Cserbenhagyott Istenek Csizi István 2015 Publio Kiadó Minden jog fenntartva!
… öreg ,megtört lélek kóborol a létben, Nem találja helyét sem térben, sem időben nem maradt semmije , csak neve és fájó emlékei, Arégmúlt soha nem gyógyuló sebei Emlékek, átvirrasztott éjszakák, Könnyek, arcok, akiket siratott, és akik őt siratták. A sötétség épp csak elengedte lelkét, Mégsem találja a helyét, Oly sokáig bűnhődött, most újra szabad, Ha tud, ha akar, bizonyíthat. Kevesen húzhatnak új lapot, Neki mégis megadatott. Élt, harcolt, elbukott, Volt, akit megmentett, Volt, akit magával rántott, Ítélkezni felette nem lehet. Senki nem tudja, mi járt a fejében, Milyen fájdalom lakott szívében. Mire gondolt, mikor parancsot adott, Hogy parancsára felgyújtsák a világot, Talán jót akart, de ki hinne neki? A hitüktől megfosztott emberek ezrei? A bezárt templomok hívei? A megölt emberek gyermekei? Hiszen már ők is halottak, Rájuk már senki nem emlékszik, A templomok helyén is idegen házak, A múlt nyomait idegenek keresik. Nyomot, az okot, mi történt évezredekkel ezelőtt Egy ember és népe között. Öreg, megtört lélek kóborol a létben, Tudja, várják mélyen a sötétben, Mégis, útja már a fény felé vezet,
Amíg itt vagyok, és fogom a kezed.
MENTUHOTEP „minél jobban szeretnénk elkerülni az istenek által számunkra kijelölt utat, egyre inkább azon vesszük észre magunkat, hogy azt az utat járjuk.” Ré fenséges hajója lassan felkapaszkodott a Fekete Föld kék egére, pontosan úgy, ahogy anyám mesélte sokszor, méltóságteljesen, a kemény harcok után, amit a sötét alvilágban vív meg minden éjszaka. A nap sugarai először csak megvilágítják a hatalmas fűszálakat, majd föléjük és az egész világ fölé hatalmasodnak. Ezért szerettem kijönni apámmal hajnalban halászni. Megcsodálhatom azokat a varázslatokat, amiket az istenek tesznek. Anyám szokott mesélni nekem a dolgok mibenlétéről, és amikor elárasztottam kérdéseimmel, csak mosolygott: kicsi vagy még, kisfiam, hogy mindent megérts. Pedig én szerettem volna mindent megérteni a világban, és nem is voltam már kicsi. Hétévesen már kész férfinak éreztem magam apám mellett a csónakjában, miközben együtt húztuk ki a halakkal teli hálót és apám hálát ad Hapinak a jó fogásért. Aznap azonban nem volt kedvem a halászathoz. Bár apám szigorúan megtiltotta, hogy a folyó menti bozótosban csavarogjak, engem azonban rettenetesen vonzottak azok a félelmetes szörnyek, amelyek apám szerint ott leselkednek a szófogadatlan gyerekekre. Saját szememmel akartam látni egyiküket. Lehet, hogy még össze is barátkoznék velük. Hiszen anyám szerint minden élőlény Ré teremtménye, és mind ugyanolyan hálásak az életért, mint az emberek. Akkor meg? Ki sem látszottam a fűből, ami legalább 4 könyök magasan tornyosult fölém. Élveztem, hogy nem láthat senki, bár fogalmam sem volt, merre vagyok, apám elég elfoglalt volt, hogy ne vegye észre eltűnésemet. Egyre sűrűbb volt a fű, ha felnéztem, a kék eget láttam, egyik oldalt a fénylő napkoronggal, amelyet a folyópart rikácsoló szárnyasai repültek körbe-körbe, mintha üdvözölnék a ragyogó fényt, amiely melegíti szívüket. Sehol egy szörny, kacsát már láttam, megtaláltam egy fészket is, amelyben pöttyös kis tojások voltak, találkoztam Thot isten kedvenc madarával is, az íbísz azonban figyelemre sem méltatott, magamra hagyott. Szerettem volna, ha válaszol néhány kérdésemre, de úgy látszik, egyelőre be kell érnem anyám válaszaival. A folyó felől kiabálás hallatszott, lehet, hogy engem kerestek? Nem szerettem volna, ha apám megharagszik rám, akkor sokáig nem jöhetek ki vele újra, és otthon kell dolgoznom anyám mellett a kertben, amit utáltam, mert azok a démoni kakasok mindig megcsípnek, ha meg megkergetem őket, anyám nagyon leszid. Szóval sehogy sem volt jó. Elindultam visszafelé. Merre is van az? A napkorongnak a hátam mögött kell lennie, de ha a hátam mögött van, akkor pontosan honnan tudom, hogy hol van? Kezdtem komolyan számolni egy veréssel, amit apámtól kapok. Próbáltam a hangok felé trappolni, nem nézve, hova lépek. Hirtelen egy hatalmas fekete árnyék magasodott elém. A rettenettől dermedten néztem fel a legalább 10 könyök hosszú kobrára, amely felágaskodva majdnem olyan hatalmas volt, mint az őt addig elrejtő fűszálak. Ilyen hát egy szörny, és most végez velem, az istenek megbüntetnek, mert nem fogadtam szót. Uadzset. Így hívták a folyó királynőjét ezen a vidéken. Anyám mondta, hogy az ilyen hatalmas kígyók vigyáznak Ré fiára is. – Uadzset. – suttogtam. Nem mertem, nem is tudtam volna megmozdulni. Hirtelen eszembe jutott anyám, a kerti munka, apám, aki szigorúan de gyengéden nevelt, eddig én mégsem fogadtam szót neki, és ez a hatalmas istenség csak áll itt előttem, és nem mozdult, csak nézett le rám és a tekintete belefúródott az enyémbe. Mintha láttam volna a gondolatait, haragszik, mert megzavartam, de nem akar bántani. Nem értem, mintha csak arra várna, hogy felsikoltsak, vagy elrohanjak? Nem, azt akarta, hogy a szemébe nézzek, azt akarta látni, hogy nem félek tőle. Tudtam, hogy ezt akarta. Mind Ré teremtményei vagyunk. Nem akart megölni engem, nem akart
bántani. Tudtam! Ahogy ez végigvillant az agyamon, a kígyó leereszkedett és egy szemvillanás alatt eltűnt a sűrű fűben. Elindultam az ellenkező irányba és néhány pillanattal később már láttam a halászokat, amint egymás után húzzák partra csónakjaikat. A kiabálás okát nem láttam, de amikor apámhoz értem, ő csak ennyit mondott. – Miért vagy ilyen sápadt, kisfiam? Hapi ma nem volt jó hozzánk. Megbántottuk talán? Holnapra talán megengesztelődik. Sápadt lettem volna? El akartam mesélni, mi történt velem, el akartam mesélni a szörnyet, hogy nem bántott, hogy mennyire féltem, hogy mégsem szaladtam el, de rájöttem, hogy ha ezt elmondom, akkor biztosan kapok a fejemre a csavargásért. Inkább csendben maradtam és segítettem vinni apámnak azt a keveset, amit fogott. – Ez csak nekünk lenne elég otthonra, de a tegnapiból még úgyis van. Inkább vigyük el Isis templomába, a papok majd feláldozzák az isteneknek, hátha holnapra megengesztelődnek és megint jó fogásunk lesz. Jó lesz, kisfiam? – kérdezte apám szomorú mosollyal az arcán, és én csak csendesen bólintottam, még mindig annak örülve, hogy a titkom titok maradt. Kemet, a föld, ahol éltünk, gyönyörű volt, a folyótól távolodva gyümölcsöktől roskadozó datolyapálmákat láttam, és mindenhol parasztok, akik szorgalmasan végezték a dolgukat. Közöttük néha megjelentek a munkafelügyelők, akik szigorú tekintettel ellenőrizték a munka folytonosságát és az írnokok, akik anyám szerint minden egyes szem gyümölcsöt feljegyeztek. Anyám – úgy láttam – nem nagyon kedvelte ezeket az embereket, bár rosszat soha nem mondott rájuk. Az út mentén a frissen levágott fűben íbiszek és más madarak emelgették vékony lábaikat. Néha lecsaptak egy-egy békára vagy más kisállatra. Ezeket azonban nem sajnáltam. Megtanultam a szüleimtől, hogy minden élőlénynek meg van írva a sorsa és a helye a természetben. A kisbéka sorsa, hogy a gólya reggelije legyen, a halaké, hogy az emberek étke legyen, az emberé pedig? Erre mondta mindig anyám, hogy ehhez még kicsi vagyok. A papok nem laktak messze. Apámnak nem kellett még engem is a nyakába vennie, élveztem a sétát. A templom egy hatalmas oszlopos ház volt, kőből építve olyan magasra, hogy a falak mintha egyenesen Réhez vezettek volna. A templom bejáratánál két hatalmas szálfa állt, a tetejükön színes, festett vásznakat csapkodott a szél. Isis temploma volt ez. A kedves és jó istennő lakhelye, de papjai a többi istent is szívesen látták vendégül. A falak tövében, közel a folyó felőli oldalon kis kert húzódott, ahol fejkendős fiatalok dolgoztak. A kert a templomban lakó nagy hatalmú papokat látta el ennivalóval, azon felül, amit a falubeliek hoztak nekik. Hol voltak a földművesek? A kopaszok nem lehettek parasztok, azok nem ilyen borotváltak. Pedig kopaszok, láttam, amikor az egyik levette a fejét fedő kendőt. Dolgozó papok lennének? Anyám szerint ők nem dolgoznak, mert egész nap az isteneket szolgálják. Nem értettem, de mire megkérdeztem volna apámat, már elénk jött egy ilyen homlokát törölgető borotvált idegen és szélesen mosolyogva üdvözölt minket. Apám elmesélte neki, mi járatban vagyunk, a fiatal férfi mosolyogva megköszönte a halat és intett egy társának, aki friss vizet hozott nekem. – Te pap vagy? – kérdeztem a vizet hozó fiútól. Apám hirtelen csúnyán nézett rám és tudtam, illetlen voltam, meg is álltam az ivásban. Azt hiszem, jobban megijedtem, mint reggel a kígyótól. A fiú azonban mosolyogva válaszolt. – Még nem, csak szeretnék az lenni. Ehhez azonban sokat kell tanulni és dolgozni. Csak az lehet jó szolgája az isteneknek, aki megtanulja tisztelni mások munkáját. Ehhez pedig részt kell venni abban.
– Tudsz halászni is? – kérdeztem újra, rá sem nézve apámra, akit a másik férfi kérdezett valamiről közben. – Nem, még csak itt a templom körüli munkákban vettem részt eddig, de te biztosan nagy halász vagy. – Igen, és olyan jó halász leszek, mint az apám. A fiú mélyen a szemembe nézett, és aztán nevetve megsimogatta a hajamat. – Úgy legyen, remélem, találkozunk még, kis barátom. A másik férfi is kezet fogott apámmal és elindultunk hazafelé. Amiről nem tudhattam még akkor, az a beszélgetés volt a két papnövendék között. – A fiúból soha nem lesz halász. – mondta az idősebb határozottan. – Én is láttam valamit a szemében, mit gondolsz, ki lehet ez a gyerek? – Mentuhotep, Apu fia. Ennyit tudok róla, és azt, hogy ez a gyerek több, mint a többi lurkó a folyóparton vagy a faluban. Olyan érzésem volt, amikor megláttam, mintha valami főpapot láttam volna közeledni az úton. Elmondjuk a mestereknek? – Inkább ne. Megint kapunk a nádpálcával, mert nem dolgozunk. Tudod, a munka nemesít! – miközben ezt mondta, a fiatalember fenyegetően intett mutatóujjával, mint az a ráncos vén pap, aki könnyen elővette suhogós pálcáját, ha lazult a fegyelem. Nevetve indultak vissza a munkájukhoz, estére végezni akartak, mert Isis papjai nem ismerik a félig befejezett munkát.
***
– Nem ezért egyesítették ezt a két országot. – morogta az öreg pap dolgozó növendékeit nézve az ablakon keresztül. Rehotep volt a neve Isis legidősebb papjának. Senki nem tudta, mikor is született, sokan azt hitték, már az áhított 110 éves koron is túl van. Állítólag felolvasó pap volt még abban az időben, mikor a fennsík csodás építményeit emelték. Szellemileg azonban friss volt, mint azok a fiatalok, akiket az élet tiszteletére tanított. A járáshoz botot használt , egyébként nem látszott rajta, mennyi idős lehet. Beszélgetőpartnere sem sokkal fiatalabb, de Ipuwer még emlékszik, hogy mikor a templomba került, Rehotep már akkor sem volt suhanc. Ketten nevelték azokat, akiket érdemesnek, kellően nyitottnak találtak arra, hogy megismerjék Thot és a többi isten titkait. Néhány ilyen fiatal ült most a két mester társaságában. Afféle kötetlen beszélgetések voltak ezek, tanuláson kívüli viták a jelen és a múlt eseményeiről. Hiszen ismerni kell a múltat, mert annak alapjaira építjük a jövőt, nem igaz? Rehotep fenti megjegyzése azonban inkább csak önmagának szólt, nem szerette, ha tanítványai politizálnak. Régi elvekhez szokott ember volt, úgy vélte, a pap sorsa az istenek szolgálata, nem pedig az uralkodó osztály istápolása. Pedig tudta pontosan, hogy a jelen politikai helyzetben elkelne néhány tapasztalt bölcs tanácsa, mert a karrierfüggő írnokok láthatóan nem az emberek sorsával,
csak a saját túlvilági üdvükkel foglalkoznak. Rengeteget költenek arra, hogy szemenszedett hazugságokat írassanak fel sírjuk falára, hogy ha eljön az idő, kedvező színben mutatkozzanak az istenek előtt. Ostobák, mintha Isis nem látna szívükbe életük minden pillanatában. Mióta az uralkodó azt hiszi, a templomok támogatásával biztosíthatja Kemet feletti hatalmát, minden talpnyaló kerületvezető és hivatalnok beképzeli magának a megvásárolt túlvilági életet. Azok a templomgazdaságok virágzanak, amelyek mosolyogva bólintanak erre a rendszerre. Hol vannak már a régi papok, akik életre nevelték az embereket, tanítani, szelíden irányítani akarták őket, mint pásztor a marháit? Isis temploma nem virágzott már ami a látványos gazdagságot illette. Hiszen a kert termett szépen, a környékbeliek ajándékaiból jutott az isteni áldozatokra és a papok asztalára is bőven. Az emberek szerették a tudós papokat, akik sok időt töltöttek közöttük, gyógyították, tanították, tanulságos meséikkel szórakoztatták is az egyszerű halandókat. Kemet ezen szegletében még a régi szép idők egy pillanata maradt meg, de már ide is költöztek írnokok, akik a kerület vezetőjének adtak számot a halállományról, a lábasjószágokról, és arról, hogy az Isis tiszteletére emelt templom falai között nem látják őket szívesen. Valóban, Rehotep ki nem állhatta az írnokokat. Sokat ő nevelt fel, megtanította a matematika és az írás tudományára, aztán azok a szerény papi élet helyett a világi karriert választva elhagyták mesterüket. Azóta ha betévedtek a templomba, nem az épület és az istennő fenségének áldozva jöttek, hanem felmérni a javítanivalókat, a bejövő javakról kérdezgetni, és ehhez hasonló kérdésekkel zaklatni a csendes, visszavonult embereket. Néhány uralkodócsaláddal korábban még nem ez volt a helyzet. Az öreg pap még emlékezett, amikor az uralkodó, élet, üdv, egészség személyesen látogatta meg a templomot, mert segítséget kért a közeli fennsíkon emelendő csodálatos építmények kivitelezéséhez. A tervek megvoltak, a munkások készen álltak, de kellett még az istenek segítsége is. Az istenek és az emberek között pedig a papok találhatók. Igen, voltak még uralkodók, akik hittek ebben, és tisztelték ezeket a minden hajnalban borotválkozó szerény embereket, akik tudása Thot tudásához közelít. Most pedig a papság csak lefizethető réteg a hatalom szolgálatában. Ellátják őket mindennel, ők pedig szemet hunynak fájdalmasan nagy hibák felett. Az emberek züllenek, hitük már alig-alig van, elfelejtik, hogy a természet részei, mivel tartoznak neki, és mivel tartoznak az istenek felé azért, hogy itt lehetnek. Azt hiszik, hogy némi ajándékkal a templomnak és szent vésettel borított falú sírkamrákkal letudhatják adósságukat, közben pedig szívük üres marad. A templom mellett álló faluban azonban tiszta gyermeki hittel élő egyszerű emberek laktak, értük és a többi hasonló templom körül élő hasonló emberek miatt érdemes élni és folytatni a munkát, de a papoknak néha mégis olyan érzésük volt, mintha az életet adó áradást akarnák megállítani. A tudás önmagában már nem jelent hatalmat, életcélt. Az ismeretség, és a megfelelő helyezkedés lett mozgatórugója sok léleknek. Megtanulnak írni, megismerik Thot szent betűit is, de nem azért, hogy könyveit olvassák, megértsék és továbbadják tapasztalataikat, hanem hogy a tudásukat karrierjük szolgálatába állítsák. – Elgondolkoztál barátom. – Ipuwer a mester vállára tette kezét, aki összerezzent. – Valóban, bocsássatok meg. Valamit tennem kell. Érzem, hogy valamit még várnak tőlem az istenek. – körülnézett tanítványai között. Értelmes, okos gyerekek, suhancok, de egyikben sincs meg az a tűz, amit keres. – Visszavonulnék, folytassátok nélkülem. Botjába kapaszkodva lassan kisétált a szobából és elindult saját hálója felé. Tanítványai tisztelettel néztek utána. – Vajon mit akarnak még tőlem az istenek? – gondolkozott az öreg, miközben a hűs folyosón kopogott végig botjával. – Öregebb vagyok, mint a kövek, amelyekből ez a templom épült. Miért tartanak még itt? Mi az, amivel még bizonyítanom kell? Megtanultam mindent, amit kellett, át is adtam, amit nem szabad elmondani, titokban tartottam. Láttam uralkodókat, el is temettem
néhányat, és még mindig itt vagyok. Meg kell kérdeznem Isist. Az istennő soha nem zárkózott el a válasz elől, kivéve ha a saját sorsomról faggatom. Talán most megesik a szíve egy ilyen vénemberen. Ha valaki elsétált volna ajtaja előtt, csak egy idős testet látott volna a földön ülni, de a lelke szárnyra kelt és valahol máshol kereste a választ arra kérdésre, amire csak kevesen kaphatnak választ.
***
Napok teltek el azóta, hogy találkoztam a hatalmas kobrával. Másnap megint kimentem apámmal halászni, de nem csavarogtam el. Nem akartam megint játszani a bozótban, féltem egy újabb találkozástól az istennővel. Hiszen ahogy néha Hapinak, neki is lehetnek rossz napjai, és mi van, ha épp egy ilyen napon zaklatom megint. Jó fogásunk volt aznap, a papok biztosan imádkoztak értünk is, mert Hapi sok halat adott nekünk, jutott otthonra és a piacra is bőven. Anyám úgy döntött, visz egy kosár halat meg kenyeret a papoknak, én pedig elhatároztam, hogy vele megyek másnap. Valami olyasféle vonzalmat éreztem a templom felé, mint ami a kobrakirálynőhöz vezetett. Nem értettem igazán, hiszen a templomban biztosan nem találok majd szörnyeket, de szerettem volna látni azt is, ami a falak mögött történik. Kíváncsi voltam, hátha épp megpillanthatom Isist, amint az oszlopok között sétál. Ha rám mosolyog, anyám szerint egész életembenboldog leszek . Reggel indultunk, hogy visszatérhessünk, mielőtt Ré sugarai bántóan forróak nem lesznek. Anyám kezét fogva sétáltam a poros úton, ami a templomhoz vezetett. Útközben találkoztunk néhány szomszéddal, anyám mindegyikkel váltott pár kedves szót, addig is volt időm játszani a többi gyerekkel. Szerettem a pálmák között futkározva elfeledkezni mindenről, és nevetve keresni az elrejtőzött társaimat a fűben, játszani a kölyökkutyákkal, amik még nálunk is jobban élvezték a fogócskát. Néha mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok közéjük való, ha kicsit belegondoltam, idősebbnek éreztem magam és sok játékban nem voltam benne. Amikor kimentem apámmal halászni, csak nálam idősebb gyerekek voltak a folyóparton, inkább közöttük éreztem jól magam. Anyámék furcsállták, de nem kényszeríttetek semmire. Arra neveltek, hogy mindig érezzem jól magam, éljek úgy, hogy boldog legyek, mert csak így tudom majd a családomat is boldoggá tenni. Olyan feleséget akartam, mint anyám apámnak. Egyelőre azonban egyetlen kislány sem akart a feleségem lenni. Mindig kinevettek, ha megkérdeztem, hogy akarnak-e a házunkba költözni. Egy kislány nem nevetett ki soha, csak kedvesen mosolygott. Isisnek hívták, mint az istennőt és olyan aranyos mosolya volt, hogy tényleg olyannak képzeltem el magát Isist is, amint épp rám mosolyog a templom falai között. Megérkeztünk a templom kapujához. Még sosem jártam odabent, és nem láttam ilyen magas oszlopokat. Mintha az egész eget tartották volna. A tetejükön a hatalmas kváderek olyan nagyok voltak, mint a házunk, és mindenhol Thot isten titokzatos betűi, amit csak a papok meg tanult írnokok ismernek. Ámulva és folyamatosan felfelé nézve mentem előre anyám kezét markolva és attól félve, hogy hanyatt esem a csodálattól. Nem is vettem észre, hogy néhány papnövendék elénk jön és elveszik anyámtól a nehéz kosarat, hálás szavakkal megköszönve az ennivalót. Amíg hoztak nekünk friss gyümölcsöt, ami a templom kertjében termett, egy idős ember sétált oda hozzánk, aki bottal járt. Olyan öreg volt, hogy kicsit még féltem is tőle, de anyám megsimogatta a fejemet és az öregember felé tuszkolt.
– Ő Rehotep, Isis istennő papja. Köszönj neki szépen, Mentuhotep. A pap kedvesen mosolygott, én pedig tökéletesen elfelejtettem az udvarias köszönési formát, amit anyám az úton megpróbált a fejembe tuszkolni az ilyen esetre. Kissé rémülten néztem az öregemberre, aztán, hogy megmentsem magam, kinyögtem: – Élet, üdv, egészség … – anyám mindig ezt a kifejezést használta, ha az uralkodót említette. Rehotep jóízűen felnevetett aztán megsimogatta a fejemet és még mindig nevetgélve elbotorkált. Egy fehér-fekete macska szaladt oda és a botja körül kezdett sündörögni, az öreg nem tudott tőle továbblépni. Lehajolt, hogy megsimogassa, és arrébb terelje a macskát, akkor azonban a fürge jószág kisiklott a tenyere alól és egyenesen hozzám szaladt. Felvettem a cicát és megsimogattam. Amikor felnéztem a papra, azt láttam, hogy kirázza a hideg. Anyám oda is lépett hozzá. – Jól van? Parancsol leülni? – Nem, köszönöm. Jól vagyok. Soha jobban – válaszolt Rehotep titokzatos mosollyal az arcán. – Mentuhotep, szeretnéd látni Isist? A szemem felcsillant: ha megpillantom az istennőt, és ő kegyesen rám mosolyog, boldog lehetek egész életemre. Lelkesen bólintva letettem a cicát a földre és követtem az öregembert a templom belsejébe. Hátra sem pillantottam anyámra, csak a pap furcsa lépteit néztem, láthatóan fájt neki a járás. Azt hittem, Isis papjai nem ismerik a fájdalmat, hiszen ők gyógyítják az embereket, magukat miért nem? Mielőtt feltettem volna a kérdésemet, egy csodálatos helyiségbe jutottunk: árnyék és hűvös levegő uralkodtak bent, de a Nap sugarai beragyogták az egyik falba süllyesztett istenszobrot. Isis csodálatos mosolya olyan volt, mintha elégedett lenne attól a látványtól, amit én jelentek számára. Kicsit azonban csalódtam. Én nem egy szoborra gondoltam. Az öreg pap mintha olvasott volna gondolataimban. – Csalódtál, fiam? Tanuld meg, Isis mindig itt van veled, a szívedben él, látja, amit gondolsz, amit érzel, és mosolyát belül érzed te is, ha jót cselekszel. Az előbbi cirmos most is körülöttünk settenkedett, és elégedetten nyávogott. Mintha csak azt akarta volna, hogy Rehotep idehozzon engem. A pap végigsimította kopasz fejét és hálásan nézett a fülkében álló istennő szobrára. Mintha csak beszélgettek volna, nézték egymást, a szobor és a pap, nem is igazán lehetett tudni, él-e mind a kettő vagy két szobrot állítottak szembe egymással, miközben úgy éreztem, valahol máshol vagyok, nem hallottam a madarak rikoltását, amelyek a templom oszlopai között repkedtek, a kint álló emberek moraját – csend és nyugalom borult rám egy hosszú pillanatra. Végtelen nyugalom járta át tudatomat, minden kérdésem megválaszoltnak tűnt. Eszembe jutott a kígyó tekintete a nádasban, és hirtelen elkezdtek száguldani a gondolataim, de mielőtt célba értek volna oda, ahol minden válasz várta őket, a pap megrázta a vállamat. – Menjünk, fiam, édesanyád már vár rád. – Szeretnék maradni még egy kicsit. – húzódtam hátra. Rehotep elégedetten mosolygott. – Tudom, és Isis is szeretné, ha visszajönnél még ide. Szót fogadtam, fogtam a pap kezét és hagytam magam visszavezetni anyámhoz, aki büszke mosollyal az arcán várt rám a fenséges oszlopok tövében. Kissé kábán hagytam el a templomot, az
elmúlt néhány napban tapasztalt élmények elgondolkoztattak. Hazafelé nem volt kedvem játszani senkivel. Csak sétáltam anyám kezét fogva, hallgatva csendesen, miközben a szomszéddal a csirkékről beszélgetett. Délután kimentem a kertbe és segítettem elkészíteni a vacsorára kiválasztott libát. Este pedig hamar lefeküdtem aludni, hogy legyen időm átgondolni a pap szavait, és megtalálni a választ: mi történt velem?
***
Ipuwer sietős léptekkel haladt mestere és barátja szobája felé. Az üzenet, amit egy növendékkel küldött az öreg, izgalmasan hangzott. Nem csalódott, Rehotep fel-alá járkált a szobában, arcán még borostával, botjával sűrűn kopogva a kövön. – Mi történt mester? Az öregember ragyogott. Úgy nézett ki, mint egy gyerek, akinek az apja új játékot faragott. – Megtaláltam! Megtaláltam a fiút! A másik nem értette: kit talált meg, kit keresett? – Barátom, régen ismerjük egymást, sok-sok éve már, hogy tehetetlenül nézzük, mit művelnek a két föld népével a hivatalnokok. Furcsa idők járnak a Fekete Földön. A természet nem kegyes az emberhez, az emberek azt suttogják, hogy Hufu istenek közé emelkedése után az utódját már nem az istenek választották. Az emberek megpróbálják kijátszani az istenek akaratát. Mi kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy az egykor országalapító kultusz fénye elhomályosodik. A templomok lakói és a falusiak minden kerületben várják a változást, valakit, aki képes megérteni és megértetni a régi vallást, és közvetíteni annak értékeit. Izgalmas és tanulságos történeteket mesélünk az egyszerű embereknek az istenekről, démonokról és istenné vált királyokról, így tanítva, nevelve őket a jóra. Ezek a történetek szájról szájra szálltak az emberek között, akik ha kicsit is, de valamit mindig hoznak áldozatul a jóságos isteneknek, akik megvédik őket, segítik elérni a céljaikat és biztosítják nekik az örök életet. Szeretik és tisztelik az öreg és bölcs napistent Rét, a kedves, és hatalmas Isist, aki furfangjával még magát a napistent is megtréfálta, Oziriszt az alvilág urát, aki majd a túlvilágon fogadja őket, és Hóruszt, Ozirisz és Isis gyermekét, aki véres küzdelemben győzte le a gonoszt és a minden egyiptomi szívét utálattal eltöltő Széthet. A mesék célja az, hogy az emberek megtanulják, az istenek példáján keresztül mi a helyes, illetve megismerjék és féljék azok hatalmát. Megtanulják, hogy jó nem létezhet rossz nélkül és fordítva. Kell valaki, akire odafigyel mindenki, a tanult írnoktól a földművesig, aki mindenkihez a számára érthető nyelven és hangon szól. Az uralkodó csak a saját kultuszával van elfoglalva, igaz, bőkezű a napisten templomaihoz, de ez nem segít minket, hogy közelebb kerüljünk az emberek lelkéhez. Lássuk be, kevesen vannak, akik még igazán megértik a régi eszméket, akik még tudták, miben hisznek és nem vesztek el a mesék és a valóság bizonytalan határán. Gyógyítunk, tanítunk, és tehetetlenül nézzük a politika által teremtett új világot. Az Észak és Dél között fennálló törékeny egyensúlyt vallási viták ingatják. Minden kerület a saját maga által felmagasztalt isten felsőbbrendűségét bizonygatja. Ez a mi problémánk! Az emberek ugyan sok istent félnek, de mindannyiunk hite az élet tiszteletére alapszik. Az ember kapcsolata a természettel egy olyan kapcsolat, amelyben az ember elismeri magát a természet részeként, alkotóelemként, és ennek megfelelően viselkedik, alkalmazkodik az őt körülvevő élőlényekhez és természeti jelenségekhez. Nem próbál föléjük kerekedni, uralkodni rajtuk. A helyi kultuszok megerősödése elhomályosítja az alapgondolatokat. A mesék és a valóság összefolytak az emberek számára.
Cselekednünk kell, olyan embert kell hatalomhoz juttatni, aki a mi gondolatainkat közvetíti az emberek felé. Csak szükség van még egy kis segítségre az istenektől, és most úgy érzem, megkaptuk ezt a segítséget. Itt járt tegnap egy kisfiú, Mentuhotep. A halász Apu fia. Benne érzem azt a tüzet, amit oly régen keresek minden tanítványomban. Ő kell Kemetnek. Az istenek mutattak egy gyereket, akit nekünk kell felnevelnünk. Ha képesek vagyunk megtanítani őt mindenre, amit mi tudunk, cserébe talán megvalósíthatja álmainkat. Az öregnek igaza volt. Erre a lehetőségre vártak mind a ketten. Hosszú évek óta keresték már ezt a reménysugarat, és kezdték azt hinni, hogy az istenek hatalma ebben a megváltozott világban már nem elég erős a változásokhoz. Ipuwer bizakodóan bólintott, az istenek mutattak egy lehetőséget, most rajtuk volt a sor, hogy cselekedjenek.
Ré keze „amit nem hiszel önmagadról el, arra nem is lehetsz képes ”
Esett az eső. Kövér esőcseppek csapkodták a pálmák széles leveleit. Ré minden teremtménye élvezte a ritka természeti kincset. Útban a templom felé kezdett el hullani a kellemes hűs áldás, amit eddig csak egyszer tapasztaltam életem során, előtte pedig anyám mesélte, akkor esett, mikor megszülettem. A pap is, akinek a kezét fogva sétáltam új életem felé, csodálkozva és hálásan tekintett az égre. Anyám és apám ma reggel azzal keltettek fel, hogy ha akarom, mától a napjaimat a templom falai között tölthetem, ahol a bölcs Rehotep és tanítványai fognak tanítani. A templomot újra látva olyan érzés töltött el, mintha hazaértem volna. Pedig ez a csodálatos kőépület egyáltalán nem hasonlított a kis vályogházunkhoz. Sőt az írnokok teraszos házaihoz sem. Hatalmas kővé vált nádköteg oszlopai az égig nyúltak volna, ha tetejüket nem zárják robusztus kváderek, amelyeket csakis óriások tehettek fel olyan magasra. A falai simák, mint anyám bőre és szikrázóan verik vissza a napfényt, mintha csak a nap sugarai elől védenék a benti oszlopcsarnok ábrákkal teli tagjait. Kő és mindenhol kő. A kő az örökkévalóság, az istenek építőeszköze. Kőből készültek a fennsík csodálatos építményei, amit még az anyám által mindig tisztelettel emlegetett Hufu és fiai építettek. Apám mesélte, hogy a családunkban volt, aki részt vett a kváderek faragásában, de amikor azt kérdeztem, hogy ki tette őket egymásra olyan magasan, nem tudta a választ. Csak megsimogatta a fejem és megvonta a vállát. A kőfaragók csak simára csiszolták a folyón érkezett és a helyben bányászott köveket. Az építkezés tőlük távol folyt. Elhatároztam, hogy kiderítem, miféle óriások emelték azokat a csodás kőhegyeket, akiknek nyilván csak délutáni játék volt ezt a templomot felépíteni. Ez a gondolat még végig sem futott a fejemen, amikor megérkeztünk Isis templomának bejáratához és az elém magasodó fal kissé elbizonytalanított: mi van, ha azok az óriások esetleg nem akarják megosztani a titkaikat? Nem nagyon volt időm ezen morfondírozni, mert közben más látvány tárult elém: a templom már ismerős belső része, a hatalmas oszlopok, amelyek nedvesen csillogtak az éppen elálló eső vizétől. Felnézve olyan kicsinek éreztem magam, mint mikor Uadzset állt fölöttem. Az oszlopokon ábrák, emberek, állatok alakjai sorakoztak, számomra értelmetlen sorrendben. Az istenek írása ez, anyám mesélt nekem a hieroglifákról, Thot isten ajándékozta az embereknek az istenek tudományát, hogy megkönnyítse az életüket. Amikor anyámmal kikísértek, apám büszkén mondta, hogy nemsokára én is érteni fogom ezeket az írásokat, és olyan okos leszek, mint Dzsédi, akitől maga Hufu kért tanácsot egy alkalommal. Szerettem volna, ha apám büszke rám, és szerettem volna, ha tőlem is tanácsot kér egy uralkodó, tele voltam elszántsággal, hogy mindent megtanulok, amit csak lehet. Kísérőm időközben elengedte a kezemet, de szinte fel sem tűnt, annyira elmerültem a saját magam teremtett álomban. Ábrándozásomból egy velőtrázó sikoly térített vissza. A pillanat törtrésze alatt játszódott le minden, de mintha ezer év telt volna el, olyan sokk ért. A fal tövében egy hozzám hasonló korú fiú játszott fa építőkockáival a földön ülve, észre sem véve, hogy az egyik kváder, amely két oszlopot kötött össze, hirtelen megbillen oldalra, és aztán zuhanni kezdett egyenesen a gyerekre. A sikoly egy asszonytól származott, aki észrevette a követ, és arcán dermedt rémülettel tekintett a készülő tragédia felé., Becsuktam a szemem, nem akartam látni a halált. Egyszer, mikor kint voltam apámmal halászni, egyik barátját elragadta Szobek és széttépte a testét. A vér látványa nem riasztott, de akkor egy hosszú pillanatra láttam a szemét a férfinek, akinek alsóteste eltűnt a krokodil agyarai között. Az a tekintet szinte belefúródott az enyémbe, apám túl későn rántott el onnan, még láttam a
fájdalmat, az értelmetlen szenvedés kérdését az ember szemében. Nem akartam újra látni, napokig kísértett a látvány, csak az a szempár, mintha engem okolt volna. Vártam, hogy a kő földet érjen, halálra sújtva a fiút, vártam az előtörő sikolyokat, a kétségbeesett ordításokat, vártam és közben elborzadtam a látványtól, amit megint látnom kell majd, de nem történt semmi. Csend. Se lépések zaja, se madarak rikoltása, se a szél zúgása az óriás oszlopok között. Lassan kinyitottam a szemem. A látvány, ami elém tárult, a legvadabb álmaimban sem jött elő, minden csoda, amit anyám az istenekről mesélt, nem volt olyan fantasztikus, mint az, amit most a két szememmel láttam. A hatalmas kváder, amely így közelről még hatalmasabbnak tűnt, a levegőben állt, alig néhány könyöknyire a rémülettől fehérre vált fiú felett, a levegőben. Egy idősebb pap rohant oda és elrántotta a gyermeket a kő alól. Döbbenten néztem a kísérőmre és ez volt az, ami még jobban megrémített, mint maga a lezuhanó kőtömb. A férfi egész testében remegett, nyakán kidagadtak az erek, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatnának testéből, feje lila volt, két kezét pedig úgy tartotta, mintha azokkal emelte volna egyedül a húsz embert kívánó tömböt. Néhány társa odaszaladt hozzá, megérintették a vállait, és a kőtömb lassan, szinte méltósággal lejjebb és lejjebb ereszkedett, amíg tompa puffanással finom porfelhőt kavarva le nem huppant a földre. A talaj beleremegett abba a finom puffanásba, kísérőm pedig abban a pillanatban összeesett volna, ha társai nem fogják meg ájult testét. Az asszony még mindig sikoltva ölelte magához a megmenekült fiút, de ez már egy újabb pillanat volt, egy újabb életben. Mert úgy éreztem, hogy itt több van, mint aminek a létezéséről eddig valaha is álmodtam. Mindaz, amit eddig hallottam az istenek csodáiról, hirtelen olyan távolinak tűntek, mikor ezen a szent helyen olyat láttam, amit elképzelni sem mertem korábban. Észre sem vettem, hogy Rehotep odabicegett hozzám. – Mentuhotep. – mondta csendesen, miközben ráncos kezét a vállamra tette. – Gyere velem, fiam. Szót fogadtam. Az élet közben visszaállt az elhárított tragédia előtti ritmusba, az egyetlen, ami az újonnan érkezőnek furcsa lehetett volna, az a hatalmas kőtömb, amely békésen pihent a fal tövében. Egy fiatal papnövendék állt mellette és döbbent arccal simogatta a faragott tömböt. Idős kísérőm bevitt a templom egyik hűvös helyiségébe, de nem oda, ahol először találkoztam Isissel. Ez egy sokkal kisebb tér volt, a falon körben füstölők, semmi díszítés, a tömjén erős szaga csavarta az orromat. – Fiam, bemutatlak azoknak, akik holnaptól tanítani fognak téged. Mind idős és tapasztalt tanárok, akik átadják neked a tudásukat. Szólítsd őket mesternek, szeresd és tiszteld őket. Mind hű szolgái az isteneknek, és hivatásuknak. Van, aki szigorú és van, aki szelídebb, de egy közös bennük, ők azért vannak itt, hogy te és a társaid továbbvihessék tudásunkat és hagyományainkat. Tudom, hogy szeretnél kérdezni arról, ami odakint történt az előbb. Nem is akarom megtagadni tőled a választ. Bemutatkozol, aztán megmutatom a szobát, ahol lakni fogsz, utána pedig beszélgetünk. Rendben van? Bólintottam és a következő pillanatban be is léptünk egy nagyobb terembe, ahol félkör alakban a földön ültek leendő tanítóim. A hatalmas ablakokon besütött a nap és befújt a finom szellő, meglebbentve a vékony vásznakat az ablak előtt. Rehotep intett, hogy üljek le középen. Körülnézve láttam fiatalabb és idősebb embereket, mind egy-egy ágyékkötőben ültek a földön. Testük gondosan borotvált, tekintetükből sugárzott a nyugalom és valami megmagyarázhatatlan dolog, ami így ismeretlenül is tiszteletre méltónak tette őket. Némelyikük mosolygott, mások egyszerűen csak néztek, de egyikük tekintete sem volt bántó. Rehotep egy nála csak alig fiatalabb férfira mutatott, aki barátságosan biccentett felém. – Ipuwer mester, ő fog téged tanítani a Két Föld történetére, ő az, aki megérteti veled a múlt szövevényes világát, hogy hogyan tudnak az emberek együtt dolgozni és oázist teremteni oda, ahol addig csak Széth birodalma húzódott. Meg kell tanulnod, honnan származol, kik hozták létre az országot, amiben most élsz, ismerned kell a múlt történéseit, az istenek és az uralkodók hibáit, hogy
tanulhass belőlük, ismerned kell a múlt emberének életét, hogy megérthesd őket. A múlt ismerete a jövő építésének elengedhetetlen eszköze. Sokszor mentek majd olyan helyekre, ahol még virágzik az élet és olyanokra is, amit már félig betemetett a homok. Meg kell látnod azokat a törvényeket, amelyek szerint egyes helyeken eltűnik az élet, míg mások felvirágoznak. Ezek ismeretében képes leszel véleményt alkotni a múltról és jövőről.
– Ani mester, az ő tiszte, hogy felkészítsen az istenek szolgálatára, ő mutatja meg neked, milyen szertartásokat kell nap mint nap elvégeznie egy papnak, hogy a társadalom megbecsült tagjaként jelenhessen meg ott, ahol szükség van rá. – Apám korú férfiú volt, szürke szeméből szigort és rendszeretet véltem kiolvasni, de nem féltem tőle sem. – Nehet Ter mester, ő fogja megtanítani neked a gyógyítás művészetét. Megtanulod, milyen növényeket találsz a környezetedben, amivel enyhítheted mások fájdalmát. – A többieknél halványabb bőrszínű, és kicsit furcsa papot láttam magam előtt. Valahonnan ismerős volt, de nem mertem megkérdezni, honnan. Anyám a lelkemre kötötte, hogy ha nem kérdeznek, nem szabad szólnom. Próbáltam közben neki is szót fogadni. Nehéz volt. Millió kérdésem lett volna máris ezekhez az emberekhez. Mindennek eljön az ideje, csak türelmesen ki kell várni. Soha nem értettem apámat, mikor ezt mondogatta. Volt, hogy órák óta nem fogtunk semmit, és én már legszívesebben hazamentem volna, hogy segítsek anyámnak a ház körül, hogy legalább ott valami hasznomat vegyék, de apám türelemre intett. Hapiur szeszélyes víz, néha próbára teszi a türelmünket, és ha megfelelünk, akkor bőkezűen juttat nekünk halat. Rehotep zökkentett ki gondolataimból,egy újabb papra mutatva, aki nyakában írószerszámokat tartott éppen, övére pedig egy tekercs papirusz volt fűzve. – Henui mester, mint láthatod, az írás tudományát fogja neked megtanítani, olvasni és írni fogod a szent véseteket, megnyílnak előtted Thot könyvei.Ehhez azonban nagyon sokat kell gyakorolnod és a mester nem fogja hagyni, hogy elhanyagold a tanulmányaidat. Én szót fogadnék neki. – a pap mosolyogva bólintott. – Apu mester az ég titkait tanítja, ő mutatja meg neked az utat a csillagok közé, megtanulod, mennyi mindent lehet kiolvasni a csillagok állásából, hogyan segítheti az ő tudása az egyszerű földművelő munkáját. Ő tanítja a számolás mesterségét is. – Már az a tény, hogy úgy nevezték, mint apámat, bizalmat ébresztett bennem a pap iránt, de egyébként is barátságos alacsony embernek tűnt. – Jinnu mester a természet és az ember kapcsolatát fogja feltárni előtted. Megtanulhatod az ember helyét a természetben, megismerheted a környezeted állatait, növényeit, hogy melyiküket milyen sorsra szánták az istenek, és hogy az ember mivel tartozik mindezért a természetnek. Ne felejtsd el, hogy a hal, amit kifogsz a folyóból, ajándék az általad elvégzett munkáért, a halászatért. A türelmedért, amivel a fogásra vársz, a munkáért, amivel a hálót fonod, amivel a hajót készíted. Mind tennünk kell valamit azért, hogy a természet adjon nekünk cserébe élelmet, papiruszt, mindazt, amire szükségünk van az életünkhöz akár a mindennapjainkban, akár halálunk után. – Jinnu egyáltalán nem nézett ki papnak az öltözékét és a borotvált fejét leszámítva. Inkább hasonlított azokra az emberekre, akiket a faluban láttam. Ráncos barna bőre volt, robusztus testalkata inkább katonára vagy tengerészre emlékeztetett, akiket ritkán látni lehetett épp átutazóban a vidékünkön. – Kepher mester mesél majd azokról a távoli vidékekről, ahol hozzánk hasonló emberek élnek a miénktől gyakran teljesen eltérő módon. Megismerésük azért fontos, hogy lásd, Ré és az istenek nem csak Kemet szeretett földjén vigyáznak az emberekre, és ismereteid által megtanulhatod tisztelni mások hitét és munkáját is. Ők lesznek hát azok, akik az elkövetkező években megtesznek mindent, hogy átadjanak mindent, amit Isis papjának illik tudni ahhoz, hogy az emberek megbecsülését kiérdemelje. Egy pap nem csak az istenek szolgája, hanem az emberek számára egy olyan személy,
akihez bármikor fordulhatnak tanácsért, segítségért, legyen szó földművesről vagy magáról az uralkodóról, élet, üdv, egészség. Érted, fiam? – Értem, mester. A szertartásos elköszönés után hátat fordítottam leendő tanítóimnak és elindultam Rehotep után. Egy az előbbihez hasonló méretű terembe vezetett, ahol ágyak álltak. Minden ágy mellett egy kancsó és egy tál a mosakodáshoz. – Itt fogsz aludni a társaid között. Nemsokára megismerheted őket, előbb azonban kövess a szentélybe. A séta alatt elhaladtunk sok terem előtt, bekukkantva láthattam társaimat, amint épp Jinnu vagy más, munkájukhoz visszatért mestereket hallgatják. Mindannyian kopaszok voltak, de övükre tűzve hordtak egy-egy nemeszt is, arra az esetre, ha kimennek a templomból, hiszen a nap hamar felégetné kopaszra borotvált fejüket. Rehotep megígérte, hogy estére én is kapok egy fejkendőt és egy ágyékkötőt. Nemsokára ott álltam ismét Isis szobra előtt, de úgy éreztem, hogy teljesen más vagyok, Mentuhotep, Apu fia felnőtt egyetlen nap alatt. Nem mintha eddig nem éreztem volna magam felnőttnek, de most úgy gondoltam, apám büszke lehet majd rám. Az apja körül szaladgáló kisfiúból papnövendék lett, büszkeség töltött el, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám a szüleim és a mesterek is. A szoborra tekintve hittem, képes vagyok bármire, pedig nem is tudtam semmit arról, ami rám várt. Nem gondolkoztam azon, hogy miért én, mit keresek itt, a halász fia, akinek édesanyja könnyes, büszke tekintettel engedte el egyetlen fiát, hogy papot neveljenek belőle. – Arról szeretnék veled beszélni, ami délelőtt történt a templom oszlopai között. – Szeretném tudni, mi történt. Ha nem titok. Az öreg pap elmosolyodott. – Ebben a templomban nincsenek titkok. Mindenki minden tudást megkap tőlem és a többi tanítótól. A titkok az egyes emberek személyes dolgai, ahhoz nincs közünk, de amit ma láttál, az mindannyiunk számára adott. A követ Ré keze tartotta a levegőben. – Ré keze... – suttogtam – Maga a napisten nyúlt volna le az égből? Értetlenül nézhettem, mert a pap elnevette magát. – Nem, nem maga az istenség fogta meg a kvádert. Ini, mikor meglátta, hogy lezuhan a kő, tudta, hogy mint ember nem tehet semmit. Ő azonban pap, ismeri az istenek természetét, ahogyan te is fogod. Azonnal a leghatalmasabbhoz fordult segítségért és minden erejét beleadta ő maga is, hogy segítsen Rének megtartani a követ. Igaz Rének nincs szüksége Ini erejére, de a hitére annál inkább. Ha Ini nem hitt volna abban, hogy Ré segít neki, a gyermek meghal. Amiért mégis erejét megfeszítve koncentrált a kő rettentő súlyára, azt azért tette, hogy megmutassa, mennyire fontos neki ez a feladat, és ő megtesz mindent, ami tőle telik. Az istenek nem segítenek annak, aki csak kér és nem ad semmit. – Én is képes leszek erre? – Idővel. Én és Ipuwer fogunk téged megtanítani arra, hogyan legyél ura az elmédnek. Ez az út vezet oda, ahol még Ini is idegen, mégis a hitének ereje segítségével megállta a helyét és megmentett egy életet. A mi hitünk maga az élet. A hitedet önmagadon keresztül ismered meg. Először tisztában kell lenned saját értékeiddel, hibáiddal, jó tulajdonságaiddal, a helyeddel a
világban az emberek között. Meg kell teremtened önmagadban azt az érzelmi egyensúlyt, ami által képes leszel fejleszteni magad. Hinned kell először is önmagadban, abban, hogy képes vagy elérni ezt az egyensúlyt, képes vagy arra, hogy őszinte legyél magaddal. A világot is a jó és a rossz egyensúlya tartja össze, ha a mérleg nyelve bármelyik irányba elbillen, az előbb-utóbb katasztrófához vezet. Ez lehet egy éhínség, háború, de akármi más is, ami eltér attól, hogy az ember békében él a természettel és a hozzá hasonlókkal. Aztán ha belül minden rendben, és ezt igazán csak te fogod tudni, hogy így van, akkor fordulhatsz mások felé, és akkor kezdheted el megtapasztalni azt a hatalmas erőt, ami az életből árad. Az élet az a csodálatos folyamat, ami egyforma mindenhol a világon. Az emberek, akárcsak az állatok, megszületnek, mindnek van valami célja, és azzal töltik idejüket, hogy ennek megfeleljenek. A madarak egész nap élelmet keresnek a fiókáiknak, aztán azok kirepülnek, de legközelebb a madár párt választ és kezdődik elölről. Ez az emberre is igaz lehetne, de az ember kíváncsi, és többet akar a természettől. Az ember felismerte a lehetőségeit, hosszú út vezetett idáig, de rájött, hogy ha betartja a játékszabályokat, a hitével csodálatos dolgokat érhet el. Az istenek segítenek ebben, egyfajta együttélés ez, az emberek hite táplálja az istenek hatalmát, és ebből nyújtanak annak, akkor és annyit, akinek amikor amennyi szükséges. Elhűlve hallgattam az öreg papot. Úgy beszélt Isisről és Réről, mintha csak itt laknának a szomszéd faluban, és csak annyi lenne, hogy lehajózunk a folyón hozzájuk. Természetes volt, ahogy az isteneket említette, nem volt benne semmi sejtelmes, érthetetlen; egyszerű volt és közvetlen. Még sokáig mesélt arról, hogy az ember mennyire nem különbözik az állatoktól, hasonló ösztönök, hasonló célok vezérelnek minden élőlényt, van, amelyik egész nap hűsöl egy pocsolyában, van, amelyik éjszakánként vadászva eteti kicsinyeit, és van egy, amelyik nem elégszik meg a teli hassal, benéz minden kő alá, kutatja az eget és mindig talál újabb és újabb kérdést, amire aztán megszállottan keresi a választ. Az ember csodálatos teremtmény, de néha elfelejti, hogy a természet része, nem pedig ura annak. Alábecsüli annak hatalmát, és nem tiszteli társait. Ennek mindig megvan a következménye, ha nem azonnal, akkor majd később, talán generációk múlva, de büntetlenül nem lehet ellenszegülni annak a csodálatos erőnek, ami felnevelte az embert. Minden porcikámban éreztem, hogy jó helyen vagyok, minden apró jel, a függönyök rezzenése is azt mutatta. Már egyedül is visszataláltam a hálóterembe, ahol az egyik fekhelyen a főpap ígéretéhez híven ott volt egy egyszerű anyagból készült öltözék. Ledőltem az ágyamra és hagytam a gondolataimat száguldani, magam elé idéztem tanítóim arcát, aztán a szüleimet, és gondolkoztam a jövőn, láttam magam Ini helyében, mintha én tartanám azt a követ. Mennyire furcsán hangzott, mikor Rehotep azt mondta, hogy ismernem kell önmagam. Eddig soha nem gondolkoztam azon, hol a saját magam helye a világban. Gondtalan életem, egyetlen gyerekként, apám és anyám végtelennek tűnő türelme és szeretete, meséi és tanácsai, szidások és néha nagy ritkán, ha nagyon rászolgáltam, alapos verések között telt, abban a természetesnek vélt állapotban, hogy felnövök, lesz egy házam, feleségem, gyerekeim és én is halász leszek, mint apám meg az ő apja. Most ez mind megváltozott. Mi lesz velem, mi lesz belőlem? Először merült fel bennem a kérdés akkor még fájdalom nélkül: miért vagyok itt? Ábrándozásomat ismét megzavarták, ezúttal nem mesterem, hanem az órákról visszaszállingózó társaim. Néhányukat ismertem a faluból, voltak, akik másik faluból jöttek, és voltak, akiket azért nem ismertem, mert ők a miénknél gazdagabb környékről érkeztek ide.
***
Társaimmal hamar megtaláltam a hangot, igazából soha nem volt gond beilleszkednem sehova. Persze láttam néhányukon, hogy nem leszünk a legjobb barátok, és az sem volt előnyömre, hogy én voltam a legfiatalabb mindannyiunk között, de nem aggódtam magam miatt. Az istenek azt akarták, hogy itt legyek, és tudom már, hogy bármilyen akadály merül fel ittlétem során, az egy próbatétel, amit le kell győznöm, hogy előrébb jussak a válaszokhoz, amiket keresek, és keresni fogok. Sokáig fent maradtam, beszélgettem a többiekkel. Hallgattam a történeteket Kepher mester mesés utazásairól, amit a diákjainak mesélt, Jinnu mester szigorúságát már előre féltem. Ani és Henui állítólag előszeretettel használja a nádpálcát nevelő célzattal, ezt hallva el sem tudtam akkor képzelni, hogy valaha is rászolgálnék a pálcára. Annyira hittem, hogy én mindent megtanulok majd önként és végtelen tudásszomjjal, hogy teljesen valószínűtlennek tűnt számomra az, amit később elég fájdalmas valóságként tapasztaltam kissé többször, mint ahányszor legmerészebb álmaimban jött elő. Nehet Ter sápadt arca mögött a többiek szerint maga Széth lakozik, bár ezt csak suttogva, alaposan körülnézve merték elárulni, de hogy féltek az egykori balzsamozó paptól, az sütött róluk. Vártam a reggelt, vártam, mit hoz számomra a jövő, tele reménnyel, lelkesedéssel és magabiztosan kijelentve, tele hittel.
Lázadás „tűzbe menni a másikért, arra születni kell, van, aki képes rá, van, aki nem ”
Ré sugarai jótékonyan simogatták az arcomat. Anyámat és apámat látogattam meg délután, aztán siettem vissza a templomba, mert a pontatlanságot nagyon nem vették jó néven bölcs nevelőim. Anyámnak fájdalmai voltak, elesett az udvaron néhány napja az átkozott csirkék miatt, én pedig megvizsgáltam a lábát, amit megütött. Szerencsére nem volt semmi gond, napokon belül elmúlik. Főztem rá egy kenőcsöt, amihez bőven volt alapanyag a folyóparton, legalább apámmal is tudtam beszélgetni kicsit, aztán magukra hagytam őket. A szüleim büszkék voltak rám, ezt már elértem, de ehhez nem kellett sok. Nyolc év telt el, amióta a templomban töltöm az időm nagy részét. Tanulok, tanulok a mestereimtől, a társaimtól és az élettől. Nyolc év alatt sok minden történt, amit szívesen elfelejtenék, de ha elfelejteném, elveszne az is, amit tanultam belőle. Szokar köre. Ki vagyok? Mentuhotep, Apu fia, Isis papja. Pap vagyok. Persze még csak tanítvány a nevem, és ha őszinte akarok lenni, kifejezetten nevetségesnek tartom a templom körüli bohóckodást, a szentélyek ajtóinak nyitását, csukását. A tömjén csavarja az orromat, és Rehotepet sem értem, mikor reggelente megcsókolja a földet Isis naosza előtt, illetve megszenteli a falubeliek által hozott ajándékokat a felajánlások termében. De nem azért mertem papnak nevezni magam, mert ott éltem, hanem azért, amiket tanultam. Ezek miatt annak tartottam magam. Pedig az út, ami az egyensúlyhoz vezet, még nagyon hosszú, de már rátaláltam, és ez volt a legfontosabb számomra. Rehotep szerint sokunknak egy élet is kevés, hogy végigjárjuk. Én nemcsak végig akartam járni, tovább is akartam lépni. Az évek során sok dolgot megszerettem, sokat megutáltam. Ez utóbbiak közé tartozott a számolás tudománya. Eleinte szórakoztatott, és tetszett, hogy a számok segítségével az építész úgy tervezi meg a templomot, hogy a felkelő nap első sugara egyenesen a naoszban álló szobrot világítsa meg. Az építésznek trükk, a népnek csoda, a tudás hatalom, de amikor jöttek az egyenletek, meg a különböző számítások, amiket időre meg kellett oldani, cserben hagyott a tudományom. Persze voltak, akiknek nem okozott problémát, de nekem igen, és ha ki kellett mennem a többiek elé ismertetni a megoldást... Nos, ha tekintetemmel ölni tudnék, Apu mester minden tiszteletem ellenére már sok-sok démon feneketlen gyomrának martaléka lett volna. Sokszor előkerült ilyenkor a pálca, és a verés mindig inkább dühített, mint fájdalmat okozott. Az esti meditációkon igyekeztem kiadni magamból az emiatt érzett haragot és csalódást, mert Rehotep, akire mindig hallgattam, figyelmeztetett, hogy ha magamban tartom ezeket a dolgokat, felgyülemlenek, és ellenem fordulnak. Az öreg mester és Ipuwer voltak, akiket úgy szerettem, mint apámat. Nehet Ter mester tanításaival együtt úgy éreztem, csak tőlük tanulom azt, ami igazán akarok lenni. Önmagamat kaptam meg általuk, Nehet Ter pedig megtanította, hogyan enyhíthetem mások fájdalmát. Ez a két dolog volt a legfontosabb számomra. Imphotep könyveit szinte kívülről tudtam, nem tudtam betelni azzal a hatalmas tudással, amit ő hagyott követőire. Érdekelt a csillagászat is persze, de a csillagok messze vannak, a jóslásokban nem hittem, igaz ez csak az emberek okításának eszköze, de valahogy jobban szerettem az egyenes utat, mint a tanmeséken alapuló sokszor félrevezető nevelést. Az írás tudományát Henui szó szerint beleverte a fejembe, igaz, hogy már becsukott szemmel írtam a legősibb és legritkább hieroglifákat, és úgy olvastam, ahogy még az sem, aki leírta, de mégis mindig kritizálta a vonalaimat, a tempómat, mindent. Nem érdekelt, én tudtam, mire vagyok képes, amint erre rájöttem, azzal kezdtem mérgelni az öreget, hogy szándékosan rosszul írtam vagy olvastam. Társaimmal igen jól szórakoztunk szegény tanítónk lila fején,. Bár néha az én koponyámat verte lilára, és az nem volt olyan mulatságos.
***
– Sólyom – mutatott Juni az égen vijjogó madár felé, amely kecsesen körözött a frissen szántott föld felett. Barátom nagy tisztelője volt Hór szent madarának. Órákig tudott róla mesélni, milyen csodálatos teremtménye az isteneknek ez az állat, ami nagyon távolról is észreveszi a földön szaladó pockot, egeret, és aztán lecsap rá, mint a forgószél. Gyors és halálos, mégis kecses és tiszteletreméltó. Elmesélte. egészen kisgyerekként élte még meg, hogy az apjának volt otthon egy sólyma. Sebesülten találta valahol, hazavitte, és meggyógyította. A madár elrepült, amint felépült, de aztán vissza-visszajárt megmentőjéhez. Egyszer elhozta a párját is, igaz, a tojó nem merészkedett olyan közel menni az emberekhez. Rajta keresztül szerette meg Juni is ezeket a madarakat. A nap elvakított, mikor szememmel próbáltam követni a madár röptét. Ráérősen sétáltunk a folyóparton, kezünkben a saját magunk készített íj, amellyel néhány kacsát szándékoztunk elejteni. Juni volt az egyik legjobb barátom, rajta kívül talán még két-három olyan társam volt a templomban, akikért tűzbe mentem volna. A többiekkel sem volt semmi konfliktusom, de Juni olyan volt, mintha a testvérem lett volna. Barátom megtörölte kendőjének sarkával a homlokát, aztán rámutatott a folyóparton egy fára, amelynek széles árnyéka csalogatónak tűnt. – Mit szólnál, ha ott folytatnánk a vadászatot? – kérdezte vigyorogva. – Az árnyék vagy a kilátás vonz? – kérdeztem vissza, kicsit lentebb ugyanis fiatal lányok mostak a folyóban. Juni letelepedett a fa tövében és a nők felé fordítva fejét mosolygott. – Ez az élet barátom. – Menj oda, és ijeszd meg őket, a falusi bírót is megszégyenítő pocakoddal, biztosan azt hiszik, hogy jómódú kereskedő vagy, aztán még válogathatsz is. – Csak gúnyolódj, én nem reggeliztem asztallapot, mint te – bökött a hasam felé nevetve. Valóban, én inkább az istenszobrok alakjára akartam hasonlítani, és nem tűrtem meg magamon a mások számára talán a jómódot jelentő hurkákat. Igaz Jinnu mester gyakorlati órái a falusi parasztok között és a mester által levezetett kötelező testedzések nem is nagyon engedték volna a tunyulást. A mester azt akarta, hogy tanítványait az emberek maguk közé tartozónak érezzék, Anival ezért nem egyszer összeszólalkoztak, ő ugyanis a papi hivatást és a vele járó szokásokat, megjelenést és az ünnepek fennkölt színjátékát túlságosan komolyan vette. Jinnu szerint Ani nem embereket, hanem szobrokat akar nevelni belőlünk. Juni és a többiek mégis szorgalmasan növesztették a pocakjukat. Talán a sör miatt van, amit soha nem ittam. Nem szerettem, ha egy pillanatra is elvesztettem uralmamat a saját tudatom felett. Viszont rengeteget nevettem Isis leendő papjain, akiket ha néhanapján meglátott volna Henui mester, valószínűleg kikergeti őket a világból. Jinnu mester megtanított minket a parasztok munkájára, részt vettünk a munkában, de mivel úgy vélte, hogy aki dolgozik, az megérdemel egy kis pihenést is, ezért nem tiltotta meg, hogy a parasztokkal együtt menjünk mulatni is. Most azonban nem dolgozni jöttünk. Ipuwer hozott el minket egy régi város maradványaihoz. Az egyesítés előtti korszakról tanultunk, a város nem volt messze, így amíg a többiek tábort vertek, mi elindultunk némi vacsorára valóért. – Édesanyád hogy van? – kérdezte Juni még mindig a mosással elfoglalt lányokat figyelve. Akár a
saját anyját is kérdezhette volna, szülei egy járványban haltak meg, utána került a templomba. Mivel két évvel idősebb volt nálam, eleinte ő kísért haza a templomból, így ismerték és szerették meg szüleim a fogadott „bátyámat”. Hívták mindig, ha tudott, jött is.
