most sem mutatott különösebb érdeklődést. Néhány hiányos öltözékű lány vihorászott, míg egy csapat meztelen felsőtestű fiú ökölbe szorított kézzel meredt a betolakodóra. Egy újabb kölyök viharzott be a konyhába, hullámos hajú, tagbaszakadt. – Mi a franc folyik itt? – Tekintete megállapodott a bár romjain. – Az istenit neki! – bőgte. – Ezt megfizeti, King. – Én ugyan nem, Albert.

– Az én nevem Burt! – Rendben van, Burt, hívjuk fel apádat, lássuk, neki mi a véleménye. – Nem járhat be ide állandóan szarakodni! – Mármint megkímélni a szüleid házát attól, hogy darabokra szedje egy rakás gazdag seggfej? – Na, álljon meg a menet, ezt kikérem magamnak! – süvöltötte az egyik lány, aki tízcentis tűsarkakon tipegett. Felül csak egy, a fenekét még épp eltakaró pólót viselt, abból a fajtából, amely semmit nem bíz a képzeletre. Sean rápillantott. – Nocsak. Na és mit kérsz ki magadnak, a gazdagot vagy a segget? Mely utóbbi mellesleg jól látható abban a rongyban, amit viselsz. Sean ismét Alberthez fordult. – Hadd tegyem olyan világossá, hogy még te is felfogd, Burt. Apád felhatalmazott, hogy bármikor, ha úgy ítélem meg, elfajulóban a helyzet, kipucolhassam ezt a házat. – Felemelte az ütőt. – Nos, ez az én bírói kalapácsom, ami pedig az ítéletet illeti, épp most kézbesítették ki. – A kölykökre meredt. – Más szavakkal: mindannyian elhordhatjátok az irhátokat, mielőtt rátok szabadítom a zsarukat. – És akkor mi van? Kijönnek, szólnak, hogy halkítsuk le, azt annyi – horkantotta Burt. – Kivéve, ha valaki tájékoztatja őket, hogy kábítószerrel való visszaélést követnek itt el. Továbbá fiatalkorúak részvételével szex és alkoholfogyasztás folyik. – Sean körülhordozta tekintetét a tinédzsereken. – Hogy nézne ki, ha valakit közületek effajta bűncselekmények miatt tartóztatnának le? Nem gondolod, hogy a papa meg a mama azonmód megvonna minden járandóságot, de még a Benz kulcsait is le kéne adni? A konyha ettől félig ki is ürült. A társaság másik fele azt követően távozott, hogy Burt megpróbált nekiugrani Seannak, minek következtében az ütő nyele a torkán landolt. Sean a gallérjánál fogva rántotta fel a kölyköt a padlóról. – Összeokádom magam – nyögte Burt. – Össze fogom okádni magam! – Csak lélegezz mélyeket. De ilyesmivel ne próbálkozz többé. Mikor Burt kicsit jobban lett, fogadkozott: – Ezt megkeserüli! Teszek róla! – Te afelől tégy, hogy kiganézd ezt a disznóólat. – Egy nagy szart! Sean kicsavarta a karját. – Vagy kiganézod, vagy átrándulunk a lenti rendőrkapitányságra. – A baseballütővel a szétvert bár felé bökött. – Egy óra múlva itt vagyok, hogy lássam, mire mentél addig, Albert. De Sean nem volt ott egy óra múlva. Seant negyven perccel később a mobilján hívták azzal a hírrel, hogy Michelle eszméletlenül fekszik az egyik washingtoni kórházban, ahová azután szállították, hogy súlyos testi sértés és garázdaság vádjával letartóztatták. Sean annyira igyekezett a kocsijához, hogy kis híján leszakította a bejárati ajtót.

Harmadik fejezet Nézte az Ágyban fekvő Michelle-t, majd az orvoshoz fordult, aki azt mondta: – Ne aggódjon, nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Agyrázkódást szenvedett, amúgy a koponyaröntgen biztató, és sehol nem tapasztaltunk belső vérzést. Egy fogát elveszítette, két bordája tört, és tele a teste horzsolással. Amikor magához tér, a csillapítók ellenére is lesznek fájdalmai. Sean arra a tárgyra összpontosított, amely egyáltalán nem illett a kórterembe: a Michelle jobb csuklóján éktelenkedő karperecre, amivel az ágykerethez bilincselték. És kinn, az ajtó előtt, ott strázsált a húsos zsaru, aki átkutatta Seant, nincs-e fegyvere, és közölte vele, hogy tíz percnél tovább nem maradhat odabenn. – Mi az ördög történt? – kérdezte Sean. – A maga barátnője bement egy kocsmába, és belekötött egy fickóba. Egy elég termetes darabba. – Honnan tudja ezt? – Most dolgoznak a fickón a folyosó végén, a műtőben. – És 5 kötött bele a fickóba? – Felteszem, ezért a bilincs, nem mintha képes lenne meglépni innét. Az ellenfele elég csúnyán kihúzta a gyufát. Félelmetes, miket tudhat a maga barátnője. – Arról magának fogalma sincs – mormolta Sean. Miután az orvos elment, Sean közelebb húzódott az ágyhoz. – Michelle? Hallasz engem, Michelle? Csak egy mély nyögés volt a válasz. Sean kihátrált a szobából, és közben mindvégig a bilincset nézte. Nem telt sok időbe, hogy megtudja, pontosan mi történt. Volt egy haverja a washingtoni rendőrségnél, aki megnézte a letartóztatásról készült jegyzőkönyvet, majd tájékoztatta. – Nagyon úgy fest, hogy a pali lesz a sértett – közölte telefonon a nyomozó. – Biztosak benne, hogy nem provokálták Michelle-t? – Nagyjából ötven szemtanú teszi le a nagyesküt, hogy ő rontott a palira. És mindenekelőtt mi a fenét keresett a nő a városnak azon a részén, Sean? Öngyilkosságra készült? Készültél te valaha öngyilkosságra, Michelle? A kórházi folyosón látta Rodneyt. Vele volt a barátnője; rendületlenül próbálkozott, hogy eltüntesse a foltokat a ruhájáról. – Nagyon nehéz időszakon ment át a barátnőm – magyarázta Sean. – Gondolhatja, hogy szarunk rá! – üvöltötte a nő. – Az utolsó bugyiját is leperelem róla! – bőgte Rodney. – De le ám – tódította a nője. – A rohadt kurva! Nézze meg, mit művelt a ruhámmal. – Nincs semmi vagyona – mutatott rá Sean. – A terepjáróját elvehetik, de van benne vagy százötvenezer kilométer. – Na és a fizu letiltatásáról hallott már? – acsargott a nő. – A következő húsz évben mi kaphatjuk az összes fizetéscsekkjét. Majd meglátjuk, az hogy tetszik neki. – Nem. Csak a fizetése egy részét tiltathatnák le, már ha lenne munkahelye, de nincs. A dolog úgy áll, hogy amint kikerül innét, alighanem viszik is vissza az intézetbe. – Intézetbe? Milyen intézetbe? – kérdezte a nő, és most végre felhagyott a folttalanítással. – A Szent Erzsébetbe. Tudják, ott vannak a mentális problémákkal küszködők. – Hát, én ezt a szarságot nem veszem be – jelentette ki Rodney. – Rám támadt az a kurva! – Azt mondja, a csaj dilló? – kérdezte dühösen a nő. Sean Rodneyt méregette. – Ne csinálja már, el tudja képzelni, hogy egy normális ember, magára támad? Főleg egy nő? – A fenébe is, lehet, hogy igaza van. Ehhez tényleg elmebetegnek kell lennie, nem igaz, babám? – Márpedig én valakitől pénzt akarok látni – mondta a nő csípőre tett kézzel, és félreérthetetlen pillantást vetett Seanra. – És az a valaki éppúgy lehet a bikája is. Hacsak nem akarja csepp időre a rács mögé vonszolni a ványadt, fehér seggét a drágalátos karatekurva kisasszony. – Oké, valószínűleg föl tudok hajtani valamennyit. – Na és mennyi az az annyi? – csattant fel a nő. Sean gyors fejszámolással átgondolta, mennyi lehet a bankszámláján. – Nagy kínnal-keservvel tíz rongy. Amiből ki fogják tudni fizetni a kórházi számlát, és utána még marad is annyi, amennyiből elfelejthetik az egészet. – Tíz rongy? Hülyének néz maga engem? Ötven rongyot akarok! – horkantotta a nő. – Azt mondja az orvos, a Rodney térdét meg kell műteni. És az átkozott ujját meg eltörte. – Nincs ötven rongyom.

– Na, pedig azt tudhassa, hogy negyvenöt alatt szóba se állok magával – nyelvelt a nő. – Vagy visszük ezt az egészet a bíróságra, a barátnője néhány évre bekerül a börtönbe, ott aztán lesz ideje, hogy lehiggadjon. – Oké, negyvenöt – mondta Sean. Ez azt jelentette, hogy anyagilag teljesen elveszítik a talajt a lábuk alól. – Na és a kocsma is szét lett verve – mutatott rá Rodney. – Az az ember is akarni fogja a pénzét. – Ezerötöt tudok adni a kocsmárosnak. És ez nem irányár. A megállapodást másnap kora reggel kötötték meg, kinn, a kórház mellett. Mikor Rodney közölte, nem kíván vádat emelni, az ügyészség ejtette az ügyet. A nagydarab ember, miközben összehajtogatta a csekket, kijelentette: – El kell ismernem, hogy a csaj legyőzött, kis híján kicsinált, de... – De mi? – kérdezte Sean gyorsan. Rodney vállat vont. – Elkapott, ember. Nem szégyellem bevallani. Kicsinált evvel a kung-fu szarsággal. És éppen akkor, amikor már csak a pontot kellett volna föltennie az i-re, bevitte ezt a gyönge rúgást. Mintha csak azt akarta volna, hogy én csináljam ki őt. Na de hát, mint maga is mondta, nincs ki neki a négy kereke. Sean visszarohant a kórházba. Nem szerette volna, ha Michelle bilinccsel a kezén tér magához.

Negyedik fejezet Michelle edzett volt és erős szervezetű, így hát gyorsan felépült a sérüléseiből, már ami a fizikai sérüléseket illeti. Az agyrázkódás hatása elmúlt, a bordái összeforrtak, és fogat ültettek be annak a helyébe, amit Rodney kivert. Sean bejelentkezett egy a kórház közelében lévő motelbe, és mindennap Michelle-lel volt. Ekkor újabb probléma lépett fel. Mikor hazavitte Michelle-t a kórházból, a zárak ki voltak cserélve, a cuccuk meg összecsomagolva várta őket a tornácon. Sean felhívta a tulajt, a haverját. Nem ő vette fel, hanem egy pasas, aki tájékoztatta, mekkora mázlista, hogy a tulaj nem emeltet ellene vádat, amiért baseballütővel támadt a fiára. Hozzátette még, hogy Sean ne próbáljon többé kapcsolatba lépni velük. Sean az anyósülésen kornyadozó Michelle-re pillantott. A nő tekintete üres volt, és nem pusztán a fájdalomcsillapítóktól. – Izé, Michelle – mondta Sean -, a helyzet az, hogy a vendégházat, izé, renoválják, tudtam is róla, csak teljesen kiment a fejemből. Michelle csak nézett ki az ablakon, bár látni nem sokat láthatott. Egy motelhez hajtottak, bejelentkeztek egy kétágyas szobába. Sean nem merte magára hagyni a lányt. Készpénzt vett fel a számlájáról, és nemigen merte megnézni azt a szánalmas összeget, ami még rajta maradt. Aznap este kínai étterembe vitte vacsorázni Michelle-t, aki a csúnyán sérült állkapcsa és az újonnan beültetett foga miatt csak folyékony dolgokat tudott fogyasztani. Sean az ágy szélén ült; Michelle összegömbölyödve feküdt. – Cserélnem kell az arcodon a kötést – mondta. – Rendben van? Állkapcsán és homlokán felületi vágások voltak. Mindkét terület igen érzékeny volt még az érintésre, s miközben Sean lefejtette a régi kötést, Michelle összerándult. – Bocsánat. – Csak csináld – csattant fel a lány. Sean megrezzent. A szemébe nézett, ám az még mindig fátyolos volt. – Hogy vannak a bordáid? – kérdezte, inkább csak azért, hogy erőltesse a beszélgetést. Michelle elfordította a fejét. Miután Sean befejezte az átkötözést, megkérdezte: – Szükséged van még valamire? – Semmi válasz. – Michelle, muszáj beszélnünk erről. Michelle azonban az ágyra dőlt és összegömbölyödött. Sean felállt, és nagy léptekkel rótta a szobát. Ujjai egy sörösüveg nyakát markolták. – Vajon mi az ördög viszi rá az embert, hogy nekimenjen valakinek, aki úgy fest, akár a Red Skins balösszekötője? Csend. Sean megállt. – Hallgass ide, meg fognak változni a dolgok. Van már némi remény munkára – hazudta. – Jobban érzed ettől magad? – Hagyd abba, Sean. – Mit hagyjak abba? Az optimizmust, azt, hogy próbálom tartani benned a lelket? Válasz gyanánt csak egy morgást hallott. – Idefigyelj, lehet, hogy a legközelebbi kocsmában már golyót repít a fejedbe valaki, és azzal vége a dalnak. – Nagyon helyes! – Mi van veled? Michelle a fürdőszobába botorkált, és magára zárta az ajtót. Kihallatszott az öklendezése. – Michelle, jól vagy? Nincs szükséged segítségre? – Hagyjál már békén, a francba! Sean kivánszorgott, leült a motel úszómedencéje mellett, lábát a langyos vízbe lógatta, beszívta a klórszagot, és kivégezte a sörét. Szép volt az este. És a tetejébe még egy csinos, huszonéves lány is épp beugrott a medencébe egy parányi bikiniben, amit a mérete miatt csak jóindulattal lehetett ruhadarabnak minősíteni. Róni kezdte a hosszakat, egyenletes, erős karcsapásokkal. A negyedik hossz után megállt, Sean előtt taposva a vizet, mellei a víz színén lebegtek. – Akar versenyezni? – Az eddigi teljesítményéből ítélve aligha tudnám megszorítani. – Azt kéne látnia, amikor én apait-anyait beleadok. És azt se bánom, ha nekem kell leckéket adnom. Jenny vagyok. – Nagyon kedves, Jenny, de már van programom. Felállt és elsétált. Hallotta, amint Jenny kiábrándultan ezt motyogja a vízben: – Istenem, miért kell nekem állandóan jóképű buzikat kiszúrnom? – A fenébe is, de szép egy nap volt ez – mormolta Sean. Mikor belépett a szobába, Michelle már aludt. Sean a másik ágyra heveredett, s nézte.

Két nap telt el, de nem hozott semmi jót. Sean elhatározásra jutott. Bármi legyen is Michelle-lel, itt az ő tudománya már elégtelen, nem képes segíteni rajta. Úgy tűnt, hiába a mély barátság, a lélek sérüléseivel nem tud mit kezdeni. Ismert viszont valakit, aki talán tud.

Ötödik fejezet Sean másnap reggel felhívta egy régi barátját, Horatio Barnest, aki pszichológusként dolgozott Észak-Virginiában. Az ötvenes éveiben járó Horatio lófarkat viselt és tüskés, ezüst kecskeszakállt. Szerette a kőmosott farmert, a fekete pólóingeket, amellett egy antik Harleyn járt. A törvény szövetségi embereinek megsegítésére specializálódott, akik a munkájuk okozta stressz miatt rengeteg problémával küszködtek; Sean is így ismerte meg. Sean elmondta Horatiónak a kocsmai verekedés történetét, és azt, amit a csatával kapcsolatban Rodneytól hallott. Kapott egy időpontot, majd azzal az indokkal, hogy lássa egy orvos a sérüléseit, elvitte hozzá Michelle-t. Horatio Barnes egy különben üres raktárépületben tartotta fenn nagy és levegős rendelőjét, egy sor maszatos ablakkal, a földön álló könyvkupacokkal. Az íróasztalát építkezésen használatos fűrészbakokból rakták össze, azokra valami nagy ajtófélét fektettek asztallap gyanánt. A fekete Harley ott állt az egyik sarokban. – Ezen a környéken kinn azért mégsem hagyhatom, igaz? – magyarázta széles vigyorral. – Na, jól van, Sean, kifele innen. Michelle-nek semmi szüksége arra, hogy bánatos lópofát vágva hallgasd, amint ő mindent elmond nekem magáról. – Sean engedelmesen magukra hagyta őket, és a kis, leválasztott előszobában várakozott. Horatio egy óra múlva bújt elő, otthagyva Michelle-t a rendelőben. – Oké, hát elég komoly dolgok vannak itt – mondta. – Mennyire komolyak? – kérdezte Sean óvatosan. – Elég komolyak ahhoz, hogy bizonyos időre bennlakó legyen. – Erre nem akkor van szükség, ha úgy véled valakiről, hogy ön– és közveszélyes? – Azt hiszem, részben azért ment be abba a kocsmába, hogy meghaljon. Sean összerázkódott. – Ezt ő mondta? – Nem. De az én dolgom az, hogy olvassak a sorok közt. – Na és hol lenne az a hely? – Restonban. Egy magánklinika. De nem olcsó ám, barátom. – Szerzek rá pénzt. Valahogy szerzek. Horatio letelepedett egy kiszolgált csomagolórekeszre, és hellyel kínálta maga mellett Seant. – Hát akkor beszélj nekem, Sean. Mondd meg, szerinted mi a probléma. És Sean fél órán át beszélt, elmondta, mi történt velük Wrightsburgben. – Őszintén szólva – mondta Horatio – az lep meg, hogy nem vagytok mindketten elmegyógyintézetben. Egész biztos, hogy veled minden rendben van? – Mindkettőnket megcsapott, de Michelle-t sokkal súlyosabban. – Nyilvánvalóan úgy érzi, többé nem bízhat meg a saját ítélőképességében, és ez nála nagyon nagy bajt jelent. – A pasasra is volt gondja – mondta Sean. – Aztán meg rájött, milyen ő valójában. Azt hiszem, ez bárkinél kiverné a biztosítékot. Horatio vizslatta. – És te mit éreztél ezzel kapcsolatban? Sean hápogott. – Mármint egy tömeggyilkossal, egy mészárossal kapcsolatban? Mégis mit gondolsz, mi a francot éreztem volna? – Nem erre gondoltam. Hanem hogy Michelle összejött egy másik pasassal. Sean arca elfojtott érzelmekről árulkodott. – Nos, hát nekem is megvolt akkoriban a magam kis személyes ügyes-bajosa. – Én nem épp erre utaltam. Sean furcsa tekintetet vetett rá, de a barátja nem erőltette a dolgot. – Gondolod, hogy rendbe jöhet? – kérdezte Sean. – Ha csakugyan rendbe akar jönni. Amennyiben nem egyértelmű, hogy akar-e, akkor is legalább meg kell neki mutatnunk, milyen irányba mehet, hogy ezt elérje. – Mi van akkor, ha nem akar meggyógyulni? – Az már teljesen más lapra tartozik. – Horatio elgondolkodott. – De emlékszel arra, hogy én azt mondtam: részben azért ment be abba a kocsmába, hogy meghaljon? Nos, Michelle bement, és harcot kezdeményezett a legnagyobb darab szarházival, aki csak ott volt. Ez pedig a legbiztosabb jele annak, hogy meg akar gyógyulni. Sean felvonta a szemöldökét. – Honnan veszed ezt? – Segélykiáltás volt ez, Sean; nem azt mondom, hogy mindennapos dolog, de ettől függetlenül segélykiáltás. Ami a furcsa: miért épp most döntött úgy, hogy ezt választja? Nyilvánvalóan régi dolgok ezek már nála. – Van valami ötleted? – Mint mondtam, úgy érzi, többé nem bízhat az ösztöneiben. A következő állomás a kocsma, meg a pasas

ökle. Önbüntetés. – Büntetés? De miért? – Azt nem tudom. – Mi van, ha ő nem akar bevonulni? – kérdezte Sean. – Olyan bírósági végzést, hogy bevitessük, soha nem fogunk tudni szerezni. Vagy bemegy szépszerével, vagy idekinn kell kezelnem. – Akkor majd én bedumálom valahogy. – Hogy? – Felveszem az ügyvédi kalpagomat, s annyit hazudok, amennyi csak a csövön kifér.

Hatodik fejezet Sean aznap este leült Michelle-lel a motelben. – Nézd – kezdte. – A pasas, akit kinyuvasztottál, bűnvádi eljárást kezdeményezett ellened. El tudom érni, hogy ejtsék a vádakat, nem is kell megjelenned a bíróságon, de azt is tudom, hogy a bíró akar majd valamit tőled. Michelle görnyedten ült vele szemben. – Például? – Azt, hogy vesd alá magad pszichiátriai kezelésnek. Horatio ismer egy helyet, ahová be tudnál menni. A lány rámeredt. – Azt hiszed, megbolondultam? – Az nem számít, hogy én mit hiszek. Mármost ha te szeretnéd, hogy súlyos testi sértés miatt vádat emeljenek ellened, és utána eltölts bizonyos időt egy másik intézményben, hát jó. Ellenben ha önként beleegyezel, hogy kezelteted magad, ejtik a vádakat. Baba egy vádalku ez. – Sean magában imádkozott, nehogy Michelle rájöjjön, mit összehazudozott neki. Hál istennek, beleegyezett, hogy kezeltesse magát. Aláírta azt a nyilatkozatot is, amelyben hozzájárult, hogy Seant folyamatosan tájékoztassák a kezelésről és az előrehaladásról. Most már Horatio Barneson volt a sor, hogy bevesse mentális varázslatait. – Arra azonban ne számíts, hogy egyik napról a másikra csoda történik – figyelmeztette másnap a pszichológus Seant a kávéházban, ahol találkoztak. – Ezekhez a dolgokhoz idő kell. A lány pedig törékeny személyiség. – Nekem soha nem tűnt annak. – Az csak a felszín volt. Mélyen belül véleményem szerint teljesen másfajta dinamika az úr. Michelle a túlteljesítő klasszikus esete, egyértelműen mániás ösztönökkel. Azt mondta, naponta órákat edzett, igaz ez? Sean bólintott. – Idegesítő egy hobbi, de szívesebben látnám újra edzeni. – A pedantéria is a megszállottságai közé tartozik? Erre a kérdésre nem nagyon akart válaszolni. Seannak kis híján cigányútra ment a kávé. – Ha látnád a terepjáróját belülről, aligha tennéd fel ezt a kérdést. A világ legtrehányabb embere, és nincs az a szemétdomb, amire ne tudna rátenni még egy lapáttal. – És ő a legfiatalabb öt testvér közül, és az egyedüli lány? Sean bólintott. – Az apja meg rendőrkapitány volt Tennessee-ben, és az összes bátyja zsaru. – Ez elég kemény lehet, Sean. Akár túl sok is. Ha én ilyen családban nőttem volna fel, hússzor felrobbantam volna még érettségi előtt. Sean elmosolyodott. – Nagy gazfickó voltál, mi? – Ne viccelj már, ember, hát a hatvanas évekről beszélünk. Gazfickó volt akkoriban minden teremtett lélek, aki még nem töltötte be a harmincat. – Még nem léptem érintkezésbe a szüleivel. Nem akartam, hogy megtudják a dolgot. – Hol élnek? – Az apja és az anyja Hawaiin vannak, második nászútjukon – közölte Sean. – Beszéltem viszont a legidősebb bátyjával, Bili Maxwell-lel. Állami rendőr Floridában. Elmondtam neki a történteket, szőrmentén. Ide akart utazni, de lebeszéltem róla. – Majd sután megkérdezte: – Rendbe jön? – Tisztában vagyok vele, mit szeretnél hallani, de csakis őrajta múlik. Aznap, később Sean meglátogatta Michelle-t az intézetben. A lány farmert, papucsot és lötyögős pulcsit viselt, a haját lófarokba fogta. Sean leült vele szemben, és megfogta a kezét. – Jobban leszel majd. Ennél megfelelőbb helyre nem is kerülhettél volna, itt majd meggyógyulsz. Lehet, hogy tévedett, de mintha a lány válaszképp megszorította volna kicsit a kezét. Azonnal viszonozta a gesztust. Sean aznap este meglátogatott egy bankautomatát, és amikor meglátta, milyen jelentéktelen összeg maradt a számlán, majdnem elnevette magát. A magánklinika számlái már kezdetben is csillagászati összegre rúgtak, és Michelle biztosítása erre a kezeléstípusra sajnos nem terjedt ki. Sean már korábban kifosztotta a nyugdíjszámláját és egy régebbi biztosítást is pénzzé tett, ám egy napot sem dolgozott Michelle kórházba kerülése óta. Válságosra fordult az anyagi helyzetük. Megmozgatott minden követ, de úgy tűnt, teljesen elpártolt tőle a szerencse. A legjövedelmezőbb washingtoni nyomozói munkákhoz mind legmagasabb fokú biztonsági szűrés kellett; Sean valaha a birtokában volt ezeknek az igazolásoknak, ma már azonban nem rendelkezett velük, és ha újra meg akarta szerezni őket, az rengeteg időt emésztett volna fel. Szorosabbra húzta magán a nadrágszíjat, és tovább telefonálgatott és kilincselt. Végül, hogy már kifogyott az ötletekből, olyasvalami mellett döntött, amivel kapcsolatban egyszer megfogadta: soha többé nem teszi meg. Felhívta Joan Dillingert, a titkosszolgálat egykori ügynökét, aki jelenleg egy óriási magánnyomozó cég alelnökeként dolgozott. Sajnos egyben az exszeretője is volt. Joan fogadta a hívását, és azt mondta: – Mindent megteszek, Sean. Ebédeljünk holnap együtt. Az biztos,

hogy valamit mindenképpen kigondolok, amit együtt csinálhatunk, te meg én. Sean letette a kagylót, és kibámult a kietlen motelszoba ablakán, amit tovább már nem tudott finanszírozni. – Féltem, hogy ezt fogja mondani – mormolta.

Hetedik fejezet Jól nézett ki a nő – Seannak ezt el kellett ismernie. Döglesztően jól. Hibátlan frizura, makulátlan smink, rövid, testhezálló ruha, magas tűsarok, ami jócskán dobott a karcsú nő amúgy is száznyolcvanöt centis magasságán. Lába hosszú volt és formás, melle nagy és puha, de teljes egészében eredeti – ezt tapasztalatból tudta. Bizony, jól nézett ki, voltaképp a jónál is jobban; ami azt illeti, átkozottul jól. És Sean semmit nem érzett iránta. Úgy tűnt, Joan Dillinger is érzékeli ezt, s gyorsan azt javasolta Seannak, üljön le a díványra. Ő egy székre telepedett, és kitöltötte a kávét. – Rég nem láttalak – mondta kellemes társalgási modorban. – Harapnak a sorozatgyilkosok? – A héten nincs kapás – mondta, s miközben a kávéját cukrozta, megpróbálkozott egy mosollyal. – Na és mi van azzal a visszataszító nőcskével, akit összeszedtél? Azzal a Mildreddel? – A neve Michelle – válaszolta. – És jól van. Köszönöm, hogy érdeklődsz iránta. – Még mindig együtt dolgoztok? – Még mindig. – Hű, tényleg jó lehet ebben a romantikadologban, mert még csak nem is látom. Most Sean kezdett gyanakodni. Rájött volna Joan, mi történt Michelle-lel? Ez tökéletesen rávallana, a mindent megszállottan kontrollálni akaró személyiségére. – Ma nem ér rá – mondta könnyedén. – Mint a telefonban is említettem, csak most költöztünk vissza a városba, és azt szerettem volna tudni, van-e valami, amit szabadúszó alapon el tudnánk végezni. Joan letette a kávéscsészét, felállt, és tett egy kört a szobában. Sean nem pontosan tudta, miért csinálja ezt, de gyanította, hogy a testéből szeretne minél többet megmutatni. Joan Dillinger, ez az általában bonyolult nő egy csapásra átlátszóvá vált, ha nemi életről, személyes kapcsolatról volt szó. Sean hajlandó lett volna komoly összegben lefogadni azt is, hogy a nőnél az előbbi helyettesíti az utóbbit is. – Lássunk akkor tisztán. Azt akarod, hogy szerváljak nektek valamit, szabadúszó alapon, noha egy egész cégnyi tapasztalt nyomozóval rendelkezem, akikre bármilyen munkát kioszthatok? Miután nem hallottam felőled, mióta is, egy éve már lassan? – Egyszerűen jobbnak tűnt, ha tartom veled a távolságot. Joan vonásai megkeményedtek. – Hát, ha azt akarod, hogy segítsek, Sean, nem nagyon könnyíted meg a dolgomat. – Ha semmid nincs a számomra, minek akartál találkozni velem? A nő az asztalra telepedett, és keresztbe tette a lábát. – Nem tudom. Talán csak jó téged látni. Sean felállt, odament hozzá. – Joan, csakugyan nagy szükség lenne valami munkára. Ha nincs semmi, hát nincs. Nem rabolom tovább az értékes idődet. – Letette a kávéját az asztalra, azzal megfordult, és kifelé indult. Joan csak ekkor fogta meg a karját. – Lassan a testtel, nagyfiú. Mindig hagyni kell, hogy a lányok kiduzzogják magukat. Ennyi tán csak jár nekik. – Joan leült az íróasztala mögé; most már egészen hivatalosnak tűnő mozdulattal csúsztatott elé egy szerződést. – Eltart néhány percig, amíg ezt elolvasod. De elvégre jogász volnál, ha jól tudom. – Mi a kompenzáció? – Szabvány ráta erre a típusú munkára, ésszerű napidíj a költségekre, és ha bejön a tuti, egy szép bonusz. – Végigmérte. – Mintha fogytál volna. – Fogyókúrázom – mondta szórakozottan, s figyelme a szerződésre összpontosult. Aláírta, majd visszaadta Joannak. – Láthatom most már az aktát? – Mi lenne, ha meghívnálak ebédre, és közben beszélnénk meg? Nekem van néhány ötletem, neked meg némi további aláírni való dokumentumod. A társadnak is ugyanezt kell majd tennie. Sean megfeszült. – Nos, a dolog úgy áll, hogy ezen a melón nem együtt dolgozunk majd. Joan megkopogtatta tollával az itatósát. – Valami mással van épp elfoglalva a jó Mildred? – Igen, Michelle mással van elfoglalva. A Morton Steakhouse-ban költötték el az ebédjüket, közben megbeszélték az ügyet, noha Seant a megszokottnál jobban lefoglalta az étel. – Felfüggesztetted a diétát? – meredt Joan az elképesztő darabra, amit Sean a villájára tűzött. Szégyenlősen nevetett. – Azt hiszem, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire éhes vagyok. – Én már csak elhiszek neked mindent – mondta Joan csípősen. – Oké, íme az ügy. Nem kizárt, hogy a szokottnál keményebb dió. Gyanús halálesetről van szó. Az embert úgy hívják: Monk Turing. A CIA tulajdonában álló birtokon találtak rá a holttestére a virginiai Williamsburg mellett. Vagy gyilkosság, vagy öngyilkosság. Neked kell rájönnöd, melyik a kettő közül, mi volt az ok, és ha gyilkosság, arra is, ami a legfontosabb: hogy ki tette.

– Turing a CIA-nek dolgozott? – Nem. Hallottál már egy Babbage Town nevű helyről? Megrázta a fejét. – Mi az? – Nekem úgy írták le, mint egy kvázi agytrösztöt, potencionálisan mérhetetlen nagyságú kereskedelmi alkalmazási területtel. Itt dolgozott Turing, éspedig orvosként. Nem mindennapi csemege, tekintve, hogy a CIA a hátadon fog ülni, az FBI pedig a gyilkossági vonalat nyomozza, merthogy szövetségi tulajdonú ingatlanon találták meg a hullát. Van itt néhány veteránom, akit odaküldhetnék, ám nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikük is felvehetne veled a versenyt. – Köszönöm a bizalmat. Ki a megbízónk? – A Babbage Town-beliek. – És ők kicsodák? – Azt is neked kell megfejtened. Ha tudod. Benne vagy még? – Bonuszról is említést tettél. Joan elmosolyodott, és megveregette Sean kezét. – Készpénzben vagy professzionális szolgáltatás formájában tartanál rá igényt? – Egyelőre maradjunk a készpénznél. – A mi gyakorlatunk az, hogy hatvan-negyven arányban osztjuk fel a bonuszt a fontosabb operatív ügynökök között. – Felszegte az állát. – Emlékszel a legutóbbi esetre, Sean. Kizárólag te utasítottad vissza a pénzt, ami oly egyértelműen járt neked, és hagytad, hogy megtartsam az egészet. Sohasem értettem egészen, miért tetted ezt. – Mondjuk úgy, biztonságosabb volt így mind a kettőnk számára. És azt hittem, arra használod fel a részed, hogy visszavonulj. – Sajna kissé túlköltekeztem magam, úgyhogy számomra még tart egy ideig a taposómalom. – Mennyit látok tehát, ha megoldjuk az ügyet? – Innentől kezdve bonyolult, mert bizonyos szabályokhoz van kötve a dolog. Azt azonban megmondhatom, hogy nem gombokról van szó. – Ismét végigmérte. – Úgy vélem, utána aligha leszel ennyire vékony. Sean hátradőlt, és újabb adag tört krumplit tömött magába. – Érdekel? – kérdezte Joan. Sean felkapta a vaskos aktát. – Kösz az ebédet. Meg a munkát is. – Megszervezem, hogy lemenj oda. Mondjuk, pár napon belül? – Az jó lesz. Addig legalább el tudok rendezni egyet és mást. – Például el tudsz búcsúzni Mildredtől? Mielőtt válaszolhatott volna, Joan egy borítékot csúsztatott elé. Sean kérdőn nézett rá. – Előleg a költségeidre. Arra gondoltam, jól jöhet most. Sean megnézte a csekket, mielőtt a zsebébe csúsztatta. – Az adósod vagyok, Joan. – Remélem, hogy így is gondolod – mondta Joan magának, mialatt a férfi kifelé tartott.

Nyolcadik fejezet Michelle az ajtó kilincsét tanulmányozta, várta, hogy megmozduljon, s utána megjelenjen egy újabb személy, aki kérdéseket tesz fel neki. Minden nap olyan volt, mint a megelőző. Reggeli, pszichológus, ebéd, testmozgás, aztán még több pszichoduma, egy óra szabadfoglalkozás, aztán még több pszichológiai interakció, főszerepben az érzelmein való felülkerekedéssel, belső, erőszakos magjának felderítése, azé a magé, amely azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi. Ezek után következett a vacsora, néhány pirula, ha megkívánná őket – általában nem kívánta meg -, majd az ágy, ahol álmodhatott a másnapi élő pokolról. Hogy a kilincs mozdulatlan maradt, lassan felállt a székről, tekintete végigpásztázta a négy ablaktalan, világosra festett falat. Előre-hátra himbálózott a sarkán, mélyeket lélegzett, próbálgatta, hol tartanak a bordái a gyógyulásban. Michelle nem sokat gondolt arra a bizonyos kocsmai estére. Azért ment oda, hogy igyon és hogy felejtsen. Azután pedig részegen mindent megtett annak érdekében, hogy kioltsa egy ember életét. Nos, mindent azért mégsem. Valahol a lelke mélyén azt szerette volna, ha megsebesítik, netán meg is ölik? Nem, Michelle ezt be nem ismerte volna magának. No de még ha az volt is a szándéka, úgy tűnik, még ki sem tudja magát csináltatni annak rendje és módja szerint. Miként juthat el valaki az alkalmatlanságnak ilyen fokára? Megpördült, amikor kinyílt az ajtó, s belépett Horatio Barnes a szokásos kőmosott farmerben, surciban, fekete pólóban, amire ezüsttel szitázták rá a húrokat fogával nyűvő Hendrixet. Már többször találkozott Bámészszal, mióta itt volt, eddigi beszélgetéseik témái azonban csak általánosságban mozogtak. Michelle arra a következtetésre jutott, hogy ennek az embernek nem lehet valami sok esze, különben nem foglalkozna annyit azzal, hogy ő meg akar-e gyógyulni vagy sem. Én vajon foglalkozom ezzel? Magnó volt nála, és arra kérte Michelle-t, üljön le. Leült. Mindig megtette, amit kértek. Mi mást tehetett volna? Horatio vele szemben foglalt helyet, és feltartotta a magnót. – Van ellene kifogása? Tartok tőle, hogy fellépett nálam az elbutulás. Még jó, hogy emlékszem, merre van a kijárat otthon, különben sosem jutnék ki a házamból. Michelle vállat vont. – Tőlem aztán felveheti. Horatio jókedvűen vette tudomásul a választ, bekapcsolta és Michelle elé, az asztalra tette a készüléket. – És, hogy vagyunk ma? – Mi kitűnően. No és maga hogy van ma, dr. Barnes? – kérdezte halálos komolysággal. A pszichológus elmosolyodott. – Kérem, maradjunk a Horatiónál. A családban az én öregem volt „a dr. Barnes. – Miféle doktor volt? – A Harvard orvosi karán vezette a belgyógyászat tanszéket. Dr. Stephen Cawley Barnes. Be is gurult mindig, ha Stevie-nek szólítottam. – Hogyhogy maga nem orvosdoktor lett? – Apám akarta volna. Kitervelte ő az egész életemet előre. Azért kaptam a Horatio nevet valamelyik távoli, még a gyarmati időkben élt ősünk után, mert az egész életemnek történelmi súlyt akart ezzel kölcsönözni. El tudja képzelni? Tudja maga, mi szart rágtam én a nevem miatt? A főiskolán kétféleképpen szólítottak: vagy Hore-nak, azaz kurvának, vagy Ratnek, patkánynak, és mindez miért? Mert az öregem egy elitista sznob volt. Úgyhogy a Yale-re mentem, így lett belőlem agykurkász. – De hiszen maga kész forradalmár volt. – Dupla vagy semmi. Hanem a tábláján látom, hogy nem volt valami jó éjszakája. Michelle felkészülten fogadta a hirtelen témaváltást. – Nem voltam álmos. – Alighanem a lidércnyomások – mondta Horatio. – A végén azok miatt ébred mindig fel. – Nem emlékszem. – Nos, ezért vagyok itt. Segítek magának emlékezni. – S miért kéne nekem lidércnyomásokra emlékeznem? – Mert nem zárható ki, hogy épp egy igazi, izzasztó rémálom kellős közepén találom meg, amit keresek. – Na és ha én nem akarok rájuk emlékezni, az számít? – Már hogyne számítana. Akar emlékezni? – Nem nagyon. – Megfogtam. Mentálisan ellenőriztem a rémálmok nem látogatható dobozát. Látom azt is, hogy maga megkérdezte dr. Reynoldstól, eleget dug-e otthon. Megmondaná, miért tette ezt? – Mert valahányszor a lábam keresztbe teszem, be akar lesni a köntösöm alá. Meg fogja látni, hogy most már bugyi van rajtam.

– Mázlista vagyok. Oké, beszéljünk arról, minek ment be a kocsmába. – Nem beszéltük ezt már meg? – Tegyen a kedvemre. Csak kell valamivel igazolnom azt a tenger pénzt, amit keresek. – Azért mentem be, hogy igyak egyet. Mégis, mi egyébért menne be valaki egy kocsmába? – Nekem, mondjuk, tizenegy különböző államban tartanak fenn helyet a bárpultnál a tiszteletemre. – Ami engem illet – mondta Michelle én azért mentem be, hogy legurítsak egy italt. – Na és aztán? – Na és aztán kocsmai verekedésbe keveredtem, és szétrúgták a seggemet. Ettől most okosabb lett? – Járt már azelőtt is abban a kocsmában? – Nem. Szeretek mindig új helyeket kipróbálni. Az vagyok, amit maga úgy nevezne, merész. – Az vagyok én is, no de kiszúrni egy kocsmát Columbia körzet bűnözéstől leginkább sújtott részén, este fél tizenkettőkor? Gondolja, ez bölcs döntés volt? Michelle mosolygott, és udvariasan visszakérdezett. – Úgy tűnik, nem volt az, igaz? – Ismerte azt a gólemet, akivel összeakaszkodott? – Nem. Az igazat megvallva még abban sem vagyok biztos, hogyan kezdődött az egész. – Kezdetnek azt kérném, Michelle, mindig az igazat mondja, és szerintem képes is erre. – Pontosan mit akar ezzel mondani? – A rendőrségi jegyzőkönyv szerint a kocsmában az összes szemtanú azt állította, maga odament a legnagyobb rohadékhoz, megkopogtatta a vállát, aztán meg bekevert neki egyet. – Nos, a szemtanúk beszámolói hírhedten pontatlanok tudnak lenni. – Sean beszélt azzal az emberrel, akit maga megtámadott. Michelle-t láthatóan megrázta ez a közlés. – Komolyan? Miért? Horatio erre nem harapott rá. Ehelyett azt mondta: – Mondott Seannak a pasas valami érdekeset. Szeretné tudni, mi volt az? – Nos, miután maga láthatóan ég a vágytól, hogy elmondja, rajta, elő a farbával. – Azt állította, maga hagyta, hogy kis híján megölje. – Nos, akkor tévedett. Rossz mozdulatot tettem, és meg tudott ragadni, ennyi az egész. – Tegnap éjjel az ápolónők szerint azt kiáltozta álmában: „Isten veled, Sean." Emlékszik erre? Michelle kurtán megrázta a fejét. – Arra gondolt esetleg, hogy véget vet a Seannal való partneri viszonynak? Ha igen, nem kéne megmondani neki? Vagy mondjam meg én? – Nem – mondta gyorsan Michelle -, én... – Megtorpant. Nyilvánvalóan csapdát szimatolt. – Honnan kéne tudom, mit akartam ezzel mondani, ha egyszer aludtam? – Átkozottul jó álomfejtő vagyok, és a rémálmok interpretálásáért nem számítok fel külön honoráriumot. Ez a heti specialitásom, merthogy az üzlet mostanában igen-igen pang. Michelle a szemét forgatta. Horatio háborítatlan higgadtsággal kérdezte:– Megbízik Seanban, igaz? – Amennyire bárkiben – válaszolta velősen. – És ez nem valami sok mainapság. – Mainapság. Azt akarja ezzel mondani, hogy valami megváltozott újabban magát illetően? – Nézze, ha így belekapaszkodik minden szavamba, még az is előfordulhat, hogy többé nem mondok semmit, érti? – Világos. Úgy értesültem, a szülei nem tudnak arról, hogy maga itt van. Szeretné, ha kapcsolatba lépnénk velük? – Ne! Szülőt az ember akkor hív fel, ha megüti a főnyereményt vagy új álláshoz jut. Nem akkor, ha intézetbe viteti magát. – És miért hozatta magát ide? – Mert Sean azt mondta, muszáj. Hogy megússzam a börtönt – tette hozzá elszántan. – Ez az egyetlen ok? Nincs semmi más? Michelle hátradőlt, s felhúzta hosszú lábait, egészen a melléig. Húsz percig nem törte meg a csendet, és nem törte meg Horatio sem. A pszichológus végül kikapcsolta a magnót, és felállt. – Holnap visszajövök. De bármikor elérhet telefonon addig is. Ha nem venném fel, tételezze fel rólam, hogy vagy a kedvenc kocsmámban ülök, vagy egy másik olyan oltári munkán dolgozom, mint maga. – Azt hiszem, ez a beszélgetés kalap szart sem ért, már elnézést – mondta Michelle szarkasztikusan. – De úgy vélem, a pénzét így is, úgy is megkapja, igaz? – Azt lefogadhatja. Én viszont azt gondolom, a beszélgetésünk bomba jó volt. Michelle zavartan nézte. – És ezt miből gondolja? – Abból, hogy maga ott ült és azon gondolkodott, miért is hozatta magát be ide. És tudom, hogy akkor is ezen fog majd gondolkodni, amikor én már nem leszek itt, mert nem fog tudni önmagán segíteni. – Elindult az ajtó felé, majd megfordult. – Ja, és még valami. Figyelmeztetném valamire, amit nem árt tudnia.

– Nekem? – Michelle arckifejezéséből látszott, hogy sóvárog valamiféle harc után. – Ma este Salisbury-szték lesz vacsorára. Válassza helyette inkább a PBJ menüt. Az a szték maga a borzalom. Nem is hiszem, hogy igazi húsból van. Szerintem még a hidegháború idején találhatták fel az oroszok, hogy legyen mivel megkínozniuk a másként gondolkodókat. Miután Horatio elment, Michelle a padlóra ült, hátával a falnak támaszkodott. – Miért vagyok itt? – kiáltotta, és az előtte lévő szék a jobb lába erőteljes rúgásától átrepült a szobán. Mire egy ápolónő berobogott, a szék addigra a helyén, Michelle pedig talpon volt. Ünnepélyesen közölte: – Megtudtam, hogy a szték maga a borzalom. – Az bizony. Tehát PB J-t akar helyette? – kérdezte az ápolónő. – Nem. Jöhet a szték, ennyi belefér – mondta Michelle, és kibandukolt az ajtón. – Micsoda? – szólt utána az ápolónő. – Falánksággal bünteti magát? A fenébe is, ezt telibe találtad.

Kilencedik fejezet Aznap este, később Michelle a szobájában hevert, gyomrában a Salisbury-szték lángoló csomójával. Miután ő önkéntes bentlakó volt, a mozgását nem korlátozták, s most azt fontolgatta, jár egyet a vécéig, ahol átöleli a csészét, és megszabadul a vacsorától. Nem minden páciens élvezett ilyen szabadságot. Létezett zárt osztály, amelyet őrök vigyáztak; itt tartották azokat, akik nem önként voltak az intézetben, és erőszakosnak minősültek. Michelle korábban hallotta, hogy a személyzet egyes tagjai a zárt osztályt „kakukkfészeknek" nevezik. Kinyílt az ajtó, s bejött a szobatársa, Cheryl. Vezetéknevek ebben az épületben nem voltak használatban. Cheryl kórosan sovány volt, nagyjából negyvenöt éves, keszeg arcát gyűrűsen göndörödő haj keretezte. Mindenhová magával hurcolt egy szívószálat, és megállás nélkül szopogatta. Michelle nem tudta pontosan, miért van bent, de gyanította, hogy a dologban komoly szerepe lehet az anorexiának. Cheryl lerogyott az ágyára, és nekiállt csócsálni azt az átkozott szívószálat. Nem csoda, hogy rémálmaim vannak, gondolta Michelle. Nagy, hatalmas, cuppogó vadállatok járnak éjjelente utánam. – Hogy megy, Cheryl? A cuppogás abbamaradt egy pillanatra, majd újrakezdődött. Michelle járkálni kezdett. Fel akarta hívni Seant, no de mit mondhatott volna? Annyira sajnálom ezt az egész kocsmai ügyet. Gyere, vigyél haza. Most már jól vagyok. Kétségbeesésében Cherylhez fordult. – Nem semmi volt ez a szték, igaz? Mintha gumi ülne a belemben. Cheryl elfordult tőle, és még hangosabban cumizta a szívószálát. Michelle feladta, és a kis edzőterembe ment, ahol érthető biztonsági okokból elzárták és lelakatolták az öszszes eszközt, amikor épp nem voltak használatban. Egy nagy gumilabda azonban elöl maradt. Michelle a lábát és a derekát edzette vele. Harminc percig izzadt, és nagyon jó volt ismét érezni az izmait. Az éjszaka hátralévő részét azonban még el kellett ütnie valamivel. És nem volt álmos. Lesétált a folyosón, elhaladt két másik, intézeti formaruhában és kék papucsban lévő ápolt és az őket kísérő ápoló mellett. Miután befordult a másik folyosóra, az egyik nagydarab kísérővel találkozott, aki meglassította lépteit. – Van szüksége segítségre, Michelle? Száznyolcvanöt centis izomköteg volt, az ötvenes éveit taposta, tüskére nyírta a haját, és zöld, intézeti, V nyakú inge alatt három aranylánc látszott. Névtábláján ez állt: „Barry". Michelle-nek nem tetszett a kérdés hangsúlya, de tudta, hogy ennek talán csak az ő rosszkedve az oka. Aztán Barry megérintette a könyökét, és pusztán attól, hogy a férfi ujjait érezte a bőrén, egyértelműnek találta a szándékait. – Visszakísérjem a szobájába? Elhúzta a karját. – Nem olyan nagy ez a hely. Magam is odatalálok. – Elballagott, de a hátában érezte az ápoló tekintetét. Hátranézett és rámosolygott. Visszasietett a szobájába. Cheryl még mindig a szívószálával volt elfoglalva. Michelle leheveredett, és az ajtót nézte. Nem volt zár az ajtókon, nehogy az ápoltak elbarikádozhassák magukat. Ez viszont azzal is járt, hogy bárki bármikor bejöhetett. Barry is. Egy órával később megtörtént a villanyoltás, de Michelle még mindig nem hunyta le szemét. Léptek hangjára várt, ördögi szándékkal lopakodó ember lépteire. Hajnali egy körül végre azt mondta magának: – De hiszen csak a karodat érintette meg, az isten szerelmére, és mondott valami kétértelműt. – Vajon a paranoia is hozzájön még a többihez? Nem, gondolta, nem jön, mert nincs semmiféle többi. Hajnali kettőkor arra ébredt, hogy léptek hallatszanak be a folyosóról. Lassan felült, átpillantott Cheryl ágyára, de a szívószálak réme az igazak álmát aludta. Michelle gyorsan belebújt a melegítőjébe és a teniszcipőjébe, s egy pillanat múlva már kint volt a folyosón. Éjszaka csökkentett létszámú személyzet volt csak az intézetben, s az ügyeletesnek bőven jutott bejárni való terület és munka. Arrafelé ment tovább, amerre a lépteket hallotta. Majd egy ajtó nyílt és csukódott. Közelebb surrant, s feszült figyelemmel hallgatózott. Aztán megfagyott az ereiben a vér. Másik hangot hallott, de most a háta mögül. Néhány lépést tett, azzal befordult a másik folyosón, és megállt a fal takarásában. Egy pillanattal később Barry ment arra, az aranyláncos ápoló. Elhaladt Michelle búvóhelye mellett a félsötét folyosón. Michelle, amint biztonságban érezte magát, inalt vissza a szobájába.

Tizedik fejezet Michelle másnap reggel visszament az épületnek abba a részébe. Két dologra figyelt fel: egy szép és jól öltözött hölgyre, akit tolókocsiban tolt ki a szobájából egy ápoló; és a folyosó végén lévő gyógyszertárra. Horatio aznap délután látogatta meg. – Nem voltak az éjjel rémálmok? – kérdezte Horatio. – Nem, most csakugyan békésen telt az éjszaka. Lakik a keleti szárnyban, a bennlakó folyosó végén egy tolószékes nő? Horatio felpillantott a jegyzeteiből. – Igen, mi van vele? – Ki ő? – Nem az én betegem. De még ha az lenne is, akkor sem árulhatnék el magának semmit róla. Ezek bizalmas információk, hiszen érti. Ezért nem beszélek magáról sem senkinek. Hacsak – viccelődött – nem kapok érte valami egészen rendkívüli összeget, természetesen. Az etika szép dolog, de hülye azért nem vagyok. – Seannak viszont beszél rólam. – Kizárólag azért, mert maga aláírta az ezt lehetővé tévő nyilatkozatot. – Annyit legalább megmondhatna, miért van tolószékben? Hiszen ennek nincs köze az elmeállapotához, igaz? – Éppenséggel lehetne, de mint mondtam, a hölgy nem az én páciensem. Miért kíváncsi rá? – Csak úgy. Nem sok érdekesség akad idebent. – Nos, efelől majd teszünk. Mi lenne, ha a maga hogylétére összpontosítanánk? – Legyen. Mi lesz a mai menü? – Nem Salisbury-szték, de a spagetti sem sokkal jobb. Nos, tegnap ott hagytuk abba, hogy elgondolkodik azon, miért van itt. Milyen következtetésekre sikerült jutnia? – Nem valami sokra, el voltam foglalva. – El volt foglalva? Komolyan mondja? Nem az imént utalt rá, hogy unatkozik? – Oké, azért vagyok itt, hogy meggyógyuljak. – Csak mondja, vagy komolyan is gondolja? – Nem tudom, melyik választ szeretné hallani. – El tudok én játszadozni így, Michelle, csak ne lenne olyan időrabló a dolog. – Ezt mondja Seannak? Hogy vesztegetem az időt, meg az ő pénzét? Tudom, hogy ő fizeti ezt az egészet. – És számít ez magának? – Tudom, hogy segíteni akar nekem. Jó gyerek. Csak... – Csak mi? – Csak az, hogy alighanem másutt is elpazarolhatná az idejét meg a pénzét. – Azaz jobb lenne, ha a sorsára hagyná magát? Átmegyünk melodrámába? Ezt a szarságot is hozzáírhatom azoknak a listájához, amit ki kell bányásznom magából? – Horatio mosollyal enyhítette mondandója keménységét. Michelle néhány másodpercig a padlót tanulmányozta. – Gondolja – kérdezte Horatio -, hogy maga jól ismeri Seant? – Persze. Sok mindent csináltunk végig mi ketten. – Azt mondta nekem, maga megmentette az életét. Voltaképp nem is egyszer. – Ő is az enyémet – vágta rá. – Ha ilyen jól ismeri Seant, akkor azt is tudnia kell, hogy nem fogja magára hagyni. – Semmi más nem vagyok most, mint kolonc a nyakán. – Ezt ő mondta? – Naná hogy nem. Soha nem mondana ilyet. Én viszont nem vagyok hülye. – Volt valaha intim viszonyuk? A kérdés készületlenül érte Michelle-t. Csak hápogni tudott. – Teljesen bevett, hogy ezt megkérdezzük, Michelle. Meg kell értenem, hogy a magához közel álló emberek milyen szerepet játszanak az életében. – Soha ilyen intimitás nem volt köztünk – mondta színtelenül. – Oké. Maga akarta volna? Michelle kirobbant: – Tényleg kérdezhet tőlem effajta szarságokat? – Ami azt illeti, azt kérdezek, amit csak akarok. Hogy választ kapok-e, az már magán áll. – Nem értem a kérdést. – Pedig nem túl bonyolult, igaz? Sean King magas, jóképű, okos, bátor, becsületes és igaz. – Horatio elmosolyodott. – Őszintén szólva úgy vélem, ezeket a tulajdonságokat túlértékelik az életben, no de ki vagyok én, hogy ezt megítéljem? Amellett, mint maga mondta, még jó gyerek is. Maga pedig fiatal, vonzó nő. És együtt

dolgoztak. – Az, hogy valakivel együtt dolgozik az ember, még nem jelenti, hogy le is fekszik vele. – Teljes mértékben igaza van. Ha tehát azt mondtam volna, maga még csak nem is gondolt arra, hogy intim kapcsolatba kerüljön Seannal, ez megfelelne a valóságnak? – Ismét mosolygott. – A tesztlapos vizsgán mindig ki kell tölteni a megfelelő rubrikát. – Úristen, úgy érzem magam, mint egy tanú, akit keresztkérdéseknek vetnek alá. – Az önvizsgálat sokkal nehezebb, mint amikor valami csavaros eszű prókátor feszíti keresztre. Szóval, semmilyen intimet nem érzett a nagy maci iránt? – Hagyatkozzon, doki, az ösztöneire, ennél többet nem tudok mondani magának. – Amivel valójában nagyon sokat mondott, köszönet. – Most, hogy Seannal végeztünk, feltehetően azt is tudni akarja, lefeküdtem-e valaha az apámmal. – Beszéljünk erről. – Ne hülyéskedjen, csak vicceltem. – Vettem. De milyen a kapcsolata az apjával? Jó? – Nem. Nagyszerű! Rendőrfőnök volt, ma már nyugdíjban van. Ő meg mama Hawaiira utaztak, második nászútra. Ezért nem akartam, hogy hírét vegyék, mi történt velem. Azonnal iderohannának. Horatio nem mondta, hogy Seantól már hallotta ezt. – Maga nagyon figyelmes. Gondolja, meglepné őket, ha megtudnák, hogy itt van? – Remélem, levegőt se kapnának! – Úgy hallottam, a bátyjai is rendőrök. Gondolt valaha arra, hogy más munkával is megkeresheti a kenyerét? Michelle vállat vont. – Nem igazán. Megvolt ugyan annak idején bennem, hogy profi sportoló legyek, de hát nem jött össze. – Azért ne kicsinyelje le magát ennyire. Maga az első olimpiai bajnok, akit kezelek. Seantól tudom, hogy evezésben ezüstérmes. – Igen. – Szája körül kis mosoly bujkált. – Az klassz volt. Életem csúcspontja. Vagy legalábbis akkor azt hittem. Persze lehet, hogy tényleg az volt – tette hozzá gyorsan. – Aztán zsaru volt egy darabig, majd belépett a titkosszolgálathoz. Volt ennek valamilyen különleges oka? – Zsaru volt az összes bátyám. Király dolognak éreztem, hogy szövetségi ügynök legyek. – És az apjának ez nem volt ellenére? – Nem igazán. Annyira nem ragaszkodott ahhoz, hogy zsaru legyek. – És hogy érezte ettől magát? – Megértettem. Az apuka kislánya és a többi. Anyámnak már az sem volt ínyére, hogy bármelyikünk rendőr. De aztán én is belevágtam. Meglehetősen önjáró vagyok. – Nem kapna levegőt, ha tudná: ezt már diagnosztizáltam – mondta Horatio. – Ha jól értem tehát, nagyon szereti a szüleit? – Megtennék értük bármit. Horatio kíváncsi tekintetet vetett rá. – Engedélyezné nekem, hogy beszéljek velük magáról? – Nem, a szüleimmel nem! – No és az egyik bátyjával? – Bill-lel beszélhet. Ő a legidősebb. Állami zsaru Floridában. – Ahogy óhajtja, hölgyem. – Bár ne lennék itt – szakadt ki Michelle-ből. – Akkor távozik, amikor csak akar. Ezzel tisztában van, ugye? – Persze. – Most azonnal felállhat és kisétálhat innen, ha kedve tartja. A pokolba a maga önjáró természetével. Ki tartja vissza? Arra van az ajtó. Hosszú csend után Michelle azt mondta: – Azt hiszem, egyelőre maradok. – Én meg azt hiszem, hogy kitűnő döntést hozott, Michelle. Miután a beszélgetés befejeződött, Michelle kikísérte Horatiót. A küszöbön álltak, amikor Barry haladt el mellettük. Nem nézett rájuk. – Mit tud erről a pasasról? – kérdezte Michelle. – Nem valami sokat. Miért? – Csak kíváncsiskodom. – Már csak az a kérdés, én miért nem hiszem ezt el. – Kételkedik a szavamban, Horatio? – Csak az jár a fejemben, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.

Tizenegyedik fejezet A Beale-félsziget kiszögellése a festői szépségű virginiai Tidewaterben, Clay Bank és Wicomico között félúton, a Gloucester megyei oldalon nyúlik bele a York folyóba. Mint Virginia legnagyobb részét, Beale-t is még a gyarmati időkben alapították. Egy új ország dicsősége lebegett fölötte, azé az országé, amelyből egy évszázad múlva az Egyesült Államok lett. Több mint tizenöt kilométerre délre onnét, Yorktownban Cornwallis brit tábornok 1781-ben karddal és ezernyi engedelmes vöröskabátossal vonult George Washington szedett-vedett kontinentális hadserege ellen. Ez hatásosan véget vetett az amerikai függetlenségi háborúnak, s a győzedelmes jenkik, akik addig nem nagyon vettek részt olyan csatában, amit ne tudtak volna valamilyen módon elveszíteni, most ünnepelhettek. A hősidőkben megtisztított földeken hatalmas ültetvények keletkeztek, amelyek tisztességes megműveléséhez rabszolgatömegek kellettek. Nem egészen száz évvel később a termőföld kimerülése és a polgárháború mindörökre véget vetett a déli arisztokrácia álmos napjainak. A prosperitás második hulláma akkor ért ide, amikor az ipari forradalom vívmányai megjelentek a békés Yorkban, ahová a tiszta víz, a jó halászati lehetőségek, a mérsékelt klíma és a táj szépsége csalta őket. Olyan hely volt ez, ahol a tüdővészből lábadozók erőre kaphattak, hála az alacsony tengerszint feletti magasságnak, a szeleknek, no meg a hosszú tobozú sárga fenyőnek, amely bőséggel nőtt errefelé, és amiről azt tartották, jótékony hatással van a tuberkulózisra. S amikor megjelent és gyökeret vert az első néhány rangos família, hamarosan mások is követték őket. Ez volt az oka annak, hogy a legszebb időkben hat magánvasútvonal futott be ide északról, és további három nyugati irányból, hogy a szélfútta virginiai vörösagyag földön érjenek véget. Most, évekkel később, néhány palotát vendégfogadóvá, családi szállodává alakítottak. A többségük azonban, akár korábban a déli ültetvények, tönkrement, s romos állapotban kiváló játszóterepet szolgáltatott a kalandvágyó gyerekeknek a tidewateri nyár hosszú, párás napjaiban. Közvetlenül a szemközti folyóparton, a York megyei oldalon, egy haditengerészeti ellátó központ és egy fegyverraktár szomszédságában az Egyesült Államok címere díszelgett a Camp Peary felirat mellett. Ez a triumvirátus el is foglalta a folyó partját Yorktowntól egészen a virginiai Lightfootig. Azt mondogatták, a Camp Pearyben, a CIA-nek ebben a Farm néven emlegetett, ultratitkos kiképző központjában dolgozók olyan technikával rendelkeznek, amellyel koromsötét éjjelen meg tudják mondani egy széles folyó túlpartján álló ember szeméről, milyen színű. A helyiek azt is kész tényként fogadták el, hogy mindenki, aki ennek a helynek a hat kilométeres sugarú körén belülről érkezett, a világűrből jött kémkedni. Ezt ugyan senki nem bizonyította még be, az viszont kétségtelen, hogy látogató nem távozhatott innét úgy, hogy ne hallotta volna ezt legalább három alkalommal. Ezt a helyet hívták Babbage Townnak. Sean King kisgépe zökkenőmentesen landolt az egyetlen leszállópálya aszfaltján, majd megállt, s két propellere lelassult. Palakék Hummer gurult a repülőgéphez, s hórihorgas fekete fiatalember szállt ki belőle. Egy magán biztonsági cég egyenruháját viselte, és segített Seannak kirámolni a poggyászt. A Hummer tovagördült; Sean hátradőlt, és a látogatásra gondolt, amit Michelle-nél ejtett meg, mielőtt Babbage Townba indult. Felhívta Horatiót, hogy megbizonyosodjon róla, nem lesz gond belőle, ha benéz. A pszichológus viszont Michelle személyes holmijait akarta látni a lakásban, amit Sean kettejük számára kibérelt, és a terepjáróra is kíváncsi volt. – Csak vegyél maszkot meg kesztyűt – figyelmeztette Sean -, és nézz utána, nem járt-e le a tetanusz-injekciód. Mikor a látogatók szobájában meglátta, mennyivel jobb formában van Michelle, az ő kedélyállapota is sokat javult. A lány még meg is ölelte, odafigyelt arra, amit mondott, és a kérdésekre is egyenesen válaszolt. – Mennyi időre mész erre a Babbage Town nevű helyre? – kérdezte, miután Sean beszámolt neki az új megbízatásról. – Nem vagyok benne biztos. Magángéppel visznek, Joan intézte el. – Na és hogy van az a paranoid-skizotikus cafat exbarátnőd, Joan? Sean úgy látta, a megjegyzés is csak azt tanúsítja, Michelle régi énje visszatérőben van. – Hát, ő nem jön velem – mondta. – Van odalent egy Len Rivest nevű ember, ő a felelős Babbage Town biztonságáért. Annak idején az FBI-nál volt, ismeri Joant, és ajánlotta az ő cégét. Ő lesz a legfontosabb összekötőm ott. – Azt mondtad, megöltek egy embert, igaz? – Ezt nem tudhatjuk biztosan. Monk Turingnak hívták. Babbage Townban dolgozott. – Tulajdonképpen mi ez a Babbage Town? – Nekem csak annyit mondtak, hogy titkos agyközpont, ahol mindenféle fontos dolgon dolgoznak.

– Kihez tartozik hely? – Az akta szerint egy Champ Pollion nevű emberé. – Monk? Champ? – Igen, tudom. Már a nevek is furcsák. Viszont ha megtudom, mi lett a fickóval, szép összeget akasztok le. – Ebből fizeted ezt a helyet? Tudom, hogy a biztosításom ilyesmire nem terjed ki. – A te dolgod az, hogy rendbe jöjj. A többi miatt hadd főjön az én fejem. – Egyre jobban vagyok. Jól érzem magam. – Lehalkította a hangját. – És valami furcsa dolog folyik itt. – Furcsa? Mit értesz ezen? – Hangok éjszaka. Emberek mászkálnak ott, ahol semmi dolguk. Sean mély lélegzetet vett, és édeskésen mondta: – Megígéred, hogy nem keveredsz bele, bármi legyen is ez? Merthogy most nem leszek itt, és nem fogok tudni segíteni. – Te vagy az, aki elrepül a semmi közepére kinyomozni egy gyilkosságot, és én nem leszek ott mögötted. Ha valami történik, én szegezem majd le a te koporsód fedelét. – Megígérem, hogy óvatos leszek. – Amint kinn leszek, megyek és segítek. – Hallom, egész jól kijössz Horatióval. – Ki nem állhatom, a kurva anyját. – Na jó, de azért csak elvagytok valahogy. Sean pár perc múlva szedelőzködni kezdett. Michelle megmarkolta a karját. – Ha elfajulnának a dolgok, hívj. Szemvillanás alatt ott termek. – Észnél leszek. – Magad elé még csak-csak nézel, de hátul nincs szemed. Sean nekiszegezte a mutatóujját. – Számodra most az a legfontosabb, hogy összeszedd magad. Azután majd újra mi leszünk az ellentétek-vonzzák-egymást elnevezésű detektívpáros. – Alig várom már. – Én is. Most pedig Babbage Townba tartott, egyedül, és mindennél jobban hiányolta Michelle-t. Akinek viszont még nagy utat kell megtennie ahhoz, hogy ismét jó egészségnek örvendhessen. És Sean nem szűnt meg rágódni azon a lehetőségen, hogy ez esetleg nem fog sikerülni. Miközben a York folyó partján haladtak, madárraj csapott fel a levegőbe, és ezzel egy időben fél tucat szarvas inalt át az úton. A sofőr épp csak rálépett egy kicsit a fékre. Az utolsó, fehér farkú szarvas csak néhány centiméterrel kerülte el az összeütközést. Sean elképzelte, amint az agancs áttöri a szélvédőt, és odaszögezi a Hummer barátságos, vastag bőrkárpitjához. – Az évnek ebben a szakában gyakori – mondta a sofőr unatkozva. – Mi, a hirtelen halál? – kérdezte Sean. Jobbra nézett, s az irtásokon át láthatta a folyót. Amögött, homályosan, ki tudta venni a csillogó fémkerítést, tetején szögesdróttal. – Camp Peary? – kérdezte. – A CIA kísértetjárta birtoka. Nevezze Farmnak. – El is felejtettem, hogy idelent van. – Sean pontosan tudta, hogy ott van, de tudatlannak tettette magát annak reményében, hogy így több információhoz jut. – Az itt élők nem sokat bajmolódnak azzal, hogy emlékezzenek rá. – Kisállatok és gyerekek tűnnek el éjszakánként? – mosolygott Sean. – Nem, de ami a gépét illeti, biztos lehet abban, hogy míg le nem szállt, végig a maga seggére irányult egy föld-levegő rakéta. Amennyiben a gép letért volna a kijelölt légifolyosóról, sokkal gyorsabbra sikeredik a landolása. – Nem kételkedem benne. De, gondolom, munkát bőven adnak a helyieknek. – Egen, de foglalkoztatnak saját személyzetet is. – Mármint? – Előbb a haditengerészet működtette. Mikor ezek megjöttek, kirúgtak mindenkit. – Mind egy szálig? – kérdezte Sean. – Igen. Két város volt itt: Magruder és Bigler's Mill. Az én nagyszüleim Magruderben éltek. A háború alatt James City megyébe költöztek. A háború után a haditengerészet kiürítette ezt a helyet, de az ötvenes évek elején ismét működni kezdett. Azóta is titkos. – Érdekes. – Az, bár a nagyszüleim számára nem volt annyira érdekes. A katonaság azonban azt csinál, a nyavalyába is, amit csak akar. – Nos, vigasztalja, hogy CIA szomszéd e pillanatban távcsövön nézi magát. A férfi kuncogott, Sean pedig témát váltott. – Monk Turingot ismerte? – Ismertem – bólintott a férfi. – És?

– És olyan volt, mint Babbage Townban mindenki. Túl sok ész. Nem épp ugyanazt a nyelvet beszéltük. – Mióta dolgozik ott? – Két éve. – Minek kellenek ide biztonságisok? – Fontos dolgok folynak itt. – Mint például? – Tőlem hiába kérdezi. Számokhoz, számítógépekhez van köze. Ha kérdi, talán elmondják majd magának. – Elmosolyodott. – O, persze úgy mondják majd el, hogy egy kukkot se értsen belőle, de meg is érkeztünk. – A sofőr előre mutatott. – Isten hozta Babbage Townban. – Vigyorogva tette hozzá: – Reméljük, jól érzi majd magát nálunk.

Tizenkettedik fejezet Míg Sean nyomozott, Michelle is úgy döntött, megkezdi a saját detektívmunkáját. A kávézóban elvette a tálcáját, és a felé az asztal felé vette az irányt, amelynél a kerekes székes asszony ebédelt. Michelle mellé ült, és kinyitotta az ásványvizét. A hölgyre pillantott. – Michelle-nek hívnak – közölte. – Engem meg Sandynek – mondta a nő. – Te miért vagy benn? – Alighanem öngyilkosság miatt – felelte Michelle kereken. A nő felderült. – Én is amiatt voltam, éveken át, de az ember felülkerekedik rajta. Úgy értem, azt hiszem, te is felül fogsz, kivéve ha tényleg sikerül megöngyilkolnod magad. Michelle végigmérte beszélgetőpartnerét. Közelebb járhatott az ötvenhez, mint a negyvenhez. Platinaszőke haját nagy műgonddal fésülték, arccsontja finoman kiemelkedett, mogyoróbarna szeme nyughatatlanul járt ide-oda, keble terjedelmes volt. Sminkjén és manikűrjén a legélesebb szem sem találhatott semmi hibát. S noha csak egyszerű khakinadrágot, teniszcipőt és V nyakú szvettert viselt, olyan nő magabiztossága áradt belőle, aki az élet napos oldalához szokott. Akcentusa messzi déli származásról árulkodott. – Akkor most miért van benn? – kérdezte Michelle. – Depresszió miatt, mi másért? Azt mondja az analitikusom, mindenki depressziós. Én azonban nem hiszem el. Ha mindenki azt érezné, amit én éreztem, nos, nem hiszem el, ez minden. – Szerintem magának semmi baja. – Azt hiszem, a kémiai egyensúlyom nincs rendben. Úgy értem, mostanában nagy divat erre kenni. Egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, kiürül belőlem minden energia. Te sem tűnsz olyannak, mintha bármi bajod lenne. Biztos, hogy nem simliből jöttél be? – Hát, az nem éppen simli, amikor fizikai sérülései vannak az embernek. – A pereskedők néha emocionális zavarokra, mentális traumára hivatkozva próbálják megdobni az ügyüket, és bevonulnak ilyen helyekre. Megkapják az ágyukat, a napi háromszori étkezést és a gyógyszereiket. Vannak, akiknek ez maga a nirvána. Aztán az analitikusuk tanúsítja, hogy soha többé nem lesznek képesek orgazmusra, vagy, hogy nem tudnak elmenni otthonról, mert menten elájulnak, és bumm, máris megvan a jó nagy és kövér egyezség. – Nagy szélhámosság. – Ó – felelte Sandy -, nem azt mondom, hogy sokakkal nem legálisan csesznek ki, történetesen én is egyike vagyok ezeknek. Michelle a nő lábaira pillantott. – Baleset? – Egy kilencmilliméteres Glockkal belelőttek a gerincembe – mondta magától értetődően. – Az eredmény azonnali és visszafordíthatatlan bénulás, így Sportos Sandy a másodperc törtrésze alatt szerencsétlen csöki lett. – Úristen – mondta Michelle. – Hogyan történt? – Rosszkor voltam rossz helyen. – Ezért foglalkoztatta az öngyilkosság? A bénulás miatt? – A bénulással még csak elboldogulok. Egy másik szemétség, amit nehezen bírtam ki – mondta rejtélyesen. – Milyen szemétség? – Ebbe ne menjünk bele. Gondolod, hogy te rendbe jössz? Michelle vállat vont. – Szerintem még korai megmondani. Fizikailag teljesen jól vagyok. – No és mivel szép vagy és fiatal, egy napon begyógyulnak a horzsolásaid, és ismét uralod majd önmagad. – Hogyan? – Kerítesz egy pénzes pasit, és hagyod, hogy gondoskodjon rólad. Használd a küllemed, drága, nem véletlenül kaptad a Jóistentől. És ne feledd: a túlélésért folytatott közös harcban egyenjogú társak lesztek. Nehogy bevedd az „ami az övé, az az övé" maszlagot. – Mintha tapasztalatból beszélne. Sandy vállat vont. – Úristen, bárcsak lehetne dohányozni idebent, de azt állítják, a nikotin függőséget okoz. Én meg erre azt mondom, ide a bagót, aztán akinek nem tetszik, kívül tágasabb. – De magától van itt, ugye? – kérdezte Michelle. – Ó, drága, mindannyian magunktól vagyunk itt. – Elmosolyodott, és finom mozdulattal két szelet spárgát tett a szájába. Barry haladt el mellettük, egy fiatalembert kísért. Michelle odabiccentett neki. – Ismeri ezt az ápolót? Barryt? Sandy egy pillanatig tanulmányozta. – Ismerni nem ismerem, de a borító sokat elárul arról, milyen a könyv. – Magának hol van az otthona?

– Határozottan nem ott, ahol a szív, drága. Most pedig mennem kell. Érzem, hogy migrén közeleg, és nem akarom, hogy abban az állapotban lássanak. Ha nagy véleménnyel voltál az öreg Sandyről, nyugodtan lejjebb adhatsz belőle. Azzal gyorsan elkerekezett. Michelle a tányérjába bámult. Ebéd után kóborolt egyet, és elhaladt Sandy szobája mellett is. Miközben lassan elsétált az ajtó előtt, bekukkantott a kerek plexiüvegen. Sandy békésen aludt egyszemélyes szobájában. Michelle továbbment, míg a gyógyszertár bezárt ajtaja meg nem állította. Bepislogott a rácsos ablakon, s odabenn alacsony, kopaszodó, fehér köpenyes férfit látott, amint épp felírt gyógyszereket válogatott össze, néha az asztalon lévő receptekre pillantva. Mikor felnézett, Michelle rámosolygott. A férfi nem viszonozta. Megfordult, és tette tovább a dolgát. – Na jó, a karácsonyi listámról ki vagy húzva – mondta magában. – Már megint elkóboroltunk? – szólalt meg egy hang a háta mögött. Michelle megfordult. Barry bámult rá. – Mi mást lehetne idebenn csinálni? – Én el tudok képzelni egyet és mást. Sokkal jobb lett az arca. Visszakapta azokat a gyilkos arccsontokat. – Kösz – mondta Michelle udvariasan. – Láttam, hogy ma Sandyvel beszélgetett az ebédnél. – Kedves hölgy. – Én vigyáznék vele. – O, ilyen jól ismeri? – Mondjuk úgy, a fajtáját ismerem. Bajkeverők tudnak lenni. És maga nem akar bajba kerülni, igaz? – Soha életemben nem kerestem a bajt – hazudta. – Jó kislány – mondta Barry lekezelően. – Nézze, ha bármikor bármire szüksége lenne, ne habozzon, szóljon. – Például mire lehetne szükségem? Barryt egyszerre meglepte és szórakoztatta a kérdés. – A bármi, az azt jelenti, hogy bármi. – Barry körülnézett, majd Michelle-hez hajolt. – Úgy értem, tudom, milyen átkozott dolog magányosnak lenni, ha valakit úgy perzsel a bugyi, mint magát. – Annyira azért sohasem leszek magányos – felelte, és otthagyta a férfit. Ami a könyv borítóját illeti, Sandynek tökéletesen igaza volt. Aznap késő délután Horatio Barnes ült Michelle-lel szemben. – Ma nem lesz magnó? – kérdezte Michelle. A pszichológus megkopogtatta a homlokát. – Ma bevettem a vitaminjaimat, úgyhogy képes vagyok megjegyezni mindent. Mellesleg beszéltem a bátyjával. Michelle előrehajolt. Egy csapásra nyugtalan lett. – Mennyit mondott el neki? – Csak amennyit feltétlenül szükséges volt. – A kocsmáról is beszélt? – Miért mondanám el azt, hogy maga bement egy kocsmába, hogy igyon egyet, azután véletlenül verekedésbe keveredett Böhöm Bélával? – Fejezze be ezt a szarakodást. Elmondta neki vagy nem? – Voltaképp sokkal inkább az érdekelt, ő mit tud mondani magáról. – Visszafelé lapozott a noteszában. – Azt mondta, maga egy dinamó, kifogyhatatlan energiával, valamint akkora hajtóerő, hogy amellett a család bármely tagja elbújhat. Két lábon járó, beszélő tornádó, így hangzott a leírás. Biztos vagyok benne, hogy ezt szeretetteljesen mondta. – Bili a túlzásairól híres. – Én viszont azt hiszem, meglehetősen akkurátusan járt most el. De mondott ám valami érdekeset is. – És pedig? – Nem akar találgatni? – A fenének van most kedve játszadozni. Bökje ki! – Azt mondta, kislányként maga olyan rendet tartott, hogy az csuda. Mindennek megvolt a helye. Még csúfolták is emiatt. De aztán, bumm, komplett személyiségváltozás. – Na és mi ebben a pláne? Kinőttem. Most már trehány disznó vagyok. – Igaza van, megtörténik az ilyesmi, de általában nem egyik napról a másikra, és főleg nem hatévesen. Mert ha még tinédzser lett volna, szemem se rebbenne. Létezik kromoszóma, ami összekuszálódik kicsinyég, ha az ember tizenhárom éves lesz. Megparancsolja, hogy koszban és mocsokban éljen, s álljon ellen minden szülői fenyegetésnek. Csak arra lennék kíváncsi, a maga esetében mi volt az ok, merthogy sokkal korábban történt, semmint effajta kromoszomális dolgokról beszélni lehetne. – Rég volt az. Kit érdekel? – A mi szempontunkból az idő hosszúsága nem játszik semmiféle szerepet. Legföljebb annyiban, hogy mi

zajlott akkoriban a maga fejében. – Tudja, még nem is igazán ejtettünk szót a kapcsolatomról azzal az emberrel, aki halomra gyilkolta a jónépet. Én nem vagyok analitikus, de gondolja, ez a dolog releváns lehet a tekintetben, miért rágtam be annyira? – Oké, beszéljünk őróla. Michelle hátradőlt, s kezét összekulcsolta felhúzott térdén. – Nincs valami sok mesélnivaló. Jóképű volt és kedves, elismert művész, fantasztikus sportoló, érdekes háttérrel. Jól éreztem magam a bőrömben mellette. Rossz házasságban élt, és megpróbálta a legjobbat kihozni belőle. – Szarkasztikusan tette hozzá: – Azonkívül, hogy tömeggyilkos volt, más hibájáról nem tudok beszámolni. – És nem tudta elhinni, hogy egy ilyen férfi ennyire könnyen átveri? – Ha egyszer velem még soha nem történt ilyesmi korábban? – Viszont azt is vegye tekintetbe, hogy a sorozatgyilkosok hírhedten nagy színjátszók; ez is része annak a pszichológiai felépítménynek, amitől azzá válnak, amik, ez teszi lehetővé, hogy sikeresen becserkésszék áldozatukat. Általában Ted Bundyt szokták citálni, mint iskolapéldát. – Hű! Kösz. Most már sokkal jobban érzem magam. – És e miatt az egy incidens miatt maga sutba vág sokévi szakértelmet, sikert, ösztönt? Gondolja, hogy észszerű dolog ez? – Nem érdekel, ésszerű-e vagy sem, én így érzem. – Gondolja, hogy szerette? Michelle fontolóra vette a kérdést. – Azt hiszem, adott időszakban talán igen. És valahányszor erre gondolok, legszívesebben felvágnám az ereimet. Megpróbált megölni a szemét, és ha nincs Sean, meg is teszi. – Sean, a megmentő. Ezért maga kétségkívül nagyon hálás volt. – Naná. – Ha jól tudom, a kapcsolatuk alatt Seannak még volt valakije? – Nagyfiú már – mondta Michelle tompán. – Azt teszi, amit jónak lát. – De abból ítélve, amit mondott, ez kapitális baklövésnek bizonyult. – Azt lefogadhatja. – Maga szerint Sean okos ember? – Az egyik legokosabb, akivel valaha találkoztam. – Noha átverték őt is. – De rájött. Én meg még a senki földjén voltam. – Hogy érezte magát attól, hogy Seannak ott volt ez a nője? – Mint már mondtam, nagyfiú. – Nem ezt kérdeztem. Michelle felcsattant. – Rosszul éreztem magam tőle, most elégedett? – Mert maga helyett amazt választotta? A lány szeme összeszűkült. – Maga aztán nem valami tapintatos. – Tegyük fel, hogy valóban nem vagyok az. De emiatt érezte magát rosszul, amit mondtam? – Azt hiszem, amiatt, hogy bolondot csinált magából. – Miért? – A nő egy boszorkány. Alig várta, hogy behálózhassa. És gyilkolt ő is, noha soha nem tudtuk bebizonyítani. – Azt gyanította tehát róla, gyilkos, közben meg Seannak viszonya volt vele? Michelle habozott. – Nem, nem gyanítottam. Csak volt benne valami, ami nem tetszett. – Ezek szerint az ösztönei nem hazudtak. Michelle hátradőlt. – Azt hiszem, nem. Ebbe soha nem gondoltam bele igazán. – Nos, én azért vagyok itt, hogy jobban bele tudjon gondolni az ilyesmibe. A páciensek gyakran tudtukon kívül járulnak hozzá a gyógyulási folyamathoz. – Hogyan? – Úgy például, ahogy maga bement a kocsmába. Részben, hogy valakit megverjen, netán megöljön. Részben viszont olyasvalakit keresett, aki képes arra, hogy magát megbüntesse, megölje. Ennek eredményeként a szart is kitaposták magából, ellenben életben maradt, én pedig azt hiszem, nem is akart maga istenigazából meghalni. – Miért olyan biztos ebben? – kérdezte Michelle ingerülten. – Mert akik csakugyan meg akarnak halni, leginkább alapvetően üzembiztos módszerekhez folyamodnak. – Az ujjain számolta. – Golyót röpítenek a koponyájukba, felkötik magukat, kinyitják a gázt, vagy mérget nyelnek. Ok azok, akik nem akarnak segítséget; ők meg akarnak halni, és ez majdnem mindig sikerül is. Maga azért nem halt meg, mert nem igazán akart. – Tegyük fel, hogy igaza van. Na és? – Most a hatéves Michelle Maxwellről akarok beszélni. – Elmegy maga a pokolba! – Michelle kimasírozott, és bevágta az ajtót. Horatio mosolyogva csavargatta a töltőtolla kupakját. – Csakhogy végre tartunk valamerre.

Tizenharmadik fejezet Sean úgy becsülte, a főépület – hatalmas, téglából és terméskőből épült udvarház – minimum hatvan méter hosszan húzódik. Három emelet tornyosult a felhős ég felé. Jó néhány építészeti stílust vonultatott fel a ház, és volt legalább nyolc kéménye, de nem kizárt, hogy Sean nem látta az összesét. Brit üvegház, nyeregtetős ablakok, Toscanát idéző veranda, függőleges ablakbordával osztott ablakok, egy ázsiai befolyásról árulkodó torony, valamint rézzel fedett, boltíves szárny. Joan szerint Isaac Rance Peterman építette, aki a húscsomagolási iparágban szerzett vagyont. Lánya, Gwendolyn után nevezte el a helyet. A név még mindig ott díszelgett a bejáratnál lévő oszlopokon. Sean szerint nem is lehetett volna ennél összeférhetetlenebb nevet találni: Gwendolyn úgy festett, mint valami identitászavarban szenvedő, túlöltözött erőd. Volt egy macskaköves parkoló elöl; a Hummer áthaladt az egyenruhás őrrel vigyázott kapun, be egyenest egy üres helyre, egy mattfekete Mercedes cabrio mellé. Sean csomagjai néhány perc leforgása alatt a szobájába kerültek, ő maga pedig egyedül üldögélt Babbage Town első embere, Champ Pollion irodájában. Rendetlen szoba volt ez, összevisszaságban hevertek ott könyvek, laptopok, táblázatok, elektronikus ketyerék, különféle jeleket és képleteket tartalmazó, kinyomtatott oldalak; Sean ez utóbbiakról egy pillantással megállapíthatta, hogy soha nem tudná megfejteni a jelentésüket. Az ajtón dzsúdóruha függött a hozzá tartozó fekete övvel együtt. íme, egy zseni, akinek halálos a csapása. Nem semmi. Egy pillanattal később kinyílt az ajtó, s belépett Champ Pollion. Harmincas évei végén járt, olyan magas volt, mint Sean, de vékonyabb. Gondosan elválasztott, barna haja őszült a feje tetején. Khakinadrágot és puha bőr könyökvédős tweedzakót viselt legombolt nyakú inggel, V nyakú pulóverrel és kasmírmintás csokornyakkendővel. Sean szinte már hiányolta a pipát a kezéből: ez tökéletesen kiegészítette volna a negyvenes évek tudósának imázsát. A férfi az íróasztala mögé ült, hátradőlt, a rovátkolt asztallapra tette tizenhármas papucscipőbe bújtatott lábát, s türelmetlen pillantást vetett vendégére. – Champ Pollion vagyok. Maga meg Sean King. – Sean bólintott. – Kávét? – Köszönöm. Champ megrendelte a kávét, majd ismét hátradőlt. – Az FBI tehát rajta van az ügyön? – kérdezte Sean. Champ bólintott. – Itt kergetik egymást a rendőrséggel, aminek senki sem örül. – És Turingot a CIA birtokán találták meg? – Mi az ördögöt kereshetett ott Monk? Az isten szerelmére, azok az emberek fel vannak fegyverezve. – Fegyveresek vannak itt, maguknál is – állapította meg Sean. – Ha rajtam állna, ugyan egy se lenne. De miután én csak vezetem Babbage Townt, nem rajtam áll. – És minek kellenek ide őrök? – A munkánknak kereskedelmi szempontból potenciálisan óriási a vonzata. Állandóan versenyt futunk az idővel. Vannak, akik boldogan hátráltatnának minket. Ezért kellenek az őrök. Ezért kellenek mindenüvé. – Indulatosan legyintett. – Mindenüvé. – Járt már itt a CIA? – Nos, a kémek ritkán szoktak csak úgy besétálni és bemutatkozni, hogy „Hello, a CIA-től jöttünk, és vagy elmond mindent, amit tud, vagy megöljük". – Champ kivett valamit a zakója zsebéből. Első pillantásra vékony üvegcsőnek látszott. – A laborból jön? – kérdezte Sean. Champ gyanakodva nézett rá. – Mert? – A miatt az apróság miatt kérdem, amit dédelget. Mintha szemcseppentő lenne, noha biztos vagyok benne, hogy van szakszerűbb megnevezése is. – Ez az apróság a legnagyobb találmány, ami valaha született, lehagyja még Bell telefonját vagy Edison villanykörtéjét is. Sean meghökkent. – Mi a nyavalya az? – Az univerzum történetében a leggyorsabb nem hagyományos számítógép lehet belőle, már amennyiben rá tudjuk venni ezt az átkozott holmit arra, hogy használja ki bődületes lehetőségeit. Ez persze nem egy működő modell, csak konceptuális prototípus. Nos, térjünk vissza arra, ami itt történt. Jó sokan mászkálnak ezekben a napokban Babbage Townban. Képviselteti magát a helyi rendőrség is, egy totyakos vén galibagazda személyében, aki Stetson kalapot hord, a Merkle Hayes névre hallgat, és állandóan azt hajtogatja, „Te jó Isten". Rajta kívül itt vannak a már említett FBI rettenthetetlenjei. – Letette a csövet, és Seanra nézett. – Tudja, mi a véleményem? – Mi?

– Az, hogy valami nagyszabású összeesküvés folyik itt. Amiben nincs benne a CIA. Ha benne lenne, kilógna a lóláb, nem igaz? Nem, szerintem ennek az egésznek ahhoz a hadiipari komplexumhoz van köze, amelyre Eisenhower elnök figyelmeztette az országot, mielőtt távozott a hivatalából. Sean igyekezett palástolni szkepticizmusát. – És mi köze lenne mindehhez Monk Turingnak, akinek a hulláját Camp Pearyben találták meg? – Az, hogy mindjárt Camp Peary mellett ott van a haditengerészeti fegyverraktár. És anno Camp Peary is a haditengerészethez tartozott. – Van katonai vonatkozása annak, amin éppen dolgozik? – Attól tartok, erre a kérdésre nem válaszolhatok. – De nem a kormánynak dolgozik? – Magának úgy tűnik netán, hogy ez kormányintézmény? – kérdezte a férfi élesen. – Talán. – Sean az ajtón függő dzsúdóruhára nézett. – Karate? Kung-fu? – Taekwon-do. Az apám tanácsára kezdtem el főiskolás koromban. – Ő is értett a harcművészetekhez? – Nem. Azért beszélt rá, hogy a főiskolán meg tudjam védeni magam. Talán megdöbben, ha meghallja, milyen gizda voltam, Mr. King. És ha van valami, amit a tizenéves fiúk utálnak, főleg akiknek az IQ-ja nem haladja meg az ingméretüket, az a gizdák. – Champ az órájára pillantott, majd kezébe vett néhány papírt. Sean gyorsan megjegyezte: – Át kell vennem az ügy részleteit. Ha nem akarja újra végigcsócsálni velem az egészet, beszélhetek Len Rivesttel is. Ekkor alacsony, köpcös, ősz asszony lépett be, kezében egy tálca kávéval. Eléjük tette a csészéket, a cukrot és a kanalakat. – Doris – mondta Champ -, legyen szíves szólni Len Rivestnek, hogy jöjjön ide. Mikor a nő betette maga mögött az ajtót, Sean ismét megszólalt: – Addig is, míg rá várunk: nem akarom, hogy felfedjen bármit, ami bizalmas, de el tudná mondani, tulajdonképpen micsoda ez a Babbage Town? A sofőrnek nem igazán volt róla fogalma. Champ nem mutatott hajlandóságot válaszolni. – Csak nagy vonalakban, Champ. Csak ennyit kérek. – Hallott valaha Charles Babbage-ről? – Nem. – Ő fejlesztette ki a modern számítógép előfutárát, ami nem kis teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy ez az ember 1791-ben született. A sebességmérőt is ő találta fel. A statisztika szerelmeseként halálozási táblázatokat hozott létre, amelyeket ma a biztosítási iparágban nap mint nap használnak. És valahányszor levelet küld, a szerint a postai díjszabás szerint fizet érte, amit Babbage gondolt ki. Én azonban azt tartom a legfantasztikusabbnak, hogy Charles Babbage feltörte a Vigenére polialfabetikus rejtjelet, amely háromszáz éven át ellenállt minden ilyen kísérletnek. – Vigenére polialfabetikus rejtjel? Champ bólintott. – Blaise de Vigenére francia diplomata volt. Ő alkotta meg ezt a rejtjelet még a tizenhatodik században. Azért nevezték polzalfabetikusnak, mert nem egyszeres, hanem többszörös ábécét alkalmazott. A rejtjel azonban majdnem két évszázadon át kihasználatlan maradt, mert az emberek zöme túlságosan bonyolultnak tartotta. A pokolba kívánták, mert a frekvenciaanalízis sem fogott rajta. A gyakoriságelemzésről tud valamit? – Ismerősen hangzik – mondta lassan Sean. – Ez volt a hősidők rejtjelfejtőinek Szent Grálja. Muzulmánok találták ki a kilencedik században. A gyakoriságelemzés pontosan azt jelenti, amit a neve. Azt elemzi az ember, bizonyos betűk mekkora gyakorisággal jelennek meg írásban. Az angol nyelvben a leggyakoribb betű az e, ezt követi a t, majd az a. S ez nagyon sokat segít a rejtjelfejtésben. Legalábbis segített. A mai rejtjelfejtés alapja a titkos kulcsszámok tartama és az e kulcsokat tényezőkre bontó számítógépek ereje és sebessége. És ebben már nincs semmi nyelvészeti kaland vagy romantika. Ezer esztendeje úgy tartották, a behelyettesítéses rejtjel feltörhetetlen. A muzulmánoknak mégis évszázadokon át sikerült falhoz állítani vele a titkosírások elemzőit. Ezért számított annyira forradalminak a Vigenére-rejtjel. A gyakoriságelemzés hatástalannak bizonyult vele szemben. Sean a hosszas történelmi előadás hatására fészkelődni kezdett. – Bocsásson meg, Mr. King, megígérem, hogy a végén kiderül, miért mondom el ezt. – Mondja csak, nagyon érdekes. – Sean elnyomott egy ásítást. – Nos, mint említettem, a gyakoriságelemzés haszontalan volt a Vigenére-féle monstrummal szemben, amit nagy hozzáértéssel és egyediséggel terveztek meg. Es az öreg Charles Babbage-nek ennek ellenére sikerült megtalálnia a módját, miként törje fel. – Hogyan? – Olyan irányból támadott, ami teljesen eredeti volt – tulajdonképp ez lett a titkosírás-elemzők egész generá-

cióinak a kiindulópont. Babbage mégsem részesült elismerésben, ugyanis nem zavartatta magát azzal, hogy felfedezéseit publikálja. – Akkor hogyan lett mégis ismert a felfedezése? – Amikor a huszadik századi tudósok végignézték a fennmaradt jegyzeteit – ő akkor már rég nem volt az élők sorában -, láthatták, hogy ő volt az első, aki feltörte a kódot. Végre-valahára, mondom a lényeget. Ezt a helyet azért kereszteltem el Babbage Townnak, hogy tisztelegjek vele egy férfi előtt, aki hatalmas értelemmel bírt, és akinek csak nagyon kevéssé volt érkezése arra, hogy eladja magát. Mindazonáltal, ha itt elérjük a céljainkat, nincs kétségem afelől, hogy azt meghallja az egész világ. – Champ mosolygott. – Erre csak azután kerül sor, hogy minden lehető módon bebiztosítottuk magunkat: különféle találmányaink kereskedelmi forgalomba bocsátása révén mesés gazdagságra teszünk szert. – Tehát megkapják a tortából a maguk részét. – Itt se lennék egyébként. De még ha vagyont nem csinálunk is, a munka akkor is lenyűgöző. – Tehát kié BabbageTown? Kinyílt az ajtó, és alacsony, hordómellű férfi jött be. Az ötvenes évei elején járhatott; kétrészes öltönyt viselt szolid nyakkendővel. Ezüst haja lenyalva, a szeme kék és nagyon éber. Seanra, majd Champre nézett. – Len – mondta Champ -, az úr Sean King. S ezzel Champ fogta az elegáns, nem hagyományos, nem működő, üvegcsőbe zárt számítógépét, és kiment. Sean csak akkor eszmélt rá, milyen sokat beszélt, és milyen keveset mondott.

Tizennegyedik fejezet Horatio Barnes a Fairfax Corner melletti bérházaknál állította le a Harleyt, zsebéből kivette Sean és Michelle lakásának kulcsát, majd habozott. A kocsit nézze meg elsőnek, vagy a lakást? Végül a Toyota Land Cruiser mellett döntött. A terepjáró ott állt nem messze a ház bejáratától. Horatio kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, majd szélesre tárta. – Mi a rosseb! – szaladt ki belőle. Sean nem viccelt, amikor a tetanuszról meg a gázmaszkról beszélt. Az ülések mögötti rész és a raktér annyira teli volt szórva mindenfélével, hogy a padló ki se látszott. Sportfelszerelések darabjai, összeolvadt PowerBars szeletek, gatorade-es üvegek, összegyűrt papírdarabkák, megpenészedett kajamaradék, tizenkettes kaliberű lőszer üres doboza, összegyűrt textíliák, ráadásképp egy pár műanyag borítású súlyzó: ez mind benn hevert a Land Cruiserben. Horatio némi erőfeszítéssel kivette az egyik súlyzót, majd a leghátul feltornyozott harcművészeti magazinokra pillantott. – Figyelmeztetés a nagyra becsült, ám gyáva pszichológusnak – mormolta magában. – Ne nagyon ingereld a hölgyet, mert még szétrúgja a löttyedt, középkorú seggedet. Üldögélt egy darabig a középső ülésen, lehúzott ablakok mellett, és arra gondolt: vége. Egy A típusú sérülés feszesebb, mint egy golflabda belseje, és ezt keresi ő? A totális, teliszemetelt káoszt? Felment a második emeletre, és kinyitotta a lakás ajtaját. Különösebb nehézség nélkül érzékelte a Seannak köszönhető rendet, és azt is meg tudta mondani, melyik az ő hálója. A Michelle-ében rendesen összeraktak mindent, a ruhák be voltak akasztva a szekrénybe, a padlón pedig nem kellett bokáig gázolni a szemétben, de csak azért, mert a nő még nem lakott itt. A beépített szekrény tetején biztonságosan lezárt fegyvertartó állt, benne alighanem Michelle pisztolyával. A kis balkonon állt Michelle versenyevezője. Tökéletesen csillogóra polírozták. Mellette egy pár ősrégi lapát. Horatio visszalépett a lakásba. Az apró belépőben levő asztalkán volt a posta. Átnézte. Sean volt a legtöbb küldemény címzettje; a leveleket az előző lakhelyéről irányították át ide. A többi leginkább számla volt, meg az a fajta reklámszemét, amitől az egész emberiség szenved. És volt még egy levél, amit Michelle Maxwellnek címeztek a szülei Hawaiiról. Alighanem csak azt írták meg a lányuknak, milyen jól érzik magukat. Csak nem tudott szabadulni egy gondolattól. Felhívta Bili Maxwellt Floridában. A férfi második csengetésre felvette. – Rosszkor? – kérdezte Horatio. – Ha nagyon el van foglalva valami fontos üggyel, tegyen nyugodtan váróra, míg el nem intézi az intéznivalót. Bili felnevetett. – Szabadnapos vagyok ma. Igazából épp horgászni indulok. Mi a helyzet? Hogy van Mick? Horatio hamar megtudta Bili Maxwelltől, hogy az összes báty Micknek szólítja Michelle-t. Nagyon fiús dolog volt ez. – Napról napra jobban van. Tennessee-ben élnek a szülei, igaz? – Így van, egy új házban, amit apa nyugdíjaztatása után építettek. Kalákában dolgoztunk rajta mind. A rendőrfőnököket elég jól fizetik, de ennyi gyerek után nem maradt valami sok megtakarításuk. Mi meg így mondtunk köszönetet. – Ez igazán klassz, Bill. Sokat látja a szüleit? – Évente talán négyszer-ötször. Én idelent vagyok Tampában. A repülőjegy nem olcsó, kocsival elég hosszú az út, és most már nekem is van három srácom. – Hát a többi testvére? – Ok szerintem többet vannak náluk, mert közelebb laknak. Miért kérdi? – Csak próbálom magamban kialakítani a képet. No és Michelle? Felteszem, ő van náluk a leggyakrabban, hiszen ott lakik a szomszédban, Virginiában. – Hát, azt nem gondolnám. Mick egyszer se volt apáméknál, mikor mi ott voltunk. És elég rendszeresen beszélek a tesóimmal, de ők sem említették soha, hogy Mick hazament volna. – Talán a szüleik mentek őhozzá. – Nem élt ő soha olyan életet, hogy látogatókat fogadhatott volna – mondta Bili. – Próbálkoztam én eleget, mert a srácaim nagyon odavannak érte, marha frankó dolognak tartják, hogy a nénikéjük olimpikon meg elnöki testőr is volt. Nekem viszont voltak furcsa megérzéseim vele kapcsolatban, és soha nem vittem el hozzá a gyerekeimet. – Miféle furcsa érzései voltak? – Mindig túlságosan elfoglalt volt. Mármost, amíg a titkosszolgálatnál dolgozott, még meg tudtam ezt érteni. De amikor átnyergelt privátba, az ember azt hitte volna, mostantól fogva több lesz a szabadideje, de hát erről szó se volt. – Mikor látta a húgát utoljára?

– Pár éve, és akkor is csak azért, mert Washingtonban voltam valami zsarugyűlésen. Együtt vacsoráztunk. Akkor még a titkosszolgálatnál volt. – Úgy érzi, Michelle elidegenedett a családtól? – Csak mostanában érzem úgy, hogy maga elkezdte feltenni ezeket a kérdéseket. – Sajnálom, Bili, hogy kotnyelesnek tűnök, de azon vagyok, hogy mielőbb rendbe hozzam a testvérét. – Figyeljen, tudom én azt. Jó ember ő, még ha kissé szétszórt is. – Hát egy kicsit az. Az előbb kukkantottam bele a terepjárójába. Bili nevetett. – A tisztiorvosi szolgálattal konzultált előtte? – Ezek szerint már magának is volt alkalma látni. – Amikor Washingtonban találkoztunk, ő fuvarozott. Visszatartottam a lélegzetemet, és amikor ismét a szállodában voltam, kétszer is lezuhanyoztam. – Tapasztalt-e valaha nála túlzott kézmosást, vagy olyasmit, hogy kimenet előtt megnézte az ajtókilincset vagy leülés előtt a széket? Vagy valami ehhez hasonlót? – Mániákus tisztaság? Nem, ilyesmire nem emlékszem. – És azt mondja, hatéves korában megváltozott? Biztos ebben? – Akkoriban épp a főiskolát fejeztem be, nem valami sokat voltam otthon, de amikor utána egy-két hónapra hazajöttem, emlékszem, hogy már más volt a személyisége. Egy kisvárosban laktak, Nashville-től egyórányira délre. – No de mindezt be lehetett tudni akár egy gyermek személyiségváltozásának is. Tudja, hogy megesik az ilyesmi. – Nála nem erről volt szó, Horatio. Persze, megesik, az én gyerekeim is megváltoztak, de mégsem egy csapásra. – Azt mondta, társasági lényből visszahúzódóvá vált, szégyenlőssé, másokban nem bízott meg többé, gyanakvó lett. És sírdogált? – Csak éjjelente. – És akkor vált trehánnyá? – Leginkább a szobája padlójára emlékszem. Ami annak előtte makulátlan volt. Aztán egyik napról a másikra elöntötte a szemét. Gázolni lehetett benne. Én mindig annak tulajdonítottam, hogy önjáró, komisz kölyök volt. – Egyet-mást megmagyarázhatunk ezzel, Bili, de mindent aligha. És az én szakmám olyan, hogy ha megmagyarázhatatlan dolgokra bukkanok, meg kell keresnem, mi rejlik mögötte, mert valahol, talán nagyon mélyen eltemetve, mindenképp van magyarázat. – Horatio szünetet tartott. – Rendben. Örülök, hogy ezerhatszáz kilométerre van tőlem, mert a következő kérdésem talán felingerli. – Mick soha nem volt nemi bűncselekmény áldozata. – Látom, már maga is gondolt erre a lehetőségre. – Zsaru vagyok. Láttam már megbecstelenített gyerekeket, jó néhány rémálomba illő helyzettel is találkoztam, és Michelle esete egyáltalán nem hajazott ezekre. Semmi jelét nem adta, hogy ilyesmi történt volna. És apánk soha nem tett volna ilyet. Nem olyan fából faragták. Én mondom magának, nagyon szeretem az öreget, de ha csak egy másodpercre is megfordult volna a fejemben, hogy ilyesmiről lehet szó, valamit léptem volna. Nem azért lett belőlem zsaru, mert homokba szoktam dugni a fejem. – Ebben biztos vagyok, Bili. De volt-e a szüleinek magyarázata a történtekre? Megkerestek-e ezzel egy szakembert? – Nem tudok róla. Mondom, nem arról volt szó, hogy Mick megállás nélkül hisztériázott vagy kisállatokat élve boncolt volna. No meg akkoriban nem volt divat, hogy az ember minden szirszarral pszichológushoz futkosson meg Ritalinnal tömje a kölykét, csak mert nem bír tíz percig nyugton maradni. És ezzel nem magát akartam megbántani, doki. – Semmi gond. Jó néhány pszichiátert ismerek, aki sokkal inkább beillene gyógyszerésznek. Beszélt valaha Michelle-ről a szüleivel? – Azt hiszem, mindannyian úgy véltük, hagyni kell, hadd menjen a maga útján. Majd ha újra fel akarja venni a kapcsolatot a családdal, mi itt leszünk. – Elmondta a szüleiknek, ami most történt? – Dehogy. Ha Mick nem akarja, hogy tudják, tőlem nem is fogják megtudni. Nem beszélve arról, hogy akár a húgom, akár nem, nem akarok én egy fekete öves olimpikonnal tengelyt akasztani. – Én is tartok tőle. Van még valami, aminek hasznát tudnám venni? – Csak adja vissza a húgomat, Horatio. Ha sikerül, lesz magának egy jó barátja idelent Tampában. Élethoszsziglan.

Tizenötödik fejezet Len Rivest körülvezette Seant Babbage Townban. Az udvarház mögött különféle nagyságú épületek együttese húzódott. Sean megfigyelte, hogy minden ajtó mellett ott a biztonsági panel. Az egyik nagyobb épület nagyjából negyed hektáron terült el, és két méter magas kerítés övezte. Egyik oldalához mintha gabonasiló tapadt volna. – Mi az? – mutatott Sean a silószerű épületre. – Víztároló. Valamilyen felszerelés hűtéséhez szükséges. – És a többi épület? – Az más célt szolgál. – Melyikben dolgozott Monk Turing? És mit csinált? – Reméltem, hogy ezzel nem kell majd foglalkoznom. – Len, az volt a benyomásom, maguk béreltek fel minket arra, hogy derítsük ki, hogyan halt meg Monk Turing. Ha mégsem akarják, jobb, ha megmondják, én hazamegyek, és nem fecséreljük tovább egymás idejét. Fél órát voltam odabenn annál a Champ nevű pasasnál, aki fél órán át nem mondott semmit, és nincs ahhoz kedvem, hogy most ugyanezt játsszam el magával. Rivest zsebre vágta a kezét. – Sajnálom, Sean. Tudom, hogy a Szolgálatnál volt Joannal, és nekem sincs ínyemre, hogy épp egy volt kollégával játsszam a macska-egér játékot. Köztünk szólva: az a véleményem, hogy leendő hatalmasoknak hátsó gondolataik vannak azzal kapcsolatban, hogy itt magánnyomozás folyik. – És kik azok a leendő hatalmasok? – Ha tudnám, megmondanám. Sean levegő után kapkodott. – Azt akarja mondani, nem tudja, kinek dolgozik? – Ha elég pénze van valakinek, semmi nyom nem marad utána. A fizetési csekkemen az áll, hogy Babbage Town Bt. Egyszer kíváncsiságból megpróbáltam utánanézni ennek a cégnek, mire tudatták velem: még egy hasonló kísérlet automatikusan azzal jár, hogy konzervdobozban vihetem haza a seggem. Ez a munka jobban fizet, mint bármi, amiben eddig részem volt, nekem meg két főiskolás srácom van. Nem szeretném elcseszni az egészet. – Miből következtet akkor a hátsó gondolatokra? – Naponta kommunikálok velük a számítógépemen. Közöltem velük, hogy maga már a gépen van, és legalább valami esélyt kéne adni magának, hogy feltörje ezt a diót. Mert meredek lehet. – Amiatt, hogy benne van az FBI meg a CIA? Rivest haragosan összevonta a szemöldökét. – És pont Camp Pearyben, hogy az ördög vigye. De ha gyorsan megoldja, és reménykedhetünk abban, hogy az ügynek Babbage Townhoz semmi köze, akkor talán megoldódnak a gondjaink. – És ha mégiscsak Babbage Townhoz van köze? – Akkor valószínűleg más állás után kell néznem. – Champ Pollion szerint a hadiipari komplexumban szőtt hatalmas összeesküvéshez van köze. Rivest horkantott. – Legyen szíves. Van nekem elég bajom anélkül is, hogy annak a megszállottnak a hülyeségeivel foglalkozzam. – Rendben, összpontosítsunk arra, ami fontos. Hogyan halt meg Monk Turing? – Golyót kapott a fejébe. A fegyver a holttest mellett volt. – És pontosan hol találták meg Camp Pearyben? – A komplexum legkeletibb pontján, a York folyónál. Idejövet elhaladtunk mellette. Ha átnézett a vízen, látta. – Elkerített terület? – Igen. A test a kerítés tövében feküdt, belül. A nyomok azt bizonyítják, hogy bemászott a kerítésen. Biztos vagyok abban, hogy őrzött a terület, abban viszont nem, hogy heti hét nap, napi huszonnégy órában figyelnék. Camp Peary területe sok ezer hektár, és a java beépítetlen. Arra még a CIA-nek sincs pénze, hogy folyamatosan biztosítsa minden négyzetméterét. Monk bejutott valahogy. – Most hol van a hulla? – Ideiglenes halottasházat hoztak létre White Featherben. Az egy kisváros, nem messze innen. Egy williamsburgi boncnok járt el. Ami a halál okát illeti, afelől semmi kétség. Láttam a tetemet is, a jegyzőkönyvet is. De nyugodtan megnézheti maga is. – Oké. Turing nős volt? – Elvált. Az exét még mindig keressük. Eddig hiába. – Gyereke? – Egy van, Viggie Turing, tizenegy éves.

– Ő merre található? – Itt van. Babbage Townban élt az apjával. – Az egyik ház felé bökött az állával. – Azok az épületek, amiket legtávolabb lát, az itt dolgozók lakóházai. De vannak olyanok is, akik az udvarházban laknak. – Viggie a beceneve vagy a rendes neve? – A Vigenére rövidítése, úgy tudom. – Blaise de Vigenére után kapta a nevét? – kérdezte Sean. – Ki után? – Mindegy. Voltak-e ismert ellenségei Turingnak? – Nos, minimum egy ismeretlen ellensége ezek szerint kellett legyen neki. – Mi a helyzet az öngyilkossági teóriával? Közeli kontaktusból származó sérülés? Lőfegyver a tetem mellett? – Lehet – mondta Rivest lassan. – Az ösztönöm azonban mást súg. – Az ösztönök gyakran vezetik tévútra az embert. – Engem az FBI-nál töltött huszonöt év alatt sosem vezettek tévútra. És most is nagy büdösét szimmantok. – Beszélni akarok Viggie-vel. – Nem lesz egyszerű a dolga, ha abból a lányból akar valamit is kivenni. – Mert? – Ha nem is enyhén autista, nagyon messzire sem lehet ettől. Monk szót tudott érteni vele, másnak azonban aligha sikerülhet ez. – Tudja már egyáltalán, hogy meghalt az apja? – Mondjuk úgy, senki nem találta még meg a módját, hogy ezt megértesse. Csúf egy munka lesz. – Miért, erőszakos a gyerek? Rivest nemet intett. – Csendes, szégyenlős, és állati jól zongorázik. – Akkor mi a baj vele? – A saját világába zárkózva él, Sean. Az ember normálisan beszélget vele, azután a gyerek egyik pillanatról a másikra mintha ott se lenne. Egyszerűen nem azon a szinten kommunikál, amin maga meg én. – Szakember valaha felmérte már? – Nem tudom. Sean Horatio Barnesra gondolt. – Ha eljutunk odáig, ismerek valakit, aki talán segíthet. Ki van most mellette? – Többek közt Alicia Chadwick. – Ő kicsoda? – Az egyik itteni osztályon dolgozik. Mint mondtam, Monk volt az egyetlen, aki Viggie-vel szót tudott érteni. Egy kicsit azonban Aliciának is megy ez. Bizonyos határok között. – Ki találta meg Monk testét? – Egy Camp Peary-i járőr. – A törvényszékiek bukkantak valamilyen nyomra a helyszínen? – Nem tudok róla. – A fegyver? – Turing fegyvere volt, engedéllyel tartotta. – Rajta voltak az ujjlenyomatai? – Valószínűnek tűnik, hogy igen. – Valószínűnek tűnik, hogy igen? Rajta voltak vagy nem? – Oké, rajta voltak. Továbbá semmi nem utalt rá, hogy megkötözték volna, és védekezésre utaló nyomokat sem találtak. – Rivest habozott, aztán kibökte: – Nézze, lehet, hogy egy rohadt Camp Peary-i őr húzta meg a ravaszt. – Turing fegyverén? – Monk illetéktelen behatolást követett el. Egy őr lelőtte, most pedig próbálják eltussolni. Sean megrázta a fejét. – Ha illetéktelen behatoló volt, úgy jogos a fegyverhasználat. Ha ezt el akarnák tussolni, csak még nagyobb bajba kevernék magukat. És a saját fegyverével aligha tehették el láb alól. – Ki a fene állíthatja ezt biztosra, ha a CIA-ről van szó? – tiltakozott Rivest. – Ami még inkább nyom a latban: Monkot közelről ölték meg. Márpedig ha egy őr ennyire közel került hozzá, akkor akár le is tartóztathatta volna Turingot. Nem kellett megölnie. – És ha összeverekedtek, a fegyver pedig véletlenül sült el? – vetette fel Rivest. – Maga mondta, hogy semmi nem utalt dulakodásra. Rivest felsóhajtott. – Ördög se tudja, mi itt az igazság. – Mi a CIA álláspontja? – Átmászott a kerítésen, azután végzett magával. – Úgy látom, maga nem hisz ebben. Rivest nyugtalanul körülnézett. – Sokan figyelnek itt.

– Ezt hogy érti? – Úgy, hogy egy ilyen helyen lehetnek kémek. – Kémek? Miféle kémekre gondol? – Nincs erre semmi bizonyítékom. Az ösztöneim súgják, most is csak azt tudom mondani. – Találtak valami érdekeset Turing személyes holmijai között? – kérdezte Sean. – Azokat mind elvitte az FBI. A számítógépét, a papírjait, az útlevelét, mindent. – Ki látta utoljára élve Monkot? – Talán a lánya lehetett – vélte Rivest. – Nincsenek az FBI-nak szakemberei, akik szót tudnának érteni vele? Rivesten látszott, hogy szívesen beszélne már másról. – Idehozták ők az egyik – úgymond – szakértőjüket, aztán semmire nem ment a kislánnyal. Sean ismét Horatióra meg a Harleyjára gondolt, és elhatározta, hogy később fel fogja hívni. Nem volt biztos benne, hogy ez jó húzás, hiszen azt is akarta, hogy Horatio, amennyire lehetséges, Michelle-re összpontosítson. – A vacsoránál látták a gyereket – folytatta Rivest -, az apja holttestének felfedezése előtti estén. A vacsora után az apja még visszament az osztályára, hogy valami munkát befejezzen. – Honnan tudja ezt? – kérdezte Sean élesen. – A számítógépes nyilvántartás adatai szerint nyolc óra harminckor távozott. Hogy azután merre járt, arról csak sejtéseink vannak. – Hogyan juthatott el Camp Pearybe? Úszva? Volt egy csónakja? Vagy kocsin került? – Nem tudom, kocsin hogy kerülhetett volna. A birtoknak arra a részére csakis úgy lehet eljutni, ha valaki áthajt a főkapun. Hogy úszott vagy sem, azt nem tudjuk megmondani. Szakadt az eső, így attól is csuromvíz lehetett mindene. De a folyót átúszni, az szép teljesítmény lett volna. – Ezek szerint csónakon kellett mennie. Találtak a közelben bármilyen vízi alkalmatosságot? – Nem. – Itt vannak csónakok? – Persze. Kajak, kenu, egy nagyobb vitorlás és néhány egypár-evezős. No meg van pár motorcsónak is. Babbage Town tulajdona. – Ezek szerint szép a választék. Megvan az összes? – Meg. Ha viszont valaki átvitte, utána vissza is hozhatta a csónakot. Ki tudja? – Hol tartják őket? – kérdezte Sean. – A csónakházban, lejjebb a folyón. – Monk halála éjszakáján hallott valaki csónakmotort? Rivest a fejét rázta. – Nem, de a csónakház jó messze van, és van közben egy erdő is. Aligha hallatszik onnan ide bármi. – Mintha mindenütt falba ütköznénk. – Gondolja, hogy jót tenne egy ital? – kérdezte Rivest. – Gondolja, hogy szükségem van rá? – Nem, nekem van rá szükségem. Jöjjön, vacsorázunk valamit, iszunk néhányat, azután holnap mesélek még magának sok mindent Babbage Townról. Többet is, mint szeretné. – Ez a sok minden ér annyit, hogy valakit meggyilkoljanak miatta? Rivest a lemenő nap fényében az udvarházra nézett Sean válla felett. – A pokolba is, Sean, még annyit is ér, hogy országok vonuljanak miatta hadba.

Tizenhatodik fejezet Hajnali egy volt, amikor Michelle – Cheryl könnyed horkolása mellett – meghallotta a folyosón a lépteket. Már fel volt öltözve. Zokniban ment ki, és az illető nyomába eredt. Biztosra vette, hogy Barry az. Amint a léptek zaja elhalt előtte, megtorpant ő is. Körülnézett. A Sandy ajtajához vezető átjárón volt. Hallotta, amint egy ajtó nyílik és csukódik. Előrearaszolt a sarokig, és óvatosan kinézett. A folyosó végén fényt látott. A villanyt ekkor valaki leoltotta. Visszahúzódott. Ekkor ismét ajtózajt hallott. Nagyjából öt percig lapult csendben, s megint: ajtónyitódás, -csukódás. Majd felé közeledtek a léptek a folyosón. Michelle megfordult, hogy valami búvóhelyet keressen magának. Egy üres szobába surrant be, és lekuporodott az ajtó mellé. Amikor az illető elhaladt a szoba mellett, kikukucskált az ajtó kisablakán. És nem Barry volt az. Sokkal alacsonyabb volt az ápolónál. Nem nézhette meg jól magának: a férfin kalap volt, kabátja gallérját pedig feltűrte. Amikor eltűnt a látószögéből, Michelle óvatosan kilépett az ajtón, s azon töprengett, menjen-e a férfi után, vagy azt próbálja kideríteni, hol járhatott az illető? Végül az utóbbi mellett döntött. Végigsurrant a folyosón, befordult és ment tovább. A folyosó végén nyílt a patika ajtaja. Vajon ennek a csukódását hallotta? Balra nézett. Itt volt Sandy szobája. Benézett a kisablakon. Sandy az ágyában feküdt, és az igazak álmát aludta, vagy legalábbis úgy tűnt. Mikor Michelle véletlenül a padlóra pillantott, a tekintete megakadt valamin. Lehajolt és felvette. Darabka fehér habgumi volt, olyasmi, amit csomagoknál szoktak használni tömőanyagnak. Zsebre dugta, ismét benézett Sandyhez, majd csendben visszatért a szobájába. Reggel korán ébredt, és róni kezdte a folyosót. Épp Sandy szobája mellett haladt el, amikor az asszony kikerekezett a folyosóra. A Red Sox-sapkáját viselte, arcán széles mosoly ült. – Hogy van a migrénje? – érdeklődött Michelle. – Teljesen elmúlt. Általában egy jó éjszakai alvás elmulasztja. Köszönöm, hogy megkérdezted. – Pszichológus mikor jön magához? – Először tizenegykor. Később, ebéd után csoportterápia lesz. Majd gyógyszerelés. Aztán jön hozzám egy orvos, és megnéz. Aztán megint kapok néhány mosolytablettát, s ezt követően újfent idegenekkel kell fecsegnem. Akkor már annyira ki leszek készülve, hogy teszek nagy ívben mindenre. Persze azt mondom nekik, amit hallani akarnak. Mármint hogy a mamám addig szoptatott, míg magam ki nem köptem, meg ehhez hasonlók. Bevesznek mindent, azután mennek és cikkeket írnak az orvosi szaklapokba, amiken én jóízűeket röhögök. – Nem hinném, hogy én képes lennék ilyen csoportterápiás balhéra – mondta Michelle. Sandy helyben körbeperdítette a tolókocsiját. – Nem olyan vészes az. Annyi a dolgod, hogy fogod magad és felállsz – vagy, mint az én esetemben, ülve maradsz -, és elmondod a magadét: „Szasztok, az én nevem Sandy, és csúnyául ki van velem cseszve, csakhogy én ezt nem akarom annyiban hagyni. Ezért is vagyok itt." Aztán mindenki megtapsol és csókokat dobál és elmondja, milyen bátor vagy. Majd megkapom az altatómat, és megint vége lesz egy napnak. – Hát, levajazott egy rutinnak tűnik. – Ó, drága, én már ott tartok, hogy még fel sem teszik a kérdéseket, már tudom, miket fognak kérdezni. Macska-egér játék ez, csak ezek még nem jöttek rá, hogy a macska én vagyok. – De megpróbálta-e valaha is meghatározni, igazából mitől depressziós? – A fenét, dehogy, az túl messzire vezetne. Az igazság engem nem tenne szabaddá, csak az öngyilkos hajlamaimat növelné. így aztán, míg innen ki nem engednek, eljárom a magam kis táncát – rácsapott a tolókocsi kerekére -, képletes értelemben persze; és Sandy úszik az árral, amíg a tablettáit meg nem kapja. – Nagy fájdalmai vannak? – Ha közlik az emberrel, hogy deréktól lefelé megbénult, azt mondja magának: „Oké, hát ez szemétség a köbön, de legalább fájdalmat nem érzek." Rossz ez, kibaszott nagy R betűvel írva. A golyó, ami elvitte a lábamat, bennem van még mindig. Azt mondják a kuruzslók, túl közel ül a gerincoszlophoz, nem lehet eltávolítani. Ott van hát a kis kilencmilliméteres rohadék. És mozdul is egy keveset évente. Nem buli? Én nem tudok mozdulni, az bezzeg tud. Az igazi ziccer viszont a kuruzslók szerint az lesz, amikor elér egy bizonyos pontra a gerincoszlopomban, mert akkor holtan esek össze, vagy a testem többi része is érzéketlenné válik, és részidős nyomorékból totálissá lépek elő. Ez milyen komoly már? Versenghet-e vele szó? – Tényleg sajnálom – mondta Michelle. – Az én problémám eltörpül ehhez képest. Sandy legyintett rá. – Menjünk inkább reggelizni. A tojás szar, a sonkát meg mintha traktorgumiból csinálták volna, az íze pedig még annál is irtóztatóbb, de legalább a kávé forró. Gyere, versenyezzünk. – Azzal neki is lódult, Michelle meg mosolyogva utána futott, majd megragadta a tolókocsit, és végigsprintelt vele a folyosón. Sandy az egész úton visított és vihogott. Michelle reggeli után találkozott Horatióval.

– Megint beszélgettem a bátyjával, Bill-lel. – És hogy van Bili? – Kitűnően. Bár azt mondja, nem valami sűrűn szokta magát látni. Meg a család többi tagja se. – Elfoglaltak vagyunk mind. Horatio átadta az anyja levelét. – Voltam maguknál, úgyhogy magammal hoztam ezt. Tudom, maga még nem is látta azt a lakást, amit Sean kivett, de igazán klassz. Örülök, hogy még most láthattam, míg maga tele nem szemeteli, ahogyan a terepjárójával tette. Apropó, szemétlerakó helyek: gondolt valaha is arra, hogy kipucolja a Toyotáját? No csak azért, mert hátha így elejét veszi egy bubópestis-járványnak. – Lehet, hogy van egy kis kavar a terepjárómban, de mindenről pontosan tudom, hol van. – Hát, igen. Két órával azután, hogy csípős mexikói kaját eszem, általában én is tudni szoktam, mi van a belemben, ami persze nem jelenti azt, hogy látni is szeretném. El akarja olvasni a szülei levelét? Lehet, hogy fontos. – Ha nagyon fontos lenne, nem levélben kerestek volna. – Tartják a kapcsolatot magával? Michelle karba tette a kezét. – Máma tehát szülők napja van? Horatio feltartotta a jegyzetfüzetét. – Itt áll, hogy fel kell tennem a kérdést. – Szoktam beszélni a szüleimmel. – De szinte soha nem látogatja meg őket. Noha nem laknak messze. – Sok gyerek van ezzel így. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretik a szüleiket. – Igaz. Szokta azt érezni, mintha chip lenne a vállában, mert maga az egy szem lány, és zsaru az apja meg az összes bátyja? – Én erre inkább mint egészséges motivációra gondolok. – Oké. Örül a tudatnak, hogy fizikailag képes az útjába kerülő férfiakat dominálni? – Tetszik, hogy tudok vigyázni magamra. Ez egy erőszakos világ. – S azzal, hogy a törvény embere lett, még inkább találkozott az erőszakkal. Az erőszakos bűncselekmények hatalmas többségét pedig férfiak követik el, igaz? – Túl sok férfi hajlamos arra, hogy az agya helyett az izmait használja. – Továbbra is kárt akar tenni magában? – Életemben nem láttam még senkit, akinek a dumájában ennyire gyengék lettek volna az átmenetek. – Én inkább úgy tekintem ezt, mint ébresztőt, arra az esetre, ha elszunyókálna. – Elsősorban is, soha nem akartam magamban kárt tenni. – Jól van, ezt most betesszük a „Mennyezet le nem szakad rám" feliratú fachba, és folytatjuk. Akkor maga szerint mi a gond? És hogyan tudnék magán segíteni? Michelle idegesen félrenézett. – Ez nem valami trükkös kérdés, Michelle. Érzékelem, hogy szeretne rendbe jönni. De hogyan jutunk el odáig? – Beszélgetünk. Csak valami már ez is. – Csakugyan. De ha ebben az iramban folytatjuk, én már rég alulról fogom szagolni az ibolyát, maga meg szívószálon keresztül fogyasztja a vacsoráját, mire kiderül, mitől kattant be. Semmi értelme, hogy ne a legkisebb ellenállás irányába haladjunk. – Nem tudom, mit akar tőlem, Horatio – bökte ki Michelle. – Őszinteséget, nyíltságot, valódi együttműködési szándékot ebben a gyakorlatban, amit nevezhetünk lélekkutatásnak is. Én tisztában vagyok azzal, milyen kérdéseket kell feltenni, de mit sem osztanak vagy szoroznak a kérdések, ha a rájuk adott válaszok nem jelentenek semmit. – Én próbálok őszinte lenni magával. Kérdezzen. – Szereti a bátyjait? – Igen! – Szereti a szüleit? Michelle megint igent mondott, ennek hallatán azonban Horatio felszegte az állát. – Beszélne nekem a gyermekkoráról? – Másra se kíváncsi, aki agyzsugorító? Mind arra a szarságra lyukad ki, hogy mi történt az emberrel kölyökkorában? Na, hát tévúton jár. – Akkor vezessen rá a jó útra. Ott van az egész a maga fejében. Tudja, hogy ott van, de hát muszáj betartania, és még ahhoz is van bátorsága, hogy ezt a tudtomra adja. Michelle dühtől reszketve emelkedett fel. – Honnan a nyavalyából veszi maga a bátorságot, hogy betartásról meg bátorságról szónokoljon nekem? Ha a helyemben lenne, tíz percig nem tartana ki tisztességgel. – Nem kétlem. Am a maga problémáira a jobb és a bal halántéklebenye között rejlik a válasz. Nagyjából tíz centiméteres távolságról van szó, így meglehetősen figyelemre méltó, hogy ezen a területen sok trillió bájtnyi gondolat és emlék rejlik, mindaz, amitől maga: maga lesz. Ha eljutunk a megfelelő információhoz, azt is elérhetjük, hogy maga soha többé ne kezdeményezzen harcot senkivel abban a reményben, hogy az illető hátha hullaházba juttatja.

– Mondtam már magának, hogy nem ez történt! – Én meg most azt mondom magának, hogy ez a duma egy rakás gané. Michelle ökölbe szorult kézzel sivította: – Azt akarja, hogy nekimenjek magának? – És maga? Akar nekem jönni? – üvöltötte Horatio Barnes. Michelle felállt, és a férfira meredt. Aztán ellazította az ujjait, megfordult és kiment. Most nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Talán, gondolta a férfi, talán szimbolikusan, ha nem is tudatosan. Ülve maradt, és a nyitott ajtót bámulta. – Drukkolok magának, Michelle – mondta halkan. – És azt hiszem, mindjárt ott leszünk.

Tizenhetedik fejezet Sean és Rivest megvacsoráztak az udvarház ebédlőjében, majd Rivest házába mentek egy italra. Némi borral és három vodka-martinival később Len Rivest elaludt a nappalija karosszékében, de előbb megígérte Seannak, hogy másnap találkoznak. Sean, aki épp csak belenyalt a maga gin-tonikjába, csendben betette maga mögött az ajtót, és elhatározta, jár egyet Babbage Townban. Korábban kapott egy biztonsági jelvényt Rivesttől, rajta a fotójával. A jelvény arra hatalmazta fel, hogy az udvarház kivételével minden épületbe kísérő nélkül belépjen, és elejét vette, hogy a biztonságiak feltartóztassák és őrizetbe vegyék. Rivest bungalója a birtok nyugati szélén volt; az oda vezető kavicsos út másik három, sütőformára emlékeztető rezidencia mellett is elhaladt. Rivest szomszédságában volt egy sokkal nagyobb épület. Miközben elment mellette, észrevette a feliratot a két bejárati ajtó felett. Így szólt: Hármas Számú Kunyhó. Úgy tűnt, a házban két egyforma lakás kapott helyet. Sean figyelte, amint két egyenruhás, Glock pisztolyokkal és MP5 géppisztolyokkal felszerelkezett őr lép ki a bal oldali ajtón, majd elsétál: feltehetően az őrjáratukat kezdték meg. Hatalmas tűzerővel rendelkeznek. De vajon mi okból? Irányt változtatott, s elhaladt az udvarház hátsó frontja mellett, ahol olimpiai méretű úszómedence mellett székek, asztalok, napernyők álltak, valamint egy rozsdamentes acélból készült kerti grill és egy kőből készült tűzhely. Utóbbi körül emberek csoportosultak, kezükben sörösdobozok, borospoharak, halkan beszélgettek. Jöttére néhányan Sean felé fordultak, de senki nem vette a fáradságot, hogy üdvözölje. Sean felfigyelt egyikükre, aki elkülönülve, magányosan dajkálta a sörét. Leült mellé, és bemutatkozott. Fiatalember volt, s idegesen bámulta a cipője orrát. Ismerte Monkot, mondta. Dolgozott is vele. – Mi a maga szakterülete? – kérdezte Sean. – Molekuláris fizika, különös tekintettel a… – A fiatalember habozott, majd inkább meghúzta a sörét. – Szóval maga szerint mi történt Monkkal? – Nem tudom még. Magával beszélt bármiről, ami összefüggésben lehetett a meggyilkolásával? – Dehogy, semmi ilyesmiről. Keményen dolgozott, mint mi mindannyian. Egy kislánya van. Aki némiképp, hogy úgy mondjam, nem mindennapi. Szuperokos. A számokkal olyasmiket tud, amiket még én se. Viggie azonban a legfurcsábbak közé tartozik. Tudja, mit gyűjt? – Mondja meg. – Számokat. – Számokat? Azt meg hogy kell gyűjteni? – Elképesztően hosszú számokat őriz az emlékezete. És állandóan kigondol újabbakat. Betűk használatával címkézi fel őket. Ha megkérdi tőle, mi az X szám vagy a ZZ szám, azonnal köpi. Ellenőriztem. Észbontó. Én még ilyet nem láttam. – Beszélt valaha Monk magának Camp Pearyről? Netán oda készült valami okból? A fiatalember megrázta a fejét. – De maga tudott róla, igaz? – Az elég érdekes lett volna, ha nem tudok. – Néhányan a medence mellett állók közül feléjük mutogattak. A srác gyorsan felállt. – Ne haragudjon, most mennem kell. Sean is ment tovább. Úgy tűnt, Babbage Townban senki nem kész még arra, hogy kinyissa a száját. Ám még ha öngyilkos lett is Monk Turing, valami oka annak is kellett hogy legyen. Sean azonban biztos volt abban, hogy ha eleget kutakodik, előbb-utóbb rábukkan valamilyen motivációra. Megállt az épület mellett, amelyhez a víztorony csatlakozott. Ezen az épületen a következő felirat volt olvasható: Kettes Számú Kunyhó. Miközben a bejárat felé tartott, fegyveres őr lépett elé, és feltartotta a kezét. Sean megmutatta a jelvényét, és elmagyarázta, ki ő. Az őr alaposan megvizsgálta a jelvényt, majd őt mérte végig. – Hallottam róla, hogy küldtek valakit. – Ismerte Monk Turingot? – kérdezte Sean. – Nem. Úgy értem, látásból igen, de az őrök meg az agyasok közt semmiféle haverkodást nem néznek jó szemmel. – Felfigyelt a viselkedésében bármi szokatlanra? Az őr elnevette magát. – Ember, ezek a fazonok normális állapotban is elég szokatlanul szoktak viselkedni. Gáz lehet abból is, ha valakinek túl sok ész jut, érti, mit mondok. Sean az épület felé intett. – Mi ez a Kettes Számú Kunyhó? – Maga kérdezheti, én viszont nem fogok válaszolni. Nem mintha tudnám különben. Sean még kétszer-háromszor próbálkozott azzal, hogy információhoz jusson, az őr azonban, becsületére legyen mondva, kitartott. – Nem tudja véletlenül, Turing melyik házban lakott? – kérdezte végül.

Az őr egy fasorra mutatott. – Az első sarkon jobbra, a második bungaló jobbra. – A lánya ott lakik? A férfi bólintott. – Vele van valaki a gyámhatóságtól. Meg egy fegyveres őr. – Fegyveres őr? – Elvégre az apja halott. Nem árt, ha elővigyázatos az ember. – De hisz úgy fest, eleve jól védett ez az egész hely – mondta Sean. – Camp Peary is védett, valakinek mégis sikerült | odaát hidegre tennie Monk Turingot. – Ezek szerint úgy véli, nem öngyilkosság volt? Az őr most elbizonytalanodott. – Álljon meg a menet, nem vagyok én nyomozó. – Az FBI meg a helyi rendőrség beszélt magával? – Mindannyiunkkal beszéltek. – Van valamilyen teóriájuk? – Ha van is, nekem nem szóltak róla. – Turinggal nem voltak biztonsági problémák? Nem lógtak errefelé idegenek? Az őr a fejét rázta. – Semmi ilyesmi nem történt. – Turingot a saját fegyverével ölték meg. Tudott róla, hogy van fegyvere? – Amennyire én tudom, fegyverük csak az őröknek van. Sean a fasor felé ment, és meglátta a bungalókat. Az elsőben sötét volt, de az őr által jelzett épületben – Monk Turing volt lakhelyén – az elülső ablak négyszöge világított. Az összes bungaló vörös téglából épült, ránézésre vagy kétezer négyzetméteres alapterületen. Nem semmi bérlemények, gondolta. Az aprócska előkerteket szépen karbantartották; a léckerítéseket annak rendje és módja szerint lefestették. A bejárathoz vezető lépcső fokain színpompás cserepes virágok álltak. Olyan volt ez, mintha egy, igazából soha nem létezett, idilli világot ábrázoló képeslapról lépett volna le. Sean zongoraszót hallott odabentről. Kinyitotta a kertkaput, és felment a verandára. Az ott álló padon sportfelszerelés hevert: többek közt golfütők, kosárlabda, baseballlabda és -kesztyű. Sean felvette a kesztyűt, és beszívta a jól megolajozott bőr illatát. Turing nagy sportember lehetett; az agymunka után nyilván nem győzte levezetni a feszültséget. Sean benézett a szúnyoghálón. Kövérkés, pongyolás nő aludt a díványon; úgy szunnyadt el, hogy a papucsát le sem vetette. Őr sehol. A szoba távolabbi sarkában kis zongora állt. Egy kislány játszott rajta. Haja hosszú és hirtelenszőke, bőre sápadt. Míg Sean ott állt, a gyermek klasszikusból – Sean Rahmanyinovra tippelt – Alicia Keys egyik darabjára váltott (ezt a férfi egyértelműen felismerte), anélkül hogy kihagyott volna egy ütemet. Viggie Turing felnézett, és meglátta a jövevényt. Nem ijedt meg. Még csak a zongorázást se hagyta abba. – Mit csinál maga itt? A hang meglepte Seant, mivel a háta mögül jött. Megfordult, és a jobb vállánál megpillantotta a nőt. Felmutatta a jelvényét. – Sean King vagyok. Monk Turing halála ügyében jöttem. – Azt tudom – mondta nyersen a nő. – A kérdés arra vonatkozott, mi dolga itt, ezen az órán és ebben a házban? A harmincas éveiben járt, százhatvannyolc centi magas lehetett. Vörös haját rövidre nyírta, s oldalt választotta el. Egy fürt lezserül a nyakára lógott. A verandalámpa égett, így Sean láthatta, hogy szeme halványzöld, a nyakán pedig szeplős a bőr. Farmert, fekete papucscipőt és kordbársony inget viselt. Ajka a vékony archoz képest igen telt, a válla pedig az alakjához képest túl széles volt. Az orra nem volt összhangban a szemével, az álla pedig élesebb volt, semmint a kerek állkapocs azt indokolta volna. Am aránytalanságok ide, szépséghibák oda, Sean kevés szemrevalóbb nőt látott eddig. – Épp jártam egyet, amikor meghallottam Viggie-t – gondolom, ő zongorázott -, és beugrottam, hogy meghallgassam. – Úgy vélte, eleget beszélt ahhoz, hogy most ő kérdezzen. – És maga? – Alicia Chadwick vagyok. – Fantasztikusan játszik ez a gyerek. A halványzöld szempár végigmérte. – Megannyi más tekintetben is fantasztikus ez a gyerek. – Megragadta Sean karját, és elhúzta az ajtóból. – Beszéljünk. Van egy-két dolog, amiről tudnia kell. Sean elmosolyodott. – Maga itt az első, aki hajlandó velem szóba álli. – Nyugtával dicsérje a napot.

Tizennyolcadik fejezet Sean öt perccel később egy jókora, cédrusfa zsindellyel fedett, zöldre mázolt gerendaházhoz vezető kőlépcsőn ment fel Alicia nyomában a széles elülső verandára, onnan pedig be a ház kényelmesen berendezett, könyvespolcokkal teli dolgozószobájába, amelynek közepén asztal állt, rajta testes monitorral. A nő ujja egy megviselt bőr karosszékre bökött; ő maga az íróasztal mögötti forgószékbe telepedett. Sean érdeklődéssel figyelte, amint a nő jobb lábát felteszi az asztalra, és lehúzza a nadrágszára alsó részét. Reccsent a tépőzár, és a nadrágszárdarab a kezében maradt. Sean csak ekkor pillantotta meg alatta a csillogó fémet és a szíjakat. Alicia kikapcsolta a szíjakat, és a protézist, rajta a fekete papucscipővel, az asztallapra tette. Azután keményen dörgölni kezdte a csonk végét, ahol az alumíniummal érintkezett. Seanra pillantott. – Biztos vagyok benne, hogy Emily Post, a nagy illemtanár és követői fölöttébb helytelenítenék, hogy valaki egy vadidegennek a protézisét mutogatja, ami azonban engem illet, fütyülök rá. Aligha tévedek, ha azt mondom, Ms. Postnak nem kellett egész nap egy ilyennel mászkálnia. És legyenek bármilyen modernek ezek az eszközök, még mindig pokoli fájdalmat tudnak okozni. – Hogyan történt? – kérdezte Sean, miközben a nő három Advilt pottyantott a szájába, majd egy pohár vizet töltött az asztalon álló kancsóból, és a tabletták után küldte. – Sajnálom. Nem tudom, akar-e erről beszélni – tette hozzá sietve. – Nem szenvedhetem az időpocsékolást, és kíméletlen tudok lenni. Képzettségemre nézve matematikus vagyok, szenvedélyem azonban a nyelvészet. Az apám külügyi szolgálatot teljesített, így beutaztuk az egész Közel-Keletet; ott nőttem fel. Folyékonyan beszélem az arabot, a fárszit és még néhány olyan dialektust, amelyet az Egyesült Államok kormánya hasznosnak ítélt. Négy évvel ezelőtt önkéntes tolmácsnak jelentkeztem Irakba a Külügyminisztériumnál. Két éven át nem is volt semmi gond, míg egy nap Humvee-vel utaztam Moszul közelében, és a kocsira kilőttek egy rakétát. Egy héttel később, Németországban nyertem vissza az eszméletemet, ahol megtudtam, hogy nemcsak hét napot vettek el az életemből, de a jobb lábam is oda lett. Noha szerencsés voltam. Csak ketten éltük túl a merényletet, én meg egy férfi, aki odébb vonszolt, hogy biztonságban legyek. Elmondták, hogy a sofőrből, aki mellett ültem, csak valami torzó maradt. Az, hogy a srapnelek milyen pályagörbét írnak le zárt térben, aligha tartozik az egzakt tudományágak közé. Engem azonban sikerült idehaza rehabilitálni, és ráadásul megkaptam ezt a fantasztikus készséget. – Megveregette a művégtagot. – Sajnálom – mondta Sean. Magában csodálta a nőt, amiért szenvedélyektől mentesen képes beszámolni az átélt borzalmakról. Alicia hátradőlt, és szemügyre vette a vendégét. – Még mindig fogalmam nincs, miért hozták magát ide. – Rejtélyes haláleset történt, én pedig nyomozó vagyok. – Eddig én is tudom. Annyi rendőr nyüzsgött itt, hogy még maga Hasfelmetsző Jack is becsíkozta volna az alsóját ijedtében. Azok viszont mind közrendőrök voltak, maga meg privátszimat. – Ami pontosan mit jelent? – Azt, hogy magát nem igazán tudják pórázra fogni, vagy igen? – Én nem tudom. – Alicia erre nem reagált, így Sean folytatta: – Azt mondta, tudnom kell egyről-másról. – Ez volt az egyik. – Oké, és kik azok az ők? Babbage Town tulajdonosai? Idelenn senki nincs odáig azért, hogy beszéljen velem, vagy nem is tud semmit. És szerintem ez döbbenetes. – Tartok tőle, hogy ezen a téren nem segíthetek. – Az FBI beszélt már magával? – Igen – mondta Alicia. – Egy Michael Ventris nevű ember. Humortalan volt és hatékony. – Jó tudni. Mit tud Champ Pollionról? Hadd találjam ki: évfolyamelső volt a Massachusettsi Műszaki Egyetemen? – Nem, második az Indiai Műszaki Egyetemen, és ezt a tanintézményt a szakmában számosan még rangosabbnak tartják. – Úgy tűnt, őt is nagyon aggasztja, ami Monkkal történt. – Ő tudós. Ugyan mit tudhat erőszakos halálról, gyilkossági ügy nyomozásáról? Jómagam Irakban annyi vért láttam, ami ezer évre elég, de még engem is felizgatott, ami Monkkal történt. Irakban legalább annyit tudott az ember, ki akarja megölni. Itt viszont teljes a homály. – Maga szerint tehát meggyilkolták Monkot? – Nem tudom. És ez az, ami annyira nyugtalanító. – A CIA-nél találták meg? – Igaz. De ha a CIA-nek bármi köze van a halálához, el tudja őket képzelni, amint ott hagyják heverni a tetemet? Beledobhatták volna a York folyóba.

– Mi tehát a szerepe Babbage Townban? Azt látom, hogy nem a népség-katonasághoz tartozik. – Honnan látja? – A maga háza nagyobb, mint a többi bungaló. – Mert működik itt egy kutatási osztály is. Champ az udvarház másik oldalán él, közel az Egyes Számú Kunyhóhoz. – És mit csinálnak az Egyes Számú Kunyhóban? – Tulajdonképp az az én osztályom. Champ a Kettes Számú Kunyhót vezeti. Amelyikhez a víztorony kapcsolódik. – De hogy mivel foglalkoznak, azt nem mondja meg? – Semmi hű, semmi ha – mondta Alicia. – Számokat bontunk tényezőkre. Nagyon nagy számokat. Legalábbis próbálkozunk velük. Meglehetősen nehéz feladat. Olyasvalamire vadászunk, amiről a legtöbb szaktekintélynek meggyőződése, hogy nem is létezik. Rövidebb matematikai útra. Sean szkeptikus pillantást vetett rá. – Rövidebb matematikai útra? Ezért a fegyveres őrök, a drága házak? – Megéri, ha képes vele kizökkenteni a kerékvágásból a világot. Nem privát hobbiról van szó. Az IBM, a Microsoft, a Nemzetbiztonsági Hivatal, a Stanford Egyetem, Oxford, meg olyan országok, mint Franciaország, Japán, Kína, India, Oroszország, mind hasonlón dolgoznak. De az sem kizárt, hogy néhány bűnszövetkezet is. Ösztönzésben aligha lehet hiányuk. – Nem vagyok benne biztos, hogy szívesen versenyeznék a Nemzetbiztonsági Hivatallal. – Talán ez a magyarázat a fegyveres őrségre. Hogy tőlük megvédjenek. – Ezek szerint az egész Babbage Town ezzel a tényezőre bontással bíbelődik? – Ó, dehogy. Csak én meg a kis műhelyem az Egyes Számú Kunyhóban. És az igazat megvallva afféle mostohagyereknek érzem magam. Egyértelmű, hogy a munkámban semmi mást nem látnak, mint holmi tartalékot addig is, amíg Champ kutatómunkájának gyümölcsei beérnek. Ha viszont beérnek, annak haszna hatalmas lehet. – Mármint annak, ha helyre zökken a világ? – ismételte meg Sean a nő szavait. – Mit kell ezen érteni? – Egyes találmányok, mint a villanykörte vagy az antibiotikumok, előbbre vitték az emberiséget. Más találmányok, így a nukleáris fegyverek, képesek lehetnek akár az emberi faj megsemmisítésére is. És az emberek mégis előhozakodnak velük. Mások meg pénzt adnak értük. – Miért érzem magam úgy, mint Alice, amikor átlépett a tükrön? – Nem muszáj magának megértenie a mi világunkat, Mr. King. Magának csak azt kell tisztáznia, mi történt Monk Turinggal. – Szólítson Seannak. Monk a maga osztályán dolgozott? – Nem, Champén. Fizikus volt, nem matematikus. De ismertem. – És? – Töltöttem időt az ő meg Viggie társaságában, azt viszont nem állíthatnám, hogy jól ismertem. Csendes ember volt, módszeres és magának való. Alig-alig szólt valamit is a magánéletéről. Most pedig tegye fel mindazokat a kérdéseket, amiket ilyenkor szokás. Volt-e Monknak ellensége? Benne volt-e valamiben, ami a halálát okozhatta? Meg az effélék. Sean elmosolyodott. – Nos, miután már elkérdezte őket, adja meg a válaszokat is. – Nem tudom a válaszokat. Ha kábítószerezett, lopott vagy deviáns szexuális életet élt, akkor kitűnően leplezte. – Tudta, hogy a saját fegyverétől halt meg, és azon csak az ő ujjlenyomatait találták meg? – Ezek szerint öngyilkosság? – Még nem vagyunk tisztában az összes ténnyel. Azt mondta, nem igazán ismerte, de mégis: nem látta valaha depressziósnak, öngyilkosságra hajlamosnak? – Semmi ilyesmiről nem tudok beszámolni. – Jó apja volt Viggie-nek? Alicia arckifejezése ellágyult. – Nagyon jó apja. Órákig tudott vele labdázni a hátsó udvarban. Még gitározni is megtanult, hogy kísérhesse a zongorajátékát. – Sokat volt ezek szerint velük? – Monkkal nem annyira, Viggie-vel viszont igen. Mintha kicsit a saját lányom lenne. – Monk nem bánta? – Rengeteget dolgozott. Nem mintha én nem, de más volt a beosztásunk, így aztán ha ő nem tudott Viggie-vel lenni, én voltam vele. – Értem. És a lány anyja? Alicia megrázta a fejét. – Fogalmam sincs az illetőről, soha nem találkoztam vele. Seannak hirtelen egy kérdés jutott az eszébe, meg az, hogy ezt a kérdést valószínűleg Rivestnek kellett volna feltennie. – Elutazott Monk mostanában valahová? – Mostanában nem. Mifelénk nincsenek valami hosszú szabadságolások. – Szünetet tartott. – Azt hiszem, olyan nyolc vagy kilenc hónapja viszont járt külföldön. Sean felpillantott. – Tudja, milyen országban? Alicia megrázta a fejét. – Azt nekem nem mondta.

– Akkor miből gondolja, hogy külföldön járt? – Emlékszem, hogy emlegette, meg kell hosszabbíttatnia az útlevelét. Szerintem abból megtudhatja, hol járt. Mármint az útlevélből. Ami az FBI-nál van. – Mennyi ideig volt távol? – Mintegy két hétig. – Ezalatt ki viselt gondot Viggie-re? – Én segítettem be. De Babbage Town is felbérelt néhány embert erre a célra. – És Viggie-t nem zavarta, hogy egy rakás vadidegen tüsténkedik körülötte? – Azt hiszem, Monk ezt megbeszélte vele. Ha az apja azt mondta valamiről, hogy rendben van, akkor ő rendben lévőnek is gondolta. Ilyen volt az ő kapcsolatuk. – Maga képes szót érteni a lánnyal? – Olykor-néha. Miért? – Mert ha beszélni akarok vele, segítségre lehet szükségem. – Ugyan mit tudhatna Viggie, ami segítené magát a nyomozásban? – Valamit az apjáról, ami esetleg magyarázat lehet a történtekre. – Még ha szóba áll is magával, aligha fogja érteni az ő nyelvét. Sean elmosolyodott. – Még az a szerencse, hogy rendelkezésemre áll egy első osztályú nyelvész. Alicia leereszkedő modorban válaszolt. – Amúgy hidegen hagyja, mi lett Monk Turinggal, akár gyilkosság történt, akár öngyilkosság, igaz? A pénzét ettől függetlenül megkapja? – Téved. Nagyon is azon vagyok, hogy a gyilkost elfogják. – Miért? – Technikailag nem vagyok magándetektív. Valójában zsaru vagyok, és a zsaruk általában így gondolkodnak. Azért végezzük mi azt a munkát, amit a legtöbben nem vállalnának. Azt mondta, vannak dolgok, amiket el akar mondani nekem? Merthogy eddig csak egyet mondott. A nő kíváncsian méregette. – Tényleg ki vagyok merülve, úgyhogy most megyek és lefekszem. Biztos vagyok benne, hogy nélkülem is kitalál. – Felcsatolta a műlábát, és lassú léptekkel elhagyta a dolgozószobát. Sean kifelé menet bezárta az ajtót maga mögött. Ha csakugyan szabadlábon mászkál errefelé egy gyilkos, az ember nem lehet eléggé óvatos. Miközben a szállása felé tartott, csak egy dolog járt Sean fejében: Mi az ördögbe keveredtem?

Tizenkilencedik fejezet Michelle, miután faképnél hagyta Horatiót, lemondott az ebédről; helyette intenzív gyakorlatokat végzett az edzőteremben, és csatakosra izzadta magát. Megállapította, hogy sokkal jobb a közérzete. Az endorfinok nyilvánvalóan képesek voltak arra, amire Horatio Barnes nem. Michelle lassan meggyőzte magát: mindaz, ami a kocsmában történt, egy rossz döntés következménye volt, a rossz döntés pedig a mértéktelen piálásé. Hamarosan odakinn lesz, és azon dolgozik majd Seannal, hogy mások problémáját megoldják. Horatio pedig mehet és élősködhet mások kínján-nyomorán. Visszament a szobájába, hogy lezuhanyozzon. Miután nedves haját kifésülte, a teste köré csavart törülközőben lépett ki a fürdőszobából. Az ágyára ült, és hidratáló krémet kent a lábszárára. Aztán megperdült. Annyira hirtelen, hogy leesett róla a törülköző. A szoba sarkában, a szekreter mellett, ott állt Barry. Most előlépett, hogy Michelle jobban láthassa. Arcán széles mosoly ült. – Maga mi az ördögöt keres itt? – rivallt rá a lány. – Cheryl nem jelent meg a foglalkozáson. Érte küldtek – mondta gyorsan Barry, és tekintete Michelle mezítelenségét pásztázta. Michelle az ágyról felkapott lepedőt csavarta maga köré, és felállt. – Cheryl nincs itt, úgyhogy takarodjon innét a pokolba! – Sajnálom, hogy zavarba hoztam – vigyorgott Barry. – Ezt jelenteni fogom, a kurva anyját magának – fújt Michelle. – Pontosan tudom, mi jár a fejében. – Engem egy páciensért küldtek ide, és nem az én hibám, hogy maga közben meztelenül mászkált itt. Vagy netán nem olvasta az intézmény házirendjében, hogy napközben a páciensek szobái nyilvános helyiségnek minősülnek, s a személyzetnek szabad bejárása van? A házirendben mellesleg az is benne van, hogy a páciensek számára épp ezért a fürdőszobában ajánlott az öltözködés, már amennyiben nem kívánnak kellemetlen helyzetbe kerülni. – Látom, hogy a házirendnek ezt a részét könyv nélkül fújja. Vajon miért, Perverz úr? Barry az ajtó felé hátrált, és most Michelle hosszú, csupasz lábára meredt. – És ha panaszt tenne ellenem, kénytelen lennék védekezni. – Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Michelle dühösen. – Ez azt jelenti, hogy más női páciensek odáig süllyedtek, hogy megkörnyékezzék a férfi személyzet egyes tagjait, abból a célból, hogy különleges bánásmódban részesítsék őket, apróbb szívességeket tegyenek nekik, gyógyszereket, füstölnivalót, cukorkát, sőt vibrátort szerezzenek be részükre. Én úgy látom a helyzetet, hogy maga kezdett meztelenkedni előttem. Nincs szüksége egy vibrátorra, édesem? Lévén azonban a személyzet tisztességes tagja, magát sem részesíthetem más bánásmódban, mint bárki mást. Végtelenül sajnálom. Michelle dühében ökölbe szorította a kezét. – Nem láttam magát, szemét! Ott bujkált abban a sarokban. – Maga azt állítja, bujkáltam, én meg azt, hogy nem. További kellemes napot. – Még egyszer végigmérte átható pillantásával, majd megfordult és kiment. Michelle annyira felizgatta magát, hogy egész testében reszketett. Vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapodjon, felkapta a ruháit, és a fürdőszobában fejezte be az öltözködést. Az ajtón – egyértelmű okokból – nem volt zár, így a hátával dőlt neki arra az esetre, ha a férfi visszajönne, hogy további erőt merítsen a cickója meg a segge látványából. Úgy érezte, így még az életben nem taposták meg. Azon töprengett, jelentse-e a történteket. Miután befejezte az öltözködést, a személyzet egy újabb – női – tagja jött be. – Azért vagyok itt, hogy a foglalkozásra vigyem – közölte. – Milyen foglalkozásra? – kérdezte Michelle. – Horatio Barnes ma délutánra csoportterápiát írt elő magának. – Nekem ezt nem is mondta. – Nos, itt áll a kartonján. Azért jöttem, hogy megbizonyosodjam róla: odamegy. Michelle habozott. Az ördög vigye Horatiót. – Hányan vannak a csoportban? – Tizen. Biztos vagyok benne, hogy nagyon hasznos lesz magának. Mindössze harmincperces foglalkozásról van szó. – Na jó, akkor essünk túl rajta – mondta Michelle élesen. – Ez nem valami jó hozzáállás – válaszolta a nő. Mintha letolta volna. – Hölgyem, ennél jobbal jelenleg nem szolgálhatok. Michelle még soha nem találkozott az orvossal, aki a csoportterápiás foglalkozást vezette. Az egyetlen vigasza az volt, hogy Sandy is ott ült a többiek között. Amikor meglátta, egyenest hozzá ment, és mellette ült le. Az ajtó abban a pillanatban kinyílt, és Barry lépett be. Háttal a falnak támaszkodott. Michelle-nek a bőre is viszketett, valahányszor magán érezte a tekintetét. Ez a trágyadomb látta őt ruhátla-

nul. A tudat megőrjítette. Ennyit még Sean se látott belőle soha. Miközben az orvos a papírjai közt keresgélt, Sandy észrevette Michelle nyomorúságos arckifejezését. – Jól vagy? – Nem, de erről majd később beszélünk. Hogy működik ez a foglalkozás? – suttogta. – Csak csináld utánam. Rendben lesz minden. A pszichológus se rossz. Érti a dolgát, a baj csak az, hogy fogalma sincs arról, ami odakint, az igazi világban történik. – Lelkesítő – mondta Michelle. Mikor a csoportterápia véget ért, Michelle eltolta Sandy kerekes székét Barry mellett. – Legyen a hölgyeknek további szép napjuk – mondta Barry, és szélesen vigyorogva kitárta előttük az ajtót. – Baszd meg az anyád – mondta Michelle. Elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja. Sandy felnézett rá. – Jaj, drágám, ezzel most felidézted az egyik ocsmány víziómat, amiben épp most, az ebédnél volt részem. Barrynek az arcára fagyott a mosolya. Mialatt visszatolta Sandyt a szobájába, Michelle elmesélte, mi történt közte meg Barry között. – Hallottam róla én is, hogy a folyosón hallgatózik, hol megy a zuhany, aztán besurran a jobb nőkhöz, hogy legeltethesse kicsit a szemét. Michelle ezen felháborodott. – Ha ez közismert, miért nem rúgták már ki rég innét ezt a pasast? – Az emberek tartanak attól, hogy kinyitja a száját. Nézzünk szembe a dologgal: a legtöbben komoly bajokkal vannak itt, és igen sebezhetők. Nincsenek abban a helyzetben, hogy hatékonyan védekezhessenek az ilyen seggfejek ellen. – Szívesen maradnék néhány percig négyszemközt vele. Még ocsmányabb lenne utána a pofája, mint most. – Annál már aligha – válaszolta Sandy. Michelle betolta Sandyt a szobába. Az éjjeliszekrényen szépen kidekorált cserepes virág ékeskedett. – Titkos hódoló? – kérdezte. – Elvégre nőből vagyunk, vagy mi a csoda? – nevetett Sandy. – De ha már hódolókról van szó: ki volt az a magas, pompás férfi, akivel akkor voltál, mikor először láttalak? – Sean King. Társak vagyunk. – Társak? Ezek szerint gyűrűre még nem került sor? – Nem. Egy nyomozóügynökségnél vagyunk társak. Kollégák. – És te nyomozó vagy? – Valamint a titkosszolgálatnál is dolgoztam. – Az életben nem hittelek volna szövetségi ügynöknek. – Miért, azoknak hogyan kéne kinézniük? – Sehogy. Általában azonban elég jól meg tudom mondani, ki kivel van. – Mindkét oldalt megtapasztalta? – Mondjuk azt, hogy volt tapasztalatom, pont elég. – Megveregette Michelle kezét. – Visszatérve rád meg erre a Sean Kingre: volt köztetek a munkán kívül más is? – Ez most úgy hangzik, mintha az agyzsugorítóm faggatna. – Van olyan jó a jelleme, mint a külleme? – Még jobb. – Akkor, drága, már csak azt szeretném tudni, miért nem látom az ujjadon a gyűrűt? – Üzlettársak vagyunk. – Megélhetésre sokféleképp szert lehet tenni. Az én tapasztalataim szerint azonban az aranyszívű és jó megjelenésű férfi éppoly ritka, mint az, hogy egy nő seggét meg ne taperolják egy bárban. Ha egyszer ilyenre bukkantál, jobb, ha kihorgászod, még mielőtt valaki más teszi meg. Michelle arra gondolt, hogy Sean ismét Joannal dolgozik, miközben ő idebenn senyved, és a saját lelkéért harcol Horatio „Harley Davidson" Bámésszal, s időnként kénytelen azt is elviselni, hogy Barry, a Faszfej a fejére tojjon. – Nem olyan egyszerű ez – mondta végül. – Ó, a nők állandóan ezt mondogatják maguknak. Részben mert egy nő számára semmi nem egyszerű. Csak a férfiak számára az, ennek oka pedig, hogy Isten szereti ezeket a kis szarháziakat, így aztán képtelenek is arra, hogy tovább lássanak az orruknál. – Seant más fából faragták. – Akkor ugyanarról beszélünk. Nem kell mindent agyonbonyolítani. Vedd egyszerűbbre a figurát. Gyűrűztesd meg magad. Ez a lényeg. – A vita kedvéért tegyük fel, hogy én akarom. Mi van, ha ő nem akarja? Sandy végigmérte Michelle-t. – Az igazat megvallva, akkor neki kéne idebent vigyorognia, nem neked. Lehet, hogy nehezebb vele boldogulni, mint az átlaggal, abban azonban biztos vagyok, hogy az ő gatyájáról sem hiányzik a cipzár, és amögött alighanem talál is valamit. – Ha egy kapcsolat pusztán a fizikai vonzalomra épül, aligha lehet hosszú távú. – Naná, hogy nem! A domborulatok azonban csak csalit jelentenek a halacskának, amit aztán kiemelünk és

szákolunk; később már csak idomítani kell őket. – Maga volt valaha házas? – Igen. Nagyjából tíz percig. – Gyors válás? – Nem, az esküvőm napján lőttek meg, és hát ez lett a vége. A férjem viszont nem volt ekkora mázlista. – Te jó Isten, meggyilkolták? Az esküvőjükön? Sandy bólintott. – A rendezvényszervezőnek kicsit a szavát szegte a dolog. Annyit bajlódott a rákkal meg a jégszobrocskákkal. Olyasmiről, hogy prioritás, az életben nem hallott. – Hogyan történt? Sandy fürgén kitornászta magát a kerekes székből, át az ágyra. Rövid ujjú blúzt viselt, és Michelle láthatta, milyen erősek a karizmai. – Ami történt, rég volt. Életem szerelmét hivatalosan csak tíz percig birtokolhattam. Azt azonban meg kell mondanom, azt a tíz percet még egy életért sem cseréltem volna el senkivel. Gondolkozz tehát a te Mr. Kingeden. Gondolkozz hosszan és komolyan. Vedd fontolóra, hogy ez az ember nem lesz mindig szabad. Mert rengeteg olyan nő futkos odakinn, aki pillanatok alatt egyszerűre veszi a figurát. Amire szükségük van, édesem, azután kinyújtják a kezüket. Amit akarnak, azt egyszerűen elveszik.

Huszadik fejezet A Babbage Townban töltött első éjszakán Sean hol az ágyában hánykolódott, hol az ablakon át nézte a sötétséget. Szobája az udvarház második emeletén volt, s abba az irányba nyílt, ahol Champ Pollion háza állt, de nem volt messze az Egyes Számú Kunyhó sem, amely a nagyon szókimondó és nagyon féllábú Alicia Chadwick vezetése alatt állt. Az udvarházat európai ízléssel rendezték be, és Sean már az elején rájött, hogy minden vendégszobában van számítógép és széles sávú internetkapcsolat. Hajnali kettő volt, amikor Sean mozgást látott a Champ-ház közelében. Arra gondolt, az orvos megy fel a lépcsőn, majd lép be a főbejáraton, a holdvilág azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy ezt biztosra vehesse. Azután Sean olyan hangot hallott, amire egyáltalán nem számított. Szélesre tárta az ablakot. Repülőgép közeledett, nem is akármilyen. Sugárhajtású gép volt, a hangjából ítélve nem is kicsi, a zajszint pedig arra utalt, hogy a jármű épp leszállni készül. Kihajolt, de látni nem látott semmit: a fekete égbolton még csak meg sem csillant semmilyen fény. Tovább hallgatózott. A motorzúgás megváltozott, amint a gép leszállt és fékezni kezdett. Vajon hol landolhatott? Camp Pearyben? A haditengerészeti fegyverraktárban? És mi lehet az oka annak, hogy egy böhöm sugárhajtású fények nélkül szálljon le a folyón át, ráadásul az éjszaka kellős közepén? Majdnem két órával később ismét felriadt, és az ablak mellé telepedett. Két őrt látott ácsorogni a kavicsos ösvényen. Beszélgettek és kávéztak. A rádiójuk időnkénti reccsenéseit még ebből a távolságból is ki tudta venni. Sean hajnali ötkor feladta az álmatlansággal folytatott küzdelmet. Lezuhanyozott, felöltözött, és vállán hátizsákkal lerobogott a lépcsőn. Kávészag terjengett a tágas, dongaboltozatos előtérben, s az ebédlőből érezni lehetett a sonkás tojás illatát. Elfogyasztotta reggelijét, és kupakos csészében vitt magával némi kávét. Megállt az udvarház főbejáratánál lévő biztonsági ellenőrző pontnál, és megmutatta az őrnek a jelvényét. A köpcös férfi csak biccentett, mondani azonban nem mondott semmit, miközben elvette és áthúzta Sean kártyáját a monitor tetején lévő résen. Nyilvánvaló, hogy tudni akarják, ki mikor merre jár, gondolta Sean. Még ha a saját nyomozójuk is az illető. – Hallotta korábban azt a repülőt? – kérdezte. A férfi nem felelt. Csak visszaadta a kártyát, azzal újra a számítógépéhez fordult. – Én is bírlak téged – mormolta Sean, miközben kifelé tartott. Még sötét volt. Sean álldogált egy darabig, és azon gondolkodott, mitévő legyen. Alicia igenis tévedett. Nem pusztán a pénzért csinálja. Meg akarta fejteni, mi történt Monk Turinggal. Minden gyereknek joga van tudni, mi történt a szüleivel. És egy emberölés sem maradhat büntetlenül. Monk nyolc vagy kilenc hónapja külföldön járt. Merre? Amennyiben úgy utazott, mint bármely más halandó, akkor az útleveléből tudható. Ha viszont más néven vagy idegen ország gépén utazott? Kém lett volna? Azért ment külföldre, hogy Babbage Town titkait eladja annak az országnak, amely a legtöbbet hajlandó fizetni értük? Mélyen belélegezte a levegőt, amely mentes volt a washingtoni körgyűrűn belül honos mérgesgázoktól, és egy pillanatig a közeli erdőben motozó állatokat hallgatta. Mókusok vagy szarvasok lehettek. Az ember, ha mozog, teljesen más jellegű zajt kelt. Seant kiképezték arra, hogy egy ember mozgásából képes legyen következtetni annak szándékaira. És ez nem is volt különösebben nehéz feladat. A legtöbb ember akkor sem tudta eltitkolni szándékait, ha az élete múlt rajta. Ellenkező esetben nem négy amerikai elnököt gyilkolnak meg hivatalban, hanem sokkal többet. Sean ismert az FBI-nál néhány túszmentéssel foglalkozó embert, akiket Camp Pearyben képeztek ki, a CIA paramilitáris egységeivel. Ezek az egységek bejárták az egész világot, és olyasmiket műveltek, amikről soha nem beszélt senki, sem a CIA-nél, sem a kormánynál. Sean semmiképpen sem akart tengelyt akasztani velük. S Turing? Sean kényelmes tempóban sétált, és végül eljutott Len Rivest házáig. Még mindig nagyon korán volt, és Rivest minden bizonnyal még az előző esti italozást heverte ki. Sean úgy gondolta, jobb, ha most békét hagy neki. Kávéspoharát a szemetesbe dobta, elhaladt a biztonsági szolgálat irodája, valamint egy lapos, egyszintes, garázsnak tetsző épület mellett, és balra fordult egy kavicsos ösvényre ott, ahol tábla hirdette: CSÓNAKHÁZ. Ment tovább, és hamarosan elnyelte az erdő. Húszpercnyi járás után ritkulni kezdtek a fák, és megérkezett Babbage Townnak a York folyón lévő csónakházához, amely egy móló mentén nyúlt be a széles, csendes, mély vizű folyóba. Hosszú, sima cédrusfákból összerótt, sárgára festett épület volt, több csúsztatósólyával, valamennyi sólya fölött garázsajtóhoz hasonló ajtóval. Megpróbálkozott a főbejárattal, de zárva volt. Bekukucskált az egyik ablakon, s ki tudta venni több hajó körvonalait. Kisétált a csónakházhoz kötött úszódokkhoz, és látta, hogy több kajak, valamint két evezős csónak ring ott kipányvázva. Az egyik erre nyíló sólya nyitva volt. A motoros emelőn három Sea-Doo-t látott, ponyvá-

val lefedve. Ha Monk e járművek valamelyikével jutott el Camp Pearybe, ki hozta vissza ide az alkalmatosságot? A halottak csak ritkán jó hajósok. Most már pirkadt, s a víz sima felszínén fénypászmák jelentek meg. Sean távcsövet vett elő a hátizsákjából. A napfény szögesdrótkerítésen csillant meg a York túlpartján. Sean lesétált közvetlenül a folyó homokos partjára, és szemügyre vette a túlsó partot – nem mintha látott volna bármi érdekeset. Néhány rákfogó kosár lebegett a felszínen. Fősodorvonal-jelzők álltak ki a Yorkból, és egy alacsonyan szálló kócsag suhant el minden látható erőfeszítés nélkül a távcső előtt. Reggeli után nézett a sötét vízben. Azon gondolkodott, hol lehet akkora leszállópálya, ahol nagyobb sugárhajtású gond nélkül landolhat. Balra nézett, és meglátta: a fák vonalát irtás szakította meg azon a helyen, és széles, fűvel benőtt terület látszott. A leszállópálya, gondolta, nyilván a füves rész után kezdődik. A leszállópálya után hosszú daru magasodott az égre. A Cheatham Annex, vonta le Sean a következtetést. A haditengerészeti gyerekek. Miközben Babbage Townba ment kocsin, a haditengerészeti fegyverraktárnál látott is a móló mentén horgonyozni egy acélszürke rombolót. Ez a terület valósággal nyüzsgött a katonai intézményektől. Sean valami okból nyugtalanul érezte magát emiatt. Kisebb ág vált le a fáról, és fejbe ütötte. Sean a földre vetődött, nem azért, mert fájt az ütés, hanem amiatt, ami kiváltotta. Az a valami más nem lehetett, mint mesterlövész puska. A lövedék épp a feje feletti ágat találta el. Lekuporodott a part menti magas aljnövényzetben. Ki az ördög lövöldöz rá? Egy percet várt, mielőtt megkockáztatta, hogy kidugja a fejét egy pillantás erejéig. A lövést a folyó túlpartján adták le. Egyértelmű volt a kérdés: vajon a lövöldöző csak rá akart ijeszteni, vagy azt a golyót, ami az ágat letörte, a koponyájába szánta? Amikor a következő lövedék centiméterekkel a feje felett zúgott el, már nem volt kérdéses, hogy az illető meg akarja ölni. Még mélyebbre ásta magát a talajba, és mozdulatlanul a földhöz tapadt, amilyen szorosan csak bírt. Most két percet várt. Hogy többször nem lőttek rá, lassan kúszni kezdett az aljnövényzetben visszafelé, tekeregve, mint valami kígyó, amely hátrafelé halad. Elért egy magas fűvel benőtt tisztást, majd a fák vonalát. Egy vastag tölgy fedezékében egyenesedett fel, majd cikcakkban futni kezdett a fák között, vissza Babbage Townba. Rátalált az ösvényre, és megállás nélkül szaladt Len Rivest bungalójáig. Kopogtatott, de Rivest nem dugta ki az orrát. Sean benyitott. – Len – mondta. – Len! Az előbb rám lőtt valaki. A földszinten nem volt senki. A lépcsőket kettesével véve szaladt fel az emeletre. Feltépte az első ajtót, ami az útjába akadt, azután megtorpant a küszöbön, és érezte, amint a mellkasa elnehezül. Len Rivest meztelenül hevert karmos lábú fürdőkádjában, és szeme a kék mennyezetre meredt – de látni nem látott semmit.

Huszonegyedik fejezet Horatio Barnes az íróasztalánál ülve szemlélte a térképet, amely azt a tennessee-i kisvárost ábrázolta, ahol Michelle hatévesen nevelkedett. Horatio Bill Maxwelltől megtudta, hogy nagy a korkülönbség Michelle és a legkisebb bátyja között. Michelle amúgy véletlenül csúszhatott be, merengett Horatio, aki tisztában volt azzal, hogyan hathat ilyesmi egy gyerekre. Horatio a kapcsolatait igénybe véve megszerzett néhány információt a lány titkosszolgálati aktájából. A dokumentum kitért Michelle valamennyi tulajdonságára, amelyekkel a pszichológus is tisztában volt: mindent és mindenkit uralni akar, beosztottjaival kemény, magával azonban még inkább, megvesztegethetetlen és tisztességes. Ezek mind a jó szövetségi ügynök jellemzői közé tartoztak. S Michelle valahol útközben megszabadult a félelmeitől, valamint a másokkal szembeni beteges bizalmatlanságtól, de legalábbis megtanulta, hogyan tartsa ezeket kordában. A két ügynök, aki jellemezte, döbbenetesen hasonló véleményt mondott. Mind a ketten azt mondták, az életüket is rábízták volna, ám soha nem sikerült közelebb kerülniük a golyóálló mellény és a Glock pisztoly mögötti rejtélyes személyiséghez. Horatiónak korábban is volt már dolga Michelle-hez hasonlatos pácienssel, és segíteni akart mindannyiukon, Michelle esetében azonban sokkal erősebb volt ez a késztetés – talán mert a lány az ország érdekében tette kockára az életét, no meg annak a Sean Kingnek a közeli barátja volt, akit Horatio Barnes olyannyira tisztelt, mint csak nagyon kevés embert. Vagy talán mert olyan mély és fájdalmas sebet érzett a lányban, hogy mindenképp szeretett volna a segítségére lenni. Már ha begyógyulhat az a seb egyáltalán. És létezett még egy ok, noha a pszichológus ezt nem árulta el Sean Kingnek vagy Michelle-nek. Azok az emberek, akik megpróbáltak véget vetni az életüknek – bármilyen amatőr módon tettek is erre első ízben kísérletet -, gyakorta belejöttek a dologba, és ha nem a második vagy a harmadik, akkor a negyedik vagy a hatodik kísérletük járt sikerrel, és hordágyon végezték, miközben maradványaikat boncnok szaglászta körül. Barnes nem hagyhatta, hogy ez legyen Michelle Maxwell sorsa is. Horatio egyhetes szabadság elé nézett. Korábban azt tervezte, Kaliforniába repül, és búvárkodik egyet a haverjaival. Most azonban Nashville-be vett repülőjegyet az interneten.

Huszonkettedik fejezet Michelle ismét hallotta a lépteket. Pontban hajnali egy óra volt. Felkelt és kisurrant az ajtón. A történtek után még inkább tudni szerette volna, miben sántikál Kukkolós Barry. Azért imádkozott, hogy valami bűncselekményen kapja. Végigsurrant a sötét folyosón a halkan visszhangzó léptek nyomában. A kanyarban kikukucskált a sarok mögül. A folyosó végén lámpa égett. Addig araszolt előre, míg meg nem látta, hol ég: a patikában. Volt valaki odabenn. És amikor az illető odabenn elhaladt az üvegajtó előtt, azt is megállapíthatta, hogy nem Barry az. Hanem a kis ember, akit már látott korábban a gyógyszertárban. Elég kései az óra a gyógyszerkiadáshoz, gondolta. Miközben leselkedett, egy másik alak is felbukkant a patikaajtó közelében. Ő már Barry volt. Óvatosan körülnézett, mielőtt belépett, majd betette az ajtót maga mögött. Michelle, amennyire csak mert, előbbre osont, hogy jobban lásson. És akkor hasított belé a gondolat. Mindenekelőtt mit keres itt Barry ilyen időpontban, holott nappalos volt? Michelle bentlakása idején megfigyelte, hogy a személyzet tizenkét órás váltásban dolgozik, s a váltás reggel és este pontban nyolckor van. Barry már öt órája szabad. Mi folyik itt? Némi kis személyes túlóra? Michelle előbb hallotta, semmint bármit is látott volna: gumi volt az, ami halkan csikordult a linóleumon. Elsőre a nővérek által favorizált klumpa gumitalpára gyanakodott. Am megpillantotta a kerekes széket. Sandy teljesen fel volt öltözve, keze erőteljesen hajtotta a tolókocsit a folyosón. Azután megállt, és szemügyre vette a gyógyszertár ajtaját. Michelle gyorsan visszahúzódott, mert Sandy hirtelen elfordította a fejét és arra nézett, ahol ő rejtőzködött. Csak egy perccel később mert újra kinézni, s akkor Sandy már nem volt sehol. Barry és a másik férfi pár perc múlva kijöttek a patikából, és a kis ember kulcsra zárta az ajtót. Szerencsére nem felé tartottak a folyosón, hanem az ellenkező irányba. Miközben lépteik elhaltak, Michelle előbújt, és a patika felé óvakodott. Leginkább az lepte meg, hogy mindkét férfi üres kézzel távozott onnét. Mi folyik itt? Most a másik folyosó felé fordult a figyelme, ahonnét Sandy szobája is nyílt. Apró, nesztelen léptekkel osont a fal mentén. Odaért Sandy szobájához. Sötét volt odabenn. Bekukucskált, és látta Sandyt az ágyon fekve. Az alvást minden valószínűség szerint tettette. De mi célja lehetett azzal, hogy a patikát leste? Ő is benne lenne abban az akármiben, amiben Barry? Michelle nem szívesen gondolt erre, a lehetőséget azonban nem zárhatta ki. Michelle visszaosont a szobájába, de nem egykönnyen jött álom a szemére. Órákig hánykolódott, agyában egymást kergették a legkülönfélébb teóriák, amelyek magyarázatként szolgálhattak volna a látottakra. Egyik valószínűtlenebb volt, mint a másik. Korán ébredt, és lement reggelizni. A reggelit újabb csoportterápia követte, ahová Horatio osztotta be. Majd személyes ülés egy terapeutával. Mikor itt végzett, egyenest Sandy szobájába tartott. Ott találta, de nem egyedül. – Mi baj van? – kérdezte. Sandy ágya körül orvos, két nővér és egy biztonsági őr kerülgették egymást. Az asszony az ágyán feküdt, karjaival csapkodott és nyögött. Az egyik nővér rászólt. – Kérem, menjen vissza a szobájába. Azonnal. Az őr odalépett, kezét félig felemelte. – Azonnal – mondta ő is. Michelle megfordult és kiment, de nem túl messzire. Néhány perc múlva mindenki kijött; Sandy hordágyra szíjazott testét elgurították mellette, karjába infúziós csövet vezettek. Most úgy tűnt, alszik. Michelle a titkosszolgálatnál tanultakat felhasználva futtatta végig a tekintetét a karján és a kezén. Amit látott, mélyen összezavarta. Sandy mindig kínosan pedáns volt, ami a megjelenését illeti. Michelle kivárta, míg elmennek, majd besurrant Sandy szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Érzett némi bűntudatot amiatt, hogy az asszony rosszullétét kihasználva kutatja át a szobáját, de nem sokat. Nem tartott sokáig, mert Sandy nem hozott be magával túl sok személyes dolgot. Michelle-t egyvalami zavarta – olyasmi, amit nem látott. Sehol egy kép családtagokról, barátokról. Igaz, ő sem hozott magával képeket. Ám abból ítélve, hogy Sandy milyen szeretettel beszélt néhai férjéről, Michelle arra tippelt volna, legalább egy fotóját megtalálja a szobában. S noha rettenetes véget ért, most sehol egy emlékeztető, ami róla szólna. Körülnézett, és tekintete megakadt a cserepes virágon. Megvizsgálta az asztalt, amin a virág állt, ujját végigcsúsztatta a finom porral borított felszínen. A padlóra pillantott, s ott is láthatott port. Ez volt, ami Sandy kezén zavarta. A por. Mintha… Michelle gyors léptekkel átvágott a szobán, és az ajtó mellett a falhoz lapult. Valaki volt odakinn. Az ajtó lassan kinyílt. Michelle igyekezett minél távolabb kerülni az ajtónyílástól, hogy a belépő ne pillanthassa meg. Miközben az illető behatolt és az ágy felé tartott, Michelle halkan megkerülte a nyitott ajtót és kilopakodott rajta. Visszapillantva még látta, hogy Barry az, aki Sandy ágya felé tart. Rohant a folyosón, egészen a nővérállásig.

– Most láttam valakit besurranni Sandy szobájába. Nem hinném, hogy dolga lenne ott, mivel Sandy nincs jól – hadarta a szolgálatos nővérnek, aki azon nyomban felállt és megindult a folyosón. Michelle valósággal visszamenekült a szobájába, és kis híján feldöntötte Cherylt, aki szívószálát szopogatva épp kifelé tartott onnan. Michelle nem akart egyedül maradni, hátha Barry valami módon törleszteni próbál azért, hogy bemártotta. Arra aligha számíthatott, hogy a nővér majd titokban tartja, ki szólt neki – alighanem még dühöng is, amiért Sandy szobájába szalajtották, és csak Barryt találta ott. Elvégre megmondta az a nyomorult: kénye-kedve szerint jön és megy. – Hé, Cheryl, akarsz beszélgetni, vagy valami? Cheryl futólag abbahagyta a szívószál-csócsálást, és Michelle-re nézett, olyan tekintettel, mintha most látná először. – Elvégre – mondta gyorsan Michelle – szobatársak vagyunk, vagy mi a szösz, ehhez képest egyáltalán semmit nem tudunk egymásról. És mintha valahol benne is lenne a házirendben, hogy a pácienseknek minden tőlük telhetőt meg kell tenniük, hogy egymást segítsék, mert ez is a terápia egyik formája. Egy kis női lelkizés, érted. Mindez annyira leplezetlenül őszintétlennek hangzott, hogy Cheryl nem is válaszolt rá, hanem csak odébbállt, miután szürcsentett egyet a szalmaszálán. Michelle belépett, és háttal az ajtónak támaszkodott. Húsz perc telt el, és Barry nem jött érte. Fizikai értelemben nem félt ettől az embertől. Már elkönyvelte: a hepciáskodó barmok azon fajtájához tartozott, aki szűkölve menekül az első olyan csapás elől, amely keményebb, mint az, amire ő képes. Más módon azonban képes neki ártani, például azzal, hogy rossz hírét költi. Vagy lopott drogokat csúsztathat az ágyába. Ha az emberek Barrynek hisznek majd és nem neki, akkor hogyan tovább? Akarata ellenére idebent fogják tartani? Börtönbe kerül? Állát a mellkasára horgasztotta, miközben valami rémes depresszió nehezedett a vállaira, szinte kézzelfoghatóan. Sean, gyere és vigyél ki innét. Kérlek. Majd eszébe jutott a nyilvánvaló. Önként van itt. Ahogyan bejelentkezett, úgy ki is jelentkezhet. Most azonnal távozhat. Elmehet a lakásra, amit Sean vett ki kettejük számára, egy-két napot arra használhat fel, hogy lecsillapodjon, majd pedig csatlakozik a férfihoz. Seannak valószínűleg már most szüksége van a segítségére. Minden ügyben eljön az a pillanat, amikor hasznát tudja venni. Kirontott az ajtón, és kis híján összeütközött az ott álló nővérrel. Michelle pislogott és hátralépett. – Igen? – Michelle, Sandy váltana egy-két szót magával. – Jól van? – Stabilizálódott az állapota. És beszélni akar magával. – Mi a baja? – Attól tartok, ezt nem mondhatom meg. Azt lefogadtam volna bármibe, gondolta Michelle dühösen, miközben követte a nőt a folyosón. Ám aztán meggyorsította lépteit. Nagyon is akart beszélni Sandyvel. Nagyon is látni szerette volna.

Huszonharmadik fejezet Horatio Barnes kihajtott bérautóján a nashville-i repülőtérről. Egy órával később már messze benn járt a tennessee-i vidéken, s kereste a kisvárost, ahol Michelle Maxwell hatévesen lakott. Több alkalommal rossz irányba fordult, és sok ideje ráment, mire megtalálta. Begurult a kicsiny, romladozó városközpontba, megállt és érdeklődött, hol talál egy vaskereskedést, majd délnyugat felé hajtott ki a településről. Izzadt, miután a kocsi bérleti díjában a működő klíma nem foglaltatott benne. A negyed, ahol annak idején Michelle-ék éltek, egyértelműen látott már jobb napokat is. Kopott, vén házak, elhanyagolt kertek, udvarok. A postaládákon lévő házszámokat figyelte, míg meg nem találta a keresett címet. A Maxwell-ház nem közvetlenül az utca mellett állt, hanem beljebb, jókora elülső udvar mögött, amelyen egy haldokló tölgy kapaszkodott. Egyik ágáról autógumi csüngött egy rothadó kötélen. Az oldalsó udvaron egy salaktéglákra bakolt, 1960-as Ford pickup állt. Horatio megszemlélhette a holt csonkokat, amelyek az egykor a házat körülvevő sövény maradványai lehettek. A ház deszkaborításáról mállott a festék, a bejárati szúnyogháló rég kiesett a keretéből, s most a lépcsőn hevert. Horatio nem tudta volna megmondani, lakják-e a házat vagy sem. Olybá tűnt szemében, mint valami vén farmház. Az eredeti tulajdonosok a hozzá tartozó föld legnagyobb részét feltehetően eladták egy ingatlanfejlesztőnek, és a tanyájuk körül hamarost egy városnegyed jött létre. Megpróbálta elképzelni, milyen lehetett annak idején kislányként itt felnőni a szülőkkel, miközben a szeretett fiúk a férfikor felé haladtak. Horatio ismét elgondolkodott azon, Michelle fogantatása nem véletlen „baleset" volt-e. Az ilyesmi befolyásolta volna a szülők vele szembeni bánásmódját? Horatio tapasztalatból tudta, hogy a befolyásolás lehet ilyen is, olyan is. Vajon a te esetedben miről lehetett szó, Michelle? Leállította a kocsit a kavicsos járdaszegély mellett, kiszállt, körülnézett, majd zsebkendőjével letörölte arcáról az izzadságot. Nem úgy tűnt, mintha az érkező idegeneket különösebben lestek volna errefelé; senki ügyet sem vetett rá. Mert talán nem is akadt itt ellopnivaló. Horatio felment a kavicsos kocsibeállón. Részben számított arra, hogy a sarok mögül vén házőrző ugrik majd elő, s alig várja, hogy a lábszárára vethesse magát. De sem állat, sem ember nem jelentkezett, hogy megtámadja vagy üdvözölje. Felhágott a verandára, és bekukucskált a zilált állapotban lévő bejárati ajtón. Elhagyatottnak tűnt a hely. Ha nem az, akkor a jelenlegi lakókról a legkevesebb, ami elmondható, hogy a minimalizmus lelkes hívei. – Segíthetek? – kérdezte egy erős hang. Horatio megfordult. A beálló végén egy nő állt. Fiatal, alacsony és pufók, megfakult nyári ruhában, csípején kövér baba lovagolt. Az asszony haja fekete volt és göndör, s a nagy melegben úgy tapadt a fejére, mint valami sapka. Horatio elindult felé. – Nagyon remélem. Azokról az emberekről szeretnék megtudni egyet-mást, akik itt laktak annak idején. A nő mögé nézett. – A csövesekre gondol? A narkósokra, a kurvákra? Horatio visszafordult. – Szóval ilyen népek laknak itt mostanában? – Imádkozom, hogy az Úr lesújtson a bűnösökre. – Gondolom, a bűnösök nappal nemigen közlekednek, inkább éjjel. – Nincs arra törvény, hogy ha besötétedik, ágyba kell bújnunk, úgyhogy látjuk a gonoszt, és az valójában az is. – Nos, ezt igazán sajnálattal hallom. Jómagam azonban, hm, nem a gonoszra gondoltam. Egy Maxwell nevű családról lenne szó; ugye ők laktak itt olyan harminc évvel ezelőtt? – Mi csak öt éve lakunk itt. Honnan tudhatnám? – Valaki esetleg a környéken, aki?... A nő vaskos mutatóujjával vádlón bökött a farmházra. – A gonosz miatt senki nem marad itt huzamosabb ideig. – A baba csuklott, majd bukott egyet. A nő rongyot húzott elő a zsebéből, azzal törölte le az állát és a száját. Horatio átadta a névjegyét. – Ha esetleg mégis eszébe jutna olyasvalaki, aki tudna nekem segíteni, ezen a számon elérhet. Az asszony megnézte a névjegyet. – Maga dilidoktor? – Afféle. – Wa-shing-rowból? – kérdezte csúfondáros csodálkozással. – Ez itt Tennessee. – Nagy a praxisunk. – Na és mit érdeklik magát ezek a Maxwellék? – Bizalmas, annyit azonban elárulhatok, hogy az egyik páciensem ügyében kérdezősködöm. – Na és mit érne ez magának?

– Nem azt mondta, hogy nem ismerte őket? – Tudok valakit, aki igen. A nagyimat. Tőle kaptuk meg ezt a házat, amikor bevonult a szeretetotthonba. Ott él már, na, annak van vagy negyven éve. A pokolba is, a nagypapi meg a hátsó udvarban van eltemetve. – Az szép. – Azon a helyen sokkal zöldebb a fű. Én mondom magának. – Elhiszem. A nagymamája tehát szeretetotthonban van. Messze innen? – Egy állami helyen, órányi út talán. Nem engedhetett meg magának semmi csicsásat. A házat is azért adta nekünk, hogy jogosult legyen állami segítségre. Nehogy azzal jöjjenek, hogy van neki valamije. – Mert akkor azzal fizettették volna meg az ellátását? – Ja. Az állam úgy cseszik ki a tisztességes emberrel, ahogy csak a csövön kifér. Úgy kell az embernek tíz körömmel kikaparnia tőlük, ami jár. Nem adok neki néhány évnél többet, és azokkal az átkozott mexikóiakkal lesz itt tele minden. – Az égre nézett. – Sújts, Uram, halálra, mielőtt ez bekövetkezne. – Csak csínján az effajta kívánságokkal. Gondolja, hajlandó lenne a nagymamája arra, hogy beszéljen velem? – Talán. Vannak tisztább napjai, meg vannak rosszak is. Azon vagyok, hogy minél többet legyek nála, de hát itt a baba, a többi gyerek az iskolában, a benzin meg nem kimondottan olcsó, mi? – Végigmérte Horatiót, majd megismételte az iménti kérdését. – Na és mit érne ez meg magának? – Nos, az attól függ, mit hallok a nagyijától. – Horatio egy pillanatig vizslatta a nőt. – Mondjuk, ha az információ jó, fizetek neki száz dollárt. – Mi az, hogy neki? Semmi hasznát nem venné a pénznek. Maga nekem fizet. Horatio elmosolyodott. – Oké, magának fizetek. Meg tudja szervezni a látogatásomat? – Mivel üzleti megállapodásra jutottunk, magával tartok én is. Nem örülnék, ha úgy menne el a városból, hogy nem emlékszik arra, milyen boltot csinált. – Mikor indulhatunk? – Az emberem hatkor jön meg. Akkor indulhatunk. És akkor vacsora után érünk oda. Az jó, mert az öregek nem szeretik, ha valaki kajaidőben megzavarja őket. – Rendben. Mi a nagyi neve? Meg a szeretetotthoné? – Maga szerint tollas az én hátam? Majd szépen követ engem kocsin. Elkísérem egészen a szobájáig. – Kitűnő. Azt mondja, vannak jobb és rosszabb napjai. Ez pontosan mit jelent? – Ez pontosan azt jelenti, hogy sorra-rendre esnek ki a kerekei. Ott van ez a démonos dolog nála. Horatio a szó hallatán felkapta a fejét. Kezdett aggódni, hogy a fiatal nő talán nem beszámítható. Aztán kitalálta, mit akar mondani. – Dementia. Erre gondolt, igaz? – Az az. Szóval ez egy zsákbamacska. Majd meglátja, mi lesz a vége. – Nos, köszönöm a segítségét, Mrs... – Linda Sue Buchanan. A barátaimnak Lindy, maga viszont nem barátom, úgyhogy egyelőre marad a Linda Sue. – Szólítson Horatiónak. – Seggem-dili egy név az. – Nos, én amolyan seggem-dili pali vagyok. Hatkor itt találkozunk. Ja, és mellesleg, Linda Sue, a kis örömbatyuja épp most hányta le a cipőjét. Elmenőben hallotta, amint az asszony hangosan káromkodva törli a fűbe a cipőjét.

Huszonnegyedik fejezet Sandy az ágyán ült, és sokkal jobban nézett ki. A nővér magukra hagyta őket. Michelle az ágy mellé ült, és megfogta az asszony kezét. – Hát mi történt magával? – kérdezte. Sandy elmosolyodott, és legyintett a másik kezével, noha az, amit Michelle fogott, mintha megfeszült volna. – Jaj, drága, ez állandóan megtörténik velem. Semmi olyasmi, amiért aggódnod kellene. Az öreg szerkezet néha kiakad, és olyankor beáll a teljes elsötétülés. Aztán megkapom a magam kanalas orvosságát, és kezdődik minden elölről. – Biztos, hogy jól van? – Teljes mértékben. – Én meg arra gondoltam, agyvérzést kapott, vagy valami ilyesmi. – Most már látod, miért nem tudok kitartani egy munkahelyen sem. Pilótának pedig egyenesen katasztrofális lennék, nem gondolod? – Eljátszotta, hogy mikrofont emel a szájához. – Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél. Megkezdtük az ereszkedésünket a pokolba, és a gépet vezető személy, aki senki más, mint jómagam, teljes mértékben bedilizett önöktől. Úgyhogy kapaszkodjanak, nyamvadt kis szarháziak, hátha mégis sikerül ezt az ócskavasat letennem valahogy a földre. – Erőtlenül felnevetett, és elengedte Michelle kezét. – Sajnálom, Sandy. Komolyan. – Ez van, ezt kell szeretni. Én már megbékéltem vele. Michelle habozott. – Miután elvitték, benn jártam magánál. Nem tudom, miért tettem, de valami azt súgta, menjek be. Hallottam, hogy valaki közeleg. Az ajtó mögé bújtam, és Barry volt az. Sandy ettől egy kissé megélénkült. – Ő is látott téged? – Nem, kisurrantam. Ráuszítottam viszont az ügyeletes nővért, úgyhogy jelenleg minden valószínűség szerint bosszút forral ellenem, alighanem most, ebben a pillanatban is. Sandy hátradőlt. – Mit akarhatott nálam? Michelle vállat vont. – Talán csak arra volt kíváncsi, mi lehetett a nagy hűhó. Vagy valami értékeset szeretett volna magához venni, ami nincs a padlóhoz szögezve. Sandy horkantott. – Na hiszen, akkor elég hosszú alagutat kell neki ásni. Egészen a bankomig, merthogy az ékszereimet ott tartom. Soha ilyen helyre be nem hoznám őket, egészen biztosan lába kelne, míg idebent vagyok. – Jó gondolat. Sandy megpróbált jobban felülni, s Michelle gyorsan segített. Felemelte a takarót, felfedte Sandy lábát, a dereka köré fonta a karját, és feljebb csúsztatta a párnán, majd újra betakarta. – Erős vagy – jegyezte meg Sandy. – Maga is elég izmos. – A felsőtestem, az igen. A lábam ellenben spagetti. – Sandy sóhajtott. – A térdkalácsaimat kellett volna annak idején látnod. Osztályon felüli darabok voltak. Michelle elmosolyodott. – Biztos vagyok benne. – Sandy lábai mostanra már elsorvadtak. Ezért is emelte fel a paplant. Meg akart bizonyosodni róla, hogy Sandy csakugyan nyomorék. Az ösztöne azt súgta, hogy valami nagyon nincs rendben az asszonynál. – Úgy festesz, mint akinek nagyon jár valamin az agya – jegyezte meg Sandy. – Ez idebenn a dolgunk, nem? Gondolkozni, de minél többet. Michelle-nek egy órával később újabb csoportos foglalkozáson kellett részt vennie. Horatio Barnes írta elő a számára ezt is. – No és Mr. Harley-Davidson merre jár? – érdeklődött az ápolóknál. – Kicsoda? – Horatio Barnes! – Ó, nem hagyta meg, hová megy. Van viszont egy kitűnően képzett munkatársa, aki helyettesíteni szokta. – Jó neki. A foglalkozásról jövet, amikor a folyosón befordult, majdnem belefutott a másik irányból érkező Barrybe. Faképnél hagyta, de a férfi utánaszólt: – Na és hogy van a barátnője, Sandy? Tudta, hogy nem lenne szabad visszaszólnia, de képtelen volt uralkodni magán. Megfordult, és derűsen mondta: – Nagyszerűen. Talált nála valamit, amit érdemes volt ellopnia? – Tehát maga köpött be a nővérnél. – Ennyi ideig tartott rájönnie? Micsoda tökagyú alak maga.

Barry önelégülten vigyorgott. – Miért nem néz néha szembe a tényekkel? Kettőnk közül én vagyok az, aki akkor távozik innen, amikor csak akar. A tökagya magának repedt, maga van ide bezárva. – Milyen igaz. Én vagyok a repedt, csak azt ne feledje, hogy akkor töröm ki a nyakát, amikor csak akarom. Aztán majd meglátjuk, kinek mije repedt. A gúnymosoly tovább terebélyesedett. – Hallgasson ide, kislány, én Trenton legkeményebb negyedében nőttem fel. Mit tud maga arról, mit jelent keménynek... mi a szent szar?! Michelle talpa a feje mellett csattant a falon; csak centiméterekkel kerülte el a fülét. A gipszkarton roppanva hasadt szét. Lassan leeresztette a lábát, és figyelte a férfit, aki kissé meggörnyedve meredt rá, az arca elé tartott kezekkel. – Ha még egyszer basztatni mer engem vagy Sandyt, a fal helyett a maga fejét rúgom szét. – Megfordult, aztán visszanézett, és szemügyre vette a kárt, amit a falban tett. – Föl kéne takarítani itt, Barry. Tudja, higiéniás előírások meg más efféle. – Jelenteni fogom, hogy megtámadott. – Helyes, ne késlekedjen. Én meg petíciót íratok alá az összes nővel, akit megkukkolt. Szerintem alig várják már, hogy rács mögé juttassák. – Ki hinne nekik? Buggyantak. – Meg fog döbbenni, Barry. A nagy számok törvénye mindig törvény marad. És vajon mi súgja nekem, hogy ha valaki kellőképp megkapirgálja a maga múltját, csúf dolgokra fog bukkanni? Azt pedig, higgye el, baromarcú, hogy kapirgálni jól tudok. Barry káromkodva elcaplatott. Michelle, miközben visszament a szobájába, úgy döntött, Barryvel csak egy módon lehet bánni. Úgy tervezte, minden energiájával ezen lesz ettől a pillanattól fogva. Az ebéd idején meg is kezdheti.

Huszonötödik fejezet A helyi zsaruk elvégezték a dolgukat, ahogyan az FBI is, a morcos Michael Ventris személyében. Ventris, miután elmagyarázta neki, hogyan talált rá Rivest holttestére, nem is nagyon nézett rá. – És maga visszajött ide. Minek? – kérdezte gorombán. – Úgy volt, hogy itt találkozunk, és megbeszéljük az ügyet. Nem jött ajtót nyitni, úgyhogy én mentem be. – Sean egyelőre nem beszélt az ellene elkövetett merényletkísérletről. Úgy érezte, amíg jobban meg nem érti a helyzetet, nincs értelme kiadni ezt. – Hallottam – mondta Ventris az itteniek magánnyomozót fogadtak, hogy idejöjjön és körülszimatoljon. Ezek szerint maga az. – Az FBI-ügynök a jelek szerint nem volt elragadtatva ettől a ténytől. – Én vagyok az. – Mondok én magának valamit. Amikor először keresztezi az utamat, az egyben az utolsó alkalom is lesz. Felfogta? – Felfogtam. – Sean nem kockáztatta meg a kérdést, vajon miért az FBI nyomoz egy magánszemély halálában mindjárt elsőre. Aligha Monk Turing halála volt az ok. Sokkal inkább az, hogy szövetségi tulajdonban lévő területen találták meg. Len Rivest földi maradványait ugyanabba az ideiglenes halottasházba vitték, ahová korábban Monk Turing holttestét. A helyi seriff fejét rázva nézte az immár üres kádat. Sean, aki mellette állt, követte a példáját, az ő fejében járó gondolatok azonban alighanem bonyolultabbak voltak, mint a serifféi, legalábbis ő úgy képzelte. Rivestet valamikor éjfél és reggel fél hét között ölték meg, és Sean látta utoljára. S arra gondolt: hajnali kettő tájban látta Champ Polliont bemenni a bungalóba. Ebben azonban nem volt biztos. – Merkle Hayes seriff vagyok – mondta a férfi, félbeszakítva Sean merengését. Mielőtt válaszolhatott volna, a seriff megkérdezte: – Maga meg Sean King, igaz? – Így van. – Valamikori titkosszolgálatos? – Megint csak így van. Hayes az ötvenes évei elejét taposta. Őszülő haját tüskére nyíratta, némi pókhasat viselt, lába vékony, válla viszont széles és csontos volt, háta kissé hajlott, így száznyolcvankét centis magassága nem érvényesülhetett a maga teljességében. – Van valami ötlete arról, mi történhetett? – Lennel voltam tegnap este. Ivott pár pohárral, az sem kizárt, hogy néhánnyal többet a kelleténél. Éjfél körül mentem el. Akkor ott aludt lenn, a díványon. – Na és miről beszélgettek maguk ketten? Sean felkészült erre a kérdésre; meg is lepte, hogy Ventris nem tette fel. – Erről-arról. Szóba került Monk Turing halála is. Beszéltünk kicsit Babbage Townról. – Maga szerint volt annyira részeg, hogy a fürdőkádba belemásszon, aztán baleset folytán belefulladjon? – Nem állíthatnám biztosra, hogy nem volt annyira részeg, hogy ezt megtegye. Hayes hallgatott, de fejbólintással nyugtázta a hallottakat. – Mikor ideértem, az ajtó nem volt bezárva – közölte Sean. – Én pedig emlékszem, hogy amikor elmentem, bezártam. – Ezek szerint – mondta Hayes – vagy ő maga nyitotta ki, vagy... – Igen. – Elkezdtük a kihallgatásokat. Eddig még senkit se találtunk, aki látott valakit. Na persze az FBI-é a terep elsőnek. – Az FBI-nak ehhez mi köze? Rivest nem volt szövetségi alkalmazott, ez a terület ugyancsak nem szövetségi, senki semmi államközi dolgot nem cselekedett. – Miért nem járunk egyet? Rivest házát a szokásos sárga rendőrségi terelőszalaggal zárták el – már amennyiben bármit, aminek valószínűleg gyilkossághoz van köze, szokásosnak lehet nevezni. A Rivest holttestét szállító mentőautó épp eltűnt az út kanyarulatában. Sean a ház körül összegyűlt emberek közt észrevette Alicia Chadwicket és Champ Polliont, akik halkan beszélgettek egymással. Mikor Alicia elkapta a tekintetét – talán abban a reményben, hogy a férfi odamegy hozzá -, Sean gyorsan másfelé nézett. Még nem állt rá készen, hogy vele vagy Champpel foglalkozzék. Hayes a jelöletlen kocsijához vezette, és intett Seannak, üljön be az anyósülésre. Benn a kocsiban azt mondta: – Amit javasolni akarok, az nem egészen szokványos, no de megkockáztatjuk. Mi lenne, ha kettesben dolgoznánk az ügyön, maga meg én? Sean szemöldöke a magasba ugrott. – Kettesben? Maga megyei seriff, én meg magándetektív vagyok.

– Nem úgy gondoltam, hogy formálisan. De nekem úgy tűnik, a kettőnk célja azonos. Meg akarjuk találni Rivest gyilkosát. – Turing esetében ez már nem áll? – Nos, nem ez lenne az első eset, hogy öngyilkosságnak álcázzák az emberölést. – Rivest is valami hasonlóra gondolt. – Már meg ő is? Ez érdekes. Még mi egyebet mondott? – Nagyjából ennyit. De mintha azt akarta volna, hogy ne öngyilkosság derüljön ki, hanem gyilkosság, ha érti, amit mondok. Nem mintha attól, hogy ő akart valamit, az valóság is lenne. – Sok minden szól a gyilkosság, mint lehetőség ellen. A fegyver, a rajta lévő ujjlenyomatok. No meg úgy fest, a szabad akaratából ment Camp Pearybe. – Abból, amit eddig megtudtam, nem az tűnik ki, hogy Turing öngyilkos hajlamú lett volna. – Nem mindegyiken látszik az – mondta Hayes. – Megnéztem, mi van magáról a Szolgálat nyilvántartásában, és olvastam azokról az esetekről, amiken lenn, Wrightsburgben dolgozott. Szóval, mi a válasza? Az FBI-jal megyek szembe, úgyhogy elkel a segítség. – Mi lenne, ha előbb beszélnék a feletteseimmel? – Mi lenne, ha kapásból igent mondana? – Tudja, mit? Mindenképp dolgozom az ügyön, azaz most már: ügyeken. Úgyhogy ha rábukkannék valamire, azonnal rikkantok magának. – Hayes arcát tanulmányozta. – De hoci-nesze. Ha maga borít ki valamit, rikkant maga is nekem. Hayes fontolóra vette, végül kinyújtotta a kezét. – Rendben. Csapjon bele. – Most mindjárt tehet értem valamit. – Mi lenne az? – Vigyen el a halottasházba. Látni akarom Monk Turing holttestét.

Huszonhatodik fejezet Az ideiglenes halottasházat White Feather kisváros főterének egyik üres irodahelyiségében rendezték be. A személyzetet a Williamsburgből átküldött boncnok képviselte, aki a legcsekélyebb mértékben sem látszott boldognak attól, hogy elrángatták a hazai pályáról. Kihúzta Monk Turing tetemét a hordozható hűtőből. Monk már életében sem lehetett valami jóképű, és a halál értelemszerűen nem jobbította vonásait. Alacsony volt és izmos, de sörhassal, amelyről most elterelte a figyelmet a nyaka és a nemi szerve közt vonuló, Y alakú vágás. Sean kereste a hasonlóságot apa és lánya közt, de egy vonást sem látott. A gyerek, gondolta, nyilván az anyjára ütött. A boncnok kötelességtudóan tájékoztatta Seant valamennyi hivatalos megállapításáról. Monk Turing, harminchét esztendős, magassága százhatvanhét centi, súlya hetvenhét kilogramm, satöbbi. A férfi kétségkívül a jobb halántékába leadott lövés következtében halt meg. – Monk jobbkezes volt – jegyezte meg Sean. – Ez azt erősíti meg, hogy öngyilkos lett. – Ott még nem tartok – mondta a férfi kissé gyanakvón. – Honnan tudja, hogy jobbkezes volt? – A jobb kéz kicsivel nagyobb, mint a bal, kérgesebb is. A házban pedig baseballkesztyűt láttam. Nem olyat, ami balkezesek számára készült. Hayes elismerően bólintott, miközben a boncnok a jegyzeteibe pillantott. Sean ismét Monk kezére tekintett. – Mintha lenne rajta valami nyom. – Föld tapadt a tenyerére és a körmei alá. Vörös darabkák – mondta a boncnok. Egy eszközzel, amelyről kiderült, hogy high-tech nagyító, megmutatta nekik a nyomokat, majd leeresztette a halott kezét. – Rozsdaszennyeződésnek tűnik. Alighanem akkor keletkezett, amikor megmászta a Camp Pearyt övező kerítést. Sean a boncnokra pillantott. – Magánál vannak a ruhái? A ruhák előkerültek; megvizsgálták azokat is. Egy fekete kordnadrág, kék csíkos gyapjúing, fekete, csuklyás dzseki, alsónemű, zokni, sáros cipő. Hayes kisebb, vízálló vállzsákot nyújtott Sean felé. – Ezt a tetem mellett találták. Megerősítették, hogy Turing tulajdona. – A zsákban zseblámpa volt meg takaró. – A takarót valószínűleg arra használta, hogy a kerítés tetején lévő szögesdróton átjusson vele – mondta Sean a szöveten éktelenkedő sérülések láttán. – És még így is meredek dolog lehetett. A testen nincsenek szögesdróttól eredő sérülések? A férfi megrázta a fejét. – Az a meglepő, hogy kesztyűt viszont nem találtunk – tette hozzá Hayes. – Pedig a kerítésmászáshoz nem ártott volna. – Ha kesztyűben lett volna, nem hagy ujjlenyomatot a pisztolyon. Kezdem magam is úgy vélni, önkezűség esete forog fenn, seriff – szólt Sean. A boncnok felnézett. – Biztosra nem tudom megmondani, emberölés volt vagy gyilkosság. A törvényszéki orvostaniak majd alaposabban utánanéznek. – A maga jelentése szerint – nézett rá Sean – a sérülés majdnem közvetlen kontaktusból származott, de nem teljesen közvetlenből. Az áldozat testén semmi nem árulkodik arról, hogy védekezett volna valakivel szemben, és nincs arra bizonyíték, hogy megkötözték volna. Valaki ennyire közel kerülhetett az emberünkhöz egy pisztollyal, és Turing még csak nem is próbálta védeni magát? Ez nem hangzik nagyon valószínűen. – El is kábíthatták – mondta Hayes. – És ez lett volna a következő kérdésem – szólt Sean. – Mit mond a toxikológiai jelentés? – Még nem jött meg. – Ezek szerint teljes mértékben nem zárhatjuk ki az öngyilkosságot – állapította meg Sean. – De ha öngyilkos lett, miért épp Camp Pearyben? Volt bármilyen kapcsolat e között az ember meg a CIA között? Dolgozott valaha nekik? Netán dolgozott volna, csak elutasították? Hayes a fejét rázta. – Ilyen mélységig még nem jutottunk. – A boncnokhoz fordult. – Megközelítőleg képes megmondani Rivest halála beálltának időpontját? – Nem volt mindvégig vízben. Talán öt-hat óra hosszat. A szájában ott volt az ödémás vérzésre utaló folyadék. Valószínű, hogy fulladásos halált halt. Ha felnyitom, akkor persze konkrétan meg fogom tudni mondani abból, van-e víz a tüdejében. Hayes a karórájára pillantott. – Öt-hat óra hosszat. Tekintve a holttest felfedezésének időpontját, ha nem volt mindvégig a kádban, mielőtt megfulladt, akkor hajnali egy és kettő között kellett történnie. – Nem sokkal azután, hogy kijöttem tőle – tette hozzá Sean. No és nagyjából akkor, amikor láttam hozzá bemenni Champot. – Elég sokat legurított – tette hozzá. – Koktélokat és némi vörösbort.

A boncnok ezt feljegyezte. – Kösz. – Lehetett annyira ittas, hogy magától vízbe fúljon? Létezik, hogy a víz a szájába, az orrlyukába hatolt, és nem tért magához erre? – kérdezte Hayes. A boncnok megrázta a fejét. – Ha a túlzásba vitt alkoholfogyasztástól eszméletlen volt, létezik. A szájába hatoló víztől nem feltétlenül kellett magához térnie. – Amikor otthagytam, teljesen ki volt nála verve a biztosíték. Vajon mi okozhatta, hogy úgy döntött, vesz egy fürdőt? – kérdezte Sean. – Talán összehányta magát – vont vállat a férfi -, és úgy gondolta, megtisztálkodik. Sean a fejét rázta. – Ha az ember végigokádja magát, aligha ereszti tele a kádat. Beáll a zuhany alá. – Amint ezt kimondta, összeszorította az ajkát. – Jó a meglátás – mondta Hayes, aki nem vette észre Sean furcsa arckifejezését. Mikor újra a kocsiban ültek, Hayes megkérdezte: – És most hová? Sean nem is próbálta palástolni izgatottságát. – Újra meg akarom nézni a fürdőszobát. Valami épp most jutott az eszembe. – Mármint? – Az már biztos, hogy Len Rivest gyilkosság áldozata lett.

Huszonhetedik fejezet Beléptek Len Rivest házába. Sean ment elöl a fürdőszobába. A küszöbön megállt. – Tegnap este – közölte – tizenegy, negyed tizenkettő körül jöttem ki a vécére. A házban nincs több mosdó. – Nincs – hagyta helyben Hayes. – És? – Vittek-e el a mosdóból bármit is a maga emberei vagy az FBI? – Nem. Csak a hullát. Miért? – Nos, nézzen körül, mi nincs meg? Hayes végigjártatta a tekintetét a kis helyiségen. – Feladom. Mi nincs meg? – Sehol egy darab törülköző, se pedig mosdókesztyű. – A padlóra mutatott. – Se kádkilépő. Noha mind volt itt, amikor tegnap este kijöttem. És még valami. – A fürdőszobai szekrényhez ment és benézett mögé. – Volt itt egy hosszú, fanyelű pumpa is. De most már nincs. Hayes rámeredt. – Maga szerint tehát...? Sean letérdelt, és végigfuttatta a kezét a kád és a csempés falfelület között, majd a kád alatt. – Nedves, de nem tocsog. – Felállt. – Szerintem, ha valakinek küzdenie kellett Rivesttel a vízbe fojtásakor, annak valamivel fel kellett törölnie a szétlocsolt vizet, aztán magával kellett vinnie a törülközőket. – És a pumpával mi lett? Sean a kád mellett állva eljátszotta, hogy valamilyen tárgyat szorít a markába. – Lehet, hogy nem akarta puszta kézzel a víz alatt tartani Rivestet. Akkor ugyanis az áldozat belekapaszkodik, és nem kizárt, hogy a körme alatt marad némi DNS– vagy szövetfoszlány. Ha viszont egy kellőképp hosszú nyelű pumpát helyez a mellkasára, azzal lenyomhatja úgy, hogy a másik nem fér hozzá a gyilkoshoz. – A fenébe is! – Így persze hamarosan úszik az egész fürdőszoba. A gyilkosnak magával kell vinnie a törülközőket, a kilépőt, a pumpát, máskülönben a rendőrség felfigyel rájuk, arra következtet, hogy küzdelem folyt itt, és a véletlen fulladásos halál helyett azonnal emberölés ügyében nyomoz. Rivest alighanem feljött ide, hogy fürödjön egyet, amikor a gyilkosa lecsapott rá. Ha nem lett volna ittas, még mindig élne tán. – Ha viszont még mindig részeg volt, és a gyilkos pumpát használt, kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy nő volt az elkövető. Sean elismerően nézett rá. – Így van. Hívja fel a boncnokot és mondja meg neki, hogy keressen Rivest mellkasán vagy a hasán kerek nyomot. Egy gumipumpa karimájának dörzsölése olyan nyomot hagy, ami mikroszkóp alatt nyilván még most is látható. Mondja meg neki azt is, hogy a körmei alatt keressen a pumpa nyeléből származó faszilánkokat. Hayes szétnyitotta mobiltelefonját, s mialatt Sean tovább szaglászott, lebonyolította a hívást. Mikor végzett, Seanra mosolygott. – Üzenetet hagytam neki. Meg kell mondanom egyébként, elég jól döntöttem, amikor partnerséget javasoltam magának. – Ne igyon előre a medve bőrére. Egy dolog tudni, hogy valakit meggyilkoltak, más dolog azt is tudni, ki tette. Hogy Mark Twainnel éljek, akkora a különbség, mint a szentjánosbogár meg a szentjánoskenyér között. Most már csak tüzetesen át kell néznünk ezt a helyet, és megtudni, láttak-e valakit kijönni Rivesttől az éjjel. Ezen a birtokon állandóan mászkálnak a biztonságiak. Valamit csak láttak. Különösen, ha igaz az elméletem, és az illető egy rakás nedves törülközővel távozott, a hóna alatt egy pumpával. – Utánanézünk. Más egyéb? Sean viaskodott magával egy darabig, majd közölte: – Ma reggel lenn voltam a Yorknál, olyan fél hét körül. A csónakházra meg a környékre akartam egy pillantást vetni. Valaki egy messzehordó puskával lövöldözött rám. Ezt akartam elmondani Lennek. Hayes hápogott. – Honnan lőttek magára? – Alighanem a folyó túlpartjáról. – Camp Pearyből? – Sean bólintott. – És Monk Turingot Camp Pearyben találták holtan – mondta Hayes lassan. Seannak nem esett nehezére, hogy olvasson a férfi gondolataiban. Vajon van-e kedve egy vidéki seriffnek olyasmibe keveredni, amihez a CIA-nek is köze van? S ha Monk Turingot és Len Rivestet is a folyó túlsó partjáról gyilkolta meg valaki, a kérdés még mindig az volt, miért tette? Sean Kingnek pedig be kellett ismernie, hogy a kérdés rendkívül érdekes. De vajon van-e annyira érdekes, hogy akár az életét is kockára tegye miatta? – És nem lehetek benne biztos, de mintha Champ Polliont láttam volna ma hajnalban, kettő körül kijönni ebből a házból. – De nem száz százalék?

Sean nemet intett. – Tanúként nem állítanám. Ahhoz túlságosan sötét volt. Azzal együtt, amikor az alibiket vizsgáljuk, ennek utána kell majd nézni. Ja, és még valami. Úgy értesültem, Monk nyolc-kilenc hónappal ezelőtt külföldön járt. Rá kell jönnünk, hol. – Az összes személyes papírja az FBI-nál van, az útlevelével együtt. – Maga itt a seriff. Kérjen másolatot. – Maga szerint fontos lehet? – Jelen pillanatban az lehet minden. Sean megkerülte a házat a ragyogó napsütésben, s azon gondolkozott, mikor tér vissza ismét az élete a rendes kerékvágásba, ha egyáltalán. Valaki megkopogtatta a vállát. Megfordult. Alicia Chadwick állt ott, szemmel láthatóan feldúltan. – Beszélnünk kell. Most! – És ha nem akarok? – Akkor lekapcsolom a protézisemet, és azzal verem magát agyon. – Nem akarnám, hogy ilyesmi száradjon a lelkén. Menjünk.

Huszonnyolcadik fejezet Barry egy kartondobozzal a kezében haladt a folyosón. Michelle tíz lépést lemaradva lopakodott utána. A postázó közvetlenül a bejárati ajtó mellett nyílt. Barry kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót és kiment. Michelle meggyorsította lépteit, odaért az üres társalgóhoz, és megbújt egy nagyobb, dézsás növény mögött. Amikor Barry kinyitotta az ajtót és visszajött, Michelle megfeszült. Ez veszedelmes lesz, hiszen neki nincs kulcsa. Fél szemmel Barryt figyelte, fél szemmel a lassan csukódó ajtót, azzal nekiiramodott. Most egy méternél is kevesebb választotta őket el egymástól, de Barry nem fordult hátra. Michelle kitűnőre vizsgázott nesztelen lopakodásból. Miközben a férfi eltűnt a sarok mögött, Michelle az ajtónyílásba tette a lábát, így akadályozva meg, hogy az ajtó becsukódjon. Levette a cipőjét, az ajtó és a félfa közé tette, majd kisietett. Csak néhány másodpercébe telt, míg felfedezte Barry csomagját a postaláda melletti épületen kívül. Kerített egy darab papírt, ceruzát, majd felírta a címet, ahová az ápoló a csomagot szánta. Megnézte a feladót is, és rettenetesen meglepte, hogy nem Barry nevét látja. – Lola Martin – mormolta, majd visszaosont a főépülethez, kivette az ajtórésből a cipőjét, és visszasurrant a házba. Sikerült egy nővér figyelmét annyira elterelnie a nővérálláson, hogy egy pillantást vethessen a páciensek nyilvántartására. Lola Martint a Kakukkfészekben kezelték, vagyis a zárt osztályon, amelynek pszichotikus lakói nem arról voltak híresek, hogy sűrűn küldözgettek csomagokat. Michelle beugrott a gondozói szolgáltatóba, és az ottani készüléken hívta fel a fairfaxi rendőrségen az egyik haverját. Miután előadta, mire lenne kíváncsi, a férfi megkérdezte: – Ehhez az infóhoz hogy jutottál, Maxwell? – Nos, most épp fedésben dolgozom. Michelle egy órára rá Sandy üres szobájába ment. Még mindig ott voltak a virágok, a padlót azonban felmosták időközben. Michelle feltételezte, hogy azóta Sandy karja ugyancsak patyolattiszta lett, beleértve a manikűrözött körmeit is. Michelle-nek soha nem voltak ezzel kapcsolatos gondjai, azon egyszerű oknál fogva, hogy soha nem manikűröztetett. Nem szerette volna, ha bárki babrál a mutatóujjával. Michelle küldetése öt perccel később véget ért; indult vissza a szobájába. Azon a délutánon csoportos foglalkozás várt rá. Annyira meg volt elégedve a Barryvel kapcsolatos magánnyomozása eredményével, hogy a foglalkozás alkalmával még szólásra is emelkedett. – Michelle a nevem, és meg akarok gyógyulni – tudatta a többiekkel. – A helyzet az, hogy az állapotom máris sokat javult. – Rámosolygott az elégedetten bólogató társaira. Néhány taps is csattant, miközben többen bátorító szavakat suttogtak. Akadtak, akik barátságtalanul vagy hitetlenkedve meredtek rá. Michelle-nek úgy tűnt, kizárólag azért érzi magát jobban, mert elfoglalta magát azzal, hogy a saját problémáin törte a fejét, holott korábban soha nem adta jelét annak, hogy belső dilemmákkal küszködne. Lényegében az adrenalinért élt, és nem az önvizsgálat sokszor szerencsétlen felfedezéseiért. Lényéhez híven Barry és Sandy foglalkoztatta. No meg az, hogy kijusson innen, mielőtt kiderítik róla, hogy a Kakukkfészekben a helye.

Huszonkilencedik fejezet Sean Aliciával szemben ült az Egyes Számú Kunyhó irodájában. Az asszony valósággal keresztülhajszolta az iroda külső helyiségén, így Sean épp csak egy pillantást vethetett a kis íróasztalokra és a mögöttük ülőkre, akik kétségkívül egytől egyig zsenik voltak. Szinte érezni lehetett a levegőben az ott ülők mentális erejét, amelynek a szerverek kitartó zümmögése adott aláfestést. Alicia jobb lábára nézett. – Ha tényleg megpróbál leütni azzal a készséggel, kifektetem – viccelődött. A nő azonban még csak el sem mosolyodott. – Hogyan halt meg Len Rivest? Csak azt ne mondja, öngyilkos lett. Sean észrevette, hogy az asszony szeme kivörösödött. – Nem tudom, hogyan halt meg. – Mi az, hogy nem tudja? – Ezt teljes bizonyossággal csak a gyilkos tudhatja. S miután az nem én vagyok, én a halál oka felől legfeljebb spekulálhatok. – Benne vagyok. Rajta, spekuláljon. – Nem tehetem. Folyamatban lévő rendőri nyomozásról van szó. – Nem hiszem el – csattant fel Alicia -, hogy magától ilyen szöveget hallok. – Korábban zsaru voltam magam is, eleget láttam, hogyan lehet nyomozást fecsegessél elszúrni. A rendőrség feltételezhető idegenkezűség ügyében nyomoz. – Ami azt jelenti, feltételezhető az is, hogy nem volt idegenkezűség. Sean elmosolyodott. – Akár az is feltételezhető, hogy természetes okok folytán vesztette életét. – Maga azt mondta, valaki meggyilkolta. – Tévedhetek is. – Hát nagyon köszönöm, hogy ennyire készséges – mondta a nő. Sean előrehajolt, és arcvonásaiból tovatűnt minden vidámság. – A helyzet az, hogy csak most ismertem meg. Nem játszottunk papás-mamást ötévesen a lépcső alatt. Afelől, amit magáról tudok, akár maga is lehet a gyilkos. – Senkit nem tudnék megölni. – Eletemben nem láttam még gyilkost, aki az ellenkezőjét állította volna. Ez az oka annak, tudja, hogy védőügyvédek is vannak a világon. – Gondolja, hogy ennek köze van Monk halálához? – Nyilván nem nagyon figyelt az imént arra, amit mondtam. Szeretné, ha megismételném? Most Alicia is előrehajolt. – Az éjjel itt, ebben a házban került elő Monk Turing végakarata. Amiből is kiderül, hogy Monk engem nevezett meg a lánya gyámjának. A kötelességemnek maradéktalanul eleget kívánok tenni. Ha a gyerek veszélyben van, nekem arról tudnom kell. – Ha Monk magát akarta gyámnak, nyilván nagyon közel álltak egymáshoz. – Monk tudta, hogy mennyit jelent számomra Viggie. Nekem az ő sorsa a legfontosabb. – Nos, most, Rivest meggyilkolása után nem Babbage Town tűnik a világ legbiztonságosabb helyének. Alicia eltakarta a szemét és felnyögött. – Szerencsétlen Len! Istenem, el se hiszem, hogy meghalt. Sean hátradőlt. – Úgy látszik, magát nagyon érzékenyen érinti Len halála. Van ennek valami különös oka? Az asszony papír zsebkendőt húzott elő az asztalon lévő dobozból, és kifújta az orrát. – Barátok voltunk, Len meg én. – Barátok. Jó barátok, vagy ennél valamivel többről van szó? – Az nem a maga dolga, a fenébe is. – Ha viszonya volt Len Rivesttel, a rendőrség dolga, hogy utánanézzen. – Oké, na és ha találkozgattunk, akkor mi van? – Olykor-néha? Vagy ennél komolyabb volt az ügy? Netán esküvőt is terveztek? – Kellemetlen egy faszkalap maga! – Maga egyértelműen nagyon okos, ennek dacára nem érti, hogy én épp arra készítem fel, amit a rendőrség és az FBI kérdezni fog. Gondolja, hogy Ventris ügynök majd kesztyűs kézzel bánik magával? Ha van egy halott, és magának korábban viszonya volt az illetővel, az annyit tesz, hogy maga gyanúsított. – Nem öltem meg. Az Isten verje meg, fontos volt nekem ez az ember. Klassz ember volt. Az sem kizárt, hogy lett volna közös jövőnk. Na és most? – Elfordult. Arcán könnyek folytak. – Jól van, Alicia, jól van – mondta Sean gyengéden. – Tudom, milyen nehéz most magának. – Elhallgatott egy pillanatra. – Meg tudná mondani, említett-e Len olyasvalamit, hogy valaki ártani akar neki? Vagy hogy valamiféle veszedelem fenyegeti? Valamit, aminek köze van Babbage Townhoz? Camp Pearyhez? Bármi ilyesmit? Alicia néhány mély lélegzetet vett, és megtörölte a szemét. – Camp Peary? Hogy jön az Len halálához?

– Ha Monk Turing halálnak köze van ahhoz, ami Lennel történt, akkor nagyon is összefügghet a kettő. – De maga mintha azt mondta volna, Monk öngyilkos lett. – Ezt nem tudhatjuk biztosra. Kérem, válaszoljon a kérdésemre. Említett Len bármi ilyesmit? – Soha olyat, hogy valaki ártani akarna neki. Sean előrehajolt. – Jó. No és az itteni kémek? Róluk beszélt valaha is? A nő megrázta a fejét. – Nem, soha. Miért? – Mert nekem szólt róluk. Bármi, ami az eszébe jut és fontos lehet? – Nos, azt mondta, az ittenieknek fogalmuk sincs, miben vannak benne. Hogy amin dolgozunk, megváltoztathatja az egész világot. És nem feltétlenül pozitíve. – Megpróbálkozott egy mosollyal. – Azt mondta, nekünk itt, az elefántcsonttoronyban gőzünk nincs arról, hogyan működik a való világ. És talán igaza is volt. – Említette nekem, hogy amin Babbage Townban dolgoznak, azért akár országoknak is megérné, hogy háborúzzanak. Az nem létezik, hogy csak számokról legyen szó. – Félek, Sean. Len Rivest igen hozzáértő ember volt. Az, hogy valaki a saját házában ölje meg, miközben a környék nyüzsög a biztonságiaktól... – Vállat vont, és fáradtan hátradőlt. Annyira nyomorúságosan nézett ki, hogy Sean felállt, odament hozzá, és átölelte a vállát. – Rendben lesz majd minden, Alicia. – Ne atyáskodjon nekem! Rettegek Viggie miatt. Bajban lehet ő is. – Miért? – Maga szerint? Elvégre ez a maga szakterülete. – Tudja már, hogy az apját többé nem látja? Alicia félrenézett. – Próbálom felkészíteni a hírre, de nem megy valami könnyen. – Ha csakugyan félti, vigye el Babbage Townból. – Azt nem tehetem. – Nem azt mondta, Viggie a legfontosabb magának? – Viggie boldog itt. Nem szakíthatom ki innen. Tönkretenném vele. – Be kell ismernem, akkor nincs valami sok választása. – Egy választásom van – mondta Alicia hirtelen, és megszorította Sean kezét. – Mi maradunk, maga meg tesz arról, hogy Viggie biztonságban legyen. – Nekem már van munkám. – Valójában most már kettő is, tette hozzá Sean magában. – Ő még gyerek. Segítségre van szüksége. Erre maga ül itt, és képes nemet mondani, amikor arra kérik, segítsen egy sebezhető kislányt, aki épp most vesztette el az apját. Sean mondani akart valamit, azután elharapta a szót. – Azt hiszem, a fél szemem rajta tarthatom. Alicia ismét elsírta magát. – Köszönöm. – Ha jól értem, most már, hogy nem hivatalosan a testőre vagyok, találkozhatok is az ifjú hölggyel. Alicia összeszedte magát, és felállt. – Most fejezett be nekem valamilyen szorzótényezős gyakorlatot. – Mit? – Viggie képességei olyanok, hogy fejben képes nagy számokat tényezőkre bontani. A munkámat épp nem teszi feleslegessé, de bujkálhat valami az agytekervényeiben, ami egy nap hozzájárulhat annak a rövidebb útnak a megtalálásához, amiről beszéltem. – És a sebezhető kislány zökkenti majd ki a kerékvágásából a világot? Alicia mosolygott. – Nos, azt mondják, az alázatosak öröklik a földet.

Harmincadik fejezet Sean arra számított, hogy Viggie Turing személyében szégyenlős és csendes kislánnyal találkozik majd; a kislányban azonban pezsgett az energia, és úgy tűnt, nagy kék szemét semmi nem kerüli el. Élénkpiros pólót, Capri nadrágot viselt, és mezítláb volt. Mikor Alicia bemutatta, azonnal kézen fogta Seant, és a zongorához vezette. – Üljön le. Sean engedelmeskedett. – Tud zongorázni? – kérdezte. Tekintete kellemetlenül intenzív volt. – Csak basszusgitározni. Annak csak négy húrja van, így nem annyira komplikált. S ha az ember nap mint nap agysejtek millióinak kénytelen búcsút mondani, mint én is, akkor nem árt, ha egyszerűek a dolgok körülötte. Viggie nem fárasztotta magát azzal, hogy reagáljon a poénra. Leült, majd eljátszott egy, a férfi számára ismeretlen dallamot. – Oké – mondta Sean. – Nyertél. Mi ez? – Eredeti Vigenére Turing – közölte Alicia. – Az ő kompozíciója. Sean elismeréssel nézett a kislányra. – Tetszik? – kérdezte Viggie egyszerűen. A férfi bólintott. – Nagyon tehetséges muzsikus vagy. A kislány elmosolyodott, s Sean végre megláthatta az igazi, a tizenegy éves gyermekvalóját, a kissé szégyenlős, elismerésre szomjazó arckifejezést. És ez megijesztette. Viggie emiatt olyanokban is megbízhat, akikben nem kéne. Rivest megmondta, hogy spionok vannak itt. – Viggie, szoktál te... A kislány újra belecsapott. Mikor befejezte, felállt, a konyhaasztalhoz bandukolt, és kibámult az ablakon. Miközben Sean figyelte, távol ülő, nyughatatlanul mozgó szemei egészen összeszűkültek. Sean felállt. – Viggie? Aliciára nézett, aki intett neki, hogy üljön le mellé a díványra. Az asszony halkan azt mondta: – Néha visszavonul a maga kis világába. Ha várunk, majd újra előbúvik. – Szakember látta már? Kap gyógyszert? – A szakemberről nem tudok, gyógyszert viszont nem kap. Most, hogy a gyámja lettem, haladéktalanul utána fogok ennek nézni. – Az édesanyjáról mit tud? – Monk azt mondta, évekkel ezelőtt elváltak. A gyermeket neki ítélték. – Ezt mondta Rivest is. De tudja, Alicia, ha Viggie mamája felbukkan egy bíróságon, az alighanem azzal jár, hogy nála helyezik el a gyermeket, kivéve azt az esetet, ha börtönben van, vagy más okból képtelen gondot viselni rá. – Monk azonban engem jelölt ki gyámjául. – Ha van szülő, akkor ez semmit nem számít. – Nem aggasztom magam, amíg meg nem történik. – Tizennyolcezer-háromszáztizenhárom és huszonkétezer-háromszázhét. Viggie felé fordultak, aki most őket nézte. – A négyszázötmillió-ötszáznyolcezer-kilencvenegy prím szorzótényezői – magyarázta a lány. – Vagy nem? Alicia bólintott. – De igen. Ha a tizennyolcezer-háromszáztizenhármat és huszonkétezer-háromszázhetet megszorozzuk egymással, négyszázötmillióötszáznyolcezer-kilencvenegyet kapunk. Viggie tapsolt és kuncogott. – De még egy órája sincs, hogy ezt a számot megadtam neked. Hogyan tudtad ilyen gyorsan szorzókra bontani? – kérdezte Alicia. – Láttam a fejemben a számokat. – Felsorakoztak? – kérdezte Alicia élénken. – Megint a fejedben matekoztál? – Nem. Csak felbukkant az agyamban. Nem kellett matekoznom. – Legalábbis nem úgy, ahogyan a halandók szoktak – mondta Alicia elgondolkodva. – Viggie, szerintem Mr. Sean kérdezni akart tőled valamit. Viggie várakozón a férfira pillantott. – Nos, csak azt akartam, hogy tudd, néhányszor eljövök, hogy meglátogassalak. Nincs ellene kifogásod? Viggie Aliciára nézett, aki bátorítóan bólintott. – Asszem, nincs – mondta a kislány. – De igazából ezt meg kéne beszélnem Monkkal. – Keresztnevén szólítod apukádat? – Ő is a keresztnevemen szólít engem. Nem így szokták az emberek? – De, azt hiszem, így. Ugyan még nem találkoztam apukáddal, de úgy hallom, igazán klassz fickó.

– Az. Főiskolás korában rockegyüttesben is játszott. – Viggie-t ismét az ablak kötötte le. Sean tartott tőle, hogy hamarosan megint visszasüpped a maga kis „világába", de azután a gyermek folytatta. – Bárcsak mihamarabb hazajönne. Sok mindent meg kéne vele beszélnem. – Mint például? – kérdezte Sean, talán a kelleténél kissé kapkodóbban is. Viggie azonnal visszaült a zongorához, és játszani kezdett rajta, egyre hangosabban és hangosabban. Mikor pillanatnyi szünetet tartott, Sean feltette a kérdést. – Viggie, mikor láttad utoljára apukádat? – A kérdés azonban csak még elszántabb billentyű-püfölést provokált. – Viggie! – próbálkozott Sean, Alicia azonban már terelte a kijárat felé. Viggie akkor már ököllel verte a billentyűket, majd felugrott és átrohant a szobán. Néhány másodperc múlva ajtócsapódást hallottak. Egy pillanat múlva belépett valaki: az a nő, akit Sean az első alkalommal látott szunyókálni a díványon. – Pár perc múlva visszajövök és megnézem a gyereket, Mrs. Graham – mondta Alicia, és kituszkolta Seant az ajtón. – Oké. – Sean a fejét vakarta. – Látom már, mi a gond a gyerekkel. – Azt hiszem, mélyen belül tudja, hogy valami nagy baj történhetett az apjával. Ha bárki megpróbál vele Monkról beszélni, abban a pillanatban becsukódik. Sean a hálószoba ablakában látta meg Viggie boldogtalan arcát, azután a kislány eltűnt, mint valami kósza gondolat. Sean Aliciához fordult. – Azokat a számokat, amiket mondott magának... nem számolhatta ki zsebszámológéppel? – Éppenséggel megtehette volna, de ez még géppel is egy napig tartana. A tizennyolcezer-háromszáztizenhárom a kétezredik prímszám, ami azt jelenti, hogy az összes többin mind végig kellett volna mennie, hogy lássa, maradék nélkül megvan-e a négyszázötmillióötszáznyolcezer-kilencvenegyben. Nem. Meglátta a fejében. Ahogyan mondta. – Mondja, miért olyan fontos ez? – Sean... – A francba is, Alicia, emberek halnak itt meg. Beleegyeztem, hogy megvédem Viggie-t, mert maga szerint veszélyben van. A legkevesebb, hogy végre beszámol arról, miért van veszélyben. – Rendben van. A világot elektronikusan továbbított információk működtetik. A civilizált világ szempontjából a legfontosabb kérdés: miként juthatni a lehető legbiztonságosabban A pontból a B pontba? Hogyan használhatjuk biztonsággal vásárlásra a hitelkártyánkat, vehetünk fel készpénzt a bankautomatából, küldhetünk e-mailt, fizethetjük ki számláinkat vagy vásárolhatunk online. A kódolás, a titkosítás napjainkban egyedül a számoknak és azok hosszának a függvénye. A legmegbízhatóbb rendszer alapja az aszimmetrikus általánoskulcs-kriptográfia. Egyedül ez teszi biztonságossá és ezáltal használhatóvá az elektronikai átvitelt, lett légyen szó állami szervekről, kereskedelemről vagy magánemberekről. – Azt hiszem, erről már hallottam. RSA-nak hívják? – Így van. Mármost, a standard általános kulcs általában egy nagyon hosszú, többszáz-jegyű prímszám, aminek a szorzótényezőinek a kiszámolásához egyszerre százmillió személyi számítógépet kellene működtetni. Noha mindenki ismeri az általános kulcsszámot, vagy legalábbis a számítógépünk ismeri, a küldemény elolvasásának az egyetlen módja, ha a két privát kulccsal nyitjuk ki az általános kulcsot. Ezek pedig nem mások, mint a kulcs prímszorzó tényezői, és hogy ezek melyek, azt kizárólag a számítógépünk programja tudja. Egyszerű példával élve: mondjuk, hogy az ötven az általános kulcs, a tíz és az öt pedig a két privát kulcs. Ha ismerjük a tízet és az ötöt, elolvashatjuk, amit továbbítottak. – Mint a számok, amiket Viggie megadott? – Igen. A számítógépek egyre gyorsabbak lesznek, és a titkokat egyre inkább veszélyezteti annak lehetősége is, hogy százmilliónyi komputert használnak fel egy kiadós ostrom alkalmával. De még így is csak annyi a dolgunk, hogy az általános kulcshoz még néhány számjegyet hozzáadjunk, és a feltöréséhez szükséges időtartam azonnal megugrik sok ezer évvel. Ha ugyan nem évmilliókkal. – A maga kutatásai viszont erősen befolyásolhatják ezt. – A világ kódolással foglalkozó elméi általában azt vallják, nem létezik lerövidített út, hiszen azt két évezrede keresik, és egyelőre még senki nem talált rá. Ennek ellenére Viggie újra és újra megtalálja. Képes-e erre nagyobb számokkal is? Azt mondtam magamban: ha képes, akkor a világon semmilyen elektronikus adatátvitel nincs biztonságban, és a világ drasztikusan megváltozna. – Visszatérnénk az írógépekhez, a futárokhoz meg a lepecsételt kapszulákhoz? – Megbénulna az üzleti élet, az államigazgatás; a nyomorult fogyasztó azt sem tudná, fiú vagy lány. A tábornokok többé nem tudnának biztonságosan kommunikálni a hadseregeikkel. Szerintem a legtöbb embernek nincs arról tudomása, hogy még a múlt század hetvenes éveiben, az általánoskulcs-kriptográfia feltalálása előtt is sok ezer futárral dolgoztak a magáncégek és a kormányok. Folyamatosan újabb és újabb kódkönyveket és jelszavakat alkalmaztak. És senki sem szeretné, ha azok az idők visszatérnének. – Hihetetlen – mondta Sean -, hogy az egész civilizációnk azon alapul: nem vagyunk képesek elég gyorsan szorzótényezőkre bontani a nagy számokat.

– Ki szelet vet, vihart arat. – A közvélemény nyilván semmit sem tud minderről. – Halálra is rémülne mindenki. – Maga szerint tehát létezik a rövid út? – Viggie-t látva azt kell hinnem, talán. Bár most nem annyira a számok miatt fáj a fejem, hanem a lány miatt. Nem engedhetem, hogy bármi történjen vele. – Maga szerint valaki tudja, hogy Viggie képes kifordítani a sarkából a világot? – Maga szerint Len úgy gondolta, kémek vannak itt. Viggie apja tudott valamit a gyereke képességeiről, és most halott. Hát, nem tudom. Nem tudom, mit gondoljak. Sean ismét vigasztalóan átölelte a vállát. – Nem fog vele történni semmi. Itt van a rendőrség, itt van az FBI; minden nyüzsög a biztonságiaktól. – Ez már azelőtt is így volt, hogy Lent megölték – mutatott rá Alicia. – Most azonban már én is rajta vagyok az ügyön. – S maga szerint pontosan hogyan kell védelmet nyújtani Viggie számára? – Hány hálószobás a bungalója? – Négy. Miért? – Az egyik Viggie-é, a másik a magáé, a harmadik az enyém, és akkor még marad egy. – Maga beköltözik hozzám? – Ha továbbra is a főépületben maradok, semmi szín alatt nem tudok időben közbelépni, történjék bármi. – Meg kell szereznem Champ hozzájárulását, és Viggie-vel is beszélnem kell. Holnap este hat körül teszem le a munkát. – Miért nem költözik be egyszerűen Viggie házába? – Ott túl sok minden emlékezteti őt Monkra. Arra gondoltam, a legjobb, ha kikerül abból a környezetből. – Mivel fogja neki megmagyarázni? – Majdcsak kigondolok valamit. Alicia elment. Sean elgondolkodva nézett utána, amikor megszólalt a mobilja. Ránézett a számra, és felnyögött. Joan Dillinger volt az. Hogyan magyarázza el neki, hogy most már nem egy, de két ügyön dolgozik? Elég egyértelműnek tűnt a megoldás. Nem fogadja az átkozott hívást. Visszament a szobájába, és azon gondolkodott, van-e megállás a lejtőn.

Harmincegyedik fejezet Mikor Horatio Barnes aznap este megjelent Linda Sue Buchanan házánál, az ember, bizonyos Daryl, nem tűnt különösebben derűsnek annak tudatában, mire készül asszonykája. Nagydarab, laza hapsi volt, alaposan kinyúlt, zsíros pólóban. Az egyik húsos mancsában a bébit dajkálta, a másikban egy doboz Michelobot. – Még csak nem is ismered ezt a faszogányt, Lindy – bőgte. – Abból, amit róla tudhacc, akár valami szexuális nemierőszak-tevő is lehet. – Nos, ha belegondolunk, a legtöbb nemi erőszaktevő szexuális erőszaktevő – mondta kellemesen Horatio. – A dolog úgy áll, hogy néhányukkal volt is alkalmam találkozni a börtönben. – Na tessék, mit mondtam én neked? – tette fel Daryl színpadiasan a kérdést. – A kótert is megjárta már a faszogány. – Nem úgy, ahogyan ön gondolja. Konzultáns voltam néhány állami büntetésvégrehajtási intézményben illetve őrizetes ügyében. Ügyfeleimmel ellentétben azonban sohasem lettem bennlakó. Linda Sue ellenőrizte a táskája tartalmát, majd elővette a kulcsait. – Külön kocsin megyünk, Daryl, és velem lesz a Mace, meg ez. – Egy apró női revolvert vett elő. Daryl arca a tűzfegyver láttára megenyhült. – Na hát, ha próbálkozik nálad valamivel, széjjellövöd a seggét. – Így szól a terv – mondta Linda Sue, és ellenőrizte a forgódobban lévő töltényeket, mint aki mindennap ezt csinálja. – Na, várjunk csak egy pillanatot, emberek – mondta Horatio. – Elsősorban: senki nem lövöldöz senkire. És mellesleg, fegyvertartási engedélyük van-e? Daryl megvetően horkantott. – A picsába is, ez itt Tennessee, jóember. A jó öreg Tennessee-ben nincs szüksége senkinek arra, hogy fegyvert tartson. – Lehet, hogy ennek azért nem ártana még egyszer utánanéznie – javasolta Horatio. – Ami meg engem illet, kizárólag azért jöttem, hogy beszéljek Linda Sue nagymamájával. Javasoltam is neki, hogy mondja meg, hol találom a szeretetotthont, magamtól is oda tudok menni. Daryl a felesége felé perdült. – Igaz ez? Minek mégy vele akkor? – Tudják, mit? – ütötte Horatio a vasat. – Most azonnal átadom a száz dollárt, és akkor nem lesz semmi szükség arra, hogy elbűvölő férjurát magára hagyja. – Daryl zavarodott pillantást vetett rá. – Az nem létezik. Mink azt beszéltük meg az én értelmezésemben, hogy a száz dollár a minimum, ami nekem jár, és ha a nagyi igazán jó információkkal szolgál, akkor még több jár. Az is lehet, hogy sokkal több. – Hát, én egyáltalán nem így értettem. – Akar találkozni a nagyival, vagy nem akar? – Száz dolcsi! Hogy a szentjit! – szólalt meg Daryl, amikor végre felfogta elfelhősödött agyával, mi forog kockán. – Na jól van, maga nyert. Gyerünk – mondta Horatio. – Gondoltam, hogy a végén belátja – mondta Linda Sue kis mosollyal. Daryl a tornácról bődült utánuk. – Hé, Lindy, ha le kéne lőnöd, tegyél róla, hogy a pénz előbb a kezedben legyen. – Hát, ha lelő, akkor már elveheti az összes pénzemet. Nem leszek abban a helyzetben, hogy tiltakozhassak – mondta Horatio segítőkészen. – A fenébe is, igaza van – ugatta Daryl izgatottan. – Hallod ezt, bébi? Horatio csillapítóan feltartotta a kezét. – Azután viszont az asszonya az élete hátralévő részét börtönben tölti emberölés és fegyveres rablás miatt. Mi több, a jó öreg Tennessee-ben még egy halálbüntetést is kifoghat. Mindez természetesen a bűnsegédi bűnrészesre, illetőleg felbujtóra is vonatkozik. Remélem, tisztában van azzal, magának milyen szerep jut. Daryl csak meredt rá, de erre válaszolni már nem tudott. Horatio Linda Sue-hoz fordult. – Nehogy meglője magát. – Nincs kibiztosítva – csattant fel az asszony. – Nem csodálom. Revolvereken nem szokott lenni ilyesmi. – Ő – mondta Linda Sue. – Ő bizony.

Harminckettedik fejezet A szeretetotthon kocsival egy órányira volt. Mikor Horatio belépett, úgy sújtott le rá az emberi vizelet és ürülék bűze, mint valami láthatatlan, nedves pöröly. Mikor depressziósokat kezelt, nemegyszer megfordult ilyen állami öregotthonokban. A pokolba is, ki ne kapna depressziót, ha egy ilyen mocskos lyukban kéne hátralévő napjait tengetnie? Az öregeket úgy sorakoztatták fel a tolókocsijukban, akár a rekeszeket valami raktárban, azokat meg, akik meg tudtak állni a lábukon, a fal mellé állították. Konzervröhej hallatszott egy tévékészülékből, ami valahol a folyosó vége felé üzemelhetett. Horatio és Linda a recepcióhoz mentek. A műnevetés nem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a reménytelen végérvényességgel bűzhödött betonépítménybe zárt Legidősebb Nemzedék hangos nyögéseit és jajgatását. Linda Sue zavartalanul haladt a recepció felé. Láthatóan egyáltalán nem érintette a körülötte kavargó emberi szenvedés. Két percre rá már a nagyi szobájában voltak, egy félig-meddig privát, tízszer tízes helyiségben, ahol még tévé is volt, ámbár nem úgy tűnt, hogy működik. Nagyi szobatársa épp nem tartózkodott benn, maga a nagyi viszont ott ült a széken kockás házikabátban, s viharvert papucsából vörösen dagadt ki a lába. Ősz haját, vagyis azt, ami még megmaradt belőle, hajháló fedte. Arca megereszkedett volt s ráncos, foga sárga és nem egy helyütt az ínyéig lekopott. Tekintetét azonban tisztának és kiegyensúlyozottnak látta Horatio. A nagyi szeme előbb Linda Sue-ra villant, és csak azután a férfira, majd megint az unokára. – Darab ideje nem láttalak mán, Lindy – mondta az öregasszony elnyújtott déli akcentussal. Linda Sue-n látszott, hogy azt se tudja, megdöbbenjen vagy felháborodjon. – El voltam foglalva. Gyereket kell neveljek, meg az emberemet kell boldoggá tegyem. – Ippeg melliket? Azt, amelyik kifele tart a börtönbül, vagy amelyik befele mék oda? Horatio elfojtotta a mosolyt. A jó öreg nagyi egészen biztosan nem szenved dementiában. – Ez a szivar – mutatott az asszony Horatióra -, ez tudni szeretne ezt meg azt valami népekről, akik ott laktak a környéken, mikor még ott laktál te is. Nagyi most tüzetesebben megnézte magának a látogatót. Horatio láthatta, hogy az öregasszony töri a fejét valamin. De valószínűleg szívesen látott vendég itt bárki, aki egy időre elfeledteti vele, hol van. – A nevem Horatio Barnes – mondta, és kezet fogott az idős hölggyel. – Örülök, hogy találkozunk, és köszönöm, hogy időt szán rám. – Emmeg Hazel Rose vagyok. Ezen a helyen az idő az egy, amiben nem szenvedek hiányt. Mit akarna tudni? Horatio leírta Maxwelléket. Hazel Rose bólintott. – Emlékszem rájuk, naná. Frank Maxwell egész fickósan festett az egyenruhájában. Na és a fiaik! Magas, jókötésű fickók voltak azok, egytül egyig. – Hát a lányukra, Michelle-re emlékszik? – Emlékszem. Már most azt mondja meg, minek akar róluk hallani? – Maga valószínűleg nagyon unalmasnak találná. – Nem hinném, hogy ebbe a versenyszámba bármi képes lenne versenyezni evvel a hellyel. Úgyhogy legyen kedves, derítsen föl egy vénasszonyt. – Kapcsolatba léptem a családdal, hogy megállapítsak valamit. Michelle-lel hatéves korában történt valami. Azaz huszonhét-huszonnyolc éve. – Történt? Mint például mi? – Olyasvalami, amitől Michelle-nél személyiségváltozás következett be. Linda Sue felhorkant. – Egy nyavalyát van egy hatévesnek személyisége. – Már hogyne lenne – nézett rá Horatio. – A gyermek permanens személyisége épp hatéves korára alakul ki szilárdan. Linda Sue ismét megvetően horkantott, és a táskáját kezdte matatni, mialatt Horatio ismét Hazelhez fordult. – Észrevett valami ilyesmit? Tudom, hogy nagyon sok ideje már ennek, de ha vissza tudna emlékezni, az nagyon nagy segítséget jelentene. Hazel ezen elrágódott egy kicsit, s közben az ajkát biggyesztette. A csendet végül Linda Sue törte meg. – Kimegyek cigizni egyet. – Felállt, majd mutatóujját figyelmeztetően Horatióra emelte. – És erről a helyről csak egyféleképpen lehet kimenni, úgyhogy még csak ne is gondoljon arra, hogy megpattan a tudja, mi nélkül. – A nagyi felé felvillantott valamit, amit alighanem őszinte mosolynak szánt, azzal kinn is volt a folyosón. – Mit ígért neki, mennyit fizet? – kérdezte Hazel azon nyomban, hogy az unokája már nem hallhatta. Horatio elmosolyodott, odahúzott egy széket az öregasszony mellé, és rátelepedett. – Száz dolcsit. De inkább adnám magának.

Hazel legyintett. – Nincsen itt mire pénzt kőteni. Adja csak Lindynek. Ahány trágyadomb senkiházi csavargót az a lyány kifog, ráfér a pénz. Négy baba van máris négy ismeretlen spermadonortól, mán oppardon, és mire végez az iparral, alighanem másik négy is kerül melléjük. – Csendben nézett maga elé egy ideig, s Horatio úgy döntött, kivárja a végét. Hazel végül megkérdezte: – Hogy van ma Michelle? – Jobban – mondta Horatio őszintén. – Végigkövettem a karrierjét – ismerte be Hazel. – Olvastam róla a lapokban, meg minden. – Maga? Miért? – Nézze csak meg, mi lett abbul a lyánybul. Olimpikon. Titkosügynök. Büszke lehet magára. Mindig tudta, hogy így lesz. – Hogyhogy? – Maga is mondta, a gyereknél elég korán meg lehet mondani, mi lesz belüle. Nagyon makacs meg elszánt volt az a lyány. Emlékszem, arra gondoltam, lehet, hogy most még csak farok a kutyán, aztán nehogy egy nap a farok csóválja majd a kutyát. Nem abbul a fábul faragták, hogy eltűrje, ha valaki az útjába állt. – Jó pszichológus lett volna magából. – Orvos akartam lenni. Főiskolán a harmadik lettem az osztályban. – És mi történt? – Orvos akart lenni a nagyobbik bátyám is. És akkoriban, ha a fiúgyerek akart valamit, akkor az volt a lényeg, nem amit a lyánygyerek akart. Úgyhogy én maradtam otthon, gondot viseltem a betegeskedő szüleimre, aztán férjhöz mentem, aztán gyüttek a gyerekek, aztán a férjem szívkoszorúér-embóliában hóttan esett össze egy nap, mikor már nyugdíjas vót, aztán meg én ide kerültem. Nem valami nagyszabású élet, de hát ez jutott. – Családanyának lenni hivatás. – Nem mondom, hogy megbántam. De hát álmai mindenkinek vannak. És vannak, akik nagyon keményen megküzdenek azért, hogy meg is valósítsák őket. – Szóval látott nála valami változást? – Láttam. Azt már nem merem biztosra mondani, hogy pont hatévesen. Túl rég volt az, érti. De az a gyerek egyik pillanatrul a másikra elmaradt mellőlem. Mert addig jó barátságban voltunk. Nálam zsúrozott, hozzám hordta a környékbeli kis barátnőit. Aztán elmaradt. Ideges lett dolgoktól, meg elbőgte magát. Próbáltam az anyjával beszélni, de Sally Maxwell hallani se akart errül. Aztán nem sokra rá szedték is a sátorfájukat. – Van valami elképzelése arról, mi lehetett a változás oka? – Sok éven át gondolkoztam rajta, de nem sokra jutottam. – A családban azt hallottam, egyre trehányabbá vált. Ez azóta se változott. – Nem nagyon járogattam én be hozzájuk. Sallynek a dolga tenger volt, Frank meg állandóan a melóban, semmiben se tudott segíteni neki. – Az ember azt hinné, ha valaki rendőr, megvan a pontos időbeosztása. – Michelle kései gyerekük volt. Nappal dolgozott, este meg iskolába járt, hogy kriminológusi diplomát kapjon. – Ambiciózus fickó. Szóval, semmi más nem jut eszébe? – Hát, volt valami, ami zavart. Valószínűleg semmi köze ahhoz, amiben maga kutakodik. – Momentán még nyitott vagyok bármire. – Hát, a Maxwelléknek volt egy csudaszép rózsasövényük a házuk előtt. Frank maga ültette, házassági évfordulóra kedveskedett Sallynek. Nagyon csinos volt az a sövény, na és az illata. Néha csak azért mentem arra, hogy érezzem a rózsaillatot. – Már nincs meg. – Nincs hát. Egy reggel arra ébredtünk, hogy valaki széttrancsírozta. – Meglett a tettes valaha? Hazel Rose a fejét rázta. – Frank valami kölökre gyanakodott, akit ittas vezetés miatt meszelt le, én viszont ebbe nem vagyok olyan biztos. Tinédzser kölkök, mit foglalkoztatja azokat a virág? Azok kiszúrták volna a gumikat Frank kocsiján, vagy kővel beverik az ablakát. – Emlékszik, mikor történt ez? Az öregasszony a mennyezetre bámult, és ismét lebiggyesztette az ajkát. – Szerintem már majdnem harminc éve. – Azaz lehetett huszonhét vagy huszonnyolc éve is? – Egen, lehetett. Horatio mélyen elgondolkodva dőlt hátra. Végül felállt, és elővette a tárcáját. Hazel azon nyomban feltartotta a kezét. – Mondtam mán, hogy Lindynek adja. Ha nem, meg fogja magát őrjíteni. Horatio azonban nem bankjegyet vett elő, hanem névjegyet, firkantott valamit a hátára, és átnyújtotta. – Ez

egy asszony neve és száma idelent. Jól ismerem. Ő segíteni tud abban, hogy egy ennél sokkal jobb szeretetotthonba kerüljön át. Adjon nekem egy napot, hogy előkészítsem a talajt, és azután hívja fel. – Nincs énnekem pénzem jobb otthonra. – Nem azon múlik, Hazel, mennyi a pénze, hanem hogy kit ismer. És az a hely, amire én gondolok, még különböző tanfolyamokat is szervez a bentlakók számára. Orvoslásból is. Ha még érdekli. Az öregasszony elvette a névjegyet. – Hát, köszönöm – mondta csendesen. Horatio már kifelé tartott, amikor Hazel Rose utánaszólt: – Ha találkozik Michelle-lel, megmondaná neki, hogy Hazel Rose üdvözli, és komolyan nagyon büszke rá? – Vegye úgy, hogy már meg is mondtam. Horatio végigment a folyosón. Linda a látogatók halljában flörtölt egy nagydarab kísérővel. Kifizette a komor nőt, majd sietve menekült az állami pokolból. Mikor beindította a kocsiját, belévillant a gondolat, miként járulhatott hozzá a megsemmisített sövény ahhoz, hogy Michelle Maxwell élete – közel harminc évvel később – tönkremenjen.

Harmincharmadik fejezet Michelle másnap reggel keményen edzett, Horatio Barnesra panaszkodott az egyik nővérnek, majd visszament a szobájába, és kitépte Cheryl szájából a szívószálat, miután szobatársa hatszor egymás után idegtépőén nagyot szívott rajta. Akkor meghallotta a robajló lépteket, amelyek a szobájuk felé tartottak, és tudta, eljött az igazság pillanata. Megragadta a hangosan tiltakozó Cherylt, és bevágta a fürdőszobába. – Addig ki ne gyere innen, míg azt nem hallod, hogy egy test a földön puffan – üvöltötte az arcába. Cheryl annyira elképedt, hogy teljesen megfeledkezett a szívószáláról. Michelle rávágta a fürdőszoba ajtaját, megfordult és alapállásba helyezkedett. Berúgták az ajtót, és a küszöbön ott volt Barry, kezében acélcsővel. – Te kurva! – üvöltötte. – Kábítószer-kereskedő! – üvöltötte vissza Michelle, gúnyosan utánozva a férfit, aztán felnevetett. – Hadd találjam ki, mi történt. Ma reggel begyűjtötték a cimboráját, aki köpött. – Te kurva! – mennydörögte Barry újra. Michelle megmozdította a karjait. – Gyere csak, Barry bébi, kapj el. Hiszen ez minden vágyad. És miután a seggemet szétrúgtad, még el is szórakozhatsz velem kicsit. Barry előrecsörtetett, gyilkos csapásra emelte a csövet. Aztán, amikor Michelle lába az arcába csapódott, hátratántorodott. A lány nem várta meg, míg összeszedi magát, ököllel gyomorszájon vágta, majd megperdült, és megsemmisítő erejű rúgást mért az állkapcsára, amitől Barry Cheryl ágyára zuhant. Feltápászkodott valahogy, s látszott rajta, a kapott ütések ereje megdöbbenti. Michelle-hez vágta a csövet, s csak néhány centivel hibázta el a fejét. Azután egy felkapott székkel próbálkozott, Michelle azonban túlságosan gyors volt. A férfi feléje ugrott, és megpróbálta megmarkolni, de keze csak a levegőt érte, eközben óriási rúgást kapott a veséjébe. Úgy tűnt, Barryből ettől elszállt a harci kedv. Hörögve térdre zöttyent, Michelle pedig ott termett mellette, és könyökével kiadós csapást mért a tarkójára. – Én várok, Barry. Ha be akarod fejezni, amit elkezdtél, jobban teszed, ha csipkeded magad, hamarosan itt lesznek érted a zsaruk. – Te kurva! – nyögte Barry gyenge hangon. – Igen, ezt mintha már mondtad volna. Nem találnál ki valami újat? Megpróbált felállni, s Michelle már készült, hogy lerúgja, amikor két fairfaxi zsaru jelent meg a küszöbön, kezükben fegyverrel. Barryre mutatott. – Őt keresik. Az én nevem Michelle Maxwell. Richards detektív tőlem kapta tegnap a tippet. Az egyik zsaru felmérte a szobában a pusztítást. – Jól van, hölgyem? – kérdezte. Barry a padlóra borulva hörgött. – Én vagyok az, aki megsérült, maga barom. Nekem van szükségem orvosra. Ő támadott meg engem. – Ez az én szobám. Azzal az acélcsővel a kezében rontott be ide, még nyilván rajta vannak az ujjlenyomatai – mutatta Michelle. – Azért akart törleszteni, mert lebuktattam az itteni gyógyszerésszel közösen űzött kis drogüzletét. Arra tippelek, hogy meg szokták variálni a gyógyszerek számítógépes nyilvántartását, hogy a leltárban ne bukjon ki a hiány, a jó öreg Barry meg a zártosztályi páciensek nevében küldözgette ki a haverjainak a cuccot, csomagokban. – Az összevert férfira pillantott. – Mint a mellékelt ábra mutatja, a dolgok nem épp a várakozásának megfelelően alakultak. A zsaruk felnyalábolták Barryt, és – noha tiltakozott az igazság és a jog e megtiprása ellen – megbilincselték és felolvasták neki a jogait. – Szükségünk lesz, hölgyem, a tanúvallomására – mondta az egyik zsaru. – Már alig várom, hogy tanúskodhassak. A zsaruk eltették fegyverüket, és elindultak Barry-vel. Ekkor mindenki megdermedt. Sandy volt a küszöbön, a tolókocsijában. De senki nem az arcára meredt. Hanem a pisztolyra, amit a kezében tartott.

Harmincnegyedik fejezet Az egyik zsaru a fegyveréhez kapott, de Sandy felcsattant. – Ne! – Mindkét kezével megmarkolta a pisztolyt. – Ne – ismételte. – Senkit nem akarok bántani. Csak őt. – S a pisztoly csöve Barryre szegeződött. Az ápolóra nézett. – Nem ismersz meg, mi? Persze, miért is ismernél. Nem azért mentél aznap, hogy engem megölj; hanem hogy a legjobb embert megöld. Csakhogy eltévesztetted, és a vőlegényt ölted meg. A férjemet! Barry levegő után kapkodott, és Sandy szélesen elmosolyodott. – No, dereng már? – Megcsóválta a fejét. – Micsoda szar lövész voltál. A férjemet megölted, belőlem kriplit csináltál, bezzeg a célpontot elvétetted. A főnökeid alaposan bepöccenhettek rád emiatt. Most Michelle lépett előre, és a fegyver csöve azonnal felé mozdult. – Ne akarj itt hőst játszani, Michelle – mondta Sandy. – Csakugyan nem akarok kárt tenni benned. De ha megpróbálod megakadályozni, hogy ez a szardarab oda kerüljön, ahová való, akkor kárt teszek. – Sandy, semmi értelme ennek. Barryt kábítószerrel való visszaélés miatt most tartóztatták le. Elég hosszú ideig el lesz most foglalva. – Nem, nem lesz, Michelle. – Sandy, van bizonyítékunk, neki annyi. – Benne van a tanúvédelmi programban. Futni hagyják, mint ahogyan már nem egy alkalommal megtették. Michelle Barryre nézett, aztán Sandyre. – Tanúvédelmi programban? – Beköpte a maffiafőnököket, ezért egy napot sem ült az általam szeretett férfi meggyilkolásáért; a szövetségiek elfordították a fejüket, mert segített egy komoly bűnözőcsaládot rács mögé juttatni. Most is el fogják fordítani a fejüket. így van, Barry? Vagy szólítsalak a valódi neveden, Anthony Bender? Barry mosolygott. – Nem tudom, miről beszél – közölte. – És ha megpróbál lelőni, magának is annyi. – Gondolod, érdekel? Elvetted tőlem az egyetlent, ami valaha is fontos volt a számomra. Ami valaha is fontos volt! – Majd megszakad a szívem, Miss Kripli. – Befogod a pofád! Befogod! – rikácsolta Sandy, s ujja megfeszült a ravaszon. A zsaruk mereven nézték a fegyverét. Michelle érzékelte ezt, megfordult, és hangtalanul, szájmozgással mondott nekik valamit. Azzal Barry és Sandy közé állt. – Sandy, adja ide a fegyvert. Ezúttal én kezeskedem érte, hogy bekerül. – Naná. – Barry röhögött. Michelle megperdült. – Dugulj el, te idióta. – Sandyre nézett. – Börtönbe megy, esküszöm. Most adja ide a fegyvert. – Eredj az utamból, Michelle. Évek óta hajtom ezt a szemétládát, és most fel fogom tenni a pontot az i-re. – Elvette magától a férjét, elvette a lábát. Semmi szükség arra, hogy most még az élete is rámenjen. – Micsoda életem? Ezt nevezed te életnek? – Segíthet másokon, Sandy. És ez nagyon sokat jelent. – Még magamon se tudok segíteni, nemhogy másokon?! – Rajtam már segített. – Michelle egy lépést tett előre. – Segített – ismételte gyorsan. – Maga nem bűnöző. Maga nem gyilkos. Maga jó ember. Ne hagyja, hogy ezt elvegyék magától. A pisztoly kissé megreszketett Sandy kezében, de aztán a kéz megmerevedett, és az asszony nyugodt hangon szólalt meg. – Sajnálom, Michelle. Igazad van. Nem tudom megölni ezt a mocskot, hiába érdemelné meg. – Helyes, Sandy. Most adja ide a fegyvert. – Isten veled, Michelle. – Mi?! Sandy a halántékához szorította a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt. A fegyver hangosat kattant. Sandy újra és újra meghúzta a ravaszt – de az nem sült el. Döbbenten meredt rá, miközben Michelle odalépett, és kivette a kezéből. – Korábban kivettem a tárat. Sandy hitetlenkedve pillantott rá. – Honnan?... Honnan tudtad? – Földes volt a keze, földes volt a padló is. Az emberek általában nem kotorásznak egy cserepes virágban. Tudtam, hogy volt abban valami. – Akkor miért nem vette el mindjárt magát a fegyvert is? – mordult fel az egyik zsaru. – Hiszen nem tudtuk, hogy nincs benne tár, akár le is lőhettük volna. Michelle megfogta Sandy reszkető kezét. – Arra gondoltam, ki kell ezt játszania, hogy túl tudjon lépni rajta. Tudnia kellett, mire képes és mire nem. – Michelle gyengéden rámosolygott az asszonyra. – Néha ez a legjobb terápia.

– Tudtál Barryről? – kérdezte Sandy. – Arra nem gondoltam, hogy ő lőtte le a férjét, láttam ellenben, hogy figyeli, és éreztem, hogy valami dolga lehet vele. Arról fogalmam se volt, hogy részese lehet a tanúvédelmi programnak. – Mellesleg – vetette közbe Barry bizalmasan – hívják fel a tartótisztemet a Szövetségi Rendőrbírói Hivatalban. Bob Truman a neve, Washingtonban van az irodája. Michelle arca felderült. – Bobby Truman? Barry üres arckifejezéssel nézett rá. – Ismeri? – Futólag. Együtt voltam az olimpián a lányával, ezüstöt nyert ő is. Ha ezt elmesélem neki, szerencsés lesz, ha a nyolcvanadik születésnapján megláthatja az eget. Örülök, hogy lesz miért felhívnom. A rugdosódó, átkozódó Barryt elvitték. A zsaruk egy darabig fenyegetőztek, hogy Sandy ellen is vádat emeltetnek, Michelle-nek azonban sikerült erről lebeszélni őket. – Valóban szaporítani akarják a papírmunkát? Nem beszélve arról, mekkora balfékeknek tűnnének, főleg az asszonykák szemében – tette hozzá, s állával az egyik zsaru ujján díszelgő karikagyűrűre bökött. – A fegyver töltetlen volt – mondta a zsaru idegesen a partnerének. – Basszus – mondta a másik -, nekem ez a szarkavarás nem hiányzik. A fegyvert viszont elkobozzuk. Michelle visszagurította Sandyt a szobájába, ahol jó ideig beszélt hozzá. Mikor visszament a saját szobájába, nyüszítő hangra lett figyelmes. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és Cheryl kis híján kizuhant onnét. – Cheryl, sajnálom, rólad megfeledkeztem. – Michelle az ágyához vezette a reszkető nőt, és odaült mellé. Cheryl nagy meglepetésére nem kezdett azonnal szívószálat nyűni. Inkább szorosan a karjába csimpaszkodott. Michelle a bőrén érezte éles, kiszögellő csontjait. Felsóhajtott, majd elmosolyodott, és megsimogatta a hátát. – Úgy hallottam, az este jó kis közös foglalkozás lesz az evési rendellenességekről. Mi lenne, ha mind a ketten elmennénk rá? Vacsora után. Cheryl reszketeg hangon suttogta: – Neked nincs is semmilyen evési rendellenességed. – Viccelsz? Cheryl, én nemcsak hogy megettem a Salisbury-sztéket, de kétszer repetáztam. Szerinted mi az evési rendellenesség, ha nem ez?

Harmincötödik fejezet Este Sean a holmiját csomagolta, amikor valaki kopogtatott a hálószobája ajtaján. – Tessék. Champ Pollion dugta be a fejét. – Beszélt magával Alicia? – kérdezte Sean. – A költözésről? Beszélt. Nincs kifogásom az ellen, hogy maga legyen Viggie őrangyala. Csak annyi lenne a kérésem, ne holtan végezze – tette hozzá határozottan. – Mindig is ügyeltem rá, hogy ép bőrrel ússzak meg mindent. – Sean becipzározta a bőröndjét, majd a padlóra állította. – Tudja, nem jutottunk el a beszélgetésben odáig, hogy mit is csinál maga Babbage Townban. Champ beljebb jött. – Arra számítottam, Len majd tudatja magával a részleteket. – Miután ő már aligha tehet eleget e megtisztelő feladatnak, van ellene kifogása, ha az magára hárulna? Most mindjárt el is kísérhet a Kettes Számú Kunyhóba. – Ezek szerint tud a Kettes Számú Kunyhóról, igaz? – És csakugyan érdekel a maga ketyeréje, amitől az emberek majd elfeledik Edisont meg Bellt. – Sajnos arról vagyok híres, hogy némelykor túlzásokra ragadtatom magam. Nem kell mindent szó szerint venni. – Hadd értsem meg, miről van szó. Mi ez ellen a kifogása? – Nézze – kezdte Champ -, nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy nem működöm magával együtt... – Akkor tegyen róla, hogy ne tűnjön úgy – mondta Sean. – Vannak bizonyos dolgok, amelyek bizalmasak – mondta Champ gőgösen. – Hadd magyarázzam el magának, Champ, mi az ábra. Elsősorban: én Hayes seriffel együtt dolgozom az ügyön, aki kényszerítheti önt arra, hogy parírozzon, már amennyiben mindenképp erre van szükség. Másodsorban: van Babbage Townban két halottunk. Nem hinném, hogy szeretne egy harmadik hullát, főleg nem azt, hogy az a magáé legyen. – Az enyém? Miből gondolja, hogy épp én lennék veszélyben? – Azt tudom, hogy én veszélyben vagyok, tehát biztos lehet abban, hogy maga is. – Nézze, nem várhatnánk ezzel? Rendkívül elfoglalt vagyok. – Ezt mondta nekem Len Rivest is. És láthatja, mi lett belőle. Champ megfeszült, aztán ellazult. – Hát, nem tudom. Rettentő kellemetlen ez az egész. – Tapasztalatom szerint azoknak, akik nem szívesen működnek együtt, általában van valami rejtegetnivalójuk. Champ elvörösödött. – Nekem nincs semmi rejtegetnivalóm. – Helyes, ez esetben nyilván semmi akadálya annak, hogy beszámoljon róla, hol járt Len Rivest halálának éjszakáján, éjfél és hajnali két óra között. – Akkor ölték meg? – Csak válaszoljon a kérdésre. – Nem kell nekem válaszolnom semmire – mondta a férfi elszántan. – Ez igaz. Hívja fel az ügyvédjét, tegyen fel szájzárat, és hagyja, hogy az FBI az egész életét visszanyomozza, az óvodáig. És egyvalamit el lehet mondani róluk: azt, hogy alaposak. Champ láthatóan fontolgatta ezt egy darabig. – Nem jött a szememre álom, úgyhogy lementem, hogy csináljak még egypár kísérletet. – Látta valaki? – Persze. Valaki mindig van, aki dolgozik. Nálunk a munkaidő napi huszonnégy óra, heti hét nap. – Tehát mindvégig ott volt? Éjféltől kettőig? És azután is? Tanúkkal tudja ezt igazolni? – Gyerünk, Champ, hadd halljak egy hazugságot. Rajta. Champ homlokán izzadság ütközött ki. – Amennyire vissza tudok emlékezni. Percre pontosan persze nem megy. – Majd mások segítségével menni fog. Most menjünk, nézzük meg a maga kunyhóját. Útközben Sean megkérdezte: – Van idebenn mosoda, vagy az itteniek maguk mosnak-vasalnak? – Naponta, több váltásban járnak be házvezetőnők. Egyszerre vagy tucatnyi van idebenn. – Maguk elé mutatott. Egy asszony haladt ott fehér házvezetőnői formaruhában, s kiskocsit tolt, rajta halomban állt a szennyes. – Maga a mosodai részleg a Hármas Számú Kunyhó egyik szárnyában van, mindjárt a biztonságiak központi irodája mellett. Az összes mosodás ellenőrzésen ment át, ugyanazt a formaruhát hordják, és másra át nem ruházható azonosítóval látták el valamennyiüket. Kielégíti ez? – Nem. Milyen mosószert használnak? Champ megtorpant, és rámeredt. – Már megbocsásson?...

– Csak vicceltem, Champ. Csak vicceltem.

Harminchatodik fejezet A Kettes Számú Kunyhó jóval távolabbra esett, mint Alicia háza. Ahhoz, hogy bejussanak, Champnek le kellett húznia az ajtó melletti készüléken a biztonsági kártyáját, és egy műszer az ujjlenyomatait is megvizsgálta. Beljebb kerülve azonnal hatalmas munkaterületre léptek, ahonnan körös-körül ajtók nyíltak; némelyik nyitva állt, és Sean ezeken bepillantva különféle berendezéseket láthatott, meg a mellettük dolgozó embereket. Az egyik falon ez a felirat volt olvasható: T=NT. – Mit jelent? – mutatott rá Sean. Champ habozva válaszolt. – Ez egy egyenlet, amelynek értelmében a nem-determinisztikus többtagú idő egyenlő T-vel, azaz többtagú idővel. Amennyiben ezt sikerül teljes mértékben felismerni, az E = mc2 ehhez képest holmi Tinkertoy játék használati utasítása lesz, nem több. – Az hogy lehet? – A többtagú idő olyan problémákat reprezentál, amelyeket könnyű megoldani – relatíve könnyű legalábbis. Az NT-tökéletesítési problémák a világegyetem legkomolyabb problémáit képviselik. – Mint például azt, hogyan gyógyítható a rák? – Nem éppen, ámbár ki tudja, milyen alkalmazásokra kerülhet egy nap sor. Tulajdonképpen van itt egy osztályunk, aminek semmi más feladata nincs, mint annak meghatározása, hogy az újonnan kifejlesztett proteinek miként veszik fel a megfelelő formát, amely meghatározza a szervezetben a funkciójukat. A proteinek trilliónyi különféle formába rendeződhetnek, és mégis, a legtöbb protein pontosan a megkívánt formát veszi fel. Sean észrevette, hogy a férfi sokkal beszédesebb, ha a szakterületéről van szó. Úgy döntött, megpróbál ebből előnyt kovácsolni. – Ha a legtöbb a megkívánt formát veszi fel, miért olyan fontos megérteni, hogyan csinálják? – Mert ez nincs mindig így. És amikor nincs így, annak a következménye katasztrofális lehet. A deformálódó proteinek okozzák az Alzheimer-kórt, a kergemarhakórt. Én viszont igazából arról beszélek, például miként lehet a legjobban legyártani egy kocsit, vagy hogyan lehet irányítani a világ légi közlekedését nem az egyik, hanem a lehető legjobb módon, figyelembe véve minden elképzelhető tényezőt. Hogyan lehet energiát átvinni a leghatékonyabban A pontból B pontba; vagy miképp lehet elérni, hogy a közmondásos utazó ügynök útvonala optimális legyen. Merthogy amikor csak tizenöt várost látogat meg a szerencsétlen, azonnal több mint hatszázötvenmilliárd lehetőséget kell fontolóra vennie. Tudta, hogy a világon még olyan szoftvert nem hoztak ki, amelynek garantálták volna a féregmentességét? Ha viszont meg tudjuk oldani az NT-problémát, lehetségessé válik a tökéletes szoftver kibocsátása. Az igazi nagy dobás az, ahogyan a világegyetem felépül; és ha az NT-problémát megoldjuk, egy füst alatt ezt az egészet is megoldottuk. Ez lesz a történelem legnagyobb felfedezése. Nincs az a Nobel-díj, amivel ezt honorálni lehetne. – Hogy lehet az, hogy a számítógépek nem képesek erre? – A számítógépek determinisztikus teremtmények, szemben az NT-vel. A megoldáshoz nem-determinisztikus technológia szükséges. – Ezen dolgozik itt? – Valamint azon, miként lehet nagy számokat gyorsan szorzótényezőkre bontani. – Alicia ez utóbbit elmagyarázta nekem. A rövidebb út megtalálásával kísérletezik, aminek köszönhetően többé semmi nem lesz biztonságos, és a világ sem olyan, mint amilyennek ma ismerjük. Ez megér egy Nobel-díjat? Champ vállat vont. – Ez a politikusok dolga, nem a miénk, a tudomány alázatos szolgáié. Alicia kutatásának a legjobb esetben is csak hosszú távon lesz valami eredménye. – Körbemutatott. – Itt, ebben a helyiségben rejlik a válasz. Csak meg kell találnunk. – Egy pillanatig habozott. – Nézze csak meg ezt. Egy üveggel tárlószerűen fedett, ovális asztalhoz vezette Seant. Az üveg alatt furcsa kinézetű masina állt. – Mi ez? – Egy Turing-gép – válaszolta Champ tiszteletteljes hangon. – Mármint Monk Turingé? – Nem, Alan Turingé. Úgy tudom viszont, hogy Monk valamilyen szinten a rokona volt, úgyhogy kell legyen a genetikában valami. Alan Turing igazi zseni volt, aki a második világháborúban milliók életét mentette meg. – Orvos volt? – Nem, Turing matematikus volt, bár ezzel tulajdonképpen nem mondtam semmit. London mellett dolgozott, a híres Bletchley Parkban. Az épületeinket azért nevezzük kunyhóknak, hogy ezzel rójuk le tiszteletünket a bletchleyi rejtjelfejtők előtt, mert ők nevezték így a létesítményeket, amelyekben dolgoztak. Rövidre fogva: Turing fejlesztette ki azt a fantasztikus gépet, amelynek segítségével semlegesíteni tudták a német Enigma rejtjelező gépeket. Az európai háború legalább két évvel korábban ért véget Turing műve miatt. Amellett homo-

szexuális volt. Hála Istennek, akkor még nem jöttek rá, mert ha rájönnek, kigolyózzák, és a szövetségesek, azok az idióták, még elveszítették volna emiatt a háborút! A háború után viszont napvilágra került a dolog, derékba is törte a karrierjét, és öngyilkos lett a szerencsétlen. Mennyi tehetség ment veszendőbe, csak mert nem a lányokat szerette, hanem a fiúkat! – Ez itt az ő gépe? – Igen. Turing feltételezett – jobb szót nem tudok rá – egy univerzális gondolkodógépet. Noha nagyon egyszerűnek tűnik, biztosíthatom, hogy a megfelelő információk birtokában ez a szerkezet bármilyen problémával megbirkózik. Napjainkban valamennyi számítógép ennek az elvén épül fel; gondoljon rá úgy, mint egy nagyon korai szoftverre. Senki nem tud feltalálni olyan klasszikus számítógépet, ami koncepciójában jobb vagy erősebb, mint Turingé; csak olyat lehet építeni, ami gyorsabban hajtja végre a műveleteket. – Champ felkapott egy hoszszú, vékony üvegcsövet. – Ez a világ egyetlen olyan készsége, amely potenciálisan erősebb lehet a Turing-gépnél. – Ezt már első találkozásunkkor is mutatta, de nem magyarázta el, mi az. – Megpróbálhatom, de nem fogja megérteni. – Azért csak mondja – szólt Sean ingerülten. – Hülye nem vagyok. – Nem ez a lényeg – csattant fel Champ. – Azért nem fogja érteni, mert nem értem még jómagam sem! Az emberi agyat nem arra tervezték, hogy szubatomikus szinten működjön. Ha azt hallja egy fizikustól, maradéktalanul érti a kvantumfizikát, biztos lehet benne, hogy hazudik az illető. – Tehát kvantumról van szó? – Kifejezetten szubatomikus elemekről, amelyek elvben képesek az emberi képzeletet meghaladó intenzitású számításokra. – Ennyit ki nem néznék belőle – pillantott Sean a csőre. Champ végigfuttatta rajta az ujját. – Azt mondják, a számítógépeknél a méret a fontos. A Los Alamos-i Nemzeti Kutatóközpontban létezik egy szuperkomputer, aminek a neve Kék Hegy. Mint nyilván tudja, valamennyi számítógépben van chip. Ez a komputer agya, amivel milliónyi alkalommal fordít le mindent nullákra és egyesekre. A Kék Hegynek több mint hatezer chipje van, amitől ez a gép három teraopos lesz, azaz másodpercenként háromtrillió operációt, műveletet tud végrehajtani. Arra használják, hogy nukleáris robbanások hatását szimulálják vele, minthogy az Egyesült Államok, Istennek hála, többé nem robbantgatja azokat az átkozott vackokat. Azzal együtt hiába annyira erős ez a gép: amikor megpróbálták rajta reprodukálni egy nukleáris csapás egyetlen másodpercének az egymilliomod részét, a jó öreg Hegy négy hónapon át rágta a számokat. – Nem az az elképesztő sebesség – jegyezte meg Sean. – Most dolgoznak egy másik szuperszámítógépen, ami egy csapásra idejétmúlttá teszi majd a Kék Hegyet. Ez egy harminc teraopos masina lesz, a kódneve Q, és egy egész hektáron terpeszkedik majd. Ismétlem, a Q-nak egy hektár kell; ezzel szemben hatvannégy atom mérete mikroszkopikus. A hatvannégy atomos kvantumkomputer elméletileg képes arra, hogy szimultán tizennyolckvintillió számítást végezzen, szemben a Q másodpercenkénti soványka harminc-trilliójával. – Tizennyolckvintillió? – hápogott Sean. – Ez valóban egy létező szám? – Megpróbálom arányaiban érzékeltetni. Ahhoz, hogy a Q szuperkomputer ereje elérje azét a bizonyos hatvannégy atomét, akkora felületre lenne szüksége a rengeteg chip elhelyezéséhez, mint ezerötszáz napé összesen. – Huncutul elmosolyodott. – Ha persze biztosítani tud ekkora felületet, akkor nincsen semmi gond. Ha nem, akkor molekulákat használ. Mint látja, ezek sokkal kisebb helyet foglalnak el. Nem véletlenül mondtam, hogy a számítástechnikában a méret a lényeg. Minél kisebb, annál jobb. – S Monk Turing mindebben benne volt? – kérdezte Sean. – Igen. Nagyon tehetséges fizikus volt. – Amit tudott, az olyasvalami volt, amit pénzzé lehet tenni? – Nyilvánvalóan akadnak, akik fizetnének érte. – Említette magának valaha bárki, hogy lehetnek kémek Babbage Townban? Sean szándékosan rögtönözte a kérdést. Kíváncsi volt, Champ Pollion hogy reagál rá. – Ezt ki mondta magának? – Maga tehát tudott arról, hogy lehetnek itt kémek? – Nem. Úgy értem, az ilyesmi mindig lehetséges – mondta Champ vontatottan, krétafehér arccal. – Rendben. Higgadjon le, és mondja meg az igazat. A férfi dühbe gurult. – Nem tudom biztosra megmondani, vannak-e itt kémek. Ez az igazság. – Ha vannak, mire kíváncsiak? – Sok-sok évi adat, kutatás, próbálkozás, haladás, valamint komoly lehetőségek birtokában vagyunk. Nem járunk messze a választól. – Ami értékes? – Ami felbecsülhetetlen értékkel bír. – Megéri háborúzni érte? Champ rámeredt. – Istenemre, remélem, hogy nem, de...

– Monk Turing kilenc hónappal ezelőtt minden valószínűség szerint külföldön járt. Magának kellett jóváhagynia a szabadságát. Tudja, hol járt? – Nem, de ő családi ügyre hivatkozott. Ugye nem gondolja, hogy Monk Turing kémkedett volna? Sean nem válaszolt. Az egyik ott dolgozó nőre pillantott, aki épp kifelé tartott. Miközben kiment, az ajtó mellett fény villant fel. Sean ezt nem vette észre, amikor bejöttek. – Az mi? – Szkenner – válaszolta Champ. – Automatikusan rögzíti, ki mikor távozik. – Értem. Len Rivest beszélt nekem a mozgások számítógépes nyilvántartásáról. Ilyen módon Monk Turing mozgását is nyomon lehetett követni. Ezek szerint a géptől azt is megtudhatjuk, maga mikor jött be ide az éjjel. Valamint, hogy mikor távozott. Champ épp válaszolni akart, amikor az ajtó csattanva kivágódott. Hayes seriff csörtetett be rajta, nyomában űzött tekintetű biztonsági őrrel. – Már mindenütt kerestem magát – lihegte Hayes Seannak. – Találkozóra várnak minket. Most rögtön. Ian Whitfielddel. Rám kíváncsi, de azt akarom, maga is legyen ott. – Ki az ördög az az Ian Whitfield? – Az első ember Camp Pearyben – felelte Hayes. – Jobb, ha most megyünk. – Élesen Seanra nézett. – Jön, igaz? – Jövök.

Harminchetedik fejezet Miután a korai vacsorát végigszenvedte, majd Cheryl társaságában részt vett az evési rendellenességek közös foglalkozásán, Michelle kijelentkezett az intézetből. Távozása előtt meglátogatta Sandyt. – Beszéltem a haverjaimmal a szövetségi rendőrbíróságon. Azt mondják, nagyon elegük van már Barry szarságaiból. Kiteszik a szűrét a tanúvédelmi programból, az ügyészségnek meg javasolni fogják, hogy kérje a maximális büntetés kiszabását. – Ezt nem köszönhetem meg eléggé, Michelle. Nem is tudom, mi lett volna, ha a fegyver töltve marad. – No tessék. Mire valók a pszichobarátok? – Most már ne aggódj többet miattam. Menj, és nézz az embered után. – Csak barátok vagyunk, Sandy. – De találkozol azért vele? – Hogy a fenébe ne. Hiányzik. – Helyes, akkor majd gondolkozz el azon, jó-e az, ha továbbra is csak barátok maradtok. Michelle kifelé tartott, és Sandy utánaszólt: – Nehogy elfeledkezz rólam. Várom a meghívót az esküvőtökre. És ha neked lennék, beszereznék egy fémdetektort. A te munkádnál soha nem lehet tudni, ki bukkan fel a lakodalmadon. Kifelé menet Michelle üzenetet hagyott a főnővérnél Horatio Barnes számára. – Mondja meg Mr. Harley-Davidsonnak, kipipálhat. Meggyógyultam. – Örülök, hogy ennyire hatásos volt a kezelésünk. – O, ehhez a maguk kezelésének semmi köze. Az egész dolog arról szólt, hogy sikerült lebuktatni ezt a köcsög Barryt. Ennél hatékonyabb mosolytabletta a világon nincs. – Michelle kifelé menet becsapta az ajtót. Mélyen belélegezte a friss esti levegőt, taxit fogott, és az új lakásba vitette magát. Sean hagyott nála kulcsot; most bement, és rövid időn belül rendetlenséget teremtett a cuccaiból. Még Sean néhány holmiját is sikerült szétszórnia. Sean persze majd rendet tesz, ha visszajön, amilyen kis nett buzgómócsing, ő viszont legalább elmondhatja magáról, hogy mindent megtett az ügy érdekében. Csaknem futva igyekezett a terepjárójához, és vagy fél órát kocsikázott cél nélkül, leeresztett ablak mellett bömböltetve egy Aerosmith CD-t, és a lába alatt ropogó hulladékrétegtől igen otthonosan érezte magát. Azt mondogatta magának, semmi másra nincs szüksége, csak egy kis rock and rollra. A Bámésszal folytatott beszélgetések pokolian idegőrlők voltak, de túlélte őket. Ha az akarat háborújáról volt szó, Michelle nemigen kételkedett a győztes személyében. Most már eszébe sem jutott Horatio Barnes. Minden gondolatát a következő feladatra összpontosította, ez pedig a Seanhoz való csatlakozás volt. Nyilvánvalóan fel kell hívnia, és szólni, hogy útban van. Michelle azonban nem mindig azt tette, ami nyilvánvaló volt. S noha vonakodott attól, hogy beismerje, valami azt súgta belül: ha felhívná Seant, a férfi azt mondaná, ne csatlakozzon hozzá. Visszament a lakásba, s némi keresgélés után, Sean holmijai közt megtalálta, amire szüksége volt: a Babbage Townról szóló dosszié másolatát, benne az utasításokkal. Sean említette, hogy kisgéppel megy oda; kétség nem lehet felőle, hogy ezt Miss főfájást okozó Joan szívességéből engedhette meg magának. Michelle-nek be kellett érnie azzal, hogy kocsival megy. Kiszámolta, hogy normális körülmények között négy óráig tartana az út, ő azonban rendelkezett egy illegális radardetektorral, így megengedhette magának, hogy az út legnagyobb részében padlógázzal menjen. Bízott benne, hogy három óra alatt célba ér. A legcsekélyebb mértékben sem rettentette el, hogy az ő személyét Joan cége nem alkalmazta. Az ügy volt a lényeg. S ha egyszer rajta lesznek az ügyön, Michelle tudta, hogy ő meg Sean gyakorlatilag megállíthatatlan párost képeznek. És a történet erről szól. Nem róla. Hanem róluk. Összecsomagolt, azzal nyakába vette az utat; csak annyi időre állt meg, amíg magához vett egy huszonnégy unciás, magas oktánszámú dobozos kávét meg három PowerBart. Adrenalinja valahol a sztratoszférában szárnyalt. Úristen, gondolta. De jó dolog élni. Meg szabadnak lenni. Horatio a repülőtérről egyenest az intézetbe ment. Arra érkezett, hogy legérdekesebb páciense kirepült a kalitkából. – Mondta, hova megy? – kérdezte a főnővért. – Nem, arra viszont megkért, mondjam meg önnek, hogy gyógyultan távozott. – Komolyan? Már meg önmagát diagnosztizálja? – Azt nem tudom, de hadd meséljem el, mit csinált, mialatt maga távol volt. – A nővér gyorsan elmondott mindent Barryről és Sandyről, a tanúvédelmi programról és a droglopás felszámolásáról. – Ezt mind azalatt csinálta, amíg nem voltam itt? A pokolba is, pedig nem volt az valami hosszú idő! – A hölgy nem az a betokosodós fajta. Hallottam, hogy annak rendje és módja szerint szétrúgta Barry seggét.

Tudja, soha nem kedveltem igazán azt az embert. – Hát nem csodálatos az utólagos bölcsesség! – mormolta Horatio, és odébbállt. Átgondolta a dolgokat. Vajon mi lesz Michelle következő lépése? Nem kellett különösebben kombinálnia. Kétség nem fér hozzá, hogy Seanhoz igyekszik. Úton van, már ebben a pillanatban. S Horatio jogi értelemben semmit nem tehetett, hogy megállítsa. Am azt is tudta, hogy a nő még nem gyógyult meg. Ami a kocsmában lezajlott, az még egyszer megtörténhet. Mi több, más módon manifesztálódhat. Sokkal halálosabb formában. Azon töprengett, értesítse-e Seant, amikor megszólalt a telefonja. – Farkasra gondolok, a kert alatt bolyong – mondta Horatio. Sean felnevetett. – Én inkább úgy mondanám, ilyen az, ha nagy elmék találkoznak, no de igazából annyi nagy elme vesz itt körül, hogy ettől most inkább eltekintek. Épp útban vagyok, hogy Camp Peary parancsnokával beszéljek, de kérni akartam tőled valamit. – Camp Peary? Ez olyasmi, mint a CIA Farmja? – A kettő egy és ugyanaz. Egy szívességet szeretnék kérni. – Elmagyarázta, mi a helyzet Viggie-vel. – Tudom, hogy nehezen férne bele az idődbe egy látogatás, mert most épp eléggé megszaporította a dolgodat Michelle, meg ott van az egész praxisod, de... – Már nem így áll a helyzet – vágott közbe Horatio. – A kedvenc páciensem nem sokkal korábban mondott istenhozzádot. – Elmesélte Seannak Michelle intézeti kalandjait és azt, hogy kijelentkezett. – A fenébe is, legyen ez az egész az ő gondja. Keverje magát bajba, ahol akarja – mondta Sean, de hangjából kiérződött a büszkeség. – Másra nem nagyon tudok gondolni, mint hogy úton van hozzád. – Hozzám? Mondtam neki valamit az ügyről, de azt nem említettem, hol vagyok. – A lakásban hagytál-e hátra valamit erre vonatkozóan? Sean felnyögött. – A pokolba is. Az egyik akta másolatát. Irodám, az ugyanis nincs. – Szervezőtehetséged dicséretes, ez azonban annyit tesz, hogy legkésőbb reggelre ott lesz nálad. De valószínű, hogy korábbra várhatod. – Joan a plafonon lesz. Nem igazán jöttek ki egymással. – Milyen meglepő. Holnap én is lemegyek. Meg lehet ott szállni valahol? – Alighanem tudok szerválni neked egy priccset Babbage Townban. Mit csináljak, ha Michelle felbukkan? – Viselkedj természetesen. Biztos vagyok benne, hogy így tesz ő is. – Haladtál vele valamit? – Volt egy érdekes utam Tennessee-be, erről mindent elmondok majd személyesen. Köszönetet kell mondanom neked, mert az eset rendkívül lenyűgöző. És ez a Viggie-dolog is érdekesnek ígérkezik. – Horatio, érdekes itt ez az egész hely. Amellett jelenleg több mint veszedelmes, ha tehát méltóságteljesen vissza kívánnál vonulni, még itt a nagy alkalom. – Ezt mintha nem is hallottam volna. – Jobban van Michelle? – Segítenünk kell neki, Sean, hogy kipucoljuk a lelkét, ne kelljen aggódnia amiatt, hogy megint robban benne valami. És én nem hagyom annyiban, amíg rá nem jövök, hol van a kutya elásva. – Benne vagyok, Horatio. – Az nagyon jó, mert az eddigi tapasztalataimból ítélve nincs a világon férfi, aki egyedül veselkedhetne neki ennek a feladatnak. – Mondj valamit, amit még nem tudok.

Harmincnyolcadik fejezet Miközben átvágtak a William és Mary főiskolai városán, a takaros téglaépületek között, Sean Hayesre pillantott. A jó seriff előregörnyedve markolta a kormányt, még az ujjpercei is elfehéredtek. – Hayes seriff, ha kettétöri a volánt, nem tudunk majd visszajutni. Hayes arca elvörösödött, ujjai pedig ellazultak. – Csak szólítson Merknek, mint mindenki. Asszem, nem rólam lehetne megmintázni a törvény emberének szobrát, mi? – A legtöbb zsarut nem is rendelik be ilyen nagy emberhez a nyomozás kellős közepén? – Maga szerint mit fog mondani? – Nem hinném, hogy bármi olyat, amit mi szívesen hallanánk. Kizártnak tartom, hogy együttműködésről lenne szó. – Ez a nap egyre örvendetesebb – állapította meg Hayes. – Beszélt Aliciával? Hayes bólintott. – Miután maga azt mondta, összeszűrte a levet Rivesttel, beszélnem kellett vele. – Komoly volt a kapcsolatuk? – Úgy tűnt, Alicia szerint igen. Megálltak a cím előtt, amit Hayes kapott. Háromszintes téglaépület volt, Sean társasháznak nézte. Az előcsarnokban pólóinges, khakinadrágos férfi várta őket. Sean végigmérte Ian Whitfield biztonsági emberét. A pasas valamivel alacsonyabb volt nála, s izmai sem dagadoztak, testén azonban deka zsírfölösleget sem tudott felfedezni, a hasán viszont látszott, hogy a standard hatos csomag sör aligha okoz neki gondot. Sean gyakorlott szemével azt is megállapíthatta, hogy a pali tucatnyi különböző módon képes lenne bárkit megölni, és még csak meg se izzadna közben. Elsősorban a személyijüket kérte el, majd elkonfískálta Hayes oldalfegyverét, ezután megmotozta Seant. Egy szót sem szólt eközben. Fellifteztek a legfelső szintre, s hamarosan az épület egyik sarkában lévő ovális asztalnál foglalhattak helyet, kényelmes karosszékekben. Hatlövetű eltűnt egy pillanatra, majd visszatért egy másik úriember társaságában. Ez az ember is pólóingben és khakinadrágban feszített, és csaknem olyan jó kondíciónak örvendett, mint az első, de az ő rövidre nyírt haja már ősz volt: a férfi valószínűleg hatvan felé járt. Sean figyelmét azonban nem kerülte el, hogy kissé biceg. A jobb lábával volt valami baj. Hatlövetű szemvillanása következett, majd fehér manila irattartó jelent meg Whitfield kezében – mert Sean feltételezte, hogy Ian Whitfield az idősebb férfi. Néhány percnyi csend következett: vendéglátójuk ezalatt módszeresen elolvasta az aktát. Majd végre feléjük fordult. – Az utolsó huszonhét hónapban – mondta – négy öngyilkosságra került sor a létesítményünk környékén. Valamennyi esetet megerősítették. Sean nem ilyen nyitányra számított. Láthatóan Hayes sem. – Valami oknál fogva – folytatta Whitfield – mi lettünk a depressziósok és az öngyilkosságra hajlamosak pálcásfiúja. Nem tudom, mi ennek az oka, de úgy tűnik, ok nem is egy van, hanem számos, köztük az is, hogy egyesek hírnevet akartak, mások bajt kavarni. Azt hiszem, nem is nagyon kell mondanom, hogy kezd tele lenni a púpom ezekkel a mutatványokkal. – Valakinek a halálát mutatványnak minősíteni, ez azért kissé erős, nemde? – kérdezte Sean. Hayes elsápadt. – Monk Turing halála körülményeit még nem derítették fel teljes mértékben. Hogy öngyilkosság volt-e, vagy valaki végzett vele, azt egyelőre nem tudjuk. Whitfield tenyerével megütögette az aktát. – Minden tény öngyilkosságra utal. – Hayesre meredt. – Maga talán másként látja, seriff? Hayes dadogott. – Nem, nem hiszem. – Semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy Monk Turing annyira depressziós lett volna, hogy véget vessen az életének – kötötte az ebet a karóhoz Sean. – Hát nem depressziós minden géniusz? – kérdezte Whitfield. – Honnan tudja, hogy géniusz volt? – Ha az emberek az én vonzáskörzetembe költöznek, szeretek mindent megtudni róluk. – Járt Babbage Townban, igaz? – kérdezte Sean. Whitfield Hayesre meredt. – Bízom benne, hogy világosan fejeztem ki magam. Volt négy öngyilkosság. Ez a szám most ötre emelkedett. A türelmem pedig véges. – Egy ember halt meg – mondta Hayes. Alighanem ő maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy feleseljen. – Bárki képes arra, hogy megmásszon egy kerítést, utána meg kiloccsantsa az agyát.

– Csak mert maga mondja – szólt Sean -, attól még nem feltétlenül így történt. Whitfield továbbra is Hayest nézte. – Felteszem, ennek az embernek van valami köze magához. Sean begurult. – Sajnálom. A nevem Sean King. Azt hiszem, a beszélgetés bemutatkozási szakasza elsikkadhatott valahogy. Ebben az ügyben Hayes seriff munkatársa vagyok. Mi pedig azt tesszük fel, hogy maga Ian Whitfield, és a CIA Camp Peary nevű intézményét vezeti? Mert ha nem, akkor elég sokat elfecséreltünk a drága időnkből. – Az FBI bevégezte a nyomozást, és arra a következtetésre jutott, hogy öngyilkosság történt – állapította meg Whitfield. – Nos, nem ez lenne az első eset, hogy az FBI elmegy az erdőbe bakot lőni, nemdebár? No és persze ott van Len Rivest, Babbage Town biztonsági főnökének meggyilkolása. – Az már nem az én dolgom – mondta Whitfield. – Már hogyne lenne, ha kiderül, hogy valami módon köze van Turing halálához. – Igencsak kételkedem abban, hogy így állna a dolog. – Nos, nem véletlen, hogy ezt a játékot végigjátsszuk – vágta rá Sean. – Merthogy itt a maga vélekedése nem igazán oszt és nem igazán szoroz. Whitfield válaszképp az ajtóra pillantott. Hatlövetű egy pillanat leforgása alatt megragadta a karját, és már vitte is nagy sebesen a bejárat felé. Ha ugyan nem valamelyik ablakon akarja kihajítani. Amikor ismét az előcsarnokban voltak, Hayes visszakapta a fegyverét, Hatlövetű pedig extra módon megszorongatta Sean karját búcsúzóul. Aztán mind a ketten kinn találták magukat a sötétben. Amikor a kocsihoz értek, Hayes megkérdezte: – Elment magának a józan esze, hogy így beszél vele? – Talán el. – Ne hülyéskedjen már. Mintha direkt arra utazott volna, hogy minél jobban felbőszítse. Miért? – Mert egy faszkalap, azért. – A négy öngyilkosságot illetően igaza van – mondta Hayes. – Ami nem jelenti azt, hogy öngyilkos lett Monk is. Monk gyilkosa viszont, bárki lehetett is, alighanem innen merítette az ötletet. – Ez jó meglátás. – Kösz. Azon vagyok, hogy a napi egy meglegyen. – Vissza Babbage Townba? – Előbb utána akarok nézni valaminek. Sean ült a volán mögé, Hayes pedig az anyósülésre mászott. – Nem vagyok biztos benne, hogy a szabályok megengedik, hogy maga vezessen – mondta. – Ha már lúd, legyen kövér. – Sean hátramenetbe kapcsolt, kitolatott a parkolóhelyről, majd elhajtott az épület bejáratától, és kissé odébb megállt. – Mit csinálunk itt? – érdeklődött Hayes. – Megfigyelésnek nevezik. Felteszem, nem ismeretlen a maga számára a koncepció. – Mit gondol, ki a fene maga, hogy itt megfigyelést folytathat? És kit akar megfigyelni, Camp Peary parancsnokát? – Miért, tiltja a törvény? – A pokolba is, minden bizonnyal. Tizenöt perc múlva kocsi állt a bejárathoz, benne egy nő, aki ránézésre a harmincas évei közepén járt. Magas, napbarnított, hosszú combú szőke volt, és ennek megállapításához nem kellett különösebben nézegetni. Miközben a bejárati ajtó felé haladt, előbukkant Whitfield s az ő árnyéka. A nő néhány másodpercig szót váltott Whitfielddel, aki ezután elbicegett Hatlövetű kíséretében, mind a ketten beültek egy fekete szedánba, a szőke meg nagyon úgy festett, mint akit faképnél hagytak. – Érdekes – mondta Sean. – Vagy Whitfield felesége, vagy a szeretője. – Vagy a barátja. – Whitfielden volt gyűrű. A nő közben visszaült a kocsijába és elhajtott. Sean sebességbe tette a seriff kocsiját és utánaeredt. – Mi a nyavalyát művel? – förmedt rá Hayes. – Követem a nőt. – Sean, emiatt bajba kerülhetünk. – Én már benne vagyok amúgy is. – Hayes lemondó mozdulattal dőlt hátra. Sean elmosolyodott. – Még mindig annyira jó húzásnak tartja, hogy megtett partnernek? – Nem! – Helyes, ez azt jelenti, lassacskán kezdünk összeszokni. – Seannak e megjegyzése juttatta az eszébe, hogy Michelle órákon belül itt lesz. Rendes esetben alig várta volna, hogy megjöjjön a partner, az igazi. Most azonban Horatio szavai visszhangoztak a fülében. Michelle veszedelmes lehet önmagára. Nem lett volna szabad kijönnie az intézetből. Még nem gyógyult meg. Ide tart, őhozzá. És ki az ördög a megmondhatója, mi fog történni?

Harminckilencedik fejezet Michelle útközben arra használta ki az időt, hogy felhívja egy barátnőjét, aki a Nemzeti Hírszerző Központban dolgozott. Korábban megfordult a titkosszolgálatnál is, ahol Michelle segített neki a karrierje egyengetésében. Odahaza hívta, mert arra gondolt, hátha a munkahelyi telefonját lehallgatják. Némi csevely után Michelle a lényegre tért. – Judy, nem titkokat akarok kifürkészni, de mit tudsz nekem mondani Camp Pearyről? – A DOD Fegyveres Erők Kísérleti Kiképző Tevékenysége helyszínéről? – Ne szórakozz velem, Judy. A CIA-létesítményről beszélek. – Oké, oké. Felejtsd el, automatikus hivatalos konzervválasz volt. – Judy elmondta neki Camp Peary fizikai dimenzióit, némi vázlatos történelmet és a hivatalos küldetését. – A legtöbb csúcskiképzésre a Pointon kerül sor, Észak-Carolinában – tette hozzá. – De ettől még ez a CIA legfőbb kiképzőközpontja. Az igazat megvallva a Pentagon azon töri a fejét, hogy létrehozza a saját kémiskoláját, és hírszerzési operatív parancsnokságokat állít fel világszerte. – Néha káros lehet a túlzásba vitt hírszerzés – mondta Michelle szárazon. Judy nevetett. – Hivatalosan ezt nem tudom kommentálni. Camp Peary jelenlegi vezetője Ian Whitfield. A hadseregnél, ha jól tudom, a Delta Force-nál volt. Vietnami háborús hős. Nem az a típus, akivel érdemes kikezdeni. Még valamikor a nyolcvanas években nyergelt át a hírszerzéshez. Az utolsó néhány évben a Közel-Keleten állomásozott, most viszont már ismét itthon van, és azt rebesgetik, bármire képes, csak hogy Camp Peary ismét visszanyerje fontosságát. – És hogy megy neki? – Miért kérded? – Munkám van odalenn. Holtan találtak valakit Camp Pearyben. – Olvastam róla én is a lapokban. Nem az volt, hogy öngyilkosság? – Még az is kiderülhet. Whitfieldnél tartottunk. – Nos, két évvel ezelőtt a Kongresszus kiutalt némi pénzt, hogy új épületet húzzanak fel ott, bizonyítottan hálótermet. – Bizonyítottan? – Figyelj, ezt nem tőlem hallottad. – Judy, én soha nem is beszéltem veled. Csak most már bökd ki. – A kilencvenes években építettek egy százöt férőhelyes hálót az új kiképzőiskolának. No mármost, azt suttogják mifelénk, hogy az újabb pénzt igazából egy kihallgatóközpontra adták. – Kihallgatóközpontra? És mire ez a nagy titoktartás? – Az attól függ, kiket hallgatnak ki, és... Michelle befejezte helyette a mondatot: – És hogy milyen eszközökkel teszik ezt. – Pontosan. – Terroristákról van szó? – Tudod, az Nemzetbiztonsági Hivatal valószínűleg lehallgatja ezt a beszélgetést. – Hadd hallgassák. Még ahhoz sincs elég emberük, hogy a csakugyan sárosakat kiszűrjék, nemhogy még engem vagy téged. Szóval embereket hurcolnak le arra az isten háta mögötti helyre, és megkínozzák őket? – Hivatalosan? Ilyesmi szóba se jöhet. Nem hivatalosan? Ki tudja? Mégse mondhatjuk el országnak és világnak, hogy vadonatúj kínzóközpont nyílt meg a virginiai Tidewaterben, három órára a szabad világ fővárosától. Én nem vagyok híve a foglyok bántalmazásának, de a terror ellen folytatunk háborút. És nem úgy fest, hogy ez a háború a bevett eszközök alkalmazásával megnyerhető lenne. – Oké. Hogyan viszik őket oda? – Amellett, hogy pénzt adtak a „hálóteremre", kiutaltak egy összeget, amiből nagyobb lökhajtásosok leszállására alkalmas kifutó épült. – Olyan sugárhajtásúakról van szó, amelyek képesek a tengerentúlra repülni? – Pontosan. Michelle egy darabig gondolataiba merülve hallgatott, majd megkérdezte: – A paramilitáris szakaszok még be vannak osztva Camp Pearybe? – Ezt nem mondhatom meg. – Ne csináld már, Judy! – Hogy úgy mondjam: ne akarj arrafelé piknikelni, mert netán soha többé nem kerülsz elő. – Nagyra becsülöm a segítségedet. – Csak neked köszönhetem, hogy túléltem az első évet a Szolgálatnál.

– Nem árt, ha mi, nők összetartunk. – Sean Kinggel dolgozol ezen az ügyön? – Aha. – Csak partnerek vagytok, vagy annál azért több? – Merthogy? – Merthogy ha nem vagy érdekelt a palinál, lehet, hogy felpróbálnám. Nem semmi pasas. – Akkor kéne rá egy pillantást vetned, ha épp félbolond időszakát éli. – Én egészen megbolondítanám, erre mérget vehetsz. Michelle kinyomta a telefont, letolta a torkán az egyik PowerBart, és megitta hozzá a kávét. Órájára, majd a navigációs rendszerre pillantott. Óránkénti százharminc sebesség; még hatvan perc a hátralévő idő. Jó öreg radardetektor.

Negyvenedik fejezet Hayes és Sean egy igen forgalmas kocsma parkolójáig követték a nőt. A hely nagyjából háromtömbnyire volt a William és Mary campusától. Miközben a nő bement, Hayes és Sean gyorsan megkonzultálták a helyzetet. Úgy döntöttek, Sean menjen be egyedül, az egyenruhás Hayes pedig maradjon kinn, a járőrautóban. Miközben Sean kiszállt, a seriff figyelmeztetően felemelte a kezét. – Nézze, a biztonság kedvéért leszögezem: amennyiben kiderül, hogy az a nő Whitfield felesége, maga nagyon megütheti a bokáját, ha megtudják, hogy utána szaglászott. – Másrészt viszont: ha az derül ki, hogy van kapcsolat Monk halála és Camp Peary meg Ian Whitfield közt, akkor a nő segítségével rövidre zárhatjuk a dolgot. Az már külön csemege lesz, ha ráadásként megtudjuk, engem ki próbált megölni. Benn a kocsmában érdekes volt a közönség: főiskolás srácok olyan emberekkel vegyesen, akiknek már dolgozniuk kellett a megélhetésért. A régi divatú bárpult mintha a Cheers díszletei közül lépett volna elő. Mögötte két fiatalember és egy idősebb úr töltötte az italokat, amilyen gyorsan csak tudta. Sean arra gondolt, a felsőoktatás óhatatlanul azzal jár, hogy az embernek gyapotból lesz a torka és porzik a veséje. A nő hátul állt egy magas pultnál, nem messze a biliárdasztaloktól. Már volt itala, s most azon iparkodott, hogy elkerülje egy pali – kinézetéből ítélve legalábbis a William és Mary futballcsapatának taccsbírója – nyomulását. Sean nem csodálkozott azon, hogy a pasas próbálkozik. A nő szoknyája kurta volt, a lába annál hoszszabb, a szőke haj zuhatag a hátára hullott, ám a mély hasítékon át látni lehetett a nyaka vonalát, ami pedig azoknak a kék szemeknek a hevét illeti... A pokolba is, hiszen ha főiskolás lett volna még, minden követ megmozgat, csak hogy ezt a díjat hazavigye, egyenest az ágyába. Ha ez sikerül, az elegendő muníciót szolgáltatott volna négyévi hencegéshez. A pasas valamit lefirkantott egy papírszalvétára, és átadta a nőnek. A nő ránézett – Sean kizártnak tartotta, hogy az információ ne telefonszámot vagy valami feslettségét tartalmazzon, amit a pasas végrehajtani tervezett a nőn -, megrázta a fejét, és elhessegette maga mellől. Sean megragadta az alkalmat, és a nő mellé telepedett. A nő rámosolygott – vagy mert elég nagy volt ahhoz, hogy legálisan alkoholt fogyasszon, vagy a taccsbíró iménti lekoptatása felőrölte a védekezési energiáit. – Nem láttam még magát itt – jegyezte meg. – Ez azért van, mert még nem voltam itt. – Sean elkapta a felszolgálónő tekintetét. – Ugyanazt – mondta. A nő feltartotta a poharát. – Maga meg a mojito? – Én meg a mojito. – Az ujján lévő karikagyűrűre pillantott. A nő felfigyelt erre. – Nem hinném, hogy törvény tiltaná, hogy férjezett nő egymagában menjen valahová. – Dehogy tiltja. Elnézést. Sean Carter vagyok. – Valerie Messaline. Ha a jó öreg Ian neje, akkor nem vette fel a férje nevét. Kezet fogtak. Valerie kézfogása erős volt és magabiztosságról árulkodott. Sean arra gondolt, hogy olyan, mint Michelle-é. – Mi szél hozta mifelénk? – Az üzlet – válaszolta Sean. – Errefelé lakik? – Nem, de a férjem irodája nincs messze innét. Igazából az volt a tervem, hogy ma este vele megyek el szórakozni. – A poharába nézett. – Aztán nem jött össze. Ami megmagyarázza az épület előtti kis jelenetet. – Megkérdezhetem, mi a baj a férjével, hogy nem látja, micsoda szerencsés fickó, vagy az már indiszkréció lenne? Valerie nevetett. – A kérdés aligha lenne indiszkrét, a válaszom viszont annál inkább. Meghozták Sean italát. Mindketten kortyoltak, és Sean körülnézett a kocsmában. Azt próbálta megállapítani, akad-e valaki, aki a futólagosnál nagyobb érdeklődést árul el irántuk. – Szóval, mivel foglalkozik, Sean? – Problémamegoldással. – Te jó Isten, nem fogadhatnám fel magát? – nevetett. – Elég drága mulatság lenne. – Ha olcsójánosnak gondolnám, nem üldögélnék magával. – Hát maga mivel foglalkozik? – Legújabban már semmivel se. – Srácok vannak-e?

– Nem, nem jött össze. – Nekem se. A nő az ujjára pillantott. – Nem nős? – Elváltam. Soha nem kerültem vissza a kerékvágásba. – Mit követett el, hogy kirúgta az asszonykája? – Alighanem nagyon hangosan horkoltam. – Arra létezik felületi kezelés. – Komolyan? Micsoda? – Ki kell facsarnia az agyát. Elmosolyodott. – A fenébe is, most el kéne vörösödnöm, vagy mi van? – Csak egy megjegyzés volt. Nem szükségképpen irányult maga ellen, noha maga nagyon vonzó férfi, no de nem kell ahhoz mellém ülnie, hogy ezt hallja. Vagy igen? – A nő kimondottan agresszíven kérdezte ezt. Nem flörtölt. Valami határozottan nem stimmelt vele. Sean az órájára pillantott. Michelle hamarosan előkerül. És nem akarta mindjárt az első alkalommal nagyon megszorongatni Valerie-t. – Sajnálom, ha untattam – mondta zavartan. Felpillantott, s látta, hogy a nő megbántott tekintettel nézi. – Találkozóm van, és nem késhetem le. – Akkor jobb, ha megy. Akkor végre békében be tudom fejezni az italomat. – Valerie, láttam, hogy az a másik pasas magára startolt. Én nem vagyok az a fajta. – A híres búcsúszavak. A zsebébe nyúlt, papírdarabot halászott elő, s ráírt valamit. Odaadta Valerie-nek. – Most mennem kell, de ez a számom. – Ugyan mi szükségem lenne a maga számára? – Egyelőre maradjunk abban, hogy szükség esetén információt cserélhetnek az újdonsült barátok. – Várakozó pillantást vetett a nőre. – Ha nem akarja, nem adom meg. – Helyes, mert nem hinném, hogy akarom. Sean kiitta a mojitóját, és felkelt. – Öröm volt, Valerie. Válasz nem hangzott el, de Sean kifelé menet a hátában érezte az asszony pillantását. Beült a kocsiba, és beszámolt Hayesnek a találkozásról. – Maga megunta az életét – állapította meg a seriff. – Whitfield úgy nézett ki, mint aki szívesen megölné magát akkor is, ha Camp Peary felől kérdez. Van magának fogalma arról, mire lenne képes, ha megtudná, hogy a neje körül sertepertélt? – Csak ittam egyet a hölggyel. Eleinte barátságos volt, később azonban valami történt, és egyik pillanatról a másikra begorombult. Többek közt ezért is fújtam visszavonulót. – Talán már hozzászokott, hogy olyanok döngik körül, akik a férjéről akarnak megtudni ezt-azt. Mint maga is! Hallgatagon hajtottak vissza Babbage Townba. Sean kiszállt a kocsiból, s közben megjegyezte: – Néhány munkatársamat várom ide. Csatlakoznak hozzám. Volna kedve a velem folytatott együttműködést rájuk is kiterjeszteni? – Mármint a partnereire? – Sean bólintott. – Hát, nem tudom. Vannak olyan jók? – Mint jómagam. Ha nem még jobbak. – Nos, talán azt fogom végignézni, hogyan öleti meg magát egy féltékeny férjjel. Talán hamarosan. Miközben Hayes kihajtott Babbage Town kapuján, Sean egy másik jármű fényeit is megpillantotta. Ez a jármű azonban befelé tartott. Terepjáró volt, és amint közelebb ért, Sean mélyet lélegzett. Michelle Maxwell megérkezett.

Negyvenegyedik fejezet Sean meglepetést színlelt Michelle láttán, de nem volt kíváncsi hosszadalmas magyarázkodásra, inkább azon volt, hogy körülvezesse. A bejáratnál szenvedélyes vitába bonyolódtak a biztonságiakkal, s végül Champ Pollionért telefonáltak, aki személyesen jött ki és rendezte a nézeteltérést. Amikor Champ meglátta Michelle-t, már nem briliáns fizikus volt, hanem kiskutya, aki mindenáron azt szeretné, hogy rá figyeljenek. – Hogyne, természetesen, megszállhat – mondta Champ kissé dadogva, miközben kezet fogott Michelle-lel. – Talán keríthetnénk valami harapnivalót az ebédlőből – javasolta Sean -, azután megbeszéljük az ügyet. – Kitűnő ötlet – közölte Michelle, és le nem vette a tekintetét Champről. – Köszönöm, Mr. Pollion. – Kérem, szólítson Champnek. – Nomen est omen – mondta a lány. Miközben elhajtottak, Sean hátrapillantott, s Champ tekintetében látta, mennyire vágyakozik Michelle után. Aztán majd a bilibe ér a kezed, amikor felébredsz. Az ebédlő leginkább elhagyatott volt ezen az órán, ám a heti hétnapos, napi huszonnégy órás munkaidő érvényes volt itt is: Babbage Town szakácsai a helyükön voltak, így tizenöt percen belül előttük volt az ennivaló és a kávé. Sean mindenről tájékoztatta Michelle-t, arról is, hogy az életére törtek; elmondta a Rivest-gyilkossággal kapcsolatos teóriáját, valamint beszámolt a Valerie Messaline-nel folytatott, kurtára sikeredett diskurzusról. Michelle viszonzásképp elmesélte, mit tudott meg a Nemzeti Hírszerző Központból. – Az első éjjel, hajnali kettőkor hallottam egy gép leszállását. Nagy gép volt. Kíváncsi vagyok, vajon a fényeket miért nem láttam. – A kapcsolatomtól azt is megtudtam, Ian Whitfield útját keresztezni nem érdemes. – Elhiheted, hogy nekem is ez volt az érzésem vele kapcsolatban. – Tehát ezzel a Hayes seriffel dolgozol? Sean cukrot szórt a kávéjába, és elkeverte. – Jó ötletnek tűnt. – Na és a kis Joanie-nak ez ellen semmi kifogása? – A kis Joanie nem is tud erről, mert nem vagyok elérhető a számára telefonon. – Tudtam, hogy imádlak. – A lovaggá ütéssel azért még várj egy kicsit. Rövidesen eljön az idő, amikor tájékoztatnom kell, akár akarom, akár nem. – Na és milyen ez a Hayes nevű fickó? Rendes? – Megbízható pasas, noha ingerlékeny. Az a véleménye, hogy semmi keresnivalóm nincs Whitfield felesége körül. – Nekem is ez a véleményem. – Ha Monkot Camp Pearyből ölték meg valakik, alighanem csak rajta keresztül juthatunk bármilyen információhoz. – Az elbeszélésedből ítélve, amiből az derül ki, Whitfield elég csúnyán lekoptatta tegnap este a feleségét, nem úgy tűnik, hogy naponta informálja a legfontosabb történésekről. – Attól még véletlenül hallhatott, láthatott valamit. A nő nem ostoba, és, legalábbis momentán, nem boldog az embere mellett. – Rendben. Tételezzük fel, hogy Whitfield ölette meg Monk Turingot. Mi szükség lett volna erre? – Esetleg szemtanúja volt valaminek. Látta ezeket a titokzatos légijáratokat. Mert hogy valami furcsa dolog folyik itt, ahhoz kétség nem fér. Átkozottul nem. Valaki rám lőtt. És sok mindent el lehet mondani a CIA-ről, azt viszont aligha, hogy csak úgy, minden ok nélkül megpróbálnak ledurrantani egy amerikai állampolgárt. – Láthatta, hogy valakit kínvallatásnak vetnek alá. Netán meg is ölik – tette hozzá Michelle. – Az a feltevés, hogy Turing megmászta a kerítést, majd azonnal, ott helyben meghalt. De mi van akkor, ha valójában sikerült beljebb kerülnie? Mi van akkor, ha épp kifelé igyekezett volna Camp Pearyből, csak nem jutott ki, mert meggyilkolták? – Te viszont azt mondtad, minden bizonyíték öngyilkosságra utal. – Ne viccelj már. Épp a CIA ne tudná úgy intézni, hogy öngyilkosságnak tűnjön? – Sean, elsősorban azt tisztázzuk, mi után szaglászott volna Monk odaát? – Whitfield szerint kimondottan azért ott követte el az öngyilkosságot, hogy rossz színben tüntesse fel a CIA-t, vagy hogy a halála komoly médiafigyelmet kapjon. – Te viszont ezt nem nagyon hiszed. – Nem, azt viszont el tudom képzelni, hogy látta a leszálló gépeket, s lévén kíváncsi természet, megpróbált utánajárni annak, mi történik.

– Ez az ember állítólagos zseni létére nem volt képes arra rájönni, hogy egy ilyen húzással az életét kockáztatja? – kérdezte Michelle szkeptikusan. – Lehet, hogy volt az ottjártának egy másik oka is. Ez után a hely után kémkedett, és amit megtudott, azt annak adta el, aki a legtöbbet ígért érte. Rivest véleménye kétséget kizáróan az volt, hogy működnek itt kémek. És Turing csakugyan elhagyta az országot. – Ami nem magyarázza meg, miért a CIA birtokán érte a vég. Az sem kizárt, hogy Turing nem ez után a hely után kémkedett. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Sean kíváncsian. – Arra lennék kíváncsi, tulajdonképpen mivel foglalkoznak itt, Babbage Townban? Számokkal meg minikomputerekkel játszadoznak, vagy ezt csak ők mondják? – Halkabbra fogta a hangját. – Honnan tudod, hogy ez a hely voltaképp nem egy kémközpont? Szemben a CIA szupertitkos létesítményével, a folyó másik partján? Lehet, hogy ez az egész marha nagy tudományoskodás csak álca, aminek a célja a valós tevékenység, az Egyesült Államok ellen folyó hírszerzés elleplezése. Sean elmosolyodott. – Ez osztályon felüli elmélet. Tudtam, hogy nem véletlenül hiányzol. – Azért vagyunk munkatársak, nem? – Ha viszont ez egy kémközpont, hogy lehet, hogy minket idehívtak? – Minket Rivest hívott. Lehet, hogy ő nem gyanakodott semmiféle kémtevékenykedésre. Azt viszont mondta, hogy a tulajdonosoknak vannak hátsó gondolataik. – Ha összeszedem a bátorságomat és beszélek Joannal, meg fogom kérni, hogy nézzen utána ezeknek a dolgoknak. Különösen fontos, hogy részletes beszámolót kapjunk Champ, Alicia és Monk Turing viszonylatában. – Hogy is mondtad, kvantumszámítógépek? – Len Rivest szerint megérnek annyit, hogy országok háborúzzanak értük. – Szerinted tehát Rivest halálának köze van Monkéhoz. – Ha nincs, Babbage Townhoz mindenképp köze van. Arra készült, hogy mindent elmond nekem erről a helyről. Aztán ebből nem lett semmi, mert megfürdött, és meggyilkolták a kádjában. – Az FBI viszont erről is azt hiszi, baleset volt? – Ennek az ügynek a felelőse Ventris. Fogalmam sincs róla, mit hisz. Azt viszont elég világosan tudtomra adta, hogy féregnek tart, és eltapos, ha az útjába kerülök. – Késő van. Miért nem költözünk be új otthonunkba? Sean megragadta a bőröndjét, és a bungaló felé tartott. Odabenn nem égett a villany. – Nyilván alszanak. – Sean ajtót nyitott a kulccsal, amelyet Aliciától kapott, és bevezette Michelle-t. Felkattintotta a folyosón a villanyt. – Én a fenti hálók egyikében lakom. Azzal szemben van egy üres szoba. Reggel majd elmagyarázom Aliciának a dolgot. Lopva figyelte a lányt. – Szóval, rendbe jöttél? – kérdezte csendesen. – Az igazság az, hogy kitűnően érzem magam. El kell ismernem, hogy jót tett a pihenő. – És mi van azzal a furcsasággal, ami odabent folyt? Valamit említettél. Mi lett azzal az üggyel? – kérdezte, mintegy mellékesen, noha a választ már tudta. – Semmi említésre méltó – hazudta Michelle. – Azt viszont meg kell mondanom, hogy a haverodban, ebben a Horatióban elég nagyot csalódtam. Azután, hogy feltett egy rakás irreleváns és sértő kérdést, eltűnt, és azóta se láttam a nyavalyás kis szarházit. – Komolyan? Hát ez meglepő. – Sean úgy döntött, egyelőre inkább nem tudatja vele: órák kérdése, és a nyavalyás kis szarházi is itt lesz. – Oké. Mutasd meg, merre van az ágy. Közel állok ahhoz, hogy elájuljak. S Michelle a következő pillanatban fegyvert rántott. Csövét abba az irányba fordította, ahol valaki, vagy valami, neszelt a sötétben, és feléjük közeledett.

Negyvenkettedik fejezet Sean megragadta Michelle karját. – Viggie? – kérdezte. – Te vagy az, Viggie? A hangok most kivehetőbbé váltak. Valaki vinnyogott. Sean ment elöl. Belépett a következő szobába, és villanyt gyújtott. Viggie a fal mellett kuporgott egy széken. Pizsamában volt, a haja a vállára hullott. Most sokkal idősebbnek nézett ki, mint amikor copfban hordta a haját. Szeme kivörösödött a sírástól, arckifejezése pedig arról árulkodott, hogy nagy csapás érte. Michelle gyorsan a tokjába tette a fegyverét, és lehajolt a gyerekhez. – Rendben vagy, édesem? Talán Michelle szavainak gyengédsége tette, talán az arcára kiülő aggodalom; Viggie kinyújtotta a kezét, Michelle pedig megfogta. – Történt valami, Viggie? – kérdezte Sean. – Alicia itt van? Viggie nem válaszolt, Michelle arcát fixírozta. – Maradj vele, én megkeresem Aliciát. – Sean felviharzott a lépcsőn, Michelle pedig Viggie kezét cirógatva a padlóra telepedett. – Megoldjuk a helyzetet, Viggie. Az én nevem Michelle. Michelle Maxwell. Sean barátja vagyok. Hívhatsz Michelle-nek, de ha úgy jobban esik, Micknek is. – Legyen Mick – mondta Viggie azonnal, és szabad kezével megtörölte a szemét. – Én pedig szólíthatlak Viggie-nek, vagy jobb lenne a Miss Turing? Viggie megrázta a fejét. – Viggie-nek – suttogta. – Oké, akkor maradunk a Viggie-nél. Klassz név ez. Michelle-lel már nem eggyel találkoztam, Viggie-vel viszont még soha. Ez azt jelenti, hogy csakugyan különleges kislány lehetsz. Viggie mintegy egyetértően bólintott, keze azonban egyre jobban szorította Michelle ujjait. – Mick – mondta ismét. – Most már barátok vagyunk. Rendben? Viggie lassan bólintott, tekintete Michelle-t fürkészte, mintha arra számítana, hogy felfedezi a kétely, vagy – ami még rosszabb – a valótlanság jelét. Sean visszatért, s vele volt Alicia is. Michelle a nő álmos arcára nézett, majd a lábszárközépig érő pizsamanadrág alatt észrevette a művégtagját is. Sean gyorsan bemutatta őket egymásnak. – Fogalmam sem volt róla, hogy leszökött ez a lány – mondta Alicia, és mérgesen meredt Seanra. – Csak vártuk, vártuk magát, de aztán nagyon késő lett, nem várhattunk tovább. – Sajnálom, Alicia, valami mással foglalkoztam. – Akkor lehet, hogy ismét át kell gondolnunk a felállást. – Itt vagyok én. – Michelle felállt, de Viggie kezét nem engedte el. – Michelle Maxwell a nevem, Sean munkatársa vagyok. Most, hogy már ketten vagyunk, mindenre több gondunk lesz. Alicia hosszan farkasszemet nézett Seannal, majd biccentett Michelle felé. – Látom, máris sikerült Viggie-vel összebarátkoznia. Viggie felugrott, és a másik szobában álló zongorához szaladt. Hallgatták, amint a sötétben zongorázik. Michelle Seanhoz fordult. – Hű. Hát ez elképesztő. – Viggie ezzel kívánja demonstrálni, hogy kedveli magát – magyarázta Alicia. – Miért volt ilyen állapotban? – kérdezte Sean. Alicia lehalkította a hangját. – Az este beállított az az átkozott FBI-ügynök, Ventris. Elkezdett Monk haláláról beszélni. És Viggie ezt kihallgatta. – Ó, a pokolba! – fakadt ki Sean. – Látta volna néhány órája. Vigasztalhatatlan volt. El kellett mondanom neki az igazat. Nem hazudhattam, és nem is lett volna sok értelme. Végül nyugtatót írattam neki az üzemorvosunkkal. Már aludt, mikor végre én is ágyba kerültem. Mostanra elmúlhatott a gyógyszer hatása. – Mi a fene ütött Ventrisbe – mondta Sean -, hogy idejött és magával beszélt? – Előbb Viggie-t akarta kihallgatni, de megmondtam neki, hogy arról szó se lehet. Nem hinném, hogy az lett volna a szándéka, hogy Viggie megtudja, mi történt, de az ellenkezőjéért se tett semmit. – Mire volt kíváncsi? – kérdezte Michelle. – Van-e bármi elképzelésem arról, miért ment Monk Turing Camp Pearybe. S hogy tett-e említést róla korábban, hogy oda készül. Sean és Michelle zavart pillantást váltottak. – Velem hivatalosan azt közölték – mondta Sean -, hogy az FBI szerint Monk öngyilkos lett. Alicia elszakította Viggie-t a zongorától, a kislány azonban addig nem volt hajlandó visszamenni az ágyába,

míg Michelle kézen nem fogta, fel nem vitte az emeletre és le nem fektette. Miután Aliciától is elbúcsúztak, Sean és Michelle birtokukba vették a hálószobájukat. Sean átment Michelle-hez, és az ágy szélén ülve figyelte, amint a lány kicsomagol. – Ne aggódj, pillanatok alatt megcsinálod a disznóólat itt is – jegyezte meg. – Milyen vicces fiú vagy te. Mi történt Alicia lábával? Sean elmesélte, min ment keresztül a nő Irakban, és beszámolt a Babbage Town-i munkájáról is. – Fantasztikus egy asszony – állapította meg Michelle, majd hozzátette: – Borzalmas, hogy Viggie-nek így kellett megtudnia, mi történt az apjával. – Az – mondta Sean, majd felfigyelt a rezgésre, és felnyögött. A telefonja kijelzőjét nézte. – Hadd találjam ki – mosolygott Michelle. – A kis Miss Joanie? Már megint arra készülsz, hogy figyelmen kívül hagyod? – Nem. Ha nem veszem fel, alighanem egyenest idejön Babbage Townba. – Az bizony nem semmi buli lenne. – Michelle a párnája alá csúsztatta a pisztolyát. – Akkor tán föl kéne venned. Ha csakugyan lejön, még véletlenül lelövöm, mert azt hiszem, valami ragadozó tér ide be némi potya préda kedvéért. Na jó, csak vicceltem. Mert tényleg ragadozó, és ha agyonlőném, az aligha lenne baleset. – Nem teszed könnyebbé a dolgokat a számomra. Ami engem illet, kénytelen vagyok dűlőre jutni vele. – Ki gátol meg benne? De mielőtt nagyon mélyre jutnátok azon a dűlőn, hallani akarom, amint megmondod annak a dögnek: egyszer és mindenkorra annyi volt. Sean felállt. – Ami a fizetési csekkünket illeti, legalábbis az én csekkemet, azt egyelőre az a dög írja alá. Úgyhogy engedelmeddel most csendben és nyugalomban átgondolnám az egész ügyet még egyszer, a saját szobámban. – Gyáva. Megmondod neki, hogy megjöttem én is? – Michelle, eddig azt próbáltam megértetni veled, jobb, ha rám bízod ezt az egészet. – Vajon miért kerülik ennyire a férfiak a konfrontációt? Bezzeg egy nő bármikor képes a másik torkának esni. Miután Sean elment, Michelle lelopózott a hallba, és benyitott Viggie-hez. A kislány ébren ült az ágyban. – Én vagyok az – mondta Michelle. – Mick. – Szia, Mick – mondta Viggie erőtlen hangon. – Szeretnéd, ha itt maradnék veled valameddig? Viggie kinyújtotta felé a kezét. Michelle a sötétben befeküdt a rémült gyerek mellé. Amikor a kezük egymáshoz ért, emléktöredék villant fel Michelle előtt, egy régi és nem szívesen látott emlék darabkája. Egy másik, éppannyira rémült kislány ült egyedül a sötétben, és próbált valami értelmet tulajdonítani az értelmetlennek. A kép egy villanással eltűnt, s magára hagyta Viggie-vel a zavart és ijedt Michelle-t.

Negyvenharmadik fejezet Joan Dillinger két teljes percen át üvöltözött vele, noha az időtartam ennél lényegesen hosszabbnak tűnt. Még lelkifurdalás keltésével is megpróbálkozott. – A bőrömet vittem érted vásárra, Sean. Mondd, így szoktál köszönetet mondani a barátaidnak? – Azért nem válaszoltam a hívásaidra, mert nem volt semmi jelentenivalóm. Mi ebben olyan rettenetes? – Majd mindjárt megmondom én neked, mi a rettenetes. A főnökömet nem más hívta fel, mint a Központi Hírszerzés művighelyettese, és egészen félreérthetetlen kifejezésekkel adta tudtára, hogy jól tesszük, ha behúzzuk fülünket-farkunkat. Főbűnösként téged említett. A műveleti igazgatóhelyettes, az isten szerelmére! – Ian Whitfield ugyan nem vesztegeti az idejét. Vajon honnan tudta, hogy a te céged van az ügyön? – Nos, Sean, ők attól a CIA, hogy képesek rájönni egyre-másra. A pokolba is, a cégemnél dolgozóknak legalább a fele megfordult valamikor Langleyben is! – Joan, nem gátolhatom meg a rendőrséget abban, hogy nyomozzon egy gyilkossági ügyben. – Ja, igen, ez meg a másik. Ezek szerint te magad is azt állítod, hogy a rendőrséggel közösen dolgozol? – Így eljutok olyan helyekre, ahová egyébként nem – jutnék el, következésképp jobbak az esélyeim arra, hogy megtudjam, mi az igazság. Nem ez a feladatom? – Sean, amikor alkalmaztalak erre a munkára... – Igen – szakította félbe a férfi -, az nem árt, ha erre most mindjárt rátérünk. Ki volt a megbízónk? – Len Rivest. – Ő csak a biztonsági főnök. Valakinek fel kellett őt hatalmaznia ahhoz, hogy megbízza a cégedet. – Nos, arra már gondoltál, hogy efelől őt magát kérdezd meg? – Nem sokat számít, gondoltam-e rá. Len Rivest halott. – Mi? – Mondom: halott. Meg is lep, hogy a művighelyettes nem említette ezt a nüansznyi apróságot. – Nem hiszem el. Len jó gyerek volt. Régen dolgoztunk együtt. – Nem kétlem – mondta Sean -, én azonban nem úgy gondolok rá, mint jó gyerekre. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Joan élesen. – Meggyilkolták, Joan. Az én tapasztalataim szerint két okból szoktak embereket meggyilkolni. Az egyik, hogy útjában vannak valakinek. A másik, hogy nem akarják, hogy beszéljenek. – Gondolod, Len benne volt Monk Turing halálában? – Nem ritkaság, hogy gyilkosságok így kapcsolódnak egymással. – Nem állapították meg, hogy Monk gyilkosság áldozata lett. – Technikailag még azt sem állapították meg, hogy Len gyilkosság áldozata lett, én azonban biztos vagyok abban, hogy végeztek vele. Mellesleg valaki több alkalommal rám lőtt. A lövések véleményem szerint Camp Pearyből jöttek. – Te jószagú, ennyi minden történt, és fel sem hívtál? – El voltam foglalva. Térjünk tehát vissza az eredeti kérdésemre. Ki a megbízónk? – Nem tudom. – Nagyon fáradt vagyok, Joan, amellett igen ingerlékeny, úgyhogy ne szórakozz velem. Len Rivest szerint országok háborúznának azért, ami itt, ezen a helyen készül. – Ezt mondta? – Mintha nem tudnád. – Fogalmam se volt. Esküszöm, Sean. Abból a kevésből, amit az ügyről tudtam, arra következtettem, hogy odalenn leszel pár napot, s megállapítást nyer, hogy Monk Turing Camp Pearyben végzett magával. Nem ez lett volna az első eset, tudod. – Tudom. Ebben az ügyben Ian Whitfield személyesen volt szíves tájékoztatni. Most, Rivest halálával azonban változott a felállás. – Ha összefügg a két haláleset. – Nekem valami azt súgja, hogy összefügg. – Akkor erősítést küldök. – Az már megérkezett. Hosszú csend következett, majd Joan gonoszul felszisszent. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az a tyúk ment le hozzád? – Kicsoda, Mildred? – Michelle büdös Maxwell! – üvöltötte. Seannak el kellett tartania magától a mobilt. – Igen – válaszolta nyugodtan. – Most érkezett meg, és szolgálatra jelentkezett.

– Ennek a cégnek ő nem fog dolgozni, míg világ a világ. – Tudom. Alvállalkozóként alkalmazom. – Erre nincs felhatalmazásod. – Dehogy nincs. Független egyéni vállalkozóként szerződtem a cégeddel. A veletek kötött szerződés tizenötödik szakaszának d) bekezdése értelmében megítélésemtől függ, tanácskozom-e az ügyben alvállalkozókkal, ameddig ennek költségei az én tiszteletdíjamat terhelik. – Csak nem elolvastad a szerződést? – Én mindig elolvasom, Joan, amit aláírok. Szóval, lehet, hogy ketten a végére tudunk járni ennek az ügynek. Ide várjuk egyébként egy másik barátomat is, Horatio Barnest, a pszichológust. – Minek? Bár én már nem is tudom, a szerződés alapján egyáltalán jogomban áll-e ilyesfajta kérdéseket feltenni. – Monk Turing kislányáról van szó – magyarázta Sean. – Nem sokkal ezelőtt szerzett tudomást az apja haláláról, és hisztériás rohamot kapott. Amúgy se nagyon kenyere a kommunikáció, még legjobb hangulatában sem. Biztos vagyok viszont abban, hogy Horatio elboldogul vele. Joan a hangja után ítélve belenyugodott a hallottakba. – Gondolod, tud valamit a gyerek az apja haláláról? – Jelenleg nem sok nyom van, s ez lehet az egyik. – Sean, az életed kockáztatása nincs benne a munkaköri leírásban. – Nem feledkezem meg erről. – Másrészt viszont mondd meg Mildrednek, nagyon tudnám értékelni, ha élő pajzsként működne közre. A te élő pajzsodként. – Nem kételkedem benne, hogy tisztában van az érzelmeiddel. Sean befejezte a hívást, ruhástul az ágyára dőlt, és elnyomta az álom. Személyes biztonsága miatt most nem aggódott. Az A csapat a házban táborozott, eggyel lejjebb. Valószínűleg üdvös volt, hogy Sean nem látta, menynyire rémült és zavarodott most az A csapat. Alma közel sem lett volna ennyire nyugodt.

Negyvennegyedik fejezet Másnap reggel, Horatio Barnes érkeztekor Champ már nem volt annyira szívélyes, mint Michelle láttán. – Mit gondolnak, mi ez, üdülőhely? – förmedt rájuk. – Szerintem segíteni tud Viggie-n – mondta Sean. – Akkor csinálja messziről, az isten verje meg. Ez rendkívül titkos létesítmény, ahol nagyon bizalmas jellegű kutatások folynak, és én még csak azt sem tudom, ki ez az ember. – Tűzbe teszem érte a kezem. És Michelle-nek már amúgy is engedélyezte az itttartózkodást – válaszolta Sean. – Róla sem tud semmit. Mi a különbség? – Nem! – csattant fel Champ, azzal elpályázott. Horatio a legközelebbi kisváros, White Feather szállójában volt kénytelen elkölteni a reggelijét. Michelle szerencsére még nem volt fenn, így Sean kölcsönzött egy kocsit, és követte Horatiót White Featherbe. Miután Horatio bejelentkezett, mindketten leültek az ebédlőben egy kávéra. – Frankó hely – mondta Horatio. – Ha nem lennének az itt lemészárolt emberek, akár még el is gondolkodnék azon, hogy itt töltsem a nyugdíjas éveimet. – Mesélj, mi volt Tennessee-ben – javasolta Sean. Mikor Horatio végzett az elbeszéléssel, Sean azt kérdezte: – Ugyan mi köze lehet egy kivágott sövénynek Michelle problémáihoz? – Nem tudom, van-e bármi köze. – A kávé felett Seant tanulmányozta. – És hogy van a lány? – Úgy tűnik, igen jó formában van. Terepfutásra készül. – Lehet, hogy ez nem tart soká. Beszélj nekem Viggie-ről. Sean elmondta, amit tudott, s Horatio hátradőlt. – Elég komolynak hangzik. Hogyan akarod intézni? Champ engem nem fog oda beengedni. – Kihozhatom ide Viggie-t, Aliciának nem lesz kifogása ellene. Nagyon szereti azt a gyereket. – Helyes. Michelle-nek mondtad, hogy jövök? – Nem, de hamarosan meg fogja tudni. Azt hiszem, ha elmagyarázom neki, hogy mindez Viggie kedvéért történik, nem lesz kifogása. Úgy tűnik, az első pillanattól fogva kitűnően megértik egymást. – Bizonyos vonatkozásokban az sokatmondó lehet – nézett maga elé Horatio elgondolkodva. – Lehet, hogy két legyet ütök egy csapásra. Mikor Sean visszatért Babbage Townba, Michelle-t reggelinél találta, Champ Pollion társaságában. Viggie a hosszú asztal egyik végénél merengett valami felett, ami leginkább tejbe áztatott Cheeriosra hasonlított. Champ észrevette Seant, és felállt. – Remélem, megérti, miért nem maradhat a barátja. – Milyen barát? – kérdezte gyorsan Michelle. – Horatio Barnes – mondta Sean nyersen. Champ Michelle döbbent reakciója láttán úgy döntött, jobb, ha most visszavonul. – Elnézésüket – motyogta, azzal odébbállt. Michelle megvárta, míg kiér az ebédlőből, azután lecsapott. – Barnes mi a francnak van itt? – Viggie miatt. Szükségünk van valakire, akinek a segítségével átjuthat ezen a nehéz időszakon. – És neked pont azt az embert kellett iderendelned, aki engem becsukott, aztán fogta magát és elpályázott? Nem hiszem el, hogy ennyi telik tőled, Sean. – Senki nem csukott be téged. Önként vonultál be az intézetbe. Ő pedig nem „elpályázott". – Akkor mit csinált, ha szabad kérdeznem? – Elutazott Tennessee-be. Michelle vonásai megkeményedtek. Mintha az arca egy szempillantás alatt megfagyott volna. Majdnem egy teljes percig csend volt. – Mi dolga volt neki Tennessee-ben? – kérdezte Michelle pergő nyelvvel. – Szerinted mégis mi? – Nagyon nem díjazom, ha ti szórakoztok velem. – Oké. Azért ment Tennessee-be, hogy megkeresse a helyet, ahol hatéves korodban laktál. – Meg még mi a rossz nyavalyát! Egyikük sem vette észre, hogy mind hangosabban beszélnek, és a szomszéd asztaloktól nézik őket. – A bátyád szerint abban az évben átmenet nélküli személyiségváltozás zajlott benned. – Gyerek voltam még! – Gyerünk, Michelle, ki vele, mi történt? – Semmi! Te talán emlékszel arra, veled mi történt, amikor te voltál hatéves? Sean hirtelen rádöbbent, mit tesz. Pontosan megfogalmazva: épp elcseszi az egészet. Belekontárkodik abba, ami minden kétséget kizáróan Horatio szakterülete; elképesztően személyes jellegű kérdéseket intéz

Michelle-hez, elképesztően balkezes módon, ráadásul egy rakás vadidegen füle hallatára. – Nem, nem emlékszem – mondta. – Sajnálom. – A bűnbánat mintha némiképp enyhítette volna Michelle haragját. Mind a ketten felpillantottak, és arra eszméltek, hogy Viggie figyeli őket, mégpedig nagyon bizonytalan tekintettel. Michelle azonnal odaült a gyerek mellé, és átölelte a vállát. – Rendben van, Viggie, van, hogy nem mindig vagyunk egy hullámhosszon, de ez minden. – Éles pillantást vetett Seanra. – Így van? Sean bólintott. – Mi az, hogy. – Melléjük ült. Viggie farmer kezeslábasban volt, haja a szokásos módon copfban. Michelle felfigyelt arra, hogy a kislány tövig lerágta a körmét. – Iskolába kell mennie – mondta Sean. – Van itt egy üzemi iskola. Az udvarházban, lenn a folyosó végén. – Lehalkította hangját. – Megszerveztem, hogy mindvégig benn üljön vele egy őr. Mielőtt a tanításnak vége, ott leszünk mi is. – Miért, addig hol leszünk? – Majd meglátod.

Negyvenötödik fejezet Viggie-t az iskolában hagyták. Előtte beszéltek a tanárnőjével, egy középkorú nővel. – Különleges eset – mondta Viggie-ről a tanárnő. – Jó napjaiban azonban sokkal okosabb bárkinél, akit eddig tanítottam. – Alicia Chadwick szerint nagy számokat fejben képes szorzótényezőkre bontani – mondta Sean. – Képes bizony. El tudják képzelni, amint szépen felsorakoztatja az agyában a milliós, ha ugyan nem milliárdos számokat? – Nem – mondta Sean -, én nem tudom elképzelni. Miután még a saját telefonszámom megjegyzésével is gondjaim vannak néha. A tanárnőre és a biztonsági emberre hagyták Viggie-t. Kifelé tartva beleszaladtak Alicia Chadwickbe. – Biztonságban van az iskolában – közölte vele Sean, majd elmesélte Horatio jövetelét. – Talán ő fog tudni segíteni. – Mármint abban, hogy feldolgozza az apja halálát? – vetett rá éles pillantást Alicia. – Vagy valami másban? – Alicia, ha tud valamit a gyerek Monk haláláról, arról nekünk is tudomást kell szereznünk. Ugyanis minél hamarább szerzünk erről tudomást, annál nagyobb az esélye annak, hogy Viggie személye a gyilkos számára érdektelenné válik. – Oké, csapjunk bele – mondta Alicia. Miközben Sean és Michelle kifelé tartottak az udvarházból, a férfi megjegyezte: – Ezt a helyet olyan ember építette, aki azzal szerzett vagyont, hogy szemét kaját adott el konzervben a tömegeknek, valószínűleg meg is ölve több vevőjét. – Nem láttam semmilyen táblát, amire ki lett volna írva, hogy Babbage Town. – Fura, de én sem. – Sean elmagyarázta, melyik kunyhó mire szolgál, majd részletesebben visszaadta a közte és Champ között a kvantumszámítógépről folytatott eszmecserét. – Ráállítottam Joant, nézzen utána, kié ez a hely. Mondhatsz róla, amit csak akarsz, ebben csakugyan jó. – A legtöbb ásólábú jó az ilyesmiben – vágott vissza Michelle. Most Turing immár lakatlan háza előtt álltak meg. – Michael Ventris, az FBI különlegesen modortalan különleges ügynöke mindent magával vitt, de annak is utánanézetek Joannal, hová utazhatott Monk. – Mintha azt mondtad volna, Alicia szerint a tengerentúlra. – Alicia nem tudta, hol járt. Turingtól Len Rivest házához mentek. – Ellenőrizted Champ alibijét Rivest halálának éjszakáján? – kérdezte. – A számítógép szerint fél tizenkettőkor ment be a Kettes Számú Kunyhóba, és hajnali háromkor jött ki onnan. Egyszóval: bárkit láttam is kettő körül, az nem ő volt. – S mivel úgy tűnik, Rivest a megtalálása előtt már legalább öt órával halott volt, ez kizárja Champot. – A gyanúsítottak jönnek és mennek – sóhajtott Sean. A következő állomásuk a csónakház volt. Michelle szakértő tekintettel nézett végig a vízi járműveken. – Semmi különös, a legtöbbje pihenési célokat szolgál – jelentette ki. Egy közel nyolc méter hosszú Formula Bowriderre mutatott az egyik csúsztatósólya tetején. – A tulajdonosok egyike tuti, hogy New York-i. Sean elolvasta a hajófar keresztlécére stencilezett nevet: „A Nagy Alma". A folyóra mutatott. – Mennyi ideig tart átevezni? Nem neked, hanem az átlag halandóknak. Michelle elgondolkodott. – Ha figyelembe vesszük az áramlás erősségét, azt mondanám, nagyjából háromnegyed óráig. A partról nézve mindig könnyebbnek tűnik. De ha az ember már odakinn hánykolódik, mindjárt nehezebbnek véli. – Oda-vissza tehát két óra, tekintetbe véve azt is, hogy visszafelé nyilván lassabban megy a dolog. – Ahogy mondod. A fák között arra a partszakaszra mentek, ahonnét jól lehetett látni Camp Pearyt. Michelle távcsövet vett elő a hátizsákjából, és beállította az élességet. A nap fénye aranyosan megcsillant a CIA-létesítményt övező kerítésen. – Fene jó lövés lehetett – mondta Michelle, a távolságot és a röppályát méregetve. – Ja. Örülni kell annak, hogy nem pokoli jó lövés volt, mert akkor most nem cseverésznénk. Michelle a fák sorára mutatott. – Azok közé menekültél be? – Aha. A folyón lejjebb lévő darukat nézte. – Haditengerészet? – Sean bólintott. – A hullát hol találták meg?

– Amennyire eddig meg tudtam állapítani, nagyjából arra. – A felszállópályától mintegy négyszázötven méterre lévő, fákkal benőtt területre mutatott. – Ezek szerint, ha Monk jószántából ment át, és nem azért, hogy öngyilkos legyen, akkor vagy találkozója volt valakivel, vagy ki akart kémlelni valamit, és rajtakapták. – Igaz, de ha kémkedett odaát, a CIA-nek minden joga megvolt rá, hogy lelője. Mi értelme lett volna, hogy öngyilkosságnak próbálják álcázni az egészet? – Nos, elvégre az sem kizárt, hogy mégiscsak öngyilkosság volt – mondta Michelle. – No és mi van Rivesttel? Az ő esetében vitán felül emberölés történt. – Nincs köze Monk halálához – mondta a lány egyszerűen. Sean kétkedve nézte. – Vagy mégis. Visszafelé tartottak. Sean hirtelen azt mondta: – Nézd, jó előre szólnom kellett volna, hogy jön Horatio is. Sajnálom. Csak az járt a fejemben, hogyan tudnék segíteni. – Felejtsd el – válaszolta Michelle. Sean azonban a válaszból érzékelhette: Michelle soha nem feledkezik meg a dologról.

Negyvenhatodik fejezet Beszálltak Michelle kocsijába. Sean késedelem nélkül lehúzta az ablakot, és mély lélegzetet vett. – Emlékszem egy alkalomra, amikor kiganajoztad ezt a kukásautót, és oxigénmaszk nélkül is egész jól el lehetett benne lenni. – Az akkoriban volt, mikor téged még javában jó fejnek tartottalak. – Michelle erőteljes csuklómozdulattal sebességbe tette a terepjárót. – Rendben van, most hová? A folyó mentén haladtak. Körülbelül hét-nyolcszáz méterenként hagytak maguk mögött egy-egy romos udvarházat vagy ültetvényt; a romok közt többnyire csak a téglából rakott kémények maradtak állva. – Igaza volt a harmadik kismalacnak. Építsük téglából, akkor megmarad – jegyezte meg Michelle. Az egyik birtoknál végül megálltak és kiszálltak. Sean felment a gazzal benőtt kocsibeállón, Michelle a nyomában. A ferdén álló kő bejárati oszlopon a Farleygate szó állt egy viharvert bronztáblán. – Volt egy könyv Babbage Town helytörténetéről, és én elolvastam. Farleygate valaha egy híres feltaláló fiának volt a tulajdona. – Na és mi történt? – kérdezte Michelle. – Elszórta az örökségét, ami gyakran megesik gazdagokkal, akik pénzt örökölnek. Rommá lett errefelé a legtöbb udvarház: Brandonfield, Tuckergate. – Vagy titkos laboratóriumokat csináltak belőlük – tette hozzá Michelle -, ahol emberek halnak meg. Borzongatóan hűvös szél kerekedett a gyep felől, amelyet gyors ütemben foglalt el a terjeszkedő erdő. – Lefogadom, hogy új korában csodálatos lehetett – mondta Michelle. Két karját összefonta a mellén, úgy nézett fel az udvarházra. Farleygate esetében, szemben a környék számos elhagyott birtokával, még álltak a falak, noha a jókora, dupla bejárati ajtó szárnyai már elkorhadtak, a tető megroggyant, s több helyütt hiányoztak róla a cserepek. – Alighanem jó lehetett egy ilyenben felnőni – tette hozzá, hangjában csipetnyi vágyakozással. A férfi meglepetten nézett rá. – Soha nem volt saját tulajdonú otthonod. Nem hittem volna, hogy ilyesmin töröd a fejed. – Házas sem voltam soha, de ez még nem jelenti, hogy nem is ábrándozhatok – vágott vissza Michelle. Az udvarházból hallatszott valami. – Mintha hangok lennének – mondta Michelle. Elővette a pisztolyát, és az épület felé ment, nyomában Seannal. Mikor beértek, Michelle zseblámpát halászott elő a hátizsákjából, és körülvillantott vele. Hosszú folyosón álltak, amelynek padlója rothadt, a falakról nagy darabokban vált le a vakolat. A penész súlyosan ülte meg a levegőt, és Seanra rájött a köhögés. A hangok, amikre kint felfigyeltek, most ismét hallatszottak; mintha elkapkodott suttogás szűrődött volna ki valahonnét. Majd apró sikkantás hallatszott jobb felől, egészen a közelükből. Mindketten ugrottak egyet, s Michelle abba az irányba fordította a lámpa fényét és a pisztoly csövét is. De csak az üres fal bámult vissza rájuk, noha még mindig hallottak valami zörgést. – Darázsfészek lenne? – suttogta Michelle. Zavarodottan nézett, majd a falhoz lépett és megkopogtatta. A zaj azon nyomban abbamaradt. A férfihoz fordult. Sean a fejét rázta. – Emberfészek. – Ujjai körültapogatták a falfelszínt, és a végén meg is találták, amit kerestek: egy kisebb fémgyűrűt. Sean meghúzta, és a mozdulatra a falszakasz felnyílt. Valami megütötte a lábát, másvalami a mellkasát. Elveszítette az egyensúlyát, és a fenekére huppant. A folyosón rohanó léptek robajlottak. Sean feltápászkodott, s eközben ismét hangokat hallott: visongást és nevetgélést. Hátranézett a válla felett. A visongást egy kissrác hallatta. Nyolcéves lehetett, és Michelle szorosan tartotta. A nevetés Michelle-től érkezett, s annak címzettje egyértelműen Sean volt. Mikor Sean leporolta magát, Michelle színlelt szigorúsággal azt mondta a kissrácnak: – Oké, nevet, rangot, számot akarok hallani, uram. A gyerek rettegve nézett rá, s Michelle ekkor észbe kapott: még mindig a kezében van a fegyvere. – Oppá – mondta -, elnézést. – A tokba csúsztatta a pisztolyt. – Rajta, beszélgessünk – mondta. – Mit csináltok ti itt? – A tesóm, Teddy járt ide a bandájával, amikor annyi idős volt, mint én most. Most ez az én bunkerem. Az összes ilyen öreg házban vannak titkos szobák. Sean megmerevedett és Michelle-re pillantott. Elővette a tárcáját, és egy tízdollárost adott a srácnak. – Köszönöm, fiam. Mikor a gyerek elinalt, kisétáltak, és leültek egy régi kőpadra. – Ezek szerint átkutatjuk Babbage Townt, hátha találunk egy titkos szobát? – kérdezte Michelle. – Aha. – Megkérdezhetem, miért?

– Kijöhet belőle valami. És ha kém van Babbage Townban?... – Hangja elcsuklott. – Komolyan azt hiszed, egy kém titkos szobát használna? Ahonnét éjjelente kisurran, hogy kémkörútra induljon, vagy mi? Na, álljon már meg a menet. – Mit tudsz Camp Pearyről? – Nem valami sokat azon kívül, amit már elmondtam. – Ha az ember rá akar keresni az interneten, nem jut semmire. Ugyanaz a néhány cikk kerül elő újra meg újra. – És ez téged meglep? – kérdezte Michelle. – A pasas, aki a repülőtéren felszedett, azt mondta, ez a terület a második világháború alatt a haditengerészethez tartozott, és Tengeri Méheket képeztek ki itt. Aztán elmentek, az ötvenes években viszont már újra itt voltak, és mindenkit eltávolítottak innét. – Mármint ki mindenkit? – Korábban volt itt két városka. Magruder, meg egy másik, aminek a nevére nem emlékszem. Ezek szerint a házak meg a többi létesítmény még mindig megvannak. – Mi köze ennek a mi nyomozásunkhoz? – Semmi. Csak az időt csapom agyon gondolkodással, hátha valami fontos jön ki belőle – ismerte be. – Ha már a fontos dolgokról van szó, mennyire ismerte Rivest Monk Turingot? – kérdezte a lány. – Rivest azt állította, nem valami jól. Mikor nekiültünk inni, kicsit megnyílt, és mondott valami érdekeset. – Az mi volt? – Megemlítette, hogy ő és Monk egy nap együtt mentek le horgászni a Yorkra. Kimentek egy kis csónakkal, tolták a sört, úsztatták az úszókat, és egyáltalán nem számítottak rá, hogy fognak is valamit. – És? – És Monk átnézett a túlsó partra, Camp Pearyre, s valami olyasmit mondott: „Tényleg ironikus, hogy ők a világ legnagyobb titokgyűjtői." – Mi volt ebben olyan ironikus? – Rivest szerint, amikor ő kérdezte ezt, Monk befogta a száját. – Nem tudom, előrevisz-e ez minket. – Noha soha nem találkoztam vele, valahogyan nem tudom elképzelni, hogy Monk Turing mondott volna valamit úgy, hogy nem volt jó oka rá. Menjünk. – Hová? – Emlékszel, hogy azt mondtam, alig lehetett anyagot találni az interneten Camp Pearyről? – Igen, és? – Nos, e kevés anyagból kettőt egy South Freeman nevű fickó jegyzett, aki egy Arch nevű kisvárosban él errefelé. Övé a helyi lap, és a környék helytörténésze büszke címet is ő mondhatja magáénak. Ha létezik valaki, aki mondhat nekünk valamit Camp Pearyről, hát ő az. Michelle a combjára csapott, és felállt a kőpadról. – South Freeman? Monk Turing? Champ Pollion? Vajon hogy a fenébe függ össze az ügy és ez a rakás dilis név?

Negyvenhetedik fejezet Arch városka mindösszesen néhány utcából, egy darab villanyrendőrből, fél tucat kivénhedt üzletből, valamint egy sínpárból állt, amely gazzal benőve nyúlt bele a Fő utcába, mint régi idők emléke. Volt még a városban egy egyszintes téglaépület, amit haladéktalanul tatarozni kellett volna; ebbe szorult bele a Magruder Gazette. Rozsdásodó kis tábla mutatta, hogy az épület a Magruderi Történeti Társaságnak is otthont ad. – Ha a várost Archnak hívják, a lap címe miért nem Arch Gazette? – kérdezte Michelle, miközben a járdaszegély mellé állt a kocsival. – Vannak tippjeim, de a név felől majd megkérdezzük az öreg Southt magát – válaszolta Sean rejtelmesen. Odabenn ösztövér, hatvanas éveiben járó feketével találkoztak. A férfi hullaszerű arcát ősz szakáll keretezte, melynek közepében, a vékony, cserepes ajkak közt cigaretta fityegett. Kezet ráztak. – South Freeman – mondta. – Maguk telefonáltak? Szóval szeretnének ezt-azt megtudni a környék történelméről. Akkor pont a legjobb helyre jöttek. Sean bólintott, South pedig bevezette őket egy kisebb, irodának berendezett szobába. A falakat acélszürke fém irattartó szekrények szegélyezték. Volt benn néhány rozoga kis asztal, ámbár az egyiknek a tetején csillogóan új számítógép csücsült. A falak szabadon maradt részeit a környékről készült fotók díszítették. Sean felfedezett köztük egy műholdas fényképet. Camp Pearyt ábrázolta. Fölötte felirat: „Földi pokol". Sean rámutatott. – Látom, maga is rajong az ország első számú hírszerző szolgálatáért. South a képre nézett, majd vállat vont. – A kormány kisajátította a szüleim házát, aztán ki lettünk innen rúgva valamennyien. Maga szerint mégis mit kéne éreznem? – Az nem a CIA volt, hanem a haditengerészet – javította ki Sean. – Haditengerészet, katonaság, CIA, jómagam úgy gondolok ezekre, mint a Gonosz Birodalmára. – Olvastam a Camp Pearyről írott cikkeit – mondta Sean. – Nem hinném, hogy valami bőséges választékból tallózott volna. – South elnyomta a cigarettát, és azon nyomban másikra gyújtott. Michelle elhessegette az arca felé tartó füstgomolyagot. Sean a lányra pillantott, de a férfihoz intézte a szavait. – Szóval, Magruderben élt? A lapjának a címéből gondolom. – Pontosan – bólintott Freeman. – Két város volt azon a területen, ahol ma Camp Peary van: Bigler's Mill és Magruder, ahol én születtem. Ma már csak azon a listán találhatja meg őket, amely a Virginiai Népközösség hivatalos regiszterében a felszámolt településeket tartalmazza. – Létezik ilyen nyilvántartás? – kérdezte Sean. Freeman válasz helyett egy parafa táblára rajzszögezett listára bökött. – Nézze meg a saját szemével. Ott szerepel az összes megye, város és település, ami beolvadt másba, ami nevet változtatott, vagy, mint Magrudert, ellopta az átokverte kormány. Sean egy pillanatig a listát nézte. – A cikkeiből – mondta – számomra az derült ki, hogy még megvannak a házak. Sőt teljes lakónegyedek. – Ezt persze nem tudom alátámasztani semmivel, mivel a magamfajtát nem szokták betessékelni, hogy körülnézhessen odabent. Viszont hallottam ezt-azt azoktól, akik megfordultak benn, összerakosgattam a hallottakat, és abból az derül ki, hogy számos épület megvan még. Közte az is, ahol én születtem meg kis klambó koromban éltem. Ezért Magruder Gazette a lapom címe. Így tartom továbbra is életben a szülővárosomat. – Nos, szerintem a második világháborúban mindenkinek áldozatot kellett hozni – mutatott rá Sean. – Semmi gondom nincs nekem az áldozathozatallal, amíg egyenlően oszlik meg. – Mit ért ezen? – kérdezte Sean. – Magruder munkásosztálybeli afroamerikai közösség volt. Vagy, ahogyan akkoriban nevezték, színes közösség. Én nem láttam, hogy a haditengerészet bedarált volna akár csak egy gazdag fehér negyedet, és elkezdte volna kihajigálni onnan az embereket. A régi nóta volt ez, uram, a régi nóta. A csóringer feka népeket kell kirúgni, mert arra oda se bagózik senki. – Értem a problémát – mondta Sean -, komolyan megértem magát, South. Mi viszont azért jöttünk ide, hogy Camp Pearyről meg a helytörténetről beszéljünk. – Ezt már hallottam magától a telefonban is. Csak azt nem, hogy miért akar erről beszélni. – Magánnyomozók vagyunk, a Babbage Townt vezetők szolgálatában, s Monk Turing halála ügyében nyomozunk. – Egen, az a fickó, akit odaát találtak holtan. Írtam róla cikket. De még nem hoztam le, mert várom, hogy mi lesz a vége. – Gyanakodva méregette őket. – Szóval Babbage Townnak dolgoznak? Mi lenne, ha csinálnánk egy kis boltot? Én mindent elmondok a Farmról, maguk meg arról a Zsenifalva-Felsőről, és ami ott folyik? – Tartok tőle, hogy ilyen üzletet nem köthetek magával, South. Hivatali titoktartás köt bennünket.

– Akkor talán engem is. – Mi azzal próbálkozunk, hogy feltárjuk az igazságot Monk Turing halála kapcsán – szólt közbe Michelle. – Na és az a másik fazon, akit viszont odabent Babbage Townban öltek meg? Azt mondják, véletlenül belefulladt a saját fürdőkádjába. No, én erre szoktam azt mondani, már hogy is ne, hiszen Lee Harvey Oswald és James Earl Ray is teljesen egyedül cselekedtek, méghozzá a saját szakállukra. Nos, valamit valamiért. Maguk nem beszélhetnek; és nem beszélhetek én se. Akkor meg az ajtó arra van. Isten önökkel. – És ha rájövünk, mi az igazság Monk Turing halála kapcsán – folytatta Michelle -, az aligha fogja valami jó színben feltüntetni Camp Pearyt. Akkor talán majd lépnek valamit. Valamerre. South arckifejezése azon nyomban megváltozott. Most már nem annyira elszánt képet vágott, inkább intrikushoz illőt. – Gondolja, hogy ez lehetséges? – Minden lehetséges. Ami pedig Monk Turingot illeti, az ő holttestét ott találták meg, Camp Pearyben. – De még a csapból is az folyik, hogy öngyilkosság történt. Mint a többiek esetében, akiket az elmúlt pár évben ugyancsak holtan találtak. És az internet összes bloggere valamilyen államilag vezényelt összeesküvésről üvöltözik majd. Vajon kinek lesz igaza? – Az igazság talán kiderül a maga segítségével – mondta Sean. South elnyomta a cigarettáját, felkapta az asztalán lévő újságot, és olvasni kezdte. – Mit akarnak tudni? – Camp Pearyről mit tud mondani? Leginkább a közelmúlt meg a jelen eseményei érdekelnének minket. South a lap széle felett sandított rájuk. – A közelmúlt meg a jelen eseményei? – Azok. Például a légiforgalom. – Szóval maguknak is feltűntek azok a gépek? Gondolom, Babbage Townból pompásan lehet látni őket. Amint átrepülik a folyót, azon nyomban landolnak. Igazam van? – Hajnali kettőkor nem igazán pompásan lehet látni őket vagy bármit. Különösen, hogy fények nélkül szállnak le. – Igen, tudom. – Maga látta őket? – kérdezte Michelle. – Hé, azért nem minden környékbeli földterület képezi ám annak az átkozott kormánynak a tulajdonát. Az ember fogja magát, odalenn, a spookville-i úton, Pierce-nél megveszi a világ legfinomabb rostonsültjét, aztán átevez a folyón egy telekre, ami, mit tesz Isten, történetesen az én egyik haveromé. Kiül a mólóra, eszeget, és megvárja, amint ereszkedni kezd a gép, ami valósággal bűzlik a sok disznóságtól, de a kormány nem akarja, hogy mi, maguk vagy én, azt a bűzt megszimmantsuk. Hadd mondjam el, hogy én szimmantottam némi büdösét már az első Öbölháború előtt, jóval az afganisztáni és az iraki cirkusz kezdete előtt, merthogy odaát Pearyben úgy festett az az átkozott leszállópálya, hogy a chicagói O'Hare Nemzetközi Reptéré se különbül, amekkora forgalom ott zajlott. South Freeman csillogó tekintettel folytatta: – Hetente egyszer elkocsikázom Camp Peary főbejárata felé, megnézem magamnak az őrbódék zöldre festett fémtetejét, meg azt a sok rohadt figyelmeztető táblát, hogy így TILOS AZ ÁTJÁRÁS meg úgy SZÖVETSÉGI BIRTOK, és olyankor azt mondom: „Hé, gecifejű banda, az az én anyám birtoka, adjátok vissza." Persze csak halkan mondom, nehogy meghallják – tette hozzá, és kuncogott. – Aztán U kanyarral megfordulok egy kanyarban, amit külön azoknak építettek ki, akik eltévedtek és úgy jutottak ide, vagy kíváncsiskodni jöttek. Rászólnak az emberre, hogy itt kell megfordulnia, aztán nyomás haza. Mindjárt jobban érzem magam. – South egy pillanatra elhallgatott. – Azok a gépek hetente egyszer jönnek. Szombatonként. Mindig ugyanabban az időben. És nagy sugárhajtásúak. A Légiirányítási Ellenőrzésnél van egy cimborám, aki kapcsolatban áll a norfolki egyenruhásokkal. Tőlük tudja, hogy azokból a gépekből még soha sehol másutt nem szállt le egy se. Csakis Camp Pearyben. Bárki és bármi jön is velük, rá nem vonatkozik vámellenőrzés, beléptetés, semmi. – De ezek katonai gépek? – kérdezte Michelle. – Az én cimbim szerint nem. Szerinte magángépeknek vannak bejegyezve. – Magángépek, amelyek a CIA-hez tartoznak? – kérdezte Sean. – A pokolba, a CIA-nek megvan a maga átkozott légiflottája. És nem úgy fest, hogy bárkinek is be kéne számolniuk arról, mire költik a mi adódollárjainkat. – Kíváncsi lennék ezeknek a gépeknek a rakományára – mondta Sean. South átható pillantást vetett rá. – Mármint az élő és lélegző rakományra, ami csak arabul vagy perzsául beszél? – Külföldi őrizetesek? – Egyáltalán nem szimpatizálok a terroristákkal, de illenék valamit mondani, már csak a rend kedvéért is – szögezte le South. – Mi van, ha a CIA úgy dönt, idehozza őket anélkül, hogy bíróságra akár egy pillantást is vethettek volna? Nem hinném, hogy a szervezet eddigi pályafutásából az derülne ki, különösebb skrupulusaik vannak ezen a téren. – Elmosolyodott. – Most, hogy ilyesmiről van szó, már várja a Pulitzer azt az újságírót, aki kirobbantja az ügyet. – No, igen. A jó öreg Magruder Gazette-ben aztán jókorát fog ez durranni – mondta Michelle szarkasztikusan.

– Nemrég hosszabbították meg a leszállópályát – mondta Sean -, hogy a nagyobb repülőgépek is le tudjanak szállni, és még az új háló épületére is van pénzük. Mi erről a véleménye? South felállt. – Hadd mutassam meg, mit gondolok erről. A másik szobába tessékelte őket. Sean kissé lemaradt, s amikor South már átlépte a küszöböt, mobiltelefonjával készített néhány képet Camp Peary műholdas fotójáról. Azután South után ment. A másik szoba közepén jókora asztal állt, amire részletes térképet teregettek ki. – Íme, Camp Pearynek az a része, amely valaha Bigler's Mill és Magruder volt. – A térkép különböző pontjaira pillantott. – Látja, mennyi itt a ház? Jól megépített házak. Jó utcák, amiken el lehet jutni bárhová. Hát itt van ez a sok ház, és azzal együtt szükség van arra, hogy még egy épületet húzzanak fel, mert az embereknek nincs hol aludniuk. Mi értelme van ennek? – Talán teljesen el vannak hanyagolva a házak, vagy már le is bontották őket – találgatta Michelle. – Nem hinném – válaszolta South. – Mint mondtam, vannak emberek, akikkel időről időre szoktam beszélni. Ha azt a negyedet ledózerolták volna, a törmeléket csak el kellett volna szállítaniuk valahová. És erről hallottam volna. – A térkép egy másik pontjára mutatott. – Amellett Camp Peary ad otthont a Nemzeti Történeti Nyilvántartás egyetlen olyan tulajdonának, amely soha nem áll nyitva a nagyközönség előtt: Portó Bellónak. Ez volt az otthona Virginia utolsó királyi kormányzójának, John Murraynek, Dunmore negyedik earljének. Ehhez még a CIA sem nyúlhat hozzá, hacsak nem akarja azt kockáztatni, hogy igen komoly bajba kerüljön. – Hogyan kerülhetett egy ilyen műemlék Camp Perryn belülre? – kérdezte Michelle. – Dunmore Williamsburgből költözött át a Portó Belló-i vadászlakba, amikor Washington seregei a forradalmi háborúban fenyegető közelségbe kerültek. Aztán a nyavalyásnak sikerült egy éjjelen felslisszolnia egy brit hajóra, és hazavitorlázott Angliába. Norfolkban még utcát is neveztek el róla. Nem a tisztelet okán, hanem úgy vélik, ez a királyi fasz utoljára itt járt amerikai földön. Az én gondolatom tehát az, hogy ugyan miért kéne egy új hálót építeni, amikor ennyi ház áll rendelkezésre? – Rendelkezik Camp Pearyben valamilyen hasznavehető kapcsolattal? – Ha rendelkeznék, már hasznát vettem volna. így viszont kénytelen vagyok holmi megbízhatatlan mendemondákra támaszkodni. Mert eddig még senki nem mutatta meg nekem azoknak a gépeknek az utaslistáját, ha erre gondol. – A térkép másik részére bökött. – Nagyjából a nap huszonnégy órájában gyakorlatoznak itt paramilitáris egységek. Riasztó egy faszik. Azt gyakorolják, hogyan kell kitörni a másik ember nyakát. Talán a kormány megrendelésére csinálják a kivégzéseket. A CIA-nél simábban gyilkolni senki nem tud. A világ minden pontján véghezvitt küldetéseket szimulálják. A pokolba is, hiszen még arra is képesek, hogy jókora ballonokat bocsássanak fel, és általuk megváltoztassák az időjárást. Hol esik, hol havazik, ahogy ők akarják. Vannak hatalmas szélgépeik is. És irtó nagy meleghullám-gépeik is. Én legalábbis ezt hallottam. – A sivatagi harc szimulálására – mondta Michelle. – Például az afganisztánira. Még néhány percet töltöttek South Freemannél, majd azzal az ígérettel távoztak, hogy tájékoztatni fogják. Viszonzásul megígérte, amint megtud valami érdekeset, azonnal felhívja őket. – Ki tudja – szólt utánuk. – Talán még a szüleim házát is visszaszerzem. Az lenne csak az igazi durranás! Miközben beültek Michelle Toyotájába, Sean mobilja csengett. – King. Miközben hallgatott, nagy lélegzetet vett. – A francba! – Kinyomta a készüléket. – Újabb halottunk van? – Igen. És a két halottunk még halottabb. – Miről beszélsz? – Hayes seriff telefonált. A halottasház most robbant fel.

Negyvennyolcadik fejezet – Gázszivárgás – jelentette Hayes sheriff, miközben a romhalmazt bámulták, ami valaha az ideiglenes hullaház volt. – Nem ezt szokták mindig mondani? – jegyezte meg Michelle. – A kórboncnok meghalt, azt mondta? – kérdezte Sean. Hayes bólintott. – Benn volt, épp Rivest maradványain dolgozott. Most már annyi sem maradt belőle, hogy a boncolást el lehessen rajta végezni. – Na és Rivest meg Monk hullája? – Csont meg hamu leginkább. – Ez aztán jól jön valakinek, mi? – Mintha megmondtam volna magának, hogy ne kerüljön az utamba – csattant fel egy hang. Mindannyian megfordultak. Ventris, az FBI különleges ügynöke haladt feléjük. Megtorpant, s arca csak centiméterekre volt Seanétól. – Magának hallási problémái vannak? – Velem dolgozik, Ventris ügynök – mondta Hayes sietősen. – Szarok én még arra is, ha magával a magasságos atyaúristennel dolgozik. Megmondtam neki, hogy ne keresztezze az utamat. – Hayes seriff telefonhívására érkeztem ide – közölte Sean nyugodt hangon. – Volna oly kedves és elmagyarázná, mi köze az FBI-nak egy olyan halálesethez, amelynek semmiféle szövetségi vonatkozása nincs? Ventris tekintete arról árulkodott, hogy a férfi készen áll a tettlegességre. Michelle közéjük lépett. – Nézze, Sean meg én dolgoztunk valaha szövetségi oldalon, Ventris ügynök. A fő kapcsolatunk Len Rivest volt, aki most halott. A tetemet Sean fedezte fel; az csak természetes, hogy további információkra voltunk kíváncsiak. Egy szövetségi nyomozásba azonban semmi szín alatt nem avatkozunk be. Mi csak az igazságot keressük. Akárcsak maga. A szónoklat nyomán mintha csökkent volna valamelyest a nyomás Ventrisben. – Sean – mondta gyorsan Hayes -, jobb, ha elmondja Ventris ügynöknek a Rivesttel kapcsolatos teóriáját. – Nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, illetéktelenül avatkozók be valamibe – morogta Sean. – Csak pakoljon ki – förmedt rá Ventris. Sean fogcsikorgatva elmagyarázta, hogy a fürdőszobában nem voltak se törülközők, se kádkilépő, s elmondta, hogy véleménye szerint miként halhatott meg Rivest. – Arra kértük a boncnokot, keressen gyilkosságra utaló nyomokat. Ventris egy darabig a járdát tanulmányozta. – Az voltaképp nekem is feltűnt, hogy nincs egy darab törülköző se – mondta. – Meg a kilépő is. A pumpáról viszont nem tudtam. – Maga is gyilkosságra gyanakodott? – kérdezte Michelle. – Én mindig gyilkosságra gyanakszom – közölte Ventris. – Mindig magammal hozom a csapatot, hogy nézzenek át mindent. – És azért érdekli Rivest halála – állapította meg Sean -, mert úgy véli, kapcsolatban áll Monk Turingéval, amire viszont szövetségi tulajdonban lévő birtokon került sor. – Lehet, hogy nem ártana egyesíteni erőinket – javasolta Michelle. – Az nem lehetséges – vágta rá Ventris. – Ha maguknak van olyan információjuk, amit meg akarnak velem osztani, az rendben van, de visszafelé nem működik a dolog. Nálunk az Irodában megvan a dolgok menete. – Azt hittem, a dolgok menetébe alkalomadtán a helyi rendőrséggel való együttműködés is beletartozik – mondta Sean. – Az meg én lennék – szólt közbe Hayes. – Lehet, hogy maga az – replikázott Ventris, és Seanra meg Michelle-re bökött -, ők viszont nem azok. – Nem az a lényeg, hogy horogra kerüljön, aki ezt művelte? – kérdezte Michelle. – Nem. A lényeg az, hogy én emeljem ki – vágta oda Ventris. – Hadd könnyítsem meg a dolgát – kezdte Sean. – Versenyzünk. Aki az első, azé a díj. Csak hogy tudja: azon leszünk, hogy szétrúgjuk a seggét. – Hátat fordított, és elindult. Ventris Hayeshez fordult. – Ha ez az ember bármilyen módon beleártakozik a nyomozás menetébe, vele megy a szarba maga is, Hayes! – Én csak a dolgomat próbálom tenni – vágott vissza Hayes. – Nem. Ügy tűnik, maga az én dolgomat próbálja tenni. Ventris észrevette, hogy Michelle mosolyogva nézi őt. – Mi az ördögöt néz, hölgyem?

– Fel kellett volna ajánlania az együttműködést, Ventris. Mert mikorra megoldjuk ezt az ügyet, maga akkora baromnak fog látszani, mint ide Bivalybasznád. – Sean után indult. – Letartóztathatom magát az efféle szemét dumáért – ordította utána Ventris. Michelle megfordult. – Nem, nem tartóztathat le. Egyike ez azoknak az alapdolgoknak, amelyeken a társadalom nyugszik. Úgy hívják, a véleménynyilvánítás szabadsága. Legyen szép napja. Hayes egy pillanattal később, a terepjárónál csatlakozott Seanhoz és Michelle-hez. – Nagyszerű – mondta keserűen. – Sikerült a CIA-n kívül most már az FBI-t is magunk ellen hergelnünk. Mi lesz a következő? A DEA? – Ha feltesszük – szólt Michelle -, hogy a hullaházat készakarva robbantották fel, felmerül a kérdés, miért tették. – A válasz pedig egyértelműnek tűnik – jegyezte meg Sean. – Azokon a tetemeken volt valami, amit a boncnoknak nem volt szabad megtalálnia, és ami jó irányba vezetett volna bennünket. – A boncnok Monkkal már végzett – mutatott rá Hayes. – Tehát bárki volt is, nem Monk hullája miatt aggódott. – Igaz – mondta Sean. – Rivest hullájának megsemmisítése arra utal, nekem volt igazam, amikor a halálával kapcsolatban spekuláltam. – Honnan tudjuk – kérdezte Michelle -, hogy a boncnok máris azokat a nyomokat kereste? – Nos, bármit keresett vagy talált, arra már nem jutott ideje, hogy velünk is közölje – mondta Hayes gyorsan. – Én azt kértem, abban a pillanatban hívjon fel, ha talál valamit. Nálam nem jelentkezett. – Követhetünk egy nyomot, amivel Ventris nem rendelkezik – mondta Sean magabiztosan. Michelle ránézett. – Mi az? – Valerie Messaline. Hayes felnyögött. – A fenébe. Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani.

Negyvenkilencedik fejezet Horatio Barnes kezet fogott Viggie-vel, miközben Alicia Chadwick idegesen figyelte a jelenetet. A Horatio szállásául szolgáló motel apró társalgójában voltak. Viggie – mielőtt Horatio bármit mondhatott volna – felugrott, és a sarokban álló pianínó mellé telepedett. Játszani kezdett rajta. Horatio felkelt és mellé ült. Miközben a gyerek játszott, azt kérdezte: – Nem baj, ha beszállok én is? Viggie a fejét rázta. Horatio várt egy pillanatig, tanulmányozta az ütemet, majd simán bekapcsolódott. Vagy öt percig négykezeseztek, majd Viggie hirtelen abbahagyta. – Befejeztem. – Újra helyet foglalt a fotelben. Horatio leült vele szemben, és jól megnézte magának. – Kitűnően játszol – állapította meg. – És hallom, hogy matekból is elég penge vagy. – A számok viccesek – mondta Viggie. – Azért szeretem őket, mert ha az ember ugyanazokat a számokat adja össze, mindig ugyanazok az eredmények jönnek ki. És ez nem sok mindenről mondható el. – Úgy érted, az élet elég kiszámíthatatlan? Igen, ezzel egyetértek. A számoktól tehát biztonságban érzed magad? Viggie szórakozottan bólintott, és körülnézett a társalgóban. Horatio tovább figyelte. A testnyelv az ő szakmájában néha ugyanolyan fontossággal bírt, mint a verbális kommunikáció. Feltett a gyereknek néhány bemelegítő kérdést Babbage Town-beli életéről. Horatio szándéka az volt, hogy óvatosan közelíti meg Monk Turing témáját, de Viggie egy válasza semmissé tette ezt a stratégiát. – Monk halott. Maga tudta? – kérdezte Viggie. És választ sem várva tette hozzá: – Az apám volt. – Igen, tudom. Hallottam róla. Rendkívül sajnálom. Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretted. Viggie bólintott, az asztalon lévő tálból kivett egy almát, és beleharapott. – S mi van édesanyáddal? Viggie szájában megállt a falat. – Nekem nincs anyám. – Anyja mindenkinek van. Úgy érted, nem él már? Viggie vállat vont. – Úgy értem, nincs anyám. Monk szólt volna róla. Horatio Aliciára nézett, akinek arcán fájdalom ült e szavak hallatán. Tehetetlenül megrázta a fejét. – Tehát semmire sem emlékszel vele kapcsolatban? – Kivel kapcsolatban? – Anyáddal kapcsolatban. – Maga nem figyel. Nekem nincs anyám. – Oké. Mit szerettél csinálni édesapáddal? Ő is penge volt számtanból, igaz? Játszottatok esetleg játékokat? Viggie lenyelt egy darab almát, és bólintott. – Állandóan. Azt mondta, okosabb vagyok nála. És sokat tudott a kvantumfizikáról. Ért hozzá? – Az IQ-m nem akkora, hogy képes legyek ezzel a szakterülettel foglalkozni. – Én megértettem. Sok mindent megértek, olyasmit is, amit az emberek nem is gondolnának. Horatio Aliciára nézett, aki bátorítóan bólintott. – Az emberek tehát nem hiszik, hogy megértesz bizonyos dolgokat? – Kölyök vagyok. Kölyök-kölyök-kölyök – mondta danászva. – Azt hiszik legalábbis. – Lefogadom, hogy Monk nem ilyen véleménnyel volt rólad. – Monk különlegesen bánt velem. – Mármint? – Megbízott bennem. – Az nagyon komoly dolog, ha egy felnőtt megbízik egy ekkora gyerekben, mint te vagy. Lefogadom, hogy nagyon jó érzés volt ez neked. – Viggie vállat vont, s a mozdulat jelenthetett igent is, nemet is. – Emlékszel arra, mikor láttad utoljára Monkot? – Újabb vállvonogatás következett. – Ha valakinek ilyen jó feje van, mint neked, mibe fogadjunk, hogy egykettőre vissza tud emlékezni erre. – A számokra sokkal jobban emlékszem, mint bármi mi másra. A számok soha nem változnak. Az egy mindig egy, a tíz pedig mindig tíz. – Dehogynem változnak a számok. Nem változnak, ha példának okáért összeszorzod őket? Vagy összeadod, vagy elosztod, vagy egymásból kivonod őket? Tíz maradhat tíz, de lehet belőle tízezer is. Egy maradhat egy, és lehet belőle egyezer. Nem igaz? Most Viggie volt az, aki alaposan megnézte magának a férfit. – Igaz – mondta automatikusan. – Vagy téves? – kérdezte Horatio. – Téves – mondta Viggie. – Téves, téves, téves. – Újra az almába harapott.

Horatio hátradőlt. Fura egy kismadár. – Szereted a számfejtörőt? Volt egy, amit még annak idején a fősulin tanultam. Szeretnél vele megpróbálkozni? Bár nem a legegyszerűbb fajta. Viggie letette az almát, és élénken azt mondta: – Nekem az lesz. – Tegyük fel – mondta Horatio -, hogy nagypapa vagyok, és van egy unokám, aki annyi napos, ahány hetes a fiam, és az unoka annyi hónapos, ahány éves én vagyok. Az unokám, a fiam meg én összesen száznegyven évesek vagyunk. Hány éves vagyok én? Horatio Aliciát nézte, aki közben papírral és ceruzával a kezében próbálta megoldani a feladatot. Megkérdezte Viggie-től: – Akarsz te is papírt meg Ceruzát? – Minek? – Hogy megoldd a feladatot. – Már megoldottam. Maga nyolcvannégy. Bár nem látszik annyinak. Alicia egy pillanattal később felnézett. A papírján egy sor számítás után, kétszer aláhúzva, ott állt: 84. Horatióra mosolygott, és megviselten megrázta a fejét. – Annyira egyértelmű, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Horatio visszanézett Viggie-re, aki várakozón ült ott. – A fejedben láttad az összes számot? – kérdezte, s a gyermek bólintott, majd ismét az almának szentelte a figyelmét. A pszichológus megadott neki két nagy számot, s arra kérte, szorozza be őket egymással. Viggie másodpercek alatt megoldotta ezt a feladatot. Horatio most osztással kedveskedett neki, erre a kislány gyakorlatilag azonnal rávágta a megoldást. A következő feladatban már négyzetgyök is szerepelt. Viggie másodperceken belül megmondta az eredményt, majd unatkozva figyelte a jegyzetelő Horatiót. – Van egy másik probléma, amin elgondolkodhatsz – mondta a férfi. Viggie felegyenesedett, de továbbra is lerítt róla az unalom. Nem is kismadár. Jól képzett kutya, az vagy, igaz, Viggie? – Tegyük fel, volt egy barátod, a legjobb barátod, vele csináltál mindent. Mármost tegyük fel, hogy elköltözik, és nem látod többet. Hogyan éreznéd magad? Viggie pislogott egyszer, aztán újra. Annyira erősen kezdett pislogni, hogy az arca össze-összerándult az erőfeszítéstől. Horatio számára olybá tűnt, mintha túlmelegedett áramkörű számítógépet figyelne. – Hogyan éreznéd magad, Viggie? – ismételte meg a kérdést. – Ebben a problémában semmiféle szám nem szerepel – mondta a kislány zavartan. – Tudom, de hát nem minden kérdés tartalmaz számokat. Boldog lennél? Szomorú? Vagy ambivalensen érintene a dolog? – Mit jelent az, hogy ambivalens? – Igazából nem izgat a dolog. – Igen – mondta automatikusan. – Vagy esetleg szomorú lennél? – Szomorú lennék, igen. Az. – De boldog, az nem? Viggie Aliciát kereste a tekintetével. – Ebben a problémában nem szerepel szám. – Tudom, Viggie. Tedd meg, ami tőled telik. Viggie vállat vont, és pusztítani kezdte az almája utóját. Horatio lefirkantott néhány szót. – Gondolkodtál már azon, mikor láttad utoljára apádat? – Miért ne lehetnék boldog? – kérdezte a gyermek hirtelen. – Nem lennél az, hiszen a barátod elment. Az ember az igazán klassz dolgokba be szokta vonni a barátait. Ha tehát a legjobb barátod megy el, a buli dolgoknak is lőttek – magyarázta Horatio. – Miképp biztos vagyok abban is, hogy te meg édesapád nagyon jól kijöttetek egymással, mielőtt ő eltávozott. Szomorú vagy amiatt, hogy már nincs veled, igaz? Hogy már nem tudtok együtt csinálni klassz dolgokat? – Monk eltávozott. – Így van. Csináltatok valami klassz dolgot együtt, amikor utoljára láttad? – Sok mindent. – Mint például? – Azt nem mondhatom meg. – Ó, szóval titokról van szó? A titkok csakugyan klassz dolgok. Sok közös titkod volt Monkkal? Viggie halkabbra fogta a hangját, és közelebb ült Horatio Barneshoz. – Minden titkos volt. – És senkinek sem szabad ezekről beszélned, igaz? – Igaz. – De ha akarnál, tudnál róla beszélni. – Igen, ha akarnék. – Akarsz? Lefogadom, hogy akarsz. A gyermek most először látszott határozatlannak. – Titkos módon kell elmondanom. – Úgy érted, kódolva? Tartok tőle, hogy a rejtjelfejtésben nem vagyok valami jó.

– Monk imádta a rejtjeleket. Imádta a titkos rejtjeleket. A vérét adta értük. Nekem így mondta. Horatio kérdő pillantást vetett Aliciára. Úgy tűnt, az asszony is zavarban van. – A vérét adta értük, Viggie? – ismételte a pszichológus. – Mit értesz ezen? A kislány elmosolyodott, és megismételte: – Mit értesz ezen? – Én kérdezem tőled, mit értett Monk azon, hogy a vérét adta értük? – Így van, pontosan ezt mondta, vérét adta értük. Kód meg vér. Ezt mondta. Horatio hátradőlt. – Mikor utoljára láttad Monkot, vérzett? – Igen – mondta a gyerek boldogan. – Tehát elmondott neked egy titkot? – Viggie ismét bólintott. – El tudod mondani, mi volt az? Viggie-nek az arcára fagyott a mosoly, és lassan megrázta a fejét – És miért nem? Ez valamiféle szupertitok volt? Alicia gyengéden közbeszólt. – Viggie, ha tudsz valamit, nagyon fontos, hogy ezt közöld velünk. – Azt hiszem, nem kedvelem ezt az embert – mutatott Viggie Horatióra. – Most mennem kell. – Felállt, és kiment a társalgóból. Horatio Aliciára pillantott, aki mintha a lélegzetét is visszatartotta volna. – Megmondtam magának, hogy nagyon kemény dió. Megtudott valami hasznosat? – Mindenesetre jobban ismerem a gyereket – válaszolta Horatio -, mint egy órával ezelőtt. És ez is több a semminél. – Nos, amikor majd a legközelebb látja, könnyen lehet, hogy teljesen másvalaki lesz. Miután Alicia elment Viggie-vel, Horatio felhívta Seant, és beszámolt neki a fejleményekről. – Ezek szerint Viggie autista? – kérdezte Sean. – Az autizmus olyan fogalom, amibe nagyon sok minden belefér – válaszolta Horatio. – Mindazonáltal nem, nem hiszem, hogy autista lenne. – Akkor micsoda? – Azt hiszem, bizonyos értelemben sokkal okosabb, mint mi, más tekintetben viszont nem különösebben intelligens – vagy inkább úgy fogalmaznék, nem érett. Lehet percepciós probléma. Mármint a mi percepciós problémánk. Azt várnánk ugyanis el tőle, hogy az érzelmi képességei megfeleljenek az intellektusának, holott ő még gyermeklány. És ami az apját illeti, valami furcsa vibrációkat érzékelek körülötte. – Milyeneket? – Monk láthatóan felnőttként kezelte a lányát, legalábbis olykor-máskor. Más alkalmakkor azonban... nos, eszközt látott benne. – Eszközt? – Tudom, hogy nincs sok értelme annak, amit összehordok. Bárcsak tudnék valamit az anyjáról. Viggie a jelek szerint abban sem nagyon hisz, hogy valaha lett volna anyja. – S mire jutunk mindezzel? – kérdezte Sean. – Túl sokra nem, attól tartok. – Nos, legalább az eredményeink egyenletesek. Tartós nulla. – Most mit fogsz csinálni? – Ezen még gondolkodnom kell.

Ötvenedik fejezet Mivel a nő nem adta meg a telefonszámát, Sean előbb a telefonkönyvet nézte meg, azután az internetet, de nem járt sikerrel. Végül úgy döntött, aznap este visszamegy Williamsburgbe, ugyanabba a kocsmába, ahol a nővel megismerkedett. Michelle el akarta kísérni, Sean azonban megvétózta az ötletet, mialatt Alicia házában, a szobájában ültek. – Nem hinném, hogy Valerie annyira örülne a jelenlétednek, mint én. – Sean, gondolj bele, egy olyan fajta fickó, mint Ian Whitfield, nem fogja elnézni, hogy a felesége körül grasszálj. Valószínűleg a nap és az éj minden órájában figyelteti. – Nos, ebben az esetben már úgyis látták a társaságomban. Ha pedig másodjára is kiszúrnak, akkor összezavarodhatnak, és még hibát is elkövethetnek. – Ez persze pusztán ábránd a részedről, semmi más. – Más nem nagyon maradt. A holttestek a felismerhetetlenségig összeégtek, Ventris nem hajlandó velünk együttműködni, Babbage Townban senki nem tud semmit, és az egyetlen személy, aki tudna nekünk segíteni, nevezetesen Viggie, nem azt a nyelvet beszéli, mint mi. – Azt hittem, Horatio találkozott vele. – Találkozott. – Sean gyorsan beszámolt arról, amit Horatio jelentett a Viggie-vel folytatott beszélgetéséről. – Ezek szerint Monk valamit mondhatott a lányának, de kódolva van. – Már ha hinni lehet a gyereknek. Kód és vér. Mit jelenthet ez? Michelle megvonta a vállát. – Fogalmam nincs. – Ez jellemzi az egész esetet. Nagyon kevés a nyom, és még az a kevés is elenyészik. És nem úgy fest, hogy újabbak kerülnének elő. – Jut eszembe, semmilyen információ nem jött az FBI-tól? Sean egy papírdarabot húzott elő a zsebéből. – Monk Angliában járt. Joannak sikerült kinyomoznia, merre. Több helyet is meglátogatott: Londont, Cambridge-et, Manchestert és egy Cheshire grófságbeli helyet, aminek a neve Wilmslow. Meg még egyet, amitől az összes többi hely értelmet nyer. – Mi volt az? – kérdezte a lány. – Bletchley Park – válaszolta Sean. – Ez az a hely, ahol a második világháború idején a rokona, Alan Turing dolgozott, és – legalábbis Champ Pollion szerint – megmentette a világot. – És mi köze ennek a többi úti célhoz? – Ezek – három, a Princetonon töltött év mellett – Alan Turing életének, tanulmányainak meghatározó helyszínei voltak. A londoni Paddingtonban látta meg a napvilágot, Cambridge-ben járt főiskolára, az egyesült államokbeli Princetonban egyetemre, ott szerezte meg a felsőfokú diplomáját, azután visszatért Cambridge-be, onnan a Bletchley Parkba, majd – a háború után – a Manchesteri Egyetemre. 1954-ben a cheshire-i Wilmslowban lett öngyilkos. – A pasas tehát rokona volt Monknak, aki úgy határozott, tesz egy történelmi emléktúrát – morfondírozott Michelle. – Vagy az is lehet, hogy több volt e mögött az út mögött? – Nem kizárt. – Jól van. S mialatt te egy férjes asszonnyal enyelegsz, addig én mit csináljak? – Ma este Viggie mellett kell lenned, előtte azonban Horatio szeretne szót váltani veled. És, ha marad rá idő, nagyon tudnék neki örülni, ha utánanéznél, van-e valamilyen titkos kamra az udvarházban. – S mi van akkor, ha én nem akarok Horatióval szót váltani? – Én ugyan nem erőltetem sem ezt, sem mást. Viszont őszintén azon van, hogy segítsen rajtad. – Ebbe az is beletartozik, hogy a hátam mögött megkeresi a családtagjaimat, és a múltamban kutakodik? – Itt a moteljének a címe. – És te közben mit fogsz csinálni? – Felkészülök a találkára. Michelle a homlokát ráncolta. – Néha piszkosul fel tudsz bőszíteni. – Nem mondod? Mintha én is ismerném valahonnan ezt az érzést.

Ötvenegyedik fejezet Michelle a következő egy órát azzal töltötte el, hogy módszeresen átvizsgálta az udvarház fő szintjét, s ezt igyekezett a lehető legdiszkrétebben végrehajtani. Körüljárta a biliárdtermet, a hatalmas könyvtárat, a dohányzót, a fegyverszobát, ahol régi, míves vadászpuskák és pisztolyok ékeskedtek acélrácsos ajtók mögött; megjárta a fogadószobát és a vadásztermet, amelynek falait az elejtett vadak kitömött fejei ékesítették. De sehol nem bukkant arra utaló jelre, hogy rejtett helyiség lenne valahol. Belefáradt a megfeketedett, szúette faburkolat és a süppedős perzsaszőnyegek látványába, a dohos szagba, amely régi évszázadokból kísértett itt, a huszonegyedikben, s belefáradt abba is, hogy semmit nem jutott előre. Kiment, hogy fontolóra vegye a dolgokat. Túlságosan korán volt még ahhoz, hogy Viggie-hez menjen. További fél óra töprengés után Michelle végre döntött. Beült a kocsijába, és elhajtott Horatióhoz. – Csakis Sean miatt csinálom – szögezte le, amikor leült Horatióval, ugyanabban a társalgóban, ahol a pszichológus nem sokkal korábban Viggie-t faggatta. – Bármi legyen is az oka annak, hogy meggondolta magát, örülök, hogy eljött. Az intézetben, ezt őszintén meg kell mondanom, elég komoly benyomást tett az emberekre. Elkapott egy bűnözőt, amellett szó szerint megmentette egy asszony életét. Nyilván jó érzéssel tölti ez el. – Igen, valóban jól is éreztem magam, míg Sean meg nem mondta, hogy maga beszélni akar velem. – Én csak azon vagyok, hogy a munkámat elvégezzem. Végzem, ahogy tudom. – Nézze, zárjuk ezt a dolgot rövidre. Én lelkiismeretesen eljártam a foglalkozásokra, megcsináltam a magam kis gyakorlatait, megválaszoltam a maga tolakodó kérdéseit, kiöntöttem a szívemet, elkaptam egy drogdílert, és, mint említette, megmentettem egy nő életét. Úgy gondolom, mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy meggyógyultam, így aztán be is rekeszthetjük Sean pénzének a költését. Rendben? Most pedig megyek, mert a munkámat nekem is végeznem kell. Hogy aztán maga miért nem megy és csinálja, ami valóban a dolga, annak csak a Jóisten a megmondhatója. – Felállt. – Maga nem gyógyult meg – reccsentett rá a pszichológus, s Michelle-t ez megijesztette. – Maga a gyógyulásnak még csak a közelében sem jár. Maga totálisan és teljesen el van baszva, hölgyem. Mindez persze csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, így aztán eljön a nap, amelyen a munkája végzése közben minden szinten csődöt fog mondani, és megöleti magát, de talán még Seant is. No mármost, ha maga elégedett ezzel a nagyszerű kilátással, akkor csakugyan semmi dolga itt; eredjen, ugorjon fejest a bűzlő szartalicskájába, amit a kocsijának nevez, aztán hajrá, irány az ég alja. De nehogy már itt üljön és azt magyarázza nekem, hogy meggyógyult, mert ennél ordenárébb baromságot csak nagyon ritkán volt alkalmam hallani, ha ugyan. Azok az emberek, akik szeretnének meggyógyulni, tesznek is azért valamit. Nem hazudoznak mindenkinek, főképp nem önmaguknak. Nem ülnek a seggükön, hogy lehetőleg minél mélyebbre süllyedjenek az apátiába meg az önsajnálatba, miközben fennhangon tagadják, hogy egyáltalán bármi baj lenne. Annyi kurázsi nem szorult beléjük, mint egy adag szétkent kutyaszarba. Ami azt illeti, magából már éppen elegem volt. Michelle úgy érezte, tehetetlen: hatalmába keríti a vak düh. Keze ökölbe szorult, teste pedig megfeszült: le akart sújtani. Horatio Barnes nyugodtabban folytatta: – Látja, micsoda harag gyülemlett fel magában? Látja, milyen gyorsan átveszi maga felett az irányítást, Mick? S mindez miért? Csak mert szóltam magához pár keresetlen szót. Keresetlenek voltak, de azért igazak. Ezt úgy hívják, hogy az önuralom elvesztése. Meg akar ölni, így van? Tudom, hogy igen. Látom, erre vágyik minden ízében. Éppen úgy, ahogyan a kocsmában történt azzal a szerencsétlen barommal. A különbség csak annyi, hogy abban a kocsmában előbb le kellett innia magát, hogy akkora haragja legyen, amit érdemes valakin kitölteni. Jelen pillanatban azonban maga színjózan, mégis a dühroham irányítja, és arra készteti, hogy lerúgja a fejem. Nos, erre gondoltam, amikor azt találtam mondani, hogy minden egyre rosszabb és rosszabb lesz. Mi jöhet még? Netán az, hogy halálosan bepöccen pusztán attól, ha valaki magára mer nézni az utcán? Vagy véletlenül meglöki a metrón? Vagy csak nem állhatja majd az illető parfümje illatát? Mindez abból a belső haragból táplálkozik, Michelle. Magának pedig muszáj lesz valahogyan megbirkózni vele. – És ha nem? – kérdezte Michelle tompa hangon. – Akkor veszít. A démonok pedig megnyerik a játszmát. Csak magán múlik a dolog. Michelle örökkévalóságnak tűnő mozdulattal dőlt hátra és lazította el az izmait. Horatio rezzenéstelen tekintettel figyelte. Michelle a padlóra meredt. Nyaki izmai megrándultak. – Lehetnék nyegle és megmondhatnám magának a frankót, Michelle, de az agy nem így működik. Én beszélgetni akarok magával, ez minden. Fel akarok tenni néhány kérdést, meg akarom hallgatni a rájuk adott válaszokat, de a leginkább beszélgetni akarok. Magáról. Ez minden. Gondolja, hogy esetleg mégis menni fog? Egy teljes perc telt el. Michelle úgy markolta a szék karfáját, hogy az ujjpercei elfehéredtek.

– Ellátogattam a házhoz, ahol hatévesen élt. Sean elmondta ezt magának. – El. – Találkoztam egy Hazel Rose nevű asszonnyal. Emlékszik még rá? Michelle igent intett. – Hazel egyértelműen emlékszik magára. Azt üzeni, nagyon büszke magára. – Horatio várt néhány pillanatot, Michelle azonban nem reagált az üzenetre. – Hazel szerint maga annak idején szívesen járt hozzá, odahordta zsúrozni a barátnőit is. Emlékszik ezekre a zsúrokra? – Nem. Horatio továbbra is élénken figyelte. A nagykönyvben nem volt megírva, hogyan kell ezt csinálni. Horatio általában a testbeszédből próbált olvasni, és remélte, hogy nem értelmezi félre a látottakat. – Hazel azt is elmesélte, milyen csodálatos rózsasövényük volt. Amint ezt a szót kiejtette a száján, Michelle egész testében elernyedt. Mintha valaki egy gépezetet kapcsolt volna le. Horatio egy pillanatig arra gondolt, páciense elájult. De Michelle összeszedte magát, és kiegyenesedett a székben. – Azt a rózsasövényt az apám ültette – mondta színtelen hangon. – Így van. Házassági évfordulóra szánta, ajándéknak. Valaki azonban kivágta. – Valami kölykök lehettek, akik haragudtak az apámra. – Ez is egy lehetőség. Michelle ismét megmerevedett, de most igyekezett ezt palástolni. – Hazelnek akkoriban feltűnt, hogy maga változáson ment át. Vissza tud arra emlékezni, mi lehetett ennek az oka? – Hatéves voltam. Honnét tudhatnám? – Nos, a rózsasövényre mindenesetre emlékezett. Meg arra is, hogy az apja ültette. És arra is, hogy valaki kiirtotta. – Lehet, hogy brutálisan meggyilkoltam valakit hatévesen – csattant fel Michelle. – És azután ezt elfojtottam magamban. Még mindig azt teszem. Kielégíti ez a kíváncsiságát? – No, már megint visszatértünk az okoskodáshoz? Abban reménykedtem, lesz legalább tíz olyan perce, amikor bátran szembe mer nézni önmagával, és akkor én is elmondhatom a hegyi beszédemről, hogy valami eredménye mégis lett. Nem túl gyakran szoktam ilyen beszédet tartani. Most Michelle méregette, kíváncsi, éhes tekintettel. – Minek fecsérli rám az idejét? – Mert maga bajban van, Michelle – mondta halkan Horatio Barnes. – És nem szeretném, ha eljutna oda, ahonnét már nincs többé visszaút. – Az ördög vigye, Horatio, itt vagyok, dolgozom, gondolkodom, segítek Seannak meg a kislánynak, akinek jelen pillanatban igencsak szüksége van valakire. Mennyire lehet rossz a helyzetem? Azt mondja meg, mennyire lehet rossz? – Erre a kérdésre kizárólag maga képes válaszolni. Horatio egy pillanatig úgy látta, mintha könny ülne Michelle szemében, de azután a szemek szárazon villantak s a tekintet megkeményedett. – Tisztában vagyok vele, hogy segíteni akar rajtam. Tudom, hogy Sean is segíteni akar. Azt is tudom, hogy nincs minden rendben nálam. Próbálok is tenni ez ellen. Próbálok produktív maradni. – Ez mind nagyon szép és jó. De mialatt produktív marad, nem igazán törődik azzal, hogy nincs magánál minden rendben. Ami problémája van, azt maga figyelmen kívül hagyja, Michelle. A lány elszántan válaszolt. – Szóval azt mondja, hatéves koromban megváltoztam? Nos, ahhoz képest az életem rosszabbul is elsülhetett volna. Magából talán lett olimpikon? Vagy zsaru? Gardírozta maga valaha az Egyesült Államok elnökét? Mert én igen. Megmentette maga valaha az embertársa életét? Mert én már nemegyszer megtettem. Felállt. – Azt akarja bemesélni nekem, hogy minden, ami velem az életben történt, azzal áll kapcsolatban, ami gyerekkoromban történhetett? Maga ezt akarja bemesélni nekem? Az utolsó szót már visította. – Én ugyan nem. Ezt maga mondja. Michelle – akárcsak Viggie – egy pillanat alatt eltűnt. Horatio Barnes hallotta az önindító köszörülését, majd kavicsok spricceltek a Toyota abroncsai alól. Horatio megmasszírozta a halántékát, kiment, felkapott a Harleyjára, és követte a lányt. Most már nem fogja kiengedni a markából.

Ötvenkettedik fejezet – Véleményem szerint a legkevesebb, hogy megkönnyíti a dolgomat, ha védeni próbálom, Sean – közölte Hayes seriff. Hayes kocsijában ültek; úton voltak Williamsburg felé. – Az nem fog menni, mert Whitfield ismeri magát. – Akkor majd az egyik helyettesemet kérem meg. Whitfield nem az a fajta, aki eltűri, hogy valakit a neje körül egyen a rossz nyavalya. – Pedig a jelek szerint nemigen törődik azzal, hogy a felesége kocsmatündért játszik, és eliszogat egy-két palival. Nem úgy tűnt, hogy először van ilyen helyen. – Viszont tudja, ki maga. Ha rájön, hogy a felesége körül szimatol, rájöhet arra is, hogy voltaképp őutána szaglászik. – Azt viszont nem tudja, hogy én tudom, hogy a nő az ő felesége. Ha netán felbukkanna ő vagy valamelyik keretlegénye, még mindig megtehetem, hogy hatalmas megdöbbenést követően elpályázom. – Maga komolyan azt hiszi, hogy Whitfield bevenné ezt? – Aligha venné be, de ha magának van jobb ötlete, én szívesen meghallgatom. A pokolba is, hiszen még arról sincs fogalmam, ma este benéz-e a nő a kocsmába. Teljesen esetleges a dolog. – Tegyük fel, hogy Messaline tud valamit. Miért mondaná el épp magának? – Nem vagyok kezdő, ha arról van szó, hogy információt kell kivenni emberekből. – Nem azt mondta, hogy az első alkalommal lekoptatta magát? – Az az első alkalom volt. – Azt hiszi tehát, hogy Whitfieldnek van valami köze Monk és Len halálához? – Monk a CIA területén halt meg. Whitfield minden tőle telhetőt megtett azért, hogy levegyen minket erről az ügyről. Nincs ember, aki ne az én seggemen lógna, ideértve még a Központi Hírszerzés művighelyettesét is. És ugyanarról a birtokról rám lőtt valaki. Ahol egyébként kivilágítatlan gépek szállnak le az éjszaka kellős közepén. – Gépek? – kérdezte Hayes. – Pontosan Babbage Town felett ereszkednek. És hatalmas sugárhajtású gépek, olyanok, amelyek interkontinentális utakra is alkalmasak. Azt senki nem tudja, ki érkezik vagy távozik ezekkel az éjszakai járatokkal. A Kongresszus pedig pluszpénzt szavazott meg arra, hogy Camp Pearyben épüljön egy állítólagos új háló az ügynöknek kiképzendők számára, holott van ott alkalmas ingatlan, több mint elég. – Mit ért azon, hogy „állítólagos" háló? – Egy épület sokfajta célt szolgálhat. Lehet kihallgatóközpont is. Vagy akár kínzókamra. Hayes kis híján lesodródott az útról. – Elment magának az esze, a fenébe is? Hiszen ebben az országban az ilyesmi teljesen illegális lenne. – Monk talán látott senki által nem ismert rabokat, akiket váltóárammal csiklandoznak. Mi jobb indítékot tudna a megölésére? – Ezt nem tudom elhinni. S mi van Len Rivesttel? – Monk elmondta neki, amit tudott, vagy máshonnét gyanította, mi folyik, vagy valahogy rájött. Whitfield meg erre jött rá, és aztán volt Len Rivest, nincs Len Rivest. – De ha tudott valamit Len, miért nem szólt a rendőrségnek? Annak idején az FBI-nál volt ő is, az isten szerelmére. – Lehet, hogy nem állt szándékában összeakaszkodni a CIA-vel meg Ian Whitfielddel. Lehet, hogy akadnak még magasabb kormányzati szinten olyanok, akik tisztában vannak azzal, mi folyik Camp Pearyben. És lehet, hogy csakugyan említette ezt valakinek, mégpedig olyan embernek, akivel jobb lett volna szóba sem állnia. – Most meg már egy nagyszabású összeesküvésről beszélünk. – No és ha igen? Az ilyesmi mindennapos dolog. Ha elég komoly tét forog kockán, abban az esetben az öszszeesküvés is ahhoz mérten nagyszabású lesz. Mellesleg Washingtonban az ilyesmit nem összeesküvésnek nevezik, hanem politikának. – Ez – mondta Hayes idegesen – már messze meghaladja az én hatáskörömet, Sean, ezt megmondom magának őszintén. Én csak egy kisvárosi fakabát vagyok, akinek nincs már sok hátra a nyugdíjig. – Merk, nem teheti meg azt, hogy ejt engem, aztán úgy tesz, mintha mindez meg sem történt volna. Ha úgy gondolja, a partnerségünk eddig tartott, én nem haragszom magára, de jómagam folytatom. Hayes rágódott ezen egy darabig. – A pokolba is – mondta. – Attól, ha én elfordítom a fejem, az egész nem lesz kevésbé fontos. De továbbra is az a véleményem, hogy ma este szüksége lesz valakire, aki vigyáz magára. Ha valamelyikük hátranéz akkor, látja, hogy máris a nyomukban vannak.

Ötvenharmadik fejezet Horatio Michelle terepjárója mellé kormányozta a motorját. A nő lekanyarodott a főútvonalról, és a folyóparttól nem messze parkolt, a fák alatt. Nem volt a kocsiban, így Horatio egy földúton indult meg a part felé. Michelle egy kidőlt, a vízbe lógó fa törzsén üldögélt. Nem vette észre a pszichológus közeledését, s Horatio csendben letelepedett a fatörzsre. – Szép estét – mondta, és kavicsot dobott a gyors folyású Yorkba, amely a korábban Chesapeake Bayre szakadt vihar szemetjét-hordalékát sodorta magával. Michelle néhány percig hallgatagon nézte a víztükröt. Horatio már-már attól tartott, beleugrik. A lány első szavai határozottan felkeltették a figyelmét. – Egyszer kitakarítottam a kocsimat. Sean kedvéért tettem. – Miért? – Mert kedveltem, és akkoriban sok nehézséggel kellett szembenéznie. – Megpróbáltatásnak tekintette az autó kitakarítását? – Sokkal nagyobbnak, mint amilyennek kellett volna. Mintha ezer kilót nyomott volna odabenn minden. De hát ez csak egy terepjáró, nemde? – Michelle megfordult a törzsön, és szembenézett a pszichológussal. – Csak egy kocsi és semmi több – ismételte. – Kocsi, hálószoba, életforma. El tudom képzelni, mennyire nehéz volt. – De arra már nem voltam képes, hogy tisztán is tartsam. Na, nem mintha ilyesmivel komolyan próbálkoztam volna. Egyszerűen nem bírtam. Egy nap alatt visszaállt a status quo. – Sean azt mondja, a versenyevezője eredeti. Azért bármit megtenne, minden egyebet megehet a kosz. Michelle elmosolyodott. – Igen, szokta ezt mondani, nem minden él nélkül. Lévén ő maga nagyon rendszerető. Lefejtett a kidőlt fa törzséről egy kéregdarabot, és a folyóba dobta. Miközben figyelte, amint távolodik, megjegyezte: – Nem tudom, miért változtam meg, Horatio. Komolyan nem. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, nem is emlékszem rá, hogy megváltoztam volna, no de ha egyszer annyian állítják az ellenkezőjét, kénytelen vagyok én is elfogadni azt. – Oké. Ez jó beismerés. Nagyon pozitív lépés, Michelle. Ugyanakkor amikor a rózsasövényt említettem, maga meglehetősen hevesen reagált. Mi volt ennek az oka? Michelle szemmel láthatóan megborzongott. A fatörzsre meredt, amin ült; Horatio nem vette le róla a szemét. Szólni nem szólt, mert attól tartott, akár egy hanggal elejét veheti a küszöbönálló áttörésnek. S türelme hamarosan elnyerte jutalmát. Michelle azt kérdezte: – Létezik, hogy az ember fél valamitől, és nem is tudja, mi az? – Létezik. Olyannyira mélyen el lehet temetve a tudatában, hogy már csak a vele kapcsolatos félelmet érzékeli, annak forrásával azonban már nincs tisztában. Amikor az agy a tudatalattiba fojtja a múlt olyan eseményeit, amelyek feldolgozása meghaladta volna a képességeit, olyankor a minket védelmező mechanizmusát működteti. Egyszerű blokkolásról van szó. – Csak ilyen simán? – Csak ilyen simán. De olyan ez, mint amikor a pincében fel-feljön a talajvíz, és az ember azzal próbálja elejét venni, hogy hol itt dugaszolja el, hol ott. A végén az egész épület alapjaiban akkora károsodást szenved, hogy az egész felépítmény léte veszélybe kerül, a víz mindenféle váratlan helyen tör fel, olyan helyeken, amiket nem is lát, csak amikor már késő. – Tehát olyan ház vagyok, amit az összedőlés fenyeget? – Jómagam pedig a létező legjobb kőműves és szigetelési szakember, akivel valaha is alkalma nyílt találkozni. – De ha egyszer nem tudok visszaemlékezni a félelem forrására, hogyan tudna rajtam segíteni? – Van egy kipróbált és bevált módszer: a hipnózis. Michelle megrázta a fejét. – Nem hiszek én az effajta szarságban. Engem ugyan senki nem tud hipnotizálni. – Rendszerint azokat a legkönnyebb, akik nem hiszik, hogy hipnotizálhatok. – De akarni kell az alanynak, hogy sikerüljön, igaz? – Vitán kívül nem árt, ha akarja is. De hiszen maga meg akar gyógyulni, nem? – Ha nem akarnék, nem ücsörögnék itt magával, és nem beszélgetnénk erről az egészről. Még soha senkivel nem beszéltem róla! – Engedelmével ezt bóknak tekintem. Megengedi, hogy hipnotizáljam? – Nem nagyon tetszik az ötlet, hogy ne én legyek a magam ura, Horatio. Mi van akkor, ha olyasvalamit

mondok magának, amivel később aztán nem boldogulok? Mi van akkor, ha valami rémesről van szó? – Nos, nem véletlenül jártam ki azt a sok iskolát és aggathattam a falra azt a sok oklevelet. Szakember vagyok. Csak hagyja, hogy tegyem a dolgom. Ez minden kérésem magához. – Elég nagy az a kérés. Meglehet, túlságosan is nagy – vágta oda a lány. – Hajlandó lenne legalább elgondolkodni rajta? Michelle felállt, s fürge léptekkel elindult vissza az ösvényen. Mikor Horatio mellett elhaladt, visszanézett rá, és azt mondta: – Meggondolom. Horatio elkeseredve nézett utána. – Most meg hova megy? – Viggie mellett a helyem.

Ötvennegyedik fejezet Seannak szerencséje volt. Valerie ott ült, ugyanannál az asztalnál, mint az előző alkalommal. És – mint az előző alkalommal – most is épp lekoptatott egy reménybeli felszedőművészt. Most nem öltözött annyira provokatívan: lötyögő hosszú nadrág és kasmírszvetter volt rajta. Haját copfba fonta, s színtelen ajakfényt használt. Mikor Seant meglátta, gyorsan az ellenkező irányba nézett. Akkor sem volt hajlandó a férfira pillantani, amikor az vele szemben leült. – Látom, maga továbbra is nagy népszerűségnek örvend itt – jegyezte meg Sean. – Én meg azt látom, nincs tisztában azzal, mi a következménye, ha valakinek azt mondják, kopjon le. – Új este, új élet. – Csak nem az én asztalomnál. – Jobb szeretne egy vacsoraasztalnál ülni? – Mondja, tényleg a portással dobassam ki magát innen? – Ezen hadd merengjek el, mialatt maga kitalálja, mit enne. – A nő most kis híján elmosolyodott. Sean hamarjában ütötte tovább a vasat. – Oké. Látom, hogy milyen törékeny az én nádszálam. De hát az ember abba kapaszkodik, ami épp kéznél van. – Miből gondolja, hogy én szívesen vacsoráznék magával? – Rendben van, most, hogy teljes mértékben nekem szenteli a figyelmét, felvilágosítom. – Szünetet tartott, majd azt mondta: – Csak szükségem van valakire, akivel beszélgethetek. Ha az ember állandóan úton van, és csak magán járnak közben a gondolatai, hamar beköszönt az öregség. Nincs nekem semmi másra szükségem, mint arra, hogy egy üveg jó bor mellett elbeszélgessek valakivel. És ha a számlán megosztozunk, még azt is elmondhatjuk, hogy senki nem tett szívességet senkinek. – És maga feltételezi, hogy jó beszélgetőpartner vagyok? No meg szeretem a bort? – Azt hiszem, ami a beszélgetést illeti, az máris adott. Szerény képességeim ebben az esetben nagyon jól megálltak a helyüket. A radarom egyszer sem jelzett, mióta csevegünk. Ami a bort illeti, rugalmas vagyok, noha idejövet elhaladtam egy hely mellett, ahol kihagyhatatlan Cabernet kapható. – Kiismeri magát az italokban? – Egy időben bort gyűjtöttem. – És abbamaradt a hobbi? – Igen, ugyanis egy nap valaki a levegőbe repítette a házamat, és oda lett a borospince is. – Sean felállt az asztal mellől. – Nos? Mikor egy utcára néző sarokasztalnál ülve megkóstolták a palackozott Cabernet-t, Sean ismét Valerie jegygyűrűjére pillantott. Olyan pillantás volt ez, amit az asszony el nem téveszthetett. – Arra kíváncsi, férjezett létemre mit vacsorázgatok itt magával? – kérdezte Valerie. – Csak arra gondoltam, ha a férjének lennék, én bizony nem hagynám egyedül kocsmázgatni magát. – Nagylány vagyok, tudok én már vigyázni magamra. – Mindazonáltal tartanék attól, hogy kedve szottyan egy szép úriemberre. – És azt hiszi, magára szottyant kedvem? – Azt hiszem, maga azon töri a fejét, csakugyan őszinte vagyok-e, vagy csak egy újabb tetű, aki a jó alkalmat várja. – No, és mi az igazság? – Nos, ha tetű lennék, azt mondanám magának, meglehetősen őszinte vagyok. – Jutunk ezzel valahová? – Magához jutunk el, aki megfigyelés alapján dönt. Ésszerűen hangzik? – Miről beszélünk, amit megfigyelhetnék? – Életünk eseményei az általánosan elfogadott témák közé tartoznak. Mint mondtam, elváltam, gyerekeim nincsenek. Azt állítottam magának, problémamegoldó vagyok, és ez csakugyan így is van. Jogász vagyok, de ezt ne használja ki ellenem. Azért vagyok idelent, hogy egy meglehetősen mocskos bírósági eljárásba keveredett ügyfelem nevében végrehajtási eljáráson vegyek részt. Hát maga? – Férjezett, gyerek, mint mondtam, nem jött soha össze. Korábban karrierem is volt. Mostanában otthon ücsörgök. Néha eljárok. Ennyi. – A férje nélkül jár el? Vajon a szépség és intelligencia mely elemét kényszerül nélkülözni ő? Az asszony figyelmeztetően feltartotta az ujját. – Kezd kijönni magából a tetű. – Sajnálom. Tervszerű visszavonulást hajtok végre. Hogyan szokott szórakozni? – Minden lehető és lehetetlen módon. Azt hiszem, az életben alaposan kijutott nekem a szórakozásból. Most

már lassan kifelé megyek belőle. – Ne vicceljen már. Nem úgy fest, mint aki megkomolyodott. – Nem-e? – Beteg maga, vagy mi? – Nem abban az értelemben, ahogy gondolja. Sean hátradőlt, és körbeforgatta a bort a poharában. – No jó, maga már ott van minimum a három legkvalifikáltabb nő között, akikkel valaha is találkoztam. Csak hogy érzékeltessem, miről van szó: a legjobb tízet soha nem tudtam összeállítani. – Amiből az derül ki, hogy nem valami jó emberismerő. – Van nálam rosszabb is. – Az én férjem bárki listáján benne volna a legjobb ötben. Voltaképp rendkívül érdekes ember. Legalábbis nagyon érdekes, amivel foglalkozik. – Éspedig? Az asszony megrázta a fejét. – Ne szólj szám, nem fáj fejem. Hiszen tudja. Sean zavart pillantást vetett rá. – Titok? Netán hadi? Csak nem a hadsereg oszloposa? Tudom, hogy a hadsereg szép számban képviselteti magát a vidéken. – A kormánynak dolgozik ő is, de más területen. Annak idején Vietnamban volt. – Vietnamban? De hiszen maga még gyerek se lehetett akkor. – Nem kapkodta el a házasságot. Hogy aztán ennyi év után mégis miért szánta rá magát, azt én nem tudom megmondani. – Hát akkor? FBI? Van egy csomó haverom a hadseregből, akik beálltak az FBI-ba. – Hallott valaha Camp Pearyről? Sean lassan megrázta a fejét. – De ismerősen hangzik. Valami gyerektábor? – Bizonyos fokig, csak épp ott nagyra nőtt gyerekek elég komoly játékszerekkel bíbelődnek. – Mit akar ezzel mondani? – Camp Peary annak a kormányszervnek a kiképzőközpontja, aminek a rövidítése C-vel kezdődik és A-val végződik. Rá tud jönni anélkül, hogy szójátékot gyártanék belőle? – CIA! A férje a CIA-nek dolgozik? – kérdezte döbbenten. A nő gyanakvó tekintetet vetett rá. – Egészen biztos, hogy maga még soha nem hallott Camp Pearyről? – Ohiói vagyok. Lehet, hogy errefelé híres ez a hely, a daytoni hírekben azonban soha nem szokták emlegetni. Sajnálom. – Nos, a helyzet az, hogy Camp Pearyt a férjem vezeti. És ez nem egy államtitok. Sean teljesen meglepett ember benyomását keltette. – Valerie, hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést. – Arra lenne kíváncsi, hogyan hagyhatja egy ilyen ember, hogy a felesége kocsmázzon és vadidegenekkel mászkáljon vacsorázni? Sean bólintott. – Nos, hadd adjak magának egy egyszerű választ. Tesz arra, hogy én mit csinálok. Néhanapján azt se tudom, mi a fenének vett egyáltalán feleségül. Vagyis hát tudom. Általában baromi jó a rólam alkotott első benyomás. De ami lant illeti, a hatás már a múlté. – Ha viszont Ian éli a maga életét, és maga is éli a magáét, akkor miért nem válnak el? Valerie vállat vont. – A válás leginkább sok ocsmánysággal jár, és rengeteg energiát emészt fel. Maga azt mondta, elvált. Igaz ez? – Teljes mértékben – válaszolta Sean. – Úgy hiszem, a férje nagyon elfoglalt ember lehet. Hiszen most folyik a terrorellenes háború satöbbi. – Vagy az is lehet, hogy nem vagyok elég érdekfeszítő. Sean tépelődő arcot vágott. – Ami a feleségemet meg engem illet: szerelem volt első látásra. De aztán ő megváltozott, vagy én változtam meg, tudja már az öreg ördög, hogy volt. Túlságosan nem kedvelte az ügyvédeket. Szerintem már a kezdetben halálra volt ítélve a kapcsolatunk. – Lehet, hogy velem is ez történt. – Miért, maga hogy ismerkedett meg Iannal? – Olyan magáncégnél dolgoztam, amely alvállalkozóként szegődött a CIA-hez. A szakterületem a bioterrorizmus – jobban mondva az volt, már akkor is, amikor még nem jött divatba. Persze még azelőtt történt, hogy őt nevezték ki Camp Peary élére. Igazából én már azelőtt megfordultam ott, hogy Iannal megismerkedtem volna. De kiégtem, és otthagytam az egészet. Ő meg még mindig vidáman lubickol abban a világban. És kettőnk közt ez a legfontosabb különbség. Nem is akármekkora. – Várjon csak egy pillanatig. Ezért hangzott annyira ismerősnek. Nem valami hullát találtak Camp Peary-ben? Valerie lassan bólintott. – A pasas állítólag megmászta a kerítést, aztán amikor benn volt, golyót repített a koponyájába. – A francba, hát miért tenne valaki ilyet?

– Mindenkinek megvan a maga búja-baja. – Mintha tapasztalatból mondaná. – Tapasztalatból beszélünk mindannyian, Sean. Vacsora után kettesben sétáltak az utcán. – Nagyszerű este volt, Valerie. Köszönöm. – Nyomasztó este volt, és nagyrészt nekem köszönhető. Sean hallgatott. Nem nagyon tudott volna erre valami frappánsat mondani. Végül így szólt: – Egy hétig vagyok a városban. Volna kedve még találkozni velem? – Nem hinném, hogy ez valami jó ötlet. – Legalább a telefonszámát megkaphatnám? – Minek? – Mit árthat, ha beszélgetünk? – Bármi ártalmas lehet. – De azért a retiküljébe nyúlt papírért, tollért, és lefirkantotta a számot. – Itt hagyhat üzenetet; ha nem hívnám vissza, hát akkor bocsesz. Kösz, hogy megspórolt nekem egy újabb kocsmázós estét. Viszlát. – Megérintette Sean karját, majd ballagott tovább az utcán, nagy gondok közt hagyva a férfit. Valerie Messaline alighanem pontosan az volt, aminek látszott: magányos nő, aki járogatott a kútra, várva, hogy eltörjön a közmondásos korsó. Sean egyetlen, Camp Pearybe vivő kapcsolata a semmibe veszett. Most merre kereskedjen? Alighogy felmerült a kérdés, máris eszébe villant a válasz. De vajon lesz-e elég bátorsága, pontosabban szólva: őrülete ahhoz, hogy eljusson a megoldásig?

Ötvenötödik fejezet Michelle úgy határozott, hogy Viggie őrzését egy merész taktikai húzással köti össze. Az Aliciától kért és kapott engedélyt követően, még világosban, levitte a kislányt a csónakházhoz. Ott felszerelte Viggie-t a megfelelő mentőmellénnyel, miután meggyőződött róla, hogy a gyermek úszástudása csak átlagos. Együttesen húztak ki egy kajakot, s hamarosan kinn voltak a vízen; Viggie evezett elöl, Michelle pedig hátulról kormányozta a készséget, s közben instrukciókkal látta el a kislányt a helyes evezést illetően. A kislány gyorsan elsajátította a megfelelő mozdulatokat, és húzásai hamarosan simák és hatásosak lettek. Michelle arra gondolt, Viggie sokkal erősebb, mint amilyennek tűnik. – Ez tök buli – állapította meg Viggie. Lobogott a haja a szélben. – Imádom én is – mondta Michelle. Csak néhány evezőcsapás kellett, és máris érezte, hogy visszalendült a kerékvágásba. Hiába, ha az ember több százezer kilométert evezett már le életében, az bevésődik az izommemóriába. És – ahogy Michelle tervezte – hamarosan előttük volt a Camp Peary-i folyószakasz. Abbahagyta az evezést, s erre utasította Viggie-t is. Miközben az áramlat sodorta őket, Michelle hátradőlt, és diszkréten szemügyre vette a titokzatosságba burkolózó CIA-intézményt. A birtokot övező kerítés feketén csillogott. Őrséget sehol nem lehetett látni, Michelle-nek azonban azt súgta a hatodik érzéke, hogy figyelemmel kísérik őket. – Az ott Camp Peary – mondta hirtelen Viggie. – Ott halt meg Monk. – Te tudsz Camp Pearyről? A kislány bólintott. – Beszélt róla Monk valaha? Újabb bólintás. – És miket mondott? – Mindenféléket. – Kód és vér? Viggie megfordult és rámeredt. – Beszéltél azzal a másik emberrel. – Horatio Bámésszal. Igen. Ő jó barátunk. – Michelle az utolsó szavak kimondásakor az ajkába harapott. – Én nem kedvelem. – Nos, igaz, hogy néha nem tesz jó benyomást az emberre. Szóval kód és vér? Ez eléggé érdekesnek hangzik. A fősodorvonalban haladó kajakban az volt a jó, hogy Viggie nem állhatott fel és nem hagyhatta faképnél. Michelle épp ezért választotta ezt a taktikát. – Monk szerette a rejtjeleket. Sok mindent megtanított róluk. Rokona volt egy nagyon híres tudósnak. – Ezek szerint persze te is rokona vagy az illetőnek. Viggie büszkén rábólintott erre. – Alan Turing egy homoszexuális volt. Akkoriban ezt az emberek nem szenvedhették, így aztán megevett egy mérgezett almát, és ebbe belehalt. Michelle előbb nem talált szavakat ennek hallatán. Monk csakugyan felnőttként kezelte a gyerekét. – Hát, ez nagyon szomorú – bökte ki végül. – Remélem, ha az emberek énrám dühösek lesznek, nekem soha nem kell mérgezett almát ennem. – Biztos vagyok benne, Viggie, hogy ilyesmire nem kerül sor – szólt Michelle határozottan. – Ha az ember eldobja magától az életét, azzal soha nem old meg semmit. – Némi bűntudat szúrt belé, hogy ezt kimondta. – Olyan ez, mint a gonosz királynő a Hófehérkében. Vén satrafává változtatta magát, aztán lecsurgott a folyón, a fák közt lévő házhoz. Ott átverte a Hófehérkét, megetette a mérgezett almával. Nem halt ugyan meg, de aludni ment. Egy herceg csókja kellett hozzá, hogy felébredjen. Micsoda vén szemétláda! – Nem túl okos dolog, ha valaki arra vár, hogy szépséges fiatal hercegek oldják meg helyette az életét, igaz? – Igaz, de az is kiderül ebből a történetből, hogy akinél az alma, annál a hatalom. Michelle úgy határozott, témát vált. – Mondd csak, Viggie, hallottál-e arról, hogy van az udvarháznak egy titkos szobája? Viggie megfordult. – Titkos szobája? – Igen. Jártunk egy másik itteni öreg házban, és találtunk annak egy belső, rejtett szobájában egy csomó gyereket. Az egyikük sokat beszélt arról, hogy az itteni régi házaknak rendszerint van titkos helyiségük. – Ilyesmiről én soha nem hallottam Babbage Town-ban – mondta Viggie. – Oké. – Michelle egy pillanatig várt, aztán megkérdezte: – Ha már a titkoknál tartunk, nem tanítanál meg nekem néhány rejtjelet? – Rengeteg fajta van belőle. És még ki is lehet hozzá találni. – Te meg Monk is találtatok ki? – Mi az, hogy. Rengetegszer. Azt hiszem, ő bizonyos dolgokat titokban akart tartani mások előtt.

– Meg tudod mondani, kik előtt? – Mindenki előtt – felelte Viggie. Aztán szégyenlősen rámosolygott Michelle-re. – Téged is beleértve. Michelle hirtelen rájött: Viggie nagyon pontosan tisztában van azzal, mivel próbálkozik, és kitűnően szórakozik az ő számlájára. Úgy döntött, egy közvetlenebb technikához folyamodik. Ennek volt ugyan kockázata, de más választás nem nagyon maradt. – Viggie, mi arra próbálunk rájönni, ki volt az, aki elvette tőled Monkot. Érted? Egyes-egyedül ezért vagyunk itt. Michelle Viggie megroskadt vállára pillantott. Nem volt benne biztos, miként értelmezze a testbeszédet, mindenesetre tovább ütötte a vasat. – Ha félt valakitől, vagy titokban akart valakik előtt tartani dolgokat, nagyon sokat segítene nekünk, ha tudnánk, kikről van szó. Mi csak segíteni próbálunk. – Azoknak, akik azt állítják, segíteni akarnak, hátsó szándékaik szoktak lenni. – Mi nem ilyenek vagyunk, Viggie. Hidd el. Viggie megfordult, és az arcába meredt. – Megfizetnek titeket azért, hogy segítsetek? A kérdés teljesen készületlenül érte Michelle-t, de érzékelte: nagyon nem lenne jó, ha most beadná a derekát. – Nekem az a munkám, hogy segítsek az embereknek. Ebből élek. – Ezek szerint megfizetnek. Azért töltöd velem az idődet. Ha nem tennék, nem lennél itt. Lefogadom, hogy sokkal szívesebben lógnál a valódi barátaiddal. – Viggie, nekem nincs valami sok valódi barátom. Voltaképp az egy Seanon kívül nem mondhatnám el senkiről, hogy... – Fogadjunk, hogy ez nem igaz. – Miért, te talán azt hiszed, mindenkinek rengeteg a barátja, csak neked nem? És vannak Babbage Townban más gyerekek is, az iskolában. – Egyikük sem olyan, mint én. Rólam mindenki azt hiszi, meg vagyok zakkanva. – Valamiképpen minden egyes ember furcsa. Ha csak egyszer utaznál a kocsimban, pontosan megértenéd, miről beszélek. Kukásautónak beillene, mert bármennyire is próbálkozom, soha nem sikerül megszabadulnom attól a rengeteg szeméttől, ami fölhalmozódott benne. Viggie figyelte. – Azért hozták ide el Mr. Barnest is. Merthogy én meg vagyok zakkanva. Michelle nagy nehézségek árán nyelt egyet. – A helyzet az, hogy Mr. Barnes rajtam is segíteni igyekszik. Abban, hogy túljussak bizonyos... kislánykori problémáimon. – Komolyan? – Michelle bólintott. – Esküszöl? Nem csak úgy mondod, hogy mondjál valamit? – Esküszöm. Szerencsétlen fickó, állandóan fogtam magam és kisétáltam tőle, miközben ő kérdéseket tett fel, és próbált használni nekem. Viggie halk hangon közölte: – Én is ezt csináltam vele. Te miért mentél ki? Michelle habozott. Nos, semmi szín alatt nem azért, mert nem tudta, mit válaszoljon a kérdésre. De annyira nehéz volt kimondani. – Mert féltem. – Féltél, de mitől? – kérdezte Viggie, s lélegzet-visszafojtva figyelte Michelle-t. – Attól féltem, hogy túlságosan közel kerülünk az igazsághoz, és azután majd nem fogok tudni mit kezdeni vele. Viggie kezébe vette az evezőt. S nagyon vékony hangon azt mondta: – Én is. – Tudod, én nem igazán emlékszem arra, mi történt velem. Ezért akar Mr. Barnes hipnotizálni. Hogy hozzásegítsen az emlékezéshez. – És te ezt hagyni fogod? – Még nem tudom. Szerinted mit tegyek. – A véleményemre vagy kíváncsi? – Persze. Te csakugyan okos vagy. Szóval hagyjam, vagy ne hagyjam? Ugyanis azt hiszem, az élet tulajdonképpen úgy is folyhat tovább a maga medrében, hogy valaha is fény derülne az igazságra. És az igazság néha nem valami kellemes. – Szerintem hagynod kéne – mondta Viggie határozottan. – Azt mondod? És miért? – Mindig sokkal jobb megtudni, nem? Michelle nem válaszolt azonnal. – Azt hiszem, igazad van. Jobb megtudni. – Visszamehetnénk most már? – kérdezte Viggie, és evezőjét a vízbe mártotta. – Hogyne. Remélem, jól érezted magad. Viggie bólintott, de szólni nem szólt. Mialatt megfordultak és eleveztek, egy férfi bicegett elő a fák közül a Camp Peary-i oldalon. Ian Whitfield leeresztette a távcsövet a mellére, tekintete azonban továbbra is a kis kétszemélyes vízi járművet követte. Az egyik embere riasztotta azzal, hogy járnak a folyón. Levette az övéről a telefonját és tárcsázott. Keserű arckifejezéssel szólt a készülékbe. Néhány perccel később csatlakozott hozzá kísérője, Hatlövetű.

– Volt titkosszolgálatos? – kérdezte Whitfield. – Nemcsak Sean King, de a csaj is? – Így van. A neve Michelle Maxwell. Ót is a Babbage Town-iak bízták meg. Turing és Rivest halála ügyében nyomoz. – Turing lánya volt vele a kajakban – mondta Whitfield. – Mit óhajt, mitévők legyünk velük, uram? Whitfield nem felelt. Csak állt ott, és bámulta a folyót a kerítésen át. Végül Hatlövetűhöz fordult. – Néha nagyon hálátlan tud lenni ez az átkozott munka, fiam. – Azzal megfordult és visszabicegett a fák közé. Michelle és Viggie a csónakházban a helyére tették a kajakot és a mentőmellényt. Miközben visszafelé sétáltak Babbage Townba, Viggie megfogta és megszorította Michelle kezét. – Remélem, Mr. Barnes fog tudni segíteni neked az emlékezésben – mondta. – Kösz, Viggie. Nagyra értékelem, hogy segítettél a döntésben. A házba lépve Viggie azon nyomban a zongorához szaladt, és játszani kezdett rajta. Mikor befejezte a dalt, felnézett Michelle-re. – Kedvellek, Michelle. – Én is téged, Viggie. Viggie felugrott a zongora mellől, és felszaladt a lépcsőn. A fordulónál megtorpant és visszanézett. – Kód és vér – visította, majd végigrohant a folyosón a szobájáig, magára hagyva odalenn a döbbent Michelle-t.

Ötvenhatodik fejezet Sean egy Willamsburgben bérelt kocsin hajtott vissza Babbage Townba a Valerie társaságában elköltött vacsora után. Áthaladt a York feletti hídon, s elhajtott Gloucester Point mellett. A kocsi, amely egész este követte, itt vágott elé és szorította le az útról. Egy ember máris az ablaknál állt, mielőtt Sean kiszállhatott volna. – Kifelé a kocsiból! – üvöltötte, és belengette neki az igazolványát. Mike Ventris, az FBI különleges ügynöke határozottan az a fajta ember volt, aki nem vesztegette szívélyeskedésre az idejét. – Megkérdezhetem magától, hogy mégis mire fel? – érdeklődött Sean udvariasan. – Fogja be a pofáját, és mars be az én kocsimba! Rögvest! Sean követte Ventrist a szövetségi szedánba. Az anyósülésre telepedett, míg Ventris bepasszírozta magát a volán mögé. Amint az ajtók becsukódtak, Ventris felé fordult és rábődült. – Mégis mit képzel, mit csinál, maga elmebeteg? – Épp Babbage Townba tartottam – mondta Sean nyugodtan -, amikor maga leszorított az útról. Ideje volna némi pótleckét vennie gépjárművezetésből, vagy csak azért csinálta, hogy ezzel is éreztesse, mekkora jani? – Tartsa meg a dumáját, okoskolbász. Elsősorban, maga odatolta a képét Ian Whitfieldhez. – Igazából magához rendelt, engem meg Hayes seriffet. – Ezt követően randevúja volt a feleségével egy kocsmában. – Ez így nem igaz, csak véletlenül összefutottunk. – Most pedig épp vele vacsorázott. – Ami nem bűncselekmény, legalábbis szerintem. – Pontosan milyen kapcsolat van maga meg Valerie Messaline között? – A lényeget úgy fogalmazhatnám meg, hogy mindketten mojitorajongók vagyunk. Ventris Sean mellkasának szegezte a mutatóujját. – Nem sok választ el attól, hogy letartóztassam, maga segg. – Megtudhatom, mi lenne ellenem a vád? – Negyvennyolc órára úgy sittre vághatom, hogy még csak egy kérdést sem vagyok köteles feltenni. Közben azután csak találok valamit, ami megáll a lábán. – Én azért vagyok itt, hogy a munkámat végezzem, akárcsak maga. Arra próbálok rájönni, ki ölte meg Monk Turingot és Len Rivestet. Emlékszik még arra a kis versenyre, amit említettem? – Mire én azt mondtam, ne kerüljön az utamba. – Mit tudhattam én, hogy Valerie Messaline is a maga útjában van? – Neki ehhez az ügyhöz semmi köze, miként Ian Whitfieldnek sincs. Sokkal fontosabb ember az annál, semmint egy lepra kis magánszimat miatt egye magát, akit állandóan ott esz a fene, ahol nem kéne. Sean hitetlenkedve nézett rá. – Az FBI meg mióta a CIA ölébe? – Én a maga jól felfogott érdekében tanácsolom, hogy kopjon le. Vannak itt sokkal fontosabb dolgok is, mint néhány gyilkos. – Mi lenne, ha megosztaná velem? – Kifelé a kocsimból. És ha még egyszer összetalálkozunk, nagyon ráfarag. Sean kiszállt, aztán bekopogtatott az üvegen. – Amúgy van valami új híre a hullaházi, úgymond, gázszivárgásról? Ventris kilőtt, és közben kis híján áthajtott Sean lábán. Noha önteltségével sikerült a szövetségi ügynököt felingerelnie, Sean mégsem mosolygott, amikor a kocsijához ment. Minél jobban beleássa magát az ügybe, annál távolabbinak tűnik a megoldás. De mikor visszafelé hajtott Babbage Townba, mégis sikerült kiókumlálnia, mi legyen a következő húzás.

Ötvenhetedik fejezet – Ezt nyilván nem gondolod komolyan, Sean – mondta Horatio. Mindhárman Michelle terepjárója és Horatio Harleyja mellett álltak egy földúton, Babbage Towntól mintegy másfél kilométernyire. – Monk Turing megmászta Camp Peary kerítését, és nézd meg, mi lett belőle – folytatta a pszichológus. – Hidd el, én nem akarom a kerítést megmászni, de más választásom nem nagyon van – válaszolta Sean nyugodtan. Michelle a kocsijának dőlt, és partnerét tanulmányozta. – Mikorra tervezed a végrehajtást? Horatio hápogott. – Csak nem az jár a fejében, hogy ezzel az őrülttel tart? Sean Michelle-re nézett. – Egymagam megyek. – Ezt felejtsd el. Ahová te mész, oda megyek én is. – Ha elkapnak, akkor iszonyú nagy szarban leszünk – figyelmeztette a férfi. – Ezt a legkomolyabban mondom. – Soha nem vagy unalmas, ezt meg kell hagyni – válaszolta Michelle. – Jó lenne, ha abbahagynák az enyelgést – szólt közbe Horatio. – Mégiscsak a CIA-ről beszélünk, az isten szerelmére. Ki is végezhetik magukat árulásért. – Szombati napon hajtjuk végre – válaszolta meg Sean Michelle korábbi kérdését. – Már ha addig nem lesz az ügyben semmiféle áttörés. – A következő járat érkeztekor? – kérdezte a lány. Sean bólintott. – Nem tudom, feltűnt-e a térképen South Freeman irodájában, de... – Igen – mondta a lány. – A leszállópálya a fák vonalán túl van, nem messze attól a ponttól, ahol Monk holttestét megtalálták. Tehát a járatot derítjük fel? – Legalábbis érdekes lesz látni, ki a fene száll ki abból az átkozott repülőgépből. – Oké, most jött el az a pillanat, amikor teljesen bedilizek tőled, Sean – közölte Horatio. – Tudod jól – tette hozzá -, nem hagyhatom, hogy ezt tegyétek. Sean ránézett. – Ha nem akarod, hogy behatoljunk oda, akkor ki kell találnod helyette valami mást, amivel kideríthetjük az igazságot. Hiszen marhára fejlett igazságérzeted van, nem? Nem azért vesződsz Viggie-vel meg Michelle-lel, mert nem hagy nyugodni, hogy nem hajlandók szembenézni az igazsággal? – A kettő egyáltalán nem ugyanaz. – Számomra márpedig a kettő teljesen ugyanaz. Megöltek három embert. Minden ösztönöm azt súgja, Camp Pearyben van mit kereskednünk. Ráadásul onnan valaki meg akart ölni engem. Ezek után nem sétálhatok el innét csak úgy. – Akkor hozd a hatóságok tudomására. – Hayes seriff szívrohamot kapna, ha megtudná, mire készülünk. Ventris egyenest agyonlőne, majd azt állítaná, véletlen baleset történt. Hayesnek elmeséltem a Valerie-vel töltött estémet, valamint a Ventris-szel való kis találkozásomat, de ezzel vége. Téged azért avattalak be, mert megbízom benned. És soha nem tennék semmit, amivel átcseszlek. – Hogy érted ezt? – kérdezte idegesen Horatio. – Ha elkapnak a zsaruk, lefognak majd mindenkit, akiről úgy gondolják, hogy benne volt a vállalkozásunkban. Azaz téged. Itt van hát a nagy lehetőség, még elmehetsz haza. Most, azon nyomban. Michelle meg én majd letesszük a nagyesküt, hogy semmit nem tudtál az egészről. Horatio az autónak dőlt. – Nos, meg kell mondanom, a legtöbb elítélt, akivel eddig dolgom volt, közel sem bizonyult ennyire figyelmesnek irántam. – Ha viszont megússzuk ezt a dolgot és hazamegyünk, tovább foglalkozhatsz Michelle-lel. – Sean a munkatársára pillantott. – Már ha ő is benne van – tette hozzá gyorsan. Michelle erre nem mondott semmit. – Na és ha mégis úgy döntök, hogy inkább itt maradok? – kérdezte Horatio. – Ha nem kapnak el bennünket, akkor nem lesz semmi probléma. Ha elkapnak, a zsaruk elkezdenek majd szimatolni, itt vagy-e még. Nem garantálhatom, hogy nem válsz célponttá. – Ha csakugyan horogra kerültök, a védelem számára kitűnő szakvéleménnyel szolgálhatok majd arról, hogy mind a ketten beszámíthatatlanok vagytok. Sean elmosolyodott. – Ez a legszebb az egészben. .;, Hogy az embernek mindig van választása. – De az életedet kockáztatod, Sean – figyelmeztette Horatio. – Na és? Felnőtt életem legnagyobb részében egyebet se csináltam. – Tudja – szólt közbe Michelle -, az ilyesmi egy idő után bizonyos fokig szükségletté válik. Horatio megfigyelte, amint a két ember összenéz. Tudta, csak azok képesek ilyen pillantást váltani, akik napi

rendszerességgel teszik kockára az életüket. – Viggie tud valamit. Kód és vér. Ha rájövünk, mit jelenthet ez, lehet, hogy nagy lépést teszünk előre, és akkor mégsem kell megmásznotok azt az átkozott kerítést. – Minden jó nyomozó több nyomot követ egyszerre, hiszen a legtöbb végül sehová sem vezet. Egyszerű számjáték ez. Jelenleg azonban a folyó túlpartja szerepel az én listám élén. – Közben – javasolta Michelle – én futhatok egy kört Champpel. – Én meg – mondta Sean – beszélek Aliciával is. – Mit mond szombat éjszakára a meteorológia? – kérdezte Michelle. – Borús és hideg idő lesz. – Legalább van időnk felkészülni. Szükségünk lesz néhány holmira. – Én már intézkedtem ebben az ügyben. – Ezek szerint Joan nem kérdezősködött? – Nem vele beszéltem, miután nem bízok meg benne, legalábbis egy ilyen vállalkozás kapcsán nem. – Én ebből nem akarok többet hallani – mondta Horatio, és a fülére tette a kezét. – Még nem is csináltatok semmit, de belőlem máris bűnsegéd lett. – Nyugalom. Mint mondtam, ha elkapnak, téged nem fogunk beköpni. – Elvigyorodott. – Kivéve persze azt az esetet, ha ezáltal előnyösebb vádalkut tudunk kicsikarni. – Vajon mit tettem én, hogy ilyen barátok jutottak nekem, mint te? – Horatio – mondta Sean -, nekünk égető szükségünk van arra, hogy menj valamire Viggie-vel. Kód és vér. Igazad van, ennek nyilván van valami komoly jelentősége. – Elbeszélgethetek vele megint – ajánlotta Horatio. – Én már elég közel jutottam hozzá – mondta Michelle. – Hadd próbálkozzak inkább én. Horatio ránézett. – Mondta a gyerek, hogy kedveli magát? – Mondta. És azt is megmondta, hogy magát nem szenvedheti. – Kellőképp értékelem a hozzájárulását – mondta a pszichológus szelíden. – A másik zavaró dolog – mondta Sean -, hogy amennyiben igazam van, és Len Rivest csakugyan emberölés áldozata lett, senki nem látott senkit kijönni a házából. Holott az a ház a központi út mentén fekszik. Valakinek mégiscsak látnia kellett valamit. – Mondd csak – kérdezte Horatio -, egészen biztos vagy abban, hogy a ti seriffetek a megfelelő kérdéseket tette fel a megfelelő embereknek? – Meggyőződésem, hogy igen. Persze tévedhetek is. Talán ezt is magunknak kell megcsinálnunk. – Szóval mi az én teendőm, mialatt ti arra készültök, hogy feláldozzátok magatokat? – Ezt azt jelenti... – kezdte Sean, Horatio azonban a szavába vágott. – Igen, ez azt jelenti. Itt maradok. Nyilván hozzátok hasonlóan nekem is elment az eszem. Megpróbálom viszont a jó oldalát nézni, nevezetesen azt, hogy amikor majd valamennyien lapátra kerülünk, jóval több időm lesz a börtönfalakon belüli konzultációkra, mint amennyi valaha is jutott. Szóval osszátok ki rám a feladatot, mielőtt ismét a hatalmába kerít a józan ész, és meglovagolom a Harleymat, és faképnél hagylak benneteket, elmebetegek. – El kéne menned a virginiai Archba, hogy beszélj egy South Freeman nevű emberrel. Van neki egy kis helyi lapja, és otthon van a vidék történelmében. Mondd meg neki, hogy mi küldtünk. Tudj meg tőle mindent a környékről, amit csak lehet. Mikor a megbeszélésnek vége lett, Horatio halkan megkérdezte Michelle-től: – Nos, elgondolkodott a hipnózison? – Igen, és arra jutottam, ha élve visszatérünk, akkor hipnotizálhat. – Önmagában a tény, hogy maguk ketten komolyan a behatolást fontolgatják, feljogosítja mindkettejüket a kezelésre. Ezt tudja, igaz? – Kívánjon inkább egy kínai kalappal nekünk, Horatio. Miközben Michelle becsapta a kocsi ajtaját, a pszichológus kelletlenül mondta: – Egy kínai kalappal.

Ötvennyolcadik fejezet Michelle másnap kora reggel sétálni ment Viggie-vel. Végül a folyóparton lyukadtak ki, ahol kiültek a csónakház mólójára, s lábukat a vízben áztatták. Michelle több alkalommal megpróbált beszélgetést kezdeményezni a kód és vér témakörben, Viggie azonban könnyedén kitért valamennyi kezdeményezés elől. – Nem mehetnénk megint ki kajakkal? – tudakolta. – Dehogynem. Most rögtön kimennél? – Nem, csak kérdeztem. – A túlpartra mutatott. – Nem kedvelem azt a helyet. – Camp Pearyt? Hogyhogy? Amiatt, ami Monkkal történt? – Amiatt is, meg egyebek miatt is – mondta a kislány. – Mi az az egyebek? – Monk sokat volt el – váltott témát hirtelen a gyermek. – Gyakran hagyott magamra. – Mikor? Arra gondolsz, amikor külföldön járt? – Viggie bólintott. Michelle nem is értette, eddig miért nem jutott eszébe, hogy efelől kérdezősködjön. – Tudod, miért hagyta el az országot? Miért utazott a tengerentúlra, miért akarta azokat a helyeket látni? – Mikor visszajött, sokat beszélt Alan Turingról. Nem az volt az első alkalom, hogy ott járt. Nagyon szerette Alan Turingot, annak ellenére, hogy ő már nem élt. – Mikor ment először Európába? – Mielőtt ideköltöztünk. Akkor még egy másik helyen éltünk. – Miféle helyen? – New York Cityben. Nem szerettem ott lakni. Egy társasházban laktunk, ahol rajtunk kívül öreg volt mindenki. Nem szerettem azokat az embereket, a furcsa szaguk miatt. Egy kivétellel. Volt ott egy öregember, őt szerettem. Monk is jóban volt vele. Sokat beszélgettek. Elég furán beszélt az öreg. Csak nagy nehezen lehetett megérteni. – Emlékszel arra, miről beszélgettek? – Michelle nem nagyon reménykedett abban, hogy ez a nyom fontos, de szóval akarta tartani Viggie-t. – Nem igazán. Mindenféle réges-régi dolgokról. – Értem. – Én meg jó hangosan vertem ilyenkor a zongorát. – De hiszen azt mondtad, kedvelted az öreget. – Kedveltem. Jó fej volt, de csak és kizárólag a múltról bírt beszélni, és nehéz volt megérteni. – Hát, az öregek sokszor már csak ilyenek, szeretnek a múltjukra emlékezni. Monk viszont ezek szerint érdekesnek találta. – Sokat értett a matematikához meg általában a tudományokhoz az öreg. És valami régi térképeket mutogatott Monknak, én pedig egyszer láttam, hogy egy darab papírra írja azokat a betűket, és arra kíváncsi, vajon az apám érti-e, mi áll ott. – Mint egy rejtjelírást? – Azt hiszem. – Betűket említettél. Én azt hittem, Monkot csak a számok érdekelték. – Monk mindig azt mondta, a történelem tele van számokkal, fontos számokkal. Sok-sok évvel ezelőtt Alan Turing is számok segítségével járult hozzá ahhoz, hogy egy nagy háború véget érjen. Monk sokszor beszélt nekem ilyesmikről. De használták az ábécé betűit is. – Ez volt a témájuk, neki meg az öregnek? Alan Turing, meg az, hogy mit csinált a második világháború idején? – Néha. Michelle-nek, aki természeténél fogva türelmetlen volt, úgy kellett megfékeznie magát, nehogy ordítozni kezdjen. Ha volnál olyan szíves befejezni ezt a szarakodást, és megmondani végre, amire kíváncsi vagyok, te kis szaros! A tőle telhető legnagyobb nyugalommal kérdezte: – Miről beszéltek tehát általában? Viggie felállt. – Versenyezzünk a házig. – Megfordult és futásnak eredt. Michelle öt lépéssel beérte, de azután szándékosan lemaradt mögötte, mint aki teljesen ki van merülve. Zihálást tettetve javasolta: – Tudod mit, Viggie? Ha én győzök a házig, mindent elmondasz nekem a kódról meg a vérről. Ha viszont te győzöl, megígérem neked, hogy soha többé egyetlen kérdést sem teszek fel ezzel kapcsolatban. Áll az alku? – Áll! – Viggie, ahogy ezt kimondta, azonnal magasabb sebességfokozatba kapcsolt, és valósággal repült Alicia háza felé, maga mögött hagyva Michelle-t. Túljutott az utolsó kanyaron, és a ház most már közvetlen közelségbe került hozzá. Örömében felrikkantott,

és még jobban rákapcsolt. Három méterre lehetett már csak a lépcsőtől, s meglepetten nézte az addig szándékosan lemaradó Michelle-t, aki most megelőzte, felrohant a lépcsőn, és leült a legfelső lépcsőfok tetejére. Viggie megtorpant, és hitetlenkedve meredt rá. – Csaltál – vágta oda neki. – Mégis, pontosan hogyan, mivel? Te futottál. Futottam én is. Én voltam a gyorsabb, én nyertem, ígéret szép szó. – Kedvellek, Michelle. – Az rendben van, Viggie – mondta Michelle kétségbeesetten. – De a megállapodásunkkal mi lesz? Viggie elfutott mellette, és berontott a házba. Michelle felpattant és utánaszaladt. Mikor beért, Viggie már a zongoránál ült. Őrjöngve játszott, teljes erőből csépelte a billentyűket, egyre vadabb ütemben, míg végül a dallam teljes kakofóniába fulladt. – Viggie, kérlek, hagyd abba. Hagyd abba. VIGGIE! Viggie a következő pillanatban engedelmeskedett, felugrott és felrohant az emeletre. Megállt, hátrafordult, és rákiabált Michelle-re: – Kód és vér! – Aztán ismét kilőtt. Egy pillanattal később már be is vágódott mögötte a hálószobájának ajtaja. Alicia Chadwick rövidesen hiányos öltözékben szaladt le a lépcsőn. – Te jó Isten, mi folyik itt? – kiáltotta. Michelle leeresztette a kezét a füléről. – Akármi legyek, ha értem. Teljesen megvadult zongorázás közben. – Ilyesmi pedig kizárólag akkor szokott vele történni, ha felidegesíti valami. Vagy valaki – mondta vádlón Alicia. – Nos, ez egyszer önellátónak bizonyult. – Megkopogtatta Alicia vállát. – A gyerek most a magáé. Nekem némi szünetre van szükségem. – Kiment az ajtón, és bevágta maga után. Michelle később jelentette Seannak, hogy Viggie-vel végül is semmire sem jutott. – Nekünk viszont annál inkább be kell jutnunk Camp Pearybe, ha így áll a dolog – vonta le a következtetést Sean. – A felszerelést megrendeltem, holnapra meg is érkezik. – Helyes. Ezt majd később megbeszéljük – mondta Michelle. – Hová indulsz? – Viggie-nél csődöt mondtam. Kíváncsi vagyok, vajon Champnél nagyobb sikerem lesz-e. Előbb viszont át kell öltöznöm. – Michelle, nagyon mély benyomást tesz rám, hogy mi mindenre vagy hajlandó az igazságért. – Az még nagyobb benyomást fog majd tenni rád, ha kirúgom a fogadat. – S mialatt te azon vagy, hogy elcsavard a világ legokosabb fejét, én megyek, bejárom egy kicsit Babbage Townt, és megtudom, látott-e valaki valamit Rivest házánál azon az éjszakán, amelyen meggyilkolták. Ha ezzel végeztem, utánanézek a titkos szobának. Sean két órával később fejezte be a puhatolózást. Senki nem jelentett semmi gyanúsat, és senki nem tudott olyasvalakiről, akinek nem kellett volna ott lennie. A töprengő Sean ebédre átment az udvarházba. Látta Viggie-t, aki más gyerekek társaságában étkezett; Alicia egymagában ült az étkező túlvégében, a felszolgálók pedig sürögve-forogva szolgálták ki a sok éhes géniuszt. Sean csatlakozott Aliciához, leadta a rendelést, s megkérdezte: – Bontott mostanában szorzótényezőkre valami jó számot? Alicia homlokráncolva válaszolt. – Örömmel tapasztalom, milyen könnyedén talál magának szórakozást. A társa merre van? Sikerült teljesen kiborítania reggel Viggie-t. Nem épp ez járt a fejemben, amikor alkalmaztam magát. Sean előrehajolt. – Tudja, Alicia, az a helyzet, hogy maga nem alkalmazott minket. Mi egy cégnek dolgozunk, amelyet Babbage Town tulajdonosai, ördög tudja, kicsodák, bíztak meg, hogy megtaláljuk Monk Turing gyilkosát. – Olyan feladat ez, ami eddig csúfosan kifogott magukon. – Azok, akik elveszik a másik ember életét, általában nagyon sokat megtesznek azért, hogy ne kapják el őket. – Ez aztán nagyon biztató. – Ha jól tudom, Horatio szépen halad Viggie-vel. – Amennyiben maga szerint szépen haladást jelent, ha Viggie a foglalkozás közepén kisétál. – Mi az, hogy kód és vér? Ezt Viggie mondta, igaz? Alicia idegesen babrált a teáscsészéjével. – Sohasem hallottam, hogy ezt a kifejezést használta volna azelőtt. Voltaképp elég ijesztő, ahogyan kimondja. – És fogalma sincs, mit akarhat ezzel mondani? – Nem. Amint azt már Barnesnak is megmondtam. – Gyerünk, Alicia, magának elemző agya van, fogja munkára. Az asszony mélyet sóhajtott. – Sokféle kód van. Vajon Monk megtanította Viggie-t a rejtjelezésre? Alighanem megtanította. Kódok útján érintkeztek volna? Lehetséges. Hogyan lehet egy kódot megfejteni, ha az ember azt se tudja, mi a kód? Mondjon valamilyen példát, és talán segíthetek. – Mi a helyzet a vér kifejezéssel? – Monk halála eléggé véres volt.

– Igaz, de Monk feltehetően még életében beszélt a gyerekével erről. – Viggie rendkívül instabil, emocionális kislány, akinek hangulatingadozásai és túlzásai szertelenek. Ha egy teljes ügyet az ő szavaira kíván alapozni, nos, nem vagyok benne biztos, hogy bölcsen cselekszik. – Ha bármi az eszébe jutna, csupa fül vagyok. – Nekem is végeznem kell itt a munkámat, maga is tudja. – Champ tudja, kinek a tulajdonában áll Babbage Town? – Nem tudom. Azt tudom, hogy havonta egyszer elmegy valahová pár napra. Talán olyankor a tulajdonosokkal találkozik. – Ez érdekes. Kocsin megy vagy repülőn? – A saját gépén. – Komolyan? Hol tartja? – Néhány kilométernyire innen, egy magánrepülőtéren. Én is voltam vele ott egyszer. – Klassz dolog lehet, ha valaki megengedheti magának, hogy saját repülőgépe legyen. – Nos, azt nem tudom, hogy konkrétan, tulajdonjogilag az övé-e. Sean elhallgatott. Miközben figyelte a tálcával felé tartó, egyenruhás kiszolgálónőt, eszébe ötlött valami. Átkozottul rossz kérdést tett fel eddig. Felpattant és kisietett, magára hagyva Aliciát, aki elképedve bámult utána. Michelle szoros fekete farmert, nyitott orrú szandált és lazán aláhulló fehér blúzt választott ki magának; az utóbbin a két legfelső gombot nem gombolta be. Miniszoknyája nem volt, a tűsarkú pedig nála szóba sem jöhetett. Champet az irodában találta meg, s amikor bejelentetlenül besétált hozzá, a férfi kis híján kiesett a karosszékéből. Champ Michelle kérésére idegenvezetést rendezett a Kettes Számú Kunyhóban, Michelle pedig több alkalommal kedvezően nyilatkozott a Champ által végzett munka „rendkívüliségéről". Mikor a férfi a Turing-gép modelljét mutatta be neki, Michelle előrehajolt, hogy tüzetesebben szemügyre vehesse a tárgyat, s közben, mintegy egyensúlyát megtartandó, a férfi hátára helyezte a tenyerét. Szinte érezte, amint az elektromosság végigvibrál az istenadtán. Michelle felnyögött magában. Hihetetlen, milyen könnyen lehet bánni a férfiakkal. És az is, hogy mennyire ostobák tudnak lenni. Zsenik ide, zsenik oda. Egy kicsiny privát ebédlőben étkeztek az udvarházban, amelyet láthatóan Babbage Town vezetője számára tartottak fenn. – Elég komoly szervezőmunkát igényel ez a hely – jegyezte meg a lány. – Hogyan tud vele boldogulni? – Nem hinném, hogy magát érdekelné az ilyesmi – pillantott rá Champ. – Ha nem érdekelne, nem kérdezősködnék felőle. – Komoly tapasztalatokra tettem szert a területen, előbb a Stanfordon, azután az MIT-n, amely számos szabadalom bejegyzéséhez is vezetett. A doktorimat kvantummechanikából írtam, és a munkám sokak szerint úttörőnek bizonyult. Azt hiszem, ezeknek köszönhetem a kinevezésemet. – Sean azt mondta nekem, szigorú titok, ki Babbage Town tulajdonosa. – Nagyon szigorú titok. És nagyon jól megfizetik azt, akiben megbízhatnak. – Nagylelkűség révén kitűnően fejleszthető a lojalitás. – Többről van itt szó, mint nagylelkűségről. Nekem még egy magángépet is a rendelkezésemre bocsátottak. – Komolyan? Nem vagyok pilóta, de az biztos, hogy rengeteget repültem. Imádom. – Felvihetem valamelyik nap. Fantasztikus odafentről a vidék. – Az nagyszerű lenne. Gondolom, ami a Camp Peary feletti légteret illeti, azt nagy ívben elkerüli. – Ne aggódjon. A paraméterek be vannak programozva a robotpilótába. – Szünetet tartott. – Ügy tűnik, elég komoly figyelmet szentel nekem. – Elvégre maga érdekes ember. – És lehetséges gyanúsított is egyben. – Ha jól tudom, van alibije Len Rivest halálának időpontjára. – Így van. Dolgoztam. – És a munka hogy megy? – Kis szerencsével már a jövő év elején tesztelhetjük a kezdetleges prototípust. – És akkor a munka véget ér. Legalábbis Sean szerint vele ezt közölték. – Aligha. Nem, az a számítógép még csak a legalapvetőbb műveletek elvégzésére lesz képes. Még jó néhány év telik el a világ megrázkódtatásáig. – Nehéz azt kivárni. – A fizika világában ez igazából nagyon rövid időtartamnak számít. – Champ kiitta bora maradékát. – S hogyan megy a munka Viggie-vel? – Jó gyerek. Szeretem. A helyzetébe is bele tudom magam élni. Nem lehet neki valami könnyű. – Monkkal sem volt valami könnyű kijönni. Ahogyan a britek mondják: nagyon magánakvaló volt. – Ha már a briteknél tartunk: úgy tudom, Turing nemrégiben megjárta Angliát. – Így van. Nekem azt mondta, családi ügyeket kell ott intéznie. – Amikor hazatért, mondott valamit? Esetleg arról, hogy más országokat is meglátogatott?

– Nem igazán. Azt hiszem, csak az útleveléből fog kiderülni, hogy merre járt. – Champ csettintett az ujjával. – Várjunk csak egy pillanatra. Ez nem igaz, hogy eddig eszembe se jutott. Hozott nekem ajándékot. Amit egyébként nagyon jól tett, mert az az igazság, hogy nem a legjobbkor utazott el. – Ajándékot? Honnan, Angliából? – Nem. Egy német söröskriglit. – Németet? Biztos benne? – A házamban van, ha akarja, megnézheti maga is. Champ háza nem volt annyira rendetlen, mint az irodája – nem mintha Sean King szintjét megközelítette volna. A lány szemében a fizikus elég trehánynak tűnt ahhoz, hogy rokonszenves legyen. Champ egy kisebb, könyvespolcokkal teli dolgozószobába vezette. Az egyik polcon, a könyvek sora előtt ott trónolt az alaposan kidolgozott, kék színű kriglit. Champ Michelle kezébe adta. – Hát ez volna az. Elég jól néz ki, noha jómagam nem vagyok valami nagy sörös. Michelle alaposan szemügyre vette a korsót, a zsanérokon nyíló ónfedelét, meg az oldalán, a dombormű formájában ékeskedő nagyobb német városok címereit. – Hogy konkrétan honnan valósi, az nem áll rajta. Csak az, hogy Németországból. – Igen. Azt hiszem, bárhonnan lehet. – Magamhoz vehetem ezt? – kérdezte Michelle. – Ha ez közelebb visz bennünket az igazsághoz, csak rajta. Bár többet is segíthetnék. – Épp volna valami, amit megtehetne. – A férfi várakozó tekintetet vetett rá. – Engedélyezhetné, hogy Horatio Barnes is megszálljon Babbage Townban. Champ láthatóan meghökkent a kéréstől, Michelle gyorsan hozzátette: – Csak szállásról és étkezésről lenne szó. És nekem nagyon sokat jelentene. – Nos – mondta Champ Pollion lassan -, azt hiszem, végül is nem árthat. – Köszönöm, Champ, nagyra értékelem ezt a gesztust. Mellesleg láttam az irodája ajtaján a dzsúdóruhát. Melyik ágban nyomul? – Taekwon-do. Fekete öves vagyok. Maga? – Én semelyikben – hazudta Michelle. Mikor kisétáltak a napfénybe, Champ megjegyezte: – Holnapután kilenc körül, ha az időjárás is olyan lesz, fel tudom vinni magát. – Megigazgatta a szemüvegét. – Hm, visszafelé az úton tudok egy helyes kis csehót, amelynek igazság szerint elég ínyes a konyhája. Michelle végigmérte a hórihorgas férfit. Champ kétséget kizáróan volt olyan erős, hogy meggyilkolhassa Rivestet, akár úgy, hogy pumpával nyomja a víz alá, s aztán ott tartsa a megfelelő ideig. Csakhogy, mint Sean mondta, Champ a gyilkosság idejére alibivel rendelkezik. De rendelkezik-e csakugyan?

Ötvenkilencedik fejezet – Úgy fest, maga a környéken az az ember, aki a legtöbbet tudja Camp Pearyről – mondta Horatio. South Freemannel szemben ült annak irodájában. – Hát igen, de mostanában mintha senkit nem érdekelnének ezek a dolgok – mondta South keserűen. – Hadd csináljon a CIA azt, amit csak akar, a rohadt életbe. Én is már ott tartok, hogy igyekszem elejét venni annak, hogy felrobbanjak. – Nos, a legtöbb amerikainak az a véleménye, hogy a biztonságot bármilyen módon meg lehet teremteni. – Igen? Hát tőlem ne várja, hogy ezt a logikát elfogadjam. Nem állna nekem jól. Horatio röviden elmondta, amit Seantól és Michelle-től hallott a South Freemannel tett látogatásukról. – Most azt szeretné tudni Sean, milyen története van még ennek a helynek. Olyan, ami még nem terjedt el széles körben. – Ez az a fickó, aki Monk Turing halála ügyében szimatolgat, így van? – Horatio bólintott. – Nos, engem is érdekel ez az ügy. És ha bármi, amit tőlem hall, segít annak megoldásában, exkluzív anyagot akarok. Az exkluzivitást szó szerint értem. Azt akarom, ember, hogy a szaros kis hetilapom ettől rákerüljön a térképre. – Nem hinném, hogy Sean nevében megígérhetnék ilyesmit. Freeman homloka ráncokba gyűrődött. – Akkor már húzhat is innét a jó büdös francba. Nem teszek én szívességeket pusziból senkinek. Az ilyesmi elveim ellen való lenne. Horatio csak egy pillanatig habozott. – Rendben van, vállalom a döntést. Ha a maga által elmondottak segítségével oldjuk meg az ügyet, elsőnek a magáé a sztori. írásba is adhatom, ha akarja. – Lószart sem ér az írás, ha bármelyik gennyes ügyvéd seggtörlő papírnak használhatja. – South kezet adott Horatiónak. – Én azt szeretem, ha a szemébe nézhetek az embernek, és megszoríthatom a kezét. Ha maga később kibaszik velem, fogom magam és szétrúgom a seggét. – Nyilván az édes anyanyelvünk óra lehetett a kedvence. – Szóval – mondta South -, tulajdonképpen mi érdekli magát? – Nos, miért nem haladunk kronológiai sorrendben? Tudok egyet és mást a CIA-ről és Camp Peary-ről, de mi volt itt azelőtt? Azt tudom, hogy a második világháború alatt a haditengerészet tartott fenn kiképzőközpontot, de volt még valami más is? – Ó, hogyne. Sok minden folyt itt. Mint a haverjainak már mondtam, két város terült el arrafelé, Magrudernek hívták az egyiket, Bigler's Millnek a másikat. Magrudert persze ki másról is nevezték volna el, mint a Konföderáció egyik tábornokáról; úgy tűnik, az ilyesmi nagy divat volt errefelé. – Horkantott. – Az én szüleim bezzeg teljesen más okból neveztek el engem Southnak. – South Freeman – jegyezte meg Horatio. – Sokatmondó név. – Az. Hogy szavamat ne feledjem, Bigler's Mill oda épült, ahol egy hadikórház állt a polgárháború idején, így állt a dolog, amikor bekopogtatott hozzánk a haditengerészet. – Vajon miért épp ezt a környéket szemelte ki magának a hadsereg? – Úgy érti, azon kívül, hogy csóringer színesektől lehetett elkonfiskálni a földet, akik nem tudták emiatt hallatni a hangjukat? Nos, itt olcsón jutottak nagy területhez, mégpedig vízközeiben – elvégre is a haditengerészetről beszélünk. A C&O Railway idáig hozta Williamsburgből a vágányokat, és felépült Magruder vasútállomása. – Mire kellett a vasút? Azon hozták a tengerészeket meg az ellátmányukat? – Igen. Ma már a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy abban az időben még a vasút volt a csapatmozgatás elsődleges eszköze. Persze volt egy másik ok is. – Micsoda? – Amikor a haditengerészet működtette ezt a helyet, fenntartott itt egy fogolytábort is. – Fogolytábort? Úgy érti, futkosót bűnelkövető amerikai katonáknak? – Dehogy. Itt német hadifoglyokat őriztek. – Németeket? – Legfőképp tengerészeket. A keleti part mentén elsüllyesztett tengeralattjárókról és hajókról menekültek meg. Az elmebeteg Hitler persze azt hitte, ezek a fickók egytől egyig halottak. Azért volt a nagy titkolódzás. A kormány nem akarta, hogy bárki is megtudja, németeket tartanak itt fogva. – Miért? – kérdezte Horatio. – Mi volt ebben olyan nagy titok? South elvigyorodott, s ujja a pszichiáterre szegeződött. – Nos, alighanem ez a hatvannégyezer dolláros kérdés. – Ahogy elnézem, maga már elgondolkodott a válaszon. Mire jutott? – Van egy nyilvánvaló válasz. Ha rávettük ezeket az embereket arra, hogy beszéljenek, titkokat mondjanak el, vagy netán sikerült őket a német haditengerészet által használt Enigma kód birtokában elfogni, és ez kitudó-

dik, Hitler meg a cimborái eget-földet megmozgattak volna annak érdekében, hogy meggyilkolják őket. Afelől pedig ne legyen semmi kétsége, hogy volt ideát épp elég német kém és gyilkos. Szóval, több mint valószínű, hogy az atlanti csata idején voltak fontos német hadifoglyok Camp Pearyben, és én lefogadom, hogy a mi fiaink kiszedték belőlük az Enigma kód titkait. – Mi lett a hadifoglyokkal a háború befejezése után? – Szerintem egy részük hazakerült Németországba. Nem gondolnám, hogy a háború után különösebb értelme lett volna itt tartani őket. Azt viszont nem hiszem, hogy egytől egyig hazakerültek Németországba. Hiszen mi volt ott akkoriban? Romok, por és káosz. Amellett az otthoniak sokukat halottnak hitték. Úgyhogy véleményem szerint egyesek egyszerűen itt maradtak nálunk. Miközben Horatio ezt az információt emésztette, South folytatta a mondókáját. A háború véget ért, a haditengerészet szedte a sátorfáját, a földterület pedig az állami erdészeti hivatal kezelésébe került. Azután, 1951-ben, ismét megjelent a haditengerészet, a helyet lezárták, és közönséges halandó azóta sem teheti be oda a lábát. – A CIA 1961 júniusában vette át a helyet, noha hivatalosan az katonai bázis maradt, mind a mai napig. Ha belegondol, elég ironikus a dolog. Mármint a dátum. Horatio kizökkent gondolataiból, és felfigyelt. Seantól tudta, hogy Monk Turing használta ezt a kifejezést, amikor egy nap Len Rivesttel ment le horgászni a Yorkra. „Tényleg ironikus, hogy ők a világ legnagyobb titokgyűjtői." – Ironikus? Ezt hogy értsem? – Két hónappal azután történt, hogy a CIA nagyot bukott Kubában, a Disznó-öbölben. A haditengerészet akkoriban jelentette be egy új létesítmény hivatalos megnyitását. Seamaster bázisnak nevezték el. És hogy egy másik bázisra helyezték át a kiképzést, valamint a nem hagyományos fegyverzetüket. Ami persze kamu volt. Biztos vagyok abban, hogy Camp Peary 1961 júniusában lett a CIA első számú kémiskolája. Idegesítette őket, hogy mennyire elcseszték a Disznó-öblöt, és ezen nem is nagyon lehet csodálkozni. Azt hiszem, szükségük volt egy létesítményre, ahol annak rendje-módja szerint fel tudták készíteni az embereiket. Bizony ám. Közvetlenül a Disznó-öböl után. Am nemcsak ez ironikus. – Hanem még mi? – Ugye mondtam már magának, hogy a várost a Konföderáció egyik tábornoka után nevezték el? Nos, Magruder tábornok, akit János hercegnek is becéztek, a polgárháborúban a megtévesztés egyik, ha ugyan nem a legfőbb nagymestere volt. A város, amely a nevét viseli, ma azoknak ad otthont, akik a kenyerüket a hazugsággal keresik. – Értem az álláspontját. Ez csakugyan ironikus – értett egyet Horatio. Azt azonban nem értette, mi köze lehet ennek ahhoz, amit Monk mondott Rivestnek azon a napon, horgászás közben. – Még valami? South Freeman óvatosan körülnézett, noha nyilvánvalóan egyedül voltak. – Majdnem kiböktem, amikor a barátai itt voltak, de aztán mégis úgy döntöttem, jobb, ha tartom a számat. No de ördög vigye. Létezik Camp Pearynek egy olyan része, amiről a legtöbben azt sem tudják, hogy a világon van. Tán még azok sem tudják, akik odabenn dolgoznak. – Oké, akkor most bökje ki – biztatta Horatio. – Nos, van a tábornak egy fekete területi komponense. És most nem azokról a népekről beszélek, akiknek olyan a bőrük színe, mint az enyém. Hanem a helyről, ahol az Egyesült Államok diplomáciájának a titkos része zajlik. – Titkos diplomácia? – Igen. Ez párhuzamosan folyik a rendes diplomáciával. Mindig is így volt. Egyes gépeken, amiket maga hajnali kettő tájban látott leszállni, más országok vezetői, ügynökök, lázadók, diktátorok jönnek, még terroristák is, akik – legalábbis egyelőre – a mi oldalunkon állnak. Ezeknek az embereknek nem kell találkozniuk a bevándorlásiakkal, és nem kell vámvizsgálaton átesniük. Soha senki nem szerez tudomást még csak arról sem, hogy egyáltalán itt jártak. Ami pedig a találkozókat illeti, azok hivatalosan meg sem történtek. Mielőtt Irakot lerohantuk, egy rakás kurd vezető személyiség repült a Farmra, hogy a mieinkkel megbeszéljék, mi úton-módon lehetne belülről megbuktatni az öreg Szaddamot. Horatiónak leesett az álla. – Mondja, South, honnan tud maga ennyi mindent? Freeman sértődötten meredt rá. – Újságíró vagyok én, jóember, a fenébe is. Horatio zavarodottan dőlt hátra. Freeman gonoszul elmosolyodott. – Rémes egy szarság, mi? – Rémes egy szarság – értett egyet Horatio.

Hatvanadik fejezet Mikor Sean később találkozott Michelle-lel, megkérdezte: – Korábban nem nyílt alkalmam rá, hogy a titkos helyiségnek utánanézzek. Van hozzá kedved, hogy most együtt megpróbáljuk? Néhány perccel később már az udvarház főfolyosóján voltak. Kivárták, míg senki nem jár arra, aztán megkezdték a kutatást. Mintegy tucatnyi szobával végeztek, és épp befejezték a vizslatást a könyvtárban, amikor kifelé jövet hangot hallottak. – Nem jól csináljátok. Megfordultak és Viggie-re bámultak, aki rendkívül fensőbbségesen nézett vissza rájuk. A főfolyosó fala mellett üldögélt az egyik díszes, támla nélküli széken. – Nem az iskolában kéne most lenned? – tudakolta Michelle. – Beteg vagyok. – Nem látszol betegnek. – Már végeztem a leckével, beleértve a házi feladatot is. És láttam, hogy szimatoltok. – Mi nem szimatolunk – tiltakozott Sean. – A titkos szobát keresitek, ami után te kérdezősködtél nálam, Michelle, de nem jól csináljátok. – Miért, te hogy fognál hozzá? – kérdezte Sean. Viggie válaszképp felmutatott néhány, számokkal és egyenletekkel teleírt papírlapot. – Én már kidolgoztam. Mindjárt azután, hogy Michelle kérdezősködött, jó sok időt szántam rá, hogy felmérjem a ház összes belső és külső paraméterét, és összehasonlítsam az aktuális fizikai konfigurációval. – Nem mondod? – hitetlenkedett Sean. – Hiszen még csak tizenegy éves vagy. Viggie erre a megjegyzésre nem reagált. – És meglehetősen érdekes felfedezést tettem. – Mi volt az? – kérdezte Michelle. – Létezik egy három és félszer három és feles négyzet, ami nincs beszámítva. – Megmutatta a számításait, azok azonban sokkal bonyolultabbak voltak annál, semhogy Sean vagy Michelle követni tudja őket. – Rendben van, kis Miss Einstein – mondta Sean. – Hol van? – Harmadik szint, nyugati folyosó, jobbra az utolsó hálószoba mellett. Sean ezt végiggondolta. – Vagyis mindjárt a mellett a szoba mellett, ahol én megszálltam az elején. Viggie csípőre tette a kezét, és átható pillantást vetett a férfira. – Te jószagú, hiszen az ember azt hinné, csak felfigyelt rá, Mister Einstein. Sean felfelé indult a lépcsőn. Michelle és Viggie fürgén követték. Egy perccel később a harmadik szinten álltak, és nézték a falat, amely látszólag semmi más nem volt, mint közönséges fal. – Figyeljetek – mondta Sean, és maga is végignézett a folyosón. Ujjaival végigkopogtatta a falat, valami mélyedést keresett a faburkolatban, vagy – mint a másik udvarházban – egy eldugott nyitógyűrűt. Tíz perccel később feladta. – Nekem nem megy. Nem akarod megpróbálni? – kérdezte Michelle-t. Újabb tíz perc telt el. – Semmi – jelentette Michelle. – Egészen biztos vagy benne, Viggie – kérdezte Sean -, hogy ez az a hely? – Egészen biztos – mondta nyersen a kislány. – Nos, akkor vagy arról van szó, hogy ez nem titkos szoba, csupán az építéskor kimaradt zug, vagy valami más módon lehet bejutni oda. – Nem azt mondtad, Sean, hogy a te volt szobáddal szomszédos? – kérdezte Michelle. – Onnan kéne megpróbálnunk. – Helyes. – Sean bevezette őket a szobába, és kopogtatni kezdte a falat. – Üregesnek hangzik – állapította meg. Végigtapogatták a falat, de nem jutottak eredményre. Ekkor be akartak menni a túloldalon nyíló szobába, azt viszont zárva találták. – Oké, és most mi legyen? Aligha vághatunk lyukat a falba úgy, hogy fel ne tűnjön valakinek – mondta Michelle. – És ha titkos szoba van itt, akkor mi van? Alighanem üres, ugyanúgy, ahogy a másik régi házban is az volt. – Michelle, erről már beszéltünk. Ha Rivestnek igaza volt, és vannak itt kémek, akkor bizonyos szempontból jó hasznát vennék egy ilyen helyiségnek. – Kémek! – kiáltotta Viggie. – Erről egy szót se senkinek – figyelmeztette Sean. – No és mire használhatnának egy ilyen szobát a kémek? – kérdezte Michelle. – Ha tudnám, nem akarnék oda bejutni – vágott vissza Sean. – Nos, nem úgy fest, hogy ez a mi napunk. – Michelle Viggie-hez fordult. – Köszönjük a segítségedet. Én

meg Sean soha nem találtuk volna meg ezt a helyet, az egyszer holtbiztos. Viggie széles mosolya ragyogott rá.

Hatvanegyedik fejezet Horatio köszönetet mondott Freemannek, majd hazahajtott a moteljébe. Odaérvén megkérdezte a recepción, van-e üzenete. Volt néhány, igazából azonban csak egy érdekelte. Rögtön visszahívta az idős hölgyet a tennessee-i öregotthonban. – Halló? – Mrs. Rose? Hazel Rose? – Tartsa. A szomszéd ágyon fekszik. Horatio türelmetlenül szorította füléhez a kagylót, miközben lassan csordogáltak a másodpercek. Azután mély, déli hang szólalt meg. – Egen. Ki keres? – Mrs. Rose? Horatio Barnes vagyok. Most kaptam meg az üzenetét. – Ó, igen, Mr. Barnes. Meg szerettem vón köszönni, amit értem tett. Átvittek abba az intézetbe, amiről beszélt. Én ezt alig tudom elhinni, de komolyan. Még könyvtáruk is van. És nemcsak magazinokat tartanak benne, hanem igazi könyveket is. Horatio lelkesedése egy csapásra alábbhagyott. Azt várta, az idős hölgynek esetleg eszébe jutott valami Michelle gyermekkorával kapcsolatban. – Helyes. Nagyon helyes. Örülök, hogy el tudtam intézni. Biztos vagyok benne, hogy az új helyen sokkal jobban fogja érezni magát. Köszönöm, hogy felhívott. – Na, csak ne akarjon maga máris a lovak közé csapni, mert nem egyedül emiatt hívtam. Horatio felkapta a fejét. – Hát még mi miatt? – Amiatt, hogy eszembe jutott még valami. Nem tudom, van-e jelentősége vagy sem, de gondoltam, akkor már elmondom. – Rajta, Mrs. Rose, csupa fül vagyok. Hazel Rose most már suttogott a kagylóba. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy a szobatársa is hallja a mondandóját. – Emlékezzen csak vissza, amikor azt mondtam, Frank Maxwell esti iskolába járt a munka mellett, hogy kriminológusi diplomát szerezzen, ami feljogosítja a munkára a magasabb állományba' is? – Emlékszem. Miután Michelle bátyjai addigra már kiröpültek a családi fészekből, elég magányos élete lehetett. – Na, én nem hiszem, hogy csak nekije volt az élete magányos abban a házban. – Hogy értsem ezt? – Ezt nem tőlem hallotta ám. – Esküszöm. De most halljam. Az öregasszony nagyot sóhajtott. – Nagyjából abban az időszakban történt, amiről beszélünk. Legalább egy héten egyszer láttam egy kocsit az út mentén parkolni, kőhajításnyira a Maxwellék házától. – Kocsit? – Az igazat megmondva nem sokat agyaltam én rajta. És amikor a férjem reggel munkába ment, a kocsi már sohase volt ott. Tudom, mert föl kellett kelnem reggelit csinálni. – Rájött valaha, kinek a kocsija volt? – Nem. Csakhogy láttam én ugyanazt a járgányt egy másik helyen is. Az egyik Dairy Queen előtt. – Azt is látta, aki benne ült? – Azt is. Jóképű pasas volt. És egyenruhában. – Milyen egyenruhában? – Katonaiban. – Volt arrafelé laktanya? – Nem, működött viszont a városban egy toborzóiroda. – Maga szerint tehát ott dolgozhatott? – Talán ott. Én annak sose jártam utána. Ez aztán végképp nem tartozott énrám. – Miből gondolja, hogy a kocsinak vagy a gazdájának bármi köze lett volna Maxwellékhez? – Akkortájt az enyimtől lejjebb csak egy ház létezett még, az övék. Na meg az utcában az összes többi házban olyan nők laktak, akiknek a férjei odahaza tőtötték az éjszakát. – Míg Frank Maxwell nem töltötte otthon? – De nem ám. Viszont amikor igen, akkor meg a kocsit nem lehetett látni. – Biztos ebben? – Az vagyok. – És ez csak most jutott eszébe? – kérdezte a pszichológus szkeptikusan. – Átfutott az agyamon már akkor is, mikor maga nálam járt amott. Na de az ember minek kavarjon föl ilyen

régi ügyeket? Mi haszna? – Akkor miért gondolta meg magát? – Minél többet jártattam rajta az agyamat, annál inkább hiszek abban, hogy az igazság, bármi is az, talán segíthet Michelle-en. Ő csak egy kislyány vót. Akármi is történt akkoriban, biztos nem az ő hibájából történt. – És maga szerint mi történt, Mrs. Rose? – Mr. Barnes, az, aki kimondja, biztos nem én leszek. Innentől a maga térfelin van a labda. Remélem, ennek birtokában megy valamire. Átadta Michelle-nek az üzenetemet? – Hogyne. Nagyon is jól emlékszik magára. Hazel Rose hangja egy kicsit megbicsaklott. – Semmi mást nem kívánok én annak a lyánynak, csak jót. Horatio köszönetet mondott, letette a telefont, és a székébe süppedt. A most hallott információ teljesen új megvilágításba helyezett mindent, és ez egyáltalán nem tetszett a pszichológusnak.

Hatvankettedik fejezet Miután Michelle értesítette Champ engedélyéről, Horatio még aznap este bekötözött a Babbage Town-i udvarház egyik üres szobájába. – Meg vagyok lepve – mondta. – Néhanapján még egy zseni is meggondolhatja magát – jegyezte meg Michelle. – Nem. Az lep meg, hogy maga kérte őt erre. – Honnan tudja, hogy én kértem? – Én vagyok az agykurkász, igaz? Tudom, és kész. Miután kicsomagolt, Horatio megkérte Seant, menjen be hozzá, majd elmondott mindent, amit Southtól Camp Pearyről és az ott őrzött német hadifoglyokról megtudott. Tájékoztatta arról is, mit mesélt neki a telefonban Hazel Rose. Sean eltöprengett az utóbbin. – Mire következtetsz ebből? – Hogy mire következtetek? Arra, hogy Michelle mamájának viszonya volt ezzel a katonaemberrel. – Erre magamtól is rájöttem. De hogyan érinti ez a tény a Michelle személyiségében beállott változást? – Abban még nem vagyok biztos – ismerte el Horatio. – Elmondta Hazel azt is, mikor hagyta abba a katona fazon az odajárogatást? – Nem. Igazság szerint erre rá se kérdeztem. A két férfi összenézett. – Gondolod, hogy Michelle meglátott valamit, igaz? – Horatio lassan bólintott. – Mint például? – Ez csak spekuláció, de valami... nem jót. Például az anyját, egy ágyban ezzel a fazonnal. Amire azonban igazán gondolok, az még ennél is sokkal rosszabb. Noha a bátyja, Bili nem hiszi, hogy ilyesmi történt volna, én nem zárom ki annak lehetőségét, hogy Michelle-t szexuálisan bántalmazták. Sean kételkedve pillantott rá. – És az anyja meg hagyta volna, hogy ilyesmi történjen? Gondolkodj már. – Hidd csak el, láttam én már ennél durvább dolgot is. Nem beszélve arról, hogy az anyjának nem feltétlenül kellett tudnia a dologról, vagy épp nem is nagyon akart tudni róla, amíg a fazon rendszeresen eljárt hozzá. – Mit okozna ilyesmi egy hatéves kislánynak? – Mármint ha egy másik férfival látja meg az anyját az ágyban? Ilyen idős korban voltaképp csak annyit fog fel az egészből, hogy egy idegen van a mamival. No és mami lehet olyan ügyes, hogy marha nagy gyorsasággal kimagyarázza magát a hatéves előtt. Na de ha használták – annak pusztító következményei lehetnek. És főleg akkor, ha ebbe még bele is törődött az anyja. – Én ezt nem tudom elhinni, Horatio. Michelle rendkívül sikeres volt egész életében. Létezik, hogy mindemellett ekkora terhet cipelt magával mindvégig? – Ha valakit szexuálisan bántalmaznak, abból néhány esetben az következhet, hogy az illető rendkívül ambiciózussá válik, és mindent megtesz a céljai elérése érdekében. Am a siker felszíne alatt teljesen más húzódik meg. Hatalmas kiegyensúlyozatlanság a magánéletben. És eljöhet az idő, amikor e miatt a kiegyensúlyozatlanság miatt borul minden. – Michelle-lel mintha valami ilyesmi történt volna – mutatott rá Sean. – Tudom. Sean kinézett az ablakon. – Ha Michelle meglátta az anyját egy másik pasival, vagy netán az a másik pasi szexuálisan kihasználta, gondolod, hogy nem szólt volna az anyjának? Horatio keserveset sóhajtott. – Na, itt jön a mentális szar vastagabb és büdösebb része. Azt mondta Hazel, hogy a katona fazon látogatásai egyszer csak abbamaradtak. Mi van akkor, ha azért maradtak abba, mert a fazon már nem élt? – Na, várj csak egy pillanatig – csapott le Sean. – Katona fazon. A fazon, akit Michelle ledarált abban a kocsmában!... Amikor én találkoztam vele, katonai cuccokban volt a pasas! – Akkor ennek van értelme – mondta Horatio lassan. – Mármint micsodának? – Beszéltem emberekkel, akik éveken át voltak Michelle munkatársai, barátai, sporttársai. És néhányan beszámoltak a zűrökről, amikbe keveredett. – Hadd találgassak. Minden ilyen zűrben szerepelt egy katona. – Amennyire ki tudtam venni, igen. – Horatio, meg kell tudnunk, történt-e valami azzal a katonával. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – mondta Horatio. – Mikor nem jó ötlet az igazság? – Sean, ez nem a te magánnyomozásod. Most egy ember pszichéjéről van szó. És az igazság sok esetben több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt.

– Szerintem nekünk viszont ismerni kell az igazságot, mert ennek híján nem tudjuk eldönteni, mitévők legyünk Michelle-lel. Azt mondja, hipnotizálni akarod. Ha hajlandó rá, akkor kérdéseket teszel fel neki, és ki tudja, hová lyukadtok ki. Talán oda, ahova nem kéne. Jobb, ha az ember mindennel tisztában van, mielőtt ilyesmibe belefog. – Tulajdonképpen igazad van – ismerte el Horatio. – De hogyan fogjak hozzá? – Lefogadom, hogy South Freeman ismer valakit, akinek a valakije tud nekünk segíteni Tennessee-ben. – Felhívom. Beszélgetésük félbeszakadt, mert kopogtattak. Michelle volt az. Azonnal látta a komor arcukon, hogy valami történt. – Úgy festenek maguk ketten, mintha egyszerre készülnének temetésre és háborúra – jegyezte meg. – Horatio – mondta Sean gyorsan – épp most tájékoztatott a South Freemannel folytatott beszélgetéséről. Úgy tűnik, azokkal a titkos járatokkal olyanok repültek ide, akik hivatalosan soha nem voltak ebben az országban. A titkos diplomácia fekete területéről van szó. – Ami potenciálisan halálos lehetett Monk Turing számára, ha olyasvalamit pillantott meg, amit nem lett volna szabad – fűzte hozzá Michelle. – És ez nem minden – folytatta Sean. – Mielőtt Camp Peary létrejött, a haditengerészet német hadifoglyokat tartott itt. – Német hadifoglyokat? – kérdezte Michelle. – Ez furcsa. Champ mutatott nekem egy söröskriglit. Monk hozta neki Németországból. Sean kiegyenesedett. – Monk Turing Németországban volt? – Nos, ebben nem lehetek száz százalékig biztos. Mindenesetre hozott magával egy nagy, fedeles söröskorsót az egyik tengerentúli útjáról, amikor már itt dolgozott. Ha beszélek Hayes seriffel, rákérdezhetek, van-e valami arra nézve, hogy Turing Németországban járt. Ő meggyőzheti Ventrist, hadd vessünk egy pillantást Monk útlevelére. – Németek Camp Pearyben, és Monk, aki Németországba látogat – mondta Sean elgondolkodva. – Még mit hallott Champtől? – kérdezte Horatio. Michelle elmondta a többit, és hozzátette: – Valamint nem kétséges, hogy elolvad, ha rám néz. – Nehogy én olvasszam el, ha megpróbálkozik nálad bármivel is – csattant fel Sean, és Horatio érdeklődő pillantást vetett rá. – Lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű dolgod. Fekete öves taekwondós. – Ja, igen, és a pasasnak magángépe van. Aliciától tudom. – Tulajdonképpen nem az övé, hanem Babbage Towné. A dolog úgy áll, hogy holnapután sétarepülésre visz. – Nem biztos, hogy jó ötletnek tartom, hogy te meg az a pasas magatokra maradjatok négyezer-ötszáz méter magasságban. – Nem áll szándékomban a Magaslati Szexklubhoz csatlakozni, amennyiben erre gondolsz. – Tudom, hogy alibije van Rivest meggyilkolása idejére, de azért mégis – mondta Sean. – Lehet, hogy még sincs. – Mit akarsz ezzel mondani? Ellenőriztem a számítógépes nyilvántartást – jelentette ki Sean. – Hajnali háromig a Kettes Számú Kunyhóban dolgozott. – Champnek alighanem van hozzáférhetősége a biztonsági rendszerhez. Nem beszélve arról, hogy szuperagy. Szerinted mégis meddig tart egy zseninek megmaszlagolni egy primitív számítógépes nyilvántartást? – Nem túl sokáig, de ezt a hibámat rövidesen jóvá fogom tenni. Szép munka, Michelle. – Akadnak még világos pillanataim. – Csakugyan nem szeretném, ha sétarepülésre mennél azzal a pasassal. – Tudom, de majdcsak hozzászoksz a gondolathoz. – És van itt még valami – mondta Sean. – Emlékszel, hogy végigkérdeztem az embereket, tapasztaltak-e Rivest megölésének éjszakáján bármi rendellenességet? – És mindenki azt válaszolta, hogy nem tapasztalt semmit – válaszolta Michelle. – Nos, újra megcsináltam, és most kissé másként tettem fel a kérdést. Azt kérdeztem, láttak-e valakit Rivest háza körül, ideértve azokat is, akiknek volt arrafelé keresnivalójuk. – Nem tudlak követni – jegyezte meg Horatio. – Más tudósokra gondolt – szólt közbe Michelle. – Őrökre, satöbbire. – No meg a takarítókra – tette hozzá Sean. – És az egyik őr látott egy egyenruhás takarítót, aki az úton épp hajnali egy óra tájt tolta a kocsiját a Hármas Számú Kunyhó felé. – Mindketten ránéztek. – Értitek? Van ennél jobb módszer arra, hogy észrevétlenül megszabaduljunk nedves törülközőktől, kádkilépőktől, no meg egy vécépumpától, amely a halálos fegyver szerepét töltötte be? Elsőként Michelle szólalt meg. – Nincs jobb módszer. Most én mondom neked, hogy szép munka. – Ezek szerint – mondta Horatio lassan – egy takarító ölte meg Rivestet? – Nem, sokkal inkább olyasvalaki, aki takarítónak öltözött. Ellenőriztem a mosoda épületét. Ott sehol nem kallódott nedves törülköző, kilépő vagy pumpa.

– Ha viszont így állunk, akkor nő volt Rivest gyilkosa – jegyezte meg Horatio. – Úgy értem, egy nőnek sokkal könnyebb takarítónőnek maszkíroznia magát, nem? Sean megrázta a fejét. – Én azt nem mondtam, hogy nő volt. Sőt valójában férfi volt a takarító. Utánanéztem a takarítók főnökénél. Nagyjából egyenlő náluk a nemek megoszlása. De egy nő is vehet fel nadrágot és maszkírozhatja magát férfinak. – Ezek szerint azt kell megtudnunk, aznap éjjel ki volt ügyeletben – mondta Michelle. – Igen és nem – válaszolta Sean. – Nyilvánvalóan végig fogunk menni a listán, én viszont sokkal inkább arra tippelek, hogy kintről jutott be valaki, aki takarítónak öltözött. Ha valaki felbukkan itt egyenruhában, és a kitűzője valódinak látszik, ugyan ki állítaná meg? – Vagy olyasvalaki is lehetett, aki Babbage Townban dolgozik, és takarítónak álcázta magát – tette hozzá Michelle. – Ami még zavaróbb lehet. Sean menni készült. – Hová mész? – kérdezte Michelle. – Meg akarom tudni, vajon bentlakó géniuszunk, Champ Pollion csakugyan a Kettes Számú Kunyhóban volt a kérdéses időpontban, vagy netán egy mosodai kocsit tolt, rajta a bizonyítékokkal, miután végzett Len Rivesttel.

Hatvanharmadik fejezet Sean élő embert nem talált, aki látta volna Champot Rivest halála éjszakáján, hajnali három előtt a Kettes Számú Kunyhónál. Champ Pollion ennek eredményeként újra felkerült a gyanúsítottak listájára Len Rivest halála ügyében. Mialatt Sean Alicia háza felé tartott, hívást kapott Joantól. – Kommünikét kaptunk Babbage Town tulajdonosaitól – mondta Joan. – Kik azok a tulajdonosok? – Nem tudom. – Akkor honnan tudod, hogy csakugyan tőlük származik? – Megfelelőek a jelszavak, és egy biztonságos csatornán át kezdeményezték a kapcsolatfelvételt. Ők azok, semmi kétség. Mindazonáltal Rivest halála okán újragondolják, van-e ott keresnivalónk. Mármost, amennyiben képes vagy bármilyen eredményt felmutatni... – Joan, én a magam részéről megszakadok, csak hogy fel tudjak mutatni valamilyen eredményt. Sajnos te még életedben olyan kőfalakat nem láttál, mint amilyenek itt emelkednek. És mi még csak azt sem tudjuk, kinek dolgozunk egyáltalán. – Mi az, amire már rájöttél? Sean habozott, majd végül beszámolt a német hadifoglyokról. – Te csakugyan azt gondolod, hogy ennek a régi históriának bármi köze lehet Monk Turing halálához? – Nem tartom kizártnak. Ha elő tudod valahonnan kaparni a második világháború idején Camp Peary-ben vendégül látott németek listáját, az nagyon sokat segítene. S ha már utánanéztél annak, hol s merre járt Monk Turing Angliában, nem tudnád ugyanezt megnézni német viszonylatban is? Én csak akkor fogom tudni megtenni, ha alkalmam nyílik belepillantani az útlevelébe. Már amennyiben ki tudom csavarni valahogy az FBI kezéből. – Meglátom, mit tehetek. Van bármilyen adat arról, hogy Németországon belül hol járt? – Nincs. – Látom, hogy pénzt igényeltél valamilyen felszerelések beszerzésére. – Így van. – Azt viszont még csak körül sem írtad, mégis milyen felszerelésről lenne szó. – Biztosíthatlak, hogy semmi rendkívüliről. – Ez esetben semmilyen problémába nem ütközöl, ha elárulod, mégis miről. – Joan, ha nem vagy hajlandó jóváhagyni az igénylést, inkább mondd meg. Mindent jó áron be tudok szerezni, egy részét lízingben is. – Nem az áron vitatkozom. – Akkor meg mi ebben a pláne? – Csak valamiért az az érzésem, hogy kihagysz egyből és másból. – Ha lesz valami jelentenivalóm, mindenképp hallani fogsz felőlem. – Na és hogy van a te kis mentális oldalkocsid? Sean megmerevedett. – Ezzel meg mi az ördögre célozgatsz? – Megvannak a magam forrásai – hangzott a rejtelmes válasz. – Köszönöm, kitűnően van. – Biztos is voltam benne. De ha kíváncsi vagy a tanácsomra, én a helyedben válsághelyzetben nem bíznám magamat egy instabil személyre. – A válsághelyzeteket a tanácsaid nélkül is tudom kezelni. – Ezt a választ vártam, és nagyon remélem, hogy csakugyan így van. Komolyan mondom, Sean: a barátság egy dolog, de csakugyan rábíznád az életed? Három embert már eddig is meggyilkoltak. Nem szeretném, ha te lennél a negyedik. Joan megszakította a vonalat, s magára hagyta Seant, aki hirtelen kételyek közt találta magát Michelle kapcsán. Csakugyan: mi lesz, ha Michelle-nél épp akkor ég ki a biztosíték, amikor benn lesznek a CIA birtokán? Mi van akkor, ha a végén csakugyan miatta öletik meg magukat?

Hatvannegyedik fejezet Michelle a következő délután Viggie-t kereste, de senki nem tudta, hol van a lány. Alicia a kunyhójában dolgozott, ami pedig a Viggie mellé kirendelt őrt illette, ő valamiképp szem elől tévesztette a gyereket. Viggie azonban korábban mondott valamit Michelle-nek. Ez most felötlött benne, s Michelle lélekszakadva rohant a folyó felé. Öt perccel később már a csónakháznál volt, s azonnal megállapíthatta, hogy az egyik kajak nincs a helyén. Tekintetét végigfuttatta a folyón. Vihar közeledett, egyre erősebben fújt a szél, és a folyó sebesen áramlott. Mennydörgés reszkettette meg a levegőt, és Michelle a levegőbe szippantva érezte a közelgő felhőszakadás szagát. A hangtól, amit hallott, szinte megfagyott ereiben a vér. – Segítség! Segítség! Michelle megragadta és eloldotta a kétüléses kajakot, beledobott egy kötéltekercset, néhány másodperc múlva maga is benne ült, és erőteljes csapásokkal evezett befelé. – Segítség! A messzeségben látta a piros pöttyöt. Mikor közelebb ért, Michelle azt is látta, hogy Viggie kajakja felfordult. A kislány még bele tudott kapaszkodni, de az egyre erősebb áramlás megállíthatatlanul sodorta magával. Michelle minden erejét beleadta, s a kajakja valósággal repült a vízen. Sok hónapja nem evezett már ilyen keményen, s az iram, amit önmagának diktált, kegyetlennek bizonyult. Egy pillanattal később azonban nem mindennapi ösztönzést kapott. Vakító fehérséggel csapott le a villám a túlparton, akkora erővel, hogy a föld is beleremegett. A lobbanást fülsiketítő dörej követte. Viggie sikolyai még hangosabbak lettek. Michelle szilárdan rajta tartotta a tekintetét, s ellazította testének izmait, nehogy begörcsöljön az erőfeszítéstől. Öt perccel és jó néhány pokoli hangú mennydörgéssel később sikerült felzárkóznia a lány mellé. Amikor felé nyújtotta az evezőjét, hogy Viggie meg tudja ragadni, mintha az ég alja hasadt volna meg, és olyan erővel kezdett ömleni az eső, hogy cseppjei fájdalmasan szúrták a bőrüket. Viggie még csak meg sem próbálkozott azzal, hogy az evezőt megragadja. Továbbra is görcsösen kapaszkodott a felfordult járműbe. Michelle teli torokból odakiáltotta neki: – Viggie, itt vagyok. Rendben lesz minden. Érted? A kislány megrázta a fejét. Reszkető hangon válaszolt: – Meg fogok fulladni. Nincs rajtam a mentőmellény. – Nem fogsz megfulladni. Engedd el az egyik kezeddel a kajakot, és ragadd meg az evezőt. – Nem bírom! – Igenis képes vagy rá, Viggie! Újabb villám csapott le, ezúttal olyan közel, hogy Michelle nyakán égnek állt a pihe. – Viggie, kapd el az evezőt. Most! Viggie nem mozdult, az áramlás azonban nem maradt alább. Kitépte a kajakot a kezéből, s az pörögve távolodott tőle. A kislány sikított, s kezdett alámerülni. Michelle az egyik bokájára hurkolta a kajakba bedobott kötél végét, míg a másikat az evezőtartó gyűrűhöz erősítette. – Segíts! – sikította Viggie, amikor Michelle belevetette magát a vízbe. S akkor alámerült. Michelle utánabukott a vízfelszín alá. Iszapos volt a víz, és miután alig látott valamit, leginkább a kezeire hagyatkozott. Végül megérintette. Sikerült a hajánál fogva megragadni és a felszínre rángatni. Viggie rugdosódott, sikított, és felköhögte a mocskos folyóvizet. Michelle körülnézett. Kajakja máris hat méterre volt tőle, és sebesen sodródott. A lábára hurkolt kötél most majdnem teljesen megfeszült. Nagy erőfeszítéssel sikerült a hátára fordítania Viggie-t, kezével átkulcsolta a kislány felsőtestét, és a lehető legnyugodtabban mondta neki: – Tartalak, drágám. Rendben leszünk. Bejuttatlak a kajakba, és onnantól fogva minden oké, érted? Csak most próbálj meg lazítani. Ha kapálózol, attól csak nehezebb lesz a dolgom. Szóval: nyugi! Foglak. Viggie rájött, hogy most már nem merül el, és valamelyest lecsillapodott. A veszély még nem hárult el, ez világos volt Michelle számára, mert a kajak nagyon gyorsan sodródott, és őket is húzta magával. Két választása volt. Megszabadul a kötéltől, és megpróbálja a partra vonszolni Viggie-t, vagy egyik kezével a gyereket tartja, a másikkal pedig megpróbálja közel tornászni magát a kajakhoz. Mindkét elgondolásnak megvoltak a maga kockázatai. És a vihar közben egyre vadabbul tombolt. Michelle kitűnő úszó volt, mostanra azonban már érezte, hogy sok erejét kivette a küzdelem. A part pedig

még nagyon messze volt. Az árral úszhatott még, de tudta, előbb-utóbb mindenképpen szembe kell úsznia vele, ha a partra akar kerülni. És később talán már nem lesz hozzá ereje. Nem szabad várnia, míg ez bekövetkezik, és nem választhatja azt, hogy Viggie élete árán a magáét megmenti. Abban a pillanatban, amikor a gyermek után ugrott, már tisztában volt azzal: vagy mindketten megmenekülnek, vagy mind a ketten odavesznek. A lábához erősített kötél most annyira megfeszült, hogy emiatt már képtelen volt biztonságosan tartani Viggie-t. Végül leoldotta magáról, és hagyta, hogy a kajak eltűnjön, le a folyón. Michelle maga mögé nézett. Most már minél gyorsabban partra kell jutnia. Erősebben magához szorította Viggie-t, lábával keményen rúgta a vizet, és szabad karjával evezni kezdett, szemben az árral. Hasztalan. Viggie-t tartva egyszerűen nem volt képes rá, hogy átszelje az áramlatot. A vihar most tetőfokára hágott. Már semmi mást nem lehetett hallani, csak a mennydörgést, a szél zúgását és a hajladozó fák panaszos nyögését. Viggie izegni-mozogni kezdett, talán mert Michelle merev izmain át rá is átsugárzott a pánik. A motorzúgást csak akkor hallották meg, amikor a jármű már a közvetlen közelükbe ért. Erős kezek nyúltak értük, megragadták és kihúzták a vízből Viggie-t, azután Michelle következett. Midőn leroskadt az ülések egyikére, s karjával a sírdogáló Viggie-t szorította magához, felpillantott Champ Pollionra, akinek teljes figyelmét lekötötte a hánykolódó motorcsónak irányítása. Egyenesen Babbage Town csónakházához tartottak. Mikor meggyőződött arról, hogy Viggie jól van, Michelle felállt, és a férfi mellé lépett. – Köszönet. Elég meredek volt. – Sétálni mentem; előbb Viggie-t láttam beborulni, aztán magát, amint kiment érte. Akkor szaladtam vissza a motorcsónakért. Gondoltam, azzal tudom mindkettejüket a legkönnyebben kihozni. Simán a mólóhoz siklott, majd kisegítette a motorcsónakból a megmentetteket. A kislány szemmel láthatóan még mindig sokkos állapotban volt. – Biztos, hogy jól van? – kérdezte Champ nyugtalanul. – Igen. Csak halálra rémült. – Nem csodálkozom rajta. Michelle gyengéden megfogta Viggie vállát, és a Babbage Townba vezető ösvényre terelte. Champ velük tartott Alicia kunyhójához. – Ha pilótának is olyan jó, mint hajósnak – mondta Michelle -, a holnapi napunk igen kellemes lesz. – Hm, nem haragszik, ha arra kérem, egy nappal halasszuk el a sétarepülést? Valami ugyanis közbejött. – Rendben van, Champ. Akkor megyünk, amikor csak akarja. Champ szégyenlősen elmosolyodott, összefüggéstelenül mormolt valamit, azután elsietett. – Megmentetted az életemet, Mick – mondta Viggie, amikor már mindketten átöltöztek. – Nos, Mr. Champ nélkül ez aligha sikerülhetett volna – válaszolta Michelle. – Mellesleg mi dolgod volt kinn a vízen szálegyedül? – A tónus némiképp feddőre sikeredett. Viggie a kezeit tanulmányozta. Arca olyan volt, mint az eső áztatta virág. – Én… én csak... egyedül akartam lenni. – Ennek sokféle módját el tudom képzelni, közte olyat is, amivel nem kerül az ember életveszélybe. – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – mondta Viggie. – Örülök, hogy nekem jutott a megtiszteltetés. Viggie felállt, a zongorához ment és játszani kezdett. A hangok csak lassan bújtak elő, szinte gyászosan. A kislány játék közben felpillantott Michelle-re. Arca kifürkészhetetlen volt. Mikor befejezte a darabot, Michelle megdicsérte: – Köszönöm, Viggie, ez szépséges volt. Kitől van? Viggie nem felelt. Felállt, és felment az emeletre. Egy pillanattal később rácsukódott a szobája ajtaja.

Hatvanötödik fejezet Kinn a York folyón egy hat méter hosszú, katonai felfújható gumicsónak cirkált, az a típus, amelyet a hadsereg könnyű kétéltű egységeinél alkalmaztak előszeretettel. A kormányánál Ian Whitfield ült. A fedélzeten ott hevert Michelle kajakja; a gyűrűn még mindig ott fityegett a kötél. Whitfield lenyomta a gázkarokat, s a jármű sebesen megindult a folyó Babbage Town-i partja felé. Odaért a mólóhoz, kikötött, kiszállt, és visszatette a kajakot a helyére. Grimasz villant fel az arcán, amikor visszaugrott a járműbe. Sárga esőkabátot és khakisortot viselt. Alsó lábszára izmos volt és napbarnított. A jobb lábán csúf sebhelyek látszottak. A jeges esőtől ez a láb mindig lüktetni kezdett. Whitfield ismét gázt adott, s a csónak jókora kanyart írt le, hasítva a hullámokat. Csak egy perc telt el, és Camp Peary főnöke már csupán alig látható folt volt. A vihar tovább tombolt. Másnap reggelre megjavult az idő. Sean és Michelle ugyanazon az elszigetelt ponton találkoztak, Babbage Towntól mintegy másfél kilométerre. Michelle már az előző napon beszámolt az életmentő kalandról, s Sean cserében beszámolt a Champ alibije körüli fejleményekről. Ezen a reggelen azért találkoztak, hogy távol Babbage Town figyelő szemeitől, részletesebben meg tudják beszélni a történteket. – Mit is mondtál – kérdezte Sean -, mit csinált Viggie egy szál magában abban a kajakban? – Tulajdonképpen azt állította, szeretett volna kissé egyedül lenni. – Vagy esetleg Camp Pearyt akarta jobban megnézni magának? – Miért akarta volna? – kérdezte Michelle. – Mit tudom én. – Te találtál valamit? Sean biccentett. – Beszéltem Hayesszel. Végre bele tudott nézni Monk útlevelébe, és a pasas csakugyan járt Németországban. – Azt is tudjuk, hol? – Frankfurtban léptették be az országba. Hayes csak ennyit tudott mondani. Felhívtam Joant, aki most azon van, hogy további részleteket tudjon meg erről. – Széthajtogatott egy terjedelmes térképet Michelle kocsijának hűtőjén. – Ez egy Camp Pearyről és környékéről készült műholdas felvétel. Freeman irodájában volt. Kinagyíttattam. A térkép egyes pontjaira mutatott. – Különböző számokat hallottam, de azt hiszem, a birtok tízezer hektár, ennek javán soha nem történt semmilyen fejlesztés. Mint azt már eddig is tudtuk, a leszállópálya meglehetősen közel van ahhoz a ponthoz, ahol Monk holttestére bukkantak. Ettől egy kicsit délebbre található az, ami alighanem egy sor bunker. Itt pedig a kikötő van. – Ujja egy másik szektorra mutatott, ahol a térképen elnevezések is szerepeltek. – Ez azon negyedek egyike, amiket Freeman is emlegetett. Itt van Bigler's Mill, amott Portó Bello, mögötte Queens Laké, emitt meg Magruder. A fő komplexum határos a 64-es államközi úttal nyugaton, a Gyarmati Nemzeti Történelmi Gyorsforgalmival pedig délen. Itt meg a haditengerészeti ellátó központ található – kopogtatta meg a térképet az ujjával. – A leszállópályától délre van a Yorknak egy keskeny öble, ami mélyen bevezet a birtokra – állapította meg Michelle. – Van, de biztos, hogy azt nagyon jól őrzik – mondta Sean. – Nyilván a szárazföldről is, de ahogy én ismerem őket, azt az öblöt el is aknásították. – Ezek szerint nem marad más a számunkra, mint a kerítés? A felszerelés megérkezett már? Sean bólintott. – Igen, minden itt van. – A terepjárónak dőlt. – Michelle, én nem akarom azt a kerítést megmászni, ez őrültség. Még ha nem ölnek is meg, akkor is jó esélyem van rá, hogy az életem hátralévő részét börtönben töltsem, és én nem fogom hagyni, hogy ez veled megtörténjen. – De ha te mégis nekivágsz, azt meg én nem fogom hagyni, hogy egyedül menj. – Talán nem kell nekivágnunk, ha Joan kideríti, Monk merre járt Németországban. – Aminek vagy van köze az ügyhöz, vagy nincs. – Mi újság Viggie-vel? Meg a kóddal és vérrel? Michelle megrázta a fejét. – Nincs semmi újság. Érthető módon sokkos állapotba került a kaland után. A zongorajátéka nagyon visszafogott volt, ami nála legalábbis szokatlan. Rendesen közölni szokta velem, mennyire kedvel, azután úgy játszik, mint Little Richard, azt visítozza, hogy kód és vér, végezetül felrohan a szobájába. Ezúttal viszont elmaradt ez az egész. Csak köszönetet mondott, amiért megmentettem az életét, leült, nagyon szépet és lassút játszott, mintha a zenével ismételten köszönetet akarna mondani. Igazából rendkívül megható volt. És... Michelle hangja elcsuklott, amint Seanra nézett. – Arra gondolsz, amire én? – kérdezte, szinte suttogva.

– Igen, valamint arra, mekkora hülyének kell lennem, ha eddig még nem gondoltam rá. Beugrottak a Toyotába. Sean az órájára nézett. – Mi van a mai napra tervezett sétarepüléseddel? – Holnapra halasztottuk. – Nagyon helyes, addig talán meggondolod magad. Hívd fel Horatiót, és mondd meg neki, hogy Aliciánál találkozunk. – Minek? – Mert ő tud zongorázni, azért.

Hatvanhatodik fejezet – A történtek után ma nem kellett Viggie-nek iskolába mennie – közölte Michelle Horatióval Alicia ajtaja előtt. – De szerintem csak nekem fog játszani. – Horatio elhozta a magnóját – magyarázta Sean. – Nem leszünk szem előtt, de a játékát azért hallani fogjuk. – No és aztán? – kérdezte Michelle. – Azután, ha rejtjelről van szó, szerzünk segítséget a megfejtéséhez. Hiszen minimum egy zseni elérhető közelségben van. Horatio elhelyezte a zongora közelében a hangra aktiválódó készüléket, és eltakarta néhány könyvvel, majd Seannal együtt kivonult a zárt elülső verandára. A nyitott ablakon keresztül hallani fogják a zongorázást. Michelle felment az emeletre, bekopogott Viggie-hez, és megkérte, játssza el neki újból azt a dalt. A kislány kötelességtudóan eljátszotta, azzal visszament a szobájába. Michelle fogta a magnót, és csatlakozott Horatióhoz meg Seanhoz. – Felhívtam Aliciát, munka közben volt – mondta Sean. – Mindjárt itt lesz. Horatio, időközben hallás után le tudnád kottázni? – Nem probléma. – Várjunk egy pillanatot, egyikőtök sem ismerte fel a dalt, igaz? Mert ha igen, akkor körül kell néznünk a kotta után. Nyilván itt tartja valahol. – Sajnálom, de ez a fajta zene nekem túlságosan nyál – vallotta be Horatio. – Én a klasszikus rockért rajongok. Mire Alicia hazaérkezett, Horatio már le is kottázta a hallottakat. Sean megmutatta a nőnek az eredményt. – Maguk szerint tehát ez valami módon egy kód? – kérdezte Alicia. – Erre gondoltunk – mondta Sean. – A helyzet az, hogy a hangjegyek csak néhány lehetőséget biztosítanak. Horatio bólintott. – A, B, C, D, E, F, G. Ezek persze oszthatók félhangokra, bekre és így tovább. – Ennyi elég lesz a munkához, Alicia? – kérdezte Sean idegesen. – Majd meglátom – felelte Alicia. – Van valami ötlet arra nézvést, mi lehet a kódolt szöveg tárgya? Sean Michelle-re nézett, de nem szólt. Alicia figyelte, azután felcsattant. – Az ördög vigye magát, ha nem bízik meg bennem annyira, hogy megmondja, mire kíváncsi, akkor rajta, menjen és keressen magának valaki mást. – Rendben van, rendben. – Sean mély lélegzetet vett. – Gondolhatunk Camp Pearyre, német hadifoglyokra és titkos légijáratokra. Alicia szeme elkerekedett. – Csak a rend kedvéért mondom: én nyelvész vagyok és matematikus, semmi esetre sem rejtjelfejtő. – A világ legjobb rejtjelfejtői viszont a nyelvészek és a matematikusok közül kerültek ki – mutatott rá Sean. – Nos, azért nem ártana, ha valamivel több összefüggést vehetnék figyelembe a munka során. Monk Turing rendkívül okos ember volt. Kétlem, hogy a megoldás ilyen egyszerű lenne. Sean felkiáltott. – Turing! Kód és vér. Annak kell lennie. – Minek kell lennie? – bámult rá döbbenten Michelle. – Monk Turing a rokona volt Alan Turingnak, mégpedig a vérrokona. Nemrégiben látogatott el Angliába, és sorra-rendre elment minden olyan helyre, amely fontos állomásnak számított Turing életében. Alan Turing majdhogynem egymaga törte fel a németek Enigma kódját. Ehhez kell legyen valami köze. Alicia végignézte a papírlapokat. – Nos, ez már segítség. Van néhány könyvem Alan Turingról meg a munkájáról. Mikorra kell a megoldás? – Minél hamarabb, annál jobb.

Hatvanhetedik fejezet Michelle, aki mindig is természetes módon vonzódott a vízhez, elhatározta, hogy kajakozni megy. Segítette a gondolkodásban, amellett újra meg akarta magának nézni a Camp Peary-i partvonalat. Ha valamikor csakugyan behatolnak oda, nem fog ártani némi plusz felderítőmunka. Mikor leért a csónakházhoz, látta, hogy a kajak, amit elvitt az ár, a helyén van. Hogyan került oda? – csodálkozott. Miután fél órát töltött a vízen, több különböző szögből alaposan szemügyre vette a Camp Pearyhez tartozó folyópartot. Ami a kerítést illeti, azt egyáltalán nem nehéz megmászni, no de mi várja őket azután? Voltaképp most először gondolkodott el azon, mi történik majd velük, ha rajtacsípik őket. És tulajdonképpen mire számítanak, mit találnak majd több ezer hektárnyi, javarészt érintetlen, erdős-bokros területen? Megéri vajon, hogy az életüket kockáztassák? S noha úgy tűnt, Seannak vannak kételyei, mi lesz, ha meggondolja magát, és belefog a dologba? Akkor maradjon Sean mellett, vagy tegye az egyedüli logikus dolgot, és mondjon neki nemet? És ha a férfi egyedül vág neki, azután pedig életét veszti, holott ha ő is vele van, másképp alakulhatott volna? Tudna élni a továbbiakban ezzel a tudattal? Gondolatait hajókürt hangja zavarta meg, egész közelről. Felpillantott, hátrafordult. Egy katonai gumicsónakot látott maga mögött közeledni. Ian Whitfield a kormányrúdnál állt, térdig érő nadrágban és fehér pólóban – utóbbi kihangsúlyozta fejlett fizikumát. A fejébe a Yankees baseballsapkáját csapta; arcán barátságos kifejezés honolt. Szakértőre valló mozdulattal kormányozta járművét a kajak mellé, majd üresbe tette a gázkart. Michelle a gumicsónak szélére csúsztatta a lapátját, hogy mellette tudjon maradni. – Ian Whitfield vagyok – mutatkozott be a férfi, és kinyújtotta a kezét. Michelle igyekezett palástolni megdöbbenését. – Most sokkal szebb az idő idekinn, mint tegnap volt – mondta Whitfield vidáman. – Maga ezek szerint kinn volt a viharban? – Nem sokáig, de kinn voltam, igen. Találtam egy kajakot ott lejjebb, a hordalék közt. Ezt, amiben maga ül. Csak nem valami baleset történt? – Egy barátom mártózott meg kissé. De a végén aztán sikerült ép bőrrel megúsznia a kalandot. – Az örvendetes. A York áramlása bizony néha furfangos tud lenni, Miss?... – Michelle Maxwell. De szólítson csak Michelle-nek. – Végigjártatta a tekintetét a folyón. – Hogy mennek a dolgok a York túlpartján? – Nem emlékszem, hogy mondtam volna magának, hogy onnan valósi vagyok. – Az ember hall egyet és mást. Én meg egynél-másnál azért többet szoktam hallani. Korábban a titkosszolgálatnál dolgoztam. De hiszen ezt már maga is tudja, ebben biztos vagyok. Ian Whitfield kifejezéstelen arccal nézte a folyót. – Az én álmom az volt annak idején, hogy a Yankeesben fogok majd játszani a második és harmadik alappont között, csak sajnos a tehetség nem tudott úgy szárnyalni, ahogy az álom. A haza szolgálata – nos, ez nem volt rossz választás helyette. Michelle kissé visszahőkölt attól, hogy a férfi burkoltan bár, de megemlítette a hivatását. – Az elnöki különgépen utazni és a Férfit védelmezni: ennél nagyobb tisztesség nem is érhetett volna életemben. – Elgondolkodott egy kicsit, majd hozzátette: – Ismertem pár palit a Deltából, akik megjárták Vietnamot. – Whitfield átható pillantást vetett rá. – Mint mondtam, egynél-másnál többet szoktam hallani. A férfi vállat vont. – Nos, az nem tegnap volt. – De soha el nem feledheti. – Vannak, akik képesek ilyesmire; jómagam nem tudom elfelejteni. – Babbage Town irányába mutatott. – Na és hogy mennek a dolgok a maga oldalán? – Lassacskán. – Mindig elgondolkodom rajta, vajon miért pont ott ütöttek tanyát. – Úgy érti, magával szemközt? – Van itt magával partner is? – kérdezte Whitfield, s Michelle kérdését eleresztette a füle mellett. – Van. – Szerencsétlen dolog Monk Turing halála, de aligha képezheti alapját, hogy gyilkosságként kezeljék. – Maga azt mondta a munkatársamnak, öngyilkosság történt. – Nem. Én azt mondtam neki, korábban már négy öngyilkosság történt Camp Pearyben vagy a környékén. Közöltem vele azt is, az FBI már arra a következtetésre jutott, hogy Turing végzett magával. – Nem vagyok én olyan biztos abban, hogy az FBI csakugyan ezen az állásponton lenne. Amellett ott van Len Rivest halála is.

– A helyi lapban az állt, hogy alaposan berúgott, azután holtan találták, belefulladt a fürdőkádjába. Akárhogy is, nem úgy tűnik, mintha idegenkezűség forgott volna fenn. – Holott két haláleset történt, gyakorlatilag egymás után? – Michelle, állandóan halnak meg emberek, hol így, hol úgy. Michelle arra gondolt: így fest egy ember, aki nagyon pontosan tudja, miről beszél. – Ez – jegyezte meg – csaknem úgy hangzik, mint egy figyelmeztetés. – Afölött nekem már nincs hatalmam, miként értelmezi a mondandómat. – Whitfield széles kézmozdulata szinte felölelte a folyó másik partját. – Szép számban vannak idelenn szövetségiek, és ehhez még hozzájön a haditengerészet is. Olyan emberekről van szó, akik a hazájukért végzik a munkájukat, akik veszedelmes dolgokra adják a fejüket, és az életüket kockáztatják. De hiszen nem is kéne ezt magának magyaráznom. Maga is kockára tette már az életét a hazájáért. – Nagyon is megértem – mondta Michelle. – És pontosan hová is akarunk ezzel a sok beszéddel kilyukadni? – Csak azt tartsa észben, hogy a Yorknak ez a szakasza különlegesen veszedelmes lehet. Bármit tesz is, gondoljon mindig erre. Hiszen olyan szép napunk van ma. Michelle magához húzta a lapátját, és hagyta, hogy a kajakja eltávolodjon Whitfield járművétől. A férfi előretolta a gázkart, megfordult, és kiszámított lassúsággal elpöfögött. Michelle úgy kormányozta a kajakját, hogy folyamatosan szemmel tudja tartani. A gumicsónak a Camp Peary-i kikötő felé tartott. Ian Whitfield egyszer sem nézett hátra. Mikor már nem látták egymást, Michelle megfordult és lassan elevezett. Ian Whitfield felbukkanását követően bőségesen volt min gondolkodnia. No meg alapos oka volt a félelemre is.

Hatvannyolcadik fejezet Michelle az udvarház ebédlőjében, egy kávé mellett tájékoztatta Seant az Ian Whitfielddel folytatott beszélgetéséről. – Bennem olyan ember benyomását keltette, aki nem szokott üres fenyegetésekkel élni. – Amíg vele beszélgettem, mindvégig borsódzott a hátam. – Ettől még kevésbé van kedvem megmászni a kerítést. – Akkor viszont új nyomokat kell találnunk – mondta Michelle. – És nem vagyok benne biztos, mik legyenek azok. – Vegyük át, amit eddig tudunk. Monk elutazott Németországba, majd meghalt Camp Pearyben. Ahol is a második világháború idején német hadifoglyokat tartottak őrizet alatt. Len Rivest szeretett volna mondani valamit Babbage Townról, de meghalt, mielőtt megtehette volna. Arra gyanakodott, kémek vannak itt. Alicia Chadwicknek viszonya volt Rivesttel, most pedig ő Viggie gyámja. Champnak nincs alibije Len halálának idejére, noha arra nézvést sem merült fel semmilyen bizonyíték, hogy bármi köze lenne hozzá. Ian Whitfield figyelmeztetésben részesített, előbb engem, aztán téged, a felesége révén nem jutottunk egy jottányit sem előbbre. A hullaház felrobbant. Vajon azért, hogy eltűnjön a bizonyíték, miszerint Rivest gyilkosság áldozata lett? – Na, várjunk csak egy pillanatot – szakította félbe Michelle. – Te amiatt gyanakodtál gyilkosságra, hogy lába kélt a törülközőknek, a kádkilépőnek meg a vécépumpának. – Pontosan. Megmondtam ezt Hayesnek, és a kórboncnokot arra kértem, nézzen utána, van-e a holttesten olyan kör alakú nyom, ami a pumpára utalna. – És? – És – mondta Sean – mielőtt ezt megtudhattuk volna, a kórboncnok is ott veszett a robbanásban. – Ha a hullaház azért robbant fel, mert valaki tudott róla, hogy te gyilkosságra gyanakszol, hogyan tudhatták meg, hogy ilyesmi jár a fejedben? – Nos, Hayes gondatlanul elkottyanthatta valakinek. – Vagy pedig szándékosan tudathatta valakivel – tette hozzá Michelle. – Miért tett volna ilyet? – Én csak az ördög ügyvédjét játszom. Voltaképp mit is tudunk mi Hayesről? – Azt, hogy ő a megyei seriff. – Arról viszont fogalmunk sincs, igazából kihez lojális. – Kezdünk paranoiások lenni? – Ha egyszer Babbage Town meg Camp Peary egyazon folyó szemközti partszakaszán terülnek el, egymással szemben, igencsak sajnálatra méltó az az ember, aki ilyen körülmények közt nem lesz paranoiás. Sean bólintott. – Mást nem tehetünk, mint hogy szaglászunk tovább. Majd meglátjuk, Alicia ki tud-e sütni valamit. Lefuttatjuk a német vonalat. Más alternatívákat jelenleg nem látok. – És talán még mindig ott marad lehetőségnek a kerítésmászás – mondta Michelle. Miután Michelle elment, Sean elővett egy papírszeletet, rajta telefonszámmal. Feltárcsázta, majd a bíp után közölte: – Valerie, itt Sean Carter. Láthatnám magát? Miközben Michelle a ház felé tartott, meglátott maga előtt valamit, ami azonnal sprintelésre késztette. – Mi az ördögöt művelsz? – kiáltotta. Viggie megállt és rámeredt, arcára odafagyott a széles mosoly. Ujjai elengedték a szemeteszsákot, ami halk puffanással esett a földre. Michelle bekukkantott a terepjáróba. Kitakarították, olyan volt, mint új korában. A kislányhoz fordult. – Hogy mertél a cuccaimmal vacakolni? Ez az én kocsim. Ki adott neked engedélyt, hogy belemássz és hozzányúlj bármihez is? Ki?! Viggie egy lépést hátrált. – Én... izé. Te mondtad, hogy bármilyen keményen próbálkozol is, igazából soha nem vagy képes rá, hogy rendesen kipucold. Azt hittem, örülni fogsz neki. Michelle felkapta a szemeteszsákot, feltépte, és nekiállt visszahajigálni a tartalmát a Toyotába. – Ez nem szemét – üvöltötte. – Takarodj a kocsimtól! Viggie megfordult, és bőgve a ház felé indult. Michelle ügyet sem vetett rá. Azzal volt elfoglalva, hogy a zsák tartalmával visszaállítsa kocsijában az eredeti állapotot. – Rosszkor zavarom? Megperdült. Horatio meredt rá, s Michelle felnyögött. – Ez csak egy félreértés, semmi más – mondta gyorsan. – Nem. Szerintem kristálytiszta a maga közlendője.

– Kopjon le rólam a francba! – Ezek szerint hagyjuk, hogy Viggie odabenn a lelkét is kibőgje, vagy mit akar? Michelle a ház felé pillantott. A sírást tisztán lehetett hallani. Michelle a kocsijának dőlt, a kezében tartott fél pár teniszcipő és banánhéj a földre hullott. Könny gördült le az arcán. A kocsi küszöbére roskadt, és a füvet bámulta. – Sajnálom – mondta alig hallhatón. – De a cuccommal babrált. Semmi joga nem volt hozzá, hogy ezt tegye. Horatio közelebb lépett. – Nos, bizonyos értelemben a maga igaza vitathatatlan. Az embereknek nem kéne a mások cuccával babrálniuk, én viszont azt hiszem, Viggie csak segíteni szeretett volna magának, ő legalábbis meg volt győződve róla, hogy ezt teszi. Ezt maga is érti, vagy nem? Michelle kurtán biccentett. – Elgondolkodott-e már a hipnózison? – Már megmondtam magának, amennyiben élve megússzuk... Horatio a szavába vágott. – Jó, de most ezt a simlit talán hagyjuk, mert már nem vagyok biztos abban, hogy magának van ennyi ideje. Michelle lassan felnézett a pszichológusra. – Ezt meg hogy értette? – Pontosan úgy, ahogy hallotta. Michelle felállt, és bevágta a zsákot a kocsiba. – Mi a fene hasznom lenne belőle? Egyértelmű, hogy máris túl messzire mentem.

Hatvankilencedik fejezet A parton sétáltak. Valerie a kezében vitte a szandálját, mialatt Sean némi bűntudattal slattyogott mellette, lehajtott fejjel, és a papucscipője hamarosan homokkal telt meg. Azért hívta fel az asszonyt, mert nem tudott elképzelni másik szálat, amin elindulhatott volna – de erre késztette a nő férjének Michelle-lel folytatott párbeszéde is. A nő azonban azonnal lecsapott rá, abban a pillanatban, amikor kiszállt a kocsiból. Mindent tudott róla, azt is, hogy a neve nem Sean Carter, hanem Sean King. – Ezek szerint beszélt a férjével? – kérdezte Sean. – O, igen! Ha van valami, amiben nagyon nagy az öreg Ian, hát az a dolgok fel– és kiderítése. Maga valaha a titkosszolgálatnál dolgozott, és azért van itt, hogy kinyomozza azokat a Babbage Town-i gyilkosságokat. Nem hiszem el, hogy képes voltam fölülni magának. Komolyan mondom, hogy nem hiszem el. – Valerie, nem pontosan erről van szó. A nő feléje perdült. – Tagadni próbálja-e, hogy fel akart használni, és információkat akart belőlem kiszedni a férjemre vonatkozóan? Tagadni próbálja-e, hogy azok után is ott koslatott utánam a kocsmában, hogy Ian megmondta magának, szívódjon fel? – Nem, én ezt nem tagadom. De... – Nincs semmi de! – Igaz, információ után kutattam, de csak a munkámat végeztem. – Amit maga tett, arra nincs bocsánat. – Valerie, kérem, hallgasson meg. Bocsánatot kérek, ha megbántottam. De ha az ember arra próbál rájönni, hogyan haltak meg azok az emberek... Ha lett volna más módom az információszerzésre, azzal próbálkoztam volna. Valerie fürkésző tekintetet vetett rá. Szandálja most a homokban hevert, ahová dobta; az asszony keresztbe fonta a karját. Az óceán lehelete meglibbentette a fehér nadrágszoknyáját. Dühös arckifejezése fokozatosan meglágyult. – Azt hiszem, soha nem számítottam rá, hogy ilyesmi történik velem. Hogy átvágnak. Ian után nem. – Hogy érti ezt? – Úgy értem: azt hittem, azért vesz el, mert szeret. Nyilvánvaló tévedés volt ez a részemről. – Akkor miért vette el? – Tudja a jó Isten. Erre jött maga, én meg férjezett asszonyként első ízben gondoltam arra, no, vajon milyen is lenne egy másik férfival. Maga! Maga szemétláda! Sean kelletlen pillantást vetett rá. – Valerie, én csak azt tudom mondani, nagyon nehezemre esett, hogy professzionális módon tartsam magától a távolságot. – Professzionális távolságtartás! A mindenségit, milyen romantikusan hangzik. – Könnyek peregtek az arcán; dühös mozdulattal törölte le. – Sajnálom, Valerie. És ez nem csak szólam. – A hazugságait tartsa meg valaki másnak. Nekem nincs rájuk szükségem. Hallani sem akarom őket. Megállt, lehajolt, kikotort a fövényből egy kagylóhéjat, és dühösen belevágta a vízbe. Majd megperdült, és megragadta a férfi zakóját. – Akarja hallani az igazi poént? Sean arckifejezése arról tanúskodott, hogy nem igazán akarja hallani. Mégis azt mondta: – Ki vele. Megérdemlem. – Talán mégsem. – Valerie, ha visszacsinálhatnám az egészet, szívesen megtenném, de ez nem megy. Mondja hát. Az asszony másfelé nézett, de csak egy pillanatig. – Nem is találok szavakat arra, mennyire le akarok feküdni magával. E rengeteg disznóság után is. Azok után, amiket művelt; hogy kihasznált, hogy becsapott. Hogy én mekkora balfék vagyok! De mekkora! Azt akarnám, hogy laposra keféljen. Nos, Sean, mi a nyavalyát árul ez el rólam? Szipogni kezdett. Sean át akarta karolni, de az asszony ellökte. Másodjára is próbálkozott; most már hagyta. Valerie végül elhúzódott, zsebkendőt vett elő, és megtörölte a szemét. – Nézze, nem mehetnénk valahová, ahol nem vagyunk ennyire közszemlén? Mármint úgy értem... én... – Nagyot sóhajtott. – Gyűlölnöm kéne magát, de nem megy. Az első este a kocsmában, amikor lekoptattam, az járt a fejemben, hogy nálam nagyobb hülyét még nem hordott a hátán a föld, hiszen éreztem én, hogy van magában valami. – Gyorsan hozzátette: – Sokkal több, mint amit a házasságom idején valaha is tapasztaltam. Elmehetnénk tehát valahová? – Persze hogy elmehetünk valahová, Valerie – mondta Sean. Megfogta a kezét. – Ennél több azonban nem megy. És tudom, hogy ostobán fog hangzani, de úgy hiszem, maga sem igazán akarna továbbmenni. – Miért?

– Mert szerintem maga még mindig szerelmes a férjébe. – Ez aztán a csodálatos – mondta egy hang. – Igazán különleges. Mindketten a férfira néztek, aki feléjük tartott. – O, Istenem! – sikkantott Valerie. Ian Whitfield sántikált feléjük a homokban. Sean Valerie elé lépett. – Nem arról van szó, amit maga gondol, Whitfield. Whitfield közvetlenül Sean előtt állt meg. – Maga nem igazán akar az úton végigmenni, igaz? Mert az ócska hazudozás csak még ingerültebbé tenne engem, mint amilyen most vagyok, noha már az se semmi. Ne akarja megtudni, milyen vagyok olyankor, fiam. – Ian, ne! – kiáltotta Valerie őrjöngve. A férfi még csak rá se pillantott. – Maga kedélyesen poharazgat a feleségemmel, aztán még vacsorázik is vele, most meg kéz a kézben császkálnak a tengerparton. Mondja, magában a tudat alatti halálvágy dolgozik, vagy egyszerűen csak ekkora baromnak született? – Ha maga mindezt tudja, miért vagyok még mindig itt? Miért nem küldte rám a keretlegényeit mindjárt a poharazgatás után? – Nem a maffia főnöke vagyok, King, hiába szeretné azt hinni. Nem nyuvasztatok én ki senkit. Közszolga vagyok, éspedig az amerikai nép szolgálatában. – Rendben van, közszolga úr, adok én magának egy tanácsot. Dolgozzék kevesebbet, és szenteljen több időt a feleségének. Az amerikai nép meg fogja ezt érteni. Whitfield Valerie-re pillantott, aki hátralépett. – Már meg a házassági tanácsadót játssza? Eddig azt gondoltam, csupán egy, a szakmájához még csak nem is konyító magándetektívvel van dolgom. – Én csak a munkámat próbálom végezni. – A munkakörébe az is beletartozik, hogy megpróbálja elcsábítani a feleségemet? – Én nem próbáltam elcsábítani a maga feleségét. Aki egyébként azért koptatott le engem, legalábbis szerintem, mert szereti magát. Hogy miért, az meghaladja az én felfogóképességemet. Úgyhogy a nehézfiú-szerep eljátszása helyett szerintem maguknak kettejüknek le kéne ülni valahol, és jól kibeszélni magukat. Magán áll a dolog, nagyfiú. Whitfield egy lépést hátrált. Sean Valerie-re pillantott. – Azt akarja, hogy itt maradjak? Az asszony megrázta a fejét. – Nem – lehelte. Sean ismét Whitfieldre nézett. – Próbálja meg nem elbaszni – javasolta neki. Azzal elvonult, és magára hagyta a házaspárt. Whitfield és Valerie egymásra néztek, s a parti szél ismét végigsöpört rajtuk.

Hetvenedik fejezet Michelle Alicia házának elülső verandáján ült. Horatio már elment, Viggie sírdogálását azonban még hallani lehetett odabentről. Michelle végül felállt, belépett, és egy percet azzal töltött, hogy elpötyögött egy improvizált dallamot a zongorán. A szipogás nagy nehezen alábbhagyott. Michelle mély lélegzetet vett, és elindult felfelé. Nem zavartatta magát azzal, hogy kopogtasson Viggie ajtaján, egyszerűen csak bement. Viggie hasmánt feküdt az ágyon, feje a párna alatt. Egész testében rázkódott. Michelle gyengéd mozdulattal leemelte róla a párnát. S most hallhatta, hogy Viggie számokat mormol halkan, akárha zsoltárt mondana, nagyon hosszú számokat. Elvesztette az édesapját, gondolta magában Michelle, én meg úgy bántam vele, mint egy darab szarral. Soha még csak meg sem próbáltam megérteni, mennyire fájhat neki. Az ágy szélére ült, s kezét Viggie hátára tette. A kislány azonnal megfeszült. – Viggie, bocsánatot kérek azért, amit tettem. Nem volt jogom hozzá. Remélem, meg tudsz bocsátani. Nekem, hogy is mondjam, az utóbbi időben problémáim vannak. Mint ahogy már beszéltünk is róla, nincs minden rendben nálam. Vannak napok, amelyek, nos, jobbak, mint a többi. És azt hiszem, a mai nem közéjük tartozik. De nem lett volna szabad ezt rajtad levernem. Tudom, te csak segíteni szerettél volna. Michelle a falat nézte, s nem vette észre, hogy Viggie a hátára fordul, és most rámered. Mikor végül a gyermekre pillantott, kinyújtotta a kezét és megölelte a kislányt, és majdnem úgy sírt, mint Viggie az előbb. Most Viggie vigasztalta őt. – Rendben van, Mick. Nekem is vannak rossz napjaim. Én... nekem néha... elmegy az eszem. És úgy tűnik, nem értek semmit, hogy ez mitől történik. Michelle ettől még jobban elbőgte magát. Viggie szorosabban ölelte. – Rendben van. Nem vagyok mérges rád. Én... komolyan kedvellek. A barátom vagy. Michelle megszorította Viggie-t, s amint lélegzethez jutott, ezt suttogta: – Te is a barátom vagy, Viggie. Bármit megtennék érted. Soha nem bántalak meg többé. ígérem. ígérem. Sean hazatértekor egy kisírt szemű Michelle-t talált a nappaliban. – Jól vagy? – kérdezte gyorsan. – Valami baj van Viggie-vel? – Jól van. Velem együtt. – Biztos? – kételkedett a férfi. Michelle lassan bólintott, mert úgy érezte, a beszéd túlságosan nagy erőfeszítést követelne meg tőle. Sean mellé ült. – Hát, én annál kevésbé – mondta. Beszámolt mindarról, ami a parton történt. – Úristen, Sean, hiszen megölhetett volna. – Azt még mindig megteheti. – Most mitévők legyünk? – Alszunk egyet. Valami azt súgja, holnap sűrű napunk lesz. Egy jó éjszakai alvás egyikünknek sem fog megártani. Sajnos azonban ez nem jutott ki nekik. Michelle, aki mindig is éber alvó volt, az ajtó lassú nyílására a párnája alá csúsztatta a kezét, és megmarkolta az ott lapuló pisztoly agyát. Résnyire nyitotta szemét, míg ki nem tudta venni a behatoló alakját. Viggie óvakodott be hozzá térdig érő alvópólójában, és a kezében tartott valamit. Egy darabig határozatlanul ácsorgott az ágy mellett, majd lassan a paplanra tette a magával hozott tárgyat. Michelle néhány másodperccel később hallotta az ajtó csukódását. Aztán Viggie ajtajának kattanását is. Azonnal felült, villanyt gyújtott, és megragadta Viggie ajándékát, ami nem más volt, mint egy jókora manilaboríték. Benne két tárggyal. Az egyik egy normál borítékban lévő levél volt, a másik egy fotó. Michelle annyira izgatott lett, hogy az öltözködéssel sem vesztegette az időt, bugyiban és falatnyi topban szaladt ki a folyosóra, ahol csendesen bekopogtatott Seanhoz. Semmi válasz. Ismét kopogott, most már hangosabban. Ajkát az ajtóhoz préselte. – Sean? Sean? Végül meghallotta odabentről a mormolást, azután a matrac nyikordulását. Villanykapcsoló kattant, léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Sean álmos szemmel nézett ki. Csíkos pizsamát viselt. – Mi az? – tudakolta. Michelle ajkán mosoly táncolt. – Te pizsamában alszol? – bámult rá. – Komolyan? Sean előbb nem válaszolt. Amint kitisztult a látása, végigmérte Michelle hiányos öltözékét. – És te meg jóformán semmiben? Komolyan? Michelle egy kicsit ijedtnek tűnt. Végignézett a testén, majd egyik kezével eltakarta magát, a

manilaborítékot a kényesebb részek elé tartva. Most Sean mosolygott. – Nem, Mick, nem azért, de... most ébredtem a legmélyebb álmomból, és pillanatnyilag nem azon jár az eszem, hogy... – A borítékra pillantott. – Szóval, érted. – Mikor Michelle erre nem mondott semmit, csak állt ott s láthatóan kényelmetlenül érezte magát, Sean megkérdezte: – Nos, van valami mondandód, vagy csak azért jöttél, hogy mulass egyet a pizsamámon? Michelle belépett az ajtón, az ágyra ült, és kézmozdulatával mutatta, üljön Sean is mellé. – Siess. Valamit mutatnom kell neked. – Azt már láttam! – Most ne szórakozzunk, oké? Másról beszélek. Fontos. Sean felsóhajtott, odament, és mellé telepedett. – Mi az? Michelle elmesélte Viggie látogatását, és megmutatta, amit a kislány hozott. Sean arca egyszeriben éberségről tanúskodott. Áttanulmányozta a levelet, majd a fényképet. – Honnan szerezte Viggie ezeket? – Nyilván az apjától származnak, nem? – Viggie pedig továbbadta őket neked; előbb a zene, most meg ez. Miért? – Mert kedvel. Megmentettem az életét. Megbízik bennem. Sean furcsa pillantást vetett rá. – Azt hiszem, fején találtad a szöget, Michelle. Megbízik benned. – Visszatette a tárgyakat a manilaborítékba. – Beszélned kell Viggie-vel, de most rögvest, késedelem nélkül. Ez a levél említést tesz még valamiről, egy másik információdarabkáról, amire szükségünk van, hogy ez az egész értelmet nyerjen. Ha ezeket neked adta, akkor esetleg megkapod tőle a többit is. – Megpróbálom. Michelle visszaszaladt a szobájába, hogy magára kanyarítson egy köntöst, azzal bekopogtatott Viggie-hez. Tíz perccel később kiábrándult arccal jelent meg Seannál. – Nemhogy semmi egyebet nem hajlandó közölni, de még azt is letagadja, hogy nálam járt. A következő órát azzal töltötték, hogy megpróbálták értelmezni a levelet és a fényképet. Sean végül azt mondta: – Oké, nem mintha zavarna, hogy félmeztelen nő van az ágyamban, de fel kell öltöznöd. – Mi? – nézett fel Michelle. – Felkeltettél, és most fel fogjuk kelteni Horatiót is. Ki akarom kérni valamivel kapcsolatban a véleményét. Amint Michelle betette maga mögött az ajtót, Sean a borítékra pillantott. Talán végül ez lesz a kulcs, amire szükségük van. Nagyon remélte, hogy ez a helyzet, miután a lehetőségek egyre csak fogytak és fogytak. Nem akarta, hogy ne legyen más mód, mint Camp Peary kerítésének megmászása.

Hetvenegyedik fejezet Kisütött a nap. Sean és Michelle átsétáltak az udvarházba, hogy meglátogassák Horatiót. Jelentkeztek a bejárati asztalnál strázsáló biztonsági őrnél, majd felmentek a lépcsőn. Sean kopogtatott be, s Horatio azon nyomban ajtót nyitott. A pszichológus már teljesen fel volt öltözve, noha arra nem jutott ideje, hogy haját a megszokott módon lófarokba gumizza. A rakoncátlan frizura így most úgy festett, mint a parton megtörő hullám. Mondani akart valamit, de Sean leintette. – Ne itt. Menjünk, járjunk egyet. Húsz perccel később a Toyotánál álltak; Michelle a York partjától nem messze, a fák alatt hagyta. A napfény megcsillant a fodrozódó vízfelszínen. Sean és Michelle figyelték, amint Horatio alaposan áttanulmányozza a levelet és a fényképet. – Oké, a feladó címe német, wiesbadeni. Szerencsére angolul íródott, noha az írás képe egy igen idős emberre utal, akinek az angol nem anyanyelve. Monk Turingnak címezte bizonyos... – Horatio a levél alján díszelgő aláírásra pillantott, majd megigazította az olvasószemüvegét. – Henry Fox – mondta Michelle segítőkészen. – Fox – magyarázta Sean – tulajdonképpen köszönetet mond Monknak, amiért segített neki hazajutni Németországba. Horatio tekintete a levél tetejére siklott. – Kelt közel egy esztendeje. Ezek szerint még mielőtt Monk Angliába és Németországba ment. – Legalábbis amikor utoljára ott járt. Most pedig nézd meg a levél két utolsó sorát – mondta Sean. Horatio felolvasta. – „Most, hogy ön segített nekem, a megegyezés értelmében viszonozni fogom ezt a segítséget. Ha eljön látogatóba, önön a sor." – Horatio felnézett. – Ezek szerint Fox adni akart volna valamit Monk Turingnak, cserében azért, mert hazajuttatta? – Úgy tűnik – válaszolta Michelle. – Monk pedig elment Németországba, hogy a járandóságát behajtsa. Ha pedig már arra járt, egyszersmind hódolt egy kicsit a családtörténetnek is, és meglátogatta Alan Turing életének főbb helyszíneit. – Mit kapott Monk Foxtól? – Azt még nem tudjuk – ismerte el Michelle. – Ezek szerint – mondta Horatio – Monk hazasegítette ezt a Fox nevű illetőt. Csakhogy a Henry Fox név nem hangzik túl németesnek. – Van ezzel kapcsolatban egy elméletem – közölte Sean titokzatosan. – De a megerősítésére még várni kell. – Kezébe vette a fényképet, amely három embert ábrázolt egy jókora épülethez felvezető lépcsősoron. Egyikük Monk Turing volt; mellette egy fiatalabb Viggie ült. A harmadik kisebb, igen idős úr fehér szakállat viselt, s okos kék tekintete agyafúrtságról árulkodott. A kép alján dátum volt látható. – Ez három évvel ezelőtt készült – állapította meg Michelle. – Viggie azt mondta nekem, hogy akkoriban ő meg az apja egy New York City-i lakásban éltek. Állításuk szerint nem volt barátjuk, kivéve egy nagyon öreg bácsit, aki mindenféle régi dolgokról beszélgetett az édesapjával. Azt is mondta a kislány, hogy a bácsi furcsán beszélt. – Talán azt értette ezen, hogy akcentusa volt. Netán német akcentusa – szólt közbe Sean. – Feltehetjük tehát, hogy a képen szereplő öreg neve Henry Fox? – Igen – mondta Sean. – S ez sok mindent megmagyaráz, azt viszont nem tudjuk meg belőle, mit kapott Monk Foxtól. – Viggie szerint az öregember betűket írt egy darab papírra, és arra volt kíváncsi, vajon az apja érti-e, mi áll ott – tette hozzá Michelle. – Várjunk egy kicsit – szólt közbe Horatio. – South Freeman szerint a hadsereg többek közt azért tartotta titokban a német hadifoglyok létezését, mert akadhattak köztük olyanok is, akik értettek az Enigma kódhoz. Miután erről beszélgettünk Southtal, utánaolvastam egy kicsit ennek a dolognak. A német hadsereg valamennyi fegyvernemének megvolt a maga különbejáratú Enigmája. A haditengerészetét tartották a leginkább feltörhetetlennek. Azok az emberek, akik Bletchley Parkban dolgoztak, köztük Alan Turing is, egyáltalán nem boldogultak. A németek és a tengeralattjáróik eközben irtották a szövetségesek hajóit az atlanti csatában. Ez egészen addig tartott, amíg végül a Szövetségeseknek sikerült megszerezniük valamelyik német kódkönyvet. Ennek az információnak a birtokában már a Bletchley Parkiak is el tudták végezni a maguk varázslatát, és a hadiszerencse kezdett megfordulni. – Mennyivel visz ez bennünket közelebb a megoldáshoz? – kérdezte Michelle. – Azt is megtudtam Southtól, hogy az atlanti háborúban akkor kezdtek a Szövetségesek felülkerekedni, miu-

tán azokat a német hadifoglyokat kezdték Camp Pearybe szállítani. Ezek a foglyok pedig olyan hajókon és tengeralattjárókon szolgáltak korábban, amiket sikerült elsüllyeszteni. Más szóval: a Camp Pearyben fogva tartott németek rendelkezhettek a német haditengerészet Enigma– kódjaival és más olyan információkkal, amelyeknek a Szövetségesek hasznát vehették. – Ezek szerint ez a Henry Fox is a hadifoglyok egyike lehetett? – kérdezte Michelle lassan. – A kora megfelelőnek tűnik, beszélni feltehetően német akcentussal beszél, kódokat irkál papírdarabokra, és a háborús emlékeit meséli. Igen, nagyon valószínűnek tűnik, hogy ő is az volt. – Es ezért akartam beszélni veled – mondta Sean. – Mert rá kell jönnünk, mit kapott Monk Turing Foxtól. Hogy mi volt az ellentételezés, amiről a levélben is említést tesz. Horatio értetlen arccal nézett. – Velem akartál erről beszélni? Honnét tudhatnám, mit adott neki Fox? – Viggie az éjjel lopta be Michelle szobájába ezt a képet és a levelet. Szerintem azért, mert megbízik Michelle-ben. – Oké, de hol jövök én a képbe? – Elképzelhető, hogy Turing a nyomokat mind a lányára bízta, és megmondta neki, csak olyasvalakinek árulhatja el, akiben maradéktalanul megbízik? Horatio bólintott. – Ez teljes mértékben elképzelhető. Viggie rendkívül intelligens, ugyanakkor elég könnyen manipulálható. Előfordulhat, hogy azt a választ adja, amit épp elvárnak tőle. Ez teljesen világosan megmutatkozott, amikor beszélgettem vele. – Michelle azonban beszélt Viggie-vel azután, hogy megkapta tőle a borítékot, és a gyerek egyszerűen becsukódott, mint egy kagyló. Még azt sem ismerte el, hogy adott volna bármit Michelle-nek. Mi oka lehetett erre? Horatio egy darabig emésztette ezt, azután lassan megszólalt. – Noha elég furcsán hangzik, az én véleményem szerint Monk Turing nem pusztán manipulálta a lányát, hanem beprogramozta. – Hogy mit csinált vele? – kérdezte Michelle. – Már korábban is gyanakodtam erre, de amit most mondott, az még inkább megerősített abban, hogy közel járok az igazsághoz. Az a véleményem, hogy a kitűnő eszű atya információkat adott át a nem kevésbé kitűnő eszű, de annál naivabb leányának, akit arra trenírozott, hogy azokat az információkat csak bizonyos körülmények között adja ki. Viggie azért játszotta el Michelle-nek a dalt, mert Michelle kedvesen viselkedett vele, s Viggie úgy érezte, megbízhat benne. Azután Michelle az életét kockáztatta, hogy a Viggie-ét megmentse, így aztán Viggie ismét egy lépéssel továbbment, és még több információt adott neki. – Horatio Michelle-re nézett. – Azért az furcsa, hogy a kocsijánál történtek után még bement magához. – Miért, mi történt a kocsidnál? – kérdezte Sean. – Viggie meg én ezt az ügyet megbeszéltük – mondta Michelle, és kerülte Sean kérdő pillantását. – Kétlem egyébként – fűzte hozzá -, hogy ismét megmenthetném az életét, legalábbis nagyon remélem, hogy nem kerül sor újra ilyesmire. Tehát mitévő lehetek, ha azt akarom, hogy megkapjam tőle a maradék információt is? – Erre nem tudok válaszolni. Sean morfondírozott egy sort. – Ezek szerint megint ott vagyunk, ahol a part szakad, hacsak Joan elő nem áll valamivel, vagy Alicia meg nem fejti a kódot. – Zsebre dugta a borítékot, nyújtózkodott és ásított. – No, ha már ilyen korán keltünk, akár meg is reggelizhetünk. Michelle az órájára nézett. – Fogjuk rövidre. Champ kilencre jön értem, azután sétarepülünk egyet. – Ezek szerint mégis elmész vele? – kérdezte Sean sötéten. – El. – Nem zavar, hogy nincs alibije Rivest meggyilkolásának idejére? – Kétlem, hogy ártatlan emberektől fogunk használható információkat megtudni. Sokkal több értelmét látom annak, hogy azokkal foglalkozzunk, akikről feltehető a bűnösségük. – Nekem valami azt súgja, jobb, ha nem foglalkozol ezzel a pasassal. – Aha – mondta Michelle. – Nekem pedig az eszem súgja azt, hogy amit javasolsz, azt nem engedhetjük meg magunknak. Horatio Seanra pillantott. –T e jössz, hacsak be nem ismered, hogy a hölgy nyert. – O, fogd már be, kérlek – csattant fel Sean, és beült Michelle kocsijába. Horatio Michelle-hez fordult. – A fenébe is, hát lehetne ez az ember még ennél is világosabb? – Világosabb? – kérdezett vissza Michelle. Horatio égnek emelte a szemét, nagyot sóhajtott, azzal ő is beült a Toyotába.

Hetvenkettedik fejezet Horatio aznap, a délelőtt folyamán felhívta telefonon South Freemant, két okból is. Meg akarta tudni, van-e a férfinak bármilyen listája azokról a német hadifoglyokról, akik a második világháború idején Camp Pearyben raboskodtak. Freeman hangosan felnevetett. – O, hogyne, itt van az asztalomon. Miután a Pentagon nem volt hajlandó átadni, átcaplattam valahogy a CIA-hez, ahol is szépen kinyomtatták nekem hat példányban az anyjuk nevével együtt, azután megkérdezték, nem lenne-e szükségem esetleg egyéb titkos anyagokra is. – Egyszóval a válasza: nincs – állapította meg Horatio, majd megkérdezte Freemantől, van-e megbízható hírlapíró kollégája Tennessee-ben, azon a környéken, ahol Michelle felnőtt. Most nem kellett csalódnia a válaszban. – Egy Toby Rucker nevű ember vezeti a hetilapot egy Nashville-től órányi autóútra lévő porfészekben. – Mikor a várost megnevezte, Horatio majdnem felugrott. Michelle szülővárosa volt az. – Mire kíváncsi? – tudakolta Freeman. – Lenne néhány kérdésem valakivel kapcsolatban, akinek nyoma veszett odalent, nagyjából úgy harminc éve. – Nos, Toby már jó negyven éve gyűri odalenn az ipart, úgyhogy ha a laphoz eljutott, tudni fog róla. – Freeman megadta Rucker számát, s hozzátette: – Most rögtön föl is hívom, és megmondom neki, hogy keresni fogja. – Nagyon köszönöm a segítségét, South. Tényleg. – Nincs mit: Csak az egyezségünkről meg ne feledkezzen. Exkluzív anyagot akarok! Vagy a szart is kitaposom magából. – Nem feledkezem meg. – Horatio letette, várt húsz percet, majd tárcsázta a megadott számot. A Toby Rucker néven bemutatkozó férfi a másodikra felvette. Az imént beszélt Freemannel, mondta. Horatio elmondta a kérését, s Rucker megígérte: utánanéz a dolognak. Amint Horatio letette, zajt hallott a feje fölül. Kidugta a fejét a hálószoba ablakán. Babbage Town felett helikopter lebegett. Miközben távolodott, Horatio Michelle-re gondolt, aki több ezer méter magasan van egy olyan emberrel, akiben Sean King egyértelműen nem bízik. Elannyira nem, hogy külön szívességet kért Horatiótól, amit ő szívesen meg is tett. – Jöjjön vissza egy darabban, Michelle – mormolta. – Még sok mindenről kell beszélnünk. Simán és gond nélkül szálltak fel. A Cessna Grand Caravan utastere rendkívül tágas és pompázatos volt, egyetlen folyosóval, amelynek mentén tizennégyen helyezkedhettek el kényelmesen. Champ biztosította vendégét, hogy a gép rendelkezik minden létező navigációs és kommunikációs felszereléssel is. – Sokakat szokott felvinni? – Magányos farkas vagyok én. – Gyorsan hozzátette: – Arról van szó, hogy szeretek gondolkodni idefenn. Michelle végignézett az üres üléseken. – Pocsékolásnak tűnik ekkora hely. – Ki tudja, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy szeretném, még lesz egy napon saját sugárhajtásúm is. – Nem látszik ennyire anyagiasnak. Champ Pollion megvonta a vállát. – Nem is igazán vagyok az. Azért szegődtem a tudomány szolgálatába, mert szívesen agyalok a dolgokon. De ez már bonyolult, és nem szeretnék tudományos fejtegetésbe bocsátkozni. – Elhallgatott. – Gyerünk, Champ. Beszéljen csak nyugodtan. A férfi kibámult az ablakon. – A kvantumszámítógépek elképzelhetetlen kapacitással rendelkeznek, hogy jót tegyenek a világgal. Meg rosszat. – Biztos vagyok benne – mondta Michelle -, hogy ugyanilyen dilemmák kínozhatták azt a fickót is, aki az atombombát feltalálta. Champ megborzongott. – Nem beszélhetnénk másról? – Rendben van. Mutassa talán meg, mire képes ez a kis gép. Champ meredeken emelkedett a Cessnával. Úgy látszott, könnyedén vezeti a gépet. Azután néhány bukórepülést csinált, végrehajtott pár integetős manővert, sőt még egy átfordulást is. A manőverek egyike sem zavarta Michelle-t, aki korábban közlekedett már szinte mindennel, aminek két szárnya volt, ennél sokkal rosszabb állapotban lévő készségekkel is. A férfi kimutatott az ablakon. – A hírhedt Camp Peary. Ennél közelebb nem mehetünk, különben lelőnek minket. – Lejjebb szállhatnánk esetleg?

Champ hatszáz méterre ereszkedett, majd körözni kezdett. Michelle megfigyelte Camp Peary topográfiáját, és az agyába vésett minden részletet, amit csak tudott. – Közelebb tehát nem lehet menni? – Az attól függ, mennyire idegenkedik a kockázattól. – Nem különösebben. A szavaiból viszont azt veszem ki, hogy maga annál inkább. – Viccesnek hangzik, de mióta magát ismerem, nem annyira. Kissé balra döntötte a gépet, és csökkentette a sebességet. A Cessna most egyenes vonalban repült, gyakorlatilag a York folyó mentén. – Ennél közelebb már tényleg nem mehetünk, hacsak nem akarunk egy rakétát a szebbik felünkbe – mondta Champ. Michelle így is láthatta a kikötőt, ahonnan Ian Whitfield feltehetően kifutott a gumicsónakjával. Mellette épületek látszottak, amelyek mintha bunkerek lettek volna; ezeket már Sean is mutatta neki a műholdas térképen. Most, a levegőből nézve olyanok voltak, mintha betonkockák sorakoznának egymás mellett. Tőlük északra látszott a Yorknak az a bizonyos keskeny öble, amely mélyen benyúlt Camp Peary területére. És még északabbra tisztán ki lehetett venni a tekintélyes leszállópályát. Michelle ezután a régi épületeket vette szemügyre, az egykori kisvárosokat, amelyekről South Freeman beszélt, aztán egy vén téglaépületet, majd egy tavacskát. S Camp Pearytől délre látszott a haditengerészeti ellátóközpont és a fegyverraktár. – Elég jól belakták a szövetségiek ezt a környéket – jegyezte meg. – Be – mondta Champ. Jobbra fordult, átrepült a York felett, továbbra is tartotta a hatszáz méteres magasságot, majd átrepült egy olyan festői területen, amilyet Michelle még nem is látott. – Ez gyönyörű. – Gyönyörű bizony – hagyta helyben Champ, és őt nézte. Aztán zavartan másfelé pillantott. – Ne vicceljen már, Champ. Elpirulni a lány szokott. A férfi kinézett az ablakon. – Egyszer fölhoztam Monkot. – Tényleg? Kimondottan látni akart innen valamit? – Nem igazán. Noha arra kért, hogy a lehető legalacsonyabban repüljünk a folyó felett. Ezek szerint ő is felderítő repülést végzett Camp Peary felett, gondolta Michelle. Éppen úgy, mint én. – Hm, átvenné az irányítást? Michelle megfogta az előtte lévő kormányt, és enyhén balra döntötte. Azután jobbra. – Emelkedhetünk egy kicsit? – Egészen kétezer-ötszáz méterig. Csak lassan és könnyedén csinálja. – Michelle óvatos mozdulattal megemelte a gép orrát, és lassan két és fél kilométeres magasságra kúsztak fel. – Mehet egy kontrollált bukás? Ahogy maga csinálta? Champ kissé idegesen nézett rá. – Hogy? Persze, oké. Michelle előretolta a kormányt, és a gép orra alábukott. Aztán jobban. Michelle látta, amint a talaj váratlan gyorsasággal rohan feléjük. S mégis megtartotta a kormányt abban a helyzetben. Hirtelen átvillant az agyán mindaz a rémálom, ami az elmúlt harminc évben alattomosan gyötörte. Egy, a döbbenettől megdermedt gyermek. De ki volt az a gyermek? Ő maga lett volna? Ebben még így sem volt biztos. Am a rémület, amit érzett, nagyon is valódi volt. Csaknem függőlegesen zuhantak, s Michelle továbbra sem vette figyelembe a magasságmérőt, amely egyre alacsonyabb értéket mutatott, sem pedig a pilótafülkében megszólaló vészjelzést. Nem érzékelte azt sem, hogy Champ őrjöngve rángatja visszafelé a kormányt, és üvöltözik vele, hogy engedje el a magáét, különben lezuhannak. Továbbra is markolta a kormányt. Mintha megbűvölték volna. S egyszerre hallotta a saját hangját: – Viszlát, Sean. Végül kissé tisztult az agyát megülő köd, és meghallotta: – Engedje el! Michelle oldalra pillantott, s látta, amint a holtsápadt Champ a kormányával birkózik, minden erejével igyekszik visszahúzni s a gépet a halálos zuhanásból kirántani. Michelle elengedte a kormányát. Champnek sikerült egyenesbe hoznia a Cessnát, majd landoltak, meglehetősen göröngyösen; a kerekek többször is megpattantak a betonon, mire sikerült letenni a repülőt. Gurulásuk meglassúdott, majd megálltak. Néhány percig egymás zihálását hallgatták csak. Végül Champ rámeredt. – Jól van? Michelle érezte, amint a sav elönti a torkát. – Ahhoz képest, hogy az imént csaknem végeztem magammal és magával is, elég jól. – Láttam én már másokat is, akik repülőgépvezetés közben bekattantak. Sajnálom, nem lett volna szabad felkínálnom magának ezt a lehetőséget. – Champ, maga semmi rosszat nem tett. Sajnálom. Tényleg sajnálom. Kiszálltak, és Champ Mercedesé felé tartottak, amikor egy motorbicikli húzódott melléjük. Horatio Barnes Harleyja volt az. A motoros levette a bukósisakját. Sean King volt az. – Szépséges napunk van a repüléshez, igaz? – Te mit csinálsz itt? – kérdezte Michelle.

A férfi odalökte neki a tartalék bukót. – Gyerünk. – Kösz a repülőleckét, Champ. Tartok tőle, hogy ebédelni most nincs valami nagy kedvem. – Felült a motorra Sean mögé. Miután elhagyták a magánrepülőteret, és néhány perce úton voltak, Michelle arra kérte Seant, álljon félre. – Mi baj van? – Csak állj le mondta a lány türelmetlenül. Sean engedelmeskedett. Michelle berohant a fák közé, és hányt. Egy perccel később visszajött, krétafehér arccal, a száját törölgetve. Lassan felkapaszkodott a férfi mögé. – Megviselt egy kicsit a magasság? – kérdezte Sean. – Nem – válaszolta Michelle lassan -, ezt sokkal inkább a pilóta hibájának róhatjuk fel. Szóval, mit csinálsz te Horatio drágalátos Harleyján? – Csak elmentem egyet motorozni. – És egészen véletlenül a repülőtéren lyukadtál ki, ahol mi épp leszálltunk? Sean dühösen fordult hátra. – Ezt nevezed te istenverte leszállásnak? Úgy jöttetek lefelé, mint aki zuhan. Arra gondoltam, oda lett az az átkozott motor. Kis híján megöltem magam, úgy rohantam, hátha kiskanállal kell téged összeszedni a betonon! Mi az öreg ördög történt odafenn? – Valami hajtóműhiba. Champ aztán helyrehozta a dolgot. – Rémesen érezte magát hazudozás közben, de tudta, ha megmondja az igazat, attól még rémesebben érezné magát. No, és mi az igazság? Az, hogy őbenne megállt az ütő, és kis híján megölte magát, magával rántva a halálba egy ártatlan embert? – Nem azt mondtad az előbb, hogy a pilóta hibájából történt a dolog? – Hagyjuk már ezt az egészet – fakadt ki Michelle. – Minden leszállás jó leszállás, ha utána a saját lábán távozik az ember. – Már elnézést kérek, hogy aggódni mertem! – Szóval te errefelé motorozgattál, miközben megláttad, hogy zuhanunk lefelé? – Megmondtam neked, hogy ne menj fel azzal a pasassal. – Te úgy gondolod, nem vagyok képes vigyázni magamra? – O, a pokolba is, ne gyere nekem ezzel a szarsággal. Én csak... Michelle megkopogtatta a férfi sisakját. – Sean? – Igen? – Köszönöm. – Nincs mit. Mentek tovább. Michelle szorosan megkapaszkodott Sean zakójába. Semmi pénzért el nem engedte volna. Életében nem rémült még meg ennyire. De ezúttal a félelem forrását nem kívül kellett keresnie. Hanem saját magában. Ott belül.

Hetvenharmadik fejezet Sean ahhoz a motelhez hajtott, ahol Horatio az érkezése után megszállt. – Joan elfaxol nekem ide egyet-mást – magyarázta. Magukhoz vették a dokumentumokat, majd a közeli étteremhez hajtottak. Michelle gyomra addigra megnyugodott annyira, hogy ehessen valamit; szendvicseket és kávét rendeltek. Michelle elmondta Seannak, hogy megtudta: Monk Turing is végzett felderítő repülést Camp Peary fölött. Evés közben átlapozták Joan küldeményét. – Monk Turing – mondta Sean – Wiesbadenba látogatott. – Hogyan jöttek rá ilyen gyorsan? – Joan cégének van képviselete Frankfurtban. A hitelkártyaszámlái után tudták lenyomozni. Többek között ott vette azt a söröskriglit is, amit Champnek hozott ajándékba. – Sean egymás után nézte át a papírokat. – És itt van a Camp Pearyben a második világháború idején őrzött német hadifoglyok listája, amit kértem. – Na jól van, és ezt hogy a pokolba szerezte meg Joan ennyi idő alatt? – Az egyik magas rangú vezetőjük egy volt ellentengernagy, aki valaha a Nemzetbiztonsági Hivatalt vezette. Ő elég sok mindenhez hozzá tud férni, még ha titkos is az anyag. De nem úgy fest, hogy ez itt még mindig titkos lenne. Csak a penész gyűlt a dosszién valami irattárban a Pentagonban. Végignézték a németek listáját. Valamennyi név mellett ott állt az illető fogságba esésének dátuma, a rangja, valamint hogy mi történt vele. – Ebből az derül ki – állapította meg Sean -, hogy a háború végén a legtöbbjüket eleresztették; akit nem, az még a fogságban meghalt. De sehol nem látom a Henry Fox nevet. – Várj csak egy pillanatra. Nézd meg ezt a pasast. – Michelle ujja egy üres rubrikára mutatott. – Ennél az embernél nem tüntették fel, mi lett vele. – Végignézte a lista többi oldalát. – És egyedül nála nem tüntették fel. Sean elolvasta a nevet. – Heinrich Fuchs. – Heinrich Fuchs – ismételte Michelle lassan. – Angolosította a nevét, így lehetett belőle Henry Fox. Sean rámeredt. – Azt hiszem, igazad van. És jó okból. – Mi az? – Mert bármibe lefogadnám, noha jelenleg nem sok mindennel rendelkezem, hogy Heinrich Fuchs német rádiós volt, továbbá az egyetlen olyan hadifogoly, akinek sikerült megszöknie abból a haditengerészeti fogolytáborból, amit ma Camp Peary néven ismerünk, és ami ma a CIA tulajdonában van. Ezért nem írtak semmit arról, mi történt vele. A haditengerészet papíron sem volt hajlandó elismerni, hogy bárki megszökhetett tőle. Michelle kifújta a visszatartott levegőt. – Megszökött, és a nevét Henry Foxra változtatta? – És New Yorkba költözött, új életet kezdett, majd megöregedett, és történetesen ugyanabban az épületben lakott, ahol Monk és Viggie Turing is. – Felugrott. – Gyerünk. Beszélnünk kell Viggie-vel. – Miért? – Horatio szerint azt a gyereket kvázi beprogramozták. Nos, lehet, hogy a Heinrich Fuchs név lehet a kulcs, aminek nyomán hozzáférhetünk a tartalomhoz. Talán az egészhez. Babbage Townba hajtottak, s az osztályterembe siettek. De csak a többi gyereket találták ott. Viggie hiányzott. – Azt mondta, nem érzi jól magát – mondta a tanár. – Ő maga mondta, személyesen? – kérdezte Sean. – Nem, írásban üzente meg. Ma reggel, amikor bejöttem, az íróasztalomon volt az üzenet. Sean és Michelle pillanatokkal később Alicia házának lépcsőjén rohantak felfelé a bejárathoz. Berontottak az ajtón. – Viggie! – kiáltotta Michelle. – Viggie? Felrobogott a lépcsőn, és benyitott Viggie szobájába. A szoba üres volt, így Michelle visszacsörtetett a földszintre. Seannal együtt átkutatta a házat. – Sehol semmi nyoma – mondta Sean, s a pánik kezdett úrrá lenni rajta. – Hol a pokolban van az őr? – csattant fel Michelle. Nyílt a bejárati ajtó, s Alicia jelent meg. Vaskos papírköteget tartott a kezében, és kimerültnek tűnt – egyszersmind meglepettnek is a két nyomozó láttán. Szemrehányóan mondta: – Hát idefigyeljenek, maguk ketten. Azoknak a nyavalyás hangjegyeknek a létező összes konfigurációját lefuttattam a legerősebb számítógépes programunkon, de mindannyiszor csak badarság volt az eredmény. Tehát vagy a kód haladja meg a mi lehetőségeinket, és nem tudjuk feltörni, vagy nem is kód ez egyáltalán – s jómagam egyre inkább az utóbbi felé hajlok. A dalnak a címét viszont megtaláltam. Ez a Shenandoah, és a tizenkilencedik századból való. Amúgy meg, ha esetleg nem tudják, van hozzá szöveg is, nem túl hosszú, nem túl látványos, mindenesetre: szavak. Következésképp az a fantasztikus ötletem támadt, hogy hátha a szövegében rejtettek el valamilyen kódot. Na és tudják, mit? Abból sem sült ki az égadta világon semmi.

Szótlanul nézték az asszonyt. – Mi az? – kérdezte gyanakvón. – Hol van Viggie? – kérdezte Michelle csendesen. Alicia az órájára pillantott. – Az iskolában. Ott kell lennie reggel nyolc óta. – Nincs az iskolában, Alicia – mondta Sean. – A tanár szerint valaki egy cetlit hagyott az asztalán ma reggel, miszerint Viggie beteg. Alicia kutató pillantást vetett rájuk. – Én egész éjjel fenn voltam, és a maguk dalocskájával múlattam az időt. Maguknak kellett volna gondot viselni rá. – Ma reggel még semmi baja nem volt – közölte Michelle. – Valamikor hajnalban még be is állított hozzám. Aztán visszament a szobájába. – És aztán? – kérdezte Alicia. Sean és Michelle egymásra néztek. – Aztán – mondta Sean vonakodva – el kellett mennünk, hogy utánanézzünk néhány lehetséges nyomnak. – Ezek szerint magára hagyták! – szögezte le Alicia. – Magára hagyták Viggie-t. Már másodjára! – Azt hittük, maga itthon van – magyarázta Michelle. Alicia a levegőbe dobta a papírokat. – Maguk azt hitték, hogy itthon vagyok? Már hogyan lehettem volna, amikor maguk egész éjszakára való munkával láttak el? – Levegő után kapkodott mérgében. – A testőrének kellett volna őt elkísérnie az iskolába. Miután az a barom hagyta Viggie-t elcsatangolni, és a gyerek majdnem belefulladt a folyóba, azonnal leváltattam, és kaptunk egy új embert mellé. Sean kíváncsi pillantást vetett rá. – Ki volt az, akivel leváltatta az előző testőrt? – Champ. – Champ – mondta Michelle – ma reggel kilenckor értem jött, és sétarepülésre vitt. – Miről beszél, milyen sétarepülésre? – kérdezte ádázul Alicia. – Nyugalom, Alicia. Viggie alighanem a saját szakállára kóborolt el – mondta Sean. – A múltkor is azt tette, és tessék, mi lett a vége! – Aliciának igaza van, Sean. Megnézem a gyereket a folyónál. – Én meg riasztom a biztonságiakat, és átkutatjuk a környéket – mondta a férfi. Mindketten távoztak. Alicia Chadwick tehetetlenül bámulta a földön a szétszórt papírlapokat.

Hetvennegyedik fejezet Viggie-nek nyoma sem volt a folyónál. Utánanéztek, megvan-e az összes vízi jármű. Babbage Townt tűvé tették, de ez sem járt eredménnyel. A tanárnak szánt értesítést, miszerint aznap mulaszt, mert nem érzi jól magát, számítógépen írták. Hogy ki kézbesítette az üzenetet, azt senki nem látta. A testőr, akinek Viggie-re kellett volna felügyelnie, azt állította, aznap reggel pár perccel nyolc előtt jelent meg Alicia házánál. De már a bejárati ajtón, a szúnyoghálón belül ott volt az értesítés, miszerint Viggie beteg, és emiatt nem megy aznap iskolába. így aztán a férfi elment. Az üzenet még megvolt nála. Mint a másikat, ezt is számítógépen írták, lenyomozhatatlan volt. – Ezek szerint bárki írhatta – állapította meg Sean. O, Michelle és Horatio Babbage Towntól nem messze tartottak haditanácsot. A pszichológus is csatlakozott hozzájuk a Viggie utáni hajtóvadászatban. Az imént kutatták át a környező területet Hayes seriffel és egy csapat önkéntessel. Am semmi nyoma nem volt a kislánynak. Miközben ott ácsorogtak, egy fekete szedán fékezett mellettük. – Ó, a kurva életbe – mondta Sean. – Csak ne most. Ne őt. Ventris különleges ügynök szállt ki a kocsiból, és feléjük tartott. – Hallom, sikerült megint elvesznie a kislánynak. Már megint! – Mit akar, Ventris? – kérdezte Sean. – Azt akarom, hogy tisztuljanak innen. A jelenlétük itt kontraproduktív. – Miért, maga konkrétan mit produkált? A nagy semmin kívül? Michelle megnyugtató mozdulattal Sean vállára tette a kezét. – Csak nyugalom, Sean. Ez az ember különleges ügynök – mondta halkan. – Igencsak jól teszi, ha hallgat a barátnőjére – bökött Ventris Michelle felé az állával. – Ha elrabolták a gyereket, akkor meg fogjuk találni. Ez az FBI specialitása. – Elve vagy holtan fogják megtalálni? – kérdezte Sean. Ventris visszaült a kocsijába, és elporzott. Sean dühödten bámult utána. – A kurva anyád – üvöltötte a távolodó FBI-ügynök után. – Oké – mondta Horatio -, azt hiszem, mindannyiunkra ráfér, hogy vegyünk egy jó mély és megnyugtató lélegzetet. – Nem akarok mély és megnyugtató lélegzetet venni – csattant fel Sean. – Én ki akarom taposni Ventris különlegesen seggfej ügynök belét. – Nos, a kitörő erőszakos gondolatok akár hasznosnak is bizonyulhatnak – mondta Horatio félszegen. Mindhárman az út felé néztek. Buszok sorakoztak a birtok bejárata előtt. A kapun egyenként engedték át őket. Sean és Michelle a kapushoz siettek. – Mi folyik itt? – Kiürítjük Babbage Townt, legalábbis átmenetileg. – Miért? – kérdezte Michelle. – Eddig két titokzatos haláleset történt, most meg egy kislánynak veszett nyoma. Az itt dolgozók és a családtagjaik halálra vannak rémülve. Amíg a dolgok nem tisztázódnak, áttelepítik őket Williamsburgbe. – És ezt ki rendelte el? – kérdezte Sean. – Én rendeltem el – mondta egy hang. Megfordultak. Champ Pollion haladt feléjük. – Csak nem hibáztatnak érte? – Mi itt maradhatunk? – érdeklődött Sean. – Nem maradhatnak. Ha még valakinek baja esik, azért én leszek a felelős. Megfordult, s elindult. – Hová megy? – szólt utána Michelle. – Én is itt hagyom ezt a helyet. Még a kvantumszámítógépek felfedezése sem ér annyit, mint az életem.

Hetvenötödik fejezet Babbage Town két órával később teljesen kiürült; csak néhány őr maradt a posztján. Michelle és Sean egy darabig tovább rótták a terepet, hátha sikerül Viggie nyomára bukkanniuk. Horatio a szobájába ment, hogy öszszecsomagoljon. Mialatt Alicia házában csomagoltak, Merkle Hayes telefonon kereste Seant. Mondandójában nem sok meglepő volt. – Olyan, mintha a lány felszívódott volna. Se híre, se hamva. – Hayes ezután olyat mondott, amitől Sean kis híján kiejtette a kezéből a telefont. – Beszállt még a CIA is, és ők sem találják. – A CIA! – Igen. Ian Whitfield azt mondta, hallott Viggie eltűnéséről, és felajánlotta, hogy segítenek a keresésében. De ők sem jutottak semmire. – A mindenit, ki hitte volna, hogy ekkora a CIA szíve – mondta Sean. Kinyomta a készüléket, és undorodva az ágyára hajította. Átment Michelle-hez, és továbbította mindazt, amit Hayestől hallott. – Menjünk Horatióért, aztán tisztuljunk innen – mondta Michelle. Sean kifelé indult. – Hová mész? – Le a csónakházhoz. Gondolkodni. Gyere te is. Horatio még várhat valamennyit. Végigsétáltak az erdei ösvényen a csónakházig, és kiültek a mólóra. – Hol lehet Viggie? – kérdezte Michelle nyomorúságosan. – Hol? Sean a folyó túlpartját nézte. – Szerintem odaát van – mutatott Camp Pearyre. – Szerintem pontosan ugyanott van, ahol az apját meggyilkolták. – És az, hogy Whitfield a segítségét ajánlotta, csak kamu volt? – Sean biccentett. – Szerinted tehát már nincs is életben? – Sajnos nem kizárt. – De miért, Sean? Miért lett volna bárkinek is útjában? – Mert az apja elmondott neki bizonyos dolgokat, Michelle. Ő meg ebből továbbadott nekünk egyet s mást, amire valaki rájött. Ők pedig nem akarják, hogy bármi mást is megtudjunk tőle. – De honnan jöttek rá? – Babbage Town és Camp Peary között semmi nem maradhat titokban. Michelle a csendesen áramló folyót bámulta. Nyugalom – legalábbis egy időre. – Tisztában vagyok vele, Sean, hogy ők a CIA. Tudom. De megölni egy gyereket? – Viccelsz, igaz? Ha a nemzetbiztonsági érdekek történetesen azt diktálnák, hidegre tennék akár a saját nagymamájukat is. – Mire jöhetett rá Monk Turing – kérdezte a lány -, és mi késztethette a CIA-t, hogy üldözőbe vegye? Aztán meg elrabolják Viggie-t? – Nem tudok eleget, és ahhoz nyilvánvalóan nem vagyok elég eszes, hogy abból a kevésből kiokoskodjam, ami a rendelkezésemre áll. Elmondom viszont azt, amiben bizonyos vagyok: Monkot megölték, és megölték Len Rivestet is. Azt még nem tudom, mi lehetett az indíték; az sem kizárt, hogy más-más személyek vagy szervezetek végeztek velük, teljesen eltérő okokból, de hogy valaki végzett velük, az nem kétséges. Monk Turing pedig ismert egy idős embert, aki nagy valószínűséggel hadifogolyként élt annak idején itt, és aki valamit mondott neki erről a helyről. Valamit, ami arra késztette Monkot, hogy nézzen körül odaát. Rajtavesztett. – Henry Foxnak tehát sikerült onnan megszöknie, Monknak viszont nem. Ez ironikus. – Úgy tűnik – mondta keserűen Sean. – És most Viggie. – Michelle elfojtotta a sírást, ami kitörni készült belőle. Sean átkarolta. – Sajnálom, Michelle. Ez egyszer egyáltalán nem álltam a helyzet magaslatán. – Veled voltam, és én is magára hagytam, Sean – válaszolta a lány. – Hibásak vagyunk mind a ketten. Sean elgondolkodott. – Reggel hat körül mentünk el a házból. Még jóformán sötét volt. Alicia az Egyes Számú Kunyhóban dolgozott a kódon. Gyakorlatilag tehát akárki odamehetett és magával hurcolhatta a gyereket. Egy gyors járású motorcsónakkal perceken belül odaát lehetett Camp Pearyben. – Michelle hallgatta, s közben könnyek peregtek az arcán. Sean átadta a zsebkendőjét. Michelle megtörölte a szemét. – Most mi legyen? – kérdezte a lány. A férfi Camp Pearyt nézte. – Most megmászom a kerítést. Michelle elhúzódott tőle. – Mi? – Más lehetőség nem maradt, Michelle. Elkúrtam a dolgot, és magára hagytam Viggie-t. Nem tehetem meg, hogy ezek után tétlenül ülök a fenekemen. Meg kell próbálnom, hátha sikerül megmentenem. – Oké. Mikor akarsz menni? – Te itt maradsz. – Akkor itt maradsz te is.

– Michelle, nem hagyhatom, hogy ebbe belemenj. A pokolba is, lehet, hogy tévedek az egész dologgal kapcsolatban. Nem engedhetem, hogy eldobd magadtól az életedet. – Milyen életet, Sean? Néhanapján már azt sem tudom, ki vagyok én. Jelen pillanatban én kizárólag Viggie Turing életét tartom szem előtt. Úgyhogy ha te megmászod azt az átkozott kerítést, akkor én is azt teszem. Sean a lányra meredt. Tekintetében ott volt a büszkeség. Michelle nem hajlandó hagyni, hogy egyedül vágjon neki. De tekintetében ott volt a félelem is. Eszébe jutottak Horatio és Joan figyelmeztetései. – Sean – mondta Michelle -, holnap este jön a CIA-gép. Gondolod, megpróbálják azzal kicsempészni innen Viggie-t? Talán addig meghagyják az életét. Sean nem válaszolt. A folyót nézte. Csakugyan arra készül, hogy olyan emberrel akasszon tengelyt, mint Ian Whitfield? Csakugyan ezzel a pasassal akar összeakaszkodni? A válasz az volt, hogy nem. És persze az, hogy igen. Akkor támadt egy ötlete, amely félreseperte kételyeit. Felugrott. – Gyerünk!

Hetvenhatodik fejezet Toby Rucker hívása csomagolás közben érte Horatiót. Sikerrel járt, mondta a pszichológusnak. – Nagyjából a szóban forgó időszakban egy gépkocsit találtak onnét körülbelül órányi járásra, odafenn a Smoky-hegységben. Akkoriban még fiatal szabadúszó riporter voltam, de miután utánanéztem a sztorinak az archívumban, meglehetősen jól sikerült visszaemlékeznem rá. – Ki volt a gépkocsi üzembentartója? – Bizonyos William Joyner, a hadsereg őrmestere. A toborzóirodába osztották be, ami akkoriban idelent működött. Ez még a hetvenes évek vége felé volt. – És mi lett az őrmesterrel? – Ezt senki nem tudja – közölte Rucker. – A kocsija meglett, ő maga viszont soha nem került elő. A helyi rendőrség nyomozott, a hadsereg is ideküldte a maga embereit, de senkinek nem sikerült kiderítenie semmit. – Nős ember volt Joyner? – Nem. A húszas évei végén járt. Tizennyolc évesen lépett be a seregbe. Harcolt Vietnamban, azután továbbszolgált, és mintegy hat éve itthon volt már, amikor eltűnt. Horatio habozva kérdezte: – Volt valamilyen romantikus kapcsolata? Barátnő? – Az archívumból semmi ilyen nem derül ki. Miért, maga másként tudja? – Nem – válaszolta gyorsan Horatio. – Megkérdezhetem, miért izgatja ez a dolog? Merthogy South nem mondta el nekem. – Tekintse úgy, hogy kíváncsi ember vagyok. Ezek szerint a nyomozás zsákutcába jutott? ! – Mint megtörténik nemegyszer, ha nem sikerül j előkeríteni a holttestet. Nem kizárt, hogy Joyner belefáradt a katonáskodásba, valahol jobb lehetőségre bukkant, és önkényesen megpattant. Ez sem ritkaság. Horatio köszönetet mondott a férfinak, és letette. Úgy festett, hogy William Joynernek viszonya volt Frank Maxwell feleségével, majd nyoma veszett. A holttestét – feltéve, hogy csakugyan meghalt – azóta sem találták meg. Mit láthatott sok éve Michelle, ami ekkora kárt tett a pszichéjében? Horatio tisztában volt azzal, hogy erre egyedül magától Michelle-től kaphat választ. Mert noha a tudatos énje már régen mélyre temette azt a bizonyos élményt, a tudatalattijában mindörökre megmarad. Sean és Michelle a garázsból elemeltek néhány szerszámot, és elrejtették őket egy táskában. Felmentek az udvarházba, és elmagyarázták a biztonsági őrnek, hogy Horatióért jöttek. – Tisztulunk innen, ahogy Champ mondta. A biztonság őr beengedte őket. Michelle és Sean felszaladtak a lépcsőn a legfelső szintre, majd végig a folyosón, addig a szobáig, ahol Sean az első éjszaka megszállt. Bementek a szobába, majd megtorpantak a fal előtt, ott, ahol Viggie számításai szerint a titkos szobának kellett rejlenie – már amennyiben az csakugyan létezett. – Valahol csak kell lennie egy bejáratnak, de most nincs arra időnk, hogy keresgéljük. – Nekiestek a falnak a szerszámokkal, és módszeresen kezdték megbontani. Sean zseblámpával világított be a jókora lyukba, és bekukucskált. – A mindenit! – Mi az? – Mindjárt meglátod magad is – válaszolta a férfi. – Igyekezzünk! Újult erővel estek neki a falnak. Hamarosan akkora lett a lyuk, hogy át tudtak bújni rajta. Egy falra meredtek, amely tele volt elektronikus kezelőszervekkel. A másik oldalon ajtó látszott. Sean rámutatott. – A másik szobából nyílik, abból, ami be volt zárva. Az egyik falon tévéképernyők sorakoztak; valamennyi kunyhó belseje látszott rajtuk. – Az ott az Egyes Számú Kunyhó – mutatott Sean az egyik képernyőre. – Az meg Champ Kettes Számú Kunyhója – mondta Michelle, és egy másikra mutatott. A másik falon számítógépes monitorok függtek egymás mellett. Valamennyin számsorok futottak. – Titokban rögzítik a Champ kunyhójában lévő számítógépek adatait – állapította meg Sean. – Len Rivestnek ezek szerint igaza volt. Kémkedés folyik Babbage Townban, mégpedig elektronikus kémkedés – mondta Michelle. Az egyik falon lévő műszerre nézett, amelyen vörös fény villogott. – A francba, szerinted ez micsoda? – kiáltott fel. Átbújtak a lyukon, és a lépcső felé futottak, miközben a vörös vészjelző némán villogott tovább. – Mi van Horatióval? – kiáltott fel Michelle. Sean megtorpant, megfordult, és egy másik folyosón futott tovább. Ököllel verte Horatio ajtaját. Mikor

Horatio kinyitotta, megragadta a pszichológust, és a lépcső felé tuszkolta. – Miért rohanunk? – fakadt ki Horatio. – Az életünkért – csattant fel Michelle. A kis pszichológus ennek hallatán irigylésre méltó sebességgel futott. – Hogyan jutunk ki Babbage Townból? – kérdezte Michelle. – A főbejáratot őrzik. – A vízen – mondta Sean. – Gyerünk! Hamarosan odalenn voltak a csónakháznál. Útközben kétszer is találkoztak biztonságiakkal, akik azonban csak egy pillantást vetettek rájuk. Úgy tűnt, senki nem értesült még arról, hogy betörtek a titkos szobába. – Biztos, hogy az a csendes riasztó egyáltalán működik? – kérdezte Michelle. – Felhívjuk Hayes seriffet? – javasolta Horatio. – Jelenleg nem bízom senkiben – szögezte le Sean. A csónakháznál Sean feltörte a raktárát, megragadta a Formula csónak kulcsait, leeresztette a járművet, és hamarosan a vízen voltak. Alapgázon járatva a motort csorogtak lefelé a Yorkon, fények nélkül. – Jól figyeljünk – figyelmeztette őket Sean. Michelle zavarodott arcot vágott. – Mi a baj? – kérdezte Sean, felé nézve a kapitányi ülésből. – Miért jött le Viggie a csónakházhoz, miért szállt be a kajakba, és miért evezett ki a folyóra? – Azt mondtad, nem árulta el az okát. – Korábban egy alkalommal kijöttünk ide kajakozni. Azt állította, életében még nem érezte ilyen jól magát. Aztán versenyt futottunk a házig, de előzőleg fogadtunk: ha én nyerek, ő mindent elmond nekem a kódról meg vérről. Én nyertem, mire ő egy kissé felhúzta magát, és nekiült őrült módon verni a zongorát – de a dalt azért eljátszotta. – És? – És miért jött vissza a folyóra? – kérdezte ismét Michelle. – Egy kissé kockázatos dolog arra vállalkozni, hogy megpróbáljuk kitalálni Viggie gondolatait, Michelle – figyelmeztette Horatio. – Miért gondolom, hogy mondani akart nekem valamit? Miért gondolom, hogy arra akart rávenni, menjek le a mólóhoz? – Michelle felállt, és Camp Peary felé nézett. – Valami csakugyan nagyon nem stimmelt itt. Viggie minden átmenet nélkül mondta el nekem ezt a történetet. – Milyen történetet? – Mely szerint Alan Turing úgy ölte meg magát, hogy megevett egy mérgezett almát. Hozzátette azt is, hogy ez Hófehérke történetére emlékezteti. Arra, amikor a gonosz öreg királynő vén satrafává változik, egy csónakkal lecsurog a folyón, és egy trükkel átveri Hófehérkét, akit megetet a mérgezett almával. Hófehérke majdnem belehal. Mint ahogy Viggie is kis híján belehalt abba, hogy egyedül ment ki a folyóra. Valami olyasmit talált mondani, hogy akié az alma, azé a hatalom. Vajon miért mondta ezt? – Nem tudom, de mihez tudunk most ezzel kezdeni? – kérdezte Sean. Michelle hirtelen felkiáltott. – Jajistenem! Csónak? Alma? – A Formula farához szaladt, kihajolt és elolvasta a hajótestre stencilezett nevet. – A Nagy Alma – olvasta fennhangon. – A Nagy Alma, mint New York – mondta Sean. – Nem. A Hófehérkében szereplő alma – javította ki Michelle. – Gyerünk. Darabokra kell szednünk ezt a csónakot. – Miért? – kérdezte Horatio. – Csak segítsetek! Segítsetek. Egy órával később mind a hárman a hajófarban ültek, és a szerzeményt nézték. A papírt összehajtogatva rejtették el a motorcsónak egyik tárolószekrényében, vécépapírtekercsek mögé. – Aznap nyilván azért jött le ide – magyarázta Michelle -, hogy elrejtse a dokumentumot. Alighanem azt tervezte, hogy újabb nyomot hagy nekem, vagy talán egyszerűen behozza a dokumentumot hozzám, mint ahogy a többit is behozta, amint a varázsszavakat kimondtam. Csak erre már nem volt lehetősége. – És a tény, hogy azt gondolta, rejtekhelyre van szükség – tette hozzá Horatio -, arra utal, hogy félt. – Nos, a félelmei ezek szerint elég megalapozottak voltak, nem? – kérdezte keserűen Michelle. – Elég régi – vette kezébe a dokumentumot Sean. – A második világháború idejéből való. Nyilván ezt adta Henry Fox, alias Heinrich Fuchs Monk Turingnak, amikor az meglátogatta Németországban. – Ez egy térkép – állapította meg Horatio. – Camp Peary térképe abból az időből, amikor a terület még a haditengerészet kezelésében volt. A topográfiát felismerem arról a térképről, amit South Freeman irodájában láttam – tette hozzá Michelle. Sean egy vonalra mutatott, amely a folyópart és a létesítmény központja között húzódott. – Az egyedüli eltérés az, hogy ezen nem szerepel az öböl. Nyilván téves a térkép. – Nem téves, amennyiben ez a vonal nem egy keskeny öblöt jelöl – vetette ellen Michelle. – Akkor út. A lány megfordította a dokumentumot. A hátán kezdőbetűk álltak: H. F.

– Heinrich Fuchs – mondta Horatio. – És még valami áll itt, de németül. – Oda nézz – mutatott Sean egy későbbi írásra, amely nyilvánvalóan más kéztől származott. – Ez angol – tette hozzá Michelle. – Talán Monk Turingé. Nézzétek, itt vannak a távolságok, kiterjedések, irányok* minden. – Helyes, de mire mutatnak? Michelle visszafordította a térképet. – Arra a vonalra. Más nem lehet. Várjunk csak egy percet. Sean, ha neked van igazad, Fuchs megszökött Camp Pearyből. – Oké. – De hogyan csinálta? – Nem tudom. Azt hiszem, a folyónál jobb lehetőség nem volt akkoriban sem. Ha valamelyik úton ment, vagy akár erdőn-mezőn át, az utánaszalajtott kutyák kiszimatolhatták volna a nyomát. A vízen majdnem mindig simán el lehet menekülni, noha előbb el kell jutni odáig. Abban pedig biztos vagyok, hogy szép számban voltak itt őrök. – Voltak is, az biztos, a föld fölött – mondta Michelle. – A föld fölött? – Sean, az a vonal alighanem egy alagutat jelöl, ami bevezet Camp Pearybe. Avagy, mint Heinrich Fuchs esetében történt, olyan alagutat, ami kivezet Camp Pearyből, a szabadságba. A börtönből való kitöréshez igen gyakran alagutat vesznek igénybe. – De mi végre vett volna ennyi bajt a nyakába Monk Turing, pusztán hogy megszerezze egy Camp Pearybe vezető alagút térképét? Meggyilkolták. – Nem az alagútban gyilkolták meg. Alighanem azután végeztek vele, hogy kijutott onnan. Talán nem is tudnak az alagútról. – Ez azonban nem ad magyarázatot arra, miért kockáztatta volna meg, hogy elsőre az alagúttal próbálkozzon. Horatio közbeszólt. – Talán Fuchs mondott neki valamit arról, amit ott látott. Valamiről, ami Camp Pearyben van. Valamiről, tudom is én, ami sok pénzt ér. – Őrületnek hangzik ez az egész, Michelle, de a térkép megtalálásával óriási lehetőséget kaptunk. Azt, hogy bejussunk Camp Pearybe. – Ezek szerint te csakugyan azt gondolod, hogy Viggie odabenn van? – Még ha nincs is odabent, rábukkanhatunk valami fontosra. Olyasmire, ami elég fontos ahhoz, hogy azok az emberek cserében elengedjék Viggie-t. – De mi van akkor, ha tévedek, és mégiscsak tudnak az alagútról? Sean gondosan összehajtogatta a térképet, és közben csendesen rájuk nézett. – Tartok tőle, hogy akkor végünk lesz.

Hetvenhetedik fejezet Úgy döntöttek, lemennek a folyón, hogy magukhoz vegyék a felszerelést, amit Sean rendelt meg korábban, amikor elhatározta, hogy megpróbálnak bejutni Camp Pearybe. Sean ezután tett velük egy vargabetűt, hogy beugorjanak South Freemanhez. A virginiai Arch nem közvetlenül a folyóparton volt, így ki kellett kötniük a motorcsónakot egy régi mólónál, és majdnem egy kilométer gyalogút volt még a parttól. Sean Michelle mobilján jelentette be érkezésüket, és noha későre járt, még az íróasztala mögött találták South Freemant, dohányfüstbe burkolózva, mint rendesen, ujjai száguldottak a számítógép billentyűzetén. – Babbage Townból eltűnt a gyerek. Csak erről van szó mindenütt. Jó anyag. És még jobb attól, hogy Monk Turing kislánya az illető. Különkiadást fogok belőle csinálni. Az isten szerelmére, hadd halljam már maguktól azt, hogy a folyóparti ürgéknek közük van az eltűnéséhez. – Közük van, és talán nemcsak az eltűnéséhez, de a halálához is – mondta Michelle hevesen. – Mondja, maguk, újságírók néhanapján megpihennek egy pillanatra, hogy elgondolkodjanak azon, másoknak ez mit jelenthet? Freeman ujjai megtorpantak. A férfi Michelle felé fordult, és haragos tekintetet vetett rá. – Na, álljon meg a menet! Nem kívánom én a halálát annak a gyereknek. Azért imádkozom, hogy karcolás nélkül találják meg, valamint letartóztassák azt a disznót, aki elrekkentette, akárki legyen is az. De a hír, az hír. Michelle undorodva félrenézett. – South – mondta Sean -, nem hallott olyasmit Camp Peary kapcsán, hogy annak idején elrejtettek ott valami... értékeset? Úgy értem, még akkoriban, amikor a haditengerészet üzemeltette azt a helyet. A második világháború idején. – Értékeset? Nem emlékszem, hogy ilyesmit hallottam volna. A régi városkáktól meg a CIA-létesítményektől eltekintve semmi nincs ott, csak fa, meg legföljebb egy-két tavacska. Miért? Sean kiábrándult arcot vágott. – Azt reméltem, azt fogja mondani, kincset ástak el ott, például olyat, amit hajótörés után mentettek meg, vagy ilyesmit. Freeman kissé elmosolyodott. – Hát, van ezzel kapcsolatban egy legenda, de ha engem kérdez, egetverő marhaság. – Azért csak mesélje el, South – kérte Horatio. – Minek? Ha odabenn van Camp Pearyben, hétszentség, hogy úgysem tudják rátenni a kezüket. – Azért csak tegye meg nekünk ezt a szívességet – mondta Sean. Freeman hátradőlt és elgondolkodott, hol is kezdje a történetet. – Nos, ami azt illeti, a régmúltba kell viszszamennünk. A gyarmati időkbe. – Nem tudna rögvest a tárgyra térni? – türelmetlenkedett Michelle. A hírlapíró kihúzta magát. – Nana, hölgyem. Nem vagyok köteles bármit is mondani maguknak! Sean felemelte a kezét, hogy csillapítsa a kedélyeket. – Csak nyugodtan mondjon el mindent, South. – Leült Freemannel szemben, s közben figyelmeztető pillantást vetett Michelle-re, aki vonakodva telepedett az asztal szélére, és rezzenéstelenül figyelte az újságírót. Freeman arca megenyhült. A férfi újra elfészkelődött. – Emlékeznek még arra, amit Dunmore lordjáról mondtam? – Igen. Ő volt Virginia utolsó királyi kormányzója – mondta Sean. – Nos, egy helybéli legenda úgy tartja, hogy a britek a háború finanszírozására tonnaszám küldték át ide az aranyat. Ezt arra használták, hogy megfizessék vele a kémeket, valamint azokat a német zsoldosokat, akik a brit érdekekért harcoltak – no és persze, hogy a lakosságot is legyen mivel lekenyerezni és a saját oldalukra édesgetni. Dunmore-tól azt is elvárták, hogy heccelje az amerikaiak ellen az indiánokat, hogy még velük is harcolniuk kelljen, ha még nem lenne a vöröskabátosokkal elegendő bajuk. Sokan ebbe nem gondolnak bele igazán, de akkoriban a polgárok jó része még nem volt biztos abban, kivel tartson, kit akar győztesként látni. Ez leginkább attól függött, ki nyerte meg a legutóbbi nagy csatát, és kinek a katonasága ellenőrizte az illető vidéket. Úgyhogy a Dunmore-nak küldött arany hatalmas károkat okozhatott. – De Dunmore Williamsburgben volt – mutatott rá Sean. – A gyarmatiak azonban megszalasztották – mondta Freeman. – Úgyhogy lóhalálában igyekeznie kellett a vadászlakába, Portó Bellóba, ugyanoda, ami szerepel a Nemzeti Történeti Nyilvántartásban. Portó Bello ma éppen hogy Camp Peary kellős közepén terül el. – Felállt, és a térképre mutatott. – Pontosan: itt. – Visszaült a székébe. – Ha az arany Portó Bellóba került, később mi történhetett vele? – kérdezte Sean, és járkálni kezdett. – Ki tudja? Csakhogy nem került oda. Merthogy soha nem létezett. – Biztos ebben? – kérdezte Sean a szoba túlsó feléből.

– Legyünk valamelyest realisták. Ha a kincs Camp Peary területén lett volna, abban az esetben valaki rábukkan, és azt jelenti valakinek. Ez nem olyasmi, amit el lehet sumákolni. – Mi van akkor, ha még senki nem bukkant rá? – kérdezte Sean. – Nem hinném, hogy Dunmore-nak annyi esze lett volna, és oda rejtett volna egy aranyhegyet, ahol senki nem talál rá. – Camp Peary területe sok ezer hektáros – mutatott rá Michelle. – Nyilvánvalóan vannak olyan részei, amiket se a haditengerészet, se a CIA nem derített fel soha. Freemanről lerítt a kétkedés. – Igen, és ezek azok a területek, amiket a mai napig senki nem is deríthetett fel. Következésképp ha az ottani fura népek eddig nem tették rá a kezüket, akkor soha nem is fog előkerülni, igazam van? – Seanra nézett, aki bámult valamit a falon. – Igazam van? – ismételte Freeman, most hangosabban. Seant azonban teljesen lekötötte egy a falra celluxozott papírlap. Michelle aggodalmasan nézett oda. – Sean, mi az? Sean megfordult. – South, egészen biztos maga abban, hogy pontos azoknak a virginiai településeknek a listája, amit korábban mutatott? – Egészen biztos vagyok. Ezt a listát Richmondból kaptam. Ez a hivatalos lista. – A fenébe is, ez az! – kiáltott fel Sean. – Micsoda? – kérdezte Horatio. Sean válaszként a listán szereplő egyik névre mutatott. – Létezett Virginiában egy olyan nevű megye, hogy Dunmore. – Aha – mondta Freeman vidáman. – De miután kikergették innen azt a gazembert, ez az állapot megváltozott. Most Shenandoah annak a megyének a neve. Kedves vidék. Sean kirohant, a többiek követték. Nem az átkozott dallamban rejlett, de még csak nem is a szövegben. Hanem a dal címében. Shenandoah. Ez volt a kulcs. Freeman az ajtóhoz szaladt, és utánuk kiáltott. – Mi van olyan fontos Shenandoah megyében? – Nem kapott választ, így újra felüvöltött. – Meg ne feledkezzenek az egyezségünkről. Egy átkozott Pulitzert akarok! Hallják?

Hetvennyolcadik fejezet A csónak este nem egészen öt csomóval haladt a folyón, ami épp a kormányzáshoz szükséges sebesség volt. Ezúttal égtek a futófényei, s a kormánynál magányosan állt egy figura. Horatio Barnes felhúzta viharkabátján a cipzárat, miután egy jeges szélroham akkora erővel rontott neki, hogy majdnem hátratántorodott. A szél hullámot vetett, amely most meghimbálta a lassan haladó Formulát. Horatio évtizedek óta rendszeresen hajózott a Chesapeake-öbölben, így számára a York még éjnek idején sem jelentett különösebb kihívást. Horatio, miközben kávéját iszogatta a műanyag csészéből, tudta, hogy ma éjszaka viszonylag könnyű feladat jutott neki: csak csurognia kell az árral. Azt is tudta viszont, hogy emberi és gépi tekintetek tartják figyelemmel őt és a járművét. Am a folyó közterületnek minősült, és amíg nem kerül a kelleténél közelebb a túlparthoz, addig a CIA semmit nem tehet annak érdekében, hogy megállítsa. Horatiónak ezen a ponton eszébe jutott, hogy Seanra minden további nélkül rálőtt valaki, amikor a barátja magánterületen tartózkodott. Azonnal leült a kapitányi ülésre, és előrehajolt. Semmi értelme nincs annak, hogy minél nagyobb célpontot nyújtson a rohadékoknak. Azután annak a két embernek a sorsán gondolkodott el, akik miatt egyre jobban aggódott. – Legyetek biztonságban – mondta a hideg, nyers szélben. Azután felnézett az égre. – És ha megfognának bennünket emiatt, Istenem, nem úszhatnánk meg egy enyhe fogházbüntetéssel? A Camp Pearyvel szemközti partszakaszon Sean és Michelle nedves ruhában ellenőrizték a felszerelésüket. Sean mély lélegzetet vett. – Nem hibázhatunk, Michelle. Csak egy rossz mozdulat odaát, és már nem vagyunk az élők sorában. A lány erre nem szólt semmit. Sean ránézett. – Készen állsz, Michelle? Valahányszor Michelle élete során elhangzott ez a kérdés, a válasz mindannyiszor egy késedelem nélküli „Igen!" volt. Most azonban habozott. A képek, amelyek lelki szemei előtt elvonultak, rendkívül erőteljesek voltak. És valamennyi kép a lehetséges katasztrófa irányába mutatott – arra, hogy a sorsdöntő pillanatban megint be fog kattanni, vagy mindent elsöprő öngyilkos késztetés keríti hatalmába, és az elhozza számára a véget. De ezeknél sokkal irtózatosabbnak találta azt a látomást, amelyben Sean King holtan feküdt – azért, mert ő valamit tett, vagy nem tett meg. – Michelle? – Sean megérintette a karját, és a lány megrezzent. – Hé, jól vagy? Nem bírt a férfi szemébe nézni, és reszketni kezdett. – Michelle, mi baj van? – Sean... – Michelle többször is nekiveselkedett, amíg kimondta. – Én... én nem vagyok rá képes. – Sean erősebben megszorította a karját. – Sajnálom, de én... nem tarthatok veled. Most nyilván azt gondolod, nem sok nálam gyávább ember van. De nem erről van szó. Nem erről. Hanem... – Nem bírta befejezni a mondatot. – Hagyd abba – mondta Sean ellentmondást nem tűrően. – Hagyd abba. Nálad bátrabb embert nem ismertem. És az én hibám. Mert soha nem lett volna szabad hagynom, hogy ide utánam gyere. Soha! Michelle megragadta Sean vállát. – Sean, nem mehetsz, egyedül nem. Ezek... ezek meg fognak ölni téged. Sean leült törökülésbe, és a maszkját babrálta. Nem nézett Michelle szemébe. – Muszáj mennem, Michelle. Nem is egy okból. – De ez túl veszélyes. – Mint a világon a legtöbb dolog, ami ér annyit, hogy az ember kockára tegye érte az életét. – Átnézett a másik partra. – Valami nagyon rossz folyik odaát. És nekem rá kell jönnöm, mi az. És le kell állítanom. – Sean, kérlek. – Michelle szorosan belekapaszkodott. A férfi felvette a maszkját, és készenlétbe helyezte a többi felszerelést. – Ha reggelig nem jönnék vissza, értesítsd Hayes seriffet, és számolj be a történtekről. – Gyengéden lefejtette magáról Michelle kezeit. – Rendben lesz, Michelle. Nemsokára találkozunk. A folyóba vetette magát és eltűnt. Michelle ott ült a vörösagyag parton, és nézte a hullámzást, míg a felszín el nem csendesedett. Még soha nem érezte ennyire magányosnak magát. És soha nem égette még ennyire a szégyen sem. Lassan elheveredett a nedves talajon, felnézett a felhős égre, és könnyek patakzottak az arcán. Dolgokat látott Michelle a felhőkben, rettentő dolgokat, amelyek sok esztendeje történtek. A felhők az évekkel korábbi rémálmaiban szereplő teremtményeknek a formáját vették fel, amelyeket soha nem értett, és nem is tudott megmagyarázni. S látta azokban a formákban a halálra rémült kislányt is, aki valakinek a segítségét szerette volna kérni, de segítségnyújtó nem volt sehol a láthatáron. Magányos farkas volt Michelle Maxwell egész életében, és leginkább azért, mert képtelen volt rávenni magát arra, hogy bárkiben megbízzon, legalábbis nem teljesen. Mindazonáltal létezett egyvalaki, aki kiérdemelte a tiszteletét, és mindenki másnál inkább a bizalmát. Ez az ember bebizonyította Michelle-nek, hogy soha nem hagyja magára; ez az ember a szó szoros értelmében mindenét feláldozta az ő megsegítése érdekében. S ez volt az az ember, aki az imént belevetette magát

a York folyóba. Hogy elinduljon egy – minden valószínűség szerint öngyilkos – küldetésre. Egyedül. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Kit érdekel, mi megy végbe az agyában, bármi legyen is az. Sean nem fog nélküle szembenézni Camp Pearyvel. Ha együtt kezdték, együtt is fejezik be. A felhőkbe rajzolt képek hirtelen szertefoszlottak, s ártalmatlan pukkanással tért vissza helyükbe a szürkeség. Michelle megragadta a felszerelését, és Sean után indult.

Hetvenkilencedik fejezet Sean könnyedén haladt egy-két méterrel a York felszíne alatt: a haladásban egy búvárroller – kisebb, motoros meghajtó szerkezet – segítette, mialatt békalábaival is hatékony mozdulatokat tett. Az oxigént az arca alsó részéhez csatlakoztatott miniatűr tartály szolgáltatta. A bokájához szíjazva vitte magával a vízhatlan táskát. A ma esti küldetés teljes mértékben improvizált lesz. Egymillióféleképp csődöt mondhatott, s nagyon kevés volt az esély rá, hogy jól sül el. A dal címe – Shenandoah – nyomán Sean arra következtetett, hogy jó úton jár. Shenandoah megyét korábban Dunmore megyének hívták. Halovány nyom volt, de mikor felmerült, csakis egy irányba mutatott: Camp Pearybe, azon belül is Portó Bellóba, Dunmore egykori vadászlakába. Monk Turingnak sem lehetett más célja. És neki sem, ha rá akart jönni, mi történt vele. Követnie kellett az utat, ami talán a halálba vezet. Partot ért, nem nagyon messzire onnét, ahol alighanem Monk Turing is tette néhány hete, s közben nagyon remélte, hogy a Horatio vezette motorcsónak eltereli majd Camp Peary biztonsági embereinek a figyelmét. Sean igyekezett bízni az eshetőségben: a Camp Peary-iek nem hiszik, hogy lehet valaki annyira ostoba, hogy Turing halála után máris megkísérelje a behatolást. Az elemlámpa használata szóba sem jöhetett, így aztán infravörös éjjellátó készüléket húzott elő a táskából, magára illesztette, és bekapcsolta. Szeme előtt azonnal foszforeszkáló zöldben jelent meg a terep. Némiképp alaktalan volt minden, de legalább látott valamit a koromsötétben. Sean a hasán kúszott befelé, miután a búvárrollert elrejtette az aljnövényzet közé. Nem sokkal előtte volt a kerítés – a pont, ahonnan még visszafordulhat. Sean elővett egy apró készüléket, ami csak egy dologra volt alkalmas: arra, hogy érzékelje, ha bármilyen energia van a közelében. A kerítés felé tartotta, és várta, hogy felvillanjon a zöld fény. Felvillant. A kerítésbe ezek szerint nem vezettek áramot, és monitoros érzékelők segítségével sem tartották szemmel. Sean korábban értesült arról, hogy mivel Camp Peary határa rendkívül hosszú volt, a CIA nem akart sem időt, sem költségvetési pénzt pocsékolni annak teljes biztosítására. A belső védelem viszont szemmel tartotta a létesítmények, a műveleti és kiképzési területek minden négyzetcentiméterét, éspedig halálos biztonsággal, már-már művészi szinten. Sean szerint ezért komoly jelentőséggel bírt, hogy Heinrich Fuchsnak – és a jelek szerint csak neki – sikerült megszöknie az igen szigorúan őrzött katonai létesítményből. Ebben a pillanatban azonban abszurdnak és groteszknek tűnt, hogy felteszi az életét olyan dolgok ellenében, amelyek több mint hat évtizeddel ezelőtt történtek. S hirtelen mindent elsöprő pánik kerítette hatalmába, amint a York partjának nedves, vörös agyagán hevert, és épp arra készült, hogy engedély nélkül behatoljon az Egyesült Államok leginkább őrzött létesítményeinek egyikébe. Semmi mást nem szeretett volna jobban ebben a másodpercben, mint megfordulni, a hívogató folyóvízbe vetni magát, majd hazamenni. Mozdulni azonban nem volt képes. Szinte megbénult. Amikor megérezte a vállán az érintést, kis híján felüvöltött. De fülében meghallotta az ismerős hang megnyugtató suttogását. – Oké, Sean. Ketten együtt meg tudjuk csinálni – mondta Michelle. Sean megfordult. A lány mellette térdelt, s arckifejezése elmondott mindent, amit a férfinak tudnia kellett. Viszonzásul megszorította Michelle karját, és bólintott. Milyen ostoba is volt, amikor akár egy másodpercig is azt fontolgatta, hogy Michelle nem lesz benne ebben. A pokolba is, hiszen sokkal jobban vágyott a feladat végrehajtására, mint ő, Sean King. A pánikot és a bénultság érzését mintha elfújták volna. Sean mély lélegzetet vett, majd, jobbján Michelle-lel, gyors iramban újra megindult előre. Most már közvetlenül a kerítés tövében voltak. Mialatt Michelle vigyázott, Sean átvágta a kerítés egy részét. Befurakodtak az így keletkezett résen a felszerelésükkel együtt; Sean ezután gondosan visszahajtotta a kerítés kifeszített darabját a helyére, azzal bevették magukat az erdőbe. Egy perccel később letérdeltek, és Sean előhúzta a dokumentumot, amit Heinrich Fuchs adott Monk Turingnak. A másik oldala most már tele volt róva Sean és Michelle megjegyzéseivel és számításaival. Miközben a térképet vallatták, muszáj volt megkockáztatniuk, hogy némi világot gyújtsanak. Fuchs semmilyen segítségül szolgáló bevésést nem tüntetett fel a fák törzsén, és azt a területet sem jelölte meg X-szel, ahol az alagút bejáratának kellett kezdődnie; nem mintha az ilyen jelek túlélték volna az eltelt évtizedeket. De nem kellett csak erre a dokumentumra támaszkodniuk, éspedig Monk Turingnak köszönhetően. Monk a Fuchs-féle térképen gondos kézzel feltüntette a különféle irányokat, távolságokat, főbb tereptárgyakat, és – a lányán keresztül – hátrahagyott egy fontos nyomot is a célt illetően. Sean biztosra vette: Monk nem azért kockáztatta a halált is, hogy felderítse, merre szökött meg hatvan évvel korábban egy német hadifogoly. Turingnak más oka kellett, hogy legyen arra, hogy ide bemerészkedjen. Jó oka. Turing utasításait követve északnyugatnak tartottak, s elértek egy kis tisztásra, amelyet alig áthatolhatóan

nőttek körbe a nyírfák. Ez volt az a hely. Sean ki akarta lépni a távolságot, Michelle azonban megállította. – Milyen magas volt Turing? – kérdezte. – Százhetven. – Te tizennyolc centivel magasabb vagy – súgta a lány. – Hadd lépjem ki én. – Meg is tette, és kisebbeket lépett, mint rendesen szokott. Monk Turing kínosan pedáns ember lehetett, gondolta Sean, mert amikor Michelle felhagyott a fák, bokrok közti jövésmenéssel, tudta, hogy megtalálták. Benn voltak a fák között, egyértelműen egy olyan helyen, amit a civilizáció évtizedek, ha ugyan nem évszázadok óta nem háborgatott. Kivéve, ha... Sean letérdelt, és ujjai kitapogatták a betűt, amelyet egy, a fák valamelyikéről letépett hosszú inda segítségével rajzoltak meg. Monk Turing a várakozással ellentétben nem X-szel jelölte meg a helyet, hanem egy V betűvel. V, mint Viggie – Sean ezt onnan tudta, hogy Monk a nevet feltüntette a térképen. Kézzel kezdtek ásni ott, ahol első nekifutásra semmi mást nem találtak, mint némiképp laza erdei talajt. Ujjaik azonban hamarosan kitapintották a már igen rossz állapotban lévő csapóajtót. Felnyitották. Méterszer méteres, fából ácsolt bejárat jelezte az alagút kezdetét. Átbújtak a nyíláson, óvatosan leereszkedtek; olyan másfél méternyit ugraniuk kellett, hogy az alagút földpadlóján landoljanak. Michelle Sean vállán állva felnyúlt, és visszahúzta a helyére a csapóajtót. Eközben kötéldarabot pillantott meg a folyosó mennyezetét tartó keresztgerendák egyikén. – Nyilván Monk kötötte ezt ide, mielőtt az alagútba leereszkedett – mutatta Seannak. – Használnia kellett, amikor kimászott innen. A csapóajtó túlságosan magasan van egy embernek. – Hoztam én is kötelet – közölte Sean. – Kifelé menet majd felemellek, és odafent megkötöd. Én majd azon mászok ki. Mikor a csapóajtó a helyére került, megkockáztatták az elemlámpák használatát. Előrehaladás közben érzékelték, hogy az alagút falának a dőlése erőteljesebb lett; miután magasak voltak, emiatt kissé meggörnyedve kellett haladniuk. Szilárd, száraz vörösagyagból álltak a falak. Nagyjából méterenként sorakoztak a korábban a mennyezetet és a falakat tartó, később korhadásnak indult és helyükből kidőlt támgerendák. – Nem úgy fest, mintha megfelelne akár a legelemibb bányabiztonsági előírásoknak – mondta Michelle egy kissé idegesen. – Gondolod, ezt az egészet ő építette, egymaga? Szerintem ez túlságosan hatalmas munka lett volna egyetlen embernek. – Szerintem a többi bebörtönzött is segített neki, használni azonban rajta kívül nem használta más. – Miért? – Úgy gondolom, a többieket azután engedték szabadon, hogy a világháború Európában véget ért. Az alagúttal nagyjából ekkorra készülhettek el. Fuchsot azonban visszatartották. – Mi okuk lehetett rá? – Mint Horatio, én is utánaolvastam egy kicsit ennek a dolognak. Ha Heinrich Fuchs a hajóján, mint rádiós teljesített szolgálatot, akkor neki ismernie kellett az Enigma kódot. A Szövetségesek akkoriban egyetlen olyan hadifogoly szabadságát sem adták vissza, aki azt ismerte. Visszatartották őket, hogy kivegyék belőlük az információt, amellett azt sem szerették volna, ha visszatérnek Németországba. – De hiszen Németország addigra már vereséget szenvedett. – Igaz, de akkor még szerte a világon voltak olyan gócok, amelyeket a keményvonalas nácik és magas rangú katonai parancsnokok működtettek. A Szövetségesek egyáltalán nem vágytak arra, hogy olyan rádiósokat szolgáltassanak nekik vissza, akik hozzá tudják segíteni a nácikat egy újabb kommunikációs hálózat kialakításához. – Mindez arról tanúskodik, hogy a történelem ismeretének komolyan hasznát tudjuk venni a mindennapokban. – Nekem mindig is ez volt a véleményem. Oké, akkor haladjunk tovább.

Nyolcvanadik fejezet A Boeing 767-es megerősített hajtóművekkel és egyéb kiegészítő felszereléssel rendelkezett; ezek tették lehetővé, hogy hosszabb utakat tudjon megtenni az óceánon keresztül. A széles törzsű sugárhajtású balra dőlt, berepült az Egyesült Államok szárazföld feletti légterébe, áthaladt a virginiai Norfolk felett, majd az úti céljához közeledve megkezdte az ereszkedést. A 767-es nem tartozott semmilyen hazai vagy külföldi kereskedelmi légiflottához. A tulajdonosa nem vállalkozás volt és nem is természetes személy, hanem az Egyesült Államok hadserege. Rendes esetben egy ilyen, az amerikai légtérbe belépő lökhajtásos gép, ha Amerika legfontosabb katonai létesítményei felett repült volna el, azon nyomban kiprovokálta volna, hogy harci gépek szálljanak fel a norfolki légibázisról, és sorsa keserű véget ér. Most azonban némák maradtak a szirénák, és a haditengerészet egyetlen pilótája sem sietett a gépe felé, mert az érkező 767-es olyan engedéllyel rendelkezett a legfelsőbb parancsnoki szintről, amelynek értelmében akadálytalanul közlekedhetett az Egyesült Államok teljes légterében. A 767-es haladt tovább, mint tette már legalább két éve minden szombaton, nagyjából ugyanebben az időben. A pilóták nem egészen harminc percen belül megkezdték az előkészületeket a leszálláshoz, s megjelent előttük a teljes mértékben az amerikai adófizetők pénzén épített leszállópálya – amelyre gyakorlatilag soha nem tehette a lábát amerikai állampolgár. Sean és Michelle elérte az alagút végét, s hallgatóztak, hátha átszűrődik valami a centiméterekkel a fejük felett húzódó falon. Csak az imént sikerült átjutniuk Amerika legbonyolultabb védelmi vonalainak egyikén. Ha ugyanezt a földfelszínen kísérlik meg, a biztonsági emberek minden bizonnyal agyonlövik őket. Tenyerüket a mennyezetre helyezték, és állhatatosan nyomták felfelé, miközben egész testük megfeszült , készek voltak elfutni, ha bármi, mások jelenlétére utaló zajt hallanak. De háborítatlan maradt a csend, amikor félretolták a mennyezetnek azt a szakaszát. Bemásztak egy szobába, és körülvilágítottak. Téglafalak vették körül őket, a levegő nedves volt és fojtogató. – Olyan, mintha visszafelé utaztunk volna az időben – mondta Michelle fojtott hangon, miközben körülnézett a réges-régi téglafalakon, a rothadó gerendákon és a részben döngölt földpadlón. – Isten hozott bennünket Portó Bellóban – mondta Sean. – Ez az a hely, ahol a haditengerészet Fuchsot és a többi hadifoglyot őrizte. A németeknek pedig sikerült alagutat ásniuk a haditengerészet orra előtt. A sarokban néhány tégla kivált az alapfalból; ott hevertek egymás hegyén-hátán. – Nem valami biztató – állapította meg Michelle a téglarakás láttán. – Ez az egész bármelyik pillanatban a fejünkre szakadhat. Sean megpiszkálta az egyik téglát. – Áll ez már kétszáz éve. Még egy órát talán csak kibír. A padlóra világított a lámpájával. A port itt valaki bolygatta. – Monk Turing volt az. Legalábbis nagyon remélem – jegyezte meg. – Szóval, hol az arany? – kérdezte Michelle. – Még nem kutattuk át ezt a helyet – mondta Sean. – Sokkal inkább érdekel Viggie megtalálása, mint a kincsé. Sean az órájára pillantott. – Igyekeznünk kell. A gép rövidesen leszáll. Miután egy darabig még tébláboltak a pincében, elindultak felfelé. A földszint teljesen üres volt, bútort nem láttak. S mégis: itt-ott megmaradt még a hajdani előkelőség nyoma, a megfakult elegancia a faburkolaton, a kandalló borításán, a díszesen faragott kandallópárkányon, valamint a bejárati ajtó felett a falra helyezett reliefen, amely a brit koronát ábrázolta. Az évszázadok eltompították a valamikori összhatást, de a belépő mégis átérezte: olyan padlódeszkákra lép, amiket már azelőtt letettek, hogy Washington, Jefferson és Adams az amerikai függetlenségért harcoltak. Az világos volt, hogy ezt a helyet semmire nem használta a CIA. S amint kikukkantottak az egyik elülső, repedt ólomüveg ablakon, azonnal látták is, miért nem. Nem sok minden látnivaló volt ott. Csak egy vékony vízfelület, ami leginkább patakhoz hasonlított. Sean rámutatott. – Íme, a York öble – mondta. Heinrich Fuchs és a többi hadifogoly az alagút ásásakor nyilvánvalóan követték a kanyarulatait, mert úgy okoskodtak, és mint kiderült, igazuk is volt, hogy így végül kijutnak a Yorkra és a szabadságba. Sean és Michelle tervei szempontjából ugyancsak nagy fontossággal bírt az öböl, mivel az egészen a leszállópálya végéig ért. A házat azért átkutatták, hogy megbizonyosodjanak róla: Viggie nincs ott. Nem bukkantak semmiféle kincsre. Mikor végeztek, kisurrantak a vén házból, és a víz felé tartottak. Michelle visszanézett a sötétbe burkolódzó épületre, amely egy tisztáson állt. A bejárat előtt két hatalmas fa magasodott. Lapos volt az egykori nyaraló

teteje; a felső harmadát zsindelyek borították, ott, ahol csúcsos ablakok sorakoztak egymás mellett. Egyetlen magányos kémény emelkedett a magasba, majdnem az épület közepéből. Téglából épült az egész ház, kivéve a fából ácsolt elülső verandát, amely ingatagon meghajlott. – Láttam ezt a helyet fentről – mondta Michelle -, amikor Champpel voltam. Sean bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy Monk is ezért ment fel Champpel. Látni akarta, vajon Porto Bellót lakják-e, s mi van körülötte. Egy perc múlva már az öböl vizében voltak, s kelet felé tartottak, az alagút mentén, de most az ellenkező irányban. Eddig még senkivel nem találkoztak. De mindketten tudták: ez nagyon gyorsan megváltozhat, és ha találkoznak valakivel, az illető nagy valószínűséggel fel lesz fegyverezve, és olthatatlan vágyat érez rá, hogy meggyilkolja őket.

Nyolcvanegyedik fejezet A megvilágítatlan lökhajtásos gép áthaladt a Babbage Townt övező fasorok felett, maga mögött hagyta a Yorkot és a biztonsági kerítést, majd kerekei érintkeztek a három kilométer hosszú leszállópálya megerősített felszínével. De nem gurult ennyit, még jóval korábban megállt: fékjei és féklapjai megtették a magukét. Megállás előtt a pilóták széles ívben megfordultak a géppel, s addig a pontig gurultak, ahol járművek várakoztak rájuk: egy busz, egy Hummer és egy teherautó. Elhalt a hajtóművek zúgása, s kinyílt a gép hátsó ajtaja. Lépcsőt gördítettek elé, s a teherautó odatolatott. Sean és Michelle hason csúszva óvakodtak előre, egészen a kifutópályát övező lánckerítésig. Éjjellátó készülékeikkel minden nehézség nélkül nyomon tudták követni az eseményeket. Sean még rögzítette is a látottakat egy különleges megfigyelő kamerával, amely a látási viszonyoktól függetlenül is képes volt arra, hogy éles felvételeket készítsen. Michelle megrándult, amikor a repülőgép ajtajában megjelent az első – öltönyt, de ugyanakkor a hagyományos arab kefíját is viselő – férfi. Még vagy tucatnyian követték; valamennyien hasonlóan öltöztek. Michelle a gép hátsó részére mutatott. Sean a rakományra fordította a figyelmét, amit kezdtek kihordani a gépből. A poggyász mellett fekete műanyag bálákat láttak. Rémülten nézett Michelle-re, és azt suttogta: – O, a francba. Ez az, amire én gondolok? Mialatt tovább figyeltek, egy Rangé Rover fékezett a kis busz mellett, és valaki kiszállt belőle. Amikor Sean felismerte, megfagyott ereiben a vér. Valerie Messaline volt az, bézs nadrágkosztümben. Az arabokhoz ment, és valamit mondott nekik. Sean ki tudta venni, hogy a nyakában fehér műanyag azonosító lóg. A CIA-nek dolgozott ő is. Első osztályú színésznő volt; Sean elhitte szomorú történetének minden egyes szavát. Michelle érzékelte a férfi döbbenetét, és súgva kérdezte: – Valerie? Sean némán bólintott. Valerie még néhány percen át társalgott az egyik arabbal, amikor további férfiakat vezettek a buszhoz; velük volt a poggyászuk is. Valerie és az arab férfi a beszélgetés közben időnként a gép farából kipakolt rakomány felé pillantottak. Azután Valerie a férfival a bálákhoz ment, megérintette az egyiket, majd hangosan felnevetett valamin, amit az arab mondott. Az asszony egy perccel később ugyanennek a férfinak a kíséretében visszaült a Rangé Roverbe, s a terepjáró megindult a busz nyomában; alighanem a műholdas térképen is szereplő közeli épületegyüttes felé tartottak. A gép kirakodása befejeződött; most két kivétellel valamennyi férfi a Hummerbe szállt, amely ugyancsak az arabokkal teli busz után hajtott. A teherautó viszont az ellenkező irányban indult – pontosan Sean és Michelle felé, akik a lánckerítésen lévő kaputól nem messze álltak lesben. – Vissza – suttogta Sean sürgető hangon. Szorosan a földhöz lapultak. A kapunál megállt a teherautó, az egyik férfi kiszállt, kilakatolta, a teherautó, nyomában a férfival, lassan kigördült. A pasas bezárta a kaput, és a teherautó felé indult, hogy visszamásszon rá. Michelle ki-bebújt a hátizsákjából, és Seanhoz fordult. – Eredj vissza Babbage Townba. Kerítsd elő Hayes seriffet, és mutasd meg neki a videofelvételt. Azután várj, míg hírt adok magamról. A férfi rámeredt. – Várjak, amíg hírt adsz magadról? Miért, mire készülsz? – A videofelvétel önmagában még nem elég – mondta Michelle. – Meg kell bizonyosodnunk arról, mi volt a rakomány. Mielőtt Sean bármit mondhatott volna, vagy elkaphatta volna a karját, a lány nekiiramodott, hátulról megközelítette a teherautót, alávetette magát, kezével-lábával megkapaszkodott az alváz kiszögelléseiben. A jármű rövidesen tovagördült. Sean annyira meg volt döbbenve, hogy moccanni sem bírt. Szinte el sem hitte, mire vállalkozott a lány. Miközben a teherautó alvázába csimpaszkodó munkatársát elnyelte a sötét éjszaka, Sean magára maradt a CIA legtitkosabb létesítményének kellős közepén, és komolyan fontolóra vette, mitévő legyen, ha netán szívrohamot kapna. Maga sem tudta, miként sikerült nyugalmat erőszakolnia magára. Fogta a saját és a Michelle hátizsákját, és hasmánt csúszva indult vissza, a régi Portó Bello felé. Vízen nem egész fél kilométerre volt tőle az épület. De Sean legalább ezer kilométernek érezte. Ha nem többnek. Nem Sean volt az egyetlen, aki azon gondolkodott, miért cselekedett Michelle ösztönösen úgy, ahogy. Magának Michelle-nek is voltak kételyei, és nemegyszer közel járt ahhoz, hogy a földre pottyanjon, kivárja, míg a

teherautó elhalad fölötte, aztán visszasprinteljen Seanhoz. Valami azonban meggátolta ebben. Hangokat hallott, olyanokat, amelyek nem a teherautótól származtak. Nyilván közel kell lenniük a főkapuhoz, gondolta. A jármű lassított, majd megállt. Michelle egy pillanatra pánikba esett. Vajon átkutatják a kocsit, mielőtt Camp Pearyt elhagyja? Azután rájött: senki ügyet sem vet rá. És valóban így is volt. Meghallotta a kapunyitó motorok nyívását, a teherautó ismét megindult, és ezután már kinn is voltak Camp Pearyből. Egy utcára értek, s a kocsi rákapcsolt. Michelle végtagjai kezdtek kimerülni, de most már nem volt más választása, mint kitartani az alvázon. Ha ennél a sebességnél engedi el, a legkevesebb, amivel számolhat, a koponyatörés. Egy perccel később láthatta, amint más kocsik haladnak el mellettük. Egy idő után a teherautó egy kaviccsal beszórt beállóra kanyarodott. A kavicsot rövidesen aszfaltozott szakasz váltotta fel; a kocsi ezen aztán meg is állt. Kinyíltak az ajtók, s Michelle végignézte, amint a két férfi kiszáll és elmegy. Mikor a lépteiket már nem hallotta, hang nélkül lesiklott a földre, és kigurult az ellentétes oldalon. Körülnézett. Valamiért ismerős volt számára a látvány, noha teljesen sötét volt, és a környezet javát nem lehetett kivenni. Michelle hallotta, amint a két férfi jön visszafelé. A teherautót használta fedezéknek, s onnan egy kis épülethez futott, amit csak most látott meg. Befordult az épület sarkánál, megtorpant, majd megkockáztatta, hogy kilessen. Miközben kikukucskált, elállt a lélegzete. Michelle most már pontosan tudta, hol van.

Nyolcvankettedik fejezet Sean Portó Bello előtt mászott ki a vízből. Senki nem látta meg. Felosont a rothadóban lévő elülső lépcsőn, és ideje sem volt reagálni, amikor a deszka I megroppant alatta. Úgy érezte, mintha valami magába szippantaná zuhanás közben; azután a lába valami élessel ütközött. Nem tudta elfojtani a fájdalomkiáltást. Megmerevedve hallgatta a visszhangot, majd nyomában a vészjósló csendet, amibe rövidesen hangok keveredtek. I Mi volt ez? Sziréna? Rohanó léptek zaja? Véreb lihegését hallotta? Nem. Mindez a rémült képzelet * terméke volt csak. Küszködött, hogy kiszabadítsa magát az elülső verandán keletkezett lyukból, és halkan átkozta magában a valamikori királyi kormányzót, amiért a szilárd tégla helyett előnyben részesítette a megbízhatatlan fát. Lenyúlt, és kezével érezte, hogy a lábikráján tátongó mély sebből buzog a vér. Bebicegett az épületbe, s a pincébe igyekezett. Ott átbukott egy törmelékhalmon, és tenyérrel nekiesett a falnak; akaratlanul is kimozdítva így a helyéből az egyik téglát. Káromkodva térdelt fel, és megdörzsölte összekarcolt tenyerét. Most szemmagasságában volt az alapzat fala. A résbe bámult, oda, ahonnan az imént mozdította ki a téglát. Bevilágított lámpájával, és valami megragadta a figyelmét. Most láthatta, mennyire vastagra rakták ezt az alapfalat, és mögötte pedig... – A szentségit! Sean megragadott egy ott heverő fadarabot, beillesztette a résbe, és feszítővas gyanánt használta, míg a régi habarcs nem engedett. Benyúlt, és amennyire tudta, kezével szabaddá tette a tárgyat. Tömör arany érme volt az. Tovább ásott a falon belül, és ujjai megragadtak egy kisebb, kemény kődarabot. Lekaparta róla a koszt, és rávilágított. A kőről kiderült, hogy csillogó-villogó smaragd. Az ezt követő kutatás nyomán előkerült egy tömör arany rúd, valamint további aranypénzek. Lord Dunmore kincse volt az, és nem csak arany. Sean megtalálta. És mivel jól látszott, hogy a lelőhelyet valaki már bolygatta, alighanem megtalálta Monk Turing is. Erről tett ígéretet Heinrich Fuchs, amikor azt mondta, viszonozni fogja az amerikai szívességét, ha sikerül hazajutnia Németországba. Sean rájött, többről is lehet szó, mint váltságdíj kifizetéséről. South Freeman tévedett. Dunmore-nak igenis volt elég esze ahhoz, hogy úgy rejtse el a kincset a vastag alapfal mögé, hogy még ennyi idő múlva se találjanak rá. Nem is találtak, egészen addig, amíg egy vállalkozó szellemű német hadifogoly alagutat nem kezdett ásni a szökés reményében. Miközben Sean a kezét nézte, tisztázódott egy másik rejtély is. Aminek Monk Turinghoz volt köze. Győzedelmesen elmosolyodott. A jó érzésnek azonban hamarosan véget vetett a zaj. Rohanó lábak robaja. Valakik a ház felé tartottak. Most nem csupán a képzelete űzött vele tréfát. Most valóban jöttek. Megfogott néhány téglát és betömte őket a résbe, hogy a kincset védje. Táskájába csúsztatta az aranyérmét és a smaragdot, a csapóajtóhoz bicegett és felemelte. Néhány téglát rakott a fedélre, azt részben a nyílás fölé csúsztatta, beugrott és a helyére illesztette a csapóajtót, elzárva ezzel egymástól a pincét és az alagutat. Aztán, vérző láb ide vagy oda, futni kezdett. Mikor az alagút másik végére ért, úgy érezte, úgy pórul járt, mint még soha. Felfelé bámult a másik csapóajtóra, arai a feje fölött, legalább másfél méterrel volt. Még ha képes lenne is arra, hogy ekkorát ugorjon a rossz lábával, akkor sincs semmi, amibe megkapaszkodhatna. Michelle-nek a vállára kellett állnia, hogy elérje a csapóajtót. Menekülési tervük azon alapult, hogy Michelle majd most is felhág rá, és megköti a kötelet, aminek a segítségével kimászhat. Várjunk csak. Ha igaza volt, amikor úgy okoskodott, hogy Heinrich Fuchs egyedül szökött meg a hadifogolytáborból, hogyan csinálhatta? Sean letérdelt a falból kimozdult támgerendák egyike mellé, amiket már befelé menet is láttak. Eltolta az útból, és kaparni kezdte a földet, egészen addig, míg elő nem került az oda temetett, hevenyészett lajtorja. A készség nyilván azóta hevert ott, hogy Fuchsnak sikerült kijutnia, és a falból kidőlt gerenda és évtizedek lerakódó pora eltakarta. Megemelte a lajtorját, és a kijáratnál nekitámasztotta a falnak. Monk Turinghoz hasonlóan Heinrich Fuchs is rendkívül precíz ember volt. A lajtorja tökéletesen beleillett a közvetlenül a kijárat alatt vájt hornyokba. Sean a hátára vetette a táskákat, megragadta a létrát, és amilyen gyorsan csak tudott, megindult felfelé. Félrelökte a csapóajtót, kimászott, és kihúzta maga után a létrát. Azután gondolkodóba esett. Ha Michelle-nek a teherautón nem sikerült Camp Pearyből kijutni, akkor az alagutat fogja használni, és szüksége lesz a létrára. Ám ez a gondolat pillanatokon belül nyomtalanul elillant, mert Sean hangokat hallott, és ezek a hangok egyre közeledtek felé. Odalenn, az alagútban emberek mozogtak. Michelle itt már aligha jut ki. Sean messze behajította a lajtorját a fák közé. Helyre tette a csapóajtót, megfordult és indult vissza a kerítés felé, miközben lágyan szemezni kezdett az eső. Most azonban már szinte minden irányból hallotta a nagyon zavaró zajokat. Keresőfények karcolták az

eget, akár a torkot a rászorított késpenge. O, a francba! A földre vetette magát, keze lázasan kutatott a hátizsákjában. Néhány másodperccel később egy férfi kis híján rálépett. Sean látta az MP5-öt, a fekete álcafestékkel bekent arcot, a minden irányba kutató szemet. Lőtt; a férfi megmerevedett, majd a földre zuhant. Sean visszadugta a fegyvert a hátizsákjába, lecsatolta a férfiról a fegyverövet, és ellenőrizte. Egy pisztoly, kézibilincs, tomfa és még valami, aminek Sean igen nagy hasznát láthatta: két gránát. Az övet a hátizsákjába dugta, a gránátokat azonban magánál tartotta, azzal meggörnyedve folytatta útját a fák között. Jobbra kellett tartania, hogy oda jusson, ahová a felszerelését rejtette. Sajnos az üldözők hangja is épp abból az irányból hallatszott. Sean fogta az egyik gránátot, kihúzta belőle a biztosítógyűrűt, és balra dobta, amilyen messzire csak tudta. A földre lapult, és két kezével befogta a fülét. Öt másodperccel később robbanás remegtette meg az éjszakát, és ezután egész Camp Peary végképp életre kelt. Sean kiáltásokat hallott és lábak dobogását. Még kivárt. Tíz másodpercet. Húszat. Egy egész percet. Csak azután ugrott fel és eredt futásnak. Két perccel később már maga mögött tudhatta a kerítést, és megkereste a búvárrollert. A Michelle-ét hátrahagyta arra az esetre, ha a lánynak sikerül idáig eljutnia. Sean hallotta, amint egy csónak bőgő motorral közeledik dél felől. Nem várta meg, hogy látótávolságba érjen. Szájába vette a csutorát, és a víz alá merült, elég mélyen ahhoz, hogy elkerülje a jármű propellerek, és a búvárroller segítségével nyílegyenesen átszelte a Yorkot. A másik oldalon a csónakháztól mintegy százötven méterre bukkant ki a parton. Teljesen kimerült, de most nem volt idő a pihenésre. Bevetette magát a fák közé, felkapta a korábban ott elrejtett táskát, lehántotta magáról a vizes ruhát, és utcai öltözéket húzott. Holmija legnagyobb részét a táskába dugta, azt pedig az aljnövényzet közé rejtette. Videokameráján volt másolási funkció, s néhány pillanatot azzal töltött, hogy másolatot készített a felvételről egy digitális kártyára. Majd sebesen Babbage Town felé tartott. Valami módon – hogy miként, azt még nem tudta – meg kellett találnia Michelle-t, mielőtt késő lesz.

Nyolcvanharmadik fejezet A teherautóról egy kisgépre hordták át a rakományt. Miután az üléseket kiszedték, rengeteg hely volt odabenn. Champ Pollion a pilótafülkében ült, és a Cessnát készítette elő a felszállásra. Noha most az eső rázendített, és a szél is egyre viharosabban fújt, úgy vélte, mégis képes lesz tartani a menetrendet. A rakomány hiánytalanul a fedélzeten volt már, de a rakodók – s Champ ezt a helyéről nem láthatta – néhány nagyobb műanyag bálát a teherautón hagytak. Elhajtottak, és hamarosan eltűntek a sötétségben. Champ ujjai fürgén futottak a műszerfalon; az utolsó mozdulattól a hajtóművek életre keltek. Épp a fejhallgatót vette fel, amikor nyílt az ajtó, és Michelle dugta be rajta a fejét. – Hello, Champ. Van még egy szabad hely? Néhány másodpercig csak nézte a lányt, mintha kísértetet látna, majd az övén függő fegyverhez kapott, Michelle azonban gyorsabb volt. Champ az ökölcsapástól oldalt zuhant a pilótaülésben, s orrából patakzott a vér. A férfi átgördült a másodpilóta ülésére, onnan a jobb oldali ajtón át ki a repülőből. Michelle utána-ugrott az üléseken keresztül. Champ a földre hengeredett, Michelle pedig pontosan rajta landolt. Miközben a férfi azzal próbálkozott, hogy lerázza magáról és feltápászkodjon, Michelle brutális rúgása a halántékát érte, amitől ismét az oldalára dőlt. Lába azonban kirúgott, és eltalálta a lányt, aki a repülőnek tántorodott. A Cessna megreszketett, a hajtóművek egyre hangosabban bőgtek. Champnek sikerült a fegyveréhez nyúlnia, ám Michelle jól irányzott rúgása nyomán az messzire repült. A férfi egy másodperc múlva ökölcsapást helyezett el az oldalán, s Michelle bordái szinte felsikoltottak kínjukban. Az öklöt a következő másodpercben egy lábfej is követte. Michelle rádöbbent: ez most komoly harc. A földre zuhant, de hamarosan ismét talpra ugrott. Szembenéztek egymással a járó hajtóművek előtt. – Maga mi a francot művel itt? – bődült el Champ. – Épp feltartóztatom magát, míg meg nem jön a rendőrség – ordította vissza Michelle, s közben lázasan kutatta, hol találhatna fogást ellenfelén. – Magának fogalma sincs róla, mit művel. – Nekem? Köztiszteletben álló fizikusok ugyan mióta szolgálnak a CIA drogfutárjaiként? Mert az van a bálákban, igaz? Kábítószer? – Michelle, maga nem érti, mi történik. – Akkor magyarázza el nekem. – Nem tudom elmagyarázni, és bántani sem szeretném magát. – Rajta, bántson csak. Mi van Monk Turinggal? Len Rivesttel? – Én csak a munkámat próbálom végezni. Higgye el. – Sajnálom, Champ, de épp az imént fogytam ki minden bizalomból. – Beszéd közben a férfi felé araszolt. Most megperdült, és akkora rúgást helyezett el Champ fején, hogy a férfi hátratántorodott. Ám mielőtt másodszor lesújthatott volna, Champ visszanyerte az egyensúlyát, és rúgása a vállán találta el Michelle-t, aki a fenekére huppant. Az újabb rúgást sikerült azzal elkerülnie, és hatalmasat vitt be a férfi veséjére. Elképedt: Champ Polliont még ez sem ütötte ki. Hátratántorodott, levegő után kapkodott, de védelmi rendszere egyelőre még rendelkezésére állt. – Jól csinálja – kiabálta túl Michelle a repülőgép zaját. – Talán nem annyira jól, mint maga – ismerte el Champ. A válla felett hátranézett. – Michelle, el kell tűnnie innen. – Ugyan miért? Hogy megléphessen a rakománnyal? – Semmi törvényelleneset nem csinálok. Higgye már el. – Megmondtam az előbb, most fogytam ki a bizalomból. – Ugrott, és a lába mellkason találta a férfit. Champ hátrazuhant, de szerencsétlen módon a pisztolya mellett ért földet. Megragadta, villámgyors mozdulattal célra tartotta, és... Michelle a pilótafülkébe vetette magát, és becsapta az ajtót. Több lövedék szaggatta darabokra az üveget. Michelle őrjöngve kapott a műszerfalhoz. Korábban megfigyelte, hogy Champ milyen sorrendben kezelte a műszereket, és ez most kifizetődött. Kieresztette a kéziféket, előretolta a kart, és a Cessna megindult. Újabb lövedék fütyült át a pilótafülkén, s Michelle most nem tudott kitérni az útjából. Felordított fájdalmában, amikor forrón horzsolta a karját, majd a túloldalon távozott, véres lyukat ütve az ablakba. Még jobban előretolta a kart, a Cessna pedig fokozta a sebességet, és a fő felszállópálya felé gurult a betonon. Champ inaszakadtából rohant utána, fegyverét a kezében lóbálva. Újabb lövést adott le a gépre, de most elhibázta.

– Álljon meg! – ordította. – Nem tudja, mit csinál. Álljon meg! Michelle-nek azonban esze ágában sem volt felemelni a földről a gépet. Miközben előretolva tartotta a kart, rálépett a jobb oldali pedálra, és a kis gép száznyolcvan fokos fordulatot vett. Champ halálra váltan állt meg, amikor azt látta, hogy a Cessna egyenesen felé tart. Tüzelésre emelte a fegyverét, de azután meggondolta magát, és futásnak eredt. Rendkívül gyors volt, de a gép még gyorsabb, s Michelle-nek így vissza kellett húznia a kart, nehogy elgázolja. Amikor a férfi közvetlenül a háta mögött érezte a gépet, nagy ordítással oldalt vetette magát, legurult az enyhe lejtőn, neki egyenesen az ott lévő üzemanyagos hordóknak. Michelle visszahúzta a kart, fékezett, kiugrott a Cessnából, és leszaladt a lejtőn. Nem várta meg, hogy Champ megpróbáljon lábra állni. Nekirugaszkodott s a férfin landolt, könyökével hatalmas ütést mérve a fejére. Champ felnyögött, majd elernyedt a teste. – Nem fog meghalni itt nekem, Champ – mondta dühösen Michelle. Legördült a férfiról, és megnézte a pulzusát. – Várja a börtön, maga nagyokos barom. – Champ Pollion szabályosan lélegzett, pulzusa erős volt, s kétségtelennek tűnt, hogy amikor felébred, alapvetően kétféle érzése lesz: elképesztő fejfájása, valamint mindent elsöprő vágya arra, hogy beszéljen az ügyvédjével. Michelle körülnézett, észrevett egy ott heverő kábeldarabot, azzal kötözte meg a férfit. Átkutatta a zsebeit. Megtalálta a mobilját és a kocsija kulcsait; azokkal együtt szaladt vissza a géphez. Feltépte az ajtót, beugrott, leállította a motorokat, az egyik kulccsal találomra felszakította az egyik zsákot és ellenőrizte a tartalmát. Majdnem biztosra vette, hogy heroin. Az anyag egy részét zacskóba tömte, amit a gép egyik tárolórekeszében talált. Már épp menni készült, amikor a gép hátuljából, a bálák mögül furcsa hangot hallott. Az egyik csomag megmozdult egy picit. Lázasan dobálta arrébb a bálákat az útból. Volt valami leghátul, takaróba csavarva. És egyre fészkelődött. Michelle lehántotta róla a takarót, majd elhajította. A kikötött, felpeckelt szájú Viggie vonaglott előtte. Michelle gyorsan kiszabadította, majd szaladtak lefelé a gépről. – Mick – kezdte Viggie. – Nem most. Most futunk. Odaértek Champ Mercedeséhez, és beugrottak. Michelle Merkle Hayes otthoni számát hívta, felébresztette a seriffel, és röviden beszámolt az éjszaka eseményeiről. – Siessen Babbage Townba, annyi emberrel, ahányat csak fel tud hajtani – kiáltotta a kagylóba. – Mi a szent szar! – A törvény embere mindösszesen ennyit tudott kinyögni. Michelle beindította a kocsit, a gázra lépett, s miközben a kikerekedett szemű Viggie abba fogódzkodott, amibe épp tudott, a Mercedes száguldott, maga mögött hagyva az eszméletét vesztett, hosszú börtönbüntetésre váró zsenit és a CIA szívességéből heroinnal telezsúfolt Cessnát. Százötven kilométeres sebességgel vágtatott, és nem emelte fel a lábát a gázpedálról.

Nyolcvannegyedik fejezet Sean lekuporodott az alacsony sövény mögé. Az elé táruló látvány lerombolta még azt a cseppnyi reményt is, ami még kitartott benne. Fekete golyóálló mellényben lévő, MP5-ösökkel felfegyverzett férfiak beszélgettek Babbage Town két biztonsági őrével. Egyértelműen a folyó túlpartjáról való szövetségi őrök voltak. A csoport kisvártatva feloszlott, és a férfiak Sean felé indultak. Sean késedelem nélkül a fák vonalába osont, abban a reményben, hogy így sikerül a csapat jobb szélére kerülnie. Néhány perccel később egy tisztáson lyukadt ki, amely pontosan a néhai Len Rivest kunyhója mögött volt. Az út másik oldalán, Rivest kunyhójával átellenben volt a Hármas Számú Kunyhó hátsó része. Fától fáig osont, s ügyelt rá, hogy a fejét mindvégig lehajtva tartsa. Kiáltások harsantak valahol, s futó lábak zaját hallotta, miközben elővigyázatosan egyre előrébb óvakodott. Egy kővel törte le a lakatot a mosoda hátsó ajtajáról, és besurrant az épületbe. A mosószer és a fehérítő szaga szinte mellbe vágta, miközben körülnézett a hatalmas ipari mosógépek között. Nem tartott soká, és meglelte, amit keresett. Megragadta a ruhákat, és kiment, ugyanott, ahol behatolt. Mikor felnézett, látta úti célját: Alicia Chadwick kunyhóját. Odabenn nem égett a villany. Itt is sikerült észrevétlenül eljutnia a hátsó ajtóig. Lenyomta a kilincset: az ajtó nem volt bezárva. Belépett, megtorpant és hallgatózott. Úgy tűnt, minden csendes. Hirtelen lebukott: árnyakat látott az utcán. Felosont a lépcsőn, ellopózott a hálószobájáig, és besurrant. A mobiltelefonját akarta megszerezni, amelyet ostoba módon otthagyott, amikor eljöttek Babbage Townból. Am csaknem azonnal látta, hogy az egész szobát átkutatták, és magukkal vittek szinte mindent, ami mozdítható volt. Kilépett, és Alicia ajtajához ment. Kinyitotta és besurrant, abban a reményben, hátha itt talál egy készüléket. Csapás érte a vállát. – Hozzám ne érjen! Menjen innen! – kiáltotta egy hang. Elkapta a csuklóját, mielőtt még egyszer megüthette volna. – Alicia, én vagyok az. Sean. Alicia Chadwick az ajtó mögé bújva várta, és a protézisével csapott le rá. – Sean! – mondta elképedve. Szorosan fogta az asszonyt, s próbálta a fél lábán egyenesen megtartani. – Maga mit csinál itt? Azt hittem, elment a többiekkel – mondta. – Én meg azt hittem, maga ment el. Arra az esetre jöttem vissza, ha Viggie felbukkanna. Aztán hallottam meg, hogy valaki jár a házban. – Alicia, ki kell innét jutnunk. – Miért, mi történt? – Most nincs arra idő, hogy megmagyarázzam, de a dologban benne van a CIA, alighanem kábítószer is, valamint gyilkosság. Ezt a helyet máris átkutatják, nekem viszont van egy tervem. Alicia gyorsan felcsatolta a műlábát. – Hol van Michelle? – kérdezte közben. – Bárcsak tudnám. Ő a narkó után ment. Én... nos, remélem, hogy nem esett baja. Van egy mobilja? Fel kell hívnom a rendőrséget. – A kocsiban hagytam. – Van idefenn vonalas készüléke? – Nem. Csak mobilom van. – A fenébe is! – Körülnézett. – Oké, megvan, mit csinálunk. Maga lemegy a kocsijába. Felteszem, itt parkol, a ház előtt? – Igen. Sean elővette a ruhákat, amiket a mosodából hozott magával. Egy biztonsági ember egyenruhája volt az. Gyorsan átöltözött. Mikor Alicia meglátta a lábán a sebet, felkiáltott. – Jóságos Isten, Sean, maga megsérült. – Hagyjuk ezt most. Ha innen ki nem jutunk, sokkal rosszabb formában leszek. Mármost ha akárki megállítana bennünket, maga egyszerűen mondja azt, hogy fél, és ezért elmegy. Én majd fedezem. – Magán van az az egyenruha. Miért nem tettetjük azt, hogy maga a kísérőm? – Mert ha az arcomra néznek, azonnal tudni fogják az őrök, hogy nem vagyok közülük való. Elöl találkozunk, és megyünk a zsarukért. Alicia tekintetében ott volt a pánik. – Sean, mi lesz, ha nem hagynak elmenni? Azt gondolhatják, tudok valamit. – Alicia, maga csak tegyen úgy, mint aki meg van rémülve. Az asszonynak sikerült elmosolyodnia. – Az nem lesz nagy probléma, miután halálra vagyok rémülve. – Könnyek patakzottak az arcán. – Maga szerint ezek az emberek vitték el Viggie-t? Sean nem válaszolt azonnal. – Igen, ők voltak azok.

Körülnézett, és Alicia kezébe adta az éjjeliszekrényen lévő jókora papírnehezéket. – Nem valami nagy fegyver, de jelenleg ennél többel nem szolgálhatok. Kintről további zajok hallatszottak. – Alicia – mondta Sean -, a főúton haladjon, ami a Hármas Számú Kunyhó és az uszoda mellett vezet, azután hajtson ki a nagyudvaron át. – Megmarkolta a vállát. – Képes rá. Ha én mondom, meg tudja csinálni! Alicia végre bólintott, nagy, megnyugtató lélegzetet vett, és követte Seant a földszintre. Egy perccel később kitűnően alakult minden. Két őr haladt el mellettük, de egyikük sem állította meg. Alicia már az uszodánál járt, amikor bekövetkezett a katasztrófa. Fegyveresek egész csapata rohant felé. Az élükön haladó férfi megálljt intett a kezével. – A francba! – mormolta Sean a búvóhelyén. Körülnézett, mit tudna használni, hogy kikeveredjen ebből a bajból. És akkor meglátta. A táskába nyúlt, és kivette a gránátot, amit a Camp Peary-i őrtől vett el, kihúzta a biztosítógyűrűt, és a Kettes Számú Kunyhót övező kerítés felé hajította. A gránát fémes pengessél ütődött a víztartálynak, azután a földre puffant. Sean akkor már az egyik fán mászott felfelé. Öt másodperccel később a robbanás hatalmas lyukat vágott a tartályon, s többtonnányi víz ömlött ki belőle. Szétterjedt minden irányban, ahogyan a folyó önt ki medréből. Sean kiáltásokat hallott, s még épp időben nézett le a magasból, hogy lássa, amint a víz ledönti a lábáról Aliciát és a golyóálló mellényt viselő férfiakat. Aliciát az úszómedence végében lévő székekig sodorta az áradat. A három golyóálló mellényes eszméletlenül hevert: őket egy kőből épült kerti sütőnek vágta a víz. Amint a tartály kiürült, Sean leugrott, és a térdig érő, de nagyon gyorsan apadó vízben Alicia felé gázolt. – Elnézést ezért a cunamiért – kiáltotta. – De mást nem tudtam kitalálni. – Amint közelebb ért, ráeszmélt, hogy valami nincs rendjén. Alicia a protézisét markolta, és vonaglott a fájdalomtól. Sean odafutott, letérdelt mellé. – Alicia, mi történt? – Amikor a víz felborított – nyögte Alicia. – Mintha egy fémdarab beékelődött volna a combomba. Nem bírok járni. – Ó, a francba! – Sean megvizsgálta a lábát. A következő pillanatban azt érezte, hogy fejjel lefelé beleesik a medencébe. Koponyáját hatalmas ütés érte. A sekély végére vergődött a medence fenekén, s azután tornázta ki magát a vízből. Abban a pillanatban valami a nyaka köré csavarodott, és szorosan fogva tartotta. Ösztönösen megragadta, bármi volt is az, de annyira szorította a nyakát, hogy az ujjainak semmi hasznát nem vette. Hátranézett. Alicia nyakszorító vasat tartott a kezében, s őt fojtogatta vele. Sean nem kapott levegőt; szeme kiguvadt üregéből. Megpróbálkozott azzal, hogy lerázza a nőt, az azonban szorosan fogva tartotta a jó lábával, és teljes erejéből szorította a vasat. Sean teljes pánikban csapott felé az öklével, de nem találta el. A derekára csavarodott lábat célozta most meg, Alicia azonban hátba rúgta a csonkjával, s a rúgás nyomán iszonyú fájdalom hasított a férfiba. S Alicia vele ellentétben képes volt arra, hogy nagy levegőt vegyen. Sean agya csaknem felrobbant a fojtogatás miatt. Muszáj lélegzetet vennie. De úgy érezte, nem bírja tovább. A szervezete kezdte felmondani a szolgálatot. Segíts, Michelle. Segíts, vagy különben meghalok. De Michelle nem volt itt. S abban a pillanatban, mintha csoda történt volna, a nyakán enyhült a szorítás. És Alicia súlya is. Sean egy másodperc múlva kinn volt a medencéből, hatalmas lélegzetet vett, azután belehányt a vízbe. – Jöjjön! Agya, amely még nem tért magához kellőképpen, alig értette az elhangzott szót. Igen, Michelle volt az. Sikerült visszaérnie időben, hogy megmentse. Ezek szerint ő is biztonságban van. Biztonságban! – Most! – Egy kéz durván megragadta. Felnézett az arcba. Ian Whitfield nézett vissza rá. Az uszoda betonszélén ott feküdt Alicia, eszméletlenül. – Ki kell innen jutnunk – közölte Camp Peary parancsnoka, miközben felrángatta Seant. – Maga mi az ördögöt csinál itt? – hörögte Sean. Vizet köhögött fel, majd megdörzsölte megkínzott nyakát. – Nincs időnk most a társalgásra. Mozogjon. Ez a hely nyüzsög a fegyveresektől. – Aha. A maga fegyvereseitől, szemétláda. – Nem, ma éjjel nem az enyéimtől. Két paramilitáris egység érkezett a táborból, és nekem nem engedelmeskednek. Jöjjön már! Whitfield fürgén a Hármas Számú Kunyhó és a fő garázs közti tér felé bicegett. Sean egy pillanatig habozott. Lenézett Aliciára. A papírnehezék, amivel az asszony fejbe verte, még mindig ott hevert mellette. Megpróbálta megölni. De miért? A következő másodpercben kiáltásokat hallott a háta mögül. Meggyorsította lépteit és csatlakozott Ian Whitfieldhez, aki egy fa fedezékébe kuporodott. – Elmondja végre, mi a fene történik? – kérdezte Sean gyenge, hörgő hangon. – Most ugyan nem – vágta oda Whitfield. Pisztolyt húzott elő az övéből, és átadta Seannak; ő maga azt az MP5-öst vette a kezébe, amit nyilván korábban rejtett a bokorba. – Ha használnia kell, a fejre célozzon. Az a mellény, amit hordanak, minden pisztolylövedéket megállít.

– Hová akarunk eljutni? – Kikötöttem egy csónakot, százötven méterrel lejjebb a mólótól. – Nem járőröznek a folyón? – De igen, ha viszont eljutunk a csónakig, a ponyva alá bújtatom magát. Ha csak engem látnak, békén hagynak. – Akkor induljunk. Whitfield feltartotta a kezét. – Ne olyan hevesen. Láttam már olyan négyzethálós keresést, amit ők folytatnak. Amint egy területtel végeztek, mi belépünk arra. így visszajutunk a folyóig. – Hol van Michelle? – Semmi nyoma. – A teherautó alatt volt, amikor az kihajtott Camp Pearyből. Whitfield egy pillanatig döbbenten nézett maga elé, az arca elkomorodott. – A kurva életbe. – Heroint hoztak azzal a géppel? És az arabok? Azok kik voltak? Whitfield fenyegetően meglóbálta a fegyverét. – Idehallgasson, King, én se magának, se senki emberfiának számadással nem tartozom ezért a rémes szarságért. Azért vagyok itt, hogy a maga nyakát megmentsem, valamint talán hogy helyreüssek egyet-mást. Ne akarja, hogy meggondoljam magam.

Nyolcvanötödik fejezet Michelle még azelőtt lefordult a Mercedesszel, hogy rátért volna a Babbage Townba vezető főútra; Viggie-vel toronyiránt vágtak át az erdőn a folyóig. A kislány útközben elmondta elrablása történetét: valaki behatolt hozzá, és valamit az arcára nyomott. Legközelebb arra eszmélt, hogy megkötözve hever a repülőgép fedélzetén. Mielőtt az erdei útra tértek volna, Michelle egész sor fekete Suburbant látott kanyarogni a Babbage Town-i úton; a menetet Merkle Hayes seriffi cirkálója vezette. Legalább megérkezett a felmentő sereg. Michelle és Viggie a York partján haladtak, és igyekeztek észrevétlen maradni, mert a vízen zajló élet azt tudatta Michelle-lel: valami történt. Többször megcsúsztak a folyó sáros partján, de végül gond nélkül eljutottak Babbage Town csónakházáig. Michelle az égre nézett, ahol egy repülőgép robajlott a fejük felett. Hamarosan eltűnt az éjszakai égbolton, s Michelle figyelme ismét azokra az ellenségekre összpontosult, akikkel idelent kell megbirkóznia. Többször próbálta korábban hívni Sean mobilját, mígnem eszébe jutott, hogy a férfi Babbage Townban felejtette a készüléket. Aztán támadt egy ötlete. Felhívta Horatiót. A pszichológus az első kicsengésre felvette, s Michelle tömören elmesélte a történteket, nem feledkezve meg arról sem, hogy Viggie nála van. Horatio Barnes semmi mást nem kérdezett, kivéve ezt: – Hol vehetem fel magukat? A folyóparthoz mentek, s Horatio hamarosan megjelent a Formula Bowriderrel. – Itt horgonyoztam nem messze egy búvóöbölben – magyarázta. – Reméltem, csak telefonál valamelyikük előbb vagy utóbb. Sean merre? – Én nem tu... – Michelle hátranézett a fák közé. – Sean! Megkönnyebbülés hulláma ömlött el rajta, amikor Sean King megjelent. Ezt az érzést egy pillanattal később a borzadás váltotta fel, amikor megpillantotta Ian Whitfieldet és a géppisztolyát. A fejének szegezte a fegyvert. – Engedje el! – Rendben van, Michelle – kiáltott rá Sean. – Azért van itt, hogy segítsen. – A lószart! – Megmentette az életemet. – Hallom, maga pokoli jó lövész, Maxwell – mondta Whitfield. Előlépett, és odalökte neki az MP5-öst. – Mi lenne, ha kipróbálná ezt? Michelle fél kézzel elkapta a géppisztolyt, de az ő fegyvere még a férfira meredt, gyanakvása azonban lassacskán szertefoszlott. – Mi folyik itt? – kérdezte Seant. – Babbage Town nyüzsög a Camp Pearyből jött, állig felfegyverzett pasasoktól, és Alicia meg akart ölni. – Kihívtam a rendőrséget– közölte Michelle. – Mostanra már Babbage Townban vannak. Sean a válla felett hátranézett. – Viggie? A kislány üdvözlésképpen intett neki. Whitfield Horatióra és a Formula motorcsónakra nézett. – Ez ki? – Barát – válaszolta Sean. – Gyerünk. – A csónakba mászott. – Ne! – mondta Whitfield. – Ezzel a csónakkal ugyan nem sokra megyünk. Kövessenek. Libasorban haladtak a parton, míg oda nem értek a gumicsónakig, amelyet Whitfield gondosan álcázott némi hordalékkal. Mind a négyüket lefektette a fedélzetre, és ponyvákat borított rájuk. Sean kidugta a fejét a ponyva alól, és megmutatta a fegyverét. – Magánál a labda, de ha megpróbál átverni, golyót kap a koponyájába. A viharos szélből mostanra már komoly vihar érett. Hányta-vetette őket a folyó, s az eső sisteregve verte Whitfield járművét. Michelle egy pillanatra kidugta a fejét a ponyva alól, majd megragadott egy mentőmellényt, és feladta Viggie-re. Nem jutottak messzire, amikor egy másik motoros közelítette meg őket. Sean a ponyva alatt is hallotta, amint Whitfield elmorzsol némi káromkodást a foga között, és ezt nem tekintette bátorító jelnek. Keze szorosan a fegyver agyára kulcsolódott. A másik motoros sokkal nagyobb volt Whitfieldénél. Tíz fegyveres tartózkodott a fedélzetén – és még valaki. Amikor Sean meghallotta az illető hangját, összerezzent. – Merre jártál, Ian? – kérdezte Valerie Messaline. – Babbage Townban. Úgy fest, valaki kihívta a zsarukat. – És vajon ki tehette? – kérdezte a nő hidegen. – Akárki tört is be Camp Pearybe, afelől hadd találgassak én – válaszolta Whitfield. – De bárki volt is, már nem érdekes. A madárkák kirepültek. Neked meg le kell farolnod. Most.

– Nem hinném – felelt a nő. – Miért nem veszel magad mellé néhány embert és mész velük le a folyón? Bárki próbálkozott is, nyilván arra kellett menekülnie. – Nem, én azt hiszem, neked kéne a csapatoddal Babbage Townba menni. Úgy fest, a fiainknak jól fog jönni minden segítség. Én visszamegyek Camp Pearybe, és megcsinálom a kárfelmérést. Mialatt beszélt, Valerie végigjártatta a tekintetét a férfi járművén. Amikor felpillantott, diadalittas kifejezés ült az arcán. – Elég szépen merülsz – jegyezte meg – ahhoz képest, hogy egyedül vagy a hajódon, Ian. Whitfield váratlan mozdulattal megindította a hajóját, és orral belerohant a másik motoros oldalába. A manővertől két férfi lezuhant a fedélzetről, Valerie pedig elcsúszott. Whitfield hátramenetbe kapcsolt. A propellerek félig kiálltak a vízből, amint a hajó tolatott. Ismét előretolta a kart, és a gumicsónak nekilendült. Valerie emberei tüzet nyitottak, a lövedékek megszórták a vizet, és kilyuggatták a csónak oldalát. – Elkélne némi segítség itt – kiáltotta Whitfield. Sean és Michelle ledobták magukról a ponyvát, és felsorakoztak Whitfield mellett, mialatt Horatio maradt a helyén, s védelmezőn átölelte Viggie-t. A nagyobbik csónak sebesen rohant utánuk. Miközben a lövedékek fütyültek mellettük, Sean és Michelle lebuktak és viszonozták a tüzet. Michelle a másik hajó orrát sorozta meg az MP5-tel. – Takarékoskodjanak a lőszerrel – üvöltötte Whitfield -, az MP-hez csak két póttáram van, a pisztolyokhoz meg egy-egy. – Michelle-hez odadobta az összekapcsolt tárakat. Óránként száz kilométeres sebességgel száguldottak; a jármű émelyítően hánykolódott a folyón, s a szél minduntalan belekapott. A hullámok itt-ott már méteresnél is nagyobbak voltak. Sean óvatosan célzott, és kilőtt négy lövedéket. Csak épp ebből a távolságból, ilyen körülmények között a pisztoly teljesen hatástalan volt: mintha egy imbolygó trambulinról próbált volna célozni. – Feltehetek egy hülye kérdést? – kiáltott oda Sean Whitfieldnek. – Csak rajta – hangzott a válasz. – Megmondaná, miért akar bennünket magával együtt meggyilkolni az asszonykája? Whitfield átnavigálta a hajót egy különösen ellenséges hullámon, s csak azután bőgte, túlharsogva az elemeket és a lövöldözést: – Nem a feleségem, hanem a főnököm. Sean elképedve meredt rá. – A főnöke! Mi az ördögről beszél? Hát nem maga Camp Pearyben az első ember? – Azt gondol, amit akar – vágta oda Whitfield. – Maguk, emberek, drogterjesztésre adták a fejüket? A férfi nem válaszolt. – Mit kerestek a gépen azok az arabok? Whitfield megrázta a fejét. – Itt ebbe nem megyek bele. – Alicia ölte meg Len Rivestet? Csend. Sean felcsattant. – Az a nő majdnem megölt engem, és ha maga nincs, most már nem élek. És ez az egyetlen oka annak, hogy még nem tartóztattam fel. – Na és Champ? – szólt közbe Michelle. – Ő is a CIA-nek dolgozik? – A következő tíz percben – javasolta Whitfield –t alán jobb lenne azzal foglalkoznunk, hogy életben maradjunk. – Beérnek minket – mondta Michelle, miközben hátranézett. – Annak a hajónak a motorja kétakkora, mint emezé – közölte Whitfield, és megkapaszkodott. – Na most, fogódzkodjanak. – Mégis mi a francot képzel, mit csinálunk?... – förmedt rá Sean, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Whitfieldnek sikerült teljes gázzal kilencven-fokos fordulatot tennie a vízben. Sean a folyóba zuhant volna, ha Michelle el nem kapja a karjánál fogva, miközben felé csúszik. A lány ollóba fogta Viggie-t a lábával, hátha Horatio nem bírja a gyereket megtartani. – Mick! – sikította Viggie. – Foglak, Viggie, egyet se aggódj. Whitfield teljes gázzal vezette tovább a katonai gumicsónakot a túlpart és egyenesen a Camp Pearybe benyúló öböl felé. Elsuhantak a jelzőfények sora és a megvilágított táblák mellett, amelyek a parttól fél kilométerre azt hirdették, rendkívüli veszély fenyegeti azokat, akik közelebb merészkednek, és Seannak minden oka megvolt, hogy a figyelmeztetést megszívlelendőnek tartsa. Ezt követően bőgő motorral haladtak el két hajó mellett, amelyek az öböl torkolatánál horgonyoztak. A hajók fedélzetén lévő emberek fegyvert emeltek rájuk, s ezek között volt egy rakéta-páncéltörő gránát is, de amikor meglátták Whitfieldet, leeresztették a géppisztolyokat, és beérték a döbbent pillantásokkal. Whitfieldben pedig volt annyi lélekjelenlét, hogy még vissza is tisztelgett az embereinek. Balra, majd jobbra kormányozta a járművet – szemlátomást kerülgette a vízben rejlő ismeretlen tárgyakat, s eközben a műszerfal zölden derengő kijelzőjén tartotta a szemét. – Még mindig közelednek – kiáltotta Michelle. Azután elfehéredett. – Rakétát akarnak kilőni – ordította. Az üldöző hajó orrában lévő férfi már célba is vette őket a fegyverrel.

Viggie rémületében felsikoltott. – Horatio – förmedt rá Michelle -, el ne engedd! Whitfield a víz egyetlen pontjára meredt, s mintha időzített volna valamit. Az a valami pedig nem más volt, mint egy hullám. – Kapaszkodni, a francba is – mennydörögte. Sean és Michelle a fedélzetre vetették magukat, és megkapaszkodtak abban, amin fogást találtak. Egymásban is.

Nyolcvanhatodik fejezet A gumicsónak a hullámnak ütközött, meglovagolta azt, majd a lendülettől a levegőbe emelkedett. Ikerpropellere hangosan felbőgött, amikor csak a levegőt kaszálta. Majd a hajó méterekkel odébb ismét a vízre csapódott. – Vigyázz! – süvítette az üldöző motoros fedélzetéről Valerie Messaline. Ő egyértelműen rájött arra, mit tervez Whitfield. Michelle még épp idejében nézett hátra ahhoz, hogy lássa az asszonyt több fegyveressel együtt lepotyogni a fedélzetről. A kormányos megpróbálkozott azzal, hogy kikerülje a pontot, amin Whitfieldnek sikerült a hajóját átugratnia – de akkor már késő volt. Az üldöző motoros aknára futott és felrobbant. Whitfield azonnal megfordult jobb kéz felé és száguldott vissza, a folyó irányába, elhaladva Messaline és társai mellett, akik a vízben azzal küszködtek, hogy golyóálló mellényüktől megszabaduljanak, mielőtt az lerántja őket. – Ezt hogy a pokolba csinálta? – kérdezte Sean döbbenten. Whitfield megkopogtatta az előtte lévő monitort. – Ha tudja az ember, hol vannak az aknák, nincs nehéz dolga. Épp tegnap raktam át őket egy kicsit. Nem árt, ha előrelátó az ember. A hajó visszaért a Yorkra. Az öböl bejáratánál egyikük sem vette észre az őrhajók egyikének fedélzetén előkészített rakétakilövőt. A rakéta elhibázta őket, de csak paraszthajszállal. A lövedék hét-nyolc méterrel odébb csapódott a vízbe, s a robbanás ereje kis híján felborította őket, Whitfieldnek azonban sikerült uralma alatt tartania a járművet. Most rézsútosan esett az eső, az apró cseppek megannyi hideg tűként szúrták az arcukat. Sean és Michelle lassan remegő lábukra álltak. Michelle körülnézett. – Viggie! Horatio! A hátuk mögé néztek. Viggie mintegy negyven méterre mögöttük vacogott a vízben a mentőmellényében. Tőle balra Horatio köpte a vizet, és már kezdett alámerülni. Michelle egy pillanatig sem habozott. Megragadott egy mentőövet, a vízbe ugrott, és Horatióhoz úszott. Nem látta, hogy Sean is a vízbe veti magát, és Viggie-ért indul. Michelle odaért Horatióhoz, és a keze közé lökte a mentőövet. – Oké, Horatio, csak most be ne pánikoljon. El tud ezzel jutni a hajóig, amíg én Viggie-ért megyek? A pszichológus bólintott, s Michelle a kislányért úszott. Attól, amit ekkor megpillantott, megfagyott ereiben a vér. A gyermeket épp egy másik motoros fedélzetére húzták, és azon a hajón Camp Peary fegyveresei voltak. S ahogy Michelle a sötétben és a zuhogó esőben ki tudta venni, még egy hátborzongató dolog történt. A hajóról ketten is célba vették Seant, aki még mindig kétségbeesetten igyekezett Viggie után. – Nem! – kiáltott fel Michelle. De semmi nem volt nála, amivel megállíthatta volna őket. Egy pillanattal később hallotta meg a háta mögül a hangot. Odanézett, s Whitfield hajóját látta nagy sebességgel közeledni. Horatio akkor már a fedélzeten volt, Whitfield nyilván felszedte útközben. Ahogy a hajó közeledett, Michelle látta, hogy Whitfield átadja a kormányt Horatiónak. Majd Camp Peary főnöke áthajolt a hajó peremén, lábára hurkolta az odakötött bandzsikötelet. Karját kinyújtotta. Michelle azon nyomban tudta, mire készül. Ő maga is gyakorolta eleget ezt a manővert, amikor a titkosszolgálatnál volt, s a testület közös gyakorlatot tartott az FBI-jal. Amint a hajó odaért mellé, felnyúlt és megragadta Whitfield kezét. A férfi acélujjakkal szorította meg az alsókarját, és a motorcsónak szabályszerűen kirántotta Michelle-t a vízből, egyenest a fedélzetre. Michelle nem bajlódott azzal, hogy köszönetet mondjon a mentésért. Felpattant, fegyvert ragadott, és az egyre közelebb kerülő másik hajóra szegezte. Michelle tisztában volt azzal, hogy míg Viggie a fedélzeten van, nem lőhet közvetlenül rájuk, sikerült azonban öt lövést úgy leadnia a fejük fölé, hogy a fegyveresek lebukva kerestek fedezéket. Sean így esélyt kapott a menekülésre. – Menjünk közelebb és kapjuk ki – üvöltötte Michelle. – Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – ordította Horatio a kormánytól. Michelle átvette a kormányt, Whitfield pedig ismét a peremhez lépett. Amikor a csónak Sean mellé ért, úgy rántotta ki onnan a férfit, mint dugót a borospalackból. – Nyomás innen! – ordította Whitfield. – Viggie-vel mi lesz? – kiáltott vissza Michelle. – Tűnjünk el innen, vagy különben itt döglünk meg valamennyien! Michelle előrenyomta a gázkart. A motoros emelt orral rontott előre, akkora sebességgel, hogy Sean és Horatio kis híján újra folyóvizet kóstoltak. Michelle megpróbálta túlharsogni a vihar bömbölését. – Egy egész hadsereggel jövünk vissza, átkelünk a kibaszott folyón, és visszaszerezzük Viggie-t.

A motoros eleje felcsúszott a York másik partjára. Leugrottak a hajóról, és rohantak Babbage Town bejárata felé. Sean útközben megállt, és magához vette az elrejtett táskáját. A Suburbanek karavánja a bejáratnál parkolt. Michelle vezette feléjük a menetet. Amint előbukkantak, ügynökök vették körül őket. Merkle Hayes lépett elő. Nem rendőregyenruhát viselt, hanem kék széldzsekit, rajta a DEA felirattal. Mellette ott állt Ventris ügynök. Sean rábámult. – DEA? – Ez hosszú történet – közölte Hayes. – Elkapták őket? – kérdezte Michelle. – Kiket? – förmedt rá Ventris. – Néhány őrön kívül a kutya sincs itt. – Ez a hely nyüzsgött a golyóálló mellényes CIA-soktól – mondta Sean. – Ebből, pajti, maximum a múlt idő igaz. – Az imént folytattunk tűzpárbajt a folyón. Rakétát lőttek ránk. És maguk azt akarják mondani, mindebből nem hallottak semmit? – hitetlenkedett Michelle. – Mialatt itt voltunk – mondta Hayes -, majdnem mindvégig bőgött egy sziréna. Csak nemrég sikerült elhallgattatni az átkozott holmit. – Megtalálták legalább a leszállópályán azt a gépet, tömve droggal? – kérdezte Michelle. Hayes megrázta a fejét. – Amikor az én embereim ideértek, nem volt itt semmiféle gép, és Champ Polliont sem láttuk. – Milyen drogokról van szó? – szólt közbe Ventris. Michelle válasz helyett a zsebébe nyúlt, és kivette a nedves nejlonzacskót. – Erről. Minimum egy tonnával volt belőle Champ gépén. Heroin. Hayes a kezébe vette a zacskót, és belenézett. – És honnan származik ez? Sean a folyó felé mutatott. – Odaátról. Camp Peary-ből. Abban a pillanatban tűzgolyó robbant az égnek. A robbanás helyszíne egyértelműen a York túlpartján lehetett. Mindenki arra nézett. – Ez meg mi az istennyila volt? – fakadt ki Ventris. – Ó, a francba! – kiáltott fel Michelle. – Az a gép, amit korábban hallottam!... Lefogadom, hogy Champé volt az. Kiszabadult valahogyan, és átrepült Camp Pearybe a kábítószerrel együtt. Ott felrobbantotta a gépet, hogy megsemmisítse a bizonyítékokat. – Maguk ezek szerint azt állítják, hogy a drog Camp Pearyből származik? – kérdezte Hayes, s tekintete közben idegesen táncolt Ventris arcán. – Mondja el nekik, Whitfield – szólt Sean. Csakhogy Whitfield nem volt sehol. – Hova a pokolba mehetett? – kérdezte Sean. – Sean – mondta Michelle -, szerintem már valahol a fák között leszakadt tőlünk. – Ian Whitfield velünk volt. Megmentette az életem. – Igaz – mondta Michelle, és Horatio is rábólintott. – Az Isten verje meg, hinniük kell nekünk – szólt Sean. – Azon vagyunk – mondta Hayes csendesen. – Várjunk! – kiáltott fel Sean, és elővette a hátizsákjából a videokamerát. – Ezt nézzék meg. – Visszajátszotta nekik a felvételt, megmutatta a repülőgépet, az arabokat, Valerie Messaline-t, a kirakodott bálákat. – Ez a felvétel – állapította meg Ventris – csakugyan Camp Pearyben készült. Hogy a pokolba tudták felvenni?... – Nos, ezzel kapcsolatban elkel majd némi amnesztia – mondta Sean feszengve. Michelle elnyomakodott Sean mellett, és közvetlenül Ventris elé állt. – Hallgasson ide – csattant fel. – Elrabolták Viggie Turingot. Az egyik hajójukon volt, de mostanra már minden valószínűség szerint ismét Camp Pearyben van. – Maguk ezt látták? – kérdezte Hayes gyorsan. – Igen, láttuk! – sikította Michelle, és megragadta Ventris zakóját. – Elrabolták. Emlékszik még arra, mi az FBI specialitása? Úgyhogy induljon. – Az isten szerelmére – szólt közbe Hayes -, azt azért mégsem tehetjük meg, hogy berontunk Camp Pearybe. Legalábbis egy házkutatási engedélyre szükségünk van. – Akkor szerezzen egyet, a szentségit, hát maga a helyi seriff, Hayes! A férfi felsóhajtott. – Nem, nem én vagyok. Én a DEA-nál dolgozom. Mike az utolsó két évben egy csapatban dolgozott velünk. Engem áttelepítettek mint helyi seriffet. – Miért épp ide? – kérdezte Michelle. – Mert töméntelen mennyiségű kábítószer jelent meg a keleti parton. Erre a területre szűkítettük le a kutatást – mondta Ventris. – Az volt a véleményünk, hogy a forrás Babbage Town, azt viszont nem tudtuk, mi úton-módon juttatják be az országba. Arra gondoltunk, vízi úton érkezik. – Azt pedig tudniuk kellett, hogy Champnek van repülőgépe – mutatott rá Sean. – Tudtuk is. Csakhogy Cessnával nem lehet tengerentúlról szállítmányokat hozni. Mi pedig azt akartuk tud-

ni, honnét származik a cucc – válaszolta Hayes. – A CIA-járatokra soha nem gyanakodtunk. Elvégre kormányszervről van szó – tette hozzá Ventris idegesen. Michelle kikapta a kamerát Sean kezéből, és odalökte Ventrisnek. – Nos, itt van a maga átkozott bizonyítéka. Most pedig abba kéne már hagyni a fing reszelését. Meg kell szerezni az engedélyt, azután pedig bevonulni egy istenverte rendőrzászlóaljjal a folyó túlpartjára, még mielőtt valami történik Viggie-vel. Mert Istenre esküszöm, ha valami baja lesz, mialatt maguk itt állnak és szarakodnak, levadászom magukat, és mindegyikükből kitaposom a meleg szart. Ventris udvariasan és minden habozás nélkül mondta: – Gyerünk. – Mike – figyelmeztette Hayes -, az átkozott CIA-ről van szó. – Annyi tehetünk, hogy próbálkozunk.

Nyolcvanhetedik fejezet Ezen az órán eltartott egy ideig, amíg megszerezték a házkutatási engedélyt, a bíró pedig, aki kiadta, egyáltalán nem tűnt lelkesnek amiatt, hogy épp most adott felhatalmazást Camp Peary átkutatására – ám a videofelvétel és Sean, Michelle meg Horatio tanúvallomása megtette a magáét. Már hasadt a hajnal, amikor a Suburbanek hosszú sora megállt a CIA-birtok főbejáratánál. Ventris és Hayes kéttucatnyi szövetségi ügynök, valamint Sean és Michelle élén haladt az őrházak felé. Sean ragaszkodott hozzá, így Horatio Barnest két DEA-ügynök társaságában visszakísérték Észak-Virginiába, hogy megnézesse a meghúzott hátát, a megkínzott tüdejét és a megviselt idegrendszerét pedig pihentetni tudja. Sean Horatiónak adta azt a kártyát, amelyre a másolatot készítette az arabokat és a kábítószer-szállítmányt ábrázoló Camp Peary-i felvételről, és utasította a pszichológust: mielőbb készítsen további másolatokat, s azokat helyezze el különböző széfekben. Ventris a felé érkező három fegyveresnek felmutatta a jelvényét és a házkutatási engedélyt. – Azt hiszem, uraim, az lesz a legjobb, ha értesítik valamelyik főnöküket – villantotta fel Hayes is a jelvényét. Az őr száraz, szakmai hangon közölte vele: – Ami azt illeti, uram, a maga főnökei vannak itt. Másik két férfi lépett ki az őrházból. Egyikük öltönyt viselt; a másikuk khakiegyenruhát, fölötte a DEA kék széldzsekijével. Mikor Sean látta, hogy Hayes és Ventris megdermednek, úgy érezte, megáll a szíve. – Adja ide a házkutatási engedélyt, Ventris ügynök – mondta az öltönyös. Ventris ellenkezni próbált. – De uram, én... – Azonnal! Ventris átadta. A férfi belenézett, azután darabokra szaggatta. A DEA-dzsekis most Hayesre meredt. – Kérem a videofelvételt. – Maga honnan tud erről? – kérdezte Hayes. – Megmutatták a bírónak, aki aláírta a házkutatásit. Most pedig adja ide nekem. Hayes átadta a főnökének a készüléket, aki azonnal továbbadta az egyik Camp Peary-i őrnek. – Most pedig parancsolja vissza az embereit a járművekbe, és hordják el innen magukat. Hayes azonnal tiltakozni kezdett, de a férfi belefojtotta a szót. – Itt nemzetbiztonsági érdekek forognak kockán, Hayes. Nem mondom, hogy túlságosan kedvemre való a dolog, de ez van, ezt kell szeretni. Tűnés. Ventris főnöke nyomatékul rábólintott erre. – Magukra is vonatkozik. Visszafordultak a Suburbanek felé. Michelle és Sean is elindultak, őket azonban Camp Peary két biztonságisa megállította – Magukat őrizetbe vesszük – mondta az egyikük. – Mi? – kiáltott fel Sean. Ventris és Hayes közbe akartak lépni, de főnökeik azonnal megállították őket. – Szálljanak már be azokba az átkozott járművekbe, és pusztuljanak innét. Maguknak ezen a helyen nincs az égvilágon semmiféle illetékességük – mondta Ventris főnöke. – Házkutatási paranccsal rendelkeztünk – mondta Ventris keserűen. – Csakugyan börtönbe akar kerülni hatósággal szembeni erőszak miatt, Mike? – Az öltönyös Seanra és Michelle-re nézett. – Vagy amiatt, hogy bűnözőket rejteget és segít? Utolszorra mondom: pakolja be a seggét a kocsijába, és később gondoljon az egészre úgy, mint rémálomra, amit egy kiadós vacsorának köszönhetett. Ez parancs. Ventris és Hayes tehetetlenül nézett Michelle-re és Seanra. Sean biccentett. – Menjenek csak. Majd magunk is elboldogulunk valahogy. – De ez nem hangzott túl bizakodónak. Sean ugyanis egyáltalán nem bizakodott semmiben. Amikor a karaván motorzúgása elhalt, léptek hallatszottak. Sean és Michelle megfordult. Valerie Messaline állt ott bézs gyakorlóruhában, nyakában ott függött egy zsinóron a CIA-azonosítója. – Isten hozta önöket Camp Pearyben – mondta. – Ha jól értesültem, maguk majd meghaltak a kíváncsiságtól.

Nyolcvannyolcadik fejezet A cella hatszor hatos betonkocka volt, hideg, nedves és ablaktalan. Seant meztelenre vetkőztették és arra kényszerítették, hogy vigyázzban álljon a sarokban. Hat óra elteltével kimerülten roskadt a padlóra. Cellája ajtaja azon nyomban döngve kinyílt, és Seant felnyalábolták a földről. Egy órával később omlott össze megint, amikor már nem érezte a lábait. És ez ismétlődött újra és újra. Csak huszonkét órával később hagyták, hogy végigzuhanjon a kemény priccsen. Egy percre rá hideg vizet zúdítottak az arcába. Azután arra kényszerítették, hogy a padlóhoz csavarozott fémstoki szélére üljön. Ha csak milliméternyit mozdult is, azon nyomban kivágódott az ajtó, és visszakényszerítették az eredeti pozícióba. Harminc perc múlva még közelebb kellett ülnie a széléhez. Valahányszor közelebb ültették, bőrének darabkái ott maradtak a hideg stoki felületén. Öt óra elteltével összecsomósodtak az izmai. Tíz óra múlva kiadott mindent, ami csak a gyomrában volt. Tizenhat órára rá hagyták, hogy ismét elnyúljon a priccsen; takaró gyanánt a saját hányadékával kellett beérnie. Egy bögre vizet kapott, enni azonban nem. Amint épp elaludt volna, az ajtó újra döngött. Tomfákkal könnyedén oldalba bökték, és megparancsolták neki, hogy keljen fel. Valahányszor elaludt, ez ismétlődött meg. Két napig tartott, akkor Sean a padlóra zuhant, s teste kontrollálatlanul rángott. Háromnapi kezelés után még talált magában annyi erőt, hogy felüvöltsön. – Az Isten verje meg magukat, én az Egyesült Államok polgára vagyok, velem ezt nem tehetik. Ezt nem tehetik. Felugrott és az ajtónak ment, de erős kezek tartották vissza. A betonpadlóra esett, kezéről-lábáról lejött a bőr. – Ezt nem tehetik – mondta ismét. Próbált felkelni, harcba szállni velük, de ehhez már túl gyenge volt. – Ezt nem tehetik. Nincs hozzá joguk. – Minden jogunk megvan hozzá – mondta egy hang. Sean felnézett. Valerie-t látta maga előtt. – Betörtek az Egyesült Államok hírszerzési létesítményébe. Dolgokat loptak el onnan. – Maga őrült. – Maga hazaáruló. Bizonyítékunk van rá, hogy a gyilkossági ügyben való nyomozás semmi más nem volt, mint ürügy, valójában a CIA ellen akart kémkedni, ez volt az igazi célja. – Ez baromság, amint maga is tudja! Ügyvédet akarok, most rögtön! Valerie nyugodtan folytatta. – Nyomozásunk magát és Michelle Maxwellt olyan személyekként azonosította, akik a CIA ellen folytatott kémtevékenységükkel az ország ellenségeinek kezére játszottak. Következésképp nem illeti meg magukat jogi képviselet, a habeas corpus magukra nem vonatkozik addig, míg vádat nem emelünk maguk ellen, és meg nem kezdődik a tárgyalásuk. Sean kirobbant. – Nem tarthatnak itt, a kurva életbe, csak mert maguknak úgy tetszik. – A törvény meglehetősen széles jogkörrel ruház fel bennünket. – Mit akar tőlem? – üvöltötte a férfi. – Mindent, amit látott, mindent, amit hallott. Még akkor is, ha esetleg csak képzelte. De minderről majd akkor beszélünk, ha még puhítottuk egy kicsit. Eléggé befűtött nekünk odakinn a folyón. Ideje, hogy visszakapja a kölcsönt. Az asszony kifelé indult. – Meggyilkolták Monk Turingot. Meggyilkolták Len Rivestet. Felrobbantották a halottasházat. Mindezt a haza szolgálatának orvén? Van fogalma róla, hány törvényt szegtek meg? – Monk Turing azt tette, amit tett – felelte Valerie. – Illetéktelenül behatolt ide. Agyonlőtték emiatt. És ehhez minden jogunk megvolt. – Naná. Ha így lett volna, nem próbálták volna a történteket öngyilkosságként beállítani. Hadd higgyék az emberek, most is csak az történt, mint a korábbi esetekben. Pedig ő is látta az embereket leszállni a gépről, igaz? Látta a kábítószer-szállítmányt. Úgyhogy Turingnak pusztulnia kellett. Csakhogy amit maga nem tudott: korábban is megfordult már ideát, és az egészet kódba rejtette. Mi Aliciának adtuk azt ki, s noha nekünk mást mondott, lefogadom, hogy sikerült feltörnie. Így Viggie-nek el kellett tűnnie. Igazam van? Gyerünk, Val, mondja meg. – Nemigen van maga olyan helyzetben, hogy kérdéseket tegyen fel. Noha jártányi ereje sem volt, Sean belemelegedett a beszédbe. – Na és Rivest. Épp mondani szeretett volna nekem egyet és mást Babbage Townról, amikor végeztek vele. Talán rájött arra, hogy a CIA kémkedik odaát. Talán elmondta ezt Aliciának, aki színleg viszonyt kezdett vele. Csak épp azt nem tudta, hogy a nő magával van. Bumm, halott. Később felrobbantották a hullaházat, hogy eltüntessenek valami perdöntő bizonyítékot. Nos, milyen vagyok, Val? Eddig százas? – Annyit spekulál, amennyit csak akar. – Az FBI és a DEA tud arról, hogy minket itt fogtak. Olyan nincs, hogy maga ezt megússza.

Valerie fölényes pillantást vetett rá. – Persze maga még mindig nem érti, hogyan is mennek a dolgok, igaz? Ha az ember milliók életét menti meg, annak tükrében mit számít egy-két emberhalál? Maga semmi más, mint pattanás a történelem nagy seggén. Senki még csak emlékezni sem fog magára. – Az őrhöz fordult. – Ne kíméld – adta ki a parancsot. Azután becsukta az ajtót maga mögött.

Nyolcvankilencedik fejezet Sean King két nappal később már a saját nevét is csak nagy nehézségek árán tudta volna megmondani. – Kérem, hagyják abba – mondogatta. – Kérem, hagyják abba. – De nem hagyták. Hanem felnyalábolták és áthurcolták egy másik helyiségbe. Hosszú, koporsóra emlékeztető dobozba helyezték, ami annyira szorosan ölelte körül, hogy moccanni sem maradt helye. Mellkasához és karjához drótokat csatlakoztattak. Amikor a fedelet rátették, az csak öt centire volt az arcától. Elképesztő klausztrofóbia kerítette hatalmába. Sean nem láthatta, hogy a dobozba csöveket csatlakoztattak be. A hőmérséklet rendszeres időközökben csökkent odabenn, egészen addig, míg az áldozatot már a kihűlés fenyegette. Küszködve vett levegőt, mert az oxigénszint is csökkent. Mikor már épp meghalt volna, újra levegőt juttattak be. Ez órákon át folytatódott. Sean egyre gyengébb lett. Végül szerencsére elveszítette az eszméletét. Mikor később, a cellájában magához tért, látta, hogy újabb látogatója van. – Hello, Sean – mondta Alicia. – Idejött kárörvendeni? – kérdezte Sean suttogva. – Nem. Semmi örömöt nem lelek abban, hogy itt látom magát. – Komolyan? Ezt elég nehéz elhinni. – Sean felült, s hátát a falnak támasztotta. – Kábítószer-csempészés, emberölés, emberrablás, kínzás. Kihagytam valamit? – Nem értem, mit akar mondani – válaszolta az asszony nyugodtan. – Azt, hogy maga meg Val repülőgéppel csempészik a heroint. – Fogalmazhat így is. – Hogyan lehet másként megfogalmazni Monk Turing és Len Rivest meggyilkolását? – Monkot tiltott területre történt behatolás miatt lőtték agyon. – Lent viszont maga ölte meg, igaz? Én meg azt hittem, szerette. – A dolgunkat mindannyiunknak tennünk kell. – Tehát beismeri, hogy maga ölte meg? – Háború van. A dolgunkat – ismételte Alicia, most tagoltabban – mindannyiunknak tennünk kell. – És majdnem megölt engem is! – Tudtuk, hogy maga hatolt be Camp Pearybe. Látott dolgokat. Maga és Michelle. Ahogyan Monk Turing is. Azért van most itt. – Ezek szerint megkínoznak minket, kiveszik belőlünk, amit tudunk, és aztán? Hagynak kisétálni? – Ez már nem az én felelősségem. – Hű, de klassz, innentől továbbpasszolja a stafétabotot valakinek. Szóval, mi fog történni? Megint egy gázrobbanás? Öngyilkosság? Belefulladok a fürdőkádamba? Mellesleg a pumpával csinálta vagy a műlábával? – Én csak parancsokat teljesítettem. – Valerie parancsait? Ha magának azt mondják, valakit meg kell ölni, akkor az csak úgy megy? Parancsokat fogad el egy pszichopatától? Na és a halottasházi doki? Ó vajon mivel szolgált rá, hogy a levegőbe repítsék? – Járulékos károkozás mindig előfordul. A munka velejárója. Nem szeretem, de tenni sem tudok ellene. – Hogyne tudna. Fel kell vele hagynia. – Nem tudom, maga milyen világban él, de hogy nem abban, amit én elképzelek, az biztos. – Abba a világba belefér még Viggie meggyilkolása is? Alicia gyorsan elkapta a tekintetét. – Viggie-vel nem lesz semmi baj. Sean felhorkantott. – Dehogynem lesz vele baj, Alicia. Ót is besorolhatja majd a járulékos károkozás áldozatai közé. Ha ugyan nem tartozik máris oda. Maga is tudja, én is tudom. Alicia felállt. – Csak nem azért jött ide, hogy megnézzen, mielőtt lesújt rám a kalapács? Ezért jött? Hogy lásson egy újabb áldozatot, aki a nagy út előtt áll? Biztos vagyok benne, hogy Len értékelné ezt a gesztust. Tudta egyáltalán, hogy maga az? Azt hitte, azért ment be hozzá, hogy dugjanak egyet? Némi fürdőkádszex? – Fogja be a pofáját! – förmedt rá a nő. – Nem, nem fogom be. Maga jött ide, hölgyem, maga akart hallani engem. Alicia valósággal menekült a cellából, de Sean dühös ordítása utánaharsogott. – Maga fogja meghúzni a ravaszt Viggie-re célozva? Maga fogja? Alicia rohant, de nem tudott olyan gyorsan szaladni, hogy ne hallja az üvöltéseket. A kőpadló egyenetlen volt, s elesett. Protézise esés közben a jó lábához csapódott, és belevágott a bőrébe. Halkan zokogva roskadt a padlóra, miközben Sean rekedt üvöltése a folyosón visszhangzott. – Annyira sajnálom, Viggie – motyogta. – Annyira sajnálom.

Kilencvenedik fejezet Seant három további napon át kényszerítették vigyázzállásba vagy guggolásba. Enni alig kapott, ellátmánya java részét a naponkénti bögre víz szolgáltatta, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy életben tartsa. Három újabb alkalommal járta meg a koporsót. Valahányszor elaludt volna, ösztökével bökték meg vagy végigöntöttek rajta egy vödör vizet. Egyik pillanatról a másikra fülsikítető hangerővel szólalt meg a cellájában a zene, és órákon át tombolt. Áramot vezettek a cellába, amely enyhén megvágta, valahányszor az ágyához, a falhoz vagy a padló bizonyos pontjaihoz ért, így a végén már csak az egyik sarokban kuporgott, és nem mert mozdulni. Gyomra üres volt, a bőre nyers hús. Szelleme darabokba tört. Az utolsó koporsós kezelést követően két óra múlva tért magához a cellájában, és körülnézett. Nem tudta már, mióta tartják fogva: napok, hetek, esetleg már hónapok teltek el? Agya egyszerűen kezdte felmondani a szolgálatot. Amikor a cella ajtaja kivágódott, zokogni kezdett, mert rettegett attól, ami következik. – Hello, Sean. Kész már arra, hogy úgy viselkedjen, ahogyan a jó fiúk szoktak? – kérdezte Valerie. Fel sem tudta emelni a fejét. – A barátnőjét keményebb fából faragták. Ő bezzeg meg sem nyikkant. Sean most felnézett. – Hol van Michelle? Látta arckifejezését, s eközben érezte, hogy valahonnét új energiákat nyer. Félelmét lassacskán felváltotta a düh. Óvatosan a falnak támaszkodott, hogy legyen honnan elrugaszkodnia. És mielőtt bárki reagálhatott volna, el is rugaszkodott, és egy pillanattal később már rajta is volt a nőn. Ujjai a torkára fonódtak. Meg akarta gyilkolni, darabokra szaggatni, kitaposni az undorító, szennyes lényéből a legutolsó csepp fensőbbségességet is. Az őrök lerángatták róla és a sarokba vágták. Sean felült, és felnézett a nőre. Valerie a cella túlvégében állt. Fegyelmezte magát, de nem tudta teljesen palástolni a félelmét. Seannak épp erre az aprócska diadalra volt most szüksége. Reszkető lábaira állt, megkapaszkodott a falban. – Ocsmány egy nyom lett a nyakán, Val. Lehet, hogy érdemes lenne egy-két alkalommal koporsós kezelést vennie. Azt mondják, az oxigénmegvonás jót tesz a fojtogatásos nyomoknak. Már ha meg nem fullad az ember. – Maga csak azt hiszi, hogy megtudta, mi a szenvedés – sziszegte a nő. – Várjon csak. – Hol van Michelle? – Mondtam már, hogy az is elég, ha saját maga miatt aggódik? – Ó a partnerem és a barátom. Nem mintha maga értené, mit jelentenek ezek a fogalmak. – Az egyik őrre pillantott. Kigyúrt fiatalember volt, tüskére nyírt szőke hajjal. – Na, kölyök, reménykedj, hogy semmi olyat nem teszel, amivel felhúzod a hölgyet. Mert ha egy nap úgy dönt, te is kém vagy, akkor aztán oda fellebbezhetsz, ahová nem süt be a nap. Az őr erre semmit nem mondott, Sean azonban észrevette tekintetében a kétség apró jelét, miközben a srác oldalvást a főnökasszonyára sandított. Valerie-hez fordult. – Hol van Michelle? – kiáltott rá, és maga is elcsodálkozott azon, hogy a tüdeje még képes ilyen mutatványra. – Látom, hogy van magával munka még bőven. – Vannak barátaim, akik a CIA-nek dolgoznak. Az nem létezik, hogy magát ilyesmire felhatalmazzák. Ezért börtönben fog megrohadni. Valerie hidegen meredt rá. – Én végzem a munkámat. Maga az, aki tönkre akarja tenni ezt az országot. Maga az ellenség. Maga tört be ide. Maga a kém. Maga az áruló. – Maga meg egy rakás szar. – Még arra is bizonyítékunk van, hogy részese volt a kábítószer-csempészésnek. – Nem semmi, hogy ezt maga mondja. – Mire végeztünk magával, mindent el fog mondani, amire csak kíváncsiak vagyunk. – Kínozhat, amíg azt nem mondom, amit akar, az igazságon azonban ez jottányit sem változtat. – És az micsoda? – Az, hogy maga elmebeteg – vágta oda. A nő az őrhöz fordult. – A következő szintre vigye. És vegye komolyan a dolgot. Am mielőtt az őr engedelmeskedhetett volna a parancsnak, kinyílt a cella ajtaja, és öltönyös férfi lépett be rajta, nyomában fegyveresekkel. – Maguk mit keresnek itt? – fortyant fel Valerie. – Ian Whitfield megbízásából jöttem – felelte az öltönyös -, hogy végrehajtsam a magára vonatkozó utasításokat.

– Ian Whitfield utasításait? Neki semmiféle hatásköre nincs fölöttem. – Talán nincs, de ennek a személynek annál inkább van. – Egy papírt nyújtott át. Miközben a nő átolvasta a tartalmát, Sean feszülten figyelte a jelenetet. Pontosan tudta, mi történt. Klasszikus washingtoni húzás, aminek eredményeként a nőből bűnbakot csináltak. Noha az ilyesmi a normális állampolgárok számára teljesen ismeretlen volt, azonnal felismerte bárki, aki valaha is dolgozott a Körgyűrűn belül. Valerie összehajtogatta és zsebre tette a papírt. Az egyik embere előlépett, megfordította és megbilincselte Valerie-t. Miközben elvezették, Seanra sandított. Egy pillanat alatt megváltozott a felállás, és Seannak esze ágában sem volt kihagyni a lehetőséget. Rekedten, de azért jól hallhatóan utánaszólt: – A legjobb lesz, ha kerít magának egy kibaszott jó ügyvédet, hölgyem, mert szüksége lesz rá.

Kilencvenegyedik fejezet Seant és Michelle-t másnap külön-külön géppel magánkórházba vitték. Úgy tűnt, ők ott az egyedüli páciensek. Fogalmuk sem volt róla, hol ez a hely, a kérdéseiket pedig senki nem válaszolta meg. A kezelés ellenben, amit kaptak, osztályon felüli volt. Néhány napi infúzió és hosszú, megszakítatlan alvás után kétheti diéta és némi tornagyakorlatok következtek; akkor már mindketten közel voltak ahhoz, hogy rendbe jöjjenek. A kórházban sem láthatták egymást, az orvosok pedig nem voltak hajlandók felvilágosítással szolgálni a másik hogylétéről. Sean végül eljutott odáig, hogy ezt nem tudta elviselni. Egy székkel hadonászva fenyegette meg az épp ott lévő nővért, és követelte, hogy láthassa Michelle-t. – Most! – ordította. Mikor Sean bement a lány szobájába, Michelle az ablaknál ült, és a nyomasztóan szürke eget bámulta. Amikor azonban meglátta, ki jött, a nevét kiáltotta és odarohant hozzá. A szoba közepén kapaszkodtak remegve egymásba. – Ezek... ezek semmit nem mondtak nekem rólad – mondta a lány, és könnyek szöktek a szemébe. – Nekem sem, még csak azt se tudtam, életben vagy-e egyáltalán – felelte Sean. – De most már vége, Michelle. Biztonságban vagyunk. Valerie-t pedig letartóztatták. – Téged is beraktak a koporsóba? – kérdezte Michelle. – Nem is egyszer. Azt mondták, te még csak meg se nyikkantál. – Dehogynem, Sean. Jó néhányszor. Elhiheted. – Michelle kinézett az ablakon. Odalenn virágágyás terült el. A virágok az évszaknak megfelelően már elvirágzottak. – Jó sokszor – tette hozzá. – Sajnálom, Michelle. – Mit? Ugyanazt kaptad odabent, mint én. – Az én ötletem volt, hogy másszuk meg a kerítést. – Nagylány vagyok már, Sean. Hagyhattam volna, hogy egyedül menj – válaszolta Michelle halkan. – Tudom, miért nem hagytad – mondta Sean. – Tudom. – Az ablakhoz ültek, s nézték a halott virágokat. Mikor mindketten kielégítően helyrejöttek, magángépen átvitték őket egy másik létesítménybe, onnan sötétített üvegű gépkocsin hajtottak át egy ház föld alatti garázsába. Biztonsági lifttel vitték fel őket egy hatalmas irodába, ahol három széken kívül semmi nem volt. Mialatt odakinn két izmos, felfegyverzett öltönyös várakozott, ők ketten leültek egy alacsony, vékony, kifogástalanul öltözött, vastag ősz sörényt és drótkeretes szemüveget viselő úr előtt. A férfi egymáshoz illesztette ujjbegyeit, és szimpatikus arckifejezést vágott. – Mindenekelőtt szeretném tolmácsolni önök felé kormányunk hivatalos bocsánatkérését a történtekkel kapcsolatban. Sean dühösen rávágta: – De vicces. Én még azt hittem, a mi kormányunk próbált minket meggyilkolni. – Mr. King, a kormány olykor nehezen kezelhető dolog, vannak bizonyos részei, amelyek időről időre meszsze túllépik a számukra hivatalosan engedélyezett kereteket – válaszolta szenvtelenül a férfi. – Ami még nem jelenti azt, hogy a kormány egy az egyben maga lenne a Gonosz megtestesülése. Mindazonáltal önök csakugyan betörtek egy CIA-létesítménybe. Sean egyáltalán nem volt békülékeny hangulatban. – Bizonyítsa be. A férfi szólni akart, Michelle azonban gyorsabb volt. – Mondja, megértette egyáltalán, mi folyik itt? Létezik, hogy maga minket hibáztat azért, amit tettünk? A férfi vállat vont. – Az én dolgom nem az, hogy eldöntsem, ki mennyiben hibás, Ms. Maxwell. Csak az a feladatom, hogy megpróbáljam a dolgokat egy mindannyiunk számára gyümölcsöző megoldás irányába vinni. – Ezt egészen pontosan hogy érti? – kérdezte Sean. – A mi kormányunk a szart is kirugdosta belőlünk. A mi kormányunk elrabolt egy Viggie Turing nevű kislányt. A mi kormányunk embereket gyilkoltatott meg. Hogyan haladhatnánk ezek után egy mindannyiunk számára gyümölcsöző megoldás irányába? A férfi előrehajolt. – Megmondom, hogyan. Megnéztük azt a videofelvételt, amelynek nyomán sor került a Camp Peary-i házkutatási parancs kiadására. Mint azt önök is tudják, a felvétel tartalmaz bizonyos... kompromittáló részleteket. Technikusaink szerint a felvételről készült másolat. – Azt a felvételt akarják, ami bizonyítja, hogy a mi kormányunk száz törvényt szegett meg. – Nem a mi kormányunk volt, Mr. King – jött ki a férfi a béketűrésből. – Mint mondottam volt, néhányan messze túlterjeszkedtek a hatáskörükön. – A mi esetünkben nem annyira terjeszkedésről volt szó, sokkal inkább a törvények lábbal tiprásáról. – Sean a férfi arcára meredt. – Szóval ezért küldték magát, a jó modorával, az ősz hajával meg a szemüvegével, mint valami John le Carre könyvből kilépett, vén hidegháborús harcost. Hogy elmondja a hegyi beszédet. – Örülök, hogy értik a helyzetet. Valamint a tényt, hogy szükségünk van annak a felvételnek valamennyi

példányára, Mr. King – tette hozzá csendesen a férfi. – Azt meghiszem. Csakhogy én meg jogász vagyok, látnom kell a quid pro quót, és hadd mondjam meg magának, a legjobb lesz, ha tízzel szorozza be, akármire is gondolt, már ha csakugyan nyélbe akarja ütni azt a rohadt üzletet. – Felhatalmazásom van rá, hogy bizonyos engedményeket... – Bassza meg a felhatalmazását. Megmondom, mik a feltételeink. Egy: épségben és biztonságban vissza akarjuk kapni Viggie-t, és ha maga netalán azt mondaná, hogy ez valamiért nem lehetséges, a felvétel azonnal egy újságíró haveromnál köt ki, aki meg fogja vele nyerni az olyannyira áhított Pulitzert. Kettő: Valerie Messaline, ha ugyan ez az igazi neve, megkapja, ami neki jár, és most nem előléptetésre gondolok. Három: Alicia Chadwick dettó a maga fél lábával. Azt a szemétséget pedig, ami Camp Pearyben folyik, be kell fejezni. Úgy értem, egyszer és mindenkorra. Semmi drog. Semmi kínzás. És akkor még szerencsésnek mondhatják magukat. A férfi hátradőlt, s elgondolkodott a hallottakon. – Ami a két nőt illeti, velük már foglalkoznak. Erre a szavamat adhatom. – A maga szava nekem lószart sem jelent. Valódi bizonyítékot akarok. – Rendben van. – Mi van Viggie-vel? – kérdezte Michelle. – Jól van? A férfi biccentett. – Ami viszont a Camp Peary-i műveleteket illeti, Mr. King... egy részük nyilván befejeződik, sőt már be is fejeződött. Azt viszont nem tudom megígérni, hogy valamennyinek ez lesz a sorsa. Mindazonáltal biztosíthatom önöket, hogy az ottani tevékenységek teljes mértékben elengedhetetlenek az ország biztonságának fenntartásához. – Valahányszor megtapossák valakinek a jogait, mindig ezt szokták mondani? – Hogy lehet az, hogy a kábítószer elengedhetetlen a nemzetbiztonság szempontjából? – kérdezte Michelle. – Nem áruljuk – mondta a férfi türelmetlenül. – Megsemmisítjük. – Ja, én meg nem veszek levegőt – vetette oda Sean. – Három emberrel végeztek – mutatott rá Michelle. – Meggyilkolták őket. – Ez rendkívül szerencsétlen fejlemény. De ha három élet feláldozásával ezreket, ha nem milliókat menthetünk meg?... – Nos, azt hiszem, ez egészen pompásan hangzik, amíg maga nincs ott a feláldozandók között – válaszolta Sean. – Ettől függetlenül nem tudom megígérni valamennyi Camp Peary-i tevékenység leállítását. – Akkor szerintem gond van – mondta Sean. – S ha netán az járna a fejében, hogy eliminálja az ön előtt ülő két problémát, csak gondolja meg. Nem egy, hanem öt másolat készült arról a felvételről. És valamennyi biztos helyen található. Mármost, ha Michelle meg én nem kilencvenévesen, álmunkban szenderülünk el, egy példány megy a már említett, Pulitzerre éhező barátnak, hadd ő legyen az első, aki megírja a sztorit; a többit a New York Times, a Washington Post és a londoni Times kapja. – Ez csak négy. Az ötödikkel mi lesz? – Azaz elnöknek megy. Lefogadom, hogy a plafonig ugrik tőle. – Ugyanakkor, mint arra rámutatott, megoldhatatlan helyzet előtt állunk. Sean felállt és járkálni kezdett. – A jó jogász mindig képes arra, hogy kompromisszummal álljon elő, úgyhogy íme, egy. Camp Pearyben kincset rejtettek el. – Bocsánat? – kérdezte a férfi. – Csak fogja be a száját és figyeljen. Lord Dunmore egykori házában, a Portó Bellóban rejtették el, az alapzat falába. Arany, ezüst, ékszerek. Könnyen el tudom képzelni, hogy az értéke milliós nagyságrendű. – Te jó Isten! – kiáltott a férfi. – Még mielőtt teljesen elvakítják a kilátások: a kincset értékesíteni kell, mégpedig a lehető legmagasabb áron. A pokolba is, megveheti a kormány, ha tudja. Ez igazán nem érdekel. A befolyt összeget azonban három részre kell osztani. A férfi papírt és tollat vett elő. – Rendben. Feltételezem, hogy egy-egy rész jár belőle maguknak. – Nem! – mondta Sean. – Egy rész jár Viggie Turingnak. Nem mintha ez kárpótolná az apja meggyilkolásáért, kezdetnek azonban megteszi. A második rész Len Rivest két gyerekének jár. Főiskolások, és minden bizonnyal hasznát tudják venni a pénznek. A harmadik rész annak a kórboncnoknak a családját illeti, akit darabokra tépett az a gázrobbanás. Felírta? A férfi felemelte a tollát, és bólintott. – Igen. – Helyes. Én fogom ellenőrizni az összeget, és nem ajánlom, hogy valami stikli legyen a dologban. Adómentesen kell megkapniuk, és azt sem érdekel, ha ehhez a Képviselőháznak kell törvényt hoznia. – Az nem lesz probléma. – Én is így gondoltam. – És látni akarjuk Viggie-t, hogy megbizonyosodjunk róla, jól van – mondta Michelle. – Ezt meg tudjuk szervezni. – Akkor lássanak neki – mondta Sean. – Minél hamarabb, annál jobb.

– Adjanak nekünk egy hetet, és meglesz. – Tegyen felőle. – És maguk nem fognak erről beszélni? – kérdezte a férfi. – Nem. Semmi részem nem kívánja a börtönt. – Különben is, ki hinne nekünk? – tette hozzá Michelle. – És azután megkapjuk a másolatokat? – kérdezte a férfi. – És azután megkapják a másolatokat. – És megbízhatunk magukban? – Amennyire mi megbízhatunk magukban – mondta Sean.

Kilencvenkettedik fejezet Sean és Michelle egy héttel később, az irodájában találkoztak Joan Dillingerrel. Egy férfi is volt ott, aki azonban nem adta meg sem a nevét, sem azt, hogy kinek dolgozik. Mondani is csupán annyit mondott, hogy Babbage Town tulajdonosai hálásak az általuk végzett munkáért, és közvetlenül nekik nyújtott át egy csekket. Sean azonnal megállapíthatta, hogy a rajta szereplő összeg hosszú időre megoldja az anyagi gondjaikat, sőt még némi vakációra is futja belőle. Határozottan szükségük volt rá. – Remélem, találnak valakit Champ és Alicia helyére. Elég rossz lehet elveszíteni ilyen értékes embereket. – Ó, már találtunk. De hála maguknak, a kutatásaink a jövőben nem válnak elektronikus kémkedés áldozatává – mondta a férfi. Miközben kifelé tartott, Sean nem állhatta meg, hogy ne tegye fel a kérdést. – No és minek áldoznak annyi időt és pénzt valamire, amivel kizökkenthetik a kerékvágásból a világot? A férfi értetlen arcot vágott. – Ki mondta magának, hogy ezen munkálkodnak Babbage Townban? – Néhány igazi zseni. A férfi felvonta szemöldökét. – Nos, fogalmazzunk úgy: amit maga mondott, az bizonyára egy lehetőség, de azért a dolog valamivel bonyolultabb ennél. – És maga akkor is hajlandó elvetni a kockát, ha az egész világ a tét? – kérdezte Sean. – Nos, ha mi nem, valaki biztosan elveti. Viszlát, és még egyszer köszönet. Miután elment, Michelle komoran megjegyezte: – Hányhatnékom van a zseniktől. Joan elmosolyodott. – Szép munka volt, Sean. – Habozott, s közben Michelle-re pillantott. – Magának is szól, Maxwell. Abból ítélve, amit hallottam, nem hiszem, hogy Seannak maga nélkül is sikerült volna megcsinálnia. Joan Dillinger semmit nem tudott meg abból, min mentek át Valerie Messaline karmai között. A kormánnyal kötött egyezségükről sem. És soha nem is kell tudnia mindezekről. A két nő kelletlen kézfogással búcsúzott el egymástól. Mikor ismét a szálláshelyük föld alatti garázsában voltak, egy limuzin állt meg a kocsijuk mellett. Ian Whitfield hajolt ki. – Befelé – mondta nyersen. Whitfielddel szemben ültek le. – Elnézést – mondta a férfi -, hogy ennyi ideig nem kerestem meg magukat. – És pontosan hogyan sikerült ráhúznia a vizes lepedőt arra az átkozott boszorkányra? – kérdezte Sean. Meglepetésére Michelle válaszolt. – Rájött, hogy dézsmálja a drogszállítmányokat, és a lopott adagokat értékesíti. Ezen buktatta meg, igaz? – Miből gondolja ezt, Maxwell? – kérdezte Whitfield. – Amikor a repülőtéren figyeltem az áru felrakását Champ gépére, feltűnt, hogy nem minden bála került tovább, néhányat visszatartottak. Ez volt Valerie kis magánüzlete. Az öreg, aki a kormány megbízásából alkudozott velünk, azt állította, a CIA megsemmisíti a drogot, Hayes és Ventris viszont azt mondták, a környéket valósággal elöntötték a kábítószerek. – Nos – mondta Whitfield eltökélten – ez az, amiből még Valerie sem tudta kimosni magát. Még neki sem voltak olyan jó kapcsolatai. Sean csettintett az ujjával. – Ez megmagyarázza, miért járt kocsmázni, és miért tettette, hogy pasit akar fogni. Valójában a drogszállítmányait irányította. Whitfield bólintott. – A végén sikerült rávennem az egyik emberét, hogy árulja el. Arra használtam fel a tőle kapott információkat, hogy keresztülhúzzam a számításait, magukat kihozassam, őt meg elkapjam. – De miért kockáztatták, hogy Champ repülővel hordja ki a drogot? Miért nem semmisítették meg mindjárt Camp Pearyben? – kérdezte Michelle. – Mert ott nem állnak rendelkezésre az ehhez szükséges létesítmények. De amikor Michelle tetten érte Champet, semmi másra nem volt már időnk. – Oké – mondta Sean -, mi történt az öreg Vallel és gyilkos fegyverhordozójával, Aliciával? Whitfield válasz helyett felmutatta a Washington Post egyik számát. Az A-6 oldalon rövid sztori szólt a Külügyminisztérium két alkalmazottjának tragédiájáról, akik Peking mellett szenvedtek halálos kimenetelű autóbalesetet. Az áldozatokról két pixeles fotót is hoztak. Sean Michelle-re nézett, majd ismét Whitfieldre. – A fenébe is, azt azért nem akartam, hogy megöljék őket. – Mégis, pontosan mire számított, mi lesz a sorsuk? Hogy majd hadbíróság elé állítjuk őket, és a történet meg szépen kiszivárog? Hogy majd nyilvánosság elé kerülnek azok az igen érzékeny programok, amelyekben dolgoztak? – Alicia fotójára nézett. – Én is ott ültem vele Irakban, abban a Humvee-ben, ami aknára futott. Ott ment tropára a lábam. Valaha jó ügynök volt. Aztán valahol, valami elromlott.

– Mi van a kinccsel? – kérdezte Sean. Whitfield néhány dokumentumot nyújtott át Seannak. – A teljes bevételt három részre osztottuk, adómentesen, a maguk kívánságának megfelelően. Szép a gesztus – tette hozzá. – A legtöbb ember nem lett volna képes ekkora nagylelkűségre. – És Viggie? – kérdezte Michelle. – Most épp hozzá tartunk. És teljesen jól van. Valerie szerencsére annyira el volt magukkal foglalva, hogy a Viggie-vel kapcsolatos terveit félretette. Sean előrehajolt. – Ian, maga a saját ügynöksége ellen fordult. Hogyhogy még nem halott, vagy nincs letartóztatásban? Whitfield keserű arcot vágott. – Technikailag Camp Peary parancsnoka voltam, ezt a posztot azonban valójában Valerie töltötte be. Fantasztikus munkát végzett, így aztán nagyon gyorsan haladt előre az Ügynökség ranglétráján. Amikor a munkát elvállaltam, nem tudtam, hogy ez a leosztás, de ha folytatni akartam a karrieremet, élnem kellett a lehetőséggel. Nagyon gyorsan megértettem, hogy hibát követtem el, mert Valerie kezdett messze túllőni a célon. Társult néhány, Camp Pearyben állomásozó paramilitáris szakasszal. Nem tehettem mást, mint vártam a lehetőségre, noha nem úgy nézett ki, hogy az valaha is eljön. – Whitfield Seanra pillantott. – Tudom, menynyire hajtott magára Valerie. Kis híján sikerrel is járt. – Nem esett nehezemre, hogy ellenálljak – mondta Sean, majdnem az igazsághoz híven. – Az jó. Mert akkor nem úszta volna meg élve. Azért bukkantam fel a parton. Tudtam, hogy aggasztja, mire jöttek rá. Követtem, és kiadtam magam felszarvazott férjnek. Nagyon berágott rám ezért a közbelépésért. Sean döbbent arcot vágott. – Köszönöm, hogy megmentette az életemet. Ismét. – Az a dolgom, hogy megvédelmezzem az amerikaiakat, akár a saját ügynökségemtől is. – Meglep, hogy Valerie nem akart minket azon nyomban meggyilkolni. – Azt hiszem, móresre akarta tanítani magukat, amiért beleköptek a levesébe. Amellett azt is meg kellett tudnia, mennyit tudnak. – Tehát ki ölte meg Len Rivestet? – kérdezte Sean. – Csak azt mondhatom maguknak, Alicia Rivest iránti érdeklődésében semmiféle romantika nem volt. – És nem volt véletlen – kérdezte Sean -, hogy ő meg Champ együtt voltak Babbage Townban? – Champet és Aliciát régen toborozta a CIA. Már akkor Babbage Townba helyezték őket, amikor az üzemelni kezdett. Mellesleg igazán nagy koponyák voltak a tudományos világban. – S azért voltak Babbage Townban, hogy ellopják a kvantumszámítógépek technológiáját? – kérdezte Michelle. – Mondjuk úgy, nagymértékben érdekelt megfigyelők voltak. Igazából azonban azért voltak Babbage Townban, hogy a kvantumszámítógép semlegesítőjét létrehozzák. – Egy ellenkomputert? – kérdezte Michelle. – Nem kétséges, hogy egy napon realitás lesz a kvantumszámítógép. Babbage Town tulajdonosai azért kísérelték meg a létrehozatalát, hogy annak birtokában megalkothassák a hatékony ellenszerét is. – Ezek szerint Babbage Town tulajdonosai ugyanazok, akikre nézve a kvantumszámítógépek fenyegetést jelentenek? – kérdezte Sean. – Azaz a bankok és a multinacionális cégek? – kérdezte Michelle. – Ok aztán bővében vannak a pénznek. Whitfield bólintott. – Lépniük kellett. Ha a közvélemény értesül arról, hogy a bankokat mekkora veszedelem fenyegeti, akkor kész a pánik. A CIA viszont nem volt hajlandó elviselni azt, hogy az orra előtt egy ilyen művelet folyjék. Nem állíthatom, hogy minket nem érdekel az ellenkomputer. Elvégre kémek vagyunk. – No és mennyire állnak közel ahhoz, hogy kizökkentsék a világot? Whitfield vállat vont. – A maguk helyében én átszoknék a készpénz használatára, és bespájzolnék jó sok hagyományos írószerszámot. – Az viszont csak véletlen, hogy Babbage Townt közvetlenül Camp Pearyvel szemben hozták létre? – kérdezte Sean. Whitfield nemet intett. – A birtok tulajdonosa egy fedőcégen keresztül a CIA. Azért vették meg, mert pont szemben van Camp Pearyvel. Champ győzte meg a Babbage Town mögött állókat, hogy béreljék ki. – Champ pedig – tette hozzá Michelle – pilóta volt, így kivihette a drogszállítmányokat maguknak. : – Egyvalamit tisztázzunk: Champ jó ügynök. Ő azt tette, amire parancsot kapott. Ennyi. Nem működött együtt se Valerie-vel, se Aliciával. – Michelle-re nézett. – Általam üzeni: nagyon sajnálja, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy. – Sajnálja! Meglőtte a karomat a rohadék! – Ha meg akarta volna ölni, mostanra már halott lenne. – Viggie a gépen volt. Meg akarta gyilkolni? – Nem. Ki akartuk szedni a gyereket Valerie kezéből. De hát maga közbelépett. – Ó – mondta Michelle csalódottan. – Champ arra is kért, mondjam meg, magának még sok mindenért kell élnie. Ami pedig a repülőgép-vezetést illeti, inkább bízza azt másokra. Noha nem pontosan értem, mit akart ezzel mondani.

Michelle a kezeit tanulmányozta. – Szóval Champ jól van? – kérdezte. – Igen. S visszahelyezték a beosztásába, amint engem is. – Miért vitték el Viggie-t? – kérdezte Michelle. – Volt egy kód annak a dalnak a hangjegyeiben is – magyarázta Whitfield -, amit Aliciának sikerült Babbage Town számítógépeivel feltörnie. Ez a második világháborús korszakból való Enigma rejtjelen alapult. – Tudtam! – mondta Sean. – Arra használta az Enigma kóddal kapcsolatos nyomomat, hogy feltörje, azután pedig hazudott nekünk felőle. És Viggie is kód volt, egy eleven, lélegző kód. – És a dal címe volt a nagy nyom: Shenandoah – tette hozzá Michelle. – így van – értett egyet Sean. – Miről szólt a dekódolt dal? – kérdezte Michelle. – Azokat a dolgokat írta le, amelyeket Monk Turing látott Camp Pearyben. Valerie-nek több se kellett, azonnal parancsot adott Aliciának, hogy vigye Viggie-t. – Alicia volt az, aki elrabolta? – kiáltott fel Michelle. Whitfield bólintott. – Tudom, ez valószínűleg nem sokat oszt vagy szoroz már a később történtek tükrében, de Alicia volt az is, aki segített nekem meg Champnek Viggie-t feljuttatni a gépre. Azt hiszem, csakugyan nem volt mindegy neki, mi lesz a gyerekkel, mert ezzel hatalmas kockázatot vállalt. – Azért valamit csak nyom a latban – jegyezte meg Sean. – Ian – kérdezte Michelle -, hogyan folytathatja a munkát egy olyan helyen, ahol droggal kereskednek? Whitfield vállat vont. – Az ópiumhoz mákgubó kell, a heroinhoz meg ópium. Az afgán gazdaságban jelen pillanatban az ópiumtermesztés az egyetlen, ami működőképes. Az tartja életben az országot. Ha mi meg nem vesszük, a terroristák fogják felhasználni az abból származó hatalmas profitot az ellenünk intézett támadásokra. A két rossz közül ez a kevésbé rossz megoldás. Néha nincs is más. – Attól még helytelen – ragaszkodott a véleményéhez Michelle. – Amit pedig Valerie művelt, az bűncselekmény. – Az a napnál is világosabb, hogy Valerie gazember volt. Amilyen őrület kerítette a hatalmába, azt hiszem, a kínzás végeztével meggyilkoltatta volna mind a kettejüket, és valószínűleg szentül hitt abban, hogy megússza az egészet. Teljesen más elképzelései voltak a CIA szerepéről, mint például nekem, de amíg van beleszólásom, az effajta elképzelések sohasem válnak valóra. – Ian, egy dolgot el kell mondania nekünk: miként jutott át Monk Turing a folyón? – kérdezte Sean. Whitfield habozott. – Azt hiszem, ennyivel tartozom maguknak. Egy búvárrollerrel. Megtaláltuk. Sean Michelle-re nézett. – Nem. Amit találtak, az... Whitfield közbevágott. – Ami azt illeti, két ilyen eszközt találtunk. Az egyiket azon az éjszakán, amelyen ez az egész pokol elszabadult. – Rájuk nézett. – Tudnak erről valamit? Sean elmosolyodott. – A nagy szellemek néha csakugyan találkoznak. A limuzin lassított, majd megállt. – Itt vagyunk – nyitotta ki az ajtót Whitfield. – Idejük van bőven. Én itt kinn megvárom magukat.

Kilencvenharmadik fejezet Amikor az asszony kinyitotta az ajtót, Michelle látta, hogy Viggie Turing az anyjára ütött. Már várja őket, tudatta velük az asszony, és bekísérte a jövevényeket. – Maga Viggie anyja? – kérdezte Michelle. – Nem, a nagynénje vagyok. A szegény húgom már évekkel ezelőtt meghalt. De az emberek mindig mondták, mennyire hasonlítunk. – A nappaliba vezette őket. Viggie abban a pillanatban zongorázni kezdett, amikor meglátta Michelle-t, aki mellé ült és megölelte. – Még csak azt sem tudtam, hogy Virginiában vannak – mondta Viggie nagynénje, akit Helennek hívtak. – És fogalmam se volt róla, hogy Monkkal történt valami. Aztán Viggie egy nap megjelent. Én majdnem elájultam. – Ezek szerint Monknál helyezték el a gyermeket? Helen suttogóra fogta a hangját, nehogy Viggie meghallja. – A húgomnak nagyon hányatott volt az élete. Kábítószer, mentális rendellenességek; szerintünk verte is Viggie-t. Monk végül magával vitte, bár lehet, hogy nekem kellett volna határozottabban közbelépnem. De jóvá szeretném tenni a mulasztásomat. Örökbe fogadom Viggie-t. – Ez nagyszerű, Helen – mondta halkan Michelle, hogy Viggie ne hallja. – Igazán különleges kislány. – Tudom, hogy szakember segítségére és más kezelésre van szüksége. Eleinte aggódtam, mert az, amire a jelek szerint szüksége van, nem olcsó mulatság. De most, nemrégiben rájöttem, hogy Monk nagyon gazdag emberként halt meg. Viggie pénze több mint elég bármire. – Ha jó pszichológusra van szüksége – mondta Sean -, én tudok ajánlani egyet. Olyat, aki már foglalkozott is a gyerekkel. Viggie az ablakhoz húzta Michelle-t, és a közeli tóra mutatott. – Kimehetünk megint a vízre? – Gondolod, hogy máris készen állsz erre? Emlékezz csak, mi történt legutóbb. – Az azért történt, mert egyedül mentem ki. Ha te is ott vagy, akkor minden simán megy, igaz? – Igaz. Miközben a limuzinhoz tartottak, Michelle megszólalt. – Tényleg nagyvonalú húzás volt tőled, hogy lemondtál a kincsről, tekintve, hogy te találtad meg. – Igazából Heinrich Fuchs találta meg. De a kincs fellelése tisztázott még valamit, amin sokat agyaltam. – Éspedig? – kérdezte Michelle. – Emlékszel arra, hogy Monknak vörös foltok voltak a kezén? – Rozsda. Rozsdafoltos lett, mivel megmászta a kerítést. – Nem. Az a kerítés vadonatúj volt, sehol egy rozsdafolt rajta. Láttam, amikor átvágtam. Monk keze akkor színeződött el, amikor a téglákat feszegette ki a falból, hogy a kincshez hozzáférjen, mint ahogy én is tettem. – Sean megrázta a fejét. – Kód és vér. Tévedtem. Monk keze véresnek látszott, mert kifeszegette velük a téglákat, hogy a kincshez hozzáférjen. – Monk szerinted hányszor jutott be Camp Pearybe? – kérdezte Michelle. – Minimum a kelleténél eggyel többször. Nyilván tanúja volt annak, amit mi is láttunk. Csak neki nem sikerült elpucolnia onnét. A tényből, hogy kódolt üzenetet hagyott abban a dalban a látottakról, arra következtetek, hogy kincskeresőként kezdte, de a kaland végére az volt a célja, hogy véget vessen a Camp Pearyben folyó illegális üzelmeknek. – De hogyan akarta kijuttatni a kincset? Az arany nem könnyű. – Talán Monk csak a kincskeresés izgalma miatt vállalkozott erre az egészre. Viszont a pasas zseni volt. Talán csak a drágakövek elvitelét tervezte. Azokat viszonylag könnyű szállítani. – És amikor Monk azt mondta Len Rivestnek, ironikus... – kezdte Michelle. – Igen, az is volt, hogy a világ legnagyobb titokőrző szervezetének fogalma nincs arról a titkos kincsről, amin a szó szoros értelmében rajta ül. Beültek a limuzinba. Whitfield közölte velük: – Pontot kell tennünk ennek az ügynek a végére. – A felvétel másolatai? – kérdezte Sean. Whitfield rábólintott. Sean közölte a sofőrrel a címeket. Korábban elhozta a másolatokat Horatiótól, és különböző biztonságos helyekre rejtette. Miután összeszedte a másolatokat, átadta őket Whitfieldnek. A férfi rájuk nézett, és egyet viszszaadott Seannak. – Ian – mondta Sean -, öt darabot várnak. Ha csak négyet ad át nekik, maga is baleset áldozata lehet Kínában. Nem beszélve arról, ami velünk történhet. – Ebből a négyből csinálok egy ötödiket. Nem tőlem tudják, de ha a CIA-vel akad dolguk, a legjobban teszik, ha egy ászt mindig a kabátujjukba rejtenek. Hangsúlyozni fogom, hogy nincs mód annak megállapítására,

hogy vannak-e a maguk kezében további másolatok. Ez elegendő garancia lesz a biztonságuk tekintetében. A limuzin visszavitte őket a szálláshelyükre. Kiszálltak a kocsiból. Sean visszafordult. – Nézze, tudom, hogy alighanem most látjuk egymást utoljára, de ha valaha segítségre lesz szüksége, Virginiában mindig talál barátokra. Whitfield mindkettejük kezét megszorította. – Ha bármit is tanultam ebből az ügyből, az az, hogy igaz barátokra átkozottul nehéz szert tenni.

Kilencvennegyedik fejezet Borzongató november eleji napon vitte el Sean Michelle-t Horatio rendelőjébe. – Nem akarom ezt csinálni, Sean. Komolyan nem. – Hé, élve megúsztad Camp Pearyt. És ha valamit biztosra veszek, az az, hogy soha nem rúgsz fel egy megkötött megállapodást. – Kösz a támogatást – mondta Michelle keserűen. Horatio már várta őket. Sean ki akart menni, Michelle azonban visszatartotta. – Kérlek, maradj itt. Sean Horatióra nézett. – Nem valami jó ötlet – jelentette ki a pszichológus. – De én azt akarom, hogy maradjon. – Michelle, épp azon vagyunk, hogy kellőképp megbízzon bennem. Sean nem maradhat. Miután a férfi elhagyta a szobát, rövidesen kezdetét vette a hipnózis. Horatio néhány percet azzal töltött, hogy visszavitte Michelle-t hatéves korába. Újabb néhány percbe telt, hogy rábukkanjanak arra a tennessee-i éjszakára, amely végérvényesen megváltoztatta az életét. Michelle szeme nyitva volt, noha tudatos énje már nem uralta. Horatio nagy szakmai érdeklődéssel és egyre növekvő fájdalommal hallgatta a beszámolóját. Michelle néha úgy beszélt, mint egy gyermek, máskor pedig egy olyan felnőtt gondolkodásával és szókincsével, akinek a tudatalattija azzal az éjszakával viaskodott, és hevesen szerette volna a rejtélyét megoldani. Az egyenruhás ember jött meg azon az éjszakán. Michelle nem emlékezett rá, hogy korábban is látta volna. Nyilván mindannyiszor már aludt, amikor a férfi beállított. Az anyja azonban igen ideges volt aznap este, és nem fektette le Michelle-t. Megmondta az egyenruhásnak, látni sem akarja többé, és kívül tágasabb. A férfi eleinte úgy gondolta, ez csak vicc, ám amikor nyilvánvalóvá vált az ellenkezője, haragra lobbant. Kezdte levetni a ruháit. Mikor Michelle anyja felé nyúlt, az asszony odakiáltott Michelle-nek, hogy fusson. A férfi elkezdte lerángatni a nő ruháit. Az anyja védekezni próbált, de a férfi sokkal erősebb volt. Arra kényszerítette áldozatát, hogy feküdjön a padlóra. Michelle egy másodperc alatt elhatározta magát. Nemegyszer volt már a kezében az apja fegyvere, persze töltetlenül. Kivette a katona pisztolyát a tokból, amit a férfi a többi holmijával együtt a díványra hajított. A hátát célozta meg, és elsütötte a fegyvert. Hatalmas, vörös jel virágzott ki a férfi hátán, aki csendben meghalt, és rároskadt Michelle anyjának testére. Az asszony sokkot kapott és elájult. – Megöltem. Megöltem egy embert. – Könnyek patakzottak Michelle arcán, amikor életének erről a rég eltemetett eseményéről beszámolt. Ott állt a pisztollyal a kezében még akkor is, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta az apja. Michelle-nek fogalma sem volt, miért jött meg ilyen korán – de megjött. Látván a történteket, elvette Michelle-től a pisztolyt, és lerángatta a feleségéről a hullát. Próbálta magához téríteni az asszonyt, aki azonban eszméletlen maradt. Bevitte az ágyba, majd szaladt vissza, kézen fogta Michelle-t, és gyengéden suttogott hozzá. – Megfogta a kezemet – mondta Michelle. – Azt mondta, egy időre el kell mennie, de visszajön. Sikoltozni kezdtem, azt sikoltottam, hogy ne hagyjon ott. A lábába csimpaszkodtam, hogy ne tudjon elmenni. Nem engedem. Akkor azt mondta, inkább elvisz engem is magával. Hogy elmegyünk egyet kocsikázni. Engem előre ültetett. Aztán visszament a házba, kihozta a férfit, és betette a hátsó ülés elé, a padlóra. – Miért nem a csomagtartóba? – kérdezte Horatio. – Mert az tele volt mindenféle szeméttel – válaszolta Michelle késedelem nélkül. – Úgyhogy apa a padlóra fektette azt az embert. Láttam az arcát. Tudtam, hogy attól halt meg, hogy belelőttem. Tudom, mi történik, ha belelőnek az emberbe. Meghal. Mindig meghal. – Mit csinált ezután az apukája? – kérdezte gyorsan Horatio. – Letakarta az embert. Újságokkal. Egy öreg kabáttal. Kartondobozokkal. Amit csak talált. De én még mindig láttam a férfi szemét. Engem nézett. Sírni kezdtem, és azt mondtam apunak: még mindig látom a szemét, engem néz. Csinálj vele valamit. – És csinált vele valamit? – Még több holmit rakott rá. Addig, amíg már nem láttam. Többet nem meredtek rám azok a szemek. – És az apja elhajtott valahová? – Fel, a hegyekbe. Leállította a kocsit, azután egy időre elment. De megígérte, hogy visszajön. És vissza is jött. – A tetem nélkül? Michelle lélegzete bennszakadt, aztán fojtott zokogásban tört ki: – Magával vitte az embert. De nem bírtam lenézni a padlóra. Mert hátha ott van, és engem néz onnét. – Gyötrelmében kétrét görnyedt. – Pihenjen, Michelle – utasította Horatio. – Pihenjen pár percet, rendben van. Mindez már nem árthat magá-

nak. Az az ember nem jön vissza. Többé nem fogja látni. Michelle kiegyenesedett, és a zokogás lassan elcsendesedett. – Készen áll arra, hogy folytassa? – kérdezte Horatio. Michelle összeszedte magát és bólintott. – Azután hazamentünk mamihoz. Apa hazavitt. – Az édesanyja akkorra már magához tért? Michelle bólintott. – Sírt. Ő és apa beszéltek. Apa teljesen bevadult. Soha nem láttam még ennyire dühösnek. Azt hitték, nem hallom, de hallottam. Aztán apa odajött, és beszélt velem. Azt mondta, szeretnek, ő meg mami. Azt mondta, ami történt, az csak egy rossz álom volt. Rémálom, mondta. És felejtsem el. Soha ne beszéljek róla. – Ismét könnyekre fakadt. – És soha nem is beszéltem. Megígérem, apa. Nem mondtam el senkinek. Esküszöm. – Hevesen zokogott. – Megöltem. Megöltem azt az embert. – Pihenjen megint egyet, Michelle – mondta gyorsan Horatio. Michelle hátradőlt a székben, arcát könnyek áztatták. Horatio tisztában volt azzal, hogy az elfojtott emlék belülről pusztítja Michelle-t. Olyan volt ez, mint a seb, amelyet sohasem tisztítottak ki; csak fertőződött és gyűlt a környékén a genny, amíg halálossá nem vált. Michelle évtizedeken át hurcolta magával az anya hűtlenségének és az apai bűnsegédletnek a terhét is. De Horatio azt is tudta, mindez elhalványul a bűntudathoz képest, amelyet egy másik emberi lény meggyilkolása miatt érzett. A pszichológus visszaemlékezett arra, hogy Michelle kibökött valamit még Babbage Townban: lehet, hogy brutálisan meggyilkolt valakit hatévesen. Horatio akkor úgy vélte, csak okoskodni próbál – holott épp Michelle tudatalattija szólalt meg. Csak épp ő túlságosan le volt lassulva ahhoz, hogy ez feltűnjön neki. Horatio nem hitte, hogy Michelle valóban látta volna azt az arcot a kocsija padlóján vagy a hálószobájában. Nem hitte, hogy egyáltalán bármit is látott volna. Sokkal valószínűbbnek vélte, hogy érzékelt valami borzalmasat, de nem tudta, mit. A reakciója az volt, hogy el kell takarni – azaz fizikailag utánozni kell azt, amit pszichológiailag folyamatosan végrehajtott. Horatio várt még néhány másodpercig, majd azt mondta: – Oké, Michelle, beszélhetünk most a rózsasövényről? – Apa egy éjjel kivágta. Láttam az ablakomból. Horatio hátradőlt, és felidézte emlékeiben, hogy Frank Maxwell házassági évfordulójukra ültette azt a sövényt, ajándékba asszonyának. Maxwellék nyilvánvalóan úgy élték túl ezt az egész traumát, hogy egyszerűen eltemették. S egy család három évtizeden át élt úgy, hogy nem tudta, mi történt a katonával, akinek a csontjai odafenn pihennek valahol a tennessee-i hegyekben. Maxwelléknek egy napon szembe kell nézniük azzal, amit tettek – ha nem is feltétlenül a tárgyalóteremben, agyuknak azokban a komplikált rekeszeiben mindenképpen. Michelle-re pillantott. – Most maga csak pihen. Csak pihen. Kiment, hogy beszéljen Seannal – akinek azonban semmit nem árult el abból, amit Michelle-től megtudott. – És én sem mondhatok neki semmit – közölte Seannal. – Akkor az egésznek mi értelme? – Azzal, hogy a tudatalattija végre a felszínre engedte ezt az egész történetet, talán enyhül a tudatos énjére nehezedő nyomás. Én pedig össze tudom állítani azt a kezelést, ami nagy valószínűséggel segíteni fog rajta. Tulajdonképpen tervezhetek egy újabb hipnoterápiás ülést, és elültethetek a tudatalattijába bizonyos fajta késztetéseket, amelyek a problémát egészében képesek feldolgozni. – Miért nem látsz neki most mindjárt? – Ha ezt tenném, olyan nyomásnak tenném ki a tudatalattiját, ami károsnak bizonyulhatna. – Mit tehetek én? – Lehetnél megértőbb az apróbb rigolyái iránt. Kezdetnek. Horatio visszament a rendelőbe, és fokozatosan kihozta Michelle-t a transzból. – No, mit mondtam? – kérdezte a lány hevesen. – Tudja – felelte Horatio -, azt hiszem, ma igen nagy lépést tettünk előre. Michelle ráförmedt: – Persze nem fogja megmondani, mi, maga kis szaros?! – Íme, az a Michelle, akit szeretve félek. Miután Horatiótól távoztak, Michelle Seanhoz fordult. – Most akkor elmondod vagy nem? – Nem mondhatom el, miután nem közölte velem. – Na ne szórakozz, csakugyan azt várod, hogy ezt elhiggyem? – Ez az igazság. – Tudsz mondani bármit is? – Tudok. Soha nem foglak ezentúl a trehányságod miatt szekálni. – Ennyi az egész? Az ember kiönti a lelkét, és miért? Ezért. – Ez a legtöbb, amit tehetek. – Ezt nem tudom elhinni.

Sean átölelte. – Na, jól van, tudok mondani még valami mást is. Előbb azonban oda kell adnom neked valamit. – A zsebébe nyúlt, és kivette a smaragdot, amit Lord Dunmore házából hozott magával. Medált csináltatott belőle, ami most egy nyakláncon fityegett. Mikor Michelle szeme elkerekedett, Sean feszengve mondta: – Izé, valahogy nem láttam helyénvalónak, hogy neked semmi ne jusson a kincsből. – Segített a lánc felvételében. – Sean, ez gyönyörű. De mit akartál mondani? – Voltaképp csak egy kérésem lenne – hangzott az ideges válasz. – És az mi? – kérdezte Michelle elővigyázatosan. Tekintete a férfi arcát figyelte. Sean habozott, majd megfogta a kezét. – Soha ne hagyj el, Michelle.

FIGYELEM! CSAK MIUTÁN BEFEJEZTE A REGÉNYT, AKKOR LAPOZZON TOVÁBB!

Tisztelt Olvasók! Babbage Town teljes mértékben a fantázia szüleménye, részint azonban inspirálta azt a London melletti Bletchley Park, ahol a második világháború alatt a Szövetségesek feltörték a német katonai rejtjeleket. Babbage Town fekvésével kapcsolatban megváltoztattam bizonyos földrajzi adatokat és más tényeket, elhelyeztem ott légből kapott helyeket, Virginia állam egy részét illetően teljes mértékben kitaláltam egy történelmi időszakot, ezt elhagyott udvarházakkal egészítettem ki, tehát irodalmi értelemben általános ámokfutást végeztem. Ugyanakkor a Virginia állam történelmében jártas olvasók rá fognak jönni, hogy a történet megírására hatást gyakoroltak a James (és nem pedig a York) folyó partján található, történelmi jelentőséggel bíró egyes Tidewater-birtokok, így a Westover, a Carter's Grove, valamint a Shirley Plantation. Szerencsére a virginiai nagybirtokok közül e három nem lett az enyészet áldozata. Azt szokták mondani, a tények „feljavítása" és eltorzítása a regényírás bevett eszközei közé tartozik, így kérem, ne kapjanak kedvet ahhoz, hogy leveleket írjanak különféle ténybeli és történelmi baklövéseimről. Nemcsak hogy tisztában vagyok velük, de nagy örömömet leltem bennük. Mármost, ami a kvantumszámítógépekről szóló anyagot illeti, az teljes egészében megfelel a valóságnak – vagy legalábbis annyiban, hogy az olyasfajta laikus, mint az önök alázatos szolgája, valóban átlássa ezeket a mellbevágó koncepciókat, majd elbeszélő formában azt olvasója felé közvetíteni képes legyen, anélkül hogy őket álomba ringatná vele. Egyetemek, cégek és országok között csakugyan versenyfutás folyik ezen a területen. És ha valakinek sikerül megalkotnia, a világ igazán megváltozik, mégpedig mindörökre. Az, hogy milyen fokú lesz ez a változás, és pozitív vagy negatív lesz-e, az én megítélésem szerint attól függ, ki nyeri meg a versenyt. Az egyik könyv, amely sokat segített nekem, amikor a kvantumfizikáról írtam, George Johnson tollából született A Shortcut Through Time (Rövidzárlat az időn keresztül) címmel. Miután a könyv érintőlegesen szól a titkos kódokról és bizonyos valós rejtjelelemzők életéről, a területről több alkalommal nyertem inspirációt, amely segítségemre volt egyes szereplők megalkotásában. íme, a lista: 1. Champ Pollion neve Jean-Francois Champolliontól, a briliáns francia nyelvésztől kölcsönöztetett, aki kulcsszerepet játszott az egyiptomi hieroglifák megfejtésében. Műve más tudósok számára is lehetővé tette, hogy elolvassák a fáraók óegyiptomi nyelven rögzített történelmét. 2. Michael Ventris névadója az az ember volt, aki megfejtette a Krétán feltárt ógörög nyelvű, úgynevezett lineáris B írást. 3. Alicia Chadwick annak a John Chadwicknek a családnevét viseli, akinek az ókori görög világgal kapcsolatos kiterjedt tudása komoly szerepet játszott, amikor ő és Ventris nekiláttak a lineáris B táblák megfejtésének. Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy eredményeiket épp akkor publikálták, amikor első ízben sikerült meghódítani a Mount Everestet. Felfedezésüket nem véletlenül nevezték el „a görög archeológia Everestjének". 4. Ian Whitfield keresztapja nem más volt, mint Whitfield Diffie, aki úttörő jelentőségű, új típusú sifrírozási módszerrel jelentkezett. Ez a módszer a szimmetrikus helyett aszimmetrikus kulcsot alkalmazott. A szimmetrikus pusztán azt jelenti, hogy pontosan ugyanazon az úton haladva lehet a titkosírást kibontani, mint amelyiken „lezárták". 5. Merkle Hayes keresztnevét attól a Ralph Merkle-től vettem kölcsön, aki Diffie és Martin Hellman, a Stanford professzora munkatársaként nagy szerepet játszott a nyilvános kriptográfiával kapcsolatos, a világot megváltoztató munkájukban, mégpedig úgy, hogy a végén megoldotta a kulcsfontosságú eloszlási problémát. 6. Len Rivest családnevét az a Ron .Rivest szolgáltatta, aki Adi Shamirral és Leonard Adelmannel közösen alkotta meg az RSA-t, az aszimmetrikus nyilvános kulcs kriptográfiát, amely ma az egész világon domináns. 7. Monk Turing a családnevét értelemszerűen Alan Turing után kapta, akinek a történetével ebben a kötetben megismerkedhettek. Charles Babbage és Blaise de Vigenére csakugyan léteztek, munkásságukat szintén érintjük ebben a történetben. Ami Valerie Messaline (némileg módosított helyesírásul családnevét illeti, az nem a rejtjelelemzés izgalmas világából vette eredetét. Am azok, akik a történelmet tanulmányozták, rájöhetnek annak jelentőségére, íme, egy nyom: a briliánsán aszimmetrikus RSA-tól eltérően Valerie neve és alakja szépségesen szimmetrikus. Tehát, mint mondani szokták, mit tesz egy név? Nos, az Agytröszt-tel sokat! Camp Peary regénybeli története az általam végzett kutatásokon alapul, s tényszerűen is pontos. Az azonban, ami Camp Pearyben folyik, már teljes mértékben és szükségképpen az én képzeletem szüleménye, ugyanis kétséges, hogy valaha is regényíró számára lehetővé tennék, hogy körülnézzen odabenn. Arra kérek tehát minden olyan Camp Peary-i dolgozót, aki netán elolvassa ezt a könyvet, tartsa észben: csak kitaláltam mindazt, ami ott a regényben történik; a szereplők, a párbeszédek, valamint a történetben egyáltalán semmi nem reflektál arra a munkára, amelyet önök a hazájukért végeznek. Különösen áll ez a gonosz ügynökök alakjára. A környékbeliek által „titkos helyként" ismert Camp Peary amúgy megér annyit, hogy kocsival elhaladjunk mellette. Nem, be már nem juthatunk; a CIA még azt sem fogja beismerni, hogy Camp Peary egyáltalán létezik.

Az Agytröszt ötlete akkor támadt bennem, legalábbis részben, amikor olvastam a Beale-rejtjelről. A Beale-rejtjel egyike az oxymoronba hajló jelenségeknek: híres titok. Egy rettenetesen komplikált kódot tartalmaz, háromoldalnyi számot, valamint egy állítólag több tízmillió dollár értékű kincs lelőhelyét, amelyet Mr. Thomas Jefferson Beale rejtett el még az 1800-as évek elején. A rejtjel egyik oldalát – állítólag – sikeresen desifrírozta annak idején Mr. Beale egyik barátjának a barátja. A desifrírozáshoz az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot használták mint a rejtjel számainak megfelelő betűk forrását. Például a rejtjel harmadik száma a 24, ami annyit tesz, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat 24. betűjét kell megkeresni. Ez a szó pedig az „another" – másik -, így ennek a szónak az első betűjét – „a" – kell kiemelni és a rejtjelírásba illeszteni, hogy szavakat formáljunk. A megfejtett oldalból tudjuk meg azt, hogy nagyjából merrefelé található a kincs – valahol a virginiai Bedford megyében: arany, ezüst és némi drágakő -, s azt is, hogy mindez vasfazekakban rejlik kőbarlangokban vagy -üregekben. A mai árfolyamok alapján a kincs értékét jócskán húszmillió dollár fölé tehetjük, legalábbis ami a nemesfémet illeti; a drágakövek árának kiszámítása lehetetlen. A desifrírozott rész szerint azonban 1821-ben ezek önmagukban tizenhárommilliót értek, így ma feltehetően ennél sokkal többet kóstálnak. Könnyű – mondhatják önök. Ha egy oldalt már megfejtettek, és kettő még hátravan, ide nekem a magángépet is. Nos, itt van a csapda. Eddig gyakorlatilag mindenki, aki valamit is számít ezen a szakterületen, kísérletet tett annak a bizonyos két oldalnak a megfejtésére, és ennek érdekében bevetették a legutolsó csúcstechnikát, ideértve a szuperszámítógépeket is. Mindhiába. Voltaképp elmondhatjuk, hogy a világ legjobb rejtjelelemzői tíz százalékának tört bele a bicskája. A nehézség abban áll, hogy amennyiben a titkosírás valamilyen dokumentumhoz kötődik – például a Függetlenségi Nyilatkozathoz -, akkor pontosan tudnunk kell, melyik is az illető dokumentum. És a választék hatalmas volt már 1820-ban is. A nyilvánvalóbbakat, köztük az Egyesült Államok Alkotmányát és a Magna Chartát, már mind végigpróbálták. Azonban legalább egy internetes honlap állította, hogy sikerült megfejteni a kódot, sőt fényképeket is közöltek az állítólagos lelőhelyen látható üregről. A honlapot működtetők azt is állítják, hogy amikor ők odaértek, a lelőhely már üres volt. Hm. Talán igaz, talán nem. A Beale-rejtjel mindenesetre annyira mitikus státusnak örvendhet, hogy az arra specializálódott másik honlap Beale-rejtjel-szoftvert ajánl, aminek segítségével a kód feltörhető és a kincs holléte is megállapítható. Az ember önkéntelenül is elgondolkodik azon, vajon ők maguk miért nem használják fel a szoftverjüket a kód feltörésére és a kincs lelőhelyének megállapítására. Noha természetesen elképzelhető, hogy annyi szoftvert adnak el, hogy annak profitjával tökéletesen beérik. Létezik még Beale Rejtjel és Kincs Társaság is, amelyet az 1960-as években alapítottak a rejtélyt övező érdeklődés felkorbácsolására – nem mintha az nem lett volna eléggé felkorbácsolva már akkoriban is. Azt mondják, a virginiai Bedford megyében nemigen találni olyan farmert vagy földbirtokost, akinek a földjét ne túrták volna fel legalább részben az elszánt kincsvadászok, nemegyszer úgy, hogy még csak engedélyt sem kértek a tulajdonostól. A továbbiakban ide iktattam az önök számára a rejtjeleket tartalmazó oldalakat, valamint a már megfejtett oldal teljes szövegét. A számok első oldala fedi fel állítólag a kincs pontos hollétét. A harmadik oldal azokat sorolja fel, akik joggal tarthatnak igényt a kincsre. Nagyon el tudom képzelni, hogy az érdekelt kincsvadászok fütyülnek a harmadik oldal tartalmára. A rejtélyes Mr. Beale-ről, valamint arról, hogyan és miért tette, amit állítólag tett, további információkat találnak Peter Viemeister The Beale Treasure: New History ofa Mistery (A Beale-kincs. Egy rejtély új története) című könyvében, avagy szörföljenek a Wikipedia vonatkozó szócikkére. Az önjelölt rejtjelfejtők számára hasznos mankó lehet Simon Singh vaskos kötete, a The Code Book (A kódkönyv). Vajon semmi másról nincs szó, mint beugratásról, mint azt sokan vélik? Ez bizonnyal elképzelhető. Ha így van, akkor valaki elég messzire elment ahhoz, hogy a tréfát tökélyre vigye. Csak hogy tudják, jómagam is próbálkoztam néhányszor a kód feltörésével, de persze én messze nem vagyok szakértő. Sokkal jobb szakértő kell a megfejtéshez az önök alázatos regényírójánál – már amennyiben a kód valódi. Némi tanács azoknak, akik arról álmodoznak, hogy egyik napról a másikra meggazdagodnak: amíg a kincset meg nem találják, ne mondják fel a munkahelyüket. Annak az esélye, hogy valaki a Beale-t feltörje és a kincset – ha ugyan létezik – megtalálja, valószínűleg kisebb még annál is, hogy megüsse a főnyereményt a Powerball lottón. És egy másik tanács: hozzájárulás nélkül soha ne kezdjék el feltúrni valaki másnak a földjét. Beperelhetik, sőt le is lőhetik önöket, és egyik sem különösebben egészséges dolog. Azoknak, akik az elenyésző esély ellenére szeretnék kipróbálni elméjüket a világ talán legmegfejthetetlenebb rejtélyével szemben – sok szerencsét kívánok. És remélem, élvezték Sean King és Michelle Maxwell visszatérését az Agytröszt-ben. Vigyázzanak magukra, és olvassanak tovább. Őszinte hívük: David Baldacci

Köszönetnyilvánítás Michelle-nek, íme, a szerencsés 13! Micsoda út volt eddig. Frances Jalet-Millernek az újabb szuper szerkesztési munkáért. Örülök, hogy ismét egy csapatban dolgozhattunk. Aaron Priestnek, Lucy Childsnak, Lisa Vance Erbachnak és Nicole Kenealynak mindazért, amit nap mint nap megtesztek értem. És Abner Steinnek, aki kiváló munkát végez értem az Atlanti-óceán másik partján. David Youngnak, Jamie Raabnak, Emi Battagliának és Jennifer Romanellónak a Hachette Book Group USA-nál a támogatásukért és a barátságukért. David Northnak, Maria Rejtnek és Katié Jamesnek a tó túlpartjáról a befektetett munkáért és támogatásért. Karén Spiegelnek és Lucy Stille-nek Hollywood ismételt fellármázásáért. Spencernek a sztori megírásához nyújtott zenei tárgyú közreműködéséért. És Collinnak, aki nap nap után, minden létező és lehetetlen módon bemutatja nekem a pergő dialógus erejét. Alii és Anshu Guleriának, David és Catherine Broome-nak, és Bob meg Marilyn Schule-nak azért, hogy mindig készenlétben álltak. Aliinak külön köszönet jár az indián anyagért, Bobnak pedig a gondos szerkesztői kommentárokért. Neal Schiffhek azért, hogy elvisz azokra a helyekre, amelyeket látnom kell. Deborah-nak és Lynettnek, az Enterprise igazi parancsnokainak.