Danelle Harmon. A Dacos. A legkékebb vér; A legbátrabb szív; A de Montforte testvérektől elakad a lélegzete

Danelle Harmon A Dacos

A legkékebb vér; A legbátrabb szív; A de Montforte testvérektől elakad a lélegzete

1

Ismerje meg Lord Andrew-t! A Dacos. Tüzes temperamentum, erős akarat, de leginkább testvérének hercegi óhajaival való szembeszállása formálta egyéniségét. Egyedüli vágya csak az volt, hogy mindenki hagyja őt békén. De miután Lady Celsiana Blake-kel kompromittáló helyzetben találták, a dacos Lord Andrew-t belekényszerítik a házasságba. Ez a megrögzött agglegény jól tudja, hogy a háttérben a bátyja mozgatja a szálakat, mert Andrew szobájába Blackheat hercegének „segítsége” nélkül egyetlen hölgy sem tehette volna be soha a lábát. De végül is a nőnek, aki így a menyasszonya lett, hirtelen lángra lobbant heves, szenvedélyes szerelme nem más, mint egy egyszerű kémiai reakció - vagy valami más is van a dologban? Celsie nem tudott elszámolni szégyentelen viselkedésével, melyet a briliáns elméjű, de annál kiállhatatlanabb lord társaságában tanúsított. De vajon ő hogy barátkozik meg azzal a gondolattal, hogy a jövőben vele kell megosztania az életét? E fiatal feleségnek, aki a szerelem sötét vermében vergődik, nem marad más lehetősége: meg kell lágyítania férje kemény szívét.

2

ALEXANDRA © Danelle Harmon A könyv eredeti címe: The Defiant One Eredetileg kiadta: Avon Books Fordítás: Oberon Bt. - Baumann Zoltán A jelen történetben előforduló szereplők mind a szerző képzeletének szüleményei, valós - élő vagy meghalt - személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve ©Pécsi Direkt Kft. Minden jog fenntartva. ISBN: 963 368 232-0 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel.: 72/517-800 Ezt a könyvet Roscoe-nak, Poppynak és Gemmának ajánlom, és mindenki másnak ezen a világon, aki úgy bánik a „szőrmókjaival”, ahogy a kis ártatlanokkal bánni kell. Együttérzéssel, megértéssel, életfogytig elkötelezettséggel, de leginkább szeretettel. Végül is az állatok olyanok, mint a gyerekek.

3

Köszönetnyilvánítás Egy valamire való könyv soha nem lehet egyetlen ember műve, ezért szeretném megköszönni azoknak, akik nagylelkűen időt és figyelmet áldoztak A Dacosra, és magamnak is, amiért megírtam. Fogadják szívből jövő hálámat: A kiadóm, aki egyben kutyatartó társam is, Lucia Macro, akinek a belső megérzései és irányítása elmondhatatlanul sokat segített. Nancy Yost, az ügynököm, aki türelmével és biztatásával járult hozzá a sikerhez. Az Avon írótársulat: Margaret Evans Porter, Júlia Quinn és Kate Smith, akiknek a barátsága és ösztönzése rendkívül hasznos a magán- és szakmai életemben egyaránt. Andrea Coursey, Lauren Bourque és Antony Stone a felbecsülhetetlen értékű javaslataikért, a nyers kézirat olvasása előtt és után. Csodálatos barátaim, a newburyporti „Best of British” üzlet dolgozóinak, akik mindig megnevettetnek, és segítenek, hogy ne veszítsem el az eszem. De leginkább szeretett férjemnek, Chrisnek, aki a legcsodálatosabb ember a világon. Köszönöm mindenkinek!

4

Bevezető 1777. november Blackheat-kastély Berkshire, Anglia Lord Andrew de Montforte nem holmi potencia-növelők feltalálásán fáradozott. Feltaláló volt, a tudományok embere. Elkötelezett tanulmányozója a fizika törvényeinek, a természetnek, és Istennek. Nem amolyan agyament amatőr volt, holmi kíváncsi diák, aki véletlenszerűen kiválasztott vegyi anyagokat kevergetett, hogy valamilyen szép színt kapjon az elegyből, vagy éppen egy durva reakciót érjen el. Mindezek ellenére a potencianövelő felfedezése mégis valami hasonló ténykedés eredménye lett, és rendkívül érdekes hatást váltott ki. Az egész akkor kezdődött, amikor Andrew és az idősebbik testvére, Lucien őméltósága, Blackheat ötödik hercege - aki szerette mindenbe beleütni az orrát -, heves vitába keveredtek Andrew megkérdőjelezhető egészségi állapotával kapcsolatban. A tűzeset óta, ami annyira megváltoztatta a legifjabb Montforte életét, Lucien a legjobb szakembereket kereste fel, hogy „meggyógyítsák” a fivérét, és visszahozzák azt az embert, aki valaha volt. Az előző négy néhai herceg gyermekei mind kaptak becenevet a falubeliektől, de közülük talán Andrew-é volt a legtalálóbb: A Dacos. Tüzes temperamentum, erős akarat jellemezte, 5

de leginkább testvérének hercegi óhajaival való szembeszállása formálta egyéniségét. Egyedüli vágya csak az volt, hogy mindenki hagyja békén. Épp a legújabb találmányának szabadalmaztatásán dolgozott: egy duplafülkés hintó, amit arra tervezett, hogy az elit utasok elkülönülhessenek az átlagos kisemberektől. Bizonyítani akart: mind magának, mind a tudományos társadalomnak, mivel a tizenegy hónappal ezelőtt történt baleset, ami a repülő szerkezetét érte, szégyenbe hozta őt, s nemcsak a kétszáz bámészkodó előtt, de őfelsége az angol király előtt is. Mindemellett a legerősebb óhaja az volt, hogy Lucien hagyjon fel a gonosz sarlatánok keresgetésével. Volt köztük belgyógyász, egyetemi docens, természetgyógyász, de egyikük sem tudta megmondani, mi baja van. A kutyák ugatni kezdtek. Andrew a könyvtárban állt, és jegyzeteket készített, egy Leonardo da Vinci rajzait tartalmazó régi könyvből. Felemelte a fejét, és egy pillantást vetett Lucienre, aki a kandalló melegénél egy könyv lapjaiba feledkezett. Andrew réveteg tekintettel nézett ki az ólombetétes ablakon, túl a Blackheat kastély gondosan ápolt gyepén, túl a bükkfákon, melyeknek ágai majdnem teljesen elhullatták már leveleiket, túl az ezüstösen csillogó vizes árkon. Egy érkező hintó homályos körvonala rajzolódott ki a murvás út homályba vesző végén. A hirtelen jött haragtól arcizmai megfeszültek. Az Isten verjen meg, Lucien! Dühösen az asztalra dobta a könyvet, elviharzott Lucien mellett az ajtó felé. 6

- Mi történt, Andrew? Találtál valami izgalmasat abban az öreg könyvben? - kérdezte a herceg jóságos és ártatlan ábrázattal, mikor végre felnézett a kötetéből. Andrew megfordult, ökölbe szorította kezét, szemében tűz égett. Amit sikerült felfedeznem az az, hogy egy újabb őrjítő piperkőc közeledik felém. Semmi kétség, hogy a te kívánságodra, csak azért, hogy bökdössön, tapogasson, meg szurkáljon. Köszönöm, de nem kérek belőle! - Óh, talán dr. Turner képes lesz megoldani a problémádat. - Egy fenét lesz képes! Az én problémám az, hogy egyre romlik az állapotom, és ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én. Nincs rá gyógyszer, meg vagyok jelölve! - Pontosan ezért kértem fel dr. Turnert, hogy keressen fel. Ő a legelismertebb szaktekintélye a... - Talán nem akarom, hogy dr. Turner felkeressen! Talán nem akarom, hogy még egy hájfejű senkiházi vizsgálgasson, mintha valami cirkuszból menesztett szörnyeteg lennék. Talán már halálosan unom, hogy úgy bánsz velem, mintha nem lennének érzéseim, saját gondolataim, büszkeségem, és talán épp itt lenne az ideje, hogy végre a saját dolgaiddal foglalkozz! Azzal kirohant a szobából, és becsapta maga után az ajtót. Minden megtett lépéssel egyre erősebben égett benne a félelem tüze, félt, hogy egyszer az egyik nagyokos felállítja majd az igazi diagnózist. Erre utalt a belőle áradó düh és a visszautasító magatartása is. Miközben peckesen lépdelt a folyosón, elhatározta, hogy 7

nem hagyja alaposan megvizsgáltatni magát. Magassága, és hirtelen természete valóban félelmetes jelenséggé tették. Még a három fiatal szobalány is - akik máskor a jelenlététől elpirultak, és vihogásukat tenyerük mögé rejtették most csak meghajoltak, és hátukat a kastély szigorú kőfalának szorítva, csendben figyelték távolodó alakját a kastély folyosóján... - Bisztos megin vitája vót a naccsággal mondta az egyik sóhajtva, és közben figyelte, hogy tűnnek el a széles vállak a sarkon. - Semmi kéccség. Fogaggyunk, hogy kitalálom mi vót a vita oka! Andrew úrfi sokká' okossabb, mind azok a doktorok meg az a sok tanútt ember. Má' beleeggyezett, hogy megvizsgájják. Tudod milyen okos vót az Oxfordon! Asszem má' eléggé fogytán a türelme neki. - Én nem okolom semmié. Ő annyira okos, hogy simán meg tunná tanítani azokat ekkét dologra. A sutyorgásuk lepergett Andrew-ról, tovább folytatta útját, és meg sem állt az új laborjáig, amely a nemrégiben újjáépített nyugati szárnyban kapott helyet. Magára zárta az ajtót, egy pohárba oportót töltött, egy húzásra fel is hajtotta, majd lehuppant a székére. Pokolra kívánta a testvérét a kezelési mániájával együtt. Amikor kinyújtotta a lábát az asztalnál, ujjai valami puha dologba ütköztek. Mégsem volt egyedül. Lehajolt az asztal alá, és egy karamell színű szempár nézett vissza rá. Ápolt, fényes szőre alig volt vörösebb, mint Andrew zilált ruházata. Üdvözlésképpen hosszú farkával lelkesen dobolni kezdett a padlón. 8

- Ésmeralda! Te meg mit keresel itt az asztal alatt? - Andrew egy doboz kekszet tartott az asztalán. Kinyitotta, kivett egyet, és az elegáns szetter felé nyújtotta. A kutya óvatosan elvette a finomságot az ujjai közül, alaposan megrágta, majd kérő szemét újra a gazdira emelte. Mint később kiderült, ő sem volt társaság nélkül. Porkkal, az elhízott kedvenccel együtt bújt meg az asztal alatt. Pork, Andrew nővéréé, Nerissáé volt, és legalább annyira közönséges, mint amennyire Esmeralda arisztokrata. Látván, hogy Esmeralda jutalmat kapott, kiközösítve érezte magát, ezért feltápászkodott, és lomhán Andrew felé indult. Ugyan neki semmi szüksége nem volt napközbeni nassolásra, Andrew mindig is egyformán bánt velük. Egy újabb kekszet vett elő, Porknak nyújtotta, és azt figyelte, ahogy a bulldog eltünteti a finomságot, mit sem törődve a rágás gyönyöreivel. Esmeralda méla undorral fordította el fejét Porktól, mikor a bulldog meg akarta szaglászni a pofáját. Majdnem annyira jól nevelt és ápolt volt, mint Blackheat hercegei, és semmiképp nem viselte el, hogy egy ilyen korcs zaklassa, mint amilyen Pork. A kutyák kedvessége enyhítette Andrew dühét, és már nem is figyelt a kintről érkező zajra, amely a hintó közeledtét jelezte. Az ablakhoz ment, nyakát kinyújtva körülnézett, de már csak az üres kocsit láthatta. Égni kezdett a füle. Tudta, hogy az alsó szinten vannak, és úgy beszélnek róla, mint egy puszta tárgyról, vagy már éppen úton vannak felfelé, hogy megzavarják magányát a szentélyében. Elképzelte Lucient, ahogy lépdel az orvos mellett, és az ő „állapotát” ecseteli a hízelgő, 9

de mégis nemtörődöm stílusával, mely oly nagyon irritáló... - Tudja, Doktor úr, az öcsém teljesen rendben volt, egészen a tavalyi évig, amikor is az a tűzeset történt. Szerintem attól változott meg. Andrew összeszorította a fogát. Miért nem mondod ki őszintén, Lucien? Miért nem mondod ki, hogy mi a bajom? Hiszen már úgyis mindenki tudja! Dühe, amit védőpajzsként használt a benne lappangó félelem ellen, új erőre kapott. A pokolba Luciennel. Pokolba mindenkivel! Ajkai megduzzadtak a sebesen áramló vértől, szíve hangosan kalapált. Elfordult az ablaktól, és egy heves mozdulttal helyet csinált az asztalán heverő jegyzetek között. Egy jókora adag szódabikarbónát öntött az előtte álló üvegserlegbe. - Nyomorult fattyak! - vicsorogta, és próbálta elterelni a gondolatait a párbeszédről, ami az alsó szinten folyt. Könnyed mozdulattal vitriol olajat löttyintett a serlegbe, és élvezettel figyelte a pezsgést Nyomorult, alkalmatlankodó kis fattyúk! Újabb pohár oportót töltött magának, mely Lucien magángyűjteményéből származott, 1754-ből. Abból az évből, amikor Andrew született. A pohár tartalmának kétharmadát egy nyelésre eltűntette, majd a maradékot mint aki demonstrálni akarja, hogy mit gondol a testvéréről meg a boráról -, a serlegbe töltötte. Vigye el az ördög! Hozzáadott némi ecetet, valami ételfestéket, meg egy régen elfelejtett tárolóedény tartalmát. S csak ült mélázva, és nézte az oldatot, de valójában nem is látta. 10

Komor merengéséből hangos kopogás zökkentette ki. A kutyák dühös ugatással az ajtónak rontottak. Pork nehézkes testével az asztallábnak ütközött, mire a kehely felbillent. Andrew káromkodva kapott utána, még épp időben, hogy megmentse tartalmának egy részét, a többi azonban a padlón landolt, lilás színű tócsát képezve. Pezsgett és sziszegett, mintha életre kelt volna. A két kutya azonnal nekiesett. Andrew elkeseredetten próbálta elzavarni őket, nehogy megmérgezzék magukat. - Andrew, nyisd ki az ajtót! - Menj a pokolba! - kiabálta túl az újra kitörő ugatást, míg a két ebet lökdöste el a tócsától. Fogott egy rongyot, és azzal próbálta felitatni a folyadékot. A herceg hangja még mindig enyhe volt, de már határozott él hallatszott belőle. - Andrew, itt minden a te érdekedben történik! Dr. Turner felhagyott a kutatásaival, és nagyon hosszú utat tett meg Párizsból. Igazán áldozhatnál rá pár percet az idődből! Végül is mi mind azt akarjuk, hogy neked jobb legyen. - Elegem van azokból, akik azt akarják, hogy nekem jobb legyen! - Andrew, tényleg, muszáj úgy viselkedned, mint egy... gyereknek? Összegyűrte a nedves ruhát, és a sarokba dobta. Az ajtóhoz lopódzott és hirtelen mozdulattal kinyitotta. Ott állt a herceg, olyan tartózkodón, mint még soha. Szemöldöke ívbe hajlott, amivel a rosszallás, és a felsőbbrendűség különleges elegyét fejezte ki. Begyakorolt kifejezésnek 11

tűnt, és ráadásul öregítette is. Most csak állt, és fürkész pillantást vetett Andrew válla felett. Mellette egy egyenes tartású, ősz hajú úriember, gyengéd, intelligens tekintettel. Szemei tágra nyíltak az Andrew háta mögött zajló események láttán. Andrew megsejtett valamit, és sarkon fordult. A látványtól ő is ledermedt. A kövér, nyáladzó, bogárszemű Pork hősiesen küzd, hogy felmásszon Esmeralda előkelő tomporára. A hölgy nemcsak, hogy hagyja magát, de még lejjebb is ereszkedik, hogy könnyebbé tegye a szerelmi közeledést.

12

Első fejezet Rosebriar Park Windsor közelében, Anglia - Nem érdekel, hogy mit mond, hogy így meg úgy szeret. Nem fogok hozzámenni, Gerald! Nincs álla, nincsenek fogai sem. Az egyetlen dolog, amije van, egy név, amitől egész Anglia rajtam nevetne, ha elfogadnám az ajánlatát. Már most kijelentem, nem fogom elfogadni. - De igazán, Celsie, ne légy nevet... - Én vagyok nevetséges? Neked hogy tetszene, ha úgy hívnának, hogy Celsiana Bonkley? Egyszer már megmondtam, és most kimondom még egyszer: NEM fogok hozzámenni Sir Haroldhoz. Sem most, sem a jövő héten. Soha! Próbált uralkodni magán, próbálta feledni a kínzó fejfájást, amit az a harminc-negyven, a táncparketten szabadon eresztett, ugatócsaholó kutya okozott. III. Gerald és az eladósodott Earl Somerfield dühösen néztek körbe a Rosebriar Park zsúfolt tánctermében. Itt volt az angol arisztokrácia krémje minden csillogó pompájával együtt. Kicsinosított tábornokok, francia uralkodók, skót földesurak és ismert állami vezetők. Az ember azt gondolná, hogy ilyen pompás választékból bárki könnyedén találna magához illő társat. Nem így Celsie: neki komoly elvárásai voltak, és Gerald már kezdett kételkedni abban, hogy létezik a királyságban olyan ember, aki ezeknek megfelelne. 13

- Különben is - tette hozzá játékosan, és nekiszegezte legyezőjét, melyet három orosz farkas-ölő képe díszített -, még meg sem kérte a kezem! - És mit fogsz mondani neki, ha megteszi? Ugyanazt, amit bármelyik férfinak mondanék, aki megkéri a kezem. - A tűz égesse meg, Celsie, nem az a... - De igen, az! - vigyorgott, és élvezte partnere kényelmetlen helyzetét. - Őszintén, Gerald, nem tudom, miért vagy ilyen dühös. Tudom, hogy Bonkley a barátod, de én tényleg nem akarok férjhez menni. Tudod mi történt, mikor a legutóbb megpróbáltam valakinek a felesége lenni. - Figyelj Celsie, csak azért, mert Lord Hammond meghalt az eljegyzési ünnepségen, még nem jelenti azt, hogy minden leendő vőlegény meg fog fulladni egy borsószemtől. - Igen, de megfeledkezel marquis de Plussonsról. - Igen, a marquis is azért táncolt vissza, mert az istenverte kutyád megharapta. - Mindettől függetlenül: a lábam belefáradt abba, hogy örökösen az oltárhoz sétáljak, és semmi kedvem újra megpróbálni. Hogy őszinte legyek, soha nem is volt, sem az első, sem a második alkalommal, de apa... Isten nyugosztalja... úgy gondolta, tudja, mire van szükségem. Unom már azokat, akik úgy gondolják, hogy tudják, mire van szükségem. Erre most jössz te, és próbálsz lepasszolni egy harmadiknak. Vajon ő milyen kifogást talál majd? - Valószínű, a kutyáid bacilusait. - hangzott a csípős válasz. 14

- Nem hiszem, mivel egyik kutyám sem hajlandó nyalogatni egy olyan embert, akinek a lehelete büdösebb, mint egy éjjeliedény. - Az Isten szerelmére, nem fognád vissza kicsit magad? - sziszegte Gerald, és közben lábával félrelökött egy élénk szemű kis négylábút, aki hirtelen komoly érdeklődést tanúsított a cipője iránt. - Már az is épp elég baj, hogy mindenki rajtad köszörüli a nyelvét. - Óh, igazán? - Igen, hisz' Te is tudod! Esküszöm, te élvezed, hogy ha a középpontban lehetsz, ha rólad beszélnek az emberek. Te vagy az egyetlen, aki képes bált rendezni az otthontalan kutyák megsegítésére. Te vagy az egyetlen, aki képes kiállni ország-világ elé egy nevetséges beszéddel az igás-lovak tarthatatlan helyzetéről, kóbor macskákról, meg a konyhába zárt kutyákról. Nem elég, hogy arra kéred az embereket, hogy áldozzanak a drága idejükből, meg a pénzükből erre az értelmetlen dologra, még az állatkájukat is elhozatod velük erre a... erre a katasztrófára. Szállj le a cipőmről! Esküszöm, Celsie, ha még egyszer belelépek egy rakás... - Azt hiszem, rám férne egy ital - vetette oda Celsie félvállról, és csak az a váratlan csillogás a szemében volt képes palástolni a Geralddal, és az állandó mocskolódásaival szemben érzett dühét. Isten az égben, miért töri magát annyira, hogy férjhez adjon? Miből gondolja, hogy ez az ő feladata? Es a fenébe is, ahogy a beszédében könyörgött a vendégeinek, hogy gondolják át szegény kis kitaszított állatok helyzetét, egyáltalán nem volt nevetséges, sőt inkább szenvedélyes. 15

Felkarolta a kis vakarékot, hátat fordított Geraldnak, és elindult át a tolongó tömegen maga mögött hagyva féltestvérét, kinek ábrázata most ronda vörösbe fordult. Suttogások kísérték útját a tánctermen át, de ő a szörnyű ugatáson, a táncolók nevetésén, és a zene foszlányain keresztül is hallott mindent. - Jézusom! Nézz csak végig rajta! Micsoda kár, hogy nem férfinak született. Adhatna egykét jó tanácsot a Lordoknak a parlamentben, hogyan kell tüzes beszédeket tartani. - Szinte hihetetlen, hogy ez ugyanaz a szemtelen kis csitri, akit az első báli szezonon bemutattak. Hiszen már mindannyian leírtuk. - Nos, valóban csúnya volt. Csúnyább, mint egy szamár hátsó fele. - Ráadásul pokoli pimasz! - Emlékszel, mikor elgáncsoltad, és elsírta magát a Court Taunton-i bemutatkozásán? Istenem, milyen mókás volt! - Több volt az arcán a szeplő, mint egy strucctojáson. - És mellei sem voltak. - Csak nézz rá, most sincsenek! - Igaz, de fél Dél-Anglia az övé! A pokolba a külsőségekkel! Igen, pokolba a külsőségekkel! - gondolta Celsie keserűen, magához ölelve a kutyust, arcát a fejéhez nyomta, és szó nélkül tovább ment. És a pokolba veletek is! A tökéletesnek nem mondható melléhez szorította az ebet, és emelt fővel folytatta útját, átvágva a lovagok egy csoportján. Igaz, hogy mindennek elnevezték, néha még virágneveket is aggattak rá, Celsiana tudta, hogy nem az a kimondott angol rózsaszál. Nem elég magas és 16

túl sovány is. Arca éles sarkok gyűjteménye, az orra vékony, kiáll az arccsontja, tekintete pedig hűvös, mint a mentalevél. Azt mondják, az ember olyan, mint a kutyája. Nos, ó leginkább egy vézna agárra emlékeztetett. De legalább gazdag. És ez a tény, gondolta szomorúan, sokkal kívánatosabbá tesz egy nőt, mint a telt keblek, a rózsás pofika, vagy egy ívelt törékeny kis test, melyet a férfiak oly előszeretettel részesítenek előnyben. Igen, a pokolba mindenkivel! Elérte az italos asztalt, letette az ebet, majd egy a keze ügyébe kerülő edényből elcsent, cukrozott mandulával kicsalogatott egy másik ijedt kis négylábút a terítő alól. A saját kutyája, Freckles, a hatalmas barna spanyol pointer, aki még kölyök volt, mikor az apjától kapta tizedik születésnapjára, most az asztal alatt feküdt. Sötét szeme már ködbe borult a kortól, és csak azt figyelte, ahogy a többi kutya körülveszi gazdáját, meg a kis korcsot, aki az áldott kezet szaglássza még egy kis finomság reményében. Celsie nagyot nyelt, magához ölelte az állatokat, és próbálta elfeledni a bántó szavakat, melyeket az imént hallott. Legalább Gerald nem csinált titkot a tényből, hogy mennyire megveti. Még a saját anyja is, aki ágyról-ágyra vándorolt, mint bolha a vadászkutyán, lenézte, és elhanyagolta, mikor kiderült, hogy nem örökölte a hírhedt szépségét. Ez nagyon bántotta. A kutyák legalább hűségesek, nem bíráskodnak feleslegesen, és az embert önmagáért szeretik, nem pedig azért, ahogy kinéz, vagy ahogy viselkedik. És nem azt nézik, hogy mennyi 17

pénzt hagyott rád szegény apád, mielőtt meghalt. Bárcsak lenne olyan férfi, aki feltétel nélkül szeret, mint a kutyák! Erre nagyjából annyi az esély, mint arra, hogy egy pudli átvegye az irányítást egy vaddisznóhorda felett. Felegyenesedett, és lesöpörte a kezéről a cukrot, majd a púderes arcok sokaságába meredt. A hullámzó tömegben elegáns selyembe és bársonyba öltözött csinos hölgyek könnyedén nevetgélve táncoltak púderezett parókát viselő, magas, jóképű férfiakkal. Nem érezte otthon magát a saját házában, de nem akarta elrontani az estét azzal, hogy arra gondol, valójában milyen kegyetlenek, és alattomosak az emberek. Sokkal hasznosabb lett volna, ha újra a bálra koncentrál, és ismét felhívja vendégei figyelmét a szegény kis állatok sanyarú sorsára, akiket csak azért tartanak a szakácsok, hogy a nyársat forgassák, míg sül a pecsenye. Megpróbált újra mosolyogni, elfogadta a felé nyújtott bólés poharat, mikor meglátta Geraldot, és Tauntont, ahogy éppen felé közeledtek a tömegen át. A francba! - Ideje, hogy egy kis friss levegőt szívjak jegyezte meg Geraldnak, aki elsőként ért oda -, itt jön Taunton. Úgy rám tapadt, mint kopó a mezei nyúlra. - Celsie! Muszáj minden hasonlatoddal a kutyákra utalni? Épp valami savanykás válaszra nyitotta a száját, amikor az utolsó érkezőt bejelentették. - Őnagysága, Blackheat hercege, Lord Andrew de Montforte, Nerissa de Montforte úrnő. 18

A táncteremben szinte megállt a levegő, még a kutyák is halkabbra vették az ugatást. A tömeg csendben, hajlongva, pózolva és mosolyogva szétnyílt a jövevények előtt. Talpnyalók, egytől-egyig, gondolta Celsie, akinek már rég nem volt türelme az opportunistákhoz, meg a felkapaszkodókhoz. Mindezek ellenére hálás volt, hogy a herceg és a testvérei eljöttek, hogy képviseljék a de Montforte kastélyt, mert ez a család híres volt nagylelkű adományairól. Emellett rendkívül jó megjelenésük kellemes színfoltot kölcsönzött a jótékonysági bálnak. Ennél már csak az angol király jelenléte emelhette volna magasabbra a színvonalat. - Lady Celsiana! - Celsie ijedtében majd' kiugrott a ruhájából. Már szinte megfeledkezett Tauntonról, aki időközben az italos asztal mögül közelítette meg. Haja sötét volt, szeme fakó kék. Klasszikus jóképűségéből megmaradt a mosolya, de az orra még így is túl nagy, az álla pedig túl kicsi volt az arcához képest. Celsie összevonta a szemöldökét. Mi nem stimmel az állakkal ma este? Taunton részeg volt. Undorítóan részeg... - Lady Celsiana! - ismételte, miközben szó szerint térdre esett, és elkapta a hölgy kezét, hogy megtartsa egyensúlyát. Ajkához szorította, de arca rögtön grimaszba torzult, mivel Celsie keze még mindig sikamlós volt a kutyanyáltól. - Megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül? - Taunton korábbi szavai csengtek a fülében. Igaz, de fél Dél-Anglia az övé! A pokolba a külsőségekkel! Celsie rábámult, felhúzta a szemöldökét, majd tiszta hangon így szólt:- És ön, Lord Taunton, megengedné a kutyáimnak, hogy a 19

nászágyban aludjanak, ha elfogadnám az ajánlatát? Taunton hirtelen józanodni kezdett. A meglepetéstől úgy kapkodott levegő után, mint aki meg akar fulladni. - M-megbocsát? Celsie édesen mosolygott. - Azt kérdeztem, megengedné-e, hogy velem aludjanak a nászágyban? Nagyon hálás lennék önnek, ha igen, mert úgy hallottam, hogy a nászéj-szaka a legszörnyűbb esemény egy nő életében, ezért szeretném élvezni a társaságukat. Tauntonnak leesett az álla. Lassan felállt, az arca olyan vörös lett, mint a cékla. Rövid meghajlás után megpróbált észrevétlenül eltűnni a tömegben, de hangos hahotázás kísérte útját. Celsie mosolygó ajkai elé tartotta kutyamintás legyezőjét, szeme örömtől csillogott, és diadalittasan mosolygott a távolodó alak után. Igen, a pokolba a külsőségekkel! Micsoda szerencse, te mohó fajankó. - Madám, ilyen édes kikosarazást már nagyon rég hallottam. Celsie megfordult, a mosoly még ott táncolt az ajkain. - Kegyelmes uram - szólt meghajolva -, kedves öntől, hogy eljött. Blackheat hercege bólintva fogadta a köszöntést. Örülök, hogy így tettem, különben lemaradtam volna erről a mesés lerázásról, amit ez a vén taknyos Taunton kapott. Igazán, kedvesem, nála sokkal különbet is találhat. Észrevette, hogy a fickónak nincs álla? 20

Celsie megborzongott. Ez meg honnan tudja, hogy ő mit érez az állak iránt? - Az még csak hagyján, hogy nincs álla mondta immár hangosan, a sajátját megemelve -, de a kutyákat sem szereti! Soha nem mennék hozzá egy olyan emberhez, aki nem szereti a kutyákat. - Ah, igen, különösen olyanhoz nem, aki nem engedi be őket a nászágyba. A herceg éjfekete, kifürkészhetetlen szeme láttán Celsie ledermedt. Volt benne valami bölcsesség, egyfajta tudás, amitől elgyengült a nők lába. Vajon most rajtam nevet? kérdezte magától Celsie. Engem akar kigúnyolni? majd izgatottan folytatta: - Nem kell törődni vele, ő soha nem fogadna be egy otthontalan, vagy szenvedő lényt, mint ahogy én tenném, és teszem is. - Eztán invitáló mozdulattal a terem túlsó oldalán lévő nyitott ajtókra mutatott. - Odakint a birtokon vannak a kennelek, és a menedékhelyek. Azért hoztam létre őket, hogy adhassak még egy esélyt ezeknek a szegény kis állatoknak. Elindítottam egy programot a környező falvakban, ahol gyerekeket oktatok a helyes kutyatartásra. A tervem az, hogy kiterjesztem az egész országra, míg mindegyik kis kutyus biztonságba nem kerül. A herceg feszülten hallgatta a monológot, talán túl feszülten. Fekete jégtekintettel tanulmányozta, vagy inkább méregette a beszélőt. Ettől Celsie elbizonytalanodott, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mondandója szinte már üres fecsegésnek tűnt. Arra gondolt, hogy abba kéne hagynia a locsogást, mikor a herceg száján lassan széles mosoly jelent meg. Ettől egy kicsit 21

megkönnyebbült volna, ha az a lenyűgöző, csalafinta csillogás nem maradt volna ott a férfi szemében. - Nekem olybá tűnik, kedvesem, hogy ön rendkívül mélyen érez a társadalom számkivetettjei iránt! - Miután magam is az vagyok, úgy vélem, az empátiám teljesen természetes. - Csacska beszéd. Ön számkivetett? Ajkait összeszorította, és hirtelen legyezni kezdte kipirult arcát, mikor észrevette, hogy Lady Nerissa de Montforte körül egy csoport fiatal legény legyeskedik. - Ezek ugyanazok az emberek, akik kegyetlen gúnyt űztek belőlem a bemutatkozómon. Akkor még én is csak egy kis csitri voltam a házasítandók listáján. De most, hogy apa meghalt, és rám hagyott mindent, most már ellenállhatatlannak tartanak. Vagy legalább is úgy tesznek. - Újra a herceghez fordult, és kihívó pillantást vetett rá. - Ezek után csoda, ha inkább az állatok kedves társaságát, a kutyák feltétel nélküli szeretetét választom? - Drága kis hölgy! Nem lenne szabad figyelmét Tauntonra pazarolnia, meg a hozzá hasonlókra. Rengeteg, a házasságra nagyon is alkalmas fiatalember él Angliában, és úgy gondolom, itt a teremben is akad néhány, akit nemcsak, hogy nem érdekel az ön szerencséje - ismét az a szívtipró mosoly -, de a kutyákat is örömmel engedné az ágyba. Celsie lehajtotta a fejét, egyszerre valami nagyon érdekeset fedezett fel a legyezőjén. - Ön hízeleg, Kegyelmes uram! - Igazán? Tudja, éppen ez volt a szándékom. Mennyivel érdekesebb lehetne a világ, ha minden asszonyban ennyi kitartás és 22

kreativitás lenne, mint amit ön mutatott nekünk itt ma este! - Elnézést, hogy mondta? Lucien felemelte drága paszományba bújtatott karját, és az előkelőségekre mutatott. Csaholó kutyák szaladgáltak az emberek lába közt, a hangulat vidám és önfeledt volt. - Ez a csodálatos összejövetel az otthontalan és a bántalmazott állatok megsegítésére! Micsoda eredeti ötlet volt meghívni mindenkit a kedvenceikkel együtt, hogy támogassák az ügyét... igaz, meg kell vallanom, a mieinket otthon kellett hagynom. - Bánatos sóhaj hagyta el az ajkát. - Ok most, úgymond, nincsenek olyan állapotban, hogy a nyilvánosság elé vihessem őket. - Ezt hogy érti? Blackheat kényelmesen megigazította kabátujját, felsőrendű magasságból pillantott le a tömegre. - Ez az egész olyan szomorú, de tényleg... - Mi annyira szomorú? - követelőzött Celsie, figyelmét a hercegre összpontosítva. Az pedig még mindig a teremben táncolókat figyelte, de nyilvánvalóan más foglalkoztatta. - Természetesen, ami történt velük. Bizarr módon hatott rájuk egy bizonyos vegyi oldat, amit a testvérem, Andrew itatott meg velük. Teljesen... khm... kivetkőztek magukból. - Egy vegyi oldat, amit az ön testvére megitatott velük? Ezt meg hogy értsem? A herceg lassan a lányra nézett, és mosolyogva így szólt: - Tudja, Kedves, a helyzet pontos leírása nem igazán fiatal hölgy fülének való. Azt akarja mondani, hogy az őrült feltaláló testvére állatokon kísérletezett?! 23

- Ezt mondtam volna? Hmm. Nos, úgy gondolom, nagyjából ez megfelel a valóságnak. Állatkísérletek, igen. Andrew mindig is csinált olyan dolgokat, amiket én szívemből elítélek, csak azért, hogy nekem ellentmondjon... Nahát, ott van Mr. Pitt. Megbocsátana nekem, Kedvesem? Mélyen meghajolt, és otthagyta a lányt, akinek a meglepetéstől földbe gyökeredzett a lába, és felháborodva figyelte, amint a herceg eltűnik a tömegben. Celsie még egy percig nézett utána. Eltartott egy ideig, míg újra összeszedte magát. Lelkiekben felkészült a csatára, és Lord Andrew keresésére indult.

24

Második fejezet A terem túlsó oldalán pillantotta meg. Az első dolog, ami szembeötlött rajta, hogy neki volt álla. A második a hölgykoszorú, mely körülvette. A harmadik pedig, hogy Lord Andrew de Montforte mennyit változott az utolsó - és egyetlen - találkozásuk óta. Az még 72-ben volt, mikor az első báli szezonjára Londonba utazott. Akkor még csak tizenhat éves volt, félénk és nagyon szeplős. Előkelő társadalmi helyzetének pusztán a tudata is komoly terheket rótt rá. Andrew-t pedig, a magas, jóképű, társasági fiút dacos, lusta pimaszság lengte körül, ami még elérhetetlenebbé tette. Bár Lord Andrew manapság minden volt, csak nem társasági ember - széles válla kitöltötte sötét, olíva színű selyemkabátját, magasságban a testvérével is versenyre kelhetne -, az idő mit sem változtatott felfogásán. Akkor - akárcsak most pironkodó szépségek vették körül, mint amikor egy kutyahad verekszik ugyanazért a csontért. Akkor - akárcsak most - alig szentelt rájuk figyelmet, szinte csak a teste volt jelen. Testsúlyát könnyedén egyik lábára helyezve, karba tett kézzel állt, és egy pohár pezsgőt tartott az ujjai közt. Néha zavart mosoly - vagy inkább grimasz - szaladt végig arcán, ahogy tudomásul vett egy-egy vihogó megjegyzést. Álmos szemekkel elnézett a lelkes rajongók feje felett, sokatmondó de Montforte-ábrázatáról lerítt az unalom. 25

Nemcsak unalom, hanem konok dac is. Teljesen nyilvánvaló, hogy semmi kedve itt lenni. A gondolatai valahol egészen máshol jártak. Valószínűleg azon töri a fejét, hogyan kínozza legközelebb azokat a szegény kis kutyákat, gondolta Celsie, és új haragra gerjedt. Valami oknál fogva úgy tűnt, mintha azok a tudatlan kis pipik - akik úgy zsongták körül, mint a darazsak a szeptemberi almát - őszi násztáncot jártak volna körülötte. A belőle áradó méla unalom, vagy a klasszikus de Montforte jóképűség - talán mindez együttvéve - tovább fokozták indulatait. De Celsie érzéketlen maradt az őszi násztánc látványára, érzéketlen a méla unalomra és a jóképűségre még akkor is, ha... ha vonzó volt az álla! Nyers mosollyal átvágott a tömegen, egyenesen hozzá. - Lord Andrew? Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a férfi észrevette, és mikor végre megfordult, alaposan végigmérte. Ettől Celsie úgy érezte, hogy szerencsésebb lett volna valami védőpajzsban közelednie. - Jó estét, Lady Celsiana! - mondta, mikor végre levette szemét a nő melléről. Majd illendően meghajolt. Talán magában konstatálta, hogy milyen kicsik? Valami a hanyag, lekezelő stílusából arra utalt, hogy ami egy úriembernek kötelező és természetes, az neki szörnyű megpróbáltatás és hatalmas áldozat. - Érdekes ez a parti! - Úgy látom, ön olyan érdeklődő, mint egy angol szetter egy tál főtt gombán tálalva. 26

- Talán kicsit furcsa hasonlat, de őszinte és pontos megfigyelés. Kérem, ne vegye sértésnek, de az effajta összejövetelek nem tartoznak kedvenc időtöltéseim közé. - Ez meg is látszik - vágott vissza Celsie élesen. - Talán a kísérletezés védtelen állatokon már közelebb áll önhöz! A nők riadtan követték az eseményeket. Lord Andrew, mit sem törődve velük, összevont szemöldökkel kérdezte: - Miket beszél itt össze? - Csak ne játssza az ártatlant! Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mit művelt a szerencsétlen kutyáival! - Kedves asszonyom, halvány fogalmam sincs róla, hogy miről beszél! „ - Hát akkor hadd frissítsem fel az emlékezetét! Hallottam, hogy erőszakkal megitatott velük valami kémiai elegyet, hogy jegyzeteket készítsen a reakciójukról. Igazán szégyellhetne magát! Andrew csak nézte, mintha a nő azt mondta volna neki, hogy feltalálta a hidat a Holdra. Körülöttük elhalkult a beszélgetés. Celsie legyezője most gyorsabban kavarta a levegőt, tenyerét nedvesség borította el. Nyaka már majdnem begörcsölt, olyan feszülten figyelte azt a távoli, hűvös arcot, de nem hátrált. Csakhogy Andrew sem hagyta magát. Eddig baljós és dühös arca most mintha mosolyra állt volna. Veszélyes és kellemetlen mosolyra. - Ja, az! - Igen, az! - És vajon hol szerezte ezt az információt? - A testvére...- A testvérem - még az a vékonyka mosoly is eltűnt az arcáról. - Hát persze. 27

Lord Andrew ismét körüljáratta szemét a termen, és meg is találta, akit keresett. Celsie meg volt győződve arról, hogy ha pillantással ölni lehetne, Blackheat hercegét koporsóban vitték volna ki a teremből. Nem mintha a herceget ez különösebben érdekelte volna. Túlságosan elmerült a Pittel és a többi parlamenti taggal folytatott beszélgetésben, mit sem törődve a terem másik sarkában folyó drámával. A lány keresztbe fonta a karjait. - Nos, mit tud felhozni mentségére, uram? - Azt kell, hogy mondjam, hölgyem, hogy semmit. - Ez egy jótékonysági bál! Az állatok jóléte az, amiért létrehoztam az egészet, ön pedig bántja őket, ezért meg fogom kérni, hogy távozzon! Andrew megvonta a vállát, hanyagul belekortyolt a pezsgőjébe. - Rendben van, akkor kérjen meg, és én boldogan elmegyek. Celsie dühében dobbantott egyet. - Valóban állatokon kísérletezik? - Az attól függ, mit ért kísérletezésen. - Nagyon jól tudja, mit értek kísérletezésen... maga... maga... őrült feltaláló! Valami elsötétült Andrew viselkedésében. Ajkát alig láthatóan összepréselte, magas, erős testéből mintha jégszilánkok pattogtak volna ki. Kívülről teljesen nyugodtnak és higgadtnak tűnt, de a szeméből sugárzó haragot semmi sem volt képes palástolni. És ez a harag egyenesen Celsie-t vette célba. - Igen, ha úgy tetszik, megtettem! Mármint, hogy valóban végeztem kísérleteket. Szeretné hallani a részleteket? Talán arra kíváncsi, hogyan feszítettem szét a pofájukat, és 28

öntöttem le a torkukon az oldatot, hogy megfigyelhessem, hogyan reagálnak rá? Vagy arra, hogy bebilincseltem őket valami repülő masinába, mielőtt én magam kipróbáltam volna? Igen, azt gondolom, ez kísérletezés. Ön mit gondol? A rajongótábora ijedten hátrált, néhányan sutyorogni kezdtek. Lord Andrew kaján ártatlansággal mosolygott Celsie-re, aki a meglepetéstől szólni sem tudott. Szalutált a poharával, még egyszer körülnézett a teremben, majd szájához emelte a kelyhet, de mozdulata félbeszakadt. Ijesztő látványt nyújtott. Arcából kifutott a vér, néhány pillanatig csak a mennyezetet bámulta, úgy tűnt mintha az intelligens szemek mögül egy pillanatra eltűnt volna a lélek. Bizonytalan kézzel letette poharát, megrázta a fejét, mint aki magához akar térni egy pofon után, és zavarodottan nézett Celsie-re, majd meghajolva így szólt: - Bocsásson meg, Hölgyem, de mennem kell! - Hová akar menni? Még beszélek önhöz! De a férfi nem válaszolt, csak sarkon fordult, és már indult is. Át a tátott szájú rajongótáborán, el a pletykás Lady Brookhampton mellett, egyenesen az ajtó felé. - Most meg mi baja van? - kérdezte suttogva egy csinos arcú lány.A többiek közelebb húzódtak egymáshoz, és úgy bámultak utána. - Nem lehet tudni. - hangzott a bizonytalan válasz. - Láttad, ahogy elborult a tekintete? Milyen kár, hogy egy ilyen jóképű férfi ily furcsán viselkedik. - Talán beteg? 29

Celsie elindult, egyenesen utána. - Lord Andrew, szeretnék önnel beszélni! Még csak nem is lassított, idegesen lökte félre a szolgát, aki a kalapját vitte utána, mielőbb el akarta érni az ajtót, amely mögött a hűvös éjszaka várta. - Lord Andrew! A férfi tudomást sem vett a megszólításról, átverekedte magát a tömegen, annyira kívánta már a szabad levegőt, hogy meg sem várta, míg az ajtónálló kinyitja előtte az ajtót. Celsie a szoknyáját megemelve szaladt utána. Amikor kiért, egy pillanatra megállt, lehelete apró felhőként szállt előtte a hideg éjszakában. Több mint száz hintó sorakozott a felhajtón, a fáklyák fénye visszaverődött a gondosan lakkozott felülelükről meg a csillogó lószerszámokról. Nem messze egy ló nyerített. Az egyik kocsiból halk vihogás hallatszott, semmi kétség, egy kocsis enyelgett az egyik szolgálólánnyal. Bentről a távolinak tűnő muzsika és a vendégek nevetgélése szűrődött ki. Lord Andrew nem volt sehol. Celsie nagyot sóhajtott, és megborzongva leült a legfelső lépcsőre. Szoknyája harangként terült el körülötte. Ideges tekintete végigpásztázta a sötét gyepet, a távoli cserjést és az alacsony csillagos horizontot. Nem hiszem, hogy valóban állatokat bilincselt volna repülő masinákba, vagy talán mégis? Tenyerébe temette az arcát, igyekezett értelmet találni Lord Andrew furcsa viselkedésében, és azon törte a fejét, hogy vajon miért ment el ilyen hirtelen. Pedig milyen jó kis estély lehetett volna! 30

- Óh, Lady Celsie, hát itt van? Egész este önt kerestem. - Jó estét, Sir Harold! - mormolta egy szívbeteg vadászkutya lelkesedésével. - Celsie, drágám! Nem szabadna köpeny nélkül lennie idekint! - dorgálta meg a baronet. Leült mellé, és megfogta a kezét. - A végén még halálra fagy! - Mindegy, előbb-utóbb úgyis meghalok, mert az ön lehelete olyan rossz, hogy egy lovat is ledöntene a lábáról. - morogta válaszul a lány. - Bocsásson meg, Kedvesem! Hogy mondta? - Csak azt mondtam, hogy kijöttem a friss levegőre kiszellőztetni a fejem. A férfi felnevetett. - Micsoda bolondos dolog ez! Jöjjön, Kedves, menjünk vissza a terembe! - De én nem akarok visszamenni a terembe! Még kint akarok maradni! - Talán sétálhatnánk! - Inkább egyedül maradnék, Sir Harold! Igen, de egy olyan gondoskodó úriembernek, mint jómagam, kötelessége megvédeni önt. Különösen azért, mert egy nagyon fontos kérdést szeretnék feltenni önnek, Celsie. - Ma este nem válaszolok kérdésekre!- Ez egy nagyon egyszerű kérdés, igennel vagy nemmel lehet rá válaszolni. - Akkor hát a válaszom: Nem! A férfi elnézően felnevetett. - Ó, kedves Celsie, hisz' még fel sem tettem a kérdést. Nem probléma, uram, én már megválaszoltam. Nem! - mondta Celsie és felállt. 31

A férfi utánanyúlt, megfogta a kezét és durván visszarántotta. Celsie fagyosan nézett rá, dühe egyre gyűlt. - Sir Harold, követelem, hogy azonnal engedjen el! Sem időm, sem kedvem játszadozni önnel! - Biztosíthatom, Celsie, hogy ez nem játék, komolyan beszélek - még mindig szorította a nő kezét, majd fél térdre ereszkedett. - Drága Lady Celsiana, megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül? - Nem, Sir Harold, mint már mondottam. És most, ha megbocsát, vissza kell mennem. Méltatlan egy jó házigazdához, hogy idekint legyen, ahelyett hogy szórakoztatná a vendégeit. A férfi arcára ráfagyott a mosoly. - Csak úgy eltaszítana magától? Mindenkit eltaszítok, aki hasonló szándékkal közeledik hozzám. Kétszer már majdnem férjhez mentem, és nem akarok újra próbálkozni. - De a testvére azt mondta... - terelte el a szót Sir Harold. - Mit mondott a testvérem? Sir Harold bezárkózott, mint egy a kincsét őrző kagyló. - Semmit... abszolút semmit - arca megfeszült a méregtől, elkapta a lány csuklóját, és magához rántotta. Megpróbálta megcsókolni... De abban a pillanatban egy éles penge állt meg néhány centire a szájától. - Úgy látom, uram, hogy ön elállja a bejáratot! Mindketten a hang irányába fordultak, és megpillantották Lord Andrew de Montforte alakját. Széles válla eltakarta a csillagokat. 32

- Itt felejtettem a kalapomat - mondta Andrew, kardját még mindig a magasba tartva. Mélyen Sir Harold szemébe nézett, és a szabad kezével felsegítette Celsie-t. - Kérem, álljon félre, hogy vissza tudjak menni érte! Sir Harold furcsa, darabos mozdulatokkal felállt, majd megpróbált eltávolodni a halálos pengétől, amit Andrew erős karja még mindig a levegőben tartott. - Hát... hogyne, természetesen, Uram! vigyorgott, és mélyen meghajolt. - Kérem, parancsoljon! - Természetesen csak ön után - mondta Andrew. Sir Harold abbahagyta a vigyorgást. - De én... Andrew ugyanolyan kajánul mosolygott, mint nemrég a táncteremben, és kardjával a bejáratra mutatott. Az erős szorítástól Celsie úgy érezte, mintha csapda fogságába került volna. - Mondottam, Uram, csak Ön után! Sir Haroldban meghűlt a vér, majd szó nélkül megfordult, és mérgesen becsapta maga mögött az ajtót. A dulakodástól kipirult lány kirántotta kezét váratlanul feltűnt megmentőjének a szorításából. Micsoda szégyen, hogy látták az emberek, mikor Sir Harold Bonkley megölelt, és mennyire bosszantó, hogy egy olyan ember mentett meg, aki néhány perccel ezelőtt még oly sértőn viselkedett velem. - Igazán, Lord Andrew, muszáj volt ezt tennie? Andrew összerezzent, és visszacsúsztatta kardját a hüvelybe. 33

- Nekem úgy tűnt, mintha önnek segítségre lett volna szüksége. - Nekem pedig úgy tűnt, hogy ön épp indulni készült. - Úgy volt, de itt hagytam a kalapom. - Nos, hadd mondjak önnek valamit, uram! Én nem vagyok már vihogó tinédzser vagy tyúkeszű tollpamacs, akinek szüksége lenne egy férfira, aki megvédi. Meg tudom vívni a magam csatáit. Nagyon szépen köszönöm! Azzal sarkon fordult és elviharzott.

34

Harmadik fejezet Ennyit a háláról, gondolta Andrew, ahogy nézte a nőt, amint elindul a táncterem irányába, Alaposan végigmérte a csillogó selyem mögé rejtett merev hátát és a karcsú bokával flörtölő szoknyáját. Olyan határozottan ment, akár egy ezredes, amint éppen át akarja venni az irányítást a hadsereg felett. Az ajtó becsapódott, és Celsie eltűnt a szeme elől. Vacogva indult a kalapjáért, mikor megkapta, a hóna alá csapta, és ismét nekivágott a fagyos éjszakának. Csípős nyelvű boszorkány. Túl okosnak képzeli magát. Sajnálta, hogy nem a saját hintóján érkezett. így most kénytelen volt várni a hidegben, amíg Nerissa és Lucien hajlandóak lesznek végre hazaindulni: Mi a fenének hagyta egyáltalán, hogy rábeszéljék erre a nevetséges bálra? Jobban járt volna, ha otthon marad. Közel a sor elejéhez meglátott egy duplakocsit. Olyan fekete volt, mint az éjszaka. Egy éber inas szaladt elé, hogy lehajtsa neki a lépcsőt. Andrew beszállt, és lehuppant az ülésre. Lehelete megfagyott a hidegben. Egy takarót terített magára, és belebámult a sötét éjszakába. Mérge gyorsan elszállt. Helyét átvette a félelem, mely állandóan ott bujkált a felszín alatt, és amely - talán túlságosan gyakran is eszébe juttatta azt a tényt, hogy valami komoly baja van. Valami, amit az idő sem képes meggyógyítani. Csak ült, és az erőt adó harag 35

nélkül, az éjszaka csendes sötétjébe burkolózva - a zene és a harsány nevetés foszlányai csak alig értek el hozzá - kiközösítettnek érezte magát. A körülmények a többi ember normális, és biztonságos életét juttatták eszébe, és ettől még magányosabbnak látta saját helyzetét. Szívébe és idegszálaiba belemarkolt a félelem. A lelki egyensúlyába. Visszagondolt a vitára a táncteremben, és egyik kezével megtörölte idegességtől nedves arcát. Istenem, segíts meg! Annyira egyedül vagyok! Arra gondolt, hogy visszamegy, és megpróbálja átvenni a vendégek könnyed hangulatát, de hamar elvetette a gondolatot. Valaki biztosan felfigyelt a furcsa viselkedésére. Ezután az járt a fejében, hogy kiszáll a kocsiból, és addig sétál, amíg túl fáradt lesz ahhoz, hogy féljen, de ez sem tűnt jó ötletnek. Végül előhúzta a jegyzeteit, próbált belemerülni a munkájába, és nem gondolni arra, hogy nézhet ki belülről egy elmegyógyintézet. Megborzongott. Lucien nem tenne ilyet, vagy mégis? Vagy mégis? Letette a jegyzeteit, és arcát a hideg ablaknak nyomta. A takaró alatt vacogva, nyomorultul érezte magát, míg meredten bámult ki az éjszakába. A hallban Gerald megpillantotta Celsie-t, ahogy felfelé igyekezett a lépcsőn. Nyomában öreg kutyája, Freckles, akit hasonló korú társai kísértek. Egy pillanat múlva ajtócsapódás hallatszott. Hangja egy időre elnyomta a zenét, amely több mint száz embert szórakoztatott a parketten. 36

A legrosszabbra számított. A másik irányba nézve észrevette Sir Harold Bonkley-t kinek arca vöröslött a megszégyenüléstől -, amint éppen felé közeledett. - Nos? - kérdezte Gerald türelmetlenül. Bonkley az italáért nyúlt. - Kikosarazott! - A jó Isten áldjon meg! Úgy gondoltam, ha nyilvánosan kész tények elé állítod, majd én is beleszólhatok, és követelhetem, hogy vedd el. - Nem úgy alakult, ahogy kiterveltük. Gerald erre nagyon ideges lett. - Megegyeztünk Bonkley! Megegyeztünk, hogy elveszed, megszerzed a vagyonát, és kihúzol az adósságból. Mi olyan nagyon bonyolult ebben? - Például az, hogy elérjem, hogy igent mondjon. Meg talán az, hogy az az átkozott de Montforte fickó közbeszólt, mikor éppen kezdtek helyreállni a dolgok. - Hogy érted, hogy közbeszólt? A herceg Pittel beszélget a politikáról már vagy negyed órája! - Nem is róla beszélek, hanem az istenverte öccséről, Andrew-ról. Kinn a lépcsőn, mikor már majdnem teljesen elbűvöltem, megzavart minket, és ezzel még vissza is élhet. Esküszöm, Somerfield, ha lett volna nálam fegyver, nagyon megbánta volna. - Ha lett volna nálad fegyver, biztosan nagyon megbántad volna! - morogta Gerald. O kiváló kardforgató, és ezt jobb, ha szem előtt tartod, Bonkley! És most, ha megbocsátasz, meg kell keresnem a húgomat, hogy valamelyest észhez térítsem. Sir Harold dühösen nézett utána. Annyira biztos volt a sikerben - ahol mindenki más elbukott -, hogy a vendégek felének már azt mondta, hogy 37

eljegyezte magát a bogaras örökösnővel. És most ő is, csak úgy, mint Gerald, nevetség tárgyává vált. Dühében ökölbe szorította a kezét. Lehajtotta italát, és elvegyült a tömegben. Az emeleti lakosztályából Celsie elküldte a szobalányt, és ruhástul vetette magát az ágyra. A selyemtakarón fekve visszafogta magát, hogy ne üvöltsön dühében. Uralkodnia kellett magán, hogy ne hajítson valamit a szoba túlsó sarkába, mikor Bonkley-ra gondolt, ahogy molesztálta, és mikor újraélte a jelenetet, ahogy felnéz, és Lord Andrew de Montforte-ot látja, mint gáláns megmentőjét. Az Isten szerelmére, miért pont ő jött oda segíteni? Kelletlenül gondolt a férfira. Arrogánsnak és beteges modorúnak tartotta. Mindamellett állatokon is kísérletezett! Hiszen ő maga mondta, hogy repülő masinákba zárta őket, és hogy gonosz folyadékot itatott meg velük erőszakkal. A gondolatra eleredtek a könnyei. Erezte, ahogy átnedvesedik a takaró az arca alatt, érezte, ahogy a sós cseppek égetik az orrát, és megfájdul tőlük a torka. Nem értette a könnyeit. Miért vagyok ilyen feldúlt? Mert Sir Harold Bonkley tönkretette az estémet! - kiáltotta magának de ezt ő maga sem hitte el. Tudata kétségbeesve kutatott egy másik ok után. Mert a férfiak folyton a saját érdekeik szerint próbálják irányítani az életemet, „segíteni” akarnak rajtam, és úgy kezelnék, mintha sem eszem, sem pedig saját akaratom nem lenne. Ez sem volt az igazi. 38

Körmök kopogása hallatszott a padlóról, és egy pillanat múlva megrezdült az ágy, ahogy Freckles lomha teste lehuppant mellé a matracra. Celsie felült, karját a kutya nyaka köré fonta, és szorosan magához ölelte. Mert Freckles pofáján teljesen megőszült a szőr, már menni is alig tud, és nemrég fedeztem fel egy furcsa daganatot a füle mögött, amitől szörnyen megrémültem. Igen, ez volt az ok. Ezért sírt oly keservesen. Sírásának semmi köze nem volt a tényhez, hogy senki sem vette komolyan az állatok sorsáról tartott lelkes védőbeszédet. Csak úgy, mint ahhoz sem, hogy mikor Lord Andrew megmentette Bonkley-tól, erős hajlandóságot érzett, hogy karjaiba vesse magát, és hagyja, hogy inkább o csókolja meg. Ennek az egésznek semmi köze nem volt Lord Andrew-hoz. Freckles nyakába temette arcát, és csak szipogott. - Jaj, Freck, mi baj van velem? A kutya túl öreg, és túl büszke volt ahhoz, hogy megnyalja a nő arcát. Csak ült egykedvűen, és hagyta, hogy gazdája átölelje. - Senki sem törődik azokkal a szegény kiskutyákkal, akik lefutják a lábukat a forró konyhában, hogy az emberek pecsenyéjét forgassák - mondta összetörve a kutyának. Senki sem foglalkozik az igás lovakkal, akiket halálra vernek. Vagy kutyák és macskák százaival, akik sem otthont, sem szeretetet nem kapnak az emberektől, de mégis fesztelenül szaporítják őket. Nem! Ez senkit nem érdekel. Csak azzal törődnek, hogy megigyák a drága boraimat, megegyék a finom ételeket, és megpróbálják elnyerni a drága 39

kezemet. Milyen jó lett volna férfinak születni, úgy talán komolyabban vennének. Vagy talán, ha apának lett volna egy fivére vagy egy fia, akkor nem én örököltem volna mindent! - Újra a kutya nyakába temette az arcát, és szorosan átölelte. - És milyen jó lenne, ha volna egy férfi, aki úgy tudna szeretni, mint ahogy te, Freckles! Freckles együtt érző nyöszörgéssel telepedett a nő mellé, és igyekezett a testével felvenni a lány alakjának formáját. Válaszul Celsie megsimogatta hosszú, lelógó fülét, míg a másik kézfejével letörölte könnyeit. Drága, öreg Freckles. Ez a csodálatos a kutyákban. Ok mindig megértenek, és soha nem hagyják, hogy az ember magában szomorkodjék. A bajban is társak, odafekszenek, hogy meleget és biztonságérzetet nyújtsanak. Mindig ott vannak - ha hívod őket, ha nem -, és mindig pontosan tudják, mit érzel. Ebben a pillanatban viszont Celsie maga sem tudta pontosan, hogy mit érez. Légy átkozott, Lord Andrew! Végre rájött a megoldásra. Holnap elutazik Blackheat kastélyába, hogy befejezze a beszélgetést, amit o olyan hirtelen lezárt. Holnap elutazik, hogy saját szemével győződjön meg arról, mi is történik valójában de Montforte kutyáival. Majd ő pontot tesz a dolog végére, bárhogy is alakul. Az élet vissza fog térni a normális kerékvágásba. Megölelte Freckles-t, és próbált nem gondolni a daganatra. Hál' Isten, nem lett nagyobb! - gondolta, de ezt sem hitte el magának. Odakinn a hintóban Andrew már jó ideje aludt, álmából Lucien távoli hangja riasztotta 40

fel. Felült, és nagyokat pislogott, amint a herceg súlyától megbillent a hintó. Az Andrewval szemközti oldalra ült, és lehúzta a kesztyűjét. Közvetlen utána Nerissa követte. - Óh, Andrew, hát itt vagy! El sem tudtuk képzelni, mi történt veled! - motyogta Lucien. Túl sok izgalom egy estére? Ezután Nerissa vette át a szót. - Igazán maradhattál volna! Mikor senki sem figyelt Lady Brookhampton kutyája felugrott az egyik asztalra, és megevett egy egész tortát. Hihetetlenül mókás volt! - Igen, különösen, mikor a kis szerencsétlen kidobta a taccsot egyenesen Bonkley cipőjére. jegyezte meg szárazon Lucien. - Jobb lenne valami másról beszélni. - tette még hozzá, miközben botjával megkopogtatta a tetőt, jelezve a kocsisnak, hogy indulhatnak. Rejtélyes tekintetét Andrew felé fordította. - Az Isten szerelmére, miért jöttél ki? Andrew csak bámult ki az ablakon. - Csak - bökte oda hűvösen. Csend... Ha Andrew nem az éjszakát bámulta volna, akkor ügyesen leplezett aggodalmat figyelhetett volna meg testvére arcán, és észrevehette volna Nerissa fájón együtt érző pillantását is. De ő csak a magas, hegyes tetejű fenyőket figyelte, ahogy himbálóztak a csillagfényben. - Aha! - szólt lágyan a herceg - Megint történt valami. Andrew meggyőzően hallgatott.Nerissa és Lucien egymásra néztek. - És én még azt hittem, hogy Lady Celsiana miatt távoztál oly hirtelen! - tette még hozzá Lucien. 41

Erre Andrew felkapta a fejét, és dühösen a bátyja felé fordult. - Ha már annál a kis harcias boszorkánynál tartunk, talán elmondhatnád, miért szabadítottad rám! Lucien felhúzta a szemöldökét, és színlelt ártatlansággal nézett öccsére. - Kedves Andrew, halovány sejtelmem sincs, hogy miről beszélsz. - Nem, egy fenét! Szándékosan azt mondtad neki, hogy állatkísérleteket végzek, ezért ő odajött hozzám, és szinte darabokra szedett. - Ezek szerint bántott a dolog? - Persze, hogy bántott, olyan megszégyenítő volt! Lucien mélyet sóhajtott, mint aki már szenved a saját türelmességétől. - Én meg azt hittem, hogy szívességet teszek neked. - Szívességet, nekem? - De igazán, Andrew, hányszor mondtad már, hogy nem akarsz megnősülni? Meg, hogy mennyire unod már a sok kis tapadós nőcskét, akik ott rajzanak körülötted minden összejövetelen! Meg azt, hogy semmi mást nem akarsz már, csak, hogy a tudománnyal foglalkozhass. Nos, ez a lány komolyan érdeklődött utánad, és elég személyes dolgokat kérdezett rólad. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy leállítottam. Micsoda? kérdezte Andrew megrökönyödve. Lucien összefonta a karját maga előtt, és elégedett unalommal felsóhajtott. - Inkább köszönd meg a segítségemet, minthogy elítélsz. Végül is békén hagyott, vagy nem? 42

Andrew Lucien ártatlan szemébe nézett. Valamiért az az érzése támadt, hogy a testvére készül valamire. - Valóban békén hagyott - motyogta Andrew. - Na látod! Csak azt tettem, ami a Te érdeked. A herceg megint sóhajtott, fejét a támlának hajtotta, ahogy a kocsi maga mögött hagyta Rosebriart. A sötétben senki sem látta, hogy mosolyra húzta a száját. - Különben is - tette hozzá -, erősen kétlem, hogy újra látnátok egymást.

43

Negyedik fejezet Ami persze csak reményteli ábránd volt, mivel Andrew mégis újra látta Lady Celsiana Blake-et - röpke harminchat órával később. Még ágyban volt, mikor meghallotta a kocsi hangját a felhajtón, amit hangos ugatás kísért. Pár pillanat múlva távolinak tűnő beszélgetés nesze szűrődött be szobája ablakán. Első gondolata az volt, hogy Lucien egy újabb sarlatánt rendelt hozzá, hogy megvizsgálja. Miután meghallotta a nő hangját, rájött, hogy egyáltalán nem sarlatánról van szó, hanem Lady Celsiana Blake-ről. Inkább egy sarlatánt, gondolta idegesen. Andrew visszahúzta fejére a takarót, és megpróbált újra elaludni. A pokolba is, mennyi lehet az idői Nyolc, vagy talán kilenc óra! Az alsó szintről Lucien mély hangja hallatszott. A herceg soha nem aludt négy óránál többet. Most is jó, hogy ilyen korán fent volt. Pár perccel később - ahogy várta is kopogtak az ajtaján. James volt, a komornyik. - Uram, a nagyságos úr megkért, tudassam önnel, hogy vendégei érkeztek. Lady Celsiana Blake és a testvére, Earl Somerfield. Megjelenésére feltétlenül számítanak az alsó szinten. Andrew az oldalára fordult, vállára húzta a takarót, becsukta a szemét, és próbált minél mélyebben elbújni a paplanok alatt. 44

- A francba a megjelenéssel! Mondja meg a nagyságos úrnak, hogy törődjön o a hölgyvendégeivel. Semmi kedvem elrontani a napomat azzal, hogy egy irritáló nőszeméllyel kelljen vitatkoznom. - Ahogy óhajtja, uram. Andrew megvárta, míg a szolgáló léptei elhalnak a folyosón, lustán nyújtózott egyet, és újra elaludt. Vagy legalább is próbált. Néhány perc múlva, szemébe csapódó, vakító fényre ébredt. Lucien az ablaknál állt, és a nehéz drapériát rángatta, hogy beengedje a könyörtelen reggeli napfényt. - Igazán, Andrew! Borzasztó illetlenség megvárakoztatni a vendégeket. - Az is borzasztó illetlenség, hogy kirángatsz az ágyból, hogy odadobj ennek a nőnek, mint egy koncot a ragadozóknak! - válaszolta Andrew ingerülten. Úgy tűnt, mintha az erős fény áthatolt volna a szemén, át a koponyáján, egészen a párnáig. Hunyorogva felült, megdörzsölte szemét, megpróbált védekezni a beáradó fénnyel szemben. -Különben is mi a fenét keres itt? - Természetesen én hívtam meg. - Te hívtad meg? - Nos, annyira feldúltnak tűntél, mikor úgymond kitoltam az igazság határait a kísérleteiddel kapcsolatban, így hát vettem a bátorságot, és meghívtam ide, hogy tisztázzátok a dolgot. - Lucien - sziszegte a foga közt Andrew -, elboldogulok Lady Celsiana Blake-kel a segítséged nélkül is. - Nos, akkor tedd azt! Boldogulj vele! Ő és a bátyja lent várnak az aranyteremben. 45

- Gerald valóban az aranyteremben vár csattant fel egy katonás női hang ajtóból - de én nem. - Ön meg mit keres itt?! - kiáltotta Andrew, és kiugrott az ágyból. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy Andrew nem használt hálósipkát, de még hálóinget sem. Gesztenyebarna hajának lágy hullámai eltakarták mellkasát. Lady Celsiana Blake alaposan végigmérte fedetlen bőrét, eres karját, és lapos, izmos hasát. - Az inas vezetett fel! - rikkantotta, és még mindig a mellkast bámulta pironkodva. - Ide? - A herceg azt mondta, hogy az ön laboratóriumába vezetnek! - Az Isten verjen meg, Lucien - morogta Andrew -, mi a fenét jelentsen ez az egész? Lucien csak állt, kényelmesen, karba tett kézzel, ártatlan tekintete meg sem rezzent. - Drága Andrew, igazán figyelhetnél a szádra. Egy hölgy társaságában vagy. - Már nincs! - dühöngött Celsie, felemelte az állát, sarkon fordult, és elviharzott. Hosszú ruhája ringva követte a feldúlt lányt. - Szerintem jobb, ha utána mész - szólt zavartan Lucien -, valószínű, hogy a laboratórium felé tart. Nem lenne túl szerencsés, ha állatkísérletekkel kapcsolatos dolgokat fedezne fel! - Te átok! - kimászott az ágyból, felvett egy takarót, a dereka köré csavarta, és úgy, ahogy volt, mezítlábasán látogatója nyomába eredt. Celsie már félúton járt a hosszú folyosón, mikor meghallotta a csupasz lábak csattogását. Gyorsított a tempón, és befordult egy sarkon. Arca dühtől és idegességtől vöröslött, mert 46

ilyen nyíltan kellett szembeszállnia aggodalmának okozójával. - Még a saját inasai sem ismerik a járást ebben a házban! - kiáltotta. - Az ön testvére azt mondta, hogy az inas a laboratóriumba fog elvezetni, de az az ön... - A hálószobám! - üvöltött vissza Andrew ugyanolyan mérgesen. - Soha életemben nem voltam még ennyire megalázva! - Ne engem okoljon, nem én hívtam meg a nyavalyás lakosztályomba! - Ha tudom, hogy odavezetnek, még véletlenül sem teszem be a lábam! - De a laboratóriumba azért betenné a lábát meghívás nélkül is, ugye? - A bátyja azt mondta, hogy megnézhetem! - A bátyám elmehet a pokolba! Nem akarom, hogy ön vagy bármiféle szaglászó, alkalmatlankodó, minden lében kanál nőszemély belépjen oda! - Miért, van valami rejtegetnivalója? kérdezte kihívón Celsie. Csak álltak, és meredtek egymásra. Celsie reszketett az indulattól, Andrew keze ökölbe szorítva, szeme szikrát szórt. Celsie elfordította tekintetét a férfi arcáról, de ahelyett hogy biztonságosabb helyre nézett volna, inkább megint a csodás mellkasát kezdte bámulni. A háromszög alakú mellizmok, és a belőlük áradó nyers férfierő kötötték le figyelmét. Megrémülve attól, amit művel, felemelte fejét, és újra Andrew arcába nézett. Tekintetét sötét borostával borított feszes áll fogadta. Az alvástól összekuszálódott haja keretbe foglalta arcát, és úgy csillogott az ablakon át beszűrődő 47

fényben, mint egy a héjából frissen kibontott vadgesztenye. - Óh! - kiáltott fel Celsie, és megint igyekezett elfordulni. Ezúttal a lábán akadt meg a tekintete. A meztelen lábon. Meztelen lábujjain, a meztelen bokáján, a meztelen vádliján, mely, mint az a csodálatos mellkas, ugyanolyan barna szőrrel volt borítva. - Most pedig elmegyek! - jelentette ki Celsie, egy grimaszt vágott hozzá, és elindult a folyosó vége felé. Andrew azonnal utána indult, hosszú árnyéka mellett a nő teljesen eltörpült, és az előtte álló út is, így esélye sem volt a menekülésre. - Csak menjen! - szólt a nő után. - Tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm! - Ahogy mondja! Tényleg nem kellett volna idejönnie, főleg nem ilyen istenverte korán! Erre Celsie olyan hirtelen fordult vissza, hogy mellkasuk egymáshoz ért. - Mit ért azalatt, hogy istenverte korán? Már majdnem dél van. Honnan kellett volna tudnom, hogy átalussza az egész napot? Gondolom, a gonosz kísérleteit is csillagfénynél végzi, hogy a jó Isten se lássa, miket művel! Vagy rosszul gondolom? - A nap minden szakában végzem a gonosz kísérleteimet, kivéve természetesen, mikor ilyen őrjítő nőszemélyek zaklatnak. - Nos, tehát én egy őrjítő nőszemély vagyok! - Ön egy őrjítő nőszemély, amióta csak ismerem! - Ön pedig nem más, mint egy arrogáns férfiszemély. Nem más, mint egy különc! Nézzen csak magára! - köpött egyet, és 48

megvető pillantással mérte végig. - Itt áll előttem - egy hölgy előtt -, és csak egy takaró van magán, semmi más! A legérzékenyebb pontot találta meg a különc szóval, és sikerült kibillentenie ellenfelét szellemi egyensúlyából. Andrew visszahőkölt, szeme összeszűkült. - Inkább azt szeretné, ha levenném? gúnyolódott. - Na most már aztán elmegyek! A férfi uralkodott magán, hogy ne menjen utána. Semmi más, csak egy különc. Ez a megjegyzés nagyon felkavarta. Megijedt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos szemszögből nézve a viselkedése eltérő volt a megszokottól. így forrtak benne az indulatok, amint a nő távolodott tőle. Látta, ahogy billeg a feneke a többméternyi bársony alatt, ahogy a merev válla, elegáns tarkója megbújik a fényes, vöröses-barna, feltűzött haj alatt. Ege-tő vágyat érzett, hogy megszólítsa, hogy az az átkozott takaró leessen csak azért, hogy még jobban felbosszantsa. De nem történt semmi. Tudta, hogy már a puszta megjelenésével is feldühítette a nőt. A példátlan támadás nyomán, azon törte a fejét, hogy miképpen állhatna bosszút. Celsie már majdnem eltűnt a fordulóban, éppen az alsó szintre indult, amikor Andrew azt gondolta, hogy nem engedheti el anélkül, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Kivárta a megfelelő pillanatot, és kihívóan utána szólt. - Lady Celsiana! A nő csak ment, háta olyan merev volt, mintha gipszbe öntötték volna. - Madám, lenne kedve megnézni a gonosz kísérletet, amin éppen most dolgozom? 49

Celsie ezekre a szavakra megállt, és meg is fordult. - Azt hittem, hogy nem akar mindenféle szaglászó, alkalmatlankodó nőszemélyt a drágalátos laboratóriumában. - Elfelejtette, hogy minden lében kanál! - Ez azért van, mert nem gondolom, hogy a szerencsétlen állatok megsegítésére tett próbálkozásaim kotnyeleskedésnek tűnnének bárki szemében is, de gondolom, a kutyagyűlölők - mint ön is - ezzel nem értenek egyet. - Oh, én azon vagyok, hogy ne értsek egyet. Ön a legkotnyelesebb nő, akivel az idén találkoztam. Celsie lenyelte ingerült válaszát, és már csak azért sem nézett rá. A majdnem-meztelenség olyan hatással volt rá, hogy szinte nem is tudta, mi történik vele. Levegő után kapkodott, és szíve is szaporábban vert. Remélte, hogy másra is tud gondolni, mint arra a meztelen mellkasra. Remélte, hogy másra is tud gondolni, mint arra, hogy vajon mit rejthet az a takaró. Remélte, hogy egyáltalán gondolkodni tud. - Nos - kérdezte gúnyosan Andrew -, akarja látni a laboratóriumot, vagy sem? - Nem! Egyáltalán nem akarom látni a nyamvadt laboratóriumát! Csak felidegesíteném magam. Már az ön puszta jelenléte is idegesít! Már belátom, hogy hibát követtem el, mikor idejöttem... Andrew lazán karba tette kezét, és ettől a takaró még lejjebb csúszott a derekán. - Beszari! - szólt a nő után. Erre Celsie felkapta a fejét. - Bocsásson meg, hogy mondta? 50

- Ön nagy állatvédő hírében áll, és most beijedt, mert lehet, hogy valami olyat fog látni, ami talán megzavarná a lelki nyugalmát. Igen, maga aztán egy nagy kutyabarát! Celsie hiúságában megsértve reszketett a vágytól, hogy valamit hozzávágjon, de észrevette a kihívást partnere intelligens szemében, ami egy alig észrevehető mosolyban nyilvánult meg. Celsie valamelyest ellazult, és határozottan Andrew szemébe nézett. - Rendben. Ha ennyire fontos önnek, hogy beavasson a titkos kísérleteibe, hát vezessen oda!

51

Ötödik fejezet Andrew felajánlotta a karját, és - bár kissé vonakodva - Celsie el is fogadta. Őszintén remélte, hogy a férfi magára vesz valami ruhát. Bármilyen ruhát. Még egy kabát is csodát tehetett volna. Ne is gondolj arra, hogy mit rejt az a takaró! De nem volt képes másra gondolni. Csak úgy, mint ahogy nem volt képes elhessegetni magától azt a forró, bizsergető érzést, amely oly váratlanul tört rá. Némán menetelt kísérője mellett, körülöttük a légkör rideggé, fagyossá vált. Celsie-re már-már zavarólag hatott a férfi magassága. Milyen üdítő - nem, inkább milyen különös -, hogy belebotlott valakibe, akinek a magassága jócskán meghaladja az övét, akinek a termete miatt olyan kicsinek érzi magát, mint amilyen valójában szeretett volna lenni. Akinek a jelenlétében nem érzi, hogy... ...hogy olyan esetlen és mamlasz. Talán - és egy röpke pillantást vetett a takaróra -, az egész teste olyan termetes, még ott is, ahol nem látszik a takarótól? Még a gondolattól is elpirult. - Azt hiszem, ez mégsem olyan jó ötlet! törte meg a hallgatást Celsie, mikor ráébredt, hogyan reagál a teste a jóképű, kutyabántalmazó férfi közelségére. És ez a reakció egyáltalán nem volt ínyére. - Szerintem az ötlet briliáns! - Itt van ön, mindössze egy takaró fedi a testét, és itt vagyok én, a szolgálóm vagy megfelelő kíséret nélkül. És ön Isten tudja hová 52

vezet engem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez annyira briliáns. - Én annak tartom, mert ez biztosan nincs benne Lucien tervében. - Mi köze ennek az egésznek Lucien terveihez? Kivezette a főépületből, át az ajtókon egy másik szárnyba. - Drága asszonyom, őszintén úgy gondolja, hogy az inas, aki a hálószobámba vezette, nem utasításra tette? - Talán csak eltévedt út közben. - Ugyan! Az az inas már húsz éve dolgozik nálunk, azelőtt pedig az apja dolgozott itt. Tökéletesen tudta, hogy hová vezeti önt. Fogadnék mindenben, amim csak van, hogy parancsra cselekedett. Lucien parancsára. Ha belegondolunk, önt is a testvérem hívta meg ide. - Nem, magam vettem a bátorságot, hogy eljöjjek, és a saját szememmel győződjek meg róla, hogy milyen aljas kegyetlenségeket művel a laboratóriumában. Andrew szája érdektelen mosolyra húzódott. - Most már értem. - Nos, örülök, hogy érti, mert én már kezdek teljesen összezavarodni... Miért mondja, hogy a testvére hívott meg? És miért utasította volna az inast, hogy önhöz vezessen, mikor nyilvánvaló volt, hogy ebben az állapotban nem fogadhat látogatót? - Mert ő született bajkeverő, aki örömét leli abban, hogy bolondot csinál belőlem! Hát ezért. -Ezzel kinyitott egy faragott tölgyfaajtót. - Megérkeztünk! Nézzen a lába elé! Celsie beljebb lépett, és egy hatalmas teremben találta magát. Körben a falakon, beépített könyvespolcok fogadták. A magas 53

plafont egyszerűen simára vakolták. Az ablakok, a meleget árasztó, fa-burkolatú padlótól a mennyezetig értek. Hatalmas íróasztal, zsúfolásig tele mindenféle érdekes dologgal. Voltak ott üvegek, tárolóedények, jegyzetek, leégett gyertyák, gyűrött papírlapok, nyitott könyvek, és egy félredobott kabát. Nagyjából ezek alkották a szoba berendezését. Volt még egy tábla is, tele matematikai vagy kémiai képletekkel -Celsie-nek fogalma sem volt, hogy melyik a kettő közül - az asztal mellé állítva. A helyiség levegőjét átjárta a friss festék, és az új padozat illata, de emellett Celsie finom orra más szagokat is megérzett, így például kén, ecet és még valami, ami nemrég lett itt elégetve. Sehol egy állat. Sehol egy ketrec, egy póráz, de még egy kutyatetem sincs sehol. - De... - nézett fel Celsie segélykérőn - hol vannak az állatok? - Én nem kísérletezek állatokon. - De hát a bálon azt mondta, hogy... - Azok a testvérem szavai voltak, és miután nekem esett olyan nyilvánosan és megszégyenítően, úgy gondoltam, jobb, ha hagyom, hogy elhiggye, amit gondol, de igazából soha nem állítottam ilyesmit. Vagy talán igen? Celsie csak állt, és tátott szájjal bámulta, aztán pironkodva félrenézett. - Óh! - szólalt meg halkan. - Óh, annyira sajnálom... - Nem járok túl sokat társaságba asszonyom, de ha mégis, akkor remélem, hogy az emberek nem alakítanak ki még rosszabb képet rólam, mint amilyen a köztudatban vagyok. 54

- Nem volt tudomásom arról, hogy rossz benyomást keltett volna az emberekben motyogta válaszul Celsie, és még mindig képtelen volt a szemébe nézni. - Ön volt az, aki különcnek nevezett, vagy tévedek? Celsie nagyon elszégyellte magát. - Nos, valóban ezt mondtam, de most már nagyon bánom. Nem volt szép dolog tőlem, de én is nagyon feldúlt voltam. Andrew épp, hogy csak ránézett, és rögtön hátat is fordított. Párlépésnyire eltávolodott a nőtől, nem akarta, vagy csak képtelen volt elfogadni a bocsánatkérését. - Azt mondtam, sajnálom! Semmi... Celsie, még soha életében nem szégyellte magát ennyire. Csak azért, mert elhamarkodottan vont le következtetéseket, és nyilvánosan lejáratta őt, ezért kellett Andrewnak korábban elhagynia a báltermet. Ezek után az embereknek biztosan rossz benyomásuk van róla, hála annak, hogy a kutyák iránt érzett aggodalma miatt elvakultan rászabadította indulatait. Szokás szerint. Celsie a zsebében gyűrögette hímzett zsebkendőjét. Ha valaki kiérdemelte a haragját, akkor az a herceg volt. O volt az, aki Andrew-t és őt kegyetlen tréfálkozás áldozatává tette. Őmiatta gyűlölte meg Andrew. Ő volt az, akivel szembe kellett volna szállnia. És úgy döntött, hogy ezt azonnal meg is teszi. Felemelte az állát, és elhatározta, hogy a körülményekhez képest a lehető legbüszkébben fogja elhagyni a szobát. Ekkor kutyák körmének kopogását hallotta beszűrődni a folyosóról, mely ebben a különös helyzetben oldotta a feszültséget. Egy 55

pillanattal később egy magas, karcsú, vörösfehér szetter lépett be farkát csóválva a szobába. Első útja Andrew-hoz vezetett, majd elegánsan helyet foglalt a lábánál. Celsie észrevette, hogy férfi ujjai simogatni kezdték a kutya fejét. - Úgy gondolom, ha kedvelik önt a kutyák, akkor nincs okom aggodalomra - mondta könnyedén, megpróbálva megtörni a kényelmetlen csendet, és valamelyest helyrehozni szörnyű tévedését. Andrew rá se nézett. - Ez itt Esmeralda. - Szép név - mondta Celsie bizonytalan hangon. - A bátyám adta nekem a születésnapomra három évvel ezelőtt. Úgy gondolta, elvihetném fácánra vadászni, de nem szeretek lövöldözni. - Úgy érti, puskával? - Úgy értem, madarakra. - Óh - nevetett fel zavartan Celsie -, azt hittem, minden férfi szeret gyilkolni. - Igen, hát, én más vagyok. Vagy ahogy ön mondta, asszonyom - és végre a nő felé fordult - különc. Andrew kihívó tekintettel nézett a nő szemébe. Celsie elpirult, és Esmeraldára nézett, aki a gazdája lábához dörgölőzve próbált meg minél közelebb kerülni hozzá. Hatalmas barna szeméből szeretet áradt, ahogy az istenként tisztelt gazdi arcát figyelte. Celsie furcsa mód kirekesztettnek érezte magát. Mintha csak büntetésben lenne. Úgy gondolta, már rég el kellett volna mennie. A forróság egyre elviselhetetlenebbé vált az inge alatt, és Lord Andrew gorombasága még tovább rontotta a helyzetet. Talán képtelen 56

megbocsátani? Képtelen megérteni? Istenemre, faunton, de még Bonkley is jobb társaság, mint ez az ember. Legalább is őket tudta, hogy lehet kezelni... - Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek! zökkent ki gondolataiból Celsie. - Miért? Azt hittem meg akarja nézni a laboratóriumomat. - Igen, de nem akarom tovább feltartani a szaglászó, zavaró jelenlétemmel - válaszolta Celsie. Igyekezett egy kis gúnyt csempészni a hangjába, de ezen szándéka dugába dőlt. - Kifelejtette, hogy minden lében kanál! Celsie nagy levegőt vett, és magában elkezdett tízig számolni. - Lord Andrew... - Menjen, ha akar! - vágott közbe Andrew, és türelmetlen mozdulatot tett az ajtó felé. Szemében kegyetlenség villódzott. - Nem én akartam, hogy idejöjjön. Nem akartam azt sem, hogy bármiféle nőszemély betegye ide a lábát, mert bizonyára percek alatt halálra unná magát, csak úgy, mint ön. Hát menjen, mielőtt jobban körülnézne! - Nem unatkozom, csak egy kissé kényelmetlenül érzem magam. Az ön modorából az derül ki, hogy nem igazán lát szívesen. Andrew gúnyosan meghajolt. - Ezer bocsánat, de az én modorom legalább őszinte. Celsie felnézett a férfira, és észrevett valamit a szemében. Valamit, amit erőnekerejével próbált elrejteni a büszkesége mögé, valamit, ami olyan egyszerű volt, mint az izmos mellkason elterülő hajtincsek. 57

Andrew tévedett... Az őszinteség nem a modorában bujkált, hanem a szemében. A kihívó, komor, és - igen - a reménnyel teli tekintetében. Ez mindent elárult róla, nem úgy, mint a gorombasága. Nem akarta, hogy a nő elmenjen. Soha nem mondta volna ki, de tényleg nem akarta, hogy elmenjen. - Megbocsátok - mondta Celsie nagyot sóhajtva egy puhatolózó mosoly kíséretében. És most hagyjuk abba a civakodást! Rendben? Meg szeretném nézni a laboratóriumát. Megígérem, hogy nem fogok unatkozni... - A nők soha nem tartják be az ígéreteiket. - ...különben is, még soha nem találkoztam igazi tudóssal - fejezte be mondatot Celsie, figyelmen kívül hagyva a durva szavakat, és megpróbált némi vidámságot kicsalni a férfiból. - Ön írta a képleteket arra a táblára? - Igen! - válaszolt Andrew, és szemével azt kérdezte: Úgy mégis, ön szerint ki az ördög írhatta volna őket? - És azt a komplikált masinát ott a padlón is ön tervezte? - Igen. - Nézzenek oda! Mennyi könyve van! Úgy látom, tudományos írások, jórészt matematika, és kémia... Ön ezeket mind ismeri? Megint az a türelmetlenségtől szenvedő nézés... - Néhányat én írtam közülük - motyogta, míg levett egyet a polcról, és a kezébe adta, hogy lefoglalja Celsie-t, mivel ő már az asztal fölé hajolva kutakodni kezdett az ott heverő papírok közt. - Ez egyike a doktori disszertációimnak. - Miről szól? - Ön szerint miről szólhat? 58

- Nekem úgy tűnik, hogy az egész latinul van írva - válaszolt mereven Celsie egy örömteli mosollyal körítve, hogy leplezze, mennyire zavarja a férfi gonosz gúnyolódása. - Bárki láthatja, hogy ez a levegő összetételéről szóló tanulmány. - Bárki, aki hímnemű, ennél fogva jóban van az oktatással. - Ezt meg hogy értsem? - kérdezte Andrew meglepődve. - Pontosan úgy, ahogy mondom! Maguk, férfiak azt hiszik, hogy a nők csak buta, értelmetlen teremtmények. Önök járhatnak Etonba, Cambridge-be, vagy Oxfordba. Nagy európai körutakat tehetnek, és politizálhatnak a londoni kávéházakban, meg a privát klubokban. Nem is beszélve a családi ebédekről, mikor egy brandy mellett beszélgetnek, miután elküldték a nőket, mert úgy gondolják, hogy ez a téma túlterhelné a szerény képességű agyukat. Hogy várja el tőlünk, hogy megértsük a latint, hogy mindent tudjunk a levegő összetételéről, mikor az oktatásunk kimerül abban, hogy hogyan használjuk helyesen a legyezőt, hogyan lássuk el a gyermekeket, és hogyan tanuljunk meg varrni. Andrew kiismerhetetlen tekintettel nézett a nőre. Ez a nézés volt a legcéltudatosabb és legkoncentráltabb, amit Celsie valaha látott ember szemében. Ez a nézés nagyon mély benyomást tett rá. - Ne nézzen úgy rám, mintha egy bogár lennék a mikroszkópja alatt! - törte meg a csendet Celsie. Andrew végre elfordult, és a szoba másik vége felé indult. 59

- Elismerem, hogy a férfiak előnyt élveznek mondta Andrew egyetértő hangon -, de a legtöbben, akik bejutnak az egyetemre, tanulás helyett inkább ivásra, szerencsejátékra és kurvákra fecsérelik az idejüket. - Ön is ezt tette? - Nem. - Nem is akarta soha? - Nem. - Miért nem? Szúrós pillantást vetett a nőre a válla fölött. - Mert a tanulmányaimat és a feladataimat sokkal érdekesebbnek tartottam, mint a diákok körében annyira népszerű, gyerekes szórakozásokat. - Megkerülte az asztalt, Esmeralda hűségesen követte. - Különben is, én vagyok a legfiatalabb, ezért vajmi kevés az esély, hogy örököljem a hercegséget. Így hát nem hagyatkozhatom a szerencsés születésemre, más megélhetési forrást kell keresnem. Nem lett volna bölcs dolog elvesztegetni a diákéveimet. Nos - gondolta Celsie - legalább azt elértem nála, hogy most civilizáltan beszél és viselkedik, és nemcsak kurta válaszokat bök oda a kérdéseimre, és nem néz rám oly türelmetlenül. - Remélem, hogy még mielőtt meghalok, feltalálok vagy felfedezek valamit, ami majd híressé tesz - mondta, és megállt az asztalnál, míg egyik kezével papírlapok közt keresgélt. Valamit, ami a világ hasznára válik. Valamit, amitől jobb lesz, mint ahogy most ismerjük. Bolond az, aki az egyetemen töltött drága idejét másra pazarolja. Sok mindent mondhatnak rólam, Asszonyom, de bolond nem vagyok. 60

Letérdelt, a derekán összefogta a takarót, és a földön fekvő papírok közt kezdett keresgélni. Néhányat csak félrelökött, néhányat könnyedén a háta mögé dobott. Celsie le sem tudta venni a szemét a férfi meztelen hátáról. - Ah, hát itt vannak! - Kiválasztott néhány nagy, enyhén gyűrött pergamenlapot a rakásból, alkarjával félretolta az asztalon heverő kacatokat, és a helyükre rakta a papírokat. Celsie közelebb lépett hozzá, és elkezdte vizsgálni az egyik rajzot. - Mi ez? Egy ötlet, amin dolgozom, hogy megkönnyítsem a hintón való közlekedést. - Értem. Andrew szúrós tekintettel válaszolt. - Valóban? - Természetesen, nem. Magyarázza el! Andrew nem tudta eldönteni, hogy a nő gúnyolódik vagy sem. Majd túltette magát a megjegyzésen, és tenyerével kisimította a gyűrött papírt. - Ez az én új, duplafülkés hintóm - kezdte, és közben azon mérgelődött, hogy az egyik gyűrődést nem tudta kisimítani. - Gyakran aggódom a szegény emberek miatt, akik kénytelenek a hintó tetején utazni, mert odabent nincs elég hely. - Igen, ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, és kapaszkodniuk kell az életükért, mert ha leesnek, akkor már csak a Jóisten mentheti meg őket. - Pontosan - Andrew közel állt a nőhöz, talán túlzottan is közel. Ujjával a rajz vonalait követte, meztelen válla mindössze néhány centire volt Celsie orrától. - Ez a kocsi, amint láthatja, rövid, lenyitható lépcsővel van felszerelve, ami a második szintre vezet, arra a 61

tetőre, ahol eddig az utasok ültek. Tehát, egy zárt fülke helyett ezentúl kettő lesz, egymás fölött. Ez a módszer nemcsak több ember egyidejű utazását teszi lehetővé, de reményeim szerint csökkeni fog a balesetek, sérülések és halálesetek száma is az utakon. Celsie csak bámulta a rajzokat. Aztán felnézett a készítőjükre, egy tehetséges zsenire, és képtelen volt visszatartani a szája sarkából kiinduló, apró, hitetlenkedő mosolyt. - Ön nagyon-nagyon ügyes. - Csak határozott - utasította vissza Andrew. De Celsie enyhe pírt vélt felfedezni az arcán, és némi melegséget a szemében, ami pár perce még nem volt látható. Jobb, ha nem szégyenítem meg - gondolta Celsie, és egy a többi alól kibújó rajz sarkát kezdte szemlélni, majd rákérdezett. - És ez mi? - Kirántotta a rajzokat, és ezzel a kocsiról szóló tervek mind a padlóra estek. - Ez egy vízvezetékrendszer terve, ami forradalmasítja a tűzoltást a nagy épületekben, mint például amilyen ez is. - Kissé lehajtotta a fejét, ettől a haja a szemébe lógott. Ujjával a vonalakat követve magyarázta. - Ez itt a szivattyú, amint ön is látja, ez szállítja majd a vizet egy külső forrásból, melyet hatalmas hordókban tárolunk a padláson. A gravitáció folytán tölti majd fel a mennyezetre erősített csöveket. A tűz első jelére csak annyit kell tenni, hogy elfordítja ezt a kart, és a víz elönt mindent, a tűz elalszik és a ház a benne lévőkkel együtt megmenekül. És ez a... - Lord Andrew... Abbahagyta és szétszórt türelmetlenséggel nézett a nőre. Celsie óvatosan összeszedte a 62

hintó rajzait a földről, és csodálkozva nézegette őket. - Szokta ön modellezni a találmányait? Örömmel megnézném őket. - Csak a kocsit készítettem el, kint van a pajtában. Attól tartok, hogy megépíteni ezeket a dolgokat soha nem olyan szórakoztató, mint megtervezni őket. - Ön tervezett egy repülőszerkezetet is. Emlékszem, mekkora szenzáció volt, mikor felszállt vele tavaly a kastély tetejéről. Egész London erről beszélt. Még a király is azt mondta, hogy soha nem látott ilyen érdekességet. Abban a pillanatban, ahogy a szavak elhagyták Celsie száját, rájött, hogy hibát követett el. Andrew arckifejezése megváltozott. Zavartság és gyűlölet kerítette hatalmába, amíg lázasan kutatott a többi rajz között. - A repülőszerkezet bukás volt. - De mindenki azt beszélte, hogy ennek a szerkezetnek és Charles testvérének köszönheti az életét. - Nem úgy működött, ahogy terveztem. - Szándékában áll egy újabbat készíteni? - Nem. Vannak más ötleteim, melyek sokkal hasznosabbak a társadalomnak, úgy gondolom. - Lord Andrew... Egy pillanatra megállt, hátratűrt egy rendetlenkedő hajtincset a szeméből, és türelmetlenül nézett Celsie-re. - Igen? - Miért mondta a herceg, hogy ön állatokon kísérletezik? Már mondtam, csak azért, hogy bosszantson. 63

- De én ezt nem értem - mondta Celsie, és Esmeraldára nézett, aki Andrew lába mellett hevert és selymes szőrével a férfi meztelen bokáját érintette. - Mondott valamit a kutyákról, hogy nincsenek megfelelő állapotban ahhoz, hogy társaságba vigye őket. - Nem megfelelő... - Andrew szájára kelletlen vigyor ült, és most először Celsie észrevett egy kisfiúsán vonzó lyukat az állán. - Ja, azt. - Azt Andrew buzgón a rajzokat kezdte összeszedegetni, mert nem volt hajlandó a nő szemébe nézni. - Meglehetősen véletlenszerű felfedezést tettem aznap. Egy oldatot készítettem, de az eszem teljesen máshol járt. Már nem is emlékszem, miket kevertem össze, de pár perc múlva, mivel Lucien és én akkor is hangosan vitáztunk, a kutyák megvadultak, és Pork nekiszaladt az asztalnak, ettől az oldat a padlóra folyt, amit azonnal lefetyelni kezdtek. - Drága, jó Istenem! - Igen, pontosan ezt mondtam én is. Megpróbáltam elrángatni őket, de túl késő volt, mert egy részét már felitták. Pár perc múlva... - Pár perc múlva mi? Celsie legnagyobb meglepetésére, a férfi elpirult. - Hát, tudja... kiskutyákat akartak csinálni. - Kiskutyákat? Éppen tüzelt a nőstény? Arca még sötétebb lett a nő szemtelen szavaitól. - Nem. - És mégis... - rövid kézmozdulatokkal imitálta az aktust. - Igen, jól gondolja. 64

- Jó ég, Lord Andrew, ön felfedezett egy vágyserkentőt! Kipróbálta már a kutyákon kívül máson is? Meglepve bámult a nőre. - Ezt komolyan gondolja? Miféle szörnyetegnek néz engem? - Nos, csak kíváncsi voltam... tudja, egy ilyen dolog rendkívül értékes lehet. Gondoljon csak arra, hogy hányféleképpen hasznosíthatná! - Remélem, hogy inkább a kocsiért vagy a vízvezetékrendszerért kapok komolyabb elismerést - mondta Andrew némi komorsággal a hangjában. - Sajnálom, nem akartam megbántani. - Mindössze egy véletlen felfedezés volt, még ha akarnám, se tudnám újra előállítani az oldatot, ezért nem képvisel semmilyen értéket. - Láthatnám? - El van zárva Lucien széfjébe. - Az összes? - A legnagyobb része. - Oh, Lord Andrew, szívesen megvásárolnám öntől! Andrew kételkedve nézett rá. - Mit kezdene vele? Most Celsie pirult el. - Nos, tudja, van otthon egy gyönyörű csődöröm, aki semmiféle érdeklődést nem mutat a kancák iránt. Nagyon jó kiállású, rendkívüli csontozatú, gyönyörű izmos nyakkal és hihetetlen mennyiségű intelligenciával rendelkezik. Szeretném továbbtenyészteni, hogy ezeket a tulajdonságokat átadhassa utódainak, de miután nem hajlandó megmászni a kancát, nem sok mindent tehetek. Úgy gondolom, hogy pár csepp a vágyserkentőjéből megtenné a hatását... 65

- És még ön gyanúsít engem, hogy állatokon kísérletezem? - tört ki Andrew és hitetlenkedve nézett rá. Celsie-nek lángolt az arca. - Imádom a lovamat, soha nem adnék neki semmit, amivel ártatnék neki. - Nem? - Nem. És... csak azért, hogy ezt bebizonyítsam... adjon nekem belőle, hogy kipróbálhassam magamon. Szerintem, úgy sincs benne semmi olyan, ami kiválthatna egy... reakciót. Semmi kétség, hogy a kutyái csak kanosak voltak aznap. Ennyi lehetett az egész. - Ön saját magán akarja kipróbálni a vágyserkentőt? - Igen, saját magamon akarom kipróbálni, csak azért, hogy bebizonyítsam önnek, hogy soha nem adnék olyat az állataimnak, amit én magam nem fogyasztanék el. Andrew csak nézte a nőt, felhúzta a szemöldökét, és magában latolgatta az ötletet. - Nem. - És még engem nevezett beszarinak! Nem is merek belegondolni a következményekbe, ha megengedném, hogy kipróbálja. - Talán attól fél, hogy letámadom? - nevetett Celsie, és azonnal elvetette a bolondos gondolatot. - Igazán, Lord Andrew, alig ismerem önt, nem áll fönn az a veszély, hogy a karjaiba essek, efelől biztosíthatom! Andrew habozott. Ajkát harapdálva állt ellen a kihívásnak, hosszasan vívódott, hogy elfogadja-e vagy sem.

66

- Hajlandó vagyok egy vagyont fizetni azért a pár cseppért. És egy csikót is adnék önnek hálám jeléül. - Úgy látom, komolyan gondolja. A lehető legkomolyabban. Andrew megborzongott. - Nos, rendben - mondta, és a szekrényhez ment, majd betette a kulcsot a zárba. - Csak majd ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!

67

Hatodik fejezet Andrew letérdelt, kinyitotta a szekrény ajtaját, majd egy értékesnek tűnő üvegcsét vett elő. Tudatában volt annak, hogy hajlamos elkeverni dolgokat, ezért az oldat egy jó részét Luciennek adta megőrzésre. Még jó, hogy néhány unciányit megtartott magának, további elemzésre. Nem nagyon akarta volna egy asszonyra pazarolni. Még akkor sem, ha ez a nő volt az egyetlen, a nővérén kívül, aki érdeklődést tanúsított a munkája iránt. Még akkor sem, ha ez a nő volt az egyetlen, aki nem ásítozta végig a laboratóriumban tett körsétát, és nem álmosodtak el a szemei az unalomtól. Még akkor sem, ha ez a nő volt az egyetlen, aki kedvelte ezt a helyet. Nem akarta odaadni neki az italt, de ha jól belegondolt, amúgy is tesztelni akarta a szert embereken. Már a puszta ötlet is feltüzelte Andrew tudományos érdeklődését. Leendő tesztalanya ott állt mögötte, pontosan ott, ahol hagyta, és nyoma sem látszott rajta aggodalomnak. Fejét magasra tartotta, szemében parányi gőg bujkált. Kétség nem fért hozzá, a nő be akarta bizonyítani az igazát, és ahhoz sem, hogy a férfi egyetlen szavát sem hitte el a vágyserkentőről. Úgy tűnt, hogy ezt a lépést mindketten meg fogják bánni. Andrew hirtelen azt kívánta, hogy bárcsak felvett volna valami ruhát. Bármilyen ruhát, 68

csak ne kelljen itt állnia előtte így, egy takaróval a derekán. De talán, ami akkor történt a kutyákkal, csak véletlen egybeesés volt. Talán a néhány nap pihenés inaktívvá tette az oldatot. Talán, ha majd Lady Celsiana Blake megissza a szérumot, semmi sem fog történni. Talán. Némi vizet töltött egy pohárba, hozzáadott néhány cseppet a keverékből, és a nő felé nyújtotta a kelyhet. A nő elvette, és Andrew-ra nézett, aki most egy röpke pillanatra meghátrálást, vagy inkább csak izgatottságot vett észre a szemében. Ezt azonban ügyesen leplezte virtuskodásával. Celsie mindvégig a férfin tartotta a szemét, felemelte a poharat, mint aki köszöntőt akar mondani, ajkához emelte, és felhajtotta a tartalmát. - Na! - szólalt meg diadalittasan, és visszaadta az üres poharat. - Látja, megittam, és teljesen jól érzem magam. - Örülök, hogy ezt hallom. - Nem érzek semmilyen késztetést, hogy letépjem önről a takarót. Nem érzek késztetést, hogy megerőszakoljam! Csak azt érzem, hogy... Egy pillanatra megállt, kezét a torkára tette. Arra a fehér, csinos, nagyon nőies kis torokra. A férfira nézett, szeméből meglepődés áradt, majd a keze lassan elindult lefelé. Ujja átsiklott a kulcscsontja felett, és meg sem állt egészen a melle kerek halmáig. - ...nagyon furcsa érzés fejezte be a mondatot, és nyilván fogalma sem volt arról, hogy hol jár a keze. Andrew számára nagyon is világos volt, hogy hol jár az a kéz, és az is, hogy mit csinál. 69

Az ujjait figyelte, ahogy könnyedén siklanak a mellen, ahogy lágyan megérintik a zöld selymen keresztül, és ahogy gyengéden köröznek a bimbó körül, ami a textilen át is jól kivehetővé vált. Andrew nagyot nyelt. Már nem tudta levenni szemét az ujjacskák csábító utazásáról. Muszáj volt néznie. És pontosan ezt is tette. A lélegzete is elállt. A nő szája kissé kinyílt. Arca rózsás pírt öltött, és az egyre nehezebb szemhéja mögül úgy nézett Andrew-ra, hogy a férfinak még a torka is kiszáradt. Odaadással figyelte a nőt, ahogy az lassan végignyalja felső, majd az alsó ajkát, ami csillogóvá és rendkívül vonzóvá tette. A látványtól Andrew-t is különös érzés öntötte el, megigézte, ahogy a lány a nyelvét körbejáratta a saját száján. Ujjával most már az alsó ingén kutatott, és lassan kezdte lehúzni a blúzzal együtt. - Mit rakott ebbe az oldatba? - lihegte az ájulás határán. - Már mondtam, nem emlékszem! - Hmm... Azt hiszem mindegy is, hogy mi van benne, csak az számít, hogy hogyan érzem magam tőle. - És, hogy érzi magát tőle? - kérdezte Andrew, és próbálta szem előtt tartani azt a szempontot, amiért egyáltalán adott neki belőle. Hogy lehetőséget adjon tudós énjének a bizonyításra, mikor már nyilvánvaló volt, hogy a teste feladta a küzdelmet. - Olyan... bizsergető! - Bizsergető? - Meleg - mondta Celsie, és szemérmesen elpirult. - Nem is tudom..., hogy írjam le, de igazán. Olyan furcsát érzek a combom között... 70

- Ér-értem - mondta Andrew, és nagyot nyelt. - Olyan... szóval olyan furcsán nedves, és meleg ott lenn - azzal újra megérintette a mellbimbóját -, meg itt is olyan meleg! Andrew hirtelen rátörő erekció közeledtét érezte. Pulzusa felgyorsult, akarata visszafordíthatatlanul gondolatai szürke ködébe merült. - Azt hiszem, jobb lenne, ha most visszakísérném a bátyjához. - Óh, de én nem akarok visszamenni a bátyámhoz! - vágott vissza Celsie, miközben a másik kezével feltűzött hajához nyúlt, és egy könnyed mozdulattal szabadon eresztette tincseit. Hátravetette a fejét, megrázta, a csillogó, fényes haj zuhatag pedig elterült a vállán és keblein. Aztán a férfira mosolygott, ezüstösen csillogó zöld szemével csábítóan nézett rá. - Kívánom önt! - Lady Celsiana, ön kivetkőzött magából... nem tudja, mit beszél! Azt sem, hogy mit cselekszik. - De igen, pontosan tudom, mit beszélek lépett közelebb Andrew-hoz, karcsú, magas teste már nem volt olyan merev, hanem inkább könnyed, lágy és hízelgő, mint egy macskáé, amikor dörgölőzik egy kis simogatásért. - Azzal is tisztában vagyok, hogy mit csinálok - azzal megfogta Andrew kezét, és a mellét elfedő selyemre tette. - Így... most már sokkal jobb. Segítene, hogy máshol is ugyanezt érezzem, Andrew? - kérlelte a nő egy szégyenlős kis nevetés kíséretében. - Megérintene mindenhol, ahol ilyen... furcsát érzek? - Istenem, segíts... 71

- Önnek segítsen? - nevetett fel Celsie. Ez a nevetés öblös volt, száraz, de mégis csábító. Hiszen nem maga az, akinek egyszer melege van, egyszer fázik, meg itt van még ez a... ez a... Világosan látszott, hogy nem találja a megfelelő szót. Nem is volt rá szükség, hogy megtalálja, mással volt elfoglalva. Fesztelenül és érzékien csusszant be a keze a ruha alá, hogy kiszabadítsa mellét a selymek fogságából. Bimbója óriásira duzzadt. Pirosas-rózsaszín, mint a ruhája széle, és kemény, mint az alma magja. Andrew csodálkozva bámulta. Most a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a bimbót, dörzsölgetni kezdte, és érdeklődve figyelte saját játékát. Másik kezét a melle alá csúsztatta, kissé megemelte, és szemtelenül felajánlotta Andrew-nak. - Nézzen csak ide! - mondta Celsie vihogva. Andrew odanézett. Képtelen volt nem odanézni. Alig tudott uralkodni magán, hogy ne érintse meg. - Miért áll fel így ez a bimbó, Andrew? - Mert... arra van szüksége, hogy... - Mire van szüksége? - Semmire. - De mégis, mire? Andrew dermedten állt, izzadt kezével a takarót szorította magán, és arra gondolt, hogy jobb lenne elrohanni, mielőtt még túl késő lesz. Alig maradt ideje gondolkodni, mert néhány másodperc múlva már szinte úgy kellett lefejtenie magáról a nőt. Celsie egész testét Andrew-hoz szorította, fejét hátrahajtotta, hogy felnézhessen a férfira, meztelen mellét a puha, göndör mellszőrzethez nyomta. 72

Esmeralda könnyedén felkelt a padlóról, átsétált a szobán, orrával kinyitotta az ajtót, és diszkréten elhagyta a helyiséget. Nem úgy a nő! Jaj, Istenem! Ebben a pillanatban Celsiana lerúgta egyik cipőjét, lábával körbefonta Andrew meztelen vádliját, és simogatni kezdte. A selyemharisnya által keltett érzet és testének melege elég volt ahhoz, hogy Andrew úgy érezze, erekciója rögtön átlyukasztja a takarót. Nehezen vette a levegőt, és menekülést keresve az ajtó felé pillantott. De Celsie nem! - Lady Celsiana! - Óh, ne gyerekeskedjen, Andrew, hát nem esik jól, amit csinálok? - Nyitva maradt az az istenverte ajtó! - Senki nem fog jönni! Különben is, nem szereti a veszélyt? A férfi csípőjéhez, a már-már lángokban álló öléhez szorította sajátját. Felnyúlt, és ujjával végigsimított a bordás mellkason, körbe a bimbók körül, át a bordákon, követve a sötétbarna szőrzet vonalát. - Asszonyom, kérem, uralkodjon magán! - Miért? Már azóta meg akarom érinteni, hogy megláttam abban az ágyban. Önnek olyan nagyszerű fizikuma van, tudja... olyan feszesek és erősek az izmai... olyan tökéletesen férfias az alakja. Nagyon örülök neki, hogy nem visel ruhát. - Kérem, ezt még most hagyja abba! - Abbahagyni, mit? Eressze el a takarót, Andrew! Vegye le, hadd lássam, hogy amit rejteget, az is olyan fenséges-e, mint amit látok... amit érzek...

73

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! - mondta Andrew, és felsóhajtott. Kezével végigsimított a takarón, amit pajzsként szorított magához. A nő ujjai megpihentek a takaró felső szélén, és elkezdték simogatni a meztelen csípőt. Mosolya szemtelen, incselkedő, a szűzi ártatlanság és a tiszta nőies megérzések keveréke volt. - Szerintem jó ötlet! Önnek bizonyára nincs rejtegetnivalója, vagy mégis? - kérdezte Celsie, és ujjával a takaróra bökött. Andrew reszkető kézzel még szorosabbra húzta a paplant. Majd a nő mosolyogva még közelebb ment hozzá, felajzott bimbóját ismét a férfi sűrű mellszőrzetéhez dörzsölte. - És még ön nevezett engem beszarinakl incselkedett Celsie apró mosollyal a száján. Andrew felsóhajtott. Kezdte elveszteni az irányítást az akarata felett. A teste felett. Úgy érezte, izmai cseppfolyóssá válnak, amint Celsie a mellizmát kezdte csókolgatni, ahogy felpillantott rá a pillái közül. Andrew szorosan magához ölelte Celsie testét. A nő ujjai még mindig a takarón matattak, és érzékien simogatták meztelen, feszülő ölét, követve a takaró visszahajtott peremét. A takaróét, amit Andrew oly kétségbeesve szorított magához. Segítség gondolta magában, és hátralépett. Azon törte a fejét, hogy tudna elmenekülni, tudván, hogy gyarló teste már nem tartozik a tudomány vezérelte tudatához. A teste maradni akart... Még egy lépést tett hátra, de a nő követte. Combjának hátsó fele az asztal szélébe ütközött, közben érezte, ahogy Celsie ujjai csiklandozzák, simogatják, becézgetik a hasát 74

és a csípőjén feszülő bőrt. Érezte, ahogy időnként megsimogatja a hatalmas, merev duzzanatot, amit hiába is próbált elrejteni. Férfiassága büszkén és félreérthetetlenül próbált előbújni a takaró alól. - Jézusom! - mondta Celsie, és szeme kikerekedett. - Na, ez már valami! - Asszonyom, kérem, térjen észre! Meg fogja bánni, én mondom! A nő ujjai megmarkolták a merev hímvesszőt a takarón keresztül. - Hát ez... Megszorította és Andrew térde az izgalomtól kis híján összecsuklott. - Hát ez csodálatos - fejezte be a mondatot Andrew helyett. Közben a férfi a háta mögé nyúlt, és a szabad kezével az asztal szélébe kapaszkodott. Olyan erősen szorította, hogy az ujjai egészen belefehéredtek. Ez a szorítás volt az egyetlen, ami segítette talpon maradni. Lábai kezdték felmondani a szolgálatot. - Nem gondolja, Lord Andrew? - Nem gondolom... nem gondolok, mit? nyögte ki erőtlenül. - Hogy, ez csodálatos! - Ó Istenem, kérlek, segíts! - Eressze el a takarót, Andrew! - Nem, asszonyom, meglátja, meg fogja bánni... mindketten meg fogjuk bánni! Ceslie válasz helyett egyszerűen csak a takaróból kiálló duzzanatot kezdte dörzsölgetni. Hozzányúlt, simogatta, ingerelte. Andrew úgy érezte, hogy az izgalomtól menten felrobban, és teste apró darabokra hullik szét. Azt szerette volna, ha a nő lerántja róla a takarót. Már előre félt, hogy mi fog történni, ha megteszi. Lassan 75

lehunyta a szemét. Olyan erővel szorította az asztalt, hogy az kis híján szétmorzsolódott. Celsie előrehajolt, és selymes hajával cirógatni kezdte Andrew hasát. Amint megérezte, hogy a nő tenyerébe veszi heréit, azonnal megadta magát. Celsie a gyűrött takaró után nyúlt, és könnyedén húzta ki azt az ellenállást nem tanúsító szorításból. Leleplezte a csípőt, és leleplezte a hatalmas, keményre duzzadt hímtagot is. Andrew-t cserbenhagyták az érzékei, már nem tehetett semmit. Abszolút semmit. A női kezek behálózták. Térde megrogyott, és elengedte az asztalt. Lassan, megadóan a földre feküdt, magával húzva a nőt, közben vadul csókolta kéjre éhes száját. - Vigye el az ördög... Egy papírhalom tetején landoltak. Andrew csak nyögött, és tudatának utolsó épen maradt részével, akaratának utolsó szilánkjaival még egy erőtlen kísérletet tett a védekezésre. Hátrébb csusszant, el a gonosz csábítástól, el az őrjítő érintéstől, de már túl késő volt. Már nem tudott gondolkodni, nem érzett mást, mint a kéz édes kínzását, az ujjacskák gyengéd felfedezőútját. Ez már Andrew-nak is túl sok volt. Szabad kezével megragadott egy széklábat, és megpróbálta biztonságos helyre húzni magát, de már nem tehetett semmit. Saját szenvedélyének lett az áldozata. Elengedte a széklábat, és ezzel együtt az akaratát is. Megragadta Celsie-t a derekánál, és magára húzta. Benyúlt a szoknyája alá, és végigsimította a selymes combok belső ívét. Óh Istenem, milyen igaza volt! Forró, és nedves... milyen nagyon-nagyon nedves... 76

A nő torkának mélyéről halk nyögés tört fel. Andrew érezte, ahogy Celsie sóhajai végigsimítanak az arcán, mikor ujját bedugta a sikamlós kis résbe, és simogatni kezdte. - Ó, igen, annyira jó ez az érzés! - lihegte Celsie, és forró, de gyakorlatlan csókokkal borította el a férfi szemöldökét, orrát, végül a száját. Andrew hevesen visszacsókolta, mohón falva az édes kis szájat, így avatva be a nőt a csókolózás tudományába. Erezte, ahogy a nő kezével a hasát simogatja. Érezte, amint az a kéz lejjebb csúszik, és gyengéden megmarkolja ott, ahol a legjobban szereti. Lélegzete felgyorsult. Hirtelen levegő után kapott, mikor az édes kis ujjacska táncolni kezdett a makkon. Akkor már tudta, hogy hamarosan a csúcsra jut. Szeme kikerekedett, száját összeszorította, hogy elfojtsa az üvöltést, majd erőnek erejével megragadta a széklábat, hogy belekapaszkodhasson. Az felborult, meglökte az asztalt, majd hatalmas robajjal, közvetlen a füle mellett landolt. Olyan hangerővel csattant a padlón, hogy Andrew majdnem belesüketült. Az asztalról lebillent egy kancsó, és még néhány üveg, amik földet érve darabokra törtek. - Te jó isten! - sóhajtott fel Andrew. - Édes jó istenem! - Mit sem törődve a zajokkal, lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve megpróbálta késleltetni a kitörést... Celsie egyre gyorsabban kapkodott levegő után. Jel volt ez, az ő gyönyöre közeledtének a jele. Ettől a jeltől Andrew elvesztette a kontrollt. Kezével lázasan megragadta a lány derekát, majd egy lassú, de határozott mozdulattal ráültette a büszkén meredező vesszőre. Csípőjével egyre gyorsabb mozdulatokat tett, ahogy újra meg 77

újra behatolt a szűk és áldottan nedves paradicsomba, a mindenre elszánt, fékezhetetlen ágyékának kincsével. - Oh! - nyögött fel Celsie - óh, csak erre volt szükségem... csak ezt akartam, óh, igeeeen! Alhasa örömmel fogadta a könyörtelen rohamokat. Csókokkal borította a férfi arcát, a homlokát, és megint a száját. - Óh, Andrew, gyorsabban! - Terjedelmes ruházata beborította a férfi testét, hajtincsei közvetlen az arca előtt hintáztak. Celsie teljes erőből lovagolt a férfin, és érezte, hogy hüvelyének izmai kezdenek görcsbe rándulni. - Gyorsabban! - Ahhh, de jóóóóóó! - kiáltott fel Andrew összeszorított fogai közül, és forró, fehér lávája végre kitört meggyötört öléből. Követve a lány mozgását, még egy utolsót lökött csípőjével, és csak annyit érzékelt, hogy Celsie megmerevedik, fejét hátraveti, és a váratlan extázistól könnyes szemmel a csúcsra jut. Aztán a kimerültségtől zihálva, a férfi meztelen mellkasára zuhant. A következő pillanatban a nehéz faragott ajtó sarkig tárult. Rémült csend. Rémült, kába, rettenetes csend, amit végül egy halk, és nyugodt hang tört meg: - Nocsak-nocsak! Ez bizonyára a legérdekesebb kísérlet, amin dolgozol, igaz, Andrew? Még magához sem térve kábulatából Andrew felemelte a fejét. Ott állt Blackheat hercege, egy csoport szolga kíséretében, és mellettük, ami a legrosszabb volt, mellettük állt Celsie testvére, Somerfield grófja is. - Jézus, Isten! - szólt Andrew, ahogy alkarjával eltakarta szemét, és feje visszahuppant a padlóra. 78

Hetedik fejezet - Te rohadt kis fattyú! - üvöltött Gerald, és hirtelen kardot rántott. - Ezért megöllek, Isten engem úgy segéljen! Lucien nyugodtan utánanyúlt, megfogta a gróf könyökét, még mielőtt az lefejezte volna legifjabb testvérét. - Csak lassan a testtel, Somerfield! Ha mindenképpen meg akarja ölni, kérem, odakint tegye! A vérfoltokat olyan nehéz feltakarítani az új padlóról, tudja? - Lepillantott a pórul járt párra, dühös öccsére, aki meztelenül feküdt a hátán, és mindössze Celsie szétterült szoknyája takarta a testét. Nem beszélve a nőről, aki csak részben volt felöltözve. - Különben is, biztos vagyok benne, hogy a testvérem tökéletes magyarázatot tud adni erre... - mosolygott gúnyosan Lucien. - Így van, Andrew? - Biztos lehetsz benne! - bökte oda Andrew, és ujjával arcáról félretolt egy tincset Celsie nedves hajából, s így nézett föl a behatolókra a rajta fekvő nő alól. - Nagyon szeretném hallani! - mondta Lucien gyengéden. - Ivott az oldatból - válaszolta Andrew. - Miféle oldatból? - dörögte Somerfield. Lucien közelebb lépett, felvette a takarót a padlóról, és a párra dobta. - Az öcsém készített valami vágyserkentőt magyarázta egyszerűen, mintha az ilyen felfedezések teljesen megszokottak lennének az angol feltalálók körében. Keresztbe tette karját, lenézett a testvérére, alig látható vigyor 79

bujkált a szája szegletén. - Nahát, Andrew, csalódnom kell benned. Azt hittem több eszed van, mint hogy teszteld ezt a... veszélyes anyagot egy ilyen csinos hölgyön. - Én nem teszteltem. Ő akarta kipróbálni! Lucien megborzongott. - Nos, akkor több eszed lehetett volna, mint hogy igent mondj. - Hogy érti azt, hogy ki akarta próbálni? dühöngött Somerfield. - Hogy jön ön ahhoz, hogy ilyen durva vulgaritással gyanúsítsa az én ártatlan kishúgomat? Andrew szigorú tekintettel nézett a kérdezőre. - Én mondom önnek, hogy a kishúga már egyáltalán nem ártatlan, sőt erősen kétlem, hogy valaha is az volt. Somerfield arca kivörösödött a durva sértéstől, mikor Celsie végre felemelte a fejét. Egyik kezére támaszkodott, és pislogva, még félig aléltan körülnézett. Zavart kifejezésén lassan úrrá lett az ébredező félelem. - Te jóságos ég... mi történt? - Megerőszakolt! - csattant fel Andrew. - Hogy mit csináltam? - Azt mondtam, hogy ön megerőszakolt engem. - Ezért a gyanúsításért meghal, de Montforte! - üvöltötte Somerfield, és kivont karddal közelített Andrew felé. A herceg felsóhajtott, és könnyedén megállította a kabátjánál fogva. - Az adott körülmények közt, drága Somerfield, azt gondolom, jobban tennénk, ha visszavonulnánk a könyvtárba, ahol majd megnyugodhat, és az ifjú szerelmesek is visszanyerhetik tudatukat és büszkeségüket. 80

Andrew? Lady Celsiana? Megtennék, hogy megtisztelik társaságunkat egy negyed óra múlva az alsó szinten? Bizonyos vagyok benne, hogy mindenki számára kielégítő elégtételt tudunk találni. - Azt hiszem a kielégítő már megvolt, legalább is az egyiküknek morogta Somerfield, és orrával Andrew felé bökött. - Igazán? Nos, nem én vagyok a bűnös, ennyit mondhatok! Erre Somerfield ismét a kardjáért nyúlt, de Lucien újra megragadta karját. Mostanra már kiveszett az a szórakozott csillogás a szeméből. - Somerfield! Lassan kezd az idegeimre menni! Mindenkinek hasznos lenne, ha egy kis önmegtartóztatást tanúsítana. És most jöjjön velem! Remélem, egy italtól lenyugszik majd, és akkor rendbe tesszük ezt az ügyet ésszerűen, felnőttekhez méltóan. Azzal kivezette a feldúlt grófot a szobából, a küszöbhöz érve megállt, és felvont szemöldökkel, enyhe mosollyal az arcán még egy pillantást vetett a szobára. Andrew az önelégültség fényét fedezte fel kifürkészhetetlen fekete szemében. Aztán eltűnt az ajtó mögött. - Fattyú! - morogta Andrew a bajsza alatt. Ebben a pillanatban minden vagyonát feltette volna arra, hogy Lucien keze valamilyen útonmódon benne volt ebben az egészben. Andrewt és a feldúlt, megszégyenített, nagyon-nagyon dühös Celsie-t egymástól távol ültették le a könyvtárban. Székük elhelyezése nem tette lehetővé nekik, hogy egymásra nézzenek. A Lucien által javasolt ésszerű és felnőttekhez méltó megoldás az azonnali házasság volt. 81

- Függetlenül a körülményektől, melyek az eseményhez vezettek, ne is tagadd, Andrew, hogy meggyaláztad a lányt - mondta Lucien, majd még egy pohár konyakot töltött, és átnyújtotta testvérének. Andrew ellentmondást nem tűrően visszautasította a poharat, és némán ült az ablaknál, míg Lucien folytatta. Megfosztottad a szüzességétől, az ártatlanságától, és minden esélytől, hogy sikeres házasságot kössön. Ezáltal úgy gondolom, tartozol neki annyival, hogy meg tedd, amit tenned kell. Andrew felállt: - Nem fogom feleségül venni! - Én pedig nem akarok hozzámenni! - kiáltott fel Celsie, és ő is talpra ugrott. - Üljetek le mindketten! - mondta a herceg feldúltan. - Az Isten áldjon meg, azt hiszitek, hogy akasztófára ítéltelek benneteket? - Azt mondtam, nem veszem el! - ismételte önmagát Andrew. - Én pedig azt mondtam, hogy nem megyek hozzá! - Nos, rendben. - szólt Lucien, és mosolyogva a grófra nézett. - Ön mit javasol, Somerfield? - Meggyalázta a húgomat. Ha úriember vére folyik az ereiben, megteszi, amit tennie kell! - Senki nem kérte rá, hogy igyon az oldatból!- De ön az istenverte feltalálója. Celsie úgy érezte, hogy mindjárt felrobban. - Uraim! - Igen, de ön engedte meg neki, hogy megigya - folytatta Gerald. - Uraim! - szólt közbe Celsie, ezúttal már hangosabban. - Arról nem is beszélve, hogy ön volt az, aki anyaszült meztelenül feküdt alatta - kiabálta 82

Gerald, és ökölbeszorított kézzel Andrew felé lépett. - A testvérének igaza van, a döntőképessége megkérdőjelezhető csakúgy, mint a cselekedetei. Celsie földhöz vágta a poharát. - Az istenit, miket beszéltek itt? Úgy tesztek, mintha láthatatlan lennék, mintha nem lenne eszem vagy saját akaratom, mintha nem lennék más, csak egy bolha a kutyaszőrben! Most a testvéréhez fordult. - Gerald, már megmondtam, és most újra elmondom, én kértem meg Lord Andrew-t, hogy adjon abból az elegyből, én voltam az, aki kételkedett a hatékonyságában, én voltam az, aki letámadtam, és én vagyok az, aki felelős ezért a... ezért a felfordulásért. Nem hagyom, hogy belekényszeríts egy frigybe, mikor nyilvánvaló, hogy Andrew nem akar elvenni, én pedig nem akarok hozzámenni. - És mi van, ha terhes vagy? - kiáltotta Gerald. - Ha terhes vagyok, az az én felelősségem, és nem Andrew-é. Nem ő kért meg, hogy... hogy... - Megerőszakolja - fejezte be a mondatot póriasán a herceg, és fenékig ürítette a poharát. - Az Isten verjen meg, Lucien! - robbant ki Andrew Celsie vörös arca láttán. - Muszáj ilyen közönségesnek lenned? A herceg csak mosolygott és felhúzta a szemöldökét. Ó, drága testvérem! Én csak megismételtem a szavakat, melyeket te használtál korábban. - Megerőszakoltam? - kérdezte Celsie összeszorult gyomorral. 83

Erre Andrew is elvörösödött. - Ne mondja, hogy nem emlékszik! - Semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy mikor kinyitottam a szemem ott találtam magam... - Rajta - fejezte be a herceg egyszerűen. - Hallgass már, Lucien! Celsie porig alázva érezte magát. - Köszönöm, uram, hogy ilyen pontosan leírta az esetet - morogta. Blackheat aprót biccentett, felemelte poharát, ahogy Celsie könyörgő szemét Andrew-ra vetette. Látta, hogy a férfi tekintete megenyhül, amint viszonozza a nő pillantását. Mindketten egyformán áldozatok voltak ebben az egész felfordulásban. A férfi megpróbálta lebeszélni az oldatról, még figyelmeztette is. De nem! Figyelmeztetését kihívásnak vette, és lám, mi lett belőle! - Megtettem? - követelőzött Celsie. A dühtől és az undortól megváltozott a hangja. Andrew megköszörülte a torkát. - Nos, úgy fogalmaznék, hogy a viselkedése nem volt éppen példaértékű - válaszolt. - Ellenállt? - Na de, Celsie! - mennydörgött Gerald. - Ellenállt? - Nos, igen, az elején, de, hogy őszinte legyek... szóval, a bájainak nem tudtam ellenállni. - Édes Istenem! - motyogta Celsie, és egy pillanatra a kezével elfedte arcát. Aztán felemelte a fejét, s mélyen Andrew szemébe nézett. - Tehát, miután ön volt az, aki válaszút előtt állt, akkor hát ez... - Erőszak volt - fejezte be Lucien segítőkészen. 84

- Erőszak - dühöngött Celsie, és szeme szikrákat szórt. - Úgy gondolom tehát, hogy önnek kell eldöntenie, mit tegyünk! - Ez teljesen eltér a szokásoktól - kiáltott közbe Gerald rángatózó arccal. - Még soha nem hallottam ilyen ostobaságot. - Hallgass, Gerald! Végül is én voltam az, aki rábeszélte Lord Andrew-t, hogy adjon nekem a szerből, ezért a következményekkel is nekem kell megbirkózni. - Azt mondtad, nem emlékszel, mi történt. - Ennyire azért emlékszem. - Lényegtelen. Ő volt az, ki megfosztott a szüzességedtől. - Talán én fosztottam meg Andrew-t. - Erősen kétlem - szólt közbe a herceg, miközben elmélyülten tanulmányozta a konyakját. - Úgy tudom, Andrew már réges-rég elvesztette az ártatlanságát - mosolygott, és kaján vigyorral a testvérére nézett. - Nincs igazam, Andrew? Celsie látta, hogy Andrew elfordul, és idegesen kinéz az ablakon. - Most már érted, kedvesem, szerinte ez a megoldás. - Nincs megoldva semmi - szólt Celsie. - Lord Andrew, mit szándékozik tenni ebben az ügyben? - Már megmondtam. Minden tiszteletem az öné, hölgyem, de semmi szükségem feleségre. Valójában azt szeretném, ha elfelejtenénk, hogy ez valaha megtörtént, és mindannyian tovább folytathatnánk az életünket. - Nos hát, nekem sincs szükségem házastársra, ilyen szempontból egy véleményen vagyunk, és jómagam is szeretném elfelejteni a történteket. Gerald, 85

kérlek, vigyél haza, mert kezd megfájdulni a fejem. A herceg belekortyolt a konyakjába. - Kedvesem, ezt a kifogást egy órával ezelőtt kellett volna használnia - szólt, majd csillogó szemmel az öccséhez fordult. - Ó, elnézést, vagy inkább neked kellett volna használnod, Andrew! Celsie azt hitte - remélte -, hogy Andrew ott helyben megöli a herceget, de ehelyett a férfi felugrott, és ökölbe szorított kézzel így szólt. A hölgy elmondta a véleményét,, és én is elmondtam, hogy mit gondolok az ügyről. Minden világos, ezért most elmegyek. - Csatlakozom! - ugrott fel Celsie. - És mi lesz az öcsém megsértett becsületével? - kérdezte Lucien, és ártatlanul nézett a többiekre. - Rendkívül megszégyenítő lenne, ha kiszivárogna, hogy letámadta egy nő, és még csak nem is élvezte. - Ki mondta, hogy nem élveztem? - morogta Andrew. - Nos, akkor ez alapjaiban megváltoztatja a dolgokat, nem gondolod? Ugye azt állítod, hogy nem tettél mást, mint védekeztél. Nem értem, miért nem voltál eredményes, hiszen sokkal jobb a fizikumod, mint a hölgyé! Szerintem csak annyi történt, hogy nem tudott ellenállni a csábos ruházatodnak. Azt hiszem, levonhatjuk a konzekvenciát, hogy te legalább annyira felelős vagy a történtekért, mint ő. Úgy gondolom, hogy legalább egyikőtöknek fel kellene ajánlania a házasság lehetőségét. Celsie-nek most lett elege az egészből. Dühösen a herceghez lépett, aki még mindig irritáló nyugalommal ült a székén, és 86

mosolyából kiderült, hogy rendkívül jól szórakozik a történteken. - Úgy tűnik, valami baj van a hallásával, uram - mondta Celsie tömören. - Már megmondtam, hogy semmi kedvem férjhez menni. - Ön, kedvesem, nincs tisztában a helyzet komolyságával. Talán ha megmagyarázná, hogy miért idegenkedik annyira a házasság gondolatától, akkor bizonyára rendbe jönne a hallásom. Az öcsém nem annyira visszataszító, hogy ennyire hadakozni kellene. - Nem az öccsével van a baj, csak a házasság nem az, amire vágyom. A herceg ismét az italát kezdte vizsgálgatni. - Ó, igen. Ha emlékezetem nem csal, a két férfi, akikhez megpróbált hozzámenni, hogy is mondjam, már nincsenek köztünk. Az első, úgy tudom, megfulladt egy borsótól. Talán az ön leendő vőlegényeit kellene félteni. - Csak az egyikük halt meg - mondta Celsie hűvösen -, de az semmiképp sem kívánatos, hogy szegény Andrew is így végezze. - Mesebeszéd! - mosolygott a herceg. - Ő egy de Montforte. Nem hinném, hogy egy szem borsó végezni tudna vele - mondta, majd Andrew-ra nézett. - Te talán igen, Andrew? - Mi a fenének félnék egy borsótól, mikor egy pár csepp az oldatomból is megteszi a hatását. - Én nem látom ilyen sötéten a helyzetet. Te nem úgy veszed észre, hogy a hölgy akar téged? Hisz' oly kedves - mormolta a herceg, és Celsie-re emelte poharát. - Van benne spiritusz, intelligens, és elég pénze van ahhoz, hogy támogassa a katasztrofális kis kísérleteidet, melyeket a jövőben talán 87

másképpen kellene tesztelned. Nem értem, hogy hol itt a probléma. - A probléma az, hogy semmi szükségem egy nőszemélyre, aki beosztja az időmet, belebeszél a munkámba, felborítja a napirendemet, meg az életemet. Nincs időm feleségre, és nem tudom vállalni a felelősséget, hogy eltartsam. - Erre gondolhattál volna akkor is, mikor hagytad, hogy megigya az oldatot. Most minden esély megvan rá, hogy szembetaláld magad a gyermeknevelés felelősségével. Vagy azt szeretnéd, hogy a szenvedélyes egyesülésetekből születendő gyermek fattyú legyen, csak mert túl makacs és büszke vagy ahhoz, hogy azt tedd, ami a helyes? Celsie az asztalra csapott. - Hagyja már békén! Nyilvánvaló, hogy nem akar megnősülni, és én is azt mondom... most már utoljára, hogy én sem akarok férjhez menni! - Értem. Es önnek mi a véleménye? kérdezte a herceg könnyedén a grófot. - Most nem az a lényeg! Elegem van már ebből az abszurd társalgásból. Gerald, követelem, hogy vigyél vissza a szállóba. - Na de, Celsie! - Most! Még mielőtt annál is mérgesebb lennék, mint amilyen vagyok. Gerald merev arccal letette a poharát, szemében düh villódzott. Rendben Celsie, megtennéd, hogy megvársz a hintóban? Azonnal jövök, csak előbb elrendezem itt a dolgomat. Celsie felállt, a férfiak pedig követték példáját. Aztán egy rövid biccentés a hercegnek, majd a nő sarkon fordult, és 88

kivonult a szobából, kínos csendet hagyva maga után. - Na, ezt elrendeztük! - szólalt meg Andrew. Somerfield letette a poharát. - Nem rendeztünk el semmit, de Montforte! Erre még Lucien is, aki eddig nyugodtan ült a székén, felkapta a fejét. - A tényállás ugyanúgy fennáll, hogy megbecstelenítette a húgomat! Egy életre tönkretette. Lehet, hogy ő nem fogadja el a kártérítést, de én követelem! - Elnézést, hogy mondta? - A párbajsegédem meg fogja önt keresni, még ma délután. Holnap hajnalban találkozunk, és férfihoz illő módon elrendezzük ezt az ügyet. Jó napot!

89

Nyolcadik fejezet - Igazán, Andrew. Nem értem miért vagy ennyire lehangolódva. Ez csak egy párbaj! Biztos vagyok benne, hogy jóval reggeli előtt túl leszel rajta. Nem fog más történni, csak az étvágyad jön meg attól a kis mozgástól. A két testvér csak mereven bámult maga elé, miután Celsie, és a gróf elhagyták a házat. Inkább csak Andrew tette ezt, mert közben Lucien azzal gyanúsította, hogy szándékosan rendezte meg az egész jelenetet. Most Lucien teljes nyugalomban ült a székén, a szokott idegesítő mosollyal az arcán, Andrew pedig dühöngött, üvöltözött, és úgy tombolt, mint a decemberi orkán. A vacsora némán, feszült csendben telt. Már rég befejezték az étkezést, az asztalt is leszedték, és a zenészek is, akik a kontinens legújabb, legdivatosabb zenéit szolgáltatták Őlordságának, rég visszavonultak. A legtöbb szolgáló is ágyban volt már. Ott volt a helyük, hiszen már éjfél is elmúlt tíz perccel. - Elég okom van rá, hogy lehangolt legyek, de biztosíthatlak, hogy a halálfélelem nem tartozik közéjük - bökte oda Andrew, és fel sem nézett, ahogy egy tizenhetedik századi alkimista kötetet lapozgatott. Az elmúlt két órában ez kötötte le a figyelmét. - Ezt örömmel hallom! Végül is, te is de Montforte vagy. Andrew merengve lapozgatta a könyvet, majd a keze ügyében lévő füzetbe írt valamit. 90

- Igen, de egy de Montforte-ot tettek tönkre válaszolt Andrew. - Badarság. Mióta megint rendesen kapsz levegőt, naponta órákat töltesz azzal, hogy visszanyerd az erődet, és mindketten tudjuk, hogy ezt el is érted. A tűzeset után, amitől Andrew tüdeje olyan súlyosan megsérült, Lucien belehajszolta mindenféle könyörtelenül kemény gyakorlatba, vívóleckékre kényszerítette, még akkor is, ha túl fáradtnak, vagy kedvetlennek érezte magát ahhoz, hogy felemelje a tőrt. Andrew nem szívesen látta be, de egész Angliában nemigen akadt párja Luciennek, ha tőrvívásra került sor, de ő is elismerte Andrew kiváló képességeit. - Ha hálát vársz tőlem, akkor rossz helyen kopogtatsz - mondta Andrew kurtán. Elegem van mára belőled, meg az átkozott kis trükkjeidből. A legjobb lenne, ha most magamra hagynál! - Drága Andrew! Szavaid sértenek. - Valóban? Hadd mondjak még valamit. Soha többé nem megyek bálba, fogadásra, vagy bármilyen összejövetelre. Nem vagyok olyan, mint a többi ember, és ezt te is nagyon jól tudod. Soha nem is leszek, és nem akarom, hogy ezt bárki megtudja, aki nem a családba tartozik. Már az is csoda, hogy eddig nem szúrt szemet senkinek. Meglehet, hogy TE, az időjáráson kívül, képes vagy mindent irányítani, de arra képtelen vagy, hogy megvédj, ha az emberek gyanút fognak. - Eddig kitűnő munkát végeztem. - Nos, azért én inkább nem mennék sehová. A többiekkel ellentétben, én nem szeretek emberek közé járni. Mindig is utáltam. Nincs ott semmi más, csak egy csapat piperkőc bolond, 91

akiknek nincs jobb témájuk, mint a politika, a botrány meg a divat. - Szerinted, miről kellene beszélniük? Az ivóvíz összetételéről? Vagy arról, hogy különböző gázok hogyan viselkednek hő hatására? Az egyenletről, amivel ki lehet számolni a Nap és a Föld közti pontos távolságot? Valójában a te agyad sokkal magasabb szinten mozog, mint a többi emberé, azoké az embereké, akikkel ilyen helyeken találkozhatnál. - Pontosan erről van szó - szólt Andrew, miközben lapozott egyet. - És még valami. Inkább meghalok Somerfield kezétől, minthogy elviseljek még egy úgynevezett doktort, akiket iderángatsz, hogy vizsgálgassanak. - Jó, rendben. Nem rángatok többé ide senkit, hogy vizsgálgasson. Andrew arca megnyugodott, és megint lapozott egyet a könyvben. Arra a kérdésre összpontosított, hogy vajon a véletlenszerűen összekevert anyagokból hogyan lett vágyserkentő ital, ami kis híján tönkretette az életét. De nem tudott a munkájára figyelni. Folyton Lady Celsiana Blake járt a fejében, hogy milyen érdeklődést mutatott a munkája iránt, mikor minden más nő, akinek megmutatta a laboratóriumát, halálra unta magát. Maga előtt látta, ahogy csábítóan, és kívánatosan szenved a vágytól. Folyton az járt a fejében, ahogy a nő maradék erejét és büszkeségét összeszedve verte vissza Lucien támadását, aki egy nemkívánatos házasságba próbálta belekergetni. Látta őt, ahogy védelmére kelt, felvállalván a felelősséget a történtekért, ahelyett hogy elhárította volna azt magáról, 92

mint ahogy más asszony valószínűleg tette volna. Mint ahogy más asszony valószínűleg követelte volna. - Nos, Andrew - szólt Lucien a székét hátratolva -, most, hogy már valamilyen formában egyetértünk, hirdessünk tűzszünetet, és viselkedjünk emberhez méltóan egymással. A magam részéről ezt a gyerekes testvérharcot túl kimerítőnek találom. Akkor miért nem gondoltál a következményekre, mielőtt játszani kezdtél Celsie életével és az enyémmel? - Játszani, drága testvérem? Te vagy az, aki nem fogod fel a történetek súlyát, nem én. Ha úriemberhez méltóan felajánlottad volna, hogy elveszed a lányt, kényelmesen aludhatnál az ágyadban holnap reggel. - Előbb venném feleségül az egyik kutyáját! - Hm, igen. Ha valaki elveszi Lady Celsianát, az biztosan elveszi a kutyáit is. Feltéve, hogy nem fullad meg egy borsótól! - Igen, rám nem leselkedik ilyen veszély, mert nem áll szándékomban elvenni őt. Különben is, utálom a borsót - Andrew becsukta a könyvet, egy jó adag brandy-t töltött magának, és szigorú tekintettel nézett Lucienre. Figyelmeztetlek, Lucien, tartsd távol magad tőlem! - Hogy mit csinálsz? - kérdezte Lucien és felhúzta a szemöldökét. Andrew csillogó szemmel válaszolt. - Azt mondtam, figyelmeztetlek. - Te jó Isten, akkor mégis jól hallottam. - Te addig ügyeskedtél, míg Gareth és Charles meg nem nősültek. Nem hagyom, hogy velem is ezt tedd! Érthető vagyok? 93

Lucien egy intéssel jelezte, hogy a témát lezártnak tekinti. - Drága öcsém, Charlesnak és Garethnek muszáj volt megnősülniük. Te pedig... ahogy már többször is említetted, el vagy kötelezve a tudománynak. Nagyszerű dolgokat kell feltalálnod! Egy feleség csak gátolná az ambícióidat. Andrew meredten hallgatott. Lucien csak üres szavakat visszhangzott. Szavakat, melyeket ő maga használt az imént, de most csak majmolásnak tűntek, ahogy a bátyja ismételgette őket. Andrew szíve hevesen vert. - Mindemellett - tette hozzá Lucien, mielőtt még öccse válaszolhatott volna - nem én mondtam, hogy adj neki az oldatodból. Nem én mondtam, hogy erőszakoljon meg. És nem én mondtam a bolond bátyjának, hogy hívjon téged párbajra. Bocsáss meg, hogy rávilágítok a nyilvánvaló tényekre, de ezt a helyzetet te teremtetted magadnak, nem pedig én. Azt elismerem, hogy jót szórakozom rajta, de ez mit sem változtat a dolgokon. - Csodálkoznék - morogta Andrew, és még egy adag brandy-t töltött magának. - Csodálkozz csak nyugodtan, de ne igyál ennyit! Egy kevés jót tesz a párbaj előtt, mert megnyugtatja az idegeket, de muszáj mértéket tartani! - Semmi baj az idegeimmel, sem a vérmérsékletemmel. - Biztosan van, aki reméli, hogy a vérmérsékleted reggelig rendbe jön. - Akkor jön majd rendbe, ha te és mindenki más békén hagy. Egyedül akarok maradni, és azt tenni, amihez kedvem van. Mindössze ennyit akarok. Mindenki hagyjon békén! - Egyedül lenni nem jó. 94

- Ezt pont te mondod? - Ezt meg hogy értsem? - Hallottad! - mondta Andrew, mikor az élénk zöld szeme összeakadt Lucien sötét tekintetével. - Alig vártad, hogy Gareth és Charles megnősüljenek, és fogadni mernék, hogy velem is ez a terved, de mi lesz veled? Te vagy a herceg! Te vagy az, akinek kötelességed van a családod, a rangod, a vagyonod és az őseid felé. Mégis makacsul megtagadod a házasságot és az utódnemzést. Ha így folytatod, Blackheat hatodik hercege Charles elsőszülött fia lesz. - Hm - vakarta meg Lucien az állát. - Talán Blackheat hatodik hercege maga Charles lesz. - Ez meg mit jelentsen? - kérdezett vissza Andrew. - Abszolút semmit - Lucien hangja lemondó és naiv volt, de mielőtt Andrew rákérdezhetett volna a talányos szavakra, a herceg nagyot ásított és felállt. - Most pedig magadra hagylak, amúgy is ez volt a kívánságod, és én vagyok olyan jó hozzád, hogy megteszem ezt neked mondta ördögi mosollyal. - Meglehet, hogy ez lesz az utolsó, amit életedben kívánsz. - Azt hittem, a párbajsegédnek az a dolga, hogy bátorítsa elöljáróját, nem pedig, hogy aláássa az önbizalmát. - Semmi szükséged bátorításra. Te magad mondtad, hogy semmi baj az idegeiddel, sem a vérmérsékleteddel. Ha tényleg így van, hát lefekszem. Legjobb lenne, ha te is ezt tennéd, korán lesz reggel! - Igen, holnap a szokásosnál is korábban. Jó éjt! - Jó éjt! Lucien lenézett Andrew-ra, aki sértődötten bámulta a poharát. Egy pillanatra megállt, 95

megveregette öccse vállát, majd elment a széke mellett. Ritkán fejezte ki érzéseit, és ez a gesztus volt az, amit Lucien bocsánatkérés helyett használt. Andrew idegesen lerázta testvére kezét a válláról, és le sem vette szemét az italáról. Lucien némán kisétált az étkezőből, át a hallba. Levett egy gyertyát a falikarról, és elindult a hosszú, sötét folyosón. Minden kihalt volt, lépteinek hangja ijesztően verődött vissza a kőfalakról, ahogy haladt a hercegi lakosztálynak otthont adó torony felé. Elhagyta a magányos szobákat, melyek valaha Charlesé voltak. Elhagyta az üres szobákat, amikben valaha Gareth lakott. El a szobák mellett, ahol Nerissa oly ártatlanul aludt. Magányosak, üresek, és talán hamarosan erről is mondhatok valamit. Megállt a húga hálószobája előtt, tenyerét az ajtóhoz szorította, és egy csípős mosollyal enyhítette kegyetlen, és meg nem bocsátó vonásait. Aztán tovább indult a torony felé, felkészült a lépcsősor megmászására, arra a lépcsősoréra, ahol az apja húsz évvel azelőtt kitörte a nyakát. Soha nem felejti el, ahogy ott feküdt, könnyekkel a még meleg arcán. Olyan emlék volt ez, amely még a mai napig is hatással volt rá. Még húsz év távlatában is olyan tisztán élt benne, mint azon az estén, mikor apja testére borulva tudta meg, hogy mi az a félelem, és mit jelent a fájdalom. Azon a szörnyű estén szakadt nyakába a felnőtté válás irtózatos súlya, az ősi hercegség iránt tanúsítandó felelősség. Utána három nappal a gyászoló anyját is elvitte a gyermekágyi láz, és 96

ő ott maradt három öccsével, és újszülött húgával. Akkor még csak tízéves volt. Az jelentette a gyerekkorának végét, mikor némán nézte végig, ahogy a szülei koporsóját egymás mellett teszik örök nyugalomra, az ősi de Montforte kriptában. Szipogó kisfiúkkal maga körül, az újszülött kishúgával a karján megfogadta szüleinek, hogy halála napjáig gondját viseli a testvéreinek. Hogy soha nem veszti el az irántuk érzett felelősségérzetét. Mindig előtérbe helyezte őket, a hercegségből adódó feladatokkal szemben. És ez így is marad! Felért a torony tetejére, ahol a hercegi lakosztály volt. A hatalmas, kerekített hálószobát minden oldalról ólombetétes ablakok vették körül, ami különleges kilátást tett lehetővé a dimbes-dombos tájra. Odakinn komoran fütyült a novemberi szél. Az éjszakai komornyikot aludni küldte, és fekete selyem köntösében az egyik ablakhoz lépve kinézett az éjszakába. A távolban Ravenscombe fényei pislákoltak. Sokáig nézte az éjszakai tájat, majd fáradtan bújt a középkori, faragott tölgyből készült ágyba, a kedvenc takarói közé. Elfújta a gyertyát, és csak bámulta a sötétséget. Figyelte, ahogy a kezdődő eső cseppjei nekiverődnek az ablaknak. Ebben az ágyban aludt Ravenscombe minden lordja, és miután az arisztokrácia következő lépcsőfokára emelkedtek, azután Blackheat hercegei követték őket. Az összes hercegné is ezt az ágyat használta, de Lucien tudta a lelke mélyén, hogy az o hercegnéje nem fogja. 97

Lucien nem félt a haláltól, de nagyon félt attól, hogy nem él elég soká ahhoz, hogy teljesítse a halott szüleinek tett fogadalmát, hogy mindegyik szeretett testvérét biztonságban tudja. Boldogságban, és kiházasítva. El fogod venni, Andrew. Istenemre mondom, elveszed. Messze a távolban egy fülemüle dalolt. A Hold megvilágította a felhőket, fénye az árok vizén csillogott. Odafenn, a kastély büszke tornyában, egyedül az óriási, hideg ágyon, Blackheat hatalmas hercege végre becsukta a szemét, és álomba merült.

98

Kilencedik fejezet Eljött a hajnal, és a keleti horizontot a nap vörös, narancs és aranyszínű sugarai világították meg. A táj időtlen dombjai ragyogtak a korai fényben. A reggeli harmat úgy csillogott a füvön, mintha csak gyémántporral hintették volna be. A parasztok által használt utak, a fenséges dombok oldalára rajzolt krétacsíkoknak tűntek. Andrew le sem feküdt. Az étkezőben töltötte az éjszakát - ott, ahol Lucien hagyta -, a könyvébe merülve keresett valamit - bármit -, ami segíthet megérteni az oldat működését, melyet akaratán kívül kreált. A válasz elmélyült keresése volt az egyetlen mód arra, hogy lekösse figyelmét. Lady Celsiana Blake járt a fejében, a közeledő párbajra viszont csak úgy gondolt, mint valami korai eseményre, amin gyorsan túl kell esni. Kialvatlansága és kemény munkája ellenére Andrew-n nem mutatkoztak a fáradtság jelei. Átöltözve tért vissza a lakosztályából. Könnyű fehér inget viselt, felette egy rövid, ujjatlan kabátot, aminek bőrből készült háta tökéletesen illett barna, lobogó hajához, meg a szűk szárú lovaglócsizmához. Türelmetlenség és unalom áradt belőle. Látványa tiszteletet keltett Blackheat szolgálói közt. Andrew, mint mindig, mit sem törődött az általa okozott felbolydulással, és jókedvűen lépdelt végig a folyosón. Egy cseppet sem lepődött meg, mikor összefutott a frissen borotvált Luciennel, aki nagyon elegáns 99

öltözéket viselt. Arcáról ránctalan higgadtság áradt, de a mindent tudó, mindent látó szemei alatt sötétlő karikák kialvatlanságról tanúskodtak. - Rosszul aludtál? - Andrew nem tudta visszafogni rosszindulatát, míg átvette az inastól a karimás kalapot, amit aztán a hóna alá csapott. így indultak el kettesben a kijárat felé. Drága Andrew! Az a reményteli benyomásom volt, hogy reggelre megváltozik a hozzáállásod. Addig nem fog megváltozni a hozzáállásom, amíg ki nem zárok minden zavaró tényezőt az életemből, és ezzel a pokolravaló nőszeméllyel fogom kezdeni. - És mi történik, ha nem te leszel a győztese a viadalnak? Mi van, ha éppen csak túléled? Akkor is kötelességed lesz elvenni. - Ez esetben imádkozom Istenhez, hogy veszítsek. Nem fogom elvenni, inkább a halál. Lucien sajnálatot színlelve nézett rá, ahogy lementek a lépcsőn, és a ház előtt várakozó hintóba szálltak. A herceg felvette a gondosan összehajtott reggeli újságot, kinyitotta, és olvasni kezdett. A kocsis csattintott ostorával, és a két ló engedelmesen elindult. Vele szemben Andrew némán bámult ki az ablakon, a gondosan nyírt gyepet figyelte. A vizesárok, amibe ő és Charles esett a repülő szerkezetének szörnyű bukása napján, most vakítóan verte vissza a nap sugarait. Aztán kiértek a kapun, maguk mögött hagyva a Blackheat kastély párkányokkal gazdagon díszített falait. Lucien továbbra is az újságját bújta. 100

A herceg közönyössége tovább borzolta Andrew idegeit. Hagyta, hogy Andrew elmerüljön a saját gondolataiban, és némán olvasott. Tisztában volt vele, hogy minden esély megvan arra, hogy öccsét hamarosan a ravatalán lássa viszont. - Semmi okod az aggodalomra - jegyezte meg Lucien az újság mögül, és lapozott egyet. -Tudom, hogy Somerfield annyira ért a kardfogatáshoz, mint a kocsivezetéshez, hát lazíts csak bátran, nem lesz semmi baj. - Nem ő jár a fejemben - bökte oda Andrew. Akkor talán Lady Celsiana Blake-re gondolsz? Andrew pironkodva elfordult. Semmi esély nem volt rá, hogy bevonják egy róla szóló beszélgetésbe, vagy hogy tudassa okoskodó bátyjával, hogy ezen megjegyzése túl közel járt az igazsághoz. Duzzogva nézett ki az ablakon, kerülve Lucien tekintetét, és hagyta, hogy teste felvegye a kocsi ringó mozgását. Bosszankodásomnak semmi köze Lady Celsiana Blake-hez - vetette oda Andrew. - Valóban? Andrew dühös pillantást vetett Lucienre, de tekintete csak az újságig jutott. - Az a baj, hogy nem emlékszem, mi az ördögöt tettem abba az istenverte oldatba morogta Andrew, ami részben igaz is volt. - Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy megtaláljam a választ. Arra próbáltam rájönni, miért viselkedett így az oldat. És mit tudtam meg? Semmit! Jobb lett volna, ha neked adom az egészet, és nem tartok vissza belőle a teszteléshez semmit. Ha ezt teszem, nem lennék ebben a kellemetlen helyzetben. Megint az ablak felé fordult. - Esküszöm, hogy a 101

vegyi anyagok véletlenszerű kevergetése fogja tönkre tenni az életem. - Talán abba kéne hagynod. - Én tudós vagyok! Majd akkor fogom abbahagyni a kísérletezést, ha az utolsó lehelet is elhagyta a számat. Lucien nem válaszolt, de Andrew úgy érezte, mosolyog az újságja mögött. Csodálatos dombok között vezetett az útjuk. Az ablakon kinézve megpillantotta Ravenscombe aprócska faluját. Andrew megkönnyebbült, mikor látta, hogy senki sincs a közelben. Hála Istennek! A legutolsó dolog, amire szüksége volt aznap reggel, az a közönség. De az öröme hamar elszállt. Amint a kocsi lassított Ravencombe sáros főutcáján, mozgást látott az ablakok mögött, és embereket, amint elhagyják házaikat. Az éljenző, integető tömeg egyenesen feléjük tartott. - A pokolba is - morogta Andrew, és felült. - Valami baj van? - kérdezte Lucien, és kinézett az újsága mögül. - Igen, baj van. Nézz csak ki! Ez a dolog magánügynek indult, nem pedig egy istenverte sporteseménynek. Lucien követte öccse tekintetét. - Hmmm, valóban - jegyezte meg, és a következő oldalra lapozva, újra belebújt az újságba. - Úgy tűnik, jó műsort várnak tőled, mint de Montforte-tól, és gondolom, nem akarnak csalódni. - Honnan a pokolból tudták meg? - Drága Andrew, a szolgálók beszélnek! Szerinted, hogy derülhetett ki? Haragos pillantást vetett bátyja hűvös, nyugodt, fekete szemébe, és szitkozódva 102

hátradőlt. Némán duzzogva, magába fojtotta indulatait. így telt el az a rövid idő, míg a megbeszélt helyszínre értek. Lucien felsóhajtott, összehajtotta az újságot, majd az órájára pillantott, és megvárta, míg az inas lehajtja a fellépőt. Ahogy a két testvér kiszállt a kocsiból, a falubeliek hangos üdvrivalgásba kezdtek. Legtöbbjükön ünneplő ruha volt, néhányan még a gyermekeiket is magukkal hozták. Hamarosan fesztiválhangulat alakult ki, még a perecárus is kitelepült. A helyiek körülzsongták az egyre dühösebbnek tűnő Andrew-t, és bókolva, hajlongva kívántak neki szerencsét. Ott volt Ő, a Dacos, és egyetlen vágya az volt, hogy sarkon fordulhasson, visszamehessen a kastélyba, magára zárhassa a laboratórium ajtaját, és ott maradjon a végítélet napjáig. Elhatározta, hogy meg is teszi, amint ez a szörnyű sületlenség véget ér. Mereven előre nézett, úgy ment Lucien mellett, a Speckled Hen fogadó mögötti, harmattól ragyogó mező felé. A zajos tömeg követte őket bátorító jószerencse kívánalmakat kiáltozva. A mezőn még többen várták őket. Hatalmas kört formálva álltak, és mindenki Andrew várható győzelméről beszélt. - Ez egyenesen nevetséges - dühöngött Andrew, túlkiabálva a tömeget. - Fogadnék, hogy ebben is benne van a kezed! - Drága Andrew! Mostanában annyit gyanúsítgatsz, hogyha Somerfield nem hív ki, akkor nekem kellene megtennem. Nézd csak! Ott a gróf hintója, és már látom Doktor Highworth kocsiját is. Szerintem, akár el is kezdhetjük. 103

- Szerintem is - morogta Andrew, és azt kívánta, bárcsak otthon lehetne, és befejezhetné a duplafülkés kocsi terveit. Nagyon sok dolgom van. Röpke pillantást vetett Somerfield kocsija felé. Nem látta az ellenfelét, csak egy öreg, barna-fehér kutyát, ahogy őszülő pofáját mellső lábaira fektetve pihen a hátsó kerék mellett, és ahogy pislog a reggeli napsütésben. Egy nőies kinézetű fiatalember állt a kocsi mellett, és idegesen nézegetett körbe, mikor észrevette, hogy Andrew, és a nem túl népszerű bátyja egyenesen felé közelednek. Biztosan Somerfield segédje - gondolta Andrew morcosan. Nem csoda, hogy idegesnek tűnik, mert neki Luciennel kell megvívnia, ha arra kerül sor. Az ajtó kinyílt, és az utas kiszállt. Csakhogy az utas nem Somerfield volt, hanem Lady Celsiana Blake. Szűk nadrágot, könnyű, laza inget viselt, és hozzá egy magabiztos mosolyt. A meglepetéstől Andrew mozdulni sem tudott. Azt hitte, hogy már túl van a légzési nehézségeken, hogy a tüdeje már teljesen meggyógyult, de ahogy meglátta a formás lábakat, a keskeny csípőt, és a gömbölyded feneket, elakadt a lélegzete. - Ez aztán a meglepetés! - motyogta Lucien Andrew helyett, aki meg sem tudott szólalni. - Igazán? - kérdezte Celsie kihívóan, és dölyfös megvetéssel Andrew-ra nézett. - A bátyám nem tudott eljönni, így én küzdök meg helyette. - Micsoda?- kiáltott fel Andrew, magához térve. Celsie hosszú, aranybarna haját copfban viselte, amit most könnyed fejmozdulattal a 104

hátára dobott. Kezét csípőre téve fordult újra Andrew felé. - Hallhatta! Nem tudott eljönni. Vagyis, pontosabban szólva, be van zárva a Lambourn Arms-i szobájába, és egy fegyveres őr áll az ajtó előtt. Természetesen az én utasításomra mosolygott édesen Celsie. - Semmi szükség rá, hogy bárki is kockáztassa az életét miattam. Végül is nem Gerald az, akit megbecstelenítettek, hanem én. - Ezt nem mondhatja komolyan! Nem akarok, és nem is fogok megvívni egy nővel! - Miért nem? Én szívesen megküzdök egy férfival. - Felejtse el! Én most elmegyek. Azzal sarkon fordult, és - mint aki egy lőporos hordó elől menekül - a kocsi felé indult... volna, ha Lucien meg nem fogja a karját. - Na, de Andrew! Nem rád vall, hogy megfutamodj a kihívás elől! Főleg nem, hogyha azt egy ilyen csinos hölgy szolgáltatja. - Csak egy átkozott nőszemély! - Igen, ezt én is látom. - Nem fogok részt venni egy ilyen nevetséges dologban. Sokkal fontosabb dolgom is van ennél a laboratóriumban. Celsie a fejét magasra emelve állt a közelükben, és ugyanazt a megbántottságot, ugyanazt a szégyent érezte, mint a bálon, amely számára katasztrófába fulladt. Elhatározta, hogy nem fog remegni. Nem szerzi meg Andrew-nak azt az örömöt, hogy meglássa rajta, a visszautasítása mennyire sértő. Az fájt a legjobban, hogy ilyen könnyen le akarja rázni, hogy ez alkalommal sem veszi komolyan. Azt gondolta - vagy inkább csak remélte -, hogy 105

Andrew megadja neki a tiszteletet, és kiáll ellene, de úgy tűnt, ő is csak olyan, mint a többi férfi. Lekezelő, arrogáns, és egoista. Nagyot nyelt, és büszkén felemelte az állát. - Nos? - kérdezte Celsie emelt hangon, hogy mindenki jól hallja a pimasz kihívást. - Ha most elmegy, akkor nemcsak engem, de saját magát is megszégyeníti az emberek előtt, akik csak azért jöttek ide, hogy végignézzék ezt a szokatlannak ígérkező sporteseményt mondta, és gúnyosan nevetett. - Mit gondol? Mekkora csorbát fog szenvedni az Ön és a családja iránt érzett köztisztelet? Képzelje csak el! Egy de Montforte megfutamodik egy nő elől! Andrew dühtől villogó szemmel Celsie felé fordult. - Gondolom, az is a maga ötlete volt, hogy idehívja ezt a tömeget. - Természetesen! Biztosítékot akartam, hogy megküzdjön velem. Blackheat hercege, aki a közelükben állt, hiába dörzsölgette száját, képtelen volt palástolni a mosolyt, melyet Andrew szorult helyzete csalt az arcára. - Azért volt, aki segített neki - tette hozzá. - Én ezt nem csinálom! - szólalt meg Andrew, és újra a kocsi felé indult. Celsie letörten nézett utána. A tömegből csalódott morajlás hallatszott. Celsie nem hagyta, hogy még egyszer megszégyenítse. Megvárta, míg egész közel ér a kocsihoz, majd utána szólt. - Ha most itt hagy, Lord Andrew, akkor Ön egy gyáva alak!

106

Ez már megtette a hatását. Megállt, de nem fordult vissza, csak magában forrongott az őt ért inzultustól. - Ha férfiként viselkedne, akkor biztosan nem futamodna meg ilyen gyorsan - élcelődött Celsie olyan hangosan, hogy mindenki hallja. De nem! Csak azért, mert nő vagyok, megtagadja tőlem a tiszteletet, amit megadna a bátyámnak, ha most ő lenne itt. Csak azért, mert nő vagyok, azt hiszi, nem tudok bánni egy egyszerű acéldarabbal. Csak, mert nő vagyok, úgy gondolja, hogy képtelen vagyok megvédeni a becsületemet. Nos, Lord Andrew, menjen csak vissza a drágalátos laboratóriumába. - Büszkén felemelte a fejét, de szeméből megvetés, és keserű csalódottság sugárzott. - Talán mégis igazak az Önről keringő pletykák! Andrew lassan megfordult. - Miféle pletykák? Celsie mosolygott. - Azok a pletykák, hogy ön nem kifejezetten szereti a nőket! Már ha érti, mire gondolok mondta, és a szemében kiolthatatlan harag villódzott. Andrew úgy érezte, hogy agya lüktetni kezd, hogy vénái összezsugorodnak, és hogy az az önuralom, amit eddig magára erőltetett, most darabjaira hullik. - Azt gondolom - sziszegte halálos nyugalmat színlelve -, hogy a tegnap önnel szemben tanúsított viselkedésem a legjobb bizonyíték ez ellen a mendemonda ellen. Nem gondolja? - Az ön tegnapi viselkedése az egyetlen oka annak, hogy most itt vagyunk - vágta rá Celsie, és gúnyosan meghajolt -, uram. - Széles mosollyal a morgolódó tömeg felé fordult, majd határozott léptekkel Andrew irányába indult. O 107

csak feszülten állt, figyelte, ahogy a nő kivont karddal közeledik felé. Nem adta fel. Egészen közel ment hozzá, annyira, hogy mellkasuk összeért, majd Celsie egy könnyed mozdulattal az állának szegezte a kardját, ezzel arra kényszerítve őt, hogy levegye szemét a kerek mellekről. - Bizonyítsa be mindenkinek, hogy a pletykáknak nincs semmi alapja, hogy többet jelent önnek egy nő becsülete, mint a vegyi anyagok, meg az idióta kísérletei. Andrew - álla alatt a kard hegyével - csak állt, és szemét lehunyva ökölbe szorította a kezét. Minden erejét összeszedve próbált meg úrrá lenni egyre erősödő dühén, de érezte, hogy már nem sokáig tudja türtőztetni magát. Ekkor, a kocsi mellett álló Lucien megköszörülte a torkát. - Azt hiszem - mondta csillogó szemmel -, nagyszerű ötletem támadt. Celsie és Andrew még mindig a szempárbajukat vívták, és egyikük sem mozdult. - És mi lenne az a nagyszerű ötlete, uram? kérdezte Celsie félvállról, miközben végig Andrew szemét figyelte. Kardját még mindig a férfi állának szegezte. - Azt hiszem, a testvérem attól fél, hogy megölné önt, vagy esetleg fordítva. Ezért azt javaslom, hogy csak az első vérig küzdjenek. így mindenki jól jár. A tömeg is megnyugszik, és ön is kiköszörülheti a becsületén esett csorbát. - Az ötlet kiváló! - bökte oda Celsie. - Mindemellett azt javaslom, hogy vegyék komolyan a küzdelmet, különben csak tét nélküli játszadozásnak tűnhet az egész. Ha ön nyer, Lady Celsie, akkor többet egy szót sem 108

szólok az öcsémmel való frigyről, miután amúgy is olyan undoknak találja. - És mi van, ha én nyerek? - kérdezte Andrew. - Nos, ha te győzöl, akkor az lesz a jutalmad, hogy visszamehetsz a laboratóriumba, és soha többé nem fog zavarni senki. - Soha többé? - Soha többé. Andrew szája lassan elégedett mosolyra húzódott, és apránként hatalmába kerítette a késztetés, hogy hanyatt dobja magát, és úgy nevessen, mint akinek elment az esze. Az egész olyan egyszerűnek tűnt. Túl egyszerűnek. Ez volt életében a legnagyszerűbb tét, amiért valaha játszott. Mindössze annyi volt a dolga, hogy egy kicsit megsebezze a nőt, és cserébe soha többé nem fogja háborgatni senki. Egy aprócska csepp vér, és örökre békén hagyják. Igen! Majd bolond lenne visszautasítani egy ilyen csábító ajánlatot. Celsie még mindig Andrew szemébe meredt. A férfi lassan felemelte kezét, és félretolta a kardot, majd diadalittasan viszonozta az ezüstösen csillogó pillantást. - Nos, rendben van, megküzdök önnel! - Jó! - válaszolta a nő, és hátrébb lépett, szeme még mindig haragtól villódzott. - És ha majd győztem, semmiféle locsogást nem akarok hallani a házasságról! Értve vagyok? - Ha pedig én győzök, azt akarom, hogy eltűnjön az életemből, örökre.

109

Tizedik fejezet Gerald felnyergelte a leggyorsabb lovat az istállóban, és a mezőre vágtatott, ahol a féltestvére már a viadalra készült. Feldühödve vágtatott át a nézőseregen, mit sem törődve azzal, hogy megsérül-e valaki, vagy lova éppen kit tapos halálra. Semmi más nem érdekelte, csak a vak ösztön hajtotta, hogy odaérjen, mielőtt még túl késő lenne. Nem elég, hogy Celsie megszégyenítette azzal, hogy bezárta, de még el is akartra venni tőle a lehetőséget, hogy egyszer s mindenkorra végezzen Lord Andrew de Montforte-tal, és ezáltal megszűntesse az anyagi jólétét veszélyeztető fenyegetést. Gerald ezt nem hagyhatta. Hál' Istennek, az inasa megtalálta, és kieresztette fogságából. Ha meg tudná ölni Andrew-t a párbajban, akkor Sir Harold Bonkley maradna csak képben, mint potenciális vőlegény. Ha Celsie még ezután is visszautasítja a bárót, nos, Gerald erre is felkészült. Volt még a tarsolyában néhány jelentkező, akik szívesen elvették volna Celsie-t, persze Gerald feltételei mellett. A tömeg utolsó sorain vágott át. - Te meg mit keresel itt? - kiáltotta Celsie, ahogy a lovas hirtelen megállította kancáját. Ez az én ügyem, és semmi szükségem rá, hogy beleavatkozz! - A testvérem vagy, ezért kötelességem, hogy megvédjem a becsületedet. Hát tedd le azt a kardot, de azonnal! 110

- Tűnj el a párbaj mezőmről, Gerald, tűnj el! Leugrott a lováról, és nagyon szégyellte magát a nevetséges párbeszéd miatt. Nemcsak a de Montforte-ok előtt, hanem a több száz ember előtt is. A féltestvéréhez rohant, ökölbe szorított kézzel, vicsorogva. Meg akarta fojtani. - Én hívtam ki de Montforte-ot, ő ezt elfogadta, ez nem a te csatád! - Rólam szól az egész, ez igenis az én csatám. - Csak annyi közöd van hozzá, hogy te okoztad az egész galibát! - És én is fogom befejezni. - Fogod egy fenét! Celsie dühében dobbantott egyet, és vicsorogva elfordult. Így próbálta megfékezni indulatait. Már majdnem feladta, de aztán mégsem. Ekkor lépett oda Andrew, aki eddig csak figyelte a nőt, és most arcán a szimpátia, vagy talán a tisztelet mosolya ült. A két férfi mereven meghajolt egymás előtt. - Somerfield, ne vegye személyeskedésnek, de azt hiszem, a kishúga aggódik az ön egészségéért. Épp most egyeztünk meg, hogy egy bizonyos tétért megküzdünk egymással. Azt javaslom, vegye át a helyét, de a tét maradjon ugyanaz. - És mi lenne az? - Csak az első vérig. Celsie beleegyezett ebbe, és a végén kölcsönösen békén hagyjuk egymást. Gerald grimaszolva nézett Celsie-re. - Ennyit ér a hajadonságod? Az ártatlanságod? Egyetlen csepp vért? Celsie érezte, hogy elpirul. - Nem akarom, hogy bárki is meghaljon miattam. 111

- És mi lett volna, ha kiállsz vele, és valami komoly baleset történik? - Ne viccelj Gerald, maga Eva tanított meg vívni, erre semmi esély. Gerald grimasza elmélyült, és körülöttük a tömeg türelmetlenkedni kezdett. - Mi lesz már? - kiabálta valaki. - Nem azért keltem fel ilyen korán, hogy szópárbajt lássak. - Kezdjék már el! Érezvén a vereséget, Celsie, a kocsihoz indult, oda, ahol Blackheat hercege állt. A férfi csak mosolygott, és könnyedén karba tette a kezét. Látványától Celsie még dühösebb lett. Mennyire nem jellemző rá, hogy így kivonja magát a dolgokból. Az viszont annál jellemzőbb, hogy szórakoztatónak tartja mások baját. - Micsoda kár - morogta, miközben Geraldot nézte, amint egy falubelire bízza a lovát, és a két ellenfél felkészül a csatára. - Szívesen végignéztem volna, ahogy megdolgoztatja a testvéremet. - Megnyertem volna - mondta Celsie lázadozva. Képtelen volt elfeledni, hogy milyen undok módon bánt mindkettőjükkel a könyvtárban. - Megnyertem volna, mert nem vett volna elég komolyan ahhoz, hogy rendesen küzdjön ellenem. - Azt hiszem, elég komolyan veszi önt, madám. Nem is lenne itt, ha nem így lenne. Celsie fogcsikorgatva fordult el tőle. - Ugye, tisztában van vele, kedves, hogy ha akkor beleegyezik a házasságba, most még mindannyian nyugodtan aludhatnánk. - Nem megyek hozzá! És a téma le van zárva. - Hmm... Én is úgy látom. És ha most megbocsát. - Meghajolt, és előhúzott egy fehér 112

zsebkendőt. Úgy látom, hamarosan elkezdődik a harc, és egy segédnek kötelességei vannak, tudja! - Ne hagyja, hogy bántsa! - kiáltott utána Celsie, és megpróbált nem annyira kétségbeesettnek tűnni, mint amilyennek érezte magát. - Ki ne bántson kit? - Andrew. Ne hagyja, hogy bántsa a testvéremet! Meghajtotta a fejét, és a két férfi felé indult. Celsie szívverése felgyorsult, érezte, ahogy a hátizmai megfeszülnek, és émelyegni kezdett. Persze, hogy aggódom Gerdáért. De drága jó Istenem... Hogy is tudnék élni a tudattal, ha Andrew-nak valami baja esne. Csakis az én hibám, hogy így alakultak a dolgok. Talán nekem kellene megküzdenem Geralddal. Az egész kezdett egyre nevetségesebbé válni. Celsie pedig egyre rosszabbul érezte magát. Leült a fűre, és leszakított egy pitypangot, majd szétdörzsölte a szárát az ujjai közt. Mélyeket lélegzett, próbált megnyugodni. Az izgalmaktól nedves volt a hátán az ing. Ne is gondolj a párbajra - mondogatta magában. Ne is gondolj arra, hogy valaki megsérülhet. Gondolj inkább az állatmenhelyre, amit terveid szerint jövő héten nyitsz meg Windsorban. Gondolj az órákra, amiket a falusi gyerekeknek fogsz tartani a helyes állattartásról. Gondolj a pecsenyeforgatókra, meg arra, hogy ha kell, megveszed az összeeset, ha ez megmenti őket... Feszült csend lett úrrá a bámészkodó tömegen. Celsie hallotta, ahogy Lucien ismerteti a párbaj szabályait, hallotta, ahogy 113

felhívja a felek figyelmét, hogy a küzdelem első vérig tart. - Hál' Isten. Csak ült, figyelte a szörnyű események folyását, és megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta. Freckles közeledett felé, leült mellette, és nekidőlt a nő testének. Celsie átölelte a kutyát, kinek a jelenléte megnyugtatóan hatott rá. - Ó, Freckles, nem hittem volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. - En garde! És a harc elkezdődött. Celsie el akarta takarni a szemét. Szíve szerint visszarohant volna a kocsihoz, és meg sem állt volna a világ végéig. Körülötte a nézősereg kiáltozni kezdett. Kurjongatva bátorították a küzdő feleket. Celsie oda sem akart nézni. Képtelen volt odanézni. A két férfi egymást kerülgette. Mindketten arra törekedtek, hogy a másikat a nappal szembe fordítsák. Andrew könnyed, de veszélyes eleganciával mozgott, és Celsie-t ez csodálattal töltötte el. Gerald láthatóan ideges volt. Látszott, hogy komolyan veszi a dolgot. Gerald támadott először. Előre lépett, kardjával nagyot suhintott, és ebben a pillanatban értette meg Celsie, hogy ez a küzdelem a bátyja számára több mint egy első vérig tartó harc. Azért vívott, hogy megölje Andrew-t. Celsie-t elöntötte a félelem. Felállt, és arra gondolt, hogy akár halálhoz is vezethetne, ha valamelyik férfinak elvonná a figyelmét. Gerald újra támadásba lendült, de Andrew ezúttal is könnyedén hárított, és úgy tűnt, mintha élvezné a kis reggeli testmozgást. Egyértelmű 114

volt, hogy csak játszadozik Geralddal, de ez Celsie-n, és persze a hercegen kívül nem tűnt fel senkinek, de legfőképpen Geraldnak nem. Annyira görcsösen próbálkozott elérni a végzetes döfést, hogy észre sem vette, hogy ellenfele csak azért játszik vele, hogy helyrehozhassa a becsületét ért sérelmeket. Celsie hálás volt Andrew-nak ezért a nagylelkű gesztusért, és most már kezdett kicsit megnyugodni. Csak a kardforgató-mester mozgását figyelte. Már-már hálás volt a sorsnak, hogy kimaradt a küzdelemből, így nem kellett másra figyelnie, mint a kecses mozgású, lélegzetelállító férfi testére. A kecses mozgású, lélegzetelállító férfira, aki mindössze néhány órával korábban asszonnyá tette. Acél csengett az acélon. Tőrök csillantak a reggeli napfényben, nagy ívű szeleteket hasítva ki a levegőből. Andrew kardhegye elérte Gerald ingujját, csuklótól könyékig felhasítva azt. Nem látszott vér, és Celsie, emelkedett áhítatában is tudta, hogy Andrewnak nem is állt szándékában megsebezni ellenfelét. Még nem. Köszönöm, Andrew, köszönöm! Gerald ügyetlenül kitámadott. Andrew kecsesen kilépett oldalra, és a másik ingujjat is felhasította, majd egy újabb manőverbe kezdett... ám hirtelen meghátrált, és a kard kiesett a kezéből. Megállt, és a fejük fölött lévő faágakat bámulta meredten. - Andrew! - sikított fel Celsie, azt gondolván, hogy megsérült. Hirtelen elszabadult a pokol. 115

- Csaló! - kiáltotta Gerald. - Érezte, hogy nyerésre állok, nem tudott mást tenni, mint hogy sérülést színlelt. Gyáva csirkefogó! Minden olyan gyorsan történt. Andrew, még mindig a faágakat bámulta, és fél térdre ereszkedett. Gerald előretört, készen arra, hogy megadja a halálos döfést, egyenesen Andrew szívébe. Ekkor termett ott Lucien. Celsie-nek fogalma sem volt, hogy a herceg hogyan ért oda ilyen gyorsan, hogyan tudta felkapni Andrew kardját a földről, és hárítani Gerald támadását. A két vas megcsendült. Lucien akkorát ütött Gerald kardjára, hogy az majdnem kettétört. Gerald sápadtan meghátrált, szemében félelem bujkált. Még soha senki arcán nem látott ilyen gyilkos dühöt, mint amilyet most Blackheatén. Andrew-val ellentétben, Blackheat nem játszadozott. Meg akarta ölni Geraldot, és a kegyetlenséget még élvezte is volna. - Ne! - kiáltotta Celsie, ahogy észvesztve rohant feléjük. - Ne ölje meg! Ő nem ellenfél önnek, és ezt ön is tudja. A herceg rá sem hederített. Andrew felállt, megrázta a fejét, arcán sápadt riadalom ült, csak most jutott el a tudatáig, hogy mi is történik valójában. Blackheat - a rideg, kegyetlen, bosszúálló Blackheat - célra tartott karddal körözött Gerald körül. A látványtól Celsie-ben megfagyott a vér. A nő közéjük ugrott, Gerald kardja elérte a karját, véres csíkot hagyva maga után.

116

- Hagyják abba! - kiáltotta. - Hagyja abba, Blackheat! Hagyja meg a testvérem életét, és esküszöm, hogy hozzámegyek az öccséhez!

117

Tizenegyedik fejezet De hiszen már tudta. Abban a szent pillanatban, mikor úgy tűnt, hogy az idő megáll, és minden szem őt figyeli, Celsie-vel forogni kezdett a világ. Te jóságos ég! Blackheat végig tudta, hogy fel fogom áldozni magam, csak, hogy megvédjem Gerald nyomorult életét. Biztos volt benne. Számított rá, különben azonnal végzett volna vele. Csak arra várt, hogy odafussak, és megmentsem. Zúgni kezdett a füle. A több mint háromszáz ember mind őt bámulta. Gerald sápadt, remegő arccal figyelte az eseményeket, és legszívesebben megölte volna Celsie-t. A herceg hideg, fekete szeme diadalittasan csillogott. Ezalatt Andrew kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Annyira szörnyen nézett ki, hogy Celsie nem is próbált értelmet keresni a tekintetében. Egy csoport kíváncsiskodó lassan kört kezdett alkotni a nő körül. A lárma egyre erősödött körülötte, míg végül elfojtva az egyének hangjait, egy hangos morajjá olvadt össze. Celsie remegve megfordult, fejét büszkén a magasba emelte. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy ne érzékelje, ahogy forog körülötte a világ, majd minden bátorságát és határozottságát összeszedve elindult a kocsi irányába. Kérlek, Istenem ne engedd, hogy összeessek ennyi ember előtt... De úgy tűnt, hogy Isten ma mással volt elfoglalva. 118

Amint egy pillantást vetett a saját karjára, meglátta, hogy élénk vörös vére lassan szivárog át a patyolat fehér textilen. Abban a pillanatban lába megrogyott, szörnyű szédülés fogta el. - Celsiana! Minden rendben? Andrew hangja nagyon távolinak tűnt, bár csak néhány lépésnyire volt tőle, mivel éppen felé igyekezett, hogy segítsen neki. - Celsie! - Azt hiszem, el fogok ájulni - mondta alig hallhatóan. Ezután már csak arra emlékezett, hogy az erős karok megragadják, hogy ne essen a földre. Azután sötétség... Valóban ez történt. Andrew a meglepetéstől dermedten állt, mert nem gondolta volna, hogy a bátor Lady Celsiana Blake az a fajta nő, aki ilyen apróság miatt kidől a sorból, de Andrew ezért nem okolhatta őt. Lévén, hogy néhány perce kis híján kardélre hányták a testvérét. De okozhatta a hirtelen jött nem kívánatos eljegyzés, vagy csak a tény, hogy jövendőbelije egy különc. Nem csoda hát, ha elvesztette eszméletét. Andrew egy pillanatnyi szimpátiát érzett a nő iránt. Aztán felnézett, és meglátta, ahogy Lucien közeledik felé, kezében az ő kardjával. Az imént érzett gyengédség helyébe harag lépett. - Az örökösnő - morogta a herceg szelíden, majd visszatolta Andrew fegyverét a hüvelybe. - Nos - szólalt meg Andrew -, mindig is tudtam, hogy megfelelő ellenfelem lennél. Kiküldjük a meghívókat? Andrew válasza hallatán a közelben állók arcából kifutott a vér. Senki sem merészelt ilyen hangon beszélni 119

Blackheat hercegével. Lucient nem bosszantotta fel a válasz, mindössze annyit tett, hogy felhúzta a szemöldökét. - Miféle beszéd ez? - mondta, és a szeme sem rebbent, mikor a vöröslő arcú Somerfield elrohant mellette, és úgy trappolt, hogy a lova is megirigyelhette volna. - Kérlek, Andrew, tedd már le azt a lányt! Nemcsak azért, mert a végén mindenki azt hiszi majd, hogy élvezed, amit csinálsz, hanem azért, mert nem hinném, hogy túlzottan örülni fog, ha majd magához térve a karjaidban találja magát. - Te inkább töröld le azt az önelégült vigyort a képedről, mielőtt én törlöm le helyetted! - Ne olyan hevesen - morogta a herceg... de a mosoly maradt. - Nem beszélhetsz így egy olyan emberrel, aki épp most mentette meg az életedet. - Igazad van! Amire most a legkevésbé van szükségem, az az, hogy beszélgessek veled. A kocsi felé fordult, és magához szorította Celsianát. Valami furcsa, zavaró érzés tört rá, úgy érezte, hogy meg kell védenie a nőt. - Külön engedélyre vársz, hogy elvihesd? Nem csoda, hogy ilyen izgatott vagy. Andrew annyira ideges volt, hogy azt hitte, mindjárt felrobban. - Elviszem őt. Elviszem előled, és mindenki elől. Így is elég dühös lesz, ha magához tér, hát még, ha egy rakás idegen gratulálni akar majd a közelgő mennyegzőjéhez. - Andrew megint Lucienre nézett, és azt gondolta, milyen szerencse, hogy foglalt mindkét keze, különben nem nézne ki ilyen jólfésültnek. - Te alávaló, nyavalyás buzi! Te nyomorult fattyú! Te lelketlen szörnyeteg. Remélem, büszke vagy magadra! 120

- Mert megmentettem az életed? Hmm... nem hiszem, hogy a büszke lenne a megfelelő szó. Andrew szitkozódva ment tovább. Mellette Lucien sétált, benyúlt a belső zsebébe, és egy flaskát húzott elő. - Rendben van, ha menni akarsz, hát menj! De ezt legalább vidd magaddal. Mindkettőtöknek jól fog jönni egy kis lélekmelegítő. - Mi van benne? - Brandy. Arra a valószínűtlen esetre hoztam, ha netán megsérülnél, és szükséged lenne egy kis erősítésre, de így sokkal több hasznát veszed majd. Andrew egyik karjával Celsie-t tartotta, a másikkal pedig kivette Lucien kezéből az üveget, és a mellénye belső zsebébe dugta. Aztán sarkon fordult, és a kocsi felé vette az irányt. Haragudott Lucienre, haragudott a sorsára, és haragudott, mert most már mindenki sejtette Ravenscombe-ban, hogy valami nincs rendben nála. A pokolba is. Legalább az a kétségbeesett kijelentése, hogy hozzá megy feleségül, elvonta mindenki figyelmét Andrew szerencsétlenségéről. Legalább ezt meg kell, hogy köszönje Celsie-nek. Nem mintha szándékában állt volna. Minél kevésbé vonja magára a figyelmet, annál jobb. Feltette Celsie-t az ülésre, és utána mászott. Magához ölelte a nőt, becsapta az ajtót, és öklével megütögette a plafont. - Indulás! - parancsolta nyersen. - De őnagysága...- A pokolba őnagyságával! Azt mondtam, indulás! - Hová megyünk, uram? 121

- Bárhová, csak vigyél el innen, de azonnal! A kocsi meglódult. Az ablakon kinézve Andrew arcok tengerét látta, ahogy a kocsi széles ívben megfordult. Idegesen lerántotta a rolót. Az egyre gyorsuló kocsi néhány perc múlva maga mögött hagyta Ravenscombe-ot. Andrew még mindig karjában tartotta Celsiet, meredten bámult maga elé, szíve gyorsan kalapált, és nem éppen kellemes érzelmek kavarogtak benne. Nem nézett le rá. Pedig milyen egyszerű lenne egy pillantást vetni a kerek női fenekére, és Celsie ráadásul soha nem tudná ezt meg. Milyen egyszerű lenne a tekintetével - vagy akár a kezével végigpásztázni azokat a hosszú, formás lábakat, amelyek oly csábítónak tűntek a szűk lovaglónadrágban. Milyen egyszerű lenne utat engedni a vágyaknak, hogy a merevedő férfiasság találkozhasson a pici, feszes fenék ártatlan nőiességével. Olyan küzdelem volt ez, melyben még egy mindennel dacoló különc sem tudott győzni. Ösztöne fellázadt tudata ellen, lepillantott a lányra, és azt vette észre, hogy egy ezüstöszölden csillogó szempár mered vissza rá. - Köszönöm szépen - motyogta Celsie. - Mit köszön? - Hogy elhozott onnan - válaszolta, és lecsukta a szemét. Tarkója Andrew kemény alkarján, copfja pedig a combján pihent. - Még soha életemben nem ájultam el. Milyen megszégyenítő... Főleg így, több száz ember előtt. Andrew nem szólt semmit. Mindent tudott arról, hogy milyen érzés megszégyenülni több száz ember előtt. - Most már jól van? - kérdezte morózusan. 122

- Igen. Nem. Nem tudom. Minden olyan gyorsan történt, még azóta is szédülök. - Hát, nem ön az egyetlen. Andrew dühös volt, és Celsie tudta, hogy minden oka megvan rá. A férfi karja erősen támasztotta a fejét és a nyakát. Andrew szikrázóan kemény tekintettel meredt ki a kocsi ablakán, arcizmai megfeszültek. Celsie a férfi szívverését hallgatta, és érezte, ahogy mellkasa minden lélegzetvételnél megemelkedik. Tudta, hogy fel kellene kelnie, és átülni a szemközti ülésre. Majd kicsit később, ha már jobban érzem magam. - Andrew? Andrew összerezzent. - Igen? - Mi történt önnel a mezőn? - Somerfield majdnem megölt, Lucien majdnem megölte Somerfieldet, ön pedig közéjük vette magát, mint aki áldozni akar a közös szabadságunk oltárán. Hát ennyi történt. - Én nem erről beszélek. - Akkor nem tudom, mi az ördögről beszél, de bármi is legyen az, én nem akarok róla beszélni. Világos? - Nem, nem világos - mondta Celsie a férfi elszánt arcát fürkészve. - Nem értek semmit az egészből... például azt sem, hogy miért esett össze odakinn? Egyik percben még játszadozott Geralddal, hagyta, hogy helyreállítsa méltóságát és büszkeségét, és aztán... - Semmi sem történt! - vágta rá bosszúsan. - De! - Azt mondtam, semmi sem történt! - Úgy tűnt, mintha Gerald megütötte, vagy elkábította volna, mikor nem néztem oda. Csak azért furcsa, mert én figyeltem. Segíteni nem tudtam, de mindent láttam. Ugye, ez történt, 123

Andrew! Megütötte önt a markolattal! Ugye, így történt? - Igen, pontosan ez történt, és most, hogy tisztáztuk a dolgot, beszéljünk valami másról! Rendben? Vagy ami még jobb, ne is beszéljünk semmiről. Rosszul vagyok a beszélgetéstől. Csak hagyjon békén! A téma gyors, és váratlan lezárása nagyon bántotta Celsie-t. A valóság úgy áradt szét benne, mint a hócsata utáni fagyos kézben az a szoba melege. Csakhogy nem az ujjai kezdtek felengedni, hanem a tudata, a szíve. Édes Istenem, mit tettem? Elkötelezte magát ennek az embernek, ezt tette. Tönkretette mindkettőjük életét. Ahogy csökkent a sokk hatása, úgy jöttek sorra felszínre a valós érzelmek. Kételkedés, bűntudat, fájdalom, düh és szégyen, mind-mind egyszerre. Szíve szerint begubózott volna, és kizárt volna magából mindent és mindenkit, vagy egyszerűen csak kiszaladt volna a világból. Freckles-re gondolt. Milyen jó lenne, ha most itt lennél! Amit viszont nem akart, az a házasság ezzel a férfival. Vagy bármelyik férfival. De akkor miért fájt ennyire a férfi szeméből áradó keserűség és visszautasítás? - Andrew - kérdezte Celsie puhatolózva -, tudom, hogy haragszik, de csak mert azt mondtam, hogy hozzámegyek önhöz, nem jelenti azt, hogy el is kell vennie. - És ön szerint mit fog gondolni rólam az a több száz szemtanú? - Nem gondoltam, hogy ilyenekkel is törődik. - Igenis, törődöm! Különben is világos, hogy Lucien nagyon akarja ezt a házasságot azóta, mióta találkoztunk önnél a bálon. Most, hogy 124

megkapta, amit akart, biztosan zsarolni fog, ha valamelyikünk vissza kíván lépni. Semmi sincs a kezében, amivel megzsarolhatna. - Úgy érti, kevés a zsaroláshoz az, hogy ránk talált a laboratóriumban érzelmi viharaink kellős közepén? Celsie elpirult. - Ezt nem teheti. - Bízzon bennem, asszonyom, megteszi. Elég, ha csak egyetlen szót szól a megfelelő embernek, és minden esélyem elszáll, hogy bejussak a Királyi Társaságba. Nem engedhetek meg magamnak egy botrányt, és ha ön ugyanazokban a körökben szeretne mozogni, mint eddig, akkor ön sem. Celsie dühében összepréselte az ajkát. Ilyen lehetetlen emberrel még nem találkozott, aki az egyik percben őrültként dühöng, a következőben pedig olyan kedves... Amikor már éppen kezdte megkedvelni a férfit, az viszonzásképpen úgy rontott rá, mint egy elvadult, korcs kutya. Kezdte megelégelni az egyszavas válaszokat, a neveletlen viselkedést és a durva bánásmódot. Tisztában volt azzal, hogy Andrew tud kedves is lenni. Látott már előzetest belőle a laboratóriumban, amikor érdeklődött a munkája iránt, ő pedig megmutatta a rajzait. Azt az Andrew-t sokkal inkább lehetett szeretni, mint ezt az ellenséges, neveletlen embert. Az az Andrew egészen kellemes és megkapó jelenség volt. Ellenben a másik... Celsie több olyan német juhászt ismert, akiknek kellemesebb volt a vérmérsékletük. - Kell, hogy legyen kiút ebből a kellemetlen helyzetből - törte meg a csendet Celsie. - Ha csak ott ül és duzzog, azzal nem jutunk 125

előrébb! Kettőnk közül ön a tudós. Miért nem kezdi el használni azt a felsőbbrendű agyát, és talál ki egy tervet, mely által mindketten elkerülhetjük szomorú sorsunkat. - Biztosíthatom, asszonyom, hogy mást se csinálok, mint használom az úgynevezett felsőbbrendű agyamat, de a problémára eddig még nem találtam megoldást. - Ah, tehát ön képes arra, hogy repülő masinákat és duplafülkés kocsikat tervezzen, és olyan bonyolult matematikai egyenleteket oldjon meg, amit mások csak szeretnének megérteni, de képtelen arra, hogy kijátssza a bátyját. - Ez azért van, mert sokkal könnyebb masinákat tervezni, meg egyenleteket megoldani, mint kijátszani a bátyámat. - Tehát azt hiszi, hogy az ő keze van a dologban? - Miért, ön mit gondol? - mérgelődött Andrew, és haragos tekintetével szinte odaszögezte a nőt az üléshez. De Celsie is így gondolta. A herceg tekintete mindent elárult, mikor közéjük ugrott. Abban a pillanatban vált világossá, hogy az egészet ő tervelte ki. Óh, micsoda felfordulás! Andrew, bármilyen intelligens is volt, bármennyire is ismerte a bátyját, mégsem tudott kiutat találni a helyzetből. Hogy találhatná meg a megoldást akkor Celsie? - Andrew! - Nézze, kértem már, hogy hagyjon békén, rendben? - Azért még nem kell ilyen utálatosnak lennie! Sajnálom, hogy beleavatkoztam a párbajba, de meg kellett mentenem Geraldot. 126

Ha az ön testvére lett volna veszélyben, ön is ugyanezt tette volna. - Az attól függ, hogy melyik testvérem morogta a férfi, és szigorú tekintettel nézett ki az ablakon. Celsie ezt már nem tűrte tovább. Elhatározta, hogy most azonnal átül a máik ülésre. Egyik kezére támaszkodva fel akart ülni, de karját áramütésként járta át a fájdalom. Lenézett, és meglátta véres karját, amit Gerald kardja sebesített meg. Andrew is észrevette. - Az ördögbe! - morogta, és visszanyomta a nőt az ölébe. - Hadd nézzem meg közelebbről! Celsie elrántotta karját, és másik kezével eltakarta a sebet, mert nem akart a látványtól újra elájulni. - Nem. - Nagyon fáj? - Most már fáj, mert eszembe juttatta. - Hadd nézzem meg! - Nagyon megkapó az érdeklődése, de ha nem haragszik, inkább egy szakképzett sebésznek mutatnám meg, mint egy őrült feltalálónak. - Ha kérhetném, legközelebb hagyja ki az őrült jelzőt a titulusból, asszonyom! - vágott vissza Andrew egy váratlan dühkitöréssel. - Lehet, hogy nem kaptam formális képzést gyógyításból, de biztosíthatom, hogy az ön sebének ellátása nem fogja meghaladni a képességeimet! - Hiszen ön nem is doktor!- De doktor vagyok, csak nem a medicinában. - Akkor milyen doktor? - A filozófia doktora. - Oh, az biztosan sokat segít! 127

- Celsiana, látni akarom a karját, most azonnal! - Jó, rendben, megmutatom - motyogta, és oda sem mert nézni, úgy emelte fel a karját. - Vajon mit fog használni kötszer helyett? Keze sokkal gyengédebb volt, mint szavai vagy a hangja, ahogy megérintette a felhasított textíliát. - Ne mozogjon! Egy gyors mozdulattal végigszakította az ing ujját. Celsie csodálkozni kezdett azon, hogy eddig még nem lett rosszul saját vérének láttán, de azért inkább elfordult. Inkább a férfi arcát figyelte, amint higgadtan minden figyelmét a sebzett karnak szenteli. Így próbálta meg elterelni a gondolatait arról, hogy mi is történik vele. Elnézve az arcot, nagyon könnyű volt másra gondolni. Vajon amikor valami briliáns találmányon dolgozott, akkor is ennyire feszülten figyelt? Akkor is képes volt ennyire, a külvilágot kizárva koncentrálni? És, óh, milyen csodálatos érzés lenne, ha ez az erős koncentráció mind-mind feléje irányulna! A hálószobában? Hát ez a furcsa gondolat meg honnan jött? Hirtelen kizökkent ábrándjaiból, és szándékosan inkább a karjára figyelt. Lehet, hogy Andrew nem volt szakképzett sebész, de rendkívül magabiztosan és megnyugtatóan látta el a feladatát. A kart tartó keze meleg volt, érintése gyengéd, de biztos. Túl gyorsan készült el a munkával, bekötözte a sebet, hüvelykujjával tartva a végeket, majd gondosan elkötötte azokat. Celsie furcsamód azt érezte, hogy a férfi megfosztotta valamitől, miután elengedte a karját.

128

- Köszönöm - mondta Celsie, majd felült, és a kötésen keresztül megdörzsölte a sebet. Már nem is fáj annyira. - Csak tartsa tisztán, és egy idő múlva nyomtalanul eltűnik. A két tekintet találkozott, és valami megmagyarázhatatlan melegség lett úrrá rajtuk. Celsie kipirult, érezte, hogy ez az érzés átjárja a testét, csontjaiban kellemes bizsergést hagyva maga után. Egyszerre kapták el a fejüket, és Celsie úgy döntött, eljött az ideje annak, hogy a szemközti ülés biztonságába helyezze magát. Óvatosan lecsusszant a férfi öléből, és átült a túloldalra. A kettejük közt húzódó űr hideg volt, és üres. Celsie-n újra úrrá lettek az érzelmei. Összefonta ujjait, és erősen szorította. Így próbálta elnyomni a bent rekedt könnyek okozta égető fájdalmat. Szeme sarkából látta Andrew-t, aki újra komor hallgatásba merült, és csak úgy, mint Celsie, kifelé bámult az ablakon. A valóság is elég rossz volt, de ez a kínos, nehézkes csend egyenesen elviselhetetlen. - Hová megyünk? - szólalt meg végül. Andrew továbbra is meredten nézett ki az ablakon. - Hová szeretne menni? - Bárhová, csak ne vissza. És ön? - Bárhová, csak ne az oltár elé. - Ön tényleg nem akar elvenni engem, ugye? - Tényleg nem!- Ami pedig azt bizonyítja, hogy nem a pénzemre pályázik. - Ne vegye sértésnek asszonyom, de nem kell sem ön, sem a pénze. Annak ellenére, hogy Celsie sem akart hozzámenni, rosszul esett neki a visszautasítás. 129

Különösen azért, mert aki visszautasította, az kétségkívül Anglia egyik legjóképűbb férfija volt. - Ezért nem tudom hibáztatni - mondta könnyedén Celsie, hangjában olyan iróniával, amit képtelenség volt palástolni. - Elég csábító lehetőségnek tűnhet elvenni egy gazdag örökösnőt, de még az a hatalmas vagyon sem ellentételezheti a tényt, hogy a feleségének nincsenek mellei. Erre Andrew felkapta a fejét. - Bocsánat, hogy mondta? - Hallhatta! Tudom, hogy maguk, férfiak, szeretik összevetni a nő tulajdonságait a megszerzett vagyon mennyiségével, és az én cseppnyi melleim állandó szégyenforrást jelentenének az ön számára. - A szavai, asszonyom, meglehetősen sok kívánnivalót hagynak maguk után. - A férfiak szerint a melleim is. Andrew arca vöröslött a dühtől. - Egyáltalán nem törődöm a többi férfi véleményével, de ha érdekli, szerintem önnek megvan mindene. - Azt várja tőlem, hogy ezt el is higgyem? - És vajon mi a fenéért ne hinné el? - Tudom, hogy mit beszélnek rólam a férfiak. - Igazán? - Igen. Meg vagyok győződve arról, hogy nem ütöm meg a mércét. Már ha érti, mire gondolok. - Nem, nem tudom, hogy miről beszél, és biztosíthatom, hogy ennek az abszurd témának semmi köze nincs ahhoz, hogy nem akarom az oltár elé vezetni. - Óh, tehát bizonyára attól fél, hogy megfulladna a borsótól. 130

- Nem, attól sem félek. Nem is szeretem a borsót. Amit viszont szeretek, az a teljes szabadság. Hogy úgy élhessem az életem, ahogy akarom. Mindenféle szerető, vagy ne adj' Isten, feleség nélkül. Inkább a munkát választom! Tekintetük összetalálkozott egy pillanatra. - Nos, nekem is akad tennivalóm. Egy menedékhálózatot szeretnék kiépíteni Berkshire-ben, ami folyamatos odafigyelést és anyagi támogatást igényel, hogy be tudják fogadni a megunt állatokat. Emellett a pecsenyeforgató kutyák jobb sorsáért is küzdök. Összeállítottam egy programot, melynek keretében arra tanítom a helybéli fiatalokat, hogy hogyan kell gondozni kedvenceiket, meg arra, hogy a kutyák és a macskák nem tárgyak, amiket kidobunk vagy megölünk, ha véletlenül a padlóra piszkítanak. Csakúgy, mint önnek, nekem sincs szükségem ennél több teherre. így hát láthatja, Andrew, nekem sem áll szándékomban megházasodni. Andrew csak bámulta. - Különben is - folytatta Celsie -, még meg kell találnom azt a férfit, aki legalább annyira szereti a kutyákat, mint én. Aki nemcsak egyetért velem, de segít is a megmentésükben, és megengedi, hogy az ágyban aludjanak. Andrew megborzongott. - Én megengedem Esmeraldának, hogy az ágyamban aludjon. - Tényleg? - Igen - válaszolta türelmetlenül -, mi olyan különös ebben? Celsie csodálkozva nézte a férfit, és az őszinte megnyilvánulástól valamelyest elszállt a mérge. 131

- Semmi, csak az, hogy még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki megenged ilyesmit egy kutyának. Talán mégsem lehet olyan szörnyű az ön feleségének lenni. Nyomorultul érezné magát, ezt garantálom! Csakúgy, mint bármely más asszony, aki szerencsétlenségére hozzám kötné az életét. - Mi készteti arra, hogy ilyeneket mondjon? - Csak az, hogy nem tudok elképzelni olyan asszonyt, aki tudatosan és szándékosan vállalja azt, hogy a férje megossza őt a tudománnyal. - Nos, és sem ismerek olyan férfit, aki megosztaná ágyát a felesége kutyájával, úgyhogy kvittek vagyunk. Andrew valami furcsa kifejezéssel a szemében nézett a nőre. - Nagyon vicces. - Én is annak tartom - válaszolta, és örült, hogy sikerült némileg megtörni a fagyos hangulatot. - Andrew! Mit fogunk most csinálni? Nem tudom. Felsóhajtott, és megdörzsölte a szemöldökét, mintha halálosan fáradt lenne. - Akár el is hagyhatnánk az országot, hogy elkerüljük ezt az átkozott esküvőt. Franciaország... Amerika... bár nem jó, mert egyik sincs elég messze Lucientől. Istenemre mondom, az Északi-sark kezd egyre vonzóbbá válni. - Igen, de be kell, hogy lássa, hogy ott túl hideg van az új laboratórium megépítéséhez. Andrew felemelte a fejét, és a nőre nézett. Megint az a váratlan melegség lopódzott közéjük, de ezúttal állta a nő tekintetét. Nem űzte el az érzést a haragjával. Ahogy egymás szemébe néztek, Andrew elmosolyogta magát. Celsie-nek feltűnt, hogy ez a tüzes vérű, 132

ingerlékeny ember, milyen őrjítőén sármos tud lenni - ha akar. A lány lenézett a szorosan összekulcsolt ujjaira, teljesen megkeverték a benne kavargó érzelmek. - Talán jobb lenne, ha most visszavinne mondta reszketve -, fel kell vennem Freckles-t. - Celsiana! Újra egymásra néztek. - Igen? - Nagyon sajnálom! Csak... szeretném, ha tudná, hogy nem önre haragszom, hanem a sorsra. - Köszönöm. - És, hogy nem ön ellen van kifogásom, hanem a házasság ellen - megköszörülte a torkát. - Ön hihetetlenül bátor, el kell, hogy ismerjem. Celsie felnézett. - Egy nőhöz képest? - Bárkihez képest, és ezt, muszáj volt elmondanom - válaszolt Andrew, meleg tekintettel. A zsebébe nyúlt, és egy kis üveget húzott elő. - Megtaláljuk a kiutat ebből a galibából. Kihúzta a dugót, és a brandy erős illata megcsapta az orrát. - Addig is szeretnék tósztot mondani. - Mire? Andrew mosolygott, de tekintete komoly, és határozott volt. - Arra, hogy túljárjunk a cselszövő bátyám eszén.

133

Tizenkettedik fejezet Andrew átnyújtotta Celsie-nek az üveget. Még meleg volt a férfi kezétől. Celsie nem rajongott a konyakért, csak aprókat kortyolt belőle, de erre a tósztra szívesen ivott. Aztán visszaadta az üveget. Andrew a szájához emelte, és kiitta az egészet. Most már úgy néztek egymásra, mint összeesküvők, szövetségesek. Mindkettejük arcára széles mosoly ült. Egy pillanat múlva Celsie-t áramütésként érte a felismerés... Jaj ne, már megint? - Andrew! Ő is biztosan érezte, mert ugyanabban a pillanatban akkorát ugrott, hogy a fejét beütötte a mennyezetbe, és hangosan káromkodni kezdett. - A pokolba is! Az az átkozott ördögfajzat! És kezdődött minden elölről. Ugyanaz a meleg erőtlenség áradt szét a testében. Ugyanaz a kétségbeesett vágy, hogy megérintse a férfit, a ruha alatt rejtőző bőrét, testének minden pontját. Ugyanaz a buja, kielégítetlen bizsergés a mellén, és a combja közt. - Jaj ne! - De igen! - Jaj Istenem! Celsie hátradőlt, és minden akaratát össze kellett szednie, hogy ne érintse meg a férfit. - Az Isten szerelmére, ez nem egyszerű brandy, ez... 134

- Az istenverte oldatom - motyogta -, és visszahuppant az ülésre, arcát a bőrdívány felé fordította, hogy ne is lássa Celsie-t. Szeme tágra nyílt, tekintete épp olyan üveges lett, mint Celsie-é. Kezét időnként ökölbe szorította. A lány észrevette, amint apró izzadtságcseppek jelennek meg a férfi homlokán, az állán és a nyakán. Hirtelen állati üvöltés tört ki gyötrődő torkából. - Ezért megölöm, esküszöm! Ezúttal túl messzire ment! - Nem értem... - Lucien adta a brandyt! Az a piszok beletette a vágyserkentőt. Elkeseredésében az ajtóhoz ugrott, de Celsie ülésében megakadt a térde, és elesett. Inkább kivetette volna magát a száguldó kocsiból, minthogy elviselje, hogy Lucien jót nevessen a markába. Celsie nem tudta, hogy a férfi kapta-e el a vállát estében, vagy ő kapta el a férfit, hogy segítsen neki. De ez már nem is számított. A következő pillanatban Andrew kőkemény ajakkal közelített az övéhez. Aztán megcsókolta. Celsie-t még életében nem csókolták ilyen odaadóan, ilyen kiéhezve, ilyen követelőn. Kapott már szemérmes puszikat a hódolóitól, hideg felületes csókokat Lord Hammondtól, akinek a nyelve szárazabb volt, mint egy kiskutyáé. A saját tapasztalataiból kiindulva, nem volt semmi oka, hogy többet lásson a csókolózásban, mint valami roppant kellemetlen érzést, amit a partnerei sokkal jobban élveztek, mint ő. De ez... Szinte elolvadt a kemény, izmos férfitest okozta csodálatos érzéstől. Érezte, ahogy a határozott kéz kirántja blúzát a nadrágszíj 135

fogságából, és ahogy lassan csúszik felfelé a hasán a textil alatt. A másik kar átöleli a nyakát, pont úgy tartva a fejét, ahogy jólesik, és ahogy hüvelykujjával simogatja ajkát. Andrew csókja nem volt hideg, vagy túl nedves, sem pedig felületes, de szemérmesnek sem volt nevezhető. Tudta, hogy mit akar, és azt is pontosan tudta, hogyan szerezze meg. Most be akarta dugni a nyelvét Celsie szájába, a kezét pedig a blúza alá. Oda, ahol a hirtelen tűzbe jött, hirtelen érzékennyé vált mellecskék megbújtak. Celsie hagyta. A torka mélyéről sóhaj tört fel, mikor Andrew a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a bimbóját, és dörzsölgetni kezdte. Ajkak és nyelvek táncoltak egymáson, a férfi egyre gyorsuló lehelete Celsie arcát simogatta, és érezte, ahogy a combja tövét egyre erősödő nyomás feszíti. A nő levegő után kapkodva félbeszakította a csókot, és a szemébe nézett. - Istenem - mondta a férfi zihálva -, ezt nem fogom túlélni. - Én sem, ha nem csókolsz meg újra. - Ez nevetséges! Alig ismerjük egymást, nem is kedvellek különösebben, és mégis mindenféle bűnös és erkölcstelen dolgokat csinálunk. Már képtelen vagyok uralkodni magamon. - Remélem, meg sem próbálod! - Nem akarom megpróbálni... Istenemre, Celsie, meg kell, hogy érintselek, meg kell, hogy csókoljalak. Andrew a halántékát és a szeme sarkát csókolgatta, forró leheletétől áthevült a nő arca. Celsie megborzongott, és úgy érezte, 136

hogy a teste cseppfolyóssá válik. Kezét felfedező útra indította, végigsimított a sziklakemény vállon, a tarkón és a selymes hajon. Nem tudta eldönteni, hogy hálás legyen, vagy kétségbeesett, amiért olyan keveset ivott a brandyből. Hálás, mert nem érezte kábultnak magát, mint legutóbb, vagy kétségbeesett, mert épp eleget ivott ahhoz, hogy elérje a hajlandóság határát. Ha nem így lenne, akkor most kénytelen lenne lelökni őt magáról, egyenesen ki a kocsiból. Andrew viszont megitta az egész üveggel! A két száj újra találkozott. Celsie érezte Andrew ajkának melegét... és a vadító illatot, mint valami egzotikus fűszer egy távoli országból. Milyen csodálatos érzés volt, ahogy a férfi kezével a hajába túrt, és a füle mögötti selymes bőrt simogatta. Míg a másik keze... Celsie felnyögött, mikor a másik kezét a mellére csúsztatta. A kicsi, de formás mellre, melyet Andrew nagyon is vonzónak talált. - Andrew... te megfogtad a... a... - Melledet? Igen, megfogtam, és nagyon szeretem simogatni őket. Olyan lágyak és rugalmasak, és pont megtöltik a tenyeremet. Nagyon szép, nagyon-nagyon szép. - Nem találod kívánatosnak őket? - De, nagyon is, és nekik is jól esik a simogatásom, nekik is jól esnek a csókjaim. Magukon akarják érezni a nyelvemet, a fogamat, a csókjaimat. Istenem, milyen gyönyörű vagy! Andrew lehajolt, fényes, sötétbarna haja kitöltötte a nő látómezejét, forró lehelete pedig szinte égette a mellét. Celsie szíve majd' kiugrott a helyéről. A férfi megfogta a nő 137

ingének alját, és egy ügyes mozdulattal lehúzta róla. Celsie most már félmeztelen volt. Szája hamar megtalálta az utat a fehéren domborodó mellek közti völgyecskébe. A gyönyörű érzéstől a nő szinte megszédült. - Ah, Andrew, mit csinálsz? - Csókolgatom a melleidet. - De azt hittem, a csók a szájnak való? - A csók oda való, ahová adod őket. Én pedig ide adok... meg ide... meg ide. Andrew a keményre duzzadt bimbókat kezdte szopogatni. Ettől Celsie úgy érezte, rögtön az egekbe repül. Beletúrt a férfi hajába, bátorítást keresve magának a tengernyi érzéshez, mely hatalmába kerítette. Óh, ne küzdj ellene, nem fogja abbahagyni. Nem akarod, hogy abbahagyja. Csak dőlj hátra és élvezd! Csak élvezd, mert ez soha többé nem fog megtörténni. Andrew szájával felfedezőútra indult a karcsú derék irányába. Áthaladva a juhbőrből készült sliccen, befúrta fejét a nő combjai közé. - És itt egy másik hely, ami szereti, ha csókolgatják - motyogta, miközben a punciját simogatta a nadrágon keresztül. - Egy másik hely, ahová nagy élvezettel teszem az ajkamat, a számat, a nyelvemet. - Oda? Hogy gondolhatsz ilyesmire? A kocsi tovább robogott, a rázkódástól Celsie teste Andrew-éhoz dörzsölődött, akinek keze ritmusosan mozgott a nő legintimebb testrészén, ami tovább fokozta vad és forró érzéseit. - Én ezt nemcsak gondolom - Andrew közel hajolt hozzá. Olyan közel, hogy Celsie tisztán kivehette csillogó zöld szemének mintázatát. E pillantás tüze keresztülhatolt a nő testén, 138

megigézve a varázslat hevében. - Hadd mondjak neked valamit, kedves Celsiana! Vágyserkentő ide vagy oda, már azóta le akarom hántani rólad ezt a nadrágot, mióta kiléptél a kocsidból. Azóta meg akarom érinteni a hosszú, selymes combodat, felfedezni a feneked ívét és a lábaid közé csúsztatni a kezem. Érezni akarom, hogy mennyire forró és nedves vagy a vágytól, érezni, hogy mennyire akarod a gyönyört. Celsie már így is forró és nedves volt a vágytól, és érezte, amint átnedvesedik a nadrágja. Tudta, hogy édes gyötrelmek várnak rá. De mi jöhetett volna még, ami ennél is édesebb, hiszen bőrének minden pórusa lángolt, minden ér a testében vad tűzzel égett, és arca kipirult a lázas vágytól. Elbűvölve figyelte a férfi élénk szemét, egyik lába behajlítva a háttámlának támasztva, a másik a padlón pihent, így minden testrésze hozzáférhetővé vált a kutató ujjak számára. - Azóta le akarlak vetkőztetni, és legyűrni a padlóra, amióta beszálltunk ebbe a kocsiba szólt Andrew durván. - Semmit sem mondhatsz vagy tehetsz, hogy meggátold az irántad érzett vágyaimat. Akarlak! Szükségem van rád! És az enyém leszel! Lehajtotta fejét, és újra belekóstolt a meredező bimbóba. Szinte kegyetlen szippantással vette forró szájába a nő mellét, miközben kitartóan dörzsölgette őt a nadrágján keresztül. - Óh - mondta Celsie félájultan. Lejjebb csúszott az ülésen, szemét lehunyta, és úgy érezte, hogy csontjai és izmai elolvadnak. - És én még azt hittem, hogy téged nem érdekelnek 139

a nők... hogy semmi más nem érdekel, csak a tudomány. - Te nagyon is érdekelsz, csak nem akarlak elvenni. Tudod, nem veled van a baj dörmögte Andrew, és hangjának rezgése csiklandozva izgatta az amúgy is meredező bimbókat -, egyszerűen csak nem akarok megnősülni. - Ha a házasság azt jelenti, hogy mindennap ezt csinálhatom, akkor talán nem is olyan borzalmas dolog - lihegte Celsie, és félig lehunyt szemmel figyelte, ahogy a férfi nyelvével lassan köröz a mellén, melynek közepén magányos sziklaként meredt a bimbója. - Ha elvennél, Andrew, mindennap csinálhatnánk ezt? - Mindennap és minden éjjel. - De nem fogunk összeházasodni. - Nem, csak túljárunk Lucien eszén. - Igen, túljárunk az eszén. - És szerelmeskedünk - lihegte Celsie, ügyesen kigombolta a nadrágját, és az áthevült juhbőr alá csúsztatta a kezét, hogy megcirógassa selymes dombocskáját. - Most. - Igen, most. Az erős kezek megragadták a nadrág derekát, átvéve az irányítást. Még a vásznon keresztül is érezte tenyere melegét a csípőjén, keze erejét a combján. Celsie felemelte fenekét az ülésről, és Andrew lassan, érzékien lehúzta a nadrágját a combján keresztül egészen a térdéig, és kivillantak a gyönyörű hosszú, fehér lábak, és minden más is. Igéző látvány tárult Andrew elé, aztán becsukta a szemét. Lélegzete felgyorsult, és mikor újra a nőre nézett, Celsie egy 140

smaragdzöld szempár gyönyörű mintázatát látta. - Ne, ne csukd össze a lábad! - mondta szigorúan Andrew, és benyomta kezét a combok közé. - Látni akarlak! - És küszöm, érzem a tekintetedet a bőrömön. - Igazán? Mindjárt mást is fogsz érezni. Még egy pillanatra a lány szemébe nézett, aztán lassan végigpásztázta a gyönyörű meztelen testet. Minden apró részletnél, ahol elidőzött, a lány bőre szinte lángra kapott az érzéki vágytól. Pillantása célba ért, kezét feljebb húzta a comb belső vonalán, hogy ujja hegyével megérinthesse a háromszög alakú, lágy, dús szőrzetet. Celsie teste megfeszült az izgalomtól. Lenézett, és látta a férfi hatalmas kezét, és érezte annak forróságát hasának bársonyos bőrén. Látta, ahogy az egyik ujja megérinti selymes szőrzetének szélét. Andrew keze egy hosszú, szívfájdító pillanatig mozdulatlan maradt, majd lassan elindult lefelé, a kiéhezett ajkak felé, és érzékien simogatni kezdte a rejtett gombocskát. Celsie teste megfeszült a gyönyörtől, és nagyot sóhajtott. - Úgy látom, az elméletem megállja a helyét - mormogta Andrew mosolyogva. - Miféle elmélet? - Úgy gondoltam, hogy forró leszel, nedves, és készen állsz majd, hogy átadd nekem a tested, és lám, így is van. - Annyira szégyellem magam. Andrew még mindig simogatta a nőt a középső ujjával, és így szólt. 141

- Annyira felemelő érzés! Már nagyon kemény lettem tőle. Annyira kemény, hogy szinte fáj! Celsie elpirult, de Andrew tovább folytatta a simogatást. A lassú, őrjítő simogatást, és hallotta, amint Celsie torkából furcsa kis hörgések szakadnak fel. Ismét a nő szemébe nézett. Keze megállt, és egy pillanatig mozdulatlan maradt. - Mi a baj, Celsiana? Tegnap tigris voltál, ma pedig kiscica. Én lennék az egyetlen, akit felemészt a vágy? - Nem, de te vagy az, aki megittad az egész üveg istenverte brandyt. Nekem csak egy korty jutott, és ez csak arra elég, hogy visszatartson attól, hogy nemet mondjak. - Ha azt akarod, hogy abbahagyjam, akkor ki kell, hogy dobjál a kocsiból. - Nem akarom, hogy abbahagyd - mondta Celsie gyengéden, és a férfi arcába bámult. - Ha félsz, vagy aggályaid vannak, csak mondd ki, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy túl tedd magad rajtuk. - Nem félek! Végül is - és hirtelen szorító fájdalmat érzett a szívében - már elvesztettem a lányságomat. Andrew ettől egy kissé kijózanodott. Tekintete ellágyult, és egy pillanatra Celsie azt az Andrew-t látta, aki gyengéden megsimogatja a kutyája fejét, aki megadta neki a tiszteletet a harcmezőn, azt az Andrew-t, aki néhány perce még gyengéden viccelődött vele, aki legtöbbször a harag és a durvaság börtönében raboskodott. - Úgy gondolom, Celsie, nem sok mindenre emlékszel abból, ami tegnap kettőnk között történt. Szeretném, ha tudnád, hogy én még 142

minden tekintetben érintetlennek tartalak, azt az egyet kivéve. Celsie. Celsie-nek nevezte! Melegség öntötte el a lány szívét. - Olyan gyengéden fogok veled bánni, ahogy egy szűzzel illik. És úgy is tett. Mialatt Andrew beszélt, Celsie érezte a férfi kezének melegét, a nedveit bőven ontó kelyhecskéjén, érezte, ahogy hüvelykujjával lágyan simogatja a selymes szőrt. Ágyéka felhevültén rángott a vágytól. Azt akarta, hogy még erősebben simogassa, de el sem merte képzelni, milyen lenne, ha tovább fokozódna ez a gyönyör. Azt akarta, hogy hüvelykujjával még jobban megközelítse az oly nagyszerű élményt nyújtó testrészének középpontját. Azt akarta, hogy... A kocsi egy döcögős útszakaszhoz ért. Celsie még mindig Andrew parázsló szemébe nézett. A nő mély sóhajokkal jelezte, mennyire élvezi a kocsi rezgését, amiben Andrew keze volt a közvetítő. - Óh! - kiáltotta Celsie, és a szája is tátva maradt, mikor meglátta a férfi szemében a bűnös csillogást. - Nagyon különleges érzés, ugye? - Ezt meg honnan tudod? - Sok mindent tudok a testedről, amit neked még meg kell tanulnod. És még azt is tudom, hogy néhány perc múlva egy murvás útszakaszhoz érünk, ott majd, a vasabroncsos kerekek rázkódásától, valóban megtudod, hogy mi a jó. - Jó érzés lesz? - Ó, igen - válaszolt nevetve Andrew -, nagyon-nagyon jó lesz. 143

Celsie már a rázkódás nélkül is nagyon jól érezte magát. Végignyúlt az ülésen, míg szeretője a kocsi padlóján térdelt, és azt a helyet csókolgatta, ahol az előbb még széles tenyere pihent. Celsie nagyon jól érezte magát, mivel a férfi nyelve apró köröket rajzolt feszes bőrére, és egyre közelebb került ahhoz a helyhez, ahol a kocsi rázkódását közvetítő kéz pihent. Oda, ahol az áldott hüvelykujj összeért nőiességének középpontjával. Celsie hörgött és nyögdécselt, fejét dobálta a benne felgyülemlő csodás érzéstől, ami olyan erős feszültséget keltett benne, mint amilyen egy lóban lehet, mikor kitörni készül a karambol. - Talán nem emlékszel, hogy mi történt köztünk tegnap - lihegte Andrew, miközben nyelvével a nagyajkakat becézgette -, de garantálom, hogy ami most fog történni, azt soha nem felejted el. A férfi egyik kezével Celsie mellét fogta, a másikkal pedig a térdét tartotta, hogy jól hozzáférhető maradjon számára az oly hőn áhított vagina. Nyelve határozottan vágott át a sűrű szőrzeten, míg elérte célját, az édes kis rés közepét. Celsie üvöltött a gyönyörtől, és abban a pillanatban a hintó elérte az Andrew által előre jelzett útszakaszt. A teste és Andrew nyelve melyek ez időre már összeforrtak - vad, rázkódó mozgásba kezdtek, amitől Celsie megint úgy érezte, hogy az egekbe repül. - Ah, Istenem - kiáltotta. Andrew egy kissé felemelte a fejét. - Gyorsabban! - kiáltott fel a bakon ülő kocsisnak. 144

- Ó, te szörnyeteg! - incselkedett Celsie. Ahogy a kocsi egyre gyorsult, úgy erősödött az őrjítő izgalom, ami testének minden sejtjén átterjedt. Andrew újra nagyra nyitotta a száját a szégyentelenül nedves punci előtt, és nyelvét feszesen tartva nyomta neki a rejtett kis gombocskának, s féktelen vággyal nyalogatta és simogatta. Az út kövei okozta rezgés és Andrew könyörtelen kényeztetése olyan izgalmakat okoztak a nő testében, melyek mármár súrolták tűrőképességének határát. - Ó, kérlek, kérlek... - kapkodott levegő után Celsie, és a csúcsra jutva körmeit mélyen az ülésbe vájta. - Gyorsabban! A kerekek erősödő moraja úgy tűnt, mint egy közelgő földrengés. Ez már túl sok volt Celsie-nek. Sikoltva megmarkolta Andrew haját és teste ívbe hajlott. A férfi, a látványtól felbuzdulva, még erősebben, és még mélyebbre hatolt a nyelvével. - Ó, Istenem, ó, Istenem, segíts! - sikoltotta a lány, ahogy visszahuppant az ülésre, és ölét még közelebb tartotta Andrew nyelvéhez. Felajzva dobálta haját előre-hátra, közben megint elélvezett. Ekkor, mikor már azt hitte, nem bírja tovább, Andrew valamelyest hátrébb hajolt, és ujjaival váltotta fel eddig oly szorgos nyelvét. Mélyen belülről masszírozta meg a lányt, közben figyelte, ahogy harmadszor is a gyönyörök országába repül. Celsie még vonaglott a kéjtől, amikor Andrew kioldotta a nadrágját, rámászott a lányra, és keményen belehatolt. Újra és újra, egészen addig, míg el nem érte saját kielégülését. 145

A kocsis odafenn a bakon mit sem vett észre az egészből.

146

Tizenharmadik fejezet Mire Gerald a Lambourn Arms-i lovas pályához ért, félelme valamelyest alábbhagyott, de az öngyűlölet úgy megülte a gyomrát, mint egy emészthetetlen csont. Az istállóhoz ügetett, kifulladt lovát rábízta az egyik lovászra, és a söntésbe indult. Egy nagy pohár erős whiskey némileg lenyugtatta. A másodiktól új erőre kapott. A harmadik, a lehetőségekhez képest, visszaadta a bátorságát, amitől őnagysága, Blackheat hercege oly könnyedén megfosztotta. Már a negyedik pohár felénél tartott, mikor elindult vissza, az istálló felé. Szembeszáll a herceggel. Érvekkel fogja igazolni, hogy mennyire nem való a testvére Celsie-hez. Biztosítani akarta magát afelől, hogy ez az esküvő nem jön létre. Percekkel később, a már amúgy is kimerült kancájának nyergében ült, és vágtatni kezdett a Blackheat kastély felé. Még abban sem volt biztos, hogy a herceg fogadja-e egyáltalán. De fogadta. Igaz, hogy több mint negyven percet váratott magára - és Gerald ettől megint csak dühbe gurult -, de fogadta. Nagy sokára előkerült egy komornyik. - A nagyságos úr várja önt a könyvtárban. Kérem, kövessen! Gerald megszégyenítője egy hatalmas könyvespolc előtt ült, és kényelmes karosszékében egy vastag kötetet olvasgatott. A herceg már átöltözött fekete, vagy inkább 147

nagyon mély, tinta-kék bársonyt viselt, amitől karcsú, veszélyesnek tűnő alakja, még gonoszabbnak hatott. Háttal ült Geraldnak. Lassan felállt, és ráérős mozdulatokkal visszatette a könyvet a polcra. Megfordult, arcán rideg mosoly ült, szeme olyan barátságos volt, mint egy kobráé. - Ah, Somerfield! Már vártam. Kérem, üljön le. Ajánlanék némi frissítőt, de ma reggel valahogy nem szívesen látom önt. - Megint az a fagyos, kellemetlen mosoly. - Bízom benne, hogy megért, a körülmények jelenlegi állása okán. Lucien az üvegért nyúlt, hogy italt töltsön magának. Gerald nem törődött a külsőségekkel, csak minél előbb át akart esni a dolgokon. A herceg elegáns profilját figyelte, a majdnem egyenes vonalat az orrától a szemöldökéig, majd durván így szólt. - Nem engedem meg, hogy Celsiana hozzámenjen az öccséhez. Blackheat meg sem rezzent. Közönyösen figyelte, ahogy a cherry a pohár falához csapódik, és rezzenéstelen arccal így szólt. - Nos, ez nem túl szerencsés, mert én az egybekelés mellett voksolok. - Mellette van? Ön talán megőrült? - Megőrültem? - fekete jég csillogott a herceg szemében, míg a kelyhet a szájához emelte. - Biztosíthatom, hogy nem őrültem meg, ellenben már kezdek kételkedni az ön józan ítélőképességében. Gerald, a whiskey-től felbátorodva, ellenállásba fordult. - Nem tudom, miről beszél. - Valóban nem tudja? Tegnap párbajra hívta az öcsémet, mert nem tett ajánlatot a Lady kezére. Ma reggel 148

gyáva és szánalmas kísérlettel az életére tört, aminek kis híján ön lett az áldozata. Most pedig idejön, és tiltakozik a közelgő esküvő ellen. A türelmem, Somerfield, nagyon a végét járja. Azt gondoltam, hogy több esze van annál, mint hogy idejön, és értelmetlen dogokat zagyvál össze. Lássa be, ezzel csak ront a helyzeten! Gerald reszkető kézzel azt kívánta, bárcsak ivott volna még egyet. - Hajlandó vagyok a kis reggeli incidenst túltengő érzelmeinek számlájára írni, Somerfield. Sőt, a jövendőbeli sógornőm kedvéért még egy kis udvariasságot is képes vagyok tanúsítani ön felé. De amit meg sem próbálok megérteni az az, hogy mitől találja Andrew-t hirtelen alkalmatlannak, amikor tegnap még ön akarta a leginkább, hogy azt tegye, amit a kötelesség megkíván. Elég gyorsan meggondolta magát! Vagy nem? - Nem gondoltam meg magam, csak nagyon váratlanul ért a tegnapi eset. Azt még ön is elismerte, hogy a körülmények rendkívül sokkolóak voltak. Celsie-nek Sir Harold Bonkley-hoz kell hozzámennie, és ha nem így történik, akkor Bonkley is, és én is nevetség tárgyává válunk a társadalom szemében. Nem értem, hogy a kettejük házassága megint az a gyilkos mosoly - miben károsítaná meg az ön és Bonkley méltóságát. - A múltkor, azon az estélyen mindenkinek elmondtuk, aki számít, hogy Bonkley és Celsie jegyesek. - Akkor ön épp olyan bolond, mint amilyen gyáva. - Követelem, hogy tegyen meg mindent, ami módjában áll, hogy meggátolja ezt az őrültséget! 149

A herceg felhúzta a szemöldökét, és letette a poharát. - Követeli? - Kedves Somerfield - folytatta Lucien. Biztosíthatom, hogy nem áll szándékomban meggátolni őket, sőt, szerintem nagyon is illenek egymáshoz - mondta mosolyogva, míg kabátja ujjáról lesöpört egy apró szöszt, és sötét, fagyos tekintetét a vendég felé fordította. - Remélem, nem tartja az öcsémet gyengeelméjűnek! Vagy igen? Gerald érezte, ahogy belső részei összehúzódnak. Nem ismerte nagyon jól a herceget, de valami állati ösztön azt súgta neki, hogy veszélyes, hacsak nem halálos területre tévedt. A túl sok whiskey azonban meggondolatlanná tette. - De igen is, annak tartom! Nem ezen a földön jár. Arrogáns megszállott, aki csak az agyament találmányaival van elfoglalva, imádja a kotyvalékait, ami azt bizonyítja, hogy nemcsak különc, de perverz is! Ha tudni akarja, Blackheat, a húgom még a közelségétől is irtózik. Semmi kilátása nincs egy valamirevaló karrierre, de még normális jövőre sem. Ráadásul semmit sem tud nyújtani Celsie-nek! Egyáltalán semmit. A herceg hosszú, fagyos pillantást vetett Geraldra, aki ettől rémisztő bizsergést kezdett érezni a gerince mentén. A tenyerét elöntötte az izzadtság. - Azt gondolja, hogy ez a Bonkley, akinek a neve hallatán csak sajnálatot érzek a jövendőbelije iránt, boldogabbá tenné a húgát, mint az öcsém tehetné? - mondta Lucien halkan, de annál veszélyesebb hanglejtéssel. Neki legalább vannak kilátásai! 150

- Igazán? Éspedig? Gerald szóra nyitotta a száját, aztán rögtön be is csukta. Harold Bonkley semmivel sem nyújthatott többet, mint Andrew, és ezt mindketten tudták. Blackheat még egy percig nézte a vendégét, majd hosszú, szenvedő sóhajjal elfordult, és minden figyelmét a cherryjének szentelte. Tudja, Somerfield, kezdek gyanakodni, hogy önnek nem az a problémája az öcsémmel, hogy a testvérét kompromittálta, hanem, hogy úgy mondjam - felemelte a poharát, és az aranyszínű nedűt szemlélte - befolyásolható. - Micsoda? A herceg Gerald felé fordult, tekintetük találkozott. - Befolyásolható, de nem az ön kedve szerint. Úgy gondolom, az öcsém mindig is azt tette, és azt is fogja tenni, amit ő akar. Andrew-t nem fogja tudni a saját akarata szerint formálni. - Nem tudom, mi az ördögről beszél. - Igazán? Szerintem nagyon is jól tudja. Ne gondolja, hogy elkerülte a figyelmemet az a tény, hogy mennyire szeretné, ha a húga Sir Haroldhoz menne hozzá, így az ön irányítása alá kerülne Celsiana vagyona is. - Na, de kérem! - kiáltotta felháborodva Gerald. A herceg udvariasan mosolygott, de fekete szeméből veszélyesen hideg és halálos tekintet áradt. - Mindenki tudja, kedves Somerfield, hogy a húga csak megtűri önt Rosebriarben, mivel nincs máshová mennie. És az sem hétpecsétes titok, hogy ön komoly kártyaadósságot halmozott fel, melyet most nem képes visszafizetni. Nyilván egy frigy 151

Sir Harold és az ön húga között tökéletes megoldást nyújtana a dilemmára. Nem gondolja? - Hogy merészel...? - fröcsögte Gerald. - Tudja, én sokat merészelek. Nálam ez alkati hiányosság, vagy legalábbis ezt mondják - mosolygott sejtelmesen a herceg, majd újra az italát kezdte tanulmányozni. - Igazán, kedves Somerfield, ha valóban ekkora szüksége van pénzre, akkor elgondolkodhatna azon, hogy feleségül vegyen egy gazdag örökösnőt, ezzel egy csapásra megoldaná a problémát. - Ön sérteget engem, uram! - Ezer bocsánat - motyogta Blackheat. Talán, mert a húga ma reggel megzavarta a párbajmezőn, most úgy érzi, megfosztották az elégtételtől. Ezen könnyen segíthetünk. Biztosíthatom, hogy nem jelent gondot, ha holnap is hajnalban kell kelnem - mosolyogva felemelte fejét, tekintete összeakadt Geraldéval -, ha érti, mire gondolok. Gerald érezte, hogy a vér kiszalad az arcából, önkéntelenül hátra lépett, hüvelykujját a nadrágja derekába akasztotta, és úgy döntött, elengedi a füle mellett a kihívást. - Tehát ön nem tesz semmit annak érdekében, hogy megállítsa ezt a helytelen házasságot. - Nemcsak, hogy nem fogom meggátolni, de mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy előmozdítsam a dolgot. - Akkor hát nincs más mondanivalóm önnek - mondta Gerald, sarkon fordult, és elviharzott. Lady Nerissa de Montforte a lakosztályában tartózkodott. A szokásos reggeli levélíráshoz készülődött egy csésze forrócsokoládé mellett, 152

mikor egy rövid kopogás az ajtaján azt jelezte, hogy a legidősebb bátyja kíván vele beszélni. - Ah, Nerissa - mondta Lucien a jól ismert, és annyira gyűlölt önelégült mosollyal az arcán -, örülök, hogy levélírás közben érlek. Jó lenne, ha írnál Charles és Gareth bátyáidnak. Szeretném, ha értesítenéd őket a közelgő esküvőről. - Miféle esküvő? - kérdezte Nerissa zavartan. - Természetesen Andrew-é. - Andrew-é? - Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy agglegény maradjon, amíg meg nem őszül? Vagy igen? - Andrew megnősül? Lucien elmélkedve megsimogatta az állát. - Igen, méghozzá hamarosan. Nerissa a levelezésről megfeledkezve talpra ugrott. - Lucien, mit tettél már megint? - Kedves kishúgom, én nem csináltam semmit. Amíg Somerfielddel párbajoztam, Andrew... hogy is mondjam, rosszul lett. Somerfield már majdnem megölte, mikor Lady Celsiana Blake közénk vetette magát, és könyörgött, hogy hagyjam meg a testvére nyomorult életét. - És meghagytad? - Igen, de csak egy feltétellel. Nerissa kék szeme összeszűkült. - Mi volt az a feltétel? - Természetesen az, hogy hozzámegy Andrewhoz. O, ne nézz így rám, kedves! Mindkettőjüknek ez az érdeke. Lady Celsiana Blake bizonyára nagyon boldoggá fogja tenni a mi kis Andynket, bár ő ezzel talán még nincs is tisztában. 153

- Nem hiszek a fülemnek! Andrew nem az a nő-sülős fajta, szerintem, nem akar, és nem is fog elvenni senkit. - Másfelől, drága Nerissa, a házasság jót fog tenni neki. - Lucien, hogy tehetted ezt vele? - Kedves Nerissa, már mondtam neked, ő csinálta magának. - Ó, igen, gondolom, a bálon történt eseményekhez sem volt semmi közöd. Mikor rászabadítottad Lady Celsianát, mert azt mondtad neki, hogy Andrew állatokon kísérletezik, és elhitetted az öcséddel, hogy ártatlan vagy a dologban. Lucien gyengéden mosolygott. - És amikor utasítottad az inast, hogy kísérje szegény Celsianát Andrew lakosztályába, holott tudtad, hogy ágyban van, és ruha sincs rajta. Vagy abban is ártatlan vagy? Túl messzire merészkedsz, Lucien! - Tökéletes párt alkotnak majd. Andrew egy napon hálás lesz nekem a hölggyel együtt, akinek az a sorsa, hogy a felesége legyen. Már így is mély benyomást tett rá, bár Andrew ezt nem fogja elismerni, és ugyanez fordítva is igaz. De a szemük mindent elárul. Még jó, hogy kard volt a kettejük közt ma reggel, mert különben a két kis hősszerelmes meglehetősen szégyenteljes jelenetet rendezett volna Ravenscombe összes lakója előtt. Kard kettejük között ma reggel? Ravenscombe összes lakója? Azt hittem, a párbaj magánügy. Az hittem, Andrew azzal az utálatos Somerfielddel párbajozik majd, nem pedig a húgával. - Nos, ez volt a terv, de a helyzet némileg megváltozott. 154

- Hogy? - A kis hölgy bezárta a saját bátyját, és ő jött el helyette. Mindkettőjük becsületére nézve sértő lett volna, ha Andrew nem áll ki ellene. Ó, ne nézz ilyen megdöbbenve! Somerfield valahogy kiszabadult, és épp időben érkezett, hogy elfoglalja helyét a harcmezőn. Mikor arra készült, hogy megölje Andrew-t, úgy gondoltam, jobb, ha közbelépek - mosolygott Lucien, és nyilvánvalóan meg volt elégedve magával. - Maga Celsiana jelentette ki, hogy hozzámegy a testvérünkhöz, ha megkímélem a bátyja életét. - Drága, jó Istenem! - Olyan gyorsan történt... szerintem a hölgy legalább annyira nincs tisztában a viselkedési normákkal, mint Andrew. De, ó, láttad volna Andrew arcát, mikor Somerfield helyett a nő szállt ki a kocsiból... ez a látvány mindent megér! Szegény kis öcsikénk, még arra sem volt ideje, hogy magához térjen, és Celsie már követelte tőle, hogy küzdjön meg vele. - Hát ez nem lehet igaz... - De igen! - És megtette? - Hát persze! - Ó, Lucien! - Ne félj, Nerissa! Igaz, hogy Celsie képzett kardforgató, de nem is remélhette, hogy Andrew közelébe ér sem technikában, sem erőnlétben. így hát azt javasoltam, hogy csak az első vérig küzdjenek. Ennek ellenére Somerfield tovább akart harcolni, mint ahogy az a megállapodásban szerepelt, miután a húga helyére lépett a harcmezőn. - Drága, jó Istenem! 155

Nerissa magához térve mély lélegzetet vett, és bátyja szemébe nézett. A kép kezdett összeállni. - Szóval megölhetted volna Somerfieldet, de tudtad, hogy a húga bármit megtenne, hogy megmentse őt. - Természetesen. - S nyilvánvalóan te voltál az, aki megszervezte, hogy az egész falu ott legyen, csak azért, hogy elég tanúd legyen a terveid kivitelezéséhez. - És miért ne? Mindenki jól szórakozott. Nerissa haragtól feszes szájjal ellépett az asztal mellől. - Lucien, amit tettél, az nemcsak dühítő, de teljesen érthetetlen is. Miért? Miért? Bár nem tudom megbocsátani, amit tettél, azt azért megértem, miért csaltad tőrbe Garethet, hogy elvegye Julietet. Azért, hogy a születendő gyermekének tisztes neve legyen. Azt is megértem, hogy Charlesnak megadtad a kezdő lökést, mikor meg akarta kérni Amy kezét, mert az önbizalma éppen mélyponton volt. De ez, ez gyalázatos! Kegyetlen tréfát űztél. Andrew egy magányos álmodozó. Más, mint a többi férfi, neki nincs szüksége feleségre. Nem akar megnősülni, csak azt akarja, hogy mindenki hagyja békén. - Nekem is ezt mondta, de ami történt, megtörtént - mondta Lucien, és bűnbánatnak a szikrája sem látszott a szemében. - S gondolom, a következő élet, amit befolyásolni tervezel, az enyém. - Csak akkor, ha képtelen vagy magad helyesen irányítani a dolgaidat. Nerissa felkapta a leveleit, és visszalökte székét az íróasztal alá. - Akarod tudni az 156

igazat? Remélem, egy szép napon, mikor mindannyiunk életét kedvedre kialakítottad, majd a saját csapdádba esel! Remélem, hogy egy nő majd téged is térdre kényszerít! Ha ez megtörténik, én leszek az első a sorban, aki megünnepli a már régóta esedékes bukásodat. Lucien igazán jól szórakozott. - Biztosíthatlak, kedvesem, ez soha nem fog megtörténni! - Óóóóó, hogy te milyen elviselhetetlen vagy! - vágta rá Nerissa, azzal sarkon fordult, és kivonult a szobából. Lucien ott maradt, ahol volt. Megvárta, amíg a dühös léptek hangja elhalkul, és csak akkor hagyta abba a mosolygást. Messziről ajtócsapódás hallatszott, ekkor egy gyermeki sóhaj kíséretében felemelte az asztalon heverő tollat, és visszatette a tartóba. Nerissa reményeivel ellentétben egyetlen asszony sem fogja Blackheat hercegét térdre kényszeríteni. Az ő ideje, és ezzel nagyon is tisztában volt, hamarosan lejár.

157

Tizennegyedik fejezet A kocsi félúton járt London felé. A vágyserkentő hatása már rég elmúlt, súlyos, nehézkes csendet hagyva maga Után. Nem is beszélve a gyűlöletről, amit mindketten éreztek az iránt az ember iránt, aki megitatta velük a bűbájos folyadékot. Andrew az ülésén terpeszkedett, egyik karját hanyagul a háttámlán pihentette. Nem is nézett Celsie-re, aki a szemközti ülésen ült, és alsó ajkát harapdálta komoran elmélkedve. A lány, meggyötörve az iménti buja percektől, csak ült, és olyan merev volt, mint egy vadászkutya a zsákmánnyal szemben. Lába összezárva, keze szorosan összekulcsolva az ölében, és csak meredten bámult ki az ablakon. A csendet egyikük sem törte meg. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Andrew úgy döntött, neki elég volt. Ha Celsie nem akar hozzá beszélni, hát rendben. O sem akar különösebben csevegni vele. Azt gondolta, hogy egy időre kirekeszti a kínos csendet és az életét megrontó nőt a gondolataiból. Kabátja belső zsebébe nyúlt, elővette jegyzetfüzetét és a ceruzáját. Felhúzott térdén egyensúlyozva kezdte papírra vetni egy ötlet terveit, amely azóta gyötörte tudatát, mióta megszületett az agyában. Tudnia kellett volna, hogy a problémák előtt hiába hunyunk szemet, különösen akkor, ha azt a problémát úgy hívják, hogy nő. Nemére jellemzően, Celsie pontosan azt a pillanatot választotta, hogy megtörje az elviselhetetlen 158

csendet, amikor Andrew megpróbálta valami teljesen mással lekötni magát. - Sajnálom - dadogta Celsie, de a bocsánatkérés okát nem fejtette ki. - Nem voltam önmagam. - Igen, hát, én is sajnálom. Andrew tovább rajzolt, nem akarta megvitatni a korábbi viselkedésük részleteit, inkább megpróbált menedéket keresni a munkájában. De nem így történt. - Mi az? - Egy jegyzetfüzet - válaszolta, de fel sem nézett. - Megnézhetem? Mi az, amit csinál? - Rajzolok. - Mit rajzol? - Még nem tudom, még nem adtam neki nevet. - Megnézhetem? Andrew elgondolkodott. Vajon csak azért mutat érdeklődést a munkája iránt, hogy oldja a feszültséget? Vagy csak azért, hogy párbeszédet kezdjen, holott egyikük sem tudta, hogy mit mondjon a másiknak? Valószínű. Nem törődve a lánnyal, tovább folytatta a rajzolást. - Andrew, megnézhetem a rajzokat? Andrew felsóhajtott. Minden örömet, amit Celsie a munkája iránti érdeklődésével okozott, rögtön el is rontott türelmetlen közbeszólásaival, míg a férfi gondolkodni próbált. Nem mintha képes lett volna rá úgy, hogy ő ott ült vele szemben. Nem mintha képes lett volna gondolkodni azzal a nemrég megélt élménnyel a fejében, mely tátongó lyukat égetett a tudatába. Csak egyetlen 159

dologra tudott gondolni. Újra a karjába akarta zárni, és szerelmeskedni vele, de ezúttal lassan, édesen, és a kémia segítsége nélkül. Mi történhetett vele? Talán túl sok időt töltött a laboratóriumban, és most képes lenne ágyba vinni ezt a nőt, aki úgy irritálja, mint egy bőr alá bújt szálka. Abban biztos volt, hogy nem akarja elvenni. A pokolba az egésszel. Egy esetleges frigy vele, maga lenne a pokol. Minden, csak nem építő jellegű az álmai és a tervei tekintetében. Nehéz szívvel ugyan, de úgy fordította a füzetet, hogy a nő is láthassa a félkész rajzot. - Ez elég... érdekes - vonta össze a szemöldökét zavartan Celsie. - De mi ez? - Egy tökéletesített rugózási rendszer, ami kényelmesebbé teszi a hintókat. Azt várom tőle, hogy elnyelje az út egyenetlenségei okozta rázkódásokat - mélyen a nő szemébe nézett -, és a vibrációt. Celsie-t mintha áramütés érte volna, összerezzent, és piros foltok jelentek meg az arcán. - Ön is tudja, hogy csak a vágyserkentő miatt volt - mondta Celsie, míg a férfi lehajtotta fejét és folytatta a rajzolást. - Normális körülmények között sosem viselkedtem volna így. - Milyen kár! - Kár? Andrew tovább rajzolt. - Ha véletlen mégis a feleségem lenne, nagyon nem szeretném, ha csak akkor engedne az ágyába, ha ivott az italból. - Ha véletlen mégis a felesége lennék, az én ágyam amúgy is tiltott terület lenne az ön 160

számára, úgyhogy jobb, ha nem is gondol ilyesmire. - A, igen, elfelejtettem! Ön inkább a kutyák társaságát választja, igaz? - Ez a megjegyzés teljesen fölösleges volt. Ugye tudja? Andrew tovább folytatta a rajzolást, és érezte magán Celsie dühös tekintetének a súlyát, de csak magában háborgott miatta. Még soha életében nem érezte ilyen komoly csapdában magát. Kicselezték, és félrevezették. Legszívesebben a puszta kezével ölte volna meg Lucient. - Különben is - tette hozzá Celsie -, nem is engedném az ágyamba addig, amíg az ön iránti érzelmeim meg nem változnak, de ahogy ön bánik velem, ez nem fog megtörténni, hacsak nem talál fel valami új szert, valami szerelmi bájitalt. - Értem! Tehát a bujaság bájitala nem elég, a szerelemé is kellene! Hmm! Talán ez lesz a következő kísérletem tárgya. - Inkább azon kísérletezzen, hogyan találjunk kiutat ebből a helyzetből. Ha ez nem sikerül, akkor nyilvánvalóan pokoli házasság lesz a vége. Különben meg szeretném, ha egy percre abbahagyná a rajzolást, miután önhöz beszélek. - Én pedig önhöz. - Jó lenne, ha megtisztelne a teljes figyelmével, amíg beszélgetünk. - A figyelmem az öné. - De nem az egész. Közönyösen felemelte tekintetét, és a lányra nézett. - Na, most már minden figyelmem az öné. 161

- Csakis a vágyserkentő tehet róla ismételte Celsie az állát megemelve. - Hölgyem, azt javaslom, hogy felejtse el azt a vágyserkentőt, meg a hatásait is. Ami történt, megtörtént. Ha nem találjuk meg a kitérőt ez elől a nyavalyás házasság elől, akkor legalább próbáljuk meg elviselhetővé tenni. Ön járja a saját útját, és én is ezt teszem. Az is véletlen lesz, ha egyszer egy hónapban találkozunk. - Számomra nem ez az elviselhető házasság. - Nem? Celsie lehajtotta a fejét, és hirtelen komoly érdeklődést mutatott az ingujját összefogó gomb iránt. - Nekem ez inkább magányosnak tűnik. Ön szépen begubózik majd a laboratóriumába, és kizár mind engem, mind pedig a világot magából. Soha nem megyünk majd együtt sehova, és nem is csinálunk együtt semmit. Celsie alig láthatóan összerezzent, tekintetéből és mozdulataiból sebezhetőség áradt. Hangja elhalkult, és a gomb iránt tanúsított érdeklődése egyre erősödni látszott. -Ha összeházasodnánk, azért én sűrűbben szeretném önt látni. - Miért? - Miért! - ismételte Celsie, és úgy nézett Andrew-ra, mint egy ötéves gyerekre. - Azért, mert a férjeknek és feleségüknek bizonyos dolgokat közösen kell csinálni. Még akkor is, ha házasságunk kényszermegoldás. - Úgy érti, kényszerített házasság? - Kényszerházasság, kényszerített házasság. Mindegy, minek nevezzük. Legalább annyit érjünk el, hogy megkedveljük egymást, mert azok az emberek, akik kedvelik egymást, általában élvezik az együttlétet. 162

- Értem. Szóval ön úgy gondolja, hogy még megkedvelhetjük egymást. - Legalább megpróbálhatnánk kedvesnek lenni egymáshoz - mondta Celsie őszintén, majd lehajtotta a fejét, és újra rátalált a gombjára. - Tudom, hogy haragszik a hercegre, én is így érzek. Amit tett a brandyvel, az nagyon gonosz dolog volt. Neki köszönhetem, hogy ilyen rosszul indult az életem. Ebben a játszmában mi csak bábok voltunk az ő kezében. Természetes, hogy haragszunk, minden okunk megvan rá. - A nő könyörgő szemmel újra Andrew-ra nézett. - De ne egymáson töltsük ki a mérgünket. Andrew nagyot nyelt, és az ablak felé fordult. - A legkevesebb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk jól kijönni egymással - folytatta keseregve Celsie. - Egyikünk sem akarja ezt az esküvőt, tehát ha összedugjuk a fejünket, talán megtaláljuk a módját, hogyan tudnánk elkerülni. Sokkal többet érnénk vele, mint a marakodással. És ha kedvesek vagyunk egymáshoz, onnan már egyenes út vezet a szeretethez. - És utána jön az az abszurd dolog, amit úgy hívnak, hogy szerelem? - kérdezett vissza Andrew. Celsie határozottan a férfi szemébe nézett. - Ha továbbra is úgy viselkedik, mint egy fogfájós medve, akkor nem. - Bocsánat - motyogta Andrew, és újra kinézett az ablakon. - Talán a kedvelés még menne, de a szerelem meghaladja a képességeimet. - Az enyémet is, de azért, még egy kényszerházasságban is előfordulhat. 163

- Kényszerített házasság. - Mindegy, minek nevezzük. Andrew hátradőlt, kihúzta a kardját a hüvelyből, de csak annyira, hogy ki tudja hegyezni a ceruzáját az élén, majd visszatért a rajzoláshoz. Bizonytalan érzelmek kerítették hatalmukba. Nem akarta kedvelni ezt a nőt. Azt sem akarta, hogy a nő kedvelje őt. Csak azt, hogy Celsie tartsa magát távol tőle. De miért, hiszen Celsie letette a védőpajzsát, és megpróbált kedves lenni vele, még akkor is, ha Andrew mindent megtett, hogy annyira undoknak tűnjön, amennyire csak lehet. S most mégis gyengédséget érzett Celsie iránt, és ettől nagyon megijedt. - Szeretnék valamit tisztázni - morogta, de nem vette le a szemét a füzetéről. Ahogy a ceruzáját figyelte - mintha az önálló életre kelt volna -, észrevette, hogy a kusza vonalak Lucien eltorzított arcát ábrázolják. - Nem akarok megnősülni, nem akarom megosztani az életemet senkivel! - A ceruza most egy kardot rajzolt, egy széles ívbe lendülő kardot, egyenesen Lucien nyaka felé. - Nem akarom, hogy a laboratóriumomba jöjjön, amikor dolgozom. Nem akarom, hogy kérdéseket tegyen fel, amikor gondolkodni próbálok, vagy hogy zavarjon, amikor alkotok. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén. Már az is elég baj, hogy meg kell nősülnöm, hát, még ha egy olyan nőt kell elvennem, aki be akarja osztani az időmet. Az már egyenesen elviselhetetlen lenne. Rengeteg a munkám, hát ne is várja el tőlem, hogy bálokra, fogadásokra, táncmulatságra, vagy egyéb olyan helyre kísérgessem, amelyekből semmi hasznom. 164

Celsie csak pislogott, bámulta a férfit, és láthatóan visszahőkölt. Andrew látta, ahogy a dühtől vörös foltok jelennek meg az arcán. Látta, ahogy arca megfeszül, és szemei most inkább ezüstösen csillognak. Szemmel láthatóan elfogyott a türelme. De csak mosolygott. Feszült, jeges arckifejezés, de mégiscsak egy mosoly. - Akkor megegyeztünk? - kérdezte Andrew gyengéden. - Nem, még nem, mert nekem is vannak követeléseim. - Valóban? Hadd találjam ki? Kutya az ágyban, kutya az asztalnál... - Most nem a kutyákról van szó, hanem rólam. Nagyon jó lenne, ha néha meg tudnánk jelenni társaságban házaspárként, és nemcsak a laboratóriumban töltené az összes idejét, ahogy azt szeretné. - Nagyon jók a megérzései, mert pontosan ezt fogom tenni. - Tudja, ön a legjobb példa arra, hogy a kutyák miért sokkal jobbak, mint a férfiak. Ok legalább nem gyűlölik a szeretetet, ingyen adják, nem reklamálnak, és nem szabnak feltételeket. Minden másnál fontosabb az életükben az az ember, akihez tartoznak, és haláluk napjáig szeretik őt. Ráadásul örömmel töltenek időt a gazdájukkal. - Biztosíthatom, asszonyom, hogy nagyon boldogan töltöm önnel az időmet, lehetőleg az ágyában, ahol bizonyára sokkal boldogabbá tudom tenni, mint az a drágalátos Freckles. A zöld szín eltűnt Celsie szeméből. - Maga beteg. - Kétség sem fér hozzá. 165

- És jobb, ha most rögtön tudomásul veszi, hogy nem fogom kirúgni Freckles-t az ágyamból az ön kedvéért. Ha nem hagyja ott a laboratóriumát, hogy helyet csináljon nekem az életében, akkor én sem fogom elküldeni Freckles-t az ágyamból, hogy helyet csináljak benne önnek. - Ebben az esetben remélem, hogy az ágya elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne élete két legfontosabb hímje. - Én pedig azt remélem, hogy teljesíti az óhajaimat, és néha kivesszük a részünket a társasági életből. - Sajnálom, de egyáltalán nem érdekel a társasági élet, annyira unalmas. Nem feltétlenül. Táncolhatnánk, társaloghatnánk, meggyőzhetnénk az embereket az állatokkal való helyes bánásmód fontosságáról. Andrew újra rajzolt. Lucien a földön hevert lefejezve, egy másik kard pedig a szívébe döfve. - Én inkább otthon maradnék - morogta firkálás közben. - De ön annyi ilyen fájdalmasan szórakoztató eseményre mehet, ahányra csak akar. - Rendben, fogok is! - Jó. A nehézkes csend visszatért, ez alkalommal még súlyosabban ült a fülkére, mint azelőtt. Andrew visszatért a rajzához, de az eredeti ötlet tüze már kihunyt. A gyötrő kényszer, hogy elkészítse Lucien képmását, már szertefoszlott. Mostanra már csak üres, élettelen vonalak köszöntek vissza a papírról. A francba, ezzel is! - gondolta, és félredobta a jegyzetfüzetet. Mindennek a tetejébe, még bűnösnek is érezte 166

magát, mert szándékosan megbántotta a lányt. A bűntudata csak a dühét táplálta, dühe pedig az állapotával kapcsolatos félelmét. A félelmet attól, hogy valaki rájön, mennyire beteg. Andrew egy pillanatra a társaságára nézett, és látta, hogy a nő meredten bámul ki az ablakon. Gyönyörű volt oldalról is. Egy orr, melyet - úgy érezte - rögtön meg kell csókolnia. Száj, melyet... a pokolba is, mi a fenét akar ez a nő? Hisz' tudja, hogy nem akar magának feleséget. Andrew pedig tudta, hogy Celsie a saját útját akarja járni, akárcsak ő. Most meg azt várja tőle, hogy adja fel eddigi életét, legyenek barátok csak azért, hogy társaságokba cipelhesse, ahol minden esély megvan arra, hogy megint rosszul legyen, és az emberek megtudják róla az igazságot. Kezével megtörölte az arcát. Ha ez megtörténik, soha többé senki sem fogja komolyan venni a tudományát. Ha ez megtörténik, kinevetik a Királyi Társaságnál, még mielőtt egyáltalán bekerülhetne. - Már látom, hogy nem lesz túl könnyű motyogta Celsie, még mindig az ablakon kinézve, szomorú és reménytelen arckifejezéssel. Ez a tekintet Andrew mérgének a végét jelentette. Mennyivel egyszerűbb volt ellöknie magától a nőt, amikor még vitatkoztak. De ez a fájdalmas nézés... Andrew nem bírta tovább. - Sajnálom - mondta morcosan -, csak egy kellemetlen féreg vagyok, nem vagyok túl jó társaság sem önnek, sem pedig másnak. - Én is sajnálom. Ön szándékosan tőrbe csalt, és én úgy kaptam be a csalit, mint a kutya a csontot. 167

Celsie a férfira nézett, tekintetük találkozott. Száján egy rövid időre megjelent egy bocsánatkérő mosoly, majd lenézett, és meglátta a jegyzetfüzetet az ülésen. Celsie megborzongott, Andrew pedig feszülten figyelte őt. A lány átnyúlt a túlsó ülésre, felvette a füzetet, és tanulmányozni kezdte Andrew rajzait a lefejezett bátyjáról. A fej nélküli testről, ahogy egy kard áll ki a szívéből, és a nyakából csurgó vérről. Andrew az ajkát harapdálva várta, hogy mi lesz a reakció. Undor, düh, félelem? Nem az történt, amire számított. Nevetés. Ahogy az első foszlányok elhagyták a száját, rögtön meg is próbálta elfojtani azokat. A szája elé tartotta a kezét, de szeme is jókedvéről tanúskodott. Andrew érezte, ahogy a saját szeme körül is ráncolódni kezd a bőr. Celsie elvette kezét a szája elől, és hangosan nevetni kezdett. Andrew csak vigyorgott, majd visszakérte tőle a füzetet. És mikor megint egymásra néztek, ez alkalommal egyikük sem fordult el.

168

Tizenötödik fejezet Nemcsak Celsie és Andrew akarta megölni Blackheat hercegét. Gerald, a komornyik, és Celsie kutyája, aznap későn este értek Rosebriarbe. Gerald idegei valamelyest lenyugodtak, de a felszín alatt még ott fortyogott a harag. Az ösztönszerű reakciók helyett már képes volt gondolkodni is, és pontosan ezt is tette. Az istenverte Blackheat ráérzett az igazságra. Geraldnak semmi személyes problémája nem volt Lord Andrew de Montforte-tal, mint Celsie vőlegényjelöltjével, leszámítva a tényt, hogy a Dacost nem tudta volna kénye-kedve szerint irányítani, mint Bonkley-t, vagy a többi férfit, aki számításba jöhet. Gerald egyetlen gondja az volt, hogy kimásszon a kártyaadósság mély verméből. Nem tudta, hogy kit gyűlöljön jobban: az arrogáns Blackheat herceget, kinek az óhajai úgy teljesültek, mintha isteni akarattal lenne megáldva, vagy a tyúkeszű öccsét, amiért felfedezte azt a kotyvalékot, s ezáltal kivonta Celsie-t az ő ellenőrzése alól. Vagy talán a saját húgát, mert nem volt hajlandó több pénzt kölcsönözni neki. Önző, hálátlan ribancnak tartotta, aki semmivel sem jobb, mint az anyja volt. Ugatás hallatszott az udvarról, a kennelek irányából. Gerald látta, ahogy ott áll Freckles a kiszáradt vizes edénye mellett, és csendes várakozással tekint fel a férfira. Gerald rá sem hederített, gyűlölte az eb bánatos 169

szemeit. Gyűlölte, hogy Celsie-t tekinti gazdájának. A pokolba is, ez a nő többet törődik ezekkel az ostoba dögökkel, mint a saját testvérével. Beléjük fektette azt a sok pénzt, időt, és energiát, de a kisujját sem mozdította, hogy kifizesse Gerald adósságait. Gyűlölte a de Montforte-okat, Celsie-t, de még a saját apját is, aki abban a pillanatban, mikor megismerte és elvette Celsie gyönyörű mamáját, hirtelen elfelejtett érdeklődést mutatni egy szem kisfia iránt. Apja egészen addig imádta a feleségét, amíg egyszer rajta nem kapta egy másik férfival. Aztán a bánattól ágynak esett, és ez okozta korai halálát is. Ekkor Gerald úgy érezte, hogy az egész világ ellene fordult. Tisztában volt vele, hogy az összes hitelezője ott dörömböl a londoni házának ajtaján. Még szerencse, hogy egy ideig el tudott rejtőzni idekinn, de azt is tudta, hogy miután meg akarta ölni Andrew-t, Celsie első dolga az lesz, hogy kidobja innen, ha megérkezett. Nem lehet örökké bujkálni az adósok börtöne elől. Pénzre volt szüksége, méghozzá sokra, és ha így vagy úgy nem tudja megszerezni Celsie-től, akkor valami más lehetőség után kell néznie. Kiment az udvarra. Friss levegőre volt szüksége, gondolkodni akart. Freckles otthagyta a kiszáradt vizes edényt, nehézkesen utánaeredt, de túl fáradt, és öreg volt ahhoz, hogy lépést tartson Geralddal, ezért hamarosan le is maradt. Gerald gyűlölte a kutyákat, gyűlölte az egész világot. Mikor Celsie elhanyagolt rózsakertje mellé ért, eszébe jutott egy részlet az - Őarroganciája 170

Blackheat hercegével folytatott beszélgetésből... Igazán, kedves Somerfield! Ha valóban ekkora szüksége van pénzre, akkor elgondolkodhatna azon, hogy feleségül vegyen egy gazdag örökösnőt, ezzel egy csapásra megoldaná a problémát. Gerald megtorpant. Ez az! Elvenni egy gazdag örökösnőt! Csakhogy ahhoz előbb találni kell valakit. De ami még nehezebb: el kell érni, hogy a jelölt beleszeressen egy nincstelen grófba, aki rossz hírneve mellett még a szerencsejátékoknak is megszállott rabja. Kemény dió. A ragyogó holdfényben a kert egyik utolsó rózsáját bámulta, ami felelőtlenül új bimbót hozott, mit sem törődve a közelgő fagyokkal. A vágy serkentő... Valahogy meg kell szereznem a vágyserkentőt. Ez a feladat lehetetlennek tűnt. Ekkor eszébe jutott Eva. Közös egyetértéssel, Andrew és Celsie Londonba mentek, hogy időt adjanak maguknak a gondolkodásra, távol a családjuktól, távol a maguk mögött hagyott problémáktól. Mire a kocsi végre megállt a de Montforte ház elegáns kovácsoltvas kapuja előtt, a Hold már magasról világította be a hideg éjszakát. Andrew, aki vacogott az ujjatlan kabátjában, az út nagy részén csak hallgatott. Egyedül akart maradni a gondolataival és a problémáival. Némileg megenyhült Celsianával szemben, ez egyrészt jóleső, másrészt 171

aggasztó érzés is volt számára. Elhatározta, hogy megtartja a három lépést, de Celsie megtalálta a rést a védőpajzsán. Az igazat megvallva, Andrew sokkal jobban érezte magát, amikor barátságosan bántak egymással, mint amikor ellenségeskedtek. Most is, ahogy elnézte őt, amint édesen alszik a takaró alatt, amit akkor terített rá, amikor elnyomta az álom, most is szívet szorongató gyengédséget érzett iránta. Nem szeretett ilyen gonosz és durva lenni vele, de muszáj volt. Nem engedhette, hogy túl közel kerüljön hozzá. Túl sok volt a vesztenivalója. A hintó megállt, ideje volt kiszállni. - Celsie! Nem mozdult. Andrew közelebb hajolt, és megérintette a vállát. - Celsie, ébredjen! Megérkeztünk! A lány alig hallhatóan motyogott valamit, vállára húzta a rövid takarót, és tovább aludt. Az ajtó kinyílt, és az inas lehajtotta a lépcsőt. Andrew nem nagyon tudta, mit tegyen, ezért a legkézenfekvőbb megoldást választotta. Megtámasztotta a lábát, karját az alvó nő teste alá csúsztatta, felemelte, és kiszállt a kocsiból. Nő létére Celsie elég magas volt, de hosszú lába és vékony csontjai miatt egyáltalán nem nehéz. Egy erős férfi könnyedén elbírta. Andrew-t jó érzéssel töltötte el, hogy megérinthette. Jó érzés volt, ahogy az alvó nő odabújt hozzá, arcát egész közel szorítva a mellkasához. Jó volt érezni, ahogy a tenyerét a szívének szorította. Ismét átjárta a gyengédség szívet melengető hulláma. Nem akarta felkelteni az inas érdeklődését, ezért egyenesen az ajtó felé vette az irányt. Kiadta 172

az utasításokat a szolgálóknak, ételt rendelt, forró fürdőt, és két külön szobát, majd felvitte édes terhét a lépcsőn. Természetesen nem akarta vele tölteni az éjszakát, nem állt szándékában vele aludni. Megpróbált annyira távol maradni tőle, amennyire csak lehetett. A lépcső tetejére érve, Andrew a saját lakosztályába vitte a lányt, mivel azt gondolta, hogy ott lesz a legjobb helyen, míg el nem jön a reggel. Akkor majd megpróbálják rendbe rakni ezt az alantas helyzetet. Az álmos szemek kinyíltak, miután Andrew becsukta az ajtót, és letette a nőt az ágyra. Celsie óvatosan nézett körül, nem tudta, hol van. - Nyugalom, nem fogok magához nyúlni -mondta Andrew mogorván. - Hol vagyunk? - Londonban, a de Montforte házban. Ön az ágyamban fekszik, de ne féljen, nem áll szándékomban maradni. - Néhány lépést visszalépett az ágytól, teret engedve ezzel a nőnek. - A szobalány rögtön itt lesz a vacsorával, és már készítik a vizet egy forró fürdőhöz. Jó éjt! Celsie felült. - Hová megy? - Én, hölgyem, nagyon fáradt vagyok. Egy másik lakosztályba megyek, ahol megvacsorázom, majd egy forró fürdő után ágyba bújok. - Óh! Andrew kissé idegesen elfordult, majd visszanézett. Celsie még mindig az ágyon feküdt, de látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát ebben az intim helyzetben. A kocsiból hozott takarót még mindig szorosan a válla köré fogta. Boldogtalannak, 173

zavarodottnak látszott, és szívszorítóan sebezhetőnek. Andrew-t átjárta a gyengédség érzete, és ettől megint kissé zavarba jött. - Most mi van? - kérdezte türelmetlenül. Celsie felsóhajtott, és oda sem figyelt a durvaságra. - Nincs ez így rendben. Nekem is van egy lakásom Londonban, azt hiszem jobb lenne, ha inkább odamennék. Andrew-ból valamilyen oknál fogva kitört a gyerekes duzzogás. - Rendben, akkor menjen! - Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb válaszolt Celsie, és úgy nézett Andrew-ra, hogy az képtelen volt megfejteni, mit is akarhat a nő valójában. A lány lemászott az ágyról. Andrew észrevette, hogy Celsie kerüli a tekintetét, mintha az elmúlt napok eseményei valamiféle keserű megaláztatás érzetét váltották volna ki belőle. Arca kissé kipirult, de Andrew nem akart sajnálkozni. Szándékosan eltaszította magától ezt az érzést. Celsie pedig még szorosabban magára tekerte a kocsiból hozott takarót. - Elviheti a hintómat - mondta Andrew. - Köszönöm. - Talán holnap együtt reggelizhetnénk. Andrew elfordult, kifosztottnak és becsapottnak érezte magát, és furcsamód újra haragudni kezdett a lányra. - Meg kellene beszélnünk, hogyan tudnánk kikeveredni ebből az ördögi slamasztikából. - Igen. Mikorra hívhatom? - Bármikorra. Celsie felnézett, tekintete találkozott a férfiéval.

174

- Akkor dél körül. Tudom, hogy szeret sokáig aludni.- Elhiheti, ma éjjel nem valószínű, hogy sokat fogok aludni. Celsie megértően bólintott. Andrew meghajolt, a lány pedig kisétált a szobából. Andrew-nak izzadni kezdett a tenyere, és a pulzusa felgyorsult. A lány már majdnem becsukta maga mögött az ajtót, mikor utána kiáltott: - Várjon! Celsie megfordult, és Andrew mintha valami reményt látott volna a tekintetében. - Elviheti az egyik nagykabátomat, ha akarja! -ajánlotta. - Nem hiszem, hogy azt szeretné, hogy bárki is meglássa - állával a lovaglónadrágra, és a harisnyára bökött, ami kilátszott a takaró alól - abban. - Köszönöm - mondta Celsie, és levette válláról a gyapjútakarót, majd egy szék háttámlájára terítette. Andrew a gardrób szobába ment, majd hamarosan egy nehéz gyapjúkabáttal tért vissza. Gyengéden a lány vállára terítette, és hagyta, hogy ujjai kissé elkalandozzanak, amíg eligazította rajta. - No, így már jobb lesz - mondta Andrew, és nagyot nyelt, miközben hátra lépett. - A holnapi viszontlátása, Lady Celsiana! - A holnapi viszontlátásra, Lord Andrew! Volt valami megfoghatatlan a lány szemében. Valami szomorúság vagy fájdalomféle. Andrew nem tudta eldönteni, hogy melyik. Nem is igazán akarta. El kellett távolítania ezt a nőt a házból, el az életéből, mielőtt a harag még jobban hatalmába keríti. Andrew elfordult, hogy ne kelljen látnia, amint a lány eltűnik, és az utcára nyíló magas ablakra nézett. Észrevett valamit, ami 175

felkeltette az érdeklődését, néhány lépést tett az ablak felé, és ledermedt. - Te jó ég! Az utca félelmetes borostyánszínű fényben ragyogott, és a szürke macskakövek helyén csak egy szürke keretbe foglalt, sárgásfehér fény világított. Furcsa, ijesztő hangok borították el a tudatát, és furcsa, ijesztő fények vakították a szemét. Andrew csak bámult, érezte, ahogy hátán végigfut a hideg. Lélegzetét visszafojtva állt, mozdulni sem mert. Lassan felemelte tekintetét, megpróbálta megkeresni az ijesztő fény forrását. Azt látta, hogy a telihold, magasan a város felett, önmagát újra és újra ismételve, tökéletes egyenest alkotva világítja meg az utcát. Lehunyta a szemét, és megkapaszkodott a párkányban. Egy pillanat múlva remegő térddel újra kinézett az ablakon, és immár mindent rendben talált. Csak a telihold, ahogy magasról világítja be az eget. Csak a macskakő, ahogy a vasabroncsos kerekek döcögnek rajta. Csak az ügyesen lépdelő lovak, a gyalogosok zsivaja, és a kutyák, ahogy szaglásznak a csatornák körül. És Celsiana, aki most már mögötte állt, és aggódó kezét a vállára tette. - Andrew? A férfi megrázta a fejét, mintha ki tudná rázni belőle az őrületet, mintha el tudná felejteni a borostyán-holdakat, melyek az utca fölött sorakoztak egy pillanattal ezelőtt. - Látta ezt? - kérdezte nyersen. - Mit? - Celsie az ablakhoz lépett, felhúzta a szemöldökét, és aggódó szemmel a férfira nézett. - Andrew, jól van? 176

- Igen, igen, minden rendben! - vágta rá, és sarkon fordult. Reszkető kézzel megdörzsölte szemét, és el akart menni, még mielőtt leírná neki a különös látványt, melyet az imént látott. Még mielőtt elmondaná neki, hogy az őrület határán áll. De ő ott volt, keze gyengéden átfogta kemény alkarját. Ökölbe szorított kezét elhúzta arca elől, és szemében pánikot látott. A lány tekintete tele volt aggodalommal. Andrew becsukta a szemét, mikor a lány a tenyerével megérintette a homlokát, hogy ellenőrizze, lázas-e. - Ön beteg!... Hiszen csupa víz! És olyan fehér, mint a fal. - Celsie, kérem, hagyjon békén! Menjen el! Menjen el, de azonnal! Rögtön elmegyek, amint megbizonyosodtam arról, hogy rendben van. - Az Isten szerelmére, menjen már! Andrew csuklóján a fogás kemény volt, és könyörtelen. A lány elhúzta az ablaktól, és az ágy felé vonszolta. - Ne tegyen úgy, mint egy bolond férfi, csak üljön le egy percre! Ma reggel is rosszul volt, vagy tévedek? Ezért esett össze a párbaj alatt. Ne gondolja, hogy becsaphat, Andrew! Gerald nem is ért önhöz a kardjával; ön egyszerűen beteg, és pihenésre van szüksége. - Minden rendben csak... ennem kellene valamit, ennyi az egész. - Azt mondtam, üljön le. - Hogy mondta? - Hallhatta: tessék leülni! Andrew a meglepetéstől szólni sem tudott, mivel életében most először kapott ilyen határozott utasítást valakitől. Celsie az ágy felé 177

tolta a férfit, Andrew pedig engedelmesen leült. A bénultságtól védekezni sem tudott, mikor a lány lehúzta a csizmáját, meg a zokniját. Leült mellé az ágyra, és aggódó kezét a férfi homlokára tette, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét. Az ördögbe is, eddig még soha senki nem gondoskodott róla ilyen odaadóan. Kivétel talán az anyja, de ő nagyon fiatalon meghalt, ezért rá nem nagyon emlékezett. Eddigi életét önámító magányban élte, és nem is volt szüksége törődésre. De most itt ez a lány, aki megérinti és aggódik érte. Micsoda szokatlan érzés. Micsoda kellemes érzés. Andrew kissé szégyenkezve egy mosolyt erőltetett az arcára. - Gondolom a következő utasítás az lesz, hogy „pitizz”. - Igen, pontosan ezt akartam mondani engedte el Celsie a füle mellett a gyengére sikerült viccet. - Láza ugyan nincs, de egyáltalán nem úgy néz ki, mintha egészséges lenne. Most lemegyek a konyhába, keresek önnek valami ennivalót, hogy ne kelljen megvárnia, amíg elkészül a vacsora. Étel, forró tea, és egy hálóruha majd rendbe hozza. Most pedig bújjon be a takaró alá, és ne mozduljon, amíg vissza nem jövök! Megértette? - Micsodát? - Lehet, hogy nem érzi jól magát uram, de biztos vagyok benne, hogy a hallásával semmi baj. Andrew csak bámulta a nőt. - Nem tudom, hogy hálás legyek, megsértődjek, vagy inkább haragudjak e bánásmód miatt. - Bármit tehet, csak ne sértődjön meg válaszolta Celsie, és csillogó szemmel a férfira 178

mosolygott. - Végül is ugyanúgy bánok önnel, ahogy egy kutyával tenném. - Ha ezt valaki más mondaná, sértésnek venném. De az ön szájából ezt a legkedvesebb bóknak veszem. Celsie elnevette magát. - Igen, de azért nehogy elbízza magát, még hosszú utat kell megtennie, hogy fontosabb legyen nekem, mint Freckles. - Azzal megindult az ajtó felé. Andrew utánanézett, a ringó fenekét, a mérföld hosszú lábakat figyelte, ahogy távolodnak abban a vadítóan szűk nadrágban. Még mindig nézte, mikor Celsie az ajtóhoz ért. A lány megfordult, és tettetett szigorral nézett vissza rá. Andrew megértette a pillantást, lefeküdt, és nagyot sóhajtva álláig húzta a takarót. Celsie - immár biztonságban tudva a férfit kilépett a szobából.

179

Tizenhatodik fejezet Úgy húsz perccel később, mikor Celsie tálcával a kezében, hang nélkül az ajtó elé ért, azt remélte, hogy Andrew már mélyen alszik. Ehelyett ült az ágyon, és hátát a fejtámlának támasztva rajzolgatott valamit a térdére fektetett füzetkébe. Ceruzája szorgosan járt a papíron. Celsie egy pillanatra megállt az ajtóban, és csak nézte. A férfi annyira elmerült a rajzolásban, hogy észre sem vette a lányt. Az ágy mellett magányosan álló gyertya fénye bearanyozta feszült arcát, mely még mindig színtelenebb volt a kelleténél. Hosszú gesztenyebarna hajának csillogó fürtjei a szemébe, és a vállára lógtak. Megpróbálta hátratűrni, de az folyton csak előrehullt. Hihetetlen kisfiúsnak tűnt, mint aki teljesen kizárt magából mindent, és csak a játéka érdekli. Celsie csak meredten figyelte a jóképű férfit. Rendkívül érdekes volt egy zsenit munka közben látni, ahogy csodálatos, új dolgokat talál fel, melyek egy szép napon megváltoztatják majd a világot. Képtelen volt legyőzni a férfi iránt érzett egyre erősödő tiszteletét, és egy pillanatra - egy rövid őrült pillanatra -, erős késztetést érzett, hogy bebújjon mellé a takaró alá, és szájon csókolja, hogy megcsókolja azt a szájat, amely most olyan szívszorítóan boldogtalannak tűnt. Hol jár az eszed?! Biztosan csak a vágyserkentő lappangó utóhatása. Biztosan az. Csak úgy, mint az a 180

furcsa vágyakozás, mielőtt elhagyta a szobát, és azt remélte, hogy Andrew megpróbálja maradásra bírni... ...és a letaglózó csalódása, amiért mégsem tette. Celsie megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. Andrew meglepődve kapta fel a fejét. - Üdv! - mondta kurtán a férfi. Celsie legnagyobb döbbenetére rögtön abbahagyta a rajzolást, becsukta a füzetét, majd gondosan az ágy mellett álló szekrénykére helyezte. És minden figyelmét a lánynak szentelte. Celsie felhúzta a szemöldökét. Ez aztán a változás! Talán a kocsiban tartott előadásnak mégis megvolt a hatása. - Jobban van? - kérdezte mosolyogva, és örömmel konstatálta, hogy a férfi modora is valamelyest rendbe jött, mivel kivette a tálcát a kezéből. - Sokkal. - Jó. Van itt friss tea, meg találtam némi fasírtot a konyhában. Van hozzá borsó, és héjában főtt burgonya. Két tányér volt a tálcán. Andrew levette az egyiket, a hozzávaló evőeszközzel együtt, majd átnyújtotta a tálcát, hogy Celsie is elkölthesse szerény vacsoráját. - Nem, tartsa csak magánál! - utasította vissza a lány. - Ön az, aki ágyban van, önnek nagyobb szüksége van rá. - Itt van az ölem, itt jól elfér a tányér. - A végén még kiborít valamit! Várjon csak! egyik kezében a tálcát tartotta, a másikkal pedig magához húzta az éjjeliszekrényt, és letette a tányért a teáskészlet mellé. A tálcát visszaadta Andrew-nak. 181

Az kissé fanyalgott ugyan, de végül megenyhült, és elfogadta. - Ön bizonyára nagyon ért a kutyákhoz mondta Andrew, és letette a tányérját a tálcára, majd feljebb csúszott az ágyon. - Miért mondja ezt? - Mert nem hiszem, hogy bármilyen kérdésben is elfogadná a nemleges választ. A kutyák pedig hamar az ember fejére nőnek, ha hagyják. Fogadni mernék, hogy eddig még senkinek sem hagyta, hogy a fejére nőjön. - Ezt vegyem bóknak? - Ha úgy akarja, lehet az is! Celsie megborzongott. - A bókot mindig könnyebb elfogadni, mint a sértést, így hát igen, azt szeretném, ha bók lenne. Andrew mosolygott. - Annak is szántam. Celsie töltött egy csésze teát, és közben arra gondolt, hogy vajon mitől reszket a keze. Érezte, hogy a férfi figyeli őt. Vére forrni kezdett, szíve pedig vadul kalapált a sajnálatosan jelentéktelen melle alatt. Majd' hogy nem könnyebb volt elviselni a férfi közelségét, mikor goromba, és durva volt. Mikor a másik arcát öltötte fel, akkor viszont igéző volt, és sármos. És ez az egész mozdulatsor, ahogy teát tölt neki, míg ő az ágyban fekszik, valahogy olyan intimnek tűnt. Talán túl intimnek. Vajon a feleségek is ezt teszik, mikor a férjük felkel reggel? - Tejjel és cukorral? - Igen. Mindkettőből rakott a csészébe, majd átadta a férfinak. Andrew el akarta venni, de a csésze túl forró volt, ezért nem tudta volna máshol 182

megfogni, csak a fülénél. Ujjaik összeértek, és Andrew elrántotta a kezét. - Bocsánat! - mondta Celsie, és sietve letette a csészét. Kicsit bolondnak, és tehetetlennek érezte magát, de nem lepődött meg a hirtelen jött idegességtől sem. Beszélgetés! Beszélgetést kell kezdenem. De mi a fenéről beszéljek egy ilyen zárkózott tudóssal? Egyáltalán, van közös témánk? És mitől vagyok ilyen ideges? Celsie azt figyelte, ahogy Andrew a forró italt kortyolgatja. - Ön még mindig sápadtnak látszik - mondta, és észrevette, hogy a bőréhez képest milyen sötét a haja. Andrew megborzongott. - Tudja, keveset vagyok a levegőn. Túl sok időt töltök a laboratóriumban, ahelyett hogy néha kimozdulnék. Ez nem volt teljesen igaz. Elég gyakran hagyta el a házat, szeretett lovagolni, szerette tanulmányozni a természetet. Csak azt nem akarta, hogy túl messzire kerüljön a magányosságot és biztonságot nyújtó Blackheat kastélytól. A teáját kortyolgatta, és maga elé nézett. Még jó, hogy Celsie nem akarta megnézni a füzetét. Arról írt jegyzetet, amit az ablakon kinézve látott. Azt remélte, hogy valami hasznos dolgot jegyez le a tudomány számára, vagy azoknak, akik még akkor is emlékezni akarnak majd rá, ha már csak egy lekötözött, nyálcsorgató idióta lesz a Bedlam intézetben. A gondolattól olyan erősen rázkódott meg, hogy majdnem kilöttyent a teája. A félelem, mint mindig, most is ott volt körülötte. 183

- Keressek önnek még egy takarót? kérdezte Celsie, válaszul a rázkódásra. - Nem, így jó. - Látom, hogy fázik. Elég rosszul néz ki mondta a lány, és letette a tányérját. - A legjobb lesz, ha orvosért küldök. - Ne! Kérem ne! - Na de Lord Andrew! - Máris sokkal jobban érzem magam, de igazán - vetette be Andrew a legmegnyerőbb mosolyát. - Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. Múlt éjjel nem aludtam semmit, és zsong a fejem. Egy kis ennivaló, meg a pihenés majd megteszi a hatását. - Hogyhogy nem aludt a múlt éjjel? Csak nem a párbaj miatt aggódott? - A párbaj? Legkisebb dolgom is fontosabb volt, mint a párbaj. Könyvekbe temetkezve töltöttem az éjszakát, próbáltam minél többet megtudni a vágyserkentőről. Ki vagyok merülve, semmi több. Celsie furcsa pillantást vetett a férfira. - Tényleg - tette hozzá Andrew, és megpróbált olyan meggyőző lenni, amennyire csak lehetett. Volt valami a lány tekintetében, aminek Andrew nem tudott ellenállni. Valamiféle aggódó kedvesség. Andrew tisztán érezte, hogy a lány aggódik érte. A mosoly lehervadt a férfi arcáról. Jóleső érzés töltötte el attól, hogy valaki - egy nő sürgölődik körülötte, és szívet melengető aggodalommal törődik vele. Mindemellett csalónak érezte magát. Úgy érezte, el kell, hogy mondja Celsie-nek. Végül is - hacsak nem talál ki valamit a házasság elkerülésére -, ez a lány lesz a felesége. Megérdemelte, hogy tudja az 184

igazságot, hogy tudja, mi vár rá. Azt is megérdemelte, hogy tudjon az összes Iktatóról, specialistáról, minden orvosról, akik a megváltozott tudatállapottal foglalkoznak, és Lucien kérésére felkeresték őt. Egész Európából érkeztek szakértők, de egyikük sem tudott valamire való diagnózist felállítani. Andrew gyomra összeszorult. El kell mondania. De hogy fog majd reagálni, ha megtudja? És hogyan tűri majd Andrew a lány sajnálkozását? Vajon irtózni fog tőle? Soha az életben nem fog hozzá menni, ha megtudja az igazat. De akkor miért nem mondja el? Mi tartja vissza? Hiszen éppen ő nem akarja ezt a házasságot. De mi van akkor, ha a lány férjhez akar menni? Ebben az esetben Andrew-nak meg kell világítania a betegség lehetséges pozitívumait. Ha, ha, ha. Az élet legrosszabb dolgait csak nevetve lehet elviselni. Gondold csak végig, Celsie. Ha valaha elfogy a pénzed, mutogathatnál majd a Bedlam Intézetben, persze jó pénzért. Már hallom is őket. Nézzék csoki Ott van a híres Lord Andrew de Montforte, a működésképtelen repülő szerkezet feltalálója, és a nagysikerű vágyserkentő felfedezője. Minden szempontból a világ legőrültebb tudósa! És nézzék csak! Nyakörvet visel, és egy ketrecben lakik. Úgy csurog a nyála, mint a felesége kutyáinak. Hatalmába kerítette a harag. Félrenyelt egy apró falat fasírtot, köhögni kezdett. Tányérját eltolta magától a tálcán, elment az étvágya. Celsie, a férfi homlokára tette a kezét. - Ön beteg, ugye? - Jól vagyok. - Akkor biztosan csak a borsó miatt van. 185

- Hogy mitől? Celsie felnevetett. - Ne mondja, hogy nem hallotta a történetet az átokról! Arról, hogyan fulladt meg a borsótól az a férfi, akihez hozzá kellett volna mennem. És lám, most önnek is borsót hoztam vacsorára, de remélem, nem hiszi, hogy önnel is ugyanez fog történni. - Biztosíthatom, hölgyem, hogy miután gyűlölöm a borsót, az egyetlen lehetséges mód, hogy megfulladjak tőle, ha erőszakkal legyömöszöli a torkomon. - Semmit sem gyömöszölnék le a torkán egy olyan embernek, aki nem érzi jól magát, különösen olyan ételt nem, amit utál. - Azzal elvette előle a tálcát, mozdulatai hidegek, és illedelmesek voltak. - Azt hiszem jobb, ha most elmegyek. Önnek aludnia kell, én pedig... Én pedig gondolkodni szeretnék. - Igen, valóban jobb lesz, ha elmegy... Kérem, maradjon még! Nem akarok egyedül maradni a gondolataimmal, és a félelmeimmel. Szükségem van magára, kérem, maradjon! De nem adott hangot a gondolatainak. Inkább csak meredten bámulta a szemközti falat és olyan csatát vívott önmagával, amelynek nem lehetett győztese. Kezével a takaró csücskét morzsolgatta. Celsie zavarba jött. Andrew most átnézett rajta, az ablak felé tekingetett, oda, ahol az előbb rosszul lett. Hihetetlenül férfias volt, és hihetetlenül vonzó. Hihetetlenül magányos, a belső csatáival. Celsie újra megérezte a férfiból áradó felgyülemlett haragot. Látta, ahogy némán vívja meg az önmagával szemben folytatott küzdelmeit. Érezte, hogy Andrew-nak rendkívül 186

nagy szüksége van rá, de azzal is tisztában volt, hogy a magányos emberek nagyon nehezen ismerik be ezt az érzést, de ha mégis sikerül, akkor sem biztos, hogy ki tudják mutatni. Celsie átérezte a helyzet komolyságát, mivel gyerekkora nagy részét ő is egyedül töltötte. Mintha megsejtette volna a lány gondolatait, Andrew felnézett, szemében vihar tombolt, ajkait összepréselte. Egy hosszú pillanatig nézte még a lányt, majd elfordult, és morcosan a kandalló üres tűzterébe meredt. - Azt hittem, indulni készül - motyogta halkan. Celsie kinyújtotta kezét, hogy megérintse a férfi karját, de mozdulata félúton megállt. Andrew meredten nézte, amint meg akarta érinteni. A lány kissé zavarba jött, és visszahúzta a kezét. - Menjen! - mondta Andrew, és fejével az ajtó felé bökött. - Menjen, vigye magával a tálcáját, és költse el máshol a finom vacsorát. Akkor legalább nem kell elviselnie a kibírhatatlan hangulatváltozásaimat. - Andrew, akar... beszélgetni? - Nem, nem akarok beszélgetni, azt akarom, hogy menjen el, de azonnal. - Valami rosszat tettem? - Nem, semmit. Csak mindenféle dolog jár a fejemben - mondta, és lelökte magáról a takarót. - Vagy inkább aludjon ön itt, és én megyek máshová. De a lány megállította. - Nem, ön csak maradjon! - A férfi mellkasára tette tenyerét, és a finom anyagú ingen keresztül is érezte a durva szőrzetet, a kőkemény izmokat, de még a szívverését is. Andrew kérdőn pillantott le a mellén pihenő 187

tenyérre, de a lány nem mozdult. Kicsit elpirult ugyan, mert eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor egymáséi lettek. Felnézett, egyenesen a férfi baljós szemébe. - Ön az, aki nem érzi jól magát. Maradjon csak, én majd keresek magamnak egy másik szobát, ahol elalhatok. Andrew még egy hosszú pillanatig bámulta a lányt, majd elfordult, és azt mondta. - Rendben. Celsie kelletlenül elhúzta a kezét. - Hagyjam itt a teáját? - Ne! Ne hagyjon itt semmit, csak a mogorva rossz kedvemet. - Talán elmúlna a rossz kedve, ha beszélne róla. Biztosan jobban érezné magát, ha kibeszélné magából a gondokat. Andrew keserűen felnevetett. - Talán igen, de biztosan nem fogom megtenni. Ezért jobb, ha most nem is beszélünk többet. Jó éjt, Celsiana, szép álmokat! Celsie-t bántotta, hogy Andrew ilyen gyorsan lezárta a témát. Lenézett a férfira, látta, ahogy szenved, és fejét elfordítva, meredten bámulja a sötét ablakot. Vajon mit rejteget magában? Miért ellenkezett a lány bizalmával szemben? Celsie megpróbálta megnyugtatni, de nem találta meg a hozzá vezető utat. Nagy sóhajjal összeszedte a vacsora maradványait. Andrew csak feküdt, bámult ki az ablakon, és a takarót markolászta. Sűrű csend telepedett a szobára, de a feszültség még annál is elviselhetetlenebb volt. Celsie felvette a tálcát. Hát rendben! Ha egyedül akarja legyőzni a rosszkedvét, ám legyen. Celsie nem akart rontani a helyzeten azzal, hogy reagál a dolgokra, vagy ne adj' Isten, 188

megpróbál maradni. Nyilvánvaló volt, hogy Andrew egyedül akar lenni. Férfiak! Vajon mindegyik ennyire lehetetlen? - Hát, akkor jó éjszakát, Andrew! Remélem, hogy reggelre a kedve is, meg az étvágya is helyre jön. Azzal büszkén megfordult, és az ajtó felé indult. Azt remélte, hogy a férfi visszahívja, hogy megenyhült, és majd megosztja vele a problémáit. Tudta, hogy nem jó dolog haragosan ágyba bújni, és tudta, hogy akkor is szüksége van rá, ha soha nem ismeri is el. De nem hívta vissza. Hagyta, hogy kisétáljon a szobából. Celsie fortyogva becsapta maga mögött az ajtót, és egy másik hálószoba felé indult. Még órák múlva is csak forgolódott, és a mennyezetet bámulta. Ott feküdt egy idegen ágyban, idegen szobában, egy idegen házban, és arra gondolt, hogy ezzel az intelligens, forróvérű férfival kötendő házasság lesz élete legnagyobb csapása. Reménytelenül kívánta Freckles társaságát. Kinézett az ablakon, és a tér túloldalán álló ház ablakaiból kiszűrődő fényeket figyelte. A kutyák tényleg jobbak, mint a férfiak.

189

Tizenhetedik fejezet Körülbelül akkor, amikor Celsie otthagyta búskomor gondolataiba merült társaságát, és boldogtalanul másik hálószobát keresett, Lucien akkor ért vissza Blackheat kastélyába. Későre járt, és nagyon fáradt volt az utazástól. Nem lepődött meg, mikor a nagyterembe érve meghallotta testvérei hangját, akik a könyvtárban vártak rá. Kabátját az inasra bízta, és csatlakozott a társasághoz. Charles a kandalló mellett ült, a tűz megvilágította őszes haját, ahogy a lángokat bámulta. Kivételesen nem viselt egyenruhát. Gareth nem messze ült tőle, az arcán aggodalom. Mindketten felpillantottak, amint Lucien belépett a szobába, és megkönnyebbülve néztek testvérükre. - Az Istenért, hol a pokolban voltál ilyen sokáig? - kérdezte Charles, rá nem jellemző dühvel. Lucien felhúzta a szemöldökét. - Édes Isten! Én meg még azt hittem, hogy már évek óta kinőttem a bölcsödét - mondta mosolyogva, és kezet nyújtott a testvérének. Igazán, Charles, tudom, hogy élvezed az apaságot, de szörnyű nagy tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy más emberekhez hasonlóan, én is elfogadom tőled az atyai betakargatást. Charles elpirult. - Már kezdtünk aggódni érted és Andrewért.- Tényleg, hol van Andrew? - kérdezte 190

Gareth, és közelebb jött, hogy üdvözölje testvérét. - Szerintem Londonban - válaszolt a herceg, és elvette a konyakos poharat, melyet Charles nyújtott oda neki. - Én is ott voltam, és megszereztem az igazolást, hogy azonnal megnősülhessen. A püspök amúgy is tartozott nekem egy-két szívességgel. - Tehát igaz - motyogta Charles. - Nerissa azt mondta, hogy az ő életébe is beleavatkoztál, csak úgy, mint a miénkbe annak idején. - Muszáj volt beleavatkoznom! Charles az ajtónak támaszkodott, és utálkozva válaszolt Luciennek. - Gondolom, Andrew-nak fogalma sincs a segítő szándékaidról. - Azt hiszem, nagyon is jól tudja. Talán egy szép napon majd még meg is köszöni nekem, és ez már önmagában több lesz, mint amit ti valaha tettetek. Charles beletúrt a hajába, fáradtnak, zavarodottnak, és idegesnek tűnt. A bátyjához fordult. - Az Istenit, Luce, egy szót sem értek az egészből, és azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk. Mi az ördög szállt beléd? - Pontosan az! Az ördög - dobta vissza a labdát Lucien, és felhajtotta az italát. Charles összeszorította az ajkát, és halványkék szemét Lucienre vetette. Nyílt tekintetével őszinte választ követelt, valamint ennek a hivalkodó, nemtörődöm közönyösségnek az azonnali befejezését. Semmi mással nem gyengíthette volna meg jobban Lucien akaratát. Azt az akaratát, hogy elhallgassa az igazságot a testvérei elől. Semmi 191

más nem vette le a lábáról ilyen gyorsan, ezért inkább elfordult, hogy ne kelljen a szemükbe néznie. - Lucien? - követelőzött Gareth. Charles nem szólt semmit, csak állt és várt. Minden ízében rideg katonatiszt volt, még így egyenruha nélkül is. Lucien közelebb lépett a tűzhöz. Kabátját félrehajtva csípőre tette a kezét, és meredten figyelte a pattogó tüzet. - Charles - mondta kurtán -, mióta megszülettél, úgy lettél nevelve, hogy te leszel a herceg, ha én meghalnék. Mögötte feszült csend lett úrrá a szobán, majd Charles így szólt: - Most éppen valamit tudatni próbálsz velünk? - Persze, hogy próbálok valamit mondani, csak nem tudom, hogy kezdjem el. - Meg fogsz halni? - kérdezte Charles lényegre törően. Lucien elbizonytalanodott. - Nem, nem erről van szó. - Megfordult és az ablakhoz ment. Látszott rajta, hogy bármit megtenne, hogy elkerülje Charles szomorú és Gareth aggódó tekintetét. Kinézett az ablakon és a csillagfénybe öltözött, szunnyadó dombokat figyelte. Nem akarta elmondani nekik az igazságot. Megesküdött, hogy nem teszi. - Emlékeztek arra a napra, amikor anyát és apát eltemettük? - kérdezte, és még mindig a sötétségbe meredt. - Igen - válaszolt a két férfi gyors egymásutánban. - Nos, azon a napon megesküdtem magamnak, hogy gondját viselem mindannyi ótoknak - mondta a herceg immár feléjük 192

fordulva. - Amit most Andrew-ért teszek, az része a fogadalomnak. - Az Isten szerelmére, Luce! Felnőttek vagyunk - morogta Gareth dühösen. - Már nem kell gondunkat viselned! - A fogadalom, az fogadalom - mondta Lucien merev komolysággal. - A személyes boldogságotok is része az eskümnek, amit tettem, és ezért Andrew-t ki fogom házasítani. Charles meredten nézte a bátyját. - És gondolod, hogy attól boldog lesz? - Andrew nem akar megnősülni - tette hozzá Gareth. Lucien újabb konyakot töltött magának. - Andrew-nak meg kell nősülnie. - Te jóságos ég! - tört ki Gareth. - És még te mondod Charlesra, hogy túl komolyan veszi a szülői kötelességet. - Én vagyok a családfő, és mint ilyen, felelősséggel tartozom irántatok. - Attól még tiszteletben tarthatnád mások döntéseit! - fakadt ki Gareth. - Mi lenne, ha hagynád, hogy a saját életünket éljük, anélkül hogy beleszólnál, ha engednéd, hogy elkövessük a magunk ostobaságait, és hogy a saját utunkat járjuk. Miért kell neked mindig úgy tenni, mintha te lennél a legokosabb? - Mert az vagyok - mosolygott Lucien. Legalábbis ebben az esetben. Charles, aki mindig is komolyabb volt Gareth-nél, most az ajtófélfának támaszkodva állt, fejét a tűz felé fordította. Magában dühöngött, nem volt hajlandó Lucienre nézni. - Ennek a beszélgetésnek semmi értelme mondta és ellépett az ajtótól. - Megyek lefeküdni. - Charles! 193

- Még a hajnal beállta előtt Londonba indulunk mondta Charles, és megvető pillantást vetett Lucienre. - Bármit is akartál tönkretenni, Lucien, mi majd rendbe hozzuk! Jó éjt! Röviden biccentett, és elment. Gareth figyelte a távolodó alakot, majd Lucienhez fordult, aki némán állt a kandalló előtt. - Nos? - kérdezte Gareth. - Azt hiszem, jobb lesz, ha én is ágyba bújok - mondta Lucien nyájasan. Úgy tett, mintha Gareth dühe egy cseppet sem zavarná. Mintha Charles szavai nem bántották volna. A testvérei szörnyetegnek tartották. Ez az érzés nem volt idegen számára. Gareth egy pillanatra Lucienre nézett, majd sarkon fordult, és elhagyta a szobát. Charlesszal ellentétben, még azt sem mondta, hogy jó éjt! Celsie csendes eső hangjára ébredt. Odakinn még sötét volt. Csak feküdt a félhomályban, és az ablakhoz csapódó esőcseppek békés hangját figyelte, szokásához híven kinyújtotta a lábát, hogy megkeresse Freckles-t, de nem találta. Furcsán elveszettnek érezte magát. Amióta az eszét tudta, kutyával, macskával, vagy egyszerre mindkettővel aludt. Természetesen itt nem volt se kutya, se macska. Most a de Montforte házban volt egy hálószobában, ahol enyhe rózsaillat terjengett. Valószínűleg Lady Nerissa szobája lehetett. Betakarta a vállát, és fázósan felhúzta a térdét. Azt gondolta, hogy jó lenne felkelni, és megkeresni a saját londoni házát, mielőtt a herceg szolgálói felébrednének. Nem akarta, hogy még több folt essen a hírnevén. De olyan 194

kellemes meleg volt a takaró alatt. Úgy döntött, még alszik tíz-tizenöt percet, és aztán elmegy. De még valami ébren tartotta az eső kopogása mellett. Kinyitotta a szemét, és körülnézett a lassan világosodó szobában. A magas, téglalap alakú ablakokon szürkés fény szűrődött be. A bútorok sziluettje lassan kezdett kirajzolódni a sötétben. Egy magas férfi alakját vette észre, ahogy hanyagul az ajtókeretnek támaszkodik. Celsie felsikoltott. - Bocsánat - mondta Andrew kiegyenesedve -, csak én vagyok. - A fenébe is, ezzel a viselkedéssel még egy dán dog bátorságát is elűzné - hadarta Celsie. Mióta ácsorog ott? - A lány felült az ágyban, s magára húzta a takarót. - Mit akar? - Társaságot. - Azt hittem, egyedül akar maradni, legalábbis este még ezt mondta. Andrew beljebb lépett a szobában, hosszú, fehér inget viselt, ami combközépig takarta testét. Sötét, hosszú haja egész vállát beborította. A lábán nem volt semmi, és hosszú, erős vádlija is fedetlen volt. Enyhén zilált, majdnem meztelen látványa elég volt ahhoz, hogy Celsie torka kiszáradjon. Kívánatosabb volt, mint a reggeli, kívánatosabb, mint néhány óra alvás. Kívánatosabb, mint a távozás gondolata. - Szeretnék elnézést kérni a tegnap esti viselkedésemért - mondta. - Most? Nem várhatott volna ez reggelig? - Nem. - Hát rendben. Most, hogy bocsánatot kért, menjen csak vissza az ágyába! Andrew megborzongott. 195

- Mi értelme lenne? Túl sok dolog jár a fejemben. Úgysem tudnék aludni. - Akkor miért nem tervez egy újabb repülő masinát? Vagy valami mást, hogy segítsen a pecsenyeforgató kutyák szörnyű életén. Vagy ami még jobb, egy oldatot, ami láthatatlanná teszi Önt. Rendkívül zavarónak találom, mikor arra ébredek, hogy egy férfi bámul rám. - Nem bírnám ki, ha nem bámulhatnám. Ön... Ön gyönyörű! A csendes, tényszerű kijelentés villámcsapásként érte Celsie szívét. Ön gyönyörű! Senki sem mondta ezt még neki. Senki. Hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon. Zavarban volt, és sebezhetőnek érezte magát. Az izgatottságtól még följebb húzta magán a takarót. - Annyira szégyellem magam - mondta Celsie alig hallhatóan. - Semmi szükség rá. Különben is, csak egy tényszerű megállapítás volt, semmi több. - Úgy gondolom, jobb lenne, ha megtartaná a tényszerű megállapításait a tudománynak, és nem pazarolná hálóruhába öltözött nőkre, akik aludni szeretnének. - Észébe jutott már, Celsiana, hogyha nem találjuk meg a módját annak, hogy elkerüljük az esküvőt, akkor egymás látványára fogunk ébredni minden reggel. Lehajolt, és lábujját az ajtófélfának dörzsölte. A haja előrehullt, és eltakarta arcát. - Ez elég zavarba ejtő, de valamilyen oknál fogva mégsem találom különösebben visszataszító gondolatnak folytatta Andrew, és felemelte a fejét. Ő is épp olyan sebezhetőnek tűnt, mint amilyennek Celsie saját magát érezte. - Ön talán annak találja? 196

- Nem. Úgy értem, ön sokkal csinosabb, mint Freckles. - Figyeljen, Celsiana! Celsie teste megfeszült, szorosan tartotta a takarót maga körül. - Sajnálom, hogy olyan szörnyeteg voltam tegnap este. Sajnálom, hogy hagytam elmenni, és hagytam, hogy azt gondolja, hogy haragszom Önre, pedig nem így volt. Csak a sorsomra haragszom, ami azzá tett, ami vagyok. - Andrew mély lélegzetet vett. - És azt is sajnálom, hogy - ha végül hozzám kell jönnie én leszek a férjek közt a legutálatosabb. Celsie a férfi szemébe nézett. - Megpróbál az ágyamba jutni, Lord Andrew? Andrew meglepődve nézett rá. - Akarja, hogy az ágyába jussak, Celsiana? - Természetesen, nem. Az nagyon helytelen lenne. - Igen, magam is azt gondolom. Celsie a takaró alatt megmozgatta elgémberedett lábujjait. - Viszont... Andrew felhúzta a szemöldökét. - Viszont be kell, hogy valljam, amióta az eszemet tudom, most aludtam először egyedül. Azt hiszem, hiányzik Freckles. - Én pedig valószínűleg csak egy gyenge pótlék lennék. - Igen, szerintem is. Csend. Vágyakozó, várakozó, reményteli csend. - Azt hiszem, inkább most visszamegyek a szobámba - mondta Andrew alig látható mosollyal az arcán. - Ha csak nem dönt úgy, hogy tegyek úgy, mint Freckles az éjszaka 197

hátralévő részében. Abban az esetben szívesen bújnék a takaró alá, ön mellé. - És miért engedném meg, hogy ezt tegye? - Nos, elsőnek ott van az a tény, hogy nem tudok aludni annak tudatában, hogy ön itt fekszik. Másodszor pedig, ha mégis összeházasodunk, semmit sem fog számítani az eddigi alvási szokásunk. És harmadszor... - Harmadszor? Andrew bárgyún vigyorgott. - Fázom. Celsie sóhajtva a férfira nézett, szíve egyre hevesebben vert. - Muszáj önnek ilyen vonzónak lennie? - Bocsánat, nem szándékosan akarok vonzónak tűnni. - Pontosan ezért ilyen vonzó - mondta Celsie, és felhajtotta a takarót. - Rendben van, bújjon ide, hogyha akar! De... semmi érintés, csak alvás. - Ezt nem mondhatja komolyan! - De komolyan mondom. - Őszintén azt gondolja, hogy idejövök, bebújok az ágyába, és nem érnetek önhöz? - Azért megpróbálhatja. Azt hiszem, ez meghaladja a képességeimet. - Akkor talán jobb lesz, ha visszamegy a saját ágyába - mondta Celsie, de teljes szívével azt kívánta, hogy maradjon. - Igazán nem értem, mitől olyan nehéz dolog ez? Ha képes arra, hogy repülő masinákat tervezzen, és hihetetlen felfedezéseket tegyen, akkor nem okozhat gondot az, hogy mellettem feküdjön, anélkül hogy megérintene. Andrew mosolyogva indult az ágy felé. - Mitől van az, hogy úgy élem meg ezt a dolgot, mint valami kihívást? 198

- Annak éli meg? - kérdezte Celsie, és az ágy széle felé csusszant, hogy helyet csináljon neki. - Nos, mi másként élhetném meg? Beenged az ágyába, de megtiltja, hogy önhöz érjek. Ráadásul már szerelmeskedtünk is, nem is egyszer. Miért tagadnánk meg a vágyainkat most? - Mert még sötét van odakint, és szeretnék aludni egy kicsit. Maradjon csak ott, és sajnálja magát, ha akarja, vagy bújjon be az ágyba! Most már én is kezdek fázni. Andrew természetesen az utóbbit választotta. És Celsie biztos volt benne, hogy ez fog történni. Bárcsak mindig ilyen lenne. Vonzó, szellemes, aki képes könnyedén kezelni saját magát. Ehelyett néha modortalan sárkánnyá válik, mikor meglódul a képzelete. A matrac kissé besüppedt, ahogy Andrew bebújt az ágyba. Celsie olyan közel húzódott az ágy széléhez, hogy majdnem leesett. Bőre, fülétől a lábujjáig, feszülten várt egy véletlenszerű érintésre. Andrew magára húzta a súlyos takarót, és a mozdulattól nagy adag hűvös levegő szorult be alá. A párna felsóhajtott, ahogy átvette fejének súlyát. Néhány percig mereven várakozva, s kissé esetlenül feküdtek egymás mellett. Celsie tökéletesen tisztában volt Andrew termetével és férfi mivoltával abban a rózsaillatú, és nőiesen berendezett szobában. Nagyon vágyott Freckles társaságára. Azt szerette volna, ha a kutya hatalmas teste kettejük között lenne, megnyugtató biztosítékot nyújtva arra, hogy ne legyenek... véletlen érintések. Talán egy párna is megtenné. - Meséljen a pecsenyeforgatókról! - szólalt meg Andrew mély hangon mindössze pár 199

centire a fülétől. Celsie olyan merev volt, mint egy kutya lába. Karját szorosan a teste mellett tartotta, levegőt venni is alig mert. - Mit mondhatnék róluk? - Szeretném tudni, hogy miért olyan fontos önnek az ő szomorú sorsuk, és hogy mit szeretne tenni, hogy segítsen rajtuk. Ez egy biztonságos téma volt, amit ha Celsie teljesen kimerít - egy kis szerencsével -, még talán álomba is tudja ringatni a férfit. Úgy tűnt ugyanis, hogy ez a téma mindenkit untat, miért ne untatná Lord Andrew-t, akinek a figyelme csak a tudományra, a különleges találmányokra és a saját rosszkedvére terjed ki. Valahogy azt sejtette, hogy hamarosan el fogja veszteni a hallgatóságát, és így szólt: - Járt már ön valaha, a Blackheat kastély konyhájában, Andrew, vagy bármely más konyhában? - Hmm, nem. - Összefonta karját a feje alatt, és könyökével véletlenül megérintette Celsie fülét. - Nem, nem mondhatnám. Celsie elhatározta, hogy nem mozdul. - Nos, ha venné a fáradságot, és egyszer lemenne valamelyik nagy ház konyhájába, egy fémből készült kereket láthatna valahol a tűzhely közelében, ahol a pecsenyék készülnek. Ezt a kereket forgatónak hívják. Ebbe vannak bezárva azok a szerencsétlenek, hogy forgassák a kereket, és ezáltal a pecsenye egyenletesen süljön. - Kutyákat használnak a kerék forgatására? kérdezte Andrew, és párnája kissé elcsúszott, ahogy a lány felé fordította fejét. - Néha tényleg ki kellene mozdulnia a laboratóriumból, és körülnézni, hogy mik történnek a külvilágban! Persze, hogy őket 200

használják. Szerencsétlen kis állatok, teljesen ki vannak szolgáltatva az emberi fajnak. A férfi csak meredten nézte a lányt, és vonásait alig tudta kivenni a félhomályban, de Celsie látta sötét szemeit nem messze magától, és a száját, mely oly közel volt hozzá, hogy arcán érezte a leheletét. - Mondok még valami mást is - folytatta Celsie a mennyezetet bámulva, hogy ne kelljen a jóképű arcra néznie. - Nemcsak hogy bezárják ezeket a szerencsétleneket a kerékbe, de néhány szakács még izzó parazsat is tesz bele, így még gyorsabban futnak, hogy ne égessék meg a lábukat. - Ön bizonyára viccel. - Komolyan mondom. - Ez rettenetes!...Te jó ég, soha nem is gondoltam volna. - Ugye milyen szörnyű? Celsie némileg ellazult, kezdett belemelegedni a témába, és közben rájött, hogy nemcsak a férfi figyelmét nyerte el, hanem az együttérzését is. - Most már akkor érti, hogy miért próbálom minden erőmmel meggyőzni az embereket, hogy keressenek más módot a pecsenyéjük megsütésére. Az állatoknak - csak úgy, mint nekünk - igenis vannak érzéseik. Nem azért vannak, hogy bántsuk, vagy kihasználjuk őket a saját kényelmünk érdekében. Ártatlanok és tehetetlenek, és szeretnünk kell őket. Pont úgy, mint ahogy a gyermekeinket szeretjük. - Olyanok is vannak, akik a saját gyereküket sem szeretik, tudja, Celsie? - Igen, tudom. - Meg olyanok is vannak, akik azt állítják, hogy miután az állatoknak nincs lelkük, nem is érdemelnek jobb bánásmódot. Teljesen 201

elfogadható az, hogy eldobható tárgyként kezeljék őket. Nem mintha osztanám az effajta véleményt, csak úgy teszek, mintha én lennék az ördög ügyvédje. - Tudom. De ki állítja, hogy az állatoknak nincs lelkük? Én tiszta szívemből hiszem, hogy van. Azt is hiszem, hogy a mennyországba kerülnek, mert ártatlanok, tehát bűntelenek. Valamint azt is hiszem, hogy Isten, aki az állatokat teremtette, ugyan abból a húsból, vérből és csontból tette azt, mint nálunk, embereknél, és hogy ugyanúgy szereti őket, mint minket. Celsie az ilyenkor megszokott gyötrő kínt érezte, és nagyot nyelt, mert úgy gondolta, meg kell változtatnia a világot, és az emberek viselkedését. Tudta, hogy ez soha nem sikerülhet, mert a Föld tele van kegyetlen, érzéketlen emberrel, és ez így is marad, amíg világ a világ. - De ha ilyenekről beszélek, az emberek mindig kinevetnek - folytatta Celsie elkedvetlenedve. Csak mosolyognak, úgy tesznek, mintha érdekelné őket, csak azért, hogy a kedvemben járjanak. Fura dolgok történnek az emberrel, ha sok pénze van. Micsoda bolondok! De én tudom, hogy valójában mit is gondolnak. Még jó, hogy nem egy évszázaddal korábban élek, mert akkor már rég máglyára vetettek volna, mint eretneket. És tudja, mit? Csak hadd nevessenek, hadd suttogjanak a hátam mögött. Az emberek előtt túl sok a kihívás, ellentétben az állatokkal. Ha valami megfelel a célnak, hasznosítjuk. Ha valami útban van, azt elpusztítjuk. Az sem számít, ha az a valami egy élő, lélegző teremtmény, aminek szíve van, és ugyanúgy képes érezni a fájdalmat, a magányt 202

és a szomorúságot, mint mi. Csak az emberiség igényei számítanak! Vagy nem? Az emberiség igényei nyomán pedig eltaposunk és tönkreteszünk mindent. Hogy én ezt mennyire gyűlölöm! Hangja egyre hevesebb, tüzesebb és dühösebb lett. Elfordította a fejét a párnán, és Andrew-ra nézett. Még a halvány szürkeségben is látta, ahogy a férfi elgondolkodva figyeli őt. Egy aprócska mosoly bújt meg az arcán. Vajon csak gúnyolódik, vagy komolyan érdekli, amit mondok? - Most biztosan nevetségesnek tart. - Nem, Celsie, egyáltalán nem tartom nevetségesnek. - Akkor hát, mit gondol? Valami meglágyult a férfi tekintetében. - Azt gondolom, ön egy olyan asszony, aki jóval a kora előtt él. - Akkor hát, nem nevet ki? - Úgy tűnik, mintha nevetnék? - Nem - mondta Celsie, és kifújta a levegőt -, egyáltalán nem. - Tisztelem a bátorságáért, és amiért ki mer állni amellett, amiben ilyen erősen hisz. Hogy volt bátorsága beavatni engem valami olyanba, ami ennyire közel áll a szívéhez. - Igen, nos, ez még inkább kívülállóvá tett engem, mint amilyen eddig is voltam. Nem mintha különösebben sajnálnám... - Ismerem ezt az érzést. - Milyen érzést? - Hogy milyen az, kívülállónak lenni. - De ön sem törődik vele. Andrew mosolygott. - Nem, én sem. A férfi vallomása, és a csendes, feszült figyelme, amivel hallgatta a lányt, együttesen 203

olyan hatást gyakoroltak Celsie-re, amitől valami megmozdult benne. Kezdte levetkőzni előítéleteit, egyre inkább megkedvelte, és egyre inkább meg akarta érinteni a férfit. Újra elfordult, és a mennyezetre meredt. - Mindig is jobban szerettem az állatokat, mint az embereket... talán, mert az emberek kegyetlenek, az állatok pedig nem... talán, mert soha nem tudtam beilleszkedni az emberek közé. - Ezt az érzést is ismerem. Ismét a férfira nézett, tekintetük találkozott. - Valóban? - Természetesen. Én egy őrült feltaláló vagyok. A legtöbb ember, akivel találkozom, meg sem próbál érdeklődést tanúsítani ama dolgok iránt, amiket művelek, vagy az álmaim iránt, és miután nem értik a munkámat, meg a látomásaimat, egyszerűen csak leírnak, mint furcsaságot, és inkább nem is foglalkoznak velem. Olyan vagyok, mint egy hatlábú ló. Nem tudnak mit kezdeni velem, nincs közös témánk, így egyszerűen egyedül hagynak. És ez nekem nagyon is megfelel. - Én rendkívül érdekesnek tartom a munkáját - mondta Celsie lelkesen. - Akkor ön inkább a kivétel, mint a szabály. Azt is hiszem, hogy az ön álmai meg fogják változtatni a világot. Andrew mosolygott. - Nos, ezt nem állíthatom biztosan, de higgye el Celsiana, tudom, milyen az, mikor kinevetnek a hitem, érzelmeim vagy az álmaim miatt, melyekkel jobbá akarom tenni a világot. Ebben, gondolom, egyet értünk. Kivette karját a feje alól, és a hideg elől a takaró alá dugta. Még ma is megborzongok, ha visszaemlékszem 204

arra, amit a főnemesek mondtak a tudományos társulatban, miután repülő szerkezetem csődöt mondott, és Charles meg én a vizesárokba estünk. Mindezt Őfelsége, a király színe előtt. Attól is elfog a borzongás, ha arra gondolok, mit fognak mondani, ha rájönnek, hogy felfedeztem egy vágyserkentőt, de még arra sem emlékszem, hogy mit tettem bele. Milyen megalázó lesz... Itt vagyok én, egy feltaláló, a tudományok embere, aki arra sem volt képes, hogy feljegyezze az összetevőit annak az oldatnak, amiből valószínűleg az évtized találmánya lesz, ha nem az évszázadé. A hangjában fájdalom bujkált. Celsie puhatolózva átnyúlt, hogy megtalálja a férfi kezét a takaró alatt. Ujjaik összefonódtak. Percekig meg sem mozdultak, csak fogták egymás kezét, és némán nézték a mennyezetet. - Tudja, mi a vicces az egészben? - kérdezte Celsie a hosszú hallgatás után. - Mi? - Adva van két félresikerült ember, akik azt gondolják, hogy meg tudják változtatni a világot... Talán sokkal jobban illünk egymáshoz, mint azt valaha gondoltuk volna. - Azt hiszem, valóban nagyon illenénk egymáshoz, ha lenne bennünk némi szándék a házasodásra. - Igen, azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha házastársak helyett barátok leszünk. A házasság valószínűleg tönkretenné a bimbódzó barátságunkat. - Most épp ezen dolgozunk, vagy nem? Hogy barátok legyünk. 205

Celsie hallotta a mosolyt a hangjában, és mellette még valamit, amiről azt hitte, remény. A férfi felé fordította fejét, és látta, hogy az kifürkészhetetlen tekintettel figyeli őt. - Igen, igen, én is azt hiszem - mosolygott Celsie gyengéden. - Bár nem gondolom, hogy a barátok rendszeresen alszanak egy ágyban. - Senki nem fogja megtudni. Elhagyom a szobát, még mielőtt a szolgálók felébrednek. - Jobban is teszi. Semmi szükség arra, hogy valaki itt találja önt, mert ha mégis, akkor semmiképpen nem ússzuk meg az esküvőt. - Megígérem, hogy elmegyek még a legelső reggeli mocorgás előtt. - Én pedig elmegyek a saját házamba, rögtön utána. - Senki sem fogja megtudni. - Senki. Celsie megszorította a férfi kezét, és ő visszaszorított. A lány lehunyta a szemét, és az esőt hallgatta. Élvezte a takaró melegét, és az Andrew testéből áradó szédítő hőséget. Egy idő után az eső hangja távolodni kezdett. Celsie felsóhajtott, oldalára fordult, és ösztönösen átölelte a férfit. A férfi ugyanolyan ösztönösen ölelte át. Nehéz, meleg, védelmező karjába zárta. A Celsie-t átjáró érzések közül a hála volt az utolsó. Arra gondolt, hogy milyen jó, hogy mégsem kell egyedül aludnia.

206

Tizennyolcadik fejezet - Te jó ég! - motyogta Nerissa, ahogy a sáros kocsi lelassult a sűrűsödő sötétben, a de Montforte ház előtt. - Ott van Perry anyja, éppen felénk tart. Ahogy igyekszik ki a házból, az ember azt hinné, csak arra várt, hogy megérkezzünk. Ezt a gonosz pletykafészek nőszemélyt, most a hátam közepére sem kívánom. Nerissa fáradt volt és ingerlékeny. Charles és Gareth előző nap érkeztek meg, késő éjszaka, így egyikük sem aludt túl sokat. A testvérek most a kocsi felé ügettek, Lucien valamelyest megelőzve a többieket, a gyönyörű fekete csődöre, Armageddon nyergében ült. Charles rendíthetetlenül ülte meg katonai hátaslovát, Contendert, és csak nagy ritkán váltott szót Garethtel, aki fürge telivérén, Crusaderen, közelített a hintó felé. A feleségek, Juliét és Amy, együtt utaztak Nerissával. - Remélem, elnézitek nekem, ha nem leszek túl beszédes abban a környezetben, ahol ő is jelen van - sziszegte Juliét lágy amerikai akcentusával, és közben figyelte, ahogy a kövérkés vénasszony átvág a téren, és egyenesen feléjük tart. Régebben többször is előfordult, hogy kapcsolatba került Lady Brookhamptonnal, de egyik alkalomra sem emlékezett vissza szívesen. Nerissa sem tudta okolni, amiért nem kedvelte a vénasszonyt, aki a férjét, Garethet, is csak becsmérelni tudta. 207

- Lucient szólongatja - jegyezte meg Amy az ablakon kinézve, de Juliét válaszra sem méltatta. - Hogy pukedlizik neki! Nézzétek azt a behízelkedő képét! - El tudom képzelni! - mondta Juliét gúnyosan. A hintó megállt. Lucien az ablakhoz parancsolta ágaskodó, tajtékzó csődörét. Jó estét, hölgyeim! Elnézést a kényelmetlenségért, de a szomszédasszony szívesen meghívatná magát teára - mondta Lucien ördögi mosollyal. - Visszautasítsuk? - Igen - mondta Juliét határozottan. Igen tette hozzá Amy teljes egyetértésben. Nerissa elfordult. Ő sem szerette Lady Brookhamptont, de mert tudta, hogy Perry hamarosan megkéri a kezét, nem lett volna bölcs dolog az anyját ellenségként kezelni. - Vajon mitől lehet olyan izgatott? - kérdezte. - Szerinted mitől annyira izgatott? Andrew tegnap későn éjjel érkezett meg, és ő azt gondolja, hogy valami bajba keveredett, azért menekül, és ezt elsőként szeretné tudatni velünk. Nerissa idegesen felsóhajtott. - Milyen jó lenne, ha ez az asszony egyszer a saját dolgaival törődne! Szerintem eszébe sem jutott, hogy talán Andrew nem egyedül érkezett. Lucien arca kifejezéstelen maradt. - Erről nem mondott semmit. - Akkor hát nincs más választásunk, meg kell hívnunk - duzzogott Nerissa. - Nem, mintha akarnám, de... - De ha hozzá akarsz menni a fiához, szerencsésebb, ha jó viszonyban vagytok fejezte be Lucien a mondatot. 208

Néhány perc múlva a férfiak az ott várakozó lovászra bízták lovaikat, és kisegítették a hölgyeket a hintóból. Hegykén sétáltak át a magas, kovácsoltvas-kapun. Juliét hűvös viselkedésével tudomást sem akart venni Lady Brookhamptonról. Amy tartózkodóan udvarias volt, Nerissa pedig arra gondolt, hogy igen hosszadalmas reggel elébe néznek. Harris, a komornyik, aki már várta őket a ház márványpadlós előterében, most mélyen meghajolt, először a hercegnek, majd a többieknek is. Kifejezéséből kényelmetlen aggodalom áradt. - Nagyúr - szólalt meg mély hangján -, válthatnék Önnel pár szót négyszemközt? - Hogyne, Harris, menjünk át a könyvtárba! A könyvtárajtó hangos csapódással zárult be utánuk. Hirtelen a semmiből egy inas került elő, elvette a hölgyektől a köpenyt, a férfiaktól pedig a kalapot és a kabátot. A két testvér egymásra nézett, a három asszony pedig gondterhelten figyelte egymást. Lady Brookhampton volt az egyetlen, aki folyamatosan fecsegett, mint egy papagáj, akit hidegen hagyott a házban érezhető feszültség. - Oh, Lady Nerissa, el kell, hogy jöjjön hozzám holnap délután teára - mondta szándékosan kihagyva Julietet és Amyt. Mindkettőjüket gyűlölte. Az egyiket azért, mert elhappolta Garethet a vállalkozó szellemű kislánya, Katharine orra elől, a másikat pedig azért, mert ugyanezt tette Charlesszal. - Olyan sok megbeszélnivalónk lenne. Bár természetesen mindenki Franciaországról beszél, arról, hogy hamarosan egy újabb háborúban találhatjuk magunkat velük, hála azoknak a szörnyű, amerikai kolonistáknak. 209

Úgy hallottam, Mr. Franklint, a követüket küldték Párizsba, hogy segélyt kérjen a franciáktól. Isten irgalmazzon nekünk, ha azok a békák úgy döntenek, hogy újabb háborút indítanak a hazaáruló lázadók miatt. - Bocsásson meg - mondta Gareth, és megfogta Juliét karját, még mielőtt az válaszolhatott volna a nyilvánvaló sértésre. Charles ugyanezt tette Amy-vel, majd mindketten elvonultak amerikai feleségükkel, egyedül hagyva Nerissát Lady Brookhampton társaságában. - Most meg mi bajuk van? - kérdezte Lady Brookhampton ártatlanságot tettetve. Nerissa válaszra nyitotta a száját, de nem szólt, mert meglátta az érkező Lucient. Ellentétben a komornyikkal, ő nem tűnt úgy, mintha kényelmetlenül érezné magát vagy gondterhelt lenne. Pontosan úgy nézett ki... Úgy nézett ki, mint aki valami elmondhatatlan dologra készül. Isten óvjon mindenkit! - Miért ácsorogtok ott az előtérben? kérdezte gyengéden. - Gyertek csak beljebb, hamarosan felszolgálják a teát a szalonban. Levette a kesztyűjét és az inasnak adta. - Jut is eszembe, Nerissa, Harris azt mondja, tegnap éjjel csomagod érkezett - kacsintott egyet. Biztosan valamelyik szerelmes lovagod küldte. Harris azt mondta, hogy az ágyadra tette. Az izgalomtól és a félelemtől Nerissa elpirult. Bárki is küldte a csomagot, biztosan tudta, hogy hamarosan Londonba érkezem. Csak egyetlen ember tudhatott róla, mégpedig Perry. Legszívesebben az emeletre rohant volna... De ha mégsem Perry küldte? Mi van, ha egy másik férfi van a dolog mögött? Milyen 210

szörnyen kellemetlen lenne megmagyarázni az asszonynak, aki ott áll mellette, és valószínűleg nem sokára az anyósa lesz. - Nem akarod lehozni? - kérdezte Lucien vigyorogva. Kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy vajon kitől érkezett. De ha gondolod, Lady Brookhampton fel is kísérhetne. Lucien úgy nézett a húgára, mintha azt akarná mondani: Tartsd őt távol Juliettől és Amytől, ameddig csak tudod! Vannak dolgok, amiken az ember már meg sem lepődik - gondolta Nerissa. Már majdnem majdnem - képes volt megbocsátani a testvérének az összes cselszövésért, meg azért, hogy mások életébe folyton beleavatkozik, miután látta az arcán a kialakult helyzet miatti aggodalmat, és az amerikai sógornői iránt érzett szeretetet. - Természetesen! - mondta Nerissa, és megpróbálta eltüntetni az arcáról a kétségbeesést, hogy mi lesz majd, ha Perry anyja végignézi, amint kibontja a csomagot. Feljönne velem az emeletre, Lady Brookhampton? Nem is számított rá, hogy az idős asszony esetleg visszautasítja. És nem is tette. Nerissa a lépcső felé indult. A zajtól felébredt. Celsie kinyitotta a szemét. Csodálatos, álmosító meleg vette körül. Meglepődve vette észre, hogy a melegség nem a megszokott kutyatesttől származik, hanem egy magas, erős férfi testétől, melyet átölel. Nemcsak, hogy átölelte, de olyan szorosan bújt hozzá, hogy fejét a nyakába fészkelte, és a feszes mellkas alatt dobogó szív verését is tisztán 211

hallotta. Andrew a hátán feküdt, és hálóingjének egyik gyűrődése Celsie orrát csiklandozta. Még mélyen aludt, szabályosan, és mélyeket lélegzett. Nehéz karja védelmezőn a lány hátán pihent. Celsie tágra nyitotta szemét. Elnézett a férfi alvó alakja fölött, át a szobán, egyenesen az ablak felé. Odakinn még mindig esett, és barátságtalan, szürke fény áradt be a két függöny közötti résen. Lehetetlen volt megállapítani, hogy a Nap egy órája kelt-e fel, vagy egy órája nyugodott-e le. Egy dolgot biztosan tudott: a szobában hideg volt. Szinte túl hideg ahhoz, hogy felkeljen, és elmeneküljön, még mielőtt bárki is tudomást szerez az ittlétéről. El kellett mennie, de semmi kedve nem volt kimászni a takaró alatti meleg fészkéből, és itt hagyni a széles, kemény mellkast, melyen eddig aludt. Milyen meglepő! Úgy kellene menekülnie ebből az ágyból, mint ahogy egy mezei nyúl menekül az agarak elől. Ehelyett azon gondolkodott, hogy nem is emlékszik az utolsó alkalomra, mikor ilyen kellemes érzésre ébredt. Ha egy nappal azelőtt valaki azt mondta volna neki, hogy egy férfival aludni sokkal jobb, mint egy kutyával, biztosan kinevette volna. De most rájött, hogy ez az igazság. Férfival aludni sokkal kellemesebb. Ráadásul, nem arra ébredt, hogy tappancsok bökdösik a hátát. Az alsó szintről felhallatszott a szolgálók mocorgásának zaja, és valahonnan isteni pirítós illat áradt. Celsie megmerevedett, bár a gyomra hatalmasat kordult az íncsiklandó illatokra. A mocorgás, - mind hangerejében, mind intenzitásában - egyre csak fokozódott, 212

míg végül már leginkább egy piactéri zsivajra hasonlított. Celsie összegömbölyödött, nem akarta felkelteni hálótársát, aki még meg sem moccant. Hosszú pillái halvány arcán pihentek, árnyékot vetve a vöröses-barna szőrzetre. Lassan elfordította a fejét, de légzése ugyanolyan nyugodt maradt. Celsie fordult egyet, de még mindig Andrew ölelő karjában maradt. A férfi mellkasára tette a fejét úgy, hogy láthassa az arcát. Jóleső látvány volt. Talán túlzottan is jóleső. Szerette nézni az orrát, ahogy szinte egyenes vonalat alkot a homlokával. Ez előkelő és intelligens profilt adott neki. Szerette, ahogy az erős, fényes haja hullámaival keretbe foglalja az arcát, és ahogy hajának sötét, gesztenye-barna színe tökéletesen illeszkedik a hosszú, egyenes pillákhoz. Szerette a szépen formált száját, amely még álmában is feszes, és érzéki volt, de nem túl vastag. Most a két ajka kissé eltávolodott egymástól, és ettől a látványtól Celsie-nek az a gondolata támadt, hogy milyen jó is lenne csókot adni rájuk. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy mennyi mindent szeret a férfin. Szinte mindent. Csak a kiszámíthatatlan hangulatváltásai hagytak némi kívánnivalót maguk után. De így, ahogy itt aludt mellette a párnán, könnyű volt elfelejteni a gorombaságát. Könnyen el tudta képzelni, hogy mindig ilyen lenne. Úgy, mint korábban, amikor még csak feküdtek egymás mellett kéz a kézben, és az álmaikról beszélgettek, úgy, mint két régi jó barát. Celsie sok férfival találkozott már. Volt köztük jóképű is, de a két füle között mindegyiknek üresség honolt. A másik véglet 213

meg, aki okos, intelligens, de reménytelenül ronda. Lord Andrew viszont... Benne egyesültek a két világ legjobb tulajdonságai. Vonzó keveréke volt az éles elmének, és a kellemes megjelenésnek. Nem is beszélve a kreativitásáról, a képzelőerejéről, a gyengédségéről, és a bátorságáról, sebezhetőségéről. Sebezhetőség. Igen, Celsie tudta, hogy tegnap éjjel Andrew is sebezhető volt, mikor majdnem elküldte őt a szobából. De miért? Mindenki volt már beteg! Csak azért, mert megfázott, vagy nem érezte jól magát, még nem kell, hogy szégyellje magát... Andrew most a homlokát ráncolta, és hirtelen a légzése is megváltozott. Szemhéja alig láthatóan mozgott álmában. Celsie nem tudta visszafogni magát, és végigsimította a férfi homlokán ülő mély barázdákat. Szempillája megrebbent, és álmosan kinyitotta a szemét. Édes Istenem, hadd csókoljam meg! - Jó reggelt! - suttogta Celsie mosolyogva. Andrew néhányat pislantott, majd felemelte öklét, és megdörzsölte szemét. Álmosnak és nagyon kívánatosnak tűnt. - Mmm, valóban jó a reggel! - mondta ásítva. - De csak, ha itt maradunk. - Igazán? Már fél órája korog a gyomrom, de ez az ágy túl kényelmes ahhoz, hogy kimásszak belőle. - És én még attól féltem, hogy túl sok helyet foglalok el itt. - Ez való igaz, de legalább nem horkol, ami már önmagában is jó pont Freckles-szel szemben. 214

- Ó, igen, megint az eszményképével hasonlít össze - mondta Andrew szárazon. Boldog vagyok, hogy legalább egy csatából győztesen kerültem ki abból a szőnyegnek valóval vívott csatából. - Ő nem szőnyegnek való, hanem egy spanyol pointer! - válaszolt Celsie, és viszonozta a férfi mosolyát. - Miért, én horkolok? - Nem, de ellopta a takarómat. Nemrég is arra ébredtem, hogy majd megfagyok. Andrew kinyújtotta a kezét, megérintette a lány aranybarna hajzuhatagát, ujjait végigfuttatta a tincseken, és csodálattal nézte azt a halvány szürke fényben. Celsie-t varázslatos érzés fogta el, ahogy a férfi ujja végigszaladt hosszú haján. Kis híján dorombolni kezdett, amikor a felkarján és a melle közelében elterülő haj tincsekhez ért. Összerezzent, és megfogta a kezét. - Látom, jól érzi magát - mondta Andrew. Mondtam, hogy nem leszek képes arra, hogy csak aludjak ön mellett egész éjjel. - Eddig nagyon jól csinálta. - Biztosan túl fáradt voltam ahhoz, hogy az alváson kívül más is eszembe jusson. De már nem vagyok fáradt, Celsie. Már teljesen felébredtem. Mindenem felébredt. Talán jobb, ha most visszavonulok a saját lakosztályomba, mielőtt valami olyat tennék, amit mindketten megbánnánk. Celsie szomorúan mosolygott, de tudta, hogy a férfinak igaza van, mégis azt kívánta, hogy maradjon. - Igen, én pedig legjobb, ha kilopódzom, és elmegyek a saját házamba, még mielőtt bárki megtudná, hogy itt vagyok. - Celsie Andrew szemébe nézett, és szemének látványa 215

csodálatos érzéssel töltötte el. A férfi lustán és álmosan nézett vissza rá. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, mikor a mosolytól az arcán apró gödröcskék jelentek meg, és ez elég volt ahhoz, hogy a lány szíve megolvadjon. És a szíve valóban megolvadt. És ezzel együtt megint elszállt a kedve attól, hogy kimásszon az ágyból. Celsie kényelmesen feküdt a férfi mellkasán. Lassan a mosolygó száj felé mozdult, hogy egy csókkal köszönjön el tőle. És ekkor kinyílt az ajtó. Celsie felkapta a fejét. A bejáratnál Lady Brookhampton állt, akire még a jótékonysági bálról emlékezett. Vele volt egy csodálatos fiatal lány, akinek fényes aranyszínű haja beragyogta a környezetét, és tengerkék szemei a meglepetéstől tágra nyíltak. - Nerissa! - kiáltott Andrew, és Celsie fejére rántotta a takarót, hogy megóvja az erkölcsösségét, és a testvére szemét annak látványától, amibe éppen bele akartak fogni. Mi a mennydörgős ménkűt csináltok itt? Nerissa felkapta a fejét. Csípőre tette a kezét, és szúrós tekintettel nézett a bátyjára. - Nos, ha nem tévedek, ez itt az én hálószobám! Így hát én kérdezem, hogy mi a fenét csináltok itt? - Úgy gondolom, a válasz nyilvánvaló, kedvesem! - mondta Lucien kárörvendően, ahogy megállt a hátuk mögött, győzedelmes mosollyal az arcán. - Lady Brookhampton, kérem, várjon meg minket a szalonban, hamarosan mi is megyünk. - Természetesen - motyogta az öreg hölgy, s még egy utolsó gúnyos pillantást vetett az ágy felé, sarkon fordult, és eltűnt. 216

A herceg rosszallóan rázta a fejét. - Drága Andrew, tönkreteszed családunk jó hírét... elcsábítasz egy hölgyet, mit sem törődve a hírével, magadévá teszed házasságon kívül a húgod ágyában. Mit fognak gondolni az emberek? És mit fog gondolni szegény Lady Brookhampton? Andrew úgy érezte, mintha az agyában megpattant volna egy ér. - Egyáltalán, mi az ördögöt keresett Lady Brookhampton itt fönn? - Mert Lucien azt mondta, hogy egy csomag érkezett nekem - vágott közbe Nerissa dühösen a zilált hajú bátyja felé fordulva. - De nem volt itt semmiféle csomag, vagy igen? Vagy csak azért találtad ki, hogy Lady Brookhampton feljöjjön ide? Tudod, hogy neki van a legnagyobb szája egész Londonban. Azt akartad, hogy ő is lássa Celsie-t és Andrew-t együtt. - Atya ég! - morgott Lucien, és arcára gyerekes vigyor ült. - Tényleg kinéznéd belőlem, hogy ilyen ördögi tervet eszelek ki? - Már a bál óta mást sem művel! - üvöltötte Celsie, amint ledobta magáról a takarót. - Ó, hát ott van, kedvesem! Tudtam, hogy ott lesz valahol... alul. Andrew még mindig az ágyban feküdt, de már érezte, hogy emelkedik a vérnyomása. Érezte, hogy izmai megfeszülnek egy érzéstől, ami sokkal erősebb volt, mint a harag. Becsukta a szemét, ökölbe szorította a kezét, és lassan elkezdett tízig számolni. - Nerissa, kérlek, hagyj magunkra minket! mondta összeszorított fogai között. - Miért? 217

- Mert amit éppen mondani készülök a bátyánknak, az nem a te fülednek való. És amit éppen tenni készülök vele, annak eredményét több napig fogják takarítani a szobában. Nem lesz egy szép látvány, annyit mondhatok. - Ebben az esetben maradok. Miután Lucien olyan keményen dolgozott, hogy tönkretegye az életedet, és tudom, hogy mindent meg fog próbálni, hogy az enyémet is elrontsa, ezért bármit megadnék, hogy láthassam, amint bosszút állsz rajta. Kéred a kardodat? Boldogan felhozom neked! - Van ott egy pisztoly az éjjeliszekrényen, az is megteszi majd! - vágta rá Celsie, míg a herceget nézte. - A puszta kezemmel elbánok vele! morogta Andrew, és kiugrott az ágyból. - Jól van, jól van, gyerekek, ami sok, az sok! mondta a herceg dühítő közönnyel. - Később ráértek különböző módokat találni arra, hogy hogyan öljetek meg, mert most sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálnunk. Nerissa, most elmehetsz! - Nem megyek! - Ne vitázz velem, kedvesem! Nerissa Lucien szemébe nézett, felkapta a fejét, sarkon fordult, és elviharzott. Andrew csak ült az ágy szélén, kőkemény tekintete Lucienét kereste. - Tudom, mire gondolsz, de biztosíthatlak, hogy semmi sem történt Celsie és én köztem. Csak együtt aludtunk. De nem úgy! - Igen, mindössze ennyi történt - tette hozzá Celsie, és arca árulkodó rózsaszín árnyalatokban játszott. - Hát, próbáljátok ezt megmagyarázni Lady Brookhamptonnak! - dörmögött Lucien dühítő 218

kedvességgel. - És mindenki másnak, aki hamarosan tudni fog a megrontásáról, kedvesem. - Karba tett kézzel bevonult a szobába, mint egy hadvezér, aki leigázta az utolsó, útjában álló országot is. - De tényleg, Andrew, remélem, hogy megteszed, amit tenned kell a lány érdekében! Végül is ő azt mondta, hogy hozzád megy. De olyan gyorsan zajlottak az események. Nem volt elég idő, hogy előkészítsük a nagy pillanatot... nos hát, én - vigyorgott - azért vagyok itt, hogy segítsek. Még mindig ugyanazzal a bárgyú mosollyal az arcán a zakója belső zsebébe nyúlt, és egy pergament húzott elő. Egy hanyag kézmozdulattal feltörte a pecsétet. - Az meg mi a fene? - kérdezte Andrew. - Hát, egy különleges engedély, amit megszereztem neked. Vettem a bátorságot, hogy felhívjam egy ismerősömet, aki a püspökségen dolgozik, és tartozott nekem egy szívességgel. A jó fordulat megérdemel egy újabbat, nem gondolod? Andrew-nak komoly erőfeszítésébe került, hogy visszafogja a kezét. Nagy levegőt vett, és megpróbált nyugodt maradni. - S gondolom, ahhoz is vetted a fáradságot, hogy felbérelj valakit, hogy kövessen minket Lambourntől idáig, és innen tudod, hogy Celsie és én itt vagyunk. Lucien mosolygott. - Ó, Andrew, attól félek, túl jól ismersz engem - mondta, és meghajolt. - Most itt hagylak benneteket, hogy fel tudjatok készülni a megjelenésre. A család többi tagja az alsó szinten van, és már alig várják, hogy találkozzanak a jövendőbeli sógornőjükkel. 219

Andrew kitört. Elkapta a hozzá legközelebb eső tárgyat - az ágy mellett álló gyertyatartót és egyenesen a bátyja vigyorgó képe felé hajította. Lucien szemrebbenés nélkül, anélkül hogy az arckifejezése megváltozott volna, nyugodtan kinyújtotta a kezét, és elkapta azt. Tettetett óvatossággal letette a gyertyát az ajtó mellett álló szekrénykére, és gyűlöletes mosolyát Celsie felé fordította. - Figyelmeztetnem kell a jövendőbeli férje miatt, kedvesem - mondta vigyorogva. - A vörös hajúak mind ilyen heves vérmérsékletűek. Még egyszer meghajolt, majd megfordult, és kiment a szobából.

220

Tizenkilencedik fejezet Andrew kimászott az ágyból, az ajtóhoz sétált, és becsapta. Megállt, vállát a félfának támasztotta, arca gondterheltté vált. Hálóinge combközépig takarta testét. Celsie látta, ahogy szóra mozdul a szája, hallotta, ahogy mormol magában valamit, majd megszólalt. - Sajnálom - mondta. - Igen, én is. A dögvész vigye el, most már biztos, hogy nincs kiút! Nincs kiút, mivel ez a Brookhampton a lehető legnagyobb pletykafészek. Egy életre tönkre teheti a hírnevünket. A francba is! Ördög és pokol! Esküszöm, hogy megölöm! Celsie felkelt az ágyból. Még ő is a térdig érő hálóingében volt. Lassan Andrew-hoz sétált, és vigasztaló kezét a vállára tette. Andrew nem reagált, csak állt az ajtónak támaszkodva, és fejét lehajtva meredten bámulta a padlót. Olyan szomorúnak tűnt, hogy Celsie-nek belefájdult a szíve. Szegénynek milyen borzasztó élete lehetett, ha ilyen szörnyeteg, mint Lucien, volt a bátyja. - Nem kell ragaszkodnia hozzá - motyogta Celsie. - Soha nem kényszeríteném önt vagy bárki mást olyasmire, amit nem áll szándékában megtenni. - Én pedig soha többé nem tudnék tükörbe nézni, ha nem tenném meg azt, ami a kötelességem - válaszolta Andrew és nagyot nyelt. - Nem kellett volna idehoznom önt, nem kellett volna bejönnöm a szobájába, és nem 221

kellett volna hagynom, hogy egyáltalán igyon abból a nyavalyás kotyvalékból. Celsie csendre intette, és tudván, hogy mekkora kockázatot vállal, tudván, hogy messze átlépi a barátság határait, szenvedélyesen átölelte a férfit. Heves ellenkezésre számított. Arra várt, hogy Andrew majd undorral taszítja el magától. De nem tette, csak állt mereven, és hagyta, hogy a lány magához szorítsa. A férfi teste kitöltötte karját, érezte hatalmas, erős testét a puha ing alatt. Celsie arcát a férfi vállán pihentette. Csak állt, és szorosan hozzábújt. - Azt hiszem, most meg kellene kérnem a kezét - mondta Andrew kissé remegve. Celsie a közelben álló széket bámulta, de szinte nem is látta. - Azt hiszem, igent kell mondanom. Andrew felemelte a kezét, és hátra tűrte az arcába lógó hajat, és viszonozta a lány ölelését. Úgy kapaszkodott belé, mintha ő lenne az utolsó esélye a menekülésre a viharos tengerből. Fejét lehajtotta, száját a lányéhoz nyomta, majd nyelvével felfedezőútra indult az érzéki ajkak közt. Kezét a Celsie csípőjére tette, és szorosan magához húzta a lányt. A kétségbeesés csókja volt ez, a kölcsönös megnyugvásé. De mindketten tudták, hogy most már nem tudják elkerülni, ami rájuk vár. Még néhány percig álltak ott, arcuk egymáshoz simult. Andrew még mindig szorosan ölelte a lány derekát. - Azt hiszem, le kell mennünk a többiekhez. Be kell, hogy mutassalak a család többi tagjának szólalt meg Andrew csendesen. - De ha szégyelled magad az utóbbi napok 222

eseményei miatt, akkor azt is megértem, ha azt mondod, hogy nem érzed jól magad, és idefenn maradsz. Celsie megfogta a férfi kezét, és mélyen a szemébe nézett. - És hagyjam, hogy egyedül szállj szembe azokkal a szörnyetegekkel? Nem, Andrew, ha összeházasodunk, én is ki fogom venni a részem a munkából. De ha szükséges, még a te részedet is átvállalom. A férfi tekintetében fájdalom, kétségbeesés és talán némi remény keveredett. - Gyere, öltözzünk fel! - mondta Celsie. - Essünk túl rajta! Az ágy szélén ültek, és a szervezés részleteiről beszélgettek. Majd Andrew a nővéréért küldött, mikor rájött, hogy Celise-nek nincs más ruhája, csak a szűk lovaglónadrág és az az ing, amiben érkezett. Nerissa felment, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de mindent megtett annak érdekében, hogy ez nem látsszon rajta. Andrew Celsie-re nézett, és látta, hogy a lány büszkén magasra emeli a fejét, és szemében tűz lobog. A férfi szíve meglágyult. Milyen nehéz helyzetben lehet szegény annak a nőnek a társaságában, aki hamarosan a sógornője lesz. Milyen megalázó lehet, hogy meglátták Nerissa ágyában. De Andrew tudta, hogy Nerissa tisztában van Lucien kisded játékaival. Nerissa, megsajnálva Celsie-t, azzal törte meg a fagyos csendet, hogy becsmérlő megjegyzéseket tett bátyjára, akit legszívesebben mindhárman megfojtottak volna. Andrew látta, amint Celsie feszes vonásait a hála érzése járja át. Megelégedéssel tapasztalta, hogy a két lány kezd 223

megbarátkozni egymással, és bízva abban, hogy Nerissa megfelelő ruhát fog találni Celsienek, az alsó szintre ment, hogy kiálljon családja elé. Lady Brookhampton - hála Istennek - elment, hogy szétkürtölje a hírt, ami minden bizonnyal az év egyik legszaftosabb pletykája lesz majd. Juliét és Amy a szalonban pihenték ki a hosszú utazás fáradalmait. Csak a bátyái voltak a könyvtárban, mikor Andrew megérkezett. Testvérei felálltak -Lucien kivételével -, hogy köszöntsék öccsüket. - Megnősülök - mondta Andrew egyszerűen. Charles és Gareth meglepetésükben meg sem tudtak szólalni. És persze jöttek a kérdések. Túl sok kérdés. Andrew a lehetőségeihez képest megválaszolta őket, és megtett mindent, hogy ne vegyék észre rajta a gyűlöletet és a bizonytalanságot. Andrew szándékosan kerülte Lucien tekintetét. Attól tartott, ha megpillantja sunyi arcát, akkor olyat tesz, amit később maga is megbán. Ekkor Charles feltett neki egy újabb kérdést. Andrew próbált a történésekre koncentrálni. Az esküvő szervezése? Igen, a ceremónia rögtön kezdetét veszi. Nem, az édesapja - nyugodjék békében - nem tudja az oltár elé kísérni. Az anyja Olaszországban van az új szeretőjével. A testvére, akit mindig is gyűlölt, soha nem tenne ilyet. Tehát senkije sincs. - Freckles-t szeretné látni - magyarázta Andrew, és teát töltött magának. - Ki a fene az a Freckles? - kérdezte Charles és Gareth szinte egyszerre. - A legjobb barátja - mondta Andrew védelmezőn megkerülve az igazságot. Gareth a homlokát ráncolta. 224

- Micsoda furcsa név! - Ez a fickónak a rendes neve, vagy a beceneve? - kérdezte Charles. - Miből gondolod, hogy Freckles férfi? - szólt közbe Gareth. - Nekem inkább női névnek tűnik. Lucien kényelmesen ült székében a kandalló mellett, keresztbe tette lábát, és hanyag mozdulattal az esti újság után nyúlt. - Freckles a hölgy kutyája. - A kutyája? - tört ki Charles és Gareth ismét egyszerre. Nektek inkább kórusban kellene énekelnetek valami színpadon! - csapott le Andrew érzékenyen mindenféle kritikára, ami Celsie-t érintette. Készen állt arra, hogy megvédje őt, ha a helyzet úgy kívánja. Lenézett, hogy felemelje teáscsészéjét, így nem láthatta testvérei meglepett pillantását. - Sajnálom! - mondta Gareth, és megpróbálta álcázni a vigyort az arcán. - Ne vedd sértésnek! - Tényleg ne vedd sértésnek! - tette hozzá Charles egy lágy mosollyal. így próbálta meg letörni legifjabb testvére szarvát. - Hol is lakik ő, Andrew? Ha ettől valamelyikőtök boldogabb lesz, szívesen elmegyek a házába, és elhozom a kutyát. Andrew megborzongott. - Semmi szükség rá! Különben sem itt, Londonban fogunk összeházasodni, hanem Blackheatben. - Ó, értem - mondta Charles, és Lucienre nézett, amint a herceg nyugodtan belelapozott az újságba. - És hol fogtok lakni? Most Andrew is Lucien kegyetlen profiljára nézett. - Olyan messze ettől a szörnyetegtől, amennyire csak lehet. 225

- A hölgy tulajdona az értékes berkshire-i ingatlan - morogta a herceg a székéből. - Biztos vagyok benne, hogy képes Andrew-t támogatni minden lehetséges módon. - Fogd be! - csattant fel Andrew. Charles, az örök úriember, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kettejük közt kialakuló vitát. - Berkshire? - kérdezte, és belekortyolt a teájába, majd visszatette a csészét az asztalra. - Milyen jó, hogy ilyen közel lesztek egymáshoz Luciennel. Már olyan izgatott vagyok, alig várom, hogy találkozzak vele. Nerissa azt mondja, hogy gyönyörű. - Az is! - fordult el Andrew, hogy elrejtse az arcán látható büszkeség jeleit. Aztán mikor rájött, hogy Charles mindössze enyhíteni akarta a szobában úrrá lett feszültséget, akkor - de csak akkor - megengedett magának egy röpke mosolyt. - Lehet, hogy még a vágyserkentő segítsége nélkül is bajba kevertem volna. - Akkor biztosan nagyon gyönyörű - jegyezte meg Gareth a saját székéből. - Évekig halomban hevertek a szebbnél szebb nők a lábaid előtt, de te rájuk sem néztél. Ezek után már nagyon kíváncsi vagyok rá. Andrew kezdte kellemetlennek érezni a beszélgetést, különösen annak tudatában, hogy Lucien kárörvendőn vigyorog, és élvezi aljas munkájának gyümölcsét. Andrew a kabátja belső zsebébe nyúlt, és elővette a jegyzetfüzetét. Az az érzése támadt, hogy távolabb kell mennie a testvéreitől, távolabb a szolid ugratásoktól, különben a többiek megkérhetik, hogy mutassa meg, amit a kezében tart. Ezért a szoba másik sarka felé 226

indult. Leült egy székre, és rajzolni kezdett, kirekesztve magát a Charles és Gareth közt folyó könnyed társalgásból és Lucien újságjának zizegő hangjából. Talán, ha belefeledkezik egy új ötletébe, akkor átmenetileg elfelejtheti azt a katasztrófát, amelybe az élete fordult. A szerencsétlen helyzetet, amit a jövő tartogat számára, az elvesztett szabadságát. Most csak az üres papírra figyelt, szabadjára eresztette a ceruzát, és belemerült legújabb ötletének terveibe. Egy olyan dolog terveibe, amit Celsie-nek szánt nászajándékul. Megkönnyebbülés! A gondok áldott, azonnali feledése. Ezt érezte, amint a ceruza gyorsan szárnyalt a papíron. Olyan gyorsan jöttek az új gondolatok, hogy keze alig tudta követni őket. Az ötlet papírra vetése oly egyszerű volt számára, mint egy péknek a kenyér formázása. Rajzolt, áttételeket számolt, feszességet, hővel szemben tanúsított ellenállást becsült. Örömmel töltötte el az ismerős érzés, hogy újra a munkájába feledkezhet. Emellett folyton Celsie-re gondolt. Arra, ahogy előző éjjel megfogta a kezét, ahogy a lány önszántából ledöntötte a védőbástyáit, és barátként feküdt mellette. Ahogy átölelte, amint kiderült, hogy az összes kivezető útvonal lezárult, ahogy vele volt a kétségbeesésben, mikor ő maga is szörnyen érezhette magát. Andrew-nak elszorult a torka. Ez a lány valóban nagyon különleges. Ráadásul bátor is. És ahogy Charles gondolta, gyönyörű. A büszkeségtől ismét pír szökött az arcába. Már alig várta, hogy bemutathassa őt a család többi tagjának. Hogy egy kicsit dicsekedhessen is 227

vele. Arra gondolt, hogy vajon hogy jönnek majd ki Juliettel, és Amyvel. Azt remélte, hogy nem fogja kirekesztettnek érezni magát, amiért az angol arisztokrácia tagja, ők pedig amerikai kolonisták. Kiszámolt egy méretet, és lejegyezte. Talán nem is rossz, hogy egy olyan asszonyt vesz el, aki a többiekkel ellentétben a kutyákhoz ragaszkodik, és nem a gyerekekhez. Andrew nem gondolta, hogy meg tudna birkózni az apaság feladatával. Egy gyerek folyton bukdácsol, üvölt, és állandóan cserélgetni kell a bűzös pelenkáját. Ettől megborzongott. - Meg akarsz hátrálni, Andrew? - kérdezte Charles, míg felállt, és az ablakhoz ment. Lustán bámulta az esőt, hallgatta, ahogy a cseppek a párkánynak verődnek, és a csatornában felgyülemlett víztömeget figyelte. - Még nem. A testvére a zakója alatt csípőre tette a kezét. Még mindig az esőt bámulta. Gondoskodó, kedves ember volt, aki tiszteletben tartja mások érzéseit. Beceneve, az Imádott, nagyon találó volt. Anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól, csendesen így szólt Andrew-hoz. - Elmondtad már neki? Andrew kezében megállt a ceruza. Charles csendes érdeklődése nagy adagban zúdította rá a valóságot. Mintha most ébredt volna álomvilágából, miután valaki nyakon öntötte egy vödör jeges vízzel. - Nem - motyogta nehézkesen, és a szoba túloldalán ülő Lucienre nézett. - Még nem találtam meg a megfelelő alkalmat. 228

Charles egy szót sem szólt, csak állt csípőre tett kézzel, halványkék tekintete az ablak felé fordult. Haja csillogott a gyertya fényében. A szolgálók egy réteg szalmát raktak az utca macskakövére, hogy az elhaladó kocsik kerekének zaja ne bántsa a herceg fülét. Charles most a szalmában eledelt kereső, csicsergő verébseregnek szentelte figyelmét. - Gyakran arra gondolok, hogy mitől lehet az, hogy te sokkal komolyabb egészségkárosodást szenvedtél, mint én nyújtotta el mondanivalóját Charles. - Végül is, mindketten ugyanazt a füstöt lélegeztük be. - Igen, csak én sokkal hosszabb ideig. Charles még mindig kifelé nézett nyugalmat színlelve, de Andrew nagyon is jól tudta, hogy mennyire feldúlt. - Volt mostanában rohamod? - Néhány. - Gondolom, azok az istenverte orvosok semmit sem tudtak segíteni. - Persze, hogy nem. És nem is hagyom többnek, hogy megvizsgáljon. - Nem lettek rosszabbak a rohamok? - Mit nevezel rosszabbnak? - A gyakoriságot? Az intenzitást? Hogy más lenne, mint amilyen eddig volt? Andrew visszatért a vázlatához. - Nem, még mindig ugyanolyan, mint régen volt, bár nem láttam kétszer ugyanazt a víziót. Jegyzeteket írok. Talán, egy szép napon, mikor én már le leszek láncolva a Bedlam Intézetben, akkor talán valaki még hasznot is húzhat belőlük. Charles megrándult, mintha áramütés érte volna. - Bocsánat - mondta Andrew, és azt kívánta, bárcsak soha ne hagyta volna el a száját ez a 229

szemtelen megjegyzés. Tudta, hogy ezzel felzaklatta a bátyját, holott Charles volt az egyetlen, aki együttérzést tanúsított iránta. Úgy áradt belőle a szeretet, mint ahogy Andrew-ra törtek rá az őrültebbnél őrültebb ötletek. Felállt, és visszatette a füzetét a kabátja zsebébe. - Úgy hallom, mintha közelednének a hölgyek - mondta, és barátilag vállon veregette Charles-t, majd az ajtó felé fordult. - Nézd, már itt is vannak! Erre már Lucien és Gareth is felállt, és a négy de Montforte fiú egyszerre hajolt meg a hölgytársaság előtt. Celsie-t Nerissa, Juliét, és Amy kísérte be a szobába. Celsie büszkén magasra emelte a fejét, hogy álcázza a hirtelen jött idegességét. Gyomra egy csomóba szűkült össze. Vajon mit fognak gondolni a testvérei? Hogy csúnya vagyok? Hogy nincs mellem? Istenem, ne hagyd, hogy Andrew-nak szégyenkeznie kelljen miattam! Ne hagyd, hogy sajnálják a csúnya menyasszonya miatt. És kérlek, ne engedd, hogy megismétlődjenek a régmúlt eseményei, mikor mindenki kinevetett, és azzal húzott, hogy gólyalábú varjú vagyok... Senki sem gondolt ilyesmire. Bár az összes hölgy csinos volt, Andrew, csakis Celsie-t figyelte. Az ő Celsie-jét. Lélegzete elakadt, még a szíve is kihagyott egy pillanatra. Csak bámulni tudott. Vöröses-barna hajfonatát magasra feltűzve viselte, néhány szabadon lógó tincs azonban tökéletes keretbe foglalta az arcát. Egy egyszerű rózsaszín gyöngysor díszítette a nyakát. Zöld színű, csillogó selyemruhát viselt, mely a tavaszi levelek üdeségére emlékeztetett. A ruha alsó részét rózsaszín és arany hímzés ékesítette, 230

míg a felsőt barackszínű, míves mintázat borította. A fényes selyem tökéletesen illett karcsú derekára, vékony karjára, előnyösen emelte ki csinos alakját és bőrének üde tónusát. Az idegesség ellenére úgy nézett ki, mint egy hercegnő a királyi udvarból. Andrew magához tért, Charles-t az ablaknál hagyta, és elindult, hogy üdvözlésképp kezet csókoljon neki. - Olyan szép vagy, mint egy látomás mondta rekedten, hangjából büszkeség áradt. Nem tudta megállni, hogy ne érintse meg, és birtokló karját a lány derekára csúsztatta, majd úgy fordította, hogy testvérei egymás mellett lássák őket. - Charles, Gareth, szeretném ha megismernétek Lady Celsiana Blake-et, a menyasszonyomat. Gareth szélesen vigyorgott, de még Charles is mosolyt erőltetett az arcára, amint közelebb léptek, hogy megfogják Celsie kezét, és illendően - s teljes joggal - megdicsérjék szépségét. Andrew csak állt mellette, és a büszkeségtől úgy feszült a mellkasa, hogy azt hitte, lepattognak a gombok a mellényéről. Figyelte, amint a lány szerényen, méltósággal, de büszkén fogadja a bókok heves záporát. Akkor már tudta, hogy minden rendben lesz. Azon kapta magát, hogy nevet. Vigyázz Freckles! Boldogabbá fogom tenni ezt a nőt, mint te valaha is álmodtál róla.

231

Huszadik fejezet Két hétre rá meg is tartották az esküvőt. A szertartást - ami nem volt nyilvános Ravenscombe lelkésze vezette le az ősi Norman templomban, amely a Blackheat család szolgálatára állt az elmúlt ötszáz évben. Még ha a lelkész furcsállotta is, hogy a Dacos végre megnősül, gondolatát nem osztotta meg másokkal. Még akkor sem szólt semmit, ha furcsállotta, hogy a menyasszony családjából senki nem jött el, hogy tanúja legyen a boldogító igennek. De mikor a menyasszony szívgyötrően szép halványzöld ruhájában és ezüsttel átszőtt fátylában besétált a templomba, kezében egy öreg, sántító kutya pórázát tartva egy férfi rokon karja helyett, akkor még az öreg Williams atyának is kikerekedett a szeme, aki pedig már látott néhány furcsa dolgot az életben. Egy éles, sokatmondó tekintet hatására, melyet őnagysága, Blackheat hercege küldött az atya felé, a kikerekedett szem azonnal visszanyerte eredeti formáját. Williams atya megköszörülte a torkát, majd a menyasszonyt, aki olyan erősen szorította a pórázt, hogy belefehéredtek az ujjai, áttessékelte a vőlegény bal oldalára, hogy folytathassa a dolgát. De mikor ahhoz a részhez ért, hogy megkérdezze, ki fogja a lányt kiházasítani, némi hiányosságot észlelt, mivel a lánnyal nem volt senki, kivéve azt a mélabús, öreg kutyát, aki nagy lelógó fülévei, őszülő pofájával, és szomorkás tekintetével ékesítette gazdája oldalát. 232

- Freckles - jelentette be Celsie az ebet, olyan hangsúllyal, hogy az atya hirtelen elbizonytalanodott. Attól a hangsúlytól mindenkinek megingott volna az önbizalma. Celsie nagyot nyelt, és kezét kinyújtva izgatottan megsimogatta a kutya barnás-fehér nyakát. - Freckles fog kiházasítani engem. De nem igaziból, mert ő ezután is ott fog mellettem aludni az ágyban. - É... értem - mondta az atya, de tisztán látszott rajta, hogy semmit sem ért az egészből. A menyasszony, aki még mindig egymagában állt, félénk, pironkodó és kissé zavart mosollyal tekingetett vőlegénye felé. Andrew egy cseppet sem érezte magát kényelmetlenül az arája bejelentése miatt. - Nem igaz, Andrew? Már, hogy Freckles velünk fog aludni. A válasz hasonlóan megfontolt volt. - Igen, Celsie, Freckles velünk fog aludni az ágyban. Williams elővette zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. Ezután az esketés után, valószínűleg rá fér majd egy kiadós ital. Vagy inkább kettő. Zavarodott pillantást vetett a hercegre, de ő maga is csak döbbenten állt a talányos események láttán. Lord Gareth csak vigyorgott, Lord Charles pedig megpróbált az egyenruhához méltó komoly arcot vágni, igen csekély sikerrel. Lord Andrew tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy ha Williams, vagy bárki más megkérdőjelezné a hölgy óhaját, arra bizony szomorú sors várna. Hát, rendben - gondolta az atya. Ha azt akarja, hogy egy kutya házasítsa 233

ki, ha Lord Andrew beleegyezett, hogy köztük is aludjon, hát rendben. Az ő életük...Az atya volt az egyetlen, aki összeadhatta őket, így nem maradt más, mint... Soha nem fogom megérteni az arisztokráciát, még ha száz évig élek is! - És a tanúk? - kérdezte, s bizonytalan pillantást vetett a kutyára. Ha ő lesz a tanú, akkor három italra lesz szükségem. Aztán nyugdíjba vonulok, és visszaköltözöm Cornwallba. Andrew most Charlesra nézett. - De Montforte őrnagy lesz eskütételünk tanúja - mondta szűkszavúan. - Nem akarná inkább, hogy Őlordsága legyen a tanú? - Arra mérget vehet! - vágta rá Andrew. Williams kissé meghökkent a választól. Idegesen nézett a hercegre, de ő csak az oltárt bámulta. Arckifejezése rezzenéstelen volt, mintha nem is hallotta volna a körülötte zajló eseményeket. A menyasszony hozzátette: - A testvérem, Gerald is tanúskodni fog. A kisasszonynak van egy bátyja? Akkor miért nem ő házasítja ki a kutya helyett? - És, hol van ez a testvér? - kérdezte Williams kétségbeesve. Lord Andrew, akit az atya még sosem látott ilyen csinosnak, mint most, az olíva-zöld öltönyében meg a rozsdavörös ingében, most türelmetlenül kapkodta fejét a templom bejárata felé. Hátul, a hűvös, komor árnyékban ült egy férfi, arckifejezése rideg volt, és látszott rajta, hogy majd' szétveti a düh. Nos, hát igen gondolta Williams. 234

Nem tudom hibáztatni, fiatalember, amiért ennyire haragos. Elvégre nem mindennap történik meg az emberrel, hogy egy kutya elorozza tőle az őt megillető helyet, a kishúga mellől. - Kérem, folytassa! - mondta a herceg röviden. A pap megköszörülte a torkát, fogta a könyvét, és elkezdte mondani az ősrégi szavakat. - Tisztelt egybegyűltek! Azért gyűltünk össze Isten és az Anyaszentegyház színe előtt, hogy tanúi legyünk, amint ez a férfi, és ez a nő, örök hűséget fogadnak egymásnak. A menyasszony nagyokat nyelt, és a kezében tartott pórázt morzsolgatta. Fejét lehajtva, pislogva nézett le az öregedő állatra. Szeme sarkából is látta, ahogy Andrew aggódva figyeli őt. Hirtelen felkapta fejét, tekintetük összeakadt. Kölcsönösen egymásra mosolyogtak. Williams észrevette ezt, és eleresztette hangját, hogy elnyomja fenntartásait a házassággal kapcsolatban. Próbálta elnyomni a feszült csendet, és megpróbálta megtörni a családtagok között érezhető feszültséget is, melytől szinte vibrált a levegő. Pontosan azt tette, amire szükség volt. Megpróbálta elképzelni a sok egyházi személyt, kiknek a helyén most ő áll, és akik számtalan de Montforte-ot adtak össze az évszázadok során. De csak a hercegek és hercegnők élettelen képe lebegett előtte, ahogy egy kőhajításnyira nyugodtak egymástól. Vajon köztük is volt olyan, aki elhamarkodottan házasodott? Beszéd közben észrevette, amint Lady Gareth és Lady Charles lágy pillantásokat vetnek férjeikre, mikor szerelemről, tiszteletről és elkötelezettségről 235

esett szó. Látta, hogy a herceg kifejezéstelen arccal figyeli szülei síremlékét. Tisztán hallotta a majd' háromszáz falubéli izgatott hangját, akik már előre örültek, hogy a nap hátralévő részét evéssel és ivással tölthetik. Őlordsága külön erre a célra asztalokat állíttatott fel, hogy ők is részt vehessenek a mulatságban. Williams bizonyára elakadt, mert a herceg arca sötét révületbe fordult. Olyanba, ami nem tűri a tévedéseket, olyanba, ami nem tűri az Andrew menyasszonya felé irányuló kérdéseket. Némán követelte a folytatást. Az atya úgy gondolta, hogy nem szerelemházasságról van szó, de mikor Lord Andrew felemelte mély, arisztokratikus hangját, hogy mindenki - még a szunyókáló kutya is - hallja, akkor kezdett igazán belegondolni abba, hogy a dolgok mögött más is lehet, mint ami a felszínen mutatkozik... - Én, Andrew Mark de Montforte elveszem az itt jelenlévő Celsiana Blake-et hites feleségemül. A mai naptól együtt maradok vele jóban, rosszban, gazdagságban, szegénységben, egészségben és betegségben, hogy szeressem és tiszteljem, míg a halál el nem választ. Isten engem úgy segéljen! Az atyának feltűnt, ahogy Lord Andrew Celsie szemébe nézett. Talán barátság, talán elhatározás vagy talán megkönnyebbülés? Majd Celsie is elmondta az időtlen szavakat. Hangja tiszta, erőteljes és határozott volt. Talán mégis szerelem-házasság... Az atya kissé megkönnyebbült. - Most pedig kérném a gyűrűket! Nehéz csend töltötte meg a templomot, minden szem Lord Andrew-ra meredt, ahogy elővette a jegygyűrűt, gyengéden megfogta a 236

menyasszonya kezét, és félig felhúzta az ujjára. Lady Nerissa, aki a herceg mellett állt, hangosan szipogott. Lord Charles és Lord Gareth egy hangot sem hallattak. Őlordsága, Blackheat hercege olyan képet vágott, amit Williams nem is próbált megfejteni. Ekkor a menyasszony lábánál fekvő öreg kutya horkolni kezdett olyan hangosan, hogy Lord Andrew-nak fel kellett emelnie a hangját, hogy mindenki hallhassa. - E gyűrű által elveszlek, testemmel védelmezlek, és minden világi javammal támogatlak. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. A vőlegény felhúzta a menyasszony ujjára a gyűrűt immár teljesen. Williams letérdeltette az ifjúpárt, majd nekilátott a ceremónia záró szakaszának, mely arra volt hivatott, hogy örökre összekösse őket. Ekkor vette észre a herceg arcán a győzedelmes, vagy inkább megkönnyebbült kifejezést. Most már mindent értett. Nem Isten volt az egyetlen, aki hozzásegítette őket a házasság szent kötelékéhez. Blackheat keze is benne volt a dologban. Ezennel házastársakká nyilvánította őket, és megelégedve figyelte, ahogy Lord Andrew megcsókolja a feleségét. Lady Nerissa megtörölte szemét a zsebkendőjével, és a család többi tagja - kivéve a herceget, aki el sem mozdult helyéről - összegyűlt az ifjú házasok körül, hogy megöleljék őket, és gratuláljanak nekik. - Most, hogy a formalitásoknak vége, együnk, igyunk és érezzük jól magunkat! mondta Lord Andrew, és megkönnyebbült, hogy legalább ezen a részén túl vannak. 237

Aztán egy hirtelen jött gondolattól vezérelve lehajolt, átölelte az öreg szunyókáló állatot, felemelte, majd kisétált vele a templomból. Újdonsült felesége csodálattal nézett utána, majd nyomában a család többi tagjával, követte őt. Négy ital! - gondolta Williams a fejét rázva, becsukta az imádságos könyvet, és megvárta Lord Charles-t és a menyasszony dühös bátyját, hogy kézjegyükkel hitelesítsék az anyakönyvet. Négy ital, és mindegyikért keményen megdolgoztam. Egy asszony a ceremónia vége felé osont be a templomba, és hang nélkül helyet foglalt Somerfield mellett. A legújabb párizsi divat szerint öltözött. Sárkányzöld ruhája a legdrágább kínai selyemből készült. Meseszép smaragd nyakék díszítette kecses, hosszú nyakát, kiemelve bőrének hófehér tónusát és mellei kerek formáját. A smaragdot ajándékba kapta a francia királytól, hogy kimutassa háláját azért, amit viselője tett országáért. Nem volt kurtizán vagy királyi szerető, inkább csak veszélyesen ravasz. Divatos, púderezett haját kissé oldalra billentett kalappal fedte, amitől a fél arca árnyékba került. Zöld, macskaszerű szeme elmélyülten tanulmányozta a vágyserkentő feltalálóját, amint elkötelezi magát Lady Celsiana Blake-kel. - Mi tartott ilyen sokáig, kuzin? - motyogta Somerfield a szája sarkából, ezzel emlékeztetve őt a rokoni szálak elhanyagolására. - Az ifjú pár ma este Rosebriar Parkba utazik, és magukkal viszik a laboratórium felszerelését, valószínűleg a vágyserkentőt is. Ha kicsit később érkeztél 238

volna, semmi esélyünk nem lenne, hogy megkaparintsuk. Az újonnan érkezett le sem vette mosolygó, figyelő tekintetét az oltár előtt zajló eseményekről. Nem szép, hogy alábecsülöd a képességeimet, Gerald! Somerfield mindössze egy gúnyos pillantással válaszolt, és egyre inkább idegesítette a nő enyhe amerikai akcentusa, nem is beszélve arról a franciás beütésről, ami a felső körökben eltöltött idő alatt ragadt rá. Alig látható, szórakozott mosoly ült ki a nő arcára. - Lehet, hogy nem vagy tisztában vele, Gerald, de Franciaország csak egy hajszálnyira van attól, hogy segítsen nekünk megnyerni ezt az unalmas háborút Anglia ellen. Hangja mély dorombolásként hatott, ami tökéletesen illett a kegyetlen zöld szeméhez, és simulékony mosolyához. Kinyitotta a legyezőjét, és figyelte az embereket az oltár előtt. - Nagyon fontos elfoglaltságom volt. - Hadd találjam ki! Telis-tele vagy politikai intrikákkal, és úgy teszel, mintha Marié Antoinette nem hivatalos tanácsadója lennél, és folyton azzal aszott képű Franklinnel kellene ebédelned. Nem nyugszol addig, amíg bele nem rángatod Franciaországot ebbe az idétlen háborúba? - Nem - mosolygott. - Nem nyugodhatok. Ez az egyetlen módja, hogy megnyerjük. Somerfield lehajolt, hogy megigazítsa zokniját, közelebb hajolt a nőhöz és a szája sarkából ezt mondta: - Nekem kell az a kotyvalék, Eva! A nő a türelmetlenül forgatta a szemét. 239

- Mindketten tudjuk, Gerald, hogy megkapod az oldatot... legalábbis annyit, hogy szerezhess magadnak általa egy gazdag örökösnőt. A maradékot természetesen megtartom magamnak fizetségként, amiért ennyi mindenen keresztülmegyek, hogy megszerezzem. - Neked miért van rá szükséged? Férjnél voltál, megözvegyültél, és most minden férfit elküldesz a pokolba. - Ez igaz. De a politika és a háború kegyetlen játékában egy gyenge nő bolond lenne, ha nem használna ki minden adódó lehetőséget. Az oldat természetesen nem nekem kell. Kivettem a részemet a férfiakból, a kéjelgéseikből, kegyetlenségükből és gyengeségükből. Nem ezért van szükségem rá. Az oldatot Amerikáért kell megszereznem. Tudod, különleges küldetést kaptam a királynőtől, nemzetek sorsa múlhat azon, hogy megszerezzem, és eljuttassam hozzá. - Úgy érted, Amerika sorsa. A nő mosolygott. - Természetesen. - És hogy akarod megszerezni? A szája - mely az egyik pillanatban feszes, a következőben halálosan gyönyörű volt - most elégedett mosolyra húzódott. Könnyedén legyezni kezdte magát. - Na de, Gerald! Ha azt gondolod, hogy elmondom neked, akkor pontosan olyan bolond vagy, mint azok az emberek odakint. Gerald csücsörítve hátradőlt. Megsértették a büszkeségét. Ez a nő tényleg bolondnak tartja? Nem volt túl nagy titok, hogy Eva nem szerette a férfiakat, és nem is bízott meg bennük. Geraldot az is bántotta, hogy nem volt hajlandó a bizalmába fogadni őt. De miért? Ő volt az, aki 240

írt Évának a vágyserkentőről. Ő maga talált rá, nem a nő. Mindezek ellenére le kellett nyelnie a büszkeségét, és hagyni, hogy a nő azt tegye, amiért idejött. Annyira ügyes volt, hogy hamarabb kinyitott egy zárat álkulccsal, mint bárki más, aki az igazit használta. Mindenkit elbűvölt maga körül. Erősebb karizmája volt, mint egy felcicomázott ezredesnek, és bátrabb volt, mint a legvadabb oroszlán, ravaszabb, mint a legöregebb róka. Egy idős francia diplomata gyönyörű özvegyeként hercegekkel találkozott, királyokkal és királynőkkel ebédelt, és minden fontos intézményben voltak kapcsolatai. Geraldnak esélye sem volt, hogy egymagában ellopja a vágyserkentőt. De Eva... Kegyetlen, agyafúrt, csodálatos Eva... Egy apró üvegcse abból a folyadékból, és egy őrült fiatal feltaláló csak gyerekjáték lesz számára. Évát természetesen nem érdekelte Gerald bolondos tisztelete. A ceremónia a vége felé közeledett, a család tagjai a friss házasok köré gyűltek, hogy megöleljék őket, és gratuláljanak nekik. Celsie megfordult, Eva ekkor figyelhette meg először alaposan az arcát, és nagyon meglepődött mostoha kuzinján. Az egykoron pattanásos arcú fiatal lány, aki végigsírta első báli szezonját, most feltűnően szépasszonnyá nőtte ki magát. Sugárzóan boldognak tűnt, ahogy jóképű férje lehajolt, és karjaiba vette a hatalmas, szenilis kutyáját. A látványtól Évát egyfajta kellemes érzés töltötte el. Ha egy asszony megtalálta a boldogságát egy férfi mellett, Eva nem irigyelte azt, mert az élet arra tanította, hogy más boldogságának látványa 241

még nem hozza meg a sajátját. Figyelte Celsie fiatal urát, ahogy megfordul kutyával a karján, és kifelé indul a templomból. Figyelte, ahogy összeráncolja homlokát, mikor megpillantotta Geraldot és hívatlan társaságát. Eva elfojtott magában minden gyengédséget, amit korábban érzett, és simulékony mosollyal helyettesítette azt. Ideje lesz munkához látni. Kalapjának széles karimája alatt zöld szeme keskeny réssé szűkült, ahogy végigmérte az összes jövendőbeli ellenségét. A vőlegény nyilvánvalóan el volt foglalva újdonsült feleségével, bár mindent megtett, hogy ezt ne vegyék észre rajta. Eva úgy érezte, hogy a közelgő nászéjszaka még jobban foglalkoztatja. A mosoly még mindig ott ült az arcán, mikor üdvözlésképpen biccentett. Vele nem lesz semmi baj. Mögöttük sétált egy egzotikus szépségbe karolva a magas katonatiszt, kinek őszülő haja tiszteletet keltett katonatársai közt. Fehér vállszíja vakítóan ragyogott a templom homályos fényében. Hűvös, halványkék szeme láttán Eva potenciális problémaforrást látott benne. Meg volt rá a képessége, hogy felismerje az elkötelezett embereket. A tiszt a mércét túl magasra tette, és túl naiv volt ahhoz, hogy észrevegye a közelgő veszélyt, amit Eva jelenthet számára A nő unalmában sóhajtott egyet. Nem, ő mégsem igazi veszélyforrás. Es ott volt a harmadik testvér, aki nevetve ölelte át sötéthajú feleségének derekát. Igen, ő parlamenti képviselő. Ismerősnek tűnik. Ő is probléma lehetne, ha lenne benne elég kurázsi. 242

De úgy tűnt, hogy most a jókedvével van elfoglalva, és azon fáradozik, hogy mindenki más is boldog legyen körülötte. Eva ásított. Mégiscsak könnyű feladat lesz. És végül, kishúgával az oldalán, az utolsó, a legidősebb és kétségkívül a Montforte fiúk közül a legfélelmetesebb, Őnagysága, Blackheat hercege. Eva szeme ismét összeszűkült és önelégült mosolyra húzódott a szája. Abban a pillanatban felismerte benne az ellenfelet, mikor viszonozta a hűvös, fekete pillantást. A herceg egy pillanatra megállt előttük, majd méla undorral a grófhoz szólt: - Drága Somerfield, ha ki akar fejezni valamit azzal, hogy itt, hátul lapít az árnyékban, akkor sokkal jobban tette volna, ha egyszerűen otthon marad. Somerfield csak pislogott válasz helyett. A herceg arrogáns undorral Évára nézett, és az az eltéveszthetetlen fény csillogott a szemében, amiről a nő rögtön megállapította, hogy sokkal több, mint kíváncsiság. Gyilkos érdeklődés, melyet semmiféle köntörfalazás nem takargatott. - Ön pedig, gondolom, az az örökösnő, aki ki fogja húzni a jó öreg Somerfieldet az adósságból. - Ellenkezőleg, uram - dorombolta, és apró kesztyűs kezét a herceg felé nyújtotta macskás mosollyal az arcán. A herceg mélyen meghajolt. - Én Lady Eva de la Mouriére vagyok, az unokatestvére annak a férfinak, akit ön az imént inzultált. - Csodálatos - morogta Lucien.

243

- A hölgy közeli ismerőse az Amerikai Egyesült Államok franciaországi nagykövetének - károgta sokatmondóan Somerfield. A herceg kifejezően felhúzta szemöldökét. - Ó, igen, azok a szörnyű gyarmatok! Eva dühösen mosolygott. - Gyarmatok? Nem lepődöm meg azon, hogy több mint egy évbe került, míg a külvilág hírei eljutottak magukhoz, arisztokratákhoz mondta a nő, és határozottan visszahúzta a kezét. - Sajnálom, hogy ki kell javítanom uram, de azok a szörnyű gyarmatok, amikre az imént utalt, már nem Nagy-Britannia tulajdonát képezik, hanem egy fiatal, fejlődő nemzet részei szuverén jogokkal. A herceg csak bámult, mosolya az arcára fagyott, tekintete rideg és fagyos lett. Eva még mindig mosolygott, és gúnyosan meghajolt a férfi előtt. - És most, ha megbocsát, uram, gratulálni szeretnék a menyasszonynak és a vőlegénynek. Majd magasra emelt fővel belekarolt Geraldba, és elsétált a herceg mellett, aki csak bambán nézett utána. Eva de la Mouriére nagyon is jól tudta, hogy kell bánni a férfiakkal. Jocques, már akkor is komoly beteg volt, mikor elvette őt. Egy politikai nagyság, aki mögött ő volt az ész, de mindig a férje aratta le a babérokat. A nő feladata volt az is, hogy elbánjon a korrupt játékosokkal a civil világban. Királyok, küldöttek és nagykövetek térdeltek a lába előtt könyörögve a kegyeiért. Egy apró szösz éktelenkedett ruhája ujján, s ő önelégült mosollyal lepöckölte azt. Nem jelenthet problémát, hogy el kell bánnia egy nyavalyás angol herceggel. 244

Huszonegyedik fejezet Déli tizenkettőre a legtöbb falubéli ugyanolyan részeg volt, mint az urak. Egy óra körül Andrew pedig már halálra unta magát, és nyugtalanul várta, hogy elinduljanak Rosebriar Park felé. Kettőkor végre otthagyta az ünneplő tömeget. Elköszönt a távozó Gartehtől és Juliettől, majd megkérte Celsie-t, hogy öltözzön át, és segítsen bőröndbe rakni a laboratóriumi felszerelését. Celsie boldogan fogadta a felkérést. A lezárt nyugati szárnyban csend, békesség és nyugalom honolt. Együtt dolgoztak, az üvegeket, a csészéket és a kancsókat puha textilbe csomagolták, majd faládákba rakták. Összepakolták Andrew reménytelen összevisszaságban heverő jegyzeteit, és megkértek három szolgálót, akik még úgyahogy képesek voltak egyenesen járni, hogy vigyék le a könyveket és leírásokat az alsó szintre, ahol mindent egy óriási kocsiba pakoltak, hogy másnap reggel Rosebriarbe vigye azokat. Andrew éppen elővenni készült azt az apró kis üvegcsét, amiben a vágyserkentőt tartotta, mikor Lucien és Charles beléptek a szobába. A herceg már átöltözött. Bőrnadrágot, csizmát és sötét posztókabátot viselt. Charles még mindig az ünneplő egyenruhájában volt, és olyan nyugtalannak látszőtt, mint az imént Andrew az ünneplő tömegben. 245

- Olyan üresnek tűnik ez a hely - jegyezte meg Lucien. Hangja visszhangzott a majdnem csupasz szobában. Lehajolt, hogy felvegyen egy elhagyott papírdarabot, mely alig látszott ki Andrew irományai alól. - Hiányozni fogsz, öcsikém! - Nem hiszem, hogy annyira fogok hiányozni, különben nem mozgattál volna meg minden követ, hogy kiházasíts innen - csattant fel Andrew, és becsukta a szekrény ajtaját. - Biztos vagyok benne, hogy csak akkor lesz teljes a győzelmed, ha majd elismerem, hogy Celsie és én borzalmas házasságban élünk. De ez nem fog megtörténni. Az ármánykodásaidnak vége, Lucien, mivel már rájöttem, hogy sokkal nyomorultabbul érezném magam itt, a te házadban, mint ahogy majd ott fogom, az övében. Charles rémülten hallgatta öccse szavait. Celsie a szája elé kapta a kezét, de Lucien meg sem rebbent. Csak állt kezében a darab papírral, a földet bámulta, és úgy tűnt, mintha most az egyszer nem lenne mit mondania. Andrew elviharzott mellette, közönyösen kitépte a papírt a kezéből, és a zsebébe gyűrte. - De igazán, Andrew! - mondta Lucien magához térve. - Soha nem akartam, hogy nyomorultul érezd magad. - Nos, akkor hálás vagyok Istennek, mert akaratod ellenére is nyomorultul éreztem magam. Mindig is tudtam, hogy a te kezed is benne van ebben a dologban. Celsie valami zavarót vett észre a herceg szemében, és megfogta a férje karját, még mielőtt tovább rontana a helyzeten. - Kérlek, Andrew! - mondta gyengéden. - Úgy veszem 246

észre, a bátyád elnézést szeretne kérni a maga módján. - Lucien? Elnézést? Haha! Addig álljunk fél lábon! Andrew még tovább folytatta volna, ha nem látja meg Charles hűvös kék tekintetében a figyelmeztetést, ha nem veszi észre, hogy alig láthatóan megrázza a fejét. Hátra tűrte a szemébe lógó haját, s megpróbálta visszafojtani haragját. Elfordult, és néhány hátramaradt vázlatot dühösen a ládába dobott. Charles elővette az óráját. - Nos, el kell indulnunk, ha még emberi időben haza akarunk érni. Mit gondolsz, Andrew? Celsie? - Micsoda? Velünk akartok jönni? - kérdezte Andrew homlokát ráncolva. Charles kedvesen mosolygott. - Biztosíthatlak, Andrew, hogy Amynek és nekem nem áll szándékunkban elrontani a nászéj-szakátokat azzal, hogy meghívatjuk magunkat Rosebriar Parkba. De mivel már későre jár, haza szeretnénk érni a kislányunkhoz, és miután Rosebriar útba esik Lynmouth felé, gondoltam, nem jönne rosszul a katonai kíséret. Andrew letette az üvegcsét, amit eddig szorongatott, az íróasztalra, és lábával félrelökött egy útjában álló dobozt. - Nos, már majdnem kész vagyunk a pakolással, csak fogom a maradék vágyserkentőt, és már mehetünk is. Lucien felhúzta a szemöldökét. - Azt hiszem, sokkal jobb lesz, ha itt hagyod! - Te viccelsz velem? Nekem szükségem van rá! Az egész tudományos társulat rajtam fog nevetni, ha tudomást szereznek erről az 247

istenverte anyagról, hacsak nem jövök rá, hogy mi az ördögöt tettem bele, és nem tudom újra előállítani. Ó, nem! Magammal viszem. Lucien rendíthetetlennek tűnt. - Nem! Andrew hasonlóképpen. - De igen! Még Charles is, aki hidegvérű, gondolkodó ember hírében állt, most mintha izgatottabb lett volna. Észrevette az asztalon álló üvegcsét, amit Andrew megtartott magának, de sejtelme sem volt arról, hogy ez csak töredéke az egész készletnek. Az asztalhoz lépett, felkapta az üvegcsét, és a kabátja belső zsebébe tette. - Na, úgy gondolom, most már biztonságban van. Végezzétek el a dolgotokat, negyed óra múlva indulunk, ha jöttök, ha nem. - A francba! Utálom ezt a katonás hangnemet! - reklamált Andrew. Charles egy megnyugtató nagytestvéres pillantást vetett öccsére. - Én meg azt utálom, mikor nem figyelsz oda a szádra hölgyek jelenlétében! Tizennégy perc! Lent találkozunk. Charles meghajolt Celsie előtt, ügyesen sarkon fordult a tökéletesre fényezett csizmájában, és elment. Lucien Andrew-ra nézett. Andrew viszonozta a pillantást, de szótlan maradt. Tehát akkor átadod a maradék vágyserkentőt, vagy megvárod, míg elveszem? - mondta kihívóan Andrew. Lucien csücsörített, míg végiggondolta a dolgot. Leírhatatlan fekete tekintetével Andrew szemébe nézett egy hosszú percig, majd drámaian sóhajtott, s egy apró mosolyt engedett meg magának. - Azt hiszem, jobb, ha átadom - motyogta. Különben egy csomó időt kellene eltöltened 248

azzal, hogy kitaláld, hová tettem a széf kulcsát. Ezzel megvárakoztatnád Charles-t is, aki már nagyon szeretne hazaérni. A helyedben nem várakoztatnám fölöslegesen. Azt hiszem, már nagyon türelmetlen. Meghajolt Celsie előtt, megfordult, és elment. Andrew meglepve állt az asztala mellett, és csodálkozott, hogy nyerhetett csatát harc nélkül. Valami nem tetszett neki Lucien viselkedésében. Már mindenki őket várta. A szolgálók feszülten sorakoztak a lépcsőn, a pironkodó fiatal szobalányok fátyolos tekintettel vették tudomásul, hogy egy újabb jóképű de Montforte fiút veszítettek el. Még a parókás szolgálók is a legszebb ruhájukat vették fel a herceg utasítására. A komornyik és a házvezetőnő némán figyelték, ahogy a Dacos felkészül, hogy új élete felé induljon. Odakinn Nerissa a merev arcú Lucien mellett állt, és a friss házasok kedvéért megpróbált boldogságot tettetni, de úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban képes lenne elsírni magát. Charles és Amy hintója már útra készen állt, a kocsis a bakon ült, a kísérők a nyeregben várták az indulást. Celsie hintója az övék mögött állt, a tető megrakva Andrew ruháját és személyes holmiját tartalmazó csomagokkal, valamint a fennmaradt laboratóriumi eszközökkel, amelyek nem fértek be a csomagszállító kocsiba. Celsie szíve majd megszakadt Nerissáért, mikor meglátta, milyen elveszetten áll Lucien mellett. Tudta, hogy Nerissa és Andrew milyen közel állnak egymáshoz, és kis híján lelkiismeret furdalást érzett, amiért elveszi a 249

lánytól a testvérét. Önfeledten átkarolta Nerissát, és erősen magához szorította. - Kérlek, ne szomorkodj! - mondta. - Tudom, hogy hiányozni fog Andrew, de mindig szívesen látunk majd Rosebriarben. Aztán Nerissa fülébe súgta: - Megígérem, hogy ugyanúgy fogok vigyázni rá, mint a kutyáimra. Nerissa a könnyeivel küszködve mosolygott. - Tudom, hogy így lesz, különben nem hagytam volna, hogy elvigyed. Kisvártatva egy lovász érkezett, egyik kezével Andrew szürke telivérét, Newtont vezette, a másikban pedig Contender kantárját tartotta. Már a bostoni csatába is ennek az óriás csődörnek a hátán indult Charles, mikor a negyedik gyalogsági ezred kapitánya volt. És ez a ló még ma is ugyanolyan büszkén szolgálja, mint a londoni lovas őrség őrnagyát. Mindenki elköszönt mindenkitől, elfojtott könnyek, ölelések. Andrew felsegítette Celsie-t a kocsira, majd felemelte Freckles-t, és gazdája mellé tette az ülésre. Füttyentett Esmeraldának, aki büszkén ugrott fel az idősebb kutya után. Megvárta, míg Charles besegíti Amyt a hintóba. A két testvér nyeregbe pattant. Charles a herceg és Nerissa felé fordult, megérintette a kalapja karimáját, és egy pillanat múlva a menet elindult. A két lovas megelőzte a hintót, miközben a lemenő nap sugarai bearanyozták a vidéket. Üdvözlő kiáltások százával hangzottak el a döcögő hintó mellől. Celsie és Amy az ablakon kihajolva integettek a népnek. - Viszontlátásra! - Jó utat! - Isten velük... - Viszontlátásra! 250

Áthajtottak a vizes árkot átívelő hídon, elhagyták az integető falubelieket, és a ravenscombi útra érve felgyorsították az iramot. Freckles egészen közel bújt Celsie-hez. A szomorkás Esmeralda a padlón ülve próbálta magára vonni a figyelmet, és a lábmelegítőként szolgáló, takaróba csavart téglára tette a mancsát. Celsie az elmúlt tizennégy nap eseményeire gondolt, de leginkább az elmúlt néhány óra történései jártak a fejében. Férjes asszony vagyok gondolta némileg hitetlenkedve, de ugyanúgy érzett, mint azelőtt. Az ellenkező oldalon Amy, fejét a támlának hajtva, megkönnyebbülve sóhajtott és örült, hogy végre úton vannak. Gyermeküket féltve az utazás hatásaitól, otthon hagyták és egy dada gondjaira bízták a kicsi Maryt. Celsie tudta, hogy a házaspár már alig várja, hogy viszontláthassa őt. Ekkor Amy kinyitotta sötét szemét, és Celsie-re nézett. - Tudod, talán még soha nem láttam Lucient ennyire... - Elveszettnek? - segítette ki Celsie. - Igen, elveszett, szétszórt. Most már meg tudom fogalmazni. Szétszórt volt ma délután. - Talán kezdi megbánni, hogy úgy játszott Andrew-val és velem, mintha csak bábuk volnánk. - Azt azért kétlem - mondta Amy alig látható mosollyal. - Vicces, de amikor először találkoztam vele, el sem hittem volna róla, hogy képes azokra a kis trükkökre, amikkel mindenki vádolja. De mikor rájöttem, hogy ő irányította úgy az eseményeket, hogy házasságot kössünk Charlesszal, még akkor 251

sem tudtam haragudni rá. Új életet kaptam, új személyiséget, társadalmi tiszteletet, és a testvérét. De ma... ma nem volt önmaga. Nem csodálkoznék, ha elveszettnek érezné magát, miután nem maradt senki, akinek az életébe beleszólhatna. - Ha így van, az akkor is csak az ő hibája mondta Celsie, és odébb csusszant az ülésen, hogy Freckles-nek több helye maradjon. - Ezek szerint, a ti dolgaitokba is beavatkozott? - Ó, igen - mosolygott Amy -, és Garethékébe is. - így legalább nem érzem különcnek magam válaszolt Celsie, és viszonozta Amy mosolyát. Te és Charles szerettétek egymást? - Igen, és már javában tombolt a szerelmünk, mikor Lucien beletaszított minket a házasságba. Gareth és Juliét, nos... nekik meg voltak a maguk problémái. De Lucien tudta, mit csinál, mikor összehozta őket. Az együtt töltött évek alatt megszerették egymást - átnyúlt, és megérintette Celsie kezét -, majd te és Andrew is így lesztek. Celsie gombócot érzett a torkában, és kinézett az ablakon. - Így gondolod? - Ó, Celsie - mondta Amy nevetve, és előrehajolt. - Láttad, ahogy Andrew rád nézett a ceremónia alatt, és ahogy sugárzott, amikor először bemutatott a testvéreinek? Hidd el nekem, jól döntöttél! Érzem a szívemben. Azt még hadd tegyem hozzá, hogy minden másnál többet ér a földön, ha egy de Montforte szeret téged. Andrew jó férjed lesz, az ő szerelmére megéri várni. - De néha olyan kiszámíthatatlan a hangulata, néha olyan mogorvának és 252

tartózkodónak tűnik pontosan akkor, mikor már kezdem azt hinni, hogy megkedvelt. Egyszerűen nem értem őt. Amynek tágra nyílt a szeme. - Úgy érted, el sem mondta? - Micsodát? Amy csücsörített, és azt gondolta, már így is túl sokat mondott. - Ő... hát, hogy úgy mondjam, vannak olyan dolgok az életében, amiket nem tud feldolgozni - mondta, és elnézően mosolygott. - De a te segítségeddel biztosan sikerülni fog. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Amy másfelé akarja terelni a beszélgetést. A bár a kíváncsiság erős volt benne, Celsie újra felhozta a herceg manipulációival kapcsolatos témát. - És mi van Nerissával? - kérdezte. - Miért van az, hogy Lucien beleavatkozott az öccsei életébe, de egyetlen kishúgát békén hagyta? - Ó már, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, jegyben jár Perryvel, Lord Brookhamptonnal. Ő a herceg szomszédja, és olyan elragadóan jóképű, hogy a fiatal lányok szinte versengenek a kegyeiért. Celsie vigyorgott. - Olyan elragadóan jóképű, mint a de Montforte fiúk? - Nos, azt gondolom, hogy a mi férjeinket nehéz felülmúlni jóképűségben. Mindketten nevettek, Celsie még tovább csúszott az ülésen, hogy még több hely maradjon a kutyának. Freckles felnyögött, kinyújtózott, és még több helyet követelt magának, majd éltes fejét a lány ölébe hajtotta. Nem törődött azzal, hogy gazdája már a karfának préselődött. Esmeraldát pedig 253

teljesen figyelmen kívül hagyta. A szetter hosszasan bámulta társát, majd reménykedve Celsie-re nézett, de miután pillantására nem kapott választ, kirekesztettnek érezte magát, majd Celsie-éhez hasonló gondolataiban elmerülve a mancsára hajtotta fejét. Tudom, hogy mit érzel. Nehéz dolog az, mikor azt hiszed, hogy bele tudsz szeretni valakibe, de csak azt kapod cserébe, hogy mikor közeledni akarsz hozzá, ö magába zárkózik. Jó ég! Tényleg közel akar kerülni Andrew-hoz? Tényleg akarja azt a fajta kapcsolatot, mint amilyen Amynek és Julietnek van a de Montforte fiúkkal? Igen. A kocsi oldalfalának támasztotta arcát. A szemközti ülésen Amy a hímző készletéért nyúlt, de mivel a fény egyre gyengébb lett, nem sok ideje maradt a varrásra. Közben könnyed társalgásba kezdtek a gyerekkorukról, Amy kisbabájáról, Celsie és Andrew születendő gyerekeiről, és arról, hogy ki mit tisztel a férjében. Az idő fürge lábakon szaladt, és az árnyak lassan szürkeségbe olvadtak. Amy letette a hímzését. Sötétség borult a kocsira. Egy Maidenhead közelében található fogadónál megálltak, lovakat cseréltek, s gyors vacsora mellett eldöntötték, hogy tovább haladnak Rosebriar felé. A kocsi lámpájában meggyújtották a gyertyákat, és nem kellett sok idő, hogy a hintázó, rázkódó mozgás elálmosítsa az utasokat. Celsie kinézett az ablakon. A csillagok magasan jártak a dombok felett. Kellemes, békés érzés járta át a lelkét. Az útonállók állandó veszélye nem aggasztotta, és bár 254

Andrew és Charles előrelovagoltak, a kutyák velük voltak. Andrew rendkívüli vívó, és egyetlen épeszű útonálló sem szállna szembe egy katonatiszttel, kinek kard és töltött pisztoly lóg az oldalán. Éppen becsukta a szemét, mikor a kocsi hirtelen megállt, Freckles felemelte a fejét az öléből, és hegyezni kezdte lelógó fülét. Esmeralda ugatott, majd felállt, és a farka megmerevedett. Celsie felült, Amyre pillantott, és kinézett az ablakon. Tisztán hallotta, ahogy Andrew és Charles beszélnek egymáshoz. Egy pillanat múlva Charles jelent meg a lován az ablak előtt. - Elnézést, hogy meg kellett állnunk mondta könnyed mosollyal, és hűvös kék tekintete rögtön megenyhült, ahogy Amyre nézett. Az oldalsó világítás fényében rendkívül jóképűnek tűnt. Előttünk egy kocsi leszaladt az útról. Valószínűleg eltört az egyik tengely. Ha nincs ellene kifogásotok, Andrew itt marad veletek, én pedig előre megyek, és felajánlom a segítségünket, hogy minél előbb hazajussanak. - Én nem bánom - mondta Celsie borzongva. - Én sem - tette hozzá Amy. - Sajnálom azokat, akik kint rekednek egy ilyen elhagyatott úton. Kihajolt az ablakon, és megcsókolta férjét. - Menj csak, Charles! És ha a hintójuk elromlott, biztos vagyok benne, hogy itt is tudunk nekik helyet szorítani, hogy eljussanak a következő fogadóig. Charles megérintette a kalapját és ellovagolt.Ez az én drága férjem! - mondta Amy mosolyogva, és visszaült az ülésre. - Olyan előzékeny! 255

Es valóban az volt. Megvárta, míg Andrew Newton hátán az ablakhoz érkezik, majd egyik kezét pisztolyára téve - felkészült arra, hogy csapdát állítanak neki - bíztatta Contendert a bajba jutott hintó felé. A kocsit lehúzták az útról, hogy ne zavarják a többi utazót, a lovakat kifogták, és egy fához kötötték őket. Charles összeráncolta a homlokát, mikor meglátta a testes fiatalembert, aki arcát a kezébe temette. Nyilvánvalóan részeg volt, képtelen arra, hogy helyt álljon egy ilyen embert próbáló helyzetben. Nem messze tőle egy fiatal paraszt asszony elhasznált barna rongyokban, puszta kézzel próbálta kiszabadítani a kocsit a rönk fogságából. Józan ésszel végiggondolva, semmi esély nem volt rá, hogy ez valaha is sikerülhet neki. Charles levette a pisztolyról a kezét. Együttérzően mosolygott, és Contendert a kocsihoz irányította. A csődör szinte azonnal erősen szuszogva oldalazni kezdett, és nem volt hajlandó a hintó közelébe menni. - Jól van, jól! - morogta Charles, és megveregette a ló nyakát, ezzel valamelyest lenyugtatva az állatot. Rendkívül magabiztos volt, nagyon is jól tudta, hogy kell kezelni az efféle helyzeteket. És ez a szituáció valahogy egyáltalán nem tűnt embert próbálónak. - Jó estét! - mondta, és illendőn megemelte a kalapját, tisztelete jeléül a fiatalasszonynak, aki feladta próbálkozását, hogy megemelje a hintót, és most négykézláb nézte a tengelyt meredten az oldalvilágítás fényénél. - Láttuk, hogy milyen szerencsétlenül jártak. Talán a segítségére lehetnék valamiben? Charles nyugodt, biztonságot sugárzó hangja hallatán az asszony kimászott a kocsi 256

alól, és a megkönnyebbülés kövér könnycseppjei gördültek végig poros arcán, mikor megpillantotta az egyenruhát. - Kedves uram, ha bármiféle segítséget tudna nyújtani, nagyon hálásak lennénk! A férjem úgy elázott, mint egy ürge, és ez az út csak úgy hemzseg az útonállóktól. Én meg halálra rémültem, hogy előbb megölnek, mint hogy hazaérnénk. Azt hiszem, a tengely, vagy talán a kerék, vagy nem is tudom. - Nos, hadd nézzem, mit tehetek - nyugtatta meg Charles, és ösztönösen átvette az irányítást. De ahogy kihúzta csizmáját a kengyelből, és leszállni készült, Contender felhorkant és megugrott, kis híján ledobva lovasát. Charlesnak fogytán volt a türelme az amúgy nyugodt ló iránt, ezért egyszerűen leugrott a nyeregből, és a kocsi felé indult. - El sem hiszi, hogy mennyire örülök, hogy itt látom Önt - mondta a paraszt asszony, és felállt, majd keze fejével megtörölte maszatos arcát, és leporolta gyűrött szoknyáját. - Azt hiszem, a túloldali kerékkel van baj. Nem hiszem, hogy ezen az oldalon bármi probléma lenne, legalábbis a hozzá nem értő szemem nem lát semmit. Felvette a földről az oldalfényt, és a világosság beborította arcát. Elővillant vörös haja, és zöld szeme, majd a kocsi másik oldalára kísérte Charlest. - Hadd nézzem meg! - mondta Charles, azzal átvette a világítóeszközt, és a legnagyobb lelki nyugalommal vizsgálgatni kezdte a hintót. A jármű nem volt túl nagy. Andrew és ő a szolgálók segítségével fel tudták volna emelni, hogy elvégezhessék a szükséges javításokat. Letérdelt, és felfelé nézett, az alvázat 257

vizsgálgatva kritikus szemmel. - Mi itt a probléma? - kérdezte. - Valószínű, ez a bolond kerék... Nemrég cseréltettük ki, és most ilyen zörgős hangot hallat onnan lentről. Félek elindulni vele, mert attól tartok, hogy komoly bajunk eshet. - Értem - mondta Charles, fél térdre ereszkedett, és levette a kesztyűjét. - Nos, ha világítana nekem, megnézném, mit tehetek mosolygott megnyugtatóan. - Valószínű, csak meg kell húzni egy kicsit, és már indulhatnak is tovább. Eva de la Mouriére csillogó szemekkel vette át a lámpást, s figyelte, amint a férfi vizsgálgatni kezdi a tökéletesen működő tengelyt és kereket. Ó, igen - gondolta önelégülten, és gőgösen nézett le az őszülő, hullámos hajra, ahogy eltűnt a fekete gallér alatt. Minden férfinak megvan a maga gyengéje, és az övét tökéletesen felismerte. A gáláns Lord Charles de Montforte túlzottan úriember volt ahhoz, hogy elmenjen egy bajba jutott utazó mellett anélkül, hogy felajánlaná a segítségét. Túlzottan szegényes volt a fantáziája ahhoz, hogy elképzelje, a veszély éppen egy segítségre szoruló fiatalasszony képében leselkedik rá. És másnap reggel pokoli fejfájásra fog ébredni. A nő megvárta, míg mindkét térde a földre kerül, egyik kezét a fűre támasztotta, másikkal pedig felnyúlt a kocsi alvázához, hogy megvizsgálja a tengelyt. Majd röpke pillantást váltott a szolgálóval, aki egyáltalán nem is volt részeg, és a férj szerepét játszotta. Ekkor a nő megfeszítette kinyújtott tenyerét, a magasba 258

emelte, majd egy könyörtelen ütést mért az őrnagy nyakára. Pontosan tudta, hová kell ütni ahhoz, hogy a férfi elájuljon, és a fizikai ereje is megvolt hozzá. Charles egy hang nélkül rogyott össze. Helyes mondta, és felállt, majd összedörzsölte két tenyerét, mint aki jól végezte dolgát. Szoknyája zsebéből elővette pisztolyát, és könnyed mozdulatokkal megtöltötte. - Most, hogy az egyik akadályt elsöpörtük az útból, ideje megszerezni azt, amire eddig vártunk. Átlépett a tiszt elterült testén, és büszkén vigyorgott rá. - Jó éjt, de Montforte őrnagy, aludjon jól! Aztán, még mindig mosolyogva ő, a szolgáló, és még három cinkosa, akik eddig a „bajba jutott” kocsiban bújtak meg, elindultak a hintó távoli fénye felé.

259

Huszonkettedik fejezet Andrew nehézkesen megropogtatta a derekát. A lova nyergében tilt, arcát megvilágította a hintáról áradó fény, és könnyed témákról beszélgetett az asszonyokkal. Fél szemmel Charles-t figyelte, aki leszállt Contenderról, és megkerülte a sérült járművet, hogy segítsen a szerencsétlenül járt utazóknak. Celsie egy szót sem szólt. Andrew az események irányába fordította a fejét, és figyelt. Mikor újra a távoli hintó irányába nézett, hallotta, ahogy a kocsis a bakon nagyot sóhajt, és észrevette, hogy négy férfi és egy nő közelít feléjük a sötétben. Az asszonynál pisztoly volt, és egyenesen Andrew szívére célzott. Jó estét, Andrew! Elnézést a kényelmetlenségért, de ha átadja a vágyserkentőt, mindannyian békében folytathatjuk utunkat. Odabent a hintóban mindkét asszony megrémült. A kocsi hátsó végén álló inas a mordályáért nyúlt, de abban a pillanatban megállt a mozdulata, mihelyt észrevette, hogy Andrew figyelmeztetően megrázza fejét. Most már Freckles is morogni kezdett, az eddig alvó, csúnyácska kutya pillanatról pillanatra hangosabb lett. Andrew lassan a pisztolya felé nyúlt. - Na, na! - dorombolta az asszony mosolyogva, s megrázta a fejét, mintha csak egy gyereket dorgálna. - Eszébe ne jusson! A végén még valaki megsérül, és nem akarnánk, 260

hogy Önnek vagy a hölgyeknek bántódása essék. - Hol van a testvérem? - követelőzött Andrew, és hunyorogva a banditák mögé nézett. - Mit tettek vele? - Már rég ágyban kellene lennie, így hát gondolom, lepihent egy kicsit. - Az asszony mosolya nem hagyta el az arcát, még Amy félelme láttán sem, viszont szemét összehúzta, mint aki nagyon komolyan gondolja. - És most adja át az oldatot, drága Andrew, különben az ön pihenőideje sokkal tovább fog tartani, mint a gáláns bátyjáé. Andrew megfeszült, teste szinte szétpattant a tettvágytól. Minden erejét összeszedve tartotta vissza magát, hogy ne menjen neki a férfiaknak, akik szintén fegyvert fogtak rájuk, és a kocsi körül álltak, hogy elzárják a menekülési útvonalat. Dühös tekintete találkozott az asszonyéval. - Maga meg ki az ördög? - Az ön gyilkosa - újra az a lekicsinylő mosoly -, hacsak nem adja át az oldatot önszántából. A nő fegyverét most pontosan Andrew mellkasának szegezte. - Andrew, csak semmi hősködés! - szólt ki Celsie a kocsiból. - Ha kell neki az oldat, hát add oda neki, hadd menjen a dolgára! Az egész nem ér annyit, hogy bárki meghaljon miatta. - Higgyen csak az asszonyának, térjen észhez! - dorombolta a támadó kellemes, lágy hangján. - Fogadjon szót a feleségének, Lord Andrew, vagy talán máris özvegyet akar csinálni belőle! Öt másodpercet kap, hogy döntsön, vagy én döntök ön helyett. Celsie egyik kezét Amy karjára tette, hogy visszatartsa, nehogy ki ugorjon a kocsiból, és 261

Charles segítségére siessen. Másik kezével a morgó Freckles-t fogta vissza, és egy pillanat alatt mindkettőjük helyett döntött. Kihajolt az ablakon, és tekintete ismerős szempárral találkozott. - Eva, gondoltam, hogy te vagy az. Valahogy sejtettem, hogy nemcsak azért jöttél ide, Angliába, hogy gratulálj az esküvőmhöz. Andrew csak bámult. - Eva? Te ismered ezt a némbert? - Az unokatestvérem, persze, hogy ismerem, és te is. Andrew egyikről a másikra nézett, és hirtelen eszébe villant a kép. Mivel álcázta magát, paraszt asszonynak öltözött, egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, akivel korábban a templomban találkozott. - Tudom már, maga ott volt Somerfielddel az esküvőnkön. - Hidd el nekem, számára a gyilkosság nem akadály - mondta Celsie kemény, határozott hangon, majd kihajolt az ablakon, és félelem nélkül a másik asszony szemébe nézett. - Eva, miután a férjem képtelen eldönteni, hogy mit akar, én fogom átvenni a helyzet irányítását, és magam adom át neked az oldatot. - Celsie, maradj a kocsiban! - morogta Andrew félelemtől durva hangon. De Celsie megkérte Amyt, hogy fogja meg Freckles nyakörvet. Megkerülte a szűkölő Esmeraldát, nyugodtan elővette a vágyserkentőt tartalmazó üveget az ülés alól, kinyitotta az ajtót, és leugrott a kocsiról. Fejét magasra emelve megkerülte a járművet, egyenesen az asszonyhoz lépett, és biztos volt abban, hogy mind a négy férfi rászegezi fegyverét. 262

- Ezt azért nem kellett volna! - mondta Celsie, s képtelen volt álcázni a csalódást a hangjában. Tiszteltelek, felnéztem rád, Eva. De miért? - Mert az országomnak szüksége van rám mondta egyszerűen, és elfordult. Celsie felsóhajtott. Letette az üveget a porba, és visszalépett. Eva, aki még mindig Andrew-ra célzott pisztolyával, intett az egyik banditának, hogy vegye fel, aztán valakinek intett a háta mögött. A sérült kocsi irányából újabb útonálló jött elő, és néhány felnyergelt lovat vezetett. Eva még mindig Andrew-ra célzott pisztolyával, ahogy a tolvajok egyesével nyeregbe szálltak. Majd fedezték, míg ő ült fel a lovára. Zsákmányát a nyeregtáskába dugta, aprót biccentett köszönésképpen, majd sarkát a ló oldalába bökte. Néhány pillanat múlva már el is nyelte őket a sötétség. Charles éppen kezdett magához térni, amikor megtalálták. A tarkóját dörzsölte, és bizonytalanul állt a lábán. - Leütött ez az átkozott boszorkány motyogta, és a kocsi ajtaja után nyúlt, hogy megkapaszkodjon benne. De Amy rögtön odaugrott hozzá, és a karja alatt tartva támogatta őt. - Észre sem vettem, mire készül... - Az oldatot akarta! - vágta rá Andrew, és gyorsan felfedte testvérének a támadók kilétét. - Remélem, odaadtad neki... az az átkozott lötty sokkal több gondot okoz, mint amennyit ér. Ezek után jobb, ha csak repülő szerkezetekkel próbálkozol, rendben? Ezzel megfogta Amy kezét, aki aggódva kutatta végig a férfi arcát sérüléseket keresve, Charles ettől elszégyellte magát, és inkább magához 263

húzta felesége fejét. - Hagyd abba, drágám, jól vagyok! Bár szavai gyengédek voltak, Andrew észrevette rajta, hogy az álla megfeszült, halványkék szeme a haragtól hideggé vált. Andrew el sem tudta képzelni, mennyire szégyellheti magát. - Nos, semmi értelme, hogy itt ácsorogjunk egész éjjel - mondta nyájasan, és megpróbálta elterelni a figyelmet megszégyenült bátyjáról. Az üvegcse még nálad van, Charles? - Igen. Kissé még kábán ugyan, de benyúlt kabátja zsebébe, s elővette a maradék vágyserkentőt, majd idegesen Andrew tenyerébe csapta. - Tedd csak el, áldásom rá! Andrew zsebébe dugta a fiolát. - Hálásan köszönöm! És most induljunk! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem egy éjszakára elég ennyi izgalom. Elég jól vagy ahhoz, hogy lóra ülj? A testvére nyugodtan nézett Andrew-ra. - Gondoltam - mondta Andrew, és jó szokásához híven, barátilag hátba vágta bátyját. Majd elkapta Contender kantárját, megfogta a lovat, és készen állt arra, hogy segítsen a testvérének, ha esetleg nem tudna felugrani a nyeregbe. De Charles-t keményfából faragták, és egy pillanat múlva már a csődör hátán ült. Nevetett, noha még kissé sápadt volt, és nagyon-nagyon dühös. Bár Amy aggódva figyelte, tudta jól, nem szabad megkérnie a férjét, hogy utazzon velük a kocsiban. Az őrnagy büszkesége fájó sérülést szenvedett. A csődörön fog lovagolni, és senki sem próbálja majd meg lebeszélni róla. - Rendben, menjünk! - morogta Charles, és térdével megszorította Contender oldalát. A 264

hatalmas állat, szinte lábujjhegyen haladt, nehogy gazdája véletlenül leessen a hátáról. Charles hiába próbálkozott, sehogy sem sikerült rávenni a lovat, hogy gyorsítson a biztonságos tempón. - A francba, ne kezdd már te is! Van nekem feleségem, hogy pátyolgasson, semmi szükségem rá, hogy a lovam is ezt tegye. Andrew és Celsie megkönnyebbülve egymásra néztek. Megelégedésükre látták, hogy Charles már rendben van, és követték a hintó felé. Néhány órát pihentek az út menti fogadóban, lovat cseréltek, és röviddel a hajnal beállta előtt végre megálltak Rosebriar magas vaskapuja előtt. Bár Celsie megpróbálta marasztalni sógornőjét, mindketten tovább akartak menni otthonukba, mely Londontól néhány mérföldre volt. Celsie és Andrew elköszöntek tőlük, és a vaskapunál állva integettek a hintónak - amit Charles még mindig lóháton kísért -, míg a menet el nem tűnt a sötétben. - Jó lett volna, ha maradnak! - mondta Celsie bánatosan, és lenyúlt, hogy megsimogassa Freckles lógó fülét. - Hosszú volt az út, inkább pihennie kellene, mint lovagolni! Andrew gúnyolódó hangot hallatott, míg leszállt Newton nyergéből. - Persze, hogy lovagolni akar, harcedzett katona, nem csecsemő. Különben is, Contender gondját viseli majd az út hátralevő részén, és ha majd hazaért, Amy veszi gondozásba. Nem kell őt félteni, rendben lesz. - Gondolod? - Igen, de nem tudom, mit gondoljak arról az Éváról, vagy hogy az ördögbe hívják? Ha Lucien 265

tudomást szerez a rablásról, biztosan pokolra küldi majd őket, és a főkolompos ne is számítson kegyelemre csak azért, mert nő! - Ismerve Évát, nem is fogja elvárni, hogy megkegyelmezzenek neki. Ó, de mégis... el tudod képzelni? Blackheat hercege Eva de la Mouriére ellen. Azt a csatát szívesen végignézném... megfelelő védőfal mögül természetesen. - A nőnek semmi esélye nem lenne ellene, bármennyire is szeretné. - Hát, nem tudom... én inkább Évára fogadnék. Andrew csak mosolygott, túlságosan is jól ismerte bátyját. Átadta Newton kantárját az egyik inasnak, és két szolgálót küldött a kocsihoz, amelyik a személyes holmiját szállította. Ő és Celsie kettesben maradtak a felhajtó elején, aztán megfordult, felajánlotta karját újdonsült feleségének, hogy közösen tegyék meg az út utolsó, rövid szakaszát. Olyan lassan mentek, hogy a sántító, öreg kutya is lépést tudjon tartani velük. A hajnal első pírja rózsaszirmokat szórt a homályos keleti égboltra. Ahogy lassan sétáltak a ház felé, Esmeralda előrefutott, hogy felfedezze új otthonát, Andrew pedig a béke és a hazatérés különleges érzését élte át, és ez meglepően jól esett neki. Ezzel megkezdődött új élete, egy nős férfi élete. Otthon volt egy olyan nővel az oldalán, akivel kellemes volt eltölteni az időt, egy nővel, kinek selymes bőre, meleg teste csak az ő simogatására vágyott. Otthon volt, a házasság kötelékében ugyan, de örökre távol törekvő testvérétől. Talán ez egyszer a sors nyerő lapokat osztott neki. 266

Hűvös szél támadt, és megrezegtette a kocsifeljáró mellett sorakozó, magas, méltóságteljes gesztenyefák leveleit. Andrew arcát szembefordította a széllel, és a keleti égboltot figyelte, ahogy világosodik, és ahogy a magasan szálló felhők lecsüngő hasa ecsetként simítja végig a napfényben ragyogó dombok tetejét. Celsie megállt. Andrew egy pillanatnyi habozás után átkarolta a lány derekát, majd magához ölelte. Együtt figyelték az új nap születését, az elsőt, mely, mint férjre és feleségre köszönt rájuk. A férfi boldog volt és nyugodt. Akárcsak Celsie, és nem is akart elfutni, hanem jó feleséghez illően ott maradt mellette. Talán - de csak talán -, ez a „barátság dolog” valóban működni fog... De Andrew nagyon jól tudta, hogy a barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt. - Hát, ennyit a nászéjszakáról - mondta Andrew fanyarul. - Nos, azt igazán nem mondhatod, hogy szokványos lett volna. Ahelyett, hogy elraboltuk volna egymás ártatlanságát, tőlünk rabolták el azt, ami idáig vezetett. - Te jó ég! Ne is juttasd eszembe! Azt hittem, megáll a szívem, mikor kiugrottal a kocsiból, és ahhoz az ördögfajzathoz léptél borzongott meg Andrew. - Nem sok embert ismerek, akinek elég bátorsága van, hogy megtegye, amit te tettél, nem is beszélve a lélekjelenlétről, amivel átvetted a dolgok irányítását, és odaadtad az oldatot annak a vérszomjas boszorkánynak. - Muszáj volt - mondta Celsie, és bár jól esett neki az elismerés, kicsit elszégyellte magát. Különben is, elég volt rád néznem, és rögtön 267

láttam, hogy valami szörnyű őrültségre készülsz. Nem hagyhattam, hogy csak úgy eldobd az életed. - Azzal, hogy közbeléptél, valószínű, hogy valóban megmentetted az életemet! - Valakinek muszáj volt közbelépni - vigyorgott Celsie -, végül is ti, férfiak, nem igazán jól kezeltétek a problémát. - Celsie elkomolyodott, szeme megtelt melegséggel, és kedvesen nézett férjére. - Nagyon megijedtél, Andrew, mikor szembe kellett nézned Évával? - A fenébe is, igen - megköszörülte a torkát, majd egy mélyebb, határozott tónusban azt mondta: - Igen. - Ez most úgy, hangzott, mintha fontos lennék neked. - Miért gondoltad, hogy nem vagy az? - Mert nem akarod, hogy elraboljam az idődet, nem akarsz engem az életedben, és egyáltalán... - Na, itt hagyd abba! Én akarlak téged! És ha előre tudnám a reakciódat, akkor most megfognám a kezed, és felvinnélek a szobámba, hogy bebizonyítsam. - Úgy érted, a vágyserkentő nélkül? A férfiaknak nincs szükségük vágyserkentőre. Celsie felnevetett, arcbőre élénk piros színűre változott. - Különben is - tette hozzá Andrew -, örülök, hogy már nincs nálam az a vacak. - Remélem, nem akarod visszaszerezni? - Visszaszerezni? - rázta meg a fejét Andrew - Úgy döntöttem, hogy semmi szükségem rá. A felfedezése véletlenszerű volt, és a tudomány nem sok hasznot húzott belőle. A tény, hogy nem tudtam újra előállítani - miután azt sem tudom, hogy mit raktam bele -, csak nevetség 268

tárgyává tenne a tudományos társulatban. Ó, nem, Celsie, most már tisztán látom a dolgokat. Csak bajt okozott az elejétől kezdve, így hát boldog vagyok, hogy túladtam rajta. - Vagy legalább is a nagyobbik részén. Még mindig ott van az üvegcse a zsebedben. - Ó, igen, erről meg is felejtkeztem. - Én nem. Andrew az asszonyára nézett, és felhúzta szemöldökét. Celsie pironkodva elfordult, de úgy, hogy a férfi keze, ami eddig a derekán pihent, most valamelyest lejjebb csússzon. Fejét a férfi vállához hajtotta. Andrew gyengéden megsimogatta a fenekét a vékony szatén ruhán keresztül, majd még lejjebb csúsztatta a kezét. Celsie nem mozdult. Inkább csak közeledett. A férfi maga felé fordította az asszonyt, gyengéden átölelte, és fáradt, de mosolygó szemébe nézett. - Mondd csak, Celsie, a nászéjszakánk hátralevő része előtt vagy után szeretnéd megkapni a nászajándékot? - Hmmm... az attól függ, hogy a nászéjszakánk hátralevő része mit tud nyújtani - válaszolta halkan, kissé pironkodva. - Mit szeretnél, mit nyújtson? - Téged - arca még pirosabb lett, s mélyen a férfi szemébe nézett. - De csak akkor, ha nem vagy túl fáradt, és nem akarsz még aludni. - Fáradt vagyok, és aludni szeretnék, de biztosíthatom, asszonyom, ha ágyba kerülünk, az alvás lesz az utolsó dolog, amire gondolni fogok. - Most is az alvás áll a legtávolabb tőled? Andrew-nak mosolyra húzódott a szája. 269

- Így igaz. Celsie őszintén elnevette magát. - Tudod, úgy érzem, hogy az oldatnak állandó utóhatása van. Úgy viselkedek, mint egy feslett nőszemély. - Igazán? - vigyorgott Andrew. - Én ezt nem értem. Kérlek, magyarázd meg! Celsie szóra nyitotta a száját, megborzongott, és lábával egy kis követ próbált kipiszkálni a földből. Arca olyan színű volt, mint a napkelte. - A feleségedként akarok ágyba bújni veled! Tökéletessé akarom tenni a házasságunkat. Úgy akarlak megismerni, ahogy egy asszony ismeri a férjét, és nem úgy, mint egy barátot vagy ismerőst, de főleg nem úgy, mint egy sértődött társat. Már nem törődött a kaviccsal, hanem inkább Freckles fejét kezdte simogatni. - Ezeket mind akarom, Andrew, de szégyellem magam miatta. Nem tudom pontosan, miért akarom, de most, hogy kimondtam, kicsit megijedtem a szavaimtól. Andrew az asszony arca felé nyúlt, és gyengéden felemelte az állát. Egymás szemébe néztek. A férfi mosolygott, mindkét kezét a lány arcára tette, gyengéden megsimogatta lángoló pofiját a hüvelykujjával. - Látom, hogy ideges vagy. Nem kell, hogy mindjárt ma teljessé tegyük a házasságot. De még holnap sem fontos. Előttünk áll az egész élet, hogy megismerjük egymást. Amilyen nehezen hagyták el ajkát e szavak, olyan szörnyűnek tartotta, hogy még egy órát ne adj' Isten, még egy napot - kell várnia, hogy behatoljon felesége testébe. Arra számított, hogy Celsie boldog lesz majd, hogy ennyire 270

figyelmes. Ehelyett a nő összevonta szemöldökét, és szeme megtelt aggodalommal. - Azt akarod mondani, hogy képes lennél egy emberöltőt várni, hogy megkoronázzuk a házasságunkat? - A pokolba is, nem! - Akkor jó - mondta Celsie, és szemmel láthatóan megkönnyebbült. - Mert én sem akarok várni, még holnap estig sem. Lábujjhegyre állt, száját a férfi füléhez szorította, és azt suttogta: - Most akarom! A javaslat elhaladt Andrew agya mellett, és meg sem állt egészen a heréjéig. Felnevetett, mint aki el sem hiszi, amit hallott. - Tényleg? - Igen. - Celsie leeresztette sarkát a földre, szemében félénk tartózkodás bujkált, ahogy a férfira nézett a vastag, hosszú pillái közt, majd átölelte férje derekát. Mélyen egymás szemébe néztek. Celsie keze lefelé nyúlt. Andrew érezte, amint a lány a nadrágján keresztül eléri a keményedő duzzanatot. - Most! Andrew hirtelen levegő után kapott. Már olyan kemény volt, mint a kő, ott lenn. Nadrágja erősen feszült. Celsie tényleg akarta őt. Akarta azonnal, és ennek semmi köze nem volt az istenverte vágyserkentőhöz. - Andrew? Már nem bírta tovább, kezét az asszony fenekére tette, és olyan közel húzta magához, hogy még az alsószoknya vastag szövetén keresztül is érezte az asszony medencéjének forróságát. Az érzés feltüzelte Andrew-t, és még nagyobb feszültséget okozott férfiasságában, szíve hevesen kalapálni kezdett. Megcsókolta Celsie-t, mire a lány felsóhajtott, és visszacsókolt. Nyelve buzgón 271

kutatott a férfi szájában, kezét tarkójára tette, majd ujjával a hajába túrt. Andrew még mindig az asszony fenekét fogta, ujjával megpróbálta megkeresni - sikertelenül - a combok találkozási pontját. A francba ezekkel, a francba az alsószoknyákkal! Végül felemelte az alsószoknyát, és kezét a combok közé csúsztatta, majd gyors orgazmushoz juttatta újdonsült feleségét. - Ó, Istenem! - motyogta Celsie, arcát a férfi mellébe temette, és átölelte őt. - Azt hiszem... jobb, ha most begyünk. - Most? - Ó, igen, most. Celsie remegő hangon elnevette magát. Andrew egy ujjal felemelte a nő fejét, és megcsókolta. Lehunyt szemén keresztül is érzékelte a fényeket, és úgy tűnt, mintha körülöttük minden lélegzetvisszafojtva várná a folytatást. A felkelő nap sugarai megolvadt arannyal borították be a környezetet. Andrew élvezni szerette volna ezt a ritka gyönyörű pillanatot, még mielőtt a házba viszi ifjú feleségét, és a reggel hátralevő részét szerelmeskedéssel töltik, ezért megfordította a feleségét, hogy mindketten végignézhessék, ahogy a nap végre elhagyja éjszakai nyughelyét. És ekkor eljött a pillanat, a briliáns tűzgolyó feljebb és feljebb emelkedett... Andrew lehajolt, hogy újra megcsókolja. A hátuk mögül viszont egyre erősödő mennydörgés hallatszott. - Milyen furcsa - mondta halkan Andrew, miközben szájával Celsie orrát majd száját becézgette. Forró lehelete nyomán a lány arca áthevült. - Micsoda? 272

- Hogy dörögni kezdett, pedig az a kevés felhő, ami fölöttünk van, távolinak és békésnek tűnik. - Én nem hallom, hogy dörögne - sóhajtotta Celsie, és karját a férfi nyaka köré fonta. Leheletük elvegyült, ahogy száját csókra emelte. - Csak érzem, hogy közeledik. - Hogyhogy nem hallod? - kérdezte Andrew homlokát ráncolva, ahogy a hang egyre erősödött, míg végül olyan erős nem lett, amilyet még soha életében nem hallott. Tarkóján felállt a szőr, és a válla fölött hátrafordult. Azt látta, hogy egy hatalmas, ezüstszínű szörnyeteg kúszik az égen a fák fölött, és egyenesen feléjük tart. Rémületében felkiáltott, és ösztönösen a földre lökte Celsie-t, ahogy elhaladt fölöttük. Saját testével védelmezte feleségét, míg a süketítő moraj távolodni nem kezdett. Mikor végre felemelte a fejét, sápadt volt, reszketett, és arcán verejtékcseppek ültek. Celsie meredten, ijedt szemmel nézett rá. - Andrew? - suttogta alig hallhatóan vékony, ideges hangon. - Minden rendben?

273

Huszonharmadik fejezet - Nem, egyáltalán nem vagyok rendben mondta Andrew, míg felállt. És ezzel sarkon fordult, és elviharzott a ház irányába, otthagyva Celsie-t Freckles-szel együtt, aki csak zavarodottan és döbbenten állt. - Andrew! A férfi továbbment, majd mintegy húsz méterre tőle megállt, kezét szorosan a teste mellett ökölbe szorította, látszott rajta, hogy mennyire merev, és zárkózott. Arcán ijesztő kifejezés ült. - Hagyj békén, Celsiana! Csak hagyj, amíg megtalálom a módját, hogy elmondjam, miféle szörnyeteghez mentél hozzá. A nő egy lépést tett felé. Andrew felemelte a kezét, mintha figyelmeztetni akarná, hogyha közelebb merészkedik, esetleg őt is megfertőzheti. Kisvártatva megfordult, és újra a ház felé indult. Celsie zavarodottan állt, és nem hitt a szemének. Minden akarata, belső erői azt parancsolták neki, hogy rohanjon utána, és követeljen magyarázatot. Mi volt a baj? Miért tette megint ezt vele, a bimbózó barátságukkal, és most már a házasságukkal is? Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen furcsán viselkedett. Celsie visszagondolt az elmúlt hetek eseményeire, és rögtön a de Montforte házban történtek jutottak eszébe. Aztán ott volt a másik alkalom, mikor Geralddal küzdött. A harmadik eset, ami lelki szemei elé 274

tárult, a jótékonysági bál volt, mikor a mennyezetet nézte olyan fura szemekkel, aztán elment. Csak úgy, mint most. Vajon mitől félt? Mi lehetett a baja? És vajon miért nem bízott meg a feleségében, bármilyen titkot is őriz? Celsie-nek fogalma sem volt. Csak egyetlen dolgot tudott biztosan: fényt fog deríteni a talányra. Füttyentett a kutyáknak, majd határozott léptekkel ő is a ház felé indult. Kinyitotta az ajtót. Odabenn káosz uralkodott. A szolgálók olyan idegesek voltak, mint a tyúkok, mikor róka van a közelben. A ház egy távoli részéből dühödt hangok hallatszottak. A házvezetőnő - egy csinos, vörös hajú, fiatal lány, akit úgy hívtak, hogy Miss Upchurch - Celsie-hez sietett, és halkan azt mondta - a könyvtárban vannak, Asszonyom. Celsie-nek minden oka megvolt rá, hogy aggódjon. A rablás óta Andrew végig zárkózottan viselkedett, most meg úgy tűnt, pokoli vita folyik közte és Gerald közt. - Mi a fenét keres még mindig itt? Ezzel betelt a pohár. Berontott a könyvtárba, még éppen időben. Andrew a falhoz szorította Celsie féltestvérét, egyik keze a torkán, a másik pedig a kardja markolatán volt. Gerald kidülledt szemekkel kapálózott. - Soha többé ne próbálj megfenyegetni! sziszegte Andrew, halálosan nyugodt hangon. És eszedbe ne jusson megjátszani a hülyét, tudom, hogy a te kezed is benne volt a rablásban. Tudtál a vágyserkentőről, és 275

bármibe lefogadnék, hogy te hívtad ide azt a kurvát, hogy ellopja! Gerald torkából nyüszítő hang tört fel. - Nagyon figyelj rám, Somerfield! Ha még egyszer bántani próbálod a családom bármelyik tagját közvetve vagy közvetlenül, megöllek! Megértetted? Gerald izzadt, szeme vérben forgott. Kezével kétségbeesett mozdulatokat tett a szabadulás érdekében. - Megértetted? Celsie megköszörülte a torkát. - Mi folyik itt? Andrew hátrafordult. Arcán rideg és kegyetlen kifejezés ült. Celsie-nek úgy rémlett, hogy ezt az arcot már látta valahol. Egy pillanat is elég volt a felismeréshez, hogy rájöjjön, Lucien tekintetét vélte felismerni újdonsült párja szemében. A nő megrémült a látványtól. Andrew káromkodva elengedte Geraldot, majd ellökte magától. A férfi a földre esett, és felrepedt a szája. Celsie nem mozdult. Gerald felállt, a torkát dörzsölgette, és Andrew-t bámulta gyűlölködve. Elővette zsebkendőjét, és megtörölte vérző száját, majd sértődötten Celsie felé fordult. - Egy őrülthöz mentél hozzá - mondta mogorván. - Én csak itt ültem, a saját dolgaimmal törődve, erre ő berontott, és azzal gyanúsított, hogy én béreltem fel Évát, aztán bántalmazott. Követelem, hogy kérjen bocsánatot, de Montforte! Andrew gyilkos szemmel nézett a férfira. - És elégtételt is követel? Gerald elsápadt. - Nem lesz több párbaj! - mondta Celsie határozott hangon, és dobbantott egyet, hogy nyomatékot adjon kijelentésének. Haragos 276

tekintetét most Geraldra szegezte. - Te bérelted fel Évát, hogy ellopja tőlünk a vágyserkentőt? - Természetesen nem - motyogta, de nem nézett a kérdezőre. Hazudott, és Celsie ezt rögtön észre is vette. Akár mindkét férfi meghalhatott volna az úton, de ő még arra sem képes, hogy a szemébe nézzen, és elmondja az igazat. - Nekem is van egy követelésem - mondta Celsie természetellenesen hűvös hangon, megpróbálva kordában tartani a haragját. - Azt akarom, hogy eltűnj ebből a házból, legkésőbb egy órával reggeli után. Belefáradtam abba, hogy mindig istápolnom kell téged, hogy egyik pénzügyi csődből a másikba esel, hogy én tartalak távol az adósok börtönétől, és te mindezt csak azzal fizeted vissza, hogy kis híján megöleted a férjemet, meg a sógoromat. Te aztán szépen ki tudod mutatni a háládat. - Nem dobhatsz ki! Nincs is hová mennem! - Vannak barátaid Londonban. Van egy nagybátyád. Menj, és a változatosság kedvéért élvezd az ő nagylelkűségüket! Nekem elegem van. Andrew - aki eddig hanyagul az asztal szélének támaszkodott - kiegyenesedett. - Ha azt gondolod, hogy ő nem dobhat ki, akkor légy erős, mert akkor én foglak - mosolya határozottan ellenséges volt. - És az fájni fog. Gerald csak állt, és nem tudta, kit gyűlöljön jobban. Az önző féltestvérét, vagy a férfit, akihez hozzáment. Azt a férfit, aki az orra elől halászta el az anyagi biztonságot, aki az életét és a jövőjét felborította.

277

Azt a férfit, akit a lelke legmélyéről utált. Utolér még a bosszúm, te nyomorult fattyú! Gondolta. Csak várj! - Hát, rendben - motyogta. - De ezt még megbánjátok! Mindketten! Azzal sarkon fordult, és elhagyta a szobát, meg sem állt a lakosztályáig. Rögtön el is kezdett csomagolni, a személyes dolgait egy ládába dobálta. Ekkor látta meg a neki címzett csomagot, amit egy anonim küldönc kézbesített, és az egyik inas az ágya melletti asztalkára tett. Gerald idegesen letépte a csomagolást. Egy kis üvegcse volt benne, egy üzenet kíséretében. „Használd fel okosan: Eva” - Megmenekültem! Andrew megvárta, míg Somerfield elhagyja a könyvtárt, és mielőtt Celsie rázúdíthatta volna a kérdéseit, mereven meghajolt, és elment. A nő nem is próbálta megállítani. Andrew lelke zavargott. Legszívesebben Gerald után ment volna, és kiverte volna belőle az igazságot. Azt szerette volna, ha Celsie ott marad, ahol hagyta, és soha többé nem hozza fel ezt a témát. Azt akarta - arcát a kezébe temette - te jó ég, fogalma sem volt, hogy mit akar. Gazembernek, gyávának érezte magát, egy borzasztó szörnyetegnek. Nem attól volt lelkifurdalása, amit a sógorával tett. Somerfield a könyvtárban lebzselt, Celsie borát itta, Celsie könyveit olvasgatta, mikor Andrew berontott. A gróf agyafúrt gyanúsítgatása, gúnyolódása és 278

okoskodó vigyorgása elég volt ahhoz, hogy Andrew-ban elszabaduljanak az indulatok. Újra a szeme elé ötlött a kép, ahogy Celsie az életét kockára téve szembeszáll azzal a vörös hajú boszorkánnyal. Aztán Charles jutott eszébe, ahogy magához térve próbál feltápászkodni. Már akkor tudta, hogy Somerfieldnek benne van a keze a rablásban. A haragja már akkor is közel járt a tűrőképességének határához, így hát nem kellett sok ahhoz, hogy magával ragadja az indulat. Istenem, segíts, vajon Celsie mit gondolhat most rólam? Hátát a falnak támasztva leguggolt, de nem tudta, hogyan találja meg a kényelmes helyzetet. Kereste a lehetőséget, hogy belemerüljön a munkába, de nem volt munka. Nem volt terv, még csak laboratórium sem volt, ahol meglelhetné a békességet. Olyan elveszettnek érezte magát, mint egy vitorlájától megfosztott hajó, és olyan üldözöttnek, mint egy róka, vadul csaholó kutyákkal a nyomában. Mit tehetne most? Alaposan elfuserálta a dolgokat. Mondd el neki! Mondd el neki, és túl leszel rajta. Menet közben lecsukta a szemét, és egyre gyorsabban haladt, fejét rázva próbált megszabadulni a gondolataitól. Nem mondhatom el neki! Az mindent tönkre tenne, ami eddig kialakult kettőnk közt. Azt fogja gondolni rólam, hogy szörnyeteg vagyok. Sajnálni fog, majd megutál, végül már menekülni fog előlem. Nem mondhatom el neki. Képtelen vagyok rá! 279

Celsie tudta, hogy magára kell hagynia őt. Adott neki egy órát, majd a keresésére indult. Nem volt az istállóban Newton mellett. Az ebédlőben sem találta, és a hálószobákat is hasztalan járta végig. Végül a táncteremben akadt rá, ahogy épp az egyik falat méregette, kabátja hanyagul az egyik szék karfájára dobva. Csak tégy úgy, mintha mi sem történt volna - gondolta Celsie. Csak úgy bánj vele, mint egy sarokba szorított kutyával, aki bármikor képes a támadásra. Csak nyerd el a bizalmát! Ne hagyd, hogy még jobban magába zárkózzon. - Hadd találjam ki - mondta nyájasan, majd felvette a kabátot, és gondosan összehajtotta. Nem tetszik a dekoráció, és új tapétát akarsz a falra. - Nem. - Akkor azt tervezed, hogy nyitsz még egy ablakot, hogy több legyen a fény. - A polcoknak mérem a helyét - csattant fel. - Polcok? Minek? - Mert ez a terem tökéletes laboratórium lehet. - Ez itt a bálterem, drága uram, így a laboratóriumodat valahol máshol kell berendezned. Andrew megfordult, és ellenszegülő, haragos tekintetét egy mosolygó szempár fogadta. - Nos, láthatod, hogy mennyire nem szeretek partikra járni, de azt még jobban utálom, ha a partik jönnek hozzám. Így hát azt gondolom, hogy tökéletesen megleszünk bálterem nélkül is. A nő karba tette a kezét, magához fogva a kabátot. 280

- Én kifejezetten örülök, hogy van báltermünk. Andrew nem szólt. Celsie csak nézte a férfit, és melléhez szorítva tartotta a kabátot a lágy bársonyon pihentetve állát. - Akarod tudni, hogy még mit gondolok, Andrew? - Nem! - Azt gondolom, hogy ideje lenne újra kezdeni a barátkozást. Már olyan jól haladtunk. Andrew nem szólt semmit, csak elfordult, szemében sivárság látszott, arcizmai rángatózni kezdtek. - Andrew? - Nem kellett volna hozzám jönnöd - mondta a férfi. - Sokkal jobban jártál volna nélkülem, még akkor is, ha a jó híred darabokban hevert volna. Nem foglak boldoggá tenni. Nem tudlak boldoggá tenni. - Nagyon boldoggá teszel, kivéve mikor magadba zárkózol, és ellöksz magadtól. Nem értem, hogy miért. - Közelebb lépett. - Andrew! - Gyengéden megérintette a férfi karját, és azt mondta - meg tudsz bízni bennem? Andrew meg sem mozdult, erős karjának izmai megfeszültek a lány lágy érintése nyomán. Nem reagált, csak némán bámulta a falat. - Meg tudnád mondani az igazi okát, hogy miért nem akarsz emberek közé menni? - kérdezte Celsie. - Az igazi okát annak, hogy miért tartod meg a három lépést, miért mutatod ki egyből a méregfogadat, ha elkezdünk egymás felé közeledni? - Az asszony olyan lágyra és gyengédre fogta a hangját, amilyenre csak tudta. - És az igazi okát annak, hogy miért 281

viselkedtél olyan furcsán ma reggel, és miért rohantál el a magyarázat elől? Andrew a feleségére nézett, apró zöld fények jelentek meg az amúgy barna szemében. A veszélyes de Montforte pillák mögül nézett az asszony érdeklődő szemébe. Celsie állta a férfi tekintetét, és állát még mindig a bársonyon pihentette. Nem akart a haragra haraggal válaszolni, de nem is hátrált meg, nem hagyta elijeszteni magát. Tudta, hogy Andrew-nak ez a célja. Celsie mégis azt érezte, hogy a férje valami nagyon komoly lelki sérülést hordoz magában, és ezt csak megértéssel és együttérzéssel lehet helyrehozni. Ez az a dolog, amiről talán sohasem fog beszélni. Andrew elhúzta a karját. - Nekem elég ebből a beszélgetésből mondta hűvösen, majd minden további nélkül kisétált a szobából. Celsie elengedte. Még egy hosszú percig állt egyedül a bálteremben. Aztán állát felemelte, és minden önbecsülését összeszedve elindult a lakosztálya felé. Erezte, hogy a könnyek gyülekeznek a pillái mögött. Reggel lett. Ennyi maradt a nászéjszakájából. Szobája ajtaja csukva volt, és érezte, hogy a sírás fenyegetően közel jár hozzá, mikor kinyitotta, és belépett rajta. A nehéz függönyök még össze voltak húzva. A szobát magányos félhomály töltötte meg. Csendesen becsukta maga mögött az ajtót, és a lefüggönyözött ágy felé indult. Könnyeivel csatázva remélte, hogy Andrew az ágyban fekve várja. Kedves, bűnbánó és tárt karokkal várja őt, és készen áll 282

arra, hogy ott folytassák, ahol nemrég abbahagyták. Széthúzta a függönyt, és anélkül hogy levette volna ruháit, bebújt az ágyba. Könnyei a torkát égették. Ó, Andrew! De már régóta tudta, hogy az ágyban nem várja majd senki. Nos, ez nem volt teljesen igaz. Freckles ott volt, és csak rá várt. Ennyit a nászéjszakáról. Celsie a takaróba dugta fejét, és keservesen sírni kezdett. A szoba hűvös félhomálya elnyelte fájdalmas szipogását.

283

Huszonnegyedik fejezet Ahogy felfelé haladt a lépcsőn, Andrew távolodó lódobogást hallott. Tisztán hallatszott, hogy Somerfield végre elhordta magát. Hallotta a szolgálók csendes suttogását, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy a viszályról beszélnek, amit új gazdájuk hozott magával. Ahogy megállt Celsie ajtaja előtt, tompa szipogást hallott az ajtó mögül. Lehajtotta fejét, gyomra összeszorult az erősödő érzelmeitől. Keze a kilincsen pihent. Szégyen és harag töltötte el, nem gondolta, hogy Celsie sírós fajta lenne, de most sírt, és ezt ő tette vele. Mocskos disznónak tartotta magát. Tudta, hogy be kellene mennie, és megvigasztalni a feleségét, de mit mondhatna? Mivel hozhatná helyre a hibáját? Az igazsággal? A fele igazsággal? Vagy csak egyszerűen hazudjon neki? Keze lecsúszott a kilincsről. Öklét homlokához szorította, majd beletúrt a hajába. Hagyd békén - gondolta -, csak hagyd békén egy időre! Mindketten fáradtak voltak, túlhajszoltak, és kiborultak az esküvő okozta stressztől, a rablástól és az átvirrasztott éjszakától. Időre volt szükség, hogy visszaálljon minden a régi kerékvágásba. Andrew-nak is időre volt szüksége, hogy felkészüljön az igazság elmondására. A pokolba is, talán mindkettőjükre ráfér egy kis egymástól külön töltött idő. 284

De ha így is volt, Andrew tudta, hogy ez csak kifogás. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy bárkivel is megossza az életét, különösen nem egy nővel, s még kevésbé volt hozzászokva ahhoz, hogy megbízzon másokban. Már a gondolattól is borsódzott a háta. Semmi többre nem vágyott, csak hogy elmehessen egy időre. Szüksége volt a laboratóriumára. Bármilyen laboratóriumra. Egy helyre, ahol magába zárkózhat, egy helyre, ahol egyedül lehet, egy helyre, ahol nem kell gondolkodnia. Tovább folytatta útját a folyosón. Az egyik iroda nyitott ajtaján keresztül egy pillantást vetett a helyiségre, és az íróasztalon papírt, tollat és tintát talált. Rövid üzenetet írt a papírra, majd lezárta azt. Visszafelé indult a folyosón, és egy pillanatra megállt Celsie ajtajánál. Becsúsztatta alatta a levelet, majd tovább folytatta útját. Magában azt hajtogatta, próbálta meggyőzni magát, hogy helyes, amit tesz. A szipogás, hál' Istennek, abbamaradt, vagy talán csak nem akarta meghallani. Nehéz szívvel ugyan, de kilépett a házból, és határozott léptekkel az istálló felé indult. Newton lelkesen nézett rá, de a hatalmas szürke túl fáradt volt ahhoz, hogy Londonba vigye gazdáját. A többi ló az istállóban vagy túl öreg volt, vagy sánta, vagy túl csökött Andrewnak. Már kezdte azt hinni, hogy mindet a halál torkából mentette ki a jószívű felesége. És most ezek a kedvenc háziállatai. Egyetlen barna csődört talált az utolsó boxban. Rövid hátú, szép állat volt, hosszú lenszőke sörénnyel, sötét szemekkel és fehér csillaggal a homlokán, ami egészen a rózsaszín szájáig húzódott. Andrew kinyúlt, és megsimogatta a karcsú nyakat. Ez bizonyára a népszerűtlen 285

Sheik, aki eltaszítja magától a gyarló kancákat. Aki a maga módján felelős volt azért, hogy Celsie kipróbálta a vágyserkentőt, amitől aztán felborult az amúgy rendezett életük. Andrew vigyorgott. Legyen Sheik az, aki Londonba viszi! Tíz perccel később Andrew már nyeregben volt, és Rosebriar kastélya egy kis ponttá zsugorodott a háta mögött. A szobában sötét volt, amikor Celsie felébredt. Még egy percig ágyban maradt, és azon tűnődött, hogy vajon mitől érzi azt, hogy a szíve helyén egy óriási kő nehezedik. De hamarosan rájött, hogy mi okozza ezt az érzést. Andrew még csak meg sem kereste. Freckles még mindig ott hevert mellette, kinyúlva horkolt az ágyon, hatalmas teste alatt összegyűrődött a takaró. Celsie megsimogatta a hűséges barátot, szeme szokni kezdte a sötétséget. Annyira üresnek érezte magát szegényke, mint egy gyerek, akinek megígérnek egy játékot, amit soha nem kaphat meg. Mint egy szerelmes, akinek csókot ígérnek, és az utolsó pillanatban visszavonják. Mint egy elhagyott feleség. Lassan kihúzta lábát az alvó kutya alól, kimászott az ágyból, és az ablakhoz ment. Reszketve széthúzta a függönyt, és csodálkozott, mikor odakint meglátta a csillagos eget. Te jó ég, mennyi lehet az idő? És hol a férjem? A szobalányért csengetett. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Anna odaért. Ásítozva egy gyertyát tartott a kezében. Celsie összeráncolta homlokát. 286

- Anna, mennyi az idő? - Egy órával múlt éjfél, asszonyom. - Egy órával múlt éjfél? Mióta vagyok itt fent? Anna bárgyún nézett. - Egész nap, asszonyom. Tudtuk, hogy kimerült, ezért úgy gondoltuk, jobb, ha pihenni hagyjuk. - És hol a férjem? - Elment, asszonyom. Elvitte Sheiket ma reggel, és még nem jött meg. Celsie tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra. - Elvitte Sheiket? És a lovász megengedte neki? - A lovász figyelmeztette, de az úr ragaszkodott hozzá, és Hodges azt mondta, hogy nem lenne túl okos dolog ellenkezni vele... Celsie a kezébe temette arcát. A tüzes arab csődört egy utazó cirkuszból mentette meg. A ló a mai napig félt a férfiaktól, és gyűlölte őket. A viselkedése is jól bizonyította, hogy mennyit bántalmazhatták, és hogy mennyit szenvedett a gonosz kezektől. És most Andrew elvitte, s még nem tért vissza. Jaj, Istenem... Celsie megpróbálta kidörzsölni a rémálomszerű képet a szeméből. Maga előtt látta a férjét, ahogy a földön fekszik törött lábbal, és nem tud segítséget hívni: Látta, ahogy odakint fekszik valahol holtan a novemberi sötétségben, kitört nyakkal, hideg és merev testtel. Celsie felkapta a fejét. - S mondd csak, Anna, Sheik visszatért már az istállóba? - Nem, asszonyom. Már mindannyian halálra izgultuk magunkat az uraságért, de nem sokkal az után, hogy elment, az egyik szobalány ezt találta az ajtó alá csúsztatva. Anna a zsebébe 287

nyúlt, egy lezárt levelet vett elő, és azonnal át is adta Celsie-nek. Az egyik félelmet a másik követte. Megpróbálta elrejteni növekvő izgalmát, Celsie a viasz alá csúsztatta ujját, felnyitotta a levelet, majd elkérte Annától a gyertyát, és olvasni kezdte. Drága Celsie! Remélem, meg tudsz bocsátani nekem, mivel mire megtalálod és elolvasod ezt a levelet, én már messze járok. Nem akartalak zavarni lehet, hogy csak a gyávábbik megoldást választom -, de van néhány dolog, amire még nem készültem fel, hogy megbeszéljem veled. Olyan dolgok, amiket nem lehet elkerülni, ha itt maradok melletted Rosebriarben. Úgy gondolom, mindkettőnknek jobb lesz, ha valamennyi időt külön töltünk. Annyit, hogy mindkettőnknek legyen elég ideje, hogy megtanuljunk egymás mellett élni. Londonba mentem, és akkor térek majd vissza, ha úgy érzem, hogy magyarázattal tudok szolgálni a furcsa és kiszámíthatatlan viselkedésemért. Remélem, megbocsátasz nékem! A. Az izgatottság haragba fordult. - Hogy a pokolba szokhatnánk meg az együttélést, ha ő Londonban van, én pedig itt?! - üvöltött Celsie, majd összegyűrte a levelet, és a szoba másik sarkába dobta. - Férfiak! Ó, Anna, mindegyik ilyen őrült, és lehetetlenül ostoba? - Igen, asszonyom, legalábbis Miss Upchirch azt mondja. Szeretné, ha hoznék önnek valami vacsorát? Vagy egy forró fürdőt? 288

Celsie nagy levegőt vett. Nem volt semmi értelme, hogy Annát ébren tartsa azzal, hogy forró vizet eresszen neki ilyen késői órán. - Nem, Anna - mondta egy vékony mosollyal körítve. - Ha kikötöd a fűzőmet, már az is nagy segítség lesz. Anna kissé szégyenlős volt, de nagyon ügyes. Néhány perccel később Celsie elengedte, és egy szál hálóingben megállt a szoba közepén. Órákba telhet, míg felkel a nap, s neki több esze volt annál, minthogy éjszaka járja az utakat egyedül, védelem nélkül. Az utazással várnia kellett. Átlépdelt a szobán, és az ablakpárkányra ült. Takaróba burkolózva arcát a keretnek nyomta. Felhúzta a térdét, az éjszakában London irányába nézett, és némán számolta a perceket hajnalig. Mire a keleti horizont világosodni kezdett, ő már átöltözött. Kényelmes, zöld színű lovaglóruhájában az istálló felé indult. Mire a szolgálók mozgolódni kezdtek, már úton volt London felé. Mérföldekre tőle Blackheat hercege szintén ébren volt. Mindig korán kelt, és minden reggel megtette a három mérföldes sétáját a dombok között, még mielőtt a szolgálók felébredtek volna. Normális esetben a hosszan tartó reggeli testgyakorlást jótékony hatásúnak tartotta lelkivilágára, stimulálónak gondolatvilágára. Úgy vélte, jó alap, amire fel lehet építeni a nap hátralevő részét. De most, ahogy elérte Sparholt Downt, megállt, és a mérföldekkel messzebb lévő völgyeket és dombokat figyelte, 289

ahogy sötétségbe borultak a közelgő felhők alatt. A jókedve rögtön elillant. Megélte azt, hogy az utolsó fiútestvérét is biztonságban kiházasította, már csak Nerissa volt hátra. De így sem érezte azt a lelki nyugalmat, amire vágyott. Fáradtnak és kiégettnek érezte magát, mint az az ember, aki minden erejét összeszedve küzd halálos betegsége ellen. Előző éjjel megint álmodott. Hetek óta üldözte ez a látomás. Az első alkalommal egyszerűen leírta, mint egy bolondos rémálmot, és néhány perccel az ébredés után már nem is gondolt rá. De három nap múlva ismét előjött az álom, ez alkalommal súlyosan rátelepedett tudatára, nem hagyta, hogy lerázza és elfelejtse. Lucien erőszakkal kiverte a fejéből, és ismét elintézte azzal, hogy csak valamilyen hóbortos értelmetlenség az egész. De lehetetlenség volt olyasvalamit elfelejteni, értelmetlenségként leírni, ami éjszakáról-éjszakára visszajárt, mint egy rossz szellem, mely nemcsak az alvást, de az ébren töltött órákat is megkeseríti. A karikák, amiket Andrew észrevett a szeme alatt, nem csak egy dühös, fiatal testvér képzelgései voltak. És valóban, Andrew haragudott rá. Mindenki így érzett iránta, még Charles is, az a testvér, aki mindig is a legközelebb állt hozzá. Természetesen már megszokta a haragjukat. Ez az érzés már részévé vált életének. Elmondhatta volna nekik az álmot, hogy miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy Andrew elvegye Lady Celsiana Blake-et. A haragot sokkal könnyebb volt kezelni, mint az aggodalmat és a sajnálatot, amit érezhették 290

volna iránta. Lucien ezt képtelen lett volna elviselni. Sokkal könnyebb volt velük elhitetni azt, hogy ő az a pokoli szörnyeteg, aminek mutatja magát. Soha nem hinnék el neki, hogy minden tettét a szeretet vezérelte, és hogy számára mindig az volt az első, hogy szem előtt tartsa testvérei érdekeit. O volt a legidősebb, ő volt a herceg. Az ő feladata volt, hogy gondjukat viselje, bár ezt mindig visszautasították, soha nem értették meg. De Lucien megértette. Megértette felelősségét, és soha nem feledte fogadalmát. Megesküdött a halott szüleinek, hogy bármi is történjék, mindig gondját fogja viselni testvéreinek, hogy figyelni fog a jólétükre és a boldogságukra egészen halála napjáig. Még akkor is, ha az a nap korábban jön el, mint azt bárki várná. A herceg levette tekintetét a horizontról, és megkezdte hosszú sétáját vissza a kastélyba. A levegő hideg volt és párás, esőfelhők gyülekeztek a távolban. Érezte, hogy a szél fogócskát játszik a hátán, és az apró fűszálak ezreit kényszeríti földre, s az égbolt minden percben sötétebb lesz. Egyre kevesebb ideje volt. Álma ezúttal is elkísérte útján. Hajnali párbaj. Fekete ruhát és maszkot viselő ellenfél. Végzetes megcsúszás, majd vörös, nyers fájdalom robban ki a mellkasából. Karddal a szívében halt meg. Minden alkalommal.

291

Huszonötödik fejezet Szemerkélt az eső, mire Newton - az egyetlen ló kinek lelke volt -, Celsie-vel a hátán megérkezett a de Montforte ház hatalmas kovácsoltvas-kapuja elé. Fázott, és ruhája teljesen átázott az úton. Leugrott a nyeregből, megpaskolta a ló izzadt nyakát, és utasította a lovászt, hogy dupla adag szénát és kukoricát adjon neki. Megigazította kalapját, és vállát kihúzva indult el a ház felé. A személyzetet váratlanul érte a megjelenése, és meglepettségüket nem is próbálták palástolni. - Igen, asszonyom - mondta válaszul a házvezetőnő, a nyers és tömör érdeklődésre. Lord Andrew tegnap későn éjjel érkezett, és azóta ki sem mozdult a laboratóriumából. - Köszönöm. És vajon hol a pokolban van a laboratóriuma? - A második emeleten asszonyom, nem lehet eltéveszteni. Celsie levette a köpenyét, és átadta az inasnak. Az elmúlt két nap minden aggodalma, kérdése, és feszültsége ott tornyosult a lelkében, és egy erős elhatározássá kovácsolódott össze, hogy véget vessen ennek a furcsa históriának. Még mindig lovaglóruhában, egyik kezében ostorával indult el a lépcső felé. Ahogy a házvezetőnő mondta, a laboratórium a másodikon volt. Az ajtót zárva találta. 292

Felemelte öklét, határozottan bekopogott, majd hátralépett, és ostorával ritmusosan ütögette csípőjét, hogy kordában tartsa érzelmeit. - Ki az? - A feleséged. Csend. Elképzelte őt, ahogy ott áll az ajtó másik oldalán, és azon gondolkodik, hogy hová rejtőzzön, hogy ne találjanak rá. Elképzelte, ahogy a pokolra kívánja újdonsült nejét. Az ostor egyre idegesebben dolgozott. Arcizmai megfeszültek, és legnagyobb meglepetésére a kilincs megmozdult, és az ajtó kinyílt. - Andrew? Pokolian nézett ki. Arcát kétnapos, vörösesbarna borosta borította. A fáradtságtól a szemei vérben forogtak. Tartása megrogyott, a mellény lógott rajta, és kimerültség halvány fénye látszott a szemében. Fáradtan mosolygott, és egy pillanatra Celsie azt hitte, hogy Andrew örül a jelenlétének. Ez persze nem volt igaz. Ha látni akarta volna, akkor el sem hagyja Rosebriart. - Hello, Celsie - mondta nyugodtan, és a nő szemébe nézett. - Gondolom, most meg kellene kérdeznem, hogy mit keresel itt, de akkor jogosan kételkednél abban, hogy épelméjű vagyok-e egyáltalán. Az ajtónak támaszkodott, lehajtotta fejét, és megdörzsölte szemét. - Nem vagyok meglepve, hogy itt látlak... de tudod, hogy nem kellett volna idejönnöd. - Andrew, mikor aludtál utoljára? - Nem tudom, talán szombaton... vasárnap... az esküvő előtt, azt hiszem. - Tudod, hogy milyen közel állok ahhoz, hogy megfojtsalak? 293

felemelte a kezét, és hüvelyk- és mutatóujját közel tartotta egymáshoz. Andrew fáradt szemekkel nézett a nőre. - Gyere! - mondta Celsie, és kezénél fogva kifelé húzta a szobából. Andrew megbotlott az ajtófélfában, elesett, kis híján magával rántotta feleségét. - Most pedig szépen sétálunk egyet. - Az Isten szerelmére, Celsie, könyörülj rajtam! Alvásra van szükségem, nem sétára. - Aludtál volna akkor, amikor lehetőséged volt rá! - Ellentmondást nem tűrően vezette lefelé, az inasért kiáltott, akinek elég volt egyetlen pillantást vetnie a rogyadozó Lord Andrew-ra, és már rohant is. - Csak nem beteg az úr, asszonyom? - Nem, csak nagyon fáradt. Kérem, hozza a kalapját és a kabátját, sétálni megyünk. - De hát esik! - mondta Andrew a homlokát ráncolva, miután kinézett az ablakon, mintha csak most szerzett volna tudomást a tényről. - így igaz, pontosan erre van szükséged, hogy fölébredj! Átvette az inastól a kabátot, és felsegítette rá, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a fáradtságtól karja nem engedelmeskedett az agyának. Nem kellene ezt tenned! - háborgott a lelkiismerete. A szerencsétlen férfi már jártában is alszik. Az Isten szerelmére, légy egy kicsit könyörületes, és dugd ágyba. Miért dugná ágyba? Csak azért, hogy visszanyerje erejét, hogy aztán újra el tudja lökni magától? Nem, ez nem megoldás. Fáradt volt, sebezhető, és Celsie azt gondolta, eljött a megfelelő idő arra, hogy a végére járjon a dolgoknak. Különben is, ha nagyon aludni akart volna, már rég ágyba bújik, és nem valami 294

nyavalyás képleten dolgozik, amivel láthatatlanná teheti magát; vagy ne adj' Isten, valami zöldségaprító szerkezeten, vagy bármi máson, amire akkor gondolt, mikor bezárta magát abba az istenverte laboratóriumába. Celsie-nek kezdett elege lenni, nagyon kezdte unni azt, hogy Andrew hajlamos elfutni a kicsit is komolynak látszó problémák elől. Már nagyon közel járt a megoldáshoz, és nem akarta elveszteni a fonalat. Elkérte a kabátját, karon fogta a férfit, és együtt kiléptek a házból. Odakint Andrew levette a kalapját, fejét hátrahajtotta, és szemét lecsukva hagyta, hogy a jeges esőcseppek az arcára hulljanak, így próbált valamelyest felfrissülni. Aztán megdörzsölte a szemét, majd újra felajánlotta karját a feleségének. Celsie nem erőltette a beszélgetést. Magától is beszélni fog majd, ha úgy érzi, hogy felkészült. Már rég megtanulta, hogy ha a férfit felkészületlenül éri a beszélgetés, az csak haraghoz és ellenálláshoz vezet, így hát nem is szólt semmit, átadva a férfinak a lehetőséget, hogy diktálja a tempót mind a sétában, mind pedig a lassan kibontakozó társalgásban. Egy idő múlva az eső alábbhagyott, és az alacsony, de gyorsan mozgó felhők átmeneti javulást ígértek az időjárásban. A rosszidő mit sem változtatott a délutáni forgalmon. Lovak haladtak el mellettük, a tócsák vizét a gyanútlan járókelőkre fröcskölve. Sárral borított hintók járták az utcákat, ablakaikból hölgyek integettek egymásnak. Vagy éppen az utcán állva a legfrissebb pletykákról beszélgettek. Andrew-t hidegen hagyta a forgatag, némán sétált felesége mellett, míg végül Charing 295

Crosshoz értek, ahol egy aprócska kávéházat találtak. Oda mentek be, hogy átmelegedjenek. - Mégiscsak jó ötlet volt, hogy kirángattál a házból - szólalt meg végre Andrew, ahogy betolta a nő alá a széket, majd maga is leült vele szemben. Kezét a forró kávéscsésze köré fonta, és lenézett a gőzölgő italra. - Már nem érzem úgy, mintha ködben sétálnék. Celsie átnyúlt az asztalon, ujjait a férfi csuklójára tette. Andrew kifejezéstelen arccal nézett le rá, majd megfogta felesége kezét. - Sajnálom - mondta, de nem nézett az asszony szemébe. - Te jobbat érdemelsz nálam. Celsie megszorította férje kezét. Andrew viszonozta a szorítást. Nem néztek egymásra, Andrew a forró kávét bámulta, Celsie pedig az összefonódott kezeket. - Ezek szerint, nem volt bajod Sheikkel? hozta fel a lényegtelen témát a nő. Ezzel próbálta megtörni a fagyos hangulatot kettejük közt. - Nem, nagyon derék jószág. - Kis híján elájultam, mikor megtudtam, hogy elvitted, és még nem tértél vissza. - Meg kellett volna kérdeznem. - Nem erről van szó - válaszolt, és hüvelykujjával simogatni kezdte a férfi kezét. Eddig minden férfit megtámadott, aki a közelébe akart kerülni. Nagyon sokat verték, tudod? Gyűlöli a férfiakat. - Engem nem gyűlölt. - Nem? - és egy pillanatra a férfira nézett Biztosan elkápráztattad valamivel. Andrew megborzongott.

296

- Mi, de Montforte-ok mindig is tudtunk bánni a lovakkal. Az, hogy megkedvelt engem, nem káprázat. Belekortyolt a kávéjába, mahagóni hajának nedves tincse szemébe hullt, ahogy újra a csészébe meredt. Pislogni kezdett, és néhány hajszál beleakadt a szempillájába. Nem tűrte el a rakoncátlan szálakat, és Celsie azt kívánta, bárcsak elég közelinek érezné magát ahhoz, hogy megtegye helyette, de nem... még nem. Csak nyugodtan, csak lassan, s talán elnyerheted a bizalmát, és akkor majd sókkal többet is tehetsz, minthogy megérintsd a haját... Celsie is belekortyolt a kávéjába, de nem engedte el férje kezét. - És... miért nem aludtál? - kérdezte mosolyogva, hogy ellazítsa, hogy beszédre bírja a férfit. - Annyira belemelegedtél valami hatalmas felfedezésbe vagy hihetetlen találmányba, hogy nem volt időd lefeküdni? - Nem - nézett fel a férfi, tekintete közvetlen és feszült volt álmos, barna szempillái mögött. Nem erről van szó. - Értem. - Nem érted! - Rendben, akkor nem értem. Andrew kezére hajtotta fejét, és megtörölte szemöldökét. - Sajnálom. Ingerlékeny vagyok, és fáradt. Nem vagyok jó társaság. - Akkor menjünk haza, Andrew! Mégsem volt jó ötlet, hogy elhoztalak a házból, inkább be kellene pótolnod a napok óta elmaradt alvást. - Ne kérj bocsánatot, a friss levegő jót tett. Te is jót teszel nekem, bár ezt legtöbbször nem tudom kimutatni. Felhajtotta a kávéját, néhány 297

érmét dobott az asztalra, és felállt. - Menjünk! Megígérem, hogy most már jobb kedvem lesz! Felajánlotta karját, biccentett egy ismerősnek, aki a közeli asztalnál újságot olvasott, és az utcára kísérte nejét. - A pokolba is! - motyogta Andrew. - Lady Brookhampton - morogta Celsie. - Hello, Andrew! Celsie! - A grófné - cipőjén vasalat, hogy megvédje a sártól - szoknyáját felemelve szaladt át az úton, egyenesen feléjük. - Gondoltam, megkérdezem, hogy tetszik a házasélet... kicsit kimerültnek látszol, Andrew! - mosolygott gúnyosan. - A feleséged kifáraszt? Andrew furcsán nézett rá, mint mindig, mikor próbálta visszafojtani haragját. - Ha megbocsátana nekünk, asszonyom! - Én még mindig azt mondom, hogy szörnyű cselekedet volt a hercegtől, ahogy beletaszított benneteket a házasságba. Egész London erről beszél. Milyen utálatos dolog lehet kedvességet mutatni egymás iránt a külvilágnak, miközben nem is szeretitek egymást. Celsie mosolygott, közelebb lépett Andrewhoz, és ösztönösen a férfi derekára csúsztatta kezét. - Miből gondolja, hogy nem szeretjük egymást? - kérdezte tettetett kedvességgel. - Drága Celsie, mindenki látta a kutyabálodon, ahogy ti ketten néztetek egymásra. Mindez semmi, de hallottam azt a hihetetlen pletykát, ami a testvéred körül kering. Hogy hirtelen megkedvelte Miss Sarah Maddent, akinek az apja - ijesztően gazdag - meg akarja vásárolni a belépőt az arisztokráciába. Közelebb hajolt, szeme csillogott, és halkan, izgatottan suttogta: - Nagyon sokat fog örökölni. 298

Rengeteg pénze lesz, és akkora birtoka, mint egész London. Ha kíváncsiak a véleményemre, szerintem hamarosan újra esküvőre hívnak majd a harangok. A férjed jól van? Celsie megfordult. - Andrew? A férfi meredten bámult valamit az utca túloldalán. Celsie kíváncsian követte a tekintetét, de semmi mást nem látott, csak a végtelenül hosszú épületsort, és néhány, utcán sétáló embert, ahogy ki-be járkáltak az üzletekből a maguk dolgával törődve. Celsie megrángatta a kabátját, de ő meg sem mozdult. Lady Brookhampton egy lépést tett hátra. - Azt hiszem, jobb lesz, ha megnézeted egy orvossal! - javasolta a homlokát ráncolva. Olyan fehér, mint a skóciai hómezők. - Andrew? - mondta újra Celsie. Hangjából kiérződött a félelem. A férfi még mindig az utca túloldalát bámulta, észre sem vette, hogy beszélnek hozzá, észre sem vette, hogy Lady Brookhampton is meredten bámulja őt, hogy egy csoport jól öltözött úriember, vihogó hölgyekkel az oldalukon megállt, és gyanakvó szemmel figyelik. Körülöttük az emberek suttogni kezdtek. De ő meg sem hallotta. - Te jó ég... indiánok. Látod őket, Celsie? Abból az üzletből jönnek ki, nézd! Megfogta a nő karját, és közelebb húzta magához. - Nézd! És Celsie nézte, de csak egy átlagos kinézetű idős hölgyet látott, ahogy kilép a zálogház ajtaján, és egyik kezében hatalmas vászonzsákot szorongat. Az asszony nem is ott volt, amerre Andrew nézett. Celsie-t beteges 299

félelem töltötte el. Ó, ne! Már megint? De miért pont itt? - Andrew! - mondta idegesen, és megrántotta karját, hogy megpróbálja elmozdítani. - Nincs ott senki! Csak az alvás hiányától szenvedsz! Gyere, menjünk haza! De Andrew tudta, hogy teljesen mástól szenved. Ahogy az alvó tudja, mikor álmodik, de mégis hatalmába keríti az álom valósága, Andrew tudta, hogy újabb roham tört rá... bár, amit látott, az ijesztően valósnak tűnt. Indiánokat látott, valószínűleg, mohawkok voltak az Új Világból. Fejük borotvált volt, egy középen lévő csík kivételével, ahol a hajuk úgy meredt az égnek, mint a római katonák sisakján a dísz. Ezüstkarikák díszítették szemöldöküket és orrukat, meztelen karjuk kilátszott a különös mellényekből, melyeket bőrcsíkok és apró acélfityegők ékesítettek. Saját hangja is távolinak tűnt, de érezte, hogy Celsie a vállát bökdösi. - Andrew! Andrew, menjünk! - De... nem látod őket? - mondta, és az asszonyra nézett. - A pokolba is, észrevettek. Bújj mögém, Celsie, veszélyesek lehetnek. - Andrew, menjünk haza, de rögtön! - Az Istenért, Celsie, ne ácsorogj ott, bújj mögém! A férfi megragadta a kardját, maga mögé rántotta az asszonyt, és előre lépett, hogy megvédje őt, de lába lecsúszott a járdaszegélyről, és arccal a sárba esett. Egy arra járó kocsi kereke épp, hogy csak elkerülte kinyújtott karját. Egy asszony felsikoltott. Néhány férfi rohanva sietett a segítségére. A felfordulástól megrémült üzlettulajdonosok egytől-egyig a boltjuk ajtajában álltak. Lady 300

Brookhampton félelemtől dermedten nézte Andrew-t, az emberek találgatva sutyorogni kezdtek körülöttük. Andrew a könyökére támaszkodott a sárban, szédülten és értetlenül nézett körül. - Celsie! - suttogta. De Celsie már ott volt mellette. Úgy guggolt mellé, hogy pajzsként védje az érdeklődő járókelőktől, majd magához szorította, mit sem törődve azzal, hogy ruhája csupa sár volt. Andrew erősen reszketett, arca hideg volt és sápadt, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Celsie szorosan magához ölelte, gyengéden beszélt hozzá, amint izgatott suttogások repkedtek a fejük fölött. - Nézd, az ott Lord Andrew de Montforte! Mi baja lehet? - Biztos rászokott az ópiumra! Milyen kár! - A zsenik mind megérik a pénzüket, ugye, Smithsom? - A sok gondolkodás megártott az agyának. Celsie felemelte a fejét, és fenyegetően nézett rájuk. - Biztosíthatom önöket, hogy a férjem nem használ kábítószert, és azt se gondolják, hogy félkegyelmű. Csak három napja nem aludt, ennyi az egész. Ha maguk is ennyit ébren lennének egyfolytában, maguk is bizonyára furcsa dolgokat látnának. És most menjenek! Mindenki! Hagyjanak minket magunkra! Egyik kezével még mindig elesett férjét tartotta, a másikkal pedig dühösen intett, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának. - Azt mondtam, menjenek! A tömeg lassan, morogva oszlani kezdett, valaki hangosan felröhögött, amint egy másik gúnyos megjegyzést tett, hogy a friss házas 301

Lord Andrew de Montforte miért nem alszik három napja. Celsie arca lángolt, de legalább elterelte a figyelmet arról a kérdésről, hogy valójában mi is a baj a férjével, és csak ez számított. Felnézett, és látta, hogy Lady Brookhampton még mindig körülöttük kering. Celsie csípős utasításra nyitotta száját... - Hívjak egy bérkocsit neki? - kérdezte az asszony váratlan kedvességgel. Celsie fáradtan mosolygott. - Igen - mondta, és felállt, majd Andrew-t is talpra segítette. - Köszönöm, az nagy segítség lenne.

302

Huszonhatodik fejezet Andrew legszívesebben a bérkocsi kereke alá mászott volna, hogy az halálra gázolja őt. Ki akarta törölni tudatából az, ami az imént történt, és ami ezután fog történni vele. Kezébe akarta temetni arcát szégyenében. De inkább összeszedte de Montforte büszkeségének széthullott darabjait, felegyenesedett, és úriemberként felsegítette Celsie-t a bérkocsiba. Néhány pillanat múlva már úton voltak. - Most már legalább tudod - motyogta kinézve az ablakon, és az ellentétes irányba haladó forgalmat figyelte. Nagyot nyelt, és nem volt bátorsága a feleségére nézni. - Ha gondolod, érvényteleníthetjük a házasságot. Minden okod megvan rá, én tökéletesen megérteném. A nő nem szólt semmit, de Andrew érezte magán a tekintetét. Összekulcsolta kezét, két térde közé szorította, és úgy nézett ki az ablakon. Arra várt, hogy Celsie megszólaljon, hogy szitkozódjon, hogy dühös hangon támadjon rá, amiért elhallgatta szörnyű titkát. De ő nem szólt semmit. A hallgatása többet mondott minden szónál. - Nos? - kérdezte halkan, most már az asszony felé fordulva. - Akarod, hogy érvénytelenítsük a házasságot? Celsie nyugodtan felemelte fejét. - Természetesen nem. - Elment az eszed, ha nem akarod. Ez alkalommal végre tökéletes indok van a kezedben, hogy kielégítsd a sok 303

bámészkodó, szájtáti embert. Es biztosíthatlak, hogy ami most történt velem, az újra meg fog történni, és akkor nem biztos, hogy ilyen egyszerű magyarázatot találsz majd. Akkor majd ott állsz megszégyenítve, és az emberek sajnálkozni fognak. Azt fogod kívánni, hogy bárcsak megszabadultál volna tőlem, amikor még meg volt rá a lehetőséged. - Észem ágában sincs megszabadulni tőled! -mondta mereven, és szemében haragos fény csillant meg. - A férjem vagy. A szívemen viselem a sorsodat. - Nem viselheted a szíveden a sorsát valaki olyannak, akit nem is ismersz. És te nem ismersz, nem is tudod, hogy mennyire nem ismersz engem. - Ez azért van, mert nem hagyod, hogy megismerjelek. - Könyörgök, Celsie, ne dobd el az életedet, az álmaidat és a büszkeségedet miattam... én csak egy értéktelen különc, egy tönkrement ember vagyok. Rengeteg ember van, akiből sokkal jobb férj válhatna, mint belőlem. Emberek, akikkel nyugodtan mutatkozhatsz nyilvános helyen, anélkül hogy félned kellene a megszégyenüléstől. - Hagyd abba, Andrew, nem akarom hallani ezt a badarságot! - Ez nem badarság, ez az igazság. - Megint ellöksz magadtól. Nem fogom engedni, hogy újra megtedd! - A hangja meglágyult, szinte már könyörgő hangnemre váltott. - A feleséged vagyok. - Andrew a szeme elé emelte kezét. - A barátod vagyok. Andrew nagyot nyelt, visszafojtva ezzel a kitörni kívánó érzelmeket. És én vagyok az a nő, aki szerelmes beléd. 304

Andrew aggódva nézett a feleségére. Celsie halvány csillogást látott a férfi szemében, ami úgy tűnt, mintha könny lenne. Valami rémült ragaszkodást, mely mögött szerette volna, hogy magára hagyják, de mégis mintha ennek az ellenkezőjét lehetett volna leolvasni az arcvonásairól. Celsie átnyúlt, és megérintette a férfi kezét. - Andrew - mondta csendesen -, a feleséged vagyok jóban, rosszban, betegségben és egészségben. Megesküdtünk, és egymáséi lettünk. Ez elkísér minket életünk végéig, és ha azt gondolod, hogy elhagylak téged, bármi is legyen az, ami ilyen szörnyen el tud bánni veled, csak mert attól félsz, hogy szégyellném magam a viselkedésed miatt, akkor egyáltalán nem ismersz engem. A férfi lehajolt, kezébe temette arcát, és igyekezett legyűrni akaratát. - Te tényleg beteg vagy, ugye? Andrew mindössze egy artikulálatlan hangra és egy erőtlen bólogatásra volt képes. Celsienek gombóc nőtt a torkában, és könnyek égették a szemét. Andrew minden erejét összeszedve próbálta elkerülni a látszatot, de nyilvánvaló volt, hogy már nem bírja sokáig. Minden haragját összeszedte ahhoz, hogy eltaszítsa magától a nőt, bár tisztán látszott, hogy milyen komoly szüksége van rá annak ellenére, hogy ezt soha nem ismerte el. Minden energiáját arra összpontosította, hogy bármi is legyen az, ami megtámadta, ne látsszon többnek, mint egy egyszerű szégyellnivaló semmiségnek. De a lelke mélyén Celsie tudta, hogy ez a valami komoly félelemmel töltötte el őt. 305

Szörnyű dolog egyedül maradni a félelmekkel. Főleg akkor, ha lelkileg is egyedül van az ember. Celsie ezt jól tudta, mert így élte eddigi életét. Csakúgy, mint Andrew. Az asszony felállt, és átült a férje mellé. Ő meg sem mozdult, csak előrehajolva ült, és saját aggodalmától szenvedett. Celsie átkarolta, kicsivel közelebb húzódott hozzá, érezte amint a férfi válla meg-megemelkedik a rekedt szipogástól, ahogy a félelem egyre inkább hatalmába kerítette. - Nem lenne szabad, hogy így láss! - mondta még mindig előrehajolva. - Ó, Celsie, ez maga lesz a pokol... egy rémálom... miért teszed ezt magaddal? Celsie magához ölelte, nyugtatgatta, és biztosította arról, hogy nincs egyedül, és soha nem is lesz. De Andrew nem egyenesedett fel, nem viszonozta az ölelést, és nem tette meg az utolsó lépést a bizalom felé. Drága Andrew... megszakad érted a szívem. Celsie a megfelelő szavakat kereste. Arra gondolt, mit is mondhatna neki, hogy megnyugtassa. Ekkor a nő szíve megtalálta a saját félelmét, és az ő szemei is megteltek könnyekkel. - Nem mindig tudjuk átvenni a szenvedést azoktól, akiket szeretünk - mondta Celsie csendesen. - Mindössze annyit tehetünk, hogy megnyugtatjuk őket, és nem hagyjuk, hogy egyedül szenvedjenek. - Egy kedves arc tárult lelki szemei elé. A kedves, sötét szemek elhomályosultak, a valaha fiatalos arc megszürkült a kortól. Könnyek szöktek a szemébe, és némán végiggördültek az arcán. Frecklesnek daganat van a füle mögött folytatta, míg Andrew némán rázkódott az 306

aggodalomtól - Valószínű, hogy hamarosan teljesen elveszíti az étvágyát. Egyszer csak lefekszik majd, és többet nem lesz képes felállni. Hamarosan meg fog halni... és vele együtt a szívem egy része is. - Forró könnyek égették az arcát, majd a férfi sárfoltos kabátjára csöppentek. - Te azt hiszed, hogy el fogok menni, ha eljön az az idő, csak azért, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy elpusztul. Őszintén, azt hiszed, hogy ennyire gyáva vagyok, Andrew? Ilyen önző? Az erőteljes zokogástól a férfi válla megmeg-rándult. - Sajnálom, Celsie... nem tudtam... - Tudom, hogy nem tudtad, de te ott leszel velem, ha eljön az idő. Csakúgy, mint ahogy én itt vagyok veled most... és örökre veled is maradok. - Meg fogok őrülni, Celsie - mondta. - Az agyam haldoklik, és nagyon félek. Félek, hogy elhagy a tudatom, hogy elvesztem a tudományt, s nem marad majd belőlem más, mint egy nyálcsorgató idióta a Bedlamben. - Nem kell egyedül félned, Andrew, nem hagylak el! Itt maradok veled. - Biztosan utálsz, biztosan sajnálsz, biztosan azt kívánod, bárcsak soha sem találkoztál volna velem. Nézz csak rám! Úgy bőgök, mint egy kétéves. - Utálni és sajnálni, téged? Nem, Andrew, soha! Te nagyon különleges ember vagy, csak nem látod be. Veled akarok lenni, a közeledben! Része szeretnék lenni az életednek, és azt akarom, hogy te is része légy az enyémnek! Celsie szándékosan halkabbra fogta szavait. És néha meg akarlak fojtani, mert te vagy a legmakacsabb személy, akivel valaha 307

találkoztam. Ezt az egészet már réges-rég el kellett volna mondanod nekem! - El kellett volna. Akkor pedig elhagytál volna. - Csakis az álmaidban - viccelődött Celsie. Próbálkozása, úgy tűnt, nem maradt hatástalan. Már az sem volt biztos, nevet-e, vagy sír, felemelte a fejét, kezét leeresztette, de még mindig nem nézett a nőre. Celsie a zsebébe nyúlt, és elővette a zsebkendőjét. Átadta neki, és a férfi szó nélkül megtörölte a szemét. Celsie ült és várt, figyelte, ahogy a férfi a zsebkendőt markolássza. Andrew a kezét nézte, és kereste a szavakat, amivel kiszabadíthatja magát sötét fájdalmának börtönéből. - Tavaly karácsonykor kezdődött - szólalt meg végre, s még mindig az összegyűrt muszlint bámulta. - Emlékszel a Blackheat kastély tűzesetére? - Igen, mindenki arról beszélt. - Nem csodálom - mondta Andrew gyűlölködve. - Ha az emberek találnak valami beszédtémát maguknak, az addig forog köznyelven, míg lerágott csont nem lesz belőle. - Végül a zsebébe gyűrte a zsebkendőt, és tenyerével megdörzsölte arcát. Mély, megnyugtató levegőt vett, hátradőlt az ülésen, és fáradt lemondással a mennyezetet kezdte nézni. - Már hónapok óta a fejemben motoszkált a repülőszerkezet megépítésének ötlete, de soha nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem, mert mindig jöttek újabb ötletek, melyek sokkal csábítóbbak, sokkal érdekesebbek voltak. - Most úgy fogta meg a nő kezét, mintha mentőövbe kapaszkodna. 308

Amint tudod, nem tartozom a rendszerető emberek közé... nos, Lucien mindig gúnyolódott, kinevetett, s mindenkinek azt mondogatta, hogy képtelen vagyok egy ilyen szerkezetet építeni, míg végül annyira dühös lettem rá, hogy elhatároztam, megépítem, csak azért, hogy bebizonyítsam, képes vagyok rá. Celsie megszorította a kezét. Hideg volt és nedves. Gyengéden dörzsölgetni kezdte az átfagyott ujjakat. Andrew még mindig a mennyezetet nézte. - Megépítettem, pont olyan lett, mint amilyennek elképzeltem. Annyira büszke voltam rá... annyira biztos voltam benne, hogy ezáltal felírhatom a nevemet a tudomány térképére, hogy hagyok magam után valamit az utókor számára. Azt vártam tőle, hogy ezáltal elnyerem a mecénások tiszteletét, és úgy néznek majd rám, mint egy olyan feltalálóra, aki előtt még szép és fényes jövő áll. Andrew keserűen felnevetett. - Azt mondják, a büszkeség még a bukás előtt elillan, hát az enyém elillant. Lucien partit rendezett Charles visszatérésének tiszteletére, mert már azt hitték róla, hogy meghalt. Mindenki, még maga a király is hivatalos volt. És én bolond, még azt hittem, hogy ez tökéletes alkalom lesz arra, hogy bemutassam a találmányomat, hogy felszálljak a kastély tetejéről, és a történelemkönyvek lapjain landoljak. És egyúttal lehetőségem legyen arra, hogy Lucien orra alá dörgöljem a sikeremet, de csak azért, mert eddig ennyire nem hitt bennem. Nagy levegőt vett, és folytatta: - Minden olyan simán ment. - Elmerengett, és keresgélni kezdett az emlékei közt. - A király 309

még az első repülés előtt meg akarta nézni a gépet, így hát felkísértem a tetőre, ahol már minden elő volt készítve a kilövéshez. Amíg odafenn voltunk, tűz ütött ki a bálteremben. Perceken belül az egész szárny lángokban állt. Lementünk a laboratóriumba, de a lángok csapdájába estünk, nem maradt esély a menekülésre. - Te jó ég! - kapkodott levegő után Celsie, és önkéntelenül a szívére tette a kezét. - Charles volt az, aki átküzdötte magát a lángokon, így megmentette a király és a szolgáló életét. A laboratóriumban magasra csaptak a lángok, a füsttől alig lehetett látni. Nem hallottam mást, csak a lángok morajlását, a zuhanó fadarabok huppanását és robbanásokat, ahogy az üvegekben tartott vegyi anyagok lángra kaptak. Követtem Charles-t és a többieket, mikor eszembe jutott néhány rajzom, amiket meg akartam menteni, így visszarohantam a laboratóriumba, ez minden, amire emlékszem. Mikor magamhoz tértem, a padlón feküdtem, és minden lángokban állt körülöttem. Charles, aki természetesen visszajött értem, a karjában tartott, a saját testével takart, így próbált megvédeni a lángoktól, bár akkor már nyilvánvalónak tűnt, hogy mindketten meg fogunk halni. Celsie a szája elé kapta a kezét, és elképzelte Charles-t és Andrew-t, hogy milyen közel jártak a halálhoz. - A testvéred bizonyára nagyon szeret téged! - A testvérem az életét adta volna értem, de ugyanez fordítva is igaz. - Andrew elfordult, arcát az ablak üvegének támasztotta, és a távolba meredt. - Nem volt kiút. A lépcsőház 310

lángokban állt, így azt nem használhattuk. Az ugráshoz túl magasan voltunk, én pedig már szédelegtem az égő vegyi anyagoktól. A tüdőm annyira megsérült a hőségtől, hogy annyi oxigén sem jutott a vérembe, hogy menni tudjak. Végül azért menekültünk meg, mert Charles felvitt a tetőre, ahol a repülőszerkezet kilövésre készen állt. Nem egészen úgy működött, mint ahogy reméltem, de megmentette az életünket... bár az azt követő hónapokban nem múlt el úgy nap, hogy ne kívántam volna a halált. - Andrew nagyot nyelt. - Vagyis azt, hogy legalább én haltam volna meg. Ó, Andrew... Celsie-nek majd a szíve szakadt meg érte, és szájához emelte a férfi hideg, ökölbeszorult kezét Andrew még mindig kifelé nézett. - A tűzeset után hónapokig az ágyat nyomtam. Nem kaptam levegőt. Lucien elhívta a legjobb orvosokat Londonból és a kontinensről, de mind azt mondták, hogy semmi remény. Hogy el fogok sorvadni, és aztán meghalok. De Lucien nem hallgatott rájuk. Nem adta fel, bár a tüdőm annyira megsérült, hogy alig kaptam levegőt pislogott, és meredten nézte az utca forgatagát. - Időnként asztmatikus rohamok jöttek rám, így valakinek mindig mellettem kellett lennie éjjel-nappal, hogy mesterséges lélegeztetést tudjon biztosítani, ha magamtól nem jutnék levegőhöz. Ez néhányszor meg is történt. - Megint nagyot nyelt, a hangja csendes és hűvös volt, lecsukta a szemét. - El kellett volna engedniük. Andrew története olyan kétségbeejtőnek és megalázónak hangzott, hogy Celsie szemét újra 311

elöntötték a könnyek. Próbálta elfojtani őket, elhatározta, hogy nem fog sajnálatot mutatni. - Végül lassan a javulás jelei mutatkoztak rajtam, és Lucien különböző testgyakorlatokat végeztetett velem, hogy visszanyerjem az erőnlétemet. Néha még tőrpárbajra is kihívott, és azokon a napokon, mikor túl beteg, túl gyenge, vagy túl fáradt voltam a küzdelemhez, olyankor gúnyolódni kezdett, amitől én annyira megharagudtam, hogy rögtön kiugrottam az ágyból, csak hogy megmutassam neki. Andrew felnevetett. - Persze, jól tudta, hogyan tud kiugrasztani az ágyból, pontosan tudta, hogy mit csinál. Azt hiszem, az életemet köszönhetem neki, legalább annyira, mint Charlesnak. Már azt, ami megmaradt az életemből. Végre elfordult az ablaktól, és összekulcsolt kezére nézett. Arca rezzenéstelen volt. - A vegyi anyagok és oldatok furcsa keveréke, amit belélegeztem, amíg a padlón feküdtem... valamilyen bizarr, szerencsétlen módon hatott rám, mert nem sokkal utána kezdődtek ezek a rohamok, vagy minek nevezzem őket? Celsie megszorította a kezét. - Ma is ez történt veled? És amikor Geralddal vívtál, akkor is? Meg kéthete a de Montforteházban is? - Igen, meg a jótékonysági bálodon is. - Andrew az asszony szemébe nézett, tekintete sötétebb volt, mint valaha. Tele fájdalommal, szégyennel és bánattal. - Szerinted miért hagytam ott a bált? - Mert nem akartad, hogy bárki megtudja, hogy nem érzed jól magad.

312

- Ez sokkal több, mint egy egyszerű rosszullét. Számomra nyitva vannak Bedlam kapui, Celsie! Ezt jobb, ha tőlem tudod. - Először is szeretném végighallgatni a történetet, majd aztán átgondolom az egészet. Vegyük át még egyszer! Ott feküdtél a földön, belélegezted az égő” kemikáliákat, és azóta vannak ezek a rohamaid. - Pontosan. - És ez az, amit a mindentudó bátyád, Lucien gondol. - Ő herceg, és nem orvos. Nem adja fel a reményt, hogy még egyszer egészséges legyek. Az elmúlt két hónapban egész felvonulásra való specialistát hívott, hogy megvizsgáljanak. De csak annyit tettek, hogy bökdöstek, nyomkodtak, véreztettek, úgy beszéltek rólam, mint valami szörnyetegről, úgy tettek, mintha ott sem lennék, bár valószínű, hogy jómagam több időt töltöttem az egyetemen, mint ők. Nem tudtak mást kitalálni, mint hogy értelmetlen diagnózisokat állítottak fel. Nem tudják, mi a bajom. Egyik sem volt képes segítséget nyújtani, de még reményt sem. És hogy is tehetnék? Hiszen én magam sem tudom, mi került a tüdőmbe azon az estén. És nem is fogom megtudni. Mint az az átkozott vágyserkentő. Ez is olyan helyzet, amit nem lehet, de nem is szabad végigélni. így nem is lehet megvizsgálni, és csodálkozni is felesleges lenne. Becsukta a szemét és felsóhajtott. A küzdeni akarás elszállt belőle, és Celsie tudta, hogy a kiszámíthatatlan harag, ami annyira a részévé vált, semmi más nem volt, csak egy álca, hogy takarja a félelem, a szégyen és a sebezhetőség állandósult érzését. Celsie tudta, hogy a 313

férfinak szüksége van rá, hiszen beavatta a legféltettebb titkába, a legmélyebb szégyenébe. Lealacsonyító érzés lehetett. Celsie megfogta mindkét kezét és a saját szívére tette.- Ó, Andrew... most már mindent értek. - Csodálkoztál, hogy miért nem akarok megnősülni. Nem akartam, hogy te, vagy bárki más beleavatkozzon az életembe. Azt sem tudtad, hogy miért nem járok társaságba. Fogalmad sincs, hogy milyen érzés egy ilyen roham, ami mindenféle előjel nélkül tör rám könyörtelenül, és gyakran más emberek társaságában. El tudod képzelni ezt a szégyent és megalázottságot nemcsak nekem, de azoknak is, akiket szeretek. Ezért jobb, ha egyszerűen otthon maradok, és így nem veszélyeztetem senki büszkeségét, nem is beszélve a sajátomról. És ez a furcsa az egészben... nem volt semmi bajom, amíg Blackheat falai közé voltam zárva, egészen addig, amíg el nem hagytam őket. - Andrew megrázta a fejét. - Nos, már láttad, mi történik velem. Ezért is maradok inkább otthon a laboratóriumban, véget nem érő csatát vívva magammal és a családommal, azt gondolván, hogy semmi bajom. De ők tudták, és most már te is tudod. Láttad milyen az, amikor az őrület glóriáját viselem. És most már te is tudod, hogy miért maradok inkább a laboratóriumban, és, hogy miért nem járok társaságba. Nem akarom kockáztatni, hogy megszégyenítsem magam mások előtt. - Te soha nem szégyenítenél meg engem, Andrew! - Nem? Azt akarod mondani, hogy ma nem szégyellted magad? - mondta kihívóan Andrew. 314

- Természetesen, nem - emelte fel állát a nő. - Betegre aggódtam magam, de nem éreztem szégyent. - A férfi Celsie-re nézett, zavartan és hitetlenkedve, és némi reménnyel a szemében. Képtelen volt felfogni, hogy a nő miért nem szégyellte magát. - Mesélnél még nekem ezekről a rohamokról, Andrew? Ma indiánokat láttál. Az esküvőnk utáni reggelen valami mást láttál és hallottál, valamit, amit Freckles és én nem. Mi volt az? Nem tudok túl sokat a rohamokról, de annyit mindig is tudtam, hogy akik elszenvedik, csak félig vannak tudatuknál. De nálad úgy tűnt, hogy teljesen magadnál vagy. - Igen, és amit aznap reggel láttam, az egy csillogó, ezüstszínű szörnyeteg volt. Akkora, mint három csatahajó, és azt láttam, hogy elhúz a fejünk fölött hatalmas mennydörgések közepette. Celsie mosolygott. - Ez nem úgy hangzik, mint egy roham, Andrew! Engem inkább egy látomásra emlékeztet. - Miféle látomásra? Ez maga az őrület, én mondom neked. Lucien már valószínűleg kiválasztott nekem egy láncot a Bedlamben. - Hagyd már abba! - Ez az igazság, Celsie, meg fogok őrülni, és nincs semmi, amit te, vagy bárki más tehetne ellene, legfeljebb az, hogy elrejtesz a társadalom elől egészen addig, amíg be nem dugsz az intézetbe, hogy ne kelljen miattam szégyenkezned. - Nem áll szándékomban elrejteni téged! Te vagy a legszórakoztatóbb, legtündöklőbb, legintelligensebb ember, akit ismerek, és egy percig sem fogom hagyni, hogy megtagadd a 315

világtól, amit adhatsz neki! Most pedig mesélj azokról a dolgokról, amiket eddig láttál. Andrew Celsie-re nézett, és nem akart hinni a fülének. - Semmi értelme az egésznek. - Azért én szeretném hallani! - Tényleg hallani akarod? Celsie újra mosolygott. - Megkértelek, vagy nem? - Hát, rendben! - így hát elmondta neki a londoni lakása ablakából látottakat, mikor kinézett, és egy egész sor borostyánszínű holdat látott egy fényes, szürke szalagra fűzve. Elmesélte neki a rosebriari esetet Heath Row közelében, mikor a kacsintgató szentjánosbogár hatalmas morajjal elrepült a feje felett a jótékonysági bál éjszakáján. Elmesélte, ahogy Wembley-n utazott keresztül áprilisban, és hatalmas embertömeget látott egymás hegyén-hátán egy óriási leveses tálban, aminek egy mező volt a közepén, és hallotta, ahogy az emberek torkuk szakadtából üvöltenek. Mesélt a hatalmas, téglalapalakú vörös dobozról, aminek két szeme volt, és emberek hosszú soráról, amint az üvegablakok mögött ülnek, amiből a duplafülkés kocsi ötletét merítette. Celsie feszülten figyelt, minden részletre kíváncsi volt, amit látott és hallott. Végül elfogytak a történetei, és csendben a feleségére nézett. - Nos, mit gondolsz? - kérdezte. - Meg fogok bolondulni ugye? Celsie csücsörített, és gondolkodni kezdett. - Nem tudom. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ezeknek a dolgoknak rendeltetésük van. 316

- Rendeltetésük? - Nos, igen. Talán egy modernkori próféta vagy, Andrew? Talán ezek allegóriák, talán Isten próbál közölni veled valamit, vagy csak egyszerűen olyan képesség birtokában vagy, amit egyikünk sem képes megérteni. Nem tudom, mit gondoljak. De egy dolgot tudok. Előnyt kell kovácsolnod azokból a dolgokból, amiket látsz. írd le őket, és rendszerezd az iratokat. Próbálj összefüggést találni közöttük. Amit látsz, próbáld meg hasznosítani saját ötleteidhez. Ha akarod, még segítek is. - Segítesz? Celsie felnevetett. - Hát, azt már tudjuk, hogy nem te vagy a leg-rendszeretőbb ember a világon. Ha rám bízod a papírmunkát, azok rendszerezését, és az adminisztrációt, te, drága férjem, nyugodtan folytathatod tovább a kutatást. Andrew csodálkozva nézett rá. Te jó Isten az égben... tényleg megáldottál, mégsem fog elfordulni tőlem? Igazából mellettem marad, át fog segíteni ezen, és minden rossz jóra fordul majd? Megrázta a fejét, és úgy érezte, hogy a viharfelhők, melyek ott lógtak a feje fölött az elmúlt néhány évben, végre eltűnni látszanak. És az első fényes napsugarak megérinthették arcát. Celsie volt a napsugár. A férfi kinyújtotta a kezét, karját a nő derekára csúsztatta, közelebb húzta magához, mert szüksége volt az erejére, az optimizmusára, és az újonnan felfedezett gondolkodásmódjára. Szüksége volt a belőle áradó melegségre, ami az igazi megnyugvást nyújtotta neki ebben a furcsa világban, amivé az élete vált. - Micsoda bolond voltam, hogy nem mondtam el korábban - motyogta szégyenkezve. 317

Annyira féltem, hogy visszautasítasz majd, ha megtudod az igazságot, hogy a kedvességed sajnálattá változik, és ezt nem tudtam volna elviselni. - Azt, hogy visszautasítalak, vagy azt, hogy a kedvességem sajnálattá változik? Az elsőt, természetesen! Celsie mosolygott. - Nos, Andrew, ha valóban attól féltél, akkor nem vonakodtál volna annyira, hogy feleségül vegyél. - Ez az őrültség miatt van - mondta kétségbeesve. - Ha arra gondolok, hogy mennyire szeretnék férj lenni, akkor meg se nősültem volna. Nem lett volna igazságos. Nem igazságos belekezdeni valami olyanba, aminek bizonyára szívfájdalom lesz a vége. El vagyok átkozva. - Ne gondold, Andrew! Nem vagy elátkozva! Nagyon is tehetséges vagy, nagyon különleges képességgel, és szerintem többet tudsz majd adni ennek a világnak, mint amiről valaha is álmodhatnál, és többet, mint bármelyik másik közönséges tudós. Celsie közelebb húzta magához, és mélyen a szemébe nézett. - Nem tudom, mi okozza ezt, nem is próbálom kitalálni, de egy dolgot biztosan tudok. Te meg én együtt nyakon csípjük ezt a valamit, és igenis előnyt kovácsolunk belőle. Ha gondolod, akár most azonnal el is kezdhetjük.

318

Huszonhetedik fejezet Azonnal Rosebriarbe indultak. A vallomás hihetetlen változásokat hozott. Mint a kiszáradt föld az eső után, Andrew megtisztultnak érezte magát. Mintha csak újjá született volna. Mélyet lélegzett a tiszta, édes levegőből, ahogy Newton gyorsan rohant vele a sáros úton. Közben megújult emberként nézett körbe. Három, alvás nélkül töltött nap állt mögötte, de még soha nem érezte ennyire elevennek magát. Három nap a házasságból, és előtte egy életre szóló remény. Milyen régóta nem nézte meg a vakítóan kék eget, ahogy visszaverődik egy tócsa tükrében. Most az apró részletek sem kerülték el a figyelmét, akárcsak az előtte bájosan lobogó copf látványa. Újra élvezte az életet. A jövője bizonytalan volt ugyan, de tudta, hogy van egy biztos dolog az életében: Celsie. Maga mellett tudva őt már biztos volt benne, hogy soha többé nem kell egyedül szembeszállnia a problémáival. Figyelte a nőt, ahogy mellette galoppozott Sheik hátán, szíve megtelt a szerelem érzésével, és öle vágyra lobbant. Mennyire szeretné levenni a tüzes csődör nyergéből a karjába. Mennyire szeretné megcsókolni a száját, a testét itt kinn, a mezőn, a vizes fűben. Celsie az életet adta vissza neki. Vele együtt térdelt a sáros utcán, megvédte őt az emberek nevetésétől, a találgatásoktól, és egy anyatigris bátorságával állt ki elgyengült társa mellett. Amíg Celsie mellette marad, addig sebezhetetlen lesz. 319

Úgy érte a felismerés, mintha csak fejbe vágták volna. Szerelmes vagyok belé. Erősen megmarkolta a kantárt, hogy megkapaszkodjon, mert hirtelen egészen megszédült ettől az érzéstől. Úristen, szerelmes vagyok! Már nem volt a saját félelmének rabja, mert o kiszabadította. Már nem volt rabja a saját, ijesztő jövőjének, mert ő könnyedséget hozott a súlyos gondok helyett, és fényt a sötétség helyett. Isten az égben, nem kellett tovább raboskodnia a saját házában, mert ő - a drága felesége - mindent tudott, mindent elfogadott. Már csak félmérföldnyire jártak Rosebriartől, és már látta a hatalmas házat, az óriási szürke köveket mögötte, a zöld dombokat, az őszbe fordult fákat és megbarnult leveleiket a kék éggel a háttérben. Andrew szó nélkül Sheik mellé lovagolt, megragadta a kantárját, és mindkét ló megállt, majd áthajolt a megdöbbent Celsie-hez. - Andrew, mit csinálsz? Válasz helyett Andrew a száját a nő szájához közelítette. Celsie hozzábújt, elégedett hang tört fel a torkából, és Andrew számára bezárult a világ. Nem maradt más, csak a felesége, ahogy a puha ajkai közelítenek az övéhez, karját a nyaka köré fonja, mellük összeér, és nyelve játékosan a szájába csúszik. Sheik, oldalra lépve, megtörte a csókot. Andrew Celsie szemébe nézett, és lélegzete felgyorsult. Celsie a szívére tette a kezét, szemében ezüstös tűz lobogott csalogatóan. A nő a férfira mosolygott, és a nyeregfőre nézett. Vagy inkább a férfi nadrágjában 320

növekvő duzzanatra, ami mindössze néhány centire volt attól. Andrew számára a hűvös novemberi nap hirtelen nagyon melegnek tűnt. Celsie-ben egyre fokozódott a vágy, hogy átnyúljon, és megfogja a növekvő duzzanatot. - Köszönöm, hogy egyetértesz velem, hogy együtt megyünk vissza Rosebriarbe, Andrew mondta, és a férje szemébe nézett. Tudom, hogy fáradt vagy, és jókora út áll mögöttünk, de nem lett volna helyes, ha az első igazi éjszakánkat házastársakként a testvéred házában töltjük. Némileg közelebb léptette Sheiket Newtonhoz, átnyúlt, és végighúzta ujját férje combján, és örömmel látta, ahogy Andrew lehunyja a szemét, és lágyan felnyög. Mosolygós arccal közelhajolt hozzá, és a férfi fülébe súgott: - Azt hiszem, ideje, hogy elkezdjük komolyan venni a házaséletet, nem gondolod? Megegyeztünk, hogy megkoronázzuk a frigyünket. - Igen... - A férfi újra felé hajolt, ajkával megérintette arcát, amitől lágy melegség öntötte el Celsie-t. - Be kell pótolnunk az elvesztegetett időt. - Őrült dolgokat fedezünk fel... - Otthontalan kiskutyákat mentünk meg... - Befejezzük a félbehagyott dolgainkat... A férfi becsúsztatta kezét a gyapjúkabát alá, és megfogta Celsie derekát. A lány várakozóan felsóhajtott. - Andrew? - Celsie? A férfi vágyakozva és feszült tekintettel nézett Celsie-re. Mosolya lassú, lusta volt, és átjárta az a híres de Montforte sárm. Celsie 321

nyíltan és kihívóan mosolygott, és lassan a kantárért nyúlt. - Az nyer, aki előbb ér a házba! Sarkát Sheik oldalába nyomta, és örömében nagyot rikkantott, ahogy a fürge arab kirobbant, mint fürj a rejtekéből. Egy pillanat múlva már közvetlen a háta mögül hallotta Newton lábainak dobogását, és nevetve a csődör nyakára hajtotta fejét. A szél dúdolt a fülébe. Lobogó ruháját sárpöttyök borították, a ló hátracsapta a fülét, és Celsie oldalt fordulva azt vette észre, hogy Newton, aki sokkal magasabb volt az ő lovánál, ott vágtat mellette, hatalmas dobogó lábai alatt egyre fogy az út. Egy kéz ragadta meg a derekát, Celsie felsikoltott, amint az erős fogás magával ragadta, és kivette a nyeregből. A következő pillanatban már férje erős karjai közt találta magát. Nevetve maga elé ültette, és nem hagyta, hogy a hatalmas telivér lelassuljon, egészen addig, amíg át nem értek Rosebriar kapuján, végig a kavicsos felhajtón. Sheik könnyedén galoppozott utánuk. Ahogy fellépdeltek a főbejárat lépcsőjén, mindketten elnevették magukat. Celsie arca kipirult a széltől, szíve gyorsan dobogott. Fele feneke a kámzsán, másik fele Newton hátán volt. Megfordult, és játékosan meglökte Andrew mellkasát. - Te tényleg megőrültél - kiáltotta lihegve. Aztán megcsókolta. Alattuk Newton még mindig mozgott, kötelességtudóan felvitte őket a lépcsőn, és megállt, aztán hátradobta a fejét, így várta, hogy utasai leszálljanak. 322

De Celsie még mindig a jóképű férjét csókolta, imádta ezt az új vidám oldalát, amit eddig csak néhány pillanatig láthatott, imádta, ahogy a nyelve körbetáncolt ajkain, mielőtt becsusszant közéjük. Imádta az érzést, ahogy keze egyre feljebb csúszott kötött mellényén, és ahogy hüvelykujjával elérte a mellét. Celsie felnyögött, ahogy gyengéden simogatta bimbóját a mellényen keresztül. És ahogy addig izgatta őket, amíg teljesen meg nem keményedtek a köpeny és a mellény rejtekében. Kipirulva és kifulladva Celsie hátrébbhajolt. - Mit fognak gondolni a szolgálók? - Andrew átható pillantást vetett rá. - Azt, hogy Rosebriar úrnője őrülten szerelmes a férjébe. Gyere, Andrew, menjünk, ajándékom van a számodra, és most akarom odaadni neked, még mielőtt találkozunk az ágyban, még mielőtt újra megcsókolnál, és elveszteném az esélyt, hogy tökéletessé tegyem az estét. - Ajándék? - Igen, nászajándék. Gyere, menjünk! Kicsúszott a karjai közül, és könnyedén a földre ugrott. Andrew is leszállt, átadta a telivér kantárját a közeledő lovásznak, és követte a lépcsőn felfelé haladó feleségét. Még a legfelső lépcső előtt utolérte, és a karjánál fogva megfordította. Celsie nevetett, szeme ragyogott, arca rózsás volt a hideg széltől, ahogy a férfi karjaiba vetette magát. - Ha tökéletessé akarjuk tenni, akkor nekem is lenne egy-két ötletem - mondta Andrew. Először is, megcsókollak, aztán átviszlek a küszöbön, ahogy az elmúlt éjjel kellett volna 323

tennem, aztán egy pillanatra magadra hagylak, mert nekem is van ajándékom számodra. Ajkuk ismét találkozott, és még mindig csókolta a lányt, amikor könnyedén a karjába vette. Így tették meg az utolsó lépéseket a küszöb felé, a jövendőbeli otthonuk felé, ami valamikor Celsie apjáé volt, aztán az övé lett, és most már mindkettőjüké. Andrew nem fáradt azzal, hogy becsukja maguk után az ajtót, nyitva hagyta, és az egyik szolgálóra bízta a prózai feladatot. A bejárat utáni előtérben végre letette az asszonyt. - Rendben, menj, hozd az ajándékot, és én is hozom az enyémet. Hol találkozzunk? - A lépcső tetején, negyed óra múlva. Aztán nevetve megcsókolta a férfi száját, majd sarkon fordult, és eltűnt Andrew szeme elől. Andrew még egy pillanatig állt a hallban, forgott vele a világ, szíve dalolt a boldogságtól. Csak most jött rá igazán, hogy mennyi időt s energiát vesztegetett el hiába. A tökéletes asszony valóban létezik. A felesége az. De mit ácsorog itt? Elindult sietve, hogy felvegye az ajándékot, ami még mindig be volt csomagolva abban a kocsiban, amelyen Blackheatből érkeztek. A kocsi az istállóban pihent, és Andrew-nak le kellett emelnie róla egy nehéz ládát, és átkozta magát, hogy eddig még nem pakoltatott ki a kocsiból. Mire berángatta a ládát a házba, át az ajtón, végig a halion, már erősen zilált. Ott letette a ládát, és megállt, hogy felnézzen a hosszú lépcsősor végére. Celsie már ott várt, szeme nevetett, keze üres volt, és jókedvűen figyelte, ahogy a férfi újra lehajol, hogy felvigye a hatalmas ládát a lépcsőn. 324

- Ez az ajándékom? - kérdezte pajkosan, és a falnak támaszkodva figyelte, ahogy Andrew a nehéz terhet cipeli. - Igen, ez az. - Nos, akkor ez valószínűleg nem egy darab a híres de Montforte kincsek közül - mondta, karba tette a kezét, és úgy tett, mintha nagyon csalódott lenne. - Hacsak nem egy négymillió karátos gyémánt. - Igazad van... nem ékszer - mondta Andrew lihegve, és letette terhét, hogy pihenjen egy kicsit. - Nagyon nehéznek tűnik, mi van benne? - Nem mondhatom meg. - Miért nem? - Mert meglepetés. - Miből készült? Tömör aranyból? - Tömör vasból. - Vasból? - kérdezte Celsie, és megpróbált nem túl csalódottnak látszani, amiért a jóképű férje nem volt annyira romantikus, mint amilyennek hitte. - Na de, Andrew... - Ne nevess, lehet, hogy tetszeni fog! - Elképzelhető, ha valaha felérsz vele ide. Örülök, hogy az eszed miatt mentem hozzád, és nem a testi erőd miatt. Csípőre tette a kezét, és gúnyosan nevetett le rá. Én fele ennyi idő alatt felhoztam volna azt a ládát ide. - Próbáld meg te felemelni! - mondta, majd elővett egy zsebkendőt, és felitatta homlokáról az izzadtságot. Celsie felhúzta a szemöldökét, és szórakozottan várta meg, míg férje felér a lépcső tetejére, és leteszi a ládát. Felsőbbrendűen rámosolygott, és lehajolt, hogy felvegye, de arcára fagyott a mosoly. Ennyi erővel akár egy túlsúlyos dán doggal is 325

próbálkozhatott volna. A láda meg sem mozdult. Hát, rendben, visszavonom a megjegyzésemet az erőddel kapcsolatban mondta felegyenesedve. - Már az is csoda, hogy nem tört el a derekad. Drága, Andrew, miért nem mondtad, hogy ilyen nehéz, lenn is hagyhattad volna. - Mert ön, asszonyom, megkért, hogy hozzam fel. - Ó! - Igazából a konyhába való - tette hozzá. Celsie meglepődött, bár megpróbálta nem mutatni. - Hadd találjam ki... egy vasbogrács! mondta, és megpróbált örülni. - Nem, nem vasbogrács. De most menj, hozd az én ajándékomat, és itt fogjuk kibontani őket - mondta, és karba tett kézzel nekidőlt az elegánsan faragott korlátnak. - Hacsak nem nagyobb, mint ez itt. - Sokkal nagyobb, mint ez, és nem tudnám idehozni, még ha akarnám sem, velem kell jönnöd! - Azt akarod mondani... azt szeretnéd, hogy ezt is magammal vigyem? - Természetesen. Segítsek vinni? Andrew elkeseredve nézett rá. Celsie szeme ragyogott a mosolya felett. Figyelte, ahogy leguggolt, felemelte a nehéz ládát, és cipelte, holott tudta, hogy mennyire nehéz. Most már, hogy látta, milyen hihetetlenül nehéz, Celsie csak elképedve állt. Rendben hát, az újdonsült férje nem csak okos, de erős is. Házastársát percről-percre jobban tisztelte. Figyelte, ahogy a ládával egyensúlyoz, a 326

várakozás örömével gondolt kemény, formás izmaira. - Ne bámulj már, inkább gyere utánam! Nem ez a legkönnyebb dolog, amit valaha tartogattam. Celsie felnevetett, és elindult. Nagyon is jól tudta, hogy a férfi hálás tekintete ringó csípőjére tapad, derekának keskenységét vakon és bárhová követné. Ettől a gondolattól még inkább várta azt a pillanatot, amikor majd viszontláthatja férjét az ágyban. Celsie elvezette Andrew-t a vendégszobák előtt, el az apartmanok előtt, ahol majd ők fognak lakni, egyenesen egy férfiasan berendezett szobába, ami valaha az apja könyvtára volt. A könyveket már máshova vitték, a szoba már régóta üresen állt. Az egyik falat teljes egészében sötét, mahagóni könyvespolc borította. Az egyik sarokban régi falióra díszelgett, a magas, déli fekvésű ablakokon keresztül szűrődött be az őszi napfény, melyek a szobrocskával díszített szökőkútra néztek. A falakat angol tölgyfaborítással takarták, a bejáratot nehéz, kézzel faragott ajtók zárták el. A fényesre csiszolt padlón semmilyen bútor nem állt, kivéve három, hosszú asztalt, melyek teljesen üresek voltak. Csak a középsőn várakozott egy kancsó bor két kristálypohár társaságában. Celsie megállt, megfordult, és csípőre tette a kezét, majd boldogan így szólt. - Nos, férjem-uram, ez itt az én nászajándékom. Andrew egy hangos nyögéssel letette terhét, majd felegyenesedett. Homlokát ráncolva körülnézett, és ugyanolyan kifejezés ült az arcára, mint Celsie-nek, mikor megtudta, hogy a nászajándéka egy hatalmas darab vas. 327

- Na, mit gondolsz? - kérdezte Celsie izgatottan, ártatlanságot színlelve. - Hát nem csodálatos? - Ööö, mi nem csodálatos? - Természetesen a szoba. - Nem értem. - A tiéd - mondta boldogan, és nem tudta abbahagyni a mosolygást. - Ne légy már ennyire zavarban! Alapos okom volt rá, amiért nem akartam, hogy a laboratóriumod az alsó szinten, a táncteremben legyen... Akkorra már kiválasztottam, és teljesen berendeztem ezt a szobát neked. Gondoltam, ez sokkal jobban fog tetszeni... egésznap világos, távol van mindentől, még a kennelek hangjától is. Valamikor az apámé volt, ő volt ennek a háznak a tulajdonosa. Most már tiéd a ház, ez itt a te tulajdonod. Azt teszel vele, amit csak akarsz! Celsie meglepve figyelte férjét, és látta, amint arckifejezése megenyhül, és öröme egy felszabadult kitörésben mutatkozik meg. Széles, kisfiús mosoly ült ki az arcára, ahogy hitetlenkedve rázta a fejét, és szemében boldogság bujkált. - Ó, Celsie... nem is választhattál volna szebb ajándékot! - Van itt még valami - mondta. - Még ennél is több? - Igen. Miután annyira reménytelenül rendetlen vagy, Andrew, és miután azt gondolom, hogy nem szereted a papírmunkát, s nem szereted precízen lejegyezni az információkat, ezért kapsz bele egyik munkából a másikba, még mielőtt befejezhetnél valamit. Elhatároztam, hogy teszek ez ellen. Az ajándékod nemcsak a bútorokból áll, ahogy 328

láthatod, hanem egy laboratóriumi asszisztens is jár hozzá: én. - Te? - Én - Celsie a karjaiba ugrott, és szorosan magához ölelte. - Ó, Andrew, tudom, hogy meg fogod változtatni a világot, de a legjobb az egészben az, hogy itt fogod elkezdeni. Már alig várom! Andrew boldogan felkapta a nőt, és pörgetni kezdte a szobában. - Celsie, a legkedvesebb, legdrágább Celsie! Semmi mást nem adhattál volna, kivéve magadat, ami ennyire boldoggá tehetne. - Nos, miután engem is megkaptál, csakúgy, mint a szobát, soha többé nem lesz okod rá, hogy rossz kedved legyen. Andrew lehajolt, megcsókolta a nőt, szíve megtelt szeretettel és boldogsággal, úgy érezte, hogy most valóban bármire képes lenne. Egy idő után, mikor végül letette élete párját, gyengéden megfogta felkarját, és a szemébe nézett. - Tudod, Celsiana Blake de Montforte, veszélyesen közel állok ahhoz, hogy beismerjem, bármelyik percben fülig szerelmes lehetek beléd. Jobban mondva, veszélyesen közel állok ahhoz, hogy beismerjem, hogy már félig beléd is szerettem. - Nos hát, ha te félig belém szerettél, és én félig beléd szerettem, ez egésszé tesz minket? - Hogy? - Ettől mi teljesen szeretjük egymást? Andrew felnevetett. - Ez egészen érdekes megközelítése a dolgoknak. Még nem mélyedtem el a témában ebből a szemszögből, de úgy gondolom, igazad lehet. 329

- Akkor hát mutasd meg, hogy mit jelent neked a félszerelem, és hadd nyissam ki az ajándékomat! - Andrew hirtelen félénkké vált, és Celsie halvány piros foltokat látott megjelenni az arcán. - Bármit is adnék neked, az meg sem közelíteni azt, amit én kaptam tőled. - Ez valószínűleg igaz - mondta Celsie viccelődve, megpróbálva ezzel csökkenteni a szégyenérzetét. - El sem tudom képzelni, hogy mit kezdhetnék majd egy hatalmas vasdarabbal. De mindegy, most már nagyon kíváncsivá tettél, Andrew, úgyhogy kinyitom. Letérdelt a láda mellé, felnyitotta a zárat, és felemelte a tetejét... ...és pislogott. - Hogy tetszik? - kérdezte mögötte állva, ugyanazt a hamis ártatlanságot mutatva, mint amit a nő mutatott néhány perccel ezelőtt. Celsie csak térdelt, és meglehetősen ostobán vizsgálgatta a karokat, a fa hajtókart, a fogaskerekeket, melyeken akkora fogak voltak, mint egy farkaskutyáé. Csak bámulta ezt a hatalmas vastákolmányt, ami a legrondább, a lehető legkevésbé romantikus nászajándék volt, amit csak el tudott képzelni. Csak nézte, és nem tudta, mit mondjon. Nem akarta megbántani a férfi érzéseit, aki olyan izgatottnak tűnt, annyira akarta, hogy örüljön neki... Bármi is volt az. - Hmm, Andrew... ez elég... érdekes, de halvány gőzöm sincs, hogy mi lehet ez. - Találd ki! - Ez... a belseje egy általad tervezett órának. - Próbáld újra! - Valami, amit a látomásaidban láttál? - Nem, még egyet találhatsz! - Van köze a duplafülkés kocsihoz? 330

- Most sem talált. Megmondjam hát, hogy mi ez? - Muszáj lesz - mondta, és megpróbált nem túl morcosnak látszani. - Ez egy mechanikus sütő - mondta boldogan -, a konyhába való, hogy forgassa a húst. Hogy forgassa a húst nyílt tűz fölött, Celsiana, hogy a kis pecsenyeforgató kutyáid valami másfajta munka után nézhessenek. Beletelt egy kis időbe, míg Andrew szavai leülepedtek. Hogy forgassa a húst nyílt tűz fölött, Celsiana, hogy a kis pecsenyeforgató kutyáid valami másfajta munka után nézhessenek. Celsie tekintete visszaröppent oda, ahol egy perccel ezelőtt időzött. Egy bonyolult, csúnya vastákolmány fa alkatrészekkel, és ahogy nézte, hirtelen gombóc nőtt a torkában, és azok a fogaskerekek, karok és furcsa vasdarabok homályossá váltak a könnyei mögött. Szája elé kapta kezét. - Ó, Andrew! - mondta, és felé fordult a válla fölött a hatalmas, könnyes szemeivel. Érezte, hogy ajka remegni kezd. - Ezt el sem hiszem! Andrew arca kissé kipirult. Reszketve úgy tett, mintha semmiség lenne, amit csinált, de Celsie látta a büszkeséget a szemében, a sebezhetőséget, és a gyötrő vágyat aziránt, hogy tetsszen neki, amit tőle kapott. - Nos, igazán nem tartott sokáig - ismerte el. - Akkor jött az ötlet, mikor Londonban voltunk. Elég jól ismerem a ravenscombi lakatost, és ő boldogan elkészítette a terveim alapján. - Azt akarod mondani, hogy ezt te találtad ki? Andrew megborzongott. 331

- A legtöbb dolgot, amit készítek, én találom ki vallotta be majdnem bocsánatkérően. - Nem tehetek róla. - Andrew, te tényleg zseni vagy! - Celsie felállt, és a férfi karjaiba ugrott. Arcát, száját csókolgatta, míg a boldogság hatalmas könnyei gördültek végig az arcán. - Tudod, hogy mit jelent ez azoknak a szegény kis kutyáknak, akik összeégetik a talpukat az angol konyhákban, és lefutják a lábukat? Tisztában vagy vele, hogy ez forradalmasíthatja a konyhák működését, és a hússütést? Ó, Andrew, köszönöm! Az összes kiskutya, akit most erre használnak, köszöni! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Andrew átfogta a derekát, míg ő a nyakát ölelte, kis híján megfojtva a férfit. Ilyen boldognak még sosem látta. Andrew pimaszul mosolygott. Ha ennyi kell ahhoz, hogy boldoggá tegye az asszonyt, akkor az előtte álló út nem is tűnik olyan rögösnek. - Tudod, kérve sem kaphattam volna szebb ajándékot ennél - mondta Celsie, és letörölte patakzó könnyeit. - Én vagyok a legboldogabb asszony Angliában. Nekem van a legokosabb férjem az egész világon! Az egyetlen dolog, ami még boldogabbá tehetne az, ha az okos, jóképű férjem a karjába venne, és a nászágyunkba vinne! A férfi lustán mosolygott rá, s egyetlen kecses, könnyed mozdulattal felemelte. - Nos, drága asszonyom, az ön kívánsága számomra a legszentebb parancs!

332

Huszonnyolcadik fejezet Azonnal szabadalmaztatnunk kell. Be kell, hogy mutassuk a Királyi Társaságnak. Hatalmas bált szervezünk, mindenkit meghívunk majd, hogy megmutassuk, hogy bebizonyítsuk az embereknek, hogy nincs szükség többé arra, hogy a szerencsétlen kis kutyusokat dolgoztassák a konyhákban. Andrew mosolyogva vitte a ládához képest pihekönnyű feleségét, végig a folyosón. - Meg kell nagyobbítanunk a kenneleket, hogy be tudjuk fogadni azt a sok kis új jövevényt, ha elkezdődik a sorozatgyártás. Plakátokat kell nyomatnunk, hogy mindenkihez eljusson a híre. Ja! És Andrew! Be kell mutatnunk a királyi háztartásnak is, mert ha nekik tetszik, akkor egész Anglia ilyet akar majd. - Igen, Celsie! - Túlmentünk, Andrew, menjünk vissza néhány lépést! A férfi visszament. Átvitte feleségét a küszöbön, berúgta maga mögött az ajtót, majd az ágy felé indult. - Céget kell alapítanunk a gyártáshoz, és be kell mutatnunk egész Angliának, de el kell juttatnunk a kontinensre is, hogy ott is... Abba sem akarta hagyni. Andrew erősen szájon csókolta, ajka szinte parázslott a vágytól. Nyelvét mélyen a felesége szájába csúsztatta, forró lehelete perzselte a nő arcát. Celsie szinte megolvadt a férfi karjaiban. Az ágyra feküdt, és érezte, ahogy a takaró 333

besüpped a háta alatt. Amint letette fejét, érezte, hogy valami kemény van alatta. Egy mancs. Freckles ott feküdt az ágyban. Celsie rögtön kinyitotta a szemét. - Andrew, nem szerelmeskedhetünk itt! Freckles meglátná! - Freckles be tudja csukni a szemét. - De Andrew... Újra felvette a nőt, és az elegáns, faragott lábú díványra vitte. Celsie keresztbe feküdt a drága textilen, egyik lábát a térdénél behajlítva a szőnyegen pihentette. Az egyik cipője leesett. Alsószoknyájának rétegei, a rengeteg gyapjú és szövet, lágyan hulltak alá, a padló felé. A férfi egyre erősödő vágyat érzett, hogy magáévá tegye az asszonyt. Celsie érezte, ahogy Andrew ujjai megszabadítják a gallérjától, miközben a nyakát csókolgatja. Érezte, ahogy a mellét simogatja, ahogy megkeményedett bimbóját kutatja a gallérmerevítőn keresztül. Érezte az egyre égetőbb vágyat, hogy még közelebb kerüljenek egymáshoz. - Ördög és pokol! Utálom ezeket az izéket motyogta Andrew. - Muszáj a szépséget ilyen átkozott ketrecbe zárni? Nem fért volna hozzá, így meg kellett fordítania, hogy kikösse a fűzőjét, de sem türelme, sem pedig gyakorlata nem volt az ilyesmiben. Ő is a díványra feküdt - túl nagy ember, túl kicsi helyre -, térdével a nő külső combjához ért. Keze a szoknya alját kutatta, hogy felhúzhassa azt. - Te jó ég! Ez alatt a vacak alatt még a lovaglónadrág is rajtad van?

334

- Nemrég még a lovon ültem, Andrew! Szívesebben vetted volna, ha a nyereg feltöri a fenekemet? - Mikor utoljára lovaglónadrágban láttalak... ...az bizony emlékezetes volt. Gyerünk Andrew, csináljunk még sok közös emléket! Csak kérlek, ne vetkőztess le teljesen, mert átkozottul hideg van itt. - Nem fog sokáig tartani - ígérte meg a férfi. Celsie kioldotta a nadrágját, és csábítóan felemelte a fenekét. Andrew nem késlekedett, levette, majd a padlóra dobta a ruhadarabot. A férfi szája mosolyra húzódott, mikor azt találta a nadrág alatt, amire számított. Harisnyát, harisnyatartót, és a meztelen combokat. Celsie imádta ezt a mosolyt. És azt is imádta, ahogy a férfi erős keze felfelé csúszik a selyembe bújtatott vádliján. Celsie még a ruhákon keresztül is érezte a férfi szájának melegét. Erezte, ahogy a keze, a térdét elhagyva, egyre feljebb kúszik a combján, ahogy a harisnyatartóhoz ér, ahogy elbizonytalanodik ott, majd egy hirtelen mozdulattal leszakítja azt a finom selyemmel együtt. - Ez az az érzés, mikor megbecstelenítik az embert? - kérdezte Celsie lihegve, és közben imádott minden pillanatot. - Ez az az érzés, mikor az ember képtelen tovább várni. Tenyere a nő bőrét melegítette, gyengéden simogatta belső combját, ujjai kutattak, kutattak, és végül megtalálták...Vágyakozó öle forrón és nedvesen várta a felfedező ujjakat. - Ó, Istenem! - mondta rekedten, és a nehéz szoknyát egy mozdulattal fellibbentette, hogy elé táruljon a várva várt látvány. A hófehér, 335

hosszú combok - az egyik meztelen, a másikat még mindig a harisnya ékesítette -, és a sápadt nőiessége a délutáni napfényben. Andrew egy pillanatig még gyönyörködött a látványban. Azt figyelte, ahogy a nő mellkasa ritmusosan megemelkedik, majd újra visszaesik. Hosszú pillák takarták fátyolos szemét, de tekintete hirtelen elborult. Térdét véletlenül a nő combjához nyomta, ezzel akaratlanul is fájdalmat okozott neki. Férfiassága láthatóan teljes méretet öltött a nadrágja alatt. Celsie kitárulkozottnak, meztelennek és szégyentelennek érezte magát, ahogy a férfi szótlanul és tisztelettel nézte őt. Andrew felemelte a tekintetét, szemében olyan erős vágy égett, hogy magával ragadta Celsie-t is. - A pokolba is! - káromkodott nevetve. - Mi baj van? - Hogy a fenébe lesz időm, és mikor találom meg azt az ösztönző erőt, hogy folytassam a kísérletezést, mikor mindig itt vagy körülöttem, és olyan csábítóan nézel rám. - Talán egy kis önmegtartóztatást kellene gyakorolnod - mosolygott a nő -, bár őszintén remélem, hogy nem fogsz! - Biztos lehetsz benne! Esküszöm, hogy te vagy a végzetem! A nő csak nevetgélt. - Hol van az a szer, Andrew? Azt gondolom, időszerű lenne próbálni. - Nem tudom, de nem is érdekel. - Csak kerítsd elő! Hozd ide, és nézzük meg, hogyan hat! Andrew felállt, kigombolta a kabátját, egy ideig kutatott a zsebében, majd elővette az apró üvegcsét. Celsie elterülve feküdt a 336

kanapén, és szinte fürdött a délutáni nap sugaraiban, hosszú lábait fehér alsószoknyája szegélyezte, szoknyájának többi része a dívány vörös huzatán terült szét. Úgy érezte, teste egyre forróbb lesz, üres fájdalmat érzett a karjában, a gyomrában és a lába közt, ahol forrón és nedvesen lüktetett a vágy, és kétségbeesve várta a beteljesülést. Celsie mélyeket lélegzett, és reszketni kezdett. Andrew közelebb lépett üvegcsével a kezében, némi helyet szorított magának a díványon, és simogatni kezdte a nő belső combjának selymes bőrét. Megközelítette, de nem érintette meg azt a részt, melynek a legnagyobb szüksége volt rá. A fény felé tartotta az üveget, vizsgálgatta, és halogatta az elkerülhetetlent. - Rajtad próbáljuk ki vagy rajtam? - kérdezte, és tovább simogatta a lány combját, majd gyengéden odébb tolta a lelógó lábat, messzebb a másiktól. - Döntsd el te! - Rendben. Még jobban szétnyitotta a nő lábait. - Andrew, szétszakítasz! - sóhajtott fel Celsie. - Látni akarlak! Mindenedet látni akarom! A férfi ujja a selymes szőrzetet simogatta, majd lejjebb csúszott, hogy minden rejtett zugát átvizsgálja a felhevült testrésznek. Celsie teste megrándult a gyönyörtől. A férfi lenézett, figyelte az ujjai játékát. - Azt is látni akarom, hogy mi történik, ha egy-két cseppet teszek ide, a hajlatok közé, vagy erre a kemény kis gombocskára. 337

Az erotikus javaslattól Celsie szinte beleolvadt a szivacsba. A puszta gondolat, hogy ez a rendkívül hatékony vágyserkentő a legintimebb testrészére kerül, elég volt ahhoz, hogy megduplázza a már amúgy is magas pulzusszámát. - Akkor hát csináld! - mondta, feje fölé emelte a karját, és jóképű férje szemébe nézett. Andrew lassan lecsavarta az üvegcse kupakját, szándékosan késleltette minden mozdulatát, amitől Celsie-ben percről percre erősebben lángolt fel a vágy. A nő érezte a szoba hideg, fűtetlen levegőjét, ahogy szétnyitott combjai, térdei körül lengedezett, csókolgatva a szégyentelenül meredező csiklót. Lába remegve játszott a szőnyeg rajtjaival, a másikat pedig a dívány háttámlájára tette. - Nem fázol? - Nem, csak már alig várom, hogy bennem légy! A nő tekintetével követte Andrew kezét, ahogy ujját az üvegcse szájára tette, és egy pillanatra fejtetőre állította azt. Aztán elvette az ujját, és egy cseppnyi folyadék maradt mutatóujjának hegyén. Celsie felnézett rá. Andrew visszanézett egy ördögi mosollyal az arcán. Lenyúlt, egyik kezével szétnyitotta az ajkakat, a másik kezének mutatóujjával megérintette a vágytól égő testrészt. Ujjával végigsimította az ajkait, míg végül mindenhova jutott az oldatból. Celsie - még mindig a férfi szemébe nézett remegni kezdett. - Érzel már valamit? - kérdezte. - Csak téged... ami már magában is vadítóan erotikus. 338

A férfi mosolygott. Újra az üvegcsére tette kezét, ezúttal a hüvelyk- és mutatóujjával nyitotta szét az izzó testrészt, és figyelte azt, míg a cseppnyi oldat az ujja hegyén reszketett. Egyik kezével visszazárta az üveget. Majd lassan, óvatosan szétnyitotta a kisajkakat, és a folyadékot a keményre duzzadt gombocskához érintette, ujját egy darabig rajta tartva. Celsie felsóhajtott, alsó ajkát a foga közé szívta. Andrew növelte a nyomást. - Most már érzel valamit? - kérdezte gyengéden. - Most... most bizseregni kezdett ott lenn. - Hmm, igen. - Most, mintha égne. - Fáj? - Ó, nem. Ez az a fajta égés... ha érted, mire gondolok. - Ó, igen, tudom, mire gondolsz! - mosolygott Andrew jó értelemben véve gonoszan. - Csak el ne felejtsem feljegyezni! Tovább nyomta a dombocskát, ujját szorítva figyelte a nő kipirult arcát és fejét, amint lassan le-fel mozogni kezdett a bársonyos, vörös párnán. - Andrew! - mondta Celsie sóhajtva. - Igen, drágám?- Azt akarom, hogy belém hatolj, de most azonnal! - Még nem fejeztem, be a megfigyelést, Celsie! A forróság egyre nőtt Celsie-ben, ami a férfi ujja körül összpontosult... és minden négyzetcentiméternyi húsban, amihez hozzáért a vágyserkentő. - A pokolba a kísérletezéssel, Andrew... nagyon akarlak!

339

A férfi hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a gombocskát, és gyengéden morzsolgatni kezdte. - Óh - nyögött fel Celsie, ujjaival a dívány huzatát markolászta, és kezdte úgy érezni, mintha ezernyi apró tű böködné a felforrósodott pontot, kívánva a dörzsölést, a férfi száját, a nyelvét, a férfiasságát, mindenét! Andrew kicsit erősebben kezdte dörzsölni az apró húsdarabot, átszellemülve figyelve hol az arcát, hol pedig azt, ami édes munkára késztette ujjait. Celsie hátradobta a fejét, gyorsan kapkodta a levegőt, megfogta a férfi kezét, és még erősebben szorította magához. - Ó, Andrew! Most rögtön meghalok, ha nem teszel valamit. A férfi mosolygott, egyik szemöldökét felhúzva figyelte a nő reakcióit, szemében lángolt a szenvedély. - Hm, igen, egyre pirosabb vagy ott, lenn. - A pokolba a tudománnyal, Andrew, tégy magadévá, mielőtt elemészt a vágy. Apró, rövid sóhajok hagyták el a száját, ahogy lihegni, rángatózni és reszketni kezdett, amint összezárta lábát csak azért, hogy még nagyobb nyomás érje áthevült ölét, mely lángolt a vágytól, hogy kielégítsék. - Érints meg, Andrew! Ó, kérlek, érints meg! Megőrülök a gyönyörtől. Celsie erősen magához szorította a férfi kezét, felsikoltott, csípőjét dobálta a díványon, megkönnyebbülésért küzdve. - Úgy látom, nagyon szokatlanul reagálsz cukkolta a nőt. Celsie nem bírta tovább. Hirtelen megemelte csípőjét, a mozdulattól Andrew a padlóra esett. Hatalmas huppanás hallatszott, amint a férfi 340

háta elérte a földet. Az eséstől bennszorult a lélegzete, az üvegcse pedig kiesett a kezéből, és a szoba másik végébe gurult. Celsie egy pillanat alatt rámászott, és hevesen zihált, míg megpróbálta letépni a férfi nadrágját. Celsie az őrület határán állt, az égető vágytól megerősödött, de még így sem vetekedhetett Andrew erejével. A férfi megfogta kutató kezét, a hátára pördítette, és szájon csókolta. Celsie kiszabadította a kezét, és a férfi tarkóját, a másikkal pedig a hátát simogatta. - Celsie, várj egy kicsit! - Nem tudok. Próbálok, Andrew, de képtelen vagyok! Andrew a nadrágjával bajlódott, de Celsie annyira hánykolódott, annyira dobálta magát a kívánalomtól, hogy sarkával összegyűrte a szőnyeget, és egész teste reszketni kezdett. Megpróbálta elérni a férfiasságát a nadrágon keresztül. Andrew megfogta a karját, és a padlóhoz szorította. Lefogta, még mielőtt elérhetné, és kezével idő előtt a csúcsra juttatná őt. Aztán lenézett, és észrevette, hogy a vad küzdelemben a nő szoknyája felgyűrődött, és nincs semmi közte és a szőnyeg közt, csak a hosszú comb, a göndör szőrzet és a nedves, rózsaszín rés. Andrew felnyögött, néhány centivel feljebb húzta a nőt a padlón, két kezével szétnyitotta térdeit, és közéjük temette az arcát. Borostás arcának első érintése megdörzsölte a combok belsejét, ettől a nő teste megrándult egy kéjes nyögés kíséretében. Az erős fogás távol tartotta egymástól a térdeket, hüvelykujját a résbe dugta, és egy pillanat 341

múlva már csókolta, nyelvét és száját táncoltatta a szélesre tárt combok közt. Celsie rekedt hangon felnyögött, hátát homorította, és kezével a szőnyeget markolászta. Érezte, ahogy a férfi kinyújtja a nyelvét, és azzal izgatja a kicsi gombocskát, ami az oldat hatására még mindig lángokban állt. Érezte, ahogy simogatja, csókolgatja, nyalogatja, és ahogy a teste erőt gyűjt, és a kéj csúcsának irányába vezeti őt. - Andrew, hatolj belém, hatolj belém azonnal! Válaszul a férfi még erősebben nyomta száját az édes húshoz, nyelve könnyedén csúszkált le-föl a nedves ajkak közt, megkeresve a legérzékenyebb pontot. Aztán Celsie felkiáltott, amint kirobbanni készült belőle a gyönyör. Hirtelen mozdulattal felült, ettől Andrew hanyatt esett. Kétségbeesve kereste a nadrág bejáratát, és a vágytól égve feltépte a sokat ígérő sliccet. Meredező férfiassága rugóként csapódott a nő hasának, mivel a férfi is rohamléptekkel közeledett a csúcs felé. Celsie ráült a meredező hímtagra. Andrew nyögdécselt, és sóhajtozott, de Celsie sem maradt el mögötte, amint mindketten ugyanabban az időben jutottak a csúcsra. Celsie a férfi hasán feküdt izzadtságtól nedvesen, fejét a férfi nyakába temette, és mindketten úgy lihegtek, mint az agyonhajszolt lovak. - Te, meg az istenverte kísérleteid! - Te akartad! - Igen, majd legközelebb te próbáld ki, hogy milyen érzés!

342

Mindketten hangosan felnevettek, aztán Andrew átölelte a lány vállát, és szorosan fáradt testéhez szorította. - Ha túlélek egy hónapot, vagy csak egy hetet a férjedként, már az is csodaszámba fog menni - mondta, aztán kinyújtotta a kezét, megfogta a szőnyeg sarkát, mindkettőjüket betakarta, és három nap után először becsukta a szemét. A hátuk alatt a padló kemény volt és hideg, de mindketten holtfáradtak voltak. - Tévedtem, Celsie - motyogta, és már majdnem aludt, míg a nő szorosan hozzábújt. - Tévedtél? - Mikor azt mondtam, hogy félig beléd szerettem... Celsie mosolygott. A férfi száját a nő arcának szorította. Az álom hamar elnyomta őket. Kicsivel feljebb, a puha ágyon, Freckles horkolt békésen.

343

Huszonkilencedik fejezet Nagyjából akkor, amikor végre - néhány óra elteltével - Andrew és Celsie ágyba bújtak reszketve az egyik oldalra húzódva, hogy ne zavarják a kiterült Freckles-t, Gerald éppen teázott az erényes, gazdag hozománnyal rendelkező, de összességében bolondos Miss Sarah Maddennel. Egy apró üvegcse volt a kabátzsebében, a vágyserkentő rá jutó része, bár ő maga semmit nem tett, hogy megszerezze azt. Nem irigyelte Évától az ő részét. Ha az kellett neki, hogy megdönthesse a hatalmat gyakorlókat, hogy olyan házasságokat hozzon létre általa, amiből Amerika hasznot húzhat, hát tegyen vele, amit akar, kénye kedve szerint. Megpaskolta a zsebét, neki is meg voltak a saját tervei. - Még egy kis teát, uram? - kérdezte Sarah, felemelve a kancsót. Gerald Bólintott, és figyelte, ahogy a nő felfrissíti az italát. A lány elfordult, hogy valamit mondjon az inasnak. Ekkor, míg nem figyelt, Gerald diszkréten néhány cseppet rakott a vágyserkentőből a nő csészéjébe. Mire Sarah visszafordult, már újra a zsebében lapult az üveg. Az inas közelebb lépett. - Miss Madden... - Ne most, Perkins! - De, Miss Madden, muszáj néhány szót váltanom önnel! - Később, Perkins! - mondta, és dühösen visszafordult vendégéhez. - Hol is tartottam? 344

mondta, és belekortyolt a teájába, majd visszatette a csészét az alátétre. - Ez a legelső báli szezonom, és anyám eldöntötte, hogy a legfinomabb ruhákba kell öltöznöm, amit Madám Boulanger tud ajánlani. Azt gondoltam, hogy új divatot teremthetnék azzal az ujjatlan ruhával. Ön mit gondol, Lord Somerfield? - Elbűvölő - mondta, de sokkal kevésbé érdekelte az ujjatlan ruhája, mint a pénze, ami, ha minden a terv szerint működik, hamarosan az övé lesz. Meddig kell várni, míg ez az istenverte oldat hatni kezd? Perkins még mindig próbálta elnyerni a nő figyelmét. Miss Madden megelégelte, és elhessegette magától. Arca unott és beesett volt. - Azt gondolom, hogy ez az új divat egy-két éven belül Londonba is eljut. És ez a gyönyörű kék árnyalat... a mama azt mondja, hogy nagyon kiemeli a szememet. Egyetért, uram? Emlékszik, mikor Lord Charles de Montforte felesége, Amy bemutatkozott a tavalyi bálon abban a csodálatos, pávamintás ruhában, és hogy utána mindenki olyanban járt? - mondta Sarah, és gurgulázva felnevetett. - Nos, azt gondoltam, ha Lady Charles új divatot teremthetett, akkor nekem is sikerülhet. Befejezte, arca hirtelen falfehérré vált. - Mi a baj, kedvesem? - kérdezte Gerald, és letette a csészéjét. Testének összes izma megfeszült, míg arra várt, hogy mikor fogja letámadni, és letépni róla a ruhát. Arra számított, hogy a felbőszült anyja majd rájuk ront a szomszéd szobából. Arra várt, hogy kettejüket kompromittáló helyzetben találják, hogy aztán arra kényszerítsék, hogy feleségül 345

vegye a lányt, s így könnyedén hozzájut a vagyonához. - Olyan... rosszul érzem magam - mondta alig hallhatóan, kezét a gyomrára tette, és apró izzadtságcseppek jelentek meg szemöldöke fölött. A férfi felállt. - Hadd segítsek! - Ne! - Ragaszkodom hozzá! A lány nehézkesen felállt, arca elfehéredett a pirosító alatt, és ijedt tekintettel kirohant a szobából. Néhány perc múlva a rettentő Mrs. Madden rontott be a szobába. - Lord, Somerfield! - mondta rémülten. Attól tartok, elnézését kell, hogy kérjem, de a lányom hirtelen nagyon rosszul lett, és ágynak esett. Talán jöjjön vissza holnap, remélem, addigra jobban érzi majd magát. Gerald zavartan meghajolt, a düh elhatalmasodott rajta. Természetesen, asszonyom! Kérem, tolmácsolja legjobb kívánságaimat a gyógyuláshoz Miss Sarah-nak! Megfordult, és a kijárat felé indult. Perkins az ajtóig kísérte, ott átadta neki a kalapját. Miután becsukódott mögötte az ajtó, a zavart Perkins csak akkor mert szót váltani munkaadójával. - Nem tudom, mi baja van Miss Sarah-nak mondta a férfi -, és nem volt tudatában annak a ténynek, hogy a fiatal hölgy ebben a pillanatban egy éjjeli edény fölött guggol, és szörnyű görcsök kínozzák -, de tudok valamit, amit egy pár perccel ezelőtt megpróbáltam elmondani a kisasszonynak, valamit, amiről úgy gondolom, hogy tudnia kell. 346

- És mi az? Hogy Lord Somerfield valamit belecsepegtetett a kisasszony teájába, mielőtt szegény rosszul lett. - Ne mondja! - De mondom! Esküszöm az életemre, asszonyom, a két szememmel láttam! Eva de la Mouriére aznap késő este érkezett Párizsba, és azonnal a fiatal királynő magánlakosztályába sietett. - Ó, mon amie! - kiáltott Marié Antoinette. Végre megjöttél! Megszerezted az oldatot? - Igen, felségem - mondta Eva bókolva -, nálam van a szer. Vagy legalább is egy része. Eva előrelátóan megtartotta a felét magának, nem tudhatta, hogy mit hoz a jövő. De ebben a pillanatban Amerika jövőjének érdekében volt rá szükség, ezért Eva feláldozta trófeájának egy részét. Büszkén, diadalittasan állt, és azt figyelte, ahogy a királynő kikapja a kezéből, és az ablak fénye felé tartja. Arca kipirult az izgalomtól. - Ó, Eva - kiáltotta, a mellei közé rejtette az üvegcsét, és úgy nézett, mintha örömében meg akarná ölelni szövetségesét. - Köszönöm neked, és annak az angol feltalálónak! Ezáltal talán nekem majd sikerem lesz ott, ahol az idő és a természet sikertelen volt. Ó, Eva, te annyira ügyes vagy, olyan büszke vagyok rád! Biztosítottad a monarchia fennmaradását, és nagylelkűséged nem marad jutalom nélkül. Nem tudom elégszer megköszönni, amit értem tettél, amit Franciaországért tettél. Eva elrejtette elégedett mosolyát. Marié Antoinette-nek jó oka volt rá, hogy hálás legyen. Már régóta meg akarta lepni a királyt 347

egy örökössel, és nagyon szerette volna eloszlatni azokat a gonosz pletykákat, hogy a király képtelen a testi szerelemre. Csak hálálkodjon a fiatal királyné! Eva már tudta, hogy mit akart fizetség gyanánt, amiért annyi mindenen keresztülment, hogy megszerezze az oldatot. Eva lehajtotta a fejét. - Örömömre szolgál, hogy segíthettem önnek! - mondta diplomatikusan. - Biztos vagyok benne, hogy én, csakúgy, mint Mr. Franklin, örök hálával viseltetünk majd ön iránt, felség, miután Franciaország segíteni fog nekünk, hogy örökre megszabaduljunk Anglia béklyóitól. - Ha ez az oldat - kiáltotta Marié Antoinette, míg felfelé tartotta az üveget - segít létrehozni Franciaország következő királyát, minden segítséget meg fogunk adni az országának, amit csak tudunk. Hajó kell? Leszállítjuk. Hadsereg kell? Küldünk. Háború kell? Csinálunk. És most, ha megbocsát nekem, Eva, már alig várom, hogy láthassam a királyt. Hangja izgatott suttogássá halkult. - Már alig várom, hogy lássam, hogy ez a híres bájital a francia királyon is ugyanúgy kifejti-e a hatását, mint az angol előkelőségeken. Vidáman nevetgélve hagyta ott Évát a győzelmével, Marié Antoinette kilépett a szobából, suhogó selymek közt, illatfelhőbe burkolózva indult férje hálószobája felé. Ugyanúgy, ahogy Eva, úgy Celsie sem, de maga Lord Andrew sem sejtette, hogy az üvegben nem vágyserkentő van... Hanem valami egészen más.

348

Lady Brookhamptonnak igenis akadt párja nagy száj tekintetében. Két órával az után, hogy Gerald elhagyta jövendőbeli társa házát, már egész London tudott arról, hogy meg akarta „mérgezni” a szerencsétlent. Estére a hírek eljutottak vidékre is, olyan gyorsan, amilyen gyorsan a küldöncök vinni tudták a leveleket. Nem is volt semmi baj egészen addig, míg Gerald aznap este be nem sétált kedvenc klubjába. A recepciós olyan hidegen fogadta, mint egy jéghegy. Ekkor kezdte megsejteni, hogy valami nagyon nagy baj van. Borzasztó, félelmetes baj. A beszélgetés azonnal abbamaradt. Mindenki feléje fordult, és meredten nézte őt. A kandallóhoz legközelebb álló asztalnál Sir Roger Foxcote, Brookhampton grófja, a hideg tekintetű, félelmetes Charles de Montforte őrnagy valamint vele szemben Blackheat hercege ült. Egy pohár brandyt tartott a kezében. Sötétkék bársonykabátot viselt, és úgy nézett Somerfieldre fekete, fagyos szemével, hogy abban szinte meghűlt a vér. Gerald nagyot nyelt. - Kedves Somerfield, tényleg igaz, hogy megpróbáltál megmérgezni egy bizonyos hölgyet ma délután? - mondta, még mindig azzal a félelmetes mosollyal a száján. Gerald leejtette konyakospoharát, amely ezer apró darabra robbant szét a padlón. Micsoda? - Vagy talán nem hallottál róla? - A mosoly kiszélesedett. - Kedves barátom, mindenki erről beszél Londonban. Geraldnak tátva maradt a szája. Félelemmel telt tekintete végigpásztázta a kíváncsiskodó 349

arcokat, akik mind azt figyelték, ahogy a félelmetes dráma kibontakozik. Most Blackheat hercegéhez fordult. - Nem tudom, miről beszél! - Bizonyos források, melyek közel állnak hozzám - a herceg sötét tekintete most a mellette ülő katonatisztre vetődött tájékoztattak egy nemrégiben történt... rablásról. Hogy néhány férfi milyen messzire képes elmenni csak azért, hogy ágyba vigyen egy nőt. Nem csodálkoznék, ha az az üveg bájital, ami... eltűnt... lenne a felelős Sarah Madden betegségéért. Geraldot a hányinger kerülgette az idegességtől, homlokát elöntötte az izzadtság. Atya ég, tudja! De hogy az ördögbe jöhetett rá? Ekkor az emberek a teremben mindenütt felálltak, és halkan duruzsoltak, akár egy feldühödött méhraj. - Azt mondod, hogy a bájitallal mérgezte meg a lányt? - Az már biztos, hogy nem fogom a lányom közelébe ereszteni! - Be se fogom engedni a házamba! - Igaz, amit állítasz, Blackheat? A herceg még mindig a székében lazított, s mosolyogva felvette a poharát. Lord Brookhampton előre lépett, és dühösen nézett Geraldra. - Jobb, ha most eltűnik innen, Somerfield, ha élni akar! Itt már amúgy sem fog barátra találni! Gerald körülnézett a teremben, végignézett azokon a férfiakon, akiket már évek óta ismert, embereken, akikkel együtt kártyázott, beszélgetett, akikkel együtt ivott. De olyanok is akadtak köztük, akikkel együtt nőtt fel. 350

Körülnézett, de sehol egy barátságos arc, sehol egy együtt érző mosoly. Mindenütt hűvös tekintetek, kíváncsi szemek, és sötét feszültség vette körül. Most egy másik asztalnál Tetford grófja is letette a poharát, majd felállt. Morninghall márkija megköszörülte a torkát, és követte asztaltársát. Körülöttük mindenki felállt, és hátratolta a székét. Gerald elkotródott a klubból. Erősödő félelmében barátja, Taunton házába ment, de nem engedték be. Azután Mrs. Bottomley házának ajtaján dörömbölt, azt remélve, hogy találkozhat ismerősével, de itt is csak elutasítás volt a válasz. Még Bonkley is megtagadta őt, és miután egyik ajtó csapódott be a másik után az orra előtt, Gerald egyre mélyebbre süllyedt a rémálomban, melyből nem volt ébredés. Kétségbeesve kapaszkodott az utolsó szalmaszálakba. A valóság hidegzuhanyként érte. Andrew de Montforte oldata miatt nemcsak Miss Sarah-t vesztette el, de minden gazdag lányt az országban. Andrew bájitala miatt semmissé vált a társadalom felső köreiben betöltött szerepe, a barátságai, a jó hírneve és a büszkesége. Andrew oldata nemcsak a jelenét, de a jövőjét is tönkretette. Lord Andrew de Montforte romba döntötte az életét. Tartva a haragjától, Gerald üzenetet küldött Évának, majd visszament bérelt szobájába, hogy felvegye a pisztolyát és a hozzá való lőszereket. Éjfélkor már nyugat felé vágtatott, Rosebriar irányába... Hogy bosszút álljon.

351

Celsie kora hajnalban ébredt. A szobán szürkeség ült, a távolból hallatszó dörgés közeledő vihart jelzett. Milyen furcsa jelenség gondolta, felsóhajtott, és oldalt nyúlt a férjét keresve. Az ágyban csak Freckles-t találta kinyúlva, ahogy keresztbe feküdt a lábán. Felült. - Andrew? Pislogva nézett körül a szobában. Egy szál krizantém állt az üvegvázában az ágy mellett, nekitámasztva egy üzenet. Drága Szívem! Nem csak félig szeretlek! Szeretlek mindenemmel, ezért ébredsz most fel egyedül. Én már régóta ébren vagyok, és nem akartam megzavarni édes álmodat a forgolódásommal. Elmentem, hogy megnézzem, és berendezzem a gyönyörű új láboratóriumomat. Találkozol velem kilenckor a reggelinél? Sókkal többre vágyom, mint a tea és egy pirítós! Szerető férjed, Andrew Celsie mosolygott, és a szívéhez emelte az üzenetet. Ő is sokkal többre vágyott, mint a tea és a pirítós. Első gondolata az volt, hogy a laboratóriumba megy, és segít férjének berendezni azt. De még egy szerető férjnek is szüksége van arra, hogy néha magára hagyják. Nemcsak azért, hogy megszokja a hirtelen jött házasságot, hanem azért is, hogy megtalálja a módját, hogy felépíthesse a majdani munkahelyét. Hadd játsszon egy kicsit az új laboratóriumban! Celsie azt gondolta, hogy inkább vár a reggeliig. 352

Elintézte a reggeli toalettjét, sötét, gyapjú lovaglóruhát öltött, kerek kalapot tűzött feltűrt hajába, majd Freckles-t szólította, aki leugrott az ágyról, és merev léptekkel az ajtóhoz ment. Ott megállt, farkát csóválta, és öreg, homályos szemével figyelte gazdáját várakozón. - Tudom, Freckles, kezdek ellustulni ettől a házasélettől. Lehajolt, hogy megölelje, de a kutya már türelmetlenkedett. Ki kellett mennie. Odakint a reggel még mindig szürke volt, de az évszakhoz képest meleg. Alacsony, gyorsan mozgó felhők gyülekeztek nyugatról. Az eső lógott a levegőben. A madarak nem daloltak, és a könnyed szellő figyelmeztetőn borzolta a füvet. Igen, hamarosan esni fog, és ahogy Freckles-t figyelte, amint szaladt a mezőn át, meghazudtolva öregedő testét és érzékeit, Celsie újra hallotta a távoli dörgés robajló hangját. Magára hagyva Freckles-t a dolgával, elindult lefelé a dombon a kennelek irányába. Mennyire hiányoztak neki a kutyái! Ott volt Tipper, Short, Scruffy és Lovable. Farkcsóválva köszöntötték őt, ahogy a közelükbe ért. Ott volt Molly is, aki izgatott ugatással üdvözölte Celsie-t, és ott volt - ez meg hogy került ide? - Gerald. A férfi az öreg tölgyfának támaszkodott karba tett kézzel, és szemmel láthatóan várt valakire. Rá. - Gerald? A bátyja mosolygott, és ellépett a fától. - Jó reggelt, Celsie! Kicsit késtél a reggeli kutyavizitről Az új férjed máris elfoglalta a helyüket a szívedben? 353

Celsie megállt, nem tetszett neki ez a hangnem. Nem tetszett neki az ápolatlan haja, a borotválatlan arca, az egész kinézete, de leginkább az a csúnya, dühös tekintet a szemében. Egy üres borosüveget pillantott meg a fűben, közel a férfi lábához. Újra mennydörgés hallatszott a távolból, de a vihar már szemmel láthatóan közelebb volt. Celsie kihúzta magát. - Azt hiszem, megkértelek, hogy menj el! - Ez igaz - mondta a férfi, és már nem mosolygott. Vérerekkel átszőtt szeme csillogott a haragtól. Leengedte karját, és Celsie észrevette, hogy fegyver van nála. - De már nincs hová mennem, tudod? Hála a te férjednek. - Nem tudom, miről beszélsz! - válaszolta idegesen a fegyvert nézve. - Ó, Celsie, miért hazudsz? Biztosan tudod, hogy kicserélte a vágyserkentőt. Biztosan tudtad, hogy az oldat, amit Eva ellopott, nem ugyanaz, mint ami miatt letámadtad az őrült feltalálót, mint egy tüzelő szuka. - Ezek szerint mégis volt közöd a rabláshoz? - Természetesen - arca gyűrött volt, és látszott rajta, hogy nem rég sírt. - Nem maradt más választásom. Az adósságok fojtogatnak, a hitelezők az ajtómon dörömbölnek, a testvérem pedig, a kutyákat istápoló szent, túl önző ahhoz, hogy segítsen a szenvedő testvérén, és még ki is rúg a házból. Pénzre volt szükségem, Celsie, és te nem adtál. - Annyi pénzt adtam, hogy egész Londont jól lakathattad volna rajta háromszor egymás után, Gerald! így hát nem mondhatod, hogy nem segítettem. 354

- Többre volt szükségem. És miután ezt megtagadtad tőlem, egyetlen lehetőségem maradt, hogy elvegyek egy gazdag lányt. De ez a tervem is dugába dőlt, hála annak a gazembernek, akit te férjnek nevezel. - Gerald! A férfi felemelte a pisztolyt, a nőre célzott, szemében kegyetlenség lapult. - Azt gondoltam, az az idióta csitri, Miss Sarah Madden megteszi majd, ezért udvarolni kezdtem neki. Minden a terv szerint ment, de meg kellett sürgetnem a dolgokat, ezért tegnap néhány cseppet raktam az oldatból a teájába. Rögtön rosszul lett tőle, és valahogy valaki rájött, hogy mit tettem, mert aznap este tízre már mindenki erről beszélt Londonban. Elkergettek a kedvenc klubomból, de nemcsak onnan, hanem egész Londonból is. El kell hagynom az országot, de egy valamit megmondok neked, Celsie. Nem megyek el, amíg nincs nálam az igazi vágyserkentő. - Gerald, az volt az igazi vágyserkentő! Maga Blackheat hercege adta nekünk. Celsie hirtelen félbe hagyta a mondatot, mint aki rájött, mit is mondott valójában. Maga Blackheat hercege adta nekünk. - Nem, ó, nem! Lucien nem cserélhette ki az oldatot a hamisítványra! Nem tehette... Nem tette. Vagy mégis? Gerald közelebb lépett hozzá, testvéri szeretetet mímelt arra az esetre, ha valaki figyelné őket a házból, és a nő derekára tette a kezét. De a fegyver csöve a bordáinak nyomva nem színészkedés volt. - Gerald, mit csinálsz? - Te és én, Celsie, elmegyünk lovagolni egy kicsit, miközben téged véletlen baleset ér. A 355

lovad egymagában tér majd vissza lovasa nélkül. A te kis gáláns, aggódó férjed elhagyja majd a búvóhelyét, hogy megkeressen. Gerald mosolygott, a hangja eltorzult a visszafojtott haragtól, amint a nőt az istálló felé kísérte. - És ha ezt megteszi, végzek vele! Úgy, ahogy ő végzett velem.

356

Harmincadik fejezet A távoli mennydörgés hangja megzavarta Andrew figyelmét. Homlokát ráncolva felnézett, ki az ablakon, majd az órára, s csodálkozva látta, hogy mennyire elszállt az idő, és fel sem tűnt neki. Ingujjra vetkőzve töltötte az elmúlt két órát a laboratórium berendezésével. Békében teltek a percek, évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Régóta nem érezte már ezt a szabadságot, az egyedüllét szabadságának ízét. Ez alkalommal rendbe szedi az iratait. Ez alkalommal meg is tartja a rendet. Olyan eskü volt ez, amit gyakran megtett az elmúlt időkben, de valami furcsa ok miatt, soha sem tudta betartani. - Mit gondolsz, Esmeralda? - kérdezte, és az ablak alatt álló pamlaghoz indult, melyről a kutya figyelte őt. Leült mellé, megdörzsölgette selymes fülét, és örült, hogy milyen szépen alakul a laboratórium. - Elég jó lesz, nem gondolod? A kutya megcsóválta a farkát, majd hegyezni kezdte a fülét az ajtó irányába. Az ajtó nyitva állt. Bár mindig kulcsra zárta az ajtót Lucien miatt Blackheatben, most semmi szükség nem volt rá, mert nem volt rejtegetnivaló-ja Celsie előtt. De nem Celsie, hanem Lucien alakja tűnt fel nemsokára az ajtóban. Andrew tekintete elsötétült. - Azt hittem, megszabadultam tőled! Lucien mosolyogva meghajolt. 357

- Elnézést, bejöhetek? - Már benn vagy, de azért gyere beljebb. A herceg belépett. Arca frissen borotvált volt, és ruházata is a tőle megszokott eleganciával bírt, mégis valahogy szétszórtnak és fáradtnak tűnt. - Pokolian nézel ki - mondta Andrew. - A gonosz ármánykodásaid végre elérték a lelkiismeretedet? - Ellenkezőleg. Dolgom volt Londonban, és úgy döntöttem, hogy megnézlek téged és a sógornőmet hazafelé. - Miért? Lucien csak bámult maga elé. - Hogy megbizonyosodjak arról, hogy a döntésem, hogy is mondjam, hogy egymás karjába vetlek benneteket, valóban jó döntés volt-e. - Az volt, most már mehetsz! - Lord Andrew! A két férfi felnézett. Egy szolgáló állt az ajtóban - Andrew még nem tudta megjegyezni a nevét -, arca sápadt volt az aggodalomtól. Kézfejét morzsolgatta, és alsó ajkát harapdálta. - Mi a baj, jóember? - kérdezte Andrew, és felállt, majd közelebb lépett hozzá. - Az úrnő... kilovagolt, úgy harminc perce, és Sheik most tért vissza nélküle, attól tartok, valami szörnyűség történt vele. - Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem! bökte oda Celsie a válla fölött, amint Gerald a pisztolyt az oldalának szegezve a sötét erdőn keresztül vonszolta őt. Úgy érezte, élete legszörnyűbb rémálmának ösvényén sétál, bár Gerald félrészeg volt, és nagyon elszánt, végig sem merte gondolni, mi 358

mindent tehet vele. Még soha sem látta őt ilyennek, és csak egyetlen dologra tudott gondolni, a szökésre, hogy megmentse Andrew-t. Meg kell találni a módját, hogy figyelmeztethesse őt. Meg kell találni a módját, hogy elvegye Gerald fegyverét, és ellene fordíthassa azt. Igaz, hogy Gerald ivott, de égett a bosszúvágytól. Nagyot csapott Sheik hátsójára, így zavarta vissza Rosebriarbe, és most itt ragadtak kettesben, az árnyas erdőben. Az eső már nagyon közel járt, a dörgés egyre közelebbről hallatszott. - Gerald, könyörgök, gondold át, amit teszel! - mondta újra Celsie, mivel az első alkalommal nem kapott választ. A férfira nézett a válla fölött, tenyere nedves volt az izzadtságtól, szíve minden lépésnél egyre gyorsabban vert, ahogy haladtak a sötétedő erdőben. - A férjem nem tett semmit azért, hogy kiérdemelje életének hidegvérű kioltását, és esküszöm neked, inkább meghalok, mint hogy hagyjam, hogy bántsd őt. - Ne kísérts, Celsie! Te vagy az, aki a végzet és a szerencse között áll, és hidd el nekem, meg fogom szerezni azt a szerencsét. És most menj! A férfi előrelökte őt. Lába megakadt egy, a mohaszőnyeg alatt rejtőző gyökérben, hasra esett, állát egy ott heverő kőbe ütötte, arcára nedves, rothadó levelek tapadtak. Szíve gyorsan kalapált, idegei megfeszültek a növekvő félelemtől, de felállt, és remegő lábbal tovább folytatta útját, hátán érezve a gyilkos pisztolycsövet. - Gerald, figyelj rám! - könyörgött, megpróbálta gondolkodásra késztetni. - Ezt nem gondoltad végig! Nem ölhetsz meg bárkit, kedved 359

szerint... különösen nem a herceg öccsét. Tudod, hogyha lelövöd Andrew-t, felakasztanak gyilkosságért? - Ha elhagyom az országot, akkor nem. És biztosíthatlak, Celsie, hogy azok után, amit a férjed művelt velem, nem is maradhatnék Angliában. De talán még Európában sem. Ó, nem, irány Amerika, a korlátlan lehetőségek hazája. És most mozogj, az istenedet, még a végén elázunk! - Akkor mondd meg, mennyi pénzre van szükséged, és neked adom. Minden problémára van megoldás. - Nincs az a pénz a világon, amivel vissza tudnám vásárolni a becsületemet, a társadalmi helyzetemet, nincs az a pénz, ami helyrehozná a kárt, amit a féleszű férjed okozott a hírnevemben. Ó, nem, Celsie! A fiatal, jóképű feltalálód hamarosan keresni fog téged, és ha megteszi, megölöm. - De, Gerald! Gondolj a vágyserkentőre! kiáltotta, megkapaszkodva minden gondolatba, ami csak eszébe jutott. Ha megölöd, soha nem jutsz hozzá. Csakis Andrew tudja, mi van benne. Csakis Andrew képes újra előállítani. Ha megölöd, a vágyserkentő vele együtt hal meg. - Könyörgésed süket fülekre talál, Celsie! Különben is, ha meghagynám az okos férjed életét, biztosíthatlak, hogy Eva... ha ő is át lett vágva, mint ahogy én... nem fogja. Eva, Atya Ég! - És most mozgás! Celsie szaporán kapkodta a lábát. A fák ritkulni kezdtek, ahogy a völgybe néző tisztáshoz közeledtek, fölöttük az ég palaszürkévé vált, és fenyegetően sötétedett. Az eső most komolyan esni kezdett. Celsie 360

hallotta a cseppeket, ahogy a fűre és a földre hullanak, olyan hangerővel, mint egy érkező vihar. Előttük egy elhagyott, romos ház állt, egy tizenhatodik századi majorság romjai, a tűz martaléka lett. A teteje teljesen leégett, nyugati fala kövek és téglák alaktalan dombját formálta, már teljesen benőtte a gaz. Hatalmas üres lyukak tátongtak a falakon, melyek a valamikori ablakok helyét jelölték. Celsie gyakran játszott itt gyerekkorában, de most egyenesen félelmetesnek tűnt a hely. - Itt biztonságban leszel - mondta Gerald, előre mutatott a pisztolyával, és egy kötelet húzott elő a zsebéből. - Bújj a tetőmaradványok alá! Meglátta Celsie a kötelet, és megmakacsolta magát. - Nem. A férfi elfordult, összeszorította fogát, és megütötte a nőt. Olyan erővel, hogy Celsie a földre esett. Füle még csengett az ütéstől, de gyorsan felállt. Kétségbeesetten kapott a pisztoly után, de Gerald túl gyors és túl erős volt neki. Karját a háta mögé csavarta, és összekötözte csuklóját. Aztán egy, a romok alól kinőtt juharfa tövébe vitte, és hozzákötözte. Száját betömte a nyakkendőjével, majd hátrébblépett, és a nő dühös, ijedt szemébe nézett. - Nem akartam ezt tenni - mondta védekezően -, de nem hagytál más lehetőséget. A férfi megfordult, és elindult. Celsie a földre csúszott, ujjai a romok között kutattak egy éles követ keresve. Egy pillanat múlva Celsie meglátta, ahogy a lovát vezeti, amit előzőleg a romokon kívül kötött ki. 361

Aztán elvágtatott abba az irányba, ahonnan jöttek. Az erdők és a mezők felé. A ház felé. A férje felé. Andrew felkapta a kalapját, futtában belebújt a kabátjába, és Luciennél a sarkában az istálló felé indult. A testvérével szembeni ellenségeskedését a hír hallatán azonnal elnyomta a Celsie iránt érzett aggodalom. Az istállóban már vártak rá, és a lovász már kihozta Newtont, és Lucien ördögi fekete csődörét, Armageddont. - Láttátok, merre indult? - kérdezte Lucien, és Armageddon nyergébe pattant. Onnan tekintett körbe a sötétedő égboltra, ahogy a csődör ágaskodott és kapart. - Ha tudtam volna! És ez csak az első reggel, amit itt töltök. Te menj keletnek! Én nyugatnak indulok, és ha nem találunk semmit, együtt járjuk majd végig a déli és az északi környékeket. - Rendben, jó utat, testvér! De Andrew már megfordította Newtont, és galoppozni kezdett. A hatalmas telivér lábai végigdobogtak az úton, ezüstszürke sörénye Andrew arcába vágott, a fák egymás után fogytak az út két oldalán. Vele szemben egy alak jött lóháton. - Lord Andrew! - kiáltott Somerfield grófja, kétségbeesve integetve felé. - Álljon meg! De Andrew nem lassított. - Nézze, Somerfield, most nincs időm az etikettre. Gelsie elment, és nem tért vissza, attól félek, leesett a lóról. - Az istenit, én is tudom. - Somerfield megfordította a lovát, és Andrew mellett 362

vágtatott. - Azért jöttem, hogy szóljak. Az az istenverte férfi-gyűlölő lova szinte repült, úgy húzott el mellettem. Arra indultam, ahonnan a ló jött, és megtaláltam Celsie-t. - Te jó Isten, rendben van? - Eltört a lába - kiabált Gerald -, segítségre van szüksége! Az öreg romoknál, lenn, délen. Andrew káromkodott a foga közt, nem tudta, hogy visszaküldje-e Geraldot egy kocsiért, vagy továbbvágtasson, hogy megmentse Celsie-t. Fogalma sem volt, hogy hol vannak a romok, az eső pedig egyre erősebben esett. Villás fények szabdalták szét a felhőket, ahogy a villámok a dombtetőn álló magas fákba csaptak. Nem volt vesztegetnivaló idő. - Vezess hozzá! - utasította. - Hamarosan utolér minket a vihar. - De... - Az istenit, ember, siessünk már! Andrew visszafogta Newtont, de csak annyira, hogy Somerfield átvegye a vezetést, aztán szabadjára engedte a szürkét. Newtonnak, aki már komoly hírnevet szerzett magának a versenypályán, ez nem jelentett problémát, és nekifeszült az útnak. A szél Andrew fülébe fütyült. Az esőcseppek az arcának csapódtak, ahogy a lovak letértek az útról, keresztül a sáros domboldalon, egyenesen a déli vidék felé, egyenesen az erdősáv felé, mely egy frissen vetett búzatábla határában állt. Az érkező vihartól mindent elborított a sötétség. Gyerünk már! Andrew elnézett Newton fülei közt, és Somerfield lovát szidta lassúságáért. Nem messze tőlük mennydörgés hallatszott. Somerfield lova vadul oldalazni kezdett, kis híján ledobta utasát. A férfi oldalba rúgta a 363

lovat, keményen megrántotta a kantárt, és az erdő felé irányította a jószágot. Newton követte, patái nagy sár-darabokat szakítottak ki a földből. Villámlott, és előttük a fák között Andrew meglátta az ősi rom hideg, szürke falát. Nekieresztette Newtont, elviharzott Somerfield mellett, majd leugrott a telivér hátáról, még mielőtt a hatalmas állat megállhatott volna. Pontosan abban a pillanatban látta meg a fához kötött, vérző kezű Celsie-t, amikor egy pisztoly kattanását hallotta a háta mögött. Megborzongott. Somerfield leszállt a lóról, és pontosan a háta mögött állt pisztollyal a kezében. - Sajnálom - mondta, és felemelte a fegyvert, pontosan Andrew mellkasára szegezve azt. - Sajnálom, mármint azt, hogy nem fogom megbánni, hogy megöllek. Andrew a halálos fekete lyukat bámulta, gondolatai és szívverése egymással versenyeztek, ahogy Gerald lassan közelített felé. - Te megőrültél! - Nem őrült, csak kétségbeesett. Somerfield hangja egyre erősebb volt, szemei szinte lángba borultak a gyűlölettől. - Mint amilyen te is lennél, ha egyik pillanatról a másikra elszegényednél. Megfosztva a barátaidtól, a hírnevedtől, az önbecsülésedtől, a büszkeségedtől, még a saját nevedtől is. Te, de Montforte megfosztottál mindenemtől. Mindentől, kivéve egyetlen megmaradt képességemet, hogy bosszút álljak. És a bosszú az, amit most tenni fogok. Andrew lassan körözni kezdett úgy, hogy Celsie a szeme előtt legyen, de Geraldtól eltakarja őt. 364

A nő háttal a fának állt, és Andrew látta, hogy próbálja elvágni a kötelet egy kővel, amit valószínű a földről vett fel. És minden esély meg volt rá, hogy hamarosan kiszabadítja magát. Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy ez az őrült észre vegyél Még ne engedd, hogy kiszabadítsa magát! De ha mégis, ne hagyd, hogy bármi őrültséget tegyen! Andrew elhatározta, hogy magára vonja Somerfield figyelmét. - Halvány fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - mondta őszintén. - Bosszúról beszélsz, pedig én nem ártottam neked! Ha annyira a másvilágra akarsz küldeni, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy elmondod, mi a bűnöm. - Tönkretetted az életemet, ez a bűnöd! Somerfield közelebb lépett, és dühösen félrerúgott egy téglát. Szemében gyilkos szándék lobogott, könnyek csíkozták arcát, lehelete alkoholtól bűzlött. - Kiloptad Celsie örökségét alólam, te nyomorult aljas! Kicserélted a vágyserkentőt, és ezáltal örökre tönkretettél. De most a kezemben vagy! Add át a vágyserkentőt, de Montforte, az igazit! Nem fogja megmenteni az életedet, de Celsie-ét igen. Az igazi vágyserkentőt? Egy villám fénye hasította ketté az eget. Nem messze tőlük fülsiketítő mennydörgés hallatszott, megremegett belé a föld is. Andrew nem mozdult, elhatározta, hogy nyugodt marad, és kivárja, míg Somerfield figyelme egy pillanatig alábbhagy. - Nincs nálam az oldat - mondta lágyan -, az unokatestvéred ellopta tőlem. 365

- Az unokatestvérem hamisítványt lopott. Hamisítványt, ami tönkretette az életemet, és valószínűleg az övét is. Andrew megborzongott. - Legyen hát ez lecke nektek, hogy tolvajlással nem juttok sehová! És ami a vágyserkentőt illeti, természetesen nem cseréltem ki. Gondolom, meg sem fordult a fejedben, Somerfield, hogy talán instabil az anyag, és már rég nem éri el azt a hatást, amit a természet szánt neki. Somerfield meredten nézte a férfit, az esőtől arcába tapadt a haja, arca csíkos volt, vagy a könnyektől, vagy az esőtől, vagy mindkettőtől. - Még ha birtokomban is lenne az oldat, biztosíthatlak, hogy nem cipelném magammal mindenhova - Andrew türelmesen mosolygott, ártatlanul széttárta a karját, majd Gerald felé közelített, akinek az arca eltorzult a gyűlölettől, és a keserű aggodalomtól. - Most, kérlek, ereszd le azt a fegyvert, Gerald! Zaklatott vagy és kétségbeesett! De ahogy Andrew lassan a pisztolyért nyúlt, ami még mindig a szíve felé mutatott, Somerfield törékeny önkontrollja nem bírta tovább, zavarodott érzelmei kitörtek belőle. - Ne közelíts, te fattyú! Minden olyan gyorsan történt. Somerfield felhúzta a pisztolyt, ugyanabban a pillanatban Andrew előretört, támadása mellkasán érte a grófot, amitől az hanyatt esett. A fegyver kirepült a kezéből. Mindkét férfi a fűvel benőtt romok közé esett. Andrew Somerfieldre huppant, de ő azonnal kimászott alóla. Celsie, aki a kötél utolsó cérnáit vágta át, mindent látott. Kiszabadulva felemelte vérző 366

csuklóját, letépte szájáról a kötést, és a zuhogó esőben a két földön birkózó alak felé szaladt. Hol lehet a pisztoly? O, bár csak megtalálnám! Újra villám hasította ketté az eget, a szakadó eső cseppjei kopogtak a birkózó férfiak ruháján, ahogy egymást próbálták torkon ragadni. Celsie körbe-körbejárt, megpróbált érvelni, mikor néhány méterre maga előtt megpillantotta a fűre esett pisztolyt. Felkiáltott, és érte ugrott, de már túl késő volt. Egy állati üvöltéssel Gerald lelökte magáról Andrew-t, félrelökte Celsie-t, felkapta a fegyvert, egyenesen ellenfele arcának szegezte, és tüzelt. - Neeeeeee! - sikított Celsie. A fegyver hangos robajjal elsült. Celsie tökéletesen tisztán látta, ahogy Andrew arcához kapja a kezét, látta, ahogy térde megroggyan, a vér elönti az arcát, és megvakítja. Andrew az oldalára esett, egyik könyökén támaszkodott. Celsie látta, hogy kábult, de nem halott. Hála Istennek, nem halt meg! - Verjen meg az Isten azért, amit velem tettél, de Montforte! - üvöltötte Gerald, félredobta az elsütött pisztolyt, és felkapott egy téglát. Andrew bambán nézte, vérrel telt szemmel. Odaküldelek, ahová tartozol, a pokolba! A feje fölé emelte a téglát, és állati üvöltést hallatott, még mielőtt lesújtott volna ellenfele vérző fejére. - Andrew! - sikította Celsie. Ugyanabban a pillanatban lövés dördült. Gerald teste hátrazuhant, a tégla a földre esett élettelen kezéből. 367

Celsie sikoltva megfordult, egy villám fénye világította meg a tájat körülöttük. Megvilágította a romokat és a fákat... És megvilágította Blackheat hercegének mosolyát, aki mintegy tíz méterre állt tőlük a fák között, hatalmas, fekete csődörén, füstölgő pisztollyal a kezében.

368

Harmincegyedik fejezet - Gyí! - mondta Lucien Armageddont bíztatva, hogy elinduljon, és megállt a gróf élettelen teste mellett. Elmélkedve szemlélte keze munkáját. - Be kell vallanom, ezt már azóta meg akartam tenni, mióta meg akart ölni a párbajon. Nem volt túl sportszerű tőle. Már akkor meg kellett volna ölnöm a nyavalyást, de gondoltam, a helybéliek nem néznék jó szemmel - leugrott a csődöréről, és kinyújtotta kezét, hogy felsegítse testvérét. - Jobb, ha megnézeted azt a sebet, Andrew, meg a feleségedét is! Azt hiszem, elájult. Andrew alig látott át a forró véren, ujjával megérintette feje oldalát. Megnézte kezét, és látta, hogy az csupa vér. Elvette a zsebkendőt, amit Lucien ajánlott fel neki, és megtörölte arcát. - Azt, hiszem, meg kell köszönnöm neked, hogy újra megmentetted az életem - mondta morcosan. - Úgy látszik, ez már lassan kezd szokásoddá válni. A herceg aggódva nézte a fején tátongó sebet. - Ha néhány centivel odébb talál el, akkor többé már nem lenne rá esélyem. Andrew zsebébe gyűrte a zsebkendőt, és lehajolt Celsie-hez. A nő arca olyan fehér volt, mint a birkabőr Newton nyerge alatt. Gyengéden magához szorította feleségét. - A helyzet az, Luce, hogy nem is értem, miért utált ennyire! Túl volt már a kétségbeesésen, 369

mintha semmije nem lenne, amiért érdemes élni. Mit tettem, hogy ennyire meggyűlölt? - Attól tartok, hogy miattam történt - ismerte el Lucien, és lábával felfordította Somerfield testét, hogy Celsie ne lássa élettelen arcát, mikor magához tér. - Emlékszel arra a napra, amikor megnősültél, Andrew? Mielőtt elmentél, azt kérted, hogy adjam vissza a vágyserkentőt. - Igen... - Nem azt adtam vissza. Andrew magában káromkodva lehunyta a szemét. - Tudom, hogy azt hitted, hogy a laboratórium tiltott terület számomra, de biztosíthatlak, meg volt a módszerem, hogy mégis bejussak. Egész egyszerű volt a dolog... hála azoknak a jegyzeteknek, amiket elkevertél a szobában, az, hogy újra előállítsam az oldatot, legalábbis valami olyat, ami az avatatlan szem számára annak tűnik. Szerencsétlen módon, amit én készítettem, elég komoly hashajtóhatással bír, legalábbis azt mondják. Andrew tenyerébe hajtotta a fejét. - Tudom, hogy gyűlölsz miatta, de nem hagyhattam, hogy te, vagy bárki más birtokolja az oldatot. Ennek felbecsülhetetlen az értéke, tudod? Mindenki jobban jár, ha a saját széfemben tartom. Persze, ha tudtam volna, hogy ilyen komoly bajokat fog okozni neked, és Charlesnak, még a hamisítványt sem adtam volna oda. - Legszívesebben a puszta kezemmel fojtanálak meg! - mondta Andrew, de hangja nem erre utalt. Miért kellene meglepődnie, hogy Lucien ismét ujjat húzott a sorssal. Miért kellene meglepődnie azon, hogy Lucien valami 370

olyasmit eszelt ki, amiből ismét ő került ki győztesen. - Meg kellene, hogy fojtsalak azért, amit tettél, hogy Celsie-t és engem összehozz. Gyűlölnöm kellene téged! - És gyűlölsz? A két férfi egymásra nézett, és évek óta először Andrew nem érzett ellenségességet bátyja iránt. Nagy sóhaj szakadt fel a melléből. - Nem. - Letörölte a friss vért az arcáról, és gyengéden Celsie-re nézett. - Nem. Korábban gyűlöltelek, Luce, azért, amiért mindenbe beleszóltál, de a dolgok megváltoztak... most, hogy már szerelmes vagyok belé. Most, hogy már szerelmes vagyok belé... szerelmes... szerelmes... Celsie hallotta a szavakat a szétoszló fátyolos ködben, amint kezdett magához térni. Már érezte Andrew meleg karját a nyaka alatt. Ölelésének védelmező bölcsőjét, nyugodt szívverését a mellkasa alatt. A szívét. Életben volt. Köszönöm, Istenem! Celsie nagyot nyelt. Most, hogy szerelmes vagyok belé. A nő kinyitotta a szemét, és ő ott volt előtte - a szerető, a férj, a barát -, fejét hátrahajtva beszélt a bátyjához, az arcán folyó vérpatakot lemosta az eső, és a véres esővíz nagy cseppekben hullott alá az álláról. - Igazán? - kérdezte Celsie. Andrew azonnal a feleségére nézett. - Celsie, Celsie, drágám! Magához szorította, majd aggódva a szemébe nézett. - Azt hittem, megáll a szívem, mikor közém és a pisztoly közé ugrottál, soha többet... - Igazán? - ismételte Celsie. 371

- Igazán micsoda? - Szerelmes vagy belé? - segítette ki Lucien. Andrew Celsie-re nézett, és arca valami csodálatos változáson ment át. A változóan élénk szeme egyik percben zöld, a következőben már barna volt. Celsie észrevette, hogy tekintete határozottan meglágyul, és szinte elolvad a vágy tüzében. Nem kellett hallani a szavakat, bár szerette volna. Nem kellett hallani a szavakat, mert ott voltak, fényesen ragyogva az élénk de Montforte-szempárban. A férfi mosolygott, lejjebb engedte a fejét, és megcsókolta a nőt. Száját a szájához érintette, az eső cseppjei a fejükön kopogtak, és hajukról az arcukra hulltak. Celsie felemelte a kezét, hogy átölelje a férfi nyakát, majd egy mélyről feltörő sóhajt hallatott. Andrew hátrébb hajolt, szájához emelte a nő kezét. - Ó, igen, szeretlek, Celsie, szeretlek több mint félig, szereltek az egésznél is jobban. Aztán megismételte a szavakat, amiket leírt neki néhány órája a gyönyörű, és biztató szavakat, melyek nyitott ajtóként nyíltak a fényes jövő felé. - Szeretlek mindenemmel! Celsie megérintette a vizes, vérfoltos arcát. - Én is szeretlek, Andrew! Annyira szeretlek, hogy a szerelmem nem fér el a szívemben. És most, kedves szerelmem, vigyél haza! Vigyél haza, és mutasd meg, mennyire szeretsz! Andrew nem sietett. Mosolyogva karjába vette, magához szorította, hogy ne lássa mostohatestvére hulláját, és gyengéden felemelte őt Newton nyergébe. Felpattant mögé, oltalmazó karjaiba vette a nőt, és 372

elindultak hazafelé. Néhány perc múlva már messze jártak, maguk mögött hagyva, és elfelejtve Lucient. A herceg nézte őket, amint eltűnnek a szeme elől. Aztán felpattant Armageddon hátára, megfogta Gerald riadt lovát, és lassan Rosebriar felé indult. Az eső is alábbhagyott, és a felhők közti hatalmas réseken át, megmegvillant a kék ég. Lucien mosolygott, és gratulált magának a jól végzett munkához. Csodás napnak ígérkezett ez a mai.

373

Epilógus Blackheat hercege másnap este későn ért Ravenscombeba. A mérföldek gyorsan fogytak Armageddon patái alatt, de Luciennek így is rengeteg ideje volt, hogy végiggondolja, és ízelgesse legújabb diadalát. Valóban diadal volt. Még egy testvér, talán az összes közül a legnehezebb eset, boldog volt, élete jó útra terelődött. Egy újabb sógornő, aki őrülten szerelmes testvéreinek egyikébe. Még most is mosolygott, mikor visszagondolt a ma reggeli elköszönésre. Milyen furcsa érzés volt, mikor Celsie megölelte életében most először, és szemében hála csillogott. Milyen furcsa érzés volt, mikor Andrew melegen megrázta a kezét. És milyen üresnek érzi most magát annak tudatában, hogy már csak egy testvére maradt, akit ki kell házasítania, hogy beváltsa a szüleinek tett esküjét. Nerissa. Nem lesz annyira bonyolult feladat, mint a fiútestvérek voltak. Ő már amúgy is szerelmes Perrybe, és csak egy apró... lökésre van szüksége, hogy a helyes irányba induljon. Nem, Nerissával nem lesz gond. Lucien büszke volt magára, amint átlovagolt Blackheat kapuján. Leugrott a lováról, és egy lovász gondjaira bízta, aki szinte a semmiből került elő, kezében egy lámpással. - Isten hozta itthon, uram! - mondta meghajolva, majd megfordította a hatalmas állatot, és az istállóba vezette. 374

Lucien figyelte a távolodó alakokat, és a kastély felé indult. Már alig várta, hogy átöltözhessen, nagyon kívánta a forró ételt és a meleg fürdőt. Szolgálók szaladtak, hogy kinyissák a hatalmas ajtót előtte, hogy elvegyék a kalapját, a kabátját és a kesztyűjét. Szolgálók szaladtak, hogy vacsorát készítsenek neki. Örült, hogy végre otthon lehet. Blackheat hercege a sötét, homályosan megvilágított folyosón sétált, lépteinek hangja visszaverődött az ősi falakról. Szeles éjszaka volt, és ahogy haladt felfelé a csigalépcsőn, ami a lakosztályába vezetett, szinte hallotta, ahogy a szél üvölt a kis torony körül, olyan emlékeket ébresztve benne, melyeket már rég szeretett volna elfelejteni. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A látványtól megdermedt. Az ágyon, egy magányos gyertya fényében egy asszonyt pillantott meg. Egy asszonyt, sunyi zöld szemekkel, élénk vörös hajjal, és rosszindulatot sugárzó mosollyal. Eva de la Mouriére. - Ó, uram, már nagyon vártam. Tudja, találtam egy kis üveget a széfjében, és miután nem engedhetek meg magamnak még egy hibát, ön... tetszik vagy nem... ki fogja próbálni, még mielőtt elmegyek. A nő egyik kezében pisztolyt tartott, amivel pontosan Lucien szívét vette célba. És a másikban... - az igazi vágyserkentő. Lucien a nő haragtól csillogó szemébe nézett egy pillanatra, de arckifejezése nem ámít el sem mit. Aztán szája széles mosolyra húzódott, ahogy beljebb lépett a szobába. Némán közeledett az ágy fele. 375

Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, ledobta magáról a mellényt.

376

A szerző jegyzete Kedves Olvasó! Ha becsukom a szemem, és erősen figyelek, akkor ma is hallom, ahogy tömegekben kiáltoznak Lucien felbukkanása nyomán... és igazuk van. Végül is, ha egy férfinak egy-két új ötlettel kell előállnia, az biztosan az ügyeskedő Blackheat hercege lesz. Az egész de Montfortesorozaton keresztül végigkísérte munkámat ez az ördögi manipulátor. - A Vad, Az Imádott és most A Dacos. És kedves olvasó, nagyon egyetértek önnel. Mindig is arra törekszem, hogy szórakoztassak, keresse hát Lucien könyvét, A Veszedelmest, amelyben a de Montforte-testvérek megkóstoltatják Luciennel a saját főztjét. És Blackheat hercege elnyeri ármánykodásainak jutalmát egy asszony mellett.

vége

377