Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk
Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk (Részlet) (Részlet)
Magvető
© Cserna-Szabó András, 2009 A szerző köszönetet mond Darida Benedeknek a szerkesztésben való segítségért. A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT. Honlap: www.magveto.hu E-mail:
[email protected] Felelős kiadó Morcsányi Géza Felelős szerkesztő Király Levente A borítót Baranyai András, a kötetet Pintér József tervezte Műszaki vezető Bezúr Györgyi Kiadványszám 8369 ISBN 978-963-14-2827-8
Készítette: eKönyv Magyarország Kft.
„Parfőm és könnyes, sós íze van a csóknak, amelyet valamely idegen hercegnő először nyújt át a férfiúnak, akivel a közbeeső állomáson való találkozást hosszú levelekben megbeszélték. Aztán továbbutaztak a postakocsival vagy a hajóval, egyik északra, másik dél felé, és a Vörös ökörben nem maradt más, mint egy elhagyott hajtű, amelyet később egy álmatlan utas megtalált, és a hajtűt forgatva, szerette volna kitalálni a történetet a hajtű tulajdonosáról.” K.
4
A lélek mérege Szép Ernő levelez
Coitus után minden jószág szomorú – kivéve Szép Ernőt, aki már előtte is. Mert ő már tudja jó előre, mi lesz. Tudja, hogy a bársonyos ölelésből szempillantás alatt válik héjanász, a parfümös paplanból avar, a csókból harapás, az érintésből karmolás, a vágyból csömör, az izgalomból unalom, a reményből kiábrándulás. Januári fagy odakünn, én a meleg szobában forralt borral és könyvvel – Szép Ernő levelez. Szívsebesült bajtársakkal, elhagyott nőkkel. Ugyanazon az édes és bájos, méznyalós és éneklő magyar nyelven, amin verset, regényt vagy novellát szokott írni. Ez a nyelv oly cukros, mint az Istenke, oly lágy, mint a gügyögés; ezen a nyelven szoktunk kisgyermekekhez szólni, s jelentéktelen kicsi nőkkel tárgyalni. Szép Ernő kegyetlen és ravasz. Mert éppen ezt a nyelvet választani ahhoz, hogy a világ képébe töröljük, nincsen remény és nincsen szerelem – nos, ez meglehetősen arcátlan dolog. És egyben zseniális. Úgy mondják ezt az én szakmámban: a szart karácsonyi sztaniolpapírba csomagolni. Az író jobb kezét simításra emeli, de közben a bal ököllel bezúz az olvasó gyomorszájába. Szokja csak meg a nyájas befogadó, hogy a művészet nem csupán holdfény és rózsaillat. Ernő nem fejezi be a gimnáziumot, csupa mellébeszélés folyik ottan, csonka gúláról meg pun háborúkról karattyolnak, mikor ő már zsenge ifjúkorában tudja, a lényeg nem ez. A poéta előtt egyetlen komoly kérdés áll, erre kell mindannyinak egytől-egyig, újra és újra válaszolnia, semmi másra. Létezik-e a szerelem? Ha ezt a problémát megoldjuk, az összes többi kérdésre is hamar meglesz a válasz. Ha tudjuk, hányadán állunk a szerelemmel, akkor a többi
5
rejtélyről is rögvest lehull a lepel: megtudjuk, Isten álmodik-e minket, vagy mi őt, van-e boldogság, mi a morál és így tovább. Szép úr tehát Pestre érkezik, otthagyja az iskolapadot, s nekiáll megkeresni a szerelmet. Párkoronás kéjnők és lokálban szedett névtelen táncosnők fényes combjai közt kutat, csip-csup színházas nőcskék dekoltázsában kotorászik, érett asszonyokat és pici bakfisokat dönt a kopott dívánra, Kaszinó Katókat és Telefon Tintiket és Sárgaréz Angyikat vezet margitszigeti szobájába, napra nap felcsatolja kardját, hogy a szív csatájába menjen. És talál is ezt-azt: kézfogást idegen helyen, arany gyertyát, melynek lángját eloltja nyíló ajtó, merengést, őszi fákat, csatakos vánkosokat. De amit keres, nem leli. Csak csókját hervasztja, csak hull virágja, csak tréfál, csak nyugtalan folyóként bújik ki a híd öleléséből, csak a végtelent keresi messze-messze, csak grófnőről álmodik, szegény meg régi szőkékről – így telik élete, csendben és lelkiismeretlenül. Végül már állati dühvel áhítozik a szerelmi fájdalom után, de azt meg nem kaphatja. Helyette más kínokba szeret bele: a halálba, a csendbe, a reménytelenségbe. A Csend-utcai régi temetőben némán fájni, s arra gondolni, hogy mindaz, ami az életben jól esik, az mind hasonló a halálhoz: a sok, sok mély alvás, a gondolattalan merengés, a mozdulatlan pihenés, az egyedüllét mezőn és tengeren, elsikkadni a végtelenben – ez lesz Szép Ernő hivatása. Na és némi vadászat, mert hobbi is kell az életben, kiheverni a szívsebesüléseket, s folyton vissza-visszatérni a csatatérre, újra harcba szállni, forradalmi dobütést kapni a szívre, kicsi piros vagy zöld kalap után loholni, mert nincsen remény, de mi van, ha mégis… Még nincs ötven ez a tiszta hangú énekesmadár, mikor úgy dönt, végleg leszámol a ronda és hazug világ minden illúziójával. Félretolja az irkafirkát, s negyvenhárom éjszaka alatt megírja az Ádámcsutkát. Páratlan kegyetlenséggel, mézédesen dalolja el, hogy ebben az életben nin6
csen fájdalom, csak egy-két kisajtolt könnycsepp, hogy itten folyton esik az eső, semmi eget nem látni, hogy az utcán tócsában állanak a fák, hogy sötét van, lámpánál kell dolgozni, hogy a boldogság olcsó kacat, hogy Isten nincs, csak cukros Istenke, nyalóka, melyet a vurstliban egyedül hagyott gyermek szopogat, hogy ne féljen annyira, hogy a szerelem lehetetlenség, csinált virág, hiába szagoljuk, nikotexes cigaretta, hiába szívjuk, hogy minden szerelem hazugság, s csak egy szerelem van a világon, és azt nem a kottaüzletben árulják, hanem az ékszerésznél, ahol a két karikagyűrűt veszik, ez az egyetlen szerelem, az unalom, a betegség, az elcsúnyulás, a másfelé való álmodás, az ezerszer szökni, menekülni akarás és mindig ottmaradás: egymással szemben ülve nézni az egymás vénülő képét és végignézni a másiknak a haldoklását, ez a szerelem, s különben is, morál sincsen, nem lehet, mert nem lehet jó az ember, hiszen a nőkhöz rosszak vagyunk, testvértelenek, mert nem ismerjük őket, ahogy Angliát és Franciaországot sem ismerjük, mert csak Londonban voltunk meg csak Párizsban voltunk, hotelben. Ez a mű az öregedő férfi legnagyobb magyar regénye. Csivitelő sötétség. Van benne kicsi abból a Szindbádból, aki szerint az élet egyetlen értelme, hogy csendben elmulasszuk. Biztosan sokat merített belőle A feleségem történetének szerzője, mikor megalkotta saját reménytelen reménykedését. A folytatást, az öreg férfi kristálytiszta és kíméletlen önarcképét majd Déry Tibor írja meg Kedves bópeer…! címmel. Szép Ernő a lélek cukros mérege. És ez a lassú toxin úgy csöpög belénk, hogy aztán a fotelből felkelve, a fagyba kilépve akként közlekedünk, mintha alvajárók lennénk, mintha nem tudnánk a nevünket és a világot, mintha csak cipőnk vinné lomha testünk, mintha minden lélek és cél elveszett volna belőlünk, mintha magunkban már búcsúlevelünket fogalmaznánk.
7
