D e b b ie M acom ber Kereszteződések
1
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.
© Debbie Macomber, 2003 - Harlequin Magyarország Kft., 2007 A mű eredeti címe: Changing Habits (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Zinner Judit Borító: Harlequin Enterprises S. A. ISBN 978-963-537-748-0 HU ISSN 1789-2732
•Felelős kiadó: Holger Martens •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584 •E-mail:
[email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu
Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Berki István vezérigazgató
2
Unokatestvéremnek, Shirley Adlernek, aki élte az életet
Kedves Olvasóm! Talán a leggyakrabban azt szokták kérdezni tőlem, honnét veszem a regény ötleteket. A Kereszteződések gondolata éppenséggel születésnapi rendezvényen vetődött fel. Shirleyvel és a barátnőivel épp bort kortyolgatva üldögéltünk és nevetgéltünk a napsütésben, amikor szöget ütött a fejembe, hogy a jelen lévő nők közül egyedül én nem voltam apáca. Húsz évvel korábban Shirley a Szűz Mária Jelenésének apácája volt. Később, egy súlyos döntése nyomán, kilépett a rendből, és nekivágott annak az útnak, amely az egyházi és világi életforma között húzódik. Shirley és a barátnői adták tehát az ihletet, hisz a zárdaajtók mögött töltött oly sok év után is volt bátorságuk szembenézni a világ kihívásaival. Ahogy Shirley, én magam is katolikus nevelésben részesültem, tizenkét éven át plébániai iskolába jártam. A legjobb barátnőm, Jane Berghoff azt az álmot dédelgetve kezdte velem a gimnáziumot, hogy később majd ápolónőként Indiában gyógyít betegeket. Három év múlva ő is a kilépés mellett döntött. Egy ideig én magam is töprengtem, hátha nekem is apácának kellene lennem, de aztán fölfedeztem a fiúkat, és ezzel az egyházi szolgálat iránti érdeklődésem háttérbe szorult. Most pedig, kedves olvasóm, - Shirley születésnapi összejövetelének köszönhetően három különleges nőt ismerhet meg, akik egyformán igennel válaszolnak az elhivatottság kérdésére: Angelina, Kathleen és Joanna tehát egyaránt hátat fordít korábbi életformájának. Csakhogy később, a II. vatikáni zsinat és az egyházon belüli gyökeres változások hatására lassacskán mindhármuk biztonságosan szilárdnak hitt világa töredezni kezd, lassacskán eltűnnek a régi szokások, megváltozik az öltözetük, sőt a korábban felvett rendi nevük is, végül pedig szinte minden szétfoszlik, amihez korábban hozzászoktak. Talán eddig még egyetlen könyv elkészítésére sem áldoztam annyi időt, fordítottam annyi fáradságos kutatómunkát, mint éppen erre. Rengeteg könyvet, szociológiai tanulmányt és személyes emlékezést olvastam, de sokat beszéltem apácákkal és volt apácákkal is, sőt meglátogattam egy kolostort is, hogy a Kereszteződések minden részletében hiteles legyen. Hálával tartozom tehát Shirley Adlernek, Sheila Sutherlandnek, Jane McMahonnak, Diane DeGooyernek, Therese Scottnak, a Szent Benedek-rendi Mary Giles Mailhotnak és a szintén bencés Laura Swannak a közreműködésért. Remélem, Ön is élvezi majd Angelina, Kathleen és Joanna történetét. Sok-sok szeretettel:
Debbie Macomber Utóirat: Szeretek megismerkedni az olvasóimmal, ezért - ha kedvet érez - kérem, írjon az alábbi címre P.O.Box 1458, Port Orchard, WA 98366 USA vagy látogasson el a világhálón honlapomra: www.debbiemacomber.com 3
ELŐHANG 1973 Hideg eső szemerkélt Seattle téli egéből, miközben Kathleen bátyja elhelyezte húgának bőröndjét a kocsi csomagtartójában. A lány sután, zavarodottan állt mellette divatjamúlt gyapjúkabátjában, esetlen, fekete cipővel a lábán. Az előző tíz évben Kathleen nővérnek szólították, s középiskolai tanárként, az utóbbi időben pedig még a minneapolisi Szent Péter egyházközség részmunkaidős könyvelőjeként is dolgozott. Hivatása határozta meg egész mivoltát. Most azonban már nem volt más, mint pusztán csak Kathleen. A szolgálat tíz hosszú éve elteltével nem volt több tulajdona, mint egy könnyű bőrönd és egy nehéz, megsebzett szív. Nem volt megtakarított pénze, nem voltak kilátásai, sem pedig otthona. Életében először kellett teljesen egyedül megállnia a lábán. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neked - mondta Sean, kinyitva húga előtt a kocsi ajtaját. - Máris segítettél - felelt a könnyeit nyelve Kathleen, miközben bátyja lehátrált a kocsifelhajtóról. Az elmúlt két hónapban az ő családjával lakott ebben a kis téglás házban, ezen a csendes környéken. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg - tette hozzá suttogva, nem akarván elárulni felindultságát. - Anya és apa azt szeretnék, ha hazaköltöznél. - Nem lehet. Hogy is költözhetne haza a szüleihez egy majdnem harmincéves nő? Nem tizenéves, aki pusztán az iskolaévet töltötte távol az otthonától, s annak végeztével egyszerűen visszatérhet gyermekkora helyszínére. - Sosem lennél a terhükre, ha netán ettől tartasz - nyugtatta Sean. Talán nem, de hogy csalódtak benne, az biztos. Ereje pedig még nincs megválaszolni a kérdéseiket. Egyelőre épp elég gond megtalálnia a helyét ebben az új, kinti világban. - Minden rendben lesz, ne félj! - biztatta a bátyja. - Tudom - felelte Kathleen, bár nem egészen hitte, amit mondott. A zárdán kívüli világ ijesztőnek látszott. Nem tudta, mire számíthat, és hogyan fog megbirkózni a rengeteg változással. - Lorent és engem bármikor felhívhatsz. Kathleen nagyot nyelt. - Köszönöm.
4
Tíz perc múlva Sean leállította az autót az Orgona utcában, a Béke Háza kapuja előtt. Ezt az otthont kiugrott apácák tartották fenn, hogy segítsenek a rendből frissen kilépett társaiknak a világi életre való áttérés sokszor rögös útján. Kathleen felnézett a hatalmas, kétszintes, fehér épületre. A bejárathoz vezető keskeny utat szépen nyírt babérsövény szegélyezte. Az ablakokból kiszűrődő lámpafény mintha üdvözölte, hívogatta volna, eloszlatva némiképp a téli nap komor hangulatát. Kathleennek még mindig hiányzott élete megszokott, rituális rendje. Volt valami megnyugtató és vigasztaló abban, hogy minden napnak ugyanazok a rituális tevékenységek adták a keretét, bár ezt eddig nem is tudta igazán értékelni. Felkelt, imádkozott, étkezett. Felkelt, imádkozott, étkezett… mindig ugyanúgy, nap nap után. A frissen elnyert szabadság pedig ijesztő volt, és zavarba ejtő. Bátyjával az oldalán felment a kapuhoz vezető lépcsőn, visszatartotta egy pillanatra a lélegzetét, aztán becsengetett. Valaki már várhatta odabent, mert az ajtó azonnal kitárult. - Maga bizonyára Kathleen - üdvözölte egy hatvan körül járó, rövid ősz hajat viselő, kellemesen molett nő. - Kay Dickson vagyok, velem beszélt telefonon. Kathleent melegséggel töltötte el Kay barátságos mosolya. - Jöjjenek be! - tárta szélesre előttük az ajtót a volt apáca. Sean letette Kathleen bőröndjét, vonakodott beljebb lépni. - Én inkább megyek, várnak otthon - mondta, majd kérdőn Kathleenre nézett, mintha nem lenne biztos abban, hogy itt hagyhatja húgát ebben az idegen házban. - Minden rendben lesz - nyugtatta meg a lány, s a lelke mélyén érezte, hogy igazat szólt.
5
I. RÉSZ
Isten megszólít „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.” (Máté, 9:37)
6
1. Angelina Marcello 1948-1958 - Gyere ide, Angie! - hívta az erősen olaszos kiejtéssel beszélő apa a kislányát. Kóstold ezt meg! - tartott elébe egy fakanalat, melyről sűrű marinara mártás csöpögött. Angelina engedelmesen a kanál fölé hajolt, és becsukta a szemét, hogy még jobban meg tudja különböztetni a fűszereket és az ízeket a nyelvén. - Nincs benne elég bazsalikom. És petrezselymet is tehetnél még bele. Apja boldogan helyeselt. - Eltaláltad - harsogta. Beledobta a kanalat az étterem hatalmas, rozsdamentes acél mosogatójába, aztán felkapta nyolcéves kislányát, és feldobta a levegőbe, mielőtt forrón magához ölelte. 1948-at írtak, s Angie világának középpontjában egyedül az édesapja állt, no meg a családi vendéglő, melyet róla nevezett el. Közismert ténynek számított, hogy az Angelina kínálta a legfinomabb olasz ételeket egész Buffalóban. Más vele egykorú gyerekekkel ellentétben Angie legelső emlékei közé nem a Mikulás térdén való lovaglás tartozott valamelyik áruházban, ahonnan egy cukorkarúddal és egy fényképpel gazdagabban szoktak távozni a gyerekek. Ő e helyett az extra, szűz olívaolajban sülő fokhagyma illatára emlékezett, no meg arra, ahogy édesanyja a konyhában tesz-vesz. Azok voltak a régi, szép idők még a háború alatt, mielőtt Mrs. Marcello 1945-ben elhunyt. Néha, késő éjjel kuncogást hallott a szülei hálószobájából. Szerette ezt a hangot, nyugtatóan hatott rá. Bekucorodott vastag takarója alá, és biztonságban érezte magát mindannak ellenére, amit az óceán túloldalán zajló dolgokról meséltek. Aztán gyönyörű édesanyja, aki folyton énekelt, és mindennél jobban szerette őt, egyszer csak váratlanul elment. Meghalt Angie halva született kisöccsével együtt. Egy időre eltűnt az öröm és a nevetés a házból. A bejárati ajtón nagy, fekete koszorú függött, az emberek megálltak, ránéztek, és szomorúan a fejüket ingatták, mielőtt továbbmentek. Az ötéves kislány nem értette, hová tűnt a mamája, és azt sem, miért jön annyi idegen látogatóba. Még inkább összezavarodott attól, ahogy a vendégek összedugták a fejüket, és úgy suttogtak, mintha nem akarnák, hogy ő meghallja, mit beszélnek. Volt, aki hangosan sírt, aztán hirtelen abbahagyta, mikor ő belépett a szobába. Angie mindössze annyit értett az egészből, hogy a mamája nincs velük, az apja pedig, az ő tréfás kedvű, társaságkedvelő édesapja hirtelen csendessé, komollyá, szomorúvá vált.
7
- Jó katolikus lesz belőled, kislányom - mondta Tony Marcello Angie-nek nem sokkal anyja halála után. - Megígértem az édesanyádnak, hogy egyházi nevelést adok neked. - Sí, papa. - Beszélj angolul, - biztatta az apja - hisz Amerikában élünk! - Igen, apa. - Minden vasárnap elviszlek a misére, ahogy az édesanyád kívánta, iskolába pedig a Szent Gábrielbe iratlak, hogy apácák tanítsanak. A kislány feszülten figyelt, aztán bólintott. Apja kijelentése úgy hangzott, mint egy ígéret. - Most már csak ketten vagyunk, Angelina, te meg én - suttogta a férfi. - Igen, papa. - Jó katolikus leszel, kislányom, édesanyád büszke lesz rád. Angie erre már elmosolyodott, pedig eddig arról álmodott, hogy tehenészlány lesz, ha megnő, hogy együtt lovagolhasson a farmon Cowboy Cassidyvel. Álmai lovagja nem nézett ugyan ki olasznak, viszont apja éttermébe járt vacsorázni, és mindig azt mondta, sosem evett még ilyen finomat. 1948-ban, mikor Angelina már harmadikos volt s kék-szürke kockás, rakott szoknyás, kötényszerű felsőrésszel készült egyenruhában indult reggelente iskolába, két hosszú varkocsba fonva viselte fekete haját. A fonatokat apja készítette nagy gonddal minden reggel a reggeliző asztal mellett. Letette az újságot a kezéből, teljes figyelmét a lánya hajának szentelte, s amikor végzett, alaposan szemügyre vette a kislányt. Egész kis szertartás volt ez minden reggel. Angie kihúzta magát, kezét mereven tartotta maga mellett, úgy várta, hogy apja elismerőn bólintson jelezve, hogy kiállta a próbát. - Mosolyogj! - figyelmeztette az apja azon a bizonyos napon. Angie engedelmesen eleget tett a felszólításnak. - Pont olyan gyönyörű vagy, mint a mamád. No, edd meg a reggelidet! Angie becsusszant a székre, lehajtotta a fejét, majd keresztet vetett a hangosan elmondott asztali áldás előtt és után. A kanala után nyúlt, de tétován megállt a keze a levegőben, mikor észrevette, hogy apja elhúzza a száját. Vajon mit tett rosszul? A lehető legrosszabb dolog, amit csak el tudott képzelni az lett volna, ha csalódást okoz az édesapjának. Ő volt a mindene, ahogy az apja is az övé, bár a papa szeretetén osztoznia kellett az étteremmel. - Semmi baj, bambina - nyugtatta meg gyengéd hangon kislányát a férfi. - Remélem, édesanyád megbocsátja nekem, hogy hideg gabonapelyhet adok neked reggelire. - Szeretem a hideg gabonapelyhet, papa. Marcello bólintott, de figyelmét már az újság kötötte le, melyet a cukortartónak támasztva olvasni kezdett, míg Angie nekifogott a reggelinek. - Ma korán akarok indulni - mondta a kislány, aki alig tudta leplezni izgalmát. - Trinita nővér azt mondta, együtt énekelhetek az ötödikesekkel meg a hatodikosokkal a misén. Mindennél nagyobb kitüntetés volt ez Angie számára, mert csak az idősebb gyerekeknek volt szabad felmenni a kórusra a Szent Gábriel templomban. Trinita nővér, az ötödikesek tanárnője azonban, aki minden reggel a misére kísérte a nyüzsgő, sutyorgó, csivitelő gyereksereget, különösen szerette a kislányt.
8
Angie tudta, hogy a templomban tisztelettudóan kell viselkedni. Édesapja tanította meg erre, aki sosem engedte meg neki, hogy suttogjon, vagy mocorogjon a mise alatt. Bár a gyermek nem értette a latin szavakat, megtanulta, mit jelentenek, és élvezte a templom légkörét, az égő gyertyákat, az ólomüveg ablakokat, a csillogó padokat, s a keresztút állomásait ábrázoló jeleneteket, melyek elmondták nézőiknek a szent történetet. Trinita nővér meg is jegyezte egyik reggel, miközben a gyerekek kiviharzottak a templomból, és futottak vissza az iskolába, hogy nagyon meg van elégedve Angie tiszteletteljes magatartásával. Mikor a nővér azon első alkalommal megszólította, a kislány rögtön tudta, hogy benne barátra talált. Iskola után bement Trinita nővér osztályába, és ajánlkozott, hogy letörli a táblát. A nővér megengedte neki, bár tudta, hogy Angie még csak harmadikos. Ezt követően Angie a legkülönbözőbb ürügyekkel látogatott Trinita nővér osztálytermébe, később pedig addig lófrált tanítás után az iskolaudvaron, míg a nővér el nem indult hazafelé. Akkor odaszaladt hozzá, és elkísérte az utca túloldalán álló rendházig. Trinita nővér is kereste a kislány társaságát, amire Angie abból következtetett, hogy a nővérnek mindig mosolyra derült az arca, amikor meglátta őt feléje sietni. Angie szokásává vált, hogy mindennap hazakísérte az apácát. - A kórusban fogsz énekelni? - kérdezte az édesapja, felemelve szemét az újságból. Angie izgatottan bólintott, legszívesebben ujjongott volna az örömtől. - Szeretem Trinita nővért. - Jó - biccentett egyetértése jeléül az apja. A kislány bekanalazta az utolsó, tejben ázó gabonapelyhet is, letette a kanalát, s azon tűnődött, elmondja-e apjának, hogy újabban minden reggel megvárja Trinita nővért a rendház ajtajában, elkíséri a templomba, és csak ott válik el tőle, hogy becsusszanjon a harmadikasok padsorába. - Trinita nővér azt mondta, én vagyok a kedvence - kezdte tétován, várva apja reakcióját. - Ki az a Trinita nővér? - érdeklődött Tony. - Mondd csak el újra, mit kell tudnom róla! - Az ötödikesek tanárnője. Remélem, az ő osztályába kerülök, amikor én is ötödikes leszek. A férfi bólintott. Láthatóan örült annak, hogy a lányát elfogadja az apáca, ahogy annak is, hogy Angie naponta részt vesz a misén, bár ő maga nem szívesen járt templomba. Csak azért ment el a vasárnapi misére, mert megígérte haldokló feleségének, akit oly végtelenül szeretett. Tony Marcello büszke volt arra, hogy mindig megtartja a szavát, így hűségesen elkísérte Angie-t a templomba minden egyes vasárnap és az ünnepnapokon. Este, mikor véget ért a napja a vendéglőben és hazaküldte a házvezetőnőt, kikérdezte Angie-től a katekizmust, felesége halálának évfordulóján pedig, miközben a feszület előtt térdepeltek a nappaliban, együtt mondták végig a rózsafűzért. Jézus nevének említésekor mindketten mélyen lehajtották a fejüket. Azon a bizonyos reggelen Tony mosolyogva itta ki a kávéját. - Kész vagy? - kérdezte a lányát. - Ha az én kislányom a kórusban énekel, korán kell elfuvaroznom a templomba. - Kész vagyok - ragadta meg Angie a könyveit és az uzsonnás táskáját, s már nyújtotta is apjának a kezét. Hosszú copfjai csak úgy repkedtek a tengerészkék egyenpulóver fölött.
9
Angelina Marcello két éven át kísérgette Trinita nővért a rendház és az iskola meg a templom között az iskolahét minden egyes napján. Majd’ megszakadt a szíve, mikor a nővért 1950-ben áthelyezték egy másik iskolába. Angie épp akkor töltötte be tízet és lett volna ötödik osztályos. Egy idő után már nem gondolt folyton Trinita nővérre, de sosem felejtette el a Mária Mennybemeneteléről Nevezett Szent Brigitta Nővérek rendjébe tartozó apácát, aki akkor árasztotta el figyelmével és szeretetével, mikor a legnagyobb szüksége volt rá. 1953 nyarán apja beíratta a Szűz Mária Leányiskolába. Angie sosem felejtette el, milyen vidáman énekelte a That’s amore, vagyis az Ez a szerelem kezdetű dalt a volánnál, miközben hazafuvarozta őt a St. George nővérrel folytatott első beszélgetésről. - Édesanyád büszke lenne rád, amilyen remek nagylány lett belőled - mondta neki, mikor megállt a vendéglőnél útközben hazafelé. Tizennégy évesen Angie nyáron felszolgált az étteremben és együtt főzött apjával meg Mario Deccióval, a séffel. Úgy ismerte a recepteket, mint a tenyerét. A vendéglő volt az élete - egészen a középiskola utolsó évéig. Akkor azonban minden megváltozott. - Tényleg el akarsz menni? - kérdte az apja a végzősök éves lelkigyakorlatára szóló szülői engedély nyomtatványát tartva a kezében. Figyelmesen vizsgálgatta a lánya arcát. Valóban el akarsz utazni Bostonba erre a lelkigyakorlatra? - Csak egy hétvégéről van szó - magyarázta Angie. - Minden végzős osztály elutazik egy ilyen lelkigyakorlatra. - Egy zárdába? - Igen. St. George nővér azt mondta, ez a néhány nap az elmélkedést szolgálja, mielőtt érettségizünk és elfoglaljuk a helyünket a világban. Tony még egyszer elolvasta az engedélyt. - Te tudod, hol a helyed. Itt mellettem, az Angelinában. - Mindenki megy, papa - erősködött Angie. - Minden lány az osztályból? - kételkedett Tony. - Igen. - Angie nem volt egészen biztos abban, hogy igazat mond, de mindenképpen menni akart. Tizenkét éve járt egyházi iskolába, érthető, hogy kíváncsi volt, milyen belülről egy zárda, hogyan élik az apácák titokzatos életüket a falakon túl. Egyszerűen nem akarta elszalasztani ezt az alkalmat. - Hát jól van, elmehetsz - egyezett bele végül az utazásba vonakodó apja. A papának természetesen igaza van, látta be Angie, az ő jövője már eldőlt. Az étteremben fog dolgozni, főz, vagy felszolgál, amire éppen szükség lesz. A lány egyedül ezt az életet ismerte, s az ismerős környezet megnyugvással töltötte el. Június elején a Szűz Mária Leányiskola végzős osztálya különjárati autóbusszal indult Bostonba, a Szent Brigitta nővérek anyaházába. Három héttel voltak az érettségi előtt. Mikor a busz megállt a rendház mellett, Angie úgy érezte, mintha békés nyugalom, derű, tisztaság áradna a magas kerítés és gondozott udvar által körülvett háromszintes téglaépületből. Míg a környező forgalmas utcákon robogtak az autók, a kovácsoltvas kapukon belül csend és béke honolt. Angie nem tudta, a többiek is érzik-e mindezt, de ő határozottan érezte. Péntek este a nővérek szolgálták fel a látogatóknak a vacsorát. - Ők nem velük esznek? - hajolt közel Angie-hez Sheila Jones. Ő és Dorothy French volt Angie két legjobb barátnője. 10
- Nem vetted még észre? - suttogta neki Dorothy. - Az apácák sosem étkeznek együtt világiakkal. Eddig erre Angie sem figyelt fel, nem is gondolkodott rajta. - Kíváncsi volnék, ettek-e már egyáltalán pizzát - fűzte hozzá Dorothy. - Hát persze - jelentette ki Angie. - Ugyanazt eszik, mint bárki más. - Én ebben nem lennék ennyire biztos - dünnyögte Sheila. Angie eltűnődött. Ő nem tudta volna elképzelni az életét pizza, fettucine Alfredo és még egy sor más étel nélkül, melyeket apja különleges receptjei alapján készített. Később, az este folyamán Angie-t a számára kijelölt cella spártai egyszerűsége nyűgözte le és tette kíváncsivá. A padló és a fal csupasz volt, egyedül egy feszület függött az ágy fölött. A külső fal egy részét kis ablak foglalta el, de az is olyan magasan volt, hogy nem lehetett kilátni rajta. Csak arra szolgált, hogy halványan beszűrődjön rajta a napfény. A keskeny ágyon vékony matrac feküdt, az éjjeliszekrényen pedig mindössze egy lámpa és egy imakönyv fért el. Mikor első este Angie bebújt az ágyba, durvának érezte még az ágyneműt is. Azt gondolta, a fáradtságtól majd azonnal elalszik, de ezerfelé kalandoztak a gondolatai. Megszentelt föld volt, ahol feküdt, ahol nap közben járt, s e fölött - úgy érezte - nem szabad könnyedén átsiklani. Csak valamivel éjfél után nyomta el az álom. A lelkigyakorlat második napján egy órányi magányos imádkozás volt a feladat, miközben minden lánynak egyedül kellett eltöprengenie élethivatásán. Egymással nem volt szabad beszélniük, de megszólíthatták az egyik nővért, ha szükségét érezték. Angie óvatosan elkerülte a barátnőit, mert ha összefutnak, könnyen megtörhették volna a csendet. - Angie! - hallatszott mégis Dorothy French hangos suttogása a kápolnában. A lány gyors léptekkel közeledett a középső hajóban. Angie összerezzent, és úgy tett, mintha nem venné észre. Dorothyt azonban nem lehetett lerázni. Hangosan csörgette a rózsafüzérét, s lehajtott fejjel látszólag imádkozott, de közben odasúgta Angie-nek: - Szétpukkadok, ha még egy percig nem szólalhatok meg. Barátnője szigorú pillantást vetett rá. - És te? - firtatta Dorothy, kutató pillantást vetve Angie-re. - Ne mondd, hogy téged nem zavar ez a némaság! Válaszul Angie nemet intett a fejével, kicsusszant a padból Dorothy mellett, és elhagyta a kápolnát. Ő valóban a rózsafüzér imáival volt elfoglalva, és igencsak rossz néven vette, hogy megzavarták. Attól tartva, hogy más is megpróbálhatja elvonni a figyelmét, kiment az épületből, és úgy döntött, végigjárja a kálvária stációit. A Krisztus utolsó útjának állomásait bemutató tizennégy stáció a dús növényzettel borított kert egy kanyargós ösvénye mellett helyezkedett el. Meleg volt, a levegő telve a tavasz illatával, s Angie határozottan jól érezte magát. A negyedik stációnál, ahol Jézus találkozik anyjával a Kálvária felé vezető úton Angie meglátott egy idősebb apácát, aki egy padon ült lehajtott fejjel, kezét imára kulcsolva. Nem akarván őt megzavarni, Angie le akart térni az ösvényről. Amikor már épp majdnem megfordult, az apáca felpillantott, s ahogy meglátta Angie-t, felismerés csillant a szemében. Ekkor Angie is jobban megnézte magának. Nem, ez lehetetlen! 11
- Trinita nővér! - suttogta meglepetten. - Tényleg te vagy az, Angie? - mosolygott rá az apáca. - Igen… ó, Trinita nővér! Annyit gondoltam önre az elmúlt években! - Én is gondoltam rád. Már végzős vagy a középiskolában? Angie bólintott. - A Szűz Mária Leánygimnáziumban. - Milyen gyorsan megy az idő! - mosolygott nyájasan a nővér. - Alig tudom elhinni, hogy már szinte felnőtt vagy - tette hozzá, azzal odébb csúszott a padon, ezzel invitálva Angie-t, hogy üljön mellé. - Annyira csalódott voltam, mikor elhelyezték - mondta a lány. - Már alig vártam, hogy ötödikes legyek. - Anyja halála után Trinita nővér távozása volt a második nagy csapás az életében. - Nekem is nehéz volt elfogadni, hogy nem taníthatlak, de így volt a legjobb. Az anyaház döntései mindig a javunkat szolgálják. Angie ezzel nem értett egyet. Óriási igazságtalanságnak érezte a nővér áthelyezését és eltűnését az életéből. - Nem volt más választása? - Nem, de nem is ez a lényeg. Amikor Jézus jegyese lettem, engedelmességet fogadtam mindenben. - Én erre sosem lennék képes - jelentette ki Angie. Nem szívesen ismerte el ezt a gyengéjét, de ez volt az igazság. Trinita nővér halkan felnevetett. - Dehogynem! Ha Isten kér tőlünk valamit, eszünkbe sem jut elutasítani. A nővér kijelentése annyira nyugodtan és magabiztosan hangzott, mintha fel sem merülhetne az emberben, hogy ne engedelmeskedjen Istennek. Mintha soha senkinek nem volnának kétségei. Pedig Angie biztos volt benne, hogy ő már eddig is számtalanszor utasította el Isten kérését, útmutatását. - Remek fiatal nővé cseperedtél - nézett rá gyengéd szeretettel Trinita nővér. Képzelem, milyen büszke rád az édesapád. Angie vállat vont. - Gondolom, nagyon - felelte, aztán rövid hallgatás után megkérdezte: - A nővért most épp az anyaházhoz helyezték? Trinita nővér elmosolyodott, de csak kis tétovázás után válaszolt. - Átmenetileg. - Értem. Hosszú csend következett, bár lehet, hogy csak Angie érezte annak. Épp mikor ismét meg akart szólalni, Trinita nővér lassan felemelkedett a padról, majd mindkét kezét apácaruhája bő ujjába rejtette. - Jó volt újra beszélgetni - mondta. - Nekem is. - Angie még maradni szeretett volna, de úgy tűnt, a találkozásnak vége. Nővér, kérdezhetnék valamit az apácaélettel kapcsolatban? - Hirtelenjében csak ezt tudta kitalálni, hogy folytatódjon a beszélgetés. Trinita nővér visszaült a padra. - Mit szeretnél tudni? 12
Angie összekulcsolt kézzel a távolba nézett. Oly békés volt itt, a kertben! A közlekedés zaját tompította a fák lombja, csend és béke uralkodott mindenütt. - A nővérben mikor tudatosult először, hogy meghívást kapott Istentől? - kérdezte végül. - Csak miután leérettségiztem. Ez meglepte Angie-t. - Ilyen későn? Az apáca elmosolyodott. - Tizenkilenc voltam. - De hogyan lehetett benne biztos? Trinita nővér lenézett a kezére, melyet az előbb kihúzott a ruha ujjából. - Erre nem könnyű válaszolni. Egyszerűen éreztem a szívemben - tette egyik kezét ruhája keményített, fehér elejére a szíve fölött. - Vágytam arra, hogy szolgáljam az Urat és kövessem, akárhová vezet. - Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy nem mehet férjhez és nem lehetnek gyerekei? Angie-nek ezt volt a legnehezebb megérteni a hivatás feltételei közül. - Ezt kérte tőlem Isten. - Én nem tudom elképzelni, hogy férj nélkül éljek - vallotta be Angie. - Biztos vagyok benne, hogy egyedül nem érezném magamat teljesnek. - Én Krisztussal élek házasságban, Angie. Engem ő tesz teljessé. Angie nem hitte, hogy ő valaha is képes volna így érezni, hisz Krisztus nem itt él a Földön. Ugyanazt várta az élettől, mint a barátnői: egy férjet, egy igazi, hús-vér férfit, aki magához öleli, beszélget vele és… megcsókolja. No és gyerekeket is szeretett volna, saját gyerekeket. - Az édesapád megnősült újra? - kérdezte a nővér. Angie nemet intett a fejével. Apja sosem fog megnősülni, nincs hely a szívében egy másik asszonynak. Senkinek sincs Angie-n kívül. - És gondolod, hogy nem érzi teljesnek magát? - firtatta a dolgot tovább a nővér. - Hisz nagyon rég él feleség nélkül. - Szó sincs róla - vágta rá Angie, elképedten a feltételezéstől. Édesapja elégedett ember volt. Virágzott a vállalkozása, megvoltak a maga barátai, akikkel hetente egyszer tekézni ment, reményeit és álmait pedig a lánya volt hivatva beteljesíteni. - No hát én is teljesnek érzem így magam - magyarázta Trinita nővér. - Tudod, az engedelmesség örömmel jár, és nincs nagyobb öröm, mint az Urat szolgálni. Nincs nagyobb öröm, ismételte Angie magában a szavakat, s ebben a pillanatban megfogalmazódott benne a gondolat. - Nővér - suttogta izgalomtól remegő hangon. - Úgy hiszem, Isten megszólított. Ijesztőnek találta bevallani, amit érez, hallani saját kimondott szavait. - Valóban, Angie? - Igen, nővér. - Aztán hirtelen kifújta a levegőt. - Ó, nem! - Nem? - kérdezte a nővér gyengéd mosollyal. - Apa… apának ez nem fog tetszeni. Igen, Isten hívta őt. Angie egyre erősebben érezte magában a vágyat, hogy szolgálja az Urat, a gondolat percről percre valóságosabbá vált. Mikor leült Trinita nővér mellé a padra, 13
még nem sejtette, hová vezet ez a beszélgetés. Isten épp a megfelelő pillanatban hozta vissza az életébe ezt a különleges apácát. Ezen a találkozáson keresztül szólította meg Angie-t és fedte fel előtte igazi hivatását. Isten mindig tökéletesen időzít. - És van egy barátom is - motyogott maga elé, végiggondolva a nehézségeket, melyekkel szembe kell néznie. - Részmunkaidőben dolgozik az étteremben. Aranyos fiú, csak… - Komoly a kapcsolatod azzal a fiatalemberrel? - Nem… Nem járunk igazából együtt. - Valójában Ken inkább csak jó barát volt, semmint udvarló. Együtt voltak ugyan a diákbálon, és hetente egyszer-kétszer beszéltek telefonon, de semmi komoly. Ken valószínűleg megértené, ha Angie bejelentené, hogy apáca szeretne lenni. Az apja viszont soha. - Javasolhatnám, hogy egyelőre ne beszélj erről senkinek? - mondta a nővér. Angie visszapislogta a szemébe gyűlő örömkönnyeket. - Nem tudom, képes leszek-e. Úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban szétrobbanhatna a szívem - törölte meg a szemét egy gyors mozdulattal. - Valóban úgy érzem, Jézus hív menyasszonyául. Most mit tegyek? - Imádkozz - javasolta a nővér -, és Jézus vezetni fog. Ha pedig édesapád ellenzi a tervedet, Isten megmutatja neked, mi a megoldás. Röviddel Bostonból való visszatérte után Angie kénytelen volt rájönni, mennyire igaza volt Trinita nővérnek. Titokban kellett volna tartania a hírt, hogy meghívta Isten, ő viszont elkövette azt a hibát, hogy elmondta az apjának, be szeretne lépni a rendbe. - Nem! Szó sem lehet róla! - üvöltött Tony Marcello az egyetlen lányával. - Hallani sem akarok erről többet! - Isten szólít, apa. Tony akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a szalvétatartó a só- és borsszóróval együtt leesett a földre. Ez a példa nélküli kitörés mindkettejüket meglepte, a döbbenettől látott szájjal meredtek egymásra. Az apa tért először magához. - Mit mondtak neked azok az apácák Bostonban? - Ők semmit. - Nem lépsz te be semmiféle rendbe! - kiabált tovább Marcello olyan vörös arccal, mint a híres paradicsomszósza. - Nem engedem! - Azzal kirohant a házból, bevágva maga mögött a bejárati ajtót. Könnyek gyülekeztek Angie szemében, de a lány nem akart sírni. Agnes nővér, a Szent Brigitta apácarend elöljárója figyelmeztette a lányokat, hogy aki esetleg elhivatottságot érez belépni a rendbe, ellenállásra számíthat a családja részéről. A szülőknek gyakran vannak súlyos kételyeik. Angie tudta, hogy apja nem fog örülni a hírnek, de ilyen kirohanásra nem számított. Eddig még egyszer sem kiabált vele az életben. Csak épp most, mikor bejelentette, hogy meghívta az Úr. Két héttel az érettségi után Angie újból felhozta a témát. Tony Marcello az étterem irodájában épp a papírmunkát végezte, mikor Angie beóvakodott a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót, leült egy székre apja íróasztala mellett, és várt. A férfi felnézett, és ösztönösen megérezte, miről akar beszélni vele a lánya. - Azt mondtam, nem, úgyhogy ne is próbálj meg alkudozni! 14
- Szeretném, ha beszélnél a rendfőnöknővel. - Minek? Hogy még jobban felhúzzam magam? - Isten szólít, hogy szolgáljam őt - jelentette ki Angie egyszerű szavakkal. Tony szeme villámokat szórt. - Édesanyád - Isten nyugtassa a lelkét - arra kért, neveljek jó katolikust belőled. Megígértem neki és meg is tettem, de ilyesmihez sosem adtam a beleegyezésemet. - Kérlek, beszélj a fejedelemnővel! - könyörgött újra Angie remegő hangon. - Nem. Neked itt a helyed mellettem. Ez az étterem egy nap majd a tiéd lesz. Mit gondolsz, miért dolgoztam halálra magam ennyi éven át? Csakis teérted. Angie szíve majd megszakadt, de nem engedett. - Nekem nem kell az étterem - mondta alig hallhatóan -, csak Isten. Apja lassan felállt, arcát eltorzította a düh. - Ezt nem gondolhatod komolyan. Ha elhinném, hogy komolyan mondtad, én… én nem is tudom, mit csinálnék. Most pedig tűnj el a szemem elől, mielőtt olyat mondok, amit magam is megbánok! Angie zokogva sietett ki az irodából. Alig látva a könnyeitől, majdnem nekiment Mario Decciónak, aki apja barátja és főszakácsa volt. Aggódó faggatózása ellenére nem tudta elmondani neki, mi baja, nem volt képes kiejteni a megfelelő szavakat. Tony Marcello két napig nem szólt a lányához, úgy tett, mintha Angie nem is volna a világon. - Ne csináld ezt, apa! - könyörgött Angie vasárnap este. Ezen a szent napon az étterem hagyományosan nem volt nyitva, így egész nap csak kerülgették egymást a házban. Tony nem válaszolt, makacsul nézte tovább a televíziót, melynek képernyőjén épp Ed Sullivan mutatta be aznapi vendégeit. Angie elbátortalanodva ült le az apja melletti székre, és kibukott belőle a sírás. Ez volt az első eset az életében, hogy a papa megharagudott rá, s ő nem tudta tovább elviselni a némaságát. - Mondd, mit akarsz tőlem! - nyögte ki szaggatottan, két feltörő zokogás között. - Hogy mit? - nézett a lányára Tony két nap után először. - Azt, amit mindig is terveztünk. Mindössze annyit. - Amit te terveztél - helyesbített Angie. Apja visszafordította a tekintetét a televízióra. - Isten elvette tőlem az édesanyádat a fiammal együtt. Átkozott legyek, ha nekiadom a lányomat is! - Ó, papa! - Angie szíve majd meghasadt, hogy ilyen szörnyű szavakat kell hallania az apja szájából. - Elég, Angelina! Nincs miről beszélnünk. Angie úgy érezte, vereséget szenvedett. - Hát jó. Tony összevont szemöldökkel rácsodálkozott. - Mi az, hogy jó? - Akkor nem megyek. A férfi összehúzta a szemét, mint aki nem hiszi, hogy megbízhat a lányában. Aztán kurtán biccentett és csak annyit mondott: 15
- Jó. Azzal elintézettnek véve a dolgot, figyelmét újból a kis, fekete-fehér képernyőnek szentelte. Angie valóban megpróbálta elfelejteni Isten meghívását, írt a rendfőnökasszonynak egy levelet, és elmondta, hogy nagyon sajnálja, de vissza kell vonnia a jelentkezését. Édesapja sosem fog tudni megbékélni az elhivatottságával, ő pedig nem tud, és nem akar csalódást okozni neki, hisz rajta kívül senkije sincs a világon. Az apácafőnöknő bátorító, reményteli levéllel válaszolt, s kijelentette, hogy ha Isten valóban azt akarja, hogy Angie szolgálja őt, akkor azt lehetővé is teszi a számára. Angie hinni akart Agnes nővérnek, de tudta, hogy Istennek nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja győzni az édesapját, aki a jelek szerint a leghatározottabban elutasítja az ő csatlakozását az apácarendhez. Július és augusztus folyamán Angie mindennap az étteremben dolgozott, éjjel pedig lelkileg és fizikailag kimerülten bezárkózott a szobájába, s keserves könnyeket hullatott sorsa fölött. Attól félt, ha nem tud eleget tenni Isten hívásának, kárba vész az egész élete. Egyfolytában azért imádkozott és könyörgött Istenhez, hogy tegye lehetővé számára követni őt, ahogy a rendfőnöknő írta. Minden este addig mondta térden állva a rózsafüzért, amíg fáradtságtól eltompult agya felmondta a szolgálatot. Szeptember első hetében, három nappal az előtt, hogy a rendház megnyitotta kapuit a felvételüket kérők, más szóval posztulánsok előtt, apja berontott Angie hálószobájába. - Menj! - üvöltötte, mint egy dühöngő démon az ajtóból, a méregtől lihegve. - Azt hiszed, Istennek szüksége van rád? Akkor hát menj! Angie a döbbenettől nem tudott megszólalni. Térdeplő helyzetéből, a rózsafüzérrel az ujjai közt némán felnézett az apjára. - Nem tudom tovább hallgatni a sírásodat. Angie lassan felállt. Fájt a térde, a háta, de mozdulatlanul állt az apja előtt. Nem akart hinni a fülének. - Menj csak! - folytatta Tony most már kicsit halkabban. - Nem telik sok időbe, míg rájössz, hogy igazam volt. Te nem vagy apácának való, Angelina. Nem Isten szavát hallod. Nem tudom, ki ültette a bogarat a füledbe, de tévedett. - Papa… - Rám nem hallgatsz, tudom én azt. Ha maradásra kényszerítlek, a végén még meggyűlölsz. Úgy látszik, ezt a leckét a magad kárán kell megtanulnod. - Nem tenném, ha nem hinném őszintén azt, hogy ez valódi elhivatottság. Marcello morgott valamit az orra alatt olaszul, amit Angie nem értett. A hangsúlyából azonban gyanította, hogy jobb is. Meg akarta magyarázni az apjának, hogy Isten betöltötte a lelkét, és nem utasíthatja vissza a hívását. De attól félt, hogy a legkisebb vita is döntése visszavonására késztetné őt. - Köszönöm - mondta hát röviden, lesütve a szemét. Alázattal töltötte el, hogy apja végül mégis megadta neki a lehetőséget. Tony sokáig nem szólt semmit, majd mikor megszólalt, hangja remegett az elfojtott érzelmektől. - Azt mondtam, elmehetsz, de oda nem viszlek, Isten úgy segéljen. - Mehetek busszal is. 16
- Nem lesz más választásod. Angie életének legnehezebb pillanata volt, mikor azon a szeptemberi reggelen, 1958ban búcsút kellett vennie az apjától. A férfi kitette a távolsági busz megállójában, és szorosan magához ölelte. Aztán könnyektől csillogó szemmel cuppanós csókot nyomott kétoldalt az arcára. - Vissza fogsz jönni - mondta halkan, azzal hátralépett. Angie nem vitatkozott vele, bár másként vélekedett. Tudta, arra született, hogy a Szent Brigitta nővérek rendjének tagjaként szolgálja Istent.
17
2. Kathleen O’Shaughnessy 1951-1963 Kathleen mindig is tudta, hogy egyszer apáca lesz. Attól a perctől fogva, hogy legelső alkalommal magához vette az Oltáriszentséget, s meghallotta, hogy az édesanyja is ekképp vélekedik. Kathleen három unokatestvérével együtt szerepelt a csoportképen. Fehér ruha volt rajta szatén szegéllyel, rövid fátyol és fehér kesztyű. Ugyanaz a ruha volt ez, amelyet három idősebb nővére is viselt, és amelyet Molly unokatestvére is kölcsönkért egy évvel azelőtt. Imára kulcsolt kezében fehér imakönyvet tartott, s fejét áhítatosan lehajtotta a felvétel kedvéért. - Kathleen olyan, mint egy kis angyal - mondta Rebecca nevű nagynénje az édesanyjának. Annie O’Shaughnessy bólintott. - Szerintem is. Az az érzésem, apáca lesz belőle. - Gondolod? - Ned és én biztosak vagyunk benne. Kathleen is biztos volt benne. 1951-et írtak ekkor, és Kathleen mindössze hatéves volt. Mire a Boston keleti részén működő gimnáziumba kezdett járni, a családnak már tíz éhes szájat kellett etetnie. Kathleen Ned és Annie O’Shaughnessy ötödik gyermeke volt a nyolc közül, akik között csak kettő volt fiú. Akik elég idősek voltak már a munkához, Patrick nagybátyjuk kocsmájában dolgoztak. Kathleen és nővérei a Szent Márk Gimnáziumba jártak, ahol a Szent Brigitta Nővérek rendjének apácái tanították őket. Iskola után Kathleen és egy évvel idősebb nővére, Maureen mindennap a kocsmába ment. Takarítóként dolgoztak, hogy ki tudják fizetni az egyházi iskola tandíját. Akár ikrek is lehettek volna, annyira hasonlítottak egymásra. Mindkettő sűrű, barnásvörös hajú volt, és olyan kék volt a szemük, hogy néha már majdnem ibolyaszínűnek látszott. Kathleen haja a háta közepéig ért, s úgy csillogott, mint egy vadonatúj autó, ahogy az édesanyja szokta mondani. Kathleen büszke is volt a hajára, s minden este szertartásosan átkefélte pontosan százszor. - Nem gondolod, hogy az apácáknak le kell vágatni a hajukat? - kérdezte Maureen, amint 1962 márciusában, egy felhős tavaszi napon ismét együtt sétáltak át a kocsmába.
18
Testvérei szerették bosszantani Kathleent a zárdaélettel kapcsolatos kérdéseikkel. Féltékenyek voltak rá, amiért a szülei különleges figyelemben részesítették elhivatottsága miatt. - Valószínűleg igen - felelte Kathleen higgadtan, nem engedve, hogy kihozzák a sodrából. Ha Isten ezt kívánja tőle, hát legyen. Semmi sem fogja tudni eltántorítani a hivatásától. - Hogy fogod kibírni? - kérdezősködött tovább kíváncsian Maureen. - Azt, hogy levágják a hajam? Ne butáskodj! Bár a válasz hetykén hangzott, Kathleen azért tudta, nem lenne könnyű megválnia gyönyörű fürtjeitől. - Nem. Azt, hogy Istennek szenteled magad. Sosem gondolkodtál el azon, milyen is lehet a szeretkezés, és mi fog kimaradni az életedből? - De Maureen! - No, sosem gondolkodtál el ezen? Dehogynem. Kathleen nagyon is sokat gondolt a szerelemre. De semmiképpen sem ismerhette be, mert nővére csak tovább bosszantotta volna. Azonban bárhogy is igyekezett, nem tudta kiverni a fejéből ezeket a tiltott gondolatokat. Pedig aki apáca akar lenni, nyilvánvalóan nem foglalkozhat ilyen profán dolgokkal. Ez borzalmasan aggasztotta Kathleent. Arra készült, hogy örökre elutasítja a nemi életet, de fogalma sem volt, tulajdonképpen mi is az, amit száműz az életéből. - Halljam! - sürgette Maureen kitartóan a választ. Kathleen meggyorsította a lépteit, de nővére nem tágított. - De, gondolkodtam már róla - mondta végül halkan. Maureen erre lassított a tempón, majd halkan megszólalt. - Robbie és én már kipróbáltuk. Kathleen megtorpant, s döbbenten bámult a nővérére. Maureen elvesztette a szüzességét? - Mikor - kérdezte elakadó lélegzettel. Szűz Mária, Szent József! Ez az őrült lány képes megkockáztatni egy terhességet? - A múlt héten… Nem terveztük, de Robbie szülei nem voltak otthon, mi pedig csókolózni kezdtünk, aztán már csak azt vettem észre, hogy… hogy megtörtént. Maureen zavartan szorította magához a könyveit, mereven előre bámult. Kathleen agyában ezernyi kérdés kavargott, de a legfontosabbal kezdte. - Meggyóntad már? - Még nem. - Maureen, veszélybe sodrod a halhatatlan lelked üdvösségét! Egy pap feloldozása nélkül nővére a végén még örökre elkárhozik. - Szombaton úgyis megyek gyónni, mint máskor - vetett kétségbeesett pillantást a húgára Maureen. - Nem akarod tudni, milyen volt? Kathleen bizony hallani kívánt minden mocskos részletet. - Fájt? Maureen vállat vont. - Először kicsit. Azt gondoltam, valamit rosszul csinálunk, mert Robbie nem tudta a… a micsodáját bedugni.
19
Kathleen levegőt is alig kapott. Becsukta a szemét, s megpróbálta kitörölni a lelki szemei előtt megjelenő képet, ahogy Robbie a nővérén tornázik és nyomul befelé. - Mikor aztán sikerült neki, azt hittem, szétszakadok. - Véreztél? - Jézusom! Remélem, nem. A nagyszoba szőnyegén csináltuk. .. Na, mindegy. Ha volt is vér, Robbie biztosan eltakarította. Végül is neki kellett volna megmagyarázni a szüleinek. Kathleen halántéka lüktetni kezdett. Elborzadt attól, hogy ilyen felelőtlen tudott lenni a nővére. - Azután mi történt? Maureen félrenézett, de Kathleen észrevette szemében a csalódottságot. - Semmi. Robbie azt ismételgette, mennyire sajnálja, és hogy mennyire nem akart nekem fájdalmat okozni. Aztán felmordult, lihegni kezdett, és mielőtt egy szót szólhattam volna, már kész is volt. Ez határozottan undorítóan hangzott. - Jobb lenne, ha nem várnál szombatig a gyónással. Mi lesz, ha addig elüt egy busz? Maureen az égre nézett. - Hamarabb nem mehetek. - Miért nem? Kathleen nem értette, hogyan kockáztathatja nővére a lelki üdvét, mikor Murphy atya minden reggel gyóntat a nyolc órai mise előtt. Maureen akár iskolába menet is beugorhatna hozzá. Már épp emlékeztetni akarta erre a nővérét, mikor az megszólalt. - Robbie ma este is csinálni akarja. - Nem teheted, Maureen! - kiáltott fel Kathleen döbbenten attól, hogy nővérében egyáltalán felmerült a gondolat. - A szülei elutaznak a városból, és azt mondta, odajön értem a kocsmához, mire befejezem a takarítást - dobta hátra dacosan Maureen sűrű, vörösesbarna haját. - Már beleegyeztem. Nem létezik, hogy ne legyen ez a dolog valami több, jobb annál, mint amit tegnap csináltunk. - Megőrültél? - kiáltott fel Kathleen. - Nem vállalhatsz ekkora kockázatot. Mi lesz, ha teherbe esel? - Tudom, tudom… Robbie azt mondta, fog használni valamit, hogy ne legyen gyerek. Ha pedig terhes leszek, el fog venni, azt ígérte. - Még tizennyolc éves sem vagy. Mi lesz a főiskolával? Maureen kitűnően tanult, akár ösztöndíjat is kaphatott volna. A családban még senki sem járt főiskolára. Sean érettségi után bevonult a seregbe, Mary Rose pedig férjhez ment, és már volt is egy kétéves kisgyereke. Joyce és Louise együtt bérelt egy lakást, és a kocsmában dolgozott. Joyce pincérnő volt, Louise pedig a szendvicseket készítette a konyhában, aztán esténként megosztoztak a borravalón. Kathleennek akkor lett először saját ágya, miután nővérei elköltöztek hazulról. - Még csak tizenhét vagy - jajveszékelt Kathleen. - Honnan tudhatnád, hogy tényleg hozzá akarsz-e menni Robbie-hoz? - Te honnan tudod, hogy tényleg apáca akarsz lenni? - vágott vissza Maureen. Erre Kathleen nem tudott mit mondani. - Legalább légy nagyon óvatos! - intette a nővérét. 20
- Ugye, nem mondod el a mamának? Kathleen megígérte, hogy hallgat. Aznap késő este Maureen felverte Kathleent első, mély álmából. Holdfény szűrődött át a függönyön, lentről távoli suttogásként hallatszott fel a televízió. - Ébren vagy? - kérdezte Maureen. Kathleen vállára tette a kezét, és finoman megrázta. Kathleen feltámaszkodott a könyökére. Lentről mintha a Ben Casey szólt volna, ami azt jelentette, hogy édesanyjuk jó ideig semmi mással nem fog törődni. Maureen húga szemébe nézett. - Csináltátok? - suttogta Kathleen. Maureen bólintott. - Kétszer is. - Egyetlen este? Megint csak egy bólintás volt a válasz. Kathleennek nem lett volna szabad érdeklődni a részletek iránt, de tudnia kellett, mi történt annak ellenére, hogy ő maga sosem fogja átélni a testi szerelmet. Felült az ágyban, s átkulcsolta felhúzott térdét. - És milyen volt? Nővére telt ajka lágy mosolyra húzódott. - Most már tudom, mamának és papának miért van nyolc gyereke. Annyira jó volt, Kathleen! Olyan, mint… nem is tudom. Semmihez sem hasonlít a világon. Kathleen az ágytámlához támasztotta a hátát, és beharapta a szája szélét, úgy itta nővére szavait. - Robbie használt… óvszert? Maureen lesütötte a szemét. - Maureen! Ha így folytatja, ez a buta lány terhes lesz már érettségi előtt, és szégyent hoz az egész családra. - Felhúzta, de azt mondta, úgy nem annyira jó, és… - Ragaszkodnod kellett volna hozzá. - Kathleen a szájára szorította a kezét. Egyformán megdöbbentette nővére felelőtlensége és saját hajlandósága, hogy túllépjen az egyház születésszabályozással kapcsolatos álláspontján. - Ha terhes leszel, a mamáék megölnek. Maureen felháborodottan pattant fel húga ágyáról. - Robbie megmondta, hogy nagy butaság volt szólni neked. Hallgatnom kellett volna rá. Szenteskedő kisasszony! Nem csoda, hogy semmi másról nem tudsz beszélni, mint az apácazárdáról. - Ez nem igaz! - vágott vissza Kathleen. - Ha elmondod mamáéknak, sosem bocsátom meg. - Nem fogom elmondani. Maureen gyorsan levetkőzött a sötétben. - Én sosem tudnék belépni a rendbe - suttogta aztán, immár higgadtabban. - Azért, mert elvesztetted a szüzességedet? - Nem - felelte kuncogva Maureen. - Azért, mert nem tudnék szerelem nélkül élni. Jobb is, hogy nem tudod, milyen, Kathleen. Ha tudnád, nem lelkesednél annyira Isten hívó szaváért, amit állítólag hallasz. 21
Hál’istennek Maureen nem lett terhes, bár miután megízlelték Robbie-val a szerelmet, többé nem tudtak lemondani róla. Az érettségi után három hónappal már jegygyűrű csillogott Maureen ujján, s egy szó sem esett többé a főiskoláról. Egy hónappal az iskolaév vége előtt Kathleent megválasztották a Mária-kongregáció elöljárójának, s a lány végtelenül boldog volt, hogy osztálytársai megtisztelték a bizalmukkal. Jókedvének azonban hamarosan befellegzett, amikor Patrick bácsi egy nap váratlanul félrevonta a kocsmában. Kathleen biztos volt benne, hogy pincérnői munkát akar ajánlani neki a hétvégére. Jól dolgozott, és a mellékes kereset lehetővé tette volna a számára, hogy megvegyen magának néhány dolgot anélkül, hogy az édesanyjától kelljen pénzt kérnie. - Ülj le, Kathleen! - mutatott egy székre Patrick bácsi, miután odavezette egy asztalhoz a söröző végében. A lány nem értette, miért kell a sötétben üldögélniük. Patrick bácsi kihúzott neki egy széket, s miközben Kathleen leült, elégedetten állapította meg, hogy még a félhomályban is csillog a padló. Minden feladatot komolyan vett, amivel csak megbízták, egyetlen porszem vagy folt sem volt a fényes tölgyfa padlón. - Sosem titkoltam, hogy te vagy a kedvenc unokahúgom - kezdte a nagybátyja, keresztbe téve maga előtt a karját. Mikor megtörölte a száját a kézfejével, Kathleen eltűnődött, vajon mennyit ivott már ma. Patrick bácsi ugyanis fölöttébb szerette a saját sörét. - És mivel te vagy a kedvencem, különösen nehezemre esik elmondanom neked, amit akarok. A fenébe is, egyáltalán nem tűnik helyesnek, de anyád és apád azt akarja… - Patrick elhallgatott, aztán nagy levegőt véve folytatta. - Attól tartok, el kell, hogy küldjelek. Kathleen azt hitte, rosszul hall. Felmondanak neki? Kirúgja a saját nagybátyja? El sem tudta képzelni, mivel szolgált erre rá. Ráadásul e nélkül a munka nélkül nem fogja tudni kifizetni a tandíját. Az első sokk elmúltával lassan megtalálta a nyelvét. - Nem akarod, hogy ezentúl nálad dolgozzam? Nagybátyja hirtelen felállt az asztaltól. - Mindjárt jövök - mondta, azzal odasietett a bárpulthoz, és öntött magának egy korsó sört. Jó nagyot húzott belőle, mielőtt visszatelepedett Kathleen mellé. - Hadd mondjak el neked egy történetet! Patrick bácsi volt a legjobb mesélő, akit a lány valaha is hallott. Ez a tehetsége volt az egyik oka a söröző népszerűségének. Bostonban nem kevés ír kocsma működött, de ez az egy minden este megtelt zenével és nevetéssel, mert a szeretetreméltó Patrick O’Shaughnessy estéről estére történetekkel szórakoztatta a vendégeit. Kathleen azonban tudta, hogy apja könyvelői munkája nélkül nagybátyja ennek ellenére már rég tönkrement volna. Nagyszerű vendéglátó volt, és remek történeteket mesélt, de a pénzhez nem értett, a sört pedig túlságosan szerette. - Valamit rosszul tettem? - kérdezte a lány, mielőtt Patrick bácsi belemerült volna az egyik általa oly kedvelt ír legenda vagy népmese előadásába. - Rosszul? Az én Kathleenem? Soha! - Akkor miért mondod, hogy nem dolgozhatom többet a kocsmában? - A szülei már bizonyára tudják, mert Patrick bácsi megbeszélte velük a dolgot. Különös. Ha belegondol, a dolgozók felvételét és elbocsátását általában az édesapja intézte, ezúttal azonban nem. Patrick bácsi áthajolt az asztalon, s tenyerébe fogta unokahúga kezét. 22
- A szüleid és én beszélgettünk erről, és úgy döntöttünk, nem helyes, hogy itt legyél. - De miért? - Kathleen, hisz te meghívást kaptál Istentől! - Igen, de… - Jövőre már egy zárdában fogsz élni, és most, hogy a Mária-kongregáció vezetője lettél, hát… szerintünk nem illendő egy kocsmában dolgoznod. - De hisz O’Hara atya is bejön ide kétszer-háromszor egy héten. - O’Hara atya nem apáca. A papoknál ez más. Nem tudom, miért, de más. Tudom, hogy ez most meglepetésként ért téged, és szükséged is van a pénzre a tandíjadhoz… Kathleennek rossz érzése támadt. Nem valószínű, hogy az apja ötlete lett volna ez az egész, de még a nagybátyjáé sem. Biztos az a… az a részeges pap ültette a fülükbe a bogarat. - Ugye, ezt O’Hara atya találta ki? - Ez nem érdekes, Kathleen. A lényeg az, hogy fogadd el, amit mi mindannyian a legjobbnak tartunk a számodra. Nekem sem könnyű, tudod-e? Nem fogja többé bearanyozni a délutánjaimat a kedves kis pofikád látványa. Kevesebb mint egy év múlva valóban apácajelölt, posztuláns lesz, s ha már az egyházi élet útjára lépett, le kell mondania a világi dolgokról. Arra azonban nem számított, hogy ilyen hamar fel kell adnia a munkáját. - Nagyon sajnálom, Kathleen. A lány nagyon igyekezett, hogy ne mutassa ki kétségbeesését. Tudta, hogy áldozatokat kell majd hoznia annak érdekében, hogy Isten szolgája lehessen. Hajlandó levágni még a haját is, ha Isten úgy akarja, bár imádkozott, hogy ne kérje ezt tőle az Úr. A testi szerelmet sem sajnálta, hogy kimarad az életéből, akármennyire is igyekezett Maureen beavatni a részletekbe. De még nem zárult be mögötte a zárda ajtaja. Miért kell akkor máris apácaként viselkednie? Fájt, hogy megfosztják az egyetlen kereseti lehetőségétől, és mindezt O’Hara atya miatt. - Ezek szerint ott kell hagynom az iskolát? - kérdezte. Keserves csalódás lenne nem együtt érettségizni a barátnőivel. - Ugyan, az bűn volna - biztosította a nagybátyja a sörét iszogatva. - A tandíjadat kifizették az év hátralévő részére. Kathleen levegő után kapkodott. - Te fizetted ki? - Nem hagyhatom, hogy az én édes ki Kathleenemnek aggódnia kelljen a tandíja miatt, nem igaz? - kacsintott rá huncutul Patrick bácsi a korsó pereme fölött. - Egyezséget kötöttünk O’Hara atyával. Az egyezség tartalma nem szorult magyarázatra. Sör a tandíj fejében. De Kathleen nem szólhatott egy szót sem. Lényeg, hogy a Szent Márkban tudjon érettségizni. Meglepetésére Patrick bácsi szeme hirtelen bepárásodott. - Te vagy a család öröme és büszkesége - suttogta. - Mindannyian reméltük, hogy az O’Shaughnessyk közül valaki egyszer odafigyel Isten hívó szavára, és most itt vagy te. Büszkék vagyunk rád. Kathleen halkan elmotyogott egy köszönömöt, s kissé kényelmetlenül érezte magát nagybátyja érzelmes kitárulkozása hallatán.
23
- Te mindig is olyan kedves, szelíd kislány voltál. Nem csoda, hogy szüksége van rád Istennek. Kathleen életében 1963 nyara volt a leggondtalanabb időszak. Tudva, hogy szeptemberben belép a Szent Brigitta nővérek közé, délutánjait a Beach Boys és a Martha and the Vandellas hallgatásával töltötte. Sőt, maga is gitárt ragadott, és végigpengetett egy előadóestre elegendő dalt. Az Éneklő Apáca népszerűvé tette a Dominique című számot, s Kathleen egy darabig arról ábrándozott, hogy létrehoz egy együttest éneklő posztulánsokból. Vajon mit szólna hozzá a tisztelendő anya? Talán még színésznőnek is elmehetnének az apácák… A Lilies of the Field avagy a Nézzétek a mező liliomait az év egyik sikerfilmje volt, de még hitelesebb lehetett volna, ha valódi apácák játszhattak volna Sidney Poitier oldalán, tűnődött a lány. A nyár fénypontja augusztusban érkezett el, mikor legidősebb bátyja, Sean hazajött szabadságra a seregből. Olyan csinos volt, hogy Kathleent majd’ szétvetette a büszkeség. - Milyen zöldsapkásnak lenni? - kérdezte tőle, miközben levágott szárú farmerban és ujjatlan blúzban jeges teát szopogatott egy magas falú pohárból az elülső tornácon álló hintaágyban. Sosem lesz többé ilyen laza pihenésben része, ha becsukódott mögötte a zárdakapu. - Jó - ült le mellé a tornác lépcsőjére Sean, hosszú karjával átölelve a térdét. - Már el is felejtettem, milyen a bostoni nyár - törölte le az izzadságot a homlokáról. - Jól érzed magad Seattle-ben? - Igen. - Sean nekidőlt a tornác oszlopának, majd összevont szemöldökkel felnézett a húgára. - Kathleen, égészen biztos vagy te ebben? Nem úgy nézel ki, mint aki apácának készül. Kathleen elmosolyodott. Sean bizonyára nem is tudja, mekkora bókot mondott. - Két hét múlva bevonulok a zárdába. - Mi lesz, ha mégsem fog tetszeni? - De fog - jelentette ki a lány mély meggyőződéssel. Nem készült erre az eshetőségre, mert kizárt dolognak tartotta. Sean a jeges teája után nyúlt. - Valamelyik nap elgondolkodtam a múlton, és úgy rémlett, téged kezdettől fogva mindenki apácának szánt. Kathleen kinyújtóztatta meztelen lábát. - Én már elsőben tudtam. - Hatévesen? A lány ünnepélyes arccal bólintott. - Az első áldozásom közben hallottam meg Isten hívását. - Valóban Isten volt az, vagy inkább anya és apa? - kérdezte Sean csípős éllel. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy mindenki eleve apácának szánt feltételezve, hogy ez neked a legmegfelelőbb. Te is őszintén így akarod, vagy csak elfogadod a család döntését? - Ó, Sean! Ne légy nevetséges! - Mondd, csókolt már meg valaki? - Miért akarod tudni? - A visszakérdezés megmentette Kathleent attól, hogy be kelljen vallania az igazságot. 24
- Még nem ismered az életet. A család és az iskola, meg Patrick bácsi kocsmája az egész élettered, pedig odakint vár az egész világ. Ne érts félre, én szeretem anyát és apát, de mi mindnyájan burokban éltünk ebben a családban. Adj magadnak még néhány évet! Utazgass, menj főiskolára, és találkozz néhány fiúval, mielőtt végső döntést hozol ezzel az apácadologgal kapcsolatban! - Én ezt akarom, Sean. Kérlek, örülj velem! Sean néhány pillanatig nem válaszolt, aztán azt mondta: - Ígérj meg nekem valamit! - Mit? - Ha valaha is úgy érzed, hogy mégsem a zárda a legjobb hely a számodra, habozás nélkül kilépsz a rendből. - Szegjem meg az eskümet? - Kathleen még sosem hallotta, hogy bárki ilyen szörnyűségre vetemedett volna. - Igen, ha ez kell hozzá. Kathleen meg volt győződve, hogy Sean ezt nem gondolja komolyan. - Te kilépnél valaha is a hadseregből? - Az más, Kathleen. - Valóban? - Csak ígérd meg, jó? Könnyebben engedem át a húgomat Istennek, ha tudom, hogy amennyiben meggondolja magát, lesz bátorsága változtatni a helyzeten. Micsoda szokatlan kívánság! Kathleen megpróbálta egy nevetéssel elintézni, de Sean kitartott. - Komolyan mondtam, hugi. A saját szádból akarom hallani. Kathleen alaposan meggondolta, mit válaszoljon. Ez volt a legkülönösebb beszélgetés, amit a bátyjával valaha folytatott. - Megígérem - mondta végül abban a szent tudatban, hogy már meghozta a döntést. Történjék akármi, ő Istenhez tartozik.
25
3. Joanna Baird 1965-1967 - Greg, nem szabad! - tiltakozott Joanna két sürgető, egyre forróbb csók között. - Ne, hisz megígértük! Barátja azonban elhallgattatta a következő csókkal, keze pedig már a lány blúza alatt, a melltartó kapcsán matatott. - Nem bírom ki - nyögte Greg Markham. - Annyira hiányoztál, kicsim, kellesz nekem. Az 1956-os Chevy Bel-Air hátsó ülésén Joanna még egy elkeseredett kísérletet tett, hogy lerázza magáról a kábulatot. Greggel persze már nem lehetett szót érteni, ezt tudta jól. Neki is hiányzott a fiú. Greg, Joanna első szerelme a középiskolából az alapkiképzésről tért kis időre haza, s Vietnamba készült, nem sok idejük maradt egymásra. Nem tiltakozott hát tovább, felhajtotta a szoknyáját, és lecibálta magáról a bugyit. Nemsokára összefonódtak a kocsi szűkös, hátsó ülésén. Joanna közben átölelte Greg nyakát, becsukta a szemét, és nagyot sóhajtva fogadta magába szerelmét, átadva magát az ismerős érzéseknek. Greg türelmetlen vágyában nem tudta visszafogni magát, s egyedül jutott el a csúcsra. Aztán a levegőt kapkodva a lány nyakába temette az arcát. - Sajnálom, kicsim, annyira sajnálom… Joanna nem értette, miért érzi Greg szükségét a bocsánatkérésnek. Ő ugyanúgy akarta ezt, mint a fiú, talán még jobban is. Tiltakozott ugyan, de mégiscsak ő volt az, aki szándékosan felizgatta Greget. Az, hogy kísértésbe tudta hozni a testével, hatalomérzetet adott neki, és ezt nagyon szerette. Azaz Greget szerette. Foga közé kapta a fiú fülcimpáját, és élvezte, hogy az megremeg, s újból feléled benne a vágy. Kihívóan mozgatva alatta a testét a fülébe súgta: - Még a múltkori vezekléssel sem végeztem. - Én sem - nevetett Greg halkan. Mikor Greg legutóbb meggyónta bűnét, Kramer atya aránytalanul szigorú büntetést szabott ki rá. Míg Joannának csak hat rózsafüzért írt elő, Gregnek egy egész hétig le kellett mondania a cigarettáról, pedig öt óra hosszat sem bírta ki, nem hogy hét teljes napig. Igazságtalanság volt Kramer atyától, hogy nem egyenlő mércével mért. Greg végül feltápászkodott, nehézkesen magára rángatta a nadrágját, Joanna pedig felült, és megpróbálta rendbe hozni a ruházatát. Megkönnyebbült, hogy megvan mindkét 26
harisnyája, mert legutóbb, mikor a kocsiban szerelmeskedtek, az egyik beesett az ülés alá, és agyon idegeskedtek magukat, mire jó tíz perccel később megtalálták. Ha nélküle kellett volna hazamennie, szülei nyomban rájönnek, miben mesterkedtek. - Felöltöztél? - kérdezte Greg kinyitva a kocsi ajtaját. Joanna felnézett. - Nem jön senki? - Nem. De én mindjárt megint elmegyek, ha rád nézek - kuncogott Greg, mire Joanna a szemét forgatva felnyögött. A fiú mélyen a szemébe nézett, s tekintete elkomorult. - Ó, kicsim, mi lesz velem nélküled? Greg egy hét múlva már úton lesz Vietnamba. Nem sokkal az érettségi után, májusban jelentkezett a hadseregbe. Nem volt valami jó időzítés. Johnson elnök ugyanis egy hónappal később bejelentette a vietnami háború eszkalációját, és megkettőzte a behívásokat. - Ugye, megvársz? - könyörgött a lánynak. Joanna nem értette, miért kérdezi ezt folyton. - Hisz tudod, hogy visszavárlak. Néhány hét múlva kezdődik számára a tanév a Szent Név Kórház nővérképzőjében, Providence-ben. A tanulás, a kórházi munka és a Gregnek való levélírás mellett úgysem maradna ideje másokkal találkozni. És nem is akart, hisz annyira szerette Greget. Kilépett a kocsiból, s átölelte a fiú derekát, érzékien hozzádörzsölve a csípőjét. - Kicsim! - nyögött fel amaz, majd a kocsi ajtajához szorította a lányt. - Tudod, mit teszel velem? Joanna felsóhajtott, karját Greg nyaka köré fonta. - Szeretlek, Greg. - Én is szeretlek. - Greg felemelte a fejét, s Joanna szemébe nézett. - Hogy fogok túlélni egy egész évet anélkül, hogy szerethetnélek? - Várni fogok rád. Greg olyan arcot vágott, mint aki nem hiszi ezt el, akárhányszor is ismételgeti Joanna. Aztán két nappal Greg tervezett elutazása előtt a lány hazaérkezve ott találta kedvesét házuk nappalijában, élénk beszélgetésbe merülve a szüleivel. - Szia! - üdvözölte lelkesen. Nem várta a látogatását, bár Greg néha bejelentés nélkül is beugrott hozzájuk. Az viszont szokatlannak számított, hogy vele együtt ott ültek a szobában Joanna szülei is. - Joanna - állt fel azonnal a fiú, amint a lány belépett. Mrs. Baird egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából, és melegen mosolygott a lányára. - Mi a baj? - kérdezte tanácstalanul Joanna, mert kellett lenni valaminek, ahogy azok hárman rámeredtek. Úgy tűnt, ő az egyetlen, akinek fogalma sincs, mi történik itt. - Semmi baj sincs, kislányom - biztosította az apja, kivezetve feleségét a szobából. Egyáltalán semmi. - Greg? - nézett kérdőn a fiúra Joanna. A fiú erre térdre esett előtte. - Joanna - nézett fel rá -, hozzám jössz feleségül?
27
Joanna levegőt sem kapott, mikor Greg elővett egy kis bársonydobozkát a zsebéből, kinyitotta, s a lány felé tartotta az antik aranykeretbe foglalt egyetlen gyémántot. Beszélgettek már a jövőről és el is döntötték, hogy összeházasodnak, de terveiknek nem szabtak határidőt. A házasság csak az után következett volna, hogy Joanna befejezte az ápolónőképzőt, Greg pedig csatlakozott apja üzleti vállalkozásához. Vietnam azonban mindent megváltoztatott. - Ó, Greg! Igen! Ó, igen, igen! A fiú felhúzta Joanna ujjára a gyűrűt, és megcsókolta menyasszonyát, aztán a szülők szélesen mosolyogva visszatértek a szobába. Joanna apja átölelte felesége vállát, aki alig tudta visszafojtani az örömkönnyeit. - Azért jöttem, hogy megkérjem a szüléidtől a kezedet - magyarázta Greg. - Mindent jól akarok csinálni, ahogy az apám is tette. Joanna letörölte az arcán lecsorduló könnyeket. - Mama, nézd! - tartotta oda bal kezét, hogy édesanyja megcsodálhassa a kis gyémántot. - Édesapád is akkor kérte meg a kezemet, mielőtt bevonult katonának a második világháborúban - ölelte meg a lányát, majd Greget is Mrs. Baird. - Mi történik itt? - lépett be a szobába egy almát majszolva Joanna tizenhat éves öccse, Rick. - Joanna és Greg eljegyezte egymást. - Joanna férjhez megy? - csodálkozott Rick, majd harsogva beleharapott az almájába. Mindig azt hittem, apáca leszel. - Rick! - Joanna el sem hitte, hogy öccse képes volt felhozni ezt a rég elfelejtett álmot. - Apáca? - görbült mosolyra Greg szája sarka. Ismerve Joannát joggal találta mulatságosnak a feltételezést. A lány könyékkel oldalba bökte, nehogy kifecsegje a titkukat. - Isten elől halászod el a kislányomat - nevetett Gregre Joanna édesapja. - De apa! - tiltakozott a lány. Dühös volt, amiért a családja örömét leli a bosszantásában. - Azonnal hagyjátok abba! - lépett közbe az édesanyja. - Joanna még a gimnázium első osztályában gondolt a zárdára, de annak már vége. - Nos, Isten lekésett róla - ölelte át a lány vállát Greg, majd csókot nyomott a feje búbjára. - Ő most már az enyém. Rick még egy nagyot harapott az almából. - Mikor lesz az esküvő? Greg és Joanna egymásra nézett, majd kitört belőlük a nevetés, mert fogalmuk sem volt. Aztán eldöntötték, hogy hamarosan. Greg letölti az egy évét Vietnamban, és mihelyt visszajött, összeházasodnak. Közben Joanna itthon megteszi az előkészületeket. Végül a következő év szeptemberében állapodtak meg, így Joannának és az édesanyjának tizennégy hónapja maradt megtervezni és megszervezni mindent. Két nappal később Greg elindult Vietnamba. Joanna kikísérte a repülőtérre, ahol a fiú szüleivel együtt könnyes búcsút vett vőlegényétől. Mikor a repülő felszállt, elfogta a félelem. Mi van, ha most látta Greget utoljára? Egy hétre rá Joanna elkezdte az iskolát, s napjai tanulással, levélírással és az esküvő tervezgetésével teltek. „Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lenne itt az esküvő, hogy elterelje a figyelmemet a háborúról - írta Gregnek decemberben, miközben a Rolling Stones I Can’t Get No Satisfaction-je vagyis a Sosem tudok betelni bömbölt a magnóból. - Ha nem folyton ez 28
járna a fejemben, már halálra aggódtam volna magam miattad. Édesem, nagyon kérlek, vigyázz magadra! Annyira szeretlek!” Greg részletesen beszámolt a küldetéséről és az életéről Saigonban, ahol állomásozott, írt a háború rémségeiről és kihatásairól a délkelet-ázsiai ország népének életére. Apró ajándékokat is küldött a lánynak, melyekre a helyi boltokban bukkant rá. Hol egy karkötőt, hol egy selyem pizsamát vagy egy elefántcsont nyelű tükröt. Szerencsés helyzetben volt, mert nem harcoló alakulathoz került, hanem a katonai rendészethez, ahol irodán dolgozott, s az odakerülő katonákkal kapcsolatos tömérdek papírmunkát végezte. Ez azzal járt, hogy rengeteg ideje volt írni. Kezdetben naponta küldött Joannának egy-egy hosszú levelet. 1966. január 3. Édesem! Köszönöm, hogy elküldted az anyagmintákat, melyekből a nyoszolyólányoknak szeretnél ruhát. Feltétlenül öt nyoszolyólány kell? De ne is törődj velem, akár tíz is lehet, ha ez tesz boldoggá. A zöld tetszik legjobban, de te döntesz. Persze akkor nekem is öt vőfély kell. Annyi barátom nincs, de majd megkérem egy-két unokatestvéremet. Rossz volt, hogy nem tölthettem otthon a karácsonyt. Remélem, tetszett az ajándékod. Egy csontporcelán étkezőkészlet nem olyan romantikus ugyan, mint amit küldeni szerettem volna, de hát ezt kérted. Remélem tetszett a mintája. Gondold csak el, egy nap a feleségem leszel, vacsorát főzöl nekem, és ezeken a tányérokon tálalod. Írj hamar, a leveleid éltetnek. Greg Joannát is Greg levelei éltették. Minden nap sietett haza az iskolából, és gyorsan feltúrta a postát. Keserű csalódás volt, ha nem érkezett semmi a vőlegényétől. - Nem hiszem, hogy ma jött Gregtől levél - mondta az édesanyja egy hideg februári délutánon, mikor Joanna még kabátban futotta át az ebédlőasztalon heverő levélkupacot. - Már három napja nem hallottam felőle. - Biztos nincs semmi baja. - Szerintem sincs - válaszolt a lány, de magában csodálkozott a késlekedésen, és aggódni kezdett. Aznap este felhívta a legjobb barátnője. - Elmegyünk megnézni a My Fair Ladyt. Velünk jössz? Nagy volt a kísértés, nagyon nagy. Joanna szerette a musicalt, és jólesett volna kikapcsolódni, mégis habozott. - Mindenki ott lesz - biztatta Jane. - Bob, Gary, Sharon, meg mindenki más. - Nem mehetek - mondta vonakodva Joanna. - Miért nem? - firtatta a barátnője. - Hónapok óta nem voltál sehol, amióta Greg elment. - Nem is igaz. A múlt héten elmentem veled vásárolgatni. - Több időt töltesz azzal a lánnyal a kórházban, mint a barátaiddal. - Pennyre gondolsz?
29
- Ha úgy hívják… Folyton nála vagy. Ki ő tulajdonképpen? Nem emlékszem, hogy velünk járt volna. Alig ismered. Jane-nek igaza volt. Penny leukémiában szenvedett, és tanítás után Joanna gyakran meglátogatta a tizenéves lányt. Theresa nővér ismertette össze őket, s mostanában Joannának több közös témája akadt vele, mint a volt osztálytársaival. Penny barátja is Vietnamban szolgált, így a két lány összevetette a leveleiket és megbeszélte a háborúról érkező híreket. Theresa nővér szerint ezek a látogatások nagyon jót tettek Pennynek, de az apáca nem tudhatta, Joannának is milyen sokat jelentenek. - Igazad van, voltunk együtt vásárolni, de csak mi ketten - folytatta Jane. - A társasággal nem voltál sehol. Régen mindannyian együtt lógtunk, emlékszel? Mintha ezt valaha is el lehetne felejteni! - Menyasszony vagyok - tiltakozott Joanna. Nem érezte illendőnek szórakozni járni a barátaival, mert ilyenkor gyakran alakultak ki alkalmi párocskák. Greg gyűrűjével az ujján nem hozhatta magát ilyen helyzetbe. - Ez nem jelenti az, hogy már meg is haltál - motyogta az orra alatt Jane. - Tudom, de engem zavar. No és Greg sem örülne neki. Mikor egyszer megírta, hogy találkozott a régi bandával, vőlegénye elárasztotta kérdésekkel. Nem kérte tőle, hogy ne találkozzon középiskolai barátaikkal, de Joanna mindig megérezte a levelein, hogy aggódik. Arra pedig nem vitte rá a lélek, hogy hosszú, vidám leveket írjon neki beszámolva mindenről s csak azt hallgatva el, hogy Paul vagy Ron mellett ült a moziban. Greg amolyan birtokló típus volt, de Joanna nem bánta, mert szerelme bizonyítékaként fogta fel. Arról pedig a fiú nem tehetett, hogy ő odaát van, egy háború kellős közepén, míg több barátjuk felmentést kapott mint főiskolai hallgató. Penny egészen más szempontból ugyan, de megértette Joanna gondját. Ő sem akart Scottnak, a barátjának a kórházi élményeiről és betegségének előrehaladásáról írni, így Joanna segített neki kitalálni mindenféle vidám híreket a világ túlsó felén háborúzó kedvesnek. - Tegyél meg nekem egy szívességet! - kérte Jane. - Kérdezd meg Greget magát! Komolyan azt hiszed, hogy azt akarná, maradj otthon és egész idő alatt csak emészd magad utána? Mikor Joanna legközelebb csak úgy mellékesen felvetette a dolgot biztosítva Greget, hogy otthon maradt, mikor hívták, legnagyobb meglepetésére a fiú tiltakozott. „Jane-nek igaza van. El kéne járnod szórakozni a barátainkkal - írta. - Tudom, hogy szeretsz, és én is szeretlek téged. Azért, mert én nem lehetek köztetek, amíg itt rohadok a seregben, neked nem kell bezárva élned.” Joanna kétszer is elolvasta a levelet, hogy biztos legyen benne, nem bujkál a sorok között semmi neheztelés. Miután nyomát sem találta, elgondolkodott felőle, vajon ő is ilyen nagylelkű lett volna-e fordított esetben. Aztán továbbra is írt Gregnek minden nap, ha esett, ha fújt, akár rossz kedve volt, akár jó. Vőlegényétől azonban egyre nagyobb megszakításokkal érkeztek a levelek, de mindegyikben kellő magyarázatot adott a késlekedésre. „Sajnálom, Joanna - írta egyszer. Tényleg már egy hete nem írtam? Bocsáss meg, édesem, de itt nagy a bolondokháza, ígérem, megnézem a meghívómintákat, amiket küldtél, és sietek vissza hozzád.” Aztán Greg biztosította a szerelméről, és újból rendben volt minden. 30
Joanna folytatta tanulmányait a kórházban. Bármennyire félt, hogy Greg távollétében ólomlábakon fog járni az idő, az első év gyorsan elrepült. - Neked is nehéz volt, míg apát vártad? - kérdezte egyszer az édesanyját, miközben a belső udvaron üldögéltek a ragyogó júniusi napfényben. - Úgy éreztem, sosem lesz vége a háborúnak - felelt Mrs. Baird egy kanapén elnyúlva. Akkorra már mi is eljegyeztük egymást, mint ti. Elbúcsúztunk, ő elment a csendes-óceáni hadszíntérre, és huszonkét hónap múlva láttam újra. - Én nem is tudnék várni olyan sokáig - tűnődött Joanna. Szódat iszogatott, s megpróbálta elfojtani aggodalmát. Már megint nem jött Gregtől levél vagy négy napja, és az utóbbi időben nem is igazi leveleket írt, inkább csak amolyan jegyzeteket, melyeket futtában vetett a papírra, mielőtt szolgálatba indult. Joanna nem törődött ezzel, mert nem a levelek hossza számított, csak az, hogy Greg gondol rá. - Dehogynem, ha kell - nyugtatta meg az édesanyja. - Ezt teszik a nők, amióta világ a világ. - Huszonkét hónap… - Joanna el sem tudta képzelni, milyen lenne majdnem két évig távol lenni Gregtől. Máris úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el, mióta utoljára látta - s mióta utoljára szerette. - Sosem tudhattam, hogy mire másnap felébredek, apád él-e még egyáltalán… - tette hozzá az anyja. - Azt hiszem, én tudnám, ha történne Greggel valami. - Joanna nem akarta ezt hangosan kimondani, nehogy megbántsa az édesanyját, de kibukott belőle, annyira biztos volt abban, hogy a szíve megsúgná, ha Greg megsebesülne… vagy valami még rosszabb történne vele. Annyira szoros volt köztük a kötelék, annyira szerették egymást. - Hogy van Penny? - kérdezte Mrs. Baird. Joanna felsóhajtott. - Megint visszakerült a kórházba. Theresa nővér felhívott, hogy elmondja. Holnap első dolgom az lesz, hogy meglátogatom. Megcsörrent a telefon, s Joanna berohant felvenni a konyhai készüléket. Gregnek már kétszer sikerült távolsági beszélgetést kérnie, és ha röviden is, de válthattak néhány szót. A lánnyal napokig madarat lehetett volna fogatni. - Tessék! - szólt bele vidáman a telefonba. A konyhai rádió az I Want to Hold Your Handet játszotta a Beatlestől, s Joanna megjegyezte magának, hogy másnap vigyen be Pennynek egy tranzisztoros rádiót. Tíz perccel később tette le a telefont, s izgatottan kiabált ki az anyjának. - Mama, mama! A bostoni textilbolt volt az. Megkapták az anyagot! Ötven dollár alig egy méter anyagért rettenetesen magas ár volt, de Joanna édesanyja belga csipkét rendelt lánya menyasszonyi ruhájához, s a város legjobb varrónőjére bízta az elkészítését. - Mondtad nekik, hogy küldjék el? - Nem… erre nem is gondoltam. - Akkor jó - ült fel az asszony, letéve a napszemüvegét. - Mert mi ketten fogunk személyesen elmenni érte. - Bostonba megyünk? - sikított örömében Joanna.
31
- Bizony - felelte vidáman az édesanyja -, és nagy bevásárlást csapunk. Minden menyasszonynak szüksége van kelengyére. - Ó, mama! Tényleg? - Joanna legszívesebben sírva fakadt volna a hálától és az izgalomtól. Nemrég még annyira távolinak tűnt az esküvő, de most, hogy megjött a csipke, hirtelen valóságossá vált. - Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, kicsim. - Papa mit fog szólni hozzá? - Őt bízd csak rám! Másnap reggel útnak indultak, s három mesés napot töltöttek Bostonban vásárolgatással. Joannának épp erre volt szüksége, hogy helyre álljon a lelki egyensúlya. Odahaza Greg hosszú levele várta. Azonnal nekiült megválaszolni, és beszámolt a bevásárló kőrútról, a szállodáról meg arról, hogy milyen csodálatosan érezte magát az édesanyjával. Mivel váratlanul döntöttek úgy, hogy elutaznak, Joanna nem látogatta még meg Pennyt. Kedd délután összecsomagolta hát azt a csipkés selyem köntöst, amit a nászéjszakájára vett, meg a menyecskeruhát és a cipőt, amiben majd nászútra megy, és elindult a kórházba. Penny biztosan szívesen megnézi majd, amiket vásárolt, ő pedig alig várta, hogy megmutathassa neki. Theresa nővér épp a nővérpultnál állt, mikor Joanna kiszállt a felvonóból. - Joanna! - szólt oda neki sietve. - Jó napot, nővér! Jöttem meglátogatni Pennyt. A nővér szomorú arccal sóhajtott. - Sajnálom, de tegnap délután elvesztettük. - Elvesztették? - Egy kórház nem veszít el csak úgy valakit. Aztán Joanna hirtelen mindent megértett. - Penny… meghalt? - Nagyon sajnálom, Joanna. Tudom, milyen jó barátnők voltatok. Joanna torkából zokogás tört elő. Beleszédült Penny halálhírébe. Két hete nem látta, de telefonon beszéltek, és Penny minden alkalommal derűlátó volt. A betegségéről sosem beszélt, és valahányszor Joanna felvetette, másra terelte a szót. - Gyere, ülj le! - mondta a nővér, gyengéden átölelve Joannát. - Penny gyakran mondta, mennyire örül a látogatásaidnak. A régi barátai lassan elmaradtak mellőle, de rád mindig számíthatott. Dehogy számíthatott, gondolta Joanna, s szinte beteg lett a gondolatra. Míg Penny egyedül, barátok nélkül feküdt a kórházban, ő a boltokat járta, mintha semmi gondja sem lenne a világon. A bűntudat beárnyékolta a boldogságát, talmivá tette az örömét. Greg néhány hét múlva, a következő levelében megpróbálta vigasztalni. „Nem tudhattad, Joanna, ne vádold magad! Hisz előtte valóban számíthatott rád, mindig meglátogattad, ha szüksége volt a baráti szóra.” De Joannán még Greg szavai sem segítettek. Kábultan járt-kelt, úgy érezte, sosem fog tudni magának megbocsátani. Még sosem vesztette el egy barátját sem, s meg volt győződve arról, hogy cserben hagyta Pennyt. Theresa nővér is beszélt vele nem egyszer, együtt érzőn és józanul. Az apáca megértő figyelme végül megtette a magáét. - Beszéltem Scott-tal - mondta Joannának a következő héten. - Penny Scottjával? A nővér bólintott. 32
- Kezdettől fogva tudta, hogy Penny nem fog meggyógyulni, de hozzá hasonlóan ő is úgy tett, mintha biztos lenne a gyógyulásában. Nehezen viseli, de hithű katolikus, és beletörődik Isten akaratába. Joanna is azt kívánta, bárcsak nagyobb lenne a hite, és el tudná fogadni a megváltoztathatatlant. Az ő hite azonban csorbát szenvedett a legelső alkalommal Greg Chevyjének hátsó ülésén. Ettől függetlenül minden héten szorgalmasan eljárt a misére, és együtt ült a padban Rickkel meg a szüleivel. Öccsét untatta a templom, de ott kellett lennie, nem volt más választása. Joanna sem gondolkodott másként, már egyáltalán nem érdekelte a vallás. Nemcsak Pennyt hagyta cserben, hanem Istent is. - Ha úgy érzed, beszélned kell valakivel - mondta Theresa nővér -, tudod, hogy bennem megbízhatsz. Mintha olvasott volna a gondolataiban. Penny halála megrázta Joannát, és ezt a nővéren kívül senki nem értette meg. Sem a szülei, sem pedig Greg, pedig igazán megpróbálta. Vőlegényét az utóbbi időben egyre jobban bánthatta valami. Egy-két elejtett megjegyzéséből ítélve valami bajba kerülhetett, s gondjának köze volt a parancsnokához. Joanna tudta, hogy meg kellene kérdeznie, mi baj, mégsem tette. Az iskola és az esküvői előkészületek teljesen lekötötték minden energiáját. Aztán júliusban, mikor Greg egy éves szolgálati ideje a vége felé közeledett, a fiú egyszer csak azt írta, hogy beszélniük kell. Beszélni? Miről? Joanna a következő levelében feltette a kérdést, de Greg azt írta válaszul, hogy mihelyt hazamegy, mindent megmagyaráz. Joanna be is érte ezzel. Alig várta Greget, nagyon vágyott a közelségére. Már egy szűk hónap volt csak hátra az esküvőig, nem csoda, hogy izgatott volt. Néhány hét múlva Greg felesége lesz, s az autó hátsó ülése helyett igazi ágyban ébredhet minden reggel a férje karjában. Épp befejezte az esküvői meghívók megírását, mikor azt a hírt kapta, hogy Greg nemsokára indul hazafelé. Nem volt még itt az ideje, de Joanna annál jobban örült. Hetek, sőt hónapok óta ez volt a legjobb hír, amit kapott. Elgondolkodott, vajon ez a váratlan leszerelés összefüggésben van-e Greg problémájával a hadseregben, de igazából ez sem érdekelte. Bármi okból küldik is hamarabb haza, ő csak hálás lehet érte. „Nagyot beszélgetünk majd, ha hazaértem„ - írta a férfi. „Nagyon várlak” - írta vissza Joanna. Vágyott vőlegénye ölelésére, és a gyönyörre, amelyet tőle kaphat. Nemcsak a fizikai kielégülésre, hanem a lelki, érzelmi beteljesülésre. Greggel önmaga lehet végre, és nyugodtan kimutathatja Penny halála fölött érzett bánatát. Amit levélben lehetetlen volt megértetni, személyesen annál könnyebb lesz megmagyarázni szerelmének. A Greg érkezése előtti éjszakán Joanna nem tudott aludni. Greg anyja felhívta az este, és ingerültnek tűnő hangon közölte, hogy a férje és ő egyedül akarják várni a fiúkat a repülőtéren. Joanna majd később találkozhat vele. Olyan volt, mintha Mrs. Markham szándékosan ki akarná őt rekeszteni a nagy találkozásból, s ez nagyon rosszulesett Joannának. - Mrs. Markham nem akarja, hogy ott legyek - panaszkodott reggel az édesanyjának. Mrs. Baird nem rejtette véka alá a bosszúságát. - Az isten szerelmére, Greg a vőlegényed! - Biztos már alig várja, hogy meglásson a reptéren. - Nem tudta, miért viselkedett Greg mamája ilyen elutasítóan, de esze ágában sem volt ölbe tett kézzel várni. - Kimegyek eléje egyedül. 33
Édesanyja bólintott. - Szerintem is ezt kell tenned. Nem kell feltétlenül Greg szüleivel utaznod. A repülőtéren Joanna kissé kínosan érezte magát, hogy Greg szülei háta mögött kell lopakodnia. De semmiképp sem maradhatott távol, s kegyetlen dolognak tartotta Mrs. Markham javaslatát. Mikor a gép földet ért, a szülők félrehúzódtak a várakozóktól, s Joanna látta, hogy vitatkoznak valamin. A lány legszívesebben megszólította volna őket, és felfedte volna a jelenlétét, de nem akarta őket zavarba hozni. Látta, hogy Greg mamája elővesz egy zsebkendőt, és felitatja a könnyeit. Kezdtek kiszállni az utasok, s Joanna izgatottan várta, hogy megpillantsa Greget. Amint meglátta, szíve nagyot dobbant az örömtől. Alig tudta megállni, hogy oda ne szaladjon. Még jó, hogy nem tette. Másodperceken belül rájött, hogy Greg nem egyedül tért vissza Vietnamból. Volt vele egy nő is, egy kis vietnami nő. Egy terhes kis vietnami nő… Joanna zavartan bámult rájuk. Greg egy idegen nőt hozott az Államokba? Egy terhes nőt? Ennek semmi értelme… Mintha csak filmet nézne, a háttérben álló Joanna egyszer csak azt látta, hogy Greg átöleli a nő vállát, és a szülei felé kormányozza a kis teremtést. Mr. és Mrs. Markham előrelép, mire az ázsiai nő meghajol köszönésképpen. Joanna képtelen volt csendben figyelni tovább a jelenetet. - Greg? - lépett el az oszloptól, aminek eddig támaszkodott. - Ki ez a nő? - Joanna! - nézett előbb rá, majd az édesanyjára a férfi. Hirtelen halottsápadt lett az arca. - Ó, Joanna! - nyögött fel Mrs. Markham. - Bárcsak ne jöttél volna ide! Joanna nem is hallotta meg, amit mond. - Ki ez a nő? - ismételte meg a kérdést. Greg kifújta a levegőt, s lehorgasztott fejjel válaszolt. - Ő Xuan. A feleségem. - A… feleséged?! A kérdést zavart csend követte. De az, hogy Greg megnősült, nem az egyetlen döbbenetes meglepetés volt. Joanna tekintete a nő domború hasára siklott. - És terhes? Greg nagyot nyelt, aztán bólintott. Joanna még mindig nem fogta fel, mi történt. - Tiéd a baba? Nem, ez lehetetlen! Greg az ő vőlegénye, őt készül feleségül venni. Alig néhány hét múlva lesz az esküvő. Épp most volt a menyasszonyi ruha utolsó próbája, s a nyoszolyólányok ruhája is mind elkészült, a hozzáillő színűre festett cipőkkel együtt. Betty néni is iderepül San Franciscóból az esküvőre, és… Hát csak természetes, hogy lesz esküvő! Joanna megbánást és szomorúságot látott Greg szemében, mikor azt suttogta: - Nagyon sajnálom. - Nem tudtál volna szólni? Meg kellett várnod, hogy magamtól jöjjek rá? Ilyen alattomos dolgot tenni már önmagában is borzasztó, de hetekkel az esküvő előtt hozni őt ilyen megalázó helyzetbe egyenesen gonoszság.
34
- Nem voltam képes elmondani neked - kiáltott fel Greg, s tekintete megértését könyörgött. - Az én apa fontos ember - szólt közbe bátran az ázsiai nő. - Ő - mutatott Gregre feleségül venni engem. Elhozni Amerikába. Nagy bajba kerülni, ha nem. - Xuan szembefordult Joannával, és kihívó tekintettel nézett rá. - Szeret engem - tette kezét a hasára, mintha azt mondaná, tessék, itt van Greg szerelmének bizonyítéka. - Igen, azt látom - felelte Joanna halkan. - Joanna, kérlek! Ez a helyzet már amúgy is szörnyen kínos - lépett oda hozzájuk Greg édesanyja. Zavartan körbenézett. - Nem folytathatnánk máshol ezt a beszélgetést? Mrs. Markhamnek igaza volt. Nem ez volt a megfelelő hely és idő megbeszélni ezt a hogy is mondta? - kínos helyzetet. - Valóban nem kellett volna kijönnöm - ismerte el Joanna dermedten. Alig ismert a saját hangjára. - Most már tudod, miért mondtam, hogy maradj otthon - mondta az asszony. Joanna fülének úgy hangzott, dühösen. - Nem mondhattunk neked semmit - sajnálta meg a lányt Greg apja. - Nem a mi dolgunk - tette hozzá, aztán együtt érzőn kikísérte a parkolóba. Joanna engedelmesen követte, de közben úgy érezte, sűrű ködben lépdel. - Gregnek meg kellett volna magyaráznia neked a helyzetet - mondta az apa, mikor odaértek Joanna kocsijához. - Azt mondta, képtelen volt ezt egy levélben megtenni, ráadásul ezen a nyáron egy csapást már el kellett viselned. Joanna üres tekintettel nézett fel rá. - A barátnőd halálát. - Ja, Pennyre gondol? - Talán jobb lenne, ha hazavinnélek - vetette fel Mr. Markham, és már tartotta is a tenyerét a kocsi kulcsáért. Joanna értetlenül nézett kinyújtott kezére. - Mondtam már, hogy anya és apa megszerezte a country clubot az esküvő utáni fogadásra? - Joanna, nem lesz esküvő! A lány sűrűn pislogott, aztán magához tért. Hát persze, hogy nem lesz esküvő, hisz nincs vőlegény. Feleségül vett valaki mást. Egy vietnami nőt, aki épp most mondta, hogy az apja tekintélyes kormányhivatalnok. Ez volt tehát a gond, amire Greg célzott a leveleiben. A gond, amelynek a parancsnokához volt köze. A vietnami feleség volt az oka, hogy Greget hamarabb hazaküldték. - Nem lesz semmi baj, haza tudok menni egyedül - mondta végül, majd kinyitotta a kocsija ajtaját. Beült, a kormányhoz szorította a homlokát, s várta, hogy elüljenek a döbbenet és a hitetlenkedés hullámai. Mikor észrevette, hogy Greg apja még mindig az autó mellett áll, gyorsan indított, s elhajtott a reptérről. Mihelyt meghallották a hírt az elmaradó esküvőről, Joanna családja és barátai egy emberként sorakoztak fel a lány mellett. Augusztus első hetének végére már nyoma sem volt annak, hogy itt valaha is esküvőt terveztek.
35
A menyasszonyi ruha eltűnt Joanna szekrényéből, ahogy a megcímzett és felbélyegzett meghívóknak is nyomuk veszett. A család és a barátok lábujjhegyen jártak a lány körül, s Greg neve kitörlődött mindenki szótárából. Greg felesége - ahogy Joanna megtudta - a férfi szüleinél lakott. A babát három hónappal későbbre várták. Ez azt jelentette, hogy Greg hamarosan az után hűtlen lett hozzá, hogy betette a lábát Délkelet-Ázsiába. Nem csoda hát, hogy nagylelkűen bátorította, menjen szórakozni a barátaikkal, hisz ő maga is „szórakozott”. Hát igen, a vőlegénye megragadott minden kínálkozó lehetőséget, gondolta keserűen Joanna. Idehaza egy menyasszony várta, odaát meg szeretőt tartott. A templom volt egyetlen hely, ahol Joanna békére lelt. Délutánonként, tanítás után beült a kórház kápolnájába, és szívta magába az üres helyiség derűs békességét. Az első néhány hét elteltével feléledt benne egy rég elfeledett sóvárgás. Középiskolai évei kezdetén azt fontolgatta, hogy apácának áll. Minden jó katolikus lányban fel szokott merülni élete egy bizonyos pontján ez a gondolat, s ez alól Joanna sem volt kivétel. Úgy okoskodott, hogy felbontott eljegyzése talán jel volt Istentől, aki így akarja visszavezetni őt az egyház kebelébe. Úgy döntött, időt hagy magának, és nem beszél a dologról senkivel, amíg nem fogalmazódik meg benne legalább részben a döntés. Egy hónappal később felkereste Theresa nővért. - Egyszer azt mondta, fordulhatok önhöz bármikor, ha szükségem van rá. - Természetesen. - Theresa nővér bevezette Joannát az irodájába, és becsukta maguk mögött az ajtót. - Hallotta, mi történt? - kérdezte a lány, hátha nem kell elölről elmondania megaláztatásának történetét. Theresa nővér bólintott. - Tudom, hogy ez nagyon fájdalmas időszak neked, Joanna, de tudnod kell, hogy oka van annak, ha Isten terheket ró ránk. - Én is így gondolom. A nővér helyeslőn rámosolygott. - Korodhoz képest bölcsen gondolkodsz. Joanna egyáltalán nem érezte magát bölcsnek, sokkal inkább gyengének és sebzettnek. - Sokat imádkoztam, mióta Penny meghalt és megtudtam az igazságot Gregről, s elgondolkodtam, hogy vajon Isten ezt a helyzetet nem arra akarja-e használni, hogy teljesen más irányba terelje az életemet. - Hogy érted ezt? Joanna úgy döntött, őszinte lesz. - Manapság a templom az egyetlen hely, ahol vigaszt találok. - Isten mindig szívesen meghallgatja imáinkat. - Érzem a jelenlétét. Imádkozom, és utána megkönnyebbülök. Kezdem azt gondolni, hogy Isten talán imádságos életre szólít. A nővér arcán nem látszottak érzelmek. - Azt akarod ezzel mondani, hogy fontolóra veszed a belépést a rendbe? - Igen. - Úgy érzed, meghívást kaptál, Joanna? - Igen. 36
A nővér felsóhajtott. - Nem akarom elvenni a kedvedet, különösen ha Isten valóban egyházi életre szólít. De nagyon fontos, hogy a megfelelő okból csatlakozz a rendhez, ne csak azért, mert összetörték a szívedet. Joanna megértette Theresa nővér aggodalmát. - Úgy érzem, Isten szándékosan távolította el Greget az életemből. Így akarta az értésemre adni, hogy számít rám. A nővér hosszan nézett a lányra. - Isten nem akarja, hogy jobb híján válaszd, Joanna. Ő első akar lenni a szívedben. - Első is, nővér. Az volt már azelőtt is, hogy… Greg és én közel kerültünk egymáshoz. A Szent Brigitta nővérek rendjében szeretném szolgálni az Urat. Theresa nővér csak kis hallgatás után válaszolt. - Semminek sem örülnék jobban, de arra kérlek, várj még! - Várjak? - Joanna akár ebben a pillanatban is kész lett volna belépni a rendbe. Greg nem volt hozzá való. Bűnbe vitték egymást, s a lány most kétségbeesetten igyekezett megbékélni Istennel. - Adj magadnak hat hónapot! - javasolta a nővér. Joanna vonakodott ezt elfogadni, aztán mégis bólintott. - Említetted már a szüleidnek? - Igen. - Nem valami nagy sikerrel. Édesanyja meg volt győződve, hogy lányából csak a csalódás beszél, édesapja viszont bátorította, amivel csak még jobban megharagította feleségét. - Adj magadnak hat hónapot - ismételte a nővér -, és ha még az után is meg leszel győződve arról, hogy ezt akarod, javasolni fogom, hogy februárban vegyenek fel posztulánsnak.
37
II. RÉSZ
Krisztus jegyesei „…amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.” (Izajás, 62:5)
38
4. Angelina Marcello 1958-1972 Mikor Angie 1958-ban, azon a szeptemberi délelőttön kiszállt a távolsági buszból, türelmetlenül várta új élete kezdetét. A búcsú édesapjától nem ment ki a fejéből, de nem engedhette, hogy apja becsmérlő megjegyzései elrontsák első napját a konventben. Apja teljesen biztos volt abban, hogy nem a rendbe való belépés Angie útja, de ha neki van igaza, miért érez akkor ő ilyen buzgó lelkesedést Isten iránt? Apjának nehezére esett őt elengedni, állapította meg a lány együtt érzőn. De csak még jobban szerette azért, hogy képes volt félreállni és engedni, hogy ő a maga útját járja annak ellenére, hogy szerinte lánya élete legnagyobb tévedését készült elkövetni. Nyíltan sírva fakadt, mikor Angie fellépett a buszra, könnyei végigcsorogtak az arcán. Sosem fogja elfelejteni ezt a látványt, gondolta a lány. Mikor a busz kifordult a megállóból, apja elővette a zsebkendőjét, megtörölte a szemét, aztán magába roskadva megfordult, és elment. Angie szomorúan nézett utána, s azt kívánta, bárcsak meg tudta volna kímélni őt ettől a gyötrelemtől. Ugyanakkor tudta, nem volt más választása. Annak ellenére, hogy mohón várta már a zárdaéletet, idegesség fogta el. Jól benne jártak már a délutánban, mikor megérkezett Bostonba s taxit fogott, amely letette őt a rendház kapujában. Ujjongott örömében, hogy a kovácsoltvas kertkaput nyitva találta, mintha hívogatón tárná ki feléje a szárnyait. Ütött-kopott kis bőröndjével a kezében - mely eredetileg édesanyja bőröndje volt - határozott léptekkel indult a téglával burkolt úton a zárda kapujához, s elszántan megnyomta a csengőt. - Angelina! Látom, egyedül érkezett - lépett elő az üdvözlésére egy magas, sovány apáca. Angie nem emlékezett, hogy találkoztak volna már valahol. - Mary Louise nővér vagyok. Röviden találkoztunk, mikor benyújtotta a kérelmét. Ne aggódjon amiatt, hogy nem emlékszik rám, aznap sokunkkal összefutott. Angie megkönnyebbülten mosolygott. Valóban sok ismeretlennel találkozott aznap, akiknek összefolyt előtte a neve és az arca. - Én vagyok a posztulánsok magisztrája, elöljárója. Nemsokára teázni fogunk. Jöjjön be, és helyezze magát kényelembe! Több más lány is megérkezett már. A nővér egy díszteremfélébe kísérte a Angie-t, ahol az rögtön felismerte a rendfőnökasszonyt. Három másik fiatal nőt látott még, nyilván ők voltak a jövendő 39
posztulánsok. Angie-t fölöttébb meglepte, hogy szinte azonnal közösséget érzett velük. Ezek a lányok, akik most teát kortyolgatva és süteményt majszolva, zavartan ültek az asztalnál, ők lesznek majd az a közösség, amelyben élni fog. Ők lesznek az ő új családja. - Tisztelendő anyám bizonyára emlékszik Angelina Marcellóra - mondta Mary Louise nővér, odakísérve Angelinát az idősebb apácához. Angie tanácstalan volt, nem tudta, mit várnak tőle. Hajoljon meg vagy hajtson térdet? Azt tudta, hogy a papok meg szokták csókolni a püspök gyűrűjét, de fogalma sem volt, hogyan illik üdvözölni egy ilyen magas rangú apácát. Agnes nővér meleg mosolya azonban feloldotta a feszültségét. - Persze, hogy emlékszem Angelinára. A New York állambeli Buffalóból jön, ugye, gyermekem? Angie bólintott. Mereven állt attól tartva, hogy valami rosszat talál tenni vagy mondani. - Akkor jól tudtam. Van itt még egy szék Angelinának, nővér? - kérdezte a tisztelendő anya, s Angie-nek máris csináltak helyet az asztalnál. Miután leült, a rendfőnökasszony bemutatta neki a többieket. - Ő Karen Bostonból, ő pedig Marie az ohióbeli Columbusból. Josephine egészen Kaliforniából érkezett. Végtelenül örülünk, hogy eljöttetek csatlakozni hozzánk. A nap végére Angelina megismerte mind a húsz lányt, akik mindannyian tizenhét és huszonkét év közöttiek voltak. A posztulánsok korán vacsoráztak, s az apácák közül csak a tisztelendő anya étkezett velük. Az egymással szemben ülő Angie és Karen szerét ejthette egy kis beszélgetésnek. - Téged a családod hozott ide? - kérdezte Angie, miután látta, hogy a legtöbb lányt a szülei vagy valamelyik testvére hozta a kocsiján. Karen a padló fényes kőlapjait bámulta, s megrázta a fejét. - Nem helyeselték a választásomat - felelte a háta közepéig érő fekete hajat viselő, szép arcú lány. - Az én apám sem - vallotta be Angie is. Ez az út Bostonba volt az első utazása New York állam határain kívül. Aggódott is amiatt, hogy egyedül kell utaznia, de végül simán zajlott minden. Ez valahogy még jobban megerősítette abban, hogy a helyes utat választotta. - Azt hiszem, gyönyörű élet az apácáké - lelkesedett Karen ábrándos tekintettel. - A viselet is annyira szép, nem igaz? Angie bizonytalanul mosolygott. Még sosem gondolkodott el a szerzetesi ruhán, és azon, hogy nemsokára ő maga is felölti. Néhány perc múlva Mary Louise nővér jelent meg az ebédlő ajtajában, és intett a lányoknak, hogy kövessék. Végigmentek a zárda épületén, át egy sor folyosón és átjárón, majd megérkeztek egy nehéz faajtóhoz. - Ez a hálókörlet bejárata - magyarázta a nővér. Angelina már járt itt korábban, a gimnáziumi lelkigyakorlat alkalmával, de akkor minden egészen másmilyennek látszott. Lassan belépett a többiekkel új lakóhelyére. A leendő posztulánsok csoportba tömörültek, cipőjük hangosan kopogott a kövezeten. Senkinek sem akaródzott beljebb menni. - Jöjjenek csak, jöjjenek! - biztatta a lányokat Mary Louise nővér, majd egyenként végigkísérte őket a folyosón a cellájukig. - Ez lesz a magáé - mondta Angie-nek egy ajtóra mutatva. - Karen mellé tettem.
40
Angie összenézett a másik lánnyal, és összemosolyogtak. Jó lesz itt egy barátnő, főleg egy olyan, aki megérti, milyen nehéz volt szembeszállnia apja akaratával. Kíváncsian belépett a cellába. Alig várta, hogy lássa a helyet, ahol annyi időt fog tölteni a jövőben. Kopár helyiség fogadta, nem volt más benne, mint egy ágy, egy asztal és egy lámpa. Hasonlóban töltött két éjszakát hónapokkal korábban. Angie arra gondolt, hány és hány fiatal nő aludt és imádkozott már itt, vagy küzdött kétségeivel és félelmeivel. Hány más nő került már a Szent Brigitta nővérekhez úgy, mint ő, szívében a szolgálatra való elhivatottsággal? Hányan maradtak és hányan távoztak innen csalódottan? Ezekre a kérdésekre sosem fogja megtudni a választ. Mary Louise nővér sietett vissza Angie cellájába. - Íme az új ruhái - tette az összehajtogatott ruhadarabokat az ágy végére. Angie megvárta, míg a nővér távozik, aztán megvizsgálta az ismeretlen ruházatot. Ideges kuncogást hallott a többi cella felől. Fekete gyapjúharisnyát és egyszerű, pamut fehérneműt talált a csomagban, meg egy sötét tunikát, melynek az ujja hosszabb volt, mint Angie egész karja kinyújtott ujjakkal. Vissza kellett tűrnie csuklóban. Aztán egy fekete, mellényszerű ing következett, és egy bokáig érő, fekete rakott szoknya, majd egy rövid köpeny. A lány mindezt felvette, utoljára hagyva a két és fél centi magas sarkú, fűzős cipőt. Ezt a fajtát magában mindig is apácacipőnek nevezte. Mikor befejezte az átöltözést, megállt a cella ajtajában. Mary Louise nővér elégedetten bólintott, mikor meglátta. - Minden illik önre? Mindegyik ruhadarab lazán lógott rajta, Angie mégis azt gyanította, hogy ennek így kell lennie. - Azt hiszem, igen, nővér. - Nagyon jó. Akkor most kap egy fátylat. Leültette Angie-t egy székre a folyosón, és kivett a zsebéből egy hajkefét. Gyors mozdulatokkal szigorúan hátrafésülte Angie haját, hátul rögzítette egy csattal, majd ráillesztette a fátylat a fejére. Csak a frufrujából maradt látható néhány kisebb fürt. Hamarosan mind a húsz lány beöltözött és megkapta a fátylát. - Most következik a bevezetésük a Szent Brigitta nővérek közösségébe - magyarázta Mary Louise nővér. - A szertartás során a rendfőnökasszony felolvas majd egy különleges imát. Közben hajtsák le a fejüket, és nagyon figyeljenek! Igyekezzenek magukba szívni az ima szavait és felfogni a jelentésüket! Ez az ima arra kéri Istent, adjon meg önöknek mindent, ami ahhoz szükséges, hogy jó apácák legyenek. - Mary Louise nővér rövid szünetet tartott, s közben végignézett leendő tanítványain. - Hadd tegyem még hozzá - folytatta komoly arccal -, hogy a posztuláns időszak a próba időszaka. Azt kérik, hogy részesülhessenek a novíciává, próbaidős szerzetes apácává válás megtisztelő kiváltságában. Önök minket tanulmányoznak, mi pedig önöket, hogy meggyőződhessünk arról, valóban közénk tartoznak-e. A posztulánsok magisztrája ismét szünetet tartott, belenézve egyenként a lányok szemébe. - Sok kérdésükre választ találnak majd az elkövetkezendő egy évben. Fontos kérdésekre fontos válaszok. De legelsősorban azt kell eldönteniük, készek-e feladni önző vágyaikat és helyettesíteni őket az Istennel való szoros kapcsolattal. Megtanulják az engedelmesség és 41
szegénység leckéjét, ugyanis ettől a pillanattól kezdve semmijük sincs. Minden a rendé, ami a rendelkezésükre áll, amit használnak. Még a fogkeféjük is. Kíméletlenül el kell utasítaniuk a kinti világot. Angie nagyot sóhajtott. Készen állt arra, hogy megtagadja a külvilágot, eldobjon mindent, amit valaha is birtokolt vagy örökölni fog, beleértve a családi vendéglőt is. Ez az élet kell neki a zárdakapun belül, ezt kívánja teljes szívével. - A legnagyobb próbatételnek sokan a hallgatást fogják érezni. A hallgatás az egyik módja annak, hogy kiüresítsük az elménket, elhallgattassuk állandó fecsegését. A csend lehetővé teszi Istennek, hogy megtöltse szívünket az Ő gondolataival. A nagy szilencium nem sokkal vacsora után kezdődik, fél nyolckor. Másnap reggelig nem szabad megszólalniuk. Mindezt később még elmagyarázom. Most kövessenek! Mary Louise nővér bevezette a lányokat a kápolnába a rövid szertartásra, melynek során hivatalosan is az anyaház posztulánsaivá váltak, utána pedig vissza a hálóhelyükre. Ott megállt a csoport előtt. - Tudom, hogy legtöbben most kissé zavartnak és kábultnak érzik magukat. Mozgalmas nap volt ez, és nagy változást hozott az életükben. Ezen túl együtt fognak imádkozni, étkezni, tanulni. A már fogadalmat tett nővérektől azonban mindvégig külön lesznek, kivéve a kápolnában, az étkezések alatt és a vasárnap esti feltöltődés, pihenés idején. Angie szinte már szédült a sok tudnivalótól. Túl sok mindent kellett egyszerre megjegyeznie. - Reggel fél ötkor van ébresztő. Mihelyt meghallják a csengőt, felkelnek, és azonnal letérdepelnek az ágy mellé elmondani a Miatyánkot. Az ébresztőtől a mise utánig nem szabad megszólalniuk. A csengő jelzi a szilencium kezdetét, és lehetőséget teremt mindannyiunknak egy mindennapos rövid visszavonulásra, miközben szeretettel készülünk az istentiszteletre. Angie-t mindebből az ragadta meg, hogy rémesen korán kell kelni, utána már alig emlékezett valamire. Hajnali fél öt! Viszont épp az imának szentelhető idő kedvéért akart belépni a rendbe, nem igaz? Azért jött, hogy megtudja, hogyan szolgálhatná legteljesebben az Urat. - A mise és a reggeli után kezdődnek az órák. Ezt hallva Angie lelkesen bólintott. Mindig is élvezte a tanulást, s ezek lesznek egész élete legfontosabb órái. Este belebújt az odakészített hosszú flanell hálóingbe, és befeküdt a durva ágynemű közé. A tanórák már az első napon sok értékes ismerettel gazdagították. Voltak köztük ismerős és vadonatúj dolgok egyaránt. Angie gondosan jegyzetelt. - Rendünk története gazdag örökség a számunkra - mondta Mary Louise nővér -, annak az asszonynak köszönhetően, aki a rendet megalapította. Gondolom, már sokan hallották Fionnuala Wheaton történetét. Angie már a zárdába való jelentkezése előtt olvasott a rendkívüli ír nő életéről. - Mit tudnának mondani róla? - érdeklődött a nővér. A teremre csend borult, majd Karen bizonytalanul felemelte a kezét. - Azt tudom róla, hogy egy angol földbirtokos felesége volt. - És fiatalon özvegységre jutott - tette hozzá Angie.
42
- Helyes - mosolygott rájuk elismerően a nővér. - Fionnuala és William jó házasságban élt, rajongva szerették egymást. - Az asszony csalódott, hogy nem lehettek gyermekeik - szólalt meg egy másik posztuláns. - Igen, de tudjuk, hogy ez mind Isten tervének része volt. Istennek más céljai voltak az alapítónkkal. Angie kezdte megérteni, hogy Isten nem evilági módszerekkel irányítja az emberek életét. - Miután a férje meghalt, Fionnualát lesújtotta a gyász, és az egyházhoz fordult vigaszért. A Szent Brigitta egyházközség papjai biztatták a jótékonyságra. Nagylelkűségének híre hamarosan bejárta az egész vidéket. Nemsokára más özvegyek is csatlakoztak hozzá, s a kis csoport úgy döntött, együtt fog élni és munkálkodni. Fionnuala elképzelése az volt, hogy a betegek gyógyításával és tanítással foglalkozzanak. Angie kihúzta magát. Ez volt az ő szíve vágya is: segíteni a szegényeken, tanítani és odaadón elvégezni bármiféle feladatot, amivel csak megbízza az egyház. - 1840-ben XVI. Gergely pápa hivatalosan is áldását adta a Szent Brigitta nővérekre, és Róma áldásával létrejött a rend. - Ez Írországban történt? - kérdezte az egyik lány. - Igen - mosolygott a nővér Bonnie-ra, akinek a cellája Angie-ével volt szemben. - Ez épp a szörnyű éhínség időszaka volt Írországban, és sokan vándoroltak ki onnan az Egyesült Államokba, de a bevándorlóknak itt is siralmas körülmények között kellett boldogulniuk. Segíteni akarván ezeknek az embereknek, a rend sok fiatal apácát küldött át a tengerentúlra. Bostonba érkezvén ők alapították meg itt a rendházat. Hamarosan egyre nagyobb lett az igény új apácák iránt, s a századfordulóra egyre több nő döntött úgy, hogy az egyház szolgálatának szenteli életét. - Mikor került ide a rend központja? - kérdezte Karen. - Úgy értem, Írországból. Mary Louise nővér a táblához lépett. - Közvetlenül az első világháború előtt. Büszkék vagyunk a rendünkre, mely az évek során egyre növekedett és bővült. Jelenleg tíz rendházunk van szerte az Egyesült Államokban. Örömmel mondhatom, hogy az egyik legkiemelkedőbb szerzetesrend vagyunk az országban. Isten megjutalmazta az erőfeszítéseinket. Bár a bostoni anyaház a legrégibb zárdánk, nem ez a legnagyobb, hanem a minneapolisi Minnesotában. Angie már olvasott a minneapolisi rendházról egy ismertetőben, melyet a középiskolás lelkigyakorlat alkalmával kapott. A nővérek ott ápolónőként dolgoztak vagy a Szent Erzsébet Kórházban vagy tanárnőként a Szent Péter egyházközség katolikus iskoláiban. Az órák látogatása mellett Angelinának ki kellett vennie a részét a házimunkából is. Elsőként a mosodában dolgozott, a konyha mellett. Az első hetek ízetlen ételei után nem tudott tovább hallgatni, főleg mikor megtudta, hogy a szakácsnő spagettit szándékozik készíteni. - Hadd segítsek! - jelentkezett a konyhán, miután befejezte aznapra a mosott ruha szétválogatását és összehajtogatását. - Segítene? - nézett rá csodálkozva az idősebb nő, akit a helyi katolikus közösségből találtak erre a munkára.
43
- Olasz vagyok, mindent tudok a fűszerekről, akár szárítottak, akár zöldek. - Angie belemerített egy kanalat a tűzhelyen fortyogó paradicsomszószba, megkóstolta, aztán lassan megcsóválta a fejét. Apja inkább az autók alá vetette volna magát, semmint hogy felszolgáljon egy ilyen ízetlen mártást. - Hozza ide, kérem a bazsalikomot! - mondta, s magatartása annyi tekintélyt sugárzott, hogy a világi szakácsnő sietve teljesítette a kérését. Angie körülnézett a fűszeres polcon, aztán beletett az ételbe egy csipet ezt, maroknyi azt, megkóstolta újra, majd addig ismételte a folyamatot, amíg az legalább kicsit hasonlítani kezdett az általa ismert és szeretett szószra. Aznap este a nővérek mind a tíz ujjukat megnyalták. A konyhába beosztott két nővér megpróbálta volna elmagyarázni, hogy mindez Angie-nek köszönhető, de nem volt tanácsos elismerni a közreműködését, hisz Angie-t a mosodába osztották be, nem a konyhába. Sőt, egyszer sem kérték arra, hogy főzzön, pedig más posztulánsoknak rendszeresen be kellett segíteniük az ételek elkészítésébe. Valahányszor megérkezett a posta, Angie remélte, hogy jön valami neki is az édesapjától, de sosem kapott tőle levelet, ahogy Karen sem hallott a családja felől. Angie apja nem is tudott volna jobb módszert választani arra, hogy kifejezze a rosszallását. A lány nehéz szívvel ajánlotta fel csalódottságát Istennek. Az első év végén, miközben mindössze egyetlen rövid levelet kapott az édesapjától, Angie novícia, azaz apácajelölt lett, s mint ilyen a következő évet a csendes elmélkedésnek kellett szentelnie. Beszélni csak fél órát volt szabad minden este, és meg kellett szakítani minden érintkezést a családdal. Sosem tudta meg, hogy ebben az évben írt-e neki az apja, de gyanította, hogy nem. Még mindig nagyon haragudott rá. A noviciátus második évében sem kapott tőle levelet. Napjai imádsággal, a Szentírás és az egyháztörténet tanulmányozásával, valamint házimunkával teltek. Ennek a második, szótlan évnek a lassan telő, csendes napjai segítettek gondolatai formálásában, türelemre tanították, és alázatra, mellyel megtanulta életét teljes egészében alárendelni Isten és a tisztelendő anya parancsainak. A noviciátus időszakának lezárultakor a novícíák magisztrája megkérdezte Angie-t a fogadalmat tett apácaként viselendő nevével kapcsolatban. Három nevet nyújthatott be, melyek közül a tisztelendő anya fog választani. A magisztra odament hozzá egyik délután, miközben Angie az ebédlő padlóját seperte. Szemében mély szomorúság ült. - Jól tudom, hogy ismerte Trinita nővért? - Igen - felelt Angie lesütött szemmel, tiszteletből a magasabb rangú apáca iránt. Trinita nővér volt a kedvenc tanárnőm az általános iskolában. - Úgy gondoltam, tudnia kell, hogy nővérünk a múlt héten megtért mennyei Atyánkhoz. - Nem! - kapott a torkához Angie. - Egy ideje már nagyon beteg volt. - Nem… nem is tudtam. - Nővérünk nem akart másokat terhelni a gondjával. Rákban szenvedett - mondta az apáca. - Ön különleges helyet foglalt el a szívében, ezért gondoltam, hogy tudni szeretné. Angie szemében könnyek gyülekeztek, de nem engedte őket kicsordulni. A tanítónő, aki olyan nagy hatással volt az életére, most megtért lélek Teremtőjéhez. Angie-t akkora veszteség érte, mint mikor az édesanyját veszítette el. - Úgy tudom, az egyik név, amit választott a Frances nővér volt, igaz? 44
Angie bólintott. Trinita nővér egyszer elmondta neki, hogy ez volt az eredeti keresztneve. - Beszélni fogok tisztelendő anyánkkal, hogy megkaphassa a Frances nővér nevet. - Nagyon köszönöm - suttogta Angie. - Ez rengeteget jelentene nekem. - Biztosra ígérni azért nem tudom, nővér. Mikor Angie a vacsora utáni feltöltődés idején találkozott Karennel, barátnője azonnal észrevette, hogy valami baj van. - Mi történt? - kérdezte, miközben fél szemét behunyva cérnát igyekezett befűzni egy tűbe. A másodéves novíciák mind ügyesen tudtak varrni, és maguk készítették a ruháikat három viharverte varrógépen, a finomabb részleteket kézzel kidolgozva. Amíg le nem tették a tisztasági, szegénységi és engedelmességi fogadalmat, öltözetüket egyszerűen ruhának nevezték. Csak a fogadalmas apácák viseltek szerzetesi öltözetet. - Trinita nővér meghalt. Rákja volt. Visszagondolva három évvel korábbi, véletlen találkozásukra a zárda udvarán, Angie ráébredt, hogy volt valami tanácstalanság a nővér viselkedésében. Mikor megkérdezte tőle, hová irányítják legközelebb, Trinita nővér nem felelt, csak annyit mondott, „egyelőre” Bostonban marad. Nyilván már akkor tisztában volt a betegségével. - Nagyon sajnálom - suttogta Karen. - Én is… Annyira jó volt hozzám! Aznap este Angie írt egy levelet az apjának. Elmondta, menynyire szereti, érdeklődött az egészsége és az étterem felől, de a maga életéről a zárdában nem számolt be, azzal csak feltépte volna a sebeit. Trinita nővér halálhírét sem írta meg, apja úgysem értené, miért érinti őt annyira mélyen. Ahogy azt sem értette meg, hogy most már a zárda szabályai és mindennapjai töltik ki az életét, és minden, ami előtte volt, elmúlt, elhalványodott. A kapukon túli világot Angie végleg elutasította. 1962 tavaszán Angelina Marcello felvette a Frances nővér nevet és letette a fogadalmat. Három hosszú éve várt erre a percre, s óriási fájdalommal vette tudomásul, hogy apja nem kíván osztozni örömében ezen a számára oly fontos napon. A fogadalmat a mise keretében tették le, és szent áldozás követte. A novíciák hófehér öltözetükben, fátyollal a fejükön felsorakoztak az oltár előtt. Olyanok voltak, mint egy-egy menyasszony. Angie valóban menyasszony volt, Krisztus jegyese. Fogadalma ünnepélyes eljegyzés volt a Megváltóval. - Jegyese vagyok annak, akit az angyalok szolgálnak - mondta Angie egyszerre a többi apácajelölttel. Ezen a ponton a pap szertartásosan levette a fejükről a menyasszonyi fátylat, és helyére illesztette a Szent Brigitta nővérek fekete fátylát. Mikor végzett, a novíciák énekelni kezdtek: Mint aráját, Krisztus koronával díszített engem… Mikor fekete fátylukban visszafordultak a gyülekezet felé, Angie diadalt érzett. Attól a perctől fogva Angelina Marcellót Frances nővérként ismerte a világ. Első megbízatása a texasi San Antonióba vezette, ahol tanárnőként dolgozott. Tíz évig tanított az egyik ottani középiskolában, főleg vallástant és háztartástant. Apjáról évente csak egyszer hallott, a születésnapján. 1969-ben, a II. vatikáni zsinat után a Szent Brigitta nővéreknek megengedték, hogy válasszanak: megtarthatják felvett nevüket vagy visszavehetik az eredetit. Angie kérte, hogy
45
felvehesse az Angelina nővér nevet. Apja úgy tűnt, örül az elhatározásának, mikor Angie telefonon elújságolta neki a hírt. Az 1972-es iskolaév végeztével Angelina nővért áthelyezték a minneapolisi Szent Péter Gimnáziumba. Majdnem tizenöt évvel egyházi pályája megkezdése után a rend legnagyobb zárdájához került. Texasi éveit tanulóéveknek tekintette, felkészülésnek erre az új, különleges feladatra. Mert hogy különleges lesz, arról Angie meg volt győződve.
46
5. Kathleen O’Shaughnessy 1963-1972 Kathleen búcsúztatása óriási családi esemény volt, az összejövetelen a szülein kívül jelen voltak a testvérei, a nagynénik, a nagybácsik és egy sereg unokatestvér. Patrick bácsi egy napra becsukta a kocsmát, és nem szégyellte a könnyeit, mikor megölelte. - Nagyon fog hiányozni a mosolygós pofikád - mondta, s hátralépett, hogy még egy utolsó pillantást vessen a lányra, akit pólyás kora óta ismert és szeretett. Nemsokára már nem az ő kis Kathleenje lesz, hanem egy apáca. Könnyáztatta szemmel fogta meg gyengéden a lány vállát. - Büszkék vagyunk rád, Kathleen, azt Isten legyen veled! A zárdába a szülei vitték el autón. Édesanyja szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól, mikor Mary Louise nővér, a posztulánsok elöljárója a többi fiatal lánnyal együtt bevezette az anyaházba, hogy megkezdje új életét. Az első este megkapta új ruháit és a kápolnában lezajlott a üdvözlő szertartás. Kathleen könnyen vette az életében beálló változásokat, és élvezte a posztuláns életet. Az, hogy semmit sem birtokolhat, nem volt új dolog a számára, hisz eddig is megosztotta mindenét a nővéreivel, legyen az ruha, szemfesték, képes újság, hanglemez, vagy bármi, ami a hatvanas évek tizenéveseinek életéhez tartozott. Semmit nem tarthatott meg korábbi életéből, még azokat a ruhákat sem, amelyekben érkezett. Elvették őket tőle, kimosták, és odaadták a szegényeknek. - Minden, amit teszünk, vagy kérünk maguktól - magyarázta Mary Louise nővér még valamikor az elején - okkal történik. Ezt néha megértik majd, és egyetértenek, néha viszont rejtély marad maguk előtt. Nem fontos mindent megérteni, de engedelmeskedni igen. Az, hogy nem volt semmije, felszabadító érzés volt Kathleen számára. Kiváltságnak érezte, hogy mindent megoszthat a nővérekkel, ettől sokkal egyszerűbbé vált az élete. Többé nem készítette ki az arcát, nem volt rádiója, de még könyvei sem. Egyszerűen semmi. S ezzel eltűnt az életéből minden kísértés, hogy birtokoljon efféle tárgyakat. Olyan volt ez, mintha újjászületett volna egy másik világban. Igyekezett kegyetlenül kiirtani magából a régi világot, s már alig várta, hogy kiüresítse magát egészen, s eltávolítson minden akadályt, mely a legkisebb mértékig is gátolhatja Isten szeretetében. Erényességének tudata akkor kapta az első fricskát, mikor elérkezett az idő levágatni a haját, azt a gyönyörű, derékig érő, vörösesbarna zuhatagot. Azt mondták nekik, a könnyebb kezelhetőség kedvéért van erre szükség. 47
Nehéz próbatétel volt ez, sokkal nehezebb, mint bármely más áldozat, melyet Kathleennek eddig meg kellett hoznia. Ösztönösen összerezzent, amint meglátta a többi lány ügyetlenül lenyirbált, rövid haját. Abban reménykedett, hogy talán mégis van mód arra, hogy megússza. De mikor rá került a sor, már tudta, hogy semmi értelme megkérdezni. - Kathleen nővér! - mutatott Mary Louise nővér a székre. Kathleen beharapta a szája szélét, aztán helyet foglalt a kemény támlájú széken. A posztulánsok magisztrája egy darabig felemelt kézzel tartotta az ollót, és maga is habozni látszott. Még ő is sajnált levágni egy ilyen szép hajkoronát. - Sajnálom, de elkerülhetetlen - mondta végül halkan. - Tudom, nővér - adta meg magát Kathleen, aztán megérezte az ollót a nyakánál. - Ezt a rengeteg hajat nehéz lenne begyömöszölni a fátyol alá - magyarázta Mary Louise nővér. Mikor az első tömött fürt leesett a földre, Kathleen becsukta a szemét, hogy ne is lássa. Elszorult a torka a szomorúságtól. A második fürt az ölébe esett, mire bárhogy igyekezett, kibuggyant a könny a szeméből, s végigcsorgott az arcán. Aztán zavarba jött a gyengeségétől és a hiúságától. Hisz ez csak haj, ami újra megnő, és később, fogadalmas apácaként már olyan hosszan hordhatja, ahogy csak tetszik. A fátyol alatt különben sem látja senki, és nem is törődik vele, hogy milyen a haja egyáltalán. Ennyi erővel akár kopasz is lehetne. Isten meg fogja találni a módját, hogy kárpótolja őt ezért a veszteségért, érvelt magában, és meg is találta. Mégpedig a zenén keresztül. A nővérek naponta hétszer gyűltek össze a zárda kápolnájában, hogy elénekeljék az arra az órára esedékes imát, azaz zsolozsmát. Ezek az imának szentelt alkalmak annyira felemelő lelki élményt jelentettek Kathleen számára, hogy utánuk szinte új embernek érezte magát. Szerette a zene egyszerűségét és szépségét, s gyönyörűséget szerzett neki, hogy a többi nővérrel együtt, közösen imádhatja az Urat. Szépséges hajának elvesztése - az utolsóként megmaradt földi hívság feladása - nem volt nagy ár mindezért. Az év novemberében megölték John F. Kennedy elnököt, ami olyan volt Kathleennek, mintha személyes csapás érte volna. Az egész zárda felbolydult a döbbenetes hírre. Az elnök volt az apácák ideálja. Nemcsak azért, mert jó katolikus volt, hanem azért is, mert régebben Bostonban élt. Ezerkilencszázhatvanhárom eseménydús év volt. A család mindig is fontos volt Kathleen számára, és Sean volt a kedvenc testvére. Bár a fiú csaknem tíz évvel idősebb volt nála, szoros volt köztük a kötelék. Bátyja volt az egyetlen családtag, aki megkérdőjelezte a hivatását, s bár Kathleen nem osztozott az aggodalmában, értékelte, hogy Sean ennyire törődik vele. Mary Louise nővér azonnal észrevette, hogy valami bántja Kathleent. - Rossz hírt kapott, nővér? - kérdezte. - Ó, nem, inkább jót - válaszolt Kathleen erőltetett mosollyal. - A legidősebb bátyám júniusban nősül. Az egész család ott lesz az esküvőn. - És maga is ott szeretne lenni. Kathleen lelkében remény éledt. - Ha lehetne… Nagyon sokat jelentene ez nekem, nővér.
48
Mary Louise nővér összevonta a szemöldökét, mintha Kathleen válasza csalódást okozott volna. - Kathleen nővér, önnek most már új családja van. - De… - Mihelyt ez a „de” kicsúszott a száján, Kathleen tudta, hogy hiba volt közbevágnia, és értelmetlen minden tovább vita. - Sajnálom, nővér. A nővér bólintott, elfogadva a bocsánatkérést. - Megértem, hogy mindez még új önnek. Mindössze hat hónapja van velünk, és még idegen kissé az életmódunk. De mostanra már készen kéne állnia mindenfajta áldozatra annak érdekében, hogy szolgálhassa Istent. El kell engednie a családját, most már teljes egészében Istenhez tartozik. - Igen, nővér - mondta Kathleen engedelmesen. De a lelke még tiltakozott. Igenis hozott már áldozatot, sok-sok áldozatot, méghozzá örömmel. De hogy a családját is… - Meg kell halnia a korábbi énjének ahhoz, hogy újjá tudjon születni. Kathleen nagyot nyelt. Fájt neki, hogy nem lehet ott Seannal és Lorennel az esküvőjük napján, legalábbis testben nem. Lélekben annál inkább közöttük lesz. Az esti ima közben Kathleent zavarni kezdte a lelkiismerete. Helytelenül áll hozzá ehhez a dologhoz, feddte meg magát. Nem szabadna becsapottnak éreznie magát, amiért nem mehet el Sean esküvőjére. Abban a reményben lépett be a zárdába, hogy Istennek tetsző életet fog élni. Ha betart minden szabályt, engedelmeskedik, és megtesz mindent, amit csak mondanak neki, végül rátalál az útra, mely elvezeti Istenhez. Ha egy olyan lényegtelen dolog miatt, mint amilyen egy családi esküvő, gondja támad, évek is beletelhetnek, amíg áttörheti az önző én gátjait. Pedig csak akkor válhat olyan apácává, amilyenné mindig is szeretett volna. Elmúlt a nyár, s vele Sean esküvője. Aznap Kathleen böjtölt és imádkozott, s áldozatát felajánlotta Istennek. Éhes gyomra megkordult, mikor este lefekvéshez készülődött, s kicsordultak a könnyei. Akárhogy is igyekezett, akárhogy is imádkozott, nem tudta elnyomni magában a veszteség érzését, a csalódottságot. Ez a nap az ünneplésé volt a családban, s ő kétségbeesetten szeretett volna osztozni imádott bátyja boldogságában. 1964 augusztusában Kathleen számára megkezdődött a próbaidő, s vele a hallgatás éve. A napi hétszeri imán, a zsolozsmán kívül fél órát imádságos meditációval töltött, valamint naponta kétszer tartott lelkiismeret-vizsgálatot. Minden reggel el kellett mondania a rózsafüzért, minden este pedig fél órát személyes imákkal és vallásos olvasmányokkal kellett töltenie. Mindent egybevéve a kápolnán kívül még öt órát töltött imádkozással. Mindezek mellett konyhai feladatokra is beosztották. Mintha csak Clare Marie nővér, a novíciák magisztrája tudta volna, mennyire nem szeret főzni és az ételek előkészítésével foglalkozni, három hétig egyhuzamban végeztette vele ezt az általa legkevésbé kedvelt feladatot. Mivel a csend éve nem tette számára lehetővé, nem tudott közben Mrs. O’Hallorannel, a zárda által alkalmazott szakácsnővel beszélgetni, hacsak nem volt elkerülhetetlen. Természetellenesnek hatott a szemében, hogy egymás mellett sürögtekforogtak a konyhában, mégsem szólhatott egyetlen szót sem az asszonyhoz és az alkalmanként besegítő többi apácához. Szerencsétlenségére Mrs. O’Halloran viszont bőbeszédű volt. Habár tudta, hogy Kathleen nem válaszolhat, egyfolytában hadarta a magáét.
49
- Ma kezdte meg a fiam a főiskolát - jelentette egy szeptemberi délután, mikor Kathleen belépett a konyhába. - Az én Kevinem főiskolás lett! Az első gyerekem, aki főiskolára jár. Szegény apja (Isten nyugosztalja) féltéglával verné a mellét a büszkeségtől. Az asszony elhallgatott, beleborított egy ötkilós zsákra való krumplit a mosogatóba, majd Kathleen kezébe nyomott egy hámozó kést. A lány kis híján felnyögött. A konyhai feladatok közül a krumpli hámozását utálta a legjobban. Még egy áldozat, ráncolta össze a homlokát. - Össze kell kaparnunk ugyan a tandíjat - folytatta Mrs. O’Halloran a fecsegést -, de az itteni fizetésemből, a társadalombiztosításból - Isten áldja Franklin Delano Rooseveltet - és Kevin takarítással keresett pénzéből majd csak megleszünk. Kathleen rámosolygott az asszonyra, és kelletlenül odanyúlt egy krumpliért. - Sok éve özvegy vagyok, megtanultam, hogyan kell megfogni a garast, elhiheti nekem. Végezvén az első krumplival, Kathleen kötelességtudóan fogott egy másikat. - Szóljon, ha végzett a hámozással, nővér, mert akkor adok fejes salátát, hogy feldarabolja. Nem volt könnyű csendben maradni Mrs. O’Halloran mellett, de Kathleen megállta. Bár épphogy csak. Túlságosan világiasnak találta a munkáját, semmi kihívást nem jelentett. Nem azért jött a zárdába, hogy krumplit pucoljon, gondolta dacosan. Ő, aki annyira eleven gondolkodású és érdeklődő. A noviciátus első évének közepe táján magához kérette Clare Marie nővér. - Észrevettem, hogy a tegnap esti krumplipüré darabos volt, nővér. Úgy hallottam, ön készítette. - Igen - ismerte be Kathleen. Ha még egy krumplit meg kellett volna hámoznia előző este, visítani kezdett volna idegességében. Mrs. O’Halloran kedvenc körete volt a krumpli valamilyen formában, s Kathleen egész héten mást sem csinált, mint krumplit hámozott. Egyszerűen elege lett belőle. - Úgy érzi, a konyhai munka méltatlan önhöz, Kathleen nővér? - Nem, nővér… csak úgy látszik, nem vagyok benne elég ügyes. Varrni sokkal jobban tudott, ami jól is jött, mert sok más nővérnek gondja volt a ruhái összeállításában. - A tanulásban mindig jó volt, ugye? Kathleen a hagyományt követve lesütötte a szemét. Örömmel töltötte el, hogy Clare Marie nővér tudomást szerzett jó eredményeiről. Keményen megdolgozott a tudásáért, és ebben az évben szinte pazarlásnak érezte, hogy a vallási élet követelményeinek megismerésén túl társaival nem vesznek részt semmiféle oktatásban. - Tudja, miért nem az osztálytermekben tanulnak ebben az évben, nővér? Kathleen bólintott. - A csend éve miatt. - Felettese egyetlen pillantásából megértette, hogy csak részben válaszolta meg a kérdést. - És mert a világi feladatok segítenek felszabadítani az elménket Isten számára - tette hozzá tudva, hogy a novíciák elöljárója erre a válaszra várt. Clare Marie nővér láthatóan gondosan mérlegelte a szavait, mielőtt megszólalt. - A fejével válaszolt, nem pedig a szívével - mondta végül. - Azt gondolja, ez az, amit hallani szeretnék magától, de én ennél jóval többet akarok, Kathleen nővér, ahogy Isten is. Kathleen lehorgasztotta a fejét. Tudta jól, hogy a nővérnek igaza van. 50
- Ezeknek a világias feladatoknak az ellátása nagyon is fontos dolog. Krumplihámozás közben megtanulhatja, hogyan tegye félre saját akaratát és önző vágyait. Krumlihámozóval a kézben megtörik az ember egyénisége. Ne feledje, Isten csak akkor használhatja önt igazán a maga céljaira, ha már megtört. - De Janice nővér például szeret a konyhán dolgozni - vitatkozott Kathleen, pedig tudta, hogy helytelen ellenvetésekkel élni, ellentmondani az elöljárójának. Saját reakciója rádöbbentette, milyen hosszú út áll még előtte. - Úgy gondolja, könnyebb lenne neki ott dolgozni, magának pedig máshol? Erre utalt, nővér? Kathleen félénken bólintott. Mit nem adott volna, ha kitörölhette volna előbbi megjegyzését! Clare Marie nővér nagyot sóhajtott. - Ebben nagyot téved. Janice nővérnek sokkal nagyobb hasznára van, ha meg kell küzdenie a maga nehézségeivel egy olyan területen, ami nagyobb kihívás elé állítja. Mindannyiukat olyan munkára osztottam be, amelyről tudtam, hogy határozottan nem szeretik. Ugye, most azt gondolja, hogy büntetésből? Kathleen pontosan ezt feltételezte. A novíciák magisztrája megrázta a fejét. - Biztosíthatom, Kathleen nővér, hogy nem így van. Csak azon dolgozom, hogy jó apáca legyen magukból. - De nővér, a konyhában kudarcot vallottam. Elvesztettem a csatát a krumplikkal szemben. Clare Marie nővér elmosolyodott. - Azok a krumplik eljuttatták arra a pontra, mikor már csak csalódottságot érzett és unta magát? - Igen. - Akkor most pont ott van, ahol lennie kell ahhoz, hogy feladja önző énjét. Kathleen kezdte felfogni a hallottakat. Zavart gondolatai kitisztultak, s Clare Marie nővér kijelentése utat talált a szívéhez. - Azt hiszem, ma délután nagyot lépett előre - mondta Kathleennek melegen az idősebb nővér. Kathleen maga is így érezte. Ami eddig tehernek és értelmetlen rabszolgamunkának tűnt, hirtelen értelmet nyert. A zárda arra használta a meghámozandó krumplihegyet, hogy Isten alakítható, használható eszközét faragja őbelőle. Sokáig gondolt még vissza erre a beszélgetésre. Megtudta belőle, hogy minden elhatározása dacára, és annak ellenére is, hogy alaptalanul büszkélkedett önmaga előtt a meghozott áldozatokkal, a külvilág még élénken élt a szívében. Mikor Clare Marie nővér szóba hozta a darabos krumplipürét, először feléledt benne a remény, hogy más feladatra fogják beosztani. Ehelyett a beszélgetés végén azt a célt tűzte maga elé, hogy tökéletesíti krumplihámozó és pürékészítő képességét. Mert most már tudta, hogy minden krumpli közelebb viszi őt Istenhez. Ahogy teltek a hetek, a kezdetben természetellenesnek érzett csend megszokottá vált. Kathleen nem tudta, mi zajlik a világban, alig szűrődött be valami a kapun kívül történő eseményekből. John Kennedy meggyilkolása után Lyndon Baines Johnson lett az elnök. Ezt 51
Kathleen is hallotta, de az új elnök politikájáról semmit sem tudott. Nem voltak fontosak számára a kongresszus által jóváhagyott törvények, semmit sem jelentett neki többé a világi zene, pedig de szerette régen a Beatlest, nem izgatták se filmek, se a bennük szereplő sztárok. A csend volt az egyedüli valóság, minden más, ami a zárdakapun kívül történt, idegen volt a számára. Nem akarta, hogy valaha is befolyásolja és megrontsa a világi értékrend. Azon a nyáron, épp mielőtt Kathleen megkezdte második évét mint novícia, engedélyt kapott, hogy meglátogathassa a családja. Ahogy közeledett a várva várt hétvége, Kathleennek egyre rosszabb érzései támadtak. Több mint egy éve nem látta a szüleit, mert a csend évében nem kívánt figyelemelterelésnek számított a család. Talán már meg sem ismerik. Már nem az az éretlen fruska, aki két évvel korábban belépett a zárda kapuján, de már nem is az a posztuláns, aki az előző nyáron volt. Szülei korán érkeztek, s Kathleen idegesen csatlakozott hozzájuk egy sétára a zárda udvarán. - Ó, Kathleen! - kiáltott fel az édesanyja lánya arcát fürkészve. Szemébe könnyek gyűltek, de nem engedte őket kicsordulni. - Mindig tudtam, hogy gyönyörű apáca leszel. Kathleen lesütötte a szemét, kényelmetlen volt hallania a külsejére tett dicsérő megjegyzést. - Szia, apa! - üdvözölte apját egy futó öleléssel. Idősebbnek látta, mint egy éve, haja őszbe fordult, szeme körül elmélyültek a ráncok. - Látom, jól vagy, kislányom. - Valóban - felelte Kathleen mindkét kezét ruhája ujjába rejtve. - Mi újság Patrick bácsival? - Jól van ő is, csókoltat. - Idén tavasszal Írországban járt - mondta az édesanyja. Mr. O’Shaughnessy kuncogva tette hozzá: - Megcsókolta a Blarney követ. Nem mintha szüksége lett volna rá. A két szülő nevetett az ősi babonán, miszerint aki kihajolva megcsókolja a követ a vár falán, ékesszólóvá válik. Patricknek addig sem volt baj a beszélőkéjével. - Maureen hogy van? - Már megint terhes. Ő és Robbie jó katolikusok - jelentette ki büszkeségtől csillogó szemmel Mrs. O’Shaughnessy. - Annyi fiatal használ manapság fogamzásgátlót, de ők ketten nem. - De hisz Wendy még csecsemő! - Kathleen nem sokat tudott a családtervezésről, de a nővére szempontjából nem találta jónak, hogy egy év sem fog eltelni a két szülés között. - Ír ikrek lesznek, ahogy mondani szokták - dicsekedett az apja. Nem akarván túlbeszélni a témát, Kathleen másra terelte a szót. - No és Sean? Jól vannak Lorennel? A két szülő összenézett. Valami baj van, értett a pillantásból Kathleen, és a szülei el akarják hallgatni előle. - Mama! Minden rendben van Sean és a felesége között? - Természetesen - felelt felesége helyett Mr. O’Shaughnessy. - Dúl köztük a szerelem. Kathleen megkönnyebbült. - Sean megint bevonult egy kis időre a seregbe - tette hozzá derűs hangon Kathleen édesanyja, de lelkesedése nem tűnt igazinak. 52
- Igen - dörmögte az apa. - Pont időben ahhoz, hogy már vigyék is Vietnamba. - Vietnamba? - ismételte Kathleen. Hirtelen elfogta valami jeges rémület. Szülei újból összenéztek. - Amerika kiterjeszti a háborút Délkelet-Ázsiában - magyarázta az apja. - Sean Vietnamba megy? - Kathleent megdöbbentette, hogy a zárdakapun belül alig hallottak a háborúról. Kis jelentőségű, távoli konfliktus volt, mikor ő posztuláns lett, Kennedy elnök mindössze néhány egységet és katonai tanácsadót küldött oda. Mrs. O’Halloran csak megemlítette volna, ha ilyen jelentős változáson megy át országuk katonai szerepvállalása. A szakácsnő egyfolytában beszélt, s Kathleen megtanulta becsukni a fülét, mert oda nem illőnek és zavarónak találta az idősebb nő hangját. Azt azonban meghallotta volna, ha ilyen jelentőségű hírrel áll elő. - Ez egy hadüzenet nélküli háború - folytatta Mr. O’Shaughnessy. - És az elnök amerikai férfiakat küld oda harcolni? - nézett Kathleen tanácstalanul hol egyik szülőjére, hol a másikra. Minden besorozott katona sorsa aggasztotta, de a bátyjáé különösen. - Sean csókoltat - mondta az édesanyja. Hangja épp csak annyira remegett, hogy Kathleen észrevette az aggodalmát. - Féltitek, igaz? Édesanyja bólintott. - Ahogy Loren is. Azt írta, Sean máris részt vett egy ütközetben. Egy nagyon heves csatában… Nem tudjuk, mi lesz ebből, Kathleen, imádkozz érte! Ígérd meg, hogy imádkozol érte! - Persze! Hát persze! Szülei nemsokára távoztak, s bár Kathleen örült a látogatásuknak, szívesen süppedt vissza az egyre ismerősebbé váló csendbe. Clare Marie nővérnek igaza volt. Idővel megtanulta többre becsülni a csendet a beszédnél. A noviciátus második éve épp olyan volt Kathleen számára, mint amilyennek mindig is várta. Kitűnt társai közül a tanulásban s élvezte egyháztörténeti és teológiai tanulmányait. Izgalmas idők voltak ezek az egész katolikus egyház számára. 1959-ben, jó pár évvel az előtt, hogy Kathleen csatlakozott a rendhez, XXIII. János pápa elrendelte egy ökumenikus zsinat összehívását, 1869 óta az elsőt. 1962-ben került rá sor. Kétezerhatszáz bíboros és püspök gyűlt össze szerte a világról a pápa hívó szavára. Most, 1965-ben pedig már harmadik éve ülésezett a II. vatikáni zsinat, s a változások lassacskán az egyes emberek szintjén is érezhetők voltak. Félretettek sok divatjamúlt szokást és rítust vagy formaságot, s modernebb szertartásokkal helyettesítették azokat. A papok például már nem az oltár felé fordulva, a hívőknek háttal miséztek, ugyanis az oltárt a nép felé fordították. Kathleen számára azonban a legdrámaibb változást az jelentette, hogy a latin mise helyett ezen túl minden a nép saját nyelvén zajlott. Jó érzéssel töltötte el, hogy angolul hallhatja a szertartás szavait. Mások azonban, köztük sok idősebb apáca, szentségtörésnek tartották ezt. Úgy érezték, ezek a változások csak bajt hoznak az egyházra, és talán igazuk is volt. Mrs. O’Halloran épp múlt vasárnap mondta Kathleennek, hogy gitáron és tamburinon játszott valaki mise közben a helyi plébánián. „Folk mise” volt, ahogy az asszony mondta. Kathleen először botrányosnak találta az ilyen világi zeneszerszámok bevitelét a templomba, 53
de később mégsem bizonyult annak. Végül is a keresztényeket arra buzdították, hogy „öröménekkel köszöntsék az Urat”. Márpedig mi lehet vidámabb a gitár, a bendzsó és a furulya hangjánál? Minél többet gondolkodott ezen, Kathleen annál jobbnak tartotta az ötletet. Talán idővel még a zárdában is bevezetik ezt a fajta istentiszteletet az ünnepeken. Fogadalma letétele előtt néhány héttel Kathleen meghallotta, hogy bizonyos egyházi rendek úgy döntöttek, világi öltözékkel váltják fel a hagyományos szerzetesi öltözetet. Kathleen el sem tudta képzelni, hogy bárki, aki annyit küszködött azért, hogy elkülönüljön a kinti világtól, most a saját jószántából újból a részévé akarna válni. - Tudom, hogy hallottak bizonyos híreszteléseket a hagyományos öltözetünkben bekövetkező változásról - szólt hozzájuk Clare Marie nővér egyik délután. - Nemrég beszéltem erről a tisztelendő anyával, és biztosíthatom önöket, hogy a Szent Brigitta nővérek rendje egyelőre nem tervez ilyen változtatásokat. Kathleen örömmel hallotta ezt. Keményen megdolgozott azért a megtiszteltetésért, hogy viselhesse az apácaöltözetet, s nem szerette volna megélni hirtelen eltűnését. - Tisztelendő anyánk szerint János pápa szándéka azt volt, hogy kinyissa az ablakot és felfrissítse a templomok levegőjét. Frissítő szellőre számított, de nem egy tornádóra. Kathleen ezzel is teljesen egyetértett. - Mi nagy rend vagyunk, az egyik legnépesebb az Egyesült Államokban. Üdvözöljük a kis változásokat, de az ilyen lényegbe vágókat csak lassan tudjuk elfogadni. 1840 óta viseljük ezt az öltözetet, és nem kívánunk megválni egy ilyen megszokott, ismerős dologtól. Sokan bólogattak. - Egy változás azonban talán mégis jót tesz a rendünknek, ezért megragadta a tisztelendő anya figyelmét - mosolygott a nővér, mint aki maga is örömmel fogadja a gondolatot. - Mikor leteszik majd a fogadalmat, egy szent neve helyett megtarthatják a saját nevüket, ha akarják. Ez azt jelentette, hogy Kathleent Kathleen nővérnek szólíthatják Lydia nővér helyett, mely nevet elsőnek választotta a benyújtott három lehetőségből. - Gondolják ezt át alaposan, és a jövő héten hozzák meg a döntésüket! Ahogy Kathleen a változások fölött elmélkedett, egyre izgatottabbá vált. Három évig hiába küszködött, hogy elengedje világi családját és teljes egészében Isten családjának tagja legyen. Most pedig lehetőséget kapott, hogy egyszerre éljen mindkét világban. Sean lesz az első, akinek elmeséli, határozta el. Tudta, hogy talán ő lesz az egyetlen a családból, aki üdvözölni fogja a változásokat. Hosszú levelet írt legidősebb bátyjának, s válasza örömmel töltötte el. 1966. augusztus 14-dikén, egy szombat délután Kathlen O’Shaughnessy fogadalmat tett. Szülei, öt nővére közül négy, valamint fiatalabb fivére vett részt a szertartáson. Tanúi voltak, amint a menyasszonyi fátyol helyébe a fogadalmas apácák sötét fátyla kerül. - Tudod már, hogy hová helyeznek? - kérdezte aggódva az édesanyja. Kathleen tudta, családja azért imádkozik, hogy közel kerüljön hozzájuk, s rendszeresen meglátogathassák. - Ezt majd csak később tudom meg - felelte, de ugyanolyan kíváncsi volt, mint a család. Három hosszú éve várt erre a pillanatra. Harminc posztuláns egyikeként lépte át a zárda kapuját, de időközben tizenegyen lemorzsolódtak. Elhivatottságuk nem volt elég erős ahhoz, hogy kitartsanak.
54
Kathleen egy héttel később tudta meg, hogy a minneapolisi egyetemre küldik pedagógiát tanulni, a rá következő szeptembertől pedig a Szent Péter Gimnázium elsőseit fogja tanítani. A tizenkilenc új apáca közül csak egyedül őt küldték Minneapolisba…
55
6. Joanna Baird 1967-1972 - Joanna! - szólalt meg a lány édesanyja hátrafordulva az 1965-ös Ford Fairlane anyósülésén, hogy egyenest lánya szemébe nézhessen. - Biztos vagy benne, hogy az apácaélet az, amire vágysz? - Kérlek, anya! Már ezerszer megmondtam, hogy igen. Érzem, hogy Isten hív engem válaszolt Joanna, majd kibámult a kocsi ablakán a szállingózó hóra. - Sandra, az isten szerelmére, hagyd békén azt a lányt! - Mark, hát nem érted, mi folyik itt? - kiáltott fel az anya. - Hogyan viheted ilyen egyszerűen a lányodat egy zárdába? Csak túlreagálja, ami történt vele. Hát nem látod, milyen rettenetes hibát készül elkövetni? Joanna legszívesebben a fülére szorította volna a tenyerét, csak hogy ne hallja a szülei haragos szóváltását. Anyja hallani sem akart zárdába vonulásáról, amióta csak hat hónappal korábban először felvetette. Apja viszont egyetértett vele. Az ő unokanővére domonkosrendi apáca volt, s szentül hitte, hogy Joanna döntése is helyénvaló. Kijelentette, szülőként az a dolga, hogy a lánya mellett álljon és támogassa, bármilyen jövőt választ magának. - Csak azért akarja ezt tenni, mert még nem tért magához a csalódásból - erősködött Joanna édesanyja. - Már túltettem magam Gregen - közölte a lány a hátsó ülésről, s valóban alig gondolt már a fiúra meg a felbontott eljegyzésre. Greg a múltja volt, Isten a jövője. Greg felesége egészséges, nagyra nőtt kislánynak adott életet, akit Lilynek neveztek el. Bizonyítandó, hogy nem haragszik, Joanna küldött nekik egy gratuláló levelet, melyben megírta, hogy zárdába vonul. - Joanna elég idős ahhoz, hogy tudja, mit akar - folytatta az apja. - Azt a döntését sem kérdőjelezted meg, hogy ápolónőnek tanuljon, nem igaz? Akkor most miért tiltakozol amiatt, hogy Istennek akarja szentelni az életét? Mrs. Baird összefonta maga előtt a karját. - Hogy miért? - kiáltotta gúnyosan. - Mert a szívem mélyén tudom, hogy a zárda nem a megfelelő hely a lányunknak, akármit is mondasz. - Ha igazad lesz - szólt közbe Joanna igyekezve nyugodt maradni -, nem maradok ott. Kérlek, anya, próbálj örülni a kedvemért!
56
- Én örülök, édesem - biztosította az apja, levéve egy pillanatra a szemét a bostoni forgalomról, hogy bátorító mosolyt küldjön a lánya felé. - Anyád és én támogatunk, bármilyen utat választasz. Mrs. Baird visszanézett a válla fölött, s még egyszer utoljára könyörögni kezdett a lányának. - Én is örülnék, ha tudnám, hogy valóban oda tartozol. Csak azt ígérd meg, hogy ha később mégis ki akarsz lépni, nem fog a büszkeséged megakadályozni benne! - Megígérem. Joannát elszomorította, hogy miatta veszekednek a szülei. Még ma, a zárdába vezető úton is úgy vitatkoztak, mintha az ő döntésükről lenne szó, nem a lányukéról. Ahogy megálltak a rendház előtt, Joannát bizonyossággal töltötte el a hely csendes derűt, békét sugárzó légköre, s megerősítette elhatározásában. Mikor eljött a búcsú perce, Sandra szorosan megölelte a lányát. Mikor elengedte, könnyek csillogtak a szemében, aztán az asszony gyorsan elfordult. - Kimondhatatlanul büszke vagyok rád - mondta Joanna apja, amint átadta lányát Mary Louise nővérnek, a posztulánsok elöljárójának. Joanna nem látta elmenni a szüleit. A nővér egyetlen szó nélkül a hálókörlethez vezette, és megmutatta neki a celláját. A helyiség Joanna otthoni szobájához képest egyenesen kopár volt. Otthon mennyezetes ágya volt, meg hifi berendezése tömérdek lemezzel, de ezt az életet most maga mögött hagyta, s már alig várta, hogy belekezdjen egy újba, ami gyökeresen különbözik a régitől. - Öltözzön be ezekbe a ruhákba! - szólította fel a nővér, átnyújtva a posztulánsok egyszerű viseletét. - Mások is lépnek be ebben a hónapban? - kérdezte Joanna. Január közepe volt, s az egyházi életet választó nők zöme szeptemberben vonult be a zárdába. - Csak hárman. Maga érkezett utolsónak. No, hagyom átöltözni. Váratlan érzelmek hullámzottak át Joannán, ahogy levetette szoknyáját és pulóverét. Egy pillanattal később megértette, miért. Olyan volt ez, mintha levetette volna velük a bűntudatot is, amely szüzessége elvesztése óta kísérte. Nem hibáztatta Greget. Mindketten szüzek voltak az első alkalommal, s egymást vitték a bűnbe. Most azonban új élet kezdődik a számára. Mikor novemberben Agnes nővér, a rend főnökasszonya elbeszélgetett vele, nem kérdezte tőle, hogy szűz-e még. A lány hálás volt ezért, s magától nem adta meg a felvilágosítást. Túlságosan zavarba ejtő lett volna bevallani az igazat a tisztelendő anyának. A saját plébánosuknak meggyónta már a bűnét, feloldozást kapott, s végre is hajtotta, amit az atya vezeklésként kirótt rá. Amit Greggel tettek, már a múlté, itt erről senkinek nem kell tudnia. Amint Joanna felöltötte a szoknyát, a blúzt, a pelerint és a fátylat, megkönnyebbülést érzett, egyfajta lelki megtisztulást. Megállt, behunyta a szemét, s megköszönte Istennek, hogy megbocsátott és lehetővé tette a számára, hogy szolgálja őt. Mary Louise nővér hamarosan visszatért, és elismerően bólintott. - Úgy nézem, minden épp illik magára. Több értelemben is, mint ami nyilvánvaló, gondolta magában mosolyogva Joanna.
57
Aznap este a vacsoránál, melyet a többi régi és új posztulánssal együtt költött el, melegen üdvözölték Joannát. Három posztuláns előadott egy kis paródiát, melyben egy összezavarodott újonnan érkezett lépett a zárda ajtajához. Annyira tréfás volt a jelenet, hogy Joanna addig nevetett, míg megfájdult az oldala. Nem tudta, mit várjon a többi posztulánstól, ezért különösen hálás volt, hogy megnevettették és barátságukba fogadták. Később, a completorium, az esti imádság alatt a pap elé állt a négy újonnan érkezett posztuláns. Joanna boldogan s önként felajánlotta mindenét Istennek, amivel megtette az első lépést afelé, hogy Krisztus jegyese legyen. A kedves fogadtatás öröme egész héten kitartott, ugyanakkor kissé nehéz volt alkalmazkodnia az ismeretlen szabályokhoz azokban az első napokban. A legnagyobb próbatételt az esti imától a másnap reggelig tartó nagy szilencium jelentette. Joanna nem is gondolta volna, milyen nehéz lesz csendben maradnia. Annyi érdekes történt mindennap, amit meg szeretett volna osztani a többiekkel, annyi kérdése lett volna, csak idő nem volt feltenni őket. Első haza írott levelében bizalmasan mesélt új életéről. 1967. február 11. Drága Anya és Apa! Szeretek itt lenni. Tényleg. Nem is hinnétek el, milyen fogadtatásban részesített a többi posztuláns. Sokat nevetünk és sok örömben van részünk a zárdában. Anya, tudom, hogy aggódsz miattam, és bár úgy állítottam be, mintha pontosan tudnám, mit akarok, be kell vallanom, nekem is voltak kétségeim. Hogy is ne lettek volna? Nem egészen egy évvel ezelőtt még menyasszony voltam, aki készülődött az esküvőjére. Ha minden a régi terv szerint halad, mostanra már feleség vagyok. Theresa nővér azt javasolta, várjak hat hónapot, mielőtt bevonulok a zárdába, és ez jó tanácsnak bizonyult. Azok a hónapok segítettek leküzdeni a csalódottságomat és felismerni egyre növekvő vágyamat, hogy Istent szolgáljam. Fontos volt a számomra, hogy biztos lehessek abban, hivatásérzetem nem csak reakció arra, ami velem és Greggel történt. Most már szívből állíthatom, hogy nem az. Bizonyos értelemben újra menyasszony vagyok, ám ezúttal a vőlegény nem fog csalódást okozni. Nem kell attól tartanom, hogy összetöri a szívemet. Ezúttal jobban választottam. Boldog vagyok, őszintén boldog, és biztosabb, mint valaha abban, hogy a helyes döntést hoztam. Sok-sok szeretettel: Joanna nővér Egy héttel később megérkezett a válasz, az édesanyja írta. 1967. február 18. Drága Joannám! Pontosan erre a megnyugtatásra volt szükségem. Valóban boldognak látszol, majdnem olyannak, mint régen. Az utóbbi hónapok nagyon meggyötörtek téged, ne hibáztass hát, hogy kételkedtem hirtelen elhatározásod komolyságában. Én is 58
csak azt kívánom, amit minden anya kíván a gyermekének: azt, hogy nagyon boldog legyen. Nehéz volt félretennem saját vágyaimat a jövőddel kapcsolatban és elfogadni a döntésedet. De ha te meg vagy győződve arról, hogy Isten meghívott téged szolgálni őt, nincs jogom megkérdőjelezni elhivatásodat. De hadd kérdezzem meg tőled még egy utolsó alkalommal: figyelembe vettél mindent, amiről le akarsz mondani? Biztos vagy abban, hogy sosem akarnál saját gyereket? Te és Rick hihetetlen boldogságot hoztatok az én életembe, ezért nehéz elfogadnom a gondolatot, hogy te sosem élheted át az anyaság örömét. Csak azt akarom, hogy tudd, mit fogsz mulasztani, ha végigcsinálod, amibe belekezdtél. Tegnap belefutottam Greg anyjába a fűszeresnél. Úgy tett, mintha nem vett volna észre, de én nem hagytam annyiban. Megállítottam, és köszöntem neki. Mikor megemlítettem, hogy zárdába vonultál, megdöbbent. Ezek szerint Greg nem mondta el. (Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy írtál neki, de te tudod.) Azt mondták, csak egy levelet kaphatsz havonta, írok minden nap egy keveset, úgyhogy különösen hosszú levelet fogsz kapni a családodtól minden hónapban. Apád és én nagyon szeretünk, és bár Rick sosem ismerné be nyíltan, tudom, hogy ő is szeret. Hiányzol neki, ahogy nekünk is. Kérlek, gondold át, amit mondtam! Szeretettel: Édesanyád A következő hónap lázas tevékenységgel telt Joanna számára. Bár a legtöbb apácajelöltnél később lépett be a konventbe, sikerült ugyanakkor novíciává válnia, mint a többieknek. Lélekben készült a csend évére, amikor nem kaphat levelet otthonról, nem tarthat kapcsolatot a kinti világgal, nem tehet semmit, ami elvonná a figyelmét a Krisztus iránti elkötelezettségről. Az elmélkedés éve következett. Joanna kénytelen volt beismerni, hogy ez számára igazi kihívás lesz. Szeretett beszélgetni másokkal, különösen, mikor a posztulánsok Mary Louise nővér köré gyűltek az esténkénti pihenőidőre. Ez volt a nap egyik fénypontja. De egy egész álló évig csendben maradni?! Nem lesz azért az olyan rossz, ismételgette magában. Hisz nem lesz tökéletes csend és hallgatás. Naponta ötször-hétszer énekelni és imádkozni fognak, aztán a pihenőidő alatt minden este szabadon beszélhet a többi novíciával. Egyik reggel, miközben a kápolna padlóját söpörte, dúdolni kezdte Bob Dylan Mr. Tambourine Man avagy A Tamburin Úr című dalát. Persze nem tudatosan tette. A reggeli egyházi énekek dallamosak és szépek voltak, ez a Dylan dal mégis belopózott valahogy a fejébe, és nem tudta kiűzni onnét. El sem tudta képzelni, hogyan juthatott eszébe egy dallam, melyet hosszú hónapok óta nem hallott. Ahogy ráébredt, hogy dúdol, azonnal abbahagyta. Megdöbbentette, amit tett. Bár nem volt szándékos, bűntudata támadt miatta. Nyilvánvaló szentségsértés Bob Dylant dúdolni egy kápolnában. Mégsem tudta azonban megállni, s néhány perc múlva már dúdolt is tovább, bár csak nagyon halkan, nehogy meghallják. Végül teljesen felzaklatta a lázadása. Már maga a dúdolás is épp elég volt, de a hallgatást megtörni, és ráadásul a kápolnában, hát ez még nagyobb hiba. 59
De az éjszakák voltak a legrosszabbak. Az egész napi munka, tanulás és ima után legtöbbször gyorsan elaludt. Álmaiban pedig újra és újra felbukkant Greg. Mikor először álmodott róla, azonnal felriadt, rémülten, hogy talán álmában kiáltotta a nevét. El is süllyedt volna a szégyentől. Az esze és a lelke kemény csatát vívott egymással, mert Greg egyre gyakrabban visszatért. Zavarták Joannát ezek az álmok. Ébren sikerült már elnyomnia magában a haragot a fiú iránt, de álmai, melyekben Greg a bocsánatáért könyörgött, elárulták Joannának, mit érez valójában: még mindig dühös rá és nem tud neki megbocsátani. Szinte már elaludni sem mert, annyira félt Greg álombéli megjelenésétől. Ébredés után órákig gondolt még az árulására, s komoly erőfeszítésébe került, hogy legyűrje ezt a rossz érzést. Nagyjából egy hónappal később Clare Marie nővér az irodájába hívatta. Joannának rossz előérzete támadt. Talán az egyik nővér meghallotta, amint dudorászott a kápolna felmosása közben? A lány eltűnődött, vajon bajba sodorta-e magát ezzel az ostoba lázadással. Kalapáló szívvel, udvariasan bekopogott az ajtón, majd megvárta, míg beszólítják. - Üljön le, Joanna nővér! - intett Clare Marie nővér az asztala mögül. Joanna szó nélkül helyet foglalt a széken. Két kezét egymásba tette az ölében, és illendően lesütötte a szemét, bár szívesen olvasott volna elöljárója arckifejezéséből. - Gondolom, azon töri a fejét, vajon miért hívattam. - Igen, nővér. Az idősebb apáca hatásszünetet tartott. - Mondja, nővér, boldog ön minálunk? - Nagyon - sietett a válasszal Joanna. A kérdéstől pánikba esett. Csak nem akarják elküldeni? - Ezt örömmel hallom. Joanna behunyta szemét, s minden önuralmára szüksége volt, hogy lazítson. - Az utóbbi néhány hétben bizonyos… nyugtalanságot észleltem magánál. Rosszul alszik talán? Annyira egyszerű lett volna bevallani az álmait, és megkérni az idősebb, bölcsebb apácát, hogy segítsen megszabadulni tőlük. Joanna azonban nem merte megtenni. Félt az elutasítástól, ha felfedi természetének ezt a megbocsátásra képtelen oldalát, s félt attól, amit az álmai elárultak róla. Az volt ugyanis a színtiszta igazság, hogy Joanna azt kívánta, bárcsak Greg alaposan megszenvedne a tettéért. Bárcsak rettenetesen rossz lenne a házassága, és boldogtalan lenne az élete. Azt akarta, hogy fizessen meg azért, amit ellene elkövetett. - Nővér? Joanna meglepetten nézett fel. - Talán rosszul alszik? - ismételte meg a kérdést Clare Marie nővér. - Attól tartok, a válasz nyilvánvaló. Talán jobban tenné, ha elmondaná, mi bántja. - Semmi - felelte Joanna remélve, hogy nem árulta el magát a habozásával. Clare Marie nővér előrehajolt. - A szemek nem tudják elfejteni, ami a szívben lakozik, gyermekem - mondta kedvesen. - Arról a fiatalemberről van szó, akihez feleségül kívánt menni? Joanna lehajtott fejjel, vonakodva bólintott. A novíciák magisztrája halkan felsóhajtott. 60
- Gondoltam. - Róla szoktam… álmodni. A nővér hátradőlt kemény székén. - Álmodni? Joanna ismét csak bólintott. - Álmaimban könyörög a bocsánatomért, én pedig képtelen vagyok rávenni magam, hogy megbocsássak. - Abból, ahogy mondja, arra következtetek, zavarja magát ez a megbocsátásra való képtelenség. Joanna legszívesebben elsírta volna magát. Visszatért a haragja, s oly erővel tört a felszínre, hogy minden önuralmára szüksége volt, hogy ülve maradjon. Ennek az apácának fogalma sem lehet arról, milyen fájdalmat okozott neki Greg, és milyen kínos helyzetbe hozta. A zárda oltalmában Clare Marie nővér nem tudhatta, mit tesz egy férfi árulása egy nő lelkével. - Milyen gyakran mondja el a Miatyánkot naponta? Joanna vállat vont. - Tízszer? - Szóval tízszer - ismételte a nővér, majd ugyanazon a nyugodt hangon folytatta. - És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! Más szóval, döbbent rá Joanna, a saját képtelensége, hogy megbocsásson Gregnek hátráltatja az egész lelki fejlődését. - Csakhogy Ön nem tudja, mit művelt velem! - kiáltott fel megértésért könyörögve. - De tudom - jelentette ki tántoríthatatlanul az apáca. - Sőt azt is, hogy maga még mindig szereti. - Csak szerettem - igazította ki Joanna. Most már csak megvetést érzett iránta. Voltak napok, mikor úgy érezte, gyűlöli, és ez mindennél jobban megrémítette. - Nem, gyermekem, még mindig szereti. Máskülönben már el tudta volna engedni. Joanna egyre nagyobb gombócot érzett a torkában. - Akkor most… el fognak innen küldeni? Clare Marie nővér halványan elmosolyodott. - Nem, hacsak önként nem akar visszatérni a kinti világba. - Nem, nővér, itt akarok maradni. Maradni akart, hisz immár felfedezte, amit e falak között keresett. Szülei vigasztalása és szeretete, barátai hűsége és a maga jogos felháborodása együttvéve sem volt elég ahhoz, hogy feledtesse a veszteségét. Csak akkor találta meg a békét és a derűt, amit kétségbeesve keresett a lelkében, mikor elfogadta Isten meghívását. - A zárda nem rejtekhely, ahová elbújhat az ember a világ elől. - Tudom, nővér. - Joanna nagy levegőt vett. - Megbocsátok Gregnek, ha ezt kívánja tőlem - vágta ki, de a végén már zokogott. Clare Marie nővér szemében az együttérzés könnyei gyülekeztek. - Jól értette, amit mondtam, nővér. Valóban azt akarom, hogy megbocsásson annak a fiatalembernek, de nem az ő érdekében, hanem saját magáért. Joanna felismerte a szavak igazságát, de érzelmileg képtelen volt követni őket. - Ha nem képes őszintén megbocsátani… 61
Megbocsátani… A szó visszhangzott Joanna lelkében. - …és elengedni minden haragját és keserűségét… A harag és keserűség élesen ütközött a megbocsátás fogalmával. - …attól tartok, egy ördögi kör foglya lesz, ami lehetetlenné teszi, hogy előrehaladjon a vallásos életben. - A nővér elhallgatott, majd miután nem kapott választ, megkérdezte: - Érti, amit mondok, Joanna nővér? - Azt hiszem, igen. Ha nem tudok megbocsátani Gregnek, a keserűség tönkretesz, és épp azt veszítem el, amiért idejöttem. A novíciák magisztrája bólintott. - Pontosan. - De hogyan tudnám ezt végrehajtani? - esdekelt Joanna. Fogalma sem volt, pedig ahogy a nővér elmondta, olyan egyszerűnek tűnt minden. - Imádkozom Gregért, de lélekben nem gondolom komolyan, amit mondok. Nem tudom lerázni azt az érzést, hogy megérdemel minden nyomorúságot azok után, ahogy engem megalázott. - Mindannyian megérdemeljük a büntetést az elkövetett vétkeinkért - válaszolt a nővér. Ez természetesen így van, ám ez a tudat még nem segített Joannának megküzdeni Greg árulásával. Hisz már majdnem feladta az esküvői meghívókat, megrendelték és már ki is fizették a nyoszolyólányok ruháit, a saját, belga csipkéből készült menyasszonyi ruhája pedig egy vagyonba került a szüleinek. Most pedig ott hever a szekrény mélyén, mint egy elfelejtett báli ruha. - Imádkozzon érte tovább! - biztatta Clare Marie nővér. - Kérje Istent, hogy áldja meg őt, a feleségét és a családját. Joanna nagyot nyelt. Nem, ezt nem tudja megtenni. Képtelen rá. - Feltétlenül meg kell tennie - olvasott a nővér a gondolataiban, aztán lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, és ajka mozogni kezdett, ahogy csendes fohászt mormolt magában. Joanna nem hallotta az imát, de azonnal megérezte a hatását. Hirtelen megszűnt benne az ellenállás, a fékezhetetlen harag. Szemét elborította a könny, majd lehajtotta ő is a fejét, és kérte Istent, tegye őt képessé a megbocsátásra. Ez az első, elkerülhetetlen lépés, ha részese akar maradni annak az életnek, melyet annyira szeret. Mikor mindketten befejezték az imát, Clare Marie nővér felnézett Joannára. - Most már visszatérhet a tennivalóihoz. Joanna letörölte a könnyeket az arcáról. - Köszönöm - suttogta alig hallhatóan, és elindult kifelé. - Még valami, nővér! Joanna megfordult. - Igen, nővér. - Csak azon gondolkodtam, hogy egy Bob Dylan szám megfelelő dúdolnivaló-e egy kápolnában. Joannának leesett az álla. Tehát a nővér tudja. Vajon ő maga hallotta meg vagy valaki elmondta neki? - Nem - nyögte ki keservesen. - Én is így gondoltam - bólintott Clare Marie nővér, azzal útjára bocsátotta Joannát.
62
A lány kilépett az irodából, és nekitámaszkodott a falnak. Miután elmúlt a sokk, amit ez az utolsó kérdés okozott, elmosolyodott. Az apáca, aki szigorú és hajthatatlan elöljáró hírében áll, kedvesen és megértőén bánt vele. Eltökélte, hogy ezt a beszélgetést sosem fogja elfelejteni, sőt, fordulópontnak fogja tekinteni az életében. Istenhez vezető útján keresztúthoz érkezett, és az Úr felé vezető ösvényt választotta. Úgy döntött, leteszi a terhet, mely eddig akadályozta a haladásban, és megkönnyebbülten megy tovább. Aznap éjjel megszűntek az álmok. Greg visszavonult lelke egy rejtett zugába, s ezt Clare Marie nővérnek köszönhette. Még mindig nem bocsátott meg a férfinak, de már elhitte, hogy képes lesz rá. Második, novíciaként töltött évében felbolydult a kinti világ. 1968-at írtak, s április 4dikén Memphisben megölték Martin Luther Kinget, mire lázongások törtek ki az egész országban. Agnes nővér, a rendfőnök arra kérte a nővéreket, hogy egy napot böjttel és imádsággal töltsenek. Aztán eljött a július, és Los Angelesben lelőtték Robert Kennedyt, miután megnyerte a kaliforniai előválasztásokat. Halálhíre nagyon rosszul érintette Joannát, nyíltan elsírta magát a hallatán. Bátyja meggyilkolásával alig öt évvel korábban nagyot fordult, kegyetlen hellyé vált a világ. Senki sem volt biztonságban, még egy elnök sem, a Vietnamban harcoló férfiak sem, de még az ország sem. Joanna minden eddiginél hálásabb volt a zárdafalak nyújtotta védelemért. Legalább az a képzet élhetett benne, hogy nem fenyegeti veszély. A háború Vietnamban rémesebb volt, mint valaha, és édesanyja egyik levelében azt írta, fél, hogy Ricket is besorozzák. Már túl volt az első főiskolai évén, de ha így megy tovább, a végén még őt is elviszik. Joanna nem szűnt meg aggódni érte. Ennyi gond közepette Joanna egyre több időt töltött térdepelve és imádkozva az elnökért és az országért. A zárdában töltött két és fél év után már távolinak érezte a kinti világot, bár tudta, mi zajlik odakint. Olyan volt ez, mintha egy hegyről nézné, mi történik a völgyben. Az idősebb apácáktól azonban azt hallotta, hogy az előző évekhez képest a külvilág egyre jobban behatol a zárdafalak mögé és megzavarja a rend csendes, derűs nyugalmát. Augusztusban, mikor letette a fogadalmat, öccse és szülei részt vettek az ünnepi szertartáson. Miközben Joanna a többi novíciával együtt az eseményre várt, buzgón imádkozott: Isten használja őt arra, hogy mások életén változtathasson, javíthasson. Az már eldőlt, hogy nyáron tovább készül majd az ápolónői hivatásra, de az még nem, hogy hol. Az ünnepség szép volt, és egyszerű. Joanna letérdelt Lawton püspök elé, és tisztaságot, szegénységet, engedelmességet fogadott. Szívében mindenét felajánlotta Istennek, romantikus álmaival és minden régi reményével egyetemben. A szertartás után apjának könny csillogott a szemében, anyja pedig fáradtnak tűnt, és aggodalom tükröződött az arcán. Rick is nyugtalannak látszott, mint aki kínosan érzi magát. - Hé, én vagyok az ebben a ruhában - igyekezett Joanna tréfával felvidítani az öccsét. - Már nem vagy ugyanaz - felelte amaz. - De igen. - Valóban? - suttogta az édesanyja. - De Sandra! - ölelte át figyelmeztetőn felesége vállát az édesapja. Becsületére legyen mondva, Mrs. Baird erőt vett magán, és elmosolyodott. - Csak úgy ragyogsz. 63
- Köszönöm, anya - ölelte meg Joanna. Tudta, hogy anyja még most, három évvel a zárdába vonulása után is reménykedett, hogy meggondolja magát. - Tudod már, hogy hová helyeznek? - kérdezte Rick. - Apa azt mondta, talán visszajössz Providence-be. - Lehet - felelte Joanna, bár nem tartotta valószínűnek. - Még nem tudom, hová küld a tisztelendő anya. - Magától értetődött, hogy gondolkodás nélkül oda megy, ahová Agnes nővér jónak látja irányítani, és minden erejével, teljes szívével ott teljesít szolgálatot. - Mikor fogod megtudni? - érdeklődött türelmetlenül az édesanyja. - Hamarosan. A következő héten valóban megkapta a beosztását. „Minneapolisba megyek”, írta a szüleinek. Először befejezi ott a nővérképzőt, később pedig, miután megszerezte a diplomát, a Szent Erzsébet Kórházban fog dolgozni.
64
III. RÉSZ
Apácaélet „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (János, 10:10)
65
7. Angelina nővér 1972 Angie-t lelkes örömmel töltött el, hogy a Szent Péterbe helyezték, amely koedukált osztályokkal működő tizenkét osztályos iskola volt, a minneapolisi egyházmegye büszkesége. Első tanítási napján Angie az utolsó óra kezdetén belépett az osztályába. Azonnal észrevette az egyik tizenéves lányt, aki a pad tetején ült. Egyenszoknyája derékban fel volt tűrve, erős, kék szemfestéke figyelemért kiáltott. Az osztály elcsendesedett, amint Angie halkan, suhogó apácaöltözetben a padsorok elé lépett. - Jó napot mindenkinek! - mondta, kezét a ruha bő ujjába rejtve. - Angelina nővér vagyok, ez pedig a tizedik osztály egészségtanórája. Akinek az órarendjében a hatodik órában nem egészségtan áll, javaslom, keresse meg azt a termet, ahol most épp lennie kellene. Nézte, ahogy a hosszú, vékony lábát közszemlére tévő, kifestett szemű lány két órarendet is áttanulmányoz, majd csüggedten vállat von, s az egyiket odanyújtja a fiúnak, akivel az imént beszélgetett. A fiú összeszedte a könyveit a padon, majd kicsámborgott a teremből. - Remek - jelentette ki Angie megszokott, tanárnős hanghordozásával. Tíz éve tanított már, s megtanulta felismerni a bajkeverőket. Máris meg tudta mondani, hogy ez a lány közéjük tartozik. A névsorolvasáskor kiderült, hogy Corinne Sullivannek hívják. Angie épp kezdte volna kiosztani a könyveket, mikor Corinne keze a magasba lendült. - Igen, Corinne. - A szeretkezésről is fogunk tanulni ebben a félévben? Angie őszintén remélte, hogy nem. - A nemi életről szóló felvilágosításra gondolsz? Corinne lelkesen bólogatott, és kipukkantotta a rágóját. Angie undorítónak tartotta a rágógumizást, így most gondolkodás nélkül felkapta a szemétkosarat, és végigvonult a padsorok között Corinne padjáig. - Ami a nemi felvilágosítást illeti, azt hiszem, csak egy rövid leckére számíthatsz az alapvető tényekről - tette hozzá, majd a lány elé tartotta a kosarat, aki értetlenül nézett fel rá. - A rágót, légy szíves! - Ó! - Corinne beleköpte a gumit a kosárba, Angie pedig visszaállt az első pad elé. - Van még valakinek kérdése az e félévi tananyaggal kapcsolatban? Nincs? Akkor jó. 66
Az egészségtan volt Angie legkevésbé kedvelt tantárgya. Sokkal jobban szerette a háztartástant, ahol az ételek előkészítésére és a főzés rejtelmeire oktathatta diákjait. Tehetsége a konyhában hamar megszerettette a többi nővérrel és még a plébánia papjaival is, ahová vasárnap délutánonként rendszeresen átvitt egy tál fettucine Alfredót. Az óra hátralévő részében ismertette az osztállyal a tanmenetet. Mielőtt megszólalt volna az óra és a tanítással töltött délelőtt végét jelző csengő, Corinne ismét jelentkezett. - Sokat kell majd olvasni ezekhez a témákhoz? - Lesz egy kis kötelező, de nem több, mint más tantárgyaknál. Corinne savanyú képet vágott és lesüllyedt a széken, mintha fájna neki még a gondolat is, hogy ki kell nyitnia a tankönyvet. A csengő hangjára pillanatok alatt majdnem teljesen kiürült a terem. Angie visszatartotta Corinne-t. - Itt tudnál maradni még néhány percet? - Persze. Corinne összenézett egy másik lánnyal, akit - ha Angie emlékei nem csaltak - Morgan Gentrynek hívtak. - Most bajban vagyok, nővér? - bökte ki Corinne. - Csak mert a legelső nap megfeledkeztem a rágóval kapcsolatos szabályról? Mert ha igen, remélem ad még egy esélyt. Általában csak a második héten szoktam egyest kapni magatartásból. Angie alig tudta visszafojtani a mosolyát. - Gondolod, hogy egyest érdemelsz? Corinne úgy tett, mint aki elgondolkodik. - Hát, csak a rágóért… Ez csak egy kis apró vétség, nem? - No és a szoknyád? Fel van tekerve derékban. Corinne felnyögött. - Ugyan, nővér! Ha nem tűröm fel, a földön húzom magam után. - A lány végigsimított a kockás rakott szoknyán, és letekert egyetlen hajtást a derekából. - Így jobb? - Sokkal - válaszolt Angie. A lány elvigyorodott, sötét szeme csillogott a derűtől. - Még valami más? Angie tanakodott magában, hogy megemlítse-e a szemfestést. - A legtöbb nővér ellenzi a kék szemfestékemet - vetette fel Corinne magától a kérdést vidáman. - Ha gondolja, maga is szóvá teheti. - Szerinted szóvá kéne tennem? - Nem - vont vállat Corinne. - Miért legyek olyan, mint mindenki más? Milyen igaza van! - Az én órámon annyi szemfestéket viselsz, amennyit csak akarsz. - Valóban? - mosolygott Corinne zavartan. - Azt hiszem, szeretni fogok a maga óráira járni. Angie most már tényleg elmosolyodott. Látta, hogy Corinne nem bajkeverő, csak kíváncsi és közvetlen. - Most már elmehetek? - El. De Corinne… 67
- Igen? - Többet ne levelezz az asztal alatt Morgannel, mert akkor sajnos el kell vennem a cédulákat, és el is olvasom őket. Corinne nagyot sóhajtva elindult az ajtó felé. - Igen, nővér. Angie-nek még akkor is jókedve volt, mikor már hazafelé sétált a rendházba aznap délután. Élvezni fogja Minneapolist. A közösség nagy és összetartó, az iskola pedig jó szellemű, támogató és elkötelezett. Nagy örömére Angie talált a postafiókjában egy apjától jött levelet. Mégis tétovázva bontotta fel. Tony Marcello sosem tudta teljesen elfogadni, hogy apáca lett a lányából, s még most, tizenkét évvel a fogadalma letétele után is egyszerűen Angelinának szólította. Semmi Frances nővér, semmi Angelina nővér. Attól a naptól kezdve, hogy lánya bevonult a zárdába, Marcello nem ment többet misére, így lázadt a katolikus egyház ellen, amiért elvette tőle egyetlen gyermekét. Angie évekig imádkozott, hogy apja térjen vissza a vallásos élethez, mert még a vér is meghűlt az ereiben, ha arra gondolt, hogy utolsó kenet nélkül halhat meg. Ritka levelei mégis nagy örömöt szereztek Angelinának, most is mohón olvasta végig a kézzel írt lapokat. Legfeljebb négyszer vagy ötször látogatta meg az apját az utóbbi tizenöt évben, mert az idősödő férfi utálta őt apácaviseletben látni, és ezt ki is mutatta. Több más rend modernizálta már az öltözetét, hétköznapibb szabású szoknyát és blúzt viseltek, s csak a rövid, fekete fátyol jelezte, hogy apácák. A Szent Brigitta nővérek csak mostanában kezdték vonakodva fontolgatni a változást, de Angie tudta, hogy az nemsokára bekövetkezik. Eltűnődött, vajon az apja jobban fogja-e magát érezni a társaságában, ha kevésbé szigorú öltözetet visel. Valahogy nem bízott benne. - Hírek otthonról? - kérdezte Kathleen nővér, aki ugyanakkor ellenőrizte a postáját. - Igen - felelte Angie megfordítva az egyik lapot. - Apám írt. Mosolyogva csukta be a szemét, s szinte érezte a fűszeres marinád illatát. Mosolya még szélesebbé vált, mikor észrevette, hogy az utolsó oldal egy recept, egy új étel receptje, amelyet édesapja fel akar venni az Angelina étlapjára. A váratlanul rátörő honvágy szinte ledöntötte a lábáról. A legrosszabb az egészben az volt, hogy miközben ő megtalálta a saját Istenét, apja elvesztette a magáét.
68
8. Joanna nővér Joanna imádta Minneapolist és egész Minnesotát. Mikor először meghallotta az ottani zamatos beszédet, nevethetnékje támadt. Aztán megismerte a dolgos, elkötelezett embereket és az összetartó katolikus közösséget. Sok derék svéd és német vándorolt ki ide, s leszármazottaik megőrizték őseik mély hitét a hagyományos családi értékekkel együtt. Joanna munkája osztályos nővérként a Szent Erzsébet Kórházban megterhelő, de hálás munka volt. A sebészeten dolgozott, és a megfigyelőből az osztályra visszahelyezett betegek ellátása volt a feladata. A providence-i kezdetek után itt részesült további ápolónői képzésben, itt vált diplomás ápolónővé. - Nővér! - súgta oda neki egy idős hölgy az ágyából, amint belépett a kórterembe. Nemrég jött, s csodálkozva nézett fel Joannára. - Egy pillanatra azt hittem, angyal. Joanna mosolyogva fogta meg az asszony törékeny csuklóját, hogy megmérje a pulzust. Máskor is előfordult, hogy a betegek angyali lényeknek nézték az ápolónőként dolgozó apácákat. Talán a kórházban viselt fehér apácaöltözet miatt lehetett. Az idősebb betegeknek műtét után gyakran hiányzott a szemüvegük, s kábák voltak még az altatótól, így nem egyszer megkérdezték Joannát, hogy a mennyországba kerültek-e. - Minden rendben van, Mrs. Stewart - nyugtatta meg Joanna az idős hölgyet. - Valóban? - A néni nem tűnt nyugodtnak. - Vannak fájdalmai? - kérdezte Joanna. - Egy kicsi. Ha tudni akarja, úgy érzem magam, mintha valaki baltát vágott volna a hasamba. - Kritizálja a műtéti technikámat? - kérdezte tréfásan dr. Murray, aki épp akkor lépett a helyiségbe. Odalépett az ágy másik oldalához, és finoman felemelte a takarót. - A legszebb öltéseimet hímeztem magára, ha szabad magamat dicsérnem. Az idős nő felhorkant. - Olyan, mintha elütöttek volna egy két tonnás teherautóval - mondta az altatástól még mindig homályos tekintettel. - Néha valóban ilyen érzés. Már előtte is megmondtam, hogy az epehólyag eltávolítása nagy műtét. - Valóban mondta, doki - ismerte be Mrs. Stewart, majd szeme lassan lecsukódott, s a beteg gyógyító álomba merült.
69
Dr. Murray visszahajtotta a takarót, majd az ágy végébe akasztott kórlapért nyúlt, hogy elolvassa Joanna legújabb bejegyzését. Felnézett, s elkapta a nővér tekintetét. - Rabolhatnám az idejét egy perc erejéig, nővér? - kérdezte. - Hogyne. Joanna követte az orvost, ahogy az kilépett a folyosóra. Nem régen ismerte dr. Murrayt. de valahányszor találkoztak, minden alkalommal egyre jobban kedvelte. Dr. Nelsonnál, akivel a hét elején nézeteltérése támadt, mindenképpen jobban. Dr. Murray nemrég fejezte be katonai szolgálatát, ahogy Joanna a kórházi pletykákból megtudta. Azt mondták, Vietnamban szolgált, bár ő maga sosem tett erről említést. Nekik kettejüknek természetesen szigorúan szakmai volt a kapcsolatuk, de Joanna tudta, hogy sok fiatal nővér verseng az orvos figyelméért. Ez bizonyára hízelgett is neki, bár amennyire Joanna meg tudta ítélni, dr. Murray egyáltalán nem bátorította a lányokat. Az orvos megállt a nővérpultnál. Mrs. Larson, a műszak főnővére felnézett hatalmas, kör alakú asztala mögül. - Mrs. Larson - szólította meg dr. Murray a nővért lazán nekidőlve a pultnak, kisfiús vigyorral az arcán -, lehetséges volna Joanna nővért az én betegeim mellé beosztani? A társaság felét már úgyis meggyőzte arról, hogy angyal, és a többieknek sem árt, ha azt hiszik, hogy a mennyország kapujában állnak. Kevesebbet fognak panaszkodni. Joannát mulattatta ez a megjegyzés, ugyanakkor meglepte az orvos kérése. Legalább fél tucat nővér fog elsárgulni az irigységtől. A főnővér legalább olyan jól szórakozott. - Meglátom, mit tehetek, de nem hiszem, hogy lenne akadálya. - Nagyon hálás lennék - válaszolt a sebész. - Magának van ellenvetése, nővér? - Nincs - mondta Joanna halkan. - Akkor jó. Azzal a beszélgetés véget ért, dr. Murray sarkon fordult, és távozott. Mrs. Larson elgondolkodva nézett utána. - Ő aztán tehetséges sebész! Joanna bólintott, ezzel mélységesen egyet tudott érteni. - Azonkívül rettentően tapintatos - tette hozzá a főnővér nem kis csodálattal. - Hogyhogy? - Dr. Murray fiatal és egyedülálló. Ráadásul határozottan jóképű. Azt persze Joanna is észrevette, hogy dr. Tim Murray magas, sötét hajú, klasszikus vonásai pedig csak épp annyira markánsak, hogy határozottan férfias és jellegzetes legyen az arca. De mindezt pusztán tárgyilagosan megállapította, minden személyes érdeklődés nélkül. Dr. Murray magánéletéhez - vagy annak hiányához - neki semmi köze. Az orvos láthatóan elismerte az ő nővéri felkészültségét, s ez jólesett Joannának. Legyezgette az önérzetét, hogy átkérte őt a betegei mellé, bár a hiúságot már rég le kellett volna vetkőznie, és ennek a bűnös érzésnek át kellett volna adnia a helyét az önbecsülésnek. De ez sajnos még mindig kihívást jelentett Joannának. - De miért mondta, hogy tapintatos? - kérdezte kíváncsian. És hogy jön ide a doktor kellemes külseje? - Magával akar dolgozni, vagy nem? - magyarázta Mrs. Larson. - Ezáltal nem sérti meg egyik nővért sem, aki erre a kiváltságra pályázik.
70
- Ó! - Ennyit erről. Dr. Murray mindössze pajzsnak használja a nemkívánatos női érdeklődés kivédésére. Nem az ő tudását, ügyességét ismeri el, hanem a saját érdekeit védelmezi. - Azért többről van itt szó, mint hogy maga apáca - tette hozzá legalább annyira tapintatosan a főnővér, mintha olvasott volna Joanna gondolataiban. - Biztos vagyok abban, hogy a doktor őszintén csodálja a munkáját. A múltkor is megkérdezte tőlem, ki gondozza Mrs. Mastersont és Mr. Stierwaltot. Mikor elárultam neki, hogy maga, azt mondta, remek munkát végzett. Joanna rögtön jobban érezte magát. Már nem emlékezett a két betegre, hisz a sebészeti betegek csak három-négy napot maradnak az ő kórtermében. A sok-sok változás, a betegek nagy jövés-menése mellett bizony könnyű elfelejteni a neveket. - Igaz, hogy Dr. Murray csak nemrég szerelt le? - kérdezte a főnővért. Mrs. Larson bólintott. - Úgy hallottam, sok mindenen átment, nem is szeret beszélni róla. - Aztán, mint aki rájött, hogy átlépte a hatáskörét, hirtelen elhallgatott, csak a fejét ingatta szomorúan. Micsoda vérontás… mennyi elpazarolt élet! Joanna megpróbált nem gondolni a háborúra, bár majdnem hét éve másról sem szóltak a hírek. Csak elképzelni tudta a mészárlást, melynek dr. Murray a tanúja lehetett a vietnami évek alatt. Rendkívüli tudású sebész volt, s Joanna gyanította, hogy gyakorlatát számtalan amerikai katona szétroncsolt testének újrafoltozásával szerezte. Műszakja leteltével Joanna visszatért a zárdába. Vacsora után a nővéreknek félórás pihenőidőben volt része, utána pedig, lefekvés előtt következtek az esti imák. Aznap este több nővér is a müncheni nyári olimpia közvetítését nézte a televízióban. A zárdának volt ugyan egy készüléke, de alig kapcsolták be. Az esték általában meditációval, imádsággal és más csendes elfoglaltságokkal teltek. A nővéreket nem érdekelte igazán, amit a televízió nyújtani tudott, de a nyári játékok kivételt képeztek. Nem csoda, hisz épp az előző nap szerezte a hetedik aranyérmét egy Mark Spitz névre hallgató amerikai úszó. Hihetetlen teljesítmény! Joannának eszébe jutottak azok a gondtalan napok, mikor tizenévesként oly sok időt töltött a helyi uszodában. Ezekben az emlékekben Greg is szerepelt, de most már keserűség nélkül tudott a fiúra gondolni. Ahogy a rózsafüzért mormolta aznap este, Joanna figyelme az Üdvözlégy Máriától dr. Murray felé kalandozott. Csak a végre megzabolázandó hiúsága okozhatja, hogy ennyire örül a róla alkotott jó véleményének, de nem tehetett róla. Becsukta a szemét, és erőnek erejével csak az imára figyelt. Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van Teveled, áldott vagy Te az asszonyok között, és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus… Jézus nevének említésekor Joanna kis szünetet tartott, és lehajtotta a fejét. Hirtelen eszébe jutott, vajon Tim Murray hány lelki sebből vérezve tért vissza Vietnamból. Külsőleg nem látszott rajta, de a férfiak gyakran elrejtik az érzéseiket. Joanna gyanította, hogy több van ebben az emberben, mint ami a felszínen látható.
71
9. Kathleen nővér Kathleen egyike volt azoknak a nővéreknek, akik nem tiltakoztak, mikor a Szent Brigitta rend végre elhatározta, hogy változásokat hajt végre az apácaviseletben. Napról napra nagyobb gondot jelentett a számára, hogy elrejtse sűrű, vörösbarna haját a fátyol alatt. Már majdnem olyan hosszú volt, mint mikor belépett a zárda kapuján. A változtatás már a küszöbön állt. Néhány hónap vagy talán csak pár hét, és a módosított szerzetesi öltözetnek köszönhetően a fogadalmas apácák többé nem úgy fognak kinézni, mint a tizenkilencedik századi ír özvegyasszonyok. Véget ért az utolsó délutáni könyvelésóra a középiskolában, s ezzel Kathleen számára szabaddá vált a nap hátralévő része. Az íróasztalánál ült, s a tanulók dolgozatait osztályozta elmélyült figyelemmel. Elképesztő, milyen hamar elfelejtik ezek a gyerekek az olyan alapvető fogalmakat, mint… - Kathleen nővér! Neve hallatán felkapta a fejét. Sanders atya, a plébános lépett a terembe kissé mogorva hangulatban. Középmagas, középkorú pap volt, haja ritkult már a feje búbján, és lassacskán pocakot is eresztett. Életvidám ember volt, aki mindig feldobja a prédikációját egy-két viccel, hogy ébren tartsa a gyülekezet figyelmét és jó hangulatot teremtsen. O’Hara atyára emlékeztette Kathleent, aki kislánykorában a család barátja volt. Évekig Sanders atya volt az egyetlen főállásban szolgáló pap a Szent Péter templomban, de szaporodó feladatait egyedül már nem tudta ellátni. Ezért nemrég beosztottak melléje még egy teljes munkaidőben foglalkoztatott papot. Brian Doyle atya alig két éve végezte el a szemináriumot. Fiatal volt, és idealista, s teljes odaadással szolgálta Istent. Kathleen benne látta a tökéletes papot. Még sosem találkozott olyan emberrel, akire ennyire illett volna a papi öltözet. Prédikációi a szívéhez szóltak, bár a fiatal pap a gyakorlatlan szónok félénk, bizonytalan modorában adta elő őket. Látszott azonban rajtuk, hogy Doyle atya órákat dolgozott, amíg megírta a szövegét. Sanders atya csevegő stílusa népszerűbb volt a hívek körében, bár Kathleen szerint az ő beszédei kevésbé voltak tartalmasak. Ezt viszont láthatóan csak kevés hívő vette észre. - Mit tehetek önért, atyám? - kérdezte Kathleen. A pap bepréselte magát az egyik padba, és kinyújtotta a lábát maga előtt. Hátradőlt, s olyan elveszett képet vágott, hogy Kathleen egészen megsajnálta. 72
- A könyvelés csak a szenteknek való - motyogta az atya maga elé. Apjához hasonlóan Kathleennek mindig is volt érzéke a gyakorlati matematikához. Az utóbbi nyarakat azzal töltötte, hogy főiskolai végzettséget szerzett üzleti könyvvitelből, aminek az eredményeképpen most könyvelést tanított a kilencedikeseknek és a tizedikeseknek. Tetszett neki ez a kihívás, bár híján volt még a gyakorlati tapasztalatoknak. Kathleen elmosolyodott. - Úgy gondolja, atyám? A pap szemöldöke felszaladt egyre magasodó homlokán. - Tudom - felelte, aztán kihúzta magát a padban. - Kathleen nővér, azért jöttem, hogy az irgalmáért esedezzem. Nehéz volt megállni nevetés nélkül, mikor Sanders atyát elfogta a drámai hevület. - Óriási szükségem van a segítségére - tette hozzá a pap, esdeklő szemeket meresztve Kathleenre. - Mit tehetek önért, atyám? - ismételte meg a kérdést Kathleen, piros ceruzáját két tenyere közé fogva. Sanders atya magába roskadva ecsetelte a gondját. - Mrs. Stafford, aki huszonöt éve végzi a plébánia könyvelését hosszabb szabadságra ment. Azt javasolta, vegyek fel helyettest, de én szamár azt gondoltam, ilyen rövid időre nem érdemes. Azt hittem, magam is el tudom látni ezt a feladatot. Nem lehet valami nehéz dolog feljegyezni a heti adományokból összegyűlt összegeket és kitölteni egy-egy csekket, ha kell. Legalábbis ezt gondoltam. - Nem is nehéz, ha tudja az ember, hogyan kell csinálni - értett egyet Kathleen szélesen mosolyogva. - Hát ez az - tárta szét a karját kétségbeesett képet vágva a plébános. - Én viszont nem tudom, nővér. Hát, tessék, bevallottam! - nézett Kathleenre, mintha várná, hogy az hozzáfűz valamit. Kathleen nem volt biztos abban, hogy mit akarnak kérni tőle, bár már sejtette. - No, és mit szeretne tőlem? - Lehetne esetleg szó arról… tudna esetleg segíteni nekem egy kicsit az elkövetkezendő néhány hétben? Csak amíg Mrs. Stafford visszatér. Két hete ment el, és úgy… egy hónap múlva fog visszajönni. Megtenné, nővér? A kérés nem volt egészen problémamentes. Bár Kathleen mindig kész volt segíteni, ahol csak tudott, az apácák és a papok általában mégsem dolgoztak együtt, s az utóbbiak nem szólhattak bele a nővérek feladataiba és beosztásába. - Szívesen segítenék, de előbb beszélnem kell a házfőnök asszonnyal. Eloise nővér beegyezésére volt szükség ahhoz, hogy Kathleen bármilyen feladatot elvállaljon a tanításon kívül. - Eloise nővért bízza csak rám! - mondta felderülő képpel a pap. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának. Sanders atya kimászott a padból, és már ott sem volt, mintha attól félne, hogy Kathleen meggondolja magát. Aznap este, a vacsora után Eloise nővér beszélni kívánt Kathleennel. - Úgy hallom, Sanders atya meglátogatta az osztályban ma délután. - Valóban. 73
- Az atya azt mondja, szüksége van segítségre a templom könyvelésében, amíg Mrs. Stafford vissza nem tér a szabadságáról. Tehát beszélt már erről önnel. - A házfőnök asszony homlokráncolása arról árulkodott, hogy a dolog nem találkozott a tetszésével. - Szívesen elvállalná a feladatot? Nem okoz magának gondot? - Azt hiszem, jót tenne nekem - felelt őszintén Kathleen. Gyakorlati tapasztalatai valójában pusztán arra korlátozódtak, hogy alkalomadtán kiszámolta a visszájáról nagybátyja kocsmájában és néha kezelte a pénztárgépet. Könyvelői tudománya viszont teljes egészében a tankönyvekből származott. - És volna rá ideje? - Majd úgy intézem, hogy legyen - válaszolt Kathleen alig várva, hogy elfogadhassa a megbízatást, mely lehetőséget fog teremteni a számára, hogy gyakorlati tapasztalatokat szerezzen. Nem gondolta, hogy a plébánia számlakönyvei megoldhatatlan feladat elé állítanák. Tudta, hogy lennie kell egy irodának a plébánián, bár még sosem látta. Valószínűleg az lesz a munkahelye. Eddig csak a bejáratnál kezdődő folyosóig jutott, mikor néha vasárnap este elkísérte Angelina nővért, aki vacsorát vitt Sanders és Doyle atyának. Ennyi volt minden, amit mostanáig a plébániából látott. Elöljárója egyre jobban ráncolta a homlokát. - Az imádságaim semmiképp sem fognak megrövidülni - sietett megnyugtatni Kathleen. A nővér homloka lassan kisimult, végül egy bólintással beleegyezését adta. - Az atya azt kérdezte, át tudna-e menni a plébániára háromszor egy héten, tanítás után. Azzal a feltétellel egyeztem bele, hogy időben visszaér vacsorára. Ez azt jelentette, hogy Kathleennek haza kell majd vinnie magával a zárdába a dolgozatokat, és éjjel javítania kell azokat. - Így jó lesz - mondta. A tapasztalat, amit a könyveléssel szerez, bőven kárpótolja azért, hogy kevesebb lesz a szabadideje. - Remélem, Sanders atya értékelni tudja majd az áldozatát. - Biztos vagyok benne. - Én valahogy kételkedem ebben, de reménykedjünk. Másnap Kathleen nem sokkal az utolsó órája után megérkezett a plébániára. Aktatáskája zsúfolásig tele volt dolgozatokkal, amiket még este osztályoznia is kell. Mrs. O’Malley, a házvezetőnő kedvesen üdvözölte. Főtt marhahús illata töltötte meg az irodát. - Ír gulyás készül? - kérdezte Kathleen, leülve a nagy íróasztal mellé. - Az. Az édesanyám receptje. Kathleen azóta nem evett igazi ír gulyást, hogy bevonult a zárdába. Az illat az otthonára, a családjára, a gyerekkorára emlékeztette, s összefutott a nyál a szájában, ahogy becsukott szemmel visszagondolt azokra az évekre. Mintha egy pillanatra visszarepült volna az időben a nagy ebédlőasztal mellé, ahol Joyce és Maureen között volt a helye… Édesanyja rendszeresen írt, s beszámolt a család bostoni életéről. Az évek során Kathleen is többször hazautazott, de otthon már semmi sem volt a régi. Hogyan is lehetett volna? Más ember volt már, mint az a fiatal lány, aki kilenc évvel korábban belépett a zárda kapuján. És nemcsak ő változott meg. Három fiatalabb testvérét szinte már idegennek érezte,
74
a négy másik pedig már házas volt és élte a maga életét. Ritkán írtak Kathleennek, csak Sean vette a fáradságot, hogy kapcsolatban maradjon vele. - Látom, megérkezett a felmentő sereg - robbant be Sanders atya a helyiségbe. Hatalmas kartondobozt hozott magával, amit letett a papírokkal telezsúfolt íróasztal sarkára. - Jó napot, atyám! - állt fel Kathleen udvariasan. - Mi ez? - kérdezte szinte félve. Azt feltételezte, hogy Mrs. Stafford rendben hagyta maga után a munkáját, neki pedig csak rövid időre kell helyettesítenie. A plébános nem válaszolt a kérdésére. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a segítségéért, Kathleen nővér. Kathleen belesett a dobozba, s egy nagy, zöld nyilvántartókönyvet, jó néhány kötegbe kötött számlát és egy halom csekket talált benne. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy egy számmal nagyobb lesz rá a csizma. Bármennyire is szeretett volna segíteni, úgy érezte, maga alá fogja gyűrni a feladat. - Nem hiszem, hogy ez soká fog tartani - mondta Sanders atya reménykedve. - Okos nő maga, és mivel könyvelést tanít, bizonyára néhány óra alatt rendbe tudja tenni ezt a zűrzavart. - Ennél azért valószínűleg hosszabb időt vesz igénybe - motyogta maga elé Kathleen, belesüppedve a párnázott bőrszékbe. Az atya ünnepélyesen bólintott. - Csak nyugodtan. Annyi időt fordíthat rá, amennyi kell. - Kér egy csésze teát, nővér? - kérdezte Mrs. O’Malley. Kathleen megrázta a fejét. Miközben a kiürített dobozt bámulta, mind a házvezetőnő, mind a plébános kiosont a szobából. Kathleen kitartóan dolgozott. Azonosította és szétválogatta a különböző adománygyűjtések számláit, miközben fel sem nézett a munkájából. Mikor legközelebb felemelte a fejét, döbbenten látta, hogy elmúlt hat óra. Dobogó szívvel, kapkodva borítékolta be a rendbe rakott számlákat, és tette el őket. Aztán már rohant is kifelé, s majdnem összeütközött Doyle atyával, aki épp belépett a kapun. - Ó, atyám! Ezer bocsánat! - Kathleen nővér? - A fiatal pap láthatóan megdöbbent attól, hogy Kathleent a plébánián találja. - Sajnálom, atyám, de rohannom kell vissza a rendházba - lihegte Kathleen kifulladva. Sanders atyának segítek a könyvelésben, amíg Mrs. Stafford szabadságon van - hátrált Kathleen az udvar felé, hóna alatt az aktatáskájával. - Visszakísérem. - Nem, nem szükséges, köszönöm. Kathleennek nem volt ideje rendes tempóban gyalogolni, szaladnia kellett, s el akarta kerülni, hogy udvariatlannak tűnjön. - Biztos? - Ó, igen. - Akkor viszontlátásra, nővér! - Viszontlátásra, atyám. Azzal Kathleen felhúzta hosszú szoknyáját, és leszaladt a rövid fa lépcsősoron, ami a plébánia kapujához vezetett.
75
A zárda ajtajában egy apáca állt. Kathleen elrohant mellette, oldalán csak úgy csörgöttzörgött a rózsafüzér. Mikor észrevette, hogy Eloise nővér az, megtorpant. - Elkésett, nővér. - Nagyon sajnálom - mondta Kathleen zihálva. - Elszaladt… velem… az idő. A házfőnök asszony nem örült a dolognak, és ezt ki is mutatta. - Tartottam tőle, hogy ez fog történni. Nem kellett volna engednem Sanders atya kérésének. - Még egyszer nem fog előfordulni - ígérte meg Kathleen, és őszintén remélte, hogy így is lesz. Eloise nővér mögött lépkedve Kathleen megállt egy pillanatra, hogy kapjon végre levegőt, s hevesen dobogó szívére szorította a kezét.
76
10. Angelina nővér Becsengettek, s Corinne Sullivan elviharzott Angie mellett a padja felé. A cigarettabűz úgy lengte körül, mint valami ócska kölni. Nyilvánvalóan dohányzott a szünetben, ami szigorúan tilos, míg a diák az iskola egyenruháját viseli. Angie kedvelte Corinne-t, még ha kihívást jelentett is a számára. A lány szerette feszegetni a határokat, próbára tenni Angie tekintélyét és felháborító kérdésekkel bombázni tanárát. Mindezt azért tette, hogy felhívja magára a figyelmet. Egy rövid pillantás Corinne kartonjába elárulta, hogy három gyerek közül középsőként született, és ő az egyetlen lány. Angie tanári tapasztalatai alapján azonnal felismerte a középső testvéreket. - Corinne! - szólt utána az osztály elé állva. - Beszélhetnék veled óra után? - Már megint? - nyögött fel Corinne. - Már megint - ismételte Angie. - A cigarettaszagomról? - ült le kecsesen a tizenéves lány. - Nem dohányoztam, nővér, esküszöm. - Ezt majd később megbeszéljük. De érdekes, hogy épp a cigarettát hozod fel, mert pontosan erről fogunk ma délután beszélni. Néhány diák kinyitotta a könyvét, és zavartan nézett a tanárnőre. Semmi sem volt a dohányzásról abban a fejezetben, melynek elolvasását mára házi feladatnak kapta. - Jaj, nővér! - nyögött fel ismét Corinne. - Azt akarja elmagyarázni nekünk, hogy a dohányzás árt az egészségnek? - Tulajdonképpen igen. A legfrissebb kutatások azt bizonyították, hogy a dohányzás káros az ember egészségére. Ennek ellenére népszerűbb volt, mint valaha, különösen a tizenévesek körében. Angie undorító szokásnak tartotta, pedig a saját apja is dohányzott évekig, sőt amennyire tudta, még akkortájt is. Halk tiltakozás hullámzott végig az osztályon. - Szerintetek miért dohányoznak az emberek? - kérdezte Angie, s őszintén kíváncsi volt diákjai véleményére. Loretta Bond feltartotta a kezét. - Ellazítja az embert. - Aztán mikor rájött, mit mondott, gyorsan hozzátette. - Legalábbis ezt mondta az édesanyám. Ő dohányzik, amióta csak ismerem. - A cigarettának jó íze van - fűzte hozzá az egyik fiú. 77
- Hányan gyújtottak már rá közületek akár csak egyszer is? Csak úgy próbaképpen. Majdnem minden kéz a magasba lendült. Corinne Sullivan az elsők között jelentkezett. Körülnézett, és elképedt azon, amit látott. - Nahát! Angie ugyanezt gondolta. Az osztályba másodikos gimnazisták jártak, tizenöttizenhatévesek. Túl korainak tűnt, hogy dohányozzanak. - Jól van - mondta Angie, s a diákok leengedték a kezüket. - Loretta, meséld el, miért gyújtottál rá az első alkalommal! Loretta bizonytalannak tűnt. - A mamám eldobott egy dobozt, és volt benne még egy szál. Elhatároztam, kipróbálom, milyen. Azt gondoltam, klassz lesz. - Hány éves voltál? Loretta lesütötte a szemét. - Tíz. Angie kis híján felszisszent. Mikor magához tért, megkérdezte: - No, és hogy ízlett? Loretta nevetve válaszolt. - Majdnem megfulladtam. - Rossz az íze - tette hozzá Morgan. - Legalábbis először. - Mesélj nekem a te első cigarettádról! - kérte Angie a lányt, aki az év elején Corinnenal levelezett a pad alatt. - A barátom mondta, hogy gyújtsam meg az övét - villantotta a szemét a lány Mike Carsonra -, mert ő épp vezetett. Meggyújtottam, beleszippantottam, és szörnyű íze volt. De egy idő után… valahogy megszokja az ember. - Egy nő meglátta, hogy dohányzom - szólt közbe Cathy Bailey büszkén -, és azt hitte, húsz éves vagyok. Angie nem volt meglepve. - Más szóval azt gondoljátok, ha dohányoztok, érettebbnek látszotok? Többen bólogattak. - Mindenki dohányzik, nővér - közölte Corinne. - De te ugye, nem? Corinne felsóhajtott, és vonakodva bevallotta: - Jól van, jól van, én is dohányzom. De nem minden nap, csak néha. - És ma? - Ma nem. Jimmy füstjét érezte rajtam, esküszöm. A lány hirtelen elhallgatott, mintha többet mondott volna, mint szabadna. - Jimmy… - ismételte Morgan kikerekedett, rémült szemmel. Angie nem tudta, miről van szó, de egyelőre nem kérdezhette meg. - A következő kérdésem az - folytatta az első padnak dőlve -, hogy ki nem dohányzott még az osztályból egyáltalán. Három kéz emelkedett félénken a magasba. Harmincból három, és mind a három lány. Angie bólintott. - Nagyon érdekes volt ez a beszélgetés. Nagyra értékelem az őszinteségeteket. Corinne keze lassan felkúszott a levegőbe. - Nővér! Mi őszinték voltunk magához, de maga is tud-e őszinte lenni velünk? 78
- Mit akarsz ezzel mondani? A tizenéves rámosolygott. - Maga dohányzott már, nővér? A kérdés megdöbbentette Angie-t. A tanítással töltött évek alatt egyetlen diákja sem érdeklődött a magánélete iránt. A választ azonban nem kerülhette el, a diákok előrehajolva, kíváncsian várták, mit fog mondani. - Igen, egyszer. Tizenhat lehettem, és apám dohányzott. Kipróbáltam, rémesen rossz ízűnek találtam, és ennyi. Az osztály meglepetten nézett Angie-re, láthatóan nehezükre esett elképzelni, hogy ő is volt tizenéves. - Úgy látom, furcsálljátok, hogy valaha én is olyan voltam, mi ti ma. - Tudni szeretném, milyen volt, mielőtt… - firtatta tovább a dolgot Corinne. - Mi előtt? - kérdezte Angie. - Azt gondolod, hogy mert apácaöltözetet viselek, sosem voltam fiatal? - nevetett a lány döbbent ábrázatán. - És mi van a fiúkkal? - kérdezte Morgan. Angie a fejét rázta. - Ez egészségtan óra, nem őstörténet. Néhány diák felnevetett. - Nehéz a nővért elképzelnem mint velem egykorú lányt - vallotta be Corinne a tenyerébe támasztva az állát. - Térjünk vissza a témánkhoz! - javasolta Angie. - Mindig is apáca akart, lenni? - kérdezte Morgan. Angie látta, hogy az osztály nem nyugszik, amíg el nem árul nekik egy-két dolgot a zárda előtti életéből. - Na jó, ha mindenáron tudni akarjátok, körülbelül száz éve volt barátom. Részmunkaidőben dolgozott apám vendéglőjében. - Az apja vendéglőjében? - Miféle vendéglőjük van? - Egy ilyen névvel, mint Angelina, mégis mit gondoltok? - fordult gúnyolódva a többiek felé Corinne. - Maga olasz? - kiáltott fel Cathy Bailey, mintha Angie azt mondta, hogy tud vízen járni. - No, elég legyen! - vette kézbe Angie a tankönyvet. - Nyissátok ki a könyveteket az 56. oldalon. Cathy, olvasd fel, légy szíves az első bekezdést! Az osztály vonakodva engedelmeskedett, lapozás zaja töltötte be a termet. Cathy felolvasta a szöveget, s Angie visszatért az óra tervezett menetéhez. Könyvvel a kézben járkált a padok között s irányította a beszélgetést, mely aznap a kisgyermekek fejlődéséről folyt. Angie kiadta a házi feladatot, aztán megszólalt a csengő s véget vetett a tanításnak. - Jövő órára szeretném, ha válaszolnátok minden páros számú kérdésre a második fejezet végén. Van valakinek kérdése, mielőtt befejezzük? Charlotte Chesterfield emelte fel a kezét, aki részt vett Angie háztartástan óráin is. - Angelina nővér! Szeretnék megtanulni főzni néhány olasz ételt. Megoszt velünk egykettőt a családi receptek közül? 79
- Ezt majd háztartástan órán megbeszéljük, Charlotte. - De… - A mamám mindig azt mondja, hogy a férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út - szólt közbe Corinne olyan hangon, mintha valami bizalmas titkot osztana meg a többiekkel. - Arra még ráértek gondolni, hogy hogyan fogjatok férjet magatoknak - intette a lányokat Angie, miközben a többiek már szedegették össze a könyveiket. - Én ugyan nem - mondta halkan Corinne. - Én máris azon vagyok. Angie arcára kiülhetett a meglepődés, mert a lány hozzátette: - Úgy tervezem, érettségi után azonnal férjhez megyek. - De miért? - Ó, nővér, hát nem tudja? Nem találja ki? Engem nem érdekel az iskola, nem vagyok valami jó tanuló. Nekem csak egy férfi kell, semmi más. Angie vitázni akart vele, elmondani, mennyi választási lehetősége volna még azon kívül, hogy ilyen fiatalon leköti magát. - Még mindig akar beszélni velem? - kérdezte Corinne az ajtó felé hátrálva. Angie megrázta a fejét. Amit mondani akart, elhangzott az óra folyamán. - Elmehetsz. Corinne arca mosolyra derült. - Köszönöm. Mielőtt letette volna aznapra a lantot, Angie elhaladt az igazgató irodája előtt. - Angelina nővér! - kiáltott ki a világi alkalmazottként dolgozó titkárnő a nyitott ajtón. Mi történt ma az egészségtan órán? - Miért kérdezi? - Corinne Sullivan, Loretta Bond és még vagy öt lány bejött hozzám, és azt kérte, hogy a tanulószoba helyett írjam fel őket háztartástanra. A könyvelést tanító Kathleen nővér, aki épp ekkor ment el Angie mögött a folyosón elkuncogta magát. - Biztos kiszivárgott a marinara szószod híre. Angie felnyögött, mire a másik apáca hangosan elnevette magát. Nemsokára már Angie is mosolygott. Elege volt abból, hogy a háztartástan óráit csak azért látogatják a lányok, mert minél könnyebben meg akarják fogni maguknak és korai házasságra csábítani a fiatalembereket. Nem értette, miért gondolkodnak így még ma is, mikor a női egyenjogúság kérdéseitől hangos az egész sajtó. Ennek ellenére jólesett, hogy ilyen népszerű a diákok körében.
80
11. Joanna nővér Joanna épp a nővérpultnál tanulmányozta az ápoltjai gyógyszerelésével kapcsolatos feljegyzéseket, mikor dr. Murray odalépett a pulthoz, s karba tett kézzel rákönyökölt. - Jó napot, Joanna nővér! - Dr. Murray! - nézett fel a papírokból Joanna, s ismételten kénytelen volt elismerni, hogy az orvos igencsak vonzó férfi. Nem akart ilyesmire odafigyelni, de lehetetlen volt nem észrevennie. Mosolya és élénk kék szemének barátságos tekintete ellenére mintha mindig bánat lengte volna körül. Joanna pedig valami megmagyarázhatatlan okból meg szerette volna vigasztalni… - Hm, tehetek valamit önért? Az orvos megrázta a fejét és felegyenesedett, mintha olvasott volna Joanna gondolataiban és zavarta volna az együttérzése. - Úgy látom, Mrs. Stewart ma délután sokkal jobban van. Szeretne hazamenni, de inkább még egy napig itt tartanám. Joanna egyetértett. Az özvegynek nem volt otthon segítsége, és a hét vége előtt nem is számíthatott senkire. Idősebb embereknél gyakran fordult elő hasonló helyzet, s Joanna hálás volt, hogy az orvos figyelembe veszi az otthoni ellátás lehetőségeit is, mielőtt hazaenged egy beteget. - Azt mondja, maga tegnap délután sokáig nála maradt, miután lejárt a munkaideje, és felolvasott neki. Most meg Joanna jött zavarba. A többi beteghez hasonlóan Mrs. Stewart is unatkozott, hazavágyott megszokott környezetébe, de gyenge volt még, és kissé kába. Joanna elüldögélt mellette néhány órán át. - Azt mondta, már rég szerette volna elolvasni A keresztapát látva, milyen népszerű felelte Joanna. Úgy érezte, mintha magyarázattal tartozna a viselkedéséért, bár a saját szabadidejét töltötte az idős hölgy szórakoztatásával. - Attól fél, nem éri meg, hogy megnézhesse a moziban. Dr. Murray figyelmesen méregette a nővért. - Csak hogy tudja, Mrs. Stewart legalább tíz percen át dicsérte magát. Nagyon figyelmes dolgot tett, nővér. Joanna elhárította a dicséretet. - Nem tettem semmi különöset. 81
Az idős hölgynek társaságra volt szüksége. Egyedül volt, távol a családjától, és ötven év házasság után csak nemrég vesztette el a férjét. Dr. Murray már indulni készült, de végül meggondolta magát. - Feltehetek magának egy személyes kérdést? - Hát… azt hiszem, nem - állt fel Joanna, s közben az orvos szemébe nézett. Fogalma sem volt, miért, de érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Murray enyhén összevonta a szemöldökét. - Mi történt magával? Úgy értem, miért megy egy ilyen lány apácának? Joanna nevetéssel próbálta leplezni zavarát. - Egy ilyen, mint én? - Valaminek történnie kellett. Joanna nem tudta, megsértődjön vagy hízelgőnek, érezze a kérdést. - Mit akar ezzel mondani? Dr. Murray úgy festett, mint aki megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta a dolgot. - Higgye el, mikor én jártam egyházi iskolába, egyetlen tanárnőm sem olyan volt, mint maga. Valamennyi öreg volt, és bogaras. Joanna érezte, hogy elpirul. - Nem illett volna ilyet mondanom egy apácának. Sajnálom - ingatta az orvos a fejét. Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy elfelejti! Csak törtem a fejem és arra jutottam, hogy kellett lennie valami komoly okának arra, hogy zárdába vonuljon. - Volt is - bólogatott Joanna. - Meghívást kaptam Istentől. Ez a válasz még jobban összezavarta az orvost. - Azt akarja mondani, hogy nem férfi van a dologban? - Azt egy szóval sem mondtam. Murray arca felderült. Felemelt mutatóujjal csapott le Joanna válaszára. - Aha! Csak kibújik a szög a zsákból. Szóval volt egy barátja. - Valamikor régen. - És ejtette magát. - Úgy is mondhatjuk. - Joanna a következő karton után nyúlt, majd leült mintegy ezzel jelezve, hogy részéről véget ért a beszélgetés. Ez a téma túlságosan kellemetlen és túlságosan személyes. - Tehát ejtette, összetörte a szívét, mire maga úgy döntött, hogy zárdába vonul folytatta zavartalanul az orvos, mintha mindig is sejtette volna, hogy ez történt. - Tévedés - helyesbített Joanna. - Igen, nagyon megbántott, de mindkettőnknek javára vált a szakítás. Amúgy sem működött volna a kapcsolatunk. S miközben azon voltam, hogy feldolgozzam a fájdalmat, meghallottam, hogy Isten szólít. Válaszoltam a hívására, és sosem bántam meg a döntésemet. Dr. Murray töprengve hallgatta a válaszát. - De most én kérdezek - fordított a helyzeten Joanna. Az orvos feltartotta mindkét kezét. - Jól van, beismerek mindent. Eltévedt katolikus vagyok, de ne próbáljon megtéríteni, nővér, mert nem áll szándékomban helyreállítani a viszonyomat Istennel. Joanna nem ezt akarta ugyan kérdezni, de ha már a férfi felhozta a témát, érdekelni kezdte. 82
- Miért nem? Az orvos az órájára pillantott. - Nincs erre most két-három napunk. Elég legyen annyi, hogy az egyház és én úgy három éve külön utakon járunk. - Akkor volt Vietnamban? - kérdezte Joanna felállva. Dr. Murray szemében kihunyt az évődő mosoly. - Igen - válaszolta kurtán. - De… - De? - Sok mindenről beszélgethetünk nővér, de Vietnam tabu. - Megmondaná az okát? Az orvos szeme összeszűkült, és egy pillanatig mintha visszarepült volna az időben egy olyan helyre, amelyet örökre ki akart törölni az emlékezetéből. - Az maga volt a földi pokol. És mégis, a mérhetetlen halál és pusztulás ellenére olyan becsület, tisztesség és bátorság tanúja voltam ott, amilyet ebben a világban aligha találok. Félrenézett, lesújtották a feltoluló, erőteljes érzések. - Ennyi elég magának? - kérdezte ismét ingerkedve. - Elég - válaszolt a nővér lágyan, aztán magát is meglepte azzal, amit tett. Tőle szokatlan módon kényszert érzett, hogy megérintse a férfit, s szinte akarata ellenére a vállára tette a kezét. Más esetében zavarba jött volna ettől, de dr. Murrayvel semmiféle rossz érzés nem fogta el. Joanna maga sem értette, miért. Elhatározta, hogy imádkozni fog a fiatal sebészért, felemeli őt Istenhez, és könyörög halhatatlan lelke üdvösségéért. Néhány pillanat múlva leengedte a kezét, és halkan megszólalt. - A gimnáziumi osztálytársaim közül is sokan kerültek Vietnamba. - Olyasvalaki is, aki fontos volt magának? Neki aztán könnyű lehet olvasni a gondolataiban, állapította meg Joanna. - Igen, a barátom is. - Visszajött? Joanna keserűen felnevetett. - De még mennyire. Egy terhes vietnami feleség oldalán. - Értem. - Ahogy már mondtam, így volt a legjobb. Greget és engem nem szánt egymásnak a sors. - Joanna már eddig is többet mondott, mint amennyit akart, és jobbnak látta másra terelni a szót. - No, és maga? Hagyott hátra egy szomorú leányzót, mikor bevonult? - Egy egész csapat szerető várt rám - jött a hetyke válasz. Joanna halkan kuncogott. - Mi az? Nem hiszi? - Gondolom, mind ápolónő volt. Murray a fejét rázta, és úgy tűnt, hálás a könnyedebb hangnemért. - Nem, egyikük sem volt az. - Bizonyára Vietnamban is összetört szíveket hagyott maga után. - Sajnálom, de csalódást kell okoznom. Akkoriban még nem voltam ilyen jóképű, mint most. Joanna csendben az égre nézett. 83
- Így igaz! - erősködött a fiatalember. - Én voltam az osztály esze, de melyik bálkiránynő akar egy olyan fiúval randizni, akit jobban érdekel a tudomány, mint az ő melltartómérete? Joanna jól ismerte az ilyen típusú lányokat. Az osztályában is volt nem egy belőlük. - Később, az egyetemen aztán találkoztam valakivel, aki fontossá vált a számomra. Talán össze is házasodtunk volna, ha nem jön közbe valami. - Mi történt? Dr. Murray jelentőségteljesen ismét az órájára nézett jelezve, hogy mennie kell. - Jobb, ha most azonnal bevallja. A férfi felsóhajtott, látszott rajta, hogy nem akaródzik neki beszélni, de a nővér most már nem hagyta annyiban. - Ki vele! Engem bezzeg addig piszkált, míg mindent kiszedett belőlem. - Jól van, jól van! Az ember sose próbáljon apácával vitatkozni - mosolygott a férfi, hogy elvegye a szavainak élét. - Nos, ha mindenáron tudni akarja, elmondom. - Mindenáron tudni akarom. - Miután kimentem Vietnamba, összejött valaki mással. Vele tehát pont az ellenkezője történt, mint Joannával. Greg egy vietnami lányt vett el, míg dr. Murrayt itthon csalták meg. - Gyakran történik ilyesmi? - dünnyögte az orvos. - Gyakran megy oda magához valaki és vallja be azonnal az összes piszkos titkát? - Előfordul. Néhány hónappal korábban, az utolsó vasárnapi mise után egy fiatal katona odalépett hozzá a templom előtt, és megkérte, hogy imádkozzon érte. Többet nem mondott, de könnyes volt a szeme, s a hangján érződött, hogy nagyon feldúlt. Joanna csak találgatni tudta, miért fordult hozzá, de hetekig belefoglalta a fiút az imáiba a találkozásuk után. - Ha ez jelent magának valamit, elmondhatom, hogy én sem beszéltem eddig Gregről senkinek. Dr. Murray komoly arccal bólintott. Bármilyen egykedvűen is igyekszik beszélni róla, az a nő az egyetemen ugyanannyira megbánthatta a doktort, mint Greg őt, gondolta Joanna. Ez a fájdalom tette mindkettejüket azzá az emberré, akikké lettek és akikké ezután lesznek.
84
12. Kathleen nővér Kathleent kimerítette az egész napi tanítás meg a munka a plébánián, de az első alkalomtól eltekintve nem adott Eloise nővérnek több okot az aggodalomra. Gondosan ügyelt arra, hogy vacsorára időben visszaérjen. Tudva, hogy péntek lévén Angelina nővér fog főzni, már alig várta a vacsorát. Angelina nővér azon a nyáron érkezett, és Kathleen hamar megszerette. A zárda legújabb lakója könnyen barátkozott mindenkivel. Tehetséges szakács volt, vacsoráit senki sem felejtette el, akinek szerencséje volt megkóstolni. Mindig tudta, mit kell beletenni az ételbe, hogy az különleges legyen, s ha egy nővér egy új recept iránt érdeklődött nála, máris lelkesen rohant a fűszeres polchoz. Angelina nővér a többiek életét is megfűszerezte, tűnődött Kathleen. Jókedve, sziporkázó szellemessége mindenkinek jót tett, s hamar az egyik kedvenc tanárrá vált az iskolában. Csak néhány hete kezdődött a tanév, de máris sok diák kérte át magát az ő óráira. A gyerekek szinte majd’ megvesztek érte. Kathleen Joanna nővért nem ismerte valami jól, de nagyra tartotta a humorérzékét. Mivel a másik apáca a Szent Erzsébet Kórház sebészetének intenzív osztályán dolgozott, kevés alkalmuk volt megismerni egymást. A kórházban öten dolgoztak a rendből, kettővel kevesebben, mint az előző évben, mivel Penelope nővér és Barbara nővér a tanulmányi évét töltötte. Az a hír járta, hogy el akarják hagyni a rendet. Ez egyre többször fordult elő a II. vatikáni zsinat óta. Olyan aggasztó mértékben, hogy Kathleen félteni kezdte a rendet. Megszólalt a vacsorára hívó csengő, s az apácák csendben sorba álltak, majd lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel elindultak az ebédlő felé. Helyet foglaltak a hosszú asztalok mellett, és várták, hogy megkapják az ételt. Mint minden más feladatot a zárdában, a főzést és a felszolgálást is felváltva végezték. A következő héten Kathleen dolga lesz kihozni a tányérokat a konyhából várakozó társainak. Amilyen kimerült volt, nem örült, hogy néhány napig még több munkája lesz. Épp elég nehéz volt összeegyeztetni az iskolai óráit és a plébánia könyvelésének rendbetételét. Mikor az étel már felsorakozott az asztalon, a zárda főnökasszonya felállt, s a nővérek közösen elmondták az asztali imát. Bármit főzött is Angelina nővér, annak mennyei illata volt. Kathleen becsukta a szemét s mélyen beleszippantott a levegőbe, értékelve a friss fokhagyma- és fűszerillatot. Sosem lett volna képes kielemezni, milyen fűszerek alkotják.
85
Kathleen még hat évnyi zárdaélet után sem tudta, képes lesz-e valaha megszokni az étkezések csendjét. Eleinte annyira idegesítette, hogy étkezéskor tilos volt megszólalni, hogy legszívesebben felállt és rákiáltott volna a többiekre, hogy ez természetellenes. Odahaza mindig mozgalmasak voltak az étkezések. Édesanyja folyton felugrált az asztaltól, odafutott a tűzhelyhez, meg vissza, a testvérei pedig szünet nélkül beszéltek, általában egyszerre. Kathleen sosem gondolta volna, hogy valaha is hiányozni fog az a „pokoli ricsaj”, ahogy az édesanyja szokta mondani, mégis ez történt. A főétel, egy isteni lasagne után Joanna nővér és Angelina nővér kihozta a desszertet. Nagy, kerek tálakat tettek az asztalra, melyeken magasra feltornyozva frissen sütött browniek, csokoládés sütemények illatoztak. Minden hosszú asztalra három tál jutott. Kathleen örömmel szemezett a sötétbarna, kakaós süteménnyel, melyen csokoládéforgácsok olvadoztak. Kivett egyet a tálból, s beleharapott. Épp olyan finom volt, mint amilyennek látszott. Martha nővér azonban küszködött a magáéval, nem tudta elharapni. Végül kivette a szájából, alaposan megnézte, aztán kiköpte a maradékát. Félig megrágott gumi pottyant a tányérjára. Kathleen azonnal rájött, hogy a két konyhás megtréfálta őket, hamis süteményeket csempészve az igaziak közé. Nem tehetett róla, kitört belőle a nevetés, de tudva, hogy megszegte a szabályokat, a szája elé kapta a kezét. Egy pillanattal később mások is nevetni kezdtek, volt, aki szinte hisztérikusan. Közben Angelina nővér és Joanna nővér rezzenéstelen arccal ült a helyén. - Nővérek, nővérek! - pattant fel Eloise nővér. Végignézett az asztalokon, s Kathleen látta, hogy ő is alig tudja fegyelmezni magát. A nevetés elhalkult. Kathleen kivett magának még egy süteményt, amiről kiderült, hogy szintén gumiból van. Ebben a helyzetben lehetetlen volt megőrizni a némaságot, hol itt, hol ott robbant ki valakiből a kuncogás. Kathleen láthatta, hogy a többieknek ugyanolyan nehezükre esik a némaság, mint neki. A péntek esték vacsora után az úgynevezett nyilvános bűnbánat jegyében teltek. Hetente egyszer a nővéreknek meg kellett jelenniük zárdafőnöknőjük előtt s a többiek jelenlétében bevallani neki gyengeségeiket és hibáikat. Ez a megalázkodás és önvizsgálat ideje volt, melynek során nyilvánosan be kellett ismerni az azon a héten elkövetett vétkeket. Egyenként odatérdeltek Eloise nővér elé, s lehajtott fejjel, áhítatosan összekulcsolt kézzel belefogtak hibáik felsorolásába: „A Mindenható Isten és Elöljáró Főnökasszonyom előtt bevallom a következő vétkeimet…” Mikor Kathleenre került a sor, letérdelt Eloise nővér elé, és lehajtotta a fejét. Bármennyire is törekedett arra, hogy tökéletes apáca váljék belőle, Kathleen gyakran követett el hibákat, minden péntekre akadt tehát mit elmondania. A zárdaélet összes szabálya, a szemlesütés kötelezettségét és az étkezések idején kötelező csendet is beleértve, azt a célt szolgálta, hogy Isten hűséges szolgájává formálja őt. Egy külső szemlélő számára szigorúnak tűnhettek ezek a szabályok, vagy - ahogy korábban ő is gondolta - egyenesen természetellenesnek, de Kathleen tudta, hogy mindennek megvan az oka. - Tisztelendő nővér - kezdte -, elgyengített a büszkeség, mikor azt feltételeztem, hogy tudok segíteni Sanders atyának. A büszkeség hitette el velem, hogy szolgálatára lehetek a plébániának. 86
Eloise nővér bólintott. - Attól félek, túl sok terhet vállal. Legyen óvatos, és emlékezzen arra, hogy a büszkeség mindig bukáshoz vezet! - Igen, nővér. Kathleen gyorsan felállt, és visszalépett a helyére. Aztán Jacqueline nővér lépett előre és térdelt le. Lehajtotta a fejét, de nem szólalt meg. - Nővér? - biztatta Eloise nővér, mikor észrevette a habozását. Mintha segíteni akarna, Ruth nővér, egy idősebb apáca megszólalt. - Jacqueline nővér elmulasztott jóindulatot gyakorolni Mary Catherine nővér iránt, aki elkérte az ollóját. Jacqueline nővér előbb ő maga használta, csak azután adta oda. Jacqueline nővér elvörösödött. - Igaz ez? - kérdezte Eloise nővér. A kör közepén térdeplő nővér bólintott. - Igen. - Rendben. Legyen jóindulatúbb és türelmesebb a jövőben! - Eloise nővér Ruth nővérre pillantott és összevonta a szemöldökét, mintha azt akarná mondani, hogy ha már jóindulatról van szó, a nővérnek magának is volna egy kis tanulnivalója. - Az leszek - suttogta maga elé Jacqueline. Ő volt az egyik legfiatalabb apáca a zárdában. Kathleen felfigyelt rá, hogy egyre kevesebb fiatal nő választja a vallásos életet, viszont egyre többen térnek vissza a világi létbe. Sokat beszélgetett a többiekkel arról, hogy mi lehet ennek az oka. Kathleennek megvolt erről a maga véleménye. Az egyházban nagy viták zajlottak a családtervezésről és az anyai szereppel szemben lázadó nők jogairól. A vallás láthatóan veszített a vonzerejéből, s ez elszomorította Kathleent. Aztán meg itt volt az, ahogy a nővérek elhagyták a zárdát. Minden alkalommal titokban, egyik napról a másikra. Egy reggel üresen maradt valakinek a széke az ebédlőben, de senki sem mondott semmit, a maradók semmi magyarázatot nem kaptak. Mindannyian tudták azonban, mi történt: ismét elhagyta egyik társuk a rendet. Miután sokan visszavették saját keresztnevüket és nem egy rend megváltoztatta az öltözetét, Kathleen úgy érezte, azok, akik a vallásos életet választották, részben elvesztették önazonosságukat. Ugyanakkor ő maga is gyakran vágyott arra, hogy kevesebb legyen az életükben a megkötöttség. Sok idős apáca, akit áthatottak a hagyományok, ellenzett mindenfajta változást, míg a fiatal nemzedékhez tartozók örömmel fogadták azokat. Mivel egyaránt tisztelte a hagyományokat és vágyott nagyobb szabadságra, Kathleen nem tudta, mit gondoljon. Nagy reményekkel, magasröptű eszményektől vezérelve lépett be a zárda kapuján. Tizennyolc évesen lelkesedett ezekért az eszményekért, s ez a lelkesedése máig sem szűnt meg. Mégis előfordult - mint például azon a bizonyos estén -, hogy mindent megadott volna, ha szabadon kikacaghatja magát és tréfálkozhat a többi apácával. Gyanította, hogy nővérei ugyanígy éreznek, de a szabály az szabály. - Joanna nővér, az étkezés alatt csendnek kell lenni, maga pedig megszegte ezt az előírást, mikor megengedte magának azt a gyerekes tréfát.
87
A gondolataiba merült Kathleen nem is hallotta Joanna vallomását és a zárdafőnök asszony feddő szavainak felét. Bár a gumisüti eset csak ártatlan vicc volt, a rend azonban nem tűr ilyesféle komolytalanságot. Eloise nővér kemény szavai ellenére Kathleen humort vélt kihallani a hangjából. Lehetséges volna, hogy elöljárójuk maga is vágyik egy kis beszélgetésre az asztalnál, akárcsak ő? Erre bizony nem egykönnyen kaphatna választ.
88
13. Joanna nővér Joanna nem is tudta, hogyan támadhatott az a buta ötlete, hogy kiviszi azokat a gumisüteményeket. Néha egyszerűen nem bírt magával. Gyerekes dolog volt, ahogy a tisztelendő nővér is mondta. Szombaton szabadnapja volt, ami nem fordult elő gyakran, s imádkozással kívánta tölteni. Szükségét érezte, hogy a hivatására és a büszkeséggel meg a hiúsággal folytatott harcára összpontosítson. A vasárnapi mise után, amikor a többi apácával együtt a Szent Péter templom kórusában énekelt, visszatért a rendházba és a kápolnába ment, hogy még ott is eltöltsön némi időt. Dr. Murray az összes nővér közül őt választotta, hogy gondozza a megműtött betegeit, neki pedig a fejébe szállt a dicsőség. Most már tudta, hogy az orvosnak más oka volt arra, hogy őt kérje fel, hisz mivel apáca, biztonságban érezhette magát tőle. Joanna mégsem tudta elnyomni magában a büszkeséget. Aztán meg ott volt az a beszélgetés a nővérpultnál. Joannát még mindig meglepte, ha rágondolt, hogy beszélt a doktornak Gregről és hogy megérintette a férfit. Felsóhajtott. Nem szabadna így éreznie egy férfi iránt. Visszatekintve lehet, hogy épp a dr. Murray iránti érzés volt az oka annak a nevetséges tréfának a süteményekkel. Ezzel ugyanis elterelhette a figyelmet az ő igazi vétkéről. Mihelyt ráébredt, hogy egyik hibája bevallásával csak elfedte a másikat, beült a kápolnába és kiöntötte a szívét Istennek kérve a bocsánatát s könyörögve, hogy megérthesse saját bűnös természetét. Még a zárda falai közt, Istennek szentelve életét is küszködött az engedelmességgel. Néha eltűnődött, lesz-e valaha is olyan ember, amilyennek Isten látni akarja. Lesz-e eléggé érett ahhoz, hogy megnyerje a csatát gyarló belső énjével szemben. Az olyan zavaros időkben, mint ez a mostani, maga is kételkedett ebben. Nem is reménykedett a helyzet jobbra fordulásában, főleg, ha a rend bevezeti a küszöbön álló változtatásokat. Az a hír járta a zárdában, hogy nemsokára áttervezik az öltözetüket. A változás némely apácát felháborított, Joannát pedig az a tény aggasztotta, hogy mindez a vallásos élethez és annak a világban betöltött szerepéhez való megváltozott viszonyulás jele. Azon a szombaton elébük állt a zárdafőnökasszony. - Ma délután hírt kaptam Bostonból: befejeződött az öltözetünk átalakítása. Angelina nővér bemutatja nekünk - mondta, majd megfordult és várta, hogy Joanna barátnője lassan bevonuljon a terembe a rend modern, rövidebb öltözetében.
89
Az apácák fészkelődtek a székükön, hogy minél jobban lássanak. Joannára nagy hatást gyakorolt a bemutató. A szoknya határozottan rövidebb lett, épp csak térd alá ért. A fátyol, mely eddig a vállukra borult, most csak olyan hosszú volt, mint egy kendő s egy egyszerű csiptetővel kellett rögzíteni hátul a fejen. A Szent Brigitta Nővérek rendje fennállásának százharminchárom éve után először vált láthatóvá az apácák haja, karjuk egy része és a lábuk. A terem felmorajlott, de Eloise nővér egyetlen pillantással csendre intette társait. - Van valakinek kérdése? Josephina nővér felemelte a kezét. A hetvenes éveit taposta, még az 1920-as években csatlakozott a rendhez. Reszkető lábakkal felállt, s úgy meredt Angelina nővérre, mintha most látná először. Egy pillanatig meg sem tudott szólalni. - Ezt… ezt az új öltözetet hagyta jóvá az anyaházunk? - Igen, nővér. Eloise nővér sem látszott örülni a változásnak, de elől járt engedelmességben, és alávetette magát felettesei döntésének. Joanna megértette Josephina nővér ki nem mondott aggodalmát. Az utóbbi ötven évben nehéz fátyol alá rejtette rövidre vágott haját, most pedig azt kérik tőle, hogy tegye közszemlére azt, ami eddig mélységes magánügyének számított. És nemcsak a haja, hanem a lába is napvilágra kerül. Annak, aki ugyanazt az öltözetet hordta akár több mint ötven éve, ez drasztikus változásnak számított. - Én… én nem tudom, hogyan viseljem a hajamat, nővér - szólalt meg egy másik idős apáca remegő hangon. - Egyikünk sem tudja - tárta szét a karját Eloise nővér. Az apácák elkeseredetten néztek egymásra. - Ezentúl nejlonharisnyát kell hordanunk? - kérdezte Margaret nővér. - Vagy viselhetjük tovább a pamutharisnyát? A házfőnök asszony tanácstalannak látszott ebben a kérdésben. - Azt hiszem, ez egyéni választás kérdése lesz. Annyira kevés dologban dönthettek eddig kedvük szerint, hogy már maga a gondolat is forradalminak számított. - Ki fog látszani a karunk - súgta oda Charlene nővér Josephina nővérnek. Mélyen bedugta kezét az öltözet hagyományosan hosszú, bő ujjába, mintha el akarná rejteni a tekintetek elől. Egész este folytatódott az elégedetlen duruzsolás. Joanna látta, hogy az idősebb apácák zömét megrázták a változások. Ő maga könnyen fog tudni alkalmazkodni, mert fiatal, és csak hat éve viseli a szerzetesnők öltözetét. Voltak rendek, melyek választhatóvá tették az újdonságokat, de Agnes nővér, a bostoni rendfőnökasszony valamilyen okból nem ezt az utat választotta. Másnap délután Joanna belefutott a kórházban dr. Murraybe. - Jó napot, nővér! - köszönt az orvos futtában a folyosón. Joanna udvariasan biccentett, de a szíve vadul dobogni kezdett a fiatalember láttán. Murray vagy elkésett a vizitről vagy helyettesít egy másik sebészt, azért siet ennyire, gondolta. Joanna csalódott magában. Minden imádság és fogadkozás dacára alig várta, hogy lássa a férfit. Reménykedett, hogy lesz alkalmuk egy újabb beszélgetésre, és jobban megismerheti őt, de dr. Murrayt láthatóan nem érdekli a személye. Nem jó ez a vágyakozás. Ennek véget 90
kell vetni. Az ő érdeklődése az orvos iránt már kezdett túl személyessé és túl hevessé válni. Ideje visszafogni, és kordában tartani az érzéseit. Ebédnél Joanna csatlakozott a többi nővérhez a külön kis ebédlőben. Sosem értette, miért nem engedik nekik, hogy együtt étkezzenek világi személyekkel. Egyszer rá is kérdezett, de pusztán azt a választ kapta, hogy ezt diktálja a hagyomány. Minden további kérdezősködés csak hitbéli gyengeségre és lázadó magatartásra engedett volna következtetni. Újból dr. Murrayre terelődtek a gondolatai. Azon tűnődött, mit fog szólni, ha meglátja őt az új öltözetben. Szép hosszú lába volt, kamasz korában úgy gondolta, az benne a legszebb. A zárdában aztán nem is gondolt többé a külső megjelenésére. Posztulánsként honvágya volt, és bánatában egyre többet evett, fel is szedett gyorsan vagy öt kilót. A túlsúly azonban nem zavarta, eszébe sem jutott, hogyan nézhet ki. Később aztán lementek róla a felesleges kilók, de nem valami diéta miatt. Igazából észre sem vette, mikor tűntek el. Most pedig újra borotválnia kell majd a lábát. Nevetséges lett volna a régi pamut harisnyában, ami két-három mosás után elvesztette a színét és kinyúlt. Na nem! Fehér nejlont fog viselni, ahogy a többi ápolónő. Jézusom, a tükör! Szent ég, a nővéreknek tükörre is szükségük lesz, ha frizurát kell csinálniuk maguknak! Joanna eltűnődött, vajon Eloise nővérnek ez eszébe jutott-e. Hallva, hogy Josephina nővér és több más idős apáca mekkora gondban van, Joanna felajánlotta, hogy segít nekik megcsinálni a hajukat. Oly régen volt azonban, hogy maga is hajcsavarót és hajlakkot használt, hogy attól félt, társnői a végén még úgy fognak kinézni, mint a szénakazal. Felidéződött benne a kép, és elnevette magát. Ebéd után Joanna visszament az osztályra, s ott találta dr. Murrayt zöld műtősruhában. - Van egy új betegem a maga számára - mondta Joannának a nővérpult felé közeledve. Hivatalos hangon beszélt, semmi nyoma nem maradt a múltkori évődésnek. - Frederick Marrownak hívják, és épp most vettem ki a vakbelét. Az a fránya vakbél tönkretette mindkettőnk délutánját. - Randevúja lett volna, dr. Murray? - kérdezte Joanna, de mihelyt kimondta, máris elszégyellte magát. Etikátlan dolog volt ilyesmit kérdezni a főnökétől. - De még milyen! - válaszolt az orvos. A hirtelen Joannára villantott mosolytól megolvadt volna még az aszfalt is. - Néhány szép, karcsú golfütővel. Futok is vissza a pályára. Ugye, vigyáz Freddyre a kedvemért? - Természetesen. Joanna menten jobban érezte magát. Tehát a doki csak sportszerekkel randevúzik. Pedig valóban kellene randevúznia, megérdemelné, hogy érdekes, változatos legyen a társadalmi élete. Őszintén ezt kívánja neki, bizonygatta magában Joanna, de egy kis hang legbelül hangosan tiltakozott.
91
14. Angelina nővér - Hogyan fogja hordani a haját, nővér? - kérdezte Corinne Sullivan, s fejét felemelve mustrálgatta Angie-t. Az egészségtan óra többi hallgatójával egyetemben csendben olvasnia kellett volna a tankönyvét, de nem bírt magával. - Adok néhány ötletet, ha akarja - kínálkozott izgatottan. - Jól értek a frizurákhoz, Meganét is én csináltam - fordult hátra, hogy szemügyre vegye munkája eredményét, miközben Megan úgy tett, mintha olvasna. - Olvass! - figyelmeztette a lányt suttogva Angie, nem akarván megzavarni a többieket. Míg legtöbben engedelmesen a könyv fölé hajoltak, Corinne továbbra is Angie-t méregette, ahogy fel-alá járt a padsorok között. - Tudja, érdekel - súgta oda halkan, mikor a tanárnő épp ránézett. Lehet, hogy Corinne-t érdekli, de Angie-t az egész hajkérdés inkább aggodalommal, mint örömmel töltötte el. Az elmúlt tizennégy évben nem kellett többet tennie, mint végighúzni a kefét a haján. A minap észrevette, hogy ősz szálak maradtak a kefében, de ez egyáltalán nem lepte meg. Apjának bizony, amióta csak az eszét tudja, mákos a haja, azaz legutóbb, amikor látta, már teljesen ősz volt. Családi vonás náluk ez a korai őszülés. Ez viszont felvetett egy újabb kérdést. Vajon fesse a haját? Megengednék? Ebben valahogy kételkedett. Bármilyen hiú és ellentmondásos gondolat volt ez, Angie nem akart öregnek látszani. Vagy legalábbis nem öregebbnek a harminckét événél. Felsóhajtott, mikor belegondolt, mennyi döntést kell egyszerre hoznia. Nem volt felkészülve sem a döntésekre, sem a változásokra. Az apácaöltözet áttervezése a katolikus egyházban zajló felbolydulás jele volt. Ez a felbolydulás mélyreható változásokat fog eredményezni a vallásos életben, s ezek a változások már meg is kezdődtek. Angie egyre kényelmetlenebbül érezte magát a hagyományok pusztulása miatt, melyek több mint egy évszázada meghatározták a rend életét. - Maga sosem gondolt házasságra, nővér? - folytatta kitartóan Corinne. - Igazán sajnálom, csak az mondatja ezt velem, hogy eddig sosem tekintettem magára nőként, tudja? Ez persze érthető is, gondolta Angie. Ha már itt tartunk, ő maga sem gondolt úgy magára, mint nőre. Menstruációs ciklusát nyűgnek tartotta, melleit pedig haszontalan függelékeknek, melyeket ennek megfelelően igyekezett is leszorítani. - Azt hallottuk, hogy olyan ruhát fognak viselni, mint mindenki más. Mielőtt Angie másodszor is leintette volna a lányt, megszólalt a csengő, és a tanulók Corinne-nal együtt kiviharzottak a teremből. Ez volt Angie utolsó órája, ezért fáradtan 92
leroskadt az asztalhoz, s elgondolkodva pörgette ujjai közt a házi feladat korábban begyűjtött lapjait. - Dolgod van? - kérdezte a belépő Kathleen nővér. Ő is fáradtan dőlt az ajtónak. - Téged is az új öltözetünkről faggattak egész nap? Nem is értem, miért. Csak nem aggasztja őket, hogy egy százharminc éves hagyományt készülünk megtörni? - gúnyolódott. Angie kuncogva válaszolt. - Én is megkaptam a magamét. - Ha már most ennyire rossz, el tudod képzelni, mi lesz, ha egy nap az új öltözetben jelenünk meg? A diákok csak kíváncsiak voltak, de Angie határozottan aggódott. A zárdában töltött évek alatt az egyéniség minden egyes jegyét módszeresen kiölték belőle. Most viszont… - Inkább átmegyek a plébániára - mondta Kathleen nővér minden lelkesedés nélkül. Angie bátorító mosolyt küldött feléje. A templom számlakönyvei tényleg rémes állapotban lehetnek, ha Sanders atya Kathleen nővér segítségét kérte. Angie mindkét plébánost kedvelte. Sanders atya, aki gyakran misézett a zárdában közvetlen, szívélyes ember volt, s Angie személyes tapasztalatból tudta, hogy nehéz visszautasítani, ha kér valamit. Doyle atya jóval fiatalabb volt nála, szemmel láthatóan idealista, és komolyabb, már ami a viselkedését illette. Angie gyanította, hogy ő sosem kért volna ilyen segítséget. - Később találkozunk - köszönt el Kathleen, aztán ment tovább. Angie összeszedegette a papírjait, és betette őket a táskájába, hogy magával vigye a rövid sétányira fekvő zárdába. Mikor elkészült, kipillantott a parkolóra néző ablakon. Azonnal észrevette Corinne-t. Egy fiatalemberrel beszélgetett, aki vadonatújnak látszó kocsija volánjánál ült. A fiú kikönyökölt a leengedett ablakon, szívott egyet a cigarettájából, aztán odakínálta Corinne-nak. Angie megkönnyebbülten látta, hogy a lány a fejét rázza, és elutasítja a kínálást. Megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig, mert egy pillanattal később Corinne vállat vont, és nyújtotta a kezét a cigarettáért. Gondosan körülnézett, közelebb hajolt az autóhoz, és szívott egy nagy slukkot, mielőtt visszaadta a cigarettát a fiatalembernek. Angie magához vette a táskáját, s enyhén rossz hangulatban kilépett az osztályból. Rendszerint egyenesen a zárdába ment, amely nem messze állt, lejjebb az utcában. Most azonban az utolsó percben úgy döntött, megkerüli az épületet, és átvág a parkolón. Corinne és a barátja már biztosan elment, de ha mégsem, az ő jelenléte talán emlékezteti a lányt korábbi beszélgetésükre a cigarettáról, no és arról, hogy az iskola (és a parkoló) területén határozottan tilos a dohányzás. Angie-nek szerencséje volt. Corinne félig belógott a kocsi ablakán, mikor elment mellette. - Jó napot, Corinne! - üdvözölte a lányt, mintha mi sem történt volna, mintha minden nap errefelé vezetne az útja. - Angelina nővér? - kerekedett ki Corinne szeme meglepetésében, aztán meg a bűntudattól. Angie nem várva a bemutatkozásra, odabiccentett a fiatalembernek, aki gyorsan elfordította a tekintetét.
93
- Ő Angelina nővér, az egészségtan tanárom… Szerettem volna bekerülni a háztartástanórájára is, de egyelőre nincs hely. Mindenki meg akar tanulni a nővértől olasz ételeket főzni. - Most kaptam meg a listát, azt hiszem rajta vagy - nyugtatta meg a lányt Angie. - Tényleg? - Corinne-t csaknem szétvetette az izgalom. - Nem értettem a nevedet - fordult Angie a fiúhoz. Jóképű gyerek volt, sötét hajú, sötét szemű, és nem is tűnt különösebben vagánynak, ami megnyugtatta Angie-t. - Ó, nővér - mutatta be a fiút lelkesen Corinne -, ő Jimmy Durango, a barátom. - Te is hozzánk jársz? - Nem - rántotta meg a vállát Jimmy. - Nem katolikus vagyok. - Úgy mondta ezt, mintha azt várná, hogy Angie hibát találjon ebben. Közben azonban észrevétlenül érdeklődő pillantásokat vetett a nővérre. Angie megértette a kíváncsiságát. Talán ez volt az első alkalom, hogy közelről látott egy apácát. - Hova jársz iskolába, Jimmy? - kérdezte Angie. - A Garfieldba, Osseóban. - Az jó messze van innen. - Azért jött be a városba, hogy velem találkozzon - magyarázta Corinne. - A szüleid ismerik Jimmyt? - Ó, igen. - A lány odanyújtotta kezét a fiúnak, s ujjaik összefonódtak, miközben elszánt kifejezés ült ki az arcukra. - Anya azt akarja, hogy katolikus fiúval járjak, de nekem az itteniek közül senki sem tetszik. Úgy mondta ezt, mintha a Szent Péterbe járó fiúk egyike sem felelne meg magas követelményeinek, pedig Angie határozottan emlékezett egy fiatalemberre, aki Corinne nyomában jött be az osztályba az első tanítási napján. Jimmy szeme összeszűkült. Láthatólag azt feltételezte, hogy Angie Corinne szüleivel fog egyetérteni, és le akarja majd beszélni őket a kapcsolatukról. Pedig eszében sem volt. Ez nem az ő dolga. Ő tanár, nem tanácsadó. Corinne-t amúgy is meglehetősen kedvelte a bátorsága és a humora miatt, és mert nem habozott kérdezni, ha nem értett valamit. Ezeket a tulajdonságokat Angie mindenkiben csodálta. Csak azt remélte, Corinne-nak lesz annyi józan esze és önbecsülése, hogy nem csinál semmi szamárságot. - Örülök, hogy találkoztunk, Jimmy. - Én is… - A fiú tétovázott, nem tudta, hogyan szólítsa Angie-t. - Ó, mondd csak, hogy Angelina nővér! - javasolta Corinne. - Úgy is, hogy nem vagyok katolikus? - kérdezte Jimmy. Angie bólintott. - Hát persze. - Ugye, nem fogja megváltoztatni a nevét, ha már az új öltözetet hordja, nővér? kérdezte Corinne. - Nem. Akkor is Angelina Marcello nővérnek fognak hívni. - Van vezetékneve is? - Igen, Corinne, mint mindenkinek. - Angie hangján érezni lehetett, hogy magában mulat a kérdésen. - Tudom - felelt Corinne félénk mosollyal. - Csak furcsa, hogy még sosem hallottam a magáét. Nahát, ez jól hangzik! Angelina Marcello nővér - ismételte tisztelettel. 94
Angie már épp indulni akart, mikor Corinne megállította. - Jimmynek néha vannak kérdései az egyházzal kapcsolatban, amelyekre én nem tudom a választ. Megkérdezhetem a nővért, ha nem értek valamit? - Corinne! - mordult fel a fiú halk, figyelmeztető hangon. - Akartál valamit mondani, Jimmy? - mosolygott Angie a fiatalemberre, hátha az szívesebben tenné egyenest neki fel a kérdéseit. - Nem fontos - tiltakozott amaz, jelentőségteljesen Corinne-ra nézve. Arca elvörösödött, mintha barátnője valami bizalmas titkot fecsegett volna ki. Mikor rájött, hogy Angie meg őt figyeli, még jobban elpirult. Aztán hirtelen elfordult, és beindította a motort. - Jössz? - kérdezte a lányt. Corinne mintha harcot vívott volna önmagával. - Még nem tudom - felelte, magához szorítva a könyveit. Angie nem értette, miről van szó, de már amúgy is mennie kellett. - Viszlát, Jimmy, még egyszer örülök, hogy találkoztunk. - Én is, nővér, és köszönöm. - Viszlát, nővér! - búcsúzott Corinne is, aztán hirtelen megkerülte a kocsi elejét, és becsusszant Jimmy mellé az utas ülésre. Angie hátralépett. Eszébe jutottak az évek, mikor még ő is ilyen fiatal lány volt, és nézte, ahogy azok ketten elszáguldanak. Úgy döntött, kedveli Corinne barátját.
95
15. Kathleen nővér - Épp magára gondoltam, nővér, hogy vajon mikor érkezik - mondta Mrs. O’Malley, mikor Kathleen egy jeges fuvallattól kísérve belépett a plébániára. - Feltettem a teát főni, ha szeretne egy csészével. Kathleennek nem volt pazarolnivaló ideje, márpedig ha leül teázni a házvezetőnővel aki kísértetiesen hasonlított Mrs. O’Halloranre az anyaházból, amilyen szenvedélyesen szeretett beszélni -, az legalább egy órájába kerül. - Köszönöm, de ma nem érek rá. Jobb, ha azonnal nekilátok a munkának - felelte komor eltökéltséggel. Már rájött, hogy a feladat elvállalása csak gyengesége jele volt, nem pedig a szívélyes nagylelkűségé, ahogy először gondolta. Legalábbis nem egészen és nem elsődlegesen. Elismerésre vágyott, arra, hogy kihúzza a csávából a plébánost és dicséretet kapjon érte. - Máris megyek az irodába - tette hozzá. A házvezetőnő csalódottan bólintott, s a konyha fele vette útját. Az irodában csend volt. Sanders atya már korábban odaadta az aznap délutánra szánt főkönyveket és számlákat, s Kathleen azóta nem is látta. Doyle atya sem gyakran járt arra, s mikor Kathleen véletlenül összefutott a két pappal, akkor is csak rövid udvariassági beszélgetést folytattak. A nővér zavartan ismerte el, mennyire gyermeteg volt, mikor azt képzelte, hogy ha egyszer már bejutott a plébániára, alkalma lesz érdekes teológiai és egyházügyi beszélgetéseket folytatni vagy az egyik vagy a másik pappal. Persze csak barátságos beszélgetéseket, mert egyetlen apáca sem merészelne kérdőre vonni egy papot vagy vitázni vele. Már az is saját intelligenciájának és helyzetének túlbecsülése volt, hogy egyáltalán felmerült benne a lehetőség, miszerint egy pap meghallgatná az ő filozófiai elképzeléseit. Kathleen leült az íróasztalhoz és kinyitotta az egyik főkönyvet, majd bejegyezte a vasárnapi gyűjtésből származó bevételt. Ez nem volt nehéz feladat. Megjött a havi bankkivonat is, így Kathleen a számuk szerint sorba rakta a csekkeket és melléjük írta, hogy át lettek utalva. Ez volt az első bankkivonat, ami a kezébe került. A régebbieket vagy megsemmisítették, vagy máshol tárolták, de nem voltak a dobozban a többi papír mellett. Az első hiba, amellyel szembetalálta magát a bevétel és a letétek közötti eltérés volt. Nem volt sok, az első letétben húsz dollár, a másodikban pedig ötven. Mást mutatott a főkönyv és mást a bankkivonat. Az utóbbin volt kevesebb. 96
Kathleen félretette a kivonatot, hogy majd megkérdezi Sanders atyát, aki feltételezései szerint a vasárnapi gyűjtés összegét betette a bankba. Ez rendszerint Mrs. Stafford első dolga volt hétfő reggel, de ő augusztus közepétől volt szabadságon, s utána egy ideig Sanders atya látta el a feladatait. Kathleen szorgalmasan dolgozott még egy órát a számlákat egyeztetve, és egyik apró eltérés jött a másik után. Úgy nézett ki, mintha az, aki a pénzt betette a bankba, egy-egy számla fölött időnként átsiklott volna. Nem tudta elképzelni, hogy Sanders atya ilyesmit tegyen, pedig ő intézte a betéteket. Kathleen nem értette a dolgot, nem állt össze előtte a kép. Azt is felfedezte, hogy a plébánia kiadásairól szóló számlák sem egyeznek a főkönyvben levont összegekkel. Megszólalt a plébánia csengője, s Kathleen feltekintve Doyle atyát pillantotta meg, amint a konyha felé tartott a folyosón. A fiatal pap megállt, ahogy észrevette Kathleent. - Jó napot, nővér! Ugye, milyen szép napunk van?! Kathleen egyetértőn mosolygott. Ő is élvezte ezeket a kellemes őszi délutánokat, mikor a csípős levegő már a tél ígéretét hordozta. Bostonra emlékeztették, és a tölgyfák nagy, lehulló leveleire az utcában, ahol a családja élt. - Atyám! - állította meg Kathleen Doyle plébánost, mielőtt az eltűnt volna a konyhában. - Nem tudja véletlenül, hol lehet Sanders atya? Arra gondolt, hogy ha az atya tudna tíz percet szánni a kérdéseire, talán ki tudná deríteni az eltérések okát. Biztosan megvan mindennek a maga logikus magyarázata. - Az atya ma már nem jön vissza, de én talán segíthetek - lépett be a fiatal pap az irodába. - Nem, nem… Van néhány kérdésem, de holnapig várhat. - Biztos benne, hogy én nem lehetnék a segítségére? Kathleen méltányolta a segítőkészségét, de neki az idősebb papra volt szüksége. - Nem, sajnos ezt Sanders atyával kell megbeszélnem. Doyle atya vállat vont. - Majd megkérem, nézzen be magához, ha legközelebb itt lesz. - Köszönöm. Kathleen felpillantva látta, hogy Doyle atya a homlokát ráncolja. Eddig még igazából sosem nézte meg az arcát, azaz nem emelte a tekintetét a pap gallérjánál magasabbra. Bár a plébánosnak igazi ír neve volt, arcán sem lehetett felfedezni az írek tipikus vonásait. Talán az úgynevezett fekete írek közé tartozik. Állítólag az Armada idejében spanyolok telepedtek le Írországban, tőlük származnak a kék szemű, sötét hajú ottani emberek. A konyhából hirtelen hangos, vidám éneklés hallatszott. - Ez biztos Sanders atya - örült meg Kathleen. Minél hamarabb tisztázni szerette volna a gondjait, különben az eltérések napokra visszavethetik a munkájában. - Majd én megnézem - sietett Doyle atya a konyha felé, s nagy siettében nyitva hagyta a plébánia és az ebédlő közti ajtót. Az ének egyre hangosabb és egyre szilajabb lett. Néhány perc múlva Sanders atya belépett az irodába. Láthatóan beszédes kedvében volt. - Jó napot, Kathleen nővér! - Jó napot, atyám! - Úgy hallom, kérdezni akar tőlem valamit.
97
- Igen - felelt Kathleen, aztán a lehető legegyszerűbb szavakkal elmagyarázta, milyen különbségeket talált a bankkivonatban és a főkönyvben szereplő összegek között. - Valószínűleg elírtam a betétösszeget - mondta a plébános. - Amint már mondtam, a könyvelés nem nekem való. Nyugodtan változtassa meg, csak egyezzen az összeg! Ez a tanács megdöbbentette Kathleent. - De atyám! Ezt én nem tehetem. - Dehogynem, ha én mondom, teheti! - De… de mit fog szólni Mrs. Stafford, ha visszajön? Az atya nagyot sóhajtott, s Kathleen mentolszagúnak érezte a leheletét. - Nem szól semmit, ha látja, hogy én követtem el a hibát. Mrs. Stafford elnézi számos hibámat, és magának is ezt kellene tennie. - Igen, atyám. Sanders atya egyre türelmetlenebb lett, Kathleen mégis vonakodott kijavítani a főkönyv bejegyzéseit csak azért, mert ő erre utasította. Nem volt ugyan nagy az összeg, de erkölcsileg és jogilag nem tehetett ilyet. - Még valami? Kathleen habozott a válasszal. - Nem érek rá egész nap, nővér - förmedt rá az atya. Na, ezt megkaptam, gondolta Kathleen. - Csak még egy kérdés - kezdte mély levegőt véve. Érezte, hogy zavarában elvörösödik. - Attól tartok, az ön által ideadott számlák a kiadásokról nem felelnek meg a… - Mi az, hogy „nem felelnek meg”? Beszéljen világosan, különben honnan tudhatnám, hogy mit akar! - kiabált most már a pap. - Én… én… - Atyám! - lépett a színre a fiatal kolléga, mintha csak a végszóra várt volna az ajtó mögött. - Talán jobb lenne, ha ezt később beszélnék meg. - Igen, igen. Jobb lenne - motyogta Sanders atya, hirtelen magába roskadva. Zavartan nézte maga előtt a padlót. - Úgy hiszem, Mrs. O’Malley tartogat magának kávét, atyám. - Kávét? - mordult fel Sanders atya, aztán hagyta, hogy Doyle atya kitessékelje a konyhába. A válla fölött visszanézett még Kathleenre, aki magán érezve a pillantását felnézett, s úgy látta, mintha az idős pap tekintete bocsánatért esedezne. Abban a pillanatban jött rá. Felismerte, amire már az első pillanatban fel kellett volna figyelnie, mégpedig hogy Sanders atya részeg. Évek óta nem látott senkit ilyen állapotban, és most, hogy már tudta, elcsodálkozott, miért is nem ismerte fel a jeleket a leplező mentaillattól a túl gondos, lassú beszéden át a hirtelen hangulatváltozásig. Éppen összerakodott az asztalon, mikor Doyle atya visszajött az irodába. Tétovázott kissé, láthatóan nem tudta, hogy mit mondjon. Végül szánakozó hangon megszólalt. - Jobb lenne, ha a jövőben hozzám fordulna a kérdéseivel. - Talán igaza van. Doyle atya egyedül akarja kezelni ezt a helyzetet anélkül, hogy őt belevonná, ami érthető és nagyon kedves tőle. Azzal azonban valószínűleg nincs tisztában, hogy ő már jócskán belekeveredett Sanders atya ügyeibe. 98
Doyle atya a legbecsületesebb és legerkölcsösebb ember volt, akit Kathleen valaha ismert, és ha meg akarja védeni Sanders atyát, azt csak helyeselni lehet. - Ahogy az atya mondta, a könyvelés valóban nem neki való - tette hozzá a fiatal pap. Kathleen halványan elmosolyodott. - Úgy látszik - mondta halkan. Doyle atya úgy méregette, mintha azt akarná kideríteni, mennyit fogott fel az idősebb pap viselkedéséből. Kathleen már majdnem elmondta neki, hogy tizenévesen egy kocsmában dolgozott, de Sanders atya részegessége olyan téma volt, melyet tapintatos bölcsességgel kellett kezelni. A konyhából újra énekszó harsant, Sanders atya hangosan és hamisan kornyikált. Doyle atya Kathleen tekintetét kereste. A nővér felismerte a dalt, amelyet számtalanszor hallott Patrick bácsi kocsmájában. - A nagybátyám is ezt szokta énekelni - suttogta. - A nagybátyja? Óvatosan kerülgették a témát, egyikük sem akarta kimondani a nyilvánvaló igazságot. - A… kedvenc nagybátyám. Apám az ő kocsmájában dolgozik, mert Patrick bácsinak sem való a könyvelés. Apa segít a pultban és intézi a kocsma pénzügyeit. Doyle atyáról lerítt a megkönnyebbülés. - Sanders atya jó pap - jelentette ki komoly hangon. - Küzd gondokkal, mint mi mindannyian, de bízom benne, hogy… egyszer helyrejön. Kathleen is megkönnyebbült. Doyle atya láthatóan jól kezeli a helyzetet, nincs ok aggodalomra. - Biztosan. A fiatal pap elvigyorodott. - Úgy látszik, a maga Patrick bácsikájának és Sanders atyának egyformán gyengéje a… számolás. Kathleen visszamosolygott. Tud titkot tartani, s azt akarta, hogy Doyle atya bízzon benne. Azt, hogy Sanders atya szereti az italt, tőle ugyan nem fogja megtudni senki.
99
16. Angelina nővér - Mi a véleménye Jimmyről? - kérdezte izgatottan Corinne a következő hétfőn, mikor megérkezett első háztartástanórájára. Huszonötödike volt, szeptember utolsó hete. - Nagyon kedves fiúnak látszik - felelte Angie, miközben az órán elkészítendő étel hozzávalóit tette ki az asztalra. - Ma főzni fogunk? - lesett Corinne a konyhapultra, melyen lukullusz paradicsom, olívaolaj, hagyma, fokhagyma, petrezselyem és friss bazsalikom sorakozott. - Igen. Megtanítalak benneteket igazi vörös mártást azaz paradicsomszószt csinálni. - Paradicsomszószt? - Corinne olyan arcot vágott, mint aki még sosem hallott ilyesmiről. - Amerikában spagetti szószként ismerik - világosította fel Angie. - Akkor jó - nyugodott meg Corinne. Lassan a többiek is szállingózni kezdtek. - Jimmy azt mondta, alig várja, hogy főzzek neki. Anya és én Olaszországba megyünk ezen a nyáron. Annyi olasz receptet meg akarok tanulni, amennyit csak lehet. - Corinne hátranézett a válla fölött, hogy lássa, kik jöttek be a terembe, aztán lehalkította a hangját. - Jimmy szerint az olasz nők forróvérűek. - Forróvérűek? - ismételte enyhe rosszallással a hangjában Angie. - Maga nem, nővér! - sietett helyesbíteni Corinne rémülten. - Remélem is - mondta most már nevetve Angie. Még hogy ő forróvérű! - Bocsánat, nővér! Csak tudja… Jimmy fontos nekem, és tökéletes felesége akarok lenni. Angie nehezen tudta megőrizni hangja nyugodtságát. - Nektek még jó ideig nem kell a házasságon törni a fejeteket. - Nem, nem - ingatta a fejét a lány. - Hozzámegyek Jimmy-hez. - És miből akar Jimmy eltartani? Corinne elszánt arccal válaszolt. - Részmunkaidőben dolgozik egy fűrészüzemben, és biztos benne, hogy nemsokára teljes munkaidőben véglegesítik. - És mi lesz az iskolával? - Angie őszintén remélte, hogy Corinne udvarlója nem hagyta ott a középiskolát. Azzal mindenképpen tönkretenné a jövőjét, és Corinne-ét is. - Nem hagyta ott a sulit, nővér, ha erre gondolt.
100
- Ő nem is - kapcsolódott a beszélgetésbe Morgan Gentry -, de mások már egy hete kicsapták onnét. Corinne mérgesen förmedt legjobb barátnőjére: - Te is tudod, hogy nem Jimmy hibájából történt! - Én bizony nem tudom, és ha a mamád megtudja, hogy megint találkozgatsz Jimmyvel, akkor az érettségiig szobafogságban maradsz. Corinne dühösen fordult szembe Morgannel, de ekkor szerencsére becsengettek, és a vita véget ért, mielőtt verekedéssé fajult volna. A háztartástan óra gyorsabban telt, mint Angie más órái. Ezt a tantárgyat nagyon szerette, különösen az ételismeretet és a főzést. Apja jól megtanította mindenre, ő pedig találékony és magabiztos szakácsnővé vált. Az egyetlen rossz ezekben az órákban az volt, hogy felkavarták fiatalkori emlékeit. Mennyi órát töltött édesapjával az éttermében! Az ő éttermében, tűnődött szomorúan, amely az övé lett volna, ha nem lép be a rendbe. Angie néha azt kívánta, bárcsak két ember lehetne. Az egyik énje Istent szolgálná, a másik földi apja szeretetét és megbecsülését vívná ki magának azzal, hogy ugyanolyan szenvedéllyel és odaadással dolgozna az Angelinában, mint amit most tanúsít az egyház iránt. - Nővér! - nézett rá Morgan félrebillentett fejjel. - A pirospaprika pehelyről érdeklődtem. Csípős? - Nagyon, úgyhogy óvatosan kell adagolni. - Megfuttatjuk az olívaolajban? - Igen. Másik kéz is a levegőbe lendült. - Feltétlenül extra, szűz, olíva olajat kell venni? A lányok kuncogni kezdtek, mintha disznó viccet hallottak volna. - A kifejezés azt jelenti, hogy első préselésű olajról van szó. És nem feltétlenül szükséges. - Bűn lenne ugyan mást használni, de csak az édesapja konyhájában. Egy középiskolai órán, ahol minden fillér kiadást alaposan meg kell fontolni, megteszi egy kevésbé drága olaj is. - Bármilyen jó olajat használhattok, de azért jobb az olívaolaj. - Friss legyen a petrezselyem? - kérdezte az egyik lány, aki végig jegyzetelt. - Igen. Mindig legyen friss, ha csak lehet. Szárítottat csak akkor használjatok, ha végképp nincs más. A diákok a jegyzeteik fölé hajoltak és lázasan körmölték a tudnivalókat. Ez a recept volt a legnépszerűbb az összes között, melyet Angie az évek során tanított. - Miért hívja a nővér vörös mártásnak spagetti szósz helyett? - Mert nemcsak tésztára használják. A lányok egymásra néztek. - Hanem még mire? - kérdezte Corinne. - Disznósültre vagy húskenyérre kenve is. Egy jó olasz szakács hatalmas adagot készít belőle minden vasárnap. - Minden héten? - Kivétel nélkül. Kitart jó néhány napig. - Angie valami hasonlaton gondolkodott. Olyan, mint itt a csípős mártás. Van, aki tabasco szószt tesz még a rántottájára is, nem igaz? - Lehet, de én aztán nem - ingatta a fejét Morgan. 101
- Legyen akkor ketchup - alkudott meg Angie elhúzva a száját. - Ugye a vörös szósz nem csak ételízesítő, nővér? - Nem éppen. Ekkor megszólalt a csengő, és az osztály csalódottan mordult fel. Aztán mivel ebédidő következett, a lányok sietve távoztak, kivéve Corinne-t, aki odalépett Angie íróasztalához. - Nem szeretném, ha rosszat gondolna Jimmyről - mondta. - Nem tisztem megítélni másokat - felelt a tanárnő, összeszedve a könyveit. - Tudom, de Morgan olyan rossz színben tüntette fel. Angie habozott kissé, aztán megkérdezte: - Valóban kicsapták? Corinne elhúzta a száját, aztán vonakodva bólintott. - De nem úgy volt, ahogy beállítják. Nem ő volt a hibás, de a Garfíeld igazgatója pikkel rá, és… - Corinne hangja elhalt, aztán kis idő múlva folytatta. - Szeretem őt, nővér. Nagyon, nagyon szeretem. Angie minden idegszálával a lányra figyelt. - Mit szólnak Jimmyhez a szüleid? Corinne-on látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. - A papám nem igazán kedveli, de a mamám elfogadta, amíg ki nem rúgták. Most viszont azt akarják, hogy ne találkozzam vele többet. Ez sok mindent megmagyarázott. - De te azért találkozol vele. - Csak ritkán. Megpróbáltuk, egy darabig nem láttuk egymást, de nem ment. Minket egymásnak szánt a sors - jelentette ki Corinne a fiatal szerelmesek ábrándos tekintetével. Mikor a múltkor meglátott minket, már egy hete nem találkoztunk, de azt nem lehetett kibírni, nővér. Jimmynek sem volt jó, és nekem sem. - És az jó, hogy a szüléitek háta mögött találkoztok? - Nem - vágta rá Corinne. - Rémes egy helyzet. De Jimmy beszélni fog a papámmal. Szemtől szemben. Azt mondta, egy férfi így kell, hogy intézze a dolgait. Angie még jobban kezdte becsülni a fiatalembert. - Akkor jó. No és kérdezni szokott téged az egyházzal kapcsolatban? Corinne lehajtott fejjel a padlót bámulta. - Néha - felelte, aztán szélesen mosolyogva felnézett Angie-re. - Múlt vasárnap együtt mentünk misére. Kétségkívül a szülők tudta nélkül. Ha tudták volna, bizonyára helytelenítik. - Bárcsak Morgan ne mondott volna semmit! - mondta Corinne kifelé menet. - Utálom, ha valaki hall valamit egy másik emberről, és elítéli az illetőt anélkül, hogy ismerné a részleteket. Ez nem tisztességes. - Nem bizony - értett egyet Angie. - De sajnos az emberek már csak ilyenek. Ha például Jimmy nem folytatja a tanulmányait, és nem szerez diplomát, egész életében viselni fogja a kicsapott diák bélyegét. - Jimmy gondolt arra is, hogy beáll haditengerésznek, de azt mondták, nem veszik fel, amíg le nem érettségizett. Morgan a folyosó végén várta a barátnőjét. Amint Corinne meglátta, elköszönt. 102
- Rohannom kell. Viszlát, nővér. Angie mosolyogva nézte, amint a lány végigfut a folyosón. Szülőnek lenni rendkívül nehéz dolog lehet, sokkal nehezebb, mint tanítani, állapította meg magában. Imádkozott, hogy Corinne szüleiben legyen elegendő bölcsesség a lányukkal való okos törődéshez.
103
17. Joanna nővér Joanna egész testében izgatott remegést érzett. Ez volt az első nap, hogy az új öltözetben, a rövid fátyollal a fején indult dolgozni. Természetes szőke haja gondosan elrendezett hullámokban kandikált ki a fátyol alól. A nővéreknek maguknak kellett átalakítaniuk az öltözetüket, a zárda varrógépei egész hétvégén zakatoltak. Joanna még sosem látott ekkora felfordulást. Egyszerre volt őrült, vicces és izgalmas, Joannát egészen felkavarta. No és a haja! Éktelen sok időt töltött azzal, hogy kitalálja, hogyan viselje. Végül arra a határozott következtetésre jutott, hogy mindegyik frizura nevetségesen régimódi. Nem volt ezzel egyedül. A legtöbb apáca panaszkodott, hogy ezen túl időt kell szentelnie amúgy is zsúfolt napirendjében a gondos fésülködésnek. Azonban a rövidebb szoknya és fátyol a nehéznek ígérkező alkalmazkodási folyamatnak csak az egyik eleme volt. Amint felszállt a városi buszra, amely a kórházig vitte, Joanna még a lélegzetét is visszatartotta, s szíve tele volt vegyes érzelmekkel. Egyre csak arra gondolt, fog-e dr. Murray valami megjegyzést fűzni új öltözetéhez. Bár talán észre sem veszi. Nem szabadra gondolnia az orvosra! Csak önfegyelem kérdése az egész. Engedelmesség kérdése. Nincs joga, nincs oka rá, hogy egy férfi ennyire betöltse a gondolatait. Veszélyes játékot űz, ez nyilvánvaló. Besietett a kórház épületébe, és ahogy tartott tőle, azonnal magára vonta a figyelmet a harmadik emeleten. Gyakorlatilag mindenki, orvos, nővér, takarító szájtátva bámulta, ami határozottan idegesítő volt. - Nővér! - szólította meg Lois Jensen, egy világi ápolónő, amint Joanna kínosan feszengve a nővérpulthoz közeledett. - Ma valahogy olyan… - Más? - segítette ki Joanna remélve, hogy oldani tudja mindkettejükben a kényelmetlen érzést. - Igen, más. - Hadd nézzem! - fordult feléje kíváncsian Julie Jones, egy önkéntes. Kilépett a pult mögül, hogy jobban szemügyre vehesse Joannát. Megfogta a nővér vállát, és lassan körbeforgatta, közben pedig tetőtől talpig végigmérte. - Zavarba hoznak - mondta az áldozat elpirulva.
104
- Tehát ez az az új öltözet, amiről annyit hallottunk - mondta Julie. - Jó nagy változás, nem igaz? Joanna idegesen bólintott. Gondolván, hogy segíteni fog a helyzeten, ha azonnal munkába áll, fogott egy gyógyszeres tálcát, hogy kiossza az előírt gyógyszereket a betegeinek. - Ide nézzen, dr. Murray! - hallotta meg ekkor Julie kiáltását. A fogát csikorgatta csalódottságában. Dr. Murray volt az utolsó, akit ebben a pillanatban látni akart, azaz akit akart, hogy lássa őt. Remélte, hogy el tudja kerülni vele a találkozást, amíg megszokja új öltözetét és elmúlik körülötte a felhajtás. Hát ennek most befellegzett. - Lám, lám! - mondta az orvos csatlakozva a nézők kis csoportjához. Karba fonta a kezét, és alaposan megnézte magának Joannát. - Hát ez meg mi? - Jé, a nővérnek lába is van! - kiáltott Lois. - De még milyen jó! - jegyezte meg az orvos elismerően. - Lennének szívesek abbahagyni? - könyörgött Joanna. - No és haja is! - mutatott rá Julie. - Nem is tudtam, hogy maga szőke, nővér. Joanna önkéntelenül a hajához emelte a kezét. - Lehet, hogy maguknak van vesztegetnivaló idejük, de nekem nincs - nyúlt a tálca után, és nekiindult a folyosónak, hogy kimeneküljön csodálói karmai közül. Dr. Murrayvel tíz perccel később újból találkozott, mikor belépett az orvos egyik betegének a szobájába. Mr. Rolfson súlyos rákműtéten esett át, s Joanna tudta, hogy napjai ezen a világon meg vannak számlálva. Rengeteg gyógyszert kapott, és nagy fájdalmai voltak. Mikor Joanna belépett, épp aludt. Dr. Murray felnézett Joannára. - Hagyja aludni! A nővér bólintott, és már fordult is meg, hogy távozzon, mikor az orvos megállította. - Az előbb nem akartam zavarba hozni. - Nem is hozott zavarba - mondta Joanna savanyú képet vágva. - Lois és Julie már megtették. - Nagyon helyes ebben a ruhában - biztosította Murray, s kissé hosszabban nézett Joanna szemébe, mint illett volna. Joanna azonnal lesütötte a szemét. A beálló csend tele volt feszültséggel, amit nem értett, de ellenállt a kísértésnek, hogy felemelje a tekintetét. Nem volt nehéz kitalálni, mire gondol a fiatal orvos. - Miért csinálja ezt? - kérdezte aztán a férfi, s mintha bosszús lett volna a hangja. - Mit? - Azt, hogy nem néz rám. - Nem magának szól - sietett a magyarázattal Joanna. - Minket a zárdában erre tanítanak. - De miért? Az egyre kiterjedtebb és egyre harciasabb nőmozgalmak idején a szemlesütés szabálya bizonyára reménytelenül elavult magatartási formának tűnt egy laikus számára, Joanna mégis megpróbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni. Az orvos végighallgatta, aztán halkan megjegyezte: - Nem tetszik. 105
Joanna nem válaszolt. - Nem illik magához - tette hozzá Murray. A nővér önkéntelenül is elmosolyodott. - Sajnos Fionnuala Wheaton nem beszélte meg magával az előírásokat, mikor megalakította a Szent Brigitta rendet. - Maga nem az a félénk, alázatos fajta - erősködött tovább a doktor. - Maga nem ismer engem - ellenkezett Joanna most már türelmetlenül. Nem értette, miért lettek mindketten dühösek, de ami őt illette, már alig tudta megállni, hogy fel ne emelje a hangját. Dr. Murraynek láthatóan nem voltak ilyen aggályai. Joanna az alvó betegre nézett. Nem adta jelét, hogy hallotta volna a vitájukat, a nővért mégis elszomorította, hogy talán megzavarták a nyugalmát. - Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő hely egy ilyen… személyes beszélgetésre. - Igaza van. Odakint folytatjuk. Az orvos visszatette az ágy végére a kórlapot, kiment a szobából, és a folyosón várta, hogy Joanna csatlakozzon hozzá. A nővér félve csukta be maga mögött a betegszoba ajtaját. - Erre a beszélgetésre semmi szükség. - Nem értek egyet - vonta fel a szemöldökét dr. Murray. - Maga egy csaló, nővér. - Tessék? - Hogy mondhat neki ilyet ez az ember? Joanna szeme villámokat szórt, nem rejtette véka alá a felháborodását. Az orvos vidáman felnevetett, és összecsapta a kezét. - Na tessék! - bólintott elégedetten. - Mi is van akkor azzal a szemlesütéssel? - Érzéseim azért még lehetnek - dohogott Joanna, bár el kellett ismernie, hogy általában az érzések kimutatása is szigorú szabályozás alá esett. Dr. Murray pedig láthatóan élvezte, hogy kipellengérezheti a hibáit és gyarlóságait. - Nem vagyok csaló - jelentette ki, igyekezve leplezni, hogy megbántották az orvos szavai. - Tudja, miért kértem, hogy helyezzék át az én betegeim mellé? - kérdezte hirtelen dr. Murray. Joanna tudta. - Kompromisszumos megoldást jelentettem, hogy maga elkerülhesse az egyedülálló nővérek rohamát. - Téved. Azért kértem magát, mert láttam vitatkozni dr. Nelsonnal. Maga szembeszállt azzal a beképzelt majommal, és nem engedte, hogy elbocsásson egy beteget. Magának volt igaza, a nő még messze nem állt készen a hazamenetelre. Maga bátran és tántoríthatatlanul viselkedett, s végül Nelsonnak kellett meghajolnia. Csak az kellett hozzá, hogy legyen valakinek annyi bátorsága, hogy szembeszálljon egy olyan emberrel, aki egyenrangúnak képzeli magát a Mindenhatóval. Joanna élénken emlékezett a heves vitára, melyet Mrs. Brock érdekében folytatott. Dr. Nelson tényleg egy beképzelt majom, és sajnos nincs tudatában annak, hogy mások milyennek látják. Ő aznap megkockáztatta, hogy kivívja a haragját, de úgy érezte, ezt a kockázatot érdemes vállalnia. Talán csak az vette rá az orvost, hogy meghallgassa és engedjen az akaratának, hogy egy apácával állt szemben. Akárhogy is volt, Joanna az asszony miatt örült annak, amit sikerült elérnie. - Akkor miért nem alkalmazta a szemlesütés szabályát? Csak úgy villámlott a szeme firtatta dr. Murray. 106
- Én… - Joanna az ajkába harapott. Félt attól, amit dr. Murray esetleg kiolvasna a szeméből, ha megengedné neki, hogy belenézzen. - Pontosan erről beszélek - jelentette ki az orvos megenyhült hangon. - Abban a pillanatban tudtam, hogy maga az, akire bízni akarom a betegeimet. Olyan ember, aki egyszerre bátor és gyengéd. Semmi köze sem volt a választásomnak a többi nővérhez. Egyszerűen csak azt akartam, hogy maga a csapatomba tartozzon. - Én pedig azt, hogy maga az enyémbe - mondta halkan Joanna. Az orvos összevonta a szemöldökét. - Hogy érti ezt? - Dr. Murray, ideje, hogy újra járjon misére - jelentette ki a nővér, nem bírván tovább elviselni, hogy az orvos elhanyagolja a vallását. Nem lepte meg a sebész rövid, gúnyos nevetése. - Megpróbál megmenteni, nővér? - A halhatatlan lelkét akarom megmenteni. - Komolyan beszélt, s remélte, hogy dr. Murray észreveszi az elszántságát. Murray a fejét rázta. - Ahogy már mondtam magának, rég felhagytam a templomba járással. Értékelem a törődését, de ez a kis csel nem fog beválni. - Milyen csel? Murray szája lassan széles és túlságosan is érzéki mosolyra húzódott. - Látom, miben mesterkedik. Ezúttal Joanna nem értette, mit akar ezzel mondani a másik. - Hogy érti ezt? Pontosan azt teszem, amit mondtam. - Dehogy. Csak el akarja terelni a figyelmet magáról azzal, hogy az én egyházzal való viszonyomat kezdi boncolgatni. De nem fog menni, most magáról beszélünk. Joannát untatta már ez a téma. Dolga volt, egy sereg tennivaló, amely az elkövetkezendő nyolc órában várt rá. Nem engedhette meg, hogy eltereljék a figyelmét az egyetlen fontos dologról, a munkájáról. - Nem lehet. Dolgom van, ahogy magának is. Dr. Murray megadón feltartotta a kezét. - Jól van, most megyek. De még nem végeztünk. Joanna két lépést hátrált. - De igen, doktor, végeztünk. És ne gondolja, hogy feladom. Igenis vissza akarom téríteni a vallás útjára. Imádkozni fogok magáért. A férfi kuncogva forgatta a szemét. - Csak tessék! Ó, és még valami, nővér - folytatta az előbbi szexi mosollyal. - Tetszik, ahogy átalakult az egyenruhája. Joanna zavartan nézett le rövid szoknyájára, és szórakozottan végigsimított az oldalán. - Már rég esedékes volt - tette hozzá az orvos. Joanna egyetértőn bólintott. A rend persze nem kérte ki a véleményét, ő pedig nem volt olyan bolond, hogy felvessen bármit is. - Micsoda vétek! - dünnyögte az orra alatt Murray. - Vétek? Mire gondol?
107
- Arra, hogy ennyi éven át rejtegette a lábait - vágta ki a doktor, aztán egy hang nélkül sarkon fordult, s határozott léptekkel elindult a folyosón. Joannát akarata ellenére melegséggel töltötte el a bók. A nap végeztével már épp indulni készült, mikor Gina Novak közeledett a nővérpult felé. Gina fiatal volt, víg kedélyű, csinos, és vágott az esze. Joanna őszintén kedvelte. - Jó napot, nővér! - üdvözölte a lány, majd kihúzott magának egy széket, és leült Joanna mellé. Ugyanúgy végignézte, mint mindenki más a nap folyamán. - No, milyen érzés az új viseletben? - Lassan megszokom - felelt Joanna remélve, hogy gyorsan véget ér a beszélgetés. Gina bólintott, aztán feltett egy különös kérdést. - Hallott a tegnap esti randevúmról? Joanna épp befejezett egy bejegyzést a naplóba. - Nem. Ki a szerencsés fickó? - Dr. Murray - válaszolt ábrándosan sóhajtva az ápolónő. - A mi dr. Murraynk? - Joanna szíve elszorult, borzongás futott végig a karján. - Bizony ő. Csodálatos ember! - mondta Gina álmodozó mosollyal. - Már réges-rég szerettem volna randevúzni vele, finom célzásokat tettem, de ő észre sem vett. Aztán most hirtelen ő hívott találkára. - Nyilván felfogta végre a jeleket. - Joanna kételkedett, hogy azok a célzások valóban finomak lehettek, de azon nyomban meg is rótta magát a barátságtalan gondolatért. - Már épp feladtam - folytatta Gina. - Remélem, jól érezték magukat - mondta Joanna, s bocsánatért esedezett magában a hazugság miatt. - Határozottan. - Hová vitte magát? - kérdezte Joanna remélve, hogy nem tűnik illetlenül kíváncsinak. Gina odébb gurult a székével. - Előbb vacsorázni, aztán moziba. Nagyon izgalmas férfi. - Máskor is fognak találkozni? - folytatta Joanna a faggatózást. Gina vállat vont. - Remélem. Még nem hívott ugyan, de mivel együtt dolgozunk, nem is baj, ha lassan alakul a kapcsolatunk. - Azt hiszem, ez jó ötlet - mondta Joanna, s nagyon igyekezett eltitkolni, hogyan hat rá ez a hír. - Annyit mondhatok, nővér - halkította le Gina a hangját -, hogy nagyszerűen csókol. A gondolat, hogy Gina és Tim Murray csókolózott előző este nem hagyta Joannát nyugodni. Uramisten, ez féltékenység! Ő szeretett volna lenni az, akit Tim ölel, az, akit csókol. Tudta, hogy ez nem helyénvaló, de attól még nem nyugodott meg a görcsbe állt gyomra, s a szíve még kevésbé.
108
18. Kathleen nővér A következő héten a plébániára menet Kathleen átvágott az elemi iskola játszóterén az utolsó szünetben. Nevetés, kiabálás töltötte be a teret, amint az elsőtől a hatodik osztályig kitódultak a gyerekek az épületből. Az iskola egyenruháját viselő kisdiákok lelkesen igyekeztek kihasználni a tizenöt percnyi szabadságot. Volt, aki kidobóst játszott, néhány kislány ugrókötelezett, mások pedig ugróiskoláztak a járdára rajzolt négyzetekben. Kathleent a jelenet saját gyerekkorára emlékeztette a Szent Bonifácban, abban az elemi iskolában, ahol először találkozott tanító apácákkal. Ekkor egy eltévedt labda feléje gurult. - Nővér, nővér! Nekem dobja! - Ne! Nekem! Nővér, nekem! Kathleen a feje fölé emelte a labdát és a csoport felé hajította. A gyerekek élvezték, hogy bekapcsolódott a játékukba, neki pedig sokkal könnyebben ment a mozgás a rövidebb öltözetben. Gyanította, hogy szándékosan gurítottak a labdát feléje, hogy lássák, miként reagál. A labda a két kisfiú között esett le, mire mindketten igyekeztek megkaparintani. - Nem is volt rossz dobás egy apácától - jegyezte meg Doyle atya, aki épp a plébánia felől sétált lefelé a dombon. A szél belekapott sötét hajába. Mihelyt a gyerekek megpillantották a papot, azonnal abbahagyták a játékot, és odarohantak hozzá. Az rájuk nevetett az októberi napfényben, és engedékenyen elkapta a feléje dobott labdát. Úgy tett, mintha vissza akarná dobni, aztán megpördült, és egy másik fiúnak passzolta a háta mögött. Kathleen mosolyogva figyelte. A gyerekek el voltak ragadtatva a pap figyelmétől, s könyörögtek neki, hogy „csak még egy percig” játsszon velük. Egy hete zajlott köztük az a bizonyos beszélgetés, egy hete tudta meg Kathleen az igazságot Sanders atyáról. Mikor hétfőn megérkezett a plébániára, egyik pap sem tartózkodott ott. Kathleen elvégezte azt a kis munkát, amit tudott, és csalódottan távozott, mert a súlyos, megválaszolatlan kérdések nem engedték megfelelően haladni. A templom könyvelése anélkül is elég nehéz feladat volt, hogy ilyen bonyodalmakkal kelljen számolnia. Gondolt rá, hogy megemlíti Sanders atya gyarlóságát Eloise nővérnek, de tartott attól, hogy ezzel csak tovább rontana a helyzeten. A nővér úgyis eleve ellenezte az ő munkáját a plébánián. Nem, jobb lesz Doyle atyára bízni az ügyet, ő majd megoldja.
109
Kathleennek hirtelen nem lett olyan sürgős odaérni a plébániára. Megfogta egy ugrókötél egyik végét és egy nagyobb lánnyal forgatni kezdte, míg a nyolc-kilencéves kislányok átugrálták és ugyanazokat a gyerekdalokat énekelték, melyek az ő gyermekkorához is hozzátartoztak. Ahogy a kötél az aszfalthoz közeledett, a kislányok át- meg átugráltak rajta, s Kathleen visszagondolt azokra az időkre, amikor ő és a nővérei ugráltak ugyanígy boldogan. Maureen ma már háromgyerekes anya, elvált és két helyen is dolgozik, hogy boldogulni tudjon. Csak ritkán ír, s mikor Kathleen az előző nyáron ellátogatott Bostonba, szinte idegennek érezte azt a nővérét, aki valaha a legjobb barátnője volt. A szünetnek túl hamar vége lett, a gyerekek eltűntek, Kathleen pedig egyedül találta magát Doyle atyával a játszótéren. Látva az ugróiskola négyzeteit, nem tudta megállni, hogy ne dobjon egy követ a középsőbe s ugráljon végig a beszámozott négyzeteken. - Ez az, nővér! - kiáltott fel a pap. - Nemcsak a számokhoz ért, hanem a játékhoz is. Kathleen nevetett. - Magára aztán könnyű jó benyomást tenni. - Ó, azért annyira nem. De az a véleményem, a gyerekek meg tudják tanítani ez embernek élvezni a pillanatot. - Én is azt hiszem. Kathleen kardigánja zsebébe dugta a kezét. Ami a jelen pillanatot illeti, neki már rég a plébánián kéne lennie, de már előre félt a délutántól. Olyasmit kellene megoldania, amit nem tud megmagyarázni. - Ma is dolgozik? - intett az atya a fejével a plébánia felé. - Igen - felelte Kathleen, s kezdte érezni, hogy kiül az arcára a vonakodás. - Szaporodnak a problémák? - kérdezte tapogatózva a pap, mintha félne a választól, vagy már tudná is, mit fog hallani. A bankbetét már megint nem stimmelt. Sanders atya elhelyezett egy újabb összeget a bankban, de elfelejtette beírni a főkönyvbe, legalábbis ezt állította. Hagyott Kathleennek egy bocsánatkérő üzenetet, és megígérte, hogy máskor jobban vigyáz. Kathleen arra gondolt, hogy egyszerű lenne erről meggyőződni, csak telefonálni kellene a banknak, így is tett, és a banktisztviselő készségesen megadta a felvilágosítást. Bárcsak itt véget ért volna a történet, de már megint kevesebb volt a számlán, mint a főkönyvben. A sekrestyés összeszámolta a gyűjtés eredményét, miután kivette a heti adományokat a borítékokból. Kathleen feladatai közé tartozott, hogy feljegyezze az adományok összegét és a borítékok sorszámát az adományozók jövedelemadó-bevallásához szükséges igazolások miatt. A sekrestyés odaadta a heti adományokat Sanders atyának, hogy tegye be a bankba, csakhogy a betett összeg száz dollárral kevesebb volt, mint a korábban összeszámolt tétel. Eddig ez volt a legnagyobb eltérés, és Kathleen nem tudta, mitévő legyen. Elmesélte hát a dolgot Doyle atyának. - Most mit csináljak? - kérdezte abban a reményben, hogy az atya előáll valami megoldással. Doyle atya szomorú arcot vágott. - Beszélek Sanders atyával, és javasolni fogom, hogy ezentúl én menjek a bankba. Ez a későbbiekre nézve megoldás, de nem segít Kathleen jelenlegi gondján.
110
Ennek ellenére nem tudta nem kedvelni Sanders atyát, s ugyanígy volt Patrick bácsikájával is. Mindketten nagylelkű, gondtalan emberek, és jó velük lenni. Különösen, ha józanok. - Rosszabbodott a helyzet? - kérdezte Sanders atyára utalva. Lehalkította a hangját, bár senki sem hallhatta volna meg. Doyle atya megrázta a fejét. - Nem - mondta, bár elég bizonytalanul csengett a hangja. - Beszélt Mrs. O’Malleyvel? - tudakolta Kathleen. A házvezetőnő biztosan tud mindent, bár Doyle atyához hasonlóan úgy látszik, inkább hallgat. Kathleen megértette, de nem volt biztos abban, hogy a titkolózás a legjobb megoldás. Igaz, ő maga sem tudott jobbat. - Beszélgettünk - vallotta be az atya. - A férje - Isten nyugosztalja - alkoholista volt, s attól tartok, Mrs. O’Malley emiatt könnyen megszokta Sanders atya… hangulatváltozásait. Kathleen nagyot nyelt, s azon tűnődött, vajon a házvezetőnő veszi-e az alkoholt az atyának. Jóindulatú, szelíd asszony volt, aki szeret kedveskedni az embereknek, és ha ugyanebbe a csapdába esett a férje mellett, nos, ki tudja, mit meg nem tesz az idősebb papnak is. Nem elképzelhetetlen, hogy ő szerzi be az italt Sanders atyának. Kathleen nem tudott más forrást kitalálni. Amennyire tudta, az atya nem ivott másutt, csak a szobájában a plébánián. Ha bement volna egy italboltba vagy egy bárba, biztosan felismerte volna valaki a gyülekezetből. Kathleennek az az érzése támadt, hogy a helyzet nem maradhat sokáig titokban. - A püspök már tudja - jegyezte meg Doyle atya, aki kezét a háta mögött összekulcsolva lépkedett Kathleen mellett. - Schmidt püspök? - álmélkodott a nővér. Biztos volt benne, hogy ha Sanders atya gyengéje kitudódik, a plébánia nagy bajba kerül. És hogy épp a püspök szerezzen róla tudomást! Viszont ha tud róla… - Azt hiszem, ez volt az oka annak, hogy engem ide helyezett. Lépteik lelassultak, ahogy feltűnt a plébánia épülete. - Nem is volna szabad erről beszélnem magával, Kathleen nővér. - Csakhogy nyilvánvalóan nem volt senki más, akivel megbeszélhette volna. - Úgy érzem, cserben hagytam a püspök urat. - Cserben hagyta? - Kathleen számára ennek nem volt semmi értelme. - Sanders atya lelki gondokkal küszködik. Azért küldtek engem a Szent Péterbe, hogy eltántorítsam az alkoholtól és visszavezessem Istenhez, de kudarcot vallottam. Doyle atya jó pap volt, odaadó, és elkötelezett Isten iránt. Kathleen értette, miért adta neki a püspök ezt a megbízatást. Ha bárkinek sikerül hatást gyakorolni Sanders atyára, akkor Doyle atya lesz az. Ez azonban óriási felelősség egyetlen ember vállán. Tisztességes volt ez egy fiatal pappal szemben? - Nem hiszem, hogy vádolnia kellene magát - mondta lehajtott fejjel azt kívánva, bárcsak tudná, hogyan vigasztalja meg az ifjú papot. - Nem tudom, hogy… Doyle atya elharapta a mondatot, mert egy kocsi kanyarodott be a sarkon olyan sebességgel, hogy néhány pillanatig két keréken gurult. Kathleen rémülten kapkodott levegő után, amint a jármű épp hogy elcsúszott két parkoló autó mellett, mielőtt visszahuppant a négy kerekére. 111
Remegve fújta ki a levegőt gondolva, hogy túl vannak a legrosszabbon, de tévedett. Mintha a vezető is meglepődött volna, a kék Dodge egy pillanatra megállt az út közepén, aztán megfordult, és becélozta a plébánia mögött álló garázshoz vezető lehajtót. - Ez Sanders atya! Kathleen nem hitt a szemének, amint a pap behajtott a keskeny útra. Nem is tudott egyenesen végigmenni rajta, hanem ráhajtott a fűre, mély keréknyomokat hagyva a földben, majd villámsebesen eltűnt a paplak mögött. Doyle atya rohanva indult a plébánia felé, Kathleen az autónál érte utol. A fiatal pap kinyitotta a vezető felőli ajtót, és kihúzta a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóból, el Sanders atya keze ügyéből. Kathleen halálra rémült a gondolattól, hogy Sanders atya részegen vezetett. Úristen, mekkora baj történhetett volna! Vagy talán történt is? Míg Doyle atya kisegítette a másik papot a vezetőülésből, Kathleen gyorsan körbenézte a kocsit, nem látja-e rajta egy baleset vagy egy cserbenhagyásos gázolás jeleit. Annyira vert a szíve, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik a helyéről. Szerencsére nem volt semmi sérülés az autón. - Segítsen! - kiáltott oda Doyle atya, egyik karjával igyekezve egyenesben tartani kollégáját. Sanders atya legalább huszonöt kilóval nehezebb volt Doyle atyánál, s az italtól szinte eszméletlenül óriási súllyal nehezedett rá. Képtelen volt megállni a lábán. Kathleen a másik oldalról sietve átölelte, s a vállával megtámasztotta, amennyire csak tudta. - Mrs. O’Malley! Tegyen fel egy kávét! - kiáltotta Doyle atya, miközben óvatosan lépkedtek felfelé a hátsó lépcsőn. A lépcső tetején Sanders atya oldalra fordult, hogy vessen egy pillantást megmentőire. Kathleen felszisszent, mert a hirtelen mozdulattól majdnem mind a hárman visszazuhantak. Meg volt győződve, hogy csakis az angyalok menthették meg őket a zuhanástól, más magyarázata nem lehetett. - Mrs. O’Malley… hazament… mára - közölte Sanders atya botladozó nyelvvel. - Hazament? Az öreg pap nevetett, mintha ragyogó ötlet lett volna hazaküldeni az asszonyt. - Szabadnapot… adtam… neki. Kathleen el tudta képzelni, miért. - Majd én elkészítem a kávét - mondta, mihelyt biztonságosan bejutottak a házba, s távol kerültek a kíváncsi szemektől. A fiatal pap kihúzott egy széket a konyhaasztal mellől, és Kathleen segítségével leültette Sanders atyát. A nővér addig nyitogatta a szekrényajtókat, amíg megtalálta az őrölt kávét, s néhány perc múlva már forrt is a kávévíz. Senki sem beszélt, csend telepedett a tágas konyhára. Mikor elkészült a kávé, Kathleen töltött egy csészébe és letette Sanders atya elé, de a plébános úgy nézett rá, mint akinek fogalma sincs, mit kezdjen vele. Ködös volt a tekintete, szeme alatt nagy táskák domborodtak. Elveszettnek, szomorúnak és ijedtnek látszott. - Nagyon sajnálom - suttogta megtörten, miután megitta az első csésze kávét. Nem tudott Kathleenre nézni, mikor az újratöltötte a csészéjét. - Tudom, atyám. - Valóban tudta. Mikor Patrick bácsi engedett az ital csábításának, utána ő is mindig bűnbánó és szomorú volt napokig. 112
- Nem esett valakinek baja? - kérdezte Doyle atya. Kathleennel együtt feszült csendben várta a választ. Sanders atya a tenyerébe temette az arcát. - Csak nekem - zokogta. - Bocsássanak meg, bocsássanak meg! Doyle atya gyanúsan csendben maradt. - Nem fog még egyszer előfordulni - fogadkozott Sanders atya. Leengedte a kezét, felemelte a fejét, nagy könnycseppek peregtek végig az arcán. - Soha többé. Esküszöm, soha többé. Padlóra kerültem, de Isten a tanúm, nem kívánkozom oda vissza. - Ezt már máskor is mondta - emlékeztette Doyle atya. - Tudom - zokogott az idősebb pap szánalmasan. - De most valóban megteszem. Sosem nyúlok többé az italhoz. Most tényleg komolyan beszélek. Mindenre megesküszöm, ami szent, hogy nem iszom többé. Doyle atya összenézett Kathleennel, s a nővér látta a tekintetéből, hogy őszintén szeretne hinni az atyának. - Tehát ezzel vége - szögezte le. - Vége. Igen. Sajnálom, nagyon sajnálom - ismételte Sanders atya, aztán istenigazából sírni kezdett. A konyhapultnak támaszkodó Kathleen is a könnyeivel küszködött. A két pap szörnyű helyzetbe került. Doyle atya rémesen nehéz döntés előtt állt. Valószínűleg tájékoztatnia kell az esetről a püspököt, hisz Sanders atya mai ivászata és azt követő viselkedése túlment minden határon. Viszont úgy tűnt, őszintén megbánta a dolgot. Mivel mindketten szerették, azt kívánták, járjon sikerrel. Kathleen örült, hogy nem neki kell ezt a döntést meghoznia.
113
19. Angelina nővér Csütörtökön iskola után Angie hosszú levelet írt az apjának elmesélve, milyen az új apácaviselet. Mióta az egészségtan órán szóba került, hogy olasz, Angie fejében csak úgy kavarogtak a gyerekkori emlékek. A zárdában az ember nem volt olasz, francia vagy amerikai, ott nem számított a nemzetiség. Minden apáca Isten gyermeke volt, aki azért ment oda, hogy életét az Úr szolgálatának szentelje. Írás közben Angie eltöprengett a délután történteken. Az egészségtanórán kitört a káosz. A vita ellenőrizhetetlenné vált, s Angie magát okolta ezért. Ült az asztalnál és bámulta a levelet. Eszébe jutott, hogy mindig az apjához fordult, ha bántotta valami. Még gyerekkorából maradt meg ez a szokása. Édesapja azonban csak ritkán válaszolt a leveleire. Jól beszélt angolul, de írni kevésbé tudott, s nagyon zavarta, hogy rossz a helyesírása. Angie azonban akkor is érezte a szeretetét, ha nem kapott tőle választ. Tony Marcello sosem heverte ki a csalódást, amiért Isten elvette a lányát. Nem törődött vele, hogy Angie boldog, s ragaszkodott az elméletéhez, hogy hibát követett el, mikor belépett a rendbe. Angie eltűnődött, vajon ugyanannyit dolgozik-e, mint mikor ő még mellette volt, és hogy mi lehet a véleménye a választások körüli felhajtásról. Ő úgy tartotta, Nixon biztosan megveri McGovernt, de ez igazából nem számított. A nővérek úgyis mindig a demokratákra szavaztak. - Nagyon elgondolkodtál, nővérem - szólt hozzá Joanna, letelepedve a vele szemközti székre. Elővette keresztöltéses hímzését, egy stilizált vitorlás hajót, és gondosan nekilátott öltögetni az egyik vitorlát. Karácsonyi ajándéknak készült a hímzés a bátyjának és a feleségének, ahogy azt már korábban elárulta Angie-nek. Angie félretette a töltőtollát. Nem gondolta volna, hogy ennyire átlátszó. - A születésszabályozásról beszélgettünk az osztállyal délután, és nem igen sikerült elmagyaráznom az egyház álláspontját. Visszatekintve már bánta, hogy nem hívta meg Joanna nővért vendégelőadónak. Ápolónőként ő úgy tudta volna tálalni a témát, hogy több hasznára vált volna a fiataloknak, mint az ő szerencsétlenkedése. Joanna nővér egy pillanatra felnézett a hímzésből. - Ez nem az a téma, amit szívesen megtárgyalnék a mai tizenévesekkel. Ennyit a meghívásról. Minél többet gondolt erre a délutánra, Angie annál rosszabbul érezte magát. Segített volna, ha többet tud a férfi-nő viszonyról, ha több személyes 114
tapasztalata van, de oly keveset randevúzott annak idején. A szexről pedig még kevesebbet tudott. - Mikor én voltam tizenéves, a szexről egyáltalán nem beszéltek - mondta Joanna nővér a hímzésére összpontosítva. - Annyira nem találom helyénvalónak, hogy én beszéljek a diákjaimnak bármiről, aminek köze van a szerelemhez - dünnyögte Angie. - De semmi esélyem, hogy kikerüljem a fogamzásgátlás témáját, ha már egyszer kiadták nekünk, hogy meg kell vitatni. A házfőnök asszony ragaszkodott hozzá, hogy minden egészségtant felvett osztály megismerje az egyház álláspontját erről az ellentmondásos területről. Corinne mindenáron válaszokat akart, ami még bonyolultabbá tett mindent. Tudni akarta, milyen más hatékony fogamzásgátlás létezik, ha már a tablettát tiltja az egyház. Angie nem tudta, megemlítheti-e egyáltalán az egyház által is elfogadott naptár-módszert olyan tizenéveseknek, akiknek eleve nem kellene még foglalkozniuk a szexszel. - A leányanyák életkora is egyre csökken - dőlt hátra a széken Joanna nővér, letéve a hímzést. - Dr. Murray nemrég asszisztált dr. Nelsonnak egy császármetszésnél, ahol a tizenöt éves anyának ikrei születtek. Tizenötévesen! Alig tudom elképzelni, hogy egy tizennégy éves lány már nemi életet él. Ebben az életkorban Angie lemezeket hallgatott, a rádiót bömböltette, és vihogott a telefonban a barátnőivel. Nemi életet élni ilyen fiatalon, aztán meg pelenkázni és cumis üveget mosni messze meghaladta a képzeletét. - No, és mit mondtál az osztályodnak? - kérdezte Joanna. - Hát… ugyanazokat, amiket a nővér mondott nekünk. - Hogy a pirula Isten és a természet ellen való? Angie bólintott. - Azt gondoltam, fontos, hogy megértsék: az orvostársadalom ma még nincs tisztában a tabletta hosszú távú, mondjuk, húsz év után jelentkező hatásaival. - Én személy szerint azt gondolom, hogy az egyház leginkább amiatt aggódik, hogy a tabletta szabadossághoz vezethet. Angie körülnézett, nem hallja-e őket senki. - Azt hiszem, néhány lány már aktívan gyakorolja a szexet a barátjával - osztotta meg a gyanúját, elsősorban Corinne-ra gondolva. - Nem lepne meg. - Engem meglep - tiltakozott élénken Angie. - Olyan fiatalok még, előttük áll az egész élet. - Nem emlékszel a saját kamaszkorodra? - kérdezte Joanna. - Minden annyira sürgős volt, annyira fontos. Én folyton attól féltem, elmegy mellettem az élet, és kimaradok valami lényeges dologból. Angie a fejét rázta. - Én nem így gondolkodtam. Apám és én nagyon közel álltunk egymáshoz. Tudtam, hogy bármi történik is, ő mindig mellettem áll. Eszébe jutott egy gyerekkori barátnője az utcából, Maria Croce. Évek óta nem gondolt a lányra, aki annak idején egyfolytában attól félt, hogy kigyullad a házuk. Volt egy tűz a háztömb másik oldalán, ahol a család megmenekült ugyan, de a kutyájuk bennégett. Ettől kezdve Maria nem szűnt meg rettegni a tűztől. Angie viszont egyetlen gondolatot sem 115
vesztegetett rá, mert meg volt győződve arról, hogy az apja minden körülmények között megmentené. Átküzdené magát a lángokon is érte. Ez a szeretet és biztonságérzet pedig megóvta attól, hogy olyan sürgető kényszert érezzen megismerni a világot, mint Joanna. - Őszintén szólva az osztály nem akarta hallani az egyház véleményét a születésszabályozásról - folytatta. Corinne tiltakozott a legélénkebben, sőt gúnyos megjegyzéseket tett. - Az egyik lány egyenesen azt mondta, nem hiszi, hogy az egyháznak joga van beleszólni ebbe a kérdésbe. - Egyre több nő gondolkodik így - mondta Joanna, aki közben újra öltögetni kezdett. Angie nem tudta kiverni a fejéből a kudarcba fulladt órát, különösen Corinne viselkedését. A lány mindig határozottan kifejezte a véleményét és gyakran bírálta azokat, akik nem értettek vele egyet. Mégsem sértődött meg rá általában senki. Corinne mintha élvezte volna, hogy felháborítóan viselkedik, de a lázadó felszín alatt egy jó érzésű lány rejtőzött. Angie rendszerint élvezte a beszélgetéseiket, és már várta, mikor marad bent a lány iskola után, hogy folytassák az eszmecserét. Ma azonban nem ez történt, Corinne úgy sietett ki az osztályból, mintha kergetnék. Az ablakon kinézve Angie felismerte Jimmy autóját a parkolóban. Corinne odaszaladt hozzá, és bevágódott a fiú mellé a kocsiba, mintha erre a pillanatra várt volna egész nap. Angie nem látta, mi történik az autóban, amely néhány percig még a parkolóban várakozott. Azt azonban sejtette, hogy Corinne nem a másodfokú egyenlet megoldási képletét magyarázza a barátjának. - Azt mondod, sejted, hogy néhány diákod már nemi életet él - folytatta a témát Joanna. - Tudsz velük erről beszélni? Persze négyszemközt gondoltam. Angie szeme kikerekedett a szörnyülködéstől. Még hogy ő beszéljen a szexről? Azt sem tudná, hogyan fogjon hozzá. És mit mondhatna éppen ő ezeknek a gyerekeknek? Joanna nővér felpillantott, ránézett Angie-re, és kitört belőle a nevetés. - Tudod, a szexet is Isten teremtette. - De nem azért, hogy beszéljünk róla - jelentette ki meggyőződéssel Angie. - Csak beszélj róla úgy, ahogy a mamád beszélt róla neked annak idején! - tanácsolta Joanna. - Az édesanyám meghalt, amikor ötéves voltam. Apa magyarázta el, hogy nem a gólya hozza a gyereket. - Az édesapád? - ejtette meglepetten Joanna a hímzést az ölébe. - Igen, apa mondott el mindent. Kivett néhány könyvet a könyvtárból, rajzolt egy képet, és elmagyarázta, hogyan működik a női szervezet. - Nem volt zavarban? Annak idején annyira lekötötte Angie figyelmét a magyarázat, hogy erre nem is figyelt. - Nem hiszem. - De te most igen. Angie bólintott. Ennyi zárdában töltött év után, melyek során nőiessége minden szempontból a háttérbe szorult, legalább annyira képtelen lett volna két ember intim együttlétéről beszélni, mint végrehajtani egy agyműtétet. - Pedig jó lenne, ha beszélnél ezekkel a lányokkal, nővérem.
116
Angie csodálkozva nézett Joanna nővérre, aki láthatóan meg volt győződve arról, hogy egy ilyen beszélgetésnek természetes módon kellene megtörténnie, s számára valószínűleg természetes is volna. - Én… nem lennék rá képes. - Én sem hittem volna, hogy valaha is képes leszek tűt szúrni egy ember karjába, de megtanultam. Mindannyian megtesszük, amit meg kell tennünk. A diákjaid tisztelnek téged, és biztos vagyok benne, hogy örülnének a lehetőségnek, hogy őszintén beszélhetnek. Angie a szék támlájának vetette a hátát, miközben azon gondolkodott, hogyan is beszélhetne Corinne-nal egy ilyen mélységesen személyes témáról. - Szerintem felszabadultan tudnának veled beszélni - győzködte tovább Joanna -, már csak azért is, mert nem vagy az anyjuk. - Nem aggódnának amiatt, hogy esetleg elítélem őket. - Nem vagy az a fajta, és ők ezt nagyon jól tudják. Talán valóban beszélhetne néhánnyal a lányok közül, tűnődött Angie. Talán folytathatna egy nyílt, őszinte beszélgetést Corinne-nal, ahogy az apja tette vele, mikor ő volt tizenéves.
117
20. Joanna nővér A vasárnap délelőtti miséken való éneklés a kórusban sosem tartozott Joanna kedvenc feladatai közé. Nem volt jó hallása, s meg kellett küzdenie azért, hogy a megfelelő hangnemben maradjon, Martha nővér mégis ragaszkodott hozzá mondván, egyáltalán nem érdekli Joanna zenei tehetségének hiánya. A kórusvezetőnek azon a vasárnapon csak az számított, hogy teljes legyen az énekkar. Még azt sem bánta, hogy Joanna iskolázatlan hangja a szoprán és a mezzoszoprán között ingadozott akár ugyanazon az ütemen belül. Joanna figyelme is elkalandozott. Túl volt már a nyolcórás és a kilencórás misén, s immár a tízórás volt soron. Az első kettőt Sanders atya celebrálta, a tízórásin pedig Doyle atya váltotta fel. Az orgonánál ülő Martha nővér a több sorban elrendezett billentyűzeten játszott, a templom falai megsokszorozták az egyre erőteljesebben zengő dallamokat. Joanna kézbe vette az énekeskönyvet és csatlakozott a többi nővér énekéhez, amint Doyle atya a hátsó bejáraton belépett a templomba egy csapat ministránsfíútól kísérve. Az első a hat láb magas feszületet vitte, mögötte két kisebb fiú haladt, majd Doyle atya következett kezében egy hatalmas Bibliával. Joannára nagyobb hatást gyakorolt a fiatalabb pap beszéde, mint eddig bármikor. A prédikáció Isten szerepét taglalta a mai világban, s a pap nem riadt vissza a legnehezebb témáktól sem, melyeket igyekezett tiszta, egyszerű, odavágó fogalmakkal megmagyarázni. Igaz, kissé szárazon s néha akadozva fogalmazott, de hétről hétre javult az előadásmódja. Nemrég például még egy népszerű táncdalból is idézett, melyre Joanna még tizenéves korából emlékezett: „Ha megismered Őt, megszereted”. A pap szavai hosszan visszhangoztak a fejében, s tudta, hogy mások is így vannak ezzel. Isteni sugallatnak, Doyle atya áldott tehetségének tulajdonította, hogy képes volt egy hétköznapi dalra építeni egy szentbeszédet, mely Isten feltétel nélküli szeretetét tárgyalja. A dallam még napokig keringett a fejében, s tudta, soha többé nem tud már közönséges táncdalként gondolni rá. Kathleen nővér is említette, milyen segítőkész volt a fiatal pap vele szemben. Joanna aggódott a barátnője miatt, akinek nagy terhet jelentett a plébánia könyvelésének rendbetétele, bár sosem panaszkodott. Miközben Doyle atya az oltár felé lépdelt, Joanna észrevette, hogy sokkal többen ülnek a padokban, mint az előző két misén. Doyle atya kezd népszerűvé válni a hívek körében. 118
Remélte, ez nem fog gondot okozni a fiatal pap és Sanders atya kapcsolatában. De hogy is okozhatna, mikor Sanders atya olyan barátságos, szeretetreméltó ember. Bizonyára nem veszi zokon kollégája sikerét. Miközben az orgona hangja fokozatosan elhalkult, Joanna egy magányos férfialakot látott felfelé haladni az oldalhajóban, amint helyet keres magának az egyik padsor szélén. Ha nem tudta volna, hogy lehetetlen, azt gondolta volna, dr. Murray az, pedig kizárt dolog. Nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson, már amennyire észrevétlenül megtehette. A férfi, akárki volt is, nagyon hasonlított a doktorra. A járása, a… Igen, ez kétségtelenül dr. Murray! Miután a férfi leült, megfordult, és visszanézett a válla fölött. Joanna most már láthatta az arcát is. Valóban dr. Murray, a hitehagyott katolikus ült ott, aki határozottan kijelentette, hogy nem áll szándékában valaha is betenni a lábát a templomba. Joanna először meghökkent, aztán annyira izgatott lett, hogy majdnem elejtette az énekeskönyvét. Dr. Murray eljött a misére! Ezért imádkozott az első beszélgetésük óta, ez volt az, amit mindennél jobban el szeretett volna érni. A férfi tehát hallgatott rá, megérezte, mennyire aggódik érte, és visszatért az egyház kebelébe! A hátralévő egy óra teljesen összefolyt Joanna előtt. Azt sem tudta, mit énekel vagy hogy énekel-e egyáltalán. A miséből sem emlékezett két szónál többre, ahogy arra sem, hogyan jött le a kórus lépcsőjén a többi apácával együtt, mikor eljött az áldozás ideje. Mihelyt vége volt a misének, Joanna félretette az énekeskönyvet és sietett le a lépcsőn, remélve, hogy utoléri dr. Murrayt. Szerencsétlenségére az ajtóban megakasztotta a távozó tömeg, egy pillanatig mozdulni sem tudott. Az emberek megálltak, hogy üdvözöljék, ő pedig nem lehetett udvariatlan. Rámosolygott az ismerősökre, és kifejezte örömét a találkozás fölött, aztán gyorsan kimentette magát, és folytatta dr. Murray keresését. Odakint megállt a lépcső tetején, és már biztosra vette, hogy elszalasztotta az orvost. Csalódottság vett rajta erőt, mikor sehol sem látta a tömegben. - Keres valakit? - szólalt meg hirtelen mögötte a jól ismert, mély férfihang. - Dr. Murray! - pördült meg Joanna, aztán hevesen dobogó szívére szorította a kezét. Rámosolygott a férfira, és annyira örült, hogy egy darabig meg sem tudott szólalni. - Úgy örülök, hogy eljött! Az orvos teljesen más volt a kórházi köpenye nélkül. Remekül nézett ki, jobban, mint egy férfinak valaha is szabadna. Annyira jóképű volt, hogy azt Joannának már nem is illett észrevennie, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni. - Gondoltam, hogy maga is ezen a misén fog részt venni. - Itt voltam mind a hármon. - Azt hittem, nekünk, katolikusoknak csak egy misét kell meghallgatnunk hetente. - Maguknak igen, de annak nem, aki a kórusban énekel. Martha nővérnek szüksége volt még egy kórustagra, így aztán… - Joanna elhallgatott. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét a locsogásért. - Mi vette rá, hogy eljöjjön a misére? - bukott ki belőle őszintén a kérdés. Dr. Murrayn látszott, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát, de csak vállat vont. - Nem is tudom. Felébredtem, nem volt semmi sürgős dolgom, és azt gondoltam, miért is ne? Folyton az járt a fejemben, hogy maga imádkozik értem, akkor meg már ez a legkevesebb, amit megtehetek - vigyorgott. - Mármint köszönetképpen. 119
Tehát szombat este nem volt éjszakába nyúló randevúja, aminek Joanna külön örült. Aztán, mert nem tudta, mit mondjon, megkérdezte: - Találkozott már Doyle atyával? A férfi megrázta a fejét, és nem is látszott lelkesnek a gondolattól, hogy megismerhetné a papot. - Feltétlenül meg kell ismernie - győzködte Joanna. - Csodálatos ember - tette hozzá, majd meg sem gondolva, mit tesz, kézen fogta az orvost, és húzta magával arrafelé, ahol a fiatal pap állt. Csak később ébredt rá, milyen… furcsa érzés, ahogy kezük összekapcsolódik. Semmit sem jelentett ez az érintés, Joanna számára mégis szinte borzongatóan érzéki volt. Hirtelen elborította a vágy, hogy megöleljék, megérintsék és szeressék. Oly sok éve már, hogy fizikai kapcsolatba került egy férfival, oly sok éve ölelte utoljára férfikar! Elakadt a lélegzete, és kikapta a kezét az orvos kezéből. Megpróbálva csökkenteni a tőle oly idegen tett súlyát, halványan rámosolygott. - Ott az atya. Doyle atya a főbejáratnál állt és elköszönt a híveitől. Épp beszélt valakivel, úgyhogy várniuk kellett néhány pillanatig. Joanna kínosnak érezte az álldogálást, s megszólalni sem mert, mert attól tartott, dr. Murray megjegyzést fog tenni arra, ahogy magával cipelte. - Minden rendben? - kérdezte helyette az orvos halkan. Joanna elvörösödve állt mellette, s érezte is, mennyire forró az arca. - Jól vagyok - felelte látszólag közömbösen. - És maga? Nem kapván választ, Joanna kénytelen volt felnézni a sebészre. Tekintetük találkozott. - Nem is tudom. Más körülmények között Joanna firtatta volna az okát, de most jobbnak látta hallgatni. Ki tudja, milyen irányt vett volna a beszélgetés. Mintha Tim is rájött volna, hogy többet mondott a kelleténél, gyorsan témát váltott. - Tetszett Doyle atya prédikációja. - Nekem is - vágta rá Joanna hálásan azért, hogy oldódott köztük a feszültség. Pedig az volt az igazság, hogy semmire sem emlékezett a szentbeszédből. Megpróbált figyelni, tényleg megpróbált, de képtelen volt összpontosítani, miközben dr. Murray ott ült a templomban. - Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal embereket is felszentelnek - folytatta a beszélgetést az orvos. - Idősebb, mint amilyennek kinéz. - Valóban? No és maga hány éves? - Én? - Joanna döbbenten nézett fel Timre. Sosem foglalkoztatta mások életkora, a magáé meg még kevésbé. - Maga is alig néz ki többnek tizenévesnél. - Maga viszont már őskövület? - tréfálkozott Joanna. - Harminckettő vagyok, de negyvennek érzem magam. - Hát az bizony már sok - nevetett fel a nővér. - Így igaz. De válaszoljon csak a kérdésemre! Hány éves? Joannának ki kellett számolnia magában az éveit. - Huszonhat. Azt hiszem. A férfi szeme összeszűkült. - Te jó ég! Szinte még gyerek. 120
- Nem érzem magam annak. - Főleg abban a pillanatban nem. Nagyon is felnőtt nőnek érezte magát, egy nő érzéseivel, egy nő vágyaival, és ez őszintén megrémítette. Amióta belépett a rendbe, egyszerűen nem vette figyelembe női mivoltát. De mivel már nem volt szűz, tudta, mit jelentenek a test örömei, és képtelen volt megszabadulni az emlékeitől. Doyle atya ebben a pillanatban feléjük fordult. Mosolyában benne volt, mennyire örül, hogy látja Joannát. - Jó reggelt, Joanna nővér! - üdvözölte, aztán odabólintott dr. Murraynek. Joanna közelebb lépett. - Doyle atya, ő dr. Tim Murray, sebész a Szent Erzsébet Kórházban. A két férfi kezet rázott. - Nem emlékszem, hogy láttam volna már nálunk a misén - jegyezte meg a pap. - Jól látta, atyám - ismerte el az orvos. - Egyszer említettem Joanna nővérnek, hogy hitehagyott katolikus vagyok, és ő feladatának tekintette, hogy imádkozzon értem. Az atya elismerően bólintott Joanna felé. - Egy erényes apáca hatékony imája sok mindenre képes - mondta kisfiúsan vigyorogva. - Nekem mondja? - motyogta maga elé Tim. - Minden vasárnap azzal ébredek, hogy Joanna nővér imádkozik értem. Aztán eszembe jutnak azok az évek, amikor gyerekként rendszeresen jártam templomba. - A fejét ingatva folytatta. - Meg kell mondjam önnek, atyám, már rég felhagytam a vallásgyakorlással. - Megjárta Vietnamot? Dr. Murray vonakodva bólintott. - Talán beszélgethetnénk róla egyik délután. Van szabadideje valamikor a héten? Dr. Murray vállat vont. - Szerdán. Bár nem vagyok biztos abban, hogy szívesen hallgatja majd, amit mesélek. - Talán nem, de jó hallgatóság vagyok… és jó szemem van. Két órára beírom a naptáramba, ha magának is megfelel. - Meg. Itt találkozzunk? - mutatott az orvos a templomra. - Nem, jöjjön inkább a plébániára! Legalább lesz ürügyem, hogy süttessek Mrs. O’Malleyvel abból a finom gyömbéres süteményéből. - Állok elébe, atyám. - Örömmel várom - búcsúzott a pap, és kétségtelenül komolyan gondolta. Ekkor Martha nővér és Kathleen nővér lépett ki az oldalajtón három másik apáca társaságában. Joannának is ideje volt elköszönni és visszatérni a zárdába. - Mennem kell - mondta nem titkolt csalódottsággal. - Máris? - Dr. Murray hangjában ugyanolyan csalódottság bujkált. - Azt hittem, elvihetem ebédelni. Joanna szomorúan rázta a fejét. Más kevésbé konzervatív apácarendek lazítottak már a szabályaikon az ilyen helyzeteket illetőleg, a Szent Brigitta nővéreknek azonban még mindig szigorúan tilos volt együtt étkezni világi személyekkel, kivéve a családjukat. - Nem lehet. - Akkor talán majd máskor - javasolta az orvos majdnem kihívóan. Joanna ismét csak a fejét rázta. - Lehetetlen, sajnálom.
121
- Rendben - vette tudomásul a helyzetet dr. Murray, bár hangja mintha türelmetlenül csengett volna. Távolodni kezdett Joannától mind fizikailag, mind lélekben. - Mindig elfelejtem, hogy maga Joanna nővér és nem Joanna, az ápolónő - dünnyögte az orra alatt. Nem dr. Murray az egyetlen, aki megfeledkezik erről, gondolta Joanna. Ő maga sem volt kivétel.
122
21. Angelina nővér Szerda késő délután, amint az iskolából indult hazafelé, Angie meglátta Kathleen nővért, aki a plébániáról sietett vissza a zárdába. Felgyorsította a lépteit, hogy utolérje barátnőjét. Hetek óta aggódott Kathleen nővér miatt. Remélhetőleg nem tart már sokáig a templomi munka, s ha véget ér, az minden bizonnyal kész áldás lesz Kathleen számára. A rendszerint nyugodt, víg kedélyű Kathleen az utóbbi időben befelé fordult és csendessé vált. Angie már kétszer is látta, hogy élénk beszélgetésbe merült Doyle atyával. Nem volt olyan közel hozzájuk, hogy hallhatta volna, miről beszélnek, bár ha közelebb van, akkor is ellép onnan, hogy hallótávolságon kívülre kerüljön. Akármi is volt azonban a téma, látszott, hogy aggasztja mindkettejüket. Lehorgasztották a fejüket, és szinte suttogva beszéltek. Doyle atya a háta mögött fogta össze a kezét, Kathleen nővér pedig maga előtt összekulcsolt kézzel hajolt feléje. Doyle atya sem volt a régi önmaga az utóbbi időben. Látszott rajta, hogy az ő gondolatai is valami komoly dolog körül forognak. Angie hirtelen megtorpant. Nem, az lehetetlen - bár furcsább dolgok is megtörténtek már. Lehetséges volna, hogy Doyle atya és Kathleen nővér egymásba szerettek? Még érthető is lenne, hisz Kathleen nővér hetente három délutánt a plébánián töltött az elmúlt hetekben, ahol nyilván adódott alkalmuk sokat beszélgetni és megismerni egymást. Közös a szeretetük is Isten iránt, és… Ó, Istenem, ebből még nagy bajok származhatnak! Angie nagyot nyelt, és sorra vette a nehézségeket, melyeket egy ilyen kapcsolat mind az egyházmegyének, mind a zárdának okozna. Emberpróbáló idők voltak azok az évek az egyház számára. Sorra hagyták el a rendeket a papok és az apácák, még sosem volt ekkora a kilépők száma. Csak abban az évben már öt nővér hagyta el végleg a minneapolisi rendházat. Öt! Sajnos helyettük nem érkezett senki, s az iskola kénytelen volt világi tanárokat alkalmazni, ami automatikusan megemelte a tandíjakat. Már eddig is sok család érezte tehernek a magániskolák kiadásait, s Angie attól félt, hogy a megnövekedett tandíj miatt veszélybe kerülhet az egyházi iskolák egész rendszere. Azok miatt az apácák miatt is aggódott, akik úgy döntöttek, megszegik a fogadalmukat. Bizonytalan jövő állt előttük, hisz nem volt sem megtakarított pénzük, sem állásuk. Imádkozott, hogy Isten figyelemmel kísérje a sorsukat. - Gondterheltnek látszol - jegyezte meg Kathleen nővér, amint egymás mellett lépkedtek a zárda felé. 123
- Én? - nevetett fel Angie. - Éppen ezt gondoltam én is terólad. Minden rendben? Remélte, hogy Kathleen őszinte lesz hozzá, bár segíteni úgysem tudott volna. Kathleen nővér azonban olyan sokáig nem válaszolt, hogy Angie legszívesebben vállon ragadta volna, hogy a szemébe nézhessen. A másik apáca végül megszólalt. - Hamarosan minden rendeződni fog. Hamarosan, ismételte magában Angie. Aztán megkockáztatva Kathleen rosszallását megjegyezte: - Gyakran előfordul az ilyesmi, ha egy férfi és egy nő együtt dolgozik. - Nagy levegőt vett, és remélte, hogy nem hozza zavarba mindkettejüket a kényes téma felemlegetésével. Természetesen ebben egyikük sem hibás. Kathleen nővér furcsa, zavart pillantást vetett rá, az arca nem árult el semmit. - Miről beszélsz, nővérem? Angie már bánta, hogy kinyitotta a száját. - Semmi, semmi. Bocsáss meg! Kathleen nővér összevonta a szemöldökét, miközben egyre gyorsabban lépkedtek egymás mellett. - Te azt gondolod, hogy Doyle atya meg én… vonzódunk egymáshoz? - kérdezte, majd jóízű nevetésben tört ki. - Mi csak barátok vagyunk, semmit több. Semmi más nincs köztünk, hidd el! Angie határtalanul megkönnyebbült. Gondolni sem mert rá, hogy Kathleen nővér esetleg kilép a rendből, mert beleszeretett az egyik papba. Jókedvének azonban hamar vége szakadt. Ahogy közelebb értek a rendházhoz, Corinne Sullivant vette észre ülni az alacsony téglafalon, a kapu előtt. Mikor meglátta Angie-t, Corinne rugalmasan, ügyesen leugrott a falról, és két lábbal landolt az aszfalton. - Jó napot, nővér! Van egy perce? A lány szeme lázasan csillogott, Angie-nek fogalma sem volt, miről akar beszélni vele. - Menj csak, nővérem! - mondta neki Kathleen, majd ellépett tőlük, hogy nyugodtan beszélhessenek. - Mi a baj? - kérdezte Angie Corinne arcát fürkészve. - Nem magával van bajom, nővér, maga nagyszerű ember. Csak az egyházzal. El fognak veszíteni bennünket és minden lányt a középiskolából, ha kitartanak emellett a hülyeség mellett a születésszabályozással kapcsolatban, ráadásul… Angie feltartotta a kezét. - Biztosíthatlak, Corinne, hogy az egyház álláspontja nem hülyeség. - De az, nővér - tartott ki a lány a véleménye mellett. - Milyen jogon szabja meg egy rakás öregember a nőknek, hogy mit tehetnek a saját testükkel és mit nem? A házaspárok dönthessék el, hány gyereket akarnak, ne valami pápa mondja meg nekik, aki sosem volt nős és fogalma sincs, mit jelent felnevelni a gyerekeket és eltartani egy családot. Ez egyszerűen nem helyes. Angie még csak a gondolatait rendezgette, mikor Corinne máris folytatta. - Nővér, tudja kicsoda Gloria Steinem? - Sajnálom, nem - rázta Angie a fejét.
124
- Akkor Ms. Magazine-ről sem hallott, ugye? Újabb fejrázás. Fogalma sem volt, mi köze ennek a nőnek a beszélgetésükhöz, de Corinne láthatóan nagyra tartotta. - Annyira zavaros ez az egész, nővér - nézett egyenesen a szemébe a lány. - Gloria Steinem egy feminista, és úgy gondolja, hogy… - Elhallgatott, s kétségbeesetten tárta szét a kezét. - Ne is törődjön vele, úgysem értene egyet azzal, amit Gloria tanít, nincs is értelme vitatkozni róla. - Kész vagyok meghallgatni - biztosította a jóindulatáról Angie, bár Corinne kétségtelenül választhatott volna jobb helyet és időt ehhez a beszélgetéshez. A lány megroggyant vállal állt ott, mint aki elismeri a vereségét. - Szívesebben kérdezném az egyházról. Annyi kérdésem van! Jimmy szülei baptisták, és Jimmy azt mondja, Mária nem maradt szűz egész életében, sőt meg is mutatta, mit mond erről a Biblia. Angie megmerevedett, s felkészült rá, hogy megvédi a Szentírást. - Tudjuk, hogy nem így volt. A Szentírás azt mondja, hogy a Megváltó egy szűztől született, és… - De én arról az időről beszélek, miután Jézus világra jött, nővér - ragaszkodott a véleményéhez Corinne. - Mária feleségül ment Józsefhez, emlékszik? Aszerint, amit Jimmy mutatott nekem a Bibliában, Jézusnak születtek testvérei, akik Mária és József gyerekei voltak. Házasok voltak, nemi életet éltek egymással, és ha… ha lett volna már akkor is fogamzásgátló tabletta, valószínűleg használták is volna. - Biztos vagyok benne, hogy Jimmy félreértelmezi a Bibliát - mondta Angie, s remélte, hogy eléggé nyugodt és összeszedett a hangja. - Jakab könyvét teljes egészében Jézus testvére írta, legalábbis Jimmy ezt állítja. - Kérlek, Corinne! A semmi miatt izgatod fel magad. - Gondoljon csak bele, nővér! Milyen férfi - márpedig József férfi volt - élne együtt egy nővel, akit szeret úgy, mintha csak a testvére volna? Ennek így semmi értelme. Márpedig ha az egyház téved egy ilyen fontos dologban, akkor meg kell kérdőjeleznem minden más tanítását is. - Nem hiszem, hogy az egyház tévedne, Corinne - válaszolt Angie. Nem tudta elképzelni, miért ültetett Jimmy ilyen gondolatokat Corinne fejébe, hacsak nem akarta aláásni a lány hitét. Hát persze, hogy Mária szűz maradt! Angie egész élete a Szűzanya példáját követte. Tisztasági fogadalmat tett, elfogadta, hogy szűz marad egész életére, s ez az ideál az Úr földi édesanyjának példáján alapult. - Hát nem érti, nővér? - nézett rá Corinne tágra nyílt szemmel. - Ha ebben téved az egyház, tévedhet másban is. Angie nem jutott szóhoz. - Jimmy azt mondja… - Corinne! - tért végül magához. - Jimmy nem egyházi szakértő, még csak nem is katolikus. Nyilvánvalóan egy sereg félreértést neveltek belé. - És mi van, ha mi értjük félre a dolgokat, nővér? Erre nem gondolt még soha? Őszintén? Nem. - Tudod mit? Találkozót kérek Sanders atyától, és felteszem neki a kérdéseidet. Aztán pedig elmondom neked, mit válaszolt. - Akkor kérdezze már meg a purgatóriumról is, jó? 125
- A purgatóriumról? - kérdezett vissza Angie. Hát már semmi sem szent? Hiba volt más vallású fiúba szeretni, de Angie erre utalni sem akart, nehogy elijessze Corinne-t. Vajon mit gondolnak Corinne szülei, hogy engedik a lányukat egy protestáns fiúval járni? Aztán eszébe jutott, hogy nem kedvelik Jimmyt és nem bátorítják a fiatalok kapcsolatát. - Az egész Bibliában egyetlen szó sincs a purgatóriumról, nővér. Megkérdeztem Jimmy mamáját, miután Jimmy elmondta ezt nekem, és ő is megerősítette. Egyetlen egyszer sem tesznek róla említést azon a tömérdek lapon. Csak az egyház találta ki, hogy az emberek azt higgyék, szenvedniük kell a haláluk után. Angie felemelte mindkét kezét, hogy véget vessen a társalgásnak, mielőtt az túl messzire menne. Majd legközelebb. Ha már beszélt Sanders atyával, meg fogja tudni nyugtatni Corinne-t. Most azonban túlságosan elragadták a lányt az érzelmei ahhoz, hogy hallgasson a józan észre. - A helyzet az, nővér, hogy én jó katolikus akarok lenni. - Tudom, Corinne - felelte Angie, egy pillanatig sem kételkedve a lány őszinteségében. - Mindkét szülőm hívő katolikus, és a nagyszüleim is. Bántaná őket, ha hátat fordítanék az egyháznak, de ahhoz, hogy ezt elkerüljem, őszintén hinnem kell a tanításaiban. Tudnom kell, bíznom kell abban, hogy az egyház a legjobbat akarja nekem és nem fog arra kényszeríteni, hogy több gyerekem legyen, mint amennyit a férjem és én el tudunk tartani. - Corinne, te most olyan dolgok miatt aggódsz, amivel a te korodban még nem is kellene egy lánynak foglalkoznia. - Ó, nővér, nővér! - Corinne lehunyta a szemét, aztán lassan ingatni kezdte a fejét, mint aki jobban tudja a másiknál, mit beszél. - Most mennem kell - mondta Angie. Vegyes érzései voltak a beszélgetés befejezésével kapcsolatban. Részben sajnálta, hogy nem tud segíteni Corinne-nak a kételyei feloldásában, részben pedig megkönnyebbült, hogy legalábbis pillanatnyilag megmenekül a kínos kérdésektől. - Az általánosban még én is arról álmodtam, hogy egyszer apáca leszek - mondta ekkor Corinne halkan. - Tényleg? - csodálkozott Angie meghatottan a lány szavaitól. - De nem lennék képes rá, most már tudom. Nem nekem való. - Nem mindenkinek van elhivatottsága - válaszolt Angie, miközben arra gondolt, hogy egy ilyen lány, mint Corinne, milyen eleven energiákkal töltené meg a zárda életét. - Nem mindenkiben van meg a képesség kérdezés nélkül elfogadni, amit mondanak neki - tette hozzá a lány. - Ezzel nem boldogulnék. Sosem lennék rá képes, nővér, akármennyire is szeretem Istent.
126
22. Joanna nővér Joanna csak ült a döbbent, gyászoló férjjel szemben, és azt kívánta, bárcsak tudna tenni vagy mondani valamit, amivel enyhíthetné a fájdalmát. Azután jött ide vigasztalni Richard Dougalt, hogy dr. Tripton közölte vele a felesége halálhírét. Az apának ezentúl egyedül kell nevelnie három kisgyermekét. Erősnek kell maradnia, és akárhogy is, de túl kell élnie a veszteséget. - Nagyon sajnálom - suttogta Joanna, s kimondhatatlanul fájt a szíve a megtört férfi láttán. Richard Dougal felnézett rá. - Nem értem. A feleségem csak harmincegy éves. Hogyan történhetett ez? Itt kellett volna lennem. Azt hittem, minden rendben van a műtét után, aztán egyszer csak felhív a kórház és bejelenti, hogy… komplikációk merültek fel. - A férfi hangja elcsuklott, aztán lassan összeszedte magát, és folytatta. - Pótmamát kellett keresnem. Siettem, de mire ideértem, már késő volt. Joanna jól ismerte a részleteket, az orvos már elmagyarázta a fiatal nő halálának okát. Egy ritka szívbetegségről volt szó, amelyről senki sem tudott, és amelyre senki sem számíthatott. Emiatt következett be a szívleállás a méheltávolítás után. - Van, akit fel szeretne hívni? Megteszem maga helyett. A férfi kábultan rázta a fejét. - A szomszéd vigyáz a gyerekekre. Az anyósom ide akart repülni, hogy segítsen, ha Maryanne már kijött a kórházból. A környéken nincs senki rokonunk. - Mr. Dougalnek elfulladt a hangja, válla rázkódott az elfojtott zokogástól. - Szeretné, ha imádkoznék magáért? - kérdezte Joanna lágyan. Az apa bólintott. Joanna letérdelt, és egy pillanatra az égre emelte a tekintetét kérve Istent, adja szájába a szavakat, melyekkel meg tudja vigasztalni ezt az embert. Mikor lehajtotta a fejét, Mr. Dougal hangos zokogásban tört ki. Joanna egy órát töltött vele, amíg megnyugodott, és a szomszédasszony férje megjött érte, hogy hazavigye. Richard Dougal fakó, megtört hangon megköszönte Joanna támogatását, és hagyta, hogy a szomszéd kivezesse. Megbénította a gyász, s Joanna tudta, hogy ez a bénaság fogja átsegíteni az első napokon. De hogy mi lesz azután? Egy nővér csak annyit tehet, hogy egy darabig imádkozik érte és a családjáért.
127
Visszatérve a nővérszobába Joanna érzelmileg teljesen kimerültnek érezte magát. Alig vette észre a közeledő dr. Murrayt. Az orvos egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. - Magának egy csésze kávéra van szüksége. Valamire mindenképpen szüksége volt, de nem volt benne biztos, hogy a koffein segíthet, ahogy nem segítene azon a szerencsétlen gyászoló férjen sem. Meglepetésére dr. Murray bekísérte az orvosi társalgóba a második emeleten, és kiöntött neki egy csésze kávét. Joanna észrevette, hogy bőven tett bele cukrot. - Nem kaptam sokkot - tiltakozott a sok cukor ellen. - Nem, de lehet, hogy kapni fog, ha megmondom, ki van itt. - Valaki van itt, aki…? De én… Dr. Murray odahúzott magának egy széket, és leült a nővérrel szemben. A szemébe nézett, s rátette a kezét az övére. Várt egy pillanatot, miközben mindketten egymásba simuló kezükre meredtek, aztán megkérdezte: - Ismer egy bizonyos Greg Markhamet? - Greg? - kiáltott fel Joanna, s ijedtében nagyot nyelt. Azt akarja ezzel dr. Murray mondani, hogy Greg, egykori vőlegénye itt van a kórházban? Ez lehetetlen! - Mi dolga itt? - Ezt tőle kell megkérdeznie. - De… - Joanna az idegességtől gondolkodni sem tudott. - A személyzeti társalgóban van és ragaszkodik hozzá, hogy személyesen beszélhessen magával. Addig tapodtat sem mozdul. Joanna Tim Murray szemébe nézve némán könyörgött tanácsért. - Ő az a férfi, akit egyszer említett nekem, ugye? Aki bevonult Vietnamba. Joanna bólintott. - Jegyesek voltunk, ő pedig találkozott egy nővel odaát. - Joanna lehajtotta a fejét, meglepte, hogy hirtelen elborították az emlékek. Olyan sebességgel villantak fel és tűntek el, hogy alaposan megrázták és meggyötörték. Greg egykor fontos része volt az életének, de most már semmi köze hozzá. - Még mindig érez iránta valamit? - kérdezte dr. Murray. Kedvessége legalább annyira megérintette a lányt, mint ahogy megrázta a tény, hogy Greg odalent vár rá és látni akarja. - Nem - vágta rá kapásból. - Beszélni akar magával. Készen áll rá? Joanna nem volt biztos abban, hogy a találkozás Greggel jót fog tenni bármelyiküknek is. Zavartan emlékezett a szenvedélyes órákra a férfi kocsija hátsó ülésén, mikor mindkettejüket elragadták a vágyaik. Egymással vesztették el a szüzességüket, és olyan időket éltek át együtt, melyeket nem is lehet a maguk teljességében felidézni. - Nővér! Joanna felemelte a tekintetét, de csak pislogott, nem tudva, mit mondjon. - Ahogy már említettem, az úr ragaszkodik hozzá, hogy személyesen beszéljen magával - ismételte dr. Murray összevont szemöldökkel. - Hajlandó erre? Mert ha nem, elküldöm. Joanna tudta, hogy Greg nem tágít, amíg meg nem kapja, amit akar, és azt is tudta, hogy segítség nélkül nem találta volna meg. A segítség pedig nagy valószínűséggel a saját édesanyjától származott. - Beszélek vele - mondta végül, s a hangjába most már nagyobb magabiztosság vegyült.
128
Dr. Murray odakísérte a társalgóhoz, ahol Greg ökölbe szorított kézzel járkált fel-alá. Mikor Joanna belépett a helyiségbe, hirtelen megállt. - Joanna! - Úgy sóhajtotta a nő nevét, mintha imádkozna. A nővér fizikai érintésként érezte magán volt kedvese pillantását. Greg tekintete végigpásztázta a testét, aztán megállapodott az arcán és a rövid fátyolon, amely keretezte. - Épp olyan gyönyörű vagy, mint amilyennek emlékeztem rád - mondta a férfi elragadtatással, aztán becsukta a szemét, mintha el akarná tüntetni a fiatalabb Joanna képét a lelki szemei elől. Mikor újra kinyitotta, olyan volt, mint aki összehasonlítja az emlékeit a valósággal. - Néhány percre egyedül hagyom magukat - szólalt meg dr. Murray nem valami szívélyesen. - Kellemetlen fickó - jegyezte meg Greg, mogorván nézve az orvos után. Aztán felderült a tekintete, ahogy Joannára nézett. Odalépett hozzá, s a keze után nyúlt. - De nem érdekel, hisz ő hozott ide hozzám, és hálás vagyok érte. Joanna visszahúzta a kezét. - Idő kell hozzászoknom, hogy apácaöltözetben lássalak - folytatta a férfi. Amit csak nemrég változtattak ilyenné, akarta hozzátenni Joanna, de nem szólt. Greg nem azért jött, hogy a zárdaélet változásait vitassa meg vele. - Hogy vagy, Greg? - kérdezte inkább. - Beszélnünk kell - intett a férfi a kanapé felé. A mellette álló dohányzóasztal tele volt piszkos csészékkel és szétdobált újságlapokkal. Joanna leült oldalvást a kanapé legvégében, Greg pedig mellé telepedett, kicsit túlságosan is közel. Néhány percig nem szólalt meg, láthatóan igyekezett összeszedni a gondolatait. - Azt gondoltam, ha majd meglátlak, fogom tudni, mit is mondjak neked - motyogta. És most, hogy itt vagyok, átkozottul nehéz, hogy nem ölelhetlek meg. Joanna megmerevedett. - Azt nem teheted. - Tudom - sóhajtott fel Greg. - Xuan és én elválunk. Bár ezt nem hallotta az édesanyjától, Joanna olvasott a sorok között. Nemrég kapott otthonról egy levelet, melyben anyja megemlítette, hogy látta, amint Greg és a felesége csúnyán összeszólalkozott a fűszeresnél. A hírek szerint, melyeket Sandra boldogan adott tovább, a házasság nem volt valami sikeres. - Lily az anyjával van? Greg bólintott. - Gyönyörű gyerek. - Elővette a tárcáját, és megmutatta a kislány fényképét Joannának. A gyereknek sötét mandulaszeme volt, és kedves mosolya. Joanna semmi hasonlóságot sem vélt felfedezni Greggel. A kétféle gének közül láthatóan győzött az anyai örökség. Joanna visszaadta a fényképet. - Igazad van, valóban gyönyörű gyermek. - Nagyon hiányzik - mondta Greg visszatéve a fotót a tárcájába. - Lily az egyetlen jó, ami ebből a kapcsolatból származott. - Sajnálom, hogy elváltok. Greg halványan elmosolyodott, s mikor megszólalt, hangja tele volt keserűséggel.
129
- Én is, bár a házasságunk sorsa már kezdettől meg volt pecsételve. Xuan csak el akart menekülni Vietnamból, és én lettem a balek, aki hozzásegítette. - Sajnálom, Greg - mondta ismét Joanna. Felfigyelt rá, hogy a férfi minden felelősséget másra hárít a tetteiért. Valóban sajnálta, hogy elválnak, hisz minden válás tragikus dolog. És bár Greg borzalmasan megbántotta, Joanna már rég nem táplált haragot iránta, nem akart neki rosszat. - Attól tartok, én vagyok a hibás a válásban - mondta ekkor Greg meglepve Joannát. - Hogyan? - Xuan mindig is tudta. - Joanna kérdő tekintete láttán folytatta a vallomást. - Csaknem azonnal rájött, hogy sohasem szűntem meg szeretni téged. - Ez már a múlt, Greg. - Valóban, Joanna? - Számomra igen. - De számomra nem. Szeretlek, mindig is szerettelek. Volt idő, mikor Joanna mindent megadott volna azért, hogy hallja ezeket a szavakat. Most azonban már késő, nem érintették meg a lelkét. - Egy váláson mész át, Greg - mondta nyugodtan, az ölében összekulcsolt kézzel. - Ez érzelmileg kifacsar, ezért fordulsz a múlt felé. Csakhogy a múltat visszahozni nem lehet. - De igen, Joanna - húzódott Greg még közelebb. - Visszakaphatunk mindent, olyan lehet minden, mint régen. Elrontottam, de esküszöm, még egyszer nem fogom. - Greg… nem tudod, mit beszélsz. - De tudom - jelentette ki határozottan a férfi. - Azt akarom, hogy hozzám gyere feleségül. - Az kizárt dolog! - egyenesedett fel ültében Joanna. Greg ügyet sem vetett a tiltakozásra. - Hagyd ott a zárdát! - Gyors beszédén látszott, hogy már mindent átgondolt. Számára nyilvánvalóan egyszerű volt a megoldás. Joanna kilép a rendből, ő pedig magával viszi. Nem kéne itt lenned. Mindketten tudjuk, hogy szenvedélyes, szeretni képes nő vagy. Elzárni magad a való élettől, a szerelemtől nem hozzád való. Joannának nehezére esett megőriznie a nyugalmát. - Úgy teszel, mintha az életem utóbbi hat éve nem is létezett volna, nem jelentene semmit. - Dehogyis. - Pedig kidobhatom az ablakon, ha hallgatok a javaslatodra. - Nem, hisz megőrizted nekem a tisztaságodat. - Tessék? - Mit képzel ez az ember?! - Én Istennek őriztem meg a tisztaságomat. Most pedig ideje elmenned - emelkedett fel a kanapéról Joanna, felállásra kényszerítve a férfit. - Joanna, kérlek, hallgass rám! Joanna azonban már eleget hallott. - Nem segíthetek rajtad, Greg. Őszintén sajnálom, hogy a házasságod szétesett, de ahhoz már túl késő, hogy megtaláljuk a kettőnk elvesztett boldogságát. Greg szemében fájó veszteség és magány tükröződött, s Joanna megértette, miért próbálta visszaszerezni azt, ami elmúlt.
130
Bár sosem említette a családjának, az évek folyamán Joanna rájött, szerencséje volt, hogy nem ment hozzá Greghez. Ha egyszer hűtlen tudott lenni hozzá, megtette volna máskor is. Fiatal volt akkoriban, és gyermeteg, serdülőkori álmok és dühöngő hormonok vezették. De azoknak az időknek már vége. Immár felnőtt nő, aki választott, s választása nyomán teljesen más irányt vett az élete. Greg még kétszer megpróbálta jobb belátásra bírni, aztán vonakodva távozott. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Joannának még percek kellettek, hogy felgyorsult szívverése megnyugodjon. Feltételezte, hogy dr. Murray a közelben maradt, hogy megtudja, miként zajlott a beszélgetése Greggel. Ott is találta a nővérpultnak támaszkodva, amint Mrs. Larsonnal csevegett. Mikor Tim meglátta, felegyenesedett, és kutató pillantást vetett az arcára. - Minden rendben? - kérdezte. Joanna mosolyogva bólintott. - El akarta magával csalni, igaz? A nővér nem mondott igent, de nem is tagadta. - Régen jó barátok voltunk. - Gondolja, hogy itt fog ólálkodni egy darabig? Joanna felnevetett. - Remélem, nem. - Én is remélem. Elég gondja van magának anélkül is, hogy folyton a sarkában legyen, mint egy elveszett kiskutya. A főnővér érdeklődését felkeltette a beszélgetés. Joannára pillantott, és kérdőn felvonta a szemöldökét. - Mi ez az egész? - Meglátogatott egy régi barátom, csak hogy üdvözöljön - magyarázta a nővér. - Egy régi udvarló - fejtette ki bővebben dr. Murray. - A kapcsolatunk sok évvel ezelőtt fájdalmas véget ért. - Valóban vége? - kérdezte az orvos. - Biztos benne? Joanna bólintott. Találkozott a tekintetük, s Joannába belehasított valami újfajta érzés. Greg, a fiú, akit valaha szeretett s a férfi, amiként visszatért arra kérte, lépjen ki érte a rendből, ő pedig elutasította. Gondolkodnia sem kellett rajta, még csak meg sem fontolta az ajánlatát. De mi lenne, ha dr. Murray kérné tőle ugyanezt?
131
23. Kathleen nővér Kathleen nővért nem lepte meg, hogy eltérés mutatkozott az első két októberi vasárnapon gyűjtött és a bankba betett összegek között. Az első héten csak húsz dollár volt a különbség, de a második héten már száznegyven, ami megdöbbentette Kathleent. Doyle atya a saját zsebéből pótolta a hiányzó pénzt, de mindketten tisztában voltak azzal, hogy ez nem mehet így tovább. - Sanders atya odafent van? - kérdezte Doyle atya, amint szerda késő délután megérkezett a plébániára. Kathleen már épp menni készült. Összenéztek, s Kathleen megértette a kérdés lényegét. A fiatal pap azt akarta tudni, megint iszik-e a kollégája. Kathleen eddig nem tudta volna megmondani. A részegen történt autókázás után az idősebb plébános őszintének látszó kísérleteket tett arra, hogy józan maradjon, vagy csak ügyesebben titkolta szenvedélyét. A hiányzó összegek viszont ismét arra utaltak, hogy a pénzt elköltötte valamire. - Beszélt Mrs. O’Malleyvel? - kérdezett vissza Kathleen. Doyle atya bólintott. - Esküszik, hogy már nem vesz italt az atyának. - Akkor saját maga szerzi be - vélte a nővér. - Vagy talált valaki mást, aki megteszi helyette. Kathleen egyben biztos volt: Sanders atya nem a szegényeknek vett ételt a hiányzó pénzen. - Tőle magától nem sokat lehet megtudni - mondta Kathleen, értve ez alatt, hogy nem tudta kideríteni, részeg-e vagy sem a másik plébános. Sanders atya ügyesen kerülte őt, de mikor találkoztak, enyhén elmosódott volt a beszéde, és ha sikerült megfigyelnie a járását, láthatta, hogy kissé bizonytalan. Manapság csak akkor futottak össze, ha feltétlenül szükséges volt, és akkor is csak rövid időre. - Hadd kísérjem vissza a zárdába, nővér! - kérte Doyle atya. Választ nem is várva Kathleen felé nyújtotta a kabátját, és megvárta az ajtóban. Mihelyt kiléptek a plébánia épületéből Kathleen gondosan mérlegelve a szavait megszólalt, bár félt, hogy túllépi a hatáskörét. - Azt hiszem, jó lenne, ha nyíltan beszélnénk egymással, atyám.
132
- Talán igaza van - értett egyet a pap. Kathleen egyenesen úgy látta, megkönnyebbült attól, hogy megoszthatja valakivel a gondját. Valakivel, akit ugyanúgy érdekel az idősebb plébános sorsa, mint őt. Kathleen a szája szélét rágta, ami még gyerekkori szokása volt, s időnként még ma is visszatért, ha elfogta az idegesség. - Azzal, hogy maga minden héten beteszi a hiányzó összeget, attól tartok, túlságosan védett környezetet biztosít Sanders atyának. - Más szóval szinte engedélyt adok neki az ivásra - mormolta maga elé a fiatal pap. Ez úgy hangzott, mintha már sokszor megrágta volna a dolgot. - Nem tisztességes sem magával, sem Sanders atyával szemben, ha folyamatosan kipótolja az összeget - mondta ki nyíltan Kathleen. - Sanders atya nem tud róla, és nyilvánvalóan azt hiszi, túl buta vagyok ahhoz, hogy bármit észrevegyek. - Kathleen nem akart ennyire nyersen őszinte lenni, de most már értette, miről is van szó. Egyre kevésbé vette komolyan a Mrs. Stafford szabadságáról szóló mesét is, sőt, egyenesen átlátott rajta. Nem csoda, hogy Sanders atya őt kérte meg a könyvelés elvégzésére, és az sem, hogy az ennyire hibás volt. Az atya tudta róla, hogy nincs gyakorlati tapasztalata, és úgy gondolta, nem fog rájönni, mit csinál a pénzzel. - Ma délután felhívtam Mrs. Staffordot - jelentette be Doyle atya, aki a háta mögött összekulcsolt kézzel Kathleenéhez igazította a lépteit. A nővér előre tudta, mit fog hallani. - Nincs is szabadságon, igaz? - Nincs - ismerte el az atya vonakodva. - Hanem felmondott - adta a szájába a szót Kathleen. - Sajnálom, de igen. Rövid, kínos csend következett. - Miért érzi úgy, hogy mindenáron védenie kell az atyát? - szegezte aztán neki a kérdést Kathleen. A pap sokáig nem válaszolt, aztán nagyot sóhajtott. - A püspök rám bízta, hogy oldjam meg a helyzetet. Azt várja tőlem, hogy visszafordítom az atyát Istenhez és rábírom, hogy újból vegye komolyan a kötelességeit az egyházközségben. Nem akarok csalódást okozni őexcellenciájának, és nem akarom cserben hagyni Sanders atyát sem. - Ezt Schmidt püspök mondta önnek? - Nem. De átláttam a helyzetet, mihelyt ide kerültem a Szent Péterbe, és megértettem, miért helyeztek ide. - Aztán, mint aki többet mondott a kelleténél, hozzátette: - De ez az én gondom, nővér. Magának nem kellene emiatt aggódnia. Márpedig Kathleen aggódott, nem tehetett róla. Már túlságosan belekeveredett az ügybe, és nem volt hajlandó magára hagyni a fiatal papot. Napról napra nőtt a csodálata Doyle atya iránt, ahogy az aggodalma is a vállára nehezedő terhek miatt. - Természetesen igaza van - folytatta a pap elgondolkodva. - Nincs más választásom, mint hogy feltárom az ügyet a püspök előtt. Eddig is csak a büszkeségem akadályozott meg ebben.
133
Ahogy Doyle atya hangja elhalkult, világossá vált Kathleen előtt, hogy már nagyon régen rágódik a megoldáson. A püspök nyilvánvalóan tudja, hogy Sanders atyának gondjai vannak, de hogy pontosan mennyit tud, az rejtély. - Szeretné, ha magával mennék? - kérdezte. Doyle atya a fejét rázta. - Nem szükséges. Kathleen ösztönösen megérezte, hogy ezzel őt akarja védeni, bár nem egészen értette, miért. - No, és a mi házfőnökünk? Talán beszélnem kellene vele a dologról. - Kathleen becsületbeli kötelességének érezte, hogy tegyen valamit, segítsen a fiatal papnak, ha tud. Meg volt győződve arról, hogy a zárdafőnök gyanít valamit, ám Eloise nővér eddig nem kért tőle felvilágosítást. - Jobban örülnék, ha megtartaná az ügyet magának, legalábbis egyelőre. Kathleen bólintott. Magán érezte a fiatal pap eleven tekintetét, de nem mert a szemébe nézni. - Nem ért egyet? - kérdezte Doyle atya a nővér hallgatása láttán. - De igen - válaszolta Kathleen halkan. Nem tudta ugyanis, mit tenne, vagy mondana, ha Eloise nővér rákérdezne Sanders atya hogylétére. Nem akart hazudni, ugyanakkor a szavát adta Doyle atyának. - Ennek örülök, nővér. Az atya elgyötört hangja Kathleen szívéig hatolt. Tudta, bármit megtenne, csak hogy levehesse a pap válláról a terhet. Ő sem aludt nyugodtan azóta, hogy meglátta Sanders atyát részegen a volánnál. Kétszer is rémálmai voltak miatta. Arra riadt fel, hogy az atya balesetet okozott. Aggasztotta, hogy megsérül vagy egy ártatlan gyalogosnak okoz bajt, no meg a botrány miatt is, amit egy ilyen esemény kiváltana. Sanders atya tettei jóvátehetetlen kárt okozhatnának a minneapolisi egyháznak. - Reggel az lesz az első dolgom, hogy kihallgatást kérek a püspöktől - jelentette ki Doyle atya, amint a zárda kapujához közeledtek. - Imádkozni fogok önért - biztosította Kathleen. - Köszönöm, nővér. Nagyra értékelem az imáit. - Mi fog történni Sanders atyával? - Kathleen nem szívesen kérdezte ezt meg, de tudnia kellett. A fiatal pap nagyot sóhajtott. - Remélem, a püspök elküldi egy olyan intézménybe, ahol szakszerű segítséget kaphat szenvedélybetegsége leküzdéséhez. Kathleen is ebben reménykedett. - Hallott már hasonló… esetekről? - kérdezte. Doyle atya nemet intett a fejével. - Nem. A saját korlátozott tapasztalataim alapján úgy vélem, ez nem gyakori gond a papoknál. - Az atya egyre többet iszik az utóbbi fél évben, igaz? - Attól tartok, igen. Rosszabb a helyzet, mint amikor idejöttem, csak ügyesebben palástolja. A helyzet az… - Doyle atya elhallgatott, amit elérték a zárda lépcsőit, majd elkínzott arccal folytatta. - Annyira próbálja megállni. 134
- Mi van a Névtelen Alkoholistákkal? - vetette fel Kathleen. Nem is értette, miért nem jutott hamarabb eszébe. A pap egy fejrázással vetette el az ötletet. - Egyszer már magam is javasoltam neki, de az atya nem volt hajlandó elmenni az összejövetelükre. Attól tart, hogy felismeri valaki a gyülekezetből. Úgy álldogáltak a zárdakapuban, mint két tizenéves, akinek nehéz elbúcsúzni egymástól egy randevú után. Nem akaródzott befejezniük a beszélgetést. - Az imáim el fogják kísérni, atyám - mondta végül Kathleen, amikor rádöbbent, hogy nem halogathatja tovább a pillanatot. - Nem tudom eléggé megköszönni, nővér. Sem a segítségét, sem a barátságát. Kathleen úgy érezte, alig tett valamit, mégis melengető, jó érzés volt a fiatal pap hálája. - Nagy megkönnyebbülés, ha az ember őszintén beszélhet valakivel a gondjairól. Nem is tudom, hogyan bírtam volna egyedül cipelni ezt a terhet akár csak egy nappal tovább is mondta az atya. Indulni készült, aztán még egyszer visszafordult. - Köszönöm, nővér. - Isten önnel - suttogta Kathleen, s nézte, ahogy Doyle atya távolodik. Az ő lelkére viszont még nagyobb súllyal nehezedett a közös titok. Belépett a rendházba, s sietett volna a kápolna felé, mikor Eloise nővér megállította. - Még mindig a plébánia könyvelésén dolgozik? - Igen, nővér. - Nekem azt mondták, hogy a templom könyvelője szabadságra ment, és egy hónapon belül visszatér. Ennél, ha jól sejtem, már sokkal több idő telt el. - Igen, nővér - mondta Kathleen ismét szemlesütve. - Van valami elképzelése arról, meddig fog még tartani ez az „ideiglenes” állapot? Kathleen nagyot nyelt, és megrázta a fejét. - Sajnos nincs. Eloise nővér szeme összeszűkült. - Hogy van Sanders atya? - kérdezte. - Sanders atya? - kérdezett vissza Kathleen. - Azt… azt hiszem, jól. Hosszú csend következett, az idősebb nővér fontolgatta magában Kathleen válaszát. - Biztos ebben, nővér? - Ó, igen - vágta rá Kathleen. Kicsit túlságosan is gyorsan, gondolta, mihelyt kiejtette a szavakat. A zárdafőnökasszony percekig emésztette a választ, Kathleen úgy érezte, mintha órák teltek volna el. - Keringenek bizonyos… híresztelések Sanders atyáról. Szeretném hallani, maga tapasztalt-e valamit, ami alátámasztja ezeket a híreszteléseket. - Nem, semmiképpen sem - felelte Kathleen reményei szerint magabiztosan. - Semmi jelét nem látta annak, hogy Sanders atyának lenne valamilyen… gyengéje? - Nem - válaszolt Kathleen szem előtt tartva a Doyle atyának tett ígéretét. Az atya szavai kiszorítottak a gondolataiból minden más megfontolást. - Sosem látta Sanders atyát itallal a kezében? Ezt állítja, Kathleen nővér? - Nem, egyszer sem láttam.
135
Kathleen torka úgy összeszorult, hogy alig fért rajta ki a hazugság. Valójában tényleg nem látta Sanders atyát itallal a kezében, tehát a szó szoros értelmében véve nem hazudott, nyugtatgatta magát, bár az ivás következményeit kétségtelenül látta. - Egyszer sem láttam, nővér - ismételte, mert kényelmetlennek érezte az iménti válasza után beállt hosszú csendet. Eloise nővér ajka elkeskenyedett. - Akkor minden rendben.
136
24. Angelina nővér A tizedik osztály egészségtanórái egész héten unalomba fulladtak, s Angie nem tudott rájönni az okára. Egészen csütörtök délutánig, mikor is rádöbbent, hogy Corinne, az osztály motorja napok óta csendes és befelé forduló. Máskor annyira érdeklődő volt, folyton kérdezett, vitatkozott, s kihívások elé állította tanárát. Gyakran az egész óra olyan kérdések körül forgott, melyeket Corinne vetett fel. Ezen a héten azonban a lány furcsán hallgatag volt. - Beszélhetnénk tanítás után? - kérdezte Angie elhaladva Corinne padja mellett. Tíz percet adott az osztálynak, hogy elkezdje tanulni a házi feladatát. Corinne vonakodva felnézett a tankönyvből, és tompa tekintettel bámult a tanárnőre, mintha átnézne rajta. - Nem fog tovább tartani pár percnél - biztosította Angie gondolván, hogy Jimmy várni fogja a lányt a parkolóban, ahogyan máskor is. - Van időm maradni - motyogta maga elé Corinne. Angie továbblépett a padsorok között, s visszanézve összevonta a szemöldökét, amint látta, hogy Morgan Gentry szintén zavart tekintettel méregeti Corinne-t. Angie elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Megszólalt a csengő, s az osztály egy pillanat alatt felszívódott. A sebesség, ahogy el tudtak tűnni még mindig ámulattal töltötte el Angie-t. Egyedül Corinne maradt a teremben. Nekidőlt a széke támlájának, és lehajtott fejjel várakozott. - Beszélni akart velem, nővér? - kérdezte kisvártatva ugyanazon a színtelen hangon, ahogy egész héten beszélt. - Igen - ült be a vele szemközti padba Angie. - Minden rendben, Corinne? - Persze. Miért ne lenne? - A lány dacos hangjából kiérződött a védekezés. - Úgy érzem, újabban nem vagy önmagád. Corinne vállat vont. Angie azon töprengett, erőltesse-e a beszélgetést, mert félt, hogy árt vele törékeny barátságuknak. Ha Corinne-nak valami gondja van, talán jobb, ha maga hozakodik elő vele. - Ezért akart beszélni velem? - kérdezte a lány gyanakvón. - Ha ki akar hallgatni, nem maradok. - Tulajdonképpen más okom van rá - válaszolt Angie, aki nem volt hajlandó megsértődni a pimasz megjegyzésen. - El akartam mondani neked, hogy komolyan vettem a kérdéseidet. 137
- A kérdéseimet? - visszhangozta Corinne. - Ó, arról a kis kirohanásomról beszél néhány héttel ezelőtt? Nem érdekes, nővér, csak szónokoltam. Előfordul velem. De ne aggódjon, már el is felejtettem. - Te talán igen, de én nem - jelentette ki Angie. Egy pillanatig sem hitte el, hogy Corinne számára elvesztette a dolog a jelentőségét. - Elmentem a kérdéseiddel Sanders atyához. A lány szemében érdeklődés csillant, s kihúzta magát. - Valóban? És mit kérdezett tőle? - Az első kérdésem az volt, amit Jakabról mint Jézus biológiai testvéréről mondtál. - Ő Mária és József fia volt. Benne van a Bibliában - lelkesült fel Corinne jobban, mint a hét folyamán bármikor. Előrehajolt, s már alig várta, hogy meghallja a pap válaszát. - Úgy van, ahogy gondoltam - folytatta Angie, aki szinte sajnálta, hogy le kell rombolnia a lány lelkesedését. - Mária és… - Az egyház azt kéri tőlünk, hogy higgyük el, Mária és József testvérként élt annyi éven át - kiáltotta Corinne. - Jobb, ha tudja, hogy nem így volt. Szerették egymást. Már mondtam magának, nővér, Jimmy megmutatta nekem, hol írja a Biblia, hogy Jakab Jézus testvére volt. - Corinne! - állította le Angie a lányt, mielőtt újra szónokolni kezd. - De nővér! Bárki megmondhatja magának, aki valaha is volt szerelmes, hogy ez lehetetlen. Tudom, hogy Mária volt a Szűzanya meg minden, József pedig szent volt, de házasok voltak. Ne akarja elhitetni velem, hogy nem voltak intim kapcsolatban! Csak gondoljon bele! - Az atya azt mondta, hogy te minden bizonnyal a protestáns Bibliát olvastad, ami tele van pontatlansággal. - Nővér, nővér! - Corinne csalódottan ingatta a fejét. - Sajnálom, ha nem könnyű elfogadnod az atya magyarázatát, de ez az igazság. Corinne hitetlenkedve ingatta tovább a fejét. Nagyot sóhajtott, karba fonta a kezét, és tovább kérdezett. - Kíváncsi vagyok, mit mondott az atya a purgatóriumról. Az atya válasza Angie-t is meglepte. - Ebben igazad volt. Egyetlen szó sincs a Bibliában a purgatóriumról. - Na, látja! - kiáltott fel Corinne. - Lehet, hogy a purgatórium és a pokol tornáca nem szerepel szó szerint a Bibliában, de az egyház a Szentlélek isteni útmutatása segítségével tisztázta ezeket a fogalmakat a Szentatyán keresztül. - A pápán keresztül? - A Szentatya a mi földi irányítónk. - Ugye ő az, aki kijelentette, hogy a katolikusoknak helytelen születésszabályozáshoz folyamodni? - nézett Corinne a szemét forgatva az égre. - Miért ilyen nehéz elfogadnod az egyház tanítását? - Mert nincs semmi értelmük - jelentette ki a lány. - Jó katolikus akarok lenni, nővér. Jimmyt is rávettem, hogy eljöjjön velem a misére minden vasárnap, és megpróbálunk helyesen cselekedni. - Corinne ekkor félrenézett, mintha zavarba jött volna. - Nem könnyű, mert… - Elhallgatott, és mélyen beszívta a levegőt. - Szóval nem könnyű. És most… - Most? - sürgette a folytatást Angie, mert a lány hangja elhalkult. 138
Corinne arca zárkózottá vált jelezve, hogy nincs több mondanivalója. - Tudja mit, nővér? Nem hiszek Sanders atyának. - Sajnálom, hogy csalódtál - mondta Angie lágyan, remélve, hogy csendes szavával meg tudja nyugtatni a lányt. - Ő is csak férfi, és legfőbb ideje, hogy a vallásos nők is elkezdjenek gondolkodni. Ezek a papok, püspökök, pápák mind nőtlen emberek. Nincs családjuk, akiket el kell tartani. Még maga is, nővér! A szegénységi fogadalma meg minden más, amit megfogadott, nem igazi áldozat. Mielőtt Angie válaszolhatott volna, Corinne szájából ömleni kezdett a szó, amint a harag kezdett elpárologni belőle. - Megkap mindent, ami csak kell. Van otthona, van étele, mindene, amire szüksége van. A papoknak ugyanúgy. Nem tudja, milyen a való világ, ahol az embereknek nap mint nap komoly döntéseket kell hozni, életre-halálra. - Corinne… - Azt hiszem, már eddig is többet hallottam, mint amit akartam - ragadta meg a lány a könyveit, aztán felállt a padból. - Nem engedem, hogy így beszélj velem - szögezte le Angie. Most már elfogyott a türelme. Corinne szeme összeszűkült. - Eddig azt gondoltam, maga egy különleges ember, nővér. Élveztem az óráit, és tudja, miért? Angie nem akarta hallani, ahogy összetörik maradék büszkeségét. - Eleget mondtál, Corinne. A tanításnak vége, talán az lenne a legjobb, ha hazamennél. Corinne villogó szemmel nézett le az ülve maradt tanárnőre. - Rendben, de azt akarom, hogy emlékezzen erre a beszélgetésre, nővér. Gondolkodjon el rajta és mindazon az agymosáson, amit kétezer éve művelnek az olyan emberek, mint Sanders atya! - Azzal megpördült, és jogos felháborodással telve kimasírozott a tanteremből. Ó, a tizenéves lányok és az ő félelmeik! Angie visszaemlékezett azokra az időkre, mikor ő maga volt tizenéves. Milyen simán ment minden egészen addig, amíg be nem jelentette az apjának, hogy zárdába kíván vonulni. Amint letörölte a táblát, meghallotta, hogy bejött valaki a terembe. Megfordult, s Morgant látta állni az ajtóban. - Jó napot, nővér! Azt hittem, Corinne még itt van. Angie letette a szivacsot a tábla alján végigfutó tartóra. - Csak néhány perce ment el. Még biztos utoléred, ha akarod. Morgan vállat vont. - Az utóbbi időben kész istencsapása. Angie mormogott valami tapintatos válaszféleséget. - Büntetésben van - folytatta Morgan. - Nem mondta magának? Angie nemet intett. - Egész héten nem láthatta Jimmyt, és ettől megőrül. - Értem. Morgan bólintott. - Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy a szülei megtiltottak neki valamit. 139
- Valóban? - kérdezte kíváncsian Angie. - Mi történt? Morgan először vállat vont, de Angie látta rajta, hogy örömmel árulkodik a barátnőjére. - Ő is éjfélig maradhat ki, akárcsak én, és múlt szombaton az apja észrevette, hogy hajnali négykor lopakodik be a házba. Jó dühös lett. - El tudom képzelni - dünnyögte Angie. - Egy hétig nem mehet sehová, így aztán még három napig nem láthatja Jimmyt. - Nem nagy ügy, nem igaz? - vélte Angie. - Hát persze - értett egyet Morgan. - Nem mintha vége lenne a világnak, és amúgy is megérdemelte, mert áthágta a szabályokat. Corinne persze nemcsak a szüleivel szemben próbálta kijjebb tolni a határokat. Komoly problémái voltak az egyházzal is.
140
25. Joanna nővér Dr. Murray csillogó, tűzpiros Corvette-jével odagurult a járda mellé a kórház előtti buszmegállóban, ahol Joanna várakozott Áthajolva az utasülés fölött letekerte az ablakot a csípős októberi szélben. - Jó napot! - kiáltott ki a nővérnek elbűvölően mosolyogva Joanna szíve nagyot dobbant izgalmában, ahogy meglátta a férfit. - Magának is jó napot! - Nos, hogy döntött? Itt hagy bennünket és hozzámegy diákkori szerelméhez? - Nem itt várnék akkor most a buszra - nevetett vissza Joanna aki nem tudta elrejteni örömét afölött, hogy láthatja az orvost, pedig Tim Murray ugratta, évődött vele, amikor csak tehette. Csak ritkán futottak össze, mert mindkettejüknek rengeteg dolga volt - vagy legalábbis úgy tettek. Igencsak furcsa volt ez a tulajdonképpen nem is létező kapcsolat kettejük között. Joanna nem tagadhatta önmaga előtt egyre fokozódó vonzódását Timhez, pedig tagadnia kellett volna. Amióta belépett a rendbe, először fordult elő, hogy megkérdőjelezte az elhivatottságát. Ezzel viszont kínos kérdések özönét zúdította a saját nyakába, melyeket eddig szándékosan figyelmen kívül hagyott. Ennek az lett a vége, hogy kerülni kezdte Timet, és két hete mindössze a betegekkel kapcsolatos információk átadására korlátozódott a társalgásuk. - Elvihetem, vagy ez is tilos? - kérdezte kihívó hangsúllyal a férfi. Joanna beharapta a szája szélét, és elnézett az utca vége felé. A buszra még legalább tíz percet kellene várnia, de valóban nem szabadna beülnie dr. Murray autójába. Ezzel megszegné a zárda minden illendő viselkedésre vonatkozó szabályát. Ha bárki megtudná, felelnie kellene a tettéért. Kockázat ide vagy oda, mégsem tudta visszautasítani a meghívást. - Tényleg ilyen nehéz a döntés? - kérdezte az orvos. - Rendben van, megyek, de egyenesen a zárdához vigyen! - mondta végül a nővér. Nem is várta meg Murray válaszát, lelkesen odalépett a kocsihoz. Egész életében vágyott egy kis autókázásra egy piros Corvette-ben, bár a sportkocsi a kísértés kisebbik részét képezte. Dr. Murray újból áthajolt a kagylóülésen, és kinyitotta az utasülés ajtaját. A jármű padlója lehetetlenül alacsonyan helyezkedett el a járdához képest. Joanna becsusszant a puha bőrülésre, s automatikusan nyúlt a biztonsági övért. - Nos, hallott az utóbbi időben Mr. Markham felől? - kérdezte a sebész az utat figyelve. - Volna szíves megállni? 141
- Nem. Izgalmasnak találom, hogy egy régi szerető csak úgy felbukkan, és el akarja csábítani magát a rendtől. - Valóban? Joanna túlságosan jól érezte magát ahhoz, hogy hagyja magát provokálni. A Corvette csak úgy siklott az úton s egy versenyautó könnyedségével vágta le a kanyarokat. - Azt akarja mondani, hogy még csak kísértésbe sem esett? - firtatta a kérdést tovább a férfi. - Azt gondolná az ember, hogy bármelyik nőnek hízelegne, ha ennyi év után megkeresné a régi szeretője. Joannának is hízelgett, ugyanakkor el is borzasztotta. Öt-hat évvel ezelőtt még álmodozott róla, aztán mikor bekövetkezett, pusztán sajnálatot érzett Greg iránt. Kísértésbe azonban nem esett. Legalábbis Greg Markham miatt nem. Felsóhajtott, de előre látta, hogy jó sok csipkelődésnek lesz kitéve, ha nem ad elfogadható magyarázatot. Bár Tim Murray tréfálni látszott, komoly érdeklődést lehetett kiérezni a szavaiból. - Nem tréfadolog volt ez a látogatás - folytatta az orvos -, és nemcsak a régi szép időket akarta a volt vőlegénye felemlegetni. Vissza akarja kapni magát. Nehezen tudom elhinni, hogy egy kicsit sem vette fontolóra a javaslatát. - Greg a múltam része - jelentette ki egyszerűen Joanna. Tim röviden rápillantott és elkapta a tekintetét, mielőtt újból az útra figyelt. - Azt akarja ezzel mondani, hogy most már apáca és a vallásos élet az egyetlen, ami fontos magának? Joanna bólintott, de ösztönösen érezte, hogy hazudik. Békét és derűt talált a zárda falai között, és megnyugvással töltötte el a mindennapi élet ritmusa a kapukon belül, de az ápolónői munka jelentette számára az igazi kiteljesedést. Az utóbbi időben, mikor hazatért a zárdába munka után, elfogta egy újfajta vágyódás. Lényének egy mélyről jövő, kimondatlan, alig felismerhető része valami többre vágyott. A szigorú élet, az imádságok ismétlődő rendje, az emberi érintés hiánya kezdett értelmetlenné válni a szemében. Gyanította, hogy részben a Tim iránti egyre növekvő vonzalom az oka ezeknek az érzéseknek, és remélte, hogy egyszer csak csendben el fog múlni. Nem akarta érezni, amit érzett, de nem tehetett ellene semmit. - Greg önmaga miatt keresett meg - mondta -, meg akarta találni elvesztett ifjúságát. Nem értette meg, hogy nincs visszaút egyikünk számára sem. - Ez bölcsen hangzik. Joanna elmosolyodott, örült a bóknak. - Tényleg? Az orvos bólintott. - És őszintén. - Gregnek most fáj a szíve, megszenvedi a válást. Így aztán oda fordult, ahol régen kényelmes, könnyen elérhető boldogságot talált. Úgy gondolja, miatta léptem be a rendbe, és azt hiszi, csak őrá vártam hat hosszú éven át. Így aztán joggal feltételezte, hogy most, miután már szabad, én is vissza akarom kapni őt. - Nagy megrázkódtatás lehetett neki, hogy visszautasította. - Azt hiszem, igen - értett egyet Joanna. - Más szóval - szívta be élesen a levegőt az orvos - magának sosincsenek kételyei amiatt, hogy apácaként éli az életét? Joanna nem ezt mondta, de semmi kedve nem volt éppen most egy ilyen vallomáshoz. 142
- Vannak napok - felelte megjátszott könnyedséggel -, amikor bizony hajlandó lennék lemondani róla egy szirupos, tejszínhabos, gyümölcsös fagylaltkehelyért. - Valóban? - Tim Murray elfordította a tekintetét az útról, és arcán a vigyor lassan széles mosollyá változott. Joanna meglepetésére elhajtott a zárda mellett, s robogott tovább lefelé az úton. - Elmentünk a rendház mellett - nézett vissza a nővér a válla fölött a távolodó épületre. - Tudom - ismerte be Murray lazán, mintha nem volna a dolognak semmi jelentősége. - Hová visz? - Majd meglátja. Joannának nem igazán tetszett ez a válasz. - Nem bízik meg bennem, Joanna? A lánynak feltűnt, hogy gyanúsan elmaradt a neve mellől a „nővér”. - Meg kellene? - kérdezett vissza. - Az attól függ - állt meg Murray egy autós Dairy Queen ablakánál. - Néhanapján én is megkívánom az édességet. - Ó! - Ez volt minden, amit Joannának sikerült kinyögnie. Sok éve már, hogy utoljára megengedett magának egy ilyen hiábavaló élvezetet, de nem is annyira ez érdekelte, mint a Tim Murray szavai mögött rejlő üzenet. - Nos, mit szeretne? - kérdezte az orvos kutató pillantást vetve Joannára, mielőtt leadta a rendelést. Szeméből eltűnt az évődő csillogás. Joanna tétovázott - aztán kikérte a legnagyobb tejszínhabos fagylaltkelyhet, ami csak volt az autós cukrászdában. Mikor visszaért a zárdába, úgy érezte, még mindig csupa csokikrém az arca. Még legalább egy óra hosszat ültek a kocsiban az épület előtti parkolóban, és jóízűen beszélgettek. Mint aki úgy érzi, meg kell győznie az orvost - és saját magát -, Joanna hosszan mesélt az apácaéletről és a békéről, amit a vallásban megtalált. Murray sok kérdést tett fel, s érdeklődése őszintének hatott. Eközben Joannának sikerült megerősítenie magát a hitében, hogy valóban elhivatott Isten szolgálatára. Mikor végre az órájára pillantott, elfogta a rémület. Ilyen későn érkezni vissza a rendházba homlokráncolást vont maga után. A késedelem miatt rohannia kellett a kápolnáig. Ha a zárdafőnökasszony észre is vette, amint becsusszant az egyik padsorba a többiek közé, nem adta semmilyen jelét. Az ima után vacsorázni mentek. Az asztalnál aznap este üresen maradt egy hely. Julia nővér eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Senkinek sem volt szüksége bővebb magyarázatra. Julia nővér, mint rajta kívül még öten abban az évben úgy döntött, hogy hátat fordít a zárdaéletnek. Joanna mélyen átérezte a döntését. Ha a végére járna annak, amit Timmel kapcsolatban érez, talán neki is lenne oka a távozásra. Aznap este levetette egyszerű öltözetét, és akármilyen fáradt volt is, letérdelt a kemény padlóra s kezébe vette a rózsafüzért… Miközben a szemek egymás után peregtek az ujjai közt s ő gépiesen mormolta a Miatyánkot meg a tíz Üdvözlégy Máriát, elkalandoztak a gondolatai. Határozott erőfeszítésébe került, hogy ne aludjon el a padlón térdelve, fejét a matrac oldalának döntve. Mikor végül bemászott a hűvös, durva ágynemű közé, becsukta a szemét, s azonnal elnyomta az álom. 143
Amint Tim álmában közeledett feléje, az első gondolata az volt, hogy nem szabadna itt lennie. A férfi azonban nem tágított. Azt mondta, alaposan átgondolta, amit Joanna az apácaéletről mesélt, valamint az indokait, amiért ezt az életet választotta, de nem hisz belőle el egy kukkot sem. Aztán kijelentette, hogy Joanna legalább annyira vonzódik hozzá, mint ő Joannához. Mellette ült a piros Corvette-ben, és annyira jóképű volt, hogy Joanna nem tudta levenni róla a szemét. Majd tudván, hogy a férfinak igaza van, Joanna bólintott. Igen, valóban vonzódik hozzá, de… Nem folytathatta, mert Tim rövid diadalkiáltást hallatott, és megcsókolta. Igazából megcsókolta! Joanna először ellenállt, s azt hajtogatta, hogy az ilyesfajta testi érintés szigorúan a szabályok ellen való. Tim azonban nem figyelt rá, mert mindketten tudták, milyen kétségbeesetten vágyott Joanna a csókjára. Pontosan olyan jóízű volt a csókja, mint amilyennek a nővér gondolta, és amitől tartott. Ilyen csókokra emlékezett, ezek hiányoztak neki annyira. Tim ajka újra és újra megtalálta az övét, s ő újra meg újra átadta magát neki. Felszínre bukkant benne a nő, aki mindig is lenni akart. Tim egyszer csak vetkeztetni kezdte. Joanna zavarban volt, hogy meztelenül áll előtte, de mikor meglátta szemében a csodálatot, leengedte a karját, és nem akarta többé elrejteni a testét Tim elől. Azt nem tudta, hogyan kerültek az ágyba, minden annyira gyorsan történt. Az előbb még a Corvette-ben ültek, most meg már az ágyban. Tim tekintete megtelt szerelemmel, ahogy ránézett. Ő visszamosolygott, s ujjaival a férfi hajába túrt. Nem is kellett magához húznia kedvese fejét, mert az halkan felnyögött, és ráborult Joannára. Lassan, óvatosan, gyengéden szerette. Olyan szép volt ez az egymásra találás, hogy Joanna alig tudta visszatartani a könnyeit. Utána Tim gyengéden átölelte, s csendben feküdtek egymás mellett. Hirtelen megszólalt egy riasztócsengő. Olyan éles, átható hangon, hogy Joanna egészen megrémült. Eltolta magától Timet, kiugrott az ágyból, és rettegve körülnézett. Biztos volt benne, hogy felfedezték őket. Ekkor döbbent rá, hogy a saját besötétített cellája közepén áll a minnesotai Minneapolisban, a Szűz Mária Mennybemeneteléről Nevezett Szent Brigitta apácarend zárdájában. Nem dr. Tim Murray karjaiban töltötte az éjszakát, hanem a cella hideg ágyában, a csengő pedig nem a bűnét kürtölte világgá, hanem csak a reggeli imára szólította a nővéreket. Joanna térdre rogyott az ágya mellett, tekintetét elhomályosította a bűntudat és a megbánás. Apáca létére tilosak számára az ilyen álmok, az ilyen világi vágyak. Teste mégis forrón lüktetett, s minden porcikája szerelemre, érintésre vágyott. Arra, hogy drága kincse lehessen valakinek.
144
26. Kathleen nővér - Ó, nővér! - kiáltotta Mrs. O’Malley, mihelyt Kathleen betette a lábát a plébániára hétfő délután. - De örülök, hogy elcsíptem! Doyle atya szeretne beszélni magával most rögtön. A házvezetőnő megnyúlt arca, mély, rekedtes hangja rosszat sejtetett. - Mi történt? - kérdezte Kathleen. Az asszony zsebkendő után kotorászott köténye zsebében, aztán megtörölte a szemét. - Legjobb lesz, ha maga Doyle atya meséli el. Átment a templomba imádkozni, ott várja magát. Kathleen szíve rémületében hevesebben kezdett dobogni. Kisietett az ajtón, és gyors léptekkel indult le a dombról a nagy katolikus templom felé. Az eget sötétszürke felhők borították, olyan hideg volt, hogy bármelyik percben eleredhetett a hó. Korai volt ez a rossz idő, hisz csak október közepén jártak, de a minnesotai tél néha már mindenszentek előtt beköszöntött. Kathleen besietett a templomba, de szeme csak egy-két perc múlva alkalmazkodott a félhomályhoz. Egy magányos alak öltött lassan testet előtte. Az oltár előtti korlátnál térdelt fejét a tenyerébe hajtva. Doyle atya volt ott teljesen kétségbeesetten. Kathleen képzelete meglódult. Sanders atya nem volt sehol, s a nővér azonnal arra gondolt, hogy vele történhetett valami. Bizonytalanul közeledett a pap felé, nem tudva, megzavarja-e az imádkozásban. Az atya megérezhette a jelenlétét, mert felemelte a fejét, és lassan feléje fordult. Kathleen olyan gyötrődést látottba szemében, hogy vigasztalásul ösztönösen kinyújtotta felé a kezét. - Mi történt? - suttogta. Doyle atya a tenyerébe fogta Kathleen ujjait, és az első padsorhoz vezette. Egymás felé fordulva ültek le, olyan közel, hogy térdük összeért. A fiatal pap megszorította Kathleen kezét, aztán elengedte. Kathleen az ölébe ejtette, s máris hiányzott Doyle atya kezének melege, megnyugtató érintése. - Áthelyeztek. - Áthelyezték? - Kathleen fel sem foghatta, amit hallott. Ez csak valami tévedés lehet. De miért? És hová? Tudta, hogy Doyle atya elment a püspökhöz Sanders atya ügyében, de Schmidt püspök mégsem küldheti el épp emiatt! Ennek így semmi értelme. 145
A fiatal pap bólintott. - Igen. Sajnos mennem kell. Ezernyi kérdés kavargott Kathleen fejében, nem tudta elég gyorsan feltenni őket. - Elment Schmidt püspökhöz, ugye? Beszélt neki Sanders atyáról? Mit mondott a püspök? Hogyan tehette ezt? - sorolta egy szuszra, miközben egyre nagyobb gombóc nőtt a torkában. Doyle atyának volt ideje beletörődni a helyzetbe, de neki új volt a hír, még meg kellett emésztenie. - Megpróbálok felelni a kérdéseire - mondta az atya réveteg tekintettel. - Beszéltem négyszemközt a püspökkel Sanders atyáról. - No, és mit mondott? Az atya habozott egy pillanatig, aztán megrázta a fejét. - Talán az lesz a legjobb, ha ezt megtartom magamnak. Legyen elég annyi, hogy kudarcot vallottam a szemében, ahogy tartottam tőle. - De hogyan? - értetlenkedett Kathleen. A püspöknek látnia kellett, hogy Doyle atya egymagában nem tehetett többet. - Az most már nem számít - válaszolt a pap suttogva. - Nem akarom, hogy aggódjon emiatt. Hogy is ne aggódna? Kathleen maga is alaposan benne volt ebben a rémes ügyben. Azzal tisztában volt, hogy Eloise nővér tud Sanders atya gyengéjéről, de ki tudja, mi történne, ha az is kiderül, hogy ő és Doyle atya fedezték az idősebb papot. - Tudom, mit gondol, nővér - folytatta Doyle atya -, de biztosíthatom, nem említettem az ön nevét. Kathleent ez most a legkevésbé sem érdekelte. - Hogy tehetett ilyet a püspök? - emelte fel egyre jobban a hangját. - Kényszerhelyzet állt elő - jött az érzelemmentes válasz. - Wood atya az osseoi Szent Család templomból váratlanul elhunyt, és a gyülekezetnek sürgősen szüksége van papra. - Itt, a Szent Péterben talán nincs? - replikázott Kathleen. Csak nem hagyja a püspök az itteni nyájat egy alkoholista papra, aki többször részeg, mint józan! Ez annyira igazságtalan! Doyle atya nem rohant azonnal a püspökhöz, hogy beárulja Sanders atyát. Várt, amíg a helyzet kritikussá nem vált, addig pedig mindent megtett, ami emberileg elképzelhető, hogy segítsen az idősebb papon. Doyle atya tisztában volt a küldetésével, mikor ide helyezték, de mit várt még tőle a püspök? Senki sem védelmezheti a végtelenségig Sanders atyát. - Ide új papot neveztek ki - válaszolt Doyle atya. - Miért nem őt küldi a püspök a Szent Családba? Maga ide tartozik, nem akarom, hogy elmenjen! - Kathleen tudta, hogy önző módon gondolkodik, de el sem tudta képzelni, mi lesz vele ezután Doyle atya nélkül. A pap szeméből kiolvasott kínlódás láttán Kathleen megértette, hogy ő sem akar elmenni innen. - Nővér! - ragadta meg a kezét újból az atya. - Szeretném, ha megmondaná Sanders atyának, hogy nem tud tovább foglalkozni a könyvelésével. Találjon ki bármilyen kifogást, de ígérje meg, hogy kikerül ebből az ügyből amilyen gyorsan csak lehet! Kathleen bólintott. 146
- És… és mi lesz Sanders atyával? - kérdezte, bár tisztában volt vele, hogy a fiatal pap sem igazán tudja a választ. Doyle atya csak a fejét ingatta, mint akinek nincs több mondanivalója. Istenem, micsoda rémes helyzet! - Elüthet vagy akár megölhet valakit, ha újból részegen ül kocsiba - bizonygatta Kathleen -, vagy saját magában tehet kárt. A pap állán megfeszültek az izmok. - Én megkaptam a parancsot a távozásra, ez a gyülekezet már nem az én gondom. - Úgy jelentette ezt ki, mintha azt ismételné el, amit neki mondtak. - Új megbízatást kaptam, és kész. - Nem hagyhat el minket! - tiltakozott Kathleen. - Kathleen nővér! - kiáltott fel a plébános. - Nincs más választásom. Érti, amit mondok? Nem tehetek semmit, ahogy maga sem. Most már a mindenható Isten kezében van ez az ügy. - Ó, atyám! - Kathleen a könnyeivel küzdött. - Nem tudom elhinni. Szégyenében, hogy a fiatal pap sírni látja, eltakarta az arcát. - Annyira sajnálom - mondta az atya, s gyengéden Kathleen vállára tette a kezét. Rettenetesen sajnálom. Ahogy Kathleen is. Egy perc múlva összeszedte magát, és felemelte a fejét. - Mikor kell indulnia? - A püspök bizonyára adott néhány napot Doyle atyának, hogy rendbe tegye az ügyeit, mielőtt arra kényszeríti, hogy egy másik városban, egy másik gyülekezetben kezdjen működni, gondolta. - Ma este. - Ilyen hamar? - döbbent meg Kathleen. - A Szent Család… - kezdte Doyle atya, aztán elhallgatott. Nyilván ugyanúgy tudta, mint Kathleen, hogy ez az új megbízatás csak kifogás, hogy el lehessen innen távolítani, amilyen gyorsan csak lehet. - Ki lép a helyébe? - Yates atya. Donald Yates. Kathleen sosem hallotta még ezt a nevet. - Ismeri? - kérdezte. A pap bólintott, de nem szolgált bővebb információval, nem adott tanácsot. - Milyen ember? - firtatta Kathleen mégis. - Tanított a szemináriumban - mondta óvatosan Doyle atya, majd hozzátette: - Nem is tudtam, hogy plébánosként szolgál. Nem… nem gondoltam volna, hogy erre hivatott. Ez rosszabb hír volt, mint amire Kathleen számított. Amióta csak ismerte Doyle atyát, nem hallott tőle rosszat mondani senkire. Ez a burkolt kijelentése azonban, miszerint Yates atya nem megfelelő plébánosnak a legerőteljesebb figyelmeztetés volt, amit csak adhatott. Kathleen rájött, hogy Yates atya az ok, ami miatt Doyle atya ragaszkodik ahhoz, hogy ő kikerüljön ebből az ügyből, mihelyt lehet. Aggódik miatta, nehogy őt is baj érje. Kathleen megborzongott. - Miért magát küldi el Schmidt püspök és nem Sanders atyát? Tényleg azt hiszi, hogy ez az új pap jobban kézben tudja tartani, mint maga? Nem hiszem, hogy… Doyle atya felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. - Yates atya sokkal… szigorúbb. De most már nem halogathatom tovább az indulást állt fel a padból.
147
- Ne, még ne! - Kathleent magát is meglepte a könyörgése. - Kérem! - tette hozzá halkabban. - Csak néhány percet maradjon még! Doyle atya bólintott, és visszaült a helyére. Kathleen azonban most már nem tudta, mit mondjon, csak a könnyeivel küszködött. - Fogom még látni valaha? - suttogta végül. Doyle atya jó barátja lett az idők során, megtestesített mindent, ami csak jó volt a papságban és az egyházban. Őszinte szeretete Isten és a hívek iránt mintapéldája volt annak, amilyennek Kathleen az igazi Istennek szentelt életet képzelte. - Nem tudom - válaszolt a pap. - Talán egyszer újból keresztezi egymást az utunk. Kathleen búcsúzott el már eddig is számára kedves emberektől, de ekkora veszteséget még sohasem érzett. - Tehetek önért bármit is, atyám? - kérdezte. Néhány pillanat múlva megérkezett a válasz. - Imádkozzon értem, nővérem! - Fogok - ígérte meg Kathleen. - Mindennap. - Én is imádkozom önért. - Köszönöm - suttogta Kathleen. A fiatal pap felállt, s a nővér már nem tartóztatta. Amint a távozó alakja távolodott, lehajtotta a fejét hatalmas bánatában. Torka elszorult, már alig tudta visszatartani a könnyeit. - Nővér! - szólt vissza Doyle atya nyugodt, biztató hangon, mintha időközben megtalálta volna belső békéjét. - Ha revizort kapna vagy Yates atya ellenőrizni akarná a könyvelést és szüksége lenne rám, csak fel kell vennie a telefont. Hívjon fel a Szent Családban! Hívjon bármikor, ha segítségre van szüksége! Érti? - Igen. A fiatal pap kedvesen rámosolygott. - Isten legyen önnel! - Önnel is - viszonozta a köszönést Kathleen, pedig úgy tűnt, Isten épp most hagyta cserben mindkettőjüket.
148
27. Joanna nővér Joanna a következő hét péntekéig nem látta dr. Murrayt. A nővérszobát Mindenszentek előestéjére csontvázak és hatalmas, narancssárga tökök díszítették, s mindenki a közelgő elnökválasztásról beszélt. Joanna az előcsarnokban ment el dr. Murray mellett, de elfordította a tekintetét tettetve, hogy nem vette észre, ami szemmel láthatóan megfelelt az orvosnak is. Akármennyire ésszerűtlen gondolatnak is tűnt, Joanna mégis mellőzve érezte magát. Tim legalább odainthetett volna, még ha ő úgy is döntött, hogy nem veszi észre. Nyilvánvalónak látszott, hogy dr. Murray a szívére vette a szavait. Egyfolytában azt ismételgette neki legutóbb, hogy Isten meghívta őt a szolgálatára. Most már tudta, azért akarta mindenáron meggyőzni az orvost, mert félt, mi fog történni, ha beismeri, hogy mégsem ez a helyzet. Félelmetes érzés volt, hogy ennyire vonzódik a férfihoz. Az álom tette ezt világossá a számára, mikor a tudatalattija működött, miközben a tudatos énje megpróbálta elnyomni benne ezt az érzést. Túl régóta flörtöltek egymással, s ennek mindkettejük érdekében véget kellett vetni. De mégis… Már épp elhaladtak egymás mellett, mikor Joanna meghallotta, hogy Tim utána szól. - Joanna nővér! Bármennyire is nem akarta, megkönnyebbülés suhant át rajta, amint az orvos felé fordult. Képtelen volt szigorú arcot vágni, hát rámosolygott. - Üdv, dr. Murray! - mondta, és le tudta volna harapni a nyelvét, mert olyan huncutul hangzott ez a köszönés, mintha a Dallas Cowboys vezető szurkolólánya szájából származott volna. Nem ilyennek szánta, inkább azt remélte, józan és kollégához méltóan távolságtartó tud maradni. Ha Tim bármit is észrevett, nem mutatta. - Mikor mérte meg utoljára Mrs. Wilson vérnyomását? - Éppen most. Felírtam a beteglapjára. - Ezúttal sikerült hivatalos hangnemet megütnie. - Jó. - Az orvos biccentett, aztán szó nélkül folytatta az útját a folyosón. Erről ennyit, gondolta Joanna belépve egy másik betegszobába. Ami a doktort illeti, kis kirándulásuk tehát pusztán barátok közti időtöltés volt. És ez így van jól. Csak ő az, aki folyton erre gondol, aki egy kudarcra ítélt romantikus kapcsolatkezdemény részének tekinti. - Hallotta a legújabb híreket? - kérdezte tőle Lois Jenson a műszakja végén, mikor már épp indulni készült a buszmegállóba. 149
- Mit? - kérdezett vissza. Lois imádott pletykálkodni, s általában hozzáfűzte a hírekhez a saját megjegyzéseit. - Dr. Murrayről és Jenny Parklandről. Jenny az a bájos nővér a szülészetről. - Biztosan találkozgatnak - mondta Joanna csak úgy közömbösen. Nem tudta konkrétan, de nem is csak találgatott. Valahogy érezte, és meg is értette. Ő elérhetetlen Tim számára, s a férfi tulajdonképpen helyesen cselekszik. Ő végül is apáca, ezt az életet választotta, ezt akarta. Lois nem vette észre, hogy Joanna gondolatai elkalandoztak. - Már háromszor is ezen a héten. Joanna most már odafigyelt. - Dr. Murray és Jenny - ismételte Lois. - Három találkájuk is volt már csak ezen a héten, s most már naponta találkoznak. - Nagyszerű - mondta Joanna magára erőltetve egy mosolyt. - Épp itt az ideje, hogy a doktor a kórházon kívül is viziteljen. Lois felnevetett. - Milyen szellemes, nővér! A tréfa csak gyászos kísérlet volt arra, hogy Joanna leplezze, amit a hír hallatán érzett. Igaz, nincs joga érezni semmit dr. Murrayvel kapcsolatban. Az orvos jóképű, szabad agglegény, ő maga pedig olyan, mintha már férjnél lenne. Letette a fogadalmát és az egyházzal kötött házasságot, Krisztus jegyese lett. - Biztos vagyok benne, hogy Jenny már régen kinézte magának a doktort. Joanna nem hibáztathatta a másik ápolónőt. Dr. Murray végül is megtestesített mindent, amiről egy nő csak álmodhat. Aznap este Joanna a zárdafőnök asszony elé térdelt a heti nyilvános bűnvallás idején. Nehéz volt a szíve, vállát óriási súllyal nyomta a bűntudat. Bár tudta, hogy nem felelős az álmaiért, szenvedett a bűntudattól, hisz ő engedte meg, hogy dr. Murray - nem akarta még magában sem Timnek nevezni - helyet kapjon a lelkében, a gondolataiban. Eközben hatalmas kockázatot vállalt, kockára tette a fogadalmát és a lelki békéjét. Ráadásul óriási csalódásnak tette ki magát. - A Mindenható Isten és Elöljáró Főnökasszonyom előtt bevallom, hogy gondolatban elgyengültem. - Elhallgatott, azt fontolgatva, mennyit mondjon el abból, ami történt. Még hallotta magát, amint valami „illetlen reagálás”-ról beszél, majd hirtelen az egész zárda szeme láttára zokogásban tört ki. Nem tudta, miért sír, és azt sem, hogy hogyan hagyja abba. Egy órával később hívatta Eloise nővér. - Mondja, mi zaklatta fel ennyire? - kérdezte az idősebb apáca gyengéden. Joanna a zsebkendőjéért nyúlt, és kifújta az orrát. Szeme feldagadt a sírástól, az orrát pedig már vörösre dörzsölte. Még mindig folytak a könnyei, egyszerűen nem tudtak elapadni. - Nővér! - biztatta a házfőnöknő kedvesen. - Ó, Eloise nővér, azt hiszem, elkövettem valami nagy butaságot. A másik nővér türelmesen várt, amíg Joanna a szavakat kereste. - Van egy orvos a Szent Erzsébetben, és én… én hagytam, hogy vonzalom alakuljon ki bennem iránta. - Elrejtette az arcát, nem is akarva látni a várható viszolygást elöljárója arcán. - Nővér, maga most is nő annak ellenére, hogy apáca. Természetes, ha vonzónak talál egy férfit. Tisztaságot fogadtunk, de ez nem jelenti azt, hogy nincs szívünk és nincsenek érzéseink. 150
Joanna nem számított rá, hogy a házfőnök asszony ilyen megértő lesz iránta ebben a kínos helyzetben. - Viszonozza ez az orvos a maga érzéseit? Egy héttel korábban még azt válaszolta volna, hogy igen, de most már tisztábban látott. - Nem… egy másik ápolónővel áll kapcsolatban. - Értem - mondta Eloise nővér hosszú hallgatás után. - És ez nagyon zavarja magát, ugye? Joanna kétségek közt őrlődött. Egyrészt azt kívánta, hogy dr. Murray boldog legyen, hisz megérdemli. Tehetséges sebész, de ami még ennél is fontosabb, őszintén törődik a betegeivel. Abban is biztos volt, hogy egy nap csodálatos férj és apa válik belőle. Elvesz majd valaki mást, olyan valakit, akinek szabadságában áll viszonozni a szerelmét. Ám ez a tudat akkora szívfájdalmat jelentett Joannának, hogy nem is akarta kielemezni. - Azt akarom, hogy boldog legyen - suttogta érzelmektől elfúló hangon. A másik apáca helyeslőn bólintott. - Hogyan tudnék magának segíteni? Joanna nem gondolta, hogy bárki is segíthetne rajta. Olyan rosszul érezte magát, mint akit mindjárt leterít az influenza. - Rendszeresen találkozik azzal az orvossal, ugye? Joanna bólintott. - Segítene, ha a kórház más részlegén dolgozhatna? Tehát Eloise nővér át akarja helyeztetni egy másik osztályra. Talán valóban ez lenne a legjobb, így idővel visszatérhetne az élete a helyes kerékvágásba. - Azt hiszem… az jó lenne, nővér. A házfőnök asszony megígérte, hogy intézkedik. Bár Joanna tudta, hogy folyamatban van az áthelyezése, arra nem számított, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Hétfőn közölték vele, hogy áthelyezték a sürgősségi osztályra, a délutáni műszakba. Felborult az egész napirendje. Még arra sem adtak neki lehetőséget, hogy elköszönjön a többi nővértől a sebészeten. De legalább dr. Murrayvel sem kellett találkoznia. Az orvos két nappal később mégis felkereste. - Mondhatott volna valamit az áthelyezéséről - támadt neki, miközben Joanna épp egy fiatal nő sebét kötözte. Ügyet sem vetett a betegre, aki egy kenyérvágó késsel vágta meg magát, és most csodálkozva nézett fel az orvosra. - Bocsánatot kérek - mondta Joanna a betegnek. - Dr. Fuller mindjárt jön, és összevarrja. - Aztán megfordult, és villámló tekintettel nézett dr. Murray szemébe. Az követte őt a folyosóra. - Mit keres maga itt? - kérdezte éles hangon Joanna. - Miért kérte az áthelyezését? - Azt hiszem, ez nyilvánvaló. - Sajnos nekem nem, úgyhogy legyen szíves megmagyarázni! Joanna nem volt biztos abban, hogy dr. Murray el tudná fogadni az igazságot, ahogy ő sem tudná bevallani. - Nem hiszem, hogy jó, ha mi ketten továbbra is látjuk egymást. - Azt még megértem, hogy nem akar eljönni időnként a Dairy Queenbe, de azt már nem, hogy csak úgy eltűnik. 151
- Nem tűntem el. - Egyenesen köddé vált. Joanna még sosem látta a férfit ilyen dühösnek. Kivörösödött az arca, és láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy ne kiabáljon. - Maga ezt nem érti - suttogta Joanna. - Akkor magyarázza meg! - Nem láthatom magát többé. Sem a Dairy Queenben, sem itt, sem bárhol máshol. - Mi a fenéről beszél? Joanna tudta, hogy ez a kérdés el fog hangzani, de nem válaszolhatott rá. Nem mondhatta meg az igazat, amivel aztán együtt kell élnie egész életében. - Kérem, ne firtassa, csak… fogadja el, hogy áthelyeztettem magam. - Biztos, hogy ezt akarja, Joanna? - Joanna nővér - helyesbített a lány. Az orvos egy ideig nem felelt. - Joanna nővér - ismételte aztán kisvártatva sötét arccal, összevonva a szemöldökét. Tehát ez a válasz a kérdésemre. Aztán már ott sem volt. A mód, ahogy távozott elárulta Joannának, hogy tiszteletben fogja tartani a kívánságát. És hogy sosem fogja látni többé.
152
28. Kathleen nővér Mindenszentek napján, egy héttel azután, hogy Kathleen bejelentette, nem tud tovább dolgozni a templom könyvelésén, beugrott a plébániára megtudni, felvettek-e már helyette valakit. Át akart az utódjának adni bizonyos információkat, már ha volt egyáltalán utóda. Sanders atyának elég ideje volt találni egy új könyvelőt, de Kathleen eddig nem látta nyomát, hogy bárki a helyére lépett volna. Nem fogja hagyni, hogy a pap rábeszélje a maradásra. Néhány dicsérő szó meg biztatás nem bírhatja rá, hogy folytassa a munkát. Gondosan elismételte magában a mondókáját, hátha szükség lesz rá. Doyle atya ragaszkodott hozzá, hogy kilépjen, mielőtt annyira belekeveredik a dologba, hogy már késő lesz menekülni. Kathleen megfogadta a tanácsát, s azonnal beszélt is Sanders atyával, aki könyörgött neki, hogy fontolja meg a dolgot, ám Kathleen kitartott. Ki akart szállni, s még biztosabb lett efelől, mihelyt találkozott Yates atyával. Szerencsétlenségére Sanders atya már elment, mire odaért, s előző heti ígérete ellenére nem vett fel senkit Kathleen helyére. Most majd Yates atyával kell beszélnie, s ez a kilátás borzongással töltötte el. Ahogy Doyle atya utalt rá, az új pap kellemetlen ember volt, aki láthatóan kevés örömöt talált az életben. Gyakran volt nyers és barátságtalan még a hívekkel is, modora már majdnem gorombának volt mondható. Alig több mint egy hete volt a Szent Péter templomban, s Kathleen máris sokakat hallott panaszkodni rá. Nem gondolta róla, hogy rossz pap lenne, csak hogy egy mérges pap, akinek a haragja csípős, bíráló megjegyzésekben, előítéletes viselkedésben mutatkozik meg. - Sanders atya házon kívül van? - kérdezte Kathleen a házvezetőnőt tapogatózva. Mrs. O’Malley bólintott. - Én is elhúznám a csíkot, ha lehetne - felelte. Az égre nézett és megborzongott. Aztán összeesküvők módjára suttogva hozzátette: - Nem ízlik neki a főztöm. - Nem kellett mondania, kire gondol. - Az egybefasírtom túl sós, a krumplipürém olyan, mint a csiriz, de még a sütőtökös pitémet is leszólta. Ma ebédnél azt mondta, az enyémnél még a konzerv bableves is jobb. Mrs. O’Malley hangja reszketett a felháborodástél. - Maga csodálatosan főz - nyugtatta Kathleen, hisz a házvezetőnő a lehető legomlósabb kekszeket és a legfinomabb ételeket készítette eddig a plébánosoknak. Ír gulyása felvette a 153
versenyt a legjobb gulyással, amit Kathleen valaha evett. Az asszony élethivatása volt jól tartani a papokat, így Yates atya panaszai mélyen sértették a büszkeségét. - Köszönöm, hogy ezt mondja - felelte szipogva Mrs. O’Malley. - Nagyon szomorú, hogy elveszítettük Doyle atyát. Semmi sem lesz itt többé ugyanaz. - Hogy van Sanders atya? - kérdezte Kathleen. A szakácsnő sokatmondón a szemébe nézett. - Attól tartok, nem jól - sóhajtott. Kathleen vette az üzenetet. Az atya tehát megint iszik, még többet, mint korábban. Doyle atya elvesztése és az, hogy Yates atyával kell boldogulnia, még inkább felborította a lelki egyensúlyát. Léptek hallatszottak a papok szobái felől. Mrs. O’Malley akkorát ugrott, mintha megcsípték volna hátulról, s futott vissza a konyhába. Kathleen belépett kis irodájába, s leült az íróasztal mellé gondolván, jobb lesz még ma túlesni a Yates atyával való beszélgetésen. Azt várta, hogy a pap beköszön hozzá, de az csak ment tovább a folyosón, még oda sem biccentett. Egy perccel később Kathleen kereste fel, udvariasan bekopogva irodája ajtaján. A plébános mérges tekintettel mordult rá. - Nem tudna ezzel várni? - kérdezte összevont szemöldökkel. Kathleen megdermedt a barátságtalan fogadtatástól, de nem hagyta magát. - Beszélnem kell önnel még ma délután. Amikor önnek megfelel, atyám. Megvetés barázdálta a pap máskülönben kellemes arcát. - Miről van szó? - Ma van az utolsó nap, hogy elvégzem a templom könyvelését - felelte Kathleen. - Egy hete megmondtam Sanders atyának, hogy nem folytathatom ezt a munkát a teljes embert kívánó tanári feladataim mellett. - Túlterhelt, nővér? Gúny sütött a pap szavaiból, de Kathleen nem vette fel a kesztyűt. - Mikor Sanders atya megkért, hogy vállaljam el ezt a feladatot, azt mondta, csak ideiglenes kisegítésre van szükség. De úgy látom, a könyvelő… úgy döntött, nem tér vissza. A nő valójában már augusztusban felmondott, de Kathleen nem akarta teljesen bemártani Sanders atyát. - És most maga is szépen kisétál. - Már egy hete közöltem Sanders atyával a távozási szándékomat, hogy legyen ideje keresni helyettem valakit. A pap rá sem nézett, úgy válaszolt. - Amit nem tett meg, ugye? - Én… én nem tudhatom. - Na jó, elmehet. - Köszönöm. - Kathleen megkönnyebbülten indulni készült, de amint elfordult, a pap megállította. - Hogy őszinte legyek, nővér, nem lep meg, hogy elmegy. Kathleen nem kérdezett semmit, csak összekulcsolt kézzel várt, miközben Yates atya zavartalanul írogatott valamit.
154
- Véletlenül volt alkalmam átnézni a könyveket ma reggel - folytatta. - Gondolom, nem tudja, hogy én is értek a könyveléshez. Kathleenben megállt az ütő. Minden bizonnyal észrevette az eltéréseket az adományok és a betétek között. Eddig azt remélte, hogy mivel Doyle atya mindig pótolta a hiányt, a dolog magától rendeződött. - Úgy tűnik, van benne néhány kis szándékos tévedés. Kathleen egy szót sem szólt. A pap felnézett rá, s elkapta a tekintetét, mielőtt Kathleen le tudta volna sütni a szemét. Megvetés sugárzott a pillantásából. A plébános már épp folytatni akarta, mikor nyílt a kapu, és besétált rajta Sanders atya. Tántorgott néhány lépést, aztán megállt az iroda ajtajában. Kathleen érezte rajta az alkoholszagot, s észrevette, hogy zavaros a tekintete. - Örülök, hogy látom, atyám - köszöntötte a másik pap nyílt megvetéssel. - Épp jókor jött, hogy beszálljon ebbe a kellemetlen beszélgetésbe Kathleen nővérrel. Amint tudja, a nővér úgy döntött, hogy itt hagyja a könyvelést. - Pedig nagyon jó munkát végzett - mondta Sanders atya elismerően. - Ezzel nem értek egyet, atyám. - Van valami probléma? - kérdezte döbbenten Sanders atya. Mintha nehezére esne állva maradni, nekitámaszkodott az ajtófélfának. Az italszag betöltötte az irodát, már Yates atyának is éreznie kellett. Az új pap hátradőlt a székén. - A hallgatása nem válik becsületére, Kathleen nővér. - Yates atya elhallgatott, Kathleen azonban nem kezdett el magyarázkodni. - Úgy vélem, magyarázattal tartozik az egyházközségnek. Kathleen lehajtott fejjel megharapta saját nyelvét, nehogy védekezni kezdjen, s felfedje tettei okát. Semmiféle hibát nem követett el. Ha itt bármi hiba történt, akkor az az volt, hogy nem jelentették az eltéréseket azonnal a püspöknek. Nem mintha ez segített volna jelenlegi helyzetén, gondolta szomorúan. Doyle atya megpróbálta, s lám, mire ment vele. - Nem tudom, mi ütött Sanders atyába, hogy magát bízta meg ezzel a munkával - fordult a pap haragja kollégája felé. - Eleve rossz ötlet volt. Milyen jó érzés, ha megbecsülik az ember munkáját, gúnyolódott most már Kathleen is magában, igyekezve elrejteni bosszúságát. Két hónapon át, heti három, de gyakran négy alkalommal órákat töltött azzal, hogy egyensúlyba hozza a templom pénzügyeit, és ez a szidás minden fizetsége. - Látom, nincs mondanivalója. Ezzel nem hagy nekem más választást, mint hogy beszéljek Eloise nővérrel a maga megkérdőjelezhető módszereiről - jelentette ki a pap, s a hangján érződött, hogy élvezettel fog kellemetlenséget okozni Kathleennek. A nővér bólintott, s nagyon remélte, Eloise nővér meg fogja érteni, milyen lehetetlen helyzetbe került. Talán nem volt helyes megvédeni az idősebb papot, de ebben csak Doyle atya irányítását követte. Az atya nevét azonban semmiképp sem fogja megemlíteni. Ő már drágán megfizetett azért, hogy megpróbált megfelelni a püspök elvárásainak és segíteni Sanders atyán. - Most már elmehetek, atyám? - kérdezte gyenge hangon, pedig igyekezett palástolni az érzéseit. 155
- De még mennyire - felelte a pap felállva az asztaltól. - Maga a Szent Brigitta nővérek rendjének szégyene. Kathleen szinte futva hagyta el az irodát, annyira kívül akart már lenni a plébánia falain. Odakint olyan hideg volt, hogy csontig átfagyott, mire a zárdába ért. Alig lépett be a kapun, mikor Eloise nővér magához hívatta. - Igaz az, amit Yates atya elmondott nekem? - kérdezte, mihelyt Kathleen belépett az irodába. Mielőtt válaszolhatott volna, máris jött a következő kérdés. - Tényleg meghamisította a számlakönyveket? Erre nem lehetett egyszerűen válaszolni. Valóban megmásította a könyveket, de csak kis mértékben, s csakis azért, hogy helyrehozza az eltéréseket, mihelyt Doyle atya pótolta a hiányzó összeget. - Nem… nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek kinéz, nővér. Az idősebb apáca határozottan dühös volt. - Igaz, hogy elvett az egyház pénzéből a saját céljaira, aztán egy későbbi időpontban visszatette? - Szó sincs róla! - kiáltott fel Kathleen rémülten, hogy bárki is elhihet róla ilyen égbekiáltó hazugságot. - Yates atya ezt állítja. Bizonyítékai vannak. - Nem én voltam az, aki elvette a pénzt - mondta erre Kathleen vonakodva. A tény, hogy Yates atya őt vádolta, miközben tudta, hogy Sanders atya volt a tettes, megdöbbentette Kathleent. Ilyen… szándékosan hazug, lelkiismeretlen viselkedést nem várt volna egy paptól. Védekezése nem nyugtatta meg a felettesét. - Azt akarja mondani, hogy tudja, ki tette, mégsem szólt? Kathleen bólintott. - Ez még annál is rosszabb, mint gondoltam. Yates atyának igaza van, itt fegyelmi eljárásra van szükség. Még alszom rá egyet, nővér, de azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszatérne az anyaházba egy időre elmélkedni és beismerni a bűneit. Kathleen nem hitt a fülének. - Elküld engem, nővér? - Szégyent hozott ránk, nővérem. - De… de hát meg sem hallgatott! Nem érdekli, hogyan néz ki a dolog az én szemszögemből? - Kathleen alig tudott már beszélni a torkát fojtogató sírástól. - Bármit mondana is, az nem változtat a tényen, hogy becstelenül kezelte a templom számlakönyveit. Gúny tárgyává tett mindnyájunkat. Kathleen már nyitotta a száját, hogy megmagyarázza a helyzetet, de Eloise nővér túl dühös volt ahhoz, hogy meghallgassa. Doyle atya nevét belerángatni ebbe a szörnyűségbe több kárt okozna, mint hasznot. A pap a barátja volt, a bizalmasa, és mindent megtett, amit tudott, hogy megvédje. Most rajta a sor, hogy a hallgatásával megvédje őt. A vádak és a bánásmód mélyen igazságtalan voltát azonban nem tudta megemészteni. - Nem ezt érdemlem, nővér. Az idősebb apáca rosszalló pillantást vetett rá. - Ahogy emlékszem, lelkesen vállalta el ezt a feladatot. Azt mondta, jót fog tenni a gyakorlati tapasztalat. Erre vágyott, én meg a jobb belátásom ellenére beleegyeztem. Nekem eleve nem tetszett az ötlet, de a plébániával való együttműködés jegyében beadtam a derekam. 156
Tudtam, hogy ez lesz a vége, és hibáztatom magát, nővér, mert nem volt hajlandó megfékezni az önzését és megadta magát az ostoba hiúságának. Szinte fülsiketítő volt az ezt követő csend. - Értettem, nővér - suttogta Kathleen. - Ma nem kap vacsorát, és készüljön fel, hogy holnap elutazik! - Igen, nővér. Kathleen elhagyta az irodát, s gyorsan keresett egy széket, hogy leüljön, annyira reszketett. Később sem hagyott alább a reszketése, annyira forrt benne a harag és kínozta a megaláztatás. Csaknem tíz éven át teljesen az egyháznak és Istennek szentelte az életét, s most ez érte a köszönet. A papok tisztességes fizetést kaptak, de mert ő szegénységi fogadalmat tett, mint az összes többi apáca, szinte alamizsnáért dolgozott. Tanított az iskolában, maga varrta a ruháit, főzött, takarított, és spártai életet élt. Cserébe magány és számtalan hálátlan feladat várt rá. Kathleen tíz év óta először kérdőjelezte meg választása helyességét. Éjjel nem tudott aludni. Korgó gyomorral csomagolt össze egy kis útitáskára való holmit. Csak sejteni tudta, mit fog szólni a többi nővér és mit mondanak róla nekik, ha már elment. Hamarosan ki fog derülni, hogy kegyvesztetten, megszégyenülten távozott. Hirtelen meghallotta a kapucsengő távoli hangját. Aztán megszólalt újra, még türelmetlenebbül. Két hosszú csengetést sok rövid követett. Nem tudta, ki az ügyeletes, de akárki is volt, bizonyára lefeküdt aludni. Mivel ő még nem vetkőzött le, magára vállalta a feladatot, és kiment a kapuhoz. Meglepetésére egy izgatott fiatalember járkált fel-alá a kapu előtt. - Segíthetek? - kérdezte Kathleen résnyire nyitva az ajtót. - Beszélnem kell Angelina nővérrel. - Sajnálom, de a nővér már lefeküdt. - Nagyon fontos! - Sajnálom - ismételte Kathleen. Együtt érzett a fiúval, de a vendégfogadásnak szigorú szabályai voltak, nem volt más választása. - Jöjjön vissza holnap, akkor majd beszélhet a nővérrel. - Nem… nekem most kell beszélnem vele. - Tényleg nagyon sajnálom - mondta Kathleen, azzal a további vitát megelőzendő becsukta a kaput.
157
29. Joanna nővér Este tízkor Joannának még egy órája volt hátra a műszak végéig, de máris teljesen kimerült. Általában nem ivott kávét ilyen későn, most mégis szüksége volt egy kis koffeinre, amíg megszokja új beosztását. A sürgősségin dolgozni nagyon megerőltető volt, unalmas időszakok váltakoztak kétségbeesett kapkodással, rengeteg munkával és izgalommal teli időszakokkal. Mivel a választásokig már csak napok voltak hátra, a kórházban mindenki Nixonról és McGovernről beszélt. - McGovernnek esélye sincs - jelentette ki Gloria Thompson, az egyik nővér, cukrot téve a kávéjába. - Nézted mostanában, mennyibe kerül a kenyér? - panaszkodott egy másik. - Mindezt Nixonnak köszönheted. Eladta a búzánkat az oroszoknak, mi meg kiadhatunk ötven centet egy vekniért. - Szemét forgatva az égre nézett, aztán odabiccentett a mellette elhaladó Joannának. - Jó, hogy itt van velünk, nővér. - Köszönöm - felelte Joanna. Időbe fog telni, amíg megszokja mind a délutános beosztást, mind az új kollégákat. Hiányzott neki Sylvia Larson, Lois Jensen, Julie és a többiek. Ahogy dr. Murray is, akiért továbbra is fájt a szíve. Egy percre sem múlt el ez az érzés. Számtalanszor gondolt rá naponta, bármennyire is igyekezett megzabolázni a gondolatait. Miután megitta a kávéját, visszament az osztályra. Csendes este volt, csak kisebb sérülésekkel jöttek betegek, egyetlen komoly eset kivételével. A barátja hozott be egy tizenéves lányt, aki láthatóan illegális abortuszon esett át és erősen vérzett. Dr. Barlow, az ügyeletes orvos még dolgozott rajta, Gloria és két másik nővér pedig a keze alá adogatta a szükséges eszközöket. - Joanna nővér! - kiáltott oda dr. Barlow, amint meglátta Joannát. - Kikérdezné a lány barátját? - Már megyek is - felelte a nővér. Épp elindult a várószoba felé, mikor egy magas, erős testalkatú kamasz fiú lökte be a lengőajtót. - Mellette akarok maradni - jelentette ki harciasan. - Látni akarom őt! Két beteghordó megakadályozta, hogy továbbmenjen. - Elhallgattatná valaki? - kiáltotta Gloria. - Hol vannak a szülők? - kérdezte az egyik beteghordó. 158
- Corinne, Corinne! Minden rendben lesz, kicsim! - kiabált a fiú a beteghordókkal harcolva. - Tarts ki, Corinne! Tarts ki! - Fiatal arca eltorzult a gyötrelemtől. Amikor meglátta Joannát, abbahagyta a birkózást. - Nővér! Nővér! - Segíthetek? - kérdezte Joanna. - Hozza ide Angelina nővért! - könyörgött a fiú. - Corinne arra kért, hívjam ide hozzá. Beszélnie kell vele. A fiatalember nem tudta, mit kér. - Sajnos lehetetlen. - Ezt mondta a másik nővér is a kapuban, de Corinne beszélni szeretne a tanárával. Kérem, nővér! Magára biztos hallgatnak. - Odamentek a rendházhoz? A fiú könnyes szemmel bólintott. - Corinne azt mondja, mindenképpen beszélnie kell a nővérrel. - A fiatalember sápadt arcán most már csorogni kezdtek a könnyek. - Nagyon vérzett és szörnyen félt… Nem tudtam, hogy terhes. Még csak nem is tudtam! A beteghordók elengedték, Joanna pedig egy üres fülkébe vezette. A fiú zokogva lerogyott egy székre. Joanna a vállára tette a kezét, megpróbálva vigasztalni a szerencsétlent. Percekig ült mellette és hagyta beszélni. Fel nem foghatta, hogyan tudja egy tizenéves megindokolni, miért nem alkalmaz semmiféle fogamzásgátlást, aztán meg az abortusz mellett dönt. Milyen elkeseredett lehetett az a szegény lány! - Nővér, tudja meg, mi történik Corinne-nal! Tudnom kell! Kérem! Joanna magára hagyta egy percre, amíg megtudta, hogy Corinne-t bevitték a műtőbe, hogy elállítsák a vérzést. - Nem jók a kilátásai - mondta dr. Barlow lehámozva magáról a véres gumikesztyűt. Túl sokáig várt, mielőtt idejött. Úton vannak már a szülei? Joanna összeszorult torokkal bólintott. - Felhívták őket a betegfelvételről. - Gondoskodjon róla, hogy zavartalanul egyedül lehessenek, ha megérkeznek! - mondta az orvos szomorú tekintettel, aztán elfordult. Joanna felismerte ezt az elveszett, reménytelen pillantást: késő, nincs már mit tenni. Legszívesebben világgá kiáltotta volna, milyen igazságtalan az élet, milyen szörnyű, hogy egy fiatal lánynak ilyen értelmetlenül kell meghalnia. Hát nem tudta, milyen értékes az élet? Az övé ugyanúgy, mint azé a meg nem született gyermeké. Úgy tíz perccel később, mikor Joanna elment a betegfelvétel pultja előtt, egy középkorú pár érkezett sietve, arcukon döbbenet és bizonytalanság. - Bob Sullivan vagyok. Hol van a lányunk? - kérdezte a férfi. - Mr. és Mrs. Sullivan! - lépett oda a tizenéves fiú Corinne szüleihez. - Annyira aggódtunk - kiáltotta Corinne édesanyja. - Nem jött haza iskola után, mi meg már mindenhová telefonáltunk, de senki sem tudta, hol van. - Ez most már nem számít, Sharon - csitította a férje. - Az isten szerelmére, mondja már meg valaki, mi történt! - Igen, Jimmy, mondd el, mi történt! - visszhangozta Sharon. - A kórház telefonált, de nem voltak hajlandók elárulni a részleteket. - Corinne… terhes volt - mondta Jimmy elhaló hangon. 159
- Terhes? - ragadta meg az apa Jimmyt az ingénél, majd nekiszorította a falnak. A fiú lába már a levegőben kalimpált, mire Joanna rá tudta venni a férfit, hogy elengedje. - Beszéljük ezt meg inkább magunk között! - javasolta, és beterelte a társaságot egy helyiségbe, melyet a kórház a hozzátartozóknak tartott fenn. Ott aztán a szülők egymást átölelve lerogytak a kanapéra, Jimmy pedig megállt az ajtóban, mint aki legszívesebben kimenekülne. Joanna az egyetlen széken foglalt helyet. - Corinne elvetélt? - kérdezte az anya Joannát. A nővér megrázta a fejét, csak nehezen jött a szájára a rettenetes szó. - Láthatóan úgy döntött, hogy… elveteti a babát. A lány anyjának arca halottsápadttá vált. - Abortusza volt? Corinne úgy döntött, megszabadul a gyerektől? Joanna kelletlenül bólintott. - Te intézted el? - kérdezte az apa Jimmyt. Szeme összeszűkült, arca egyre vörösebb lett. - Nem! Esküszöm, semmit sem tudtam az egészről. Corinne azt mondta, egy barátnőjét látogatja meg, és kirakatta magát egy utcasarkon a belvárosban. - Nem tudtad, mire készül? - Fogalmam sem volt. Honnan tudhattam volna, mikor azt sem mondta meg, hogy terhes? - A fiú leszegte fejét, könnyei a padlóra potyogtak. - Hát miért fordult egy zugorvoshoz?! Hát miért nem beszélte meg velem?! - jajgatott az anya. - Miből fizette ki? - kérdezte az apa Jimmytől. - Nem tudom. Semmit sem tudok. - Egy európai utazásra spórolt - suttogta az anya, megragadva férje kezét. - Hol van most? Vele szeretnék lenni. - Corinne a műtőben van - világosította fel Joanna. - A műtőben? Azért még lehetnek gyerekei, ugye? - Nem tudom - ingatta a fejét a nővér. Csendben ültek tovább. Úgy tizenöt perc múlva a sebész lépett a helyiségbe. Még a zöld műtősruha volt rajta, a maszk a nyaka körül lógott. Joanna azonnal kiolvasta a szeméből, hogy Corinne elvérzett, nincs többé. - Sajnálom - mondta az orvos nagyot sóhajtva. Corinne szülei és Jimmy zavartan meredtek rá. - Sajnálja? - kérdezte Sharon Sullivan. - Corinne-nak nem lehet több gyereke? • Az orvos Joanna tekintetét kereste, s a nővér látta a szemében a részvétet és a szomorúságot, hogy ilyen szörnyű hírrel kell a szülők elé állnia. - A lányuk meghalt a műtőasztalon - mondta tompán a férfi. - Megtettünk minden tőlünk telhetőt. Eltelt néhány pillanat, mielőtt a helyiséget betöltötte valami földöntúli jajveszékelés, a rémület és a hitetlenség hangja. Corinne anyja a tenyerébe temette az arcát, és hangosan zokogott - Itt valami tévedés történt. Biztos vagyok benne, hogy csak tévedés lehet - állt fel Bob Sullivan először az orvosra, majd Joannára pillantva. Keze lassan ökölbe szorult. - Corinne reggel még ott ült velünk az asztalnál, délután pedig dolgozatot írt egészségtanból. Semmi 160
másról nem beszelt, csak erről a dolgozatról, olyan fontos volt neki. Most meg azt mondják, hogy a kislányom halott? Nem, ez csak tévedés lehet. Itt valami nincs rendjén, Corinne nem halhatott meg! - Nagyon sajnálom - mondta ismét az orvos. - Túl sok vért vesztett, már késő volt. Jimmy úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott. - Azt mondta, előbb vigyem Angelina nővérhez - suttogta alig hallható hangon. - Meg kellett volna mondania nekem. Beszélnie kellett volna a babáról… - Elfordult a többiektől és öklével verte a falat. Gyászában, fájdalmában szinte üvöltött, aztán lerogyott a földre, és összekuporodva zokogni kezdett. Joanna szemét is ellepték a könnyek, nem bírta látni ezt a tengernyi fájdalmat. - Nem lehet, hogy meghalt! Nem történhet velünk ilyen! - tört ki Sharon is. - Corinne és én Európába utazunk a nyáron, hónapok óta tervezzük ezt az utazást… - Csak tizenhat éves - mondta az apa csak úgy, maga elé. - Van valaki, akit szeretnék, hogy felhívjak? - kérdezte az orvos. Bob Sullivan úgy nézett fel rá, mint aki nem hallotta a kérdést. - Az én kislányom nem lehet halott. Ma reggel még ott ült velünk az asztalnál. - Nővér! - suttogta dr. Johnson. - Talán felhívhatná a plébániát, és idehívhatná az egyik papot a szülőkhöz. Joanna bólintott, és letörölte a könnyeket az arcáról. - Felhívom Sanders atyát - mondta halkan, átölelve Sharon Sullivan vállát. Ha lett volna mód, hogy átvegye a fájdalmát, megtette volna. A halál ismét úgy csapott le, mint egy tolvaj az éjszakában, s elvitt magával valami nagyon értékeset.
161
30. Angelina nővér Tiszta és csípős volt a novemberi reggel, s Angie jókedvűen indult neki a napnak. Előző nap levelet kapott az édesapjától. Ez olyan ritka esemény volt, hogy Angie minden levelét megőrizte, és számtalanszor elolvasta. Úgy tűnt a levélből, hogy apja jól van, de leginkább a vendéglőről írt, mint mindig. Angie azonnal válaszolt, s megírta, szívesen hazautazna Buffalóba a nyáron, ha el tudja intézni. A gimnázium szünetében is gyakran sok volt az elfoglaltsága, főiskolai órák és több más kötelezettség, de már túl rég nem látta az apját, s tudta, ő is örülni fog neki. Aznap éjjel azt álmodta, hogy főz a vendéglő konyhájában, fűszereket adagol egy nagy lábas paradicsommártásba. Mikor reggel felébredt, szinte még érezte a fövő fokhagyma illatát. Magában dúdolva átsétált a gimnáziumba. Alig ért oda, máris meghallotta a rettenetes hírt. - Corinne? Meghalt? - ismételte döbbenten, miután Morgan Gentry hisztérikusan zokogva odament hozzá. Ez csak valami tévedés lehet. Corinne nem halhatott meg! - De igen, nővér. Esküszöm, igaz. Az édesanyám ezzel ébresztett. Most ott van Corinne mamájával a temetkezési vállalatnál, hogy kiválasszák a koporsót. Angie szemét elöntötte a könny. A diákok kezdtek beszivárogni az első órára, s Angie észrevette, hogy sokan szintén sírnak. Többen odamentek hozzá vigaszért, de nem segíthetett rajtuk. Kiadta az olvasnivalót, aztán csak ült az asztalánál hitetlenkedve s dermedten a fájdalomtól. Déltől már képtelen volt megtartani az óráit. Alberta nővér engedélyével visszatért a rendházba, és megkereste Joanna nővért. - A te osztályodba járt? - kérdezte Joanna, amint a kápolnában üldögéltek együtt, miután közösen imádkoztak a lányért. Angie bólintott. Még mindig alig tudott beszélni a döbbenettől. - Még gyerek volt, egy érdeklődő, értelmes gyerek. Nem, ezt nem tudom elfogadni. Aztán elborzadva hallgatta Joanna beszámolóját a történtekről. - Jimmy ott volt? - Igen. Nagyon nehezen viselte. Jó lenne, ha beszélnél vele - javasolta Joanna. Önmagát hibáztatja, bár nem is tudott a terhességről. Ha tudott volna, nem engedi, hogy Corinne az abortuszt válassza, ebben biztos vagyok.
162
- Abortusz… - Angie még most sem tudta felfogni, hogyan tehette ezt Corinne. Az órán beszéltek az ilyen beavatkozás kockázatairól testi jogi és erkölcsi szempontból egyaránt. Corinne hangosan és világosan kifejtette az álláspontját, s kiállt a népszerű világi nézőpont mellett, miszerint egy nőnek joga van eldönteni, mit tesz a testével. Angie-t elborzasztotta ez a hozzáállás. A gyermek, melyet Corinne a méhében hordott, egy értékes élet volt, nem kevésbé értékes, mint a saját élete. - Beszélj Jimmyvel! - ismételte Joanna. - Az éjjel nagyon keresett. Ide is eljött, mert Corinne kétségbeesetten látni akart téged, mielőtt bemegy a kórházba. Angie felkapta a fejét. - Itt volt? Tegnap éjjel? - suttogta. - Tehát Jimmy volt az. Kathleen nővér mondta, hogy egy fiatalember keresett, de el sem tudtam képzelni, ki lehetett. - Istenem, pedig gondolhatta volna. - Ő volt - erősítette meg Joanna. - A kórházban is téged emlegetett, és azt mondta, Corinne beszélni akar veled. Angie szíve rettenetesen fájt, s ez a hír csak még tovább rontott a helyzeten. A kislány őt akarta látni, ő pedig nem volt elérhető. Ez a tudat szinte elviselhetetlen súllyal nehezedett a lelkére. Délután Angie végre tudott beszélni Jimmyvel, mikor a fiú újból felbukkant a rendházban. Jobb keze be volt gipszelve, de mikor Angie megkérdezte, mi történt, egy vállrándítással elhárította az együttérzést. - Corinne-nak szüksége volt magára, nővér. Ahelyett, hogy engedte volna, hogy egyenesen a kórházba vigyem, könyörgött, hogy előbb jöjjünk ide, a zárdába, és beszéljünk magával. Sosem mentem volna bele, ha tudom, mennyire vérzik. De nem akarta, hogy tudjam. - Ó, Jimmy! - Angie arcán patakzott a könny. Megpróbálta megérteni, miért akart Corinne annyira beszélni vele. Jimmy is vele sírt a rendház vendégfogadásra szolgáló szobájában. Aztán félrenézett, és szaggatottan beszívta a levegőt. - Nem tudtam, hogy terhes. Esküszöm, nővér. - Hiszek neked. - Angie úgy érezte, a fiúnak fontos ezt tudnia. - Corinne ragaszkodott hozzá, hogy ne védekezzünk - motyogta maga elé Jimmy. - Az egyház szabályai szerint akart élni, még ha nem is értett velük egyet. - Akkor miért választotta az abortuszt? - kiáltott fel Angie. Jimmy lehorgasztotta a fejét, szeméből potyogtak a könnyek. - Nem tudom, nővér. Becsület istenemre nem tudom. Csak gondolom, hogy a szülei miatt. Azt hiszem, nem tudott volna a szemükbe nézni. Nem akarta, hogy ők… vagy maga… csalódjanak benne. - Ó, Jimmy! - Erre bizony nem volt Angie felkészülve. - Pedig igyekeztünk óvatosak lenni, nővér… - törölte meg a fiú a szemét az ép kezével. Nem sokkal ezután a fiatalember elment, Angie pedig tovább ült ott döbbenten a gyászával, s megpróbálta értelmezni a hallottakat. Joanna nővér biztos volt abban, hogy ez a beszélgetés segíteni fog a fiúnak feldolgozni a történteket, rá viszont annál rosszabb hatással volt.
163
Saját veszteségét még nagyobbnak érezte tőle. A fiatal lány, aki folytonos kihívások elé állította, aki arra kényszerítette, hogy megvédje az egyház álláspontját és a saját nézeteit halott. Mindent egybevetve Angie cserbenhagyta őt, s akaratlanul Jimmyt is. Angie ekkor már zokogott. Hova máshová is mehetett volna, mint a kápolnába. Letérdelt az oltár elé, és a kezébe temette az arcát. Úgy érezte, világa kifordult a sarkából, és soha többé nem lesz már benne rend. Nem érzékelte, mennyi időt töltött ott térdepelve, de amikor legközelebb felemelte a fejét, már délutáni fények vetődtek a kápolna falaira. Érzelmileg teljesen eltompult, megbénult, nem reagált semmire. Visszatért a cellájába, és rárogyott az ágyra. A Jézus szolgálatában töltött évek alatt sosem érzett még ilyen ürességet. Corinne egyszer megkérdezte tőle, hogy ő sosem kérdőjelezte-e még meg a tekintélyt. Arra próbálta késztetni Angie-t, hogy vizsgálja fölül az egyház fogamzásgátló szerekre vonatkozó körleveleit. Kérdésekkel bombázta, s amikor nem tetszettek neki a válaszok, kigúnyolta a szerinte idejétmúlt nézeteket. Corinne szemében nevetséges volt, hogy a papok nem nősülhetnek, és nem lehet családjuk. Egyszer azzal lepte meg Angie-t, hogy szerinte az apácáknak is meg kellene engedni, hogy misézzenek. Ez a gondolat egyenesen szentségtörésnek számított. Angie el nem tudta volna képzelni, hogy egy apáca szolgáltassa ki az Oltáriszentséget. Oldalt fekve az ágyon Angie egyszer csak egy árnyékot vett észre a folyosón. Eddig azt hitte, egyedül van az épületnek ebben a szárnyában. Felült, hátha őt keresi valaki. Odament az ajtóhoz, és kinézett a folyosóra. - Kathleen nővér! - kiáltott fel, mikor meglátta a másik apácát kabátban, kis utazótáskával a kezében. Fejéről hiányozott a fátyol. Angie fejében megszólalt a riasztócsengő. Kathleen feléje fordult, s a lába mellé ejtette a táskát. - Angelina nővér! - mondta mélységes együttérzéssel a hangjában. - Annyira sajnálom! Angie beharapta a szája szélét, nehogy újra elkezdjen sírni. - Köszönöm - suttogta. - És te? Elmész? Kathleen nővér bólintott. - Igen, nővérem, elmegyek. - De hová? Kathleen nővér a falnak támaszkodott, keresgélt a zsebében, aztán előhúzott egy zsebkendőt. Angie csak akkor vette észre, hogy sír. - Mi történt? - kérdezte. - Mi a baj? Kathleen kihúzta magát. - Most már nem számít… Seattle-be megyek. Ott él a bátyám, aki már évekkel ezelőtt megmondta, hogy mindenben segít, ha úgy döntök, feladom. Már felhívtam. - Kilépsz a rendből? - Angie elképedt. Oly sok társukat vesztették már el ebben az évben. - Még nem tudom. Át kell gondolnom a dolgot - mondta Kathleen nővér most már zokogva. - Utasítottak, hogy térjek vissza az anyaházba, de nem mehetek Bostonba, hogy szégyent hozzak a családomra. Nem tudnék többé a szüleim szemébe nézni, ha azt kellene hinniük, hogy… Nem fejezte be a mondatot. 164
Angie számára világos volt, hogy barátnőjének nagy lelki válságot jelent a távozás. - Tudnék segíteni valamiben? - kérdezte, bár kételkedett benne, hogy az ő helyzetében bármi segítséget tudna nyújtani. Kathleen nővér megrázta a fejét. - Nem. Senki sem tudna. Angelina nővér, sajnálom, hogy tegnap éjjel nem ébresztettelek fel. Ha tudtam volna… - Csak azt tetted, amit a szabályzat megkívánt tőled. - Fordított helyzetben ő is csak ezt tette volna. A másik nővér láthatóan megkönnyebbült. - Isten legyen veled, Kathleen nővér! - suttogta Angie. - Köszönöm - mondta alig hallhatóan Kathleen, aztán kis táskájával a kezében elindult a folyosón. - Fogsz írni nekünk, hogy tudjuk, mi van veled? - szólt utána Angie. Kathleen nővér vállat vont. - Írok, ha tudok. Isten veled, nővérem. - Isten veled. Úgy látszik, ez a nap a búcsúzások napja. Először Corinne hagyta itt, aztán a legjobb barátnője.
165
31. Joanna nővér Joanna aggódott Angelina nővér miatt, aki nagyon a szívére vette Corinne Sullivan halálát. Mikor meghallotta a hírt, Angelina nővér - mint mindenki más - döbbenten és hitetlenkedve fogadta. Joanna azt javasolta neki, hogy beszéljen Corinne barátjával, akinek lelki támaszra és tanácsokra volt szüksége, hogy fel tudja dolgozni szerepét a tragédiában. Visszatekintve Joanna rájött, hogy míg a nővérnek talán sikerült vigaszt nyújtania a fiúnak, a beszélgetés után ő maga sokkal rosszabbul érezte magát. Számára érthetetlen okokból Angelina nővér magát hibáztatta azért, ami Corinne-nal történt. Nem aludt, nem evett, és az iskolai munkáját sem tudta ellátni még egy héttel a temetés után sem. Csak bámulta a falat és sírt reggeltől estig. Már mindenki aggódott érte, beleértve a házfőnök asszonyt is, aki orvost hívott hozzá. Joanna nem tudta, mit mondott az orvos, de gyanította, hogy nyugtatókat írt fel. Beült a kórház kápolnájába imádkozni Angelináért és Corinne szüleiért, akiket borzalmas veszteséggel sújtott a sors. De imádkozott Jimmyért is, akinek az életét örökre megváltoztatta barátnője és meg nem született gyermeke halála. Imáit elmormolva Joanna végül önmagáért is imádkozott. Egyre elégedetlenebb volt az életével. Hat évig bizonygatta az édesanyjának, hogy nem szerelmi bánatában lépett be apácának. Ha viszont Greg feleség nélkül tér vissza Vietnamból, azóta már férjes asszony, rég megszülte a nemzet által megkívánt 2,5 gyereket, s éli az életét fehér léckerítéssel körülvett házában. Csakhogy Greg nem azért tért haza, hogy őt feleségül vegye, így élete más irányt vett. Fájdalmában és megalázottságában Istenhez fordult. Teljes szívéből, őszintén hitte, hogy Isten maga szólítja őt a vallásos életre. Lelke legmélyéig meg volt győződve arról, hogy a Szent Brigitta nővérekhez való csatlakozás a leghelyesebb döntés, amit csak hozhat. Aztán találkozott dr. Murrayvel és minden megváltozott. Hat éven át nem vett tudomást női mivoltáról, pedig Isten teremtette asszonnyá. Ő volt az, aki kebleket és méhet adott neki, aki érzéki vágyakkal ruházta fel. Apácának lenni azt jelentette, hogy elutasítja ezeket az érzéseket, ám most már nem volt biztos abban, hogy képes lesz-e erre továbbra is. Nem sokkal Corinne Sullivan halála után Joanna egyszer átment a szülészetre. A nővér, akivel dr. Murray találkozgatott a szülőszobán dolgozott, s Joanna meg akarta nézni magának
166
a nőt. Nem szándékozott bemutatkozni neki vagy bármi módon szóba elegyedni vele, csak fűtötte a kíváncsiság. Végül mégsem találkozott Jennyvel. Elakadt ugyanis az újszülötteknél. Nem akarta boncolgatni az okát, de valahogy az újszülött osztály ablakához vitte a lába, s csak állt ott sokáig a babákat bámulva. Azonnal megragadták a figyelmét ezek a tökéletes, gyönyörű gyermekek, mihelyt kilépett a felvonóból. Évek óta nem tartott csecsemőt a karjában, évek óta nem érezte a csak rájuk jellemző illatot. És évek óta nem tört rá ilyen erővel az anyai ösztön. Látva, hogy milyen elragadtatással nézi a babákat, a főnővér elhívta, és odavezette egy hintaszékhez. Aztán mikor leült - mintha érezte volna, mire vágyik -, a nagymamakorú nővér az ölébe fektetett egy kis csecsemőt. A pici fiú tökéletesen illett Joanna karjába. Egy rémisztő pillanatig még levegőt sem mert venni, meg sem mert mozdulni. Az ösztön azonban hamarosan működni kezdett, s Joanna ringatni kezdte a babát. Lágyan, finoman. Ekkor olyan békesség szállta meg, melyet évek óta nem érzett. Csodálattal töltötte el a pici élet, s abban a pillanatban tökéletesen boldognak érezte magát. Könnyek gyűltek a szemébe, amitől zavarba jött, de nem szólalt meg sem ő, sem más. Harminc perccel később, mikor ismét a felvonó felé lépkedett, teljesen megfeledkezett eredeti küldetéséről. A liftbe már egy teljesen más nő szállt be, mint aki nemrég kilépett belőle. Olyan érzés volt, mintha belelátna a saját szívébe. Ugyanolyan volt, mint a többi nő az évszázadok során és azt akarta, amit minden nő akart: hogy szeresse és óvja egy férfi, és hogy szerelmük gyerekek világra jöttéhez vezessen. Férjet akart, és családot, mert ezek fájó hiányát többé már nem tudta legyűrni magában. Kinyílt a kápolna ajtaja, s Joanna tudta, nincs már egyedül. Keresztet vetett, felült a fapadra, és felhajtotta a térdeplőt. Ám amikor indulni készült, dr. Murrayt látta beülni mellé a padba. A meglepetéstől elállt a lélegzete. Egy hosszú percig némán nézték egymást. Tim szólalt meg először. - Aggódtam magáért. Vajon ki szólhatott neki? Hogyan szerezhetett tudomást az ő kételyeiről, a gondolatairól, mikor senkivel sem osztotta meg őket Istenen kívül. - Miért? - Hallottam Corinne Sullivanről. Ismerte? Joanna a fejét rázta. - A Szent Péter gimnáziumba járt, de nem ismertem. - Hallottam, hogy maga volt a családdal, mikor megkapták a hírt. - Igen. - Az volt élete egyik legszomorúbb éjszakája. Haláláig emlékezni fog Corinne szüleinek fájdalmára. Elveszíteni egy gyermeket, főleg ilyen körülmények között, kimondhatatlan tragédia. Jimmy Durango pedig, az a szegény fiú egyszerre érzett bűntudatot és gyászt. Egyikük élete sem lesz többé már ugyanaz. - Hogy vannak? - kérdezte Tim. Ugyan csak néhány centire ült Joannától, miután köszöntötte, többet nem nézett rá. Hogy is lehet egy család, miután elvesztette a gyermekét? - Ahogy az ilyenkor várható. 167
A férfi bólintott, aztán alig hallhatóan suttogta: - Hiányzik nekem. Az egész harmadik emeletnek hiányzik. - Nekem is hiányzik mindenki. - Valóban így volt. A sürgősségin dolgozni nem volt ugyanaz. A csapat szívélyesen fogadta, Joanna mégis idegennek érezte magát, és még mindig nem tudott beilleszkedni. Hirtelen áthelyezése némi gyanút ébresztett, s számtalan spekulációra adott okot. - Tudom, miért kérte az áthelyezését - folytatta Tim -, és egyetértek, hogy így volt a legjobb, de ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna. Joanna lehajtotta a fejét, mert nem akarta, hogy a férfi leolvassa az arcáról, amit többé már nem volt képes elrejteni. Szinte kezdettől vonzódott ehhez az emberhez mind fizikailag, mint érzelmileg. Ez a vonzalom kiteljesedett és gyökeret vert az álmaiban, s ezek az eleven érzéki álmok folyton kísértették. Olyan volt ez, mintha elnyomott női énje tört volna a felszínre. A fantáziaképek ébren sem hagyták nyugodni, sőt még az imáiba is betolakodtak. - Bár megértem, miért helyeztette át magát, mégsem vagyok benne biztos, hogy ez volt a helyes mindkettőnk számára - folytatta az orvos halk, mégis határozott hangon. Joanna keze után nyúlt, és szilárdan tartotta a tenyerében. Joannát megdöbbentette, ahogy az érintése hatott rá. Elszorult a torka, aztán széttárta az ujjait, és hagyta, hogy összefonódjanak Tim ujjaival. - Tudom, hogy nem volna szabad megérintenem, még ilyen közel sem volna szabad ülnöm magához, de Joanna… - azzal a [férfi még közelebb hajolt, s ajka lágyan Joanna arcához ért. Joanna behunyta a szemét, előre dőlt, s homlokuk összeért. - Mennyi minden történik körülöttem egyszerre! - mormolta maga elé. - Kezdek beleszeretni magába… - Ne mondja ezt, kérem! - tette Joanna az ujját Tim szájára. - Csak tudni szeretném, hogy állok magánál. Ez minden, amit kérek. - Nekem nem lehet… - Mielőtt befejezhette volna, kinyílt a kápolna ajtaja, s Nadine nővér lépett be rajta. Megállt, s mikor meglátta Joannát dr. Murray mellett, komoran összevonta a szemöldökét. Joanna elemelte a fejét Tim homlokától, ám ekkor a másik apáca pillantása összekulcsolódott kezükre esett. Aztán a nővér hirtelen sarkon fordult, és kisietett a kápolnából. - Ebből most baj lesz? - kérdezte Tim felszisszenve az apáca hirtelen távozásán. Joanna nem tudta, mire számítson, de igyekezett megnyugtatni az orvost. - Valószínűleg nincs miért aggódnunk. Tim úgy tűnt, elfogadja a vélekedését, s ez örömmel töltötte el Joannát. Hamarosan kiderült, hogy tévedett. Másnap délután magához hívatta Eloise nővér, mondani sem kellett, hogy miért. Joanna úgy érezte, ennek így kellett történnie. A házfőnök asszony irodája ismerős volt a számára. Eszébe jutottak a kezdeti bajok, a nem éppen problémamentes beilleszkedése posztulánsként és novíciaként Bostonban. Makacsságát és az alázatosság hiányát sosem tudta leküzdeni. - Joanna nővér! - szólította meg a zárda főnökasszonya, felnézve az íróasztalán heverő iratokból. Habozott, láthatóan kereste a megfelelő szavakat. - Mikor legutóbb beszéltünk, említette vonzódását a Szent Erzsébet Kórház egyik orvosa iránt. Joanna bólintott. 168
- Akkor mindketten úgy láttuk jónak, ha áthelyezik magát a kórház egy másik részlegéhez. - Igen, nővér. - Ugye, ez sem segített? Nem tudta megzabolázni lázadó természetét, igaz? - Nem - ismerte be Joanna, igyekezve legyőzni a bűntudatot. - De nővér, épp ön mondta nekem, hogy bár apácák vagyunk, egyúttal nők is. Én teljes szívemből szeretem azt az embert. - Ez volt az első alkalom, hogy Joanna nyíltan kimondta az érzéseit. - És ő viszontszereti magát? - Igen… Talán… Nem tudom. - Joanna imádkozott, hogy így legyen, de csak tegnap beszéltek először őszintén az érzéseikről, akkor is csak röviden. - Mit akar tenni, nővér? Joanna lehajtotta a fejét, nem tudott felettese szemébe nézni. - Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. - Szeretne átkerülni egy másik zárdába? Joanna felnézett, és határozottan megrázta a fejét. Szívében a fájdalom egyre erősödött. - Haza akarok menni - suttogta. - Itt otthon van, nővér - bátorította a másik apáca. - Haza a családomhoz - magyarázta Joanna. - Át kell gondolnom ezt az egészet. Időre van szükségem. Sajnálom, Eloise nővér, nagyon sajnálom. Úgy érzem, mintha cserben hagytam volna önt is és Istent is. Eloise nővér olyan sokáig hallgatott, hogy Joanna már attól félt, el fogja utasítani a kérését. - Biztos benne, hogy ezt akarja? - kérdezte végül. - Igen. Egyelőre nem akarom elhagyni a rendet, csak időre van szükségem, hogy tisztába jöjjek az érzéseimmel, megismerjem a szívemet és átgondoljam a jövőt. - Tehát csak eltávozást kér? - Igen - suttogta Joanna forró könnyekkel a szemében. Hirtelen zavarossá vált az addig oly nyugodt és kiszámítható élete. Egyenesen kaotikussá. Kathleen nővér is elment… Joanna nem tudta ugyan, mi történt, de Corinne Sullivan halálának másnapján ment el. Aztán ott volt Angelina nővér, aki belebetegedett Corinne halálába, és azóta is depressziós. Most pedig ő, Joanna éli át hite megrendülését. - Rendben - mondta végül vonakodva Eloise nővér. - Térjen vissza a családjához!
169
32. Angelina nővér Valami tényleg nincs rendben, ismerte el Angie. Folyton csak aludt volna, aznap reggel is leesett a feje a zsolozsma alatt. Szörnyű kínos volt. És épp a kápolnában! Majdnem nekiesett Martha nővérnek, de szerencsére a nővér elkapta. Étvágya egyáltalán nem volt, és a szoknya, aminek alig néhány hónapja hajtotta fel az alját, csak úgy lógott rajta. Egyik nap beszélni akart az édesapjával telefonon, de csak zokogás jött ki a torkán. Szegény ember teljesen felizgatta magát, és megpróbálta megtudni tőle, mi történt, de Angie képtelen volt elmondani, nem tudta bevallani, milyen rosszul van. Jelentéktelen semmiségnek tüntette fel a könnyeit, és gyorsan befejezte a beszélgetést. Eloise nővér is aggódott miatta. Annyira, hogy elhívott hozzá egy katolikus orvost. Angie-nek nem volt szüksége orvosra ahhoz, hogy tudja, depresszióba esett, ahogy gyógyszerre sem volt szüksége. Tudta nagyon jól, mitől van a betegsége, csak azt nem tudta, hogyan vessen véget a szűnni nem akaró lelki gyötrelemnek, a bűntudatnak, a kételyeknek. Mindenki figyelmes és gyengéd volt hozzá. Megpróbálta letenni a gyászt már csak az ő kedvükért is, de nem sikerült. A világ sötétnek és csúfnak tűnt a szemében, s nem hitte, hogy történhet ezután még bármi jó is valaha. Eltűnt minden vidámság, nevetés az életéből. Ahogy közeledett a karácsonyi szünet, a rendház örömmel készült az ünnepre, örömteli várakozás hatott át mindent. Angie ebből semmit sem érzékelt. Nehéznek érezte még a puszta létezést is, azt, hogy úgy kellett tennie, mintha készülne a másnapi órákra, pedig még arra sem volt ereje, hogy néhány gondolatot szánjon előre az óráinak. Hálaadásra szerencsére négy nap szünetet kaptak ezen a héten. Miközben a hosszú asztalnál a többi apáca csendben dolgozgatott, ő csak bámulta a tankönyvet s igyekezett a másnapi órára összpontosítani, ám sikertelenül. Ehelyett folyton visszakanyarodtak a gondolatai Corinne szüleihez. Újra és újra az járt a fejében, hogyan fogja Bob és Sharon Sullivan túlélni az ünnepeket gyönyörű lányuk nélkül. Hogyan lesznek képesek karácsonyfát állítani és feldíszíteni az otthonukat, mikor egyetlen lányukat nemrég temették el? Hova lett az örömük, hova lett… - Nővér? Angie felnézett a könyvből és rájött, hogy Martha nővér beszél hozzá. - Sajnálom, nem hallottam, mit mondott. 170
- Egy férfi akar beszélni magával. - Egy férfi? - Igen, nővér. Nagyon türelmetlen. Azt mondja, az édesapja. - Az apám? - Angie biztos volt benne, hogy félreértette Martha nővért. - Az apám Buffalóban van, New York államban. A hálaadás hete az egyik legnagyobb forgalmú hét az étteremben. Apja sosem hagyná ott ilyenkor az Angelinát, csak hogy ideutazzon. - Látni szeretné magát - erősködött Martha nővér. Angie felállt az asztaltól. Bár tudta, hogy ez csak tévedés lehet, szíve hevesen dobogott. Lehetséges volna, hogy mégis eljött az apja Minneapolisba? Az előcsarnokban lelassultak a léptei. Valóban Tony Marcello állt ott vastag nagykabátban, kalapjával a kezében, és várt. - Papa! - suttogta Angie. A férfi felnézett, arcán sötét aggodalom. Mikor meglátta a lányát, elmosolyodott, és kitárta a karját, Angie pedig úgy repült feléje, mint kislánykorában. Mihelyt megérezte maga körül az ölelő karokat, eleredtek a könnyei, és rázni kezdte a zokogás. Apja ringatta, mint egy gyereket, tenyerével megtámasztotta a fejét, és szorosan magához ölelte. Olaszul duruzsolt a fülébe olyan szavakat, melyeket Angie sok éve nem hallott, és már alig emlékezett a jelentésükre. Aztán leültek a kanapéra, de apja továbbra is védelmezőn ölelte. - Angelina, én szegény, drága Angelinám! Mi történt veled? - Marcello kisimította a hajat lánya homlokából, s közben lesodorta fejéről a fátylát. Szemével Angie tekintetét kereste. Angie csak homályosan látta az apja arcát a könnyein át. Érezte a szeretetét, és Isten bocsássa meg, ha gyenge és érzelgős, de most érezte igazán, mennyire szüksége van az erejére. Akárcsak egykor anyátlan árvaként. - Mi történt veled? - ismételte a kérdést Tony suttogva. Hangja elcsuklott, mintha ő is közel lett volna a síráshoz. - Meghalt, apa! Corinne meghalt. Én mondtam neki, hogy helytelen… Én vagyok az oka. Én biztattam, hogy legyen jó katolikus. Aztán terhes lett. - Az a gimnazista kislány? Angie bólintott. - Pánikba esett, nagyon félt. Tudtam, hogy valami nincs rendben, éreztem, mégsem tettem semmit. Semmit! - Angie nyöszörgött a fájdalomtól és a bűntudattól, arcát apja vállába rejtette. - Hozzám jött, ahelyett, hogy a kórházba ment volna… és elvérzett. - Ó, Angie! Édes, édes Angie! - Meghalt, elment, és mindez az én hibám. - Nem, Angie, nem! Már mások is megpróbálták meggyőzni erről, de Angie nem hallgatott a szavukra, nem volt hajlandó elismerni vétlenségét Corinne halálában, mert meg volt győződve arról, hogy ő érte a felelős. Corinne időről időre odament hozzá és vitatkozott az egyház véleményével a számára leglényegesebb kérdésekről. Angie most már tudta, hogy azért vitázott, mert válaszokat
171
keresett, ésszerű magyarázatot arra, amit ő és Jimmy átélt. Hallgatólagos áldását akarta kapni a születésszabályozáshoz. Angie nem adta ezt meg neki s nem értett egyet az érveivel, aminek következményeként Corinne a védekezés nélküli szexet választotta. Aztán mikor rájött, hogy terhes, összeomlott a világa. Akárcsak most Angie-é. Miután visszaidézte beszélgetéseit Corinne-nal, Angie leszűrte a következetést. A lánynak igaza volt. Az ilyen bensőséges döntésekbe, mint hogy egy férfi és egy nő, egy férj és egy feleség védekezzen-e a házasélet során az egyháznak nincs joga beleavatkozni, erre nem ad felhatalmazást sehol a Biblia. Ennek a dekrétumnak a következményei egyre nagyobb hangot kaptak hétről hétre a vasárnapi misén. A katolikusok lázadoztak és eltávolodtak az egyháztól, vagy legalábbis úgy döntöttek, hogy saját lelkiismeretük szavát fogják követni a születésszabályozás terén. Angie-t kísértették Corinne szavai. Ha az egyház téved a születésszabályozással kapcsolatban, akkor tévedhet másban is. Angie félt végiggondolni ezt a logikus következtetést. - Angelina, Angelina - dörmögte az apja -, hazaviszlek innen. Angie összevont szemöldökkel nézett fel rá. - Nem hiszem, hogy elmehetek. - Nem börtön ez. Neked most azt kell, hogy hazagyere. Angie nem vitatkozott. Még ahhoz sem volt ereje. - Menj, szedd össze, ami kell, és küldd ide a zárdafőnök asszonyt, hogy beszélhessek vele. Angie egész életében megtette, amit kértek tőle, kivéve mikor ragaszkodott ahhoz, hogy apáca lehessen. Először az apja utasításait követte, aztán a nővérekét, akik a rend vezetői voltak, és a zárdáké, ahol élt. Sosem kérdőjelezte meg a tekintélyüket, egyszerűen elfogadta, amit mondtak neki, megtette, amire kérték. Még a gondolatait is alárendelte a másokénak, az idősebb, bölcsebb emberekének, akikre rábízta az életét. Ellépett az apjától. - Menj! - ismételte Marcello. - Ideje, hogy itt hagyd ezt a helyet, ideje, hogy elismerd, nem neked való. Sosem volt az, de nem utasíthattam el a kívánságodat. Angie Eloise nővért abban a helyiségben találta meg, ahol a nővérek csendben dolgozgatni vagy tanulni szoktak. - Nővér! - mondta. - Itt az édesapám. - Hallottam - jött a helytelenítő hangsúllyal kimondott válasz. - Szeretne beszélni önnel. Eloise nővér bólintott. - Nem tudott volna napközben jönni? Meglehetősen szokatlan dolog, hogy egy családtag bejelentés nélkül csak úgy beállítson ilyen késői órán. - Nem - felelte Angie érzelemmentes hangon. - Most jött. Míg elöljárója találkozott az édesapjával, Angie visszament a cellájába, elővette kis bőröndjét, és bepakolta a dolgait. Nem vett sok időt igénybe a csomagolás. Aztán egyik karján a kabátjával, másikban a bőröndjével visszament az előcsarnokba. Apja felállt, amint meglátta közeledni. - Nem engedhetem el - mondta szigorú arccal Eloise nővér. 172
- Nem tud megállítani minket - válaszolt dacosan az apa. Állán megfeszültek az izmok. - Azért jöttem, hogy hazavigyem Angelinát. - Angelina nővér, könyörgöm, gondolja meg! Angie szó nélkül odaállt az apja mellé. Az kivette a bőröndöt a kezéből, és kinyitotta előtte a zárda kapuját. A hideg késő esti levegő csípte Angie arcát, amint kilépett a sötétbe. - Hazamegyünk, Angelina. - Igen, papa. Hazamegyünk.
173
33. Kathleen nővér Kathleen tejszínt öntött a nagy lábas krumplipüréhez, és bekapcsolta az elektromos kézi keverőt. Sean felesége, Loren a sült pulykát meg a tölteléket rendezte egy tálra, hogy feltehesse az étkezőasztalra. - Kathleen néni, Kathleen néni! Segíts! - kiabált a négyéves Emma, aki a tarka cicát kergette Kathleen lába körül, míg a kétéves Paul a szoba közepén ülve fakanállal püfölt egy fazekat. A háttérben pedig a televízió harsogott. - Emma, menj oda apához! - szólt a lányának Loren. - Apa küldött ide. A távolból telefoncsörgés hallatszott. - Felveszem - kiáltotta Sean a nappaliból, ahol futballmérkőzést nézett éppen. Ilyen hálaadás még nem volt Kathleen életében. Bostonban nagy családi esemény volt ez az ünnep, melyen legalább húszan vettek részt, s édesanyja felügyelt a konyhai műveletekre. A zárdában teljesen más volt a hangulat. Szertartásos és visszafogott, de ugyanúgy pulyka és sütőtökös pite volt az asztalon. Seannal viszont csak három felnőtt és két gyerek zsúfolódott a kis, háromszobás lakásban, derűs, harsány zsivaj közepette Bátyja - az Isten áldja érte -, az első szóra befogadta Kathleent. Még pénzt is adott neki a repülőútra Seattle-be. Kathleen jól tudta, hogy nem maradhat soká Sean és a felesége nyakán. Döntenie és lépnie kell. - Kathleen! - kiáltott oda a bátyja a telefon mellől. A lány elzárta a mixert, és bedugta fejét a szobába.' - Ismersz egy Brian Doyle atyát? Kathleen annyira megdöbbent, hogy csak bólintani tudott - Szeretne beszelni veled - tartotta feléje Sean a kagylót s mikor Kathleen elvette tőle, visszaült a tévé elé, de lejjebb vette a hangot. - Doyle atya? - szólt a telefonba Kathleen a füléhez szorítva a hallgatót. - Kathleen nővér! Hogy van? - Nagyon jól. És maga? - Jól - felelte az atya. - Jól. Ennyi időbe telt, míg megtaláltam. - Sajnálom, nekem kellett volna jelentkeznem. - Senkinek sem akaródzott megmondani, hol találom. Végül elértem a szüleit Bostonban, és ők adták meg ezt a számot. 174
- Seattle-ben vagyok. - Most már én is tudom. De mit történt? Túl bonyolultnak tűnt az ügy ahhoz, hogy Kathleen el tudja magyarázni. A két hét alatt, mióta eljött, inkább felejteni próbált. - Mondja el, kérem! - sürgette Doyle atya - Megmondtam Sanders atyának hogy nem vezethetem tovább a könyvelést, ahogy tanácsolta. - Igen, ez jó. De utána nyilvánvalóan lett valami gond - Hát lett - suttogta Kathleen. Hirtelen annyira elgyengült, hogy le kellett ülnie a kanapé karfajára. - Yates atya átnézte a könyveket, és azonnal felfedezte az eltéréseket Hallotta ahogy Doyle atya kifújja a visszatartott levegőt. - Ettől féltem - mondta a pap halkan. - Aztán Yates atya felhívta Eloise nővért. A fiatal pap egy darabig nem szólt semmit. Kathleennek mondania sem kellett, milyen kínos volt a helyzet. - Feltételezem, nem mondta el neki, hogy én pótoltam a hiányokat - kérdezte komoran. - Nem. - De miért nem? - kiáltott fel Doyle atya csodálkozva. - Odamehettem volna, és elmondhattam volna az igazságot. Nem kellett volna ezt egyedül végigcsinálnia - sóhajtott a telefonba. - Lelkesedésemben, hogy jó szolgálatot tegyek a püspöknek és segítsek Sanders atyán inkább csak hátráltattam az ügy megoldását. Most pedig már látom, hogy a maga gondjainak is én vagyok az oka. Kathleen tiltakozott. - Végül is rám voltak bízva a könyvek, nem magára. Úgy helyénvaló, hogy vállaljam a felelősséget a szerepemért ebben az egészben. - De milyen áron? - A pap hangján harag és megbánás érződött. Kathleen erre nem tudta, mit válaszoljon. - Miért hagyta ott a zárdát? - kérdezte aztán Doyle atya. - Vagy netán Eloise nővér küldte el? - A házfőnök asszony arra utasított, hogy térjek vissza Bostonba - vallotta be Kathleen vonakodva -, én viszont úgy döntöttem, inkább Seattle-be jövök. - Nem Boston a szülővárosa? - De igen, csakhogy oda megszégyenülten tértem volna vissza, kínos helyzetbe hoztam volna a rendet, így aztán… képtelen voltam visszamenni. Nem tudtam volna a szüleim szemébe nézni és elmondani nekik, hogy helytelen dolgot cselekedtem. - De hisz nem tett semmi ilyet - bizonygatta Doyle atya. - Én voltam az, aki… - Mindketten - suttogta Kathleen. - Kathleen nővér, el sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Nincs miért bocsánatot kérnie, gondolta Kathleen, de még rosszabb, hogy magát hibáztatja, mert nem volt ott megvédeni őt. - Az én hibám - folytatta a pap. - Engem kellett volna megróni. Ha nem akartam volna megvédeni Sanders atyát, mindez nem történt volna meg. - Nem hiszem, hogy keresnünk kell a felelőst, atyám. Ami történt, megtörtént. Kathleen már attól jobban érezte magát, hogy hallotta a pap hangját. Szörnyen hiányzott neki 175
a férfi. Néhány másik apácától eltekintve ő volt az egyetlen barátja. Vele osztották meg ezt a terhet és segítették egymást hónapokon át, miközben bizonyos értelemben közel kerültek egymáshoz, ha óvatosan is. - Mit tehetnék önért? - kérdezte Doyle atya hallhatóan kétségbeesve. - Hogy mit tehetne? Semmit. - Ezt nem hiszem. Holnap az lesz az első dolgom, hogy felveszem a kapcsolatot az anyaházzal és megmagyarázom, mi történt. Nem engedhetem, hogy magát büntessék miattam. - Kérem, ne tegye! - könyörgött Kathleen. - Komolyan mondom, atyám. Ez az ügy Sanders atyával és Yates atyával tulajdonképpen segített nekem. - Hogyan? - kérdezte hitetlenkedve Doyle atya. - Segített tisztázni bizonyos dolgokat…, melyekkel eddig nem gondoltam fontosnak foglalkozni. - Milyen dolgokat? - Ezt ne most beszéljük meg! - Kathleen jobbnak látta nem belemélyedni ebbe a zavaros témába. Tele volt sértettséggel és haraggal amiatt, hogy hibásan ítélték meg. Miután Doyle atya elment, sebezhető lett, s egyedül kellett szembenéznie egy bonyolult helyzettel. Azt remélte, azaz határozottan hitte, hogy saját rendje a védelmére kel, ehelyett felettese elítélte anélkül, hogy meghallgatta volna az ő szemszögéből a történetet. - Hát, ha ezt akarja, legyen - egyezett bele a pap, de hallhatóan nem örült Kathleen tartózkodásának. - Igen, ezt akarom. - Kathleen immár erősnek érezte magát, erősebbnek, mint az utóbbi időben bármikor. - És most mi lesz? - Még nem tudom. - Ugye, ki akar lépni a rendből? Ezt a kérdést még senki sem tette fel Kathleennek. Sem a bátyja, sem a sógornője, sem a szülei. Ha feltették volna, Kathleen nem tudta volna, mit válaszoljon, de mihelyt Doyle atya szájából hallotta, máris egyértelmű volt a válasz. - Igen - suttogta. - Úgy döntöttem, kilépek. Hallotta, ahogy a pap hirtelen nagy levegőt vesz. - Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani. - Meg vagyok győződve róla, hogy ez a helyes döntés - biztosította Kathleen. Kihúzta magát és felállt a kanapé karfájáról. Tíz évet adott az életéből az egyháznak anélkül, hogy valaha is komolyan kétségbe vonta volna az elhivatottságát. Most azonban megváltozott a világ, s benne ő maga is. - Tulajdonképpen másért kerestem - mondta ekkor Doyle atya. - Ma reggel kaptam a hírt, hogy Sanders atya autóbalesetet okozott. - Nem! - kiáltott fel Kathleen. - Részeg volt? - Igen. - Milyen súlyos volt a baleset? - Kathleen legnagyobb félelme mindig is az volt, hogy az atya sérülést okoz másoknak vagy megöli magát, ha részegen vezet. - Ő a saját lábán hagyta el a helyszínt, és szerencsére más sem sérült meg. Kathleen hálát adott az égnek.
176
- Isten arra használta a balesetet, hogy az atya végre megkapja azt a segítséget, amit én nem tudtam elérni - folytatta a pap. - Letartóztatták ittas vezetésért, és a bíró elhelyezte egy olyan intézményben, ahol kifejezetten alkoholistákat kezelnek. Kathleen elmormolt magában egy gyors imát. - Sajnos a sajtó kiszagolta, és címlaphír lett belőle. Kathleen véleménye szerint nem ez, hanem maga Yates atya hozta rossz hírbe az egyházmegyét. Ha hallgatott volna Doyle atyára, és hamarabb tesznek lépéseket Sanders atya érdekében, egészen más lehetett volna az ügy kimenetele. - És mi lett Yates atyával? A fiatal pap halkan felnevetett. - Előléptették, és Sanders atya helyére került mint a Szent Péter templom első plébánosa. Erre már Kathleen is elnevette magát. A telefonban pillanatnyi csend támadt, s Kathleen arra gondolt, hogy az ügy lezártával immár a barátságuknak is vége. Ezek után nem lesz okuk fenntartani a kapcsolatot. - Köszönöm, hogy felhívott, atyám, és beszámolt Sanders atyáról. - Én tartozom magának köszönettel. - Nem bánná… úgy értem, ha nem lenne helytelen, időnként szívesen beszélgetnék magával… Kathleen nem tudta, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy ilyesmit kérdezzen. De úgy érezte, Doyle atya összeköti a múltjával, s szüksége van rá a sok változás közepette, mely ezután várható az életében. Jó lenne, ha volna egy különleges barát, akit felhívhat, ha bármi gondja támad. - Örömmel venném, Kathleen nővér. - Most már csak Kathleen - helyesbített a lány. - Kathleen - ismételte a fiatal pap lágyan. - Írja le a számomat, és hívjon fel, amikor csak akar! - Köszönöm. Röviden elbúcsúztak egymástól, s Kathleen letette a telefonkagylót. A bátyja, Loren és a két legifjabb O’Shaughnessy már az asztalnál ülve várt rá. Csatlakozott hozzájuk, hogy megkezdődhessék számukra a hálaadás ünnepe. - Készen állsz? - kérdezte Sean. Kathleen bólintott. Immár készen állt szembenézni a jövővel, bármit tartogat is a számára.
177
IV. RÉSZ
Fedetlen fővel „Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják.” (Máté, 7:14)
178
34. Kathleen O’Shaughnessy Sean és Loren ragaszkodott ahhoz, hogy Kathleen velük maradjon egy ideig még a karácsonyi ünnepek után is. Január első hetére azonban már úgy érezte, nem támaszkodhat tovább a bátyjára. Dönteni kell, hogyan tovább, és a saját lábára állni. Azzal, hogy egy szó nélkül otthagyta a zárdát és még azt sem mondta meg az elöljáróinak, hová megy, kifejezte tiltakozását és haragját. Csak nemrég vette fel a kapcsolatot az anyaházzal. A beszélgetés rövid volt, s közös megegyezéssel abban maradtak, hogy Kathleen egy év szabadságot kap. Továbbra is kapni fogja a kis fizetését, és beiratkozik a seattle-i egyetemre. A rend fizetni fogja a tandíját. - Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte a bátyja, miközben berakta Kathleen bőröndjét a kocsija csomagtartójába. Már korábban leszerelt a hadseregtől, és a Boeingnél dolgozott repülőgépszerelőként, eltartva a családját. - Igen, biztos - felelte Kathleen, pedig valójában rettegett a jövőtől. Egy Béke Háza nevű otthonban fog lakni, melyet volt apácák egy csoportja hozott létre, akik annak szentelték az életüket, hogy segítsék a hozzájuk hasonló nőket megtalálni helyüket a világi életben a zárda zárt világa után. A tisztelendő anya azzal a feltétellel egyezett bele, hogy Kathleen megkapja a rendtől ezt az évet, hogy közben kapcsolatot tart egy tanácsadóval. Agnes nővér attól tartott ugyanis, hogy Kathleen kilépési terve nem más, mint reakció a Sanders atya körüli ügy szerencsétlen kimenetelére. Félt, hogy Kathleen később megbánja a döntését. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neked - mondta Sean kinyitva húga előtt a kocsi ajtaját. - Máris segítettél - ölelte meg Kathleen. Olyan ideges volt, hogy legszívesebben el sem engedte volna. - Nem is tudom, mit tettem volna nélküled és Loren nélkül ebben a két hónapban. - Nagyon zavarta, hogy nincs saját otthona. Amíg a zárdába nem került, a szülei fedele alatt élt, most pedig, közel a harminchoz, nem volt egy hely, amit a sajátjának nevezhetett volna. - Ugye, hamarosan meglátogatsz minket? - kérdezte Loren a nedves füvön állva a lábához bújó két gyerekkel. - Hát persze - ígérte meg Kathleen. - Jövök, amilyen gyakran csak elviseltek.
179
Leguggolt, s kitárta a karját kis unokahúga és unokaöccse felé. Emma a nyakát ölelte át, a kétéves Paul pedig a karját. Loren néhány pillanat múlva elhúzta tőle a két tiltakozó gyereket. Kathleen szeme könnybe lábadt, amint bátyja lehátrált a kocsival a behajtóról. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg - suttogta nem akarva, hogy Sean észrevegye meghatottságát. - Anya és apa azt mondják, haza kéne költöznöd Bostonba. - Nem lehet. Nem akarok teher lenni a nyakukon, ahogy a te nyakadon sem. - Nekem nem vagy teher, és a szüleink sem gondolnák így egy pillanatig sem. Talán nem, ám Kathleen azzal is tisztában volt, hogy csalódást okozott a családnak. Nem lett volna ereje, hogy válaszoljon a szülei kérdéseire. Elég bonyolult volt ez az új élet e nélkül is. Ami a tanácsadót illette, Kathleen örült, hogy beszélhet valakivel az érzéseiről. Az volt az egyetlen kívánsága, hogy ha már rendbe kell tennie az érzéseit a rendből való kilépéssel kapcsolatban, azt legalább egy ismerős tanácsadóval karöltve tehesse, akiben megbízhat. Lehetőleg Doyle atyával. A pap azonban Osseóban van, ő pedig Seattle-ben. - Minden rendben lesz - biztatta Sean. - Tudom - felelte Kathleen, pedig egyáltalán nem volt ebben biztos. A zárdán kívüli világ ijesztőnek tűnt a szemében. Nem tudta, mire számíthat, és hogyan fog tudni megbirkózni a rengeteg változással. - Lorent és engem bármikor felhívhatsz. - Köszönöm - nyelt nagyot a lány. - Kegyetlen és magányos tud lenni a világ, ha egyedül van benne az ember figyelmeztette a bátyja -, de te nem vagy egyedül. Ezt sose felejtsd el! - Nem fogom. - Olyan volt ez, mintha Kathleen újból a középiskolába készülne, és bátyuskája ellátná tanáccsal. Tudta, hogy Sean aggódik miatta, de neki is megvan a saját élete és a maga problémái. Előbb-utóbb neki magának is meg kell tanulnia vigyázni magára, s ezt legjobb lesz most azonnal, az új élet hajnalán elkezdeni. Ismeretlen világba érkezett, 1973 teljesen más volt, mint a tíz évvel azelőtti világ. Sean megállt a Béke Háza előtt, mely hatalmas, kétszintes, fehérre festett épület volt hatalmas manzárdablakkal a fedett tornác fölött. A bejárathoz vezető néhány lépcsőig tartó keskeny utat szépen nyírt babérsövény szegélyezte. Egy karácsonyi koszorú lógott még mindig a bejárati ajtón, belülről pedig barátságos fények szűrődtek ki, eloszlatva kissé a borongós nap szomorúságát. Kathleen bátyjával az oldalán felment a lépcsőn. Még a lélegzetét is visszatartotta, mikor becsengetett. Valaki már bizonyára várta odabent, mert az ajtó azonnal kitárult. - Maga bizonyára Kathleen - üdvözölte egy hatvan körül járó, rövid ősz hajat viselő, kellemesen molett nő. - Kay Dickson vagyok, velem beszélt telefonon. Kathleent melegséggel töltötte el Kay barátságos mosolya. - Jöjjenek be! - tárta szélesre előttük az ajtót a volt apáca. Sean letette Kathleen bőröndjén, de habozott beljebb lépni. - Én inkább megyek, várnak otthon - mondta, majd kérdőn Kathleenre nézett, mintha nem lenne biztos abban, hogy itt hagyhatja húgát ebben az idegen házban. 180
- Minden rendben lesz - biztosította Kathleen, s a lelke mélyén érezte, hogy igazat szólt. Életének új szakaszához érkezett, s emelt fővel hagyhatta maga mögött a Kathleen nővérként töltött éveket. Volt még benne keserűség, harag, és sérelem, de tudta, előbb-utóbb meg fog birkózni velük. Egészében véve nem bánt meg semmit, és készen állt elkezdeni felnőtt életének ezt az új fejezetét. - Még öten laknak itt - mondta Kay, miközben felvezette Kathleent a lépcsőn és megmutatta a szobáját. Volt benne egy dupla ágy, egy fésülködőasztal tükörrel és egy éjjeliszekrény, melyen kis lámpa állt. Először fog dupla ágyban aludni… A szoba luxusnak tűnt Kathleen minden eddigi hálóhelyéhez képest. - Hatkor reggelizünk. Mikor kezdődnek az órái? - Nyolckor. - Akkor így tökéletes lesz. - Egyedül én járok egyetemre? - Kathleennek kínos volt feltenni a kérdés, de nagyon nem szeretett volna egyedül kóborolni az egyetem területén. Nem volt teljesen elzárva a világtól a zárdában sem, és tizenéves korában is átutazta Bostont a busszal iskolába menet, de barátok nélkül közlekedni egy idegen városban, tanácstalanul keresgélni egy idegen oktatási központban hirtelen félelmetes kalandnak tűnt. - Sandy és Pauline szintén az egyetemre jár. Örülni fognak, ha velük tart. Kathleen letette a csomagját az ágya végébe. Milyen kedves hozzá mindenki! - Köszönöm. - Néhány perc múlva ebédelünk, csatlakozzon hozzánk! A munkabeosztás a konyhában van kiakasztva, írja majd fel, milyen házimunkát vállal! De az első napokban nem kell semmit csinálnia. Tudjuk jól, mekkora változáshoz kell, hogy alkalmazkodjon. - Inkább segítek - felelte Kathleen. Szüksége volt a mindennapi rutin megnyugtató egyhangúságára és arra, hogy visszaadjon valamit a törődésből, ne csak mindig kapjon. Bár mélyen hálás volt azért, amit Sean és Loren tett érte, úgy kezelték őt, mint aki egy hosszú, súlyos betegségből lábadozik. Alig tudta elérni, hogy rábízzák akár a leghétköznapibb házimunkát is. A borsólevesből és meleg kenyérből álló ebéd után, ami nagyon jólesett ezen a hideg, borongós napon Kathleen leült levelet írni a szüleinek, melyben biztosította őket arról, hogy jól van, és boldog. Mikor befejezte, kitépett a tömbből még egy lapot, s írt Doyle atyának is. A célja ugyanez volt. Az atya hangja aggodalommal volt tele, mikor a hálaadás napján telefonon beszéltek, s Kathleen meg akarta nyugtatni, hogy vele minden rendben. Írt már azóta neki egy rövid levelet mellékelve egy karácsonyi lapot, de erre nem jött válasz. Megszólalt a telefon, és Kay bekiáltott a konyhába a lengőajtón át. - Magát keresik, Kathleen. A lány meglepetten ment ki a hallba, ahol a lépcső mellett, egy kis asztalon állt a telefon. - Szia! - szólt bele gondolván, hogy a bátyja az, hisz rajta kívül senki sem tudta, hogy itt van. - Kathleen nővér… Kathleen… Doyle atya vagyok. Remélem, nem haragszik, hogy kinyomoztam a számát. A bátyja mondta, hol érem el. - Épp most írok magának! - Elnézését kérem, hogy nem válaszoltam a karácsonyi üdvözletére. Hogy van? 181
Kathleen már épp nyitotta a száját, hogy ugyanazt mondja neki is, amit mindenki másnak, aztán rádöbbent, hogy Doyle atya az egyetlen ember, akire rábízhatja a valódi érzéseit. - Kicsit bizonytalanul. - Gondoltam. Tudnék magának segíteni? Ide költözhetne Seattle-be, lehetne a tanácsadója, foghatná a kezét a következő tizenkét hónapban, és biztathatná, hogy helyesen döntött. - Lehetne a barátom, atyám. - Már az vágyok - nevetett halkan a pap. - Barátok vagyunk, Kathleen, jó barátok.
182
35. Joanna Baird - Hozhatok neked valamit, szívem? - kérdezte lányát egy este Sandra Baird, valamikor nem sokkal újév után. Joanna a televízió előtt ült, s a tizenegy órás híradót nézte. A Watergate-ügy öt vádlottja aznap ismerte be a betöréses lopásban való bűnösségét. A hírek szinte csak ezzel foglalkoztak, no meg a szálakkal, melyek feltételezhetően Nixon elnökhöz vezettek. - Köszönöm, nem, mama - hárította el anyja figyelmességét Joanna a távirányító felé nyúlva. Ez az eszköz új volt a számára, a zárdában töltött évei alatt került forgalomba. Egyszerre tartotta csodálatosnak és nevetségesnek. Mivé lesz a világ, ha az emberek már arra is lusták, hogy átballagjanak a nappalijukon csatornát váltani vagy kikapcsolni a tévét? Apja már aludt, anyján is köntös volt, de lefekvés helyett beljebbjött a besötétített szobába, leült a kanapé szélére, és megfogta lánya kezét. - Olyan jó, hogy itt vagy. Joanna azonban nem érezte itthon jól magát. Anyja szinte megfojtotta a gondoskodásával, apja, az ő drága édesapja pedig legalább annyira zavart volt, mint ő maga. Sokszor a „nővér” megszólítás jött a szájára, aztán fájdalmas, sajnálkozó tekintettel kért érte bocsánatot. Örült annak, hogy a lány apáca, nagyon büszke volt a hivatására. És most, hogy hazatért, nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá. Joanna egész életében közel állt a szüleihez. Ez a zavar és aggódás annyira bántotta, hogy sokszor sikítani szeretett volna. Apja nem értette, miért kért eltávozást, és ő sem tudott erre magyarázattal szolgálni. Mr. Baird természetesen azt akarta, hogy lánya boldog legyen - ám egyúttal apáca is. Anyját viszont lelkes örömmel töltötte el a hazatérte, s Mrs. Baird naponta ezernyi ötletet talált ki, amellyel megpróbálta őt visszavezetni a világi életbe. Bejelentette magukat a fodrászhoz, manikűrre, pedikűrre, bevásárló körutakra vitte a lányát, hogy legyen új ruhatára, és számtalan holmit vett neki. Joanna úgy érezte, két világban él egyszerre. Részben apáca, részben nem - viszont teljes egészében zavarodott. Mikor az eltávozását kérte, először annyira egyszerűnek tűnt minden. Csak arra volt szüksége, hogy eltávolodjon kissé az addigi életétől átgondolni a dolgokat. Néhány hétre, de legfeljebb néhány hónapra. Azonban minél hosszabb ideje volt távol a zárdától, annál bonyolultabbakká váltak az érzései. Hiányzott a zárdai élet rituálisan ismétlődő rendje. Volt a mindig ugyanabban az 183
időben történő felkelésnek és lefekvésnek, a megszabott napirend szerinti imádkozásnak és étkezésnek egy olyan megnyugtató hatása, amit eddig nem tudott értékelni. Kiegyensúlyozott, harmonikus életet hagyott ott, míg a szüleivel való együttélés szokatlan szabadsága furcsa és zavarba ejtő volt a számára. - Annyira csendes vagy, amióta hazajöttél - panaszkodott az édesanyja. - Anya, én évekig csendben voltam kora estétől késő reggelig. Nem vagyok már olyan beszédes, mint fruska koromban. Mrs. Baird tanácstalanul nézte a sötét képernyőt. - Mi is az a nagy szilencium? - Az, hogy nem beszélhettünk este fél nyolctól másnapig. - Soha? - Csak nagyon ritkán. Ezt az időt kizárólag imádkozásra és elmélkedésre szántuk. - Folyton csak imádkoztatok. Sosem tudtam megérteni, miért kell éjjel-nappal imádkoznod. - Hisz apáca voltam, anya. - Tudom, drágám, de mégis… - Sandra kényszeredetten elmosolyodott. - Nos, ennek már vége. - Valóban, anya? - kérdezte Joanna, mert ő nem volt ebben még ennyire biztos. Anyja megveregette a kézfejét, mintha meg akarná győzni, hogy hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba. - Különben Greg telefonált, beszélni szeretne veled. Joanna megrázta a fejét. - Már semmi közöm Greghez. - Tudom. Meg is mondtam neki, de ő láthatóan úgy gondolja… - Hogy miatta hagytam ott a zárdát. - Igen - igazolta a sejtését Sandra. - Pedig nem így volt. Semmi köze nem volt ehhez a látogatásának. Mrs. Baird megszorította a lánya kezét. - Apád és én csak azt akarjuk, hogy boldog légy. Joanna biztatón az édesanyjára mosolygott, majd felállt a kanapéról. - Most már lefekszem. - Jó ötlet, nagy nap vár rád. Joanna bólintott. Munkára jelentkezett a helyi kórházban. Bár a szülei legszívesebben örökre maguk mellett tartották volna, Joanna úgy érezte, megfojtják a falak. Önállóságot akart, és egy saját otthon. Szerencsére ápolónői végzettsége lehetővé tette, hogy megálljon a saját lábán. És azt is tudta, hogy ez a munka kiegyensúlyozott életet biztosíthat a számára. - Jó éjszakát, szívem! - szólt utána az édesanyja, amint belépett a hálószobájába. - Jó éjszakát. Az ágy sarkán ülve a sötétben Joanna a másnapi állásinterjúra gondolt, aztán megszokásból térdre ereszkedett, és elővette a rózsafüzért. Mikor befejezte az Örvendetes olvasó öt tizedét, azaz az ötször tíz Üdvözlégy Máriát, megcsókolta a feszületet, és visszatette a rózsafűzért az éjjeliszekrényre. Mihelyt letette a fejét a párnára, megjelent előtte Tim Murray alakja. Ez volt az egyetlen különcség, amit megengedett magának: mikor egyedül volt az ágyban, minden este beszélt hozzá. Elmondta 184
neki a napját, és hogy mennyire zavartnak érzi magát, no meg hogy mit bán vagy sajnál a tettei közül. Ezek a dolgok sok szállal kapcsolódtak Timhez is. Az iránta táplált érzései összekeveredtek a benne rejlő elégedetlenséggel, s amíg nem látott ebben tisztán, nem akart beszélni a férfival. Az első dolog, amit bánt az volt, hogy búcsú nélkül ment el. Nem volt ideje elköszönni Timtől, s az orvos talán most azt gondolja, Greg miatt tért vissza Providence-be. Természetesen nem így volt, de Joanna csak remélhette, hogy Tim nem ezt gondolja. Néha, rendszerint éjjel, eltűnődött, vajon a férfi gondol-e még rá egyáltalán. Érdeklődött-e utána? Tudja-e, hol van most? Érdekli-e egyáltalán? Vagy tán megkönnyebbült, hogy útjaik többé nem keresztezik egymást? Joanna csak találgatni tudott. S minél tovább találgatott, annál rosszabbul érezte magát. Másnap csend volt a házban, amikor felébredt. Apja már elment dolgozni, anyja pedig gyűlésre ment az önkéntesekhez. Az asztalon hagyott egy cédulát, hogy Joanna mit egyen reggelire. Mintha csak kisgyerek volna. A cukortartónak támasztott cédulát olvasva a lány elmosolyodott, és jóízűen megevett egy banánt, ami nem szerepelt a listán. Néhány perccel később, a forró zuhany alatt élvezte az illatos szappan és a krémes sampon luxusát. Ilyen bűnös élvezetekben hat évig nem volt része. A haját fésülve a párás tükörbe nézett. Ahogy lassan eltűnt a pára, kezdte tisztán látni arca körvonalát. Hosszú ideig nem csinált mást, mint a vonásait tanulmányozta. Olyan volt, mintha egy fátyol mögül bontakozott volna ki az arca. Milyen ideillő metafora, gondolta kesernyés mosollyal. Ismerkedett Joanna Bairddel, és ez a Joanna más ember volt, mint aki hat évvel korábban belépett a rendbe. Miután felöltözött az állásinterjúra, öntött magának egy kávét, és hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a telefont. Nem volt helyes úgy eljönni Minneapolisból, hogy nem beszélt Timmel. A férfi megérdemli, hogy megtudja, alapos oka volt a távozásra. Ha most felhívná, még ürügye is lenne rá, hisz kérhetne tőle referenciát. Bőre hideggé és nyirkossá vált, miközben tárcsázta a számot. A telefon kicsengett, szinte megijesztve Joannát. Becsukta a szemét, és várta, hogy Tim asszisztense felvegye a kagylót. - Dr. Murray szobája. - Ó… - Időpontot szeretne kérni? Joanna jobb híján igent mondott. - Járt már nálunk? - Betegként tulajdonképpen nem… - Akkor sajnálom. Dr. Murray nem tud fogadni új betegeket beutaló nélkül. - Értem. - Nem lepte meg Joannát, hogy Tim ennyire elfoglalt, hisz népszerű sebész. Ebben az esetben átadna neki egy üzenetet? - Természetesen. - Megmondaná, kérem, hogy Joanna Baird telefonált? - B-a-i-r-d? - Igen. - És az üzenet? 185
- Mondja meg… mondja meg neki, hogy Joanna nővér el akart köszönni. - Elköszönni, igen - mondta zavartnak tűnő hangon az asszisztensnő. - És megmondaná neki még, hogy szeretnék referenciát kérni tőle? Egy pillanatig csend volt, Joanna csak a ceruza hangját hallotta a papíron. - Megmondom. - Köszönöm - suttogta Joanna. Sosem érezte még ilyen kínosan magát. Aztán letette a telefont.
186
36. Angelina Marcello Angie gyerekkori hálószobáján le voltak húzva a redőnyök, s árnyak villóztak az üres falakon. Apja ugyanúgy hagyta a szobát, ahogy 1958-ban volt, mikor Angie belépett a rendbe. Olyan volt minden, mintha egy hónap sem telt volna el azóta. Minden változatlannak tűnt, pedig semmi sem volt ugyanolyan. Angie legalábbis óriási mértékben különbözött attól a tizennyolc éves lánytól, aki elhagyta az otthonát, hogy apáca legyen. Nemrég az édesapja beviharzott a zárdába, óvón ölelő karjába kapta, és hazahozta régi otthonába. Azonban amióta lánya újra itt volt Buffalóban, nem tudta, mit kezdjen vele. Angie zavart volt, és elveszett, s annyira gyötrődött érzelmileg, hogy még az ágyból is alig tudott felkelni. Egy reggel apja bekopogott az ajtaján. - Angelina, ébren vagy? Angie nem válaszolt, csak imádkozott, hogy hagyják végre békén. Pedig nem fog az ima segíteni, ezt már úgyis tudta. A második kopogás után kinyílt az ajtó, s Tony Marcello felkapcsolta a villanyt. - Jó reggelt! Angie a falat bámulva ült az ágyban. Hunyorított, amint felgyulladt a villany, és rá szeretett volna kiáltani az apjára, hogy oltsa el, csakhogy ehhez is erőre lett volna szükség. - Szép reggelünk van, nézz csak ki! Mintha a villanyfény nem lett volna elég kellemetlen, Mr. Marcello felhúzta a redőnyt is, mire napfény árasztotta el a szobát. Angie becsukta a szemét. Nem akarta látni a napot, nem akart beszélni az apjával. - Angelina! - emelte fel amaz kétségbeesetten a hangját. - Mi bajod? Angie nem válaszolt. - Egész nap csak ülsz itt, és bámulod a falat. Nem beszélsz, alig eszel. Még a zabaglioném sem hoz kísértésbe. Hallottam egy férfiról, aki már a halálán volt, de felült az ágyban, mikor a felesége odavitt neki egy adagot a híres borsodómból. A saját lányom pedig még meg sem kóstolja. Angie meg akarta mondani az apjának, hogy nem az ő főztjével van a baj. Szegény körülvette a szeretetével, ajándékokkal kényeztette, az édességeivel csábítgatta, de mindhiába. Neki csak egyetlen dolog kellett, egyetlen dologra volt szüksége: megbocsátásra. Ezt azonban senkitől sem kaphatta meg, legkevésbé az apjától, aki nem értette a bánatát. 187
Angie cserbenhagyta Corinne-t, s közben saját magát is. Ennek a tudata egy percre sem hagyta nyugodni. - Hogyan tudnék segíteni rajtad? - kérdezte a férfi leülve lánya ágya sarkára. - Nem tudsz, papa. - Beszélj, kérlek! - könyörgött az apa. - Mondd el, mi történt! Könnyek borították el Angie szemét, amint a fejét rázta. Képtelen volt megszólalni a gombóctól a torkában. - Meghalt az osztályodból egy lány és úgy gondolod, te ölted meg? Angie bólintott. - Igen… Bizonyos értelemben igen. - Hogyan? Pisztolyt szegeztél a fejének? Terhes lett, és megpróbált megszabadulni a gyerektől. Ez nem a te hibád, Angie. Csak az Isten tudja, miért akarja egy szép, fiatal lány megölni a magzatát, de történik ilyesmi manapság. - Az apa elhallgatott, elhúzta a száját, aztán még hozzátett valamit olaszul, de Angie nem értette. - Bízott bennem. - Nem volt anyja, akivel beszélhetett volna? - De igen. Mégis hozzám fordult. - És te tudva, hogy a fruska terhes, azt tanácsoltad neki, hogy végeztessen illegális abortuszt? Jaj, hát persze, hogy nem! Miért kérdez a papa ilyen képtelenségeket? - Nem felelsz, és csak cipeled magaddal ezt a szörnyű bűntudatot, pedig semmi közöd hozzá - mondta Angie apja most már türelmetlenül. - Tudtam, hogy valami baj van - vitatkozott Angie tompa hangon. - Tudtam, mégsem kérdeztem semmit. - És emiatt szögezed magadat a keresztre Krisztus mellé? - mutatott Mr. Marcello a falon függő feszületre. Egy pálmaág volt mögé tűzve a tizenöt évvel azelőtti virágvasárnapról. Angie lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. - Mit tehetnék érted, lányom? - kiabált most már az apa. - Kérlek, mondd meg! Angie csak megrázta a fejét. A férfi elkeseredetten megfordult, és kiment a szobából, nyitva hagyva az ajtót. Bekapcsolva maradtak azok az idegesítő fények is. Angie csalódottságában felnyögött. Semmi mást nem kívánt, csak hogy hagyják egyedül és elalhasson végre. Rettenetesen fáradt volt, de kimerültsége ellenére éjjel csak forgolódott vagy kóválygott a hallban. Égett a szeme, és átkozta magát, amiért képtelen elaludni. Hajnaltájt szokott zaklatott álomba merülni, ami elkerülhetetlenül véget ért, mikor apja reggel felkelt. Most is hallotta, ahogy dübörög lefelé a lépcsőn. Néhány perc múlva friss kávé illatát fogja érezni, aztán apja megmássza újból a lépcsőt, bejön a szobába egy tálcával a karján, és megpróbálja rábeszélni, hogy reggelizzen. Hogy a kedvében járjon, ilyenkor el szokott rágcsálni néhány falatot, de a többi mindig megmaradt. Egész megszokottá vált már ez a reggeli ceremónia. Valóban, most is így történt. Apja feltrappolt a lépcsőn, és hozta tálcán a reggelit. - Főztem neked kávét - mondta, ahogy mindig, aztán letette a tálcát Angie ölébe. Kávé, rongyos kifli, lekvár, vaj és egy kis kiöntőben tejszín volt rajta.
188
- Köszönöm - suttogta Angie, bár minden porcikájával azt kívánta, bárcsak eltűnne onnan az a tálca. Nem volt éhes, sőt attól félt, rosszul lesz, ha csak felemeli a kenőkést. Ilyenkor az apja rendszerint kiment, ám aznap reggel bent maradt a szobában, s fel-alá járkált Angie ágya előtt. Angie csodálkozva nézte, nem értette, miért változtatott a szokásán. - Angelina! - szólalt meg Tony Marcello szembefordulva a lányával. Angie csak most vette észre, mekkora nyomot hagytak apján az évek. A hatvanas évei elején járt, de még mindig erős ember volt, s Angie sosem gondolt arra, hogy egyszer ő is megöregszik. Döbbenten látta, hogy mély barázdák húzódnak az arcán s régóta őszes haja teljesen fehér lett. - Tessék! - felelte, s hogy apja kedvében járjon, tejszínt öntött a kávéjába. Mr. Marcello tekintete szomorú volt, és kifejezéstelen. Görnyedten, roggyant vállal állt ott, mint aki vereséget szenvedett. - Vissza szeretnél menni a zárdába? Ha Angie tudta volna a választ, megmondta volna, de maga sem volt tisztában azzal, hogy mit szeretne. Tizenöt éven át az egyháznak szentelte magát. Szerette azt az életet, élvezte a tanítást és szerette a diákjait, de mélyen belül tudta, sosem fog tudni többé kiállni egy osztály elé. Képtelen tovább tanítani. Ez nem teljesen Corinne miatt volt így, Angie egyszerűen kiégett. Tanácstalanul lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. - Nem tudsz felelni a saját apádnak? - kiáltotta a férfi. - Ha nekem nem tudsz, akkor kinek? Apja fájdalma nyugtalanította Angie-t. Jobban szerette őt Istenen kívül mindenkinél, és fájdalmat okozott neki, hogy szenvedni látta. - Nem… tudom. - Ha vissza akarsz menni Minneapolisba, visszaviszlek. Ez az ajánlat világosan megmutatta a szerencsétlen ember elkeseredettségét. - Nem akarok visszamenni - sírta el magát Angie. - Nem tudok. Ha képes volna még tanítani, kaphatna másutt megbízatást, de ez nem jöhet számításba. Más elfoglaltságra pedig még nem is gondolt. Apja közelebb lépett hozzá, félretette a tálcát az öléből, aztán gyengéden megölelte. - Sírj csak, sírd ki magad, aztán ezzel vége is lesz ennek a rémálomnak, jó? - Nem… tudom. A férfi felsóhajtott. - Angelina, én nem tudok tovább itthon maradni veled. - Itthon maradni? Ekkor döbbent rá Angie, hogy apja hetek óta alig egy-két órát töltött naponta az étteremben. Annyira lefoglalta a saját fájdalma, hogy észre sem vette, mekkora áldozatot hozott érte. Aztán, mint akinek hirtelen ragyogó ötlete támadt, Mr. Marcello felkiáltott. - Gyere be velem az étterembe! Angie felnézett rá a könnyein át. Hetek óta nem hagyta az apja egyedül. Hetek óta! Ha rövid időre távol volt is, kerített valakit, aki mellette maradt a házban. Hirtelen megértette, miért. Apja attól félt, hogy öngyilkos lesz, ha alkalma adódik. Angie sosem vetett volna önként véget az életének, meg sem fordult a fejében. Depressziós volt, és haragudott az egyházra, de az öngyilkosságtól örökre elkárhozna a lelke,
189
és végképp tönkretenné az apját is. A gondolatát sem tudta elviselni, hogy ilyen szörnyű megpróbáltatásnak tegye ki. Ennyire azért ismerhette volna! - Angie, gyere velem! - ismételte Mr. Marcello, s remény csillant a szemében. - Olyan lesz újra, mint kislánykorodban - ragadta meg erős kezével Angie vállát. - Öltözz fel, találkozunk odalent. Angie először mosolyodott el, mióta hazajött. - Jól van, papa, veled megyek.
190
37. Joanna Baird 1973. április 1. Joanna el is felejtette, milyen szép tud lenni Providence tavasszal. A levegő tiszta volt, kellemesen hűvös, s a lány élvezettel figyelte a fák friss zöldjét és a bimbózó virágokat. A saját lakásában lakott, és kezdett rájönni, hogy egyedülálló nőként sem olyan félelmetes az élet, mint ahogy először hitte. Már kétszer is elhívták randevúra, ami mindkét alkalommal meglepetésként érte. Nem kereste a kapcsolatot senkivel, mégis hízelgett neki a dolog, bár zavarba is jött. Utoljára tizenévesen ment el szórakozni egy férfival, ha nem számítja a dr. Murrayvel a cukrászdába tett kirándulást. Mindkét meghívást elutasította, hisz gyakorlatilag még mindig apáca volt. A sebészeten érdekes és sűrű volt a munka, s ő szerette, amit csinált. Tanulgatta a pénz beosztását, és szoros kapcsolatban maradt a családjával. Minden vasárnap misére ment a szüleivel, s megőrizte erős kötődését az egyházhoz. A szülei és az egyház voltak a szilárd fogódzói az új élethez való alkalmazkodása idején. Legtöbb középiskolai barátnője már férjnél volt, életük nagyban különbözött az övétől. Nem érezte magát felszabadultnak velük, s biztos volt abban, hogy ők sem vele. Mikor már volt munkája és saját lakása, megkereste telefonon Greg azt remélve, hogy esélyt kap a bizonyításra. Joanna udvarias volt vele, határozottan elutasította, s azóta nem hallott felőle, ami megkönnyebbüléssel töltötte el. Egy derűs hétfő reggel, amint Joanna épp kilépett a zuhany alól, megszólalt a telefon. Haja hosszabb volt már, mint régen, és begöndörítve hordta. Szerette ezt az új, bohókás hajviseletet, ami népszerű volt akkoriban a kortársai közt, bár a feje néha felmagzott pitypangra emlékeztette. Maga köré tekerte a törülközőt, és a harmadik csengetés után felvette a telefont. - Halló! - szólt bele kifulladva. Mivel ez volt a szabadnapja, csak a kórház lehet, hogy behívják helyettesíteni, vagy az édesanyja, hogy meghívja ebédre. - Jó reggelt! - szólt bele vidáman az anyja a telefonba. - Van neked itt nálunk egy meglepetés. - Egy meglepetés? - Igazából egy férfi. - A háttérből valóban egy férfihang hallatszott. - Tartsd egy pillanatra!
191
Joanna megpróbálta azonosítani a hangot, de túl gyengén hallotta. Aztán az édesanyja ismét beleszólt a kagylóba. - Tessék, beszélhetsz vele magad. - Joanna? Tim volt az. Dr. Murray! A lány a döbbenettől elgyengülve lerogyott az ágy szélére. - Tim? Eltelt ennyi hónap, és ő semmit sem hallott felőle. Egyetlen szót sem. Aztán egyszer csak felbukkan a semmiből a szülei házában? Joanna alig kapott levegőt. - Ott van még? - kérdezte a férfi. - Mit keres a szüleimnél? - bukott ki a lányból a kérdés. - Magát. Mi másért lennék itt? Megengedné, hogy átmenjek magához? - kérdezte Tim Murray egyszerre türelmetlenül és izgatottan. - Persze, jöjjön csak! - Joanna haragja egyszerre elszállt. - Jó lesz látni magát. Tudja, hol lakom? Az édesanyja már megadta a címet, mondta az orvos, és máris indul. Joanna rekordidő alatt felöltözött, kifestette magát, és megszárította a haját, mégis rojtosak voltak az idegei, mire Tim végre kopogott a lakása ajtaján. Ajtót nyitott, és hátralépett, kezét összefogta maga előtt, szíve majd’ kiugrott a helyéből. - Ez aztán a meglepetés! - mondta zavartan. Nem tudta, mit mondjon, hogyan viselkedjen. A férfi csodálatosan nézett ki, jobban, mint ahogy emlékezett rá. Majdnem hat hónapja látta utoljára, de olyan volt, mintha ma lett volna. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondolt volna rá. - Bejöhetek? Joanna majd’ meghalt a szégyentől, mikor rádöbbent, hogy Tim még mindig az ajtóban áll, miközben ő gátlástalanul bámulja. - Persze, jöjjön! A férfi belépett a kétszobás lakásba, amely épp csak kezdte magára ölteni tulajdonosa személyiségét. Édesanyja segített Joannának egyéni színt vinni a szobákba, hisz ő hat éven át épp csak a legszükségesebbekkel vette körül magát. Az édesanyja szeme kellett, hogy rájöjjön, hol hiányzik még egy-két apróság. Egy fénykép, egy növény valami kerámia tartóban, néhány színes törülköző, és máris otthonossá válik egy lakás. - Olyan… más, mint régen - jegyezte meg az orvos. Joanna ösztönösen a hajához emelte a kezét. - Igen, gondolom. A férfi lehalkította a hangját, s szinte áhítattal folytatta. - Gyönyörű. Igaz, mindig is az volt. A bók zavarba hozta Joannát, és gyorsan körülnézett, mivel tudná elterelni a beszélgetést. - Kér egy csésze kávét? - Köszönöm, nem. Magának öntött azért egyet, csak hogy csináljon valamit, aztán visszament a kis nappaliba, ahol az orvos helyet foglalt a kanapé egyik sarkában. Joanna beült a másikba. - Nos - kérdezte két kézbe fogva a csészét -, mi szél hozta a keleti partra?
192
- Bostonban voltam egy tanácskozáson. Hallottam, hogy visszajött Providence-be, és elhatároztam, maradok még egy napot, hogy felkeressem - mondta Tim olyan tárgyilagos hangon, ahogy csak tudta. - Honnan tudta, hogy itt vagyok? A férfi lazán nekitámaszkodott a kanapé háttámlájának, és bokában keresztbe tette hosszú lábát. - Felhívott a kórház, hisz referenciaként megadta nekik a nevemet. Hat Baird volt a telefonkönyvben, és harmadikra eltaláltam. Mennyit fáradt érte, gondolta Joanna. - Nem tudtam, mit gondoljak, mikor szó nélkül távozott - folytatta a férfi. - Azt gondoltam… azt reméltem… A fenébe, fogalmam sincs, de az biztos, hogy olyan volt, mint derült égből villámcsapás. - Sajnálom. Tudom, hogy fel kellett volna hívnom. - Miért nem tette? - Nem volt rá idő, és nem tudtam, bölcs dolog lenne-e… - Miért nem? Tudnia kellett, mit érzek maga iránt. Mikor utoljára láttam, bevallottam, hogy beleszerettem magába. Igen, és ez a vallomás meg is rémítette Joannát. - Ha jól emlékszem, valaki mással randevúzott, én pedig még apáca voltam. Azaz még mindig az vagyok. Ahogy belekortyolt a kávéba, észrevette, hogy reszket a keze. Tim borús tekintete meglágyult. - Nem úgy néz ki, mint egy apáca - dünnyögte, s Joanna visszaemlékezett egy hasonló kijelentésére még előző ősszel. - Szabadságot kértem. - Mennyi időre? - Egy évre. - És aztán mi lesz? - Ha még akkor is úgy érzek, mint most - és biztos vagyok abban, hogy így lesz -, írok egy levelet Rómába, és kérem, hogy mentsenek fel a fogadalmam alól. - Biztos benne, hogy ezt fogja tenni? - kérdezte Murray. Türelmetlen hangján hallatszott, hogy még rengeteg kérdés van a tarsolyában. Joanna bólintott, félretette a kávéscsészét, és kihúzta magát. Neki is megvoltak a maga kérdései. - Régebben egyszer telefonáltam, és hagytam magának üzenetet - mondta -, de maga még csak nem is reagált. - Üzenetet? Milyen üzenetet? Azt mondta, azért hívott, hogy elbúcsúzzon. Mit várt tőlem? Hogy keressem meg, és én is búcsúzzak el magától? - Nem tudom. Talán nem ez volt a helyes megoldás, de… nem akartam, hogy úgy érjen véget, ahogy… véget ért. - Azt hittem, egyedül azért hívott, hogy megkérdezze, hivatkozhat-e rám. - Nem - jött a határozott válasz. - Az csak ürügy volt. Azt akartam, hogy tudja… - Mit?
193
Joanna vállat vont, és elmondta magát gondolatban mindenféle gyávának, amiért nem meri bevallani az igazat. - De van valami még ennél is fontosabb, Joanna. Mondja, miért ment el egyik napról a másikra? Joanna a férfira emelte a tekintetét. - Azt akarja mondani, hogy nem tudja? A férfi kinyújtotta a kezét, s kézfejével végigsimított a lány arcán. - Mondd el! - súgta, s könyörgött még a szeme is. Joanna nem volt benne biztos, hogy képes lesz rá. - Tudnom kell - biztatta Tim halk, meleg hangon. A szeméből sugárzó gyengédség elbűvölte Joannát, nem tudta elfordítani a tekintetét a férfiról. - Én is kezdtem beléd szeretni. Nagyon igyekeztem elnyomni magamban ezt az érzést, de nem voltam hozzá elég fegyelmezett. - Ezért kérted át magad a sürgősségire? Joanna bólintott. - Volt egy beszélgetésem a zárdafőnöknővel, és ő tanácsolta, hogy helyeztessem át magam. Később pedig, mikor együtt találtak minket a kápolnában, azt javasolta, töltsek egy kis időt távol, hogy felülvizsgálhassam az érzéseimet. - És változtak ezek az érzések azóta? - kérdezte a férfi. Joanna nagyot nyelt. Zavarban volt ugyan, hogy el kell árulnia Timnek a vonzalmát iránta, ugyanakkor hálás is volt azért, hogy végre őszintén beszélhet. - Nem. - Ennyi idő után azt mondod, még mindig ugyanúgy érzel irántam? - Igen - suttogta a lány. - Ennek végtelenül örülök, Joanna. A férfi felemelte Joanna állát, hogy a lány a szemébe nézzen. - Most, ugye tiszta bolondot faragtam magamból? - kérdezte, mire Tim megrázta a fejét. - Vietnamból más emberként tértem vissza - mondta halkan. - Isten meghalt a számomra. Vagy meghalt vagy sosem létezett. Aztán mikor már épp kezdett az életem visszatérni a régi kerékvágásba és kezdtem nevet szerezni a szakmában, összefutottam egy gyönyörű apácával. Te gondoskodtál róla, hogy ne tudjak megfeledkezni Istenről. Emlékszem, egyszer azt mondtad, Isten nem feledkezett meg rólam, még ha én elutasítom is. - Ilyet mondtam? - Még ennél is többet. Legtöbbször új mentem haza a kórházból, hogy rád gondoltam, s arra, hogy mi mindenről szeretnék még vitatkozni veled. Elérted, hogy magamban beszéljek. Fogalmam sincs, hogyan vettél rá, hogy elmenjek a misére, de hálás vagyok, hogy megtetted. Kezdtem jobban aludni, és még az anyám is észrevette rajtam a változást. Mondtam, hogy neked köszönhető, ő pedig azt gondolta, sokkal idősebb vagy. Egy kedves, barátságos, hatvan-hetvenéves apáca. Nem árultam el neki, hogy téved. Joanna akkoriban olyan szenvedélyesen imádkozott az orvosért, hogy mikor meglátta a templomban azon az első vasárnapon, úgy érezte, rámosolygott Isten. - Nem tudtam, mit gondoljak, mikor rájöttem, hogy szeretlek - folytatta Tim. Joanna a szívére tette a kezét.
194
- Zavarba jöttem tőle, Joanna. Te Jézusnak szentelted az életed, és én ki akartam űzni magamból az érzéseket irántad. Találkára hívtam számtalan nőt, és tulajdonképpen hálás voltam, mikor áthelyeztetted magad, de semmi sem segített. Azt hiszem, akkorra már a részemmé váltál. Szörnyen hiányoztál. Egyetlen nap sem múlik el, hogy ne gondolnék rád. - Nekem is hiányzol - vallotta be Joanna. - Aztán egyszer csak elmentél. Bevallom, először örültem. Tudod, hogy szól a mondás? Akit nem látunk, hamar elfelejtjük. De nem kellett sok, hogy rájöjjek, én sosem foglak elfelejteni. Aztán haragudni kezdtem rád, mert szó nélkül mentél el, el sem búcsúztál. Az a telefonüzenet csak még jobban felmérgesített. Joanna elmosolyodott. - Felkértek, hogy tartsak előadást ezen a tanácskozáson, de csak azért vállaltam el, mert tökéletes ürügy volt, hogy felkeresselek. Tudnom kellett, Joanna. - Mit? - Hogy azt érzed-e irántam, amit én irántad - simogatta meg a férfi ismét Joanna arcát. - Szeretlek, Timothy Murray. Szerettelek, mikor otthagytam a zárdát, és azóta még jobban szeretlek - hajtotta az arcát Tim kezébe Joanna, s belecsókolt a tenyerébe. A férfi erre magához ölelte, s olyan gyengéden csókolta meg, hogy Joanna egészen elgyengült. - Megcsókoltam egy apácát - suttogta Tim. - Az apáca pedig épp most készül viszonozni a csókod - nyomta forró ajkát Joanna szerelme ajkára. Tim szorosan tartotta a karjában, s zihálva kapkodta a levegőt, mikor végre felemelte a fejét. - Eddig jó, de akkor most mi lesz? - Még hátra van hat hónap a szabadságomból. - Olyan sok? - Olyan sok. De elröpül majd, meglátod. Addig megismerjük egymást, mint két hétköznapi ember, rendben? Tim kedveskedve böködte orrával a lány nyakát. - Az érdekes lesz, miközben te Rhode Islandben laksz, én meg Minneapolisban. - Eddig is megbirkóztunk a kihívásokkal. - És ugye, addig várnom kell rád? Joanna felsóhajtott, miközben szorosabbra fonta a karját Tim nyaka körül. - Tudod, hogy szól a mondás? A jó dolgokra érdemes várni. A java még ezután jön, megígérem. - Becsukta a szemét, fejét a férfi vállára hajtotta. Szíve mélyén régóta tudta, hogy Tim Murrayre érdemes várnia.
195
38. Angelina Marcello Mikor Angelina első alkalommal látogatta meg az éttermet, csak ült egy széken, és figyelte az apját, ahogy a szakácsai közt végzi a dolgát, ízlelgeti a mártásokat és javít a fűszerezésen. Hetekig nem tett mást, csak ült és figyelt. Aztán egy nap hirtelen rádöbbent, mennyire hiányzott neki az olajban párolódó fokhagyma átható illata. Behunyta a szemét, s mélyen beszívta az illatot, mint egy természetimádó a parton a tenger sós szagát. Abban a pillanatban jutott el a tudatáig, hogy otthon van újra. Nem sokkal ez után - bár nem értette, miért - visszatért az étvágya. Édesapja eddig is a kedvenc ételeivel csábítgatta minden nap, ám ő mindegyiket visszautasította, mígnem Tony spaghetti alla puttanescával próbálkozott, ami Angie gyerekkori kedvence volt. Mártása, mely szardellával, paradicsommal és olajbogyóval készült, forró volt, és fűszeres. Angie valamikor régen azt hallotta, hogy a recept Róma piroslámpás negyedéből származik, ahol az éjszakai pillangók ezzel a mártással csábították be a kuncsaftokat úgy, hogy az illatozó lábast az ablakpárkányra állították. A spagettinek épp olyan csodás íze volt, mint hajdanán. Sőt jobb, mint amilyennek Angie emlékezett rá. Aznap este megevett két nagy tányérral. A konyha személyzete úgy ünnepelte, mintha olimpiai érmet nyert volna az étvágyával. Megtapsolták, amikor kiürült a második tányér is. Apja ragyogott a boldogságtól, szeme gyanúsan csillogott. Gyorsan odahozta még a névjegyét jelentő borsodót is, és Angie mellett állva nézte, ahogy az eltünteti az utolsó cseppig. Ez volt a kezdet. Másnap a fettuccine Alfredo következett, a különleges mártással készült szélesmetélt. Angie nem is vette észre, mennyire lefogyott, és el is felejtette, milyen jó tud lenni az étel, amíg el nem kezdett bejárni az étterembe. Ott mindennek finom illata volt, és miután megkóstolta a családi recepteket, úgy érezte, édesapja főztje nyújtja neki azt a vigaszt, amit másutt nem talál. Aztán egy nap, hat hónappal az után, hogy Angie otthagyta a zárdát, Tony Marcello kijelentette, hogy rengeteg papírmunka várja, s megkérte Angie-t kóstolja végig az ételeket helyette. A lány vonakodva engedelmeskedett, mert átlátott a szitán. Apja azt akarta, hogy vegye át a helyét, amiről lánya gyermekkora óta álmodott, s Angie-nek nem volt szíve visszautasítani. Mario Deccio és a többi szakács évek óta dolgozott az étteremben, és ugyanolyan jól, ha nem jobban ismerték a recepteket, mint Angie. Ennek ellenére ugyanolyan tisztelettel 196
félreálltak és várták, hogy jóváhagyja a megkóstolt ételt, mint ahogy az apjával tették. Tehetsége a fűszerezésben nem halványult el, állapította meg a lány örömmel. Ösztönös megérzései épp olyan megbízhatóak voltak, mint valaha. 1973 nyarán Angie elkezdett dolgozni az étteremben. Ő üdvözölte a vacsoravendégeket, és segített a választásban, ha a vendégek megkérték rá. Az ő dolga volt gondoskodni arról, hogy mindenki elégedetten távozzon, s az ételek megfeleljenek a várakozásoknak. Az emberek szerették tapintatos modorát, és érdeklődtek utána, ha nem látták az asztalok között. A szezon végére húsz százalékkal nőtt a vendéglő bevétele. Mario szerint Angie apja sosem volt még ilyen boldog. De nemcsak ennyit árult el a lánynak. - A papája teljesen megváltozott, mikor maga bevonult a zárdába - súgta meg bizalmasan. - Sokáig nagyon aggódott, nem érdekelte semmi. Hála Istennek, hogy újra itthon van. Jó volt újra otthon lenni. Angie-nek bűntudata is támadt amiatt, hogy annyira élvezi az éttermi munkát. Mintha az előző tizenöt év kiesett volna az emlékezetéből. Az életéből. Meg is feledkezett volna róla, ha egyik délután nem ugrik be a konyhába Mario unokája. Angie meglátta, ahogy belép a konyhaajtón, és kis híján elájult. Gina Deccio tizenhat éves volt, és ugyanolyan divatos formára vágva viselte a haját, ugyanolyan sötét, kíváncsi szemekkel nézett a világra, mint Corinne Sullivan. Gina rámosolygott Angie-re, s erre ő úgy érezte, mintha Corinne-t látná, - Jöjjön, Angelina, ismerje meg az unokámat! - mondta Mario, büszkén átölelve a kislány vállát. - Szia! - üdvözölte Angie Ginát, bár alig tudott úrrá lenni a pánikon. - Ha megbocsátasz, van egy sürgős dolog, amit most azonnal el kell intéznem. Nem kérdezett senki semmit, mikor letépte magáról a kötényt, és szinte rohant kifele az épületből. Fülledt nyárvégi nap volt, s egy rádióból Jim Croce Bad, Bad Leroy Brown című számát hozta a szél, mikor Angie elindult. Csak ment és ment, egyik háztömböt hagyta maga mögött a másik után. Már fájt a lába, de ő csak tovább gyötörte magát. Fejében szélsebesen kergették egymást a gondolatok, s hajtották egyre távolabb mindentől, ami ismerős, mindentől, ami eddig vigasztalást jelentett. Meg sem állt, míg egyszer csak egy templomra nem lelt. Nem katolikus templom volt, de Angie nem törődött vele. Besietett, előrement az oltárt a hajótól elválasztó korlátig, s térdre esett előtte. Arcát a tenyerébe temetve halkan sírni kezdett. Addig sírt, míg el nem fogytak a könnyei, aztán beült az egyik padba s hirtelen rádöbbent, hogy ezeket a könnyeket nem Corinne-ért, hanem saját magáért hullatta. Amióta levetette a Szent Brigitta nővérek öltözetét, megtalálta a helyét a kinti világban. Nem szándékozott visszamenni a zárdába. Már tudta, hogy az eltelt időszak nem szabadság volt, nem fog néhány hét vagy hónap múlva visszatérni. Sem akkor, sem később. Soha. Felemelte a fejét, becsukta a szemét, és lázasan könyörögve imádkozott bűnbocsánatért. Amikor belépett a rendbe, tönkretette az édesapját. Most viszont attól félt, mennyei atyjának okoz csalódást, ha távozik. Várta, hogy elönti az ismerős bűntudat, lélekben felkészült, hogy ismét kitör rajta a depresszió. Ehelyett azonban egy még sosem tapasztalt, újfajta békességet érzett. Először azt 197
gondolta, csak a vágyálmát véli megvalósulni. Nem hitte, hogy Isten ilyen gyorsan meg tudná bocsátani, hogy megszegi a fogadalmát. Hisz mindennek ára van ezen a világon. Először nyilván vezekelnie kell, mielőtt a Mindenható Isten feloldozza a bénító bűntudat és lelkifurdalás alól. Cserbenhagyta Őt, s ez nem maradhat következmények nélkül. Nem tudta, mennyi ideig ült ott várva, hogy az Úr kinyilvánítsa előtte a vezeklés módját, de nem történt semmi. Szédelegve jött ki a templomból. Szabadnak érezte magát, érzelmi béklyói lehulltak. Minden bűntudat és lelkifurdalás nélkül fog tudni hátat fordítani apácaként leélt tizenöt évének. Apja arca falfehér volt az ijedtségtől, mire taxival visszatért az étterembe. - Hol voltál? - kérdezte már az ajtóban. - Sétálni. - Négy óra hosszat? - kiáltotta az idős férfi. - Hosszú séta volt. Az apa csípőre tette a kezét, mint mikor Angie nem fogadott szót kiskorában. - Ez minden? - Igen - mondta a lány, aztán arcon csókolta az apját, és a köténye után nyúlt. - Azaz nem. - Nem? - vonta fel Tony a szemöldökét. - Nem - ismételte Angie ujjongva. - Elhatároztam, hogy írok Rómába. Tony még sötétebben vonta össze a szemöldökét. - Mit akarsz írni? - Kérni fogom a Szentatyát, hogy mentsen fel a fogadalmam alól. Angie azt várta, hogy apja megkönnyebbülésének és örömének ad majd hangot, de semmi ilyesmi nem történt. - Papa, hallottad, amit mondtam? - Hallottalak - jött a rövid válasz, aztán Tony hirtelen sarkon fordult, és visszament az irodába. Angie zavarodottan ment utána. - Nincs semmi mondanivalód? - kérdezte a takaros kis iroda ajtajában. Apja felnézett, gondterhelt arcán elmélyültek a ráncok. - Aztán legközelebb hova mész? - Nem megyek sehova, papa. Itthon maradok. - Komolyan mondod? Angie bólintott. Mr. Marcello elővette a zsebkendőjét, és felitatta a könnyeket a szeme sarkából. - A borsodóm kedvéért, igaz? Angie először értetlenül meresztette a szemét, aztán rájött, hogy csak tréfál. - Hát persze! - vágta rá. Angie apja nevetésben tört ki. Felugrott a székről, kitárta a karját, és magához ölelte a lányát. Ekkor már Angie is nevetett, amíg potyogni nem kezdett a könnye a nevetéstől, és amíg a konyha személyzete be nem jött megnézni, mi történt.
198
39. Kathleen O’Shaughnessy 1973 augusztusában, nem sokkal az után, hogy Nixon megtagadta a Waltergate-ügy szalagjainak az átadását annak ellenére, hogy John Sirica bíró elrendelte, Kathleen a Béke Házából átköltözött saját otthonába. Világi tanárként alkalmazták a Szent József egyházi iskolában, ahol ötödikeseket tanított, és élvezte az önállóságát. Életében először lakott egyedül. Nyár elején meglátogatták a szülei, akik elfogadták a döntését, és biztatták, hogy költözzön vissza keletre addig is, amíg a jövőjén gondolkodik. Kathleen azonban szerette Seattle-t, itt akart új életet kezdeni. Itt legalább a közelében volt Sean, a szüleit pedig nyaranta úgyis meg fogja tudni látogatni. Édesanyja és édesapja vonakodva bár, de beletörődött, hogy lányuk a nyugati parton kíván élni. Meleg szeretetben búcsúztak el egymástól, s Kathleen feloldozást nyert az aggodalma alól, miszerint csalódást okozott azoknak, akik őt a legjobban szerették. Egyre inkább biztos volt abban, hogy nem kíván visszatérni az apácaközösségbe. Tanácsadója, aki korábban szintén apáca volt, óriási segítséget nyújtott neki. Megbeszéltek minden bonyolult kérdést Kathleen egyházi szerepével kapcsolatban, a múltját, a jövőjét, és hogy miként tud majd boldogulni a kinti életben. Mindenről beszéltek az álláskereséstől a bűntudaton át a férfiakkal való esetleges kapcsolatig… A nyár egy részében Kathleen katekizmust tanított, de az iskolai énekkart is vezette, valamint pusztán a szórakozás kedvéért felfrissítette a gitártudását, amit a zárdába vonulása előtti utolsó otthon töltött nyáron szerzett, mikor megtanult jó néhány könnyen eljátszható dalt. Augusztus közepe felé, egy délután, a tanácsadóval való beszélgetést követően Kathleen átsétált az Elliott Bay parkon. A kék ég és a Puget Sound felől érkező meleg szellő sétára csábította. Valaki gitáron játszott, s játéka annyival szebb volt az ő egyszerű pengetésénél, hogy megállt és fülelni kezdett. A zenészt egy fa alatt ülve találta. Farmer volt rajta, hosszú, sötét haját lófarokba kötve viselte, s homlokát színes kendőből hajtott pánttal kötötte át. Egy népdalt játszott, s Kathleen leült egy közeli padra, hogy végighallgassa. - Akarsz velem énekelni? - kiáltott oda a fiú. Kathleen megrázta a fejét. Zavarba jött attól, hogy a zenész észrevette. - Pete vagyok - mutatkozott be a gitáros. - Kathleen. 199
- Örvendek, Kathleen. - Azzal a fiú belekezdett egy régi dalba, amire még Kathleen is emlékezett. A felkelő nap háza volt az. - Egyedül tanulok gitározni - elegyedett beszélgetésbe Kathleen, mikor a zenész befejezte a számot. - Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű, mint amilyennek látszik. - Csak sokat kell gyakorolnod. - Tudom. Tulajdonképpen akár most is ezt tehetné, de annyira gyönyörű idő volt, hogy a lánynak nem akaródzott hazamenni az üres lakásba, így aztán maradt. Azzal sem törődött, hogy Doyle atyának és Maureen nővérének is tartozik egy-egy levéllel, vagy hogy készülhetne a szeptemberben kezdődő óráira. Ebben a pillanatban sehol máshol nem akart lenni, mint itt, a parkban. Eltelt még egy félóra, mire felállt, hogy hazamenjen. - Isten önnel, Lady Kathleen! Remélem, máskor is láthatom. - Én is remélem, Pete. Azzal a fiú egy Kathleen számára ismeretlen dalt kezdett játszani. Nem volt művészet, hisz az utóbbi évek daltermését alig ismerte. Felszabadultan odaintett a fiúnak, ahogy elhaladt mellette, s vidáman lóbálta maga mellett a táskáját. Ehhez is újonnan kellett hozzászoknia, azelőtt sosem volt szüksége retikülre. Hamar szokásává vált, hogy vett magának valamit vacsorára a Pike Place Marketben, aztán átmenve a parkon megállt hallgatni Pete-et. Az első alkalommal nem is jött rá, hogy a fiú utcai zenész, jobban mondva parki zenész, aki a gitártokjában gyűjti a járókelők adományait. Ő nem adott pénzt neki, mert a barátjának tekintette, gyümölcsöt vagy innivalót azonban igen. Egyik délután egy szendvicset hozott neki, aztán leültek kettesben a fűre, és jót beszélgettek. A nyár lassan a vége felé járt, s Pete azt mondta, hamarosan délre utazik. Kathleen feltételezte, hogy vissza az egyetemre, bár Pete sosem állított ilyesmit. Pete kinyitott egy üdítős dobozt, és a lány felé nyújtotta. - Te tanár vagy, és jövő héten dolgozni kezdesz - jegyezte meg elgondolkodva. Egyik térdét felhúzva ült, és a pulykahúsos szendvicsét majszolta. Kathleen irigyelte, amilyen teljesen ki tudott élvezni minden pillanatot, átélni minden érzést. - Rögtön a munka ünnepe után kezdek. Ez nem találka, emlékeztette magát Kathleen. Pusztán barátok, mégis olyan jólesett ülni egy férfi mellett, és csak beszélgetni. Ez a könnyed, baráti viszony az másik nem egyik képviselőjével újdonság volt a számára. Már fiatal lány korában is csak korlátozott kapcsolata volt a fiúkkal. Sean majdnem tíz évvel volt idősebb nála, az öccse pedig még egész kicsi volt, mikor utoljára otthon élt. Még középiskolába is lánygimnáziumba járt. Pete leengedte a szendvicsét, és leplezetlen csodálattal bámulta Kathleent. - Nekem bezzeg sosem volt ilyen gyönyörű tanárnőm. A lány bizonyára elpirult, mert Pete előrehajolt, és ujját végighúzta szeplős orra vonalán. Csitrikorában sokat szenvedett a szeplőitől, de Pete láthatólag érdekesnek találta őket. - Nem szoktak a férfiak szépeket mondani neked, drága Lady Kathleen? Kathleen lesütötte a szemét. Attól félt, ha megemlíti, hogy gyakorlatilag még mindig apáca, a fiú felugrik és elrohan. 200
Fiatal korában szinte nem is randevúzott. Mihelyt egy fiú meghallotta, hogy őt vonzza az apácaélet, a kapcsolat - akármilyen volt is - azonnal véget ért. Pete esetében ezt nem akarta megkockáztatni. - Hiányozni fogsz - vallotta be. - Csak néhány hónapra megyek - felelte a fiú. Aztán röviden felnevetett, előrehajolt, és arcon csókolta Kathleent. - Talán el sem megyek. A lánynak jókedve kerekedett. - Valóban? - Nehéz itt hagyni egy bizonyos vörös hajú hölgyet. A bókok zavarba hozták Kathleent, és hogy elterelje a szót, feltett egy gyakorlati kérdést. - Miből fogsz élni? Pete vállat vont. - Nem nagyon érdekelnek az anyagi dolgok, egyszerű az életem. De bármikor tudok kapni munkát egy vendéglőben vagy egy kávézóban. A nyár túl szép ahhoz, hogy rendes munkával elrontsa az ember, ezért szeretek ilyenkor a parkban játszani. Kathleen elmosolyodott, tetszett neki a fiú szabad, gondtalan élete. Ő maga sem volt anyagias. Ha az embernek egyáltalán nem lehetnek saját javai, gyorsan kihal belőle a tulajdonlás iránti vágy. A tárgyak nem okoznak valódi elégedettséget, egyedül a szeretet az, ami számít. Pete felegyenesedett, odavette magához a gitárját, és eljátszott egy Kathleen által még sosem hallott, gyönyörű dalt. Az emberek sorra megálltak előtte. - Ez csodás volt - mondta Kathleen. - Ez egy szerelmes dal. Én írtam hozzád. - Hozzám? Pete kuncogott egyet. - Hát nem tudod, mit érzek irántad, Kathleen O’Shaughnessy? Kathleen szíve vadul kezdett verni ezekre a szavakra, mintha tiszta erejéből futott volna idáig. - Ugye, szereted a zenémet? - Ó, igen. Nagyon is. - Meg akarod hallgatni szalagon? Veszünk egy üveg bort, és felmegyünk hozzád, jó? Kathleen ennyire azért nem volt gyermeteg. Hallhatta Pete-et élőben, nem kellett neki ehhez szalag. Gyanította, hogy ez csak ürügy, hogy felmehessenek a lakására csókolózni. Nem gondolkodott néhány másodpercnél tovább. - Jó. Pete vett egy üveg vörösbort, s kézen fogva léptek be a lakásba. Kathleennek nem voltak borospoharai, így vizespohárból kortyolgatták a merlot-t. A bor zamatos volt, itatta magát, s hamarosan Kathleen fejébe szállt. - Ez nagyon finom - mondta a kanapéra telepedve Pete mellé. Hihetetlen a mosolya, gondolta. Az egész Pete hihetetlen. A férfi közelebb ült, karját áttette a lány vállán. Kathleen fejét a nyakának támasztotta, s mikor Pete lehajolt, hogy megcsókolja, becsukta a szemét. Azonnal elkezdett szédülni. Csak ritkán ivott bort, így egyetlen pohár elég volt ahhoz, hogy becsípjen. Pete ekkor végre megcsókolta. Először gyengéden, aztán egyre nagyobb
201
szenvedéllyel. Nyelve Kathleen ajka közé hatolt, s a lány nem tiltakozott. Idegen volt számára a dolog, de izgalmas, s élvezte, ahogy felfedezik egymást. - Hogy tetszik ez neked, Lady Kathleen? - suttogta Pete. - Nagyon. - Nekem is. És ez? - kérdezte, azzal csókokkal borította Kathleen nyakát, majd kigombolta a két felső gombot a blúzán. Ajka tüzes nyomott hagyott a lány bőrén egészen a melltartó széléig, ahol nyelve utat talált a két halom közé. Kathleen visszatartotta a lélegzetét, alig hitte el, ami történik vele. Pete a tenyerébe fogta a mellét s élvezte a teltségét, miközben csókolta tovább. Kathleen alig vette észre, hogy kikapcsolták a melltartóját, s hangosan felnyögött, mikor Pete lehúzta róla a blúzt. A melltartó pántja lecsúszott a válláról, fedetlenül hagyva a keblét. Kathleen elfordította a fejét, hogy félbeszakadjon a csók és ő meg tudjon szólalni. - Nem gondolom, hogy… - Ne, most ne gondolkodj! Azért vagyunk itt, hogy érezzünk - fogta meg Pete a lány kezét, hogy rászorítsa vágya bizonyítékára. Kathleen elkapta, mintha megégette volna, s elhúzódott a fiútól. Az felnevetett, aztán levette az ingét. - Nos, mit szólsz ehhez? - kérdezte, aztán hosszú, csábító csókkal igyekezett letörni Kathleen ellenállását. A lány kezdett ellazulni, mire Pete hátradöntötte, s lefektette a kanapéra. Aztán ráfeküdt, belenyomva Kathleent a párnákba. A lány magán érezte a keménységét, még erőteljesebb volt, mint az előbb. Pete összefogta a kezét a feje fölött, megcsókolta, s szája forró nyomokat hagyva megindult a melle felé. Mikor a bimbóhoz ért és bekapta, valami különleges, borzongató érzés cikázott át a lányon, s önkéntelenül megemelte a csípőjét. Pete halkan felnevetett. - És ez csak a kezdet. - Ne… - De igen, szívem - mondta határozottan a férfi, majd újabb csókokkal kábította el, aztán egy pillanat múlva lecsusszant róla. Kathleen csukott szemmel, megnyugodva ellazult, hálásan, hogy véget ért a kaland. Túl gyors volt ez neki, még nem lett volna szabad eljutniuk idáig. Aztán meghallotta, hogy Pete lehúzza a nadrágja cipzárját. Megpróbált felülni, de a férfi nem engedte. Újra a párnákra nyomta, és mielőtt tiltakozhatott volna, már rá is nehezedett. Mikor Kathleen szabadulni akart, erővel visszatartotta. - Nem lehet egy férfit idáig eljuttatni, aztán pedig azt mondani, hogy nem - magyarázta zihálva. Megpróbálta megcsókolni Kathleent, de ő erre elfordult tőle. A kedves zenész, akit a parkban megismert egészen más ember lett, amint felrántotta a szoknyáját, és letépte róla a pamut bugyit. - Meggyorsíthatjuk a dolgot, picim - dünnyögte. - Ne! Ne tedd ezt! Nem akarom! - Dehogynem akarod! - ellenkezett Pete ugyanazon a csábító hangon, amelyen korábban beszélt. Kathleen megpróbálta eltolni magától, ő azonban szétfeszítette a lábát, és kíméletlenül beléhatolt. 202
Kathleen levegőt sem kapott a fájdalomtól, de Pete nem vett róla tudomást. Csukott szemmel, összeszorított foggal döngetni kezdte, teste ritmusosan Kathleenéhez csapódott. Egyre gyorsabban, egyre dühösebben. Kathleen fájdalma rettenetes volt, s akkor sem szűnt meg, miután a férfi felkiáltott, elernyedt, s zihálva, teljes súlyával rárogyott a lányra. - Ez fantasztikus volt - suttogta. Kathleent túl nagy megrázkódtatás érte ahhoz, hogy mozdulni tudjon. Szája kiszáradt, nyelve odatapadt a fogához. - Ó, szivi, te aztán szűk vagy! Isteni! Egy perc múlva Kathleen összeszedte az erejét, és lelökte magáról Pete-et. Ez a rettenetes ember elrabolta a szüzességét, mit sem törődve a tiltakozásával kihasználta a tapasztalatlanságát. Remegő lábakkal felállt, lesimította szakadt szoknyáját, s eltakarta a mellét a blúzával. Reszkető ujjal az ajtóra mutatott. - Kifelé! Pete csodálkozva felült, semmit sem értett az egészből. - Mi baj van? - Kifelé! - kiáltotta most már hisztérikusan Kathleen. - Takarodj! Felkapta a fiú egyik szandálját, és az ajtóhoz vágta. Pete feltartotta mindkét kezét, elhárítandó a támadást. - Megyek már, megyek. Nem tudom, min húztad fel magad. Te is ugyanúgy akartad, mint én. - Nem! Ez nem igaz! - Annyi igaz, hogy Pete csókját kívánta és élvezte az előjátékot is, de ennél tovább menni nem akart. Amit Pete tett, olyan volt, mint egy nemi erőszak, mint egy támadás. Kathleen úgy érezte, a lelkét is összetörték. - Most menj! - mondta, nem akarván, hogy a fiú lássa a könnyeit. - Jól van, jól van. - Pete gyorsan felöltözött, belebújt az egyik szandáljába, a másikat meg az ajtónál vette fel. Mihelyt becsukta maga mögött az ajtót, Kathleen felkapta a fiú félig telt borospoharát, és utána vágta. Az üveg eltört, a vörösbor szétfröccsent a szőnyegen és a falon. Kathleen térdre rogyott, kezébe temette az arcát, és sírni kezdett. Mire felállt, teljesen sötét volt a szobában. Kábán kitámolygott a fürdőszobába, s magára engedte a zuhanyt. Lesúrolta teste minden centiméterét, olyan erővel sikálva magát a mosdókesztyűvel, hogy majdnem felsebezte a bőrét. Kihűlt a víz a bojlerben, mire abbahagyta. Hálóköntöst húzott magára, beült az elsötétített szobába, és újból sírni kezdett. Szüksége lett volna egy barátra, valakire, akinek kiöntheti a szívét, valakire, akiben megbízhat. Sean csak dühös lenne, és isten tudja, mit nem tenne Pete-tél, ha megtalálná. Nem akarta, hogy bátyja börtönbe kerüljön miatta. Eszébe jutott a tanácsadója, de félt attól, amit az asszony mondana neki, ha bevallaná a meggondolatlanságát. Végül éjjel kettő felé, mikor már úgy érezte, megbolondul, ha nem hall egy emberi hangot, felhívta Doyle atyát. A pap álmos hangon szólt a telefonba. - Doyle atya. - Azt mondta, bármikor felhívhatom, éjjel és nappal - suttogta Kathleen. Nem volt benne biztos, hogy a pap felismeri a hangját. 203
- Kathleen? - élénkült fel azonnal Doyle atya. A lány ránézett az órájára, s kiszámolta, hogy az időeltolódás folytán Osseóban most három óra van. - Nem kellett volna ilyenkor felhívnom. - Mi történt? Most, hogy hallotta a pap hangját, már képtelenségnek érezte elmondani, mit tett. Igyekezve, hogy hangján ne érződjék a pánik és a fájdalom, belesuttogta a kagylóba: - Találkoztam egy férfival a parkban. - Mondja el, mi történt! Kathleen zokogni kezdett. - Nem tudom… - Na jó - mondta az atya higgadtan. - Akkor csak annyit mondjon, megsérült? - Azt… azt hiszem, nem. - Fájdalmai vannak? - Igen! - Kathleen ezt már szinte kiáltotta. - Szüksége van orvosra? - Egy papra van szükségem! Rövid hallgatás után Doyle atya megszólalt. - Itt vagyok. Egy óra hosszat tartott a beszélgetés, s mire véget ért, Kathleen úgy érezte, visszatért belé a lélek. Eltűnt a bűntudat, szíve azonban ugyanúgy fájt, mint a teste. Doyle atya azt javasolta, nyeljen le néhány aszpirint, és próbáljon meg elaludni. Kathleen megfogadta a tanácsát, s meglepetésére gyorsan el is aludt. Álmát nem zavarta semmi. Reggel a telefon csörgésére ébredt, s mielőtt még eszébe jutott volna, hogy akár Pete is lehet, felvette a kagylót. - Hogy van? - hallatszott Doyle atya hangja. Kathleen a kanapé karfájára ülve kereste a választ. - Még nem tudom. Aludtam, még nem volt időm gondolkodni. - Ó, ezek szerint felébresztettem - kuncogott a pap. - Kölcsönkenyér visszajár. Kathleen elmosolyodott. - Köszönöm az éjszakai beszélgetést. Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék. - Örülök, hogy engem hívott fel. Kathleen kisöpörte arcából hosszú, kócos haját, és felsóhajtott. - Nagy butaságot követtem el, keserves lecke volt. - Valóban, de nem szeretném, ha ezentúl folyton szidná magát miatta. Ami történt, nem teljes egészében a maga hibája volt. Tulajdonképpen inkább az övé, mint a magáé. - Nem számít, kinek a hibája volt - mondta szomorúan Kathleen. Neki legalábbis nem számított. Ami igazán számított az volt, hogy olyan ember vette el a szüzességét, aki nem értékelte sem őt, sem pedig amit elrabolt tőle. - Van valami, amit az éjjel nem beszéltünk meg, és amit feltétlenül meg kell tennie mondta ekkor a pap. - Mi az? - Arra kérem, menjen el egy orvoshoz. Ez nagyon fontos, Kathleen, ne vegye semmibe, amit mondok! 204
Azt akarja, hogy mondja el egy orvosnak, ami történt? Ez képtelenség! - Nem lehet - suttogta a telefonba a sírás határán. - Nem mondhatom el senki másnak… - Ne aggódjon! Már bejelentettem egy orvoshoz, aki az egyik barátom barátja. Beszéltem vele, és elmagyaráztam, mi a helyzet. Magának egy szót sem kell szólnia. Mindent elintéztem. Kathleen akkora hálát érzett, hogy ki sem tudta fejezni. - Mi lenne velem maga nélkül? - Mire valók a barátok?
205
40. Joanna Baird - Nixon jól megcsinálta - mondta Joanna a telefonba. A szőnyegen ült, hátát a kanapénak támasztva. 1973. november eleje volt, s Tim minden este felhívta őt. A lány el sem tudta képzelni, mekkora lehet szerelme telefonszámlája, hisz néha két vagy három óra hosszat is beszéltek. Tim ezért beszereltetett egy második készüléket a lakásába, hogy vészhelyzetben fel tudja hívni a kórház, akármeddig tartanak is a távolsági beszélgetések. - Komolyan azt gondolod, hogy Leon Jaworski fog adni bármilyen politikai engedményt is Nixonnak? - Nem tudom, de látod, így jár, aki a republikánusokra szavaz - felelte Joanna. Nem ismerte ugyan Tim politikai hovatartozását, de ezt gyanította. - Azt akarod ezzel mondani, hogy te McGovernre szavaztál? - De még mennyire! - Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel Tim. - A nő, akit feleségül akarok venni demokrata! Joanna ujjai szorosabbra fonódtak a telefonkagyló körül. - Mit mondtál? - Azt, hogy nem tudom elhinni, hogy demokrata vagy. - Nem ezt, hanem előtte. - A szüleid is demokraták? Joanna csalódottan sóhajtott. - Nem tudom, hogyan szavaztak a szüleim a legutóbbi választáson. Azt akarom hallani, mit értettél azon, hogy „a nő, akit feleségül akarok venni”. - Akartam - helyesbített hamiskásan a férfi. - Tim! Az orvos kuncogott. - Jól van, jól van! Mostanára talán már sejted, hogy nem pusztán azért hívlak fel öt hónapja minden áldott este, mert szeretem hallani a hangodat. - Én bezzeg szeretem hallani a hangodat - vágott vissza duzzogva a lány. Esténként alig várta, hogy meghallja. Augusztusban Tim átrepült hozzá, hogy együtt tölthessenek egy hetet, de mindössze ennyi szabadságot tudott kivenni. Az a hét gyönyörű nap pedig túlságosan gyorsan eltelt.
206
- Jól van, no. Én is szeretem hallani a hangodat - mondta Tim mély, érzelmektől fűtött hangon. - De ennél sokkal többet is szeretek rajtad. - Elhallgatott, Joanna pedig visszatartotta a lélegzetét. - Hisz tudod, hogy szeretlek. - Én is szeretlek, Tim. - Annyira, hogy Joanna néha alig tudta elviselni a köztük lévő földrajzi távolságot. - Én várok, Joanna, de meg kell mondanom, kezdek türelmetlen lenni. - Mire vársz? - A levélre Rómából - felelte Tim, mintha semmi sem lenne nyilvánvalóbb. - Biztosan hamar megérkezik. Az orvos dörmögött valamit az orra alatt. - Addig is megkérhetsz - javasolta a kedvese. Neki nem volt szüksége semmiféle levélre. Tudta jól, mit érez, és lélekben már több mint egy éve kilépett a rendből. Semmire sem vágyott jobban a világon, mint hogy Tim felesége legyen. - Mihelyt szabad vagy, megkérem a kezed. - Igen. - Mi igen? - Ezt fogom válaszolni, ha végre rászánod magad a leánykérésre. Figyelj, talán beszélhetnél az apámmal. Ő egy kicsit régimódi, és sokat jelentene neki, ha vele beszélnéd meg elsőként, hogy feleségül akarod venni a lányát. - Mindig így szoktál parancsolgatni? - kérdezte évődve Tim. Joannát bosszantotta, hogy parancsolgatónak nevezték, mert ő egyáltalán nem tartotta magát annak. - Csak javaslat volt. - Elkéstél. Már beszéltem a szüleiddel. - Tényleg? Mikor? - A nyáron, mikor nálatok voltam. - És nem is mondtad! Mit szóltak? - Ó, nagyon örültek - válaszolt Tim tréfás önelégültséggel. - De lehet, hogy át kell gondolnom a dolgot, mert ez még azelőtt volt, hogy kiderült, McGovernre szavaztál. - Tudod, a demokraták nem szoktak betörni republikánus főhadiszállásokra. Egy demokrata sosem tenne ilyen alattomos dolgot. Tim harsogva nevetett, mire Joanna is elmosolyodott. Élvezte ezeket az évődéseket Timmel, s amint egyre jobban megismerték egymást, elmélyült a barátságuk is. - Jó, hogy ilyen messze laksz. - Miért? - incselkedett a lány. - Tán el akarsz verni? - Nem, de már majd’ meghalok azért, hogy lefekhessek veled. Fogalmam sincs, hogyan fogom tudni távol tartani magam tőled a jövő héten. Joanna Minneapolisba készült hálaadásra, s úgy döntöttek, Tim édesanyjánál fog lakni. - Édesanyád majd vigyáz ránk. Tim morgott valamit, amit a lány nem értett tisztán, de valószínűleg nem is az ő fülének szánták. - Három hónapja láttalak utoljára. Tudom, hogy te apáca voltál, Joanna, de én sosem voltam szerzetes, és őszintén megmondom neked, átkozottul nehéz megállnom, hogy ne érjek hozzád. 207
- Akkor jó. Joanna boldog volt, hogy ilyen hatással van Timre. Szerelme csak egyet nem tudott: ő ugyanígy hatott Joannára. Azt tudta, hogy már nem szűz, mégis elfogadta a lány döntését, hogy várjanak a szerelemmel a házasságig. Tim esetében Joanna nem akarta, hogy bármit is meg kelljen bánnia. Ha egyszer megesküdnek, azt azért tegyék, mert egy életre el akarják kötelezni magukat egymás mellett. Ezzel az elkötelezettséggel jár az intim kapcsolat istenadta előjoga. Joanna egyszer már becsapta magát, és nem akarta ezt a hibát még egyszer elkövetni. - Jó? - ismételte Tim. - Te élvezed, ha kínozhatsz egy férfit? - Csak téged. - Joanna mosolygott Tim morgolódásán, ugyanakkor tudta, hogy leendő párja tiszteli és szereti őt annyira, hogy tiszteletben tartsa a kívánságát. - Mielőtt elfelejtem, mamától hallottam ma reggel, hogy Greg Markham újra nősült. - Na, végre! Tehát kikerült a képből. - Egy fülöp-szigeteki nőt vett el. Joanna kissé meglepődött a hírtől. Greg nem egyszer panaszkodott arra, hogy házassága válsága a két kultúra közti különbségeknek köszönhető. Xuan nem tanult meg rendesen angolul, és haragudott Gregre, mert szerinte nem törődött vele eléggé. Joanna persze csak Greg verzióját ismerte, bár még ezt sem szívesen hallgatta végig. - Az sem érdekel, ha egy marslakót, csak fogadja el, hogy neked nem kell. - Már évek óta nem kell. Mondd, féltékeny férj leszel, Timothy Murray? - Nagyon. - Nos, én rendkívül féltékeny feleség kívánok lenni. Azt akarom, hogy csak férfi ápolók dolgozzanak melletted. - Én veled akarok dolgozni - válaszolta Tim. - A kórház azóta sem talált olyan nővért, aki akár csak távolról is megközelített volna. - Te aztán tudod, hogyan kell hízelegni egy lánynak. - Igyekszem - mondta Tim megjátszott szerénységgel. Így zajlott a legtöbb beszélgetésük. A következő hét keddjének délutánján, két nappal hálaadás előtt Joanna gépe megérkezett Minneapolisba. Először jött vissza, amióta elhagyta a zárdát. Tim már várta a repülőtéren. Joanna annyira izgatott volt, hogy attól félt, elsírja magát, amikor meglátja. Tim sötét nagykabátban, kezében egy rózsacsokorral vágott át a tömegen. Közeledtek egymás felé, s mikor Joanna megállt előtte, Tim olyan hevesen ölelte magához, hogy kettejük közt összelapultak a rózsák. Ha eddig még nem tudta volna, Joanna most bizonyosságot szerzett arról, hogy Tim ugyanúgy akarja őt, mint ahogy ő Timet. Sosem volt híve a nyilvános helyeken való érzelemnyilvánításnak, de egy percet sem tudott tovább várni Tim csókjára. A férfi félig felemelte, s a rózsák a földre hulltak, amint az ajka rátalált Joanna ajkára. - Timothy! Timothy! A férfit valahonnan messziről szólították, Joanna majdnem meg sem hallotta. - Mindjárt, mama! - kiáltott vissza az orvos. Tim kihozta az édesanyját a reptérre? Ó, ez nagyszerű! Még sosem találkoztak, s Joanna tartott kissé az első találkozástól. Tim tudta ezt, és meg akarta könnyíteni számára a helyzetet.
208
Lassan elengedte Joannát, de derekát továbbra is átölelve fordult vele a hosszú gyapjúkabátos asszony felé, aki egy hatvanas éveket idéző kalapban álldogált nem messze tőlük. - Mama, ő Joanna Baird. Joanna, ő az édesanyám, Alice Murray. Joanna szinte érezte a másik nő érdeklődő tekintetét. - Maga az apáca. - A volt apáca - helyesbített a lány. Tim karja szorosabbra fonódott a dereka körül. - Megérkezett a levél? Joanna mosolyogva bólintott. - Összeházasodunk! - kiáltotta Tim. A lány zavartan nézett rá. - Igen, tudom. - Úgy értem, most. Már holnap, ha el lehet intézni. - De Timothy! - tiltakozott a férfi édesanyja, és Joannának is voltak ellenvetései. - Tim! Csak egyszer szeretnék férjhez menni az életben, és igazi esküvőt akarok. Timothy sötét arcot vágott. - Remélem, egy hónap elég a szervezésre, mert ennél több időt nem kapsz. Joanna pillantása találkozott Mrs. Murray tekintetével, s észrevette, hogy az idős hölgy mosolyog. - Ennyi elég lesz? - kérdezte jövendő anyósát. Tim anyja felnevetett. - Azt hiszem, nincs más választásunk. A fiamnak hosszú időbe telt kiválasztani a jövendőbelijét, de most már nem lenne jó tovább várakoztatni. Joanna ezzel teljes mértékig egyetértett.
209
41. Kathleen O’Shaughnessy A Szent József egyházi iskola szerencsére olyan közel volt Kathleen kis lakásához, hogy gyalog tudott munkába járni. Az országos benzinhiány és a kutaknál kígyózó sorok korában - nem beszélve a fizetése és a megélhetési költségek közötti szakadékról - úgysem álmodhatott arról, hogy egyhamar autót vegyen magának. A házba lépve Kathleen először Mrs. Mastel újságját és leveleit adta be az idős hölgynek. - Tehetek önért még valamit? - kérdezte a nyolcvanéves özvegyet. - Semmit, kedvesem - felelte amaz. - Csak simogassa meg Seymourt kifelé menet. - Mindig megsimogatom - biztosította Kathleen. Seymour a néni szellemmacskája volt, aki öt évvel korábban pusztult el, de Mrs. Mastel szerint szerencsésen visszatért hozzá szellem formájában. Kathlennek arról már sikerült meggyőznie öreg barátnőjét, hogy élelmet nem kell adnia a macskának, és nem kell megtöltenie a vizes tálkáját sem, hisz a cica testi valójában nincs jelen. A szellemek nem esznek vagy isznak, magyarázta meg finoman. Az idős nő fia telefonált Kathleennek, és megköszönte a segítséget. Láthatóan a fiatal szomszédnő volt az egyetlen ember, aki meg tudta értetni az édesanyjával, hogy nem kell több macskaeledelt vásárolnia, aminek következtében nem bűzlött többé a lakás a rothadó tonhaltól. - Ó, drágám, úgy látom, hozzám került az egyik levele - szólt utána Mrs. Mastel, mikor Kathleen már majdnem kívül volt az ajtón. Az idős asszony jól megnézte a borítékot. Ráadásul fontosnak látszik. - Átnyújtotta Kathleennek, aki megköszönte, és csendben távozott. A lépcsőn felfelé menet ránézett a feladóra, és nagyot dobbant a szíve. Belépve a lakásába az ötödiken letette a táskáját meg az újságot a konyhapultra, és másodszor is alaposan megnézte a borítékot. Erre várt hónapok óta: a felmentése érkezett meg Rómából. Hirtelen úgy elborították az érzelmek, hogy levegőt is alig kapott. A Pete-tel történt megalázó eset után komoly kétségei támadtak a rendből való kilépéssel kapcsolatban. A zárda kapuin belül legalább biztonságos volt az élet, védve érezhette magát. Számtalan hosszú beszélgetés kellett hozzá - nem a tanácsadójával, hanem Doyle atyával -, hogy végül döntésre jusson. Eredeti szándékának megfelelően kérvényt írt Rómába, hogy mentsék fel a fogadalma alól. A leveleit osztályozva külön rakta a számlákat, majd a kupac alján egy másik, kisebb levelet talált. Mihelyt meglátta a feladót, feltépte a borítékot. Doyle atya csak ritkán írt neki 210
levelet. A nyári incidens után lelki tanácsadójaként igyekezett tartani Kathleen-nel a kapcsolatot, s a lány hálás volt neki ezért. A pap nem volt valami nagy levélíró, és Kathleen tudta, hogy a vele való kapcsolattartás külön feladat a számára. Nem egyszer elhatározta, hogy megmondja neki, ne tartsa kötelességének az írást, de nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Ugyanis túlságosan élvezte a vele való levelezést. Talán önző dolog volt tőle, de a többihez képest ez a viszonylag kisebb vétkek közé tartozott. Elolvasta a néhány bekezdést, külön ízlelgetve minden szót, majd magában mosolyogva összehajtotta az egyetlen lapból álló levelet, és visszatette a borítékjába. A Rómából jött levél felbontatlan maradt. Kathleen úgyis tudta, mi áll benne: elfogadták a kérelmét. Összerezzent, mikor megszólalt a telefon. Ritkán hívták fel, mert kevés embert ismert, s csak mostanában kezdett új barátságokat kiépíteni. - Halló! - Szia, Sean vagyok - hallotta a bátyja hangját. Általában Loren telefonált, Seannal csak ritkán sikerült beszélnie. - Mit tehetek érted, bátyuskám? Sean mintha habozott volna, aztán megszólalt. - Kérnék tőled egy szívességet. Nem értünk a dologban egyet Lorennel, ezért telefonálok magam. - Mi az a szívesség? - Tudod, van egy barátom. Figyelj, ez nem az, aminek látszik. Kathleennek fogalma sem volt, mire gondol. - Szeretném, ha találkoznál vele - bökte ki Sean. - Johnnak hívják, John Lopeznek. A felesége két éve meghalt, és van néhány gyereke. Szerintem jó asszonya lehetnél. - Asszonya? - ismételte Kathleen nevetve. Még nem is találkozott a férfival, a bátyja meg már össze is adta őket. Nem gyors ez egy kicsit? Kathleen persze tudta, hogy Sean aggódik amiatt, hogy egyedül él, pedig nem is beszélt neki Pete-ről. Külön szerette Seant ezért az aggódásért és gondoskodásért. - Miért ne? Férjhez akarsz egyszer menni, nem? - Igen, majd egyszer. De szeretném magam megválasztani a férfit és az időt. - Nem azt mondom, hogy feltétlenül hozzá kell menned - magyarázkodott Sean, bár voltak effajta reményei. - John jó ember, és alaposan kijutott neki a bajból. - Sean elhallgatott, s Kathleen meghallotta Loren felemelt hangját a távolból. A vitájuk láthatóan nem ért véget. - Hajlandó vagy találkozni vele? - kérdezte Sean. - Nem kérek mást, csak hogy ismerd meg. - Rendben, erre hajlandó vagyok. - De… Kathleen, figyelj! Ha nem érdekel, ne ébressz benne reményeket, rendben? - Szavamat adom rá. A vacsorával összekötött találkát másnap estére beszélték meg. Kathleennek egy halsütő előtt kellett találkoznia Johnnal Seattle tengerpartján. Sean arra kérte, kösse össze a haját egy rózsaszín szalaggal, John arról meg fogja ismerni. Kathleen úgy gondolta, anélkül is megismerné, mert nagyon hasonlít Seanra, de nem akart vitatkozni, ha már a bátyja mindent megszervezett.
211
Másnap este aztán Kathleen elsétált a közismert sült halas büféhez, s látta, hogy egy erős testalkatú, becsületes arcú férfi lép elő az épület fala mellől. - Maga Kathleen? - kérdezte. - Akkor maga John. - Én vagyok - felelte az idegen. Kicsit várt, mintha nem tudná, mit tegyen, majd kezet nyújtott. Kathleen is nyújtotta a magáét, s megfigyelte, hogy a férfi kézfogása kellemesen határozott. Nem túl erős, de nem is lagymatag. A kézfogás általában utal egy ember jellemére, ahogy a nagybátyja szokta mondani. - Örülök, hogy megismerhetem - mondta Kathleen halkan. - Én is. - A férfi a büfé asztalai felé mutatott, ahol hatalmas, kifüggesztett étlap várta a vendégeket. - Szeretne rendelni? - Igen, rendeljünk! Mikor eldöntötték, mit szeretnének, John odament a pulthoz, hogy leadja a rendelést. Megvárta, hogy elkészüljön az étel, majd tálcán odavitte az asztalhoz. Amíg a pultnál állt, Kathleennek alkalma adódott alaposan szemügyre venni a bátyja barátját. Idegesnek tűnt, és láthatóan kissé kényelmetlenül érezte magát. Kathleen megértette, hisz ugyanígy érzett maga is. Pete után találkozott azért idegenekkel, de mindig csak társaságban. A zenész óta most volt először egyedül férfival. Megbízott a bátyjában, így mivel ő szervezte a randit, biztos lehetett John tisztességében, és biztonságban tudhatta magát. John két papírdobozzal tért vissza, melyekben bő olajban sült hal és vékonyra vágott, sós sült krumpli lapult, mellette kis edényben káposztasaláta. Leültek egymással szemben a kis, piros asztalka mellé. - Seantól tudom, hogy maga tanárnő - kezdte a férfi. Kathleen lenyalta a sót az ujjáról. - Ötödikeseket tanítok. Nekem meg annyit mondott magáról, hogy özvegy. John bólintott. - A feleségem néhány éve szeptemberben halt meg. Mellrákja volt. - Nagyon sajnálom. A férfi benyúlt a tárcájába, és elővett két képet. - Ők a gyerekeink - mondta Kathleen felé fordítva az egyiket. Aztán a kamerába mosolygó, szőke kis nőre mutatott, aki két kisgyereket tartott az ölében. - Ez Patty egy hónappal azelőtt, hogy megállapították a rákot. - Majd a kisfiúra bökött. - Ez Steve. Akkor négyéves volt, most már hét. Ő pedig Chelsea. A képen kétéves, most pedig öt múlt. - A másik valamivel frissebb fénykép volt a gyerekekről. - Szép gyerekek - jegyezte meg Kathleen. A férfi elgondolkodva nézett a képre. - Hiányzik nekik az anyjuk. - Magának is, igaz? John felnézett, mintha meglepte volna Kathleen kérdése. - Jobban, mint ahogy szavakkal el lehet mondani - felelte, s remegő kézzel eltette a képeket. A lány ecetet csöpögtetett a halára. - Patty is ecettel szerette a halat… 212
Kathleen úgy érezte, erre a megjegyzésre John nem vár választ. - Van valami, amit meg szeretne tudni rólam? - kérdezte a férfi. Kathleen épp be akart kapni egy sült krumplit, de megállt a keze félúton. - Ez nem egy állásinterjú, John. Miért nem vacsorázunk és beszélgetünk csak úgy egyszerűen? - Rendben - oldódott kissé a férfiban feszültség. - Az jó lesz, bár nekem negyven perc múlva mennem kell. Nem szeretem magukra hagyni este a gyerekeket, és a szomszéd hölgy csak fél nyolcig tud maradni. - Semmi gond. - Szeretne találkozni a gyerekeimmel? - Talán majd később - mondta Kathleen. - Szerintem az lenne a legjobb, ha mi ketten előbb jobban megismernénk egymást. Nem szeretném, ha a gyerekek túl hamar kötődni kezdenének hozzám, hátha mégsem… Tudja. - Hátha mégsem ülünk össze. - Így van. - Jó ötlet. Erre nem gondoltam. - Randevúzott már Patty halála óta? A férfi megrázta a fejét. - Nem. Maga az első. Ezt Kathleen magától is kitalálhatta volna. - Szereti a gyerekeket, ugye? - kérdezte John. - Igen, nagyon. - Az jó. - A férfi hangján hallatszott a megkönnyebbülés. - És ugye, katolikus? - John, most maga készít állásinterjút velem. Egyelőre nem pályázom semmiféle állásra. - Rendben, rendben. Bocsánat. - Mi lenne, ha lazítana? Szerintem én vagyok a legkevésbé ijesztő nő, akivel valaha is találkozni fog. A férfi elvigyorodott. - Nem is tudom. - Letört egy darabot a halából, beleharapott, majd felnézett a lányra. Kedvelem magát, Kathleen. Köszönöm, hogy kisegített szorult helyzetemből. A lány kivette a dobozból a következő sült krumplit. - Én köszönöm, hogy elhívott vacsorázni. Egymásra mosolyogtak. John Lopez tisztességes, jó ember, ahogy azt Sean előre megmondta. Ha pedig mégsem lesz házasság a dologból, barátság attól még lehet.
213
42. Angelina Marcello Az apja mellett dolgozgatva az Angelinában Angie megtalálta azt a lelki békét, melyet Corinne halálával elveszített. A reggeli ébredések idején már nem szomorúság telepedett rá, hanem az az érzés, hogy célja van, s a munkája megelégedést hoz. Egészen eddig sosem értette meg apja rajongását az étterem iránt, most azonban nem kellett sok idő, és őt is magával ragadta ez a hevület. A finom olasz ételeken át Antonio Marcello megnyitotta otthonát, s megismertette népe kultúráját azzal az országgal, mely őt és feleségét szívesen fogadta. Született vendéglátó típus volt, és a szeretett családi receptek megosztása által részben kifejezhette a háláját, részben pedig megfelelő jövedelemhez jutott. Reggelente Angie a konyhában dolgozott a többiekkel, mikor pedig az étterem fél hatkor kitárta kapuit, a háziasszony szerepét játszotta, s személyesen üdvözölte a vendégeket. Emlékezett rá, ha valaki már nem először járt náluk, és érdeklődött a betérők egészsége, családja, munkája felől. Gyakran elmesélte szülei Amerikába érkezésének történetét, és a saját legkorábbi emlékeit a vendéglőről. Mióta vállvetve dolgozott az apjával, az étterem hírneve egyre csak nőtt. 1973 augusztusában, napokkal az után, hogy Richard Nixon lemondott az elnöki posztról és Gerald Ford letette az esküt mint az Egyesült Államok harmincnyolcadik elnöke, Angie a televízió előtt ülve találta az apját a kis irodában. Épp a híradó ment. - Apa! - sietett oda hozzá Angie egy sürgősen megoldandó gonddal. A teherszállítók sztrájkoltak, s az étterem nem kapta meg az aznapra szükséges árut. Ha nem jutnak friss élelmiszerhez, este nem fognak tudni kinyitni. Tony le sem vette a szemét a képernyőről, úgy intette csendre a lányát. - Egy pillanat! - De papa… - Gerald Ford az új elnök. - Tudom. Angie-t nem érdekelte a politika, apja viszont ezekben a napokban semmi másról nem beszélt. Folyton azt hajtogatta, milyen fontos tisztában lenni az időszerű eseményekkel, s hogy attól fél, új hazájában megismétlődhetnek az 1930-as és 1940-es évek olaszországi eseményei. -Ő az első elnök Amerikában, akit országos választások nélkül neveztek ki. - Igen, papa, de ez most fontos. 214
- Nagyon fontos - értett vele egyet az apja láthatóan azt feltételezve, hogy Angie a politikáról beszél. - Szemmel kell tartanunk ezt a Gerald Fordot. - Teljesen igazad van. Látva, hogy nem számíthat apja osztatlan figyelmére, Angie magában mosolyogva kiment az irodából. - Mit mondott Antonio, mit tegyünk? - kérdezte a főszakács, idegesen téblábolva a konyhában. - Mikor legutóbb beszéltem vele, úgy tűnt, fogalma sincs, hogy sztrájkolnak a fuvarozók, a gyümölcs meg a zöldség pedig ott rothad a raktárakban. Tennünk kell valamit. Angie-nek nem volt szíve azt mondani Mariónak, hogy apját pillanatnyilag jobban érdekli a politika, mint a saját étterme. - Azt mondta, oldjam meg magam. - Ezt mondta? Ezt mondta volna, ha Angie fel tudta volna egyáltalán tenni a kérdést. - Apámnak van egy teherautója. Ez a megoldás, nem gondolja? Elmegyek vele a raktárba, és elhozok annyi árut, amennyit csak tudok. És ha a sztrájk folytatódik, elmegyek megint. Arra nem is gondolt, hogy évek óta nem vezette az öreg teherautót és a jogosítványa is régi. - De hát az száz mérföld oda-vissza! - Igen, tudom. Olyan gyorsan megjárom, ahogy csak lehet. Mario arcán enyhült a feszültség, eltűntek a homlokáról a ráncok. - Nem is tudom, mit csinálnánk maga nélkül, Angelina. - Szamárság! - felelte a lány, de mosolygott, és kivirult a dicsérettől. Visszasietett apja irodájába. - Papa, kérem a teherkocsi kulcsát! - Csak nem akarod vezetni?! - Antonio csak annyi időre vette le a szemét a képernyőről, amíg kérdő pillantást vetett a lányára. - De miért? - Mert sztrájkolnak a szállítók, és ha nem hozom el a nyersanyagokat, este nem tudunk kinyitni. - Egyedül akarsz vezetni olyan messzire? - Igen, egyedül. - Le tudod vezetni? A lány türelmetlenül bólintott. Antonio felállt, benyúlt a zsebébe, és előhúzta a kulcsot. Mikor Angelina kinyújtott kezébe tette, ujjai ráfonódtak az övére, s könnyes lett a szeme. - Épp időben jöttél haza, Angelina. Mindig is erről a napról álmodtam. Aztán zavartan elővette a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát. Majd visszaült a tévé elé, s teljes figyelmét újból a híreknek szentelte. Angelina szeme is elhomályosodott, amint kilépett az épület hátsó ajtaján. Ennyi év után valóra vált apja álma, hogy a lánya mellette dolgozzon az étteremben. Nemsokára - amikor már kellőképpen bizonyította odaadását a vendéglő iránt - át fogja adni neki az Angelina vezetését. Nagyrészt már most is átengedte. Majdnem három órába telt Angie-nek, hogy felvegye az árut és hazaérjen vele. Amint megállt a teherautóval a hátsó bejáratnál, kitódult a konyha egész személyzete, hogy lerakja a 215
friss élelmiszerekkel teli ládákat. Nehéz lesz mindennel elkészülni nyitásra, de Angie tudta, hogy ha van csapat, amelyik képes erre, akkor az övé az. - Hol az apám? - kérdezte. - Nem tudom - lepődött meg a kérdésen Mario maga is. - Mikor utoljára láttam, az irodájában volt. Három órája? Míg a személyzet a dolga után sietett, Angie elindult megkeresni az apját. Nem volt az irodában, amitől kissé megkönnyebbült. Sok embert érdekelt, ami akkortájt a politikában történt, de Antonio érdeklődése kezdett megszállottságra hasonlítani. A házban senki sem vette fel a telefont. - Mario! - zavarta meg Angie a séfet. - Hol lehet a papa? - Nem tudom - ráncolta a homlokát Mario kissé zavartan. - Álljak neki főzni, vagy előbb keressem meg? Angie hagyta, hogy dolgozzon, ő pedig nekilátott átfésülni a környéket. Addig autózik, amíg meg nem találja, döntötte el. Antonio néha sétált egyet vagy boccsát játszott a barátaival egy közeli parkban, de ilyesmi csak ritkán fordult elő. Az étterem volt az élete, rajta kívül nem érdekelte szinte semmi. Angie néha eltöprengett, hogy barátnői vannak-e. Viszonylag fiatal volt, mikor megözvegyült, de ha voltak is romantikus kapcsolatai, Angie nem tudott róluk. Mikor nem találta egyik szokott helyén sem, hazavezette az autót. Bár külsőleg nyugodtnak látszott, egyre nőtt benne a félelem. Ez nem vallott a papára. Soha, de soha nem tűnt még el szó nélkül. Belépve a házba körülnézett. - Papa! - kiáltotta. Semmi válasz. - Papa, hol vagy? Édes Istenem, hol lehet? - fohászkodott magában kétségbeesettebben, mint valaha. Nem imádkozott sokat, amióta eljött a zárdából. Voltak reggelek, mikor az ébresztőóra csörgésére automatikusan ledobta magáról a takarót, kiszállt az ágyból, és letérdelt melléje. Néhány pillanat múlva aztán rájött, hogy az imádkozásnak ez a rituáléja már nem része az életének. Lassan leszokott arról is, hogy vasárnaponként elmenjen a misére, mígnem néhány hete visszament abba a protestáns templomba, ahová legmélyebb kétségbeesésében tért be. Itt talált békére akkor, így később oda tért vissza. Nem minden héten ment el, eddig csak egyszer-kétszer, de tetszettek neki a prédikációk és a szertartások különbözősége attól, amit addig ismert. Arra gondolt, Corinne örülne, ha tudná, hogy tanára másutt keresi a válaszokat. Felmenve az emeletre, Angie benézett apja hálószobájába. Döbbenetére az ágyában találta, s úgy tűnt, mélyen alszik. - Papa, halálra ijesztettél! - kiáltott fel. Az még csak rendben van, hogy Antonio szundikál napközben, de hogy a telefont se vegye fel… Apja nem felelt. Angie közelebb lépett, s látta, hogy a felesége fényképét, mely mindig az éjjeliszekrényén állt, a szívére szorítja. Ekkor hasított bele a felismerés: imádott édesapja elment. Épp aznap reggel mondta, hogy Angie jókor jött haza. Akkor Angie még nem tudhatta, mennyire igazat mondott.
216
43. Kathleen O’Shaughnessy - Itt az újságja, Mrs. Mastel - állt meg Kathleen az özvegy lakásánál kifelé menet, egy ragyogó, napos augusztusi délutánon. - Ó, köszönöm, kedvesem. - Az idős hölgy kárpitozott karosszékében ült a televízió előtt, képzeletbeli Seymourját simogatva. A macska még halála után is vigaszt jelentett a számára. - A nyári iskolába készül? - Egy barátommal találkozom, ebédelni megyünk. - Azzal az özveggyel? Nyolcvan éve ellenére Mrs. Mastel emlékezőtehetsége olyan volt, mint fiatalkorában. Mihelyt megtudta, hogy Kathleen találkozgat John Lopezzel, lépten-nyomon kérdésekkel ostromolta. - Ezúttal nem. Ez a mostani csak egy barát. - Nő vagy férfi? Kathleen felnevetett. Nem bánta, hogy szomszédja ilyen kíváncsi, de ha oda akart érni időben, indulnia kellett. - Férfi. De pap. - Ó! Az Isten áldja magukat! - Már megtette - felelte Kathleen, majd kisietett a lakásból, mielőtt az özvegy további kérdésekkel halmozza el. Kilépve az épületből a Please, Mr. Postman című friss slágert dúdolta, ami épp illett a Doyle atyával való találkozáshoz. Az utóbbi két évben rendszeresen leveleztek - még ha Doyle atya mindig röviden írt is -, és időnként beszéltek telefonon. A fiatal pap lett Kathleen lelki tanácsadója, és ami legalább ugyanilyen fontos volt, legbizalmasabb és legkedvesebb barátja. Látogatása Seattle-ben váratlanul jött, s Kathleent rendkívül boldoggá tette. Azóta nem látta őt szemtől szemben, hogy otthagyta a zárdát. Akkor beszélgettek utoljára személyesen, mikor Sanders atya alkoholizmusával próbáltak megküzdeni. Mikor Doyle atya telefonált, hogy elmondja, Seattle-be jön egy konferenciára, megbeszélték, hogy találkoznak egy népszerű kávézóban az egyetem területén. Kathleen tíz perccel korábban érkezett, hogy biztosan kapjanak asztalt. Meglepetésére Doyle atya már várt rá. Mihelyt meglátta őt, felállt, Kathleen pedig átvágott a zsúfolt kávézón, és mindkét kezét feléje nyújtotta. Az atya semmit sem változott, mintha megállt volna felette 217
az idő. Kathleennek feltűnt, hogy nem viseli a papi gallért, ami ugyancsak meglepte. Doyle atyán laza világi öltözet volt, farmer és egy sötét pulóver. A pap arcán széles mosoly terült el, mikor meglátta a lányt. Kathleen tudta, hogy vele ellentétben ő nagyon is megváltozott. - Üdvözlöm, atyám. - Nahát, Kathleen! - nézte végig Doyle atya meleg tekintettel. - Csodásan néz ki. Kathleen elpirult a dicséret hallatán. Külsőleg valóban megváltozott, de belsőleg is. A nő, akit az atya apácaként megismert, sosem volt biztos önmagában. Az idekint töltött két év alatt azonban értékes tapasztalatokat szerzett. Most már szabadon és magabiztosan járt-kelt abban a világban, amelytől korábban annyira tartott. - És maga hogy van? - Ezúttal Kathleen az atyáról akart többet hallani, beszélgetéseik ugyanis általában őkörülötte forogtak. - Jól. És maga? Odalépett hozzájuk a pincérnő, mielőtt Kathleen kimutathatta volna, hogy elégedetlen a válasszal. Érezte, hogy ez a szokványos felelet messze nem fedi a valóságot. - Mit szeretne? - kérdezte az atya. Kathleen becsukta a szemét, és beszívta a frissen főtt kávé illatát. Az ilyen kis dolgokat szerette mostani életében a legjobban. Üldögélni valahol a barátaival, együtt enni velük, és őszintén, nyíltan beszélgetni. - Egy cappuccinót kérek - mondta a pincérnek. A nő elment, Kathleen pedig áthajolt az asztalon, alig várta, hogy folytatódjon a beszélgetés. Nem fogja engedni, hogy az atya elterelje a szót, határozta el. Máskor is mindig ezt tette. - Túl régen vagyunk barátok ahhoz, hogy becsapjon, Brian Doyle. Mi baj? A lány nyíltsága meglepte az atyát. Hirtelen bezárult, hátradőlt a széken, és karba tette a kezét. Ennyi erővel kiírhatta volna a homlokára, hogy „hagyjanak békén!”. - Semmi. Nem beszélgethetnénk kellemes dolgokról, ha már ekkora utat megtettem? - Hát most itt van. Árulja el nekem, mint barát a barátnak, mi bántja! Kathleent felzaklatta, hogy a pap nem hajlandó a bizalmába fogadni, sőt egyenesen bántotta. Különösen miután az eltelt két évben ő gyakran fordult bizalmasan hozzá. Ő volt az egyetlen ember, aki tudott Pete-ről, aki számtalanszor adott neki tanácsot, s támogatta a döntéseiben. Kathleen papjaként és barátjaként szerette. - Nem tudja nekem elmondani? - kérdezte szomorú arccal. - Nem. - Miért nem? - Ez… amolyan személyes dolog - dörmögte a pap egy kínos perc elteltével. - Rendben - mondta ekkor Kathleen leplezve a csalódottságát. - Akkor miről beszélgessünk? - Az az özvegy, akivel találkozgat… - Igen, John. - Már számtalanszor megbeszélték, hogyan alakul ez a viszony, rég nem volt újdonság. - Hogy állnak? - Azt hiszem, jól. - Kathleen fel nem foghatta, miért épp erről kérdezi a barátja. - John nagyon kedves ember. 218
- Régen nem emlegette. Csak kíváncsi voltam. Kathleen is kíváncsi volt, mi állhat ennek a beszélgetésnek a hátterében. Tévedett volna Doyle atyával kapcsolatban? Szemmel láthatóan mégsem olyan jó barátok, mint gondolta. Semmiképp sem igazi barátság, ha az egyik nem képes megosztani a másikkal a legnagyobb gondjait, viszont elvárja, hogy a másik megbízzon benne. - Feleségül megy hozzá? John még nem kérte meg Kathleen kezét, de a lány tudta, hogy ebben gondolkodik, ahogy tulajdonképpen ő is. - Nem tudom. Valószínűleg. A kapcsolatuk mindenesetre ezen az úton haladt. Nem szenvedélyes szerelem volt, leginkább csak baráti viszony. Érzelmileg összeillettek, és a gyerekek imádták Kathleent. Leginkább miattuk érdeklődött John Kathleen iránt, és őszintén szólva Kathleen is őiránta. - Jól érzem, hogy bizonytalan? - kérdezte halkan a pap. Kathleen nézte, ahogy a pincérnő leteszi eléjük a két kávét, aztán az atyára emelte a tekintetét, s látta rajta, hogy érdeklődve várja a választ. Kathleen azonban életében először kellemetlennek érezte beavatni őt élete eseményeibe. - Nem tudom - ismételte. Jól megvolt Johnnal, s majdnem harmincévesen szívesen alapított volna már családot. Egyetlen szerencsétlenül végződött kalandja óta félt mindenféle találkától, de John mellett biztonságban érezte magát, s a férfi láthatóan őszintén kedvelte. Már kevesebbért is mentek férjhez mások. - Mi újság Osseóban? - kérdezte, hogy más útra terelje a beszélgetést, így akarta érzékeltetni, hogy ő sem kívánja megosztani az atyával élete minden részletét. - Semmi különös. Ó, mielőtt elfelejtem, hoztam magának vadrizst - mondta a pap, azzal lehajolt, és felemelt egy kis zacskót a széke mellől. - Köszönöm. - Doyle atya mindig is figyelmes volt, gondolta Kathleen a kávéját kortyolgatva. Beszélgettek még egy kicsit, leginkább Kathleenről, az iskolai munkájáról és a családjáról. Doyle atya egyetlen szóval sem említette az egyházközségét vagy bármi mást élete leghétköznapibb vonatkozásaitól eltekintve. Húsz perc elteltével kifogytak a témából. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most megyek - mondta Kathleen. Az elmúlt évek során Doyle atya különleges helyet foglalt el a szívében, ám a kapcsolatuk ezek szerint nem volt kölcsönös. Elszomorodva felállt, magához vette a retiküljét és a kis vadrizses csomagot. - Jó volt látni magát - mondta udvariasan. - Köszönöm, hogy tartotta velem a kapcsolatot. Isten önnel, Doyle atya! A férfi is felállt, és tompa hangon elköszönt. Kifelé a kávézóból Kathleenre óriási súllyal nehezedett a csalódás. Nem tudta, mit várt ettől a találkozástól, mit remélt egyáltalán. Bármit, de nem ezt a kínos, szinte fájdalmas, üres beszélgetést. Tévedett hát, olyan dolgokat feltételezett a kapcsolatukról, amelyek hiányoztak belőle. Egy saroknyira lehetett a kávézótól, mikor meghallotta, hogy Doyle atya a nevét kiáltja. Csodálkozva megfordult. Netán otthagyott valamit? A pap kifulladt, mire utolérte. Megállt Kathleen előtt, és kibökte, amire az előbb nem volt képes. - Ne menjen hozzá Johnhoz! 219
A lány összevonta a szemöldökét. - Tessék? - Kérem, Kathleen, ne menjen hozzá ahhoz az emberhez! Talán Doyle atya megtudott John Lopezről valamit? - Miért? Az atya arca vörös volt, de tekintete tisztán csillogott, ahogy Kathleen szemébe nézett. - Otthagyom a papi pályát. Ennél nagyobb meglepetést nem is okozhatott volna. Kathleen némán bámult rá, szólni sem tudott a döbbenettől. - Már felmentettek a feladataim alól, és már kérvényeztem Rómától a diszpenzációt. Kathleen még mindig nem tudta, mit mondjon. - Megértem, hogy ez meglepte magát. Már korábban el akartam mondani, de… nem tudtam. - Nem akar többé pap lenni? - Kathleen nehezen tudta ezt elfogadni. Brian Doyle csodálatos ember, a legjobb pap, akit valaha ismert. Megszakadna a szíve, ha a barátja kilépne a klérusból. Szomorúságot és megbánást olvasott ki Brian tekintetéből. - Továbbra is szolgálni akarom Istent, erről nem tettem le. De nem tudok tovább hallgatni bizonyos dolgokról, melyek az egyházban történnek. A püspök és én nem jövünk ki egymással. Ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem az elégedetlenségemet. Eddig egyszer sem panaszkodott, nem avatta be Kathleent az érzéseibe. Átsegítette őt a nehézségein, de sosem osztotta meg vele a maga baját. Kathleen erre nem talált magyarázatot. - Egy szót sem szólt… - suttogta. - Nem mondhattam el magának, mi történik körülöttem. Senkinek sem mondhattam el, még a családomnak sem. Csak nemrég határoztam el, hogy kilépek. - A férfi körülnézett, hol tudnának leülni, hogy folytassák a beszélgetést. - Van itt néhány háztömbnyire egy másik kávézó kis zárt terasszal - javasolta Kathleen. Tíz perccel később már ott kortyolgatták a kávét, melyet egyikük sem kívánt igazán. - Nem volt konferenciám Seattle-ben - vallotta be Brian. - Maga miatt jöttem. Kathleen csak ingatta a fejét, alig tudta felfogni, amit hallott. - Mikor eljött a pillanat, és a kávézóban megláttam közeledni, már tudtam, hogy nem leszek képes elmondani. És nem ez volt az egyetlen dolog… Én évek óta szeretem magát, Kathleen. A lány a szívéhez kapta a kezét. - Nem… nem tudtam. Sosem sejtettem. - Gondoskodtam róla, hogy ne sejtse. Sosem akartam elmondani. Kathleen alig tudott gondolkodni a megrendüléstől. - Miattam lép ki a rendből? - Nem - hajtotta le a férfi a fejét. A lány keze után nyúlt, és szorosan tartotta az övében. - Elengedtem a szerelmemet irántad, Kathleen, amikor otthagytad a zárdát. Imádkoztam érted, imádkoztam Istenhez, hogy vezessen egy jó embert az utadba, aki érdemes lesz majd a szerelmedre. Amikor először említetted Johnt, úgy éreztem, Isten meghallgatta az imámat. - És most? - Most már tudom, hogy Istennek más tervei vannak velünk. 220
- Mi történt? Valamit csak el lehet belőle mondanod. Bármi volt is az, jobban megtörte Briant, mint azt Kathleen valaha el tudta volna képzelni. - Egy új pap került a templomunkhoz - szólalt meg kis hallgatás után a férfi. - Fiatal volt, dinamikus, és gyakorló homoszexuális. Kathleen felhördült. - Azt hitte, én is osztozom vele ebben a különleges érdeklődésében, úgyhogy kénytelen voltam beszélni a püspökkel. Kathleen ennyiből már tudta, mi történt. Schmidt püspök ugyanúgy reagált, mint mikor Brian Sanders atya gondjai miatt kereste fel. - Áthelyezett? - Nem, Galen atyát helyezte át. De hiába, ő sosem fog megváltozni. Nem ítélem el a… hajlamait, Kathleen, de a magatartását igen. Egy cölibátust fogadott pap részéről ez botrányos viselkedés. A püspök és én azonban… - Elhallgatott, és csendben ingatta a fejét. - Szerettem az egyházat, Isten szolgálatának szenteltem az életemet, de nem hallgathatok, és nem bólogathatok engedelmesen, ha valamit helytelennek tartok. Kathleen ujjai szorosabbra fonódtak Brian ujjai körül. A férfi óvatos, tapogatózó tekintettel nézett fel rá. - Kathleen, ha őszintén szereted Johnt, kérlek, mondd meg! Nem akarok semmi olyat tenni, amivel megbántanálak. - Hangja elbizonytalanodott. - Nem tudtam, mi fog történni, ha ma találkozunk… - Én… nem tudtam, mit gondoljak, mikor nem voltál hajlandó beszélni magadról. - Mikor beléptél az étterembe, olyan gyönyörű voltál, olyan eleven. Nem tehettem mást, ha nem akartam azonnal rád borítani az érzéseimet. Ugyanakkor tudtam, hogy csak rosszat tennék neked egy ilyen vallomással. Semmit sem tudok nyújtani neked. Nincs munkám, és fogalmam sincs, mit tartogat számomra a jövő. - Én tudom - mosolygott rá Kathleen. Megfordította a férfi kezét, és végigsimított a tenyerén a hüvelykujjával. - Nem beszéltem még arról az adottságomról, hogy látom a jövőt? Brian visszamosolygott. - Azt hiszem, még nem említetted. - Az biztos csak véletlen volt. - Nos, mit látsz? - nézett Brian is érdeklődve a tenyerére. - Egy szeretettel, szerelemmel teli életet látok. - Ez biztató. - Azzal a szeretettel, szerelemmel éred el, amit másoknak nyújtasz. - Kathleen felnézett, és látta, hogy a férfi élvezi a kis játékát. - Feleséget nem látsz? Kathleen egész eddig a pillanatig nem hitte volna, hogy ilyen szép tud lenni ez a szó. - De igen. Sok mindent ki lehet olvasni innen egy feleségről. Egy vörös hajú nőt fogsz feleségül venni. Brian előrehajolt, és megcsókolta Kathleen kezét. - Odavagyok a vörösekért. - Te jó ég! - kiáltott fel Kathleen, megdörzsölve a férfi tenyerét az ujjával. - Nézd ezeket a gyerekeket! - Gyerekek? - ismételte Brian közelebb hajolva. - Hány? 221
Kathleen felsóhajtott, és összefonta az ujjait Brian ujjaival. - Ahányat Isten jónak lát adni nekünk.
222
V. RÉSZ
„Tudom jól, él ügyem szószólója, Ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, És meglátom még testemből az Istent.” (Jób, 19:25-26)
223
A találkozó A minneapolisi Szent Péter rendház nyílt napja 2002. augusztus 30. Délután l és 3 óra között Szívesen látunk minden jelenlegi és volt Szent Brigitta nővért. A rendházat eladták, lebontás előtt áll. Vedd fel a kapcsolatot a régi barátokkal! Találkozzunk, és dicsérjük Istent, hogy ez számunkra még egyszer megadatik!
JOANNA MURRAY 1335 Lakeview Minneapolis, MN 55410 2002. június 12. Drága Angelina! Nem küldhettem el ezt a meghívót úgy, hogy ne írjak hozzá még néhány sort. Istenem, hová lettek a régi szép idők! Alig hiszem el, hogy majdnem harminc éve nem találkoztunk. Sokszor gondoltam Rád, és kárhoztatom magam azért, hogy nem maradtam kapcsolatban Veled. Azt hiszem, mindkettőnknek segített volna, ha vesszük a fáradságot. Mélyen sajnálom, hogy nem volt alkalmunk beszélni, mielőtt úgy döntöttem, elhagyom a zárdát. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Veled nem sokkal azután, hogy elmentem, de azt mondták, már Te sem vagy ott. Viharos idők voltak azok mindannyiunk számára. Személyesen, szakmailag és érzelmileg is. Tudom, hogy magadat hibáztattad azért, ami Corinne-nal történt, pedig nem kellett volna. Nem Te voltál a hibás. Őszintén remélem, hogy a múló évek elfeledtették a bánatod, és magad mögött tudtad hagyni azoknak a napoknak a fájdalmát. Ahogy a fejlécből is látod, hozzámentem dr. Tim Murrayhez, aki már annak idején is a Szent Erzsébet Kórházban dolgozott. Ez még 1974-ben történt. Két fiúnk van, Michael és Andrew. Röviden ennyit magamról. Remélem, augusztusban részletesebben hallunk egymásról. Rengeteget jelentene nekem, ha el tudnál jönni a nyílt napra. Gyógyír lenne mindkettőnk számára. No meg sokat nevetnénk is, és felidézhetnénk sok-sok szép emléket. Szeretettel: Joanna (a volt Joanna nővér)
224
ANGELINA VENDÉGLŐ A legjobb olasz ételek Szicílián innen 2945 31st Avenue SW Buffalo, NY 14220 2002. június 30. Drága Joanna! Ha azt mondom, meglepetés volt hallani felőled ennyi év után, nem mondtam semmit. Köszönöm, hogy gondoltál rám, és külön azt, hogy ilyen személyes hangú meghívót küldtél a nyílt napra. Milyen kár, hogy lebontják az öreg zárdát! De úgy tudom, legalább tíz éve üresen áll, és ha a rend el tudta adni, az csak jó. Azért mégis… Ami a meghívásodat illeti, folyton csak azon gondolkodom, amióta megérkezett. Remélem, nem okozok csalódást, de úgy döntöttem, nem megyek. Mondhatnék számtalan kifogást, és mindegyik meg is állná a helyét, de az igazság az, hogy egyáltalán nem vágyom visszatérni Minneapolisba és a zárdába. Túl sok kísértettel kellene ott szembenéznem, és nincs kedvem hozzá. Ne érezd rosszul Magad amiatt, hogy nem maradtunk kapcsolatban! Én sem írtam vagy telefonáltam senkinek, amióta eljöttem. Egyszerűen képtelen voltam rá. És te? Mit tudsz Kathleen nővérről? Mindig ő volt az egyik kedvencem. Igazad van, valóban sokat nevettünk együtt annak idején. Emlékszel a gumisütikre? Én még mindig kuncogok magamban, ha eszembe jut Eloise nővér arca. Örülnék, ha hallhatnék Rólad máskor is, Joanna. Kérlek, mesélj még többet az életedről, de engem ne várj a nyílt napra. Szeretettel: Angelina Marcello (a volt Angelina nővér)
2002. július 1. Drága Joanna! Nagyon köszönöm a meghívót, amit legidősebb bátyám juttatott el hozzám. De jó hallani felőled ennyi év után! Fogalmam sem volt, hogy eladták a minneapolisi zárdát. Milyen kár! Az én életem nagyon megváltozott az apácaévekhez képest. Gondolom, a tiéd is. Őszintén szólva meglepődtem azon, hogy Minneapolisban maradtál. Én nem tudtam onnan elég gyorsan eljönni. De minden jó, ha a vége jó, nem igaz? Számíts rám a nyílt napon! Alig várom, hogy újra lássalak a többiekkel együtt. Ölellek Krisztusban Kathleen Doyle (lánynéven O’Shaughnessy)
225
2002. augusztus 1. Drága Angelina! Azt hallottam Joannától, hogy nem akarsz eljönni a nyílt napra a hónap végén. Szörnyen sajnálom, hogy nem leszel ott. Mit is mondhatnék, hogy megváltoztasd az elhatározásod? Annyira szeretnélek látni! Bonyolult dolog feldolgozni a múltat, nem igaz? Bocsáss meg, ha túl messzire mennék, de szerintem, ha nem nézel szembe azzal, ami Corinne-nal - és ennek következtében Veled - történt, ez a tragédia örökre kísérteni fog. Én férjhez mentem, boldogan élek, és csodálatos családom van. (Később majd többet is mesélek.) Veled mi újság? Mi történt Veled az évek során? Ha úgy érzed, nem vagy képes eljönni a találkozóra, megértelek. Rettentően csalódott leszek, de megértem. Barátnőd, Kathleen
226
44. Joanna Murray 2002. augusztus 30. Végre elérkezett a találkozó napja. Egy órával a tervezett kezdés előtt Joanna, Tim és a két fiú kinyitotta a hajdan volt minneapolisi zárda kapuját. A rendházat tíz éve zárták be, most pedig, hogy eladták, bontás várt rá. Valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy Joanna és a többiek átlépik a küszöbét. Míg a férfiak becipelték a szükséges felszerelést és a finomságokat, Joanna végigsétált a hosszú folyosón a valamikori kápolnához. Az ajtónál megkereste a villanykapcsolót, és felgyújtotta a fényeket. Néhány égő kiégett már, a helyiség mégis fénybe borult. Körülnézve a kőpadlós, lecsupaszított kápolnában, a fapadok során, Joanna visszatartotta a lélegzetét. Tekintete lassan az oltár felé fordult, de ott már nem volt semmi, csak a kő. Becsukta a szemét, s szinte hallotta a nővérek énekét, ahogy sok évvel ezelőtt imádták itt az Urat. Harminc év telt el azóta, hogy kilépett a rendház kapuján. A Szent Brigitta nővérek száma időközben jócskán megcsappant, mára már csak alig néhány százan maradtak. Az átlagéletkor hatvankilenc év volt, s egyre kevesebben léptek be a rendbe. Közülük is sokan negyven-ötven évesek voltak, s általában özvegyek, akik már felnevelték a gyerekeiket, és remélték, hogy ezentúl más minőségben, közvetlenebbül szolgálhatják Istent. A konzervatív rend nagy átalakuláson ment át, amióta Joanna 1967 februárjában csatlakozott a nővérekhez. Tovább állt ellen a változásoknak, melyeket a II. vatikáni zsinat tett lehetővé, mint a kisebb rendek. Például az utolsók között volt, akik átalakították a viseletüket. Mára a szerzetesi ruha eltűnt egészen. Néhányan még hordanak egy egyszerű, fekete fátylat, a nyakukban pedig feszületet, de inkább csak az idősebbek, akik annak idején is szigorúan ragaszkodtak a hagyományokhoz. A nagy szilencium, a zárdaélet másik eleme, szintén eltűnt. Az új novíciáknak már nem kell végigcsinálniuk a hallgatás évét sem, amely oly nagy megpróbáltatást jelentett annak idején Joannának. Mennyit szenvedett abban a tizenkét hónapban, és mégis, milyen sokat tanult meg itt önmagáról! Eltörölték a vétkek hetenkénti nyilvános bevallását is, és a zord cellákat. Miközben a találkozót szervezte, Joanna meglátogatott egy nőt, aki még akkor is a Szent Brigitta nővérek közé tartozott. Csak halványan emlékezett Colleen nővérre, akit nem sokkal az ő távozása 227
előtt helyeztek át a rendházba. E látogatással tudta meg, mennyit változott az apácák élete a régihez képes. A nővérek által bérelt lakás képe mindent elárult. Colleen nővér büszkén mutatta a színes lakásdíszeket. Még a hálószobák is tükrözték lakójuk személyiségét. Joannának eszébe jutott a maga cellája, a kopár, hideg szoba, amelyben semmi sem utalhatott lakója egyéniségére. Ami a legnagyobb hatást gyakorolta rá a változások közül, az Colleen nővér és a vele lakó másik két apáca nyitottsága és barátságos viselkedése volt. Meghívták ebédre, aztán evés előtt mindannyian megfogták egymás kezét egy közös imára. Mikor Joanna hangot adott a csodálkozásának megtudta, hogy a nővérek manapság a vendégszeretetet Isten szeretetével azonosítják. Ő még olyan időkben volt apáca, mikor a rend határozottan ellenezte, hogy nővértársain kívül másokkal étkezzen, kivéve esetenként a családját. Joanna töprengett, hogy vajon másként döntött volna, ha előbb bekövetkeznek ezek a változások… Ahogy visszamerengett a múltba és azt a jelennel szembesítette, arra a következtetésre jutott, hogy nem. De nem az életmód volt akkor a központi kérdés. Ha apáca marad, megfosztotta volna magát a gyermekektől, akikre annyira vágyott. Végigsétált a kápolna középső hajóján, és beült az egyik padba. Maga alatt érezve a kemény fapadot, magukkal ragadták az érzelmek. Krisztus szolgálatában töltött évei szép évek voltak, nem bánt meg semmit. Azt sem, hogy belépett a rendbe, és azt sem, hogy kilépett. Betöltötte a hivatását, találkozott Timmel, és… - Mama! - nyögte idősebb fia, Michael, amint egy hatalmas virágkosarat cipelve belépett a kápolnába. - Ezt hova tegyem? - Oda - mutatott Joanna az oltártól balra. - És ezt? - kérdezte Andrew, aki követte a bátyját. - A másik oldalra. Joanna óriási büszkeséggel nézett a fiaira. Erős, jóképű fiatalemberek voltak, boldogságot hoztak az életébe. - A papa az előcsarnokban állítja össze az asztalt, de mindjárt jön. Michael csípőre tett kézzel nézett körül. - Te itt éltél? - Itt bizony. - Nehéz elképzelnem az anyámat apácának. Apjához hasonlóan Andrew is száznyolcvan centiméter magas volt, de a Baird család szőke haját örökölte. Michael osztozott apja érdeklődésében az orvostudomány iránt, s épp a cselédorvosi éveit töltötte az Abbott Northwestern Kórházban. Szintén az apja példáját követve nem siette el a nősülést sem. Andrew viszont, aki nemrég végzett a minnesotai egyetemen Duluth-ban, kémiából és udvarlásból szerzett diplomát, s a nyár végére tervezte az eljegyzését. - Nem bánod, ha körülnézünk? - kérdezte Michael. - Nemigen lesz egyhamar lehetőségem megismerni egy zárdát. - Tessék csak! - felelte Joanna. - Bár ez az épület már jó ideje nem zárda. - Ez elszomorít? - kérdezte Andrew, aki az érzékenyebbik volt a két fiú közül. Joanna megrázta a fejét. - Nem igazán. Már rég nem volt az életem része, amikor bezárták. Mihelyt a fiúk kimentek, Tim lépett a kápolnába. 228
- Gondoltam, hogy itt talállak. - Átölelte felesége derekát, és csókot nyomott az arcára. Joanna nekidőlt férje vállának, aki már majdnem harminc éve volt a társa, és hatalmasat sóhajtott. - El sem hinnéd, hány órát töltöttem itt. Minden reggel és minden este ide jött a zsolozsmára és a komplétára, ha pedig nem dolgozott épp a kórházban, délben az angeluszra is. - Imádkozva? - Igen. Itt együtt imádkoztunk, az egész közösség. Ó, Tim, emlékszem, milyen szépen hangzott az együttes ének. Posztulánsként még küzdöttem az énekléssel, de később őszintén megszerettem. - Aztán én is őszintén megszerettelek - fektette Tim az állát felesége fejére. - Az utolsó hónapokban leginkább érted imádkoztam - vallotta be Joanna. - Vagyis pontosabban magamért amiatt, amit irántad érzek. Kértem Istent, hogy őrizze meg tisztán a szívemet. - Joanna elfordította a fejét, hogy szembenézhessen a férjével. - El sem tudod képzelni, milyen volt apácának lenni, ugyanakkor kétségbeesetten szeretni téged. - Dehogynem - ölelte Tim még szorosabban magához. - Én voltam az az ember, aki kétségbeesetten szeretett egy apácát. Mit gondolsz, én hogy éreztem magam? - Vétkesnek és romlottnak. - Tudod, mit szoktak mondani a tiltott gyümölcsről - évődött a férje, elengedve Joannát. Joanna mosolyogva indult elrendezni a földre tett virágokat. Hónapok gondos tervezése után hirtelen ideges lett, hogy találkozni fog a többiekkel. Egészen más volt ez, mint a gimnáziumi osztálytalálkozók, melyekre rendszeresen elment. Azoknál sokkal, de sokkal nagyobb jelentőségű. - Ideges vagy? - csodálkozott Tim. - Egy kicsit - ismerte be Joanna. Természetesen találkozott időnként hozzá hasonló volt apácákkal, a legtöbb ember azonban nem ismerte Joanna előéletét. Ő pedig nem szívesen beszélt róla. Ha bárki megkérdezte, mit csinált, mielőtt hozzáment Timhez, egyszerűen azt mondta, ápolónőként dolgozott. Ugyanis mihelyt valaki meghallotta, hogy apáca volt, kínos csend támadt, vagy ami még rosszabb, az illető elárasztotta kérdésekkel. Ezekre volt legnehezebb felelni. Csak az egyedül élő emberek tudták értékelni, milyen fontos volt az az időszak az ő számára. Akkor vált azzá a nővé, aki most volt. Azzá a feleséggé, anyává, ápolónővé, katolikussá. Ezért várta annyira Joanna a találkozót. Csaknem minden nővér, akit ismert, kilépett azóta a rendből, döbbenetes volt a statisztika. Az általa legutóbb olvasott cikk szerint 1969 és 1980 között a rend tagjainak hetven százaléka vagy meghalt vagy kilépett. Saját döntése ellenére elszomorította, hogy annyi pap és apáca mondott le az egyházi hivatásról, hogy annyi katolikus ábrándult ki az egyházból. A nemrég nyilvánosságra hozott botrányok lelkileg és érzelmileg pusztító hatást gyakoroltak azokra is, akik addig hűségesek maradtak egyházukhoz. Az egyház azonban hamarosan vissza fogja nyerni régi fényét. A hithű katolikusok, mint ő és Tim keményen dolgoznak azon, hogy újból felépítsék, ami elveszett. - Nem bánom azt az időt, amit itt töltöttem - mondta a férjének. - Én sem. Máskülönben sosem találkoztunk volna. 229
- Ó, akkor feleségül vettél volna valaki mást. - Jól tudta, hogy a Timet üldöző szép nővérkék közül valaki egyszer csak felkeltette volna a férfi figyelmét. - Nem hiszem - felelte amaz komoly tekintettel. - Nekem rád volt szükségem, Joanna. Érzelmileg teljesen kiégve jöttem haza Vietnamból. Elfordultam Istentől és mindentől, aminek bármi köze volt a valláshoz. Te mutattad meg nekem a visszavezető utat. - Te pedig megtanítottál szeretni. Megtanítottál arra, hogy egy házastársat és egy családot szeretni nem azt jelenti, hogy az ember kevésbé szereti Istent, hanem azt, hogy talán másképpen, talán jobban szereti a Teremtőt. - Köszönöm, Joanna - mondta a férje halkan. - Mama! - dugta be Andrew a fejét az ajtón. - Jött valaki. - Máris? - nézett Joanna ijedten az órájára. Még nem készült el! Nem volt készen a fogadóasztal, sem a szendvicses tálcák, és kávét sem főzött még. Hogyan csinálja meg mindezt, ha máris üdvözölni kell az érkezőket? - Én lefőzöm a kávét - ajánlkozott Tim, lehetőséget adva feleségének az első vendégek köszöntésére. Joanna azonnal megismerte Kathleen O’Shaughnessyt, amint belépett a kápolnába. - Joanna? - kérdezte hajdani barátnője. - Kathleen? Mindketten halkan felsikoltottak, s odarohanva a másikhoz, forrón megölelték egymást. - Gondoltam, kicsit korábban jövök, és segítek neked készülődni. Joanna megkönnyebbült. - Úgy örülök, hogy itt vagy! Kathleen körülnézett a kápolnában, s Joanna látta, hogy barátnőjén ugyanolyan érzelmek hullámzanak át, mint rajta, mikor először belépett a megszentelt falak közé. Ó, igen! A találkozó kétségkívül nagyon jót fog tenni mindannyiuknak.
230
45. Kathleen Doyle 2002 Kathleen mérhetetlenül örült annak, hogy eljött a találkozóra. - El sem hiszem, hogy itt vagyunk - mondta izgatottan. - Mikor érkeztél? - kérdezte Joanna. - Ebben a percben. Kocsival jöttünk Seattle-ből. Brian leállítja valahol az autót, aztán átmegy a plébániára. A két nő megint megölelte egymást. - Olyan boldog vagyok, hogy sikerült eljönnöd. - Az hiszem, ez annyit jelent, hogy Joanna örül a segítségnek - mondta egy magas férfi belépve a kápolnába. Kathleen feltételezte, hogy ő Joanna férje. - Feltettem a kávét mosolygott Tim a feleségére. - Reméltem, hogy tudok neked segíteni. Olyan csodálatos, hogy megszervezted ezt a találkozót! Kathleen élvezte rövid levélváltását Joannával, és már alig várta, hogy megtudjon mindent barátnője későbbi életéről, ahogy a többi nővérről is, akivel együtt élt a zárdában. - Várj egy pillanatot! Doyle? Brian Doyle? - mondta elgondolkodva Joanna. - Nem volt egy ilyen nevű pap a Szent Péterben? Kathleen bólintott. - Te hozzámentél Brian Doyle-hoz, a paphoz? - Joanna nem is próbálta leplezni elképedését. - Sosem kapcsoltam össze a két nevet. - Brian tulajdonképpen még mindig pap. - Ejha! - tartotta fel Joanna férje a kezét. - Ezt jobb, ha megmagyarázza. - Tim? - mosolyodott el szélesen Kathleen. - Most már emlékszem. Maga az az orvos, aki egyik vasárnap eljött a misére. Joanna majdnem leesett a kórusról, hogy jobban lássa magát. Joanna elpirult. - Ezt még nem hallottam - nevetett Tim. Felesége játékosan megbökte a könyökével. - No, magyarázza csak meg, hogyan lehet Brian még mindig pap! - kérdezte Tim kíváncsian.
231
- Egy nős pap - mondta Kathleen. - Persze nem így gondoltuk. Miután Brian úgy döntött, feladja papi hivatását, megírta a kérvényt Rómának, de választ máig nem kapott. - Úgy érted, többről van szó, mint hogy elveszett a levél a postán? - kérdezte homlokráncolva Joanna. Kathleen bólintott. - Sokkal többről. Itt elvek és szándékok csaptak össze. Róma akkoriban annyi amerikai papot veszített, hogy az egyházi hatóságok úgy döntöttek, nem veszik figyelembe a felmentés iránti kérelmeket. Azt remélték, a papok végül meggondolják magukat. A mi esetünkben nem működött ez a stratégia. - Ilyesmiről sosem hallottunk. - Csak kevesen tudták, hogy ilyen dolgok történtek. - És tovább misézik? - tette fel Joanna a gyakran hallott kérdést. - Minden vasárnap. A seattle-i övezetben számtalan kiábrándult katolikus él, és az évek során valahogy megtaláltuk egymást. Brian hét közben egy hitelintézetben dolgozik, de vasárnap délelőtt visszavedlik pappá. - Van valami gyülekezőhelyük? - kérdezte Tim. - Egy templom? Kathleen elmosolyodott. - Valami olyasmi. A mi házunkba jönnek el ezek a barátok, és a nappalinkban tartjuk a szentmisét. Maga Kathleen is elcsodálkozott, hányan hallottak ezekről a vasárnap délelőtti misékről. Jöttek a volt katolikusok, akiknek szükségük volt egy pap tanácsára, s Brian figyelmesen meghallgatta őket. Aztán pedig segített nekik visszatalálni Istenhez és az egyházhoz, még ha ez az út nem is volt éppen a hagyományos. - Ti tényleg miséztek a nappalitokban? - hüledezett Joanna. - Általában eljönnek vagy ötvenen, utána meg összedobunk egy közös reggelit. Így az emberek megismerhetik egymást, és kialakul egy remek társaság. - Jó nagy házatok lehet. - Nagy a családunk. Miután eldöntöttük, nem várjuk meg a diszpenzációt. Aztán egy csapásra nagycsaládosok lettünk. - Joanna értetlen pillantása láttán Kathleen megmagyarázta a különös kijelentést. - Először hármas ikreink születtek, aztán meg egy ikerpár. - Te szent ég! - Másfél év különbséggel. Joannából kitört a nevetés, és Kathleen nem tudta hibáztatni. Sosem volt a családjában ikerszülés, ő pedig rögtön duplázott. A kezdeti évek nem voltak könnyűek, de megbirkóztak a feladatokkal, s ezáltal is csak erősödött a kapcsolatuk. - Nem tudom, hogy részvétet nyilvánítsak vagy gratuláljak… - Nyugodtan gratulálj! - mondta mosolyogva Kathleen. - Már minden gyerekünk felnőtt, családja van, mi pedig nagyszülők vagyunk. - Hát ez csodálatos! Kathleen összedörzsölte a tenyerét. - Lássuk a munkát! Mit segíthetek? - Készítsük el az ételeket odakint - javasolta Joanna.
232
Kathleen utána indult, de mielőtt kilépett volna a kápolnából, visszafordult az üres, elhagyatott oltár felé. Évek óta nem járt katolikus templomban, és évek óta nem gondolt erre a kápolnára. Elmosolyodott a gondolatra, hogy ma már a saját otthona is templom. Azok közül, akik vasárnaponként hozzájuk jártak, sokan tudták, hogy ő korábban apáca volt, Brian pedig felszentelt pap, s ez szemmel láthatóan megnyugtató volt a számukra. Tudták, hogy náluk szabadon kifejezhetik bírálatukat az egyházzal szemben, hiszen egykor ők maguk is hasonló gondokkal küszködtek. Lerázva a múlthoz kötődő gondolatait, Kathleen kisietett az előcsarnokba, ahol felállítottak egy fából készült asztalt. Joanna aprólékosan megszervezett mindent. Kathleen alig győzött csodálkozni, mikor elővarázsolt egy hatalmas csipketerítőt, majd ketten feltették az asztalra. - Ki mindenki jön? - érdeklődött mohón Joannától. - Martha nővér válaszolt elsőnek. - A kórusvezető? - Kathleen jól emlékezett a nála idősebb apácára, aki énekelni tanította őket, és aki folyton azt ismételgette, hogy kötelességük zenével szolgálni a vasárnapi miséken. - Pontosan. - És mi van Eloise nővérrel? - Nézeteltéréseik ellenére Kathleen mindig is tisztelte az apácát, aki a minneapolisi rendházat vezette. Joanna egy kis virágcsokrot tett az asztalra. Felegyenesedett, arca elkomorult. - Eloise nővér sajnos már a kilencvenes évek közepén meghalt. - Sajnálom, és Isten nyugosztalja! - Julia viszont itt lesz - folytatta Joanna. - Úgy vettem ki a leveléből, hogy visszatért a szülővárosába Kansasba, és azóta is ott él. Még mindig tanít. - Még mindig? Akkor ez csak katolikus iskola lehet, találgatott Kathleen. A rend elhagyása után sokan közülük tanári állást vállaltak. Ezúttal azonban rendes fizetésért. Az egyházi iskolák közül azonban sajnos sokat bezártak az apácák elvándorlása után. Lehetetlen volt ugyanis alacsonyan tartani a tandíjakat, ugyanakkor fizetni a tanárok bérét. Amíg a saját gyermekei meg nem születtek, Kathleen is egy katolikus általános iskolában tanított, s amikor már idősebbek lettek, a seattle-i iskolai körzet vezető tanára lett. Nemrég nyugdíjba vonult, s azóta az állami gyermekmentő szolgálatnál tevékenykedett. - No, és mi újság Angelina nővérrel? - kérdezte. Joanna a fejét rázta. - Megpróbáltam meggyőzni, de nem érdeklődött a találkozó iránt. - Ettől féltem, írtam neki, miután megkaptam a meghívódat, és én is megpróbáltam rábeszélni. De még csak nem is válaszolt a levelemre. Nagy csalódás, hogy őt nem láthatom. - Valóban az - értett egyet Joanna. - Emlékszel azokra a mesés olasz vacsorákra, amiket egyetlen recept nélkül főzött? Az a nő csodákat művelt a konyhában - tette hozzá kitéve a vendégkönyvet. - De már legalább tudom, miért. Az édesapjának vendéglője volt, amit most Angelina vezet. - Ez nem lep meg. Sosem ettem jobb olasz ételeket életemben. Sem előtte, sem azóta. Kinyílt a bejárati ajtó, s Kathleen felpillantva a férjét látta belépni rajta. Mindketten nagyon várták ezt az utazást. Nyaralás volt a számukra, de sokkal több is annál. Megbékélés a 233
múlttal s lehetőség, hogy ellátogassanak azokra a helyekre, melyek egykor oly nagy szerepet játszottak az életükben. - Volt valaki a plébánián? Brian bólintott. - Egy fiatal pap a Fülöp-szigetekről. - A Fülöp-szigetekről? - Igen - szólt közbe Joanna -, Apia atya a segédlelkész. A plébánosunk pedig nigériai. Csodálatos ember, szerencsések vagyunk mindkettőjükkel. - Nigériai - dörmögte Brian Kathleenre nézve. Az asszonyt nem lepte meg, hogy sok amerikai pap idegen országokból származik. Ez a folyamat akkor kezdődött, mikor az amerikai papok kilépése az egyházból olyan méreteket öltött, hogy a helyi papneveldék nem tudtak vele lépést tartani. - Megtudtál valamit Sanders atyáról? - kérdezte Kathleen. Férje tekintete elkomorult. - Sok éve már, hogy meghalt. Apia atya hallott még róla, de nem sokat. Úgy hírlik, autóbalesetben halt meg. Kathleen összenézett a párjával. Mindkettejük szemében ott volt a kérdés: vajon akkor is részeg volt Sanders atya? - Szomorú eset volt - jegyezte meg Joanna. - Alkoholproblémái voltak - kockáztatta meg a dolog kiszivárogtatását Kathleen, bár nem tudta, mennyit áruljon el. - Igen, később minden kitudódott. - Nem hallottátok, más is meghalt a balesetben? - Nem - felelt Joanna -, amiért csak hálásak lehetünk. Sanders atya az ellenkező oldalon hajtott a sztrádán. Nyilván rájött, mit tett, és megpróbált visszatérni a másik oldalra. Gyorsított, és száznegyvenöt kilométerrel nekihajtott az elválasztó korlátnak. - Édes Istenem! - kapta Kathleen a szája elé a kezét. - A kocsi felrepült, az atya pedig azonnal meghalt - fejezte be Joanna remegő ajakkal. Tragikus veszteség volt a híveknek, annyira szerették. Az egész minneapolisi egyház gyászolta. - Tudnak-e valamit Yates atyáról? - kérdezte Brian kisvártatva. - Arról a papról, aki engem váltott fel. - Hát nem tudják? - csodálkozott Joanna. - Yates püspök lett belőle, miután Schmidt püspök elhunyt. Kathleen el sem tudta hinni, s Brian arckifejezéséből ítélve ő sem. Yates atya gondosan titkolta ilyetén ambícióit. - Nem volt népszerű püspök. - Azt elhiszem - dünnyögte Kathleen. - Néhány éve halt meg rákban. - Sajnálattal hallom - mondta Brian, s Kathleen ismerte annyira a férjét, hogy tudja, őszintén beszél. Ez a nagylelkűség volt az egyik tulajdonsága, amiért annyira szerette. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne köszönte volna meg Istennek Briant. Nélküle végül talán hozzáment volna John Lopezhez. Most már nem hitte komolyan, hogy az jó házasság lehetett volna. Különösen miután kiderült, hogy Kathleen szervezete 234
„különös módon” működik, ahogy az orvos mondta. Csak az ikrek születése után derült ki, hogy petefészke több petét érlel meg egyszerre, tehát minden szülése elkerülhetetlenül ikerszülés lett volna. Kathleen öt éven át nem aludt végig egyetlen éjszakát, ahogy Brian sem. Az ekkora igénybevétel sok házasságot tönkretett már, de Kathleen férje minden tekintetben segítőtársnak bizonyult. Az öt gyerek után semmilyen szempontból nem volt lelkiismeret furdalásuk, mikor az egyház által is elismert természetes családtervezés módszeréhez folyamodtak. - Mama! - lépett be az ajtón egy magas, szőke fiatalember. Mikor meglátta Kathleent és Briant, megtorpant. - Jó napot! - köszönt, aztán Joannához fordult. - Van odakint valaki. Szerintem közületek való. A kocsijában ül, és azt hiszem, sír. Jó lenne, ha megnéznéd. Kathleen és Joanna összenézett. - Lehet, hogy Angelina? - kérdezte Joanna. - Remélem, igen. Itt a helye. Ez a nap talán ki tudja törölni a lelkéből harminc év fájdalmát. Joanna elindult az ajtó felé, aztán visszafordult Kathleenért. - Gyere velem! Engem talán visszautasít, de kettőnknek csak nem mond nemet.
235
46. Angelina Marcello 2002 Angie még most sem hitte el, hogy itt van Minneapolisban. Tudta, hogy Joannának igaza van, és ha nem néz szembe a múlttal, sosem lesz képes megbirkózni a jövővel. A legutolsó pillanatban barátai biztatására végül helyet foglalt egy gépre, és telefonon elintézte az autóbérletet. Volt egy másik oka is annak, hogy a találkozón való részvétel mellett döntött: meg akarta látogatni a Sullivan családot. Hihetetlen, hogy Corinne már harminc éve halott. Harminc éve! Angie számtalanszor gondolt a lányra azt kívánva, bárcsak másként történtek volna a dolgok. Bárcsak beszélt volna vele Corinne a gondjáról, bárcsak odahívták volna a kapuba, mikor Jimmy kereste… Normális körülmények között előre megbeszélte volna a családdal a találkozót. A vendéglátásban töltött évek megtanították, milyen fontos a pontos szervezés. Ha előre átgondolta volna a dolgot, bizonyára előbb telefonál. Mégsem tette, mert nem volt biztos abban, hogy lesz bátorsága Corinne szülei elé állni. Aztán harminc órával ezelőtt tudatára ébredt, hogy végre lehetősége adódhat végleg tisztázni a múltat. Ahogy Joanna is mondta, megbánná, ha nem menne el a találkozóra. Arra azonban nem gondolt, hogy Sullivanék esetleg már nem is laknak a városban. Rövid nyomozás után kiderítette, hogy nyugdíjba vonulásuk után, még a nyolcvanas évek végén Arizonába költöztek. Majdnem hogy utólag jutott eszébe megkeresni Jimmy Durangót. Fellapozta a nevét a telefonkönyvben, és legnagyobb csodálkozására meg is találta. Ő maga vette fel a telefont, s a beszélgetés Angie életének egyik legkatartikusabb élménye lett. - Nővér! El sem hiszem, hogy maga az! - tört ki a férfiból. Angie nem javította ki a megszólítást. - Hogy vagy, Jimmy? Jól bánt veled az élet? - Nagyon. Megnősültem, és két gyerekünk van Sandyvel. Matt már húszéves, Carol Anne pedig huszonkettő. Corinne halála után néhány évet a hadseregben töltöttem. - Gyakran találkoztál Sullivanékkel? A férfi nagyot sóhajtott. - Nem. Nem akarták, hogy bármi közöm legyen hozzájuk, és nem is hibáztatom őket. Most, hogy már nekem is van lányom, sokkal jobban megértem, min mehettek keresztül. 236
Nagylelkű gondolkodás. Azt Angie csak sejteni tudta, mekkora bűntudatot cipelt a fiú magával. Nem mondta, de Angie gyanította, hogy Sullivanék őt tették felelőssé lányuk haláláért. A legtöbb ember valahogy könnyebben tud feldolgozni egy tragédiát, ha másokra háríthatja a felelősséget. - Nővér, nem akarom, hogy azt higgye, elfelejtettem Corinne-t! - mondta Jimmy, s alig hallhatóan megremegett a hangja. - Két évig majdnem minden nap kimentem hozzá a temetőbe. A családom már aggódott miattam. Igazuk is volt, mert úgy éreztem, nincs is értelme nélküle élnem. Angie sokkal jobban megértette, mint ahogy az Jimmy gondolta volna. - Aztán egy nap megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy Corinne szeretett engem. Úgy halt, meg, hogy szeretett. Az utolsó szavai hozzám azok voltak, hogy sajnálja, és hogy szeret. Nem akarná, hogy megöljem magam azért, ami vele történt. Az csak még szomorúbbá tenné a halálát. Nem sokkal ezután besétáltam a toborzóirodába, és bevonultam katonának. Ez volt a legjobb döntés, amit akkor hozhattam. - Gondolom, ez teljesen újfajta élet kezdete volt a számodra. - Valóban - értett egyet Jimmy. - Az évek során kapcsolatban maradtam Jerryvel, Corinne bátyjával. Corinne szülei is kegyetlenül szenvedtek évekig, de hozzám hasonlóan valahogy mégis el kellett fogadniuk Corinne elvesztését. Az édesanyja egy életvédő civil szervezet telefonos segélyszolgálatának önkéntese lett, ahol válságterhes nőknek adott tanácsokat. Az apja pedig úgy tizenöt éve nyugdíjba ment, és szinte azonnal elköltöztek. Jerry azt mondja, boldogoknak tűnnek, és egy sereg barátjuk van Arizonában. - Hát ennek nagyon örülök. - Én is - mondta Jimmy. Nem sokkal később befejezték a beszélgetést, és Angie azóta küszködött a könnyeivel. Bár korán volt még, odahajtott a zárda épületéhez, és csak ült a kocsiban, hagyta, hogy rátörjenek az emlékek. Az épület előtt már parkolt egy autó, de Angie nem tudhatta, Joanna kocsija-e vagy csak egy templomlátogatóé. A rendház kívülről nem sokat változott. Angie-t elszomorította a hír, hogy eladták, és le fogják bontani. Nem volt semmi értelme, hogy az anyaház ragaszkodjon az épülethez, amely már sok éve üresen állt. Mennyi emlék köti ide! Pillantása a hajdani gimnázium felé vándorolt. Természetesen azt is bezárták, pedig hány, de hány diák tanult az immár kopár falak között az évek során?! Olyan lányok, mint Corinne és Morgan, meg olyasféle fiúk, mint Jimmy Durango. Tizenévesek, akik már felnőttek azóta, és saját családot alapítottak. Angie remélte, hogy amit tanított nekik, hasznukra vált az évek során. Visszanézve a rendházra Angie két alakot látott kilépni az épületből, akik sietve indultak feléje. Hunyorgott a ragyogó napfényben, mégis azonnal felismerte Kathleen nővért. Hogy is téveszthetné el a hatalmas, vörös sörényével? Az pedig csak nem Joanna nővér? Angie gyorsan kikászálódott a kocsiból, és kitárt karral indult feléjük. - Joanna! Kathleen! - Angelina! A három nő összeölelkezett.
237
- Most már a legtöbben Angie-nek szólítanak - mondta az újonnan érkezett nevetve, miközben hátrébb lépve alaposan végignézték egymást az eltelt harminc év nyomait keresve. Angie letörölte arcáról a viszontlátás örömkönnyeit. - Annyira örülök, hogy mégis eljöttél! - ölelte át Joanna a kissé terjedelmessé vált Angie derekát. Egykori barátnője jó húsz kilót szedett föl harminc évvel korábbi alkatára. - Én is örülök, hogy itt vagyok - felelte őszintén Angie. Amint beléptek az épületbe, a barátnői bemutatták a férjüket. - Én nem mentem férjhez - mondta Angie némi megbánással a hangjában -, pedig mindig azt hittem, hogy egyszer majd ez is elkövetkezik. Mindig is szerettem volna, de végül nem így alakult. - De éttermed van? Angie bólintott. - Az, amit az apám alapított több mint ötven évvel ezelőtt. Ha lehetett volna választani, Angie mégis szívesebben lett volna háziasszony sok gyerekkel egy szerető férj oldalán. Nem mintha nem próbálkozott volna. Két olyan férfival is találkozott és komolyan randevúzott, akik felkeltették az érdeklődését, és mindkét kapcsolat ígéretesen is indult. Azonban egy idő után mindkét férfi véget vetett a kapcsolatnak, s Angie azóta sem értette, miért. Senki sem volt elég őszinte ahhoz, hogy elmondja neki az igazi okot. Mindkét udvarlója volt már korábban házas. Mark özvegyember volt, Kenneth pedig elvált. Mindketten szerettek volna újra megnősülni, de egy idő után Angie egyre inkább visszahúzódott. Bármennyire is szeretett volna családot, nem tudta magát teljesen elkötelezni. Mark két lányával mégis baráti kapcsolatban maradt, a lányok gyakran fordultak hozzá tanácsért. Bár Mark végül elvett valaki mást, de sem Janice, sem Nikki nem került közel a mostohaanyjához. Szeretetük gyógyír volt Angie lelkére az eltelt években, ha már nem lett saját gyermeke. Mikor Mark lányai meghallották a találkozó hírét, biztatták Angie-t, hogy menjen el. Janice vitte ki a repülőtérre, és vele maradt, amíg meg nem kezdődött a beszállás. Angie szeretett arra gondolni, hogy Corinne-nal is megmaradt volna a barátság, ha a tizenéves lány életben marad. Az előcsarnok a maga sötét szőnyegével és egyenes hátú székeivel pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ahogy Angie emlékezett rá, kivéve, hogy Szűz Mária szobra hiányzott a beugróból. Joanna és Kathleen a hosszú asztal mögött állt, s míg Joanna aláíratta Angie-vel a vendégkönyvet, Kathleen a névkitűzőket rendezgette, amíg meg nem találta azt, amelyen az Angelina Marcello név szerepelt. - Martha nővér is jön, meg Julia is - jelentette Kathleen vidáman. - És Joan nővér, Dorothy nővér, Anne nővér… Ó, de jó lesz látni mindenkit újra! - Nem baj, ha körbesétálok egy kicsit, mielőtt megjönnek a többiek? - kérdezte Angie. - Persze, hogy nem. De nem sok látnivaló maradt. - A kápolna még megvan, de az oltár üres - készítette fel Kathleen. Angie először a kápolnába tért be. Megállt az ajtóban és becsukta a szemét, a szívével hallgatta a nővérek imáinak máig ható visszhangját. Mennyi odaadás és szeretet szállt innen Isten felé! Úgy érezte, mintha most is hallaná azokat az imákat. Nem várta, hogy ilyen erős
238
érzelmek rohanják meg. Arra számított ugyan, hogy veszteséget és megbánást fog érezni, de olyan erőteljes érzésekre, melyek szinte visszarepítik ártatlansága korába nem. Megfordult, hogy elhagyja a kápolnát, és majdnem belefutott egy fiatalemberbe. - Ó, jó napot! - köszöntötte a fiú egy csemegeüzlet hatalmas, finomságokkal megrakott tálcáját cipelve. - Nem tudja véletlenül, merre van a konyha? - Épp erre. - Mama úgy gondolta, jobb lesz ezeket a húsfélékkel teli tálcákat a hűtőbe tenni, amíg szükség lesz rájuk. - Ez a mama Joanna vagy Kathleen? - Joanna. Ön is apáca volt? - A fiú úgy nézett Angie-re, mint akinek nehezére esik ezt elképzelni. - Sok évvel ezelőtt - mosolygott magában Angie. - Ismerte a mamámat apácakorában? - Igen. - Milyen volt? Azért kérdezem, mert én csak az anyámként tudom elképzelni. - Nem hiszem, hogy sokat változott. - Angie nem ismerte a nőt, akivé Joanna vált, de arra nagyon jól emlékezett, milyen volt mint apáca. - Ő mit mesélt magának? - Nem sokat, de hónapok óta csak erről a találkozóról beszél. Apránként elmesélte nekünk, mármint apának, a fivéremnek és nekem, hogy mi lett a többi nővér sorsa. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan ön is megtud mindent. Így is történt. Angie a konyhában maradt szinte egész idő alatt, ott érezte a legjobban magát. A jelenlegi és a hajdani nővérek azonban gyakran felkeresték és kicserélték vele a történetüket. Láthatta, hogy az ő beilleszkedése néhány más volt apácáéhoz képest viszonylag könnyűnek volt mondható. Kihordta a finomságokkal teli tálcákat, és lefőzött számtalan kanna kávét. Miközben ingázott a konyha és az előcsarnok között, itt-ott elkapott beszélgetésfoszlányokat. - Férjhez mentem az első férfihoz, akit megcsókoltam, de a házasságunk nem tartott tovább hat hónapnál. Teljesen összetörtem - mondta az egyik nő szomorúan. - Kudarcot vallottam mint apáca, aztán meg a házasságom is válással végződött. Emelkedett lelkű katolikusból két lépésben kitaszított ember lettem. Angie megértette a szomorúságát, hisz maga is kegyvesztetté vált. - Éjszakánként még hónapokig visszaautóztam a zárdához - vallotta be Joannának Martha nővér, azaz már egyszerűen Martha Shaw. - Annyira hiányzott az itteni életem, pedig tudtam, sosem jöhetek többé ide vissza. Azért örülök annyira ennek a találkozónak, mert legalább elbúcsúzhatom a régi otthonunktól. Angie hasonlóképpen érzett. Helyesen döntött, mikor eljött, és most már örült a döntésének. - Számomra egyszerre fájó és gyógyító érzés itt lenni - hallotta Angie Kathleent, ahogy a valamikori Loretta nővérnek mesél. - Eleinte Seattle-ben, az Orgona utcai Béke Házában éltem, és egy tanácsadóval beszéltem meg a gondjaimat. De épp mikor már biztos voltam abban, hogy minden rendben lesz, történt valami, és depresszióba estem. A zárda viszont biztonságos kikötő volt. Itt megvolt nekem minden: a közösség, a liturgia, a teológia és a szeretet. Egyedül viszont nagyon kegyetlen hely tud lenni a világ.
239
Angie-t az édesapja megvédte az egyedülléttől. Egész életében számíthatott rá, az utolsó pillanatig. Még most is érezte a szeretetét, évekkel a halálát okozó szélütés után. Visszatérve a konyhába Angie újratöltette a kávéfőzőt vízzel, darált kávét kanalazott a tartályba, és bekapcsolta a gépet. - Neked is a többiek között a helyed - szólította meg Joanna belépve a konyhába. Angie elmosolyodott. - Majd később. - Nem úgy képzeltem, hogy teljesen magadra vállalod ezt a feladatot. - Miért ne? Észrevettem, hogy szükség van rám, és eszerint cselekedtem. Nem erre tanítottak minket a zárdában? Joanna felnevetett. - Most megfogtál. A találkozó után Kathleen és a férje eljönnek hozzánk. Csatlakoznál te is? Azt hiszem, még messze nem hallottam mindegyikőtökről mindent. - Nagyon szívesen - felelte Angie.
240
47. Joanna otthona Joanna háza tágas nappalijának kanapéján ült, Tim pedig a bor kinyitásával foglalatoskodott. A találkozó kimerítő volt, de megérte a több hónapnyi szervezést. A hajdani közösség még megmaradt és volt apácáinak egybegyűjtése olyan sikernek bizonyult, amiért Joanna mindvégig imádkozott. Kathleen és Angie társaságában most végre leengedhetett a délutánt betöltő, mozgalmas esemény után. - Nem is tudom neked eléggé megköszönni, hogy ezt megszervezted - mondta a férje mellett ülő Kathleen. Épp hogy esteledett, a nap utolsó sugarai meleg fénnyel vonták be a tavat, melyre a nappali hatalmas ablakaiból nyílt kilátás. Brian Doyle átölelte a feleségét. - Ügyes dolog volt most megszervezni, amíg még áll a zárda. Bárcsak szerveznének valami hasonlót a még aktív és a már kilépett papoknak, például azoknak a fiúknak, akikkel együtt jártam a szemináriumba! - Én először nem tudtam, mit gondoljak erről a hétvégéről - mondta Angie átvéve egy pohár merlot-t Tim Murraytől. Hátradőlt az állítható támlájú széken, és az ablakon át a lenyugvó napot csodálta. - Még akkor sem voltam biztos benne, hogy jól döntöttem, mikor már leszállt a gép. De most már tudom, hogy igen. Joanna visszagondolt, hogy Angie a találkozó legnagyobb részét a konyha magányában töltötte. Először aggódott emiatt, aztán rájött, hogy Angie ott érzi a legjobban magát. Ráadásul hálás volt a segítségéért. - Sikerült beszélned mindenkivel? - kérdezte attól tartva, hogy Angie-t annyira lefoglalták a tennivalók, hogy lemaradt a találkozó lényegéről. - Remekül éreztem magam. Beszélgettem Julia és Martha nővérrel, és másokkal is. Ó, és ki ne hagyjam Colleen nővért! - Én nem emlékszem Colleen nővérre - mondta Kathleen összehúzva a szemöldökét. Tanácstalanul nézett Angie-ről Joannára. - Franciát tanított a kilencedikben - magyarázta Angie. - Ó, igen. Bizonyára mi utánunk hagyta ott a rendet. - Nem - mondta Joanna. - Ő még most is apáca, bár már nem viseli a hagyományos öltözetet. - De már biztosan nem tanít - vélte Kathleen. Angie keresztbe tette a lábát. 241
- Úgy tudom, nem. Rég nem tanít már. Nem mondta, mióta, de azt mesélte, két másik apácával lakik egy lakásban valahol a városban, és mindhárman a hajléktalanokkal foglalkoznak. - Igen - vette át a szót Joanna -, én meglátogattam őket az otthonukban, Colleen nővérrel pedig szoktam találkozni a plébániai rendezvényeken. - Elmondta neked, miért maradt a rendben? Óriási nyomás nehezedhetett a maradókra, miután annyian kiléptek. Angie a fejét rázta. - Erről nem esett szó, de az az érzésem, Colleen teljesen elégedett az életével. Ahogy én emlékszem rá, mindig is az volt. Akkor is úgy érezte, hogy Isten munkáját végzi a földön, akárcsak most. - Angie belekortyolt a borába. - Megdöbbent, hogy én már nem vagyok katolikus. - Azt akarja mondani, hogy nem jár misére? - kérdezte Tim kiülve a kanapé szélére. Látszott rajta, hogy őszintén kíváncsi. Joanna magában mosolygott. Férje elkötelezett katolikus volt, a templom oltáriszentségének őrzője. Aki ismerte, el sem hitte volna, hogy volt idő, mikor elutasította Istent és az egyházat. - Én protestáns templomba járok - magyarázta Angie. - A mi időnkben ez olyan lett volna, mint lepaktálni az ellenséggel - nevetett Joanna. Még azt sem mertük megtenni, hogy azon a járdán menjünk végig, ahol másikak temploma állt. - Beszéltem ma két-három olyan társunkkal is, akik elhagyták az egyházunkat - mondta Kathleen. - Az az igazság, hogy egyikük sem akar hallani többé a katolikusokról. Emlékeztek Janet nővérre? Ő is kilépett, meg Ruth nővér is. Joannát annyira lefoglalták a háziasszonyi feladatok, hogy csak rövid beszélgetéseket tudott folytatni a vendégekkel. Remélte, hogy barátnői most felvilágosítják. - Csodálatos volt ez a délután - mondta Kathleen. - Teljesen igazolta az akkori döntésemet, és nagyszerű volt olyan nőkkel beszélni, akik megértik, min mentem át, mikor otthagytam a zárdát. A többiek együtt érzőn bólogattak. - Nem volt könnyű számomra az az időszak - folytatta Kathleen halkan -, csak az volt a szerencsém, hogy volt egy segítőkész bátyám és egy hely, ahová mehettem. - Hallottam apácákról, akik semmi támogatást nem kaptak a közösségüktől, vagy csak nagyon keveset - tette hozzá Angie. - El tudjátok képzelni, milyen lehet kilépni a rendből húsz vagy még több év után minden nyugdíj és megtakarított pénz nélkül, sőt néha még képzettség nélkül is? Tim a fejét ingatva elhúzta a száját. - De magukkal ugye, nem ez történt? - Nem - válaszolt Kathleen -, de mi akkor viszonylag fiatalok voltunk. Mindannyian más okból léptünk ki, de azért volt hasonlóság a három eset között. Joanna egyetértett. - Én azért léptem ki, mert időközben egészen mássá lettem, mint aki tizenkilenc évesen voltam, mikor összetört szívvel bevonultam a zárdába. Akkor teljesen biztos voltam abban,
242
hogy nekem hivatásom van, így aztán felkészületlenül ért, mikor hat évvel később egyre nyugtalanabb és bizonytalanabb lettem. Tim hangosan megköszörülte a torkát. - Azt akarod mondani, hogy nekem nem is volt közöm a döntésedhez? Mindenki nevetett, Joannát is beleértve. - De igen, drágám! - vette a lapot. - Szerelmes voltam, és családra vágytam. Azonban ennél is többről volt szó. A felbontott eljegyzés miatti fájdalmában vigaszért fordult Istenhez meggyőzve magát, hogy Isten hívta őt meg a szolgálatára. Elhivatottsága nem volt valódi, bár erről 1967-ben senki sem tudta volna őt meggyőzni. Ha igazi lett volna, még ma is apáca lenne, akárcsak Colleen nővér. - Én a szerencsések közé tartoztam - mondta Angie. - Volt otthonom, és várt rám egy életpálya. Sosem éreztem úgy, hogy nem találom a helyemet, vagy hogy teher lennék az apám nyakán. A barátai szerint, mikor hazamentem, boldogabb volt, mint valaha a távozásom után. - Azok közül, akikkel beszéltem, sokan mondták, hogy bűntudatuk volt - mondta Kathleen. Joanna ezt nagyon is megértette. Hazatérte után egy ideig őt is bűntudat gyötörte. - Azt hiszem, sokan közülünk elveszettnek érezték magukat, mintha légüres térben lebegtek volna - folytatta Kathleen. - Engem a nagy szilencium után a bátyám házának hangzavara fogadott. Két kicsi gyerek, akiknek ismeretlen fogalom a csend. Ezt a megjegyzést a többiek mindentudó mosollyal fogadták. - Beszéltem az egyik volt apácával (azt hiszem, utánunk lépett rendi közösségbe), aki ugyanezt az elveszettség-érzést emlegette - mondta tovább Kathleen. - Ő nem mehetett vissza a szüleihez, és azt sem engedhette meg magának, hogy önálló lakást béreljen. - Nem voltak barátai? Kathleen a fejét rázta. - Nem mondta, de az volt az érzésem, hogy évekig sodródott gyökértelenül igazi otthon és család nélkül. - Milyen szomorú - mondta halkan Angie. - Meglepett, milyen sokan mentek férjhez és váltak el - jegyezte meg Joanna. Négy olyannal is beszélt, akik hamar férjhez mentek a rendből való kilépésük után, majd mikor már volt egy vagy két gyerekük, tönkrement a házasságuk. Ilyenkor még jobban tudta értékelni, mekkora áldás, hogy ő rátalált Timre. - Igen, a társaságunkból sokunknak okozott komoly gondot az emberi kapcsolatok építése - tette hozzá Kathleen. - Főleg a férfiakkal volt nehéz. A legtanulságosabb ebből a szempontból Joan nővér története volt, aki ugyanakkor volt novícia, mint Joanna. - Joan nővér háromszor ment férjhez az utóbbi huszonöt évben. Azt mondta, kudarcot vallott mint apáca, aztán meg mint feleség, mikor az esküvője után egy éven belül elvált. - Ilyen könnyű elhivatottból elutasítottá válni - jegyezte meg Tim belekortyolva a borába. Joanna keze után nyúlt, s a két kéz ujjai összefonódtak. - Térjünk vissza a férfiakkal való kapcsolatra! - javasolta Brian. - Ez visszatérő téma volt délután? - Bizony - bólintott a felesége.
243
- Szerintem a sok kudarc azzal lehet összefüggésben, hogy minket engedelmességre és alázatra neveltek - mondta elgondolkodva Angie. - Emlékeztek a szemlesütés szabályára? forgatta a szemét tréfásan utánozva, ahogy le kellett sütniük a szemüket egy férfi társaságában. - Szerintem is ez a gyermeteg alázatosság vezetett oda, hogy sokunkat kihasználtak a férfiak - dünnyögte Kathleen. Joanna észrevette, hogy Brian karja szorosabban öleli felesége vállát, mintha biztonságot akarna nyújtani neki és biztosítani akarná szerelméről. - Az én legnagyobb problémám a pénz volt - kezdte mesélni. - Az, hogy nem volt elég? - kérdezte Angie. - Nem. Az, hogy nem tudtam bánni vele. A szüleimmel éltem, mielőtt beléptem a rendbe és az után is, hogy kiléptem. Mihelyt tudtam, szereztem ugyan saját lakást magamnak, de fogalmam sem volt, hogyan gazdálkodjak. - Azzal néha még most is gondjai vannak - kacsintott a többiekre Tim, aztán körbement, és töltött mindenkinek a poharába. - Ha újra kezdhetnéd az életedet, Angie, belépnél a rendbe? - kérdezte Kathleen egy bólintással megköszönve Timnek a bort. Angie elgondolkodott. - A mai eszemmel? - Igen. A kérdezett beharapta az ajkát, majd bólintott. - Belépnék. Szerettem apáca lenni, és ennek a közösségnek az életét. Ti ketten mutatott a barátnőire - és a többiek voltatok a testvéreim, akiket nem adott meg az ég. Ti voltatok nekem a nagy család, amire mindig is vágytam. Ez így volt jó sok éven át, de aztán tovább kellett lépnem. Jött az a szörnyűség Corinne-nal, ami csak felgyorsította a folyamatot. És amint kiderült, apámnak nagy szüksége volt rám. Alig néhány órával a halála előtt mondta, hogy épp időben tértem haza. Csend telepedett a szobára. - Én is megtenném újra - vallotta be Kathleen is. - Máig nem tudom megmondani, hogy igazi elhivatottság volt-e az enyém vagy csak a családom elvárásainak igyekeztem megfelelni. Csak annyit tudok, hogy abban a tudatban neveltek fel, hogy egyszer apáca lesz belőlem. Az az élet épp olyan volt, mint amilyennek vártam, sőt jobb. Egy idő után azonban kezdtem elgondolkodni az egyházban betöltött szerepemről. Joanna tudta, hogy ha nincs Sanders atya ügye (az Isten nyugosztalja), Kathleen még évekig a közösséggel marad. - No, és te, Joanna? - kérdezte Kathleen. - Te belépnél a rendbe, ha elölről kezdhetnéd? Barátnőihez hasonlóan Joanna is bólintott. - Én sem lettem volna azzá, aki most vagyok, ha nem töltöttem volna azokat az éveket a zárdában. És Timmel sem találkoztam volna - mosolygott a férjére, akit harminc éve változatlanul szeretett, s tekintetük egy pillanatra összefonódott. A rendbe való belépés jó döntés volt Joanna életének abban az időszakában. Melegséget és gyógyulást talált a Szent Brigitta nővérek között. - Szóval senki sem bánta meg? - nézett körbe Angie. - Én nem! - mondta Kathleen. 244
- Én sem! - felelte Joanna. A három nő felemelte a poharát egy csendes pohárköszöntőre. Azoknak az éveknek a tisztelete töltötte el mindnyájukat, melyeket szeretetben, bizalomban és hitben töltöttek. Lehet, hogy az életük azóta nagyon megváltozott, de ezeket a múlhatatlan és romolhatatlan értékeket magukkal hozták, s most már mindez örökre velük is marad.
245
