www.csepeli.hu Csepeli György
Csontváz a szekrényben
A cím olvastán talán beugrik a kedves brit anekdota: az agg hölgy, amikor férje szóba hozza előtte a szerelmet, sikoltva fejéhez csap és a szekrényajtót feltépve bent találja fél évszázada ottfelejtett szeretője csontvázát. Valami effélét gondoltam, amikor elolvastam Unger Mátyás roppant fontos könyvét, mely a magyar történelmi tudat alakulását elemzi a második világháború előtt kiadott középiskolai tankönyvek szövegeit nyomon követve. Bár az elemzés súlypontját a két világháború közötti kor tankönyvei adják, a szerző jól rajzolt ívet mutat meg, mely az 1777-es Ratio Educationis-tól egészen Hóman Bálint miniszterségéig ível. Szemlélteti egy gondolat, egy érzés- és eszmekör kialakulását, lüktető pályáját, majd iszonytató eltorzulását. Szerencsés az is, hogy Unger könyve olyan historiográfiai tanulmány, mely nem a „magas” történetírás, hanem annak legprózaibb, leginkább egyszerűsítő, de egyben legszimptomatikusabb változatát, a tankönyvi történetírást vizsgálja. Ha figyelembe vesszük, hogy egyszersmind ez a változat volt szociológiailag mindig is a leghatékonyabb, talán érthető, hogy ezúttal nem történészi vagy pedagógiai szempontok alapján reflektálunk e műre, hanem azt firtatjuk, hogy milyen tanulságok vonhatók le a könyvben foglaltak alapján a mai nemzeti érzés- és tudatvilág állapotát illetően. Bár a könyv első kiadása 1976-ban jelent meg, s most a második kiadás kapcsán írunk róla, a benne foglalt gazdag információról elmondhatjuk, hogy semmit sem vesztett érdekességéből. Elég egy körutazás Budapesten, hogy az utcanevek, emlékművek, emléktáblák kavarodásában képet alkothassunk magunknak, hogyan kavarog történelmi tudatunkban a sokféle asszociáció, réteg, maradvány és korszerű tudatelem. Ez nem is baj. Ám van egy láthatatlan szobortemető a lelkekben, s ott már jóval nehezebb tisztulást elérni. Unger Mátyás könyve olvastán ki-ki — őszinteségtől, valódi attitűdjeitől, ismereteitől függően —meggyőződhet arról, hogy ez a historiográfia nem lezárt fejezetet dolgoz föl, hanem olyan „tudati örökséget” térképez föl, melyet korántsem vallottunk be, inkább letagadtunk. Itt arra gondolok, hogy azok az érzésbeli és gondolati minták, melyek kialakulását, változásait, torzulási folyamatát nyomon követhetjük a könyvben, korántsem szűntek meg oly hirtelenséggel, mint ahogyan a múltból ránk maradt avítt társadalmi viszonyok gordiuszi csomóját a fordulat évében átvágtuk. Persze ez a „tudati csontváz” ma már sokat vesztett hajdani vonzerejéből. S eredeti, eleven voltában sem volt mindig és egyenletes intenzitással nacionalista, soviniszta, uszító felsőbbrendű mítoszokkal telített. Mint Unger írja, „más népeket eleve alacsonyabb rendűnek, alacsonyabb származásúnak feltüntető passzusokat senki nem találhat történelemkönyveinkben” (181. old.). Közvetlenül csak a tankönyvek szóhasználata látszik eleve sértőnek — a népnevek vonatkozásában. Levonhatjuk talán azt a
1
www.csepeli.hu következtetést, hogy a történelemoktatás által kialakított nemzeti tudat olyan mindig, mint a kor, melyben született, sőt a napi publicisztika és politika uralkodó szólamaihoz mérten inkább visszafogott és mérsékelt volt. Még az utolsó, a második világháborút megelőző periódusában sem volt a legrosszabb, jóllehet a meg nem gondolt gondolatok sugallata ebben a periódusban a leginkább észrevehető. A könyv alapján úgy tetszik, hogy a reformkorban megszületett romantikus ihletésű nemzeti érzés- és tudatvilág különböző elemei variálódtak az egyes korszakokban különböző hangsúlyokkal. Az első világháború végeztéig olyan nemzeti tudatra oktattak középiskoláinkban, mely egy „középkorba transzponált magyar álmot”, a Magyar Birodalmat szuggerálta a tanulókba, azokkal a kompromisszumokkal, amelyek a dualizmus lényegéből adódtak. A zavar, az ábrándosság, a romanticizmus ebben az időszakban is jellemző, de mindez megmarad az ellentmondásos — antidemokratikus és polgári kényszerzubbonyba bujtatott nemesi — liberalizmusnak a keretében. A törés, melyen át az 1918-19-es forradalmi időkben egy pillanatra tiszta levegő süvített az áporodott világba, a Párizs környéki békediktátumok után következett be: a lompos-liberális ábrándosság helyébe a kényszeresség lépett. Nem a megtartás, hanem a visszaszerzés lett a történelmi kép elsődleges funkciója, s ez a kettős illúzió (mert nemcsak a „visszaszerzés” gondolata volt illuzórikus, hanem már az is, amire a törekvés irányult) mélyreható változásokat eredményezett a történelmi képen. A Klebelsberg—Kornis-féle koncepció kultúrfölénye alapozott neonacionalizmusa, majd az annak bukását követő, a szélsőjobboldal irányában engedékenyebb Hóman-féle koncepió felülkerekedése jól szemlélteti ennek a zsákutcás pályának az ívét. Végső soron azt látjuk, hogy a történelmi tudat — feltehetően „magas” változataival egyetemben — tükör, melyet minden kor — s benne uralkodó osztálya — a történelem elé tartva, abban csak a maga képét hajlandó viszontlátni. Több évtized és több nemzedék választ el bennünket attól az időtől, amikor ezt a tükröt ízzé-porrá zúzták az események. Ugyanakkor a mai magyar köznapi nemzeti érzéses tudatvilág empirikus szociológiai és szociálpszichológiai adatai azt mutatják, hogy a bevezetőben emlegetett „láthatatlan szobortemetőről” nem indokolatlan beszélni, már csak azért sem, mert a korszerű, nemzeti és nemzetközi elemeket egyaránt magán viselő magyarságtudat kialakítása érdekében sok a teendőnk. Létező, ma is vallott tudati alakzat egyes nemzeti csoportok érzelmi megkülönböztetése, és ez jóval gyakrabban fordul elő negatív hangsúllyal, mint közömbös vagy pozitív hangsúllyal. Egységes megítélésekről nemigen beszélhetünk, inkább a többségi vélemények, s mellettük kisebbségben maradók, illetve véleménynyilvánítástól tartózkodók jellemzők szociológiailag. Az érzelmi megkülönböztetések negatív hangsúlyokkal színezett mintái némi hasonlatosságot mutatnak avval, amit Unger Mátyás elemez a tankönyvek szövegeiben. A kutatásokból az derül ki, hogy a legpozitívabban értékelt nemzeti csoport nálunk a magyaroké — kutatási módszertől függően a pozitívan értékelők aránya 60-80% között változik. Ez természetesen minden nemzeti csoportban végzett hasonló jellegű kutatás eredményeire jellemző, nem magyar sajátosság a saját nemzeti csoport túlnyomórészt pozitív értékelése. Történelmi harmóniáink és konfliktusaink tudati képeit látjuk viszont, ha azt nézzük, miként alakul a szomszéd népek értékelése a közvéleményben. A lengyelek esetében 2
www.csepeli.hu — ha némi csökkenő tendenciával is — azt látjuk, hogy a pozitív értékelés legalább olyan arányú, mint a saját nemzeti csoport esetében. A többi szomszéd nép értékelésére vállalkozók aránya kisebb és az értékelők megoszlása jobban szóródik a pozitivitás és a negativitás skáláján. Ami a hajdanvolt történelemkönyvekből teljesen hiányzott — a kelet-európai népek sorsközössége és konfliktusaik harmonikus megoldásának esélye —, az a ma élők fejében sem tisztázott kérdés. Az egyoldalú és nyíltan hangoztatott hungarocentrizmus ma már, nem létezik széles körben és egyeduralkodóan a köztudatban. Ám a kérdés még feszítő tudati disszonanciák forrása. Adalékként kínálkozik annak megemlítése, hogyha nem a vélemények, hanem a tények oldaláról közelítünk ehhez a kérdéshez, azt látjuk, hogy a fellendült — habár korántsem általános, és a 14-30 éves lakosságnak csak mintegy harmadára kiterjedő, szomszédos országok felé irányuló — turizmus ellenére statisztikailag alig kifejezhető azoknak a fiataloknak az aránya, akik valamelyik szomszéd ország népének nyelvét tanulják vagy beszélik. Az úgynevezett „világnyelvek” esetében sem jó a helyzet. Ami a véleményeket illeti, azt látjuk, hogy a szomszéd népek múltjára vonatkozólag még a felszínesen orientáló tudati sémák is hiányoznak a fejekből. Saját múltunkból — pszichológiailag érthető okokból — leginkább a regényszerű, eseményes, dramatikus elemek említése a leggyakoribb: diplomáciai lépések, háborúk, csatavesztések, királyok, hősök, árulók népesítik be tablóképszerűen a mai köznapi történelmi tudatot. Könnyebb ugyanis a múltat élményszerű formák szerint tördelve őrizni, mint általánosítások, törvényszerűségek gondolati abroncsaiba szorítani. Miként a hajdanvolt történelemkönyvek, a köztudat ma sem képes megkülönböztetni az osztályviszonyokat a nemzeti viszonyoktól (nem mintha ez a köztudat feladata volna, de még sztereotípiák sincsenek erre a különbségtevésre) és nem tesz különbséget megfelelően társadalmi alap és felépítmény között (ezen a téren viszont sémák már rendelkezésre állnak: mind a gazdasági tényezők elsődleges szerepét illetően, mind a progresszív hagyományok szerepét illetően a fiatalok észlelhetően több ismereti-gondolati elemet említenek, mint az idősebb korosztályok). Hasonlíthatjuk a mai nemzeti érzés- és tudatvilág vizsgálatát ásatásokhoz, de ne Pompejire vagy Délaszra gondoljunk, ahol teljes kultúrák maradtak meg sértetlenül és rekonstruálhatóan. Sokkal inkább a budavári ásatások kínálják a jó példát, ahol Zsigmond-kori szobrok, 1686-os koponyák és 1944-es aknák szunnyadnak békésen, sok egyéb társaságában. Miként az utcanevek asszociációs udvarai (gondoljunk csak arra, hogy például a budai 61-es villamos megállói milyen ívet fognak át Tas vezértől Molnár Erikig) kavarognak, a közgondolkodásban is a legkülönbözőbb eredetű más és más korban tanított nemzeti ideológiai maradványok élnek együtt jelenbeli tudati elemekkel anélkül, hogy ki-ki tudatosan vallaná eredetüket. Ma is létezik az a prioritásprobléma, hogy minek jusson nagyobb szerep: az egyetemes vagy a nemzeti szempontoknak. Ha korról korra változott a nemzeti és az egyetemes vonatkozásoknak tulajdonított súly, akkor a mai nemzeti tudatban — hétköznapi vagy publicisztikus változataira áll csak megállapításunk — egymás mellett élhetnek azok a minták, amelyek az egyetemesben nézik a nemzetit, és azok, amelyek a nemzetiben keresik 3
www.csepeli.hu — sokszor erőltetetten is — az egyetemest, vagy éppen ignorálják az utóbbit. Empirikus adatot állításunk bizonyítására nem tudunk felhozni, példaként csak azokat a hibás körben forgó — nyilvános vagy magánközegben előadódó — vitákat említhetjük föl, melyek a nemzet vagy haladás dilemmájából nem tudnak, illetve nem akarnak kilépni. Hasonló prioritási kérdés mind a régi történelemkönyvekben, mind a mai köznapi nemzeti tudatban a hős—tömeg viszony. A történelemkönyvek által szuggerált — tömeglélektani ihletésű — tömegkép szerint a tömeg vagy engedelmes nyájként követi uralkodóját, vagy csőcselékként kel fel ellene. Ez a kép — talán a haladó tömegmozgalmak kielégítő oktatása és hangsúlyozása okán — ma már nem él, vagy ha igen, akkor inkább csak a harmadik világ egyes országaira vetítve. A nagy emberek ma is a tudat tájékozódásának biztos pontjai. Gyakran még ma is ugyanolyan romantikus sarkítás jellemzi a nagy emberekről alkotott képeket, mint a régi történelemkönyvekben. Pszichológiailag persze jogos az a köztudat beállítódás, mely az ellentmondások kiküszöbölésére irányul. A régi történelemkönyvek maradandó hatásának egyik titka bizonyosan az, hogy pszichológiailag jobban számoltak a hétköznapi tudat sajátosságával, mint a maiak. Nagy embereinket szeretjük ellentmondásmentesen látni: aki jó, az nem tehetett rosszat, viszont aki valamilyen gaztettel, negatívummal érdemelte ki, hogy neve fennmaradt, attól nem szívesen fogadunk el érdemes tettet, pozitívumot. Ez az, érzelmek által diktált logika nem szívesen fogadja el az árnyaltabb, ellentmondásokkal teli portrékat nagyjainkról. Jogos persze a tiltakozás, ha a romantikus panteon negatívra satírozott ellenpárja ellen irányul, az ily módon föllelt sérelmek azután gyanakodásra vezethetnek minden tárgyilagos — gondolatilag feldolgozandó — bemutatással szemben. Ha hősök és árulók, hazafiak és hazátlanok népesítik be a poros történelemkönyvek lapjait, nem megfelelő eljárás, ha bebizonyítjuk a hősökről, hogy tulajdonképpen árulók voltak, s hősöket árulókká alacsonyítunk. Amit kívánatosnak tartanék, az olyan köztudati minta volna, mely esendőségében mutatná meg a nagyságot, emberi, lelki oldalát is fölvillantaná a történelem szereplőinek, akik végtére is ugyanolyan anyagból voltak gyúrva, mint mi magunk. Sematizmus és ellensematizmus helyett elevenségre, s attól elválaszthatatlanul, gondolkodásra lenne szükség. Soronként változott az értékek rendje. A régmúlt kiemelt hangsúllyal szerepel az Unger Mátyás által elemzett anyag egészében, habár más volt például a középkor szerepe a birodalmi magyar ábránd korában és más az ábránd kényszeres visszaszerzési vágyának korában. A mai köztudatban a középkor elveszítette ezt a kiemelkedő értéket, de ezzel együtt — az ismeretszociológiai vizsgálatok tanúsága szerint — elveszett az ismeretanyag is. Nem büszkeség, csupán tájékozatlanság forrása ma már, hogy mikor élt, mit csinált egyik-másik Béla király, vagy ki lakozott a győri herma hidegfényű aranyálarca mögött. Megnézhetjük, hogy milyen magyarázó sémák uralkodtak a ma már egyáltalán nem olvasott könyvekben, és milyen sémákkal találkozunk ma. Nagymértékű a hasonlóság, s ez pszichológiailag érthető. A régi történelemkönyvek sémái ugyanis a hétköznapi logika oktulajdonítása szerint magyarázták a történelmi sorsfordulókat, s voltaképpen nem hazudtak, 4
www.csepeli.hu pusztán csak az igazság egyik oldalát mutatták meg. Mert végtére mi is lehet a történelmi dicsőség közvetlen forrása, ha nem a csatanyerés. És honnan a győzelem? Nyilván az összefogás, az egység lehet a döntő ok. Számíthat még az erős szövetséges, és kismértékben a szerencse. E magyarázat a mai köztudat szintjén általános, és teljesen hasonló magyarázatokkal találkozunk a hajdani történelemkönyvekben. Amit hiányolhatunk, az az igazság másik oldala, melynek bemutatása hiányzik mind a régi tankönyvek lapjairól, mind a mai köztudatból. Elvégre sem a nemzeti egység, sem az összefogás nem a semmiből keletkezik, valamiféle reális társadalmi feltételrendszer függvényében jön (vagy nem jön) létre. Felméréseinkben azt tapasztaltuk, hogy objektív, gazdasági-társadalmi okokat a véleménnyel rendelkezőknek csak töredéke képes felhozni a magyar történelem (különben gyér számú) diadalaira. Hasonló logikai túlzással találkozunk, ha a történelmünk tragikus eseményeire, bukásaira vonatkozó oktulajdonítások után nyomozunk. Megegyező a történelemkönyvekben bemutatott és a mai köztudatban élő okláncok szerkezete: a moralizáló-pszichologizáló okokban látják a döntő mozzanatot (a széthúzásban, árulásban, pártoskodásban). Ezután következik az ellenséges túlerő, netán a balsors. Nincs arról szó, hogy ezeket az okokat szőröstül-bőröstül kiűzzük a köztudatból, hiszen a történelmet emberek csinálják, s nyilván nem lehet idegen tőlük a széthúzás, árulás, pártoskodás. Különösen nem Magyarországon, ahol objektíve is oly sokszor adott volt a lehetőség, hogy ezek a pszichikai-morális tényezők valóságos okokként hozzájáruljanak egy-egy vereség, történelmi tragédia kimeneteléhez. De nem jelentené ezeknek a tényezőknek a kiiktatását, ha a köztudatba bekerülne az a jelenleg csak nagyon kevesek által vallott megismerési elem, mely az „emberi tényezők” felértékelésével szemben a strukturális — az egyes emberek akaratától, morális állapotától független — okokra is felhívná a figyelmet: a gazdasági fejletlenségre: az elmaradott társadalmi viszonyokra, melyek tartósabb okok mint, mint a szívesebben elfogadott ideiglenes belső (lelki-erkölcsi) okok, vagy olyan külső okok, mint a véletlen, vagy a belső folyamatoktól elszigetelten jelzett ellenséges túlerő. A kiegyensúlyozottabb történelemábrázolás térhódítását nemcsak azért tartanám fontosnak, mert így realisztikusabb kép nyerhető a múltról. A jelen cselekvési lehetőségeit tekintve is meghatározónak vélem azt a szemléletet, mely az emberek segítőkészségére, kollektív hajlandóságaira építve, de nemcsak arra apellálva kíván megfelelni a kor kihívásainak. Dolgozzunk bármilyen szorgalmasan, legyünk eltelve a legjobb szándékokkal, ha az objektív — tőlünk függetlenül ható — körülményekre nem ügyelünk, erőfeszítésünk hiábavaló lesz. A konstruktív társadalmi cselekvéshez olyan megismerési kép szükséges, mely az emberi, pszichológiai okokat és az objektív, strukturális-társadalmi okokat egységben képes látni. És ha hiba történik, ne bűnbakok után kiáltson, hanem a reális okokhoz nyúlva a hibát képes legyen kijavítani. A történelem csak akkor lehet a jelen élet tanítómestere, ha nem példatárul, hanem tanulságul szolgál. Pozitívumként értékelhető, hogy a mai történelmi köztudatban alig-alig fordulnak elő hungarocentrikus közhelyek, a múlt történelmi tudatának legsúlyosabb ballasztjai. Az a százados közhely, miszerint „Magyarország vette át azon nemes hivatást, hogy a nyugati 5
www.csepeli.hu műveltség védelmezője legyen a kelet barbársága ellen” (mit különben az országnév kicserélésével az összes kelet-európai nemzet számára szalonképes állítássá varázsolhatunk), középiskolás korú fiatalokból álló minta többsége számára (51%-os elutasítást kaptunk egy nem reprezentatív vizsgálatban) nem meggyőző. Rejtetten azonban néha érvényesül a kettős mércével való mérés. Hosszasan lehetne sorolni az analógiákat, amelyek a „csontváz” (de nem az eleven test!) ittlétéről tanúskodnak, de említsünk végezetül csak egy mozzanatot még: a kisországkomplexust. Unger elemzései szerint az első világháború utáni tankönyvek az ország hirtelen megtapasztalt (bár hosszú ideig egyáltalán tudomásul sem vett) kicsinységét ideológiailag a nagyság szuggerálásával próbálták meg ellensúlyozni s ily módon pszichológiai erőforrássá alakítani. Kicsi ez az ország? Legyenek nagyok hősei, hódításai, hadvezérei, tudósai, művészei, legyen nagy múltja, kultúrája, jogérzéke. Ma részben mások a kicsinységtudatból fakadó kompenzációigény eszközei. S talán nem a kicsinységet a nagyság tudatával ellensúlyozó gondolati mechanizmus kifogásolható önmagában véve (sem rég, sem ma), hanem a dimenziók, amelyekben a nagyság méretik. Mert a kicsinység valóban lehet sarkalló erő, ha nem a pusztán meglevő önelégült szemléletére hajlamosít, hanem a még nem meglevő megteremtésre biztat. Egy kis ország ma nem feltétlenül csak sporteredményei vagy gyógyforrásai számán kell hogy mérje nagyságát, az sem haszontalan, ha megnézi, hogy az országok rangsorában hányadik az egy főre eső jövedelem, vagy hogy kevésbé elvont dimenziót említsek, hányadik a telefonnal való ellátottság terén. Végül is a nemzeti vonatkozású gondolati építmény egésze — melynek szinte szúrópróbaszerűen csak néhány elemét említettük — a múltban és a mában egyaránt arra szolgál, hogy indoklást adjon arra az érzésre, hogy „jó” a társadalomhoz tartozni, mely nemzeti keretekben szervezi magát. Teljes félreértése volna ennek a cikknek, ha valaki arra gondolna, hogy a múltbeli kínos és kevésbé kínos analógiákkal kompromittálni akarnám ennek az érzésnek a mai jogosságát vagy hasznosságát. Pszichológiailag felettébb reális — és szükségszerű —, hogy az ember valahol otthon érezze magát, valamiképpen azonosnak tudja magát miáltal nemcsak egyéni, hanem általánosabb perspektívában is szemlélheti életét. Történeti körülmények hozták — nyilván azok is szüntethetik csak meg —, hogy a perspektívák egyike a nemzeti vonatkozás. S a társadalomnak ma sem mindegy, hogy tagjaiban munkál-e vagy sem a kohézió, a közös sors tudata. E két körülmény tehát eléggé indokolja a nemzeti érzés- és tudatvilág fontosságát a mában is. A kérdés csak az, hogy ez az érzés mennyire vakon pozitív — mint régi történelemkönyveink szerint volt a múltban — vagy mennyire hajlamos a józanságra, a kritikára. Az érzés minősége nagyrészt a gondolati minták készletétől függ. Elsősorban az ismeretektől, de legalább annyira fontos az ismereteket elrendező minták szerepe is. A korszerű nemzeti gondolatrendszertől elválaszthatatlan a nemzetköziség tudata — ezt valamennyien tudjuk; miként azt is tudjuk, hogy a nemzeti tudat nem kívánatos „örökségével” le kell végre számolnunk. De ezt csak versenyképes, modern, a nemzetit és a nemzetközit 6
www.csepeli.hu ötvöző tudati minták terjesztése révén tehetjük. Az ebben a tekintetben missziós feladatot magára vállaló História című folyóirat szerkesztőjével, Glatz Ferenccel egyetérthetünk: „Az embereken — írja — az egyes emberek mindennapi munkavégzésének összességén, a maguk emberi mivoltának újratermelésén, tárgyi és társadalmi formálásán áll vagy bukik minden társadalmi program, mint ahogy csakis az az életképes eszmerendszer, amelyik ezt, az ember nembeli megvalósításának mind erősebb kiteljesítését állítja a társadalmi gondolkodás középpontjába.” S ki tagadná, hogy a nemzeti csoportban való tagság az egyes emberek mindennapi létének ténye, mellyel társadalmi programunk megvalósításakor számot kell vetnünk. Örülnénk, ha Unger Mátyás úttörő és hasznos vállalkozását követné egy másik: az 1945 utáni hazai történelemkönyvek vizsgálata. E vizsgálat eredményei talán adalékokat jelenthetnek a nem kívánt, ám szívós tudati örökség továbbélését illetően, vagy ellenkezőleg: jelzéseket is kaphatnánk bizonyos negatív tudati elemek meghaladásáról. Nem árt, ha tudjuk, hogy a csontvázakat nem dugdosni, hanem kidobni kell.
7
