HADTUDOMÁNY
DR. SZABÓ JÓZSEF JÁNOS
CSAK A GYŐZTESNEK HALLANI A SZAVÁT… GRECSKO ÉS FRIESSNER VEZÉREZREDESEK AZ ÁRPÁD-VONALBAN FOLYTATOTT HARCOKRÓL Andrej Antonovics Grecsko (1903—1976) vezérezredes az 1. szovjet gárdahadsereg parancsnoka „A Kárpátokon át” című, magyarul 1977-ben a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában megjelent könyvében részletesen írta le a 4. Ukrán Front 1944 augusztusától október végéig terjedő időszakában vívott harcait a Keleti Kárpátokban. Mi most azt vizsgáljuk, hogy az Árpád-vonal, ez az elfelejtett magyar erődrendszer hogyan működött az azt áttörni akaró hadseregparancsnok szemszögéből. Először nézzük meg, hogyan látta a hadszínteret, ahol csapataival támadó hadműveletet kellett végrehajtania. „…A Keleti-Kárpátok völgyeiben és szakadékaiban sok kisebb-nagyobb folyó és patak van, amelyek különböző irányokban széttagolják a hegyeket. A széttagolódás következtében különálló hegytömbök keletkeznek, amelyek hosszúsága eléri a 10-12 kilométert. Bár a kárpáti folyók rendszerint sekély vizűek, nagy számuk, meredek partjuk, valamint a különálló hegyláncok, hegyek, völgyek és vízmosások a Kárpátokat rendkívül nehezen járhatóvá tették a csapatok, valamint a haditechnikai eszközök számára. A hegyláncok lejtőinek többsége és a hegyeket borító erdők szintén megnehezítették a csapatok mozgását és tevékenységét. (65. o.) …A Kárpátok tehát a természeti akadályok hatalmas és bonyolult rendszerét jelentették csapataink számára az előrenyomulás útvonalain. Az átkelés lehetőségét korlátozta, hogy viszonylag kevés olyan hágó és átjáró akadt, amelyen gépkocsiút, kocsiút és vasútvonal vezetett keresztül. A gyalogság a fegyvereivel — még a géppuskákkal és a málhásállatokra szerelhető aknavetőkkel is — az ösvényeken majdnem minden irányban átkelhetett a Kárpátokon. A gépjárművek, a harckocsik és a tüzérség mozgása azonban csak a műutakon volt akadálytalan. A többi úton ezek a fegyvernemek csupán száraz időben mozoghattak. A közepes- és könnyűtüzérség — bizonyos szakaszokon — a legfontosabb hágókon kívül is tudta követni a gyalogság harcrendjét: a gyalogság és a műszakiak segítségével a földutakon és a gyalogosösvényeken haladva küzdötte le a hegyi akadályokat.” (107. o.)
Ez a nehéz terep igen kedvező feltételeket nyújtott a védő félnek, és megnehezítette a támadó helyzetét. A Keleti-Kárpátokban, az ország belsejébe futó szűk völgyekben a két világháború között építették ki az Árpád-vonalat. 1944-ben a Vörös Hadsereg közeledtével az ezeréves határon és a Kárpátok előhegyeiben további két védővonal épült, hogy az ellenség ne tudjon menetből rázárkózni a fővédővonalra. A védelem teljes mélysége így helyenként elérte a 40-50 kilométert is. A Kárpátok előhegyeiben a Hunyadi-állás a legfontosabb közlekedési utakat, irányokat lezáró helységtámpontok láncolata volt, amelyek között az összeköttetést gyalogos csapatok tábori erődítései tartották. Ez volt az első akadály, amire az 1. Ukrán Front bal szárnyának és a 4. Ukrán Frontnak a visszavonuló csapatokat üldözve kellett rázárkóznia, majd meglevő erőivel, eszközeivel menetből áttörni. Grecsko vezérezredes így ír könyvében ezekről az eseményekről: „Ahogyan csapataink előnyomultak a Kárpátok előhegyei közé, az ellenség ellenállása egyre fokozódott. A terep átszegdeltsége elősegítette az erős védelem előkészítését a 4. Ukrán Front csapatainak előnyomulási útvonalain. De az a szívósság, ahogyan csapataink a kivételesen nehéz viszonyok között támadtak, arra kényszerítette az ellenséget, hogy augusztus 6—12 között lassan visszavonuljon a Kárpátokhoz. Ennek ellenére, csapatainknak azokat a kísérleteit, hogy augusztus 12—15 között a támadást továbbfolytassák, nem koronázta siker. A 4. Ukrán Front magasabbegységei az eddig elért terepszakaszon megálltak. (149. o.) …augusztus közepén a 4. Ukrán Front csapatai ideiglenesen védelembe mentek át. A beállott hadműveleti szünetet a parancsnokok, a törzsek és a politikai szervek arra használták fel, hogy a személyi állományt, a fegyverzetet, a haditechnikai és szállítóeszközöket előkészítsék az erdős hegyes terepviszonyok között rájuk váró új támadó feladatok megoldására.” (83. o.) Ahol a 4. Ukrán Front csapatait megállították (Nem maguktól álltak meg! — Sz. J. J.), az tehát a védelmi rendszer külső vonala, a Hunyadi-állás volt. Grecsko tábornok jól felkészült katona, így azt is tudta, hogy a szovjet vezetés miért állította le a Vörös Hadsereg hiábavaló rohamait. Könyvében azonban szemérmesen hallgat arról, hogy megkezdődött a 2. Ukrán Front Jas—Kisinyov térségében indított, a Kárpátokat délről megkerülő hadművelete. A 4. Ukrán Front pedig nem rendelkezett azzal az erővel, ami elegendő lett volna a Kárpátok védelmi rendszerének leküzdéséhez. Aprólékos, lassú hadműveletek sorozatára volt tehát szükség, hogy lekössék a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar és német erőket. Az arcvonal északi szárnyán a Vörös Hadsereg már a német határok felé közeledett, nem jött volna jól egy déli irányból, a Kárpátokból megindított német csapás, ami veszélyeztetné a Berlin felé előnyomuló kötelékek hátát. A 4. Ukrán Front tehát fontos szerepet kapott. Csupán a védelem nem elegendő, aktív támadó tevékenységet kellett folytatnia, de ez nem volt egyszerű feladat, mert… „…A hegyes terepen való támadás a harctevékenységek egyik legnehezebb fajtája. Az igen nagymértékben összeszűkült és mélyen tagolt harcrend, a megnyúlt hadtápvonalak megnehezítik, néha pedig teljesen kizárják a frontális manővert, bonyolultabbá teszik a híradás megszervezését, az együttműködést és a harcbiztosítást. A hegyi folyók szűk völgyeiben levő hatalmas erődítések lehetetlenné teszik a frontális rohamokat. A támadás rendszerint így erdő borította
hegyláncokon keresztül csak megkerülő manőver révén, úttalan vidéken, a megerődített körletek kikerülésével lehetséges.” (78. o.) A Vörös Hadsereg meglehetősen felemás felderítési adatokkal rendelkezett a magyar határon létrehozott erődrendszerről. „…Támadásunk kezdetekor az ellenség kárpáti erődítéseinek rendszere az előhegyek északkeleti lejtőin keresztül húzódó, előretolt védőövből, a legfontosabb hadműveleti irányokban létesített több közbeeső védelmi sávból, valamint a Kárpátok fő hegyláncán kiépített legfontosabb erődítmények rendszeréből állt — ez utóbbiak alkották az ellenség fő védelmi vonalát a Kárpátokban.” (79. o.) A „Kárpátok fő hegyláncán kiépített legfontosabb erődítmények” valójában az első világháborús állások felhasználásával készült Szent László állás volt. Ezt csak felvételi állásnak jelölték ki, hogy legyen még egy vonal, ahol a visszavonuló csapatok megkapaszkodhatnak. A legfontosabb erődítményrendszer az Árpádvonal az ország belseje felé futó összeszűkülő völgyekben volt, a határtól 15-25 kilométerre. Ezeket a völgyeket egy-egy völgyzárral látták el. A körkörösen védhető völgyzár rendszerint 15-20 db vasbeton bunkerből állt. A bunkerek szándékosan nem rendelkeztek lőréssel, mindössze a személyi állomány és a fegyverzet épségének megóvására szolgáltak. Ezeket a bunkereket 60-100 cm vastag födémmel építették. A bunkerekhez futóárkok csatlakoztak, amelyek a nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. Minden fontosabb fegyvernek több váltóállást is kiépítettek. Így a sejtszerű részekből álló völgyzár alapsejtje az önállóan is körvédőképes és körvédő köteles rajállás volt. A völgyzár védelmét egy-egy erődszázad látta el, amelyik nem sokban különbözött egy gyalogszázadtól, azonban több sorozatlövő fegyverrel, aknavetővel, gránátvetővel és páncéltörő fegyverekkel is rendelkezett. Az erődszázad mögött 410 km-re volt kiépítve annak a határvadász zászlóaljnak a védőkörlete, amelyikhez az erődszázad is tartozott. A völgyzárak közötti hegygerinceken határvadász portyázó századok tartották az összeköttetést. Háború esetén, a gerinceken gyalogos csapatok által kiépített és védett tábori erődítések, úgynevezett „bástyaállások” húzódtak. A völgyzárak mögött védő határvadász zászlóaljak nem jelentették az erődrendszer hátsó határát, mert ezek mögött hegyi vagy gyalogos csapatok álltak szükség szerint készenlétben, hogy a betört ellenséget visszaverjék. A 4. Ukrán Front csapatai 1944. szeptember—október folyamán végrehajtott hadműveletei során nem jutottak el az Árpád-vonalig, csak a hágók egy részét, a Szent László-állást foglalták el. Grecskó tábornok meglehetősen pontosan ismerte az Árpád-vonal felépítését. „Az ellenségnek a 4. Ukrán Fronttal szembeni fő védőöve az államhatáron húzódott, a Kárpátok fő hegylánca mentén. A hegyes terepviszonyok elősegítették a tábori típusú berendezésekkel megerősített, tartós erőd-tűzállások és harckocsiakadályok fejlett rendszerének kiépítését, erős védelem létrehozását. Valamennyi hegyi átjárót, amelyeken keresztül a csapatok mozoghattak, védelmi csomópontokkal zárták el. Az utakon, a folyók árterületein és medrében, az utak melletti hegyek lejtőin elhelyezett harckocsiakadályok, akasztók, korlátok és sorompók, a megközelítő útvonalak sűrű elaknásítása és a tartós berendezések
géppuska- és tüzérségi tüze az arctámadás számára hozzáférhetetlenné tette a megerődített körleteket. Csak megkerülő manőverek révén lehetett áttörni az úgynevezett Árpád-vonalon.” (81. o.) Grecsko vezérezredes leírta azt is, miért volt szükség ezeken — sokszor hangoztatott — megkerülő manőverek sorozatára. Az Árpád-vonalat erős védelmi rendszernek tartotta annak ellenére, hogy csak torzó volt. A völgyzárak közötti hegygerinceken alig volt erődítés, de még elegendő csapat sem állt a magyarok rendelkezésére a hézagok lezárására. „…Az Árpád-vonalon az ellenség — csupán a 4. Ukrán Front szakaszán — összesen 99 támpontot, 759 tartós vasbeton építményt, 394 fa-föld erődöt, 439 nyílt tüzelőállást, 400 kilométer futóárkot és lövészárkot létesített, 135 kilométer hosszú harckocsi- és gyalogság elleni akadályt (árkot, sáncfalat, torlaszt stb.) épített. …Az ellenség kárpáti védelmének gyenge oldalához tartozott, hogy hiányoztak a reteszállások és az egyes fontos irányok között jelentős, meg nem erődített közbeeső szakaszok is akadtak a fő hegylánc mentén.” (83. o.) Grecsko tábornok részletes beszámolói közül most csak egyet emelek ki. A 4. Ukrán Front balszárnyán önálló irányba támadó 17. gárda lövészhadtest a Tatárhágón át a Körösmező—Rahó—Máramarossziget irányban támadott, így a hágón kívül a körösmezői és a rahói völgyzárat is el kellett foglalnia, vagy meg kellett kerülnie. „…A szovjet harcosokra az a feladat várt, hogy leküzdjék a körösmezői védelmi csomópontot, az Árpád-vonal egyik leghatalmasabb hegyi erődítményét. Körösmező község a Fehér-Tisza és a Fekete-Tisza mentén fekszik. Három út vezet hozzá: Mikulicsinból, Bruszturából és Vorochtából. …Az ellenség ezt a helységet a védelmi vonalon kívül hagyta, és csak négy kiserődöt épített az utak ellenőrzésére, védelmi csomópontot pedig Körösmező déli szélén szervezett, ahol szűk volt a terep és az egyetlen út a hátországba, Rahóba vezetett. A körösmezői védelmi csomópont 19 támpontból állt, amelyek összefüggő vonalban sorakoztak egymás mellett. Mindegyik két-három nyitott tűzfészekből, továbbá vasbeton és fa-föld óvóhelyekből állt. Sok támpontnak ezen kívül tüzérségi állásai és parancsnoki harcálláspontjai is voltak. Minden támpontot körkörös védelemre tettek alkalmassá, zárt lövészárkok kötötték össze a berendezéseket, és nyitott lövészárkok biztosították az összeköttetést a szomszédos támpontokkal; a tűzrendszert is körkörösen szervezték, a drótakadályok pedig a támpont körvonalait követték. A támpont kölcsönös tűzösszeköttetésben állt a szomszédos — jobb és bal oldali — támpontokkal és biztosította a peremvonalhoz vezető megközelítő útvonalak tűz alatt tartását az akadályok előtti térségben. A támpontok azon kívül tűztámogatást kaptak az aknavetőktől is, ezeknek állásai így helyezkedtek el: az első a vasútvonal mentén, a második ettől keletre, a hegynyúlvány túlsó lejtője mögött, a harmadik pedig a Tisza jobb partján, az árterületen. Tűztámogatást a támpont tüzérsége nyújtott. A Tisza bal partján fekvő Körösmezői csomópont területén földút vezetett keresztül. A folyó jobb partjával való összeköttetés biztosítására az árterületen és a Tiszán át hidakat építettek.
A védelem többi szakaszán a peremvonalat gyalogság elleni szögesdrót akadályokkal látták el: ezek sátorszerű hálót alkottak, amelyet két sor karóhoz rögzítettek. Előrevetett alegységeink még a helység előterében villanyárammal töltött drótakadályokra bukkantak. Gumiszigetelőkkel ellátott vasbeton oszlopokon csupasz huzalok voltak kifeszítve. A védők két, nagy teljesítményű áramfejlesztőtelepet szállítottak ide és 3000 volt feszültségű áramot bocsátottak a vezetékekbe.” (166. o.) Grecsko vezérezredes könyve végig sikeres szovjet előnyomulásról, az ellenség ellenlökéseinek sikeres visszaveréséről, lendületes támadásról, az ellenség elkeseredett, makacs ellenállásáról szól. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a felszabadított, elfoglalt, az ellenségtől visszafoglalt, ideiglenesen feladott, majd eredeti helyzetként visszaállított helységek és tereppontok listáját, meglepő eredményt kapunk. Nem kell számolgatni, mert a harcok eredményét és tapasztalatait a szerző mindig összefoglalja. Íme: „…Az 1. gárdahadsereg, a 18. hadsereg és a 17. gárda lövészhadtest 18 napos (szeptember 9—28.) támadásának fő eredménye az volt, hogy a csapatok átkeltek a Kárpátok fő hegyláncán és elfoglalták a hágók körzetét. A Kárpátok nehéz terepviszonyai között a hadseregek csapatai 4-7 kilométeres mélységben nyomultak előre, s ennek során felhasználták a kevés hegyi ösvényt, gyakran pedig saját erejükből és eszközeikkel új utakat építettek.” (216. o.) Tehát majdnem egy hónap alatt 4-7 kilométer. Ez nem igazán lendületes támadás. Pedig a hadműveletek nem csak tessék-lássék módon folytak. A szovjet csapatokat jól felkészítették a hegyek között folytatandó harcra. Az augusztus közepétől szeptember 9-ig tartó hadműveleti szünet alatt az utánpótlást is kitűnően megszervezték, a csapatokat pihentették és feltöltötték. Nem egy leharcolt és kimerült haderő volt az, amelyik nem jutott előre az 1. magyar hadsereg védekező csapatainak arcvonalán. Akkor hogyan sikerült mégis eljutniuk az ország belsejébe? Grecsko tábornok erre is választ adott azzal, hogy szemérmesen végig hallgatott arról, milyen sikereket ért el a 2. Ukrán Front Románia irányában. Mindig az összefoglalóiban szólja el magát a tábornok. Ebben az esetben is ez történik. „…A Körösmezőtől nyugatra és délre levő körzetben folytatott, kéthetes szívós harcokban az ellenség kimerült. Nagy veszteségeket szenvedett, ezért nem tudta megtartani a Körösmezői megerődített körzetet. Ennek következtében, valamint a 2. Ukrán Front csapatainak sikeres hadműveletei miatt — ezek délről megkerülték az 1. magyar hadsereget — az ellenség kénytelen volt megkezdeni csapatainak visszavonását Körösmező körzetéből Rahó irányába, és azon túl, Máramarossziget felé. A 17. gárda lövészhadtest alakulatai, október 15-én áttértek az üldözésre. …Október 18-án a 17. gárda lövészhadtest, az ellenség üldözése közben, elfoglalta a Tisza mellett fekvő Máramarosszigetet (Észak-Erdélyben). Ebben a körzetben került először közvetlen érintkezésbe bal oldali szomszédjával, a 2. Ukrán Front jobbszárny csapataival.” (218. o.) A 2. Ukrán Front centruma ekkor már Debrecent is elfoglalta, a balszárny pedig Bajánál kijutott a Dunához. Tehát maga Grecsko tábornok is elismeri, hogy a magyar és német csapatok csak akkor vonultak vissza, miután dél felől a 2. Ukrán
Front bekerítéssel fenyegette a Keleti-Kárpátokban az Árpád-vonalat védő seregtesteket. Ekkor bontakozott ki és nyert teret a 4. Ukrán Front támadása is. Tehát a 4. Ukrán Front nem áttörte az Árpád-vonalat, hanem a bekerítés veszélye miatt visszavonuló 1. magyar hadsereget követve vette birtokba az üresen hagyott állásokat. Az Árpád-vonal völgyzáraiból és állásaiból visszavonuló csapatok utóvédharcai során megkezdődött a magyar haderő felbomlása. A sikertelen kiugrási kísérlet, a nyilas hatalomátvétel, az ország jelentős területének elvesztése, a csapatok német vezetés alá helyezése valóban demoralizálta a magyar csapatokat. Magyarország Hadtörténete (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1986) II. kötetében ez áll: „Az 1. magyar hadsereg csapatai a 4. Ukrán Front 18. hadseregének Kárpátalján kibontakozó támadása miatt október 17-után kezdték meg a visszavonulást. A jobb szárnyon a 24. gyaloghadosztály a Visó völgyében harc közben 20-án ért Husztra, ahol ideiglenesen megkapaszkodott. Tőle északra a 16. gyaloghadosztály Bilkétől keletre foglalt védelmi állást, a Vereckei-hágó előtt védő 1. hegyidandár és 13. gyaloghadosztály pedig harcolva hátrált a Szojva felé támadó szovjet csapatok elől. Az Árpád-vonalban a 6. gyaloghadosztály és a 2. hegyidandár még lezárta az Uzsok—Ungvár közötti utat. …A »Dél« hadseregcsoport Debrecen elvesztése után is azt tekintette legfőbb feladatának, hogy a Wöhler-seregcsoportot visszavonja a Tisza mögé. Friessner vezérezredes, akit a magyar csapatok rohamos demoralizálódása, minimumra csökkent harcértéke erősen nyugtalanított, október 20-án föloszlatta a 2. magyar hadsereget. A csapatokat közvetlen német vezetés alá rendelte, a hadseregtörzset pedig utasította, hogy vegye át a Duna-vonal védelmének megszervezését. Ugyanezen a napon az Árpád-vonalból visszavonulóban levő 1. magyar hadsereget a német hadvezetés az »A« hadseregcsoportból a »Dél« hadseregcsoport alárendeltségébe vonta. Ez az intézkedés a Tisza mögött létesítendő új védelmi vonal kialakítását és az egységes német vezetés előkészítését célozta.” (404. o.) Én már hat éve kutatom a magyar királyi honvédség 1944-ben, a Kárpátokban folytatott harcait. Sok veteránnal beszéltem, sok levéltári forrást feldolgoztam, végigjártam a harcok helyszíneit, tehát ezek az emberek, ezek az események közel állnak hozzám. Én nagyra értékelem apáink, nagyapáink katonai teljesítményét, helytállását. Hogy ne vádoljon senki elfogultsággal, beszéljen helyettem Hans Friessner vezérezredes, a „Dél” német hadseregcsoport parancsnoka. Ő kifejezetten ellenszenvvel viseltetett irányunkban. Az „Árulások, vesztett csaták” című memoárjában (Co-Nexus Print-teR, Kiadó Budapest, 1992) lesújtóan nyilatkozik a magyar csapatok teljesítményéről. Többek között őket okolja a háború elvesztéséért. Ennek ellenére meglepő lelkesedéssel szól a Keleti-Kárpátok védőiről. Eltúlozza a német csapatok itt betöltött szerepét, de egyelőre elég, ha mi tudjuk, az Árpád-vonalat nem németek építették, és zömében nem német csapatok védték. „…A Keleti-Kárpátokban, ahol a Székelyföld kiürítésével párhuzamosan szintén hátrább kerül az arcvonal, a német és magyar hegyivadászok kimondottan hegyi háborút vívnak. A harctér itt helyenként 2000 méter magasságban van. Meredek hegyoldalakon, szűk szurdokokban, hegygerinctől hegygerincig húzódnak az
áttekinthetetlen vonalak, sokhelyütt nagy távolság választja el egymástól a magukra utalt támaszpontokat. A szövetséges csapatok, szívósan védekezve a hágókon, hetekig tartják a legfontosabb átjárókat. Gyakran előfordul, hogy egyes támaszpontokat teljesen körülzárnak, mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és a hegyi ösvényeken. Az Ojtozi-, a Gyimesi-, a Békás- és a Tölgyesiszoros, valamint a Borgói- és a Radnai-hágó — de különösen az említett négy szoros — hosszú évek múltán is tanúskodik az akkor szeptember—októberben vívott, elkeseredett harcokról. Hegyeik és erdeik magukon viselik a gránátesők mély nyomait. Napokig visszhangoznak a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló nehézágyú- és géppuskatűztől. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. A mesterlövészek számára kiváló feltételeket nyújt a hegyi terep. Magyarok és németek tudják, sok, nagyon sok függ helytállásuktól éppen ezen a fronton, melynek összeomlása beláthatatlan következményekkel járna Erdélyben harcoló bajtársaikra, mert az egész hadseregcsoport arcvonalának ezen a peremszakaszon van az egyik legfontosabb sarokpillére. Vállvetve harcolnak hát, olyan szívóssággal és bátorsággal, amely a legnagyobb elismerésre méltó. A Wehrmacht jelentésekben többször is név szerint említik a hősiesen harcoló katonákat, mint például …a magyar 21. határvadász-zászlóalj, melynek Brambring nevű főhadnagya, az egyik hegyiüteg előretolt figyelőjeként, tíz katonájával tartja az egyik döntő fontosságú magaslatot a túlerőben lévő ellenséggel szemben. Elképesztően nehéz maga a terep is. Jókora magassági különbségeket kell leküzdeni: a lövegeket, a lőszert, az ellátmányt úgy kell felvonszolni a hegycsúcsokra. A sűrű erdőkben és a sziklazugok útvesztőiben, ahová beszivárog az ellenség és csak az alkalomra vár, nem akarnak véget érni az évszak szerint is hosszú éjszakák. Csak óvatosan lehet közlekedni a kisszámú völgyvonalakon is, mert ezek állandó célpontjai az ellenséges repülőknek. Háború a Kárpátokban! Súlyos harcfeltételek, nehéz küzdelmek. A katonák rettenthetetlenek és kitartóak, türelmesen elviselnek mindent, és küzdenek az ellenséggel, melynek itt nagy árat kell fizetnie minden elfoglalt hegycsúcsért és minden ösvényért.” (120. o.) „Hiába az ellenséges támadóerő számszerűleg sokszoros fölénye, az erdélyi hadszíntér keleti arcvonalán minden támadás megtörik. Rövid szünet után, szeptember 22-én a szovjetek újra kezdik támadásukat a tordai arcvonalszakaszon, áttörési kísérleteik azonban itt is meghiúsulnak. Szeptember 25-én kifullad a szovjet offenzíva! Kelet-Magyarországon nem sikerült áttörni az arcvonalat.” (122. o.) Egy másik, a magyarok iránti szimpátiával egyáltalán nem vádolható mű „A Nagy Honvédő Háború története 1941—1945” 4. kötetében (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966) így foglalja össze, a Kárpátokban 1944 őszén folytatott hadműveleteket: „…A debreceni hadművelet idején a 2. és a 4. Ukrán Front szorosan együttműködött. A 4. Ukrán Front csapatai, amelyek szeptember 9-én kezdték meg a kárpát-ungvári hadműveletet, a hónap végére elérték a szovjet—csehszlovák határt, elfoglalták a Radnai- és az Orosz-hágót, majd folytatták a támadást. A
csapatok feladata októberben az volt, hogy átkeljenek a Kárpátokon, és elérjék Ungvár és Munkács körzetét. De október első felében a 4. Ukrán Front csak jelentéktelen sikereket ért el. Az ellenség, kihasználva a védelemre alkalmas erdős-hegyes terepet és a hágókban létesített erős műszaki létesítményeket, szívósan ellenállt. A jobbszárnyon harcoló 1. gárdahadsereg (parancsnoka Grecsko vezérezredes) október 18-án kénytelen volt abbahagyni a támadást. Ezalatt a front közepén támadó 18. hadsereg — parancsnok Zsuravljov altábornagy — jobbszárny-hadteste megkerülte az Uzsoki-hágót, a Sztavnojéra mért csapással elvágta a hágóhoz vezető utat, s az ellenséget visszavonulásra kényszerítette. A hadsereg balszárny-hadteste elfoglalta a Vereckeihágót, és néhány kilométert előrenyomult déli irányban. A front balszárnyán a 17. önálló gárda lövészhadtest (parancsnok Gasztyilovics vezérőrnagy) október 14-ig eredménytelenül harcolt Kőrösmező környékén. Az ellenség azonban október 15-én megkezdte csapatai visszavonását, minthogy a 2. Ukrán Front csapatai elérték Debrecen és Nyíregyháza körzetét, és ez komolyan veszélyeztette az 1. magyar hadsereg hadtápját. A 17. gárda lövészhadtest, majd a 18. hadsereg balszárny-hadteste is megkezdte a visszavonuló ellenség üldözését. A 17. hadtest már október 17-én elérte és másnap elfoglalta Máramarosszigetet. A front sávjában lényegesen megváltozott a hadműveleti helyzet. Miklós Béla vezérezredes, az 1. magyar hadsereg parancsnoka, október 16-án átment a Vörös Hadsereghez, és a magyar hadsereghez intézett felhívásában átállásra szólította fel katonáit és tisztjeit. Ezért a német parancsnokság meggyorsította ennek a hadseregnek a visszavonását.” (213—218. o.) Igen. A magyar királyi honvédség ekkor már felbomlóban volt. A fronton harcoló katona nem érzékelte a „nagypolitika” rezdüléseit, de hirtelen irányváltásait sem. Az ő életét parancsok határozták meg. Amíg a parancsok egyértelműek voltak, viszonylag minden gördülékenyen ment. A kiugrási kísérletről alig tudtak. Ha tudomást szereztek róla, várták a végrehajtási parancsot. A tábornokok is! Az viszont nem jött, csak a további harcra való felszólítás és a nyilasok rémuralma. Sokan látták és érzékelték, hogy a háborút elvesztettük. Az utolsó reménység, a Kárpátok vonala is elveszett. Nem volt már erő és főleg hit a háború továbbfolytatására. A haderőt már csak a tehetetlenségi erő, a németek kényszere és a szovjetek elleni félelem vitte előre, vagy inkább hátra. Megkezdődött a magyar katonák vesszőfutása az életért. Felvetődhet a kérdés, miért fontos nekünk az a tény, hogy az Árpád-vonal volt az egyetlen olyan erődrendszer Európában, amit nem törtek át? A szakember eleve nem tesz fel ilyen kérdést, hanem tanulmányozza, és következtetéseket von le napjainkra vonatkozóan. Az osztályharcos történelemszemlélettel rendelkező „régi vágású” veterán nem hiszi az egészet, és nem is érti, miért kellett szembeszállni a hős felszabadítókkal. Mire való egyáltalán erődíteni? Ki-ki döntse el felkészültségének, hozzáértésének megfelelően. Én Hárosy Teofil mérnökkari ezredesnek, az Árpád-vonal megálmodójának a szavait idézem (Magyar Katonai Szemle 1941/11. sz., 289. o.):
„…Vitán felül áll, hogy a védelem a döntést legfeljebb csak elodázza. Győzelmet — vagyis akaratunknak az ellenségre való rákényszerítését csakis támadással lehetet kicsikarni. Ősi tapasztalat mégis, hogy a védő majd minden esetben erődít. De nem azért lesz vesztes, mert erődít, hanem azért véd, mert gyengének érzi magát. Ha a védő nem erődít, a támadónak csak annál könnyebb dolga van vele. Eldöntött küzdelem után már csak a győztesnek hallani a szavát, és ilyenkor elsikkad annak a feszegetése, hogy a győzelem minő erőfeszítésbe került.”
FELHASZNÁLT IRODALOM FRIESSNER, HANS: Árulások, vesztett csaták. Co-Nexus Print-teR Kiadó, Budapest, 1992. GRECSKO, A. A.: A Kárpátokon át. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1977. HÁROSY TEOFIL. Magyar Katonai Szemle, 1941/11. sz. Magyarország Hadtörténete. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1986. A Nagy Honvédő Háború története 1941—1945. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966.
