COPIA szóbőség, stílusgazdagság, választékosság; bőbeszédűség INOPIA; szóhiány, szószegénység

COPIA ’szóbőség, stílusgazdagság, választékosság; bőbeszédűség’ A ~ több, egymással ellentétes jelentéssel bíró műszó, ezért használata a mai szakirodalomban viszonylag ritka. ● 1 A ~ fogalma a humanistáknak a klasszikus latin feltámasztására irányuló törekvésének kapcsán került az írástudók köztudatába, a középkori latin szegényesebb szókészletével szemben a klasszikus szerzők művei ~t kínáltak a nyelvhasználónak. A ~nak mintegy monográfiáját adja →Erasmus 1512-ben Párizsban megjelent retorikai-stilisztikai tankönyve, a De duplici copia verborum ac rerum commentarii duo (A szavak és dolgok bősége’), amelyet a szakirodalom rövidítve De copia címen emleget. Erasmus könyve nagyban hozzájárult, hogy a humanisták által a klasszikus szerzőkre alapozott stiláris gazdagság eszménye nemcsak a latin, hanem az ekkortájt kibontakozó vernakuláris (nemzeti) nyelvű nyelvhasználatban is gyökeret verjen, nemcsak írásban, hanem szóban is. A gazdag nyelvhasználat eszménye a 17. századtól kezd háttérbe szorulni: a tudományos forradalom kora a puritán, pontos megfogalmazásokat kedvelte a nyelvi változatossággal és díszítettséggel szemben, amelyet haszontalan bőbeszédűségnek tekintett. A ~ mint terminus ettől kezdve eltűnik a nyelvvel és irodalommal kapcsolatos szövegekből. Nem bukkan fel újra a retorikának a 20. század derekát követő reneszánsza során sem. ● 2 A ~ értelmezhető az →inopia (szóhiány) ellentéteként is, lévén hogy a nyelvnek a szóhiány mellett szerves tartozéka a szóbőség is, amikor egy ugyanazon jelölthöz/jeltárgyhoz több jelölő is tartozik. Jellegzetesen ~t generál a szinonimák egy része (az ún. fokozatszinonimák nem, hiszen esetükben nem azonos jeltárgyakról van szó). A nyelvhasználónak választania kell a ~ kínálta bőségből, amit nyelvi kompetenciájának, hangulatának, vérmérsékletének megfelelően tesz meg, s a választás módja, mikéntje fontos stílusalakító tényező. Irodalom: 1 Sloane: ER (copia); 2 Benczik Vilmos (2001): A metafora mint az inopia korrekciója. In: Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 22–30; 3 Péter János (é. n.): Erasmus nevelési eszméi. Gyulafehérvár: Papp György Könyvsajtója. B.V. INOPIA; ’szóhiány, szószegénység’ A →copia 2 ellentéte. Két fajtáját különböztetjük meg: a relatív ~t és az eredendő vagy abszolút ~t. ● Relatív ~ról két nyelv viszonylatában szoktunk beszélni, például fordítás közben, amikor egy meghatározott témakörben az eltérő kulturális háttér miatt a forrásnyelv lényegesen gazdagabb szókészlettel rendelkezik, mint a célnyelv; pl. az egyébként igen gazdag klasszikus arab nyelven nincs megfelelője az udvarlás és a bókok vonatkozásában igen kiterjedt és gazdagon árnyalt francia szókincsnek, míg viszont a tevék elnevezései tekintetében a francia mutatkozhat szóhiányosnak az arabhoz képest. Gyakori forrása az ~nak az is, amikor két különböző fejlettségű nyelv szókészlete szembesül egymással. Ez volt a helyzet a latin és a görög esetében egészen a császárkorig, vagy éppen a magyar, illetve a latin és a német nyelv tekintetében hosszú évszázadokon át [1]. ● Eredendő vagy abszolút ~n azt értjük, amikor a nyelv nem egy másik nyelv szókészletéhez, hanem a kifejezendő gondolathoz képest bizonyul szóhiányosnak, lévén hogy a nyelv és a valóság csak akkor fedné egymást, ha a külső és belső valóság minden jelenségére külön szavunk lenne [2]. Ez egyfelől azért nem lehetséges, mert ilyen végtelenül sok szót az emberi agy képtelen lenni tárolni és kezelni, másfelől azért nem, mert egy ilyen nomenklatúra elemei nem lennének valódi szavak; a nyelv szavai csak sokszoros ismételt használat során nyerhetik el jelentésüket. Mindebből következik a „szegénység törvénye” [3, I, 140–1]: az emberi nyelv csupán olyan nagyságú szókészlettel rendelkezhet, amely lehetővé teszi a nyelvhasználatban az egyes szavak elegendő számú ismétlődését. Az ~ tehát a nyelv szükségszerű velejárója: ezért nevezzük eredendő vagy abszolút ~nak. ● A nyelvet használó ember lépten-nyomon szembesül az ~val, és megpróbál felülkerekedni rajta; ezt nyelvi kompetenciájának,

leleményének, vérmérsékletének stb. megfelelően lényegében minden nyelvhasználó másként teszi. Az ~n való felülkerekedés módja, mikéntje a stílus legfontosabb forrása; ha nem lenne ~, stílus sem lenne. Irodalom: 1 Benczik Vilmos (2001): A metafora mint az inopia korrekciója. In: Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 22– 30; 2 Kibédi Varga Áron: Narráció és kommentár. In: Világosság 2002/2–3. 131–140; 3 Polányi Mihály (1994): Személyes tudás. Úton egy posztkritikai filozófiához. I–II. Papp Mária fordítása. Budapest: Atlantisz Kiadó. B.V. HALLGATÓLAGOS DIMENZIÓ; ’tacit dimension’ – →Polányi Mihály által alkotott fogalom, amelyet 1966-ban megjelent művében fejtett ki [1]. A ~-ban húzódik meg a hallgatólagos tudás, amely önmagában nehezen definiálható, legkönnyebben az artikulált tudás ellentettjeként érthető meg. Artikulált tudás az, amit másoknak el tudunk mondani, hallgatólagos tudásunkat viszont nem vagy csak kis részben tudjuk megosztani másokkal. Jellemzően hallgatólagos tudás pl. az, amely révén akár ezer másik arc között is felismerünk egy meghatározott arcot, de nem tudjuk pontosan szavakba önteni, hogy miként is tesszük ezt. Hallgatólagos tudásnak tekinthetők bizonyos eljárásmódok, pl. az úszás vagy a biciklizés mikéntje, és zömében hallgatólagos tudás alkotja a kompetencia fogalmát is. A hallgatólagos tudásra épül rá az intuíció. ● A hallgatólagos tudás dimenziója artikulált tudásunk alapja és háttere, minden kijelentésünk belőle táplálkozva fogalmazódik meg. Azt feltételezhetjük, hogy a tudományos felismerések először mindig hallgatólagos tudás formájában jelennek meg a tudós elméjében, és csak bizonyos idő után körvonalazódnak, artikulálódnak és válnak nyelvileg megragadhatókká; az első nyelvi megragadás gyakorta →metafora segítségével történik, s könnyen belátható, hogy az objektív kritériumok nélküli hasonlóság alapján konstituálódó metafora mintegy félúton van a hallgatólagos és az artikulált tudás között. ● Szemiotikai szempontból a diszkrét jellegű artikulált tudással szemben a hallgatólagos tudás folytonos természetű, mintegy kontinuumot alkot. ● Az artikulált tudás a közhiedelemmel ellentétben nem tekinthető értékesebbnek, fontosabbnak a hallgatólagosnál; „a világosság iránti egyeduralkodóvá vált igény meghiúsíthatja a komplex jelenségek megértését” [2, 181] Polányi Mihály írja: „Úgy vélem, ki tudom mutatni, hogy maga alatt vágja a fát minden olyan igyekezet, melynek célja az ismereteknek a hallgatólagos tudást kizáró formalizálása” [2, 183].● A kétfajta tudás között mindkét irányban van átjárás: a hallgatólagos tudást alakítjuk artikulált tudássá akkor, amikor egy általunk a gyakorlatban alkalmazott eljárásmódot másnak el akarunk magyarázni. A magyarázatunkat hallgató ember pedig a tőlünk kapott artikulált tudást alakítja át hallgatólagos tudássá, amikor az eljárást begyakorolja, s lehet, hogy egy idő után artikulált tudásként már nem is lesz képes felidézni. ● A jó szónok számára meghatározó fontosságú a hallgatólagos tudás; ennek segítségével képes felmérni szavainak a hallgatóságra tett hatását, s hallgatólagos tudására támaszkodva lesz képes megtalálni a hallgatói meggyőzéséhez leginkább alkalmasnak mutatkozó tartalmakat és nyelvi formulákat. Irodalom: 1 Polányi M.(1966): The Tacit Dimension. London: Routledge; 2 Polányi Mihály (1997): A hallgatólagos dimenzió. In: Polányi Mihály: Tudomány és ember. Budapest, Argumentum. 163–239; 3 Szívós Mihály (2005): A személyes és a hallgatólagos tudás elmélete. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. B. V. HIPERTEXT ~ akkor jön létre, amikor a szöveg alkotója eltér a nyelv kötelező egydimenziós linearitásától, s mondandójának egyes elemeihez (szavaihoz, mondataihoz) olyan

magyarázatokat, kiegészítéseket, megjegyzéseket, kommentárokat stb. fűz, amelyek ugyan nem okvetlenül szükségesek a szöveg gondolati ívének a követéséhez, de a szöveg egyes elemeit megvilágítják, árnyalják, esetleg színezik. A hagyományos szövegközlési módokban ennek a leggyakoribb eszköze a láb-, illetve a végjegyzet; esetenként elegendő lehet a kitérés zárójelbe tétele is. Tehát: ha egy szöveghez lábjegyzetet illesztünk, akkor ettől a szöveg főszöveg, azaz ~ lesz. A nyomtatott szöveg sajátosságai viszont korlátot szabnak a ~ alkalmazásának, mivel a két szövegrétegnél többet a befogadó csak nagy nehézségek árán tud követni. ● Az internet közege viszont kiterjeszti a ~ alkalmazásának lehetőségeit: elektronikus szövegekben – CD-ROM-on vagy az interneten – a szövegekben elhelyezett linkek segítségével akár 5-6 vagy még ennél több hivatkozási szint is gyakori, ráadásul ezek a linkek nemcsak további szövegekre, hanem képekre, hangokra, mozgóképekre is utalhatnak. Gyakoriak lehetnek az egyes szinteken belüli keresztutalások is. A hipertextes megformálás jelentős mértékben növelheti egy tudományos vagy ismeretterjesztő szöveg hatékonyságát. ● A CD-ROM-os, internetes ~ sokrétegűségében, hálózati gazdagságában korán felismerték az ugyancsak gazdag belső utalásrendszert alkalmazó irodalmi szöveggel való hasonlóságot, s ez a felismerés olyan kísérletekre ösztönzött, hogy CD-ROM-on elkészítsék egyes művek hipertextes kiadását. (Kiadták pl. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember című regényének CD-ROM-os változatát.) Hogy az ilyen kísérletek nem lehettek maradéktalanul sikeresek, annak mindenekelőtt elvi oka van. Egy irodalmi műalkotás belső utalás- és hivatkozásrendszere természeténél fogva lebegő, oszcilláló, nem rendelkezik rögzített állandósággal – jószerével számba se vehetők –, ezzel szemben egy CD-ROM-ra felvett szöveghierarchiának – az egyes elemek közötti kapcsolatok lehetséges alternativitása mellett is – fixnek, lezártnak, rögzítettnek kell lennie. Így egy hipertextes szövegkiadás legfeljebb csupán az adott mű egyetlen olvasatának a megragadására lehet képes. További problémát jelent, hogy az irodalmi műalkotás a hangzó vagy az írott nyelv természeténél fogva lineáris médiumával alineáris, pl. szimultán tartalmakat ragad meg, s a szöveg esztétikumának forrása nem kis mértékben éppenséggel az eltérő természetű médium és tartalom között feszülő ellentét. A médium delinearizálása – a „hipertextesítés” – épp ennek az esztétikumot generáló feszültségnek a forrását számolhatja fel. [2, 231–232] ● Az időben egydimenziós hangzó szöveg nehezebben tűri el a többrétegűséget, tehát a szónoknak takarékosan kell bánnia a kitérőkkel, s ezek semmiképpen sem lehetnek hosszúak. A beszéd befogadója minden pillanatban a szövegnek csak egy-egy elemét hallja, s ezeket a rövid távú emlékezetében kell tárolnia mindaddig, amíg egy mondat vagy gondolati egység lezárul; az emlékezet számára túl nagy tehernek bizonyul elkülönítetten tárolni szavakat egyszerre két szövegsíkból. Ezzel szemben az írott szöveg olvasója – gyakorlottságától függően – képes szemével nagyobb szövegegységeket egyszerre átfogni. A hipertext tehát kizárólagosan az írásbeliség szövegformája. Irodalom: 1 Tóth Tünde: Online kritikai szövegkiadás Magyarországon az ezredfordulón. http://magyar-irodalom.elte.hu/biop/otka038043/cikkek/tt.htm; 2 Benczik Vilmos: Hang, jel, írás. Adalékok a nyelv medialitásának kérdéséhez. Budapest: Trezor Kiadó; 3 Müllner András: A hipertextuális közlés anomáliái és a Megbocsátás hipertextualizálásának kérdése. Literatura, 2003/1. 80–97. B. V. INTERTEXTUALITÁS; ’szövegköziség’. – A terminust Julia Kristeva vezette be 1966-ban annak a részben korábban már →Bahtyin által is felfedezett jelenségnek az elnevezésére, hogy bármely irodalmi szöveg kapcsolatban van minden korábban megszületett irodalmi szöveggel. „A szöveg nem sziget” – fogalmazza meg a gondolatot érzékletesen Chandler [3, 199], aki rámutat arra is, hogy az ~ gondolata élesen szemben áll azzal az általános

strukturalista gyakorlattal, amely a szöveget autonóm, elhatárolt egységként kezelte, s kizárólag a szöveg belső szerkezeti elemei közötti kapcsolatrendszer feltárására törekedett. ● Egy szöveg elemeinek azonban külső kapcsolatai is vannak, ezer szállal kötődik a korábban létrejött szövegekhez. Pl. egy novellaíró a novellaírás mesterségét nagyobbrészt a korábbi novellaíróktól tanulja meg, lesi el, s egy novellát az olvasó is elsősorban az általa olvasott többi novellához méri, s csak másodsorban a novella témájával kapcsolatos saját élettapasztalataihoz: „Az intertextuális ismétlés éppolyan fontos eleme az irodalomnak, mint az új valóság eredeti meglátása” – írja Kibédi Varga Áron (4, 5); sőt, a →posztstrukturalista irodalomelmélet szakirodalmában igen elterjedt az a nézet is, mely szerint a szövegvilágok referencialitása (valóságra vonatkoztathatósága) csak látszólagos (1, 74–77). ● →Genette rendszerében az ~ a transztextualitás egyik esete a paratextualitás (a mottó és az azt felhasználó mű kapcsolata), a metatextualitás (a tudományos irodalomban szokásos idézési mód), a hipertextualitás (témák és motívumok továbbélése a kulturális hagyományban; pl. bibliai motívumok) és az architextualitás (műfaji vagy műnemi azonosság: pl. Márai Halotti beszéd című verse a nyelvemlék Halotti beszédre utal) mellett. Genette rendszerezése általánosan elfogadott, a szakirodalmi gyakorlat mindazonáltal hajlik rá, hogy intertextuálisnak tekintsen minden Genette által transztextuálisnak mondott jelenséget. ● Az ~ különleges esete a vendégszöveg, amikor egy író úgy vesz át rövidebb-hosszabb szövegrészletet egy másik író művéből, hogy „varratmentesen” beilleszti az idegen szöveget saját szövegébe, és semmilyen módon nem utal rá, hogy nem a saját szövegét olvassuk: az idegen szöveg az író szövegének szerves részévé válik. A vendégszöveg alkalmazása széleskörűen a posztmodern irodalomban terjedt el, bár hasonló átvételek a korábbi korszakok műveiben is akadnak (pl. Kodolányinál), a régebbi művekben ezek a szövegrészletek a forrásmű hangulatának a megidézését szolgálták, a posztmodern alkotásokban viszont belesimulnak az idéző író szövegébe. Ez az eljárás – miként ezt már pl. Esterházy Péter művei kapcsán többek szóvá tették – szerzői jogi problémákat is felvethet, ám eddig tudomásunk szerint ilyen tárgyú jogi eljárásra sem itthon, sem külföldön nem került sor. ● A vendégszövegek és általában az intertextuális eszköztár alkalmazása a retorikai műfajokban igen gyakori és kedvelt. A prédikációkban szokásos a bibliai idézet, az ünnepi köszöntőkben versrészletek és magvas bölcs mondások beleszövésével éri el a szónok az elvárt emelkedettséget. A politikai beszédekben is gyakori az ellenfél szavainak a megidézése, hogy azután a szónok mindenki számára nyilvánvalóan bizonyítsa az abban foglalt állítások helytelenségét. ● Az ~ fogalma részben visszavezethető →Saussure tézisére, miszerint a nyelv különbségek rendszere, és az egyes jelek, szavak nem a pozitív szubsztanciájukkal, hanem a körülöttük levő többi jeltől való különbözőségükkel nyerik el jelentésüket [2, 140]. Ha a szavak lényege a többi szóhoz való viszony alapján ragadható meg, akkor teljesen nyilvánvalóan ugyanez a helyzet a szavakból építkező szöveg esetében is, az ~ jelenségére mégiscsak fél évszázaddal később figyelnek fel a kutatók. Fontos különbség a saussure-i tézis és az ~ között, hogy míg a nyelvi rendszer jelei között kizárólag a különbségek az irányadók (azonosság el sem képzelhető), a szövegek közötti kapcsolatokban mind a különbségek, mind az azonosságok fontos szerepet játszanak. Irodalom: 1 Orosz Magdolna (2003): „Az elbeszélés fonala”. Narráció, intertextualitás, intermedialitás. Budapest: Gondolat Kiadói Kör. 2 Saussure, Ferdinand de (1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Corvina Kiadó. 3 Chandler, Daniel (2002) Semiotics: The Basics. London: Routledge. 4 Kibédi Varga Áron (1998): Szavak, világok. Pécs: Jelenkor Kiadó. B.V.

KÉT TENGELY ELMÉLET 1 →Saussure tanítása egyik alapvető tézisének – miszerint „egy nyelvállapoton belül minden viszonyokon nyugszik” [1, 142–5] – kifejtése során e viszonyokat két, egymástól eltérő szférában mozgó kategóriára osztja. Közülük az egyiket „szintagmatikus”, a másikat „asszociatív” viszonytípusnak nevezi (ez utóbbit a szakirodalom újabban „paradigmatikusnak” mondja). ● A nyelvi elemek szintagmatikus viszonyai a beszédaktus során jönnek létre, amikor a nyelv szigorú linearitása folytán a szavak egymás mellé kerülnek (kombináció), s egymással valamilyen nyelvtani viszonyra lépnek. A szavaknak ezt a viszonyrendszere egy vízszintes tengelyen ábrázolható.

● A vízszintes tengelyen egymás mellé sorjázó szavakat a nyelvi rendszer kínálta készletből választjuk ki. A kiválasztást a rendszerben rendelkezésre álló szavak jelentésbeli vagy formai hasonlósága – illetve a hasonlóság ellentettje: különbözősége (a különbözőség a hasonlóság nulla foka, vagy éppen negatív értéke) – alapján végezzük el. A kiválasztott szó paradigmatikus kapcsolatban van azokkal a szavakkal, amelyek közül kiválasztottuk. A kiválasztás (szelekció) alapjául szolgáló paradigma elvileg végtelen számú tagja egy függőleges tengelyen ábrázolható. A nyelvi működés tehát szelekciók és kombinálások sora: az átlagos nyelvhasználónál a nyelvműködés két tengelye harmonikus összhangban van. ● 2 Jakobson afáziás betegek nyelvhasználatát megfigyelve arra a felismerésre jutott, hogy az agyi sérülések az egyes betegek esetében nem egyenlő mértékben érintik a kétfajta – a szelekciós és a kombinatív – kompetenciát: egyes betegeknél a szelekciós, más betegek esetében a kombinatív kompetencia működési zavara a domináns. Az előző típusú beszédképességi sérülést Jakobson hasonlósági zavarnak (similarity disorder), a második típusút érintkezési zavarnak (contiguity disorder) nevezi. A hasonlósági zavarban szenvedő személyek nem képesek a mondandóhoz szükséges megfelelő szó kiválasztására, az érintkezési zavarban szenvedők pedig a szavak megfelelő összefűzésére. Jakobson megfigyeléséből egyenesen következik, hogy a Saussure által felvázolt két nyelvi viszonytípus biológiailag is determinált. [3] ● →Jakobson arra is rámutat, hogy a két alapvető trópus, a →metafora és a →metonímia a két saussure-i tengelyt képezi le, lévén hogy a hasonlóságon alapuló metafora a paradigmatikus/asszociatív függőleges tengellyel, az érintkezésen alapuló metonímia pedig a szintagmatikus vízszintes tengellyel rokonítható. Vizsgálódásai során Jakobson arra a következtetésre jut, hogy a metafora–metonímia dichotómia messze túlterjed a stilisztika határain. Rámutat, hogy egyes írásmódok, műfajok, stílusirányzatok is két külön csoportba sorolhatók aszerint, hogy önépítkezésükben a metaforikus vagy a metonimikus jelleg van-e előtérben. Úgy találja például, hogy az orosz népköltészetben a lírai dalokat a metaforikus, az epikus hősi énekeket pedig a metonimikus

szövegszerveződés jellemzi inkább; a romantikát és a szimbolizmust a metafora, a realizmust inkább a metonímia és a →szinekdoché (ez utóbbit Jakobson a metonímia alfajának tekinti). Jakobson kiterjeszti a metafora–metonímia bipolaritást más művészeti ágakra is: míg a szürrealista képzőművészetben a metaforák tombolását látja, a kubista festészet szerinte szinekdochék láncolatává alakítja át a valóságot. A filmművészetből a kubizmushoz hasonlóan szinekdochikusnak érzékeli a premier plánt, a tájat végigpásztázó kameramozgással készült felvételeket metonimikus jellegűeknek mondja, a montázst viszont metaforikusnak. Az 1970-es években David Lodge sikeres kísérletet tesz rá, hogy Jakobson elméletét az irodalomértelmezés különböző területein gyümölcsöztesse [3]. ● 3 Valójában akárcsak a két tengellyel ábrázolható saussure-i viszonytípusoknak, ugyanúgy a jakobsoni metafora–metonímia bipolaritásnak is szemiotikai gyökerei vannak [4]. A hasonlósági alapelven nyugvó metafora nemcsak a saussure-i függőleges asszociatív/paradigmatikus tengely leképezése, hanem a →Peirce felosztása szerinti ikoné és szimbólumé is; ez utóbbié azért, mert a hasonlóságnak nincsenek objektív ismérvei, így a hasonlóság és az önkényesség – az ikon és a szimbólum – valójában nem áll távol egymástól. Az érintkezésen alapuló metonímia pedig természetszerűleg nemcsak a vízszintes szintagmatikus tengellyel rokonítható, hanem a peirce-i indexszel is. A metafora–metonímia bipolaritás kiterjesztésének további igen gazdag lehetőségei is vannak [5]. 4 Julia Kristeva egy írásában – az →intertextualitás működési modelljét felvázolva – más, bár nem gyökeresen eltérő értelemben használja a két tengely terminust: modellje szerint a vízszintes tengelyen találkozik, érintkezik egymással a szöveg szerzője és olvasója, a függőleges tengelyen pedig a szöveg érintkezik a létező összes többi szöveggel. Irodalom: 1 Saussure, Ferdinand de (1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Corvina Kiadó. 2 Jakobson, Roman (1980): Two aspects of language and two types of aphasic disturbances. In: Jakobson, Roman – Halle, Morris: Fundamentals of language. The Hague – Paris – New York: Mouton Publishers. Fourth edition. 69–96. 3 Lodge, David (1977): The Modes of Modern Writing. Metaphor, Metonymy, and the Typology of Modern Literature. London: Edward Arnold. 4 Benczik Vilmos (2006): Metafora és metonímia: szélesebb összefüggésben. In: SZSZB, 67–85. 5 Benczik Vilmos (2007): A jakobsoni metafora– metonímia bipolaritás kiterjesztésének néhány lehetősége. In: Világosság, 2007/5. 55–64. 6 Kristeva, Julia (1980): Desire in Language: A Semiotic Approach to Literature and to Art. New York: Columbia University Press. B.V. MCLUHAN, MARSHALL HERBERT (1911–1980), kanadai kommunikációfilozófus, a médiumelmélet egyik megalapítója, az angol irodalom professzora. 1937–1944-ben a Saint Louis Egyetemen tanít. Itt ismerkedik meg és köt barátságot →Walter J. Onggal, akinek figyelmét ő hívja fel →Peter Ramusra; Ong Ramusról írja doktori értekezését, majd vaskos monográfiát is megjelentet róla. ~ 1944–1946 között a Windsor College-ben tanít, 1946-tól pedig egészen 1979-ig a St. Michael’s College-ben, a Torontói Egyetem katolikus karán. Itt indítja az ötvenes évek elején szemináriumait „Kommunikáció és kultúra” címmel, amelyek komoly hírnevet hoznak neki. Ekkor alapítja Edmund Carpenterrel az Explorations című folyóiratot, amelyben ma már klasszikusnak számító tanulmányok jelennek meg a kommunikációtudományok témaköréből. 1963-ban az egyetem intézetet hoz létre a számára Centre for Culture and Technology néven, amelyet 1979-ig vezet. Ekkor szélütés éri, és elveszíti beszélőképességét. Kiválásával az intézet meg is szűnik. ● Első jelentős könyve a The Mechanical Bride: Folklore of Industrial Man 1951 („Gépmenyasszony. Az ipari társadalom emberének folklórja”), ezt követően azonban érdeklődése irányt vált, és a kommunikációs technológiáknak az emberre gyakorolt hatását kezdi kutatni. A világhírt az e tárgyban megjelent két könyve hozza meg számára: az 1962-ben közzétett A Gutenberg-

galaxis [1], majd pedig a két évvel később megjelenő Understanding Media [3]. ● ~ arra a következtetésre jut, hogy az ember által létrehozott kommunikációs technológiák – a betűírástól kezdve a könyvnyomtatáson át egészen a hang- és képrögzítő eszközökig – erőteljesen, mondhatni meghatározóan visszahatnak magára az emberre. A döntő hatást ~ két technológiának tulajdonítja: a görögök által a Kr. e. 8. században létrehozott betűíró fonetikus ábécének, illetve a Gutenberg által a 15. században feltalált könyvnyomtatásnak, amely az előbbi hatását mérhetetlenül kiterjesztette. A könyvnyomtatás nemcsak azt eredményezte, hogy a tudás sokkal több emberhez juthatott el, hanem átszervezte érzékszerveink hierarchiáját is. A könyvnyomtatást megelőzően az ember ún. hallási–tapintási térben élt, azaz a számára fontos dolgokhoz a hallás és a tapintás révén jutott hozzá. A könyvnyomtatás jelentősen felértékelte a látást, egyszersmind ki is szakítva azt a szenzórium egységéből, és mintegy áthelyezte az embert a vizuális térbe. ~ az elmúlt fél évezred szinte minden eredményét erre az érzékelésbeli változásra vezeti vissza. ● Ez a technológiai determinista szemlélet kezdettől fogva heves reakciókat váltott ki, amelyek a ritka fenntartás nélküli egyetértéstől a gyakori teljes elutasításig terjedtek, mert még a tudományos közgondolkodás sem tudta elfogadni, hogy az embert az általa létrehozott technológiák alakíthatják. Sokan ~ gondolatainak a tudományos értékét is megkérdőjelezték. Egyik monográfusa, Jonathan Miller 1971-ben nem éppen hízelgően azt állítja, hogy ~ „legnagyobb teljesítménye a hírneve” [3]. ~ szerette is a hírnevet, gyakran a figyelemfelkeltés céljából mondott sarkított szentenciákat, helyenként bulvárlapokra emlékeztető megfogalmazásai mögött viszont olyan eredeti gondolatok és megfigyelések vannak, amelyek szinte kivétel nélkül időállóknak bizonyultak. Talán a leghíresebb ezek közül az Understanding Mediaból („Értem már a médiát”) [2] származó „a médium maga az üzenet”, amely nemcsak a médiatudományban bizonyult helyesnek, hanem meglepő összecsengést mutat a modern nyelvtudomány, irodalomtudomány és filozófia számos megállapításával is, sőt a retorika számára is tanulsággal járhat, ugyanis felhívja a figyelmet a nyelvnek mint közvetítő közegnek nagyfokú autonómiájára. Irodalom: 1 McLuhan, Marshall (2001): A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Kristó Nagy István fordítása, Benczik Vilmos utószavával. Budapest: Trezor Kiadó; 2 McLuhan, Marshall (1964): Understanding Media: The Extension of Man. New York: Signet Books. 3 Miller, Jonathan (1971): McLuhan. Fontana: Collins. B. V. l. médiaretorika, médiakommunikáció, szóbeliség–írásbeliség paradigma NARRATOLÓGIA A terminust Tzvetan Todorov használta először 1969-ben, A Dekameron grammatikája című munkájában. A ~ valós vagy fiktív történeteket tartalmazó szövegekkel foglalkozik; ezek nem kizárólag irodalmi szövegek lehetnek. A ~ célja a szövegek szerkezetének, felépítésének feltárása, a szereplők jellemzésének, a színhelyek kiválasztásának a vizsgálata, a narratív szöveg műfaji besorolása és legfőképpen a történetmondás nyelvi technikáinak az elemzése, szabályszerűségeinek a megfogalmazása. ● A ~ előzményei tulajdonképpen Arisztotelészig visszavezethetők, aki a Poétika XXIII. fejezetében azt mondja, hogy az elbeszélést „egységes és teljes cselekmény köré” kell szerkeszteni, amely cselekménynek „eleje, közepe és vége van”. A 20. században a ~ közvetlen forrásának egyfelől →Vlagyimir Propp A mese morfológiája című nagy hatású munkáját szokás tekinteni, amelyben Propp az orosz varázsmese elemi struktúráit veszi sszámba és kategorizálja; másfelől a francia strukturalista antropológus, Claude Lévi-Strauss munkásságát, aki a mítoszt nem egyszerűen történetnek, hanem az emberi létezés általános keretének, formájának fogja fel [3, 228]. ● Elterjed a ~nak egy tágabb értelmezése is, amely a

narrációt a nem elbeszélő műnemekre (líra, dráma) is kiterjeszti, sőt általános kulturális jelenségként fogja fel: eszerint a narratív (elbeszélő) struktúrák nemcsak a verbális jelrendszerekben lelhetők fel, hanem egyéb művészeti ágakban is. Egy regény vagy egy elbeszélés történetét elbeszélheti egy film is, a történet eltáncolható vagy pantomimben előadható, sőt egy operában multimediálisan jeleníthető meg. Ez esetben a különböző műfajok narratíváit összevethetjük egymással, s ennek során az →intertextualitás és az intermedialitás sajátos esetével találjuk szemben magunkat. ● A ~ fő kutatási célja az ún. „elemi narratív struktúra” meghatározására irányul. Az „elemi narratív struktúra” az a bázis, amely műfajtól függetlenül bármely narratívában jelen van közös mozzanatként, és mindenfajta – verbális vagy nem verbális – elbeszélés alapját képezi. Az „elemi narratív struktúra” többszörös absztrakció révén létrejött fogalom, amely így eltekint a konkrét elbeszélés műfaji és egyéb sajátosságaitól. ● A francia kultúrkörben létrejött ~ legnagyobb hatású művelője →Gérard Genette: Discours du récit (1972) (Értekezés az elbeszélésről) és Nouveau discours du récit (1983) (Új értekezés az elbeszélésről) című munkái a ~ alapművei. Az előbbi munka bevezetésében Genette elmondja, hogy az „elbeszélés” fogalmat hármas értelemben használja; először a narratív kijelentés, szöveg (diszkurzus) értelmében, másodszor az elbeszélt történet, harmadszor pedig az elbeszélés aktusa értelmében. Konkrét szövegelemzései e három szint közötti viszonyok, kapcsolatok vizsgálatára irányulnak, de figyelmének középpontjában mindvégig a narratív kijelentés, a szöveg áll [2, 169]. ● A ~ két alapvető terminusa a fabula (a nyers történés a maga valóságbeli formájában) és a szüzsé (a megszerkesztett történet): a ~i kutatások lényegében ennek a kettőnek az azonosságait, illetve mindenekelőtt a különbségeit vizsgálják, továbbá azt, hogy a mindennapi események mely narratív technikák alkalmazásával alakulnak át fikcióvá, irodalmi elbeszéléssé [3, 228–229]. ● Az esetek döntő többségében a szónok retorikai szöveg is felfogható narratívaként, hiszen a szónok lényegében egy összekapcsolt elemekből felépített gondolati íven vezeti végig a meggyőzendő hallgatóságot. Ez a gondolati ív tágabb értelemben történetként is felfogható, hiszen az érvelés ugyanúgy eljut „valahonnan valahová”, akárcsak egy történet. Irodalom: 1 Orosz Magdolna (2003): „Az elbeszélés fonala”. Narráció, intertextualitás, intermedialitás. Budapest: Gondolat Kiadói Kör; 2 Orosz Magdolna – Rácz Gabriella (2006): Irodalom, irodalomtudomány, irodalmi szövegelemzés. Digitális tananyag. Budapest: Bölcsész Konzorcium. http://mek.niif.hu/05400/05477/05477.pdf; 3 Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris Kiadó. B. V.

NYELVI RELATIVIZMUS A ~ hipotézise a 20. században jött létre a gondolatnak a nyelvvel szemben elsőbbséget adó kartéziánus nyelvszemlélettel szemben, amely lényegében a kezdetektől fogva meghatározta az ember nyelvről való gondolkodását. A hipotézis kidolgozás Edwar Sapir (1884–1939) amerikai nyelvész-antropológus és tanítványa, Benjamin Lee Whorf (1897–1941) nevéhez fűződik, ezért ~t Sapir–Whorf-hipotézisként is szokás emlegetni. ● A ~ hipotézise azt állítja, hogy a nyelv a gondolatnak nem pusztán köntöse és hordozója, hanem meghatározó szereppel bír a gondolatnak a megszületésében és megformálásában is. A ~ elmélete két alaptézisre épül: 1. Az egyes nyelvek – különösen a más nyelvcsaládokhoz tartozók – jelentősen különböznek egymástól. 2. Egy nyelv szerkezete és szókészlete hatással van rá, hogy anyanyelvi beszélői miként érzékelik és konceptualizálják (kategorizálják) a valóságot. A két alaptézis közül az elsőhöz nem fér kétség, a másodikat azonban széles körben vitatták és vitatják. A szakmai közmegegyezés a nyelvnek legfeljebb szerény és mérsékelt hatását tudja elképzelni a gondolatok kialakulására. ● A ~ gondolatát markánsan Whorf fogalmazta meg és fejtette ki [1], aki az arizonai hopi indiánok között

végzett munkája során elsajátította a hopi nyelvet, s arra a következtetésre jutott, hogy az indiánok éppenséggel nyelvük hatására érzékelik és tagolják teljesen másképpen az őket körülvevő valóságot, mint az angolul beszélő amerikaiak. Az indiánok tér-, idő-, okságfelfogása is teljesen eltér az európai nyelveket beszélők átlagától; ez utóbbira Whorf megalkotja a Standard Average European (SAE) fogalmát, amelyet viszonyítási pontként használ. A nyelvek különbségei leginkább a szókészlet tekintetében mutatkoznak meg: egyes szavak jelentésmezői lényegesen eltérhetnek (ez legérzékletesebben a színnevek összevetésével mutatható be). Számottevő eltérések mutatkozhatnak a nyelvtani kategóriák tekintetében is, pl. a hopi nyelvből hiányoznak az igeidők: csak jelen idő létezik, ezt viszont a SAE nyelvek gyakorlatához képest finomabban tagolják. Jelentős különbségek tapasztalhatók a →metaforák tekintetében: a különböző nyelvek más és más metaforákat alkalmaznak, ráadásul ezt igen különböző módokon teszik. Whorf kutatásai a múlt század harmincas éveiben bontakoztak ki, Sapir viszont már egy 1929-es cikkében [2] rámutatott a nyelvnek a gondolkodásra gyakorolt hatására; Sapir ez irányú indíttatását valószínűleg antropológus tanárától, Franz Boastól kapta. ● A ~ gondolatának előképei a 18. századra nyúlnak vissza, s mintegy a kartéziánus alapokon álló racionalizmussal szemben fogalmazódnak meg, elsősorban Georg Hamann (1730–1788), Johann Gottfried Herder (1744–1803) és Wilhelm von Humboldt (1767–1835) munkáiban; a gondolat felbukkan Novalis egyik esszéjében is (Monolog 1798). ● A modern nyelvfilozófia, kommunikációelmélet és irodalomelmélet – bár kimondatlanul: konkrét utalások, hivatkozások nélkül – a nyelvi relativizmus nyelvszemléletét alkalmazza, ráadásul annak a nyelvtudományban el nem fogadott, szélsőségesebb változatát, amelyet „nyelvi determinizmusnak” is szokás nevezni. →Wittgensteinnak [3, 34] az a szentenciája, mely szerint „amit a nyelv maga fejez ki, azt mi nem fejezhetjük ki a nyelv által”, a heideggeri „a nyelv beszél”, „az ember csak akkor beszél, amikor a nyelvre hallgat”, „az elmondottakban a nyelv szól hozzánk” [4, 106] – latensen mind-mind a nyelvi relativizmus téziseinek az elfogadásáról tanúskodnak. A Sapir–Whorf-i hipotézis talaján áll →McLuhan elhíresült mondása is, miszerint a kommunikációban „a médium maga az üzenet”; mivel ha a médium éppenséggel a nyelv, akkor nem az üzenet feladója határozza meg az üzenetet, hanem nagymértékben maga a nyelv. A ~ szemléletére épül a →posztstrukturalista irodalomelméletnek a nyelv referencialitását kétségbe vonó tézise is, csakúgy, mint a jelölőt a jelölttel szemben előtérbe helyező „jelentésteremtő nyelv” fogalma. Köthető a ~hoz a posztstrukturalista irodalomelmélet egyik alapvető fogalma, az →intertextualitás is. ● A nyelvnek a ~ által megfogalmazott autonómiájával és erejével minden szövegalkotó, így a szónok is szembesül. A szónok feladata, hogy legyen tudatában ennek az autonómiának és erőnek, s úgy próbálja a nyelvet mondandója kifejezésének a szolgálatába állítani, hogy eközben tudatában legyen annak, hogy ez maradéktalanul nem lehetséges. ● A ~ mellett és ellen felhozható érveknek könyvtárnyi irodalmuk van. A valóságos helyzet az, hogy a nyelvműködés bizonyos jelenségeinek magyarázatára a gondolatok nyelvtől független elsődlegességét valló kartéziánus nyelvszemlélet, más nyelvműködési jelenségek magyarázatára pedig a ~ mutatkozik alkalmasnak. Irodalom: 1 Whorf, Benjamin Lee (1956) Language, Thought, and Reality. Cambridge, M.I.T. Press; 2 Sapir, Edward (1929) Linguistics as a Science. In: Language, 5; 207–214; 3 Wittgenstein, Ludwig (1963) Logikai-filozófiai értekezés. Budapest, Akadémiai Kiadó; 4 Heidegger, Martin (2000) „A dolog” és „A nyelv”. Két tanulmány. Sylvester János Könyvtár, Sárvár; 5 Neumer Katalin (szerk.) (1999) Nyelv, gondolkodás, relativizmus. Budapest, Osiris Kiadó. B.V.

ONG, WALTER J. (1912–2003) amerikai kommunikációfilozófus, az angol irodalom professzora. Jezsuita szerzetes. A Saint Louis Egyetemen →McLuhan vezeti be a retorika történetébe, és hívja fel figyelmét →Peter Ramusra; ~ róla írja doktori értekezését, amelyet később terjedelmes monográfiává fejleszt [1]. 1959-től 1970-ig az angol irodalom professzora a Saint Louis Egyetemen, ezt követően az irodalom és a kultúra pszichiátriai megközelítésére épülő doktori programot dolgoz ki. A program sikere nyomán kinevezik a bölcsészettudomány és pszichiátria professzorának, s ebben a minőségében dolgozik egészen visszavonulásáig. ● Ramusról írt monográfiája tematikailag mintegy megelőlegezése későbbi terjedelmes életművének. A francia retorikus életében és munkásságában ugyanis egyszerre van jelen a különböző retorikai rendszerek ütközése és konvergenciája, a reneszánsz jelensége a maga komplexitásában, a →szóbeliség–írásbeliség paradigma, a könyvnyomtatásnak a kultúrára gyakorolt forradalmasító hatása és az emberi szenzórium átrendeződése, mely utóbbi eredményeként a hallást és a tapintást kiszorítva a látás vált az ember meghatározó érzékelési csatornájává. A nyugati világban az antikvitástól örökölt dialogikus (szóbeliségben gyökerező) szövegszerveződést Ramus idején váltja fel a monologikus (az írásbeliség kommunikációs helyzetén alapuló), kizárólag önnön tartalma szerint szerveződő szöveg. A változást ~ arra vezeti vissza, hogy a könyvnyomtatás kiterjeszti az írásbeliség hatókörét, s az ennek köszönhetően autonómmá váló írott szöveg nem szorul többé a szóbeliség folyamatos felidézésére. ● ~ leghíresebb munkája az 1982-ben megjelent Orality and Literacy [3], amelynek néhány fejezete magyarul is olvasható [4]. Az összefoglaló, immár klasszikus értékűnek tekinthető kötet sokoldalúan vizsgálja azt a hatást, amelyet a kommunikációs technológiák gyakorolnak az emberre, s amely hatásról az ember hosszú időn át tudomást sem vett. Nyíri Kristóf írja: „A szakirodalomban gyakorlatilag 1982 óta, ~ Orality and Literacy című összefoglaló munkájának közreadásától kezdve vált visszavonhatatlanná a felismerés, miszerint az írásbeliségtől nem érintett gondolkodás – az írásbeliség kialakulása előtti kultúrák gondolkodása – lényegesen különbözik az írásbeliség megjelenésével formálódó gondolkodástól. Utóbbinak jellegzetességeit az írásbeliség évszázadainak-évezredeinek embere adottnak, természetesnek tekinti...” [4,11–12]. ~ rámutat, hogy az a kommunikációs paradigma, amelybe a ma élő emberek beleszülettek és amelyben benne élnek, egyáltalán nem természetes valami, hanem történeti kategória, amely éppen napjainkban megy át egy újabb radikális változáson. Ong munkássága nyomán a →szóbeliség–írásbeliség paradigma léte tudományos evidenciává vált. ● A szakirodalomban legszélesebb körben ~ kommunikációtörténeti korszakolása terjedt el. A korszakok közötti sorban az első az archaikus kommunikáció kora, amely a nyelv megjelenése előtti időket öleli fel. A nyelv megjelenésével megkezdődik az elsődleges szóbeliség (primary orality) kora, amely az írás feltalálásáig ível. Az elsődleges szóbeliséget követő írásbeliség korszakát ~ két részre osztja, a kéziratos (kirografikus) korra, és a nyomtatott kultúra korára. Újabb változást a másodlagos szóbeliség korszaka hoz, amelyet ~ a hangrögzítő és -továbbító eszközök (telefon, fonográf) feltalálásától datál; ez a korszak napjainkban is tart, s egyre inkább kiteljesedik, összefonódva a párhuzamosan kibontakozó képi (ikonikus) fordulattal. ~ részletesen kifejti, milyen hatással voltak a kommunikációs technológia változásai az emberi kommunikációra, mindenekelőtt az emberi nyelvre. A szóbeliség és az írásbeliség nyelvének ~ által elvégzett összevetése széleskörű tanulságokkal járhat a retorika számára is. Irodalom: 1 Ong, Walter J. (1958): Ramus, Method, and the Decay of Dialogue. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press; 2 Moran–Ballif: TCRR; 3 Ong, Walter J. (1982): Orality and Literacy. The Technologizing of the Word. London – New York: Meuthen; 4 Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor (szerk.) (1998): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Budapest: Áron Kiadó. B. V.

l. médiaretorika, médiakommunikáció, szóbeliség–írásbeliség paradigma PEIRCE, CHARLES SANDERS (1839–1914) amerikai matematikus és filozófus, a szemiotika egyik megalapítója. Tanulmányait a Harvardon végzi, ahol apja a matematika és a csillagászat professzora volt. 1861-től harminc éven át egy földmérési irodánál folytat fizikai, csillagászati és méréselméleti kutatásokat, 1891-től kizárólag az írásnak szenteli magát. Terjedelmes életműve csak halála után jelent meg 1931–1958 között nyolc vaskos kötetben [1]. ● ~ több tudományágban (matematikai logika, filozófia) is jelentőset alkotott, kötetünk tárgya szempontjából jelelméleti (szemiotikai) munkássága bír jelentőséggel. Ő az első, aki máig érvényes jeltipológiát alkot. Három szempont alapján osztályozza a jeleket: 1. a jelek önmagukban való minősége szerint, 2. a jel és a jeltárgy viszonya szerint, 3. a jeleknek az interpretánshoz való viszonya szerint. Mindhárom szempont szerint három-három jelfajtát különböztetett meg, így három hármas csoportot („trichotómiát”) kapott. A jeltípusok egymáshoz való viszonya alapján ~ tíz jelosztályt határoz meg [3, 110]. ● Leginkább termékenynek a jel és a jeltárgy viszonya lapján készített felosztása bizonyult. E felosztás szerint ikont, indexet és szimbólumot különböztetünk meg. Ikonról akkor beszélünk, ha a jel és a jeltárgy között valamilyen minőség közös, azaz a jel hasonlít a jeltárgyára. ~ két csoportra osztja az ikonokat, képekre (amelyek a jeltárgy tulajdonságait ábrázolják, idesorolva a fényképeket, a figuratív festményeket, de még a szobrokat is) és ábrákra (ezek a jeltárgy részei közötti arányokat, viszonyokat tükrözik, pl. térképek, diagrammok). Indexnek azt a jelet nevezzük, amely a jeltárgy produktuma, tulajdonsága, vagy pedig érintkezik magával a jeltárggyal: a füst a tűz jeleként, az illat a virág jeleként index, miként index a férfi mosdó ajtajára rajzolt stilizált férfikalap is (amely érintkezik a jeltárggyal: a férfival). Szimbólumnak azt a jelet nevezzük, amelyet önkényes, hozzárendelés jellegű kapcsolat köt jeltárgyához, közöttük sem hasonlóság, sem logikailag megragadható viszony nincs: pl. a forgalomirányító táblák zöme szimbólum. Szimbolikus jelrendszer az emberi nyelv is. ● ~ több helyütt is nyomatékosan hangsúlyozza, hogy e három jeltípus a valóság jelei között tiszta formában nem fordul elő, a konkrét jelek típusba sorolását domináns jegyeik alapján végezzük, de az adott jel e jegyek mellett egy vagy két másik jeltípus jellemző jegyeit is tartalmazhatja; pl. egy térkép alapvetően ikon, a rajta szereplő színek (zöld síkság, barna hegyek) szimbolikus jellegűek; a kötelező haladási irány(oka)t jelző forgalomirányító táblán a megengedés kék színe szimbólum, a lehetséges irány(oka)t jelző fehér nyil(ak) index(ek). ~ három jeltípusával a valóság bármely konkrét jele hiánytalanul leírható. ● ~ jeltípusait igen gyümölcsözően használja fel a nyelv- és az irodalomtudomány, lényegében rájuk alapozódik Jakobson →két tengely elmélete. A trópusok hátterében is ott találhatók a peirce-i jeltípusok: a →metafora mögött az ikon és a szimbólum, a →metonímia mögött az index. Amikor az irodalomtudomány azt állítja, hogy a 20. században az irodalmi szöveg a metonimikus szövegszerveződés felől a metaforikus szövegszerveződés irányába mozdult el [5, 35–48], lényegében arra mutat rá, hogy a szövegekben az indexikus jelelést felváltja az ikonikusszimbolikus jelelés. Irodalom: 1 Peirce, Charles Sanders (1931–1958): Collected Papers I–VIII. Reprint kiadás: Bristol Thoemmes Press, 1998; 2 Horányi Özséb (1981): A nyelvről való gondolkodás egyik állomása: Charles Sanders Peirce. In: Általános Nyelvészeti Tanulmányok, XIII. 65–90; 3 Fülöp Géza (1996): Az információ. 2. bővített és átdolgozott kiadás. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Könyvtártudományi–Informatikai Tanszék; 4 VL; 5 Thomka Beáta (1980): Narráció és reflexió. Újvidék: Fórum. B. V.

RECEPCIÓELMÉLET A ~ – amelyet a reader’s response elmélet egyik válfajának szokás tekinteni – a műalkotás szerzőtől befogadóig ívelő útját vizsgálva a befogadó szerepét látja hangsúlyosnak és meghatározónak; ezzel szembefordul a korábbi felfogásokkal, amelyek közül egyesek – mindenekelőtt a pozitivista felfogás – a szerző közlési szándékát, üzenetét találták a legfontosabbnak, s a mű szövegét kizárólag e szándék hordozójának tekintették, és így is kezelték. Más felfogások – legfőképpen a strukturalista elmélet – objektívnak és autonómnak (tehát a szerzőtől is függetlennek) tekintették a szöveget, amellyel kapcsolatban a befogadónak egyetlen feladata az volt, hogy minél helyesebben és sokrétűbben tárja fel a műalkotás objektíve adott jelentését. A ~ ezzel szemben azt mondja, hogy különböző szociokulturális hátterű emberek egymástól számottevően eltérő jelentést tulajdoníthatnak ugyanannak a szövegnek, sőt még ugyanazon személy különböző időpontokban létrejövő olvasatai között is lehetnek lényeges különbségek. A befogadó tehát nem passzív résztvevője a folyamatnak, hanem aktív és alkotó alakítója, mintegy párbeszédet folytat a művel: ebből is adódóan a mű befogadása során az olvasónak jelentős interpretációs mozgástere van. Mivel minden olvasat új és új jelentéseket tulajdoníthat ugyanannak a szövegnek, egy mű értelmezése lezárhatatlan folyamat. ● A ~ a német kultúrkör szülötte, angolszász területeken hatása kisebb volt. Mindenekelőtt Hans Robert Jauss nevéhez és az általa vezetett „konstanzi iskolához” kötődik. Már a ~ 1967-es programadó szövegén – Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja [1] – is érzékelhető →Hans Georg Gadamer és a heideggeri hermeneutika erőteljes hatása. Jauss az irodalomtörténet-írást hagyományos formájában értelmetlennek nevezi, szerinte sokkal inkább a művek olvasatainak történetével, hatástörténetével kellene foglalkozni. A ~ megállapításai alkalmazhatóknak és érvényeseknek bizonyultak az irodalmi műveken kívül egyéb műalkotások (filmek, festmények stb.) tekintetében is. ● A ~ hátterében mindenekelőtt a nyelvről való gondolkodás radikális megváltozása áll. A változás a nyelvet a nyelvtől függetlenül létrejövő gondolatok köntösének, kifejezési eszközének tekintő kartéziánus nyelvszemlélettől a nyelvre autonóm jelenségként tekintő gondolkodásmód irányába mutat. Ezt a változást tükrözi a →nyelvi relativizmus elmélete, a filozófia ún. „nyelvi fordulata”, →Jacques Derrida gondolatai a jelölőnek a jelölttel szembeni felértékelődéséről, →Marshall McLuhan elhíresült szentenciája, miszerint „a médium maga az üzenet”, és az 1960-as, 1970-es évek még számos más kulturális és tudományos fordulata. ● A ~ lényegét szemléletesen példázza Jorge Luis Borges Pierre Ménard, a Don Quijote írója című, 1939-ben megjelent novellája. Ménard, a novella hőse a huszadik század elején újra megírja a búsképű lovag története első részének kilencedik és harmincnyolcadik fejezetét, továbbá a huszonkettedik fejezet egy részét, úgy, hogy szövege szóról szóra „egybevág” Cervantes szövegével. Borges elemzésnek veti alá a két „egybevágó” szöveget, és arra a következtetésre jut, hogy közöttük a szó szerinti azonosság ellenére óriási a különbség. Míg Cervantes fesztelenül használja a 17. századi társalgási nyelvet, Ménard szövege az archaizáció miatt idegenszerűen, intellektuálisan mesterkélt. Cervantes műve egy „laikus lángelme” bájosan egyszerű alkotása, Ménard-é utalások tömegével terhelt gazdag szöveg, mert ott dübörög a hátterében a Cervantes és Ménard között eltelt három évszázad súlyos történelmi tapasztalata. ● A ~ megállapításai különösen fontosak a retorikai műfajokban, mivel egy szónoklat, előadás, prédikáció stb. befogadói sokkal aktívabb és reflektívebb viszonyban vannak a hallottakkal, mint pl. egy regény olvasói az olvasottakkal. A szónok számára elengedhetetlen tudni, hogy szövege a hallgatóság minden tagjában más és más „olvasatot” eredményez, mindazonáltal úgy kell felépítenie szövegét, hogy a szükségképpen eltérő „olvasatok” egyike se váltson ki a meggyőzés céljával ellentétes hatást a szöveg befogadóiból.

Irodalom 1 Jauss, Hans Robert (1997): Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Válogatott írások. Budapest: Osiris Kiadó; 2 Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris Kiadó. B. V. SZÓBELISÉG–ÍRÁSBELISÉG PARADIGMA 1 A ~ alábbi értelmezése a hangrögzítő írásrendszereket (szótagírás, mássalhangzóírás, fonetikus ábécé) alkalmazó nyelvek tekintetében érvényes; a jelentésrögzítő írásrendszerek esetében (ilyen pl. a kínai és részben a japán írás) a szóbeliség és írásbeliség viszonya másképpen alakul, mivel ezek az írásrendszerek mintegy átnyúlnak a hangzó nyelv fölött, és közvetlen kapcsolatot teremtenek a grafikus írásjegyek és az általuk jelentett dolgok között. ● Az írás megjelenése – ez a fonetikus ábécé esetében a Kr. e. 8. században történt meg Hellaszban – előtt nemcsak a ~ nem értelmezhető, hanem a szóbeliség fogalma sem, lévén hogy akkor ez a nyelvműködés egyetlen lehetséges és elképzelhető formája. Az írás megjelenésétől fogva viszont a nyelv mintegy kettéhasad, nincs többé egységes nyelvhasználat, csupán hangzó beszéd és írás. 2 A testünk termékeként megjelenő, életfunkcióként is felfogható hangzó beszédhez képest az írás kommunikációs technológia, s mint ilyen, szembeszökően mesterséges [1, 81–2], ráadásul tökéletlen is: a közvetlen (face to face) emberi kommunikáció három regisztere közül (extralingvális jelek, szupraszegmentális nyelvi jelek, szegmentális nyelvi jelek) csak a legutóbbinak a rögzítésére képes [2, 66–8]. Emellett a hangzó beszéddel szemben az írás a szokásos használat keretei között nem interaktív: a kommunikációs folyamat feladója és címzettje nincs egyidejű kapcsolatban egymással, ami a megértés szempontjából hátrányos lehet. Ugyanakkor ez a körülmény adja az írás legnagyobb előnyét is – legyőzi a hangzó beszéd térbeli és időbeli korlátait (a hangzó beszéd a szavak kimondásának pillanatában elenyészik, a leírt szó viszont hosszú időre megőrződik). Az időbeli korlát legyőzésével az írás a tudástárolás máig sem meghaladott eszközévé válik. 3 A kommunikációelméleti szakirodalom a szóbeliségnek és az írásbeliségnek a nyelven és a kommunikáción messze túlmutató vonásokat és hatásokat is tulajdonít. Ruth Finnegan pl. tizenegy pontba foglalja a szóbeliség–írásbeliség dichotómiákat (felsorolásunkban első helyen a szóbeliség jellemzője áll, második helyen az írásbeliségé): auditív – vizuális; változó – állandó; képlékeny, amorf – rögzített; ritmikus – szekvenciális; szubjektív – objektív; pontatlan – mennyiségileg meghatározó; együtthangzó, rezonáns – elvont; időben létező – térben létező; jelen idejű – időtlen; résztvevő – kívülálló, tárgyilagos; közösségi – egyéni [5, 168]. Bár más szakemberek vitatják az írásbeliség ilyen mélyreható lélektani és társadalmi hatását, valószínűleg igaza van Havelocknak, amikor a szóbeliségről a következőket írja: „Az orális megfogalmazásra jellemző, formulákból építkező stílus nem csupán bizonyos verbális és metrikus szokásokat képviselt, hanem egyfajta gondolkodásmódot vagy szellemi állapotot is” [2, 7]. 4 Kezdetben az írást arra használták, amire létrejött: a hangzó beszéd rögzítésére. Ily módon a hangzó és az írott szövegek között nem volt semmilyen szerkezeti, felépítésbeli eltérés. Idő multával azonban nemcsak az elhangzott szövegeket írják le, hanem az írás autonóm közlésmóddá válik, s az írott szöveg jelentősen különbözni kezd a hangzó szövegtől. ● Ez azért következik be, mert az író ember kénytelen a szegmentális nyelvi regiszterbe belekódolni mindazt az információt, amit a hangzó beszédben az extralingvális regiszter és a szupraszegmentális nyelvi regiszter hordoz: ez a szegmentális nyelvi regiszter jelentős gazdagodásával, finomodásával és árnyalódásával jár (ugyanakkor persze az extralingvális jelek marginalizálódásával és a szupraszegmentális nyelvi jelek elszürkülésével is). A szójelentések pontos körvonalazásával ezt a folyamatot erősíti az interaktivitás hiánya is: a leírt szöveg ugyanis – Platón szavaival – „méltóságteljesen hallgat”, „egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tud” (Phaidrosz 275d). Az interaktivitás hiánya — az extralingvális és szupraszegmentális nyelvi eszközök írásjegyekkel való rögzíthetetlenségéhez hasonlóan — kikényszeríti, hogy az

írott szövegben mind a szavak jelentése, mind egymáshoz való viszonyuk sokkal pontosabban körvonalazódjék, mint a hangzó beszédben. ● Az írás autonómiájának kialakulásához az a körülmény is hozzájárul, hogy míg a szóbeli szöveg létrehozójának nagyjából annyi ideje van szövegének létrehozásához, amennyi idő alatt kimondja, az írott szöveg alkotója elvileg korlátlan időt szentelhet egy-egy mondat megfogalmazásának. Ennek köszönhetően az írásban létrehozott szöveg komplexebb, árnyaltabb, pontosabb a szóban alkotott szövegnél; pl. míg szintaktikailag a szóbeli szövegek uralkodó eszköze a kapcsolatos mellérendelés, az írásban keletkezett szövegekben a bonyolult viszonyokat kifejező alárendelések gazdag arzenáljával találkozunk. 5 A fentiekből adódóan a szóbeliség–írásbeliség dichotómia két dimenzióban kezd érvényesülni. Elsődlegesen a mediális – a médium szerinti – dimenzióban: ami szóban hangzik, az mediálisan szóbeli, ami pedig írva van, az mediálisan írásbeli. A másodlagos dimenzió a koncipiális, a megfogalmazás, a szöveg létrehozása szerinti dimenzió. A lazább fogalmazású, szituatív jellegű, redundánsabb szöveg koncipiálisan szóbeli, a pontos szójelentésekkel operáló, szituációtól független, sűrűbb jelentésű szöveg pedig koncipiálisan írásbeli. A mediális dimenzióban a szóbeliség–írásbeliség egymást kizáró oppozíció. A koncipiális dimenziót viszont egy fokozatokból álló skálának kell elképzelnünk: egy adott szöveg pl. inkább írásbelinek mutatkozik, mint szóbelinek, de azért a szóbeliség bizonyos jegyeit is viselheti. Alapesetben persze a mediálisan szóbeli szöveg koncipiálisan is szóbeli, a mediálisan írásbeli szöveg pedig koncipiálisan is írásbeli. ● A hangzó és az írott szövegek kezdettől fogva kölcsönösen hatottak egymásra. Eleinte természetesen inkább a hangzó szöveg hatott az írottra, azonban az írásbeliség terjedése, az írás presztízsének a növekedése következtében az írott szövegek is visszahatottak a szóbeli nyelvhasználatra. Koch és Osterreicher alábbi modellje jól illusztrálja, hogy az interferencia következtében szövegtípusok gazdag skálája jött létre; pl. a g-vel jelzett tudományos előadás mediálisan szóbeli (a vízszintes tengely fölött helyezkedik el), koncipiálisan viszont nagyobbrészt az írásbeliség jegyeit mutatja (ezért közelebb van a jobb oldali pólushoz). ● A lejegyzett szóbeli koncipialitású szöveg írásban lazának, sőt pongyolának hat, a szóban elhangzó írásbeli koncipialitású szöveg pedig túl bonyolultnak, füllel követhetetlennek; a beszédművét írásban előkészítő szónoknak erre a körülményre tekintettel kell lennie.

[4, 588] Az emberi nyelv az írás és az élőszó interferenciája következtében alkalmassá vált arra, hogy egyszerre legyen denotatív és konnotatív, ezáltal egyszerre beszélhetünk szabatosan és pontosan, illetve gazdagon és árnyaltan. 6 A ~ változásait jelentősen befolyásolták az olvasási mód változásai is. Kezdetben az ember önmagának is hangosan olvasott, lévén hogy az írást mintegy az élőszó „befagyasztásának” tekintette, amelyet az olvasással mintegy „kiolvasztunk”. Bár a néma olvasásra már az ókorban is akadnak szórványos példák, az olvasás uralkodó formája a Kr. u. 8. századig a hangos olvasás volt. A 8–12. század között a

néma olvasás példái már számosabbak, a 12. századtól kezdve pedig igencsak gyakoriakká válnak. Az önmagunknak való olvasás teljes elnémulása csak a 17–18. században következik be [6]. Nyilvánvaló, hogy a koncipiális írásbeliség a maga komplexitásában csak akkor bontakozhat ki, amikor az írott szöveg alkotójának már nem kell tekintettel lennie a papírra vetett mondatok felolvashatóságára, amikor már olyan mondatokat is leírhat, amelyeknek az élőbeszédben nincs meg az akusztikus előképük. 7 A szóbeliség és az írásbeliség különbözőségének gondolata két és fél évezreden át csak pislákolt az emberek tudatában. A témát először az ún. Homérosz-kérdés hozta felszínre. A 19. század elején szélesedett ki a korábban is folyó vita arról, hogy Homérosz egyáltalán létezett-e, a két nagy eposz egyetlen ember műve-e, s hogy a művek létrejöttében volt-e szerepe az írásnak. A vita kiszélesedésében szerepet játszott az is, hogy a romantika rehabilitálta a korábbi korszakok által művészi szempontból kevésre becsült szóbeliséget. ● A ~ történetének fontos állomása Milman Parry munkássága, aki 1928-ban megjelent doktori disszertációjában [7] arra a következtetésre jut, hogy a két homéroszi eposzban a szóbeli szövegszervezési technikák dominanciája mutatható ki: Parry munkájában fogalmazódik meg először világosan, hogy a szóbeli és írásbeli szövegszervezési technikák jelentősen eltérnek egymástól. A 20. század derekától a téma egyre inkább a tudományos érdeklődés középpontjába kerül: →McLuhan a könyvnyomtatás hatásának vizsgálata kapcsán foglalkozik a ~val [8], a tárgy máig érvényes klasszikus összefoglalását pedig →Ong adja 1982-ben [1]. A ~ jelentős szerephez jut többek között a →modern irodalomelméletben is, amely megkülönböztetett figyelmet fordít az irodalmi szövegek vizsgálata során a szövegek medialitásából fakadó sajátosságokra. Irodalom: 1 Ong, Walter J. (1982): Orality and Literacy: The Technologizing of the Word. London – New York: Methuen; 2 Benczik Vilmos (2001): Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben. Budapest: Trezor Kiadó; 3 Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor (szerk.) (1998): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Budapest: Áron Kiadó; 4 Koch, Peter – Osterreicher, Wulf (1994): Schriftlichkeit und Sprache. In: Günther, Hartmut – Ludwig, Otto: Schrift und Schriftlichkeit — Writing and Its Use. Ein interdisziplinäres Handbuch internationaler Forschung / An Interdisciplinary Handbook of International Research. Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft. Band 10.1. Berlin – New York, 1994. 587–604; 5 Finnegan, Ruth (1988): Literacy and Orality: Studies in the Technology of Communication. Oxford: Blackwell; 6 Balogh József (2001): Hangzó oldalak. Voces paginarum. Válogatott tanulmányok. Budapest: Kávé Kiadó; 7 Parry, Milman (1928): L’Epithète traditionelle dans Homére. Paris: Société Éditrice Les Belles Lettres; 8 McLuhan, Marshall (2001): A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Budapest: Trezor Kiadó. B.V. VIGOTSZKIJ, LEV SZEMJONOVICS (1896–1934) orosz pszichológus, →Toulmin egy 1978-as recenziójában a „pszichológia Mozart”-jának nevezi. Zsidó tisztviselőcsaládban született, 1917-ben szerez jogi diplomát a Moszkvai Egyetemen. A jogi tanulmányokkal párhuzamosan a Sanyavszkij Egyetemen (ez afféle szabadegyetem volt, érettségi nélkül is be lehetett iratkozni) történetfilozófiai és egyéb előadásokat hallgat. A diploma megszerzése után visszatér szülővárosába, a fehéroroszországi Gomelbe, ahol a helyi pedagógiai főiskola tanára lesz, irodalmat és pszichológiát tanít. 1924-ben nagy visszhangot kiváltó előadást tart a 2. Szovjet Pszichoneurológiai Kongresszuson, s ennek alapján munkatársnak hívják a moszkvai Pszichológiai Intézetbe. 1925-ben itt nyújtja be disszertációját, amely csak 1965-ben lát napvilágot Művészetpszichológia címmel (magyarul 1968-ban jelent meg) [1]. Legnagyobb hatású munkája a Gondolkodás és beszéd [2], amelyet halála évében adott ki, de másodjára csak 1965-ben jelenhetett meg. A nemzetközi tudományos élet e mű 1962-es angol kiadását követően fedezte fel ~ munkásságát. ● ~nak a nyelv és gondolkodás viszonyáról kifejtett

nézetei alapvető fontossággal bírnak a nyelv működésének megértése szempontjából, így a retorika is fontos tanulságokat meríthet belőlük. Piaget-val vitatkozva ~ arra a széleskörű szervezett megfigyeléssel alátámasztott következtetésre jut, hogy a három beszédfajta (szociális beszéd, egocentrikus beszéd, belső beszéd) közül a kisgyermeknél először a szociális – azaz a kommunikációs célú, egy másik személyhez intézett – beszéd jelenik meg; ezt követi az egocentrikus beszéd, amikor a kisgyermek játék közben magának mondja, amit éppen csinál; a gyermek 6-7 éves korára ez az egocentrikus beszéd némul el és válik belső beszéddé, beszédgondolkodássá. (Piaget úgy gondolta, hogy először a belső beszéd jelenik meg a kisgyermek tudatában, majd ennek a „kihangosodásával” jön létre az egocentrikus beszéd, amely fokozatosan mások számára is érthető szociális beszéddé finomodik.) ~ felfogásából egyértelműen következik, hogy a nyelvet a kommunikációs szükséglet hozza létre, ez az alapvető funkciója, s egyéb funkciói – köztük a kognitív funkció – a közlő szerep betöltése nélkül nem létezhetnek; következik továbbá az is, hogy a nyelvnek meghatározó szerepe van a gondolat megszületésében, mert „a gondolat a szóban nem kifejezést nyer, hanem megvalósul” – ezzel ~ mintegy megelőlegezi a →nyelvi relativizmus elméletét és a posztmodern kor nyelvszemléletét. ● Fontos megállapításokat tesz ~ a szóbeli és az írott beszéd gyökeresen eltérő természetéről is, amelyek különösen megszívlelendők a beszédét írásban előkészítő szónok számára: „Az írott beszéd teljesen különböző beszédfunkció... [...] ... legminimálisabb kifejlődéséhez is magas fokú absztrakciót kíván.” „Az írott beszéd olyan szituáció, amely kettős absztrakciót kíván: elvonatkoztatást a beszéd hangzó oldalától és a beszédtárstól.” [2, 260–261] Az írott beszédet szemléletes metaforával a „beszéd algebrájának” nevezi, utalva rá, hogy miként egy algebraképlet is végtelenül sok konkretizációt kaphat számjegyekkel, egy írott szöveg is hasonlóképpen sok akusztikus realizációt nyerhet. Irodalom: 1 Vigotszkij, Lev Szemjonovics (1968): Művészetpszichológia. Csibra István fordítása. Budapest: Kossuth Könyvkiadó; 2 Vigotszkij, Lev Szemjonovics (1967): Gondolkodás és beszéd. Páll Erna és dr. Tóth Tiborné fordítása. Budapest: Gondolat Kiadó; újabb kiadás: Budapest: Trezor Kiadó, 2000. B. V.

HAVELOCK, ERIC A. (1903–1988) angol klasszika-filológus, élete nagy részét Kanadában és az Egyesült Államokban töltötte. 1929-től a Torontói Egyetemen tanít, tagja a „torontói kommunikációs iskolának”. Nagy hatással van →McLuhan és →Ong munkásságára. 1947–63 között a Harvard Egyetemen, ezt követően pedig a Yale Egyetemen vezeti a görög és a latin nyelvi és irodalmi tanszéket. ● ~ szakít azzal a korábbi felfogással, amely a Kr. e. 7–4. századi görög intellektuális fejlődést egységes folyamatként látta. Szerinte egyfelől a 6–5. század, másfelől a 4. század között éles változás következik be minden területen: ennek okát az íráshasználat elterjedésében látja. ~ szinte valamennyi munkájában hellén keretek között a →szóbeliség–írásbeliség paradigmát tanulmányozza, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a 2500 évvel ezelőtti kommunikációs paradigmaváltás viszonylatrendszerének és hatásainak feltárásával támaszt és segítséget nyújtson a korunkban végbemenő hasonló kommunikációs paradigmaváltások megértéséhez és célirányos kezeléséhez. ● ~ tézise szerint a fonetikus ábécé feltalálása a Kr. e. 8. században (a görögök ekkor kezdték el magánhangzók jelölésére használni a föníciaiaktól átvett mássalhangzóírás egyes betűit) két irányból is nagy hatással volt a gondolkodásra. 1 Az betűírás egyfelől objektívvé, materiálissá tette a nyelvet, ami által lehetővé vált a nyelvhez való reflektív viszony, az írás továbbá mintáját adta annak, hogy egy kimeríthetetlen gazdagságú képződmény (a nyelv) szinte maradéktalanul leképezhető néhány tucatnyi grafikus jel variálásával; ezáltal a betűírás egyszersmind mintáját adta a fogalmi (absztrakt) és az analitikus gondolkodásnak is. (Eléggé elterjedt az a nézet, hogy Leukipposz és Démokritosz atomelméletének fő ihletője a betűírás lehetett.) Az új kommunikációs technológia hatással volt az ember érzékei közötti munkamegosztásra, az érzékelési sémákra, és az ezekre ráépülő gondolkodási architektúrára is. 2 A másik körülmény, amely által a betűírás alkalmazása hatással van a gondolkodásra, az emlékezet tehermentesítése. A szóbeliségre épülő társadalmakban a közösség hagyományait kitüntetett fontosságú és becsű szövegek formájában az emberi emlékezet őrizte. Miután ezeket a szövegeket megbízhatóan lehetett írásban rögzíteni, szükségtelenné vált folytonos mechanikus memorizálásuk, s ezáltal hatalmas szellemi potenciál szabadult fel kreatívabb szellemi tevékenységek számára. Ez a változás természetesen nem egy csapásra következett be, hanem elnyúlt egészen a hellenisztikus korig. ● ~ munkáiban a retorikát közvetlenül csak annyiban érinti, hogy hangsúlyozza az oralitás által meghatározott szövegalkotási és gondolkodásmód retorikus jellegét, rámutatva, hogy Platón, az írásbeliség első igazi alkotója az, aki a retorika felől a dialektika felé fordul [1, 28, 56]. Mindazonáltal a szóbeliségből az írásbeliségbe való átmenet alapos elemzéséből levont következtetései nemcsak a retorika elmélete számára bírnak fontossággal, hanem a szónoki gyakorlat számára is haszonnal járhatnak. Irodalom: 1 Havelock, Eric A. (1963): Preface to Plato. A History of Greek Mind. Cambridge MA: Harvard University Press. Részlet magyarul (Olay Csaba fordítása) in: Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor (szerk.) (1998): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Budapest: Áron Kiadó. 89–107; 2 Havelock, Eric A. (1981): The Literate Revolution in Greece and its Cultural Consequences. Princeton, N.J.: Princeton University Press; 3 Havelock, Eric A. (1986): The Muse Learns to Write: Reflections on Orality and Literacy from Antiquity to the Present. New Haven: Yale University Press; 4 Havelock, Eric A. (1998): A görög igazságosság-fogalom: homéroszi árnyvonalaitól a platóni főszerepig. Fordította: Bognár Gergely. In: Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor (szerk.) (1998): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Budapest: Áron Kiadó. 57–88. B. V.

RICOEUR, PAUL (1913–2005) francia filozófus, akinek főként a metaforával és a narrációval kapcsolatos gondolatai jelentős hatást gyakoroltak az irodalomtudományra is. ● 1935-ben szerez filozófiai diplomát a Sorbonne-on, fényesen induló pályáját azonban megtöri a második világháború: 1939-ban behívják katonának, 1940-ben német fogságba esik, ahonnan csak 1945-ben szabadul. A fogságban kezdi franciára fordítani Edmund Husserl Ideen I c. munkáját. 1948-tól 1956-ig a Strasbourgi Egyetemen oktat, majd a Sorbonne filozófiai tanszékére kerül; 1965–70 között az újonnan alapított Nanterre-i Egyetem egyik vezetője. 1970-ben a francia tudományos életből való kiábrándultsága külföldre űzi: először a Leuveni Katolikus Egyetemen, majd a Chicagói Egyetemen tanít. Közben folyamatosan jelennek meg művei és nő az ismertsége és elismertsége. 1985-ben – mindenekelőtt a Temps et récit (Idő és elbeszélés) három kötetének köszönhetően – mintegy diadalmenetben térhet vissza Franciaországba. ● A →posztstrukturalista irodalomelméletben általánosan elfogadott tézis, hogy a figuratívitás, a szókép – mindenekelőtt a →metafora – a nyelv alaptermészetéhez tartozik; ezt a tézist általában azzal bizonyítják, hogy a nem művészi célú nyelvhasználat is rengeteg már lexikalizálódott (képiségében megkopott, exmetaforává vált) metaforát tartalmaz. ~ figyelme azonban nem a „halott” metaforákra irányul, számára a metafora „élő” jelenség. Gondolatait a torontói egyetemen 1971-ben tartott előadásaira alapozott nyolc tanulmányból álló könyvében [1] összegzi. Áttekintése a klasszikus retorikától indul, s a szemiotikán és a szemantikán át haladva jut el a hermeneutikáig. ~ úgy látja, hogy a metafora a szó szintjén a retorika területe, a mondat szintjén a szemantikáé, míg a szöveg/diskurzus szintjén a hermeneutikáé: e három diszciplina szempontjai azonban nem különülnek el egymástól élesen, még kevésbé zárják ki egymást, inkább harmonikus folytonosság van közöttük [2, 61–62]. ~ számára a metafora a mozgás, a cselekvés forrása, a nyelv tényleges életben tartója. Ezáltal az élő metafora mindig interpretációra hív fel bennünket, tulajdonképpen mindannyiunkat arra késztet, hogy hermeneutikusok legyünk [2, 72]. ● ~ úgy látja, hogy a metafora és a narráció egy tőről fakad, és sok hasonlóságot mutat egymással. Nézete szerint valójában mindkettő ugyanazon alapul: a produktív invención. A metaforizáció esetén ugyanis a két jelentéspólus összekötésével legyőzzük a rutinszerű használattól megmerevedett szokványos nyelvi kategorizációt, s ezzel a képzeletünk mintegy átrendezi a világot – ez produktív invenció. A narráció esetében a cselekmény tölti be a produktív invenció és a világ átrendezőjének szerepét, amelyben sok különálló és szétszórt esemény áll össze egységes egésszé. Rámutat, hogy csak a narráció révén tapasztalhatjuk meg az igazi temporalitást: bár ténylegesen a narrációba nem foglalt világ is időbe ágyazott, temporális jellegű, a temporalitást mégis csak akkor érzékeljük, ha a világot narratív formába rendeztük. Irodalom: 1 Ricoeur, Paul (2006): Az élő metafora. Ford. és átdolgozta Földes Györgyi. Budapest: Osiris Kiadó; 2 Simms, Karl (2003): Paul Ricoeur. London and New York: Routledge, Taylor & Francis Group. B. V. l. posztstrukturalista irodalomelmélet

GENETTE, GÉRARD (1930–), francia irodalomtudós. A École Normale Superieure-ön szerez diplomát, majd 1963–67 között a Sorbonne-on Marie-Jeanne Durry tanársegédje. Ezt követően →Barthes támogatásával kinevezést nyer az École pratique des hautes études-re, s itt dolgozik eleinte oktatási, később kutatási igazgatóként egészen 1994-ben bekövetkezett visszavonulásáig. 1969-ben vendégprofesszor a Yale Egyetemen. ● 1970-ben Tzvetan Todorovval közösen megalapítja a Poétique c. folyóiratot, 1966–72 között megjelenteti a

Figures (Képek) három kötetét; 1999-ben és 2002-ben a Figures-sorozat két további kötettel bővült. ~ termékeny szerző, az oktatástól való visszavonulása után is sorban jelennek meg könyvei, a legutóbbi 2009-ben, amely a Codicille (Végrendeleti záradék) címet viseli. ● Legnagyobb hatása az 1970-es és 1980-as években volt a tudományos közgondolkodásra. Egyike volt azoknak, akik felismerték, hogy a nyelv alapvető vonása a figurativitás és az ebből fakadó retorikusság, nem pedig a fogalmiság és a grammatikalitás. Ugyanakkor a retoricitást nem valami értelmet kizáró minőségként értette, ott látta benne a racionálisan megragadható elemeket is, ahogy tette azt Barthes, Todorov és Greimas is. →De Man szemükre veti, hogy a „grammatikát és a retorikát tökéletes folytonosságban látják működni, és minden nehézség vagy zökkenő nélkül siklanak át a grammatikai struktúráktól a retorikai struktúrákhoz” [1, 17]. Ezt a folytonosságot látja ~ a metonímia és metafora tekintetében is, amikor kimutatja, hogy Proust metaforáinak mélyén metonímiák lakoznak [2]; sőt, megfigyelését kiterjesztve azt mondja, hogy a metonímiát létrehozó érintkezés/közelség előbb-utóbb megszüli a metaforát jellemző hasonlóságot, tehát tényleg nem érez „zökkenőt”, amikor a nyelv fogalmi és érzéki világának a határát átlépi. Ez a szemlélet munkál benne, amikor egy 1970-es tanulmányában André Bretonnak az analogikus metafora kizárólagossága mellett lándzsát törő szavait a „mágiához való visszatérésnek” minősíti [3]. Nem túl nehéz belátni, hogy ~-nek ez a fogalmiság és érzékiség közti kiegyensúlyozott mértéktartása közelebb áll nyelvi tapasztalatainkhoz, mint a nyelvet kizárólagosan figuratívnak látó szemlélet. ● ~ narratológiai kutatásai közül kiemelkednek még a beszéd narrációbeli megidézésének módjaival – különösen a szabad függő beszéddel – kapcsolatos eredmények, továbbá figyelemreméltó a szövegek közötti lehetséges kapcsolatok (pl. →intertextualitás) rendszerbe foglalása. Irodalom: 1 De Man, Paul (1999): Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Fogarasi György fordítása. Szeged: Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet Csoport; 2 Genette, Gérard (1972): Métonymie chez Proust. In: Figures III. Paris: Éditions du Seuil, 41–63. 3 Genette, Gérard (1977): A leszűkült retorika. Ford. Vígh Árpád. In: Helikon, XXIII. évf. [1977] 1. szám. 60–71. 4 Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris Kiadó. B. V. l. posztstrukturalista irodalomelmélet DE MAN, PAUL (1919–1983) belga születésű amerikai irodalomtörténész, az amerikai →dekonstrukció legjelesebb képviselője. Fő kutatási területe a romantika. Figyelme mindenekelőtt az elemzett művek retorikai felépítettségére irányul, kevésbé tartalmi és poétikai sajátosságaikra. ● Az ötvenes évek végén doktorált a Harvardon. Először a Cornell és a John Hopkins Egyetemen, később a Zürichi Egyetemen tanított, végül pedig a Yale Egyetemen adott elő elhunytáig. Évekkel halála után derült rá fény, hogy a második világháború alatt mintegy kétszáz – köztük néhány kifejezetten antiszemita – újságcikket (köztük az irodalom „elzsidósodásának” kártékony következményeiről szóló tanulmányt) írt a nácikkal kollaboráló lapokba, mindenekelőtt a Le Soirba [3]. ● ~ alapvető tézise, hogy a nyelv alaptermészeténél fogva figurális, retorikus: Nietzschét idézve és Rousseau-ra hivatkozva állítja, hogy mai szavaink mögött metaforák, metonímiák és antropomorfizmusok lebegő, vibráló jelentésű serege áll, s ezek a szóképek csak a hosszú használat során szilárdulnak meg szemantikailag, s alakul ki a „szószerinti” jelentésük, mely folyamat során persze el is szegényednek, „képüket vesztett pénzérmékhez hasonlítanak, amelyek így immár egyszerű fémek csupán, nem pedig csengő pénzdarabok” [1, 151–52]. A nyelv működésének poétikai funkcióját is elsősorban ebben a figurativitásban látja, nem pedig abban (miként ezt Jakobson vallotta), hogy a nyelvi jel önmagára irányul, elillan a transzparenciája, s nem a jelentés,

hanem önmaga szépségét mutatja fel. „A trópus nem származékos, marginális vagy aberráns formája a nyelvnek, hanem maga a par exellence nyelvi paradigma. A figuratív struktúra nem csupán egyetlen nyelvi működésmód a sok közül, hanem a nyelvre mint olyanra jellemző” – írja ~ A trópusok retorikája c. tanulmányában [1, 145]. Ezt a gondolatot a köznyelv is alátámasztja: amikor azt mondjuk, hogy „lenyugszik a nap”, voltaképpen figuratívan fejezzük ki magunkat, mivel nem a nap tesz valamit, hanem a föld fordul el a naphoz képest. ● ~t intenzíven foglalkoztatja a két alaptrópus, a metafora és a metonímia viszonya, illetve a szimbólumhoz és az allegóriához való kapcsolata. →Genette híres Proust-tanulmányára [6] támaszkodva – de azt egyes tekintetekben bírálva is – rámutat a metonímia szintagmatikus, illetve a metafora paradigmatikus jellegére, továbbá elfogadja Genette-nek azt az →Eco által is vallott nézetét, miszerint a metaforák a nyelvben széleskörűen meglevő metonímiai hálóra épülnek. A szimbólumot a metaforához, az allegóriát a metonímiához köti, mivel a belső hasonlóságon alapuló metafora esetében a jelölő és a jelölt kapcsolata szerves, csakúgy, mint a szimbólum esetében, amelynél a jelölő szinte feloldja magában a jelöltet; az érintkezésen alapuló metonímiánál viszont ez a kapcsolat külsődleges, akárcsak az allegóriákban, ahol a jelölő és jelölt mindig többé-kevésbé pontosan körvonalazható. Így előfordulhat, hogy idővel ugyanahhoz a jelölőhöz más jelöltet csatlakoztatnak – azaz az allegória jelentése megváltozik –, tehát az allegóriának (a szimbólummal szemben) fontos ismérve az időbeliség (temporalitás) [5]. Irodalom: 1 de Man, Paul (1999): Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Fogarasi György fordítása. Szeged: Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet Csoport; 2 Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris Kiadó; 3 Hamacher, Warner – Hertz, Neil – Keenan, Thomas eds. (1988): Wartime Journalism 1939-1943 by Paul de Man. Lincoln: University of Nebraska Press; 4 Kulcsár-Szabó Zoltán (2007): Tetten érhetetlen szavak. Nyelv és történelem Paul de Mannál. Budapest: Ráció; 5 De Man, Paul (1996): A temporalitás retorikája. Ford. Beck András. In Thomka Beáta. (szerk.) Az irodalom elméletei 1. Pécs: Jelenkor – JPTE. 6 Genette, Gérard (1972): Métonymie chez Proust. In: Figures III. Paris: Éditions du Seuil, 41– 63. B. V. l. dekonstrukció, posztstrukturalista irodalomelmélet, Jacques Derrida DERRIDA, JACQUES (1930–2004) Posztmodern francia filozófus, bár ő nem nevezi magát posztmodern gondolkodónak, sőt alig használja ezt a fogalmat [3, 52]. Munkásságában központi helyet foglal el a nyelv vizsgálata, ezért a hagyománnyal gyökeresen szakító eredeti megállapításai, tézisei nagy hatással voltak és vannak a nyelv- és irodalomtudományra. Figyelme mindenekelőtt a jelölő és a jelölt viszonyára, a szavak jelentésképződésére irányult. Alapvető módszere a →dekonstrukció; ennek lényege a fogalmak, szövegek alapelemeikig való lebontása, majd szabad újraépítése és ismételt lebontása, amely műveletek során újabb és újabb jelentésekhez jutunk el, azonban anélkül, hogy valaha is elérkezhetnénk egy ún. „végső értelemhez” – ennek létezését ~ tagadja. ● A még francia gyarmat Algériában született, szefárd zsidó családban. 12 éves gyermekként szembesül a történelemmel: a vichyi kormány antiszemita rendelkezései miatt másik líceumban kellett átiratkoznia. Felsőfokú tanulmányait az École Normale Supérieure-ön (ahová csak harmadjára sikerül bejutnia) és a Harvardon végzi. 1960–64 között a Sorbonne-on, majd 1964-től 1984-ig az École Normale Supérieureön tanít filozófiát. ● 1967-ben egyszerre három könyvvel robban be a tudományos köztudatba. Közülük a legnagyobb hatású a De la grammatologie (A grammatológiáról) [1], amelynek első része magyarul is olvasható Molnár Miklós „transzformálásában” [2]. ~ utánozhatatlan stílusú, lebegő és egymásba csúszó fogalmakkal teletűzdelt, sokrétegű és

komolyan veendő nyelvjátékokkal teli, a jelöltekre fittyet hányó jelölők tobzódásának tág teret adó szövegeit bizony legfeljebb „transzformálni” lehet, a szó klasszikus értelmében fordítani nem. A másik két munka a L’écriture et la différence (Az írás és a különbség), illetve a La voix et le phénomène (A hang és a jelenség) gondolatvilágukban szorosan kapcsolódnak a Grammatológiához, és szintén jelentős hatással voltak a nyelvről és irodalomról való gondolkodásra. ● ~ gondolatrendszerében fontos szerepet játszik az írás [3]. Éles ellentétben a saussure-i tézissel, miszerint az írás létjogosultságát kizárólag az adja, hogy a hangzó beszédet tükrözi, ~ úgy gondolja, hogy a rendszerszerű, szabályok uralta, változatlan formában megismételhető írás sokkal inkább magában hordozza a nyelv lényegét, mint az illékony, jelenségszerű, a beszélő jelenlétéhez kötődő hangzó beszéd. Megalkotja az archiécriture (ős-írás) fogalmát, rámutatva, hogy a nyelv rendszerszerűségében már a betűk feltalálása előtt is ott lakozott egy ős-írás: a grafikus írás feltalálása csupán felszínre hozta és konkretizálta ezt a mindig is a nyelvben szunnyadó rendszert. ● A Grammatológia (magyarul nem olvasható) második részében [1, 145–445] Rousseau-val vitatkozik, aki nevezetes és nagy hatású esszéjének [5] ötödik fejezetében igen elmarasztalólag beszél az írásról, s a szóbeliség–írásbeliség paradigmát lényegében a természetesség–mesterségesség paradigmával azonosítja, amelyben a pejoratívan csengő „mesterséges” jelző az írásnak jut. ~ szemére veti Rousseau-nak, hogy az oralitás fel- és az írás leértékelésével a fonocentrizmust erősíti tovább, amely a nyugati gondolkodásban a tartalom és forma szétválaszthatóságának tévképzetét megalapozó logocentrikus metafizika forrása. (Később →de Man A vakság retorikája c. terjedelmes esszéjében elemzi és bírálja ~ Rousseau-olvasatát.) ~ azért gondolja így, mert a hangzó nyelvhasználatban a jelölő létrejöttének pillanatában elenyészik, s a beszélő és a hallgató tudatában csak a jelölt marad meg, azt a szerinte téves benyomást keltve, hogy a nyelv szavai eszméket és gondolatokat reprezentálnak, s arra szolgálnak, hogy ezeket az eszméket és gondolatokat továbbítsák. ~ deklarált célja ennek a valamennyiünkben rögzült logocentrizmusnak a dekonstrukciója, lebontása. ● ~ úgy gondolja, hogy a jelölő csak az írás keretében nyeri el az őt megillető szerepet a mindig is transzcendentális, megfoghatatlan, mégis előtérbe tolakodó jelölttel szemben, s válik nyilvánvalóvá, hogy a jelölő, a szöveg az egyetlen ténylegesen létező dolog; ám a jelölő sem lesz soha fix, mert vég nélküli elkülönböződési (différance) [6] játékban van a többi jelölővel és a jelöltekkel. A différance (ez a jellemzően derridai neografizmus a francia différence [’különbség’] szó kiejtést követő írásmódja) fogalma Saussurre-nek arra a tézisére vezethető vissza, miszerint a nyelv jelek (jelölők) rendszere, és e jelek (jelölők) önazonosságát a többi jeltől való különbségük (différence) adja, nem pedig a pozitív szubsztanciájuk, a lényegük (essence), lévén hogy a jelölőknek nincs a jelöltekkel való kötött, pozitív kapcsolatuk. A jelölők egymástól mintegy elkülönböződnek, és az elkülönböződések (différance) rendszere adja a nyelv lényegét. A lényeg azonban a viszonyok folyamatos, temporalitásba ágyazott mozgásában, változásában van, és ettől lesz egy szöveg a jelentések tekintetében kimeríthetetlen. „Az ábrázolás összekeveredik az ábrázolttal, olyannyira, hogy úgy beszélünk, ahogy írunk, azt gondoljuk, hogy az ábrázolt mindössze az ábrázoló árnyéka vagy tükröződése. [...] Az ábrázolásnak ebben a játékában az eredetpont megragadhatatlan marad. Dolgok vannak, vízfelületek és képek, egyiknek a másikra való végtelen utalása, de nincs többé forrás. Nincs többé egyszerű eredet” [1, 65]: a jelölő és a jelölt elkülönülése is kétségessé válik. ● Termékeny alkotó volt, terjedelmes életművet hagyott hátra, munkái egységes koncepció köré rendeződnek. A nyelv működésével kapcsolatos derridai gondolatok sok hasonlóságot mutatnak a retorika nyelvszemléletével. ~ munkássága jelentősen hozzájárult a retorikának a 20. század utolsó harmadában bekövetkezett reneszánszához. Irodalom: 1 Derrida, Jacques (1967): De la grammatologie. Paris: Les Éditions de Minuit; 2 Derrida, Jacques (1992): Grammatológia. Első rész. Transzformálta Molnár Miklós.

Szombathely: Életünk – Magyar Műhely; 3 Orbán Jolán (1994): Derrida írás-fordulata. Pécs: Jelenkor Kiadó; 4 Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris Kiadó; 5 Rousseau, J-J. (1995): Essai sur l’origine des langues. In: Rousseau, J-J.: Œuvres complètes V. Paris: Gallimard. 375–429; 6 Derrida, Jacques (é. n.): Az elkülönböződés. Gyimesi Tímea fordítása. In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Budapest: Cserépfalvi. 43–63. B. V.

l. dekonstrukció, posztstrukturalista irodalomtudomány

DEKONSTRUKCIÓ A ~ fogalmát →Derrida vezette be Grammatológia című 1967-ben megjelent munkájában a Heidegger által használt Destruktion, Abbau (’destrukció’, ’lebontás’, ’leépítés’) szavak fordításaként. A ~ fogalmának fontos előzményei lelhetők fel még Hegel, Husserl és Nietzsche munkáiban is. ● A filozófiában a ~ célja a fogalmak „erőszakos hierarchiájának” [2, 390] a rétegekre bontása, megkérdőjelezése, bizonytalanná tétele. Pl. az emberi gondolkodás egyik alappillérének tekintett ok–okozati viszonnyal ez a következőképpen végezhető el: fájdalmat érzek, keresem az okát, és észreveszek a székemen egy tűt. A klasszikus gondolkodás szerint a tű az ok, a fájdalom az okozat; s a tű mind időben, mind logikailag előbb áll a sorban, az okozat szigorúan következménye, alárendeltje az oknak. A helyzet azonban oly módon is megközelíthető, hogy ténylegesen a fájdalom (az okozat) van előbb, s a tűt (az okot) csak később találom meg: ezzel felborul az ok–okozati viszony időbeli rendje. A klasszikus gondolkodás logikai rendjét pedig az borítja fel, hogy az okot (a tűt) valójában csak az okozat (a fájdalom) avatja okká [1, 119–22]. Ha a ~ról valamilyen lényegre törő meghatározást kívánunk adni, akkor eleve olyasmit kell feltételeznünk, hogy egy koherens konstrukcióval van dolgunk, amelynek van ilyen lényege, magva, ami elmondható, összefoglalható. Egy ilyen lényeg, mag feltételezése viszont éppenséggel a ~ alapszemléletének mondana ellent. A ~ „szeretné tagadni a lényeg, a mag, a középpont stabil létét, és fel szeretné hívni a figyelmet, hogy minden konstrukció értelme voltaképpen megfeneklése, megtörése, zátonyra futása során válik világossá” [2, 354]. A ~ a középpont, a lényeg szükségszerű létét teszi kétségessé, s azt feltételezi, hogy a középpont, a lényeg megragadására irányuló törekvés az európai gondolkodás öncsalása volt [2, 355]. ● A ~, a dekonstruktív módszer a 20. század 70-es éveitől kezdve a nyelv- és irodalomtudomány területén fejt ki igen jelentős hatást. A nyelv vonatkozásában a ~ alaptörekvése annak a több évezredes tradíciónak a lebontása, amely az emberi nyelvet logikai alapon nyugvó képződménynek tekinti. E felfogás szerint – amelyet Derrida logocentrizmusnak nevez – a nyelv a megnevezéstől függetlenül is létező eszméket, gondolatokat reprezentál, és eszközként szolgál ezeknek az eszméknek és gondolatoknak a továbbítására. A logocentrizmus tehát a jelölt (a lényeg, a tartalom) prioritását vallja a jelölővel (a felszínnel, a formával) szemben. A ~ viszont úgy gondolja, hogy az egyetlen biztos dolog a szöveg, amely pusztán jelölők láncolata, s ezekhez a jelölőkhöz nem kapcsolódik rögzített jelentés, fix jelölt, hanem a jelölők állandó mozgásban vannak egymáshoz, jelöltjeikhez, illetve más szövegek jelölőihez és jelöltjeihez viszonyítva (→intertextualitás). ● A ~nak ez a logocentrizmussal szembeforduló törekvése sokban összecseng a retorika szemléletmódjával, hiszen a retorika soha nem tekintette puszta gondolatközvetítő eszköznek a nyelvet. Nem véletlen, hogy a ~ új pozícióba helyezi a retorikusságot mint a nyelvhasználat egy sajátos minőségét: a retorikusság a ~ meghatározó alapfogalma, mivel a nyelv alapvető létformájának tekinti; úgy

gondolja, hogy a nem retorikus nyelv valójában a retorikus nyelvhasználat lecsupaszítása, redukciója [2, 390], tehát mintegy a nyelv alaptermészetétől eltérő nyelvhasználati forma (ilyen pl. a tudományok egzaktságra törekvő nyelve). Különösen érdekes ez annak a fényében, hogy →Barthes egy 1970-es terjedelmes tanulmányában eltemeti a retorikát, s kimondja, hogy visszavonhatatlanul halott [3, 111]. ● Bár a ~ fogalma és eljárásmódja meghatározó szereppel bír a posztstrukturalista irodalomelméletben, ellenzői, kritikusai is akadnak. Egyesek ártalmatlan, ám haszontalan akadémikus játékként vetik el, mások viszont „terrorista fegyvernek” tarják, amely szétbombázza, szétrombolja az irodalmi hagyományt [4, 8–9]. Irodalom: 1 Culler, Jonathan (1997): Dekonstrukció. Elmélet és kritika a strukturalizmus után. Módos Magdolna fordítása. Budapest: Osiris; 2 Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris Kiadó; 3 Barthes, Roland (1997): A régi retorika (Emlékeztető). Szigeti Csaba fordítása. In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei III. Pécs: Jelenkor. 69–169; 4 de Man, Paul (1999): Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Fogarasi György fordítása. Szeged: Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet Csoport; B. V. l. Jacques Derrida, Paul de Man, posztstrukturalista irodalomelmélet NARRATOLÓGIA A terminust Tzvetan Todorov használta először 1969-ben, A Dekameron grammatikája című munkájában. A ~ valós vagy fiktív történeteket tartalmazó szövegekkel foglalkozik; ezek nem kizárólag irodalmi szövegek lehetnek. A ~ célja a szövegek szerkezetének, felépítésének feltárása, a szereplők jellemzésének, a színhelyek kiválasztásának a vizsgálata, a narratív szöveg műfaji besorolása és legfőképpen a történetmondás nyelvi technikáinak az elemzése, szabályszerűségeinek a megfogalmazása. ● A ~ előzményei tulajdonképpen Arisztotelészig visszavezethetők, aki a Poétika XXIII. fejezetében azt mondja, hogy az elbeszélést „egységes és teljes cselekmény köré” kell szerkeszteni, amely cselekménynek „eleje, közepe és vége van”. A 20. században a ~ közvetlen forrásának egyfelől →Vlagyimir Propp A mese morfológiája című nagy hatású munkáját szokás tekinteni, amelyben Propp az orosz varázsmese elemi struktúráit veszi sszámba és kategorizálja; másfelől a francia strukturalista antropológus, Claude Lévi-Strauss munkásságát, aki a mítoszt nem egyszerűen történetnek, hanem az emberi létezés általános keretének, formájának fogja fel [3, 228]. ● Elterjed a ~nak egy tágabb értelmezése is, amely a narrációt a nem elbeszélő műnemekre (líra, dráma) is kiterjeszti, sőt általános kulturális jelenségként fogja fel: eszerint a narratív (elbeszélő) struktúrák nemcsak a verbális jelrendszerekben lelhetők fel, hanem egyéb művészeti ágakban is. Egy regény vagy egy elbeszélés történetét elbeszélheti egy film is, a történet eltáncolható vagy pantomimben előadható, sőt egy operában multimediálisan jeleníthető meg. Ez esetben a különböző műfajok narratíváit összevethetjük egymással, s ennek során az →intertextualitás és az intermedialitás sajátos esetével találjuk szemben magunkat. ● A ~ fő kutatási célja az ún. „elemi narratív struktúra” meghatározására irányul. Az „elemi narratív struktúra” az a bázis, amely műfajtól függetlenül bármely narratívában jelen van közös mozzanatként, és mindenfajta – verbális vagy nem verbális – elbeszélés alapját képezi. Az „elemi narratív struktúra” többszörös absztrakció révén létrejött fogalom, amely így eltekint a konkrét elbeszélés műfaji és egyéb sajátosságaitól. ● A francia kultúrkörben létrejött ~ legnagyobb hatású művelője →Gérard Genette: Discours du récit (1972) (Értekezés az elbeszélésről) és Nouveau discours du récit (1983) (Új értekezés az elbeszélésről) című munkái a ~ alapművei. Az előbbi munka bevezetésében Genette elmondja, hogy az „elbeszélés” fogalmat hármas

értelemben használja; először a narratív kijelentés, szöveg (diszkurzus) értelmében, másodszor az elbeszélt történet, harmadszor pedig az elbeszélés aktusa értelmében. Konkrét szövegelemzései e három szint közötti viszonyok, kapcsolatok vizsgálatára irányulnak, de figyelmének középpontjában mindvégig a narratív kijelentés, a szöveg áll [2, 169]. ● A ~ két alapvető terminusa a fabula (a nyers történés a maga valóságbeli formájában) és a szüzsé (a megszerkesztett történet): a ~i kutatások lényegében ennek a kettőnek az azonosságait, illetve mindenekelőtt a különbségeit vizsgálják, továbbá azt, hogy a mindennapi események mely narratív technikák alkalmazásával alakulnak át fikcióvá, irodalmi elbeszéléssé [3, 228–229]. ● Az esetek döntő többségében a szónok retorikai szöveg is felfogható narratívaként, hiszen a szónok lényegében egy összekapcsolt elemekből felépített gondolati íven vezeti végig a meggyőzendő hallgatóságot. Ez a gondolati ív tágabb értelemben történetként is felfogható, hiszen az érvelés ugyanúgy eljut „valahonnan valahová”, akárcsak egy történet. Irodalom: 1 Orosz Magdolna (2003): „Az elbeszélés fonala”. Narráció, intertextualitás, intermedialitás. Budapest: Gondolat Kiadói Kör; 2 Orosz Magdolna – Rácz Gabriella (2006): Irodalom, irodalomtudomány, irodalmi szövegelemzés. Digitális tananyag. Budapest: Bölcsész Konzorcium. http://mek.niif.hu/05400/05477/05477.pdf; 3 Bókay Antal (1997): Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest: Osiris Kiadó. B. V.

INTERTEXTUALITÁS; ’szövegköziség’. – A terminust Julia Kristeva vezette be 1966-ban annak a részben korábban már →Bahtyin által is felfedezett jelenségnek az elnevezésére, hogy bármely irodalmi szöveg kapcsolatban van minden korábban megszületett irodalmi szöveggel. „A szöveg nem sziget” – fogalmazza meg a gondolatot érzékletesen Chandler [3, 199], aki rámutat arra is, hogy az ~ gondolata élesen szemben áll azzal az általános strukturalista gyakorlattal, amely a szöveget autonóm, elhatárolt egységként kezelte, s kizárólag a szöveg belső szerkezeti elemei közötti kapcsolatrendszer feltárására törekedett. ● Egy szöveg elemeinek azonban külső kapcsolatai is vannak, ezer szállal kötődik a korábban létrejött szövegekhez. Pl. egy novellaíró a novellaírás mesterségét nagyobbrészt a korábbi novellaíróktól tanulja meg, lesi el, s egy novellát az olvasó is elsősorban az általa olvasott többi novellához méri, s csak másodsorban a novella témájával kapcsolatos saját élettapasztalataihoz: „Az intertextuális ismétlés éppolyan fontos eleme az irodalomnak, mint az új valóság eredeti meglátása” – írja Kibédi Varga Áron (4, 5); sőt, a →posztstrukturalista irodalomelmélet szakirodalmában igen elterjedt az a nézet is, mely szerint a szövegvilágok referencialitása (valóságra vonatkoztathatósága) csak látszólagos (1, 74–77). ● →Genette rendszerében az ~ a transztextualitás egyik esete a paratextualitás (a mottó és az azt felhasználó mű kapcsolata), a metatextualitás (a tudományos irodalomban szokásos idézési mód), a hipertextualitás (témák és motívumok továbbélése a kulturális hagyományban; pl. bibliai motívumok) és az architextualitás (műfaji vagy műnemi azonosság: pl. Márai Halotti beszéd című verse a nyelvemlék Halotti beszédre utal) mellett. Genette rendszerezése általánosan elfogadott, a szakirodalmi gyakorlat mindazonáltal hajlik rá, hogy intertextuálisnak tekintsen minden Genette által transztextuálisnak mondott jelenséget. ● Az ~ különleges esete a vendégszöveg, amikor egy író úgy vesz át rövidebb-hosszabb szövegrészletet egy másik író művéből, hogy „varratmentesen” beilleszti az idegen szöveget saját szövegébe, és semmilyen módon nem utal rá, hogy nem a saját szövegét olvassuk: az idegen szöveg az író szövegének szerves részévé válik. A vendégszöveg alkalmazása széleskörűen a posztmodern irodalomban terjedt el, bár hasonló átvételek a korábbi korszakok

műveiben is akadnak (pl. Kodolányinál), a régebbi művekben ezek a szövegrészletek a forrásmű hangulatának a megidézését szolgálták, a posztmodern alkotásokban viszont belesimulnak az idéző író szövegébe. Ez az eljárás – miként ezt már pl. Esterházy Péter művei kapcsán többek szóvá tették – szerzői jogi problémákat is felvethet, ám eddig tudomásunk szerint ilyen tárgyú jogi eljárásra sem itthon, sem külföldön nem került sor. ● A vendégszövegek és általában az intertextuális eszköztár alkalmazása a retorikai műfajokban igen gyakori és kedvelt. A prédikációkban szokásos a bibliai idézet, az ünnepi köszöntőkben versrészletek és magvas bölcs mondások beleszövésével éri el a szónok az elvárt emelkedettséget. A politikai beszédekben is gyakori az ellenfél szavainak a megidézése, hogy azután a szónok mindenki számára nyilvánvalóan bizonyítsa az abban foglalt állítások helytelenségét. ● Az ~ fogalma részben visszavezethető →Saussure tézisére, miszerint a nyelv különbségek rendszere, és az egyes jelek, szavak nem a pozitív szubsztanciájukkal, hanem a körülöttük levő többi jeltől való különbözőségükkel nyerik el jelentésüket [2, 140]. Ha a szavak lényege a többi szóhoz való viszony alapján ragadható meg, akkor teljesen nyilvánvalóan ugyanez a helyzet a szavakból építkező szöveg esetében is, az ~ jelenségére mégiscsak fél évszázaddal később figyelnek fel a kutatók. Fontos különbség a saussure-i tézis és az ~ között, hogy míg a nyelvi rendszer jelei között kizárólag a különbségek az irányadók (azonosság el sem képzelhető), a szövegek közötti kapcsolatokban mind a különbségek, mind az azonosságok fontos szerepet játszanak. Irodalom: 1 Orosz Magdolna (2003): „Az elbeszélés fonala”. Narráció, intertextualitás, intermedialitás. Budapest: Gondolat Kiadói Kör. 2 Saussure, Ferdinand de (1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Corvina Kiadó. 3 Chandler, Daniel (2002) Semiotics: The Basics. London: Routledge. 4 Kibédi Varga Áron (1998): Szavak, világok. Pécs: Jelenkor Kiadó. B.V.