Csávossy Leó és Alföldi Géza Márai-Grosschmid nemzetárulásáról, 1919-es bolsevista pamfletjével Ifj. Tompó László: Elhallgatott emigráns magyar irodalom (9. rész) Alföldi „Botfülû János” álnéven publikált Márai-sorozata (és egy ehhez kapcsolódó, 1919-es Márai-írás) közlése elôtt Csávossy Leó múlt részünkben ismertetett koridézô riportját kiegészítjük egy másikkal, mely a Zilahy Lajosokkal és Szabó Pálokkal szemben a bolsevizmustól ösztönösen irtózó magyar tömegek hôsiességének állít emléket. Csávossy Leó cikke a „Hídverôk” 1955-ös Évkönyvében (89-91. old.) jelent meg eredetileg a következô (Alföldi írta) bevezetéssel: „Csávossy Leó ismert budapesti újságíró az orosz invázió után Magyarországon maradt és álnéven 48 hónapot töltött a vörös bélû népi demokrácia poklában, csizmás-kucsmás, harcsabajuszú tehénpásztornak öltözve. Vándorlásai során keresztül-kasul bejárta a meggyalázott, mindenébôl kifosztott és agyonsanyargatott országot. Az eléje tárult ezernyi eseményt rendszeres naplójegyzetekkel megrögzítette. „Négy esztendô a Vasfüggöny mögött” címmel fog megjelenni soksok történelmi dokumentumot is tartalmazó élményregénye. Ebbôl közöljük az alábbi érdekes naplótöredéket.” Ítélt a nép 1945. június 21. »Péter a homokbuckás Nagy Magyar Alföld egy Isten háta mögötti tanyájáról váratlan meghívást kapott. Egyik unokatestvére tudomást szerzett a kivert kutya-életre ítélt rokon szomorú sorsáról, üldözöttségérôl, s rövidesen csak ennyit közölt vele levélben: „Pali fiunk elsô alapvizsgájára készül. Légy szíves, azonnal jöjj hozzánk és készítsd elô szeptemberre… Nagyon hálásak leszünk fáradozásodért… Érkezésedrôl pontos értesítést kérünk, hogy kocsit küldhessünk az állomásra, ahonnan a tanyánk 12 kilométerre fekszik.” – No ez szenzációsnak ígérkezik! – lelkendezett Péter. – Remek búvóhely, csak a madarak járnak arra… Azonnal levélpapírt kapott elô és távirati stílusban, hevenyészve rótta a betûket: „Édes Mindnyájan! Örömmel teszek eleget végtelenül jól esô meghívástoknak. Pali sikeres vizsgázása érdekében minden tôlem telhetôt megteszek. Péter-Pál napján érkezem. Elôzô este indulok, a kocsi délelôtt 10 órakor várjon az állomáson. Szeretettel küldöm rokoni öleléseimet: Péter.” Ebben az idôben a Budapest-Kecskemét-Szeged fôvonal volt az egyedüli, amelyen menetrend szerint közlekedtek a vonatok. Este hét órakor indult egy szerelvény Budapestrôl és hajnali három órakor Szegeden kellett volna lennie. De 8-10 órás késésért senkinek sem jutott eszébe bosszankodni… Hová tûntek azok a gondtalan idôk, amikor ellenzéki képviselôk viharos interpellációkban követelték a kereskedelmi miniszter lemondását 3-4 perces késés miatt?... Péter órákkal elôbb befúrta magát a végeláthatatlan szerelvény egyik kevésbé roncsolt testû harmadosztályába… A kegyetlenül éhezô-nélkülözô fôváros lakossága ebben az idôben a kétségtelenül kedvezôbb helyzetben lévô vidékrôl szerezte be napi szükségletét és mentette meg magát a fenyegetô éhenhalástól. Nem akadt család, amelynek legalább egy tagja hetenként ne utazott volna le élelemért a Duna-Tisza közére vagy a Dunántúlra. Az értéktelen pénz senkinek sem kellett. Ellenben a legkomikusabb ôskori cserekereskedelem alakult ki országszerte. Ágylepedôért lehetett kapni egy kirántani való csirkét, két párnahuzatért tíz tojást, egy férfiingért két kiló kolbászt vagy hurkát, komplett nôi alsóruháért két tojós tyúkot, egy pár férficipôért, csizmáért vagy bakancsért már visító kis malacot vihetett haza a „felszabadult” pesti polgár… Aki pénzt kínált, az egyenesen az elmegyógyintézetbe kívánták. Egy kiló lúgkôért három kiló nulláslisztet, egy koffer szénért két kiló túrót, öt darab tûzkôért egy liter tejfelt, másfél kiló cukorért öt liter bort, két kiló sóért egy kiló vajat, egy kis doboz szacharinért két kiló borjúhúst, egy öltözet használt férfiruháért egy sonkát adtak cserébe a jó falusiak. A nôi divatcikkek árfolyama szökött fel a legmagasabbra.
A vonatban természetesen ez az új árukereskedelem volt az utasok fô témája. – Maga mit visz ebben a két nagy kofferban? – kérdezte a segédházfelügyelô-asszonyság az egykori kormányfô-tanácsosnét. – A sötétkék kosztümömet… néhány törülközôt és szalvétát… – No azokért kaphat 15 kiló lisztet is… – Annyiért oda is adom. A múlt héten három liter petróleumot vittem Szôregre és 18 pelyhes sárga kis csirkét adtak érte. Olyanok voltak, mint a kanárimadár… Igaz, kaptam hozzá két kiló kukoricadarát is… Az ötödik emeleti lakásunkban nevelem ôket… Karácsonyra lesznek tojós tyúkjaink… – Én is jó üzletet csináltam a múltkor Jászkíséren! – toldotta meg a beszéd fonalát egy másik vonatbeli szomszéd. – A férjem télikabátjáért egy hat hónapos borjút szereztem. Le is vágták és kofferban vittük Pestre az 53 kiló príma húst… Éjfél felé járt már az idô, amikor két marcona külsejû orosz katona kis villanylámpával végigjárta a vasúti kocsikat. A poggyásztartón lévô csomagok érdekelték ôket. Amelyik megtetszett nekik, azt egyszerûen leemelték és kivitték a kocsi elejébe. Amikor már összegyûjtöttek 15-20 bôröndöt és azokat „Súlyra” megfelelônek találták, az ismert recept szerint a legközelebbi kis állomáson kereket akartak oldani a zsákmánnyal. De gyakoriak voltak az olyan esetek is, amikor az elôre meghatározott helyen, rendszerint két állomás között ledobálták a rablott csomagokat és az ott várakozó társaik összeszedték azokat. Az utazó közönség már ismerte ezt a trükköt. Ez volt a „dicsôséges felszabadító hadsereg” zabrálási tudományának legmagasabb színvonalú gyakorlati kivitele. Sztálin, a postarabló mester is tanulhatott volna eszmei tanítványaitól… Péternek a rajta lévô paraszti ruhán kívül semmi értéke sem volt. Csomag nélkül kelt útra. Amikor a buldog tekintetû, vodkabûzös orosz a szemébe világított, egy arcizma sem rángott meg. A kormányfô-tanácsosné sötétkék kosztümjét tartalmazó bôröndöt ellenben „dobre” röfögéssel leráncigálta az egyik orosz és félrerakta a többi zabrált csomag közé. Majd a ruhákkal kitömött zsák után nyúlt, de ebben a pillanatban felugrott a padról a zsák tulajdonosa, egy Toldi Miklós-szerû atléta termetû legény, bal kezével belemarkolt a szovjet vitéz mellébe, jobb kezével pedig borzalmas ütést sújtott az arcába, úgyhogy az kiejtette kezébôl a villanylámpát és úgy hanyatt vágódott, mint a telibe talált kuglibábu. A másik zabráló orosz a revolvertáskáját bontogatta, azt viszont egy közelben lévô katonaruhás legény markolta torkon. Több sem kellett a felajzott lelkû utasoknak. – Üssétek le ôket! – sivított végig egy kísértetiesen vészes nôi hang. – Ne hagyjuk kirabolni magunkat! – kiáltott bátorítóan egy deres hajú sovány öreg. A két kis kézilámpa a kocsi padlójára gyér karikákat rajzolt, de az elég volt ahhoz, hogy a pofonokat azok kapják, akik kiérdemelték. Tompa zuhogások, csattanó csapások zuhataga következett. A két Sztálin-csemete állatias üvöltéssel kísérelte meg a kiszabadulást… A tömeghangulat azonban elementáris méreteket öltött, mindenki úgy érezte, hogy a magyar igazság ledorongolásáért, országunk sárba tiprásáért, asszonyaink megbecstelenítéséért, megaláztatásunkért, kirablásunkért ezen a két dögletes terroristán most megbosszulhatja magát… Itt már nem jutott jottányi szerep sem a józan észnek, sem a humanitásnak, még kevésbé a megkegyelmezés szellemének… Az elkeseredés zûrzavarában felbôdült a végzetes sztentori kiáltás: – Dobják ki a rablógyilkosokat!!! A szellôztetésre feltárt ablakok felé tódultak az ölbe kapott két halálra rémült orosszal. Az észbontó tömeghangulat pillanatok alatt kielégült. Ez volt talán ennek a halálörvényes és félelemrévületbe kergetett, „soha többet”-korszaknak az egyetlen igazi „népbírósági” ítélete. Igazságos volta, vagy pláne jogszerûsége felett vitázzanak a nemzetközi jogászok…« Alföldi Géza Márai-sorozata a „Hídverôk”-ben négy részben jelent meg, ebbôl ezúttal az elsôt közöljük (1950. július 25. 7-10. old.): Márai Sándor (1.) »Nagy örömmel olvastam a Hídverôk egyik utóbbi számában azt a rövid, de igaz kis ismertetést, amit a lap munkatársa Márai Sándor „magyar író” úgynevezett Naplójából idézett. Régóta figyelem, mint akar az „emigráns” magyar sajtó egy része „világhírû írót” reklámozni ebbôl az úrból s a magam részével csak hálával gondolok arra az egyetlen magyar lapra, mely nem ült fel a nagyhangú dicshimnuszoknak, hanem utána kutatott az inkább hírhedt és a magyarságot, a magyar
múltat gátlás nélkül gyalázó „úr” a Rákosi-uralom, a nemzetgyilkos idôk alatti ténykedésének és megnyilatkozásainak is. Lehet, hogy én nem értek az irodalomhoz, mert sajnos évtizedeken át „felfuvalkodott közhivatalnok” voltam, tehát „mûveletlenségem oly mély, mint a tenger”, és ezért nem tudom Máraiban azt a „világhírességet” látni, mint amit egyes lapok és egyes cikkírók benne látni vélnek. Egy azonban bizonyos: magyarnak érzem magam s ha Márai valóban a világ legnagyobb írója lenne szememben, a hitem szerint Márai akkor is a magyarság egyik legaljasabb árulója, a nemzeti nagyságaink, múltunk olyan gátlást nem ismerô meggyalázója, hogy nemzetünk becsületére csak alig kényes magyar is undorral fordulhat el ettôl a tökéletes erkölcsi halottól. Lehet azonban, hogy négy esztendei súlyos testi munka után nemcsak a kezem, de a lelkem is megkérgesedett, és így nem találok magamban mentséget Márai gyalázatos nemzetárulására, amit e Napló címen kiadott gyûlölet-fröcskölésében elkövetett. Avagy az is lehet, hogy ennek a Naplónak hatása alatt állok, amikor e sorokat írom s nagyon megszívleltem egy jó tanácsát: „Akármi következzék is, akik mindezt kitervelték és végrehajtották, akik a magyarság becsületét e szörnytettekkel beszennyezték, nem kell a végén érzelmesnek lenni!” Megnyugtathatom Márait, hogy abban, amit írni kívánok, nem leszek érzelmes és nem rendülök meg! Én akkor rendültem meg, amikor a magyar nemzet kiválóságait százasával kivégezték, ezreit börtönbe, tízezreit internáló táborokba, százezreit szovjet bányákba hurcolták, amikor anyák s szüzek százezreit tönkretették, amikor a magyarság nagy bíbornokát [Mindszenty Józsefet – Ifj. T. L.] testileg-lelkileg összetörték, amikor azt a „gyökeréig romlott középosztályt”, amihez magam is tartozom, teljes egészében „likvidálták”, amikor Isten hivatott szolgáit börtönbe hurcolták, amikor az Egyház lerombolását megkezdték és amikor hozzákezdtek ahhoz, hogy az egész magyar nemzetet kiirtsák. S ehhez nyújtott, ezekhez a szörnytettekhez pontosan az a Márai segédkezet, akinél többet érdemtelenül kevés író ember kapott pontosan ezektôl a magyar hôsöktôl, ismertektôl és névtelenektôl. De népem és fajtám árulójának, bûnsegédi bûnrészesnek kellene magamat tekintenem, ha bármilyen meggondolás hallgatásra késztetne, ha cinkosa lennék annak a törekvésnek, mely azt a tömény szennyet, amit Márai Sándor ma jelent, a magyarság megbecsülésébe visszahozni segíteném azzal, hogy nem tárom az emigráció elé Márai árulását s csak egy moral insanity tökéletes erkölcstelenségével mérhetô gaztetteit. De a szavak helyett beszéljen maga Márai, beszéljen maga a hírhedt Napló, amit egyes magyar emigráns lapok oly lelkendezve emlegetnek. Mindent szó szerint, a birtokomba lévô eredeti példányból idézek s azok helyességéért és szó szerinti közléséért a magyar emigráció elôtt becsületemmel kezességet vállalok. Most pedig szólaljon meg Márai Sándor, beszéljen a „Napló” (1943-1944. Bp. 1945. Révai) 86. old.: „Illyés Gyula „Petôfi”-je nem gyôz meg arról, hogy Petôfi nem volt legalább olyan mértékben hiú és becsvágyó, mint költô és forradalmár. Beteges gôgje, türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hányaveti türelmetlensége, féktelen önbecsülése: mindez valóság, akárhogyan mentegeti is Illyés. A korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben, a világirodalom egyik legnagyobb költôjében a hiú, gyönge, beteg lelkû és veszedelmesen önzô embert. Ezek a nagy önzôk természetesen vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat, ezt tette akarva, akaratlanul Petôfi is, aki mint minden krakéler, igazában gyáva ember volt.” Kétségtelen viszont, hogy Márai vagy bátor ember, mert ezeket a halott-gyalázó sorokat leírta, vagy az a rakoncátlan kölyök, aki sárral dobálja a napot, mert nem tudja elérni a maga földön vánszorgó kukac-lelkiségével. Márai azzal sem törôdik, hogy ezekkel a sorokkal a magyar nemzetet sérti, csak üvölt, mint a vásári kikiáltó, hogy ráfigyeljenek. A gyûlölködô irigység, a határtalan alacsonyabb-rendûség érzése cigányos káromkodást csal elô belôle, és nem veszi észre, hogy a maga irodalmi és emberi értéktelenségérôl rajta kívül még senki nem adott ilyen letagadhatatlan bizonyítékot, mint önmaga – ebben a pár „krakélerkedô” és töményen aljas mondatban! 94. old.: „Ideje, hogy leszokjak az idézôjelek használatáról. Tíz, tizenöt év elôtt szoktam rá, mikor hallásom neszelte, hogy az olvasó tömegek [helyesen: tömeg – Ifj. T. L.] érzékel, és mind tompább s idézôjelekkel is meg kell magyarázni nekik egy jelzô, vagy melléknév ironikus vagy tárgyilagos hangsúlyát. De végre is nem feladatom, hogy botfülûeknek írjak – tanuljanak meg hallani az ebadták, ha már az ábécét valahogyan beléjük verték!” 108. old.: „Már oly szerény vagyok, hogy beérem a legtökéletesebbel.” – Az író nyilatkozik ebben a két idézetben: az olvasóról és feltehetôen önmagáról, mert könyvében egyedül csak önmagát dicséri, mindenkit legyaláz. A „legtökéletesebb” a „botfülû”-ekrôl! A tökéletesek tökéletese azokról, akik írásait olvassák! Hát, aki akarja, csak olvassa tovább! Az én botfüleim alkalmatlanok beteg lelkû hiúság-partizánok sorainak olvasására! 122. old.: „Mit vársz tôlük, az emberektôl? Szomorú és gyáva komitácsik – mihelyt hagyják ôket, hogy azok legyenek – s két bombavetés közben sipítozva kezed szorongatják, gyöngédségért és dicséretért esengenek.” 132. old.: „Magyarország egyik végzete a közhivatalnokok bizonyos vállfaja: Hungáriának ez a selyemfiúja. Ez a szájaló önkény, nyegle kitartottság, pökhendi önzés, ez a csinovnyik rémuralom nemzet és egyén felett. Ezeket levakarni, ezektôl fertôtleníteni a nemzet testét s helyükbe embereket ültetni, akik tudják, a hivatal nem elôjog, hanem szolgálat…
Régebben csak úrhatnámok voltak, de pénzdolgokban legalább korrektek: most már – a bíróság kivételével – nagyrészt nem azok. Ezeken múlott minden, ôk az igazi felelôsek.” – Itt még legalább „bizonyos vállfajról” beszél Márai, de késôbb, amint majd látjuk, már nincs különbség, hóhérkötelet mindnek, esetleg tarkólövést. Én pedig, aki közszolgálatom 30 éve alatt a közhivatalnokok tízezreit ismertem meg és volt idô, amikor éveken át több ezer alkalmazott tartozott hatásköröm alá, Isten és ember elôtt kijelentem, hogy ilyen aljasan, ilyen kapcabetyár módon közhivatalnoki osztályt emberfia még nem rágalmazott meg. Egyebekben a „levakarás” jól sikerült s helyükben most más emberek ülnek, ha embereknek lehet nevezni azt a csatornatölteléket, mely a szemét emelkedésének örök törvénye szerint a terror hullámain vezetô állásokba emelkedett. Róluk azonban Márai úr még nem nyilatkozott, pedig jól tudjuk, hogyha valóban menekült – és nem meghatározott céllal kiküldött ügynök a magyar emigráció lelki és harci egységének megbontására – akkor tudna egyet s mást írni a mai otthoni „csinovnyik” rémuralomról „fölényes és biztos hang”-ján. Vagy „szomorú és gyáva komitácsi”, aki két világháború között hallgat, mert ki tudja, mi következik! Avagy mindennel megelégedett, ô, aki olyan „szerény”, hogy már a „legtökéletesebbel” is beéri? 149. old.: „Ez a gyökeréig romlott középosztály még mindég nem akarja, nem meri látni a valóságot. Valamilyen titkos új fegyverrôl ábrándoznak, mely rendbe hoz mindent s ôk kapnak ajándékba egy új maradék zsidó birtokot: ez minden, amit hisznek, értenek és remélnek.” – Ez a fenekéig, pardon, gyökeréig romlott középosztály 90 %-a életében még csak nem is látta azt a fôúri életet, amit Márai maga ismertet késôbb, s amiben része volt. De ez az ország, a nemzet nyakán élôsködött tollnok mer így beszélni az éhezô, nyomorgó, lyukas könyökû, ÁDOB [Állástalan Diplomások Országos Bizottsága – Ifj. T. L.]-állásokban, egyetemi nyomortanyákon éhezett, 30 pengôs állásokban tengôdô magyar középosztályról, amelynek százezrei nem látták azt a margitszigeti teniszpályát, ahol Márai, az „írófejedelem” naponta szervilisen unott képpel megjelent megmutatni a „botfülûek”-nek habfehér alakját: itt vagyok, essetek össze, bámuljatok! De ha nem látott ez a középosztály, s ha ô már 1943-ban olyan jól látott és hallott, akkor miért hallgatott? Miért nem ébresztette fel a nemzetet váteszi hangjával és miért csak 1945-ben szólalt meg s hallatta megrendítôen „tökéletes” véleményét? Csak nem azért, mert mindezt nagy sietve 1945-ben írta, azután, miután már világos volt, hogy úgy kell írnia, ahogy írt! Mert így minden „botfülû” jogosan úgy ítélhet, hogy amint a „legtökéletesebb” hamisítás volt Márai egész, teljes élete az általa agyonrágalmazott 30 év alatt, ezek a sorok viszont a világirodalom naplóirodalmának legkalmáribb, legaljasabb, legerkölcstelenebb hamisításai! 154. old.: „Lehet, hogy van pokol, lehet, hogy nincs. De egy bizonyos, ha az egyház edukatív célzattal találta fel a poklot, rossz pedagógus. Nem élt még ember, akit a legcsekélyebb bûn elkövetésétôl visszatartott volna a pokol fenyegetése.” 185. old.: „Bizonyára nem a legnagyobb sérelem, mely a mai világban embert érhet, de mégis különös, hogy mindennap kell látnom államhivatalnokokat, amint gôgösen kocsikáznak fel a hivatalukba autóikon – hivatalnokokat, akik abból az adóból élnek, melyet én fizettem az állampénztárba s tevékenységük legfôbb értelme, hogy hatalmi szóval elvesznek tôlem rendszeresen és rendszeresen mindent, ami az enyém.” – Ebbôl az idézetbôl és más hasonló kirohanásokból megállapítható, hogy Márait az alábbi sérelmek érték a háború alatt: volt két lakása és az egyik négyszobás, összkomfortos lakását meghagyták, a másik egyszobás, összkomfortos öröklakást azonban egy mindenét elvesztett igényjogosult házaspárnak kiadták: hadinyereség-adót vetettek ki rá: autóját hadiszolgálatra igénybe vették, és végül a Svájcból átutalt tiszteletdíját hivatalos árfolyamon beváltották s nem engedték, hogy azzal fekete üzleteket kössön! Emiatt a gyalázkodás, a rabló közhivatalnok, minden gyûlölet! De hogy a legjobb magyarok százezrei a frontokon véreztek, haltak meg, százezrek minden vagyonkájukat elvesztették, az nem érdekli Márait, ezek a „botfülûek” csak pusztuljanak, haljanak meg, de Márainak hagyjanak két lakást, adjanak legalább még egy autót a hat hengeres eddigi mellé, ünnepélyesen utalják ki részére eredetiben a svájci frankot, sôt, adják át a Nemzeti Bank egész valutakészletét, ne hadinyereség-adót vessenek ki rá, hanem háborús pótlék címén írói jövedelme 175 %-át meghaladó összeget maga az államfô nyújtson át megfelelô újabb, egyéni, Márai-rendjelek kíséretében neki, a legtökéletesebbnek. Hát igen, valóban a legtökéletesebb, de hogy mikben, azt döntse el az orvostudomány és a botfülûek társadalma. 187. old.: „De mit tanult a nemzet Trianonból? Semmit! Felnevelt egy zsebrák, bábáskodó, önzô és mûveletlen középosztályt s utált mindent és félt mindentôl, ami igazi mûveltség.” – Ahogy a szovjet közeledik, úgy szaporodnak a jelzôk, csak türelem, Márai úr nagyon tud hazudni és rágalmazni! És sajnos, néha kezdünk igazat adni Márainak, hogy a magyar középosztály, ha nem is volt mûveletlen, de valami hibának kellett ott lennie az igazi mûvészet értékelésével, ahol ez a semmivel zsonglôrösködô, mocskos szájú, felfuvalkodott irodalmi béka komoly magyar írónak számíthatott, sôt az emigrációban még világhírûvé is elôlép! Egy igazi mûvelt államban, ahol a nemzet és a társadalom becsületére még adnak, az ilyen Máraik csak a tengerparti kiskorcsmák, mellékutcai találkozóhelyek részeg látogatóinak zsebében akadnak „mûveik” itt-ott egyéb célra is használt példányaira! 191. old.: „Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belsô emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba. Itt halni meg az egzotikus birodalomban, a munkámban. Amíg a többiek árulják, fosztogatják és pusztítják Magyarországot és Európát, legalább szolgálni utolsó pillanatig Magyarországnak és Európának.”
– Mi pedig úgy látjuk, hogy Márai csak Ázsiának szolgált, s meghalni pedig mások haltak meg – azok, akiket Márai botfülû-ek néven emleget, akik nem hallották jól a jó helyezkedôk figyelmeztetéseit, hanem az életüket is a harcba vetették a nemzet és fajtájuk védelmében S ma ott porladnak a föld alatt és nem Itália, a kék azúr olasz ég alatt hencseregnek szenilis unalommal a füvön s hallgatják, mint válnak világhírûvé. De miért nem maradt most otthon, Márai úr, belsô emigrációban? Nem lehet, vagy kiküldték? Az a munka pedig, ez a Napló, amibe Márai úr ’kivándorolt’, bizony nem egzotikus birodalom, dehogy az – már bocsánat ezért a magyar hasonlatért –, hanem egyszerûen csak egy erkölcsi és szellemi hulladékoktól bûzlô szemétdomb, amelyen Márai úr, a kis kakas önmagát szédítô pózban írónak kukorékolta ki magát, azok között is a legtökéletesebbnek! Mindenesetre csak úgy mellesleg és nem is egészen összefüggôen, de érdekesnek tartjuk azt a véletlent, hogy minden Nagy, Pfeiffer, Zilahy, Sulyok s Márai, Peyer, Szélig, Bán vagyonnal és pénzzel tud kimenekülni, de naponta a menekülô, nyomorult, szegény, családos, ártatlan magyarok serege fut bele a határôrség karjaiba, tépik szét az aknák, lövik le a határôrvidék fegyenc-különítményei! Kissé furcsa, sôt kissé nagyon furcsa! Vagy nagyon is nem furcsa, mert mindennek megvan a maga megfelelô magyarázata!? Talán Márai úr, a nagy tisztánlátó, a jól halló, a nem-botfülû, a „vátesz” meg tudná magyarázni, vagy ha ô nem, Rákosi, vagy az ÁVO megfelelô szervei igen! 203. old. (1944-bŒl): „Magyarországon nincs szalon és nincs társadalom, csak sunyin vigyorgó osztályok vannak s a társas élet nem más, mint az osztályharc legtöbbször alattomos változata.” – Nem tudom, Márai úr hol élt, de mi magyarok között, ahol nem volt sunyiság, sem vicsorgás, becsületes élet volt, emberszeretet. A több ezer éves magyar kultúra teljesedett ki még a hibákban is, az viszont igaz, hogy mi „botfülûek” voltunk, de az is igaz, hogy ehhez a kultúrához, ehhez a magyar lélekhez azon kívül, hogy magyarul írnak, éppen a Márai-féle uraknak van a legkisebb közük! 205. old.: „Mi lenne, ha italmérési engedélyért folyamodnék s csakugyan bormérést nyitnék ezzel a címtáblával: „Bormérés az írástudók árulásához”? Egy bizonyos, egyetlen méltó válasz lenne mindarra, amit ez az ország minden szellemi embere ellen vétkezett.” – Igen helyesen tette volna Márai, ha az írás helyett a bormérésnél köt ki, mert ahogy két mondattémából köteteket nyavalygott össze, kétségtelen, hogy a bort még nagyobb sikerrel vizezgette volna. De legalább ma nem volna áruló, nemzetgyalázó és lélekgyilkos. Az „írástudók árulása” pedig nem is annyira cégtábla lett volna, hanem önvallomás, saját belso korhadt szellemi struktúrájának nyílt kivetítése. 209. old.: „Az elmúlt 25 év kontraszelekciója tudatosan szorította hátra a kísérleteket, melyek demokrata középosztályt akartak nevelni: mindenki gyanús volt, zsidóbérenc, vagy titkos bolseviki, aki demokrata nevelésrôl szólott. Most pontosan ez a réteg hiányzik.” – Bizony, hiányzik a régi középosztály, mert azt Márai úr elvbarátai és bálványai, a magyar népi demokrácia kiirtotta: hiányzik az új, mert egy új magyar középosztály kialakítása ellen éppen Márai & Comp küzdött a legjobban, az a Márai, akinél jobban senki nem féltette a maga pozícióját s aki gyûlölt minden új írót, mert félt, hogy felfedezik álcázott tehetetlenségét, gondolatkoldusságát s az írástudónak álcázott farizeust kirázzák abból a megcsodált bôrébôl, amire olyan beteges féltékenységgel vigyázott. Ha írástudó elárulta valaha az írást, úgy az csak szegény kezdô Máraihoz képest, mert Márai az írás farizeizmusának a Sztálin-díjra érdemes élmunkása, a sztahanovisták sztahanovistája , sztahanovista a négyzeten, a köbön, talán az ezredik hatványon! A zsidóbérencséget pedig csak hagyja békében az a Márai, aki egy korcs kutya szervilizmusával dörzsölôzött minden pénzes zsidóhoz, de messze kerülte a zsidó nyomor utcáit, mert a bûz facsarta kifinomult orrát. Márai bôségesen megfizette a maga állítólagos zsidóbarátságát, azokét a zsidókét, kiket, mint cipszer valójában szívbôl megvetett, de akik pénze és barátsága nagyon kellett az irodalmi sikerek megvásárlásához. Márai árulója volt saját német fajának éppúgy, mint a magyarságnak vagy a zsidóságnak, mert mindenkit csak kihasználni tud, de magán kívül sem eszmét, sem hitet, sem Istent, sem embert írói alázattal, a kultúrember emelkedett lelkiségével és szerénységével szolgálni. Márai 1919-ben „A megrettent arrivékrôl [arrivék: elismert mûvészek – Ifj. T. L.]” szónokol és odadörzsölôdik Kun Béláékhoz: az 1920-as években a Bethlen-klikk sleppjével vontatja magát: az 1930-as években nacionalista, 1940 körül németellenes, 1945-ben népi demokrata, aki szerényen, svájci tartózkodása alatt „bugrisoknak” nevezte az amerikai tiszteket, megjelenteti hamisított Naplóját, 1948-ban szerencsésen elmenekül s ma az emigráció nemzeti feladatait irrigálja hívô lelkek számára és használatára. Ha egyszer a jellemtelenség, elvtelenség, önzés, árulás, alakoskodás, egyszóval a huszadik század rothadásának szobrát avatott mûvész meg akarja alkotni, ne sokáig keressen modellt, mert Márainál ehhez tökéletesebb modellt úgysem talál.« Alföldi az elsô részhez mellékelte Márai vallomását „A megrettent arrivék”-rôl”, a következô megjegyzéssel: „Márai Sándor fenti cikke 1919-ben jelent meg elôször s azt a Csillag kommunista folyóirat 1947-ben újra közölte!” A megrettent Arrivék »Meg tudom érteni a polgárt, aki fél. Az életét félti, a kis tárgyait, apró vágyait, érdekeit, képzelt szabadságát, önzését és a mindennapi falaton túli pluszt. Meg tudom érteni, hogy didereg az apró kincsei között, hogy féltve fonalba guzsolyázza az érdekszálakat, amik eddig az élethez fûzték. Értem a tôkést, akinek erkölcsi alapja borul föl, joga a léthez és hite az
életben, mikor a tömeg, mely adta neki a vagyont, visszaveszi most. Az új világrend, e hatalmas mágneses erô titkos vonzása mindenkit elér s a tiltakozó karok tehetetlenül hullanak le. A tavaszi földben rejtett zúgással magvak csíráznak. Egy harsogó demagógián túl tények friss és alkotó ideje következett be. Aki nem bír lépést tartani a dolgozókkal, az elhull és félreáll. De mit csinál a mûvész? Mitôl ijedt úgy meg? Az elsô órában, az elsô perc dobbanásától, az elsô kemény és tiszta szótól, az elsô pörölycsapástól, mely a régi rendre hullott, elsápadtak és meginogtak. Nem képletesen, a szó stiláris értelmében, de fizikailag. Sápadt arcokat láttam, és látok, melyekbôl lefutott a vér. Összeültek, némán és fehéren, összefutottak, összetették a fejüket. A klubban, másutt, egymás között. Hallgattak. Néma kérdés ült a szemükben, amelyet késôbb – vigyázva – már hangosan ki is mertek mondani. Ez: Mi lesz velünk? Ma már kiabálnak, verik az asztalt és a mellüket: mi is proletárok vagyunk! Mi lesz velünk? Tartsatok el! Vacog a foguk. Miért? Hiszen ha valaki, akkor az alkotás államában a legtisztább alkotó az ôstermelô, a mûvész néz legnyugodtabban a jövô elé. Az igazi mûvész, az igazi arrivé, aki nem magánôsûek között az, hanem ezrek között fut be elsônek, tízezrek között „érkezik be”, mert tömegek vágyát, bánatát és mámorát öleli fel egy erôs öleléssel. Miért félnek itt az arrivék? Az ügyesek, az okosak, akik minden új társadalmi és politikai alakulatban a kötéltáncosok biztonságával tudtak elhelyezkedni, ezek a hosszú nadrágos szellemi tornászok, frakkos és rendjeles átváltozó bûvészek, akik legutóbb az álforradalom káoszában egyik óráról a másikra negédes kacérsággal játszották át magukat burzsoá-lakájokból forradalmárokká – most zavarban vannak. Mi ez, elvtársak? Mitôl félnek? A munkától? Mitôl fél a világhírû színmûíró, akit egész Pest tapsolt – ezután nem lesznek jók a darabjai? Vagy az újságokban nem lesznek megfizetett kommüniké-kritikák, puszipajtás dicséretek? Egy nyílt és tiszta szemû új közönség fog nézni és hallgatni titeket, melynek a szeme szûz még és az ítélete elfogulatlan, amelynek nem lehet csalni és bûvészkedni, zenével, dallal, színhatással, szentimentalizmussal és nádihegedûvel, mert ásít és kifütyül? Nem fog kelleni a munkátok, arrivétestvéreink? Miért féltek? Hiszen a tiszta mûvész a világ szolgája mindig, a legutolsó proletár, az örök kommunista, akié minden s akinek minden gondolata, vágya, az egész élete mindenkié. Félnek Pesten az arrivék ma, idegesek, riadtak. Okuk van rá. Ujjal se bántja ôket senki s már futkosnak és gondoskodnak magukról. Pest az a város, ahol minden emberrel „lehetett beszélni” és mindenkivel „lehetett kezdeni valamit”, most egyszerre rossz talaj. A körúti aszfaltból nem virágzanak pénz-fák többé, föl kell ásni az aszfaltot, dolgozni kell, hogy megtaláljuk a pénzt. De amerikázni, csalni, mûvészesdit játszani, arrivésdit imitálni nem lehet többé. Elölrôl kell kezdeni esetrôl esetre megmutatni, hogy kik vagytok. Ez nehéz lesz. Ha az ember „beérkezett” már egyszer, pihenni szeretne és a kamatokból élni. Milyen fájdalmas megtudniok most, hogy nem is volt tôkéjük. Ma még viccelnek a szellemes arrivék. A statárium napján, mikor az arcukra fagyott mosoly lassan felengedett, jó pesti nyelven kérdezgették egymástól: hallottad már? A népbityik kihirdették Pesten a statyit, ma már azt is kérdik: mibôl fogunk élni? Eddig olyan egyszerû volt: csak el kellett venni más elôl a kenyeret. De mi lesz mától? Mért hallgatnak riadt szájjal?«
