Cesare Lombroso antroposzociológiája

Cesare Lombroso antroposzociológiája. zélő lényekre vonatkozó természettudományi kutatások sok szemponttal termékenyítették meg korunk szociológiáját. Biológiai nézetek hatása alatt magyarázta a szociológia számos művelője az emberi társadalom szerkezetét és fejlődését az állati szervezetre vonatkozó törvényszerűségek segítségével, biológiai hatások alatt képzelték el a társadalmi csoportok harcát a fajok küzdelmének mintájára. A szociológia biológikus elméletei mellé sorakozik az a felfogás, mely bizonyos egyének társadalmi szerepének az átlagostól való eltérését szervezetüknek a normális emberi szervezettől való eltérésére vezeti vissza. Az átlagos ember felé emelkedik a génie, a normális ember nívója alatt van a bűntettes és a prostituált. Hogy függ össze a társadalmi szerepnek a rendestől elütő volta a szervezet rendellenességével? Ez a kérdés volt Lombroso szociológiájának alapvető problémája. A kérdést legbehatóbban Lombroso a bűntettessel kapcsolatban tárgyalta. Kultúránk egyik érdekes jelensége, hogy a kriminalitás a polgárosultság emelkedtével nem apad, sőt látszólag növekszik. A bűnnek van egy csomó állandó katonája. A visszaesők, a hivatásszerű bűnösök szilárd magja körül hullámzik a kisebb, az alkalmi bűnösök folyton megújuló serege. A közbiztonság, a büntettek elhárítása a kapitalisztikus gazdaságon alapuló kultúrának elsőrangú szükséglete s ezért merül fel talán korunkban különös erővel az a kérdés, hogy mi viszi az embereket a bűnre? Tudományos ismereteknek a minőségét jórészt azok a módszerek és eszközök határozzák meg, amelyekkel a tudományos vizsgálat folyik. Az anatómiai kutatásnak más lesz az eredménye, ha szabad szemmel történik s más, ha mikro-

454 szkóppal. A mikroszkopikus észlelés eredménye is változik a festési módszerek nyomán. A tizennyolcadik század nagy kriminalistái „szabad szemmel”, a mindennapi tapasztalat eszközeivel figyelték meg a bűntetteseket. A bűnt még Beccaria elsősorban a nép műveletlenségére és a törvények rosszaságára vezeti vissza. A kriminalitás okaira vonatkozó tudományos felfogásban jelentős módosulás következik be, mikor a büntettél érintkezésbe lépnek a közönséges megfigyeléstől eltérő módszerrel dolgozó tudományok emberei. A bűntettet megfigyelő tudósok egyike a törvényszéki, vagy a fogházorvos, a másika a statisztikus. Az egyik az antropológiának s a pszichofiziológiának, a másik a társadalmi tömegjelenségek észleletének módszereivel dolgozik. S a különböző módszerek és eszközök hatása alatt a kutatók e két típusa egészen különböző képet nyer a kriminalitásról. Lombroso a bűntettest megfigyelő orvosnak a legjellegzetesebb tudományos képviselője. A fogházakban Lombroso, mint mások is előtte, számos abnormitást észlelt a bűntetteseken. Csakhogy még előzőinél az ily észleletek a futó benyomások, az ötletek szerepét játszották, ő a bűntettesek nagy során a koponyaméréstan, az anatómia, a fiziológia minden rendelkezésre álló eszközével a mérések és megfigyelések nagy tömegét végezte. S ezeket a természettudományi adatokat kiegészítette a bűntettesek lelki és társadalmi életére vonatkozó számtalan részletnek a följegyzésével. Összegyűjtött a bűntettesre vonatkozó mindenfajta apróságot, a bűntettesektől származó írásokat, rajzokat, sőt még a börtönök falára kapart mondásokat is. Ebből a kevés kritikával, de impozáns szorgalommal összehordott anyaghalmazból építette fel elméletét, melyet új megfigyelések és meggondolások hatása alatt nem egyszer változtatott meg. Nehezen jellemezhetők ennek az impreszszionista s nem épen szabatos elmének a gondolatai, de nagyjában a L'uomo delinquente utolsó kiadásai és a későbbi művei nyomán ilykép vázolható a bűntetteskérdésben elfoglalt legfejlettebb álláspontja: A bűntettesek rajában különböző csoportok, típusok fedezhetők fel. A normális embertől legjobban elütök azok, akiket pszichofizikai szervezetük a társadalmi viszonyoktól csaknem függetlenül a bűntett felé hajt. A bűntettesek körülbelül 35%-ára terjedő „született bűntettes”-ekből álló csoport az európai embernek valóságos anatómiai változata. Az elfajulást stigmák, jelek nagy száma és különös csoportosulása jellemzi a delinquente nato-t. Az arca asszimetrikus, a fülei széttállók, a karjai hosszúk, a szakálla ritka, a haja dús és korán őszül stb., stb. Ezekből a stigmákból különösen fontosak a koponyára vonatkozók. A született bűntettes koponyájának térfogata kicsiny, homloka hátrafutó, arca hosszú, állcsontja előreálló, állkapcsa erős, arcjáromcsontja és homloköble kidomborodó, szemüregei nagyok. A koponya rendellenessége szorosan összefügg az agyvelő abnormis voltával. S csakugyan a született bűntettes agyvelejének tekervényei és barázdái is eltérnek a szabályos

455 állapottól. Az agyvelő hátramaradottsaga párhuzamos a lelki élet fejletlenségével. A delinquente nato érzékenysége a látóképesség s az időjárás észlelése kivételével csekély, véredénybeli reakciója Alig pirul el. Érzéketlen bőrét tetoválja. A fiziológiai érzéketlenséggel együtt jár a morális érzelmek tompaságával. Részvétlen embertársaival szemben, nem lát a jövőbe, nem ismeri a lelkiismeretfurdalást, lusta és szerfelett hm. Ezek a lelki és erkölcsi tulajdonságok visszatükröződnek sajátos fiziognómiájában. Lombroso a delinquente nato testi, lelki és erkölcsi vonásai s az emberfajta majmok, vademberek és gyermekek testi-lelki berendezkedése közt sok hasonlatosságot lát. A született bűntettes jórészt az átöröklés egy különös esetének, a fejlődés meghaladott állapotára való visszaütésnek, az atavizmusnak eredménye. De nemcsak a primitív állapotokkal hasonlatos a született bűntettes állapota, hanem bizonyos patologikus formákkal. Csaknem azonos a moral insanity-nek nevezett állítólagos elmebetegséggel és sokban rokon az epilepsziával, különösen annak indokolatlan dührohamokban nyilvánuló rejtett formájával. A született bűntettes típusa az epilepsziának egy változata. Az atavizmus és a patologikus vonások egy tőről fakadnak, a csíra elfajult, degenerált voltából, a rosszul táplált agyvelőnek ezzel kapcsolatos kisebb ellenálló képességéből. A született, valódi bűntettesnél patologikusabb az őrült bűntettes, kevésbbé patologikusak azok a bűntettesek, akiknél a bűn legfőbb oka az előretörő szenvedély magas foka, vagy a társadalmi alkalom. Patologikus, epileptoid vonásokat ezeknél is talál Lombroso, az alkalmi bűntettesek egy csoportja azonban normális ember, ezeknek látszólagos kriminalitását csak a törvények hibás intézkedései idézték elő. Lombroso föllépésével az emberrel foglalkozó összes természettudományok részt kérnek a kriminalitás magyarázatából. Nem a darwinizmust alkalmazta Lombroso a kriminalitás megfejtésére, hanem sok egyéb biológiai hipotézis közt a darwinizmust is. Elméletének legfőbb biológiai alapjai a degenerációnak Morel-féle tana, egy némely pszichiátriai kórformára, különösen a moral insanity-re s az epilepsziára vonatkozó kutatások és az emberi faj variabilitásának s a visszaütő átöröklésnek darwini felfogása; Lombroso hipotéziséval szemben legelsősorban felmerülő kerdes, helyesek-e a természettudományi alapjai s különösen helyesen alkalmazta-e azokat a bűnös emberre? Antropológiai módszerének kiinduló pontja az a föltevés, hogy vannak bizonyos jelek, melyek a normális állapottól való eltérésnek, a degenerációnak a jelei. Kritikus, beható vizsgálatot azonban a stigmákra vonatkozólag nem eszközöl. Számos úgynevezett elfajulási jel abnormis volta igen kétséges. Liebreich például újabban az arc asszimetriájára vonatkozólag kimutatja, hogy az normális emberi tulajdonság, mely a magzatnak az anyaméhben elfoglalt helyzetére vezethető vissza. Az elfajulási jelek csoportja egyébként igen vegyes társaság. Számos Lombrosoféle elfajulási jel eddigi ismereteink szerint a lelki élet szem-

456 pontjából közömbös. Így az újabb anatómiai kutatások szerint az agyvelő fejlettsége tekintetében a tekervények és barázdák alakja nem fontos, hanem döntő bizonyos sejtcsoportok, az ú. n. pyramissejtek elterjedtsége. Számos mérése a testi s lelki élet szempontjából irreleváns adatot hozott csak felszínre. Így a legtöbb koponyamérése. A koponyaméréstant most kezdi Klaatsch összehasonlító anatómiai alapra helyezni s az eddigi kraniometriai módszerek eredményeit többedmagával meddőnek tartja. A Lombroso hipotézise legfőbb elméleti alapjainak ingatag volta az összes kutatásait meglehetősen kétségesekké teszi. A másik kérdés, amely Lombrosoval szemben felmerül, hogy helyesen állapította-e meg az elfajulás jeleinek az előfordulását? Az elfajulási jelek részben mérések, részben egyszerű megfigyelések útján konstatálhatok. Aránylag csekély anyagból vont általánosítások, az antropológiai mérések statisztikai módszereinek a tisztázatlansága idézi elő, hogy Lombrosonak és más antropológusoknak észleletei közt sok kérdésben, így pl. a bűnösök koponyáinak térfogatára vonatkozólag igen szembetűnő ellentétek merülnek fel. Hasonlóképen nagyok az eltérések az egyes kutatók között az egyszerű megfigyeléssel szerzett adatok tekintetében. Ilyen kérdésekben az előzetesen elfoglalt álláspontnak igen nagy a szuggesztív ereje. Topinard a Charlotte Corday koponyáját szépnek, harmonikusnak találja, Lombroso egy csomó szabálytalanságot fedez fel rajta. Magnan bemutat néhány bűntettesfotográfiát abból a célból, hogy bebizonyítsa milyen szabályos, elfajulási jelektől mentes arcok. Lombroso egy részüket a típusa tiszta megnyilvánulásának tartja. Kétségkívül sok megfigyelését befolyásolta a fogház környezetének a bűntettes arcokra gyakorolt egyformásító hatása. Nemcsak a kiindulási pontjához, az eredményeihez is igen sok kétség fér. De ha fel is tesszük, hogy az egyes bűntetteseken végzett megfigyelései helyesek, kérdéses marad, hogy az elfajulási jelek csakugyan tipikusan csoportosulnak-e a bűntettesek bizonyos rétegében? Pontos összehasonlító vizsgálatok vannak-e arra vonatkozólag, hogy ugyanazon elfajulási jelek nem találhatók-e meg ugyanazon mértékben nem bűntettes egészséges embereknél, vagy nem bűntettes elmebetegeknél? Lombroso eszközölt ilyfajta összehasonlításokat, de az összehasonlításainak statisztikai módszere ezúttal is hibás. Bűntettesekkel válogatás nélkül nem bűntetteseket állít szembe, holott a helyes összeállítási alap az lett volna, ha az egybevetett bűntetteseket és nem bűntetteseket társadalmi helyzetük szerint csoportosítja s így hasonlítja össze. Az elfajulási jelek, a degeneráltság Naecke, Baer, de különösen Niceforo vizsgálataiból kitűnően az alsóbb osztályok tagjai közt gyakoriabbak, mint a felsőbbek közt. De Lombroso kutatásaiból pontosan nemcsak az nem tűnik ki, hogy a bűntettesek mikép térnek el az úgynevezett normális emberektől, hanem az sem, hogy mennyiben különböznek az egyéb degeneráltaktól. A büntetteseket Lombroso kellő széjjelválasztás nélkül elmebetegekkel

457 méri össze, holott az elmebetegek közt az egyes klinikai képek társadalmi helyzet szerint jelentői(eltérések vannak. Az epileptikusok egy része, az imbecillisek s az idióták pl. sok más elmebetegtől eltérően különös hasonlatosságot mutatnak a degenerált bűntettesekkel. Úgy hogy a degenerált bűntetteseknek a többi degeneráltaktól elütő típusát, ez volt Lombroso sajátos törekvése? nem sikerült kimutatnia. Bűntettes típusa különben saját fejtegetéseiből is igen nehezen állítható össze. Az egyes bűntettesek között Lombroso szerint is olyan jelentős eltérések vannak, hogy igen kevés vonás marad meg közös ismertetőjelül. Így pl. a gyilkos Lombroso szerint rövidfejű, sasorrú, a tolvaj hosszúfejű, tompaorrú stb. De ha nem is fedezte fel a büntettestípust, amint vélte, mégis érdeme, hogy rámutatott a bűntettesek között lévő számos degeneráltra s nagy erővel kutatta azt a fontos s az ő vizsgálatai után is igen kevéssé tudott összefüggést, amely a degeneráció s a kriminalitás között fennáll. Egy-két emberöltővel ezelőtt nem ismerték még az elmebetegségnek több ma már ösmeretes formáját. Ki tudja, hogy egy-két emberöltő múlva a degeneráció szerepére és mértékére nézve minő perspektívák nyílnak meg? Az antropológiai vizsgálatoknál kétségtelenül hiányosabbak Lombroso pszichológiai kutatásai. A mások megfigyelésének módszerei a pszichológiában még tökéletlenebbek, mint az antropológiában. A Lombroso által megfigyelt esetek száma ezen a téren kisebb, mint az antropológia terén s a bűntettesnek az átlagos nem bűntettessel való összevetését itt alig vitte keresztül. A pszichológiai kutatásnak ebben a kérdésben különben csaknem legyőzhetetlen nehézségei vannak. Azt meg lehet állapítani, hogy az ember életében hatodik ujjat, vagy hátrafutó homlokot társadalmi hatások alatt nem igen szerezhet, de a szimpátiának vagy a lelkiismeretfurdalásnak hiánya társadalmi úton is előállhat. Az öröklött s a szociális hatások alatt kialakult lelki diszpozíciók ma még nem különíthetők el. A biológiailag már az embrióban determinált bűntettesnek lélektani bizonyítékairól nem lehet szó. S csak sejtésszerű jelentősége van annak a külsőleg alig felismerhető elfajulásnak, amelyet Lombroso a szenvedélyből s a társadalmi alkalom hatása alatt bűnt követő bűntetteseknél felvesz. A bűntettesek legnagyobb részénél, ahol az antropológiai megfigyelések cserbenhagyják, alig nyújt magyarázatot. Lombroso nemcsak a degeneráció bizonyos típusait kereste a bűntettesek sorában, hanem a bűntettesek degenerációjának okai után is kutatott. Hiányos megfigyelések után merész sejtések következtek. Bárha logikai ellenmondás nincs az atavizmus és az epileptikus degeneráció együttes föltételezésében, exakt módon kiépített hipotézisnek a Lombrosoé nem tekinthető. Darwinnak a bűntettes atavisztikus természetére vonatkozólag odavetett sejtéséből Lombroso az intuíciók egész rendszerét fejtette ki. Az elfajulási jelek egy része atavisztikusnak látszó (mint pl. hátrafutó homlok, pragnatizmus stb.), más részük nem az. Csakugyan

458 ősi sajátosságokra való visszaütésről van szó s nem-e a fejlődés megakadályozottságáról, vagy egyszerű variációkról? Ezeket a kétségeket Lombroso nem oszlatja el. Még merészebb analógián nyugszik a bűntettes degenerációjának az epilepsziával való magyarázata. Csakugyan van rokonság pl. nem egy bűntettes indokolatlannak látszó dührohama s az epilepsziának rejtett formát között, de nem magyarázzuk-e a kevéssé ismertet az ismeretlenebbel, mikor a dührohamot az öntudat vele járó zavarával együtt az epilepszia jelenségei közé sorozzuk? Kis hasonlatosságoknak azonosságokká való avatása, ez a jellemzője a Lombroso hipotéziseinek, amelyek azonban épen merészségüknél fogva gyakorta zökkentenek ki megszokott gondolatmenetekből és adnak új összefüggések kutatására ösztönző lökést az elmének. Lombroso antropológiai hipotézise a szociológiai elmélkedések és kutatások egész raját vonta maga után. Többen vitatták, hogy a született bűntettes típusa társadalmi lehetetlenség. A bűncselekmények társadalmonkint és koronkint változnak. Elképzelhetetlen, hogy ily körülmények közt a bűntettes állandó antropológiai típus legyen. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy vannak bizonyos szervezetű emberek, akik minden idők változó társadalmi rendjéhez nem tudnak illeszkedni. Vagy hogy korunkban — s elsősorban erre vonatkozik a Lombroso elmélete — régibb kultúrfokra való visszaütés hatása alatt bűncselekményeket követnek el olyanok, akik más viszonyok közt talán normális emberek lennének. Az a kérdés, hogy a bűntettes testileg és lelkileg különbözik-e a normális embertől, elsősorban az antropológia s a pszichofiziológia problémája. A Lombroso tételeivel szemben ezeknek a tudományoknak a kritikája döntő. Kétségtelen azonban, hogy szociológiai szempontok elhanyagolásával valamely társadalmi jelenség szempontjából helyes antropológiai megfigyeléseket sem lehet eszközölni. Lombroso vizsgálatainál ez különösen két tekintetben tűnik ki. Ő — mint már említettük — antropológiai méréseket végez bűntetteseken és nem bűntetteseken anélkül, hogy kutatásai anyagát társadalmi helyzetük szerint csoportosítaná. Nem látja azt az óriási hatást, melyet az osztályhelyzet a testi és lelki élet minden nyilvánulására gyakorol. Pedig saját kutatásaiból is kiviláglik itt-ott, hogy a társadalmi helyzet biológiai eltéréseknek lehet forrása. így midőn leírja, hogy a jobb fajtájú, az intelligens bűntettesek arca többnyire szép, míg a bűntettesek nagy tömegének fiziognómiája nagyobbára rút. Továbbá kutatásai közben nem ismeri fel eléggé, hogy az állam a bűntettes reflektorával minő egészen különböző motívumból fakadó cselekményekre, minő egészen elütő lelkületű tettesekre világít. Vannak bűncselekmények, amelyek az elkövetőjükre jellemzők s vannak olyanok, amelyek a „bűntettes” egyéniségének leírásával nem igen jönnek számba. Teljesen különböző társadalmi jelenségeket vizsgál azonos módszerekkel. Általában a megfigyelései leginkább a grandé criminalité-t érintik s a kis bűncselekmények elkövetőinek légiójára alig vonatkoznak.

459 Mikor a közönséges, súlyos bűncselekmények köréből kilép s a politikai bűntetteket vizsgálja az ő típusainak szempontjából, akkor élesen kitűnik, hogy módszere csak a bűntettesek egy részére szabott s hogy társadalmi változásokkal járó tömegjelenségek megvilágítására teljességgel alkalmatlan. De nemcsak szociologikus vezető szempontok kellenek az eredményes kriminálantropológiai kutatásokhoz, hanem az antropológiai eredmények is jórészt használhatatlanok a szociológia megvilágítása nélkül. Ha a degenerációnak van is szerepe a bűncselekmények létrejöttében — bár távolról sem az, melyet neki Lombroso tulajdonit — igazi jelentősége csak akkor tárul elénk, ha társadalmi okait és kísérő jelenségeit szemügyre vesszük. A degeneráció, ha tisztára nem is magyarázható meg társadalmi okok segítségével, jórészt eredménye az alsóbb osztályok rossz táplálkozási és lakásviszonyainak, kimerítő munkájának és alkoholfogyasztásának s a felső osztályoknál is igen erős összefüggésben van a prostitúció útján terjedő szifilisszel, az ivási szokásokkal s itt-ott a heves verseny izgalmas és túlfeszített szellemi munkájával. S a társadalmi okok talaján megtermő degeneráció bűnre alig vezet társadalmi okok hatása nélkül. A munkásosztálybeli degeneráltnál a nyomorúság a legkisebb ellenállás irányában a bűnt idézi elő, a gazdag földbirtokosnál a degeneráció sokkal valószínűbb, hogy tékozlás miatt való gondnokság alá helyezést és szanatóriumi kezelést von maga után. A társadalom ismerete nélkül továbbá gyakorta tulajdonítanak szervezeti eltérésnek oly jelenségeket, amelyek tisztára társadalmi hatások eredményei, így a tetoválást Lombroso a vademberre való visszaütéssel magyarázza, holott valószínű, hogy az alsóbb osztályok bizonyos rétegeinek ez a szokása ép az utóbbi századok kultúrájának hatásakép a tengeri utazások s a primitív népekkel való érintkezés révén jött létre. Szociológiai felfogás hiánya az, ami az egész lombrosoi épületet csonkává teszi. S bár Lombroso különösen később a kriminálszociológiai kutatások eredményeit megösmerve s a tudományos szocializmus gondolatvilágától megérintve a társadalmi okok szerepét mindjobban méltatta, a kriminalitás társadalmi felfogásának későn beojtott ága nem tudott összeforradni régi világfelfogasával s azzal együtt harmonikus eredményeket teremteni. Ha Lombroso nem is vitte előre a bűntettre vonatkozó szociológiai kutatásokat, ezeknek a szociológiai kutatásoknak a fejlődése kétségtelenül összefüggésben van az ő fellépésével. Meglepő és ellenmondást kihívó elmélete váltotta ki a bűn társadalmi okairól szóló fejtegetések egy jelentős részét. S bárha ma már főleg ezeken nyugszik a kriminológia, az antropológiai kutatásokat feleslegessé nem tették. Néhányan a kriminológusok közül (Liszt, Bonger) ugyan azt vitatják, hogy a kriminológiának csak a bűnt előidéző társadalmi föltételek megállapítása a feladata. Kérdések áttétele azonban nem jelenti a Kérdések megoldását s ezen álláspont mellett is nyitva marad az a kérdés, látszólag azonos társadalmi okokra miért reagálnak

460 az emberek oly különbözőképpen? A nyomor miért dönt némely embert bűnbe, másokat miért tesz prostituálttá vagy öngyilkossá; sokan miért tudják azt minden ilyfajta hatás nélkül elviselni? Lehetséges ugyan, hogy a reakciók különbözőségét a társadalmi okok módosulása idézi elő. A statisztika főleg durva egyformaságokat tüntet fel, de kétségtelen, hogy az anyagi helyzetben való változás, az alkalom, a visszatartó morális érzelmeket gyengítő viszonyok erősségi foka jelentős eltéréseket mutat. De nagyon valószínűtlen, hogy az egyéni szervezetek s ellenállóképességek változatai ne játszanának itt szerepet. Valószínűleg e két fajta sor metszőpontjain jön létre a bűn s a társadalmi és egyéni variációk a bűn irányában való találkozásának tipikus eseteit fogja megállapítani a jövő mikroszkopikus kriminológiája. Az a kriminológia, mely a statisztika mellett a bűntettesek s a foglalkozásszerű bűntettesekkel rokon társadalmi rétegek beható szociális és antropológiai leírásain nyugszik majd s az emberi cselekvések törvényszerűségei tekintetében épúgy megtermékenyíti a szociológiát, mint ahogy a pszichopatológia megtermékenyítette a pszichológiát. Lombroso tulajdonképeni jelentősége a kriminológiában s nem a kriminálpolitikában rejlik. Elveinek gyakorlati következményeit főleg jogász hívei vonták le, bárha később ő is részt vett a programm kiépítésében. Ez a programm azonban csodálatosképen nagyjában fedi azokat a követeléseket, melyekért a mai büntető joggal szemben a bűn szociális magyarázatának több híve küzd. Szigorúbb elbánás a szokásos bűnösökkel, enyhébb reakció, különösen a szabadságvesztés büntetés mellőzése az alkalmi bűnösökkel szemben, a bűntettes egyéniségének figyelembevétele s nem az elvont bűntettre való tekintet. Ez a különös jelenség úgy véljük két okra vezethető vissza. Az egyik: a két irány hívei egyetértenek alapjában a mai bűntettesek külömböző csoportokra oszlására nézve s abban a gyakorlati szempontból fontos kérdésben, hogy a bűntettesek egy része nem igen változtatható meg, míg a másik csoportra lehet hatni. S egyetértenek — ami különösen fontos — a rövidtartamú szabadságvesztésbüntetés korrumpáló hatásának megítélésében. Az eltérés főleg a bűntettes csoportok sajátságainak a magyarázatában van. A másik: mindkét irány hívei nagyrészt az uralkodó társadalmi osztályok védői. S Lombroso az orvos higgadtságával, bosszútól menten kívánja szükség esetén darwini érvekkel a született bűntettes halála útján való „eliminálását”, s az alkalmi bűntettesekkel szemben néhány esetben botbüntetést rendel. A bűn ellen irányuló öntudatos és tudományos küzdelem hat a büntetés módjára bizonyos tekintetben, de annak társadalmi funkcióját nem változtatja meg. A kriminálantropológiai irány egyébként az uralkodó osztályoknak kedvesebb, mint a szociológiai. A bűntett elleni küzdelemben sokkal nagyobb jelentőséget juttat a büntetésnek, mint a szociológiai irány. S ma a bűntettel szemben szívesebben hozzák meg a büntetésnek, mint a szociálpolitikai reform útján való megelő-

461 zésnek az áldozatát. S mikor Lombrosot tudományos egyéniségének kifejlődése után magával ragadta az olasz egyetemi tanárok szocializmusa, (valóságos s nem „katedraszocializmus”), némely kérdésben, különösen a politikai bűntettesekre vonatkozólag, megváltoztatta álláspontját de alapjában a régi maradt. A proletariátusnak s a küzdelmében résztvevőknek a bűntettesekkel szemben tanúsított érzései nemigen alakították át az ő érzésvilágát. A született bűntettes hipotézisét megfelelő módon alkalmazza a prostitúció jelenségeire. Tarnowsky 150 prostituálton végzett mérései alkalmával a delinquente nato stigmáit észlelte. Lombrosonak kapóra jött ez a fölfedezés. A bűntettes típus ieleit nőknél alig figyelhette meg. Azonkívül a született bűntettes hipotézisével nehezen volt összeegyeztethető az a tény, hogy a nők között jóval kevesebb a bűnös, mint a férfiak között. A prostituáltak megfigyelése alkalmával Lombroso rajtuk stigmáit gyakrabban fedezte fel, mint a női bűntetteseken. Ezen tények alapján szerkesztette meg Ferreroval a női bűntettes elméletét. Szerinte a született bűntettesnő legnagyobb valószínűséggel prostituálttá lesz, mert fizikai gyöngesége és csekély intelligenciája miatt a prostitúció terén könnyebben boldogulhat, mint a bűn terén. A női nemnél a prostitúció a bűn aequivalense. A női bűnösség csekély voltának az az oka, hogy a prostitúció a női kriminalitás levezető csatornája. Bár a bűn okai, motívumai és megjelenési formái tekintetében a prostitúciónál sokkal differenciáltabb terület, a bűn s a prostitúció között kétségtelenül van némi rokonság. A bűnt az esetek jelentős részében épúgy, mint a prostitúciót, a társadalom erkölcsi megvetése sújtja. De ez a morális megvetés bizonyos mértékben más foglalkozásoknál is megvan, teszem a hóhérságnál. S ha a kriminálantropológia az ilyen foglalkozásokra is kiterjesztette volna megfigyeléseit, valószínűen megtalálta volna a „született hóhér” típusát is. Lombroso módszere a prostitúciónál sem más, mint a kriminalitásnál. A degenerációnak itt is van bizonyos jelentősége, de távolról sem olyan és annyi, mint ahogy Lombroso feltünteti. A prostitúció áttekinthetőbb, mint a kriminalitás s azért talán itt még nagyobb erővel ötlik szembe a társadalmi tényezők ereje. A prostituált nők elsősorban bizonyos foglalkozási ágakból rekrutálódnak cseléd, pincérnő, szezonmunkás) s rendkívül valószínűtlen, hogy a degeneráltak száma ép ezekben a foglalkozásokban lenne a legnagyobb. A „levezető csatorna” elmélet keretébe sem illeszthetők be jól a tények. A női kriminalitás kisebb voltának a főoka a nő zárkózottabb társadalmi helyzete, az alkalmak csekélyebb száma, továbbá az a körülmény, hogy a férfit terheli főképp a családfentartás és így a kriminális szerzés terén is leginkább a férfi szerepel. A nő társadalmi helyzetének a megváltozásával az mdusztriahs országokban a női kriminalitás erősen megnövekedett, anélkül, hogy ez a prostitúció aránylagos csökkenését vonta volna maga után.

462 A kriminalitásra és a prostitúcióra vonatkozó kutatások kétségtelenül magasabb fokon állanak, mint a zseniális ember biológiai és társadalmi föltételeire irányuló vizsgálatok. Erősebb törekvés irányult a bűn és prostitúció megszüntésére, mint a kiváló emberek létrehozására. A lángész problémájának megoldásához nem igen visz bennünket közelebb a Lombroso műve. Alapgondolata, hogy a zseni az epilepszia családjába tartozó elfajulási pszichózisok egyike. Az inspiráció az epileptikus rohamok lelki egyenértéke. A zseni epileptoid jellegére mutat számos zseninek degenerált családból való származása, a zseniknél gyakorta előforduló elfajulási jelek, különösen az asszimetrikus arc, a koraérettség, az emlékezet zavarai, a hallucinációk, deliriumok, a csavargásra való hajlam, a morális érzelmek hiánya stb. Ezt az elméletet, mely igen régi időkre nyúl vissza s talán a csirája megvan a primitív emberek őrülttiszteletében, Lombroso igen hiányosan, még nála is feltűnő kritikátlansággal építi fel. Nemcsak „a mindennapi élet pszichopatológiáját” nem veszi figyelembe s pl. Newton szórakozottságát az elfajulás jelének tartja, hanem a, lelki élet egészen normális jelenségeit kórosaknak tünteti fel. így degenerációs tünetnek véli, hogy Darwin a hipnotizmusban kételkedett, Vico műveiben új szavakat használt stb. Társadalmi viszonyok különbözőségére nincs tekintettel. Patologikusnak tünteti fel Amperének és Lenaunak korukban egészen természetes vallásos kételkedését. A moral insanity jelét látja abban, hogy Speusippos házasságtörést követett el, Aristoteles Nagy Sándornak hízelgett stb. Ha valamely adat valahogyan beleillik rendszerének keretébe, történeti hitelességével nem törődik. Minden hóbortos intellektuelt zsenivé avat. A Lombroso kutatásaiból lehetetlen megállapítani, hogy csakugyan gyakoribbak-e a lelki élet patologikus vonásai a zseninél, mint a normális embernél. S ha ez igaz is lenne, nincs-e ez összefüggésben a lángész intenzív szellemi munkájával? Nem egy bűncselekmény genezisét jobban értjük meg, ha felismertük az elfajult szervezet csekélyebb ellenállását, de a zseniális „cselekmények” megértéséhez alig visz bennünket közelebb azok patologikus eredete. Természetesen ez nem érv a degeneráció s a zseni közti összefüggés fenforgása ellen, csak arra mutat, hogy a zseni a degenerációs jelleg bebizonyítása után is csak oly probléma marad, mint annakelőtte. Mert nyilvánvaló, hogy a közönséges degenerációtól a zseni csakúgy különbözik, mint a normális állapottól. A zseniális variáció élettani okainál talán többet tudunk társadalmi föltételeiről. Bár az idevágó ismereteink is nagyon csekélyek. Odinnek a francia irodalomtörténet alapján végzett gondos kutatásai nyomán megállapítható, hogy a nevelés jósága és a jó nevelést alkalmassá tevő anyagi helyzet egyik rendszerinti előfeltétele a zsenik keletkezésének. Ezt megerősítik Ostwaldnak néhány természettudós életének vizsgálatán alapuló megállapításai. Sőt talán Woltmannak igen gondos kutatásai is, aki Franciaországban és Olaszorszagban a renaissance idején a

463 germán eredetű zsenik nagy számát mutatja ki. Ez a jelenség sokkal inkább magyarázható meg azzal, hogy az uralkodó osztályokká vált hódítók sorából több kiváló ember került ki, mint a germán faj zseniális voltával. A zseni fellépése s a társadalmi szükséglet közötti összefüggésre vonatkozó kutatások kezdetének kezdetén vagyunk. Ha Ostwalddal megkülönböztetjük a kiváló kutatók klasszikus és romantikus típusát, akkor Lombroso a romantikusok legszélső szárnyán foglal helyet. Vonzották a különös, a rejtelmes összefüggések, a természettudomány romantikája. Szerette az ismertet az ismeretlennel magyarázni. Ez világítja meg a spiritizmushoz való viszonyát is. Hatalmas fantáziájának a léghajóját nem tudta a kritika kormányával irányítani. Nagy akarások, nagy problémák és kis eredmények, ez az ő tudományos működése. De ha a korunk tudományának nem egy műhelyében végbemenő lélekölő szakmunkára gondolunk, akkor nyilván üdítő látvány az az orvos, aki a maga tudományának eredményeit a legkülönbözőbb társadalmi jelenségek körére akarja átvinni, az a természettudós, aki fáradhatatlanul törekszik egységesíteni és összehangolni igen különböző ismereteket. S hogy a valódi siker elmaradt, az nemcsak a hiányos módszernek, hanem a hiányos tudománynak is az eredménye. A természettudományok mai alakjukban alkalmatlanok a Lombroso-féle cél elérésére, de a kritikus elmék nem tudják megakadályozni a fantasztikusuk időelőtti hipotéziseit. Talán ezek szükségesek is ahhoz, hogy később exakt, jól felépített elméletek foglalhassák el a helyüket. S ha a Lombroso működését nem a közvetlen eredmények, hanem a közvetett hatások szempontjából mérjük, akkor az ítéletünk már most is egészen más lesz. Az ő szuggesztiója számos nálánál behatóbb, pontosabb kutatást hívott elő. Saját magát a virágokat termékenyítő rovarokhoz hasonlította s valóban a társadalomtudományok kertjének nem egy gyümölcse az ő termékenyítő hatásának az eredménye. Rónai Zoltán.

A kötött birtok szociális hatásai. holtkéz alatt az egyházat érti a jogtudomány, mert az egyház a kezébe került dolgokat époly kevéssé jogosult elidegeníteni, mint ahogy a halott keze fizikailag nem teheti ezt. A jogtudománynak ezt a kifejezését gazdaságilag is alkalmazhatni, mert ezeket a birtokokat ma még úgy művelik, mint ahogy századokkal ezelőtt elhunytak keze művelte. A holtkéz megállást jelent nemcsak jogilag, hanem gazdaságilag is. Pedig a fejlődés alapja a változás. Fejlődés tehát a gazdasági téren folyton új s új termelési módok alkalmazásba vétele, s annak a lehetősége, hogy a dolgok a jobb művelésre már képtelen kézből a képesebb, az ügyesebb kézbe jussanak. Egész mai kapitalisztikus termelési rendünkből kialakult polgári társadalmunk alapja a jobb, az ügyesebb érvényesülésének lehetősége, miért is minden ennek útjában álló akadály a polgári társadalom és a kapitalisztikus termelés akadálya. A ma még létező tulajdonjogi kötöttségek, mint a holtkéz és hitbizomány, a polgári társadalom kialakulásának gátjai. A jognak a múltból maradt parancsai hátrányosan hatnak a gazdasági viszonyokra s így elmaradottságunknak s szegénységünknek okaivá válnak. Azok a jogi szabályok, melyek az ingatlanokat gazdasági erő hiányában az egyesek kezében megkötik, haladásunk s gazdagodásunk egyenes gátjai. Viszont áll azonban, hogy a kapitalisztikus termelés szempontjából a birtok állandósága, ha gazdasági erőn nyugszik, époly előnyös, mint amilyen káros az az állandóság, mely egyedül a jog rendelkezésein nyugszik. A gyakori birtokosváltozás a föld kihasználását megnehezíti s a belterjes gazdálkodást gátolja. Az ingatlanra vonatkozó azok a tulajdoni korlátok pedig, melyek a megterhelést gátolják, a birtokállandóság mellett is hátrányosak. Amikor azonban a birtokos személyében való gyakori változás és a megterhelés tilalma párosul

465 akkor épen nem lehet szó belterjes gazdálkodásról s az ingatlan teljes kihasználásáról. Ebben a helyzetben vannak az egyházi s hitbizományi birtokok, de mégis fokozottabb mértékben az elsők, mint a hitbizományiak. Ez természetes is, mert mint György Endre* kiszámította, az esztergomi érsekek átlag 10,6 évig, az egri érsekek 11,2 évig, a kalocsai érsekek 11 évig ültek az érseki székben. Emellett az érsekségek nagyon gyakran rövidebb-hosszabb ideig üresen is álltak. Természetes, hogy az egyházi birtokokon belterjes gazdálkodást ilyen körülmények közt nem űzhetnek. A hitbizományi birtokok haszonélvezői nem változnak ugyan ilyen rövid időközökben, de azért ezeknek is legfőbb célja, hogy a haszonélvezet tartama alatt minél jobban kihasználják. Magyarországon

92

családnak

A hitbizományi s egyházi van ingatlan hitbizománya, melyek birtokok. 2,328.485 kat. holdat az ország egész

területének 4.79%-t foglalják el.** A felekezetek kezén a vallás és tanulmányi alappal együtt ennél valamivel több van (a tiszta felekezeti 2,352.827 hold), 2,643.471 kat. hold, az ország területének 5,6%-a. Ebből tisztán róm. kath. egyházi jellegű birtok 1,656.000 hold, mely 12.000 egyházi személy tartásának biztosítására szolgál. A gör. kath. jellegű 260.000 hold 2500 egyházi tartására szolgál. A görögkeleti 115,000 hold 2300 egyházi közt oszlik meg. A többi felekezeti papságnak alig jut ingatlan, mert az egyházak birtokában levő ingatlanok nagy része iskolai alapítvány. A hitbizománnyal bíró egy családra átlag 25.369 kat. hold; egy róm. kath egyházi személyre 138, egy világi papra átlag 368 kat. hold esik; egy gör. kath. egyházira 104, egy gör. keletire 50 hold esik. Egy róm. kath. főpapra azonban átlag 30.143 hold esik. A róm. kath. plébánosok birtokában levő vagyonból átlag 71 hold esik egy plébánosra, 1600 hold a káptalanok külön birtokaiból egy kanonokra. A gör. kel. egyházi személyre eső ingatlan kiterjedését l-nek véve, a gör. kath. 2, a róm. kath. 2 3 / 4 , a róm. kath. világi pap 7, a kanonok 32, a hitbizományos 507, a róm. kath. főpap 602. Ε mellett még azt sem szabad elfelejteni, hogy a birtokok folyton nőnek, amely körülményt az utóbbi időben mindjobban eltitkolják. Amely eljárásban foglalt hallgatag beismerés elég vád az egyház birtokszerzése ellen. Magyarországon csak 19.867 közép (100—1000 hold) gazdaság van, amely szám az összeseknek 0,83%-t teszi, csak 36.032 50—100 hold közti (1,51%) gazdaság, míg a gazdaságok 97,5% ötven holdnál kisebb. Eszerint tehát az állammal összeköttetésben levő felekezetek papjai a mezőgazdaságból élő önállók átlagbirtok állományánál többszörösen nagyobbat kapnak eltartásukra, jóllehet a föld nem egyetlen megélhetési forrásuk. * A kötött forgalmú földbirtok és agrárpolitikánk. (Budapesti Szemle, 1893 évf. 211 s köv. 1.) ** Ausztriában 3,8%-ot.

466 Magyarországon van 1,280.000 törpe- (5 holdon aluli) birtok 2,155.000 hold területtel, 1,085.000 kisbirtok (5 — 100 holdas) 17,136.000 hold területtel. A törpebirtok átlagos területe 1.68 kat. hold, a kisbirtoké 15,7 hold, tehát ez is messze mögötte marad az egyháziakénak. A közép gazdaságok átlagos területe pedig 280 hold. Ha a fentiek dacára a katholikus egyháziak legnagyobb részének évi jövedelme a mellékjövedelmeknek leszámításával sem éri el az 1000 illetve 1600 K-t, akkor ennek oka csak az egyenlőtlen megoszlásban keresendő. A kongrua rendezése céljából eszközölt összeírás szerint ugyanis az 5297 magyarországi kath. plébános kőiül 3096-nak jövedelme 1600 K-nál kisebb. És pedig: az esztergomi érsekségben a kalocsai „ az egri „ a gyulafehérvári gör. kel. érsekségben a zágrábi magyarországi részén

2436 plébános közül 1097 632 „ „ 119 752 „ „ 368 1522 „ „ 1493 27 „ „ 19-é.

Ezek fizetésének kiegészítésére 2,506.660 Κ kell évenkint, amiben nincs benne a káplánok jövedelmének 1600 K-ra való kiegészítéséhez szükséges 225.136 K. Ha egy hold ingatlan felszerelés nélkül számított átlagos jövedelme csak 20 K, akkor az államnak a róm. kath. egyház birtokában levő ingatlanaiból egy egyházi személyre (férfi, nő) 2760 Κ évi jövedelem esik, egy világi papra 7360 K, egy kanonokra 32.000 K. Hol van a tanítással foglalkozók fizetéskiegészítése, a kongrua rendezés folytán a fenti 3096 plébánosnak s az ismeretlen számú káplánnak az állam pénztárából jutatott jövedelem, a papságnak tőkéiből, működéséből származó jövedelmei, s hol van az arány e javadalmak s az állami tisztviselők többi fajának javadalmazása közt? Az ingatlanokon kívül a püspökségek s érsekségeknek van ismert tőke vagyona 38,064.962 K., a róm. kath. káptalanoknak 21,131.882 K., a gör. kath, káptalanoké pedig 3,984.176 Κ. Α róm. kath. világi papságnak a mise, templom és egyéb alapítványain kívül tehát közel 60 millió K. tőkéje van, mely 230—240* egyházi tartására szolgál, s mely akkor is ha csak 4%-t hoz, évi 2,400.000 Κ jövedelmet nyújt, tehát egy érsek, püspök, kanonokra átlag 10.000 Κ jut évenkint. Az országban 5400 olyan róm. kath. pap van, akinek az év minden napjára jut egy alapítványos mise, melyért 60 fillértől 20 K-ig, sőt azon is túl terjedő honoráriumot kap, úgy hogy ebből átlag napi egy koronát számítva 1,600.000 K-ra tehető jövedelme van a kath. papoknak, ami szintén 40 millió Κ tőkét jelent. Csodálkozhatni-e azon, hogy a kath. egyháziak száma folyton emelkedik Magyarországon. 1887-ben volt 2055 férfi szerzetes, 1478 apáca, 1896-ban 2065 illetve 2883, 1897-ben a férfi szerzetesek száma 2149, a női szerzeteseké 3163; 1905-ben férfi 2060, nő 4745; 1906-ban férfi 2067, nő 4936; 1907-ben férfi 2114, nő 5005. * A róm. kath. káptalanoknak 212 tagja volt 1907-ben.

467 A hitbizományokról külö- Latifundia perdidere Romam, mondta nösen.

Plinius. Majoratus et vincula perdidere Hispaniam mondták a spanyol államférfiak. A kötött birtok teszi tönkre Magyarországot, mondjuk mi ma. De 100 év múlva már azt fogják mondani: Magyarországot a kötött birtok tette tönkre. Azt a veszedelmet, melyet a kötött birtok két faja a hitbizományok s az egyházi vagyon az országra nézve jelent, már régen belátták nálunk is s a XVIII-ik század végén már követelik a hitbizományok eltörlését s ez irányban állandó küzdelmet is folytatnak. Ε küzdelem a forradalomig folyik. Az 1832—36. évi országgyűlés alkalmából már a kerületi ülésben is foglalkoznak vele, amikor Kölcsey Ferenc a hitbizományokra vonatkozólag ezeket mondja: mivel a társadalom célja, a hitelezők jogai s a nemzeti közhitel szabadítást várnak; mivel a haza egészéről, magáról a nemzetről, nem pedig egyes nevekről illik gondoskodnunk; mivel törvényeinknek már egyszer a régi szennyből kitisztulniok kell, a hitbizományok eltörlését indítványozom. Deák Ferenc a hitbizományokat az oligarchia ajándékának nevezi, majd így nyilatkozik: „Mióta a hajdan kornak körülményeivel a fényes nemzetségek hajdani fontossága is elenyészett: nem látom okát, hogy miért kelljen a puszta névnek hazánk fejlődését, a nemzet belső ereje és élete emelkedését, a hitelt, a nemzeti közérdeket szükség nélkül feláldozni?” Ugyanígy ítélte meg később a hitbizományokat Kossuth Lajos is. Kétségtelen, hogy ez a megítélés helyes. A hitbizományi birtokos nem terhelhetvén meg a birtokot, befektetést sem eszközölhet. Gazdálkodása silány. Emellett fogyasztása a legfinomabb cikkekre irányul, melyeket a belföldön nem tudnak elkészíteni, s így még akkor sem mozdítja elő a belföldi termelést, ha belföldön lakik. Miután a földmívelőkre nézve a földszerzést lehetetlenné teszi, a korlátolt forgalmú birtokok a népesség szaporodására is kártékonyán hatnak, mert a lakosságtöbblet önállósításának lehetőségét gátolják. Hitbizomány eddig 93 van, de ezek közül egyben nincs ingatlan. A legtöbb hitbizománynak nagy erdő területe van, úgy, hogy az összes hitbizományi terület 42,96% erdő, 28,63% szántó. A hitbizományok területe a legnagyobb a következő megyékben: Bereg ................ 240.850 hold az egész terület 37,7% Somogy ................. 203 237 „ „ „ „ 16,6% Sopron ................. 155.351 „ „ „ „ 27,6 % Baranya ................. 149.574 „ „ „ „ 19,7% Zala ....................... 144.453 „ „ „ „ 15,7% Gömör .................. 136.236 „ „ „ „ 18,2% Zemplén ................ 106.856 „ „ „ „ 9,3% Pozsony................. 91.761 ,, „ „ „ 12,7% Csongrád .............. 79.416 „ „ „ „ 12,9% Tolna ................ 77.423 „ „ „ „ 13,8% Mosón ............... 73.340 „ „ „ „ 20,3% Árva* .................... 71.600 „ n „ „ 25,5% * Az árvai közbirtokosság nem hitbizomány, de kötött jellegű birtok.

468 Szatmár............................. 71.430 hold az egész terület 8,3% Nyitra .............................. 66.571 „ „ „ „ 8,1 % Veszprém ................... 65.929 „ „ „ „ 9,5% Vas ................................ 62.269 „ „ „ „ 7,0% Pest …………………… 60.580 „ „ „ „ 3,3% Fejér ..................... ........ 58.176 „ „ „ „ 8,1% Komárom ……………... 48.347 „ „ „ „ 10,9% Nógrád ........................... 47.887 „ „ „ „ 7,6% Heves .......................... 44.831 „ „ „ „ 7,7% Nógrád ............................ 43.365 „ „ „ „ 6,9% Hont ................................ 33.600 „ „ „ „ 9,3% Szabolcs.. ........................ 20.031 „ „ „ „ 2,6% Borsod .......................... 16.301 „ „ „ „ 3,2% Van 131 olyan község, melynek 6000 holdnál, 246 község, melynek 1000 holdnál nagyobb földbirtoka van. Ezek azonban kisbérletbe adják s így nagybirtok jellegük elvész. A hitbizományi terület 28,6% szántó, 21,3% rét s legelő, 42,9% erdő. Az országban pedig átlag 41,5% esik a szántóra. 23,7% a rét s legelőre, 26,8% az erdőre. Az ország összes szántójának 3,2%, az erdőnek 7,5% hit bizományi. A hitbizományok megoszlására élénk világot vet, hogy 33 hitbizomány területe nagyobb 10.000 kat. holdnál, 31 hitbizomány 5000— 10.000 hold közt van, 20 pedig 1000—5000 hold és csak 2 kisebb 1000 holdnál. Hét családnak 100.000 holdnál nagyobb területet elfoglaló hitbizományai vannak. Az Eszterházyaknak 516.039 hold, a Schőnborn családnak 241.535, a Károlyi családnak 174.783 hold, a Pálffy családnak 104.522 hold, a Festetich családnak 175.727 hold, Károly Lajos főherceg-féle hitbizomány 145.476 hold, Szász Kóburggóthai herceg 147.295 hold. Az ország területének negyvened része e hét családé. Országrészek szerint a hitbizományok területe következőleg oszlik meg: A hitbizományok területéből esik: a Dunabalpartra a Dunajobbpart a Duna-Tiszaközre a Tiszabalpartra a Tiszajobbpartra a Tisza-Maros szögre Erdélyre

11,6% 44,7% 8,7% 7,3% 24,5% 1,2% 1,8%

A hitbizományok a területnek legnagyobb részét Dunántúl és a Tiszajobbpartján foglalják el, az első területen 13,4% a Tiszajobbparton l0,3% hitbizományi, a Dunabalparton a hitbizományok a terület 4,7%-t, a Duna-Tisza közén 3,2%-t, a Tiszabalparton 2,2%-t, a Tisza-Maros szögén s Erdélyben egyaránt 0,4%-t. Az egyházi birtokok különösen.

Az egyházi birtokoknak egészen hiteles eloszlási adatait a statisztikai kiadványokból, miután csak összefoglaló adatokat tartalmaznak, nem ismerhetjük meg. Részletes adataink is csak az egyházi birtokok azon részéről vannak, melyek 100 holdnál

469 nagvobbak, de erről sincs statisztikai összeállítás, hanem a gazda-címtárból kell összeírni. Hogy ez milyen horribilis munka, arról nem kell beszélni.

470

Kétségtelen, hogy a megyék szerinti összeállításban hibák is vannak, részben az összeállításból kifolyólag, részben az időközben beállott változásnál fogva. Ezenkívül pedig meg kell jegyezni, hogy ebben az összeállításban nincsenek benne a 100 holdnál kisebb egyházi birtokok, miért is az alábbiakban a végösszegeket külön összeállítottuk. A róm. kath. érseki és püspöki birtokok területe 709.193 kat. hold káptalanok és papnevelő-intézetek birtokterülete 476.999 „ „ apátságok, prépostságok, szerzetesrendek birtokterülete 272.160 „ „ templom s lelkészi birtokok területe 197.420 „ „ kántortanítói, tanítói s iskolai birtokok területe 40.997 „ „ 1,696.769 kat. hold * Erdélyben nagyon kevés a katholikus kézen levő ingatlan, de azért mégis Erdélyben van a legtöbb kötött birtok, amely a terület 39,79%-t foglalja el.

472 A róm kath. érseki és püspöki birtokok területe káptalani birtokok területe szerzetesrendek birtok területe templomi lelkészi birtok területe kántortanítói, tanítói, iskolai birtok területe

151.175 kat. hold 2.418 „ „. 2.513 „ „ 103.165 20.065 „ „ összesen

gör. kel. érseki, és püspöki birtokok területe szerzetesrendek birtok területe templomi s lelkészi birtok területe tanítói s iskolai birtok területe Az ágostai jellegű birtokok A református jellegű birtokok Az unitárius A zsidó

279.336 kat. hold 20.684 „ „ 9.046 „ „ 85.763 „ „ 8.252 „ „ összesen 123.745 kat.hold 71.623 „ „ 165.062 „ „ 15.197 „ „ 1.099

„

„

egyházi összes 2,352.827 kat. hold A hitbizományi jellegű birtok

2,329.206 kat. hold

Az egyházi s hitbizományi A holtkéz birtokainak hátrányos bebirtokok művelésének kül- folyását az ország gazdasági életére teljessége. művelésük elmaradt módja okozza. Ezt az elmaradtságot élénken megvilágítják majd az alábbi adatok. A gazdasági hatásoknak a társadalomra való hatása nagyrészt adva van. Közismert tény ugyanis, hogy a holtkézben levő területek a legkülterjesebben művelt részei az országnak. A tőkebefektetés hiányát azonban sehol hátrányosabban nem erezhetni, mint az egyházi birtokokon. Már a különböző szabad kézben levő nagy birtokok állat- és cselédszáma is szomorú képet ad a nagy birtokok néptelen voltáról. De egyenesen megdöbbentő az egyházi birtokok állat s emberben való szegénysége. A törpebirtokokon egy szarvasmarha 2 hold területre esik, a kisbirtokokon 5, a középbirtokokon 10, a nagybirtokokon pedig már 17 hold területre. Ha pedig csak a szántóföldet nézzük, tehát a művelés szempontjából jelentős területet, akkor a kép a következő: egy szarvasmarha a törpebirtokon 1,3 hold szántóra esik, a kisbirtokon 2,5, a középbirtokon 4, a nagybirtokon 5,6 holdra. Ha már most az egyházi birtokok számait vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a nagybirtokok közt is az egyházi birtokokon van a legkevesebb szarvasmarha és legkevesebb cseléd. Az alábbiakban csak az oly megyék viszonyszámait állítottam össze, ahol ugyanabban a megyében több 1000 holdnál nagyobb szántófölddel bíró egyházi birtok van, s ezért több megyét ki is kellett hagynom, ahol ily nagy kiterjedésű szántófölddel bíró egyházi birtok nincs vagy kevés van.

472 Az 1000 holdnál több szántófölddel bíró egyházi birtokok s szabad nagybirtokokon a cselédek s szarvasmarhák száma:

Magyarországon 3,609.000 kereső férfi, összesen 11,193.000 ember él mezőgazdaságból. Az összes szántóföld 20,270.000 kat. hold, s így egy mezőgazdasággal foglalkozó férfira 5,6 kat. hold szántó esik, míg az egyházi nagybirtokokon egy cselédre átlag 32,7 hold szántó esik, vagyis az átlagnak hatszorosa. Az egyházi birtok művelése, a kevés cseléd és kis állatállomány mellett a dolog természeténél fogva annál kevésbbé lehet belterjes, mert a nagyobb befektetések még kevésbbé találhatók fel itt, mint a világi birtokokon. Azok a birtokok, amelyek az állam kezén a kivándorlás óriási folyamának teljes levezetésére volnának alkalmasak, az egyház kezén ennek egyenes okaivá váltak. Mert az csak kétségtelen, hogy ma, mikor a nagy lakosságszám az állami erő legfőbb föltétele, a kevés embert foglalkoztató birtokok hátrányosan hatnak az állami életre s a társadalomra egyaránt. A holtkézi és szabad birtokok művelése közötti különbséget, valamint a holtkézi birtokoknak az országra általában s különösen a társadalom megoszlására, az alsó néposztályok megélhetésére gyakorolt hatását leginkább akkor látjuk, ha az egyházi, a hitbizományi és általában az összes birtokon foglalkoztatott cselédek számát ismerjük. Ebből a célból a 100 kataszteri holdnál nagyobb birtokok számarányait fogjuk vizsgálni, egyrészt azért, mivel a holtkézben ennél kisebb birtokok csak elvétve vannak, másrészt azért is, mivel más adatok nem állanak rendelkezésre. Az itt feldolgozott anyagot is a 100 holdon felüli gazdaságoknak 1897-ben megjelent összeírásából, a Gazdacím-

473 tár-ból állítottuk össze. Ez összeállítás nem lehet tökéletes, mivel a kimutatott cselédszám az egész birtokon alkalmazott cselédek száma nemcsak a szántóföldeken alkalmazottaké, mivel azonban minden kategóriára egyformán az egész birtokon alkalmazott cselédek számát tünteti fel, az összehasonlításnál épen nem okoz zavart. Meg kell jegyeznünk, hogy az alábbi számok a 100 holdon felüli összes birtokokra vonatkoznak és szükségkép eltéréseket mutatnak az 1000 hold szántófölddel bíró birtokok idevonatkozó számaitól, a holtkéz külterjesebb művelését azonban ezek is megerősítik.

Amíg a hitbizományi és egyházi javak birtokosai a gazdálkodással csak elvétve foglalkoznak, családtagjaik pedig az utóbbiaknak nincsenek is, addig a világi birtokosok maguk és családjuk, különösen a középbirtokosoké a föld művelésében tevékeny részt vesznek. Hogy tehát teljes képet nyerhessünk a világi birtokokon élő és foglalkoztatottak számáról, az egy birtokos családtag vagy cselédre eső holdak számát is ki kell mutatnunk. * Az erdő és legelő legnagyobb része szabad birtok. A nagybirtok 45,69% erdő, 7,54% legelő. ** A Frigyes főherceg uradalmak nélkül, melyek nincsenek hitbizományokként kitüntetve.

474

A legnagyobb tévedés volna azonban azt hinni, hogy az egyházi birtokokon a gépek teszik feleslegessé a cselédeket. Epen ellenkezőleg, az egyházi birtokokon kevesebb gép van, mint a világi birtokokon. Ebből a célból az 1000 holdnál nagyobb egyházi, hitbizományi és szabad birtokokon található lokomobilok számát fogjuk összeállítani.

475 (A legutolsó táblázatra nézve megjegyzendő, hogy Mosón megyét ez összeállításból azért kellett kihagyni, mivel a nagybirtok túlnyomó része egy kézben — Frigyes főhercegében — van; feltűnő a Tolna- és Veszprém vármegyében a hitbizományok javára mutatkozó sok lokomobil. Ennek oka az, hogy Tolnában az összes 23 hitbizományi nagybirtok haszonbérben van. Veszprémben a 18 hitbizományi nagybirtokból pedig 14.) Átlag nem egész 1000 hold (970 hold) világi birtokra esik egy lokomobil, míg az egyháziakon 1160 holdra, a hitbizományiakon 1063 holdra. Szem előtt tartva a holtkézi és hitbizományi birtokok csekély cselédlétszámát, nem érdektelen a birtokoknak a népsűrűségre gyakorolt hatását is megfigyelni. A 30 milliós Magyarország hangoztatói s ábrándozói a holtkézi birtok ellenségeivé kell hogy váljanak, ha komolyan akarják amit hirdetnek, mert a holtkéz és a hitbizományok a népsűrűséget csökkentik. Ennek megvilágítása céljából azokat a háromnegyed részben magyar lakosú vármegyéket vesszük vizsgálat alá, melyekben a szántó a gazdaságoknak legalább felét foglalja el. Ε megyéket viszont két csoportra osztjuk, azokra, amelyekben a szántó 60%-nál nagyobb, s azokra, melyekben 50—60% területet foglal el.

Ε két csoportba sorozott megyék népsűrűsége csak Fehérmegyében mutat eltérést a felállított szabály alól. Ez eltérés azonban egyrészt rendkívül csekély, csak tizedekre terjed, másrészt könnyen érthető, ha szem előtt tartjuk, hogy Fehérmegyében a főváros közelségénél fogva is belterjesebb művelést kell folytatni. Azt felesleges külön kiemelni, hogy az olyan országban, melyben a lakosság kétharmada mezőgazdaságból él, a földkötöttség egy a szegénységgel s szegénység viszont hátrányosan befolyásolja a születéseket és házasságkötéseket. Ilyenképen az álló népességne k fent kimutatott kis sűrűségszáma az ily vidékeken még folyton kisebbedik.

476 A magukat „hazafiaknak” nevezők figyelmét nem kerülheti el már most az a körülmény, hogy az elmaradó vidékek nagyrészt a túlnyomóan magyar megyékből kerülnek ki. Ami az idevágó részletes adatokat illeti, ezeket Kovács Gábortól kölcsönöztük, aki más célra ugyan, de idevágólag bizonyító nagyon értékes anyaggal gazdagította irodalmunkat A népesedés elmélete című művében. Szerinte a birtokos osztályhoz tartozó ezer egyénre esett élveszületés: 1900-ban 41,8; 1901-ben 40,22; 1902-ben 41,17; 1903-ban 39,89; 1904-ben 40,94; 1905-ben 39,85, a hat évi átlagban 40,64, akkor, amikor az országos átlag 38,31 volt. A 20—39 éves birtokos nőkre eső élveszületés aránya a hat évi átlagban 342 volt, míg az országos átlag csak 270. A birtoktalan osztályban a születési arányszámok a következők: 1900-ban 39,33; 1901-ben 38,62; 1902-ben 39,87; 1903-ban 37,82; 1904-ben 39,59; 1905-ben 35,96, vagyis átlag 38,58. Ha pedig a birtoktalan osztályhoz tartozó ezer 20—39 év közti nőkhöz való élveszületési arányszámot nézzük, úgy azt látjuk, hogy ez 264. Eszerint tehát a gazdasági helyzetnek a szaporaságra való befolyása minden kétséget kizáró módon bizonyítva van. Ilyenképen nem szükséges tehát külön adatokat felhozni annak igazolására, hogy az ország különböző részeiben a születési arányszámok tekintetében mutatkozó eltérés oka gazdasági. A születési arányszámok ott a legkisebbek, ahol a nép igényeinek megfelelő, a többi néposztályhoz viszonyított megélhetési lehetőség a legkisebb. A birtoktalanságnak a népszaporodásra való hátrányos befolyását megerősítik még a 7 éven aluliaknak a keresőkhöz való arányszámai, melyek a birtokosoknál nagyobbak, mint a birtoktalanoknál. Kovács Gábor* szerint a birtokos osztályban a kereső népesség 41,33%, a 7 éven aluli eltartott 19,11%; a birtoktalan osztályban pedig 47,37 és 18,89%. A házasságkötések arányszámai még ennél is kisebbek a birtoktalan osztályokban. Amíg ugyanis az 1901—5. évek átlagában a földbirtokos osztályhoz tartozó ezer 20—60 éves férfire 221,68 házasság, a burzsoáziához tartozóra 228,84, addig az őstermelési proletariátushoz tartozó ezer 20—60 év közti férfira csak 134,15 házasság, az ipari proletariátushoz tartozóra pedig épen csak 114,39 házasság esett.** A holtkéz és hitbizományoknak hátrányos befolyásai az ország szociális viszonyaira azonban ezzel még nem merülnek ki. Minden a szegénységből folyó baj, amilyen a műveletlenség, a rövid élettartam, a nagy gyermekhalandóság, mind az egyéni képességek kifejlesztését gátló jogi akadályokra vezethetők vissza. Mindezeknek a részletekre terjedő megvilágítása az adott szűk téren lehetetlen lévén, csak általánosságban mutathattam rá a holtkéz romboló hatására. A felhozott adatok azonban a felállított tételt magukban is bizonyítják.

Rab Pál. * A demographia irodalma s az osztályokba tagozódás. (Közgazdasági Szemle 1909. március havi száma.) ** Kovács G.: Házasságkötés és élveszületések. (Közgazdasági Szemle 1909 évf. májusi száma).

Temetés vagy halottégetés? halottégetés kérdésének vitáját annyira összekúszálták ma már a dologra nem tartozó elemekkel, hogy nem könnyű tisztán látni benne még egyetemi orvostanárnak se,* aminthogy az egyetemi katedra sohase volt biztosító intézet emberi tévedések ellen. Kívánatos az volna, hogy szigorúan tudományos alapon, minden szubjektív elfogultságot lehetőén kirekesztve keressük a természet azon törvényeit, melyek itt uralkodnak s amelyekhez cselekvésünket szabni legcélszerűbb. Ennek a kívánalomnak törekedtek eddig a vitázók megfelelni legkevésbbé. Pártolói hivatkoznak a történelemre és földrajzra: mily régi és elterjedt a halottégetés divatja. Utalnak a kegyelet érzésére, mennyire sérti azt „kedves halottunk” feloszlása a föld mélyében, hol férgek tápláléka. Még a gazdasági oldalról sem felejtkeznek el s megállapítva, mily drágák ma már a földterületek nagy városokban, könnyű szerrel kisütik, mennyivel gazdaságosabb az elhamvasztás a földbetemetésnél. Ép ily könnyen döntik el a kérdés egészségügyi oldalát is: mert az eltemetett halottakból már betegségek is származtak, elhamvasztás pedig ezt kizárja, tehát emez az egészségesebb. Ez azonban mind nem tudományos érvelés. Ellenzői mindez érveket cáfolni csak kevéssé tudván, a vallás szempontjából támasztanak a hamvasztás ellen aggodalmakat, melyeket azonban szintén nem mernek hangosan hirdetni, mert nem tudják * Nálunk az az egyetemi orvostanár adta oda a nevét a mozgalomnak ki más dolgokban nem nagy barátja a haladásnak.

478 szabatosan formulázni. Véleményezésre azonban nálunk a vallásminiszternek és a hercegprímásnak is kiadják a halotthamvasztó egyesület alapszabályait s meg nem erősítik immár harmadik éve. De nem találnak olyan vallási dogmát, melynek alapján a hamvasztást eltilthatnák. Annál bizonyosabban felhozzák az igazságszolgáltatás érdekeit, melyeket a hamvasztás sérthet, mert bűntény eseteiben a holttestben található bizonyító jeleket is megsemmisíti. Nem is hozzák az ellenvetések zavarba a hamvasztás barátait. Az igazságszolgáltatásnak azonnal felajánlják, hogy minden holttestet készek előbb felbontatni, s a legalaposabb vizsgálat alá vetni, csak aztán engedjék elégetni. Ez a készséges ajánlkozás már jellemző magára az alapkérdésre is, mert látni belőle, hogy a hamvasztás barátai maguk is csak kiváltságos kisebbségre számítanak, s eszükbe se jut a hamvasztást valaha mindenkire kötelezővé tenni, tehát az igazságszolgáltatás kedvéért minden halottat fel is bontatni. Új, hatalmas iparrá fejlesztenék ezzel a tetembontás mesterségét. Már a kormányhatóság praktikusabb, mikor nem bízik e készséges ajánlkozásban. Mert tagadhatatlanul szó fér az olyan vizsgálat alaposságához, melyet évről-évre száz, meg ezerszámra kell monoton egyformasággal teljesíteni. Ilyen munkát csak gép tud mindig pontosan végezni, az ember kezében sablonossá, kevés értékűvé válik mihamar. Ép ily készségesek a hamvasztás barátai annak a kimutatásában is, hogy nincs egy vallásnak sem dogmája, sem a lélek halhatatlanságáról, sem a test feltámadásáról szóló, mellyel a hamvasztás ellenkeznék. S itt már szerencsésebbek, mert elég csak a máglyán megégetett szentek és mártírok, tengerben halak étkévé lett kegyes hívők példáira hivatkozniuk, hogy a vallásos aggodalmakat legalább a közönségben eloszlassák. A papoknak pedig ismét készséggel felajánlanak minden vallásfelekezet szerint minden kívánt szertartást, amellyel a halottnak ezt az eltakarítását össze akarják kötni. Nyilvánvaló, hogy a hamvasztásnak ügyesebb emberek a barátai, mint az ellenzői, s ez a dolog érdemében is megtéveszti a közönséget. Különösen nálunk azzal, hogy nyíltan bevallott okok nélkül húzzák-halasztják a kormányhatósági engedély megadását, egyenesen propagandát csinálnak a hamvasztás eszméjének, melyet ez eszme hívei nem is késnek kihasználni, hogy magukat a haladás barátainak s ügyüket üldözöttnek tüntessék fel, s ezzel is rokonszenvet ébresszenek. Pedig haladásnak a halottégetés csak akkor tekinthető, ha tudományosan is beigazolást nyer. Tudományos igazolását azonban hívei eddig meg sem kísérelték, mert az eddig érintett érvelés ilyen-

479 nek nem tekinthető, sőt a tudományos bírálatot nem is állja meg. Hogy külföldön mégis terjed a divatja valamennyire, ezt nem tudományos igazának, hanem a nagyobb üzleti élelmességnek köszönheti. Az újabb tudományos búvárlatok épen a halottégetés ellen s a földbetemetés javára döntik el a vitát. Poore angol orvosnak vannak idevágó tanulmányai, melyeket már 1893-ban írt meg tekintélyes könyvben.* A közegészségügynek egész új tudománya, a jövő higiénéje bontakozik ki e könyvben előttünk, mely arra van hivatva, hogy a mai, tudománynak is alig nevezhető hivatalos közegészségtan helyére lépjen. A mi kérdésünkkel csak egy fejezete foglalkozik, mely szervesen illeszti be a halotteltakarítás kérdését a könyv egész rendszerébe. Ε forrásom alapján kívánom itt a halottégetést bírálni, röviden mérlegelve a mellette felhozott érveket, hogy azután Poore nyomán vázoljam a kérdés tudományos alapjait.

1. A történelemből, melyre a halottégetés barátai mindig szeretnek hivatkozni, elfogulatlanul ép azt lehet megállapítani, hogy nem volt soha kor, melyben a halottégetés általános divatja lett volna az emberiségnek, olyan melytől csak kivételképen tértek volna el. Egy vagy más helyen, egy vagy más alkalommal (háború, dögvész stb.) gyakorolták a halottégetést minden korban, de elfogulatlanul ép olyan benyomást nyerünk, hogy mindig ez volt az egész emberiség gyakorlatában a kivételes; a mindennapi, az általános pedig a földbetemetés. Az legyen-e már most a haladás, hogy az eddigi gyakorlat megfordításával a halotthamvasztást törekedjünk általánossá tenni, a földbetemetés pedig maradjon a kivételes? Idáig a mai embersűrűség s a halottaknak ezzel járó nagy száma mellett a hamvasztás legvérmesebb pártolói sem mennek, hanem csak kivételképen, főkép nagyobb varosokban ajánlják a hamvasztást; másutt, különösen falvakban pedig megengedik, hogy a földbetemetés sem rossz. Ez az álláspont pedig, mely az előzetes boncolás készséges felajánlásában is megnyilvánult, már gyanússá teszi egész ügyüket a tudományosan gondolkodó előtt. Elvégre, ha természeti törvények uralkodnak e kérdésben is s ha leghelyesebb azokhoz szabni cselekvésünket, ezek a törvények nem lesznek annyira különbözők, egészen ellenkezők falun és a városban, szegény és gazdag emberek között, a pedig nem a természet törvényeinek követelményeként, hanem csak kivételképen, kisebbség részére akarják a hamvasztást, akkor * George Vivian Poore: Essays on Rural Hygiene. III. kiadás 1903. London.

480 ez csakugyan nem más, mint extravagancia, amelyet, szemben a természet helyesebb megismerésével, a történelem még akkor sem igazolna, ha minden kétségen kívül mellette szólna is. 2. Ami a kegyelet érzését illeti, „távol legyen tőlünk, mondja Poore, gáncsoló szóval illetni azt a szerető tiszteletet, mellyel a halottak emlékét ápolni szokás. Tiszteljük elhalt nagyjaink emlékét is, ahogy csak tőlünk telik, de ne kívánják tőlünk, hogy különösebben tiszteljük egy embernek, akármilyen nagynak a holt testét is és csupa tiszteletből gyermekes kísérleteket tegyünk a feloszlás természetes és jótékony folyamatának feltartóztatására. Csupa tiszteletből. A haladás ez ügyben az lesz, ha a közfelfogás megengedi majd minden babona nélkül bánni el az emberi holttesttel, a lélek ez elhagyott porsátorával s ha megegyezünk majd abban, hogy az elhaltnak mindegy, jól-e vagy rosszul, okosan-e vagy balga módra bánunk el a tetemével.” — Igenis. Az elhaltnak mindegy. A fontos az, hogy az élő találja meg és kövesse a helyes utat. Kegyeletével pedig ápolja aztán az emlékezetet, ne a holt testet. Gyermekes minden törekvés, mely a természet törvényeivel akar szembehelyezkedni. Nem lehet erre beszédesebb példa a régi egyiptomi előkelők múmiáinál, melyek ma hol tüzelőszerül szolgálnak a sivatagban, hol kapós kereskedelmi cikkek, melyeket jó nyereség reményében hamisítani, utánozni sem átall az üzleti élelmesség. Íme, mire juttatta végül a bebalzsamozott holttesteket az elhibázott kegyelet. „Persze tudományos temetkezésre gondolni is alig lehet addig, míg a legnagyobb végső tisztességtételnek a tudomány és józan ész ellenére azt tekintik, hogy a Westminster-apátság templomába a padozat alá temetnek valakit.” (Poore.) Művészi szobrát, emlékeit a megholtnak való odahelyezni, nem feloszló tetemeit. Ez a kegyelet tekintetében a kultúra mai fokán álló ember felfogása. Ha pedig az előttünk levő vitában az egyik fél a föld férgeitől irtózik s ezzel akar a kegyeletre hivatkozva hangulatot támasztani a hamvasztás mellett, viszont vele szemben joggal sajnálja a másik fél a temető csöndjét és költészetét s a kegyelet mérlegében ez is nyom annyit, mint az előbbi: egyik sem egyéb, mint épen hangulatcsinálás. Hogy irtózni a hamvasztás közben is van mitől, ha valaki erre hajlandó, ezt eléggé mutatja a hamvasztásnak egy-egy jegyzőkönyve, mely percről-percre írja le az elhamvadás fázisait. Először a ruha hamvad el s meztelen marad a holttest. Ennek haja, bőre ég le előbb: meztelen látszanak a tagok, bordák, koponya csontjai. Így következnek sorra a belek. Az utolsók közt a nagy tömegű máj, agyvelő. Legutoljára marad a széthulló gerinc. Íme, csak a boldog tudatlanság láthatja az

481 elhamvadást valami csupa légies, csupa szellemi, eszményi folyamatnak. A tudás mindjárt részletez s a részletektől a tudatlanság könnyen irtózik. 3. Ezeknél fogósabbnak látszik, mert reálisabb a gazdasági érv. Az való hogy a városokban és a környékükön a földterületeknek nagy forgalmi értékük van, mely a várossal együtt növekszik s nagy városokban már ma is horribilis magasságot ért el. Ismeretes az is, hogy a nagyvárosok egészségügyi, de még erkölcsi bajainak is főforrása a túlzsúfoltság, tehát ismét a lakott földterület szűk volta. S most még a halottak is sok hektárnyi területeket foglalnak le az élők elől! Nyilván gazdaságosabb a halottak elhamvasztása, melyre elég egy több emeletes palota egy-két száz négyszögméter területen. S míg ma az új temetőterületekről való gondoskodás állandó és egyre nagyobb terhe a nagyvárosok vezetőségének, a hamvasztás általánossá tétele még a mostani temetők sokat érő területeit is fölszabadítaná s játszva oldaná meg a nehézségeket annyi krematórium építésével, amennyire épen szükség van. És mégis csak látszatra van igazuk a halotthamvasztás barátainak ebben az érvelésükben is. Igazuk van t. i. csupán a mai kapitalista értékelés szerint. Csak a kapitalizmus hozza magával, hogy a földterület értékét ma azzal a pénzösszeggel mérik, melyet érte a nyílt versenyben legtöbbet ígérő megadni hajlandó. S ez az érték természetesen egyre nő a városokban s a városok belsejében, hol a verseny nagyobb. Ez nem is volt, nem is lesz mindig így. Volt idő, mikor a kiontott vér volt hasonló értékmérő, mikor t. i. hadi érdemekért adtak földbirtokokat. S lesz idő, mikor ismét más lesz az értékmérő; vagy a munka, melyet lefoglalni, vagy a termés, melyet produkálni bír a földterület. A pénz továbbá ma sem egyedüli értékmérője a földnek még a városok területén sem. Mert pénzbeli, forgalmi értékén kívül van a földnek még más értéke is, melyet még a kapitalizmus se tud apró pénzre váltani, mégis tagadhatatlanul megvan. Minden be nem épített s különösen növényzettel borított terület a városok tüdeje, mondja a higiéné. Ez ugyan kissé sántító hasonlat, de elég szuggesztív az előttünk levő kérdés mérlegelésében. „Ha a temető be van ültetve, hogy teremjen zöldelő fákat bokrokat, füvet, ez nemcsak alant a talajt tisztítja, hanem fölötte a levegőt is üdíti. Ne feledjük, hogy a temető növényzete egyenes nyeresége az élőknek, mert hiába irtózunk a gondolatától, tény az, hogy az eltemetett holttest növeli a föld termékenységét. Ha helyesen bánnak vele, a temető legalább is épület- és tűzifát terem. A falevél,

482 melyet ősszel odább fúj onnan a szél, ismét trágyaértéket képvisel, akárhová kerül és a benne levő nitrátokat, ha nem használódnak el magában a temetőben, oldja a tovaszivárgó eső s hordja szét a termékenységet, amerre csak folydogál.” (Poore.) Nem elveszett érték tehát a temető ma sem. És nem a köznek, a köz javára mentene meg a halotthamvasztás ma veszendő értékeket, hanem csak a tőkének és épen a köz rovására. Ellenben a holttest elégetése föltétlenül meglevő értékek elpazarlását jelenti minden körülmények között még akkor is, ha a gáz- vagy szénszállításba, vagy a krematóriumokba fektetett tőke e pazarlásból kamatokat, látszatra új értékeket nyer is. „A holttest elégetése föltétlenül energia-pazarlással jár. Nemcsak az elégetésre szükséges tüzelőért kell fizetni, hanem a levegőt is szennyezik az égés termékei s e termékek kikerülhetetlen sorsát, (t. i. hogy a növényzet táplálékául szolgáljanak) annyira akadályozza az elégetés, hogy ezt számba se tudjuk venni. Lehetnek már most, akiket felháborít csak a gondolata is annak, hogy a holttestet a föld termékenyítő szerének, trágyaanyagnak tekintsük, a filozófus szemével nézve azonban másként nem tekinthetjük, mert az égés termékei végeredményben a növényzet táplálékává lesznek valahol és valami módon, még ha elhamvasztják is a halottat. Miért ellenkezzünk hát a természettel, ahelyett hogy hozzá alkalmazzuk magunkat. Miért ne válasszuk a gazdaságos földbetemetést az extravagáns és tékozló elégetés helyett?” Vagyis azt kell csupán megértenünk, hogy az igazi érték nem a tőke és a kamat, melyet a temetőföld „értékesítéséből” várnak, hanem az az élet, mely a halott porából is sarjad és mint a növényélet mindenütt, egészséget jelent az állati életnek akár táplálék formájában, akár az anyagcsere révén, mert a növény szénsavat fogyaszt és élenyt lehel ki. Fordítva, mint az állat. Aki az anyagnak ezt a körforgását a természetben megérti, egyszeriben tisztában lesz azzal is, hogy a földbetemetkezés gazdaságosabb a hamvasztásnál. Csak gondoljunk arra, milyen más az élet és az egészség dús növényzet közepette és milyen más a nagyváros kőhalmazában. És még egy ide illő argumentum. Maguk a hamvasztás apostolai emlegetik, hogy fában szegény vidékeken természetszerűen nem jött a halottégetés divatba a múltban. Vajon nem kell-e fában szegénynek deklarálnunk ma az összes kultúrállamokat s különösen a városokat, ahol a vagyontalan lakosság ezrei, sőt százezrei kénytelenek dideregni a téli hidegben a tüzelőszer drágasága miatt? Az egyre szaporodó emberiségnek vajjon „olyan új intézményekre van-e szüksége, melyek

483 az egészségre inkább káros energia-pazarlással járnak egy kiváltságos kisebbség kedvtöltésére, nem inkább energia-megtakarításra, sőt termelésre-e a szükséget szenvedő nagy többség javára? 4. Hátra van még az egészségügyi tekintet, melyről bár a legfontosabb, az előbbiek után nem sok mondanivalónk van. „A földbetemetés, ha jól van végrehajtva, egyenesen nyereség az élőnek, nem veszedelem. Bár lehetetlennek tartom, hogy betegség csírái, ha a temetés jól van végezve, kutak, források vízébe leljenek utat, mégsem akarom elfelejteni, hogy vannak igen ellenálló, spóratermő baktériumok s ezért azt tartom, okosan tesszük, ha a temetőt szent helynek tekintjük, mely a holtak szolgálatára legyen szánva örökké. Soha nem volna szabad a temetőket más célra fordítani, háztelkeknek, vasúti töltéseknek felhasználni. Nekem, az egészségügy emberének mindig sérti a jobb érzésemet, ha hallom, hogy templomot és hozzátartozó temetőt eladnak a városban piszkos nyereségért — mi végre? Arra hogy a lakosság aztán arassa azokat az erkölcsi és fizikai károkat, melyek a túlzsúfoltságból származnak. Az a manapság oly közönséges hiedelem, hogy elveszett érték minden darab föld, melyen nem gyár, vagy üzletekkel megrakott palota emelkedik, veszedelmes hiedelem a közegészségre nézve. Azon kellene lennünk, hogy kitaláljunk olyan módokat, intézményeket, melyek a lakosság túlzsúfoltságát enyhíteni alkalmasak s a földbetemetésnek évezredektől szentesített szokása, ha észszerűen gyakoroljuk, épen olyan, mely automatice gondoskodik szabad területekről: elkülöníteni egymástól az élőket s növényzetükkel üdíteni a levegőt.” „Az egyszerű földbetemetkezés nemcsak biztos, ártalmatlan, hanem pozitív jótétemény is az élőnek, mert a temetőhelyek szabad területeket alkotnak a városokban és a városok körül s arra jók, hogy enyhítsék a lakosságnak azt a félelmes zsúfoltságát, mely legnagyobb egészségügyi csapása napjainknak s amelyről nehéz eldönteni, fizikai ártalma nagyobb-e vagy az erkölcsi.” Mindehhez persze jó tudni azt az új adatot, melynek épen Poore a fölfedezője, hogy ne tekintsük Londont a legegészségesebb városnak, mert a statisztika szerint 18—17% o a halálozása. Ép ebben a könyvében, melyből ez idézetek vannak, mutatja ki Poore a statisztika elemzésével, meggyőzően, hogy ez adat Londonra nézve is, így egyszerűen odaállítva rendszerint más kisebb helyre nézve is, hamis. Kimutatja, hogy a belső kerületekben 25—30—35% o -re is fölmegy a halálozás arányszáma, ha elkülönítjük az egészségesebb külső kerületektől. És még így is tekintetbe kell venni, mily kevés a gyönge gyermek és öreg a belső kerületekben, hová rendszerint csak dolgozni

484 járnak, az életerős középkorúak. Ne higyjünk a halálozási arányszámnak, mondja Poore. S így lesz érthetőbb az a mondása, hogy a túlzsúfoltság a legnagyobb egészségügyi csapása napjainknak. Így is van. Csak a ma divatos bakteriofóbiára számító spekuláció az, hogy a hamvasztás apostolai olyan példákat keresnek ki, melyekben a földbe temetett holttestekből ártalom, betegség származott az élőkre. Ilyen szórványos példák, ha vannak is, a temetés közben elkövetett hibák következései s nem írhatók józanul magának az eljárásnak, a földbetemetésnek rovására, amely milliónyi más példában napról-napra jól beválik. Talán még bizonyítóbb az az egyszerű tapasztalás, hogy a temetés körül foglalkozók, őrök, sírásók, papok a lakosság legegészségesebb osztályaihoz tartoznak. Nem. Nem a bacillusoktól és ily kikeresett ártalmaktól kell félteni az egészséget, hanem a tudatlanságtól és a babonától, melynek csak egyik modern alakja a bakteriofóbia is. S talán nem rosszhiszeműen, de mégis a tudatlanságot és a babonát terjesztik a halotthamvasztás apostolai, mikor ilyen kikeresett példákkal rémítgetik, csakhogy maguknak nyerjék meg a tájékozatlan jámbor publikumot. Értsük meg: a hamvasztás minden esetben jelent valamennyi ártalmat az egészségre, ha egy esetben csekélyét is, azzal, hogy az égés termékei a levegőt szennyezik. A földbetemetés ellenben csak durva hibák folytán, kivételesen. Minél egyszerűbben van végrehajtva, annál biztosabb, az élőnek az egészség szempontjából annál hasznossabb. A halotthamvasztás apostolainak egyik érve sem állja tehát meg az elfogulatlan szakértői bírálatot. Ennek kimutatása volt feladatom első negativ része. Hátra van az a pozitív része, mely megmutassa, melyek az itt uralkodó természeti törvények, melyekre ítéletünket e vitában alapíthatjuk. II. A kultúra haladása nem egyéb, mint a természet jelenségeinek helyesebb megismerése s törvényeihez való szerencsésebb alkalmazkodás. Ehhez képest óriási haladás volt a múltban például annak felismerése, hogy a száraz fa dörzsölésével, a kova ütésével tüzet lehet gerjeszteni; vagy utóbb, hogy e tűzzel ízletesebbre lehet az ételt elkészíteni s be lehet a barlangot, kunyhót tél idején melegíteni. (Jegyezzük meg itt közbevetve, hogy ez a megállapítás is történelem, nemcsak amit ma hivatalosan neveznek úgy: a krónikás adatok felsorolása. Sőt ez az igazi történelem, mert ily megállapításokra biztosabban építhetjük a jelent, mint a krónika hagyományaira.) Az is haladást jelentett, hogy a tűz erejét villamos energiává

485 tanulta meg az ember átváltoztatni s kétségtelen haladás lesz, ha ezzel a villamos energiával majd úgy tud ismét fűteni, hogy egész utca vagy városrész minden lakójának osztály- és vagyonkülönbség nélkül és energia-pazarlás nélkül be tudja majd a lakását egy központból melegíteni. Ellenben már előre kétséges, hogy ilyen haladás volna-e, ha a tüzelőanyagban rejlő értékes energiát halottaink égetésére akarnók fordítani, fázni hagyva azonközben az élőket. Nagyon kérdéses, vajon ez is a természet jelenségeinek helyesebb megismerésén alapszik-e. Kétséges értékű az a haladás is, hogy legújabban nem nyílt tűzön „égetik”, hanem a raffinált technika segítségével forró levegőben „hamvasztják” el a holttestet s úgy tüntetik fel a dolgot, hogy ez tisztább, finomabb folyamat, mert így „nem lesz kormos a holttest”. Ez megint úgy látszik, nem a természet törvényeinek követése, hanem csak a jámbor hiszékeny publikum fogdosására szánt csalétek. Az lesz tehát a halottégetés megítélésében a főszempont, menynyiben felel meg a természet törvényeinek. Világos, hogy akár a hagyományok, akár a kegyelet vagy vallás szempontja emellett csak másodrendű lehet. A gazdaság és egészség szempontja ellenben ugyanezzel esik egybe, mert sem gazdaságos, sem egészséges nem lehet az, ami a természet törvényei ellen van. Lássuk azért, mely jelenségek és mely természeti törvények azok, melyekhez a halottak eltakarításában igazodnunk kell. Valóban vannak a tudománynak új megismerései, melyek azonban itt régi cselekvésünknek nemhogy változtatását követelnék, ellenkezően csak újabb tudományos bizonyítékait szolgáltatják az eddigi nyers empíria mellett. A baktériumok helyesebb megismerése vet erre a kérdésre világot. Ε láthatatlan apró lények fölfedezése először megrémítette az embert, mert csak azokat látta meg közülök, melyek betegséget okoznak neki és házi állatainak. S gyermekies túlzással egyfelől minden betegségnek valaminő bacillusát sejtette és kereste, másfelől magát mindenütt láthatatlan, azért félelmes ellenséggel látta körülvéve eleinte. A legújabb kutatások hozták meg e tévedések korrekcióját. Az derült ki ugyanis, hogy a baktériumoknak számtalan faja van azokon kívül, melyek betegségeket okoznak. Nagyon sok olyan fajta van, mely a legnagyobb mértékben jótékony és hasznos az embernek. Ma már mindenki tud az élesztő, az erjedés (ecet, szesz), a tejsav stb. baktériumairól. De újabb az, hogy a termő talaj szintén tele van a baktériumoknak megszámlálhatatlan fajaival. Csak egy darabka kerti földet áztassunk vízbe s hígítsuk fel százszorannyi vízzel, még így is minden csepp vízben ezerszámra találunk baktériumokat. Ezek a talaj

486 állandó lakói s az embernek és állatnak a legnagyobb mértékben hasznosak, mert ők a növényéletnek, a növény táplálkozásának közvetítői. Baktériumok nélkül nem volna növényi, anélkül pedig nem volna állati élet. Ε baktériumok dolgozzák fel a földre vagy a földbe jutott szerves hulladékokat, úgy hogy ha elég levegőjük is van, széndioxid, víz és nitrátok (légenysavas sók) lesznek belőlük, melyek már kész táplálékai a növényzetnek. „Minden szerves dolog, mondja ismét Poore, akár állati, akár növényi, ami csak él a föld színén, a földre vagy a földbe kerül végül, ha halott lesz.” S kiderült, hogy a földnek felső, termő rétege nem szervetlen ásványanyag, mint ezelőtt hittük, hanem szerves. Sőt annak jutottunk legújabban a megismerésére, hogy tele van élettel; magasabb rendű állati élettel is (földi giliszta és rokonai), de még inkább egysejtű apró élő szervezetekkel. Poore egyenesen élő földnek nevezi a talajt (living earth). Így lesz a föld igazán anyánk, közős anyja, forrása minden életnek, ami rajta tenyészik. De csak egy áron, egy föltétellel, azaz kettővel. Egyik föltétel az, hogy mindennek, ami a földből vétetett, vissza is kell oda térni. Ezt régen is tudtuk. A másik az, hogy baktériumok, egysejtű apró szervezetek milliárdjai azok, melyek a földbe jutott s összetett vegyületekből (fehérje, zsír stb.) álló szerves hulladékokat feldolgozzák, egyszerű vegyületekre bontják s így új élet anyagának, táplálékának alkalmassá teszik. Ez a feloszlás tudományos magyarázata. Érdekesnél érdekesebb részletei vannak aztán ez új megismerésnek, mely tág betekintést enged a természet bámulatos működésébe. Mily csodás már az is, hogy azok az egysejtűek, az élő világ harmadik országa, mint Bölsche helyesen nevezi, mely közös törzse a növényés állatországnak, ma is nélkülözhetetlen föltétele a növény- és állatország életének. Hogy illeszkedhetik már most az ember a maga holttestének eltakarításában e nagy törvénybe? Elégesse-e vagy adja a földnek át? Íme kezdünk tisztábban látni a kérdés szövevényébe. Mielőtt azonban a feleletet megadnók, fel kell mégis az új megismerésnek egy-két részletét említeni. Az a dús élet, melyről szóltunk, a földnek csak a felső rétegében van, ½—1 méter mélységig. A mélyebb rétegekben egyre ritkább s 2 méteren alul hamar eltűnik minden élet; a föld itt már csakugyan olyan holt, ásványanyag, aminőnek eddig ismertük. Fizikai és kémiai folyamatok dolgoznak benne; életfolyamatok pedig már nincsenek. Ameddig levegő hatolhat be a földbe, addig terjed az élet is.

487 Mert a termőföld baktériumai mind levegőn élő (aerób) fajták. Ezért legnagyobb számmal vannak a felső félméter vastag termőtalajban. Ezért kell szántani, művelni, fellazítani a talajt, hogy a mélyebb réteseibe is behatolhasson a levegő, mely a baktériumok oly fontos munkájához szükséges. Így e baktériumok a földre vagy földbe jutott minden szerves hulladékot, tisztátalanságot feldolgoznak, ártalmatlanná tesznek, sőt mint trágyát haszonra fordítanak. Ahova ellenben levegő nem jut, onnan kipusztulnak ezek a hasznos baktériumok; helyettük más, levegő nélkül is megélő (anaerob) fajták kezdenek szaporodni. Ezek a rothadás baktériumai, melyek szintén elbontják az összetett vegyületeket egyszerűekre. De ezek már ártalmas, robbanó vagy gyúlékony gázok lesznek, mérgezők mind a növényi, mind az állati életre nézve. A szénoxid, az ammóniák, a mocsárgáz stb. ilyen ártalmas gázok: rothadási gázok. Keletkeznek ott, hol huzamosan borítja el a víz a talajt s kihajtja teljesen hézagaiból a levegőt. Vagy ott, ahol szerves hulladékok mélyen a felszínes talaj alá kerültek s ezért nincs levegő és levegőn élő baktériumok. A feloszlásnak ez a módja, a rothadás már nem jótékony, hanem veszedelmes az élőnek. Mindezekből már most az a tanulság, hogy a halottak eltakarításának leghelyesebb módja nem lehet sablonos, mindenütt és minden körülmények között egyforma. Aden lávából álló, termőföld nélküli sivatag partjain, bár itt is a földbe temetkeznek vagy a messzinaihoz hasonló földrengés után más elbánás lesz helyén, mint Európa kulturállamaiban a lakosság mindennapi életében, már akár falun, akár városban. Keletszibéria északi partján a csukcsok Nordenskjöld leírása szerint minden szokásos szertartással a hó színére rakják ki a tanyától odább halottjaikat. Bizony megtalálták a legjobbat a természet ottani viszonyai között épúgy, mint a tengerészek, akik a tengerbe eresztik a zsákba varrott holttestet. Botorság volna tőlük más eljárást követelni akár a tudomány, akár a kegyelet vagy vallás nevében. Kivételesen helyén lehet tehát halottégetés is, aminthogy erre már régen megtanította az embert a szükség. De ép ezek a kivételes példák is, melyekben a halotteltakarítás bizonyos módja kényszerű szükség, arra utalnak, hogy a mindennapos gyakorlatra nem ezek valamelyike, hanem a földbetemetkezés való. Mit jelentene ma a halottégetésnek a békés polgári viszonyok közé való behozatala? Sem többet, sem kevesebbet, mint hogy az ember ki akarja vonni magát, a maga holttestét a természet nagy törvénye alól, mely az egész szerves élő világ törvénye. Porból lettél, porrá kell lenned, mondja vallás és tudomány egyértelműen. A halott-

488 hamvasztás apostolainak pedig ez derogál. Ők nem akarnák porrá, földdé lenni. Inkább füstté és hamuvá, bármibe kerül is. A tudomány csak imént szüntette meg azt a hitet az ember különállásáról, mely. ben pár ezer éven át tetszelgett. Ők most más alakban, a haladás cégére alatt akarják ezt a közfelfogásba újra belecsempészni. A halottégetésnek kényszerítő szükség nélkül való gyakorlása valóban másnak, mint gyermekes különködésnek nem tekinthető. S minthogy a békés polgári életben ilyen kényszerítő szükség nincs, a fentebbiek alapján kimondhatjuk, hogy a mindennapos viszonyok között a tudomány követelményeinek is csak a földbetemetkezés felel meg. De nem állja meg a tudomány kritikáját a földbetemetés mai módja sem, legalább amelyik nálunk divatos, mert például a török helyesebben temetkezik. „Minél egyszerűbb a temetés végrehajtása, mondja Poore, annál gyorsabban éri el célját s annál jobb.” Minden költséges mesterkedés, amivel komplikálni szoktuk, csak késlelteti a holttest feloszlását s ezzel hiba forrásává is lehet. A holttest bebalzsamozása például semmivel sem tudománytalanabb a hamvasztásnál. Egyik esetben tüzelő anyagot, a másikban szublimátot és baktériumölő mérgeket tékozolnak el avégből, hogy a természet rendes működését megakasszák, de gyermekes hiúságukat az élők kielégítsék. Hiba az érckoporsó vagy kőből épített sírbolt használata is. Ezekben a holttest rothadásra van kárhoztatva, mert nem jut hozzá levegő s a talaj jótékony baktériumvilága. Ehelyett a rothadási, levegő nélkül élő baktériumok szaporodnak el benne s ezek ártalmas gázok fejlesztése közben emésztik el végül a holttestet, ami véletlen esetekben az élőkre ártalmat is hozhat. Sőt a hat láb (2 m) mély gödör is hibás. Mint láttuk, a talaj baktériumai főkép a felső ½—1 méter vastag rétegben élnek; 2 m mélyen már gyéren vannak, mert ide levegő alig hatol le. Itt azért ismét a levegő nélkül élő, rothadási baktériumok tenyésznek jobban a holttestben. Poore maga is tett és leír több kísérletet, minőt előtte mások is tettek, hogy kisebb-nagyobb állatok (majom, szamár, tehén) hulláit 1—2—3 lábnyi, majd megint jóval nagyobb mélységbe temettetett el s különböző idő múlva felásatván, jegyzőkönyvet vett föl a feloszlás előhaladásáról. Így bizonyította be, amit tanulmányaiból előre is látott, hogy a felszínesen eltemetett holttestek feloszlása sokkal gyorsabb s érezhető, nem is nagyon kellemetlen, dohos szaggal jár. 1½—2 év alatt tehén és ló feloszlása is be volt fejezve. Ellenben öt láb mélyre

489 temetett póni-ló még öt év múlva se volt annyira feloszolva, mint az előbbi ló és tehén. Szaga pedig nagyon is érezhetően büdös volt. A török csakugyan felszínesen temetkezik, koporsó nélkül s íme a tudomány neki ad igazat. Csak az élő földbe kell a holttestet temetni, mondja Poore, legfeljebb 3 láb mélységig; és úgy hogy mentül szorosabb érintkezésbe jöjjön a földdel. Érckoporsót csak a holttest szállítására ajánl. Ebben megegyezik a halottégetőkkel. Ezt a koporsót minden használat után fertőtlenítsék, ami ma nem nagy feladat. A holttestet ellenben koporsó nélkül adják át a földnek. Sírbolt ne legyen. Ellenben minden temetésnek az legyen a végső aktusa; hogy bokrot, virágot ültessenek a sírhalomra. Díszleni fognak rajta s gyökereik a talajt tisztítják, lombjuk és virágjuk pedig a kilehellett oxigénnel és illattal a levegőt üdíti majd. Ezt nevezi ő tudományos temetésnek. Így a holttest feloszlása igen gyors, s egy-két év alatt be van fejezve. De tíz évet engedne illendő időköznek s ekkor újra használható ugyanaz a hely. Kiszámítja, hogy egy hektár földön 7½—8 ezer holttestnek van helye. S ha 20 pro mille halálozással 30—40 ezer lakosú városnak van 6—800 halottja évenkint, egy hektár föld elegendő temetőnek, tíz évenkint újra használva fel a helyeket. Valóban el kell ismerni, hogy ez ajánlatban annyi tudatosság van, amennyi csak tudományos gondolattól várható. A halotthamvasztást pedig nálunk vagy egyáltalán nem kell megengedni azzal a világos megokolással, hogy az újabb tudományos megismeréssel ellenkezik. Vagy ha engedelmet adnak rá, nemcsak hatósági támogatásban nem szabad részesíteni, hanem lukszusadóval is meg kell terhelni, s a föltételek között a közegészség érdekében azt is ki kell kötni, hogy krematórium ne épülhessen lakott városrészekben, hanem mint a levegőt szennyező gyárüzemek, csakis a városon kívül.

Doktor Sándor.

Szemlék és jegyzetek. Lippert. *

A

filozófia tanárának jellemző tulajdonsága, hogy nem filozófus, viszont a filozófusé, hogy nem a filozófia tanára.” Lippert halála hírére akaratlanul is eszünkbe ötlenek Feuerbach keserű szavai. Mert Lippert — s ez fontos, érdekes és jellemző — nem volt profeszor a professzorok hazájában. Tényleg, rengeteg tulajdonság van Lippertben, mi őt a szűklátókörű professzorelmék fölé emeli: kedv, erő a munkában s minden igazi szellemi érték szülője: becsületes, szent odaadás. Néhány könyvben élt ő számomra s mikor egy elkerülhetetlen szubjektív momentum, halála szomorú híre, egyéni életének képét is elibém vetette, úgy beleilleszkedett minden szubjektív vonás, művei nyomán róla alkotott objektív értékelésembe. Lippert az erős fajtájú, meg nem roppanó, gerinces emberek közül való volt. A klerikalizmus kiüldözi őt kenyérkereső foglalkozásából, tíz éven át vándortanító, majd a német népnevelő egylet vezértitkára lesz. S e közben születnek nagyszabású művei. Egyéni élete aláfestésében így domborodik ki még jobban minden munkájának alapvonása: a bátor igazságkutatás, hogy benne él egész lelke tudományának szeretetében. Németországban ma sem s különösen a 80-as években, semmiképen sem otthonos a szociológia. Mégis van egy pár tudós — s érdekes, hogy ők maguk sem akarják vagy merik nevén nevezni a gyermeket — kik a legjobb értelemben vett szociológia művelői. (Bücher, Sombart). Ezek sorából való Lippert is, a legbecsületesebb * Julius Lippert meghalt 1909 november 12-ikén.

491 induktív módszerű vallásszociológia kiváló művelője. Talán a szociológia differenciálódatlansága az oka, vagy talán e tudománynak különös természete, mely részletek igaz képét is csak az egységes, nagy perspektívák egészéből engedi szemlélni: tény, hogy Lippert is a társadalomtudomány legszélesebb mezőit veszi termékenyítő munkája alá. Élete főtudományos alkotása a vallásszociológiába vág, ám ez maga is mindig az összes társadalmi vonatkozásokba van beleillesztve. A családról szóló munkáján kívül kultúrtörténetet is írt Lippert. A lélekkultusz s annak alkalmazása az ó-héber, a litván, a germán, szláv, görög, római, keresztény valláséletben, a szokásokban, maga három munkát tölt ki. Két vaskos kötet a papság története, mely a lélekkultusz elvével áll szoros kapcsolatban, s egyetemes kultúrtörténet is a társadalmi viszonyok széleskörű feltüntetésében. S német kultúrtörténete mellett ott van híres egyetemes kultúrtörténete is. Termékeny, nagy átfogó képességű írók sorából való Lippert. Mindig kifejezésre tudja juttatni a maga vezérlő egységes szempontját. Adatok tömkelegéből mindig kivezérli őt rendszeres tudományos keresésmódjának biztos delejtűje. Azok közül az adathozók közül való, akik kellő tapintattal tudnak aláhúzni, ura ő anyagának, melyet rendszerbe foglal. Legfontosabb életműve, melynek vezérmotívuma szinte minden művét átlengi: a lélekkultusz gondolata. A vallások mibenlétének s főleg azok kiindulási pontjának vizsgálatánál ő nem a mesékből, a mítoszból vagy a teológiai spekulációkból indul ki, hanem a kultuszt ragadja meg, amelyben a népfelfogás közvetlenül és cselekvőleg nyilvánulván meg, az objektív tényeken épülő törvényszerűség fölfedésének, mégis csak legbiztosabb módját nyújtja. Kiindulási alapja az emberek egyforma logikája. A vallás valódi magva, hogy a halál látása nyomán a lélek fogalmához eljutó ember, kultuszának tárgyává teszi e lelket. Lippert a kezdetleges emberhez tér vissza, mert itt a gondolkozásnak mindössze kevés számú, megegyező eleme van s e kezdetleges ember sajátos gondolkozásának a föld legkülönbözőbb részein is egyező megnyilvánulását, mint kiindulási pontot tünteti fel. A tovább fejlődést kettős törvényszerűségre vezeti vissza: az egyik a népfiziológia, vagyis hogy a vallási elem kifejlődési útját a kezdetleges gondolkozású embernek a lélek és test egymáshoz való viszonyáról alkotott képzete determinálja; a másik pedig az emberek létfentartási (Lebensfürsorge) módja. Kiemeli a vallások fejlődésében a kompatibilitás elvét, hogy a csökevényes vallásalakulatok magasabb fejlődési fokokba beszűrődnek, ott élnek, sőt teremtenek is. A lélekkultuszból, a lélektől való borzongás, félelem, majd tisztelet nyomán

492 föllépő kultuszból fejti ki Lippert világos egyszerűségei nemcsak a kezdetleges vallási élet jelenségeit, de emez elvbe kapcsolja bele a legfejlettebb vallási élet legbonyolultabb vallásos megnyilatkozásait is. Pompás illusztráló erővel sorolja fel a kultúrtörténet meséskönyvének sok kultusz-fejezetét. Világosan a lélekkultusz álláspontjára helyezkedik mindig. Nem egyszerűen a lélekkultusz nyomait akarja feltüntetni, mikor a különböző népek vallási életébe oly mélyen behatol, hanem azt akarja illusztrálni, hogy a vallások magva egy és ugyanaz. Tylor animizmusával szemben hangoztatja, hogy ő nemcsak egyes kultuszmódokat, hanem minden létező kultuszt a lélekkultuszra vezet vissza s a kultuszformák birodalmába tartozónak tekinti a papság intézményét is. Egységes vezérelve dacára erősen igyekszik az összes befolyásoló elemek teljes képének feltüntetésére. A vallás, a papság, a család történetének ismertetésénél mindig a vázolt fejlődési szak egész szociális képét igyekszik adni. Ezeknek kiszélesbítése kultúrtörténete is. Annyi szeretettel vizsgálja egységes rendszerének e részleteit is, hogy szinte nem tudjuk vajon csakugyan az egy elvre vezetés a legfőbb lényeg nála. Nézőpontjai a szociológuséi. Befolyásoló értékmegítéléseken felül emelkedve az objektív tények igazságát osztja. „Az emberek mindig saját családszervezetüket tekintik a természetesnek”, s szembe helyezi ez érzelgős felfogással az objektív igazság keresését. A kegyetlenkedő vallási alakulatoknak is természetes alapját fedi fel s rámutat arra, hogy a vallás erkölcsi finomulása a vallási élet körén álló fejlődési tényezők munkájának eredménye. Érti és méltányolja a termelési és birtokviszonyok hatalmas befolyásoló erejét a családi élet alakulásaiban s a vallási élet gazdasági alapjainak kifejtésénél még a legkövetkezetesebb történelmi materializmus sem mehetne — az igazság rovására — sokkal tovább mint ő. Lippert a 80-as évek végével a politika terére lépett. A csehföldi németség érdekeinek szolgált ez idő óta s ettől kezdve szociológiai működése szinte véget is ér. Lippert sokat dolgozott. Valamennyi földrész népeinek kultúrtörténetét vizsgálta, szinte mindig, egyénies nézésével. Kritikusának mindig kettős lesz a feladata. Igazak-e elsősorban egységes vezérelvei. De emellett az a rengeteg részletmunka, mit a társadalomtudomány gazdagítására megalkotott önálló megbírálás tárgya is leend. Elhunyta alkalmából igaz kegyelettel mondhatjuk el róla: a tudományt szerető, nagy, egész, ember-tudósok sorából való volt Lippert is. György Ernő.

493

Az álművészet krónikája.

V

ilágszerte megcsendesedtek a művészet vizei, az a természetes tehát, ha nálunk állanak, sőt posványosodnak. A harc megszűntével visszavonulnak az egyéniségek, hallgatnak a kivételes talentumok: nnál közelebb kerül hozzánk a nagy átlag képe, annál jobban meglátunk nevezetes körülményeket, mik elkerülték a figyelmünket, mikor volt még kit nézni, kivel foglalkozni, kivel törődni. Most nincs. Olyan ezen a télen a magyar képzőművészet felvonulása, mint egy viharverte színpad. A díszletek leszakadoznak léceikről és mögéjük látni. Titkokat látni. Most nyílt meg, apróbb kiállítások után a Műcsarnok teli tárlata. A Műcsarnok: ez a hivatalos művészet. A kormány édes gyermeke, nehéz ezresekkel pártfogoltja. Az épület, égbekiáltó hibái mellett is, a legjobb kiállítási helyiség Budapesten. Régi és ismert cég, látogatott lokalitás és egyúttal fémjelző hivatal újonnan megjelenő művészek számára, kikhez mindig bizonyos gyanakvás fér, míg a félhivatalos fórum helyet nem adott nekik. Mint mindenütt a világon, a komoly, a tekintélyes hivatalos apparátus és az elmúlt, a lezajlott festői fordalom hívei között, nálunk is egyre jobban kiegyenlítődött a különbség. A fiatalok megöregedtek, s ha nem is változott művészi meggyőződésük, a kiforrottság után természetszerűen megcsendesedett a hangjuk. A tradíciók védői viszont engedtek merevségükből. Sokan öreg korukra próbálkoztak meg a szabad levegő problémáinak fesz égetésével, sokan — nálunk is volt rá példa — belebuktak a késői frontváltoztatásba. S miközben évről-évre jobban előrehaladt ez a természetes kiegyenlítődés, íme, megnyitják az idei tárlatot és mintha elmúlt évtizedek porától megtisztított langyos, émelygős képecskék tekintenének le a falakról. Örömük telnék bennük a hetvenes évek Münchenben és Bécsben szerzett ízlésű műkedvelőinek is. A beszélyek és a divatlapok kora tért vissza. Feledésbe merült nevek viselői sétáltak elő és ambiciózus ifjak igyekeztek hozzájuk egészen hasonlók lenni. Mi történt itt? Évekkel a külföld hasonló mozgalmai után — a kiegyenlítődés küszöbén — Magyarországon is elkülönödtek a frissebb és egészségesebb talentumú művészek. Megalakult a Miénk, a magyar szecesszió, félre húzódtak a nem csatlakozott talentumok is a régiektől. Elkésve jött ez a mozgalom, hiszen az új alakulások vezérei és közkatonái egyaránt érvényesülhettek már a Műcsarnokban, s eleinte némi megdöbbenést keltett a fáradt öregek között, akik tudták, hogy európai ízt, kvalitást, komoly megbecsülést nekik csak a modern művészek jelenléte szerez. A megdöbbenés azonban nem sokáig tartott. Amilyen csökönyösen ragaszkodnak a hagyományokon élősködők festői dogmáikhoz, olyan akadálytalanul tértek át a különválás reális előnyeinek élvezetére. Már nem haragudtak a forradalmárokra. Megértették, hogy reájuk nézve csupán addig veszedelmesek, míg velük egy vonalban vannak és természetszerűen folyton szaporodnak, míg az ő soraik egyre gyérülnek. Nos, a veszedelmes ellenfelek otthagyták őket és ők mohon láttak hozza a felszabadult vadászterület pusztításához. Mert jó vadászterület a hivatalosan konszolidált, derék pénzügyi tradíciókkal rendelkező

494 Műcsarnok. Nagy apparátussal összegyűjtött pártfogók ezrei. Egyenes állami szubvenció. Régi, zsíros alapítványok. Állami képvásárlás. És a közönség erős hite, mely szerint ide szorult a művészet, egyedül ide és amely hitet a Műcsarnok urai a legförtelmesebb képekkel se tudják lerombolni. Hogy kik állítottak ki a Műcsarnokban az idén és hogyan nevezték el vásznaikat: igazán nem érdekes. Érdekes azonban, hogy milyen tervszerűen osztották ki maguknak a várható hasznot. Ők már tudják, kiknek a képeit fogja megvásárolni a király, kikét a kormány. A tárlat megnyitása előtt már megvoltak az épen esedékes nagy díjak jelöltjei. A zsűri már tekintettel volt a derék jóbarátok érdekeire és nem érdektelen feljegyezni azt az elmúlt évről ittmaradt történetet, hogy amikor egy bizonyos fajtájú, hogy ne mondjuk szak-festmény számára volt díj adandó, a zsűri lehetőleg visszautasította az ilyen zsánerű képeket, csakhogy konkurrens nélkül maradjon a kiszemelt pályázó. El kell tehát ismerni, hogy az idei, képtelenül elvénhedt tárlat létrehozói a modern hasznossági elveket a világért sem vetették meg. Amellett ravaszak voltak. Az egészen kezdőkkel szemben bámulatos irgalmat gyakoroltak. A legfiatalabbak, akiknek még se szavuk, se összeköttetésük, se befolyásuk, akiktől félni nem kell, beszélhettek a legfrissebb művészi formanyelven. Ők bebocsáttatást nyertek, annak ellenére, hogy igazi talentumok is vannak közöttük. S most a tárlat igazi urainak sötét, émelygős zsánerképei mellett feltünedeznek a legszertelenebb — szimpatikusán szertelen — kezdők is, csak az első forrongásokon túllévő, de azért ízig-vérig modern művészek számára nem akadt hely. Azaz, csak ők nem kértek a helyből, a köztámogatás eshetőségeiből, amik a helylyel együtt járnak, Maguk közt, igazán maguk közt szüretelhetnek a már-már nyugalomba vonult kép-iparosok és demonstrálhatják, milyen tehetetlen az állami protekció, mennyire képtelen előmozdítani a szellemi mozgalmak hasznos fejlődését a két kézzel szórt, az oktalanul pazarolt hivatalos pénz. Íme, hasznos volt az utolsó esztendőkben végbement szecesszió a bennmaradottaknak, de nem kevésbbé hasznos a művészi mozgalmak címe alá rejtett irgalmatlan kenyérharcot kívülről szemlélőknek is, akik nevezetes dokumentumokat gyűjthetnek az egymás közt lefolyó, tehát teljesen fesztelen marakodás eseményeiről. Élvezetes látvány, hogyan tekintettek szét a magukra hagyott gutgesinnt művészek, hogyan kutatták fel a legelrejtettebb prédát is. Milyen diadalordításba törtek ki, mikor fölfedezték, hogy vadászterületüknek van egy termékeny darabkája, amely számukra nem hajt hasznot, amely azonban megszerezhető. Habozás nélkül rávetették magukat a prédára: a Műcsarnok, helyesebben mondva a Képzőművészeti Társulat Művészet című lapjára. Ez a lap a tagsági díj fejében jár az egylet minden tagjának. Évenként csak hatszor jelenik meg s ez a szám kevés arra, hogy a lap rendszeres agitációt fejthessen ki a művészet érdekében, hogy taníthasson és állandóan regisztrálhassa a világ művészi mozgalmait. Sok kifogást lehet ellene tenni. Megjelenése nagy időközei miatt nem eléggé friss, a Műcsarnokkal való közössége nem teszi lehetségessé, hogy

495 határozott színt vallhasson. Ezzel szemben az egyetlen magyar képzőművészeti szemle, a kiállítása elsőrangú, a nívója hasonlíthatatlanul magasabb, mint a Műcsarnoké, reprodukciói kifogástalanok és egyebek között a jelen és a közelmúlt művészettörténeti és bibliográfiai adatainak gyűjtésével is jelentékeny szolgálatot tesz. Nos, ennek a revünek támadtak neki irgalmatlanul a hivatalos magyar művészet monopolizálói. A folyóiratot, amelyet hivatalos volta köt, túlmodernnek találták. Haragos ökölrázás közben panaszolták, hogy képei és cikkei ifjakat, ismeretlen — előttük ismeretlen — ifjakat mutatnak be, míg róluk, tiszteletben és tehetetlenségben megőszült érdemes vezérekről jó, ha tíz évben egyszer van szó. Általában az átkos rombolók felé fordul a lap szimpátiája és szívesebben ír Rodinről, az idegen és ismeretlen franciáról, holott Strobl-Zaláról is cseveghetne. Valósággal tragikusnak volna vélhető, hogy az a lap, amelyen annyira meglátszott a legjobb szándék és egyúttal a lekötöttség, a maga óvatos modernsége miatt már az első pillanatban konfliktusba keveredik a hatalmat kisajátított iparos-gárdával. Hiszen nyilván jelenhetett volna meg ott cikk, ha egyébként épkézláb formájú, a legvaskosabb zsáner-festőkről is. Ám, hol vannak az írók, akik egyáltalában törődnének a művészetnek e rokkantjaival, mikor annyi témát kínálnak az egész emberek, az életerősek, az elevenek? A tragikum azonban csak látszólagos. Ha csupán ennyi volna az összeütközés, nem volna érdemes szót vesztegetni a dologra. Mindjárt megnöveszti azonban jelentőségét a műcsarnokbeliek támadásának folytatása. Folytatása és csattanója. Eszerint nem szabad megengedni, hogy a nekik nem tetsző lap összeállítására tovább is áldozzon a társulat. Ez az áldozat jelentékeny, hiszen egy művészeti, reprodukciókkal teli lap előállítása drága. Ha nem volna nagy az összeg, egyszerűen azt mondanák a támadók: elcsapjuk a szerkesztőt és csináltatunk lapot magunknak a magunk képére és hasonlatosságára. Azonban sok pénzről van szó. Tehát így szónokolnak; nincs szükség semmiféle lapra. Megtartjuk a pénzt, felosztjuk magunk közt, képvásárlásokra fordítjuk. Amit előre bocsátottak: mind kifogás, mind leleplezése a gyorsan kipattant titkos gondolatnak. A pénz, a közvetlen nyereség a fő az idealisták szemében, minden egyéb argumentum eltörpül. Mellékes, hogy ha papiros betűk szerint talán igen, morális szempontokból joguk se volna a lap beszüntetéséhez. Hiszen a társulat sok ezer vidéki tagja semmi egyéb előnyt nem élvez és nem is lépett be egyébért. Mellékes, hogy egy közepes nivójú folyóirat is hasonlíthatatlanul jelentősebb tényezője a jó ízlés és a művészet iránt való szeretet terjedésének, mint a Műcsarnok idei tárlatához hasonlatos kórképgyűjtemény. Ők kíméletlenül keresztülgázolnak morális szempontokon és mi tisztelettel hajtjuk meg előttük a zászlót. Akik ilyen következetesen ragaszkodnak a kor uralkodó eszméihez; akik ilyen vasakarattal érvényesítik gazdasági követeléseiket: nem szabad azokat elmaradottak gyanánt gúnyolni; és nem szabad velük szemben magasztalni a gyenge, a szegénységben küzdő, a prédát botorul otthagyó szecesszionáltakat. * * *

496 A vázlatot, — amely arról szól, hogyan vetik reá magukat hivatalosan fémjelzett művészek, akik a korlátolt mennyiségű spontán érdeklődésre egyáltalában nem számíthatnak, az álkultúra számára rendelkezésre álló jövedelmekre, —a vázlatot fejezzük be kibékítő akkorddal. Állapítsuk meg, hogy nem szabad csodálkozni a művészet leplébe bujtatott érdekek még oly véres marakodásán sem. A hivatalos támogatás módozatai szinte kihívják a korrupciót, szinte uszítják egymás ellen és lökik tilos utakra a küzdőket. Másrészt az állam, amikor megrendelő gyanánt lép fel, a legképtelenebb módon uzsorázza ki a szellemi munkásokat és amíg végre megállapodik valakivel, a művészek egész osztályainak kínos, verejtékes ingyen-munkáját csalja ki. Természetesen szigorúan a törvény határai között. Pályázat útján. Az elmúlt hetekben állott a nyilvánosság előtt egy ilyen felháborító szellemi hajsza: a Rákóczi-síremlék-pályázat eredménye. Ha magánembernek van szüksége síremlékre és pénze is van hozzá, elmegy ahoz a szobrászhoz, akiben a legjobban bízik, megállapodik az alapra, a méretre, a nagyságra, utasítást ád, vagy nem ád, megalkuszik, azután átveszi a síremléket és fizet. Az államot, mint megrendelőt, szintén emberek képviselik. Ezeknek az embereknek, akár értenek a művészethez, akár nem, szintén megvan a véleményük, tudják előre, kinek a munkája fog majd tetszeni nekik. Rendszerint nem értenek a dologhoz. Véleményük annál makacsabb. Ennek ellenére kihirdetik a pályázatot, olyan föltételekkel, miket egy emberrel szemben, hónapokig tartó tanácskozások és próbálgatás után talán lehetne érvényesíteni, amik azonban a pályázat nagy általánosságában teljesen hiábavalók. A Rákóczipályázatot már másodszor hirdették ki. Derék, jobb sorsra méltó művészeket beteggé tevő, megrokkantó izgalom jár minden ilyen pályázattal. Szegény, teljesen tőke nélkül való emberek százakat, sőt ezreket áldoznak, részben a saját munkájuk értékében, részben azonban készpénzben, míg a mintát előállítják. A gipszminták, azok az idegen anyagból készült vázak egyáltalában nem nyújtanak biztos tájékozást arra nézve, milyen lesz maga a bronzból és márványból készült mű. Valósággal lesújtó együtt a sok hiábavaló munka, amelyért legfeljebb elenyészően csekély összeg a jutalom. Betetőzése a komédiának, hogy a pályázat eredménye a kormányt nem is köti és húsz, harminc, vagy ötven művész keserves ingyen-munkája és három esztendős várakozása után végül mégis csak a maga kőfaragójához megy, akár a meggazdagodott polgár, aki családi sírboltot építtet. A szellemiekkel űzött uzsora legtipikusabb és legvisszataszítóbb példája ez. Ha a művészek, a hatalom birtokában oly erőteljesen összetartó művészek, a fogalom igazi értelmében tudatában volnának gazdasági érdekeiknek, első sorban azért szervezkednének, hogy kötelezően és egyértelműen távoltartsák magukat minden néven nevezendő pályázattól. Mert Magyarországon pályázat még nem hozott jót. Máshol is alig. Panamázzák el a megbízásokat, de pályázat nélkül; vagy sorsolják ki a szerencsés nyerőt: mind a két módszer jelentékenyen igazságosabb, mint minden uzsora-üzletek e betetőzése, hol egyszerre egész osztályokból szivattyúzzák ki az alkotó erőt, az önbizalmat és a művészi meggyőződést. Lengyel Géza.

497

Új nemzetiségi politika.* incs Magyarországon politikai kérdés, melynek megítélésébe annyi N tájékozatlanság, kezelésében annyi tudatlanság, üzleti érdek s vészes indulat vegyülne össze, mint nemzetiségi kérdésben. Vezető

politikusaink túlnyomó része a kérdés lényegével sincs tisztában s így egészen természetes, hogy az elfoglalandó magatartás tekintetében sem találták meg a helyes álláspontokat. A kérdés lényegére nézve jelenleg is uralkodó balfelfogás s az ennek megfelelő kezdés annyira elmérgesítették e rendkívüli horderejű kérdést, hogy ma, amikor hazánk felvirágzása elengedhetetlen föltételének, a gazdasági önállóságnak megvalósításáról van szó, a nemzeti erőnek távolról sincs meg az az imponáló ereje, mi Ausztria anyagi érdekeit annyira fenyegető ily törekvés sikeréhez okvetlenül szükséges volna. Kormányférfiaink évtizedes hibái folytán ne csodálkozzunk azon, hogy nemzetiségeink nagyrésze nem titkolt kárörömmel nézi a gazdasági törekvések kátyúba rekedését. A veszélyt azonban, amely a gazdasági önállóságra irányuló törekvéseket a nemzetiségi kérdés rendezetlensége folytán fenyegeti, politikusaink nagyrésze indokolatlan közömbösséggel, végzetes optimizmussal nézi s ahelyett, hogy a helyzet természetes követelményeinek vetné magát alá s a nemzetiségi bajt is sürgős kúra alá fogná: a halálnál is rosszabb orvossággal, a gazdasági törekvések feladásával akarja a várható súlyos bonyodalmaknak elejét venni. Kárpótlásul természetesen odaállítanak valami nemzetiszínű „vívmányt”, így a választójognak a magyarul írni-olvasni tudáshoz kötését s csodálatos, hogy vannak naiv lelkek (az elterjedtebb sajtóorgánumok többnyire ez álláspontot vallják), akik a gazdasági önállóság korszakos követelményeit — mint alább látni fogjuk — ily értéktelen „sikerekért” becserélni hajlandók. így hát áll az, hogy politikusaink nagy része a gazdasági önállóság nemzetfejlesztő hatását sem ismeri. Ily elszomorító közéleti jelenségek mellett természetes, hogy az eddig alkalmazott nemzetiségi politikának az a rohamos, forradalmi átalakulása, mit az életszükségletek kielégítése vágyának a dolgok logikája szerint előidézni kellene, nehezen következhetik be, sőt az eddigi téves irányzatok további elfajulása sincs kizárva, mert a múlt tapasztalatai szerint azok a politikusok szerettek nemzeti köntösöket ölteni s azokban tüntetőleg hivalkodni, kik Ausztriával szemben az árulásig menő lemondás politikáját inaugurálták. A nemzetiségi kérdés megoldatlanságának legfőbb oka, mint már jeleztem, a kérdés lényegének félreismerése. Legtöbben lelketlen izgatok működésének tulajdonítják e mozgalmat s szerintük a gyógymód meglehetősen egyszerű: az izgatok elhallgattatása lekenyerezés vagy megfélemlítés által. Hogy az észlelet hamis, kiderül abból, hogy sem a * Nagy túlszedés miatt csak rövidítve adhatjuk ki ezeket a fejtegetéseket, melyek ugyan nem mondanak lényegileg újat e szemle olvasóinak, de az érvelés szilárd logikája mellett, különösen két szempontból méltók figyelmünkre: Az egyik az, hogy szerző évek során át él „exponált” román vidéken s így mindig élő és közvetlen tapasztalatból beszél. A másik pedig az hogy cikkíró a függetlenségi törekvések lelkes bajnoka s mint ilyen kifejezi pártja modernebb árnyalatának felfogását ebben a kérdésben. A szerk.

498 lekenyerezés, sem az üldözés, sajtóperek, hivatalos és társadalmi nyomás hajszálnyi eredményt sem mutathatnak föl: egy-egy elhallgattatott „izgató” helyébe lép tíz más, akik annál nagyobb fanatizmussal, szinte a martirium vágyával hirdetik a nemzetiségi igéket. Ez a jelenség egyáltalán nem meglepő, hanem ellenkezőleg természetes oly korban, melyben a lelkeket a nemzeti érzés itatta át. A helyes politikának számot kell vetnie a kedélyek feltartóztathatatlan áramlatával s azt nem elnyomni, hanem okos számítással az alkotó erők szolgálatába kell beállítania. Botor dolog tehát a nemzetiségi érzést lebecsülni s elnyomni akarni. A nyomásra föltámad a visszahatás s e visszahatást hívjuk nemzetiségi kérdésnek, mely államiságunk teljes kiépítését annyira akadályozza s a nemzeti erők expanzivitását rettenetesen gyengíti. Különös, hogy a nagyszerű technikai fölfedezések mai korában ez az egyszerű igazság oly nehezen tör utat s míg a külön vallást embertársainkban békén hagyjuk, nemzetiségi tekintetben ily magaslatra emelkedni nem tudunk, mintha itt is előbb tenger vérnek, harminc éves háborúknak kellene lefolyniok, mint a vallási mozgalmak idején, míg a napnál világosabb igazságokat elismerjük. Nemzetünk nagyjai Széchenyi, Eötvös József, Kossuth, Deák egyértelműleg átlátták, hogy a nemzetiségi érzést nem felingerelni, hanem megnyerni s államiságunk törekvéseinek szolgálatába állítani a helyes politika. Az 1848-ki szomorú események már akkor meggyőzték a vezető politikusokat, hogy a nemzetiségi áramlatot figyelmen kívül hagyni nem szabad, még kevésbbé helyes azt elnyomni akarni. Miután a hazának az ország egész erejére szüksége van, legokosabbnak tartották a nemzetiségi kultúrák békés fejlődését elismerni s törvényes eszközökkel is biztosítani, hogy a nemzetiségek megbecsülni látva azt az érzést, mely a mai korban a legszentebb, a nemzetiségi érzést, kezet fogjanak a magyarsággal annak a hazának felvirágoztatására, melytől emberi számítás szerint legtöbbet várhatnak. Szemere Bertalan miniszterelnök, a nemzetiségi egyenjogúság lelkes híve, a nemzetiségi törvényjavaslat tárgyalásakor 1849 július hó 21-én a következőkben fejezte ki a nemzeti kormány álláspontját, mi egyetemes felfogássá vált: „Ami forradalmunknak három alapeszméje van, amelyeken mindmegannyi oszlopokon nyugszik. Első a kormányforma meg-igazítása a népképviselet által. A második a jog és kötelességbeli egyenlőség a kiváltságok eltörlése által. A harmadik a nemzetiségek szabad fejlődése. Miután a két alapeszme már elfogadtatott, bekövetkezett a legvégső idő, hogy a nemzetgyűlés elveit e részben is nyilvánítsa. Hadd lássák a népfajok, hogy mi nem akarjuk azon osztrák politikát követni, mely minden népeket egymás ellen ingerelvén, elnyomott. Hadd lássa Európa, hadd lássa a világ, hogy mi a legújabb forradalmak életjeleit jól ismerjük, hogy mi nemcsak a szabadságot adjuk meg a polgároknak, de megadjuk a népeknek saját nemzetiségüket is. Mi, kik e földet meghódítottuk, kik nevet adánk a birodalomnak, kik minden században új harcot kezdénk a szabadságért, mi minden népet testvérünknek tekintünk, ez a szó él szívünkben is, nemcsak ajkunkon van . . .”

499 A javaslatot ellenzők ellenvetéseire Szemere nyíltan kimondotta, a nemzetiségek kívánalmainak magyar arisztokráciai szűkkeblű” felfogása, ha abból a nemzet ki nem emelkedik, tönkre teszi Magyarországot. Meggyőző érvelésének súlya alatt majdnem egyhangúlag fogadtatott el a törvényjavaslat, mely bekezdő soraiban a nemzetiségek szabad fejlődésének elvét jelenti ki irányelvéül ekként: A Magyarország határai között lévő minden nemzetiségek szabad fejlődése a következő intézkedések által biztosíttatik . . . ” Teljesen ugyanez álláspontot foglalja el a jelenleg érvényes nemzetiségi törvény, az 1868. évi XLIV. t.-c, azzal a különbséggel, hogy a nemzetiségi kultúrák ápolásának szükségességét még határozottabban fejezi ki, sőt állami tanintézeteket is tart állítandóknak a nemzetiségi kultúrák ápolására. Hogy ez így áll, arra nézve szó szerint ide iktatandónak tartom a nemzetiségi törvény 17. §-át, mert a magyar közvéleményben még vezető embereknél is elég gyakran hihetetlen fokú tájékozatlanságot tapasztal az ember, ami az annyira szükséges kapacitáció eredményességét rendkívül megnehezíti. Akárhányszor hallani: „Hiszen a nemzetiségi törvény az utolsó betűig végre van hajtva s a nemzetiségi kívánalmaknak semmi alapjuk nincs!” Múlt hetekben esett meg velem, hogy Jancsó Benedek, ki a román kérdésben szaktekintélyűl van elismerve, kereken kétségbe vonta azt, mintha a nemzetiségi törvény végre nem volna hajtva. Eltekintve attól, hogy vezető kormány férfiak, pl. Tisza Kálmán mint miniszterelnök „hazafiatlan”-nak jelentették ki a nemzetiségi törvény végrehajtását, minden kétséget eloszlat a 17. §. (mely a nemzetiségeknek nem egyedüli jogos sérelmi pontja): „Az állam s illetve a kormány által már állított, vagy a szükséghez képest állítandó tanintézetekben a tanítási nyelvnek meghatározása, amennyiben erről törvény nem rendelkezik, a közoktatási miniszter teendőihez tartozik. De a közoktatás sikere, a közművelődés és közjólét szempontjából az államnak s legfőbb célja lévén, köteles ez az állami tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik.”

Politikai és kulturális újjászületésünk vezéremberei egytől-egyig azt a fenséges elvet tették magukévá, hogy az államnak nem szabad szembehelyezkednie a nemzetiségek természetes és jogos követelményeivel, sőt állami eszközökkel kell lehetővé tenni ezek kielégítését. Ez elv különben az állam lényegéből is okszerűleg következik, mert az állam, mely minden polgárától megkívánja azt, hogy fentartásához erőihez mérten hozzájáruljon, viszont polgárainak lehetőleg minden lényeges törekvését felkarolni s védeni tartozik. Már pedig mi lényegesebb törekvés, mint a századok óta uralkodó nemzeti eszme folytán legbecsesebbnek tartott nemzetiség istápolása. 1849-ben felismerték azt, hogy a nemzetiségekkel szemben való szűkkeblűség, ellenségeinkké teszi azokat s míg az alacsony szem-

500 pontokon felül nem emelkedünk, fegyverrel is készek küzdeni ellenünk. Ez a megismerés azonban már későn, a szabadságharc bukásának előestéjén következett be s öltött törvényjavaslat alakjában látható testet, mi ha előbb történik meg, lényegesen más lefolyása lett volna a szabadságharcnak . Ma ugyanott állunk, ahol 1849-ben. A gazdasági önállóság kétségkívül életkérdése hazánknak, feltétele államiságunk felvirágzásának. S miért kétséges a kivívása? Mert a nemzetiségek, különösen a románok félnek tőle, mint fajuk elnyomásának újabb eszközétől s Ausztria jól tudja, hogy ha komoly erőpróbára kerül a sor, a kétségbeesés a nemzetiségek egyrészét újólag szövetségesévé teendi. Azok a törpe epigonok, kik a 70-es években a korszakalkotó államférfiakat felváltották, elegendő indokok nélkül eltértek a 49-es és 68-as törvényalkotásoknak úgy betűjétől, mint szellemétől s a „magyar nemzeti állameszme”, „magyar imperializmus”, „30 millió fajmagyar” értelmetlen jelszavainak kibocsátásával a mesterséges fajösszeolvasztást tűzték ki a magyarság törekvéseinek célpontjául. Mennyire más volna ma Magyarország hatalmi súlya, ha a magyarság emelkedettebb felfogásra való képességében egyre kétkedő nemzetiségek negyven év tapasztalataival látnák bizonyítva azt, hogy amit a törvényhozás nekik megígért, az az életben élő valósággá vált s a magyarság kezébe jutott hatalmat nem használja fel a gyengék elnyomására, hanem a törvény kívánalmainak megfelelőleg a nemzetiségi kultúrának istápolására. Ellenben az állami eszközök erőszakos fellépése csak zavarja az élet asszimiláló munkáját, mert az agitátorok működésének nyújt tápot, a faji öntudatot állandóan harcra készen tartja s gyűlölettel tölti el az állam ellen, melyet támogatója helyett ellenségül kénytelen tapasztalni. A magyar kultúra hihetetlenül nagy vonzó ereje, mely például a Duna-Tisza köze kevert lakosságát majdnem teljesen beolvasztotta, sokkal nagyobb mértékben érvényesült volna, ha 67-es kormányaink rövidlátó politikája a nemzetiségi fajharcot fel nem idézi s a magyar kultúra békés előnyomulását nem akadályozza. Ne feledjük el, hogy semminek sincs meg az a borzasztó ereje, mint az elnyomott igazságnak. Addig, amíg a nemzetiségi agitátorok törvénykönyvvel kezükben harcolnak s szívüket a század leghatalmasabb érzése hevíti: hiába a hatalom minden nyomása, kicsorbul ez, mint az éles kard, mely kősziklára csapkod. Mi vezet ki tehát abból a kátyúból, melybe politikánk a nemzetiségi kérdésben jutott? Semmi más, mint annak a fenséges szellemnek elfogadása, mely az 1868: XL1V. t.-c.-et átlengi, vagyis a nemzetiségi kultúrák elismerése, az állami ellenhatás s a mesterséges magyarosítás megszüntetése. A magyar társadalomnak és politikának felül kell emelkednie a faji szűkkeblűségen, mely a leghatalmasabb kapocsnak, az érzelmi konszolidációnak létrejövetelét megakadályozta s a jelenlegi álalkotmányossághoz, a népképviselet semmibevételéhez, a felségjogok túltengéséhez vezetett.

501 Természetes, hogy a felfogások ily átalakulása normális körülmények között következik be máról-holnapra. Még az egyes ember is nehezen szabadul előítéleteitől Hát még a tömegek, melyeket negyven éven át izgatnak üzleti számítással a nemzeti eszme esztelen túlzásaiban tobzódó hírlapok, jognak hirdetve a jogtalanságot, bölcseségnek a tudatlanságot, nemzeti eszménynek a nemzetiségi elnyomást. Legutóbb Justh Gyulát, ki hazánk életérdekéért, a gazdasági önállóságért indult küzdelmet reális alapokon kívánja folytatni, a legképtelenebb vádakkal illetik, így, hogy a nemzetiségekkel paktál, poliglottá tette a parlamentet, mert megengedte a horvát nyelv használatát stb. Mindkét vád alaptalan s tartalom nélküli. Justh nagyon helyesen belátta, hogy a nemzetiségi béke szerfölött megjavítja a függetlenségi harc esélyeit, „paktálása” tehát a leghazafiasabb ténykedés, mibe államférfiú valaha belefogott. Ε paktálás tekintetében inkább keveset tett, mint sokat, amit különben nem lehet csodálni, mert a páros napokon bankkövetelő, páratlan napokon pedig leszerelő sajtó lelkiismeretlen agitációja az annyi nyílt és titkos ellenségtől körülvett férfiúnak ez irányú működését erősen megbénítja. Még nevetségesebb a horvát nyelv bevitelének vádja, mert a horvát képviselők részére a horvát nyelv használatát úgy az 1868. évi XLIV. t.-c. 29. §-a, mint az 1868: XXX. t.-c. 59. §-a világosan biztosítja, e nyelv használatát kizárni tehát annyi volna, mint ez alapvető törvényeket megsérteni s hazánkat a barbár jelzőre érdemesíteni s azt a vádat, hogy a jogtiszteletre képtelenek vagyunk, kézzel foghatólag beigazolni. Az új politika, mely a nemzetiségi kérdésben megindítandó volna, voltakép nem is egészen új, lényegében nem egyéb, mint a nemzetiségi törvény végrehajtása és pedig azzal az őszinteséggel, ahogy a törvényt nagynevű megalkotói kontemplálták. Idáig jutva sorra kell vennünk azokat a kifogásokat, melyek a nemzetiségi törvény végrehajtása ellen soviniszta oldalról felhangzani szoktak. Az első kifogás, hogy a nemzetiségi törvény alapgondolata tévesnek bizonyult, a nemzetiségeket nem bírta rá a magyarsággal való együttműködésre, a túlzások továbbra is fenmaradtak s így a nemzetiségek eljátszották a jogot arra, hogy különleges jogokat élvezzenek. Ez a gondolatmenet erősen hasonlít a Lustkandl-féle jogeljátszási elmélethez, mellyel a jogfosztó hatalom 1849 után jogi külszínbe igyekezett burkolni alkotmányunk elkobzását. Deák Ferenc a jogeljátszás elméletével szembe állította a jogfolytonosság elvét, mely változatlanul érvényes tekintet nélkül arra, hogy a jogot megsértették, vagy azzal visszaéltek-e vagy sem. Eltekintve attól, hogy a végrehajtás mellőzésének indoka, egyes túlzók szereplése, inkább ürügy, mert a túlzók miatt nem lehet a népet felelőssé tenni s jogaiban csorbítani, — a törvénybe írott jognak föltétlenül érvényesülnie kell. Ha e jogelvet az alkotmányosság legfőbb alapelvéül tekintettük volna s éber gonddal őrködtünk volna azon, hogy soha senki azon rést ne üthessen, az a súlyos alkotmány válság, mely jelenleg annyi veszéllyel fenyeget, ki nem törhetett volna. A nemzetiségi törvény végre nem hajtása nyújtotta az első hatalmas példát arra, miként teheti túl magát a kor-

502 mányhatalom a törvény rendelkezésein. Ettől fogva szinte hozzászoktunk ahhoz, hogy a végrehajtó hatalom csak azokat a törvényeket tartja tiszteletben, amelyek neki épen tetszenek. Amikor rést engedtünk ütni ily alkotmányos sarktételen, a mindenkori kormányoknak kezükbe adtuk az emeltyűt, mellyel alkotmányunkat sarkaiból kimozdíthatják, így váltak illuzóriussá a költségvetési jog, a miniszteri felelősség elve, így vált lehetővé a parlamentáris képviselet elvének kigúnyolásával a parlamenten kívüli kormányzat, mely állandó kijátszással fenyegeti a nemzet legéletbevágóbb törekvéseit. Ez áll a nemzetiségi törvény végre nem hajtásáról alkotmányjogi tekintetben. De a gyakorlati célszerűség szempontjából is elítélendő a nemzetiségi törvény végre nem hajtása s nincs meg az a hatása, hogy a nemzetiségi túlzásokat csökkentse. Ellenkezőleg, a végre nem hajtás, mint világos törvénysértés adja az agitátorok kezébe a legerősebb fegyvereket s az oly izgatás, mely bebizonyítható törvénysértésekre támaszkodhatik, semmiféle hatalmi nyomással el nem fojtható. Ha a nemzetiségi óhajokat a nemzetiségi törvény kereteiben kielégítettük volna s évtizedes gyakorlat által nyújtottunk volna bizonyítékot ama nemzetiségi vád megcáfolására, hogy mi feltartóztathatatlanul törekszünk a faji összeolvasztásra s képtelenek vagyunk a faji türelmességre, nem jutottunk volna oda, hogy a nemzetiségi intelligencia nagy része, a román pedig majdnem teljesen a túlzókkal egy táborban küzd ellenünk. Szűkkeblű fajpolitikánkkal azokat is ellenségünkké tettük, kik más körülmények között barátainkká váltak volna. De, mondják sovinisztáink, a nemzetiségi törvény végrehajtása megerősítené a nemzetiségeket s új tápot adna a kifelé gravitáló törekvéseknek. A nemzetiségi törvény végrehajtásának első hatása ép az volna, hogy a „kifelé gravitálókat” elválasztaná a reális politika híveitől. Ha az állam hivatásának s törvénybe foglalt kötelességének megfelelően, a maga hatalmas eszközeivel támogatná s nem akadályozná a nemzetiségi kultúrákat: az agitátorok kezéből kihullana a fegyver s a nemzetiségi kérdés a jelenlegi veszélyes alakjában megszűnnék. Egyáltalában addig, míg a jogos nemzetiségi kívánalmakat ki nem elégítjük, nem tudjuk, kik a hívei államiságunk jelenlegi szerkezetének s kik annak ellenségei. A jelenlegi helyzet azonban az, hogy a román intelligencia, úgyszólván a maga egészében a legelkeseredettebb hangulattal áll szemben a magyarsággal s e helyzetet a sajtópörök egész légiója, a törvényes és rendeleti intézkedések tömege, a hatalmi nyomás mindenféle fajtája megváltoztatni nem tudta. Azt pedig föltételezni sem lehet, hogy egészséges politika esetén a nemzetiségi intelligencia ezt az óriási áldozatokkal járó magatartást kövesse s a magyarsággal való közreműködéstől kizárja magát. A legtúlzóbbaknak nevezett román politikusok sajnosnak nevezik a jelenlegi helyzetet, mely a magyarokkal való együttműködéstől őket távol tartja, de egyikök sem hangoztatja azt, hogy a dákórománizmus hívei volnának s e tekintetben a mi nemzetiségi kérdésünk sokkal kedvezőbbb, mint az ausztriai, hol az alldeutsch-ek nyíltan kifejezik a Nagy-Németországba való beolvadás iránti vágyakozásukat.

503 A jogosult nemzetiségi törekvések kielégítése tehát először is csökkentené a nemzetiségi ellenhatást, erősítené a magyar államiság expanzív erejét, leróná törvényben kötelezett tartozásunkat, lefegyverezné a szélső törekvéseket s létrehozná az annyira szükséges érzelmi konszolidációt. Feláldozni pedig nem áldoznánk semmi egyebet, mint azt az illúziót, hogy az iskolai nyelvoktatással a nemzetiségeket meg lehet magyarosítani. Magyarosítani csak a legnagyobb tanítómester, az élet képes. Az iskolai tanítómester képtelen erre s ha a nemzetiségi érzékenységet sértjük, a kierőszakolt nyelvtudás teljesen hiába való. A legharciasabb agitátorok kitűnően beszélnek magyarul, de azért nem éreznek velünk, mert helytelen politikánkkal elidegenítettük őket magunktól. A nyelvi egységesítés, amit sovinisztáink oly könnyen elérhetőnek hisznek, közel sem ér annyit, mint az érzelmi konszolidáció. Mert eltekintve attól, hogy a nyelvi egyesítést állami eszközökkel elérni képtelenek vagyunk, erőszakos fellépéssel megtörjük az érzelmi konszolidációt. Írország esete ékesen szóló példa arra nézve, hogy a nyelv nem szül érzelmeket s a nyelvi unifikáció nem azonos az érzelmi konszolidációval. Majdnem minden ír tud angolul, de azért halálos gyűlöletet érez az angol uralommal szemben, mert ez nem tartotta tiszteletben az ő nemzetiségét. Gladstone, a legnagyobb államférfiak egyike, az érzelmi disszonanciát oly veszdelmesnek tartotta a birodalomra nézve, hogy megszüntetése céljából az íreknek külön területi autonómiát szavaztatott meg az angol alsóházzal. Ezzel szemben a mi rövidlátó politikánk létre hozza a nemzetiségek által kijelentéseik szerint nem kívánt s általuk most még perhorreszkált föderalizmus eszméjét, sőt ha ez sem mutatkozik elegendő garanciának, az államiságunkból való kiválás, a külállamok felé való vonzódás lappangó érzületét. A nemzetiségi politikában az ütköző pont főként a magyar nyelv oktatása. Soviniszta oldalon roppant sokat várnak, nemzetiségi oldalon roppant sokat tartanak a magyar nyelv oktatásától. Helyesebben még sem egészen egyforma a forrása a soviniszták reménységének, a nemzetiségiek aggodalmának. A nemzetiségi politikusok jobbadán tisztában vannak azzal, hogy a magyar nyelv oktatásának erőszakolása a magyarosodást kevéssé mozdítja elő. Ellenállásuk inkább a kardinális elvek védelmére irányul s ez elvek bármily csekély áttörését főként az elvek megmentése s későbbi nagyobb sérelmek távoltartása miatt ellenzik. Mert az csak világos, hogy néhány szokottabb imának s a főbb hitelveknek a felsőbb elemi osztályokban magyarul való tanítása a magyarosodást nem igen fogja előmozdítani, de miután a nemzetiségi politikusok az egyházi autonómiát látják közvetett úton megtámadva s a magyarosítás folyamatát erre a térre is átvive, minden erővel küzdenek e tendencia ellen, attól tartva s nem egészen alaptalanul, hogy ami ma csak szerény alakban jelent meg, az holnap sokkal élesebb és komolyabb követelményeket fog támasztani. Innen az az óriási ellenállás, mely Apponyi gróf nyelvrendelete ellen megindult. Az 1907. évi XXVII. t.-c, melytől Apponyi ék korszakos eredményeket vártak, semmi egyébre nem lesz alkalmas, mint a nemzeti-

504 ségi béke újabb nehezen legyőzhető akadályának. Ε törvénynek 19. §-a a hitfelekezeti s községi iskolákban a magyar nyelvet oly mérvben rendeli tanítandónak, hogy a tanítvány a negyedik évfolyam bevégeztével szóban és írásban tudja magyarul kifejezni gondolatait. Nos hát ez lehetetlen kívánság. Először is a tanítók 75%-a nem tud magyarul. Ha ez az akadály idővel, pár évtized múlva, mellőzhető volna, elébünk lép a másik igazság, hogy nyelvet iskolában elsajátítani, ha az élet támogatást nem nyújt, nem lehet. Aki a nyelvet az iskolán kívül nem gyakorolja, hacsak nem ritka tehetség, azt el nem sajátítja. Az a nemzetiségi fiú, ki értelmiségi pályára készül, el fogja sajátítani, mert szülei a családban alkalmat adnak a gyakorlásra, aki azonban iskolán kívül gyakorlást nem talál, a nyelvet magáévá nem teheti. Hogy ez így van, mutatja az a siralmas eredmény, melyre a német nyelvoktatás visszatekinthet. A középiskolákban hat éven kötelező nyelv s vajon hányan tanultak meg az iskolában németül?! Ha tehát középiskolában, hova a tanköteleseknek mégis a tehetségesebb része kerül, ilyen eredménytelenség tapasztalható, akkor a magyar nyelv terjedésének az a célzata, mely az 1907: XXVII. t.-c-ben kifejezésre jut, még kevésbbé valósulhat meg. Az iskola nyelvterjesztő hatása csak vegyes lakosságú területeken érvényesül s miután a románság többnyire kompakt tömbökben lakik, e hatás a nyelvterületek érintkezési vonalaira szorítkozik. Ez érintkezési vonalak beljebb helyezésére századok szükségesek, annyi idővel pedig nem rendelkezünk. Szinte kétségbeejtő, hogy politikusaink a viszonyok mily kevés ismeretével s a célba vett alkotások horderejének mily kevés előrelátásával kezdeményeznek ily életbevágó kérdésben reformokat, melyek az ország népeit mindinkább elidegenítik egymástól s így mi magunk segítjük elő Ausztria aknamunkáját, a divide et impera elvének fényes diadalát, A nagy hazafiak, Apponyi és társai, kik föltétlen jogcímet igényelnek arra, hogy a körükön kívülieket leárulózhassák, végzetes rövidlátásukkal a legnagyobb támogatást nyújtották az osztrák kizsákmányoló gyarmatpolitikának. Hogy jobbadán ipari visszamaradottságunk s gyarmati helyzetünk az oka a kivándorlás rettenetes vérvesztésének, kitűnik abból, hogy a szomszédos Ausztriából dacára mostohább természeti viszonyainak, kevésbbé termékeny földjének, a kivándorlók száma alig egy ötödét teszi ki a mieinknek. Már most melyik az egészségesebb politika, az-e, amely kétes értékű nyelvi sikereket hajszol, vagy az-e, mely a kor uralkodó érzelmi áramlatainak figyelembe vételével érzelmi konszolidációra s a gazdasági önállóság kivívására komoly eszközökkel törekszik? De a nemzetiségeknek sem érdeke az, hogy nemzetiségi törekvéseik diadalát Ausztria ellenséges kezei segélyével vívják ki. A múlt tapasztalatai kétségtelenül bizonyítják, hogy Ausztria nem őszinte barátja a nemzetiségeknek, ahogy némely nemzetiségi túlzó állítja. Ha tehát bekövetkezik az az eset, hogy Ausztria meghiúsítja Magyarország gazdasági önállósági törekvéseit s a gyarmatpolitikára hazánkat rászorítja, könnyen ismétlődhetik a kiegyezés utáni

505 soviniszta politika, melyben politikusaink „nemzeti kárpótlást” fognak keresni. Ausztria pedig, ha közgazdasági érdekei nincsenek veszélyeztetve s a nagyhatalmi állás szükségleteit Magyarország mint eddig, pontosan beszolgáltatja, keveset fog törődni azzal, hogy mi történik itt a nemzetiségekkel. A jövő esélyeinek veszélyei tehát egyformán fenyegetik a magyar állami és a nemzetiségi érdekeket. Az 1868. évi XLIV. t.-c. ma is fennáll. Ennek nagyszerű alapelveihez kell visszatérni s az utógondolat nélküli egyenlőség, szabadság, testvériség eszméit élő valósággá tenni. A faji szűkkeblűséget, hazánknak ez istenostorát, fel kell adni s őszintén el kell ismerni a nemzetiségi kultúrák fejlődésének jogosultságát. Ha ez bekövetkezik, a nemzetiségek nem fognak félni az önálló nemzeti banktól, melyet soviniszta politika szolgálatába akarnak állítani s így a nemzetiségeket az eszmétől elidegenítve, Ausztria szövetségeseivé teszik. Kétségkívül lehetetlenséggel látszik határosnak a negyven év óta berögzött felfogást, melyet az üzleti szempontok szerint működő sajtó példátlan terrorizmussal tart felszínen, máról holnapra megváltoztatni akarni. Akkor azonban, mikor a válság villámai cikáznak, oly mélységekre is esik világosság, melyek a béke nyugodt napjaiban árnyékba borítvák. S ha az elmék megvilágosodását nyomon követi a hazafias elhatározás, megindul az erők egyesítésének, az új Magyarország megalkotásának nagyszerű folyamata. Vajha mielőbb indulna meg! Horváth József Lajos.

Kortörténeti jegyzetek. Szociálpolitikai szemle. — Justhék és a demokrácia. — Magyar és angol protestantizmus. — Apponyi kultúrpolitikája. — A bankóhamisitó tudós. — A tisztviselők szervezése I. Ausztriában az általános választójog útján a nagy tömegek érdekeinek érvényesülését a nemzetiségek ügyesen szított harca gátolja meg. A nemzetiségi féltékenykedésre és gyűlöletre appellálás az egyetlen eszköz a status quo ante fentartására. A képviselőház munkaképtelen és marad minden a régiben. A meddő kísérletek a nemzetiségek közötti béke megteremtésére, a polgári pártok hajthatatlansága, a külsőségekhez csökönyös ragaszkodás és különösen az, hogy csupán félrendszabályokat kívánnak a béke apostolai és a kormány, mutatja, hogy ezt az ütőkártyát nem akarják kiadni kezükből. Négy német tartomány törvényt hozott a német nyelv „jogainak” biztosítására. Ha a kormány, mely az első kísérlet elől elzárkózott, nem szerezte volna meg a szankciót hozzá, a németek obstruáltak volna, így a csehek. A lengyelklub vállalkozott a béke megteremtésére, de csak úgy, hogy az obstrukció mindenkor újból előszedhető legyen, a németek nem akarnak „nemzetiségi jogaikéból áldozatot hozni, hogy a képviselet

506 munkaképes legyen, a csehek pedig a kormány bukásán kívül a cseh nemzetiségi politikának kívánnak szabad kezet Csehországban. A kormány a cseh nyelvnek kíván bizonyos engedményeket tenni a közigazgatás és igazságszolgáltatásban, de szabad kezet nem ad s a csehországi németek leszerelését sem vállalja. A képviseletnek állást kellene foglalnia a drágaság ellen teendő intézkedések kezelésében s ez az állásfoglalás a hatalmas feudálarisztokrácia érdekeire csak sérelmes lehet. A munkásbiztosítás kérdésében is fontos reformok lennének megvalósítandók. Ezen égető kérdések helyett a cseh és német bírák száma felett való veszekedést a polgári pártok fontosabbnak tartják. Az opportunizmus klasszikus hazája Olaszország: félrendszabályaival, politikája határozatlanságával, következetlenségével. Ε tekintetben mai kormánya tipikus szerepet visz. A többségnek nincs egységes politikai meggyőződése, ellentétes érdekeket képvisel, csak abban egyezik, hogy kormánypárti, mint a mi volt szabadelvű pártunk. Az egyre erősbödő, hatalmas gazdasági szervezetekre támaszkodó klerikalizmus ellen, mit sem mernek tenni. Még olyan szelíd reformot, mint a házasság felbonthatósága, is akadályoz az egyház felfogásának respektálása. Szociálpolitikai intézmények vannak ugyan, de csak papiroson. A teljes erélytelenség folytán és a megfelelő szervezet hiányában a munkaviszony praktice nincs szabályozva. (Ezt a hivatalos szervek konstatálják, így a parlamentáris bizottság.) Az egyre jobbuló financiális helyzet mellett lehetővé vált az adózás gyökeres reformja. Siettek azonban katonai célokra fordítani a fölösleget. Könnyítés mindössze a petróleum-adó leszállításából állott s most szó van a cukoradó és cukorvám leszállításáról. Az adózás reformja egy a jelenlegi adókra (ház, föld, kereset) alapított új általános jövedelmi adó lenne, értékpapír forgalmi adón kívül, mely az 5000 koronán felüli jövedelemmel kezdődnék, de a teljesen igazságtalan adóalap-megállapításánál semminemű reformot sem tartottak szükségesnek. Mint mindenütt, ahol a hatalom a társadalom keskeny rétegénél van, az állam a közjövedelmeket vagy a hatalmasok érdekeire, vagy vesztegetésre fordítja. Utóbbit tették a bortermelők támogatásával, előbbi az ipar és kereskedelem felvirágoztatásának ürügye alatt történt. A tengeri hajójáratok szubvencionálása igen jellemző. A kormány az egész szubvenciót egy hajótársaságnak kívánta biztosítani hosszú időre. Az érdekeltek azonban ez ellen állástfoglaltak, a szerződés egyes vidékek gazdasági és kereskedelmi érdekeit is súlyosan érintette volna, úgy, hogy egyes helyeken valósággal forradalom tört ki (Palermo). A kormány kijelentette, hogy beterjesztett szerződése az elérhető legelőnyösebb, ami mindjárt meg is cáfoltatott, mert maga a társaság nyilatkozott, hogy hajlandó a szerződést rövidebb időre is megkötni. A kormány ragaszkodott társaságához, amíg csak a bukás nem fenyegette. Ekkor a különböző érdekek kielégítése végett három részre osztotta fel a hajójáratokat és így bocsátotta árlejtést alá. Ennek eredménye meglepő volt, a kormány társasága kibukott és az újabb szerződések évi 20 millió líra megtakarítást jelentettek az

507 államnak. Azonban az új szerződések sem elégítettek ki egyes vidékeket, másrészt azért támadták őket, mert a kormány túlságosan magas kikiáltási árakat állapított meg, s nem tartotta meg a törvényes formákat. Az egyes vidékek kielégítése végett a kormány kénytelen volt társaságokkal újabb egyezségeket kötni, amivel viszont az árlejtési föltételeket változtatta meg, amit egyesek szintén kifogásoltak. Mint ebből látni való, a kormány sem szavai, sem tényei által érzi magát kötelezve. Marad, amíg maradhat és hol a katholikusokkal, hol a forradalmi pártokkal taktikázik, különösen a választásoknál. (A katholikus demokrata képviselő, Murri leleplezései nagy szenzációt keltettek.) De sohasem azért, hogy valamit tegyen, hanem csak hatalmi pozíciójának megvédése végett. A korrupció általános. A napirenden levő reformok között a középiskolai oktatásé a legnevezetesebb. Az alsó 3 osztály közös lenne, azután választani lehetne 3 irányú oktatás között. A klasszikus körülbelül a régi gimnázium lenne, egy másik természettudományi irányú, a modern vagy vegyesben pedig többek között a középkori latin nyelvet tanítanák, amellett jogot és közgazdaságtant. Az új középiskolában a modern társadalmi kérdésekkel is foglalkoznának. Ä vasutasok helyzetén a kormány egy ötlettel kíván javítani. Az általuk elért üzemköltségmegtakarításokban részesíteni őket. (S. K.) II. Csak a rövidlátók feledhették el: az obstrukció viharai óta, melyek Tisza rendszerét ledöntötték, a magyar politika állandóan a nyílt vagy a rejtett krízis állapotában van. A koalíció is csak azért bírt funkcionálni, mivel — nem beszélve a pártközi falánkság akadálytalan kielégítéséről, amire végre is politikát huzamosabb ideig alapítani nem lehet — egyedüli feladataként a választójog reformja szerepelt s a korona és a pártok minden elvi kérdés megoldását az általános választójog jövendő parlamentjére bízták. De mihelyst ezt a paktumot a nagynevű gentlemanek kijátszottak (olyan üzleti ledérséggel, mely a kereskedelmi világban a csalás tényálladékát minden kétségen kívül megállapítaná), hogy az általános választójog obligója alól kibújjanak: újra nyilvánvalóvá vált a mai parlament organikus tehetetlensége. Organikusnak azért nevezem, mert semmiféle új paktum vagy pártalakulás sem segíthet rajta, csak magának az egész testületnek teljes biológiai megújulása. Ugyanis mihelyst a habzsoló koalíciós idillnek vége volt, s a tisztességesebb politikusok az elvi differenciációt kierőszakolták: a paktumtól eltért parlament újra ép oly tehetetlenné vált, mint Tisza idején s ha a kooperáció valóban létesülne s még ha új választásokkal parlamenti többséget kapna is: a működéséhez elkerülhetetlen házszabályrevíziót csakis a Tisza-féle zsebkendő-taktika árán tudna elemi. A politikai helyzet ma is tökéletesen azon a ponton van, ahol Tisza elhagyta s nem utolsó látvány volna a „nemzeti küzdelem dicső lovagjait gyűlölt ellenfelükkel egyesülten látni egy második zsebkendő-rohamra. De ez a junker-stikli ma ép oly kevéssé segítene, mint akkor. Hisz Tiszát annak idején igen értékes és intenzív

508 közvélemény támogatta, míg az új kooperáció nyilvánvalóan a nagybirtok, a klerikalizmus és a panamisták szövetsége volna, melyet az érdekelteken s a presszionáltakon kívül csak ama naiv liberálisok vert hada támogatná, akik Tisza Istvánban a magyar liberalizmus utolsó mohikánját látják, abban a Tisza Istvánban, akinek Andrássy reakciós javaslata is túlságosan szabadelvű s akit Prohászka Ottokártól csak kisebb műveltsége és szűkebb látóköre választ el. Mindezekért: a kooperációs kísérlet csak a válságnak újabb és eredménytelenebb kitolását jelentené, mint minden taktikázás, mely nagy tárgyi problémákat kicsinyes személyi eltolásokkal akar orvosolni. Mert ez a mai parlament nem személyi, sem pedig házszabály okokból, hanem azért működésképtelen, mivel az általa képviselt oligarchia nem folytathat más politikát, mint gravaminális politikát. Komoly gazdasági, szociális és kultúrpolitika számára lehetetlen, mert a termelő és szellemi erők minden megerősödése egyre jobban megingatná hatalmát, mely az extenzív nagybirtokon, a kongregációs koponyákon és a kibérelt lelkiismereteken alapszik. Ezért kénytelen „nemzeti politikát” csinálni s minduntalan a dualizmus megbolygatásával a koronával szembekerülni, akinek hatalmas hadseregén nyugvó hatalma azonban gyerekes csínnyé tesz minden ilyen próbálkozást, így nem mehet tovább a magyar politika, a királyi vétó Scyllája és a nagybirtok noli me tangere érdekeinek Charybdise között. Csakis új és széleskörű politikai rétegeknek: a parasztságnak, polgárságnak, nemzetiségeknek s a proletariátusnak intenzív politikai érvényesülése teheti munkaképessé a parlamentet, mert ez az új képviselőház a termékeny és demokratikus reformok egész sorát léptetheti életbe, anélkül, hogy a koronával összeütközésbe jusson. Ellenkezőleg, egy nagystílű, produktiv és demokratikus politika egyenesen a dinasztia szempontjából is nélkülözhetetlen, mivel a mai osztályuralom nem sokáig képes a monarchia nagyhatalmi szükségleteit fedezni. Ez a célkitűzés kétségtelenül helyes és reális. Csak az a kérdés, hogyan fog ez a demokratikus parlament megszületni? Nyilvánvaló, hogy csakis amaz elemek munkája által, akiket a nagybirtok mai politikai és gazdasági monopóliuma fejlődésükben lenyűgöz. Ezek: az ipari proletariátus, a nemzetiségek, a kisparasztság öntudatra jutott része, a keresztény szocializmus és a polgári osztály egy kis elitje. A két első kivételével a többi ma még nem komoly tényező s így a számításból kihagyható. Viszont a két első egyedül nem elég erős arra, hogy az általános egyenlő választójogot keresztülvigye. A mai parlament összes pártjait pedig a nagybirtok érdekei keresztülkasul átjárják s ép ezért általános az a vélemény, hogy a mai parlamenten belül az általános választójog becsületes keresztülvitelének nincs támasza. Ez a megállapítás igaz lehet az érzelmi és az ideológiai oldalon: de nincs így, ha ama reális hatalmi viszonyokat veszszük figyelembe, melyek egyedül döntenek a politikában. Mert bármennyire megmételyezte is a Károlyival és Apponyival bevonult nagybirtok és klerikalizmus a függetlenségi pártot, kétségtelen, hogy az alkatában és fejlődésében sohasem volt a nagybirtok pártja. Ellenkezőleg, a parasztság és kisiparosság tömegeiben gyökerezett. Kife-

509 fejezetten antiklerikális, antifeudális, kálvinista ízű párt volt s ama demokrata-körök képezték legfőbb létalapjait, melyeket Irányiék Kossuth javaslatára alapítottak s melyeket a 67-es nagybirtokos uralom, közvetlenül a kiegyezés után ugyanolyan brutalitással, rendőrileg vert szét, mint később a szakszervezeteket. S bár a függetlenségi párt központi, parlamentáris képviselete egyre inkább feudális és klerikális színt vett magára — történelmi okokból, melyekre itt nem térhetünk ki — maga a párt magva s különösen szervezete az országban a régi maradt: parasztokon, iparosokon, lateinereken, református papokon nyugszik. És ez a párt nemcsak kuruc, azaz Ausztria-ellenes volt, hanem demokrata és szabadelvű is, miként a Bocskay és Rákóczi mozgalom és a 48-as forradalom. Ezt a pártot évtizedeken át a nagybirtok minden árnyalata üldözte s mikor le nem gyűrhette, befurakodott soraiba s így akarta céljaira hasznosítani. Andrássy plurális választójog tervezete — az Irányi-Kossuth hagyományok kigúnyolása — lett volna az utolsó fegyver, mellyel a trójai falóból éji órán kibúvó hősök a gyanútlan vendéglátót ledöfhették volna. Ezt a veszedelmet vették észre utolsó percben Justh és társai. Természetesen inkább csak ösztönszerűleg, mert hisz Andrássy merénylete látszólag csupán a párt demokrata velleitásait érintette, nem pedig kuruc életösztöneit. Ép azért a 67-es támadás ellen nem is a tiszta választójoggal, hanem a bankkal reagált. Ami az egyedül lehetséges taktika volt: a pluralitás ellen a mai osztályparlamenti ideológiában csak a bankkal lehet komoly ellenakciót kifejteni. Igaz, ebben a válságos szituációban a lelki motívumok a legkevertebbek s a legmulatságosabban fejtetőre állítottak. De az individuál-pszichologia nem döntő. A csoport és a pártérdekek az egyedül fontosak. Fontosabbak néha az osztályérdekeknél is, pláne ott — ahol mint nálunk — a tiszta osztálydifferenciáció még nem ment végbe. A 48, az ország minden dolgozó paraszt és polgári rétege, szembekerült a 67-el, a nagybirtok és a klerikalizmus uralmával. S bár igen sokan Justhék köréből is lelkűk mélyéből gyűlölik az általános egyenlő választójogot, kénytelenek lesznek azt vállalni, midőn előbb-utóbb az egyetlen fegyver lesz kezükben a feudális és aulikus reakció leszorítására. Ugyan hagyjanak végre már fel személyes okokból magyarázni akarni a történelmet! Ha az aulikusnak induló buzgó katholikus Rákócziból kuruc guerillavezér lehetett: a protestáns kurtanemesek és orthodox oláhok fejedelme; ha a vesékig Tiszaista Kristóffyból az általános választójog fanatikus katonája válhatott: miért nem hiszik el, hogy a függetlenségi párt kénytelen lesz újra demokratizálódni akkor, mikor az általános egyenlő választójog régi történelmi öröksége, mikor a 67-es nagybirtoknak ez az egyedüli ellenmérge, mikor egész vidéki táborkara követeli és mikor nélküle kikerülhetetlenül megőrlődnék a nagybirtok és a keresztény-szocializmus kettős malomköve között. Justh Gyula, a Szilágyi Dezső szövetségese az egyházpolitikai küzdelemben, régi kuruc és liberális mivoltában leghajlamosabb ebben az irányban. Ezért vált ő az új alakulás központjává s diadalmasan tette meg az első lépést a demokrácia felé: Apponyi és Kossuth

510 Ferenc kitaszításával. Sőt tovább ment s leszegezte magát két irány, ban: a pluralitás ellen s a nemzetiségi béke helyreállítása mellett. Persze álláspontja ma még habozó, de alig lehet többet követelni aktiv politikustól, kit még amellett a pártjában megmaradt nagybirtok is szorongat. Különben itt nincs is szó teljes elvi álláspontokról, hanem célszerű alkalmazkodásokról a változó hatalmi erőkkel szemben. És ez az, amit jó politikának neveznek. S bármennyire kuruc és antimodern, lármás és tudománytalan ez a függetlenségi párt: százszorta több demokrácia van benne a történelmi fejlődés szempontjából, mint a kooperációra szavazó, a fővárosban felekezeti politikát folytató terézvárosi „demokratákban” vagy ama kis zsidó bankdirektorokban, akik a filoszemita-junker Tisza Istvánt imádkozzak vissza. Igen, ha minden jel nem csal: Justh Gyula pártja lesz a missing link a kuruc Magyarország és a modern demokrácia között. III. Idehaza a magyar protestantizmusról tartott felolvasást a „liberális” Tisza István. Finom distinkciót tett a dogma és biblia között s szabadgondolkodást hirdetett az új testamentum korlátai között. Eme termékeny megállapítások mellett a vallásos érzületet magasztalta, mint a szociális veszedelem ellenmérgét: a nép forradalmi elégedetlenségét természetesen tiszta erkölcsökkel, vallásos hittel és közgazdasági patriarchalizmussal kell orvosolni. Természetesen ki kelt a lelketlen agitátorok és a féltudósok ellen. Szóval miben sem tért el Bernát István, Geőcze Sarolta és Gaál Jenő elvtársaitól. Bezzeg az angol protestánsok egészen más irányban működnek. Azok nagy része — uram bocsáss! fábiánus, sőt szocialista. Ne hogy félreértsenek: nem „nemes értelemben vett szocialista”, hanem olyan közönséges, csúnya értelemben vett szocialista, mint akár a Népszava. De nemcsak a protestánsok egy tekintélyes része lett marxistává, hanem papjaik is egyre nagyobb számmal karolják fel az új evangéliumot. Talán, mert e nélkül ott hagyná őket a művelt angol munkás nép; vagy lehet azért, mert látják, hogy csak módszerbeli eltérések és nem elvi különbségek vannak a Krisztus és Marx kommunizmusa között. Annyi bizonyos, hogy a Biblia és a Kapital sok paplak könyvespolcán áll egymás mellett. S ugyanebben az időben, hogy „liberális” lapjaink Tisza eszmefuttatását magasztalták, olvastam a Justice-ban, az angol szocialisták legforradalmibb szárnyának lapjában ezt a kis kommünikét: „St. Mary the Virgin” (Charing Cross Road). Különleges advent beszédek lesznek vasárnap d. u. 4 órakor erről a kérdésről: „Szegénység vélt okai és javasolt ellenszerei.” És pedig nov. 28-án: „A szegénység problémája és a szocialista megoldás”. Tartja Rev. Donald Hole (Guild of St. Matthew.) Dec. 5-én: „Szegénység és a keresztényszocializmus”. Tartja Rev. W. J. Torrance (Christian Social Union). Dec. 12-én: „A Poor Law reformja”. Tartja Rev. P. S. G. Propert (Vicar of St. Augustine's Fulham). Dec. 19-én: „Önzés és önfeláldozás”. Tartja

511 Rev. F. W. Isaac (Vicar of Chiswick). Az imák után kérdéseket lehet intézni. Íme a klasszikus vallásosság országában megjelentek a szocialista papok: akik szószékükön társadalmi problémákról beszélnek oly szellemben hogy a legradikálisabb angol szocialista frakció (jóval véresszájúbb ,mint a magyar párt!) hivatalos lapja ajánlja őket munkásaik figyelmébe. Ezek után talán indokolt gróf Tisza István úrhoz és elvtársaihoz ezt a tiszteletteljes kérdést intézni: Ezek az angol protestáns-szocialista lelkészek, kik a krisztusi ideált itt a földön akarják megvalósítani, tudományos eszközökkel és szociális politikával, kevésbbé keresztények s kevésbbé hazafias férfiak-e, mint azok akik Magyarországon égi paradicsomot hirdetnek a népnek, szegénységet és alázatosságot prédikálnak, védik a gentry-rémuralmat a vármegyében, felemelik a közvetett adókat s paraszt- és munkás ellenes politikát folytatnak az országgyűlésen? IV. Szemlénknek egyik vidéki tanár barátja küldi be ezeket a jellemző sorokat: Aprólékos rejtettebb dolgok sokszor jobban jellemzik valamely kormányzás irányát és szellemét, mint a nagy nyilvánosság előtt történő aktusok. Jó például szolgálhat erre és szépen megvilágítja az Apponyi-Barkóczy-féle régime-et a következő eset. Dr. Zelenyák János plébános úr Gyógynövények hatása és használata címen könyvet írt, melyet a Stephaneum r.-t. nyomdájában nyomtak 1908-ban. Hogy a könyv milyen nívón áll, közlöm a Magyar Botanikai Lapok 1909. évi f. 249. lapján olvasható bírálatot: „Szerző fenti cím alatt a régi XVI. századbeli Kräuterbuch-ok színvonalát meg sem közelítő munkát nyújt, mely temérdek botanikai hibái mellett az előszóban foglaltak ellenére is egyenesen a kuruzslást propagálja, s mint ilyen, a benne közzétett veszélyes receptek folytán közegészségügyi szempontból is kifogásolható!” A könyvbe való felületes bepillantás is igazolja a fenti ítéletet. Szerző minden kritika nélkül mindenféle elavult könyvekből kiírt egy sereg receptet; találunk benne orvosságot a hisztériától a lábizzadásig és kopaszságig mindenféle baj ellen. Az előszóban szerző nagyon elkeseredik azon, hogy „a külföld előtt nagyon sokan legyaláznak bennünket”. És ez ellenében megemlíti, hogy „az emberiség egészségi javát célozó szerek kitanulmányozásában is és alkalmazásában a magyar orvosok érték el a legnagyobb rekordot”. Ennek bizonyítására felemlíti Csapó J. 1775-ben megjelent Új füves és virágos magyar kert című művét (mely saját saját korában is értéktelen és elavult volt), továbbá Nedeliczi Vali Mihálynak 1797-ben megjelent obszkurus művét. És ezen könyvekből merített szerző. Bizony örülhetünk, hogy a külföld valószínűleg nem vesz tudomást szerző könyvéről. És ezt a teljesen hasznavehetetlen, selejtes, sőt közveszélyes munkát megszerzi a közoktatásügyi kormány és elküldi az összes középiskoláknak. Szerencse, hogy a középiskolai tanároknak van annyi műveltségük, hogy nem fogja őket megmételyezni a termé-

512

szettudományi köntösbe öltöztetett közönséges kuruzslás. Azonban ez az eljárás mindennél jobban jellemzi a mostani klerikális közoktatásügyi kormány „kulturális” munkáját. V. Napilapjaink sok hasábos tudósításokban számoltak be a Haverdapörről, a Steinheil-pörről. Megírtak minden kis részletet, feltúrkáltak minden apróságot e két szerencsétlen nő múltjából. Mert ez érdekli a közönséget. A szerelmi kalandok, a szexuális kicsapongások. Ez érdekli a magyart, a németet, a franciát. Itt nincsenek nemzetiségi eltérések. Ellenben rövid 10 —15 sornyi tudósításokban számoltak be egy másik pörről, melyben ugyan kevés szó esett szexuális ügyekről, de amely élesen rávilágított mai társadalmi rendünk visszásságaira. A bankóhamisító tudós esetére gondolok. Élt Bécsben egy fiatal orvostanhallgató. A rendes lateinerpályát futotta meg. Anyja nyugdíjból élt, keveset segélyezte; tanított, koplalt. Nagy szorgalommal, vas akaraterővel dolgozott. Különösen midőn rájött, hogy a Bécs környékén igen sűrűn fellépő sokféle néven nevezett lázas betegségek voltakép azonosak a tropikus vidéki maláriával. Évekig kijárt a Bécs környékén a Duna árterületén lakó szegény nép közé. Gyógyított ingyen, orvosságokat osztogatott ingyen, térdig gázolt a mocsarakba. Otthon pedig elemzett, baktérium-preparátumokat készített, fényképezett. Nagy ambíció hevítette, készült idegen világrészekbe a maláriát tanulmányozni, megszabadítani az emberiséget ezen borzasztó járványtól, mely óriási területeken megbénítja a gazdasági és kulturális fejlődést. Elmerülve ezen kutatásokba, elfeledkezett a való életről. Addig kitüntetéssel tette le a vizsgáit, most az utolsó vizsgát évről-évre halasztotta. Anyja kitette a házból. Kopott kabátban járt, koplalt. Egy barátja elvitte egy pohár sörre; hat kiflit evett meg hozzá. Midőn már mindenből kifogyott és öreg barátnője, egy 53 éves trafikosnő, kivel régente viszonyt folyatott volt, sem bírta már segélyezni, elhatározta, hogy nagyszerű fényképező ügyességet felhasználja bankóhamisításra. Csinált ötvenkoronásokat. Nem sokat. Csak hogy megélhessen. Nem akart tobzódni, nem akart pezsgőzni. Csak jóllakni akart és tudományos kutatásait befejezni. Kikutatták, börtönbe vetették. Akik ismerik azt a rettenetes tömegnyomort, melybe a kapitalizmus az emberiség nagy részét jutatta, aki tudja, hogy évente tízezrek halnak el éhség miatt csöndesen, névtelenül; hogy ezrekre megy a hajléktalanok száma most decemberben itt Budapesten, hogy tucatszám bújnak össze az emberek éjente piszkos lebujokban, malomcsatornákban, istállókban; aki mindezt tudja, annak lelke eltompul az egyéni tragédiákkal szemben. Mit jelent egy ember szerelmi csalódása, rokkanása, pusztulása a tömegtragédiák félelmes nagyszerűsége mellett? De a bankóhamisító orvos tragédiája egyúttal a tudomány tragédiája a mai társadalmi rendben. Mert lehetnek olyan emberek, akik azt mondják, hogy nem a

513 kultúra általános elterjedése, hanem annak intenzitása a főérték. Ám nyomorogjanak milliók; a fődolog, hogy az emberi kultúra, tudomány és művészet a lehető legnagyobb fejlődést érjék el. Az, hogy minden ember egyformán jóllakjék hússal, nem kell, hogy egy kultúrember ideálját képezze. Magam is ezen emberek közé tartozom: És ha azt látnám, hogy a szocializmus nem más, mint gyomorkérdés, ha azt látnám, hogy a kummunizmus csak az általános jólétet jelenti, nem többet: úgy csöndesen visszavonulnék minden társadalmi mozgalomtól, behúzódnék egy kis szobácskába és életem végéig ismeret-elméleti problémákkal foglalkoznék. A dolog azonban másként van. A kapitalista társadalmi rend nem nyújt módot a tudomány és a művészet lehető legnagyobb fejlődésére. Ellenkezőleg, akadályokat gördít elébe. Akadályokat gördít azáltal, hogy a tudományos pályákra menők szelekciója nem terjed ki az egész lakosságra, hanem csak egy igen kis felső rétegére. Ahhoz, hogy ma valaki tudományos pályára léphessen, 12—16 évi előtanulmányra van szükség; elemi, középiskola, egyetem. Feltéve, hogy az egyetemen maga keresi is meg a leendő tudós a kenyerét, középiskolai tanulmányait más emberek költségén kell, hogy végezze. Bármily szerényen számítunk is: koszt, lakás, ruházkodás, tandíj, iskolaszerek évi 5—600 koronába kerülnek. Tehát többe, mint amennyit egy mezőgazdasági munkás egész éven át keres. Ennek folytán a tudományos pályára csak azok mehetnek, akiknek a szülei vagyonosak. Nem a szellemi képesség dolgában legkiválóbbak választódnak ki, hanem a gazdagok. A 36 német egyetem összes hallgatói közül csak egyetlenegy akadt, kinek apja munkás. És a Galilei Kör eddig nem publikált pesti diákstatisztikája kétségkívül ugyanezt fogja mutatni. A béresgyerek, a munkásfiú homlokára már a bölcsőben rá van ütve a bélyeg: Apád béres volt, te is béres leszel; a kultúra, a tudomány világából ki leszel zárva, lakjon bár egy Newton szelleme benned! A kapitalizmus meggátolja a tehetségek fejlődését, a tudomány fejlődését minimumra korlátozza. Mert bármily igaz legyen is a történelmi materializmus, bizonyos, hogy a tudományos haladás egyes kiváló emberek műve; bizonyos, hogy teljesen azonos gazdasági körülmények közt élő száz, vagy ezer, vagy 10 ezer emberből csak egy lesz nagy tudós. Hogy miért ép ez az egy, és nem másik? Oly kérdés, melyre feleletet nem tudunk adni! De bizonyos, hogy így van. Bizonyos, hogy a nagy tudományos igazságok felismerése egyes kiváló emberek gondolkozásában megy végbe. És bizonyos, hogy a mai társadalmi rend az emberiség túlnyomó részét kizárja a tudományos működésből, oly abszolút módon kizárja, hogy még csak a sejtelem sem támadhat fel, hogy ebben a béresben, ebben a bányászban, ebben a kereskedősegédben talán egy Pasteur vagy Kant lakozik. És ezért mindenkinek, aki a tudomány, a művészet, a

514 kultúra fejlődését abszolút értéknek tekinti, szocialistának kell lennie; mert csak egy kommunista társadalomban lehetséges, hogy ne azok menjenek tudományos pályára, akiknek szülei a tandíjat, a tanítási költségeket megtudják fizetni, hanem akik igazán alkalmasak ezen foglalkozásra. Csak a kommunizmus nyújt lehetőséget arra nézve, hogy az összes zsenik, kik megszületnek, csakugyan kivehetik részüket a kultúra tovább fejlesztéséből és nem valamely tanyán ököretetésben élik végig életüket, vagy nem bankóhamisításra kénytelenek adni magukat, hogy tudományos kutatásaikat folytathassák! A kapitalizmus kitartottjai, az áltudósok a kapitalizmus minden baját igyekeznek elmagyarázni, elhazudni. Hogy ezen rettenetes vád ellen, miszerint a kapitalizmus nem engedi érvényesülni az összes tehetségeket, védekezzenek, az átöröklés tanát vonultatják fel. Szerintük nem baj, hogy a tudományokkal foglalkozó emberek csak a gazdagok szűk kis rétegéből kerülnek elő, nem baj, mivel ép ez a réteg az, mely már néhány generáció óta él kultúréletet, mely magasabb szellemi munkát végez: tehát ép ezen generáció gyermekei okosabbak, mint a nép széles rétegeinek gyermekei; ép a gazdag szülők gyermekei hivatottak tehát a tudomány művelésére; csak a gazdagok gyermekei közt lehetnek tehát igazi tehetségek, zsenik. Nem baj tehát, ha a nép 90 százalékának gyermekei el vannak zárva a tudományos pályától. Tout est le mieux dans le meilleur de mondes possibles! Hogy a gazdag emberek gyermekei az iskolában rendesen jobban boldogulnak, mint a szegény ember fiai, ez tény. De kérdés, hogy csakugyan természettől fogva okosabbak-e a gazdag ember gyerekei; vagy — ami sokkal valószínűbb — hiányos táplálkozás, rossz lakás, pihenés hiánya stb. okozzák a szegény gyerekek némi inferioritását. Ezt eldönteni lehetetlen. Biztos azonban, hogy ama nagyon kevés szellemóriás között, kiket a tudománytörténet fel tud sorolni, még a mai annyira gátló körülmények közt is akad proletárszármazású; Spinoza gyémántköszörűs volt, Fichte libapásztor. Mennyi nagy tudós, nagy művész veszhet el a kultúrát soha meg nem ismerő száz milliók közt? Hova fog fejlődni az emberi kultúra, tudomány és művészet, ha majd egy eljövendő, boldogabb korban minden ember számára egyformán nyitva fog állni az út a tudomány felé. Ezért állítom, hogy minden embernek, aki a tudományt és művészetet abszolút értéknek tartja, szocialistának kell lennie. Úgylátszik, a bécsi esküdtek sejtettek valamit a bankóhamisító tudós tragédiájának társadalmi jelentőségéből: fölmentették. így legalább attól a gyalázattól megmentették a kapitalista társadalmat, hogy rabságot szenvedjen egy olyan ember, ki egész életét a tudománynak szentelte és akinek a milliárdokkal operáló kapitalizmus még a legszerényebb megélhetést sem nyújtotta! (Vj.)

515 VI. Nagy számokban beszélve körülbelül 200.000 hivatalnokember van Magyarországon, kik az államot, a vármegyét, az egyházat vagy magánüzemeket szolgálják. Ennek az osztálynak túlnyomó nagy része legsúlyosabb anyagi és erkölcsi bajok alatt vergődik. A „hivatalnok urak” nyomora közismeretes, melyet a lelkiismereti rabság és a szellemi látókör szörnyű szűkössége kísér. Nincs ennél szomorúbb és elhagyatottabb osztály, mert ennek az osztálynak még nincs lelke. Atomizálva kínlódik a testi-lelki cifranyomorúságban. Mert bár gyakorta koplalnak, bár a főnök úr akkor rúg rajtuk végig, amikor neki tetszik, bár a gyermekeik sorsa csupa kínlódás és bizonytalanság: ezek a szegény páriák „uraknak” érzik magukat, kikkel a törvényszéki elnök úr, vagy a tanácsos úr ő nagysága olykor még kezet is fog; megvetik a vagyonosodó kereskedelmet és ipart, a „zsidó foglalkozásokat”, mert korgó gyomruknak ez az egyedüli elégtétele; gyűlölik a büszke és osztálytudatos proletárt, mint felforgató és hazafiatlan elemet; a Budapesti és Pesti Hírlapot olvassák, s vakon elhiszik a Rákosi-Légrádiaknak, hogy főbajuk a vezényszó, a címerkérdés és a grófi politika egyéb hülyeségei körül van s mindig készek volnának a hazaáruló nemzetiségeket kiirtani; komoly irodalom és művészet még csak a közelükbe sem jut, s így árva lelkük egyedüli vigasztalója: a kártya, a cigány s a helyi demagógok éretlen politizálása; s hogy sötét nyomorúságuk teljes legyen: a sok lenyelt keserűség egymás ellen uszítja őket, talán egymást gyűlölik leginkább s hitvány sorsuk emeltyűjét a besúgásban és a szervilizmusban látják. Alig van az országnak még egy másik ilyen elmaradt pusztuló rétege. Pedig aránylag nagy szellemi és erkölcsi erőket kell befektetni munkájukba. Nagy részük akta-proletár, akiknek munkája nélkül megállna a nagyságos és méltóságos urak derült kaszinói hivatalnokoskodása. De a nagy proletár-mozgalom hatalmas tanulságai érintetlenül suhantak el felettük: megmaradtak izoláltaknak, tehetetlenül gyűlölködőknek, rongyosaknak és tudatlanoknak. Az ipari munkásság elitje minden tekintetben összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon áll, mint a hivatalszobáknak eme rabszolgái. Mert amaz ismeri céljait, azoknak a világ folyásával való kapcsolatát, az anyagi és erkölcsi fölemelkedés módjait és eszközeit. Azonban nem szabad igazságtalanul korholni a szegény hivatalnok urakat. Ismerjük el, hogy sokkal nagyobb és nehezebb munka őket öntudatra és szervezésre ébreszteni, mint a városi proletárokat. Hisz szétszórtan élnek, évszázados polgári és nemesi ideológia nehezedik rájuk és egy csomó elegáns rokoni s baráti összeköttetés; úri voltuk fél a harctól s nem tehetik ki kifinomodott feleségeiket és gyermekeiket egy bizonytalan harc esélyeinek. A kétséges küzdelemnél jobbnak látszik a megalázkodás, a protekciókeresés és kijárás. Ezért oly nehéz része a tisztviselőkérdés a demokrácia problémájának mindenütt a világon. A szakszervezeti taktika eddig még csak a francia posta- és távírdaalkalmazottaknál és néptanítóknál mutat fel elhatározóbb sikereket. S hol tartunk mi még ettől? De az bizonyos, hogy minden javulás és fejlődés előfeltétele a hivatal-

516 nokokra nézve is az általános politikai demokrácia levegője. Polgári méltóságuk s munkájuk értékének tudatára kell őket ébreszteni mindenekelőtt: ki kell jelölni számukra a helyet a magyar társadalomban, hogy hol keressék barátaikat és hol ellenségeiket; fel kell fedni előttük a magyar oligarchia egész hatalmi mechanizmusát, mely ép oly kegyetlenül sújtja őket, mint a parasztot és az ipari munkást; meg kell győzni őket afelől, hogy a mai grófi-papi uralom minden becsületes munka ellensége. De ki végezhetné el ezt a munkát oly országban, melynek egész sajtója ép ennek az oligarchiának szekerét tolja? Csakis valami szaksajtóorgánum. És ezért nevezetes és örvendetes tény az a folyóirat, melyet Gál Lajos szabadkai járásbíró, a magyar demokrácia egyik régi és érdemes munkása indított meg: Tisztviselő Újság, Az összes állami, törvényhatósági, községi tisztviselők postások, tanférfiak, magánhivatalnokok és egyéb szellemi munkások érdekeit képviselő jogi lap címen. Ez a programm túlságosan bő. Alig lehetséges egy szerény kéthetes folyóirat kereteiben ennyi sokféle, speciális érdekkört alaposan képviselni. Valószínű tehát — mint az eddigi számok mutatják, — hogy az új lap lateiner tisztviselő újság lesz. De e körülhatároltabb téren is minő nagy és fontos munkát végezhetne! Már is, hogy fel-fel hessegette ez a lap bátor szókimondásával és korrupcióüldözésével a magyar hivatali mocsár ragadozó madarait. Wekerle igazságügyminiszter úr is megharagudott az okvetetlenkedő bíró-szerkesztőre. Jó dolog ez. Csak keményen folytatni kell. (J.)

Könyvismertetések és bírálatok. Egy magyar Marx-kritikáról. (Marx és tanítása. Írta: Palágyi Menyhért. Különlenyomat a Társadalomtudományi Szemleből. Pécs, 1908. Nyomta Taizs József könyvsajtója.)

Es ist das traurige Privilégium der Philosophen in keinem Fache Meister zu sein, und doch über alle Meister zu Gericht zu sitzen, Th. Gomperz.

Talán senki sem lenne annyira hálás egy tudományos, komoly Marx-kritikáért, mint a társadalomtudomány azon művelői, kiket rövidesen „marxistákénak szoktak nevezni. Míg az alkalmazott marxizmus, a szocialista politika terén mind nagyobb tért hódít a revízió eszméje, addig a tudomány terén mind többen, még a szocializmus gondolatától teljesen távolálló kutatók is átveszik és alkalmazzák Marx tudományos módszerét: a történelmi materializmust. Ez állapot visszahatásaképen a jogi- és gazdasági irodalom terén történtek is már komoly lépések arra nézve, hogy a történelmi materializmus „egyeduralmi igényeivel” szembeszálljanak. Elég, ha ennek bizonyítására az Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie-ra utalunk, mely lap egyenesen azt a programmot szolgálja, hogy a történelmi materializmust más felfogásokkal és kutatási módszerekkel helyettesítse. Ily körülmények között nagy szolgálatot tenne a tudománynak és a tudomány igazságait kutató marxistáknak az, aki a marxizmus alapvető filozófiai hiányaira és tökéletlenségeire rá tudna mutatni s ezzel egyszersmind a helyes utat kijelölné. Erre a munkára vállalkozott Palágyi Menyhért. Palágyi Menyhért neve a tudományos körök előtt nem ismeretlen. Filozófiai munkái és különösen a Vorlesungen über Naturphilosophie megszerezték neki azt az elismerést, melyre a komoly és becsületes munka méltán számot tart. Azonban a filozófiai kérdések iránti érdeklődés hiánya Magyarországon azt hozta magával, hogy e jól megérdemelt elismerést Palágyinak a külföld juttatta, míg odahaza magyarnyelvű filozófiai munkássága sem hozta meg neki azt a dicsőséget, hogy próféta váljék belőle saját hazájában. Ezt az intenzíven érzett szükségletet a mindent elpolitizáló Magyarországon csak egy olyan munka megírása által elégíthette ki, mely a filozofálást szimulálja, voltaképen azonban az uralkodó politikai felfogásoknak szolgáltat érveket. A magyar

518 társadalomtudományi ösztön rávezette a szerzőt arra az ösvényre, amely e kettős cél eléréséhez vezet. Rávitte a hazafias Marx-kritika gondolatára, mely gondolatot azon tapasztalati alapon nyugvó megfigyelése is támogathatott, hogy már egynémely testvére a magyar társadalomtudományokban jutott a Marx-kritika útján honi elismeréshez. Ezt a kritikát Palágyi — helyes érzékkel a magyar társadalomtudomány követelményei iránt — azzal kezdi, hogy „Marx tetőtől talpig német, még pedig típusos, hogy úgy mondjam: vasas német tudós, ki minden „internacionalizmusa” dacára mindig a németség szekerét tolta” stb. A leleményes olvasó bizonyára kitalálta, hogy ezt a gondolatot azért bocsátja előre Palágyi, hogy az internacionalizmus pszichológiai lehetetlenségét eleve is hangsúlyozza és hogy a modern szocializmus megalapítóját a jó magyar olvasó előtt már könyvének első oldalán azzal tegye ellenszenvessé, hogy típusos német tudósnak tünteti fel. Általában sokkal fontosabb Palágyinak a Marx személye elleni hangulatkeltés, mint tanításainak az a fölényes boncolása és visszautasítása, melyet programmba vesz, midőn azt állítja, hogy „Marxot nem cáfolni kell, Marxot érteni kell, mert aki körösztüllát érzületének és elméjének pártosságán, az menten tévedése fölé is emelkedik”. Nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy Palágyi egyiket sem teszi: sem nem érti Marxot, sem pedig „tévedése” fölé nem emelkedik. És ezzel, ha Palágyi kritikai módszerét követni akarnám, be is fejezhetném bírálatomat Palágyiról és tanításairól. Ámde ez a könyv annyira típusos, hogy ne mondjam fokosos és pörge kalapos magyar társadalomtudományi elmetermék, hogy pusztán ez okból érdemes részleteibe is behatolni. A következő sorok tehát nem a Palágyival való polémiát célozzák, nem az ő felvilágosítására és megcáfolására törekednek, hanem egy tipikus Marx-ellenes argumentálás megvilágítására, mert azt, amit Palágyi itt Marx ellen felhoz, minden átlag magyar társadalomtudós felhozhatta volna, azt a keveset pedig, ami az érvelésben egyéni, a teljesség és az elfogulatlanság követelményeire való tekintettel, néhány sorban külön kimutathatjuk. Hogy demolálja Marxot a magyar „hazafias ész”? Úgy, hogy életművét olykép állítja be, mint egy német szellemi imperializmusra irányuló hazafias törekvést. Az idevágó formula ez: „ . . . ahová a marxizmus behatol, ottan voltaképen a német hegemónia érdekköre hódít meg újabb területet”. (7 1.) Bizonyíték: két német, polgári tudósnak, Sombartnak és Lamprechtnek egy-egy idevágó hazafias nyilatkozata, semmi több. Miután tehát Marx tudományos munkásságában ennek a törekvésnek indokolása nem lelhető fel, Marx egyéni élettörténete felé fordul az apriorisztikus állítás bizonyítékait kutató elme. Itt az elméletek egyszerre szürkék lesznek még a hivatásos filozófusnak is és azok „igazi magyarázatát” csak szerzőjük személyiségének eleven képmása szolgáltathatja. A Marx-verő hazafi nem látja, hogy ez a vállalkozása teljesen marxisztikus. Nem látja, hogy midőn nem elméleteiből magyarázza Marxot, hanem életéből, a filozófia nyo-

519 nyomorúságát hirdeti és azonosítja magát a marxizmus alapvető tanításáva1, mely szerint nem tudatunk az, ami létünkre meghatározó, hanem ellenkezőleg, társadalmi létünk irányítja öntudatunkat. De, mondhatná valaki, ez nem unterbewusst ténye a szerzőnek, sőt ellenkezőleg, ő a marxizmus fegyvereivel akarja a marxizmust megverni, amidőn kimutatja, hogy a szülőhelynek, nevelésnek, külső környezetnek és ezek gyűjtő fogalmának, a hazának hatásait nem lehet lerázni és hogy ennélfogva az internacionalizmus utópia. De akkor, ha már azonosítja magát a történelmi materializmussal, legalább ne úgy tegye, hogy megállapításai ellene szóljanak. Pedig ez történik, mikor a szerző abbeli nagy igyekezetében, hogy Marx vasas németségét kimutassa, oda lyukad ki, hogy Marx szűkebb hazája a Rajnatartomány .......... a német világtól részben annyira elidegenedett vidékekből állott, hogy beolvasztása jelentékeny nehézségekbe ütközött . . .”, majd meg, hogy „nemzeti szempontból a Rajna-tartomány ingatag terület volt, és így könnyen érthető, hogy Marx, bárha német szellemi műveltségben részesült, politikai tekintetben maga is csak ingatag öntudatra tehetett szert.” (8. 1.) Nem sokkal több szerencsével, mint a történelmi argumentumokkal, operál a hazafias elme a pszichológiai motívumokkal Marx magánéletének kifürkészésénél. Itt különösen három mozzanat kínálkozik: Marxnak atyjához való viszonya, szerelme és Bruno Bauerrel való barátsága. Ezen pszichológiai kirándulások oly sekélyes medrekben folynak, hogy szinte csodálkoznunk kell, hogy még itt sem siet a filozófus Palágyí a megszorult magyar társadalomtudós Palágyi segítségére. Egy pár szemelvény minden indokolás nélkül szűkölködő megállapításaiból: „Karl Marx-ban két lélek lakott: egy elméleti, mely őt a szaktudomány, sőt a bölcsészet felé ragadta és egy gyakorlati, mely őt később arra tüzelte, hogy pártot szervezvén a maga számára, elméleteit világszerte diadalra juttassa . . . Marx izmos, nagy tehetség volt, de zsenialitás nélkül szűkölködött.” Vagy: „Marx szép házasfrigye daczára is lándzsát tör irataiban a kommunisták nőközösségéért és egyéb furcsa családi, illetve családiatlan eszményeiért”. Vagy: „Marx-nak legfogékonyabb ifjúsága a nagy vallásforradalomba esett bele, és így nem csoda, hogy annak láza, bárha vajmi csekély érzéke volt a vallás mibenléte iránt, őt is elragadta”. És így tovább, és így tovább: a százszor hallott vallás-, család- és hazaellenesség odadobott vádjai a maguk őseredeti nyárspolgári formájukban, még a külföldi Marx-kritikánál megszokott professzorális sallangok által sem díszítve. Szerző feltűnően sokáig időzik Marxnak a zsidókérdésről vallott felfogásainál. Nem lehet egész pontossággal megállapítani, vajon a magyar társadalomtudományoknak saját külön szabályai írják-e ezt elő szerzőnek, avagy egyénileg gefühlsbetont nála e kérdés, tény az, hogy a vallás elleni „dühöngését”, melyet a korabeli „meghabarodott nemzedék”-kel együtt Marx is oszt, nagyon szemére veti, mondván, hogy: „ha csak az elemi udvariasság és illem sugalmára hallgat vala, akkor is be kellett volna látnia, hogy teljességgel gyakorlati és aktuális kérdéssel foglalkozván, a meglévő társadalmi alapokra kell helyezkednie”. (27 1.)

520 Így oktatja ki az illetlen vasas németet a „meghabarodott nemzedék” epitetonjainak kitalálója, az europäer magyar társadalomtudós. A zsidókérdés a történelmi materializmushoz vezeti a szerzőt, melynek, mint annyi más tehetetlen Marx-kritikus, mindenekelőtt új nevet ajánl: a gazdasági naturalizmust. De Palágyi téved, ha azt hiszi, hogy a puszta névváltoztatás elegendő ahhoz, hogy a lényeget és múltat eltakarjuk. Lehet, hogy a történelmi materializmus név nem fedi egészen pontosan a tartalmat, de két generáció immár megszokta, hogy ugyanazt a tartalmat ugyanazzal az elnevezéssel jelölje meg. A Marx-kritikának az a hivatása, hogy a tartalmat revideálja, ne az elnevezést. Hogy eddig többnyire az utóbbi történt, az nem a történelmi materializmus belső gyöngeségét bizonyítja. De — mint említettem — szerző nem is érti meg a történelmi materializmus tartalmi mibenlétét és így soha sem juthat el egy elfogadható kritikához. Ez állításom bizonyítását nagy előzékenységgel maga a szerző teszi lehetővé, ki könyvének 33. oldalán egy rettenetes szóáradatban maga tesz tanúságot erről. Szórói-szóra ezeket mondja: „Ő (Marx), aki az aranyborjú imádatától látja betegnek az egész világot, ő lesz a gazdasági naturalizmus hirdetőjévé . . . A hős, aki úgy indult el, hogy ő a sárkányok sárkányától, a pénz molochjától fogja megszabadítani a világot, úgy tér haza, hogy mindent a világon üres ábrándnak hirdet és egyedüli komoly valóságnak a gazdasági életet, illetve a gazdasági öntudatra való jutásnak legfölsőbb jelvényét, a pénzt”. A szerző tehát még ott sem tart a szociológiában, hogy a ténymegállapítást a tények kívánásától, a meglévő konstatálását a megalkotandó tói, illetve bekövetkezendőtől meg tudná különböztetni. És ez a jobbik eset. Mert ha ezen az alapvetésen túl van, akkor azt kell állítanom, hogy meghamisította Marx tanításait és meghamisított formájukban tette azokat kritika tárgyává. A tények konstatálásának és azok kívánásának összezavarásából ered a könyvnek minden további félszegsége is. Megállapítja, hogy a kapitalisták „valami különös vonzódással viseltetnek a marxizmus iránt” és ez a gondolat egy rögeszme erejével tartja fogva, mígnem forradalmi felhevüléssel így kiált oda a „szalonszocialisták”-nak: „Csak rajta, sajátítsák ki bátran ezt az érdekes elméletet, vetkőztessék ki proletárius rongyaiból, öltöztessék frakkba, klakkba és miegyébbe, hiszen lényegében véve egészen úri elmélet ez: himnusz az önök erejének mindenhatóságára”. (34. 1.) Hasonló mélységgel tárgyalja Marx gyakorlati tendenciáinak és főleg forradalmiságának indokait. (39. 1.) „Gyakorlati cselekvés Marxra nézve csak egyféle létezik: a forradalom. Minden másnemű cselekvés nem érdemli meg ezt a nevet. De miért? Először azért, mert Marx huszonhat éves, másodszor azért, mert egész Franciaország, illetve egész Európa már forr, harmadszor azért, mert Marx egy a konventről írandó nagy történeti munkához gyűjti az anyagot, és így nem lát, nem hall s nem szagol egyebet, mint forradalmat.” Azt, hogy Marx negyvenkilenc éves korában, több mint egy évtizeddel a februári forradalom és az európai forrongás után részletesen megírta, mit ért forradalom alatt, megírta egy könyvnek az előszavában, mely

521 nem a konventtel, hanem a polgári nemzetgazdaság kritikájával fog1alkozik, az úgy látszik Palágyi úr előtt ismeretlen és ennélfogva dacára annak, hogy erről akar beszélni — mindenről, a németek alkalmatlanságáról a politikai forradalomra, a zsenialitás pszichológiájáról miegymásról, csak a Marx-féle értelemben vett forradalomról nem beszél. Természetesen ennek kritikáját sem adhatja tehát; azonban, hogy valamit mégis kritizáljon, egy merész ugrással visszatér a gyakorlati Marxtól az elméleti Marxhoz és egy rövidke mondatban Marxszal együtt lerombolja az összes német tudósokat, mondván: „De Marx nem azért német tudós, hogy valamely világos belátásának egyenes következményét levonja”. így fest egy magyar hazafias kritika! Ha eddig inkább azon kritikai tényeket vettük szemügyre, melyek közösek a rosszul informált antimarxisták legtöbbjénél, úgy vizsgáljuk most a szerző egyéni jelességeit a társadalomtudományi kritika terén. Ami e részben mindenekfölött kiemelkedő, az a szerző kiváló humora. Avagy ki ne mulatna pompásan szerzőnek következő fényes ötletén? (45. 1.) „Mi magyarok abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az emberi művelődés élén haladó angol, német, francia, olasz nemzetek nagyszerű szellemi versenyét teljes tárgyiassággal szemlélhetjük és tökéletes elfogulatlansággal bírálhatjuk meg.” Csakugyan, nekünk magyaroknak oly kevés közünk van az emberi művelődés zászlóvivőihez, hogy teljes elfogulatlansággal nézhetjük munkájukat, ha már nem részesedhetünk e munkában. Ε „szerencsés helyzet” fölött érzett örömömet ugyan kissé mérsékli az, hogy e szerencsés állapotban osztoznom kell a montenegróiakkal és Kelet-Rumélia lakosaival, de ez nem baj, ha csak a magyar társadalomtudomány meg van ezzel az állapottal elégedve. Palágyi jó magyar humora tetőpontját éri a népies hasonlatoknál. Mikor például arról beszél, hogy a győzedelmes proletárforradalomtól nem várható az osztályok és a diadalmas proletárosztály politikai tartalmának megszűnése, ezt a hasonlatot vágja ki: „Mit szólnánk ahhoz, ha valaki szíve választottját csakis azért venné nőül, hogy a házasságot ne konzumálja.” Lehet-e társadalmi célszerűtlenséget ennél magyarosabban szemléltetni? Azt a tulajdonságot, melyről már az előbb szóltam s mely abban áll, hogy a tények konstatálását mily könnyen keveri össze némely kritikus a tények helyeslésével, Palágyi a zsenialitásig fejlesztette ki magában. Ha ez a jelessége lehetetlenné tette számára a történelmi materializmus megértését, elhomályosította előtte a marxizmus forradalom-terminológiáját, úgy az értékelmélet kérdésénél valóságos orgiákat ul. Mindenekelőtt, hasonlóan számos más kritikuskollégájához képtelen a munkát a munkaerőtől megkülönböztetni, a munkaerő árújellegét felfogni, tehát ésszel felérni azt, hogy ez utóbbi absztrakt formájában áruérteket képvisel, konkrét formájában, mint társadalmi munka pedig használati értéket termel. Dacára annak, hogy maga idézi (141. 1.) Marx mondásában azt a passzust, hogy „Alle Arbeit ist andererseits Verausgabung menschlicher Arbeitskraft in besonderer, zweckbestimmter Form”, úgy mégis habozás nélkül kijelenti, hogy e formulával „nemcsak a legkülönbözőbb emberi foglalkozási ágak, hanem az ember és a házi

522 állatok, a ló és szarvasmarha munkája mind összemérhetőkké váltak. Sőt, mert a „fiziológiai” munkát voltaképen mechanikai munkával mérjük, hát az ember munkája nemcsak a háziállatéval, de a gépével is egy mérték alá kerül. A mulatságos ebben a gyönyörű elméletben csak az, hogy szocialista vezér és nem valamely rabszolgakereskedő eszelte ki.” Általában a könyv gazdasági részének elolvasása után érthető, miért jelenti ki Palágyi az utolsó lapon, hogy célszerűbbnek vélte, a marxizmus általános bölcsészeti fejtegetéseire szorítkozni, mint annak kimutatására: „miként hamisítja meg (Marx) értékfogalmával a gazdaságtan többi alapfogalmait”. Ez elsősorban azért célszerű, mert a szerzőnek előbb tisztába kell jönnie a gazdaságtan ez alapfogalmaival. Amit ugyanis ebben a fejezetben a szerző gazdasági kérdések összegubancolása és fejűk tetejére állítása körül elkövet, az úgy hiszem, még a magyar társadalomtudomány szemléjében is csak úgy jelenhetett meg, hogy a kérdéses időben (ha nem tévedek) szerző volt a lap szerkesztője. Nem nagyon fontos, csak a szerző hazafias allűrjeinél fogva feltűnő a könyv borzalmas magyarsága. Igazán el lehet rá mondani, hogy a nyelv és versezet olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők. Valóságos kín olvasni néhol a középkori latinságú jelzőket: speculativus, positivus a maguk elmaradt ortográfiájában, meg az ilyen kitételeket, „szószátyár elménc” stb. Egyáltalában nem célunk a könyvet „lerántani”. Objektivitásunk bizonyítékául szolgáljon az, hogy a könyvnek — sajnos kevés — értékes részletére is felhívjuk itt a figyelmet. Helyenként ugyanis, főleg általános kérdések tárgyalásánál fel-felcsillan a gondolkodó, a filozófus, az ismeretelméleti kutató. így igen érdekes és további kutatásra méltó megfigyelése szerzőnek az a viszony, mely a társadalomtudományi kutatók individuális pszichológiája és szociális tanításuk között van. Marx és Comte példáján, ugyan inkább ötletszerűleg semmint tudományosan elfogadható bizonyítékok alapján, kimutatja ugyanis, hogy úgy Marx, mint Comte, az ő szubjektivitásuk fejlődésmenetét vetítették ki a társadalomra (17), hogy ha Marx az emberi társadalom alsó és felső építményéről beszél, akkor ebben a réteg-megkülönböztetésben az ő saját ifjúkori fejlődésmenete tükröződik öntudatlanul. „Alsó építménynek — úgymond — azt veszi, amihez utoljára jutott el, t. i. a gazdasági életet; felső építménynek ellenben azt mondja, ami az ő tanulmányaiban, fiatal próbálkozásaiban csak átmenetet jelent: a jogot, politikát, bölcsészetet, vallást stb. Épúgy „Comte élettörténetéből is ki lehet mutatni, hogy ő maga olyan teológiai, metafizikai és pozitivus stádiumokon ment keresztül, aminőket az emberi társadalom fejlődésében vél megállapíthatni”. Nagy szolgálatot tett volna szerző a társadalomtudományos kutatás methodológiájának, ha ezt a gondolatot részletesen kifejtette volna. Hasonlóképen dicséretes vállalkozása szerzőnek annak kimutatása, hogy „minden logika lényegesen szociális jellegű logika” (147), ha e tételből vont gyakorlati következtelései, nevezetesen a szociális munka és az értékelmélet viszonyára vonatkozó állításai teljesen tarthatatlanok is. De praktikus politikai kérdéseknél is egészen elfogadható helyen-

523 ként főleg ott, ahol nem inszinuál, hanem kérdez. Így pl. igen intelligens kérdés az, melyet arra nézve vet fel, hogy ha Engelsék már 1848 előtt is hirdették azt a felfogásukat, hogy a proletariátus ura1omra jutása a kapitalista termelésnek magas fejlettségi fokát tételezi föl mikép egyeztethették össze lelkiismeretükkel, hogy 1848-ban kommunista tűzcsóvát dobjanak a 36 államra tagolt, kezdetleges német világba? Igaz, hogy ez a „kommunista tűzcsóva” egyelőre nem volt egyéb, mint egy kiáltvány, mely a fenti összefüggést kapitalizmus és szocializmus között kimutatja és a bekövetkezendő állapotra való előkészületre buzdít: a világ proletárjainak egyesülésére, de a kérdés legalább diskutálható és különösen diskutálhatóvá teszi Engels utólagos vallomása azon tévedést illetőleg, melybe Marx és ő a 48-as forradalom proletárjellege tekintetében estek. Sokkal kevésbbé szerencsés ott, ahol ki akarja mutatni, hogy a gazdasági materializmus megalkotói mint fanyalodtak a politikára, melyet előbb csak ideológiának tekintettek, miközben a szindikalistákra hivatkozik, kiknek álláspontjára vonatkozólag azonban nincs más mondanivalója, mint hogy „bírálatuk fölületes, a kérdések velejéig nem hatolnak s ennélfogva a marxizmus gondolatkörének rabjai maradnak, noha nagyon erőlködnek abból kiszabadulni”. Tulajdonképeni tárgyának fejtegetésénél tehát a szerző seholsem üti meg azt a mértéket, melyet előbbi munkásságával elért: hangjában, tárgyalási modorában, érvelésének mikéntjében a siralmasságig magyaros. És itt nem hallgathatok el egy szubjektív benyomást és ez az, hogy a Vorlesungen über Naturphilosophie szerzője, aki e magyarnyelvű társadalomtudományi munkájában oly mélyen saját nívója alá sülyedt, ezt a munkát valamely kulturnemzet nyelvén nem merte volna megírni. A németül író filozófus Palágyi és a magyar társadalomtudós Palágyi között akkora űr tátong, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy e két munkát ugyanaz az ember írta. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az előbbi munkája tökéletes: sőt az az idealisztikus reakció, mely jelen könyvének utolsó méla záróakkordjában is megjelenik, ott is felüti fejét, de ott elmélyed, itt a felszínen úszik, ott tudós, itt kortes, ott vasas német, itt fokosos magyar. Ha azonban a szerző csak úgy tudja a magyar tudományt szolgálni, hogy devalválja magát, ha az ő értelmében vett szocializmus, „a nemzeti művelődés eszményeiért” való hevülés abban áll, hogy „munkaerőnket, alkotóképességünket” csak elcsúfított formában helyezhetjük „a nemzeti életközösség szolgálatába”, akkor ez igen elszomorító világot vet a magyar társadalomtudományra és a magyar társadalomra magára. Zürich, 1909 október hava. Bolgár Elek Hervé, Gustave: L'Internationalisme. Paris Giard &Brière 1910 178 p. fr.50

A Collection des doctrines politiques című gyűjteményben, amelyben eddig olyan közismert írók, mint Bouglé, Buisson, Yves Guyot, Vander-

velde, stb. önálló kötetei jelentek meg, most a Leur Patrie híres szerzője jut szóhoz. Ez a könyv nem pamflet, nem is polemikus írás —

524 mondja az előszóban, — hanem történelmi könyv, harag nélkül írva, objektív nézőpontból. Valóban tudományos szempontból alig is lehet ellene más kifogást tenni, minthogy helyenkint kissé felületes és inkább a könnyű végét fogja a dolognak. Az első fejezetben a modern nemzeti államok kialakulását vázolja kissé elnagyolva. Majd az internationalizmus gondolatának alakulását kíséri végig a francia forradalom előtti időben, Buddhától a kereszténységen át a parasztlázadások vezetőiig. A harmadik fejezet a francia forradalom szerepét tárgyalja az internacionalizmusban és különösen azt bizonyítgatja, hogy a nagy forradalmi hadjáratok nem holmi intrikák és machinációk szülöttei, hanem a girondisták nemzetközi szelleme játszotta megindításukban a legnagyobb szerepet. De bármennyire rokonszenves ez a szellemük Hervének, mégsem mulasztja el, hogy irreális illúziójukat ne kritizálja és ne vezesse arra vissza a bekövetkezett nemzeti fellendülést és a szent szövetség ezzel kapcsolatos alakulását. Ezekről külön fejezetben szól s azután tér át a modern internacionalizmus gazdasági és tudományos alapjainak elemzésére, a modern technika, közlekedés, tudomány ismertetésére. Külön fejezetet szentel a kapitalisták internacionalizmusának: a nemzetközi áruforgalomnak, a pénzpiacnak, a kartelleknek és trösztöknek, a munkáltatók egyesületeinek stb. A könyv hátralévő részén a munkásinternacionáléról szól, és elismerésre méltó nagy objektivitással beszéli el az első Internacionale történetét (1864—1872), majd a másodikét (1889—1909), végül a szakszervezeti ínternacionalét ismerteti és méltatja. Az utolsó fejezet a nemzetközi nyelv: az eszperantó dicsérete. És elolvasván frissen írt kis könyvét, nem lehet el nem fogadni végső konklúzióit, amelyeket pár szóban foglal össze: „Ostorozhatják az internacionalizmust és legtüzesebb apostolait börtönbe vethetik. De csak egy módja van, hogy az internacionalista törekvéseket visszaszorítsák. Ez pedig az: törjék össze a gépeket, a dynamókat és a lokomotívokat, tegyék lehetetlenné a könyvnyomtatást és zárják be az összes iskolákat, a tudósok laboratóriumaival egyetemben. Ki próbálja meg?” (—d.) Móricz Zsigmond novellás A z igazi meleg öröm hangján kell könyve. (Móricz Zsigmond: Hét beszélni erről a kötetről. Mert krajcár. Elbeszélések. A „Nyugat” igazi magyar novellák vannak benne kiadása, 1909.) és magyarok a szó legegyszerűbb, leghasználtabb és elhasználtabb értelmében. Nem kell a kedvükért új értelmeket adni ennek a szónak, sem polemikus élességgel kihegyezni az újat benne. Ezekben a novellákban a vitákon kívüli „igazi” magyarosság szólal meg, a legbiztosabb és legkomolyabb írni tudás minden eszközével és az új magyar irodalom szavakat találó és kitaláló kedvének sokszínű csillogásával. A magyar falu világa ezeknek az írásoknak világa; az ostoba népszínművek és a ragadósságig szirupízű novellák nagy tömegétől már émelygőssé vált magyar falu. Aminek minden motívumát annyira elcsépeltnek hittük már, hogy a nagyon

525 és nagyon virágzó magyar novellairodalom úgy látszott, hogy felszorult a főváros polgári világába, vagy máshol, proletárpéldául, kell keresnie anyagot, hogy lerázzon magáról minden elhasználtságot. De igazi költő számára csak új dolgok léteznek a földön és Móricz Zsigmond ránézett a magyar falura és ujat látott, olyant, amit előtte senkisem látott és gazdagot tragédiákban és komédiákban és mikor elhozta őket nekünk, kitűnt, hogy a mi tragédiáinkat és komédiáinkat látta meg ottan. A különbségek drámái vannak megírva ebben a könyvben, az emberi és a társadalmi különbözőségeké. Ami egységesnek látszott messziről, az ezer rétegre bomlik fel, ha közelről ránézünk és fájók vagy nevetségesek (rendesen mindakettő egyszerre) az érzések, amik születnek, ha két réteg érinti egymást. Az alig látható társadalmi különbségek: az uraság felé felcseperedő paraszt és a parasztosságba lezüllő úr ellentéte. És ezerféle színt játszik, ahogy egymás mellett állnak, aszerint, hogy férfi néz-e szembe asszonnyal, vagy férfi férfivel, vagy asszony asszonnyal. És a parasztok és a falu „intellektuel”-jeinek, a papoknak és tanítóknak ugyanilyen sokszínű ellentétei. De az ellentét szó durva itt és durva a különbségtevés emberi és társadalmi ellentétek között; minden oka és megnyilvánulása e drámáknál olyan mélyen csak lelki a maga lényegében és olyan erősen csak külső, csak érzéki megjelenésében, hogy nincsen itt értelme semmi osztályozásnak. És mégis az őseredeti, a legmélyebb arisztokráciát kell éreznünk akkor, amikor a parasztsorba sülyedt úri asszony, a ki tejet kért a parasztságban már aklimatizálódott famíliájától és nem kap a sógorasszonytól, befogadja azt mégis mikor éjnek idején aztán hozzámenekül, mert az ura rajtérte egy legénnyel és kegyetlenül elverte. Hozzámenekült, mert azt hiszi, hogy a kis fiú, aki látta őt, úgyis elmondott mindent. És az asszony gőgös hidegen felel: „Az én fiam nem szólt”. De befogadja és reggel a parasztasszony elküldi cselédjével a tejet és a sógorasszony kiválogat egy pár fülbevalót, még az úri múlt idejéből valót viszonzásul, a tejet azonban, mikor elment a cseléd, betölti a moslékos dézsába, a disznóknak. És csak mikor kisfia arcán a fakó rémületet látja, hökken meg; egyre vékonyabb sugárban ereszti a dézsába a tejet és végre megszólal (és egy könnycsep fut végig az arcán): „No add a csészét fiacskám”. Kikellene írni az egész kötetet, ha kiakarnók meríteni ezt a nagy és szép emberi gazdagságát. (Alig van gyenge novella benne). És a legerősebben hatók ezek: egy mozdulattal megéreztetni, hogy nem egy fajtából valók az emberek és ki milyen fajtából nőtt és hová való. De a legmélyebben ható mégis egy pár, ahol messze-túl ezeken a drámalehetőségeken az elmúlások halk zenéje hallatszik, a „lehetett volnák” muzsikája és csodálatosan vegyül bele az eleven és erős élet és valóság zajába. Az öreg pap, aki még mindig eljár borozni délutánonkint Sátor Sárikához, akit szeretett és akit ő adott hozzá mégis máshoz, akivel és urával évődik minden délután, és akit ő fog megesketni az urával nemsokára megint, aranylakodalmán. És a számadó kondás, aki vasúti kupéban találkozik az asszonnyal, akit szeretett és otthagyott mégis és jobb lett az élete nélküle, ha az asszonyból nem lett is

526 semmi és elzüllött is az ember, akihez aztán hozzáment. De feltámadnak mégis a „lehetett volnák”, az elmulasztottak és visszahozhatatlanok. Feltámadnak, de aztán elülnek megint és mikor búcsúznak, meg sem érzik már a hangjukon, hogy nem idegenek válnak el egymástól. Megírásukban a legmélyebben magyarok ezek a novellák. Monumentalitásuk a magyar paraszt szófukar, egyszerű, nehézkes súlyossága, humoruk járása épen ilyen és a meghatottság bennük épen így annak száraz, szentimentalitás nélküli megállása a dolgok előtt. De szavai díszesek, csillogók, újak és még a régiek is közöttük új összeállításokban fonódnak össze; díszesek, tarkák és mégis tónusosak mint egy szép, igazán szép, régi magyar szűr díszítései. L. A hosszúlejáratú ipari hitel,

(Szana Zsigmond: Az ipari záloglevélről Budapest, 1909. Athenaeum. 34 l.

E füzet a hosszúlejáratú ipari hitel

szervezésével foglalkozik három közgazdasági cikk és egy előadás keretében, melyet szerző a Gyár-

iparosok Országos Egyesületé-ben tartott. Az ipari hitel Magyarországon kellően szervezve nincsen. Részvénykibocsátás vagy bankhitel az a két út, melyet a hitelkereső magyar gyáros követhet. Az ipari részvény azonban népszerűtlen Magyarországon és elhelyezése nagy nehézségekbe ütközik. A bankhitel pedig az ipart teljesen kiszolgáltatja a bankoknak. A gyáros ugyanis, mivel az ipari hitel megfelelően szervezve nincsen, hosszúlejáratú, befektetési hiteleit is rövidlejáratú váltóhitel útján szerzi meg s a beruházásokhoz szükséges tőkét a tőkepiac helyett a pénzpiactól kapja. Ilyen viszonyok között a magyar gyáros fölött folyton ott lebeg a hitelfelmondás Damokles kardja. Szervezni kell tehát a hosszúlejáratú, törlesztéses ipari hitelt, a hosszúlejáratú agrár-hitel módjára ipari záloglevelek segítségével. Ez megfelel a hiteleszközök evolúciójának. Ha pedig az iparpártoló állam segítséget is nyújt s a különben is jól fundált ipari záloglevelekért szavatosságot vállal, hatalmas csatorna létesül a tőkepiac és a magyar ipar között, mely nemcsak a magyar konzervatív tőkék egy tekintélyes részét, hanem nagy idegen tőkéket is megszerez a vérszegény Magyarországnak. A szerző érdekes fejtegetéseit azzal a meggyőződéssel tesszük le, hogy az ipari záloglevél csak hasznára lehet a magyar iparnak. De viszont alig hisszük, hogy az ipari hitel szervezése a magyar ipar fejlődésének mindazon mélyebbreható, nagy akadályait le tudja törni, melyek az ipari hitel szervezetlenségétől teljesen függetlenek. A váltóhitel veszedelmes túltengése nemcsak az ipari hitel szervezetlenségéből ered s nemcsak az ipari termelés körében ismeretes. A váltó annyira megrögzött eszköze hiteléletünknek, hogy a bankok túlnyomó tömege pusztán az egyéni bonitás és nem a mobilitás szempontjából ítéli meg a benyújtott váltókat, s a jelzálogilag biztosított mezőgazdasági tőkehitelek tekintélyes része is váltóhitel. Az ipari váltóhitel tulajdonképen egész Magyarország betegsége s a magyar bankok rövid lejáratú váltóknak külföldön való elhelyezésével szereznek pénztőkét, mely idehaza befektetési tőkévé válik. Ezen az általános tőkeszegénységen egy puszta hitelforma csak könnyíthet, de nem segíthet; s hogy a baj gyökeres orvoslása érde-

527 kében mi sem történik, azt e lap olvasói nagyon jól tudják. De nemcsak hogy a baj gyökeréig nem hatolnak, hanem ma már a príma causa, létező keretekben történő tőkeakkumuláció ellen is küzdenek. Nyugat gazdasági fejlődése arra tanít bennünket, hogy az ipari tőkék kereskedők kezében gyűltek össze. Az a küzdelem, mely nálunk ma a kereskedelem ellen folyik, küzdelem a tőkeakkumuláció és így az ipar ellen is. Ezt a szempontot az ipari tőkeszerzés kérdésénél figyelmen kívül hagyni nem szabad. Β. Β.

Társadalomtudományi Társaság A Társadalomtudományi Társaság 1909 október 26-iki ülésén Pikler Gyula elnök kegyeletes szavakban emlékezett meg C. Lombroso haláláról s átadta a szót Prof. P. Orano római tanárnak, hogy emlékbeszédét Lombrosoról tartsa meg. Előadó utalt arra, hogy Cesare Lombrosonak és turini iskolájának jelentősége ma már az egész világra kiterjed. Vizsgálta e jelentőség okát és azokat a körülményeket, melyek a lombrozismus, azaz a büntetőjogi antropológia, a kriminológia, szociológia és a lángész elméletének igen gyors terjedését előidézték. Lombroso gondolatmenetében két nagyhatású, látszólagos ellentmondásban lévő elemet talál: ez a bűn elmélete és a lángész individualista magyarázata. Lombroso a tudomány költője. Gondolatai a lírikus meglátás szárnycsapásai; különben ugyanez áll minden újítóra. A XVIII. század minden hagyományos fölfogást halomra döntött. Della Porta, Cardano és előttük a modern tudomány mestere: Leonardo da Vinci és velük az orvosok, bölcsészek, írók, festők, képfaragók egész nemzetsége meg volt arról győződve, hogy a belső élet meg az arc vonásai és kifejezése között szükségszerű, mélyreható összefüggés van. Gall, Lavater, Spürzheim a XIX. század elején újra kidomborították a régi megállapítást, melyet félszázaddal később foglalt Moreau Psychologie Morbide című könyvében végleges és teljesen tudományos formába. Ő, valamint Despines, Morei, Lucas nemcsak Lombroso előzői, de tanítómesterei is. Lombroso elmélete általában egészen naturalista. A bűn és lángész az átöröklés, valamint a koponya és agyvelő morfológiájának következései. Az alak és szervezet előbb létezik, megelőzi a rendellenes szellemi megnyilvánulásokat: a gyilkos, tolvaj, nemi bűntevő, prostituált stb. oly koponyadudorokat hordanak, melyekről Lombroso szerint megismerhetők. Ezután ismerteti Lombrosonak és a követőinek (Ferri, Sighele, Niceforo stb.) némely tévedését. Azután részletesen bírálja saját elméletének szögéből a prostituált, anarchista, tolvaj és lángész lombrosoi magyarázatát: Lombroso elfogadta, hogy mindazok valóban lángeszek, akiket a közvélemény azoknak tart. Mivel ez téves, azért vizsgálódásának alapja hibás. Ez a dolog mutatja Lombroso hiányos kritikáját és ellenőrzésének hiányos módját. Lombroso először adott tudományos szövegezést sok század gondolkodói és kutatói sejtelmeinek és ez a tette, bármit mondjanak is ellenesei, kitörölhetetlen érdem a tudomány történetében. Ezután ismerteti előadó Lombroso rendszerének a tör-

528 vényhozásra, javítórendszerekre gyakorolt befolyását. Végül Lombroso viszonyát a spiritizmushoz fejtegette és magasztalta a nagy férfiú becsületességét, tudományos bátorságát és önzetlenségét. Az előadást a közözönség tetszéssel fogadta, az elnökség pedig részvéttáviratot intézett G. Ferrero turini egyet. tanárhoz, Lombroso sógorához. *** G. Ferrero turini egyetemi tanár meleghangú levélben köszönte meg a Társadalomtudományi Társaság részvétét, melyet az C. Lombroso halála alkalmával kifejezett. *** A Társadalomtudományi Társaság-nak 1909. november hó 13-án tartott ülésén Pikler Gyula elnök kegyeletes szavakban emlékezett meg az elhunyt Julius Lippert osztrák szociológus érdemeiről, ki a társadalomtudományt maradandó becsű művekkel gazdagította. Az ülés tulajdonképeni tárgya dr. Christian Racovski vendég előadása volt a román agrárviszonyokról. A román mezőgazdaság jellegét a nagybirtok túlsúlya határozza meg. Az 1905. népszámlálás szerint Romániában 4.171 nagybirtokos kezében 3,789.192 ha. föld volt, a művelhető földterület 47.53%-ja. Ezekkel szemben állott 1,015.302 kisgazda, akiké volt 3,319.950 ha, azaz a művelhető föld 41.66%-ja. Ezek szerint a nagy földbirtok (100 ha-on felül) átlaga 908 ha., míg a kisbirtok (1—10 ha) átlaga 3,2 ha. Ezeken kívül van még 38.699 középbirtokos (10—100 ha), kik 860.403 ha. földterület felett rendelkeznek, vagyis a megművelhető föld 10,81%-a felett. Másrészt, a nagybirtok megoszlását vizsgálva, felolvasó rámutat arra a tényre, hogy 771 olyan birtokos van, akiknek birtoka 1000— 3000 ha., vagyis együtt 1,236.420 ha.; 112 birtokos kezében 3000— 5000 ha. terület van, vagyis összesen 435.367 ha., s végül 66 olyan birtokos van, akik közül mindegyiknek több mint 5000 ha. földje van, vagyis együttvéve 520.095 ha., vagyis Románia művelhető földjének 1/16 része. A nagybirtokosok többsége földjeit a bérlőknek engedi át, akik közül sokan óriási területek birtokába jutottak, melyeket trust-öknek neveznek. De hogyan lehet ezeket a rengeteg latifundiumokat megművelni? Ehez sok ezer mezőgazdasági proletár volna szükséges, kiket nehéz volna összehozni, még nehezebb ellenőrizni. Viszont kisparasztüzemekre bízni megművelésüket annyit jelentene, mint a föld urainak lemondását a profitról. Ezt a nehézséget a mezőgazdasági szerződések rendszerével oldották meg, mely a jogilag megszüntetett jobbágyságot újra felújítja egy magánjogi szerződés kereteiben. A törpebirtokos — elegendő föld és legelő birtokában — teljesen ki van szolgáltatva a nagybirtokosnak. Helyzete annál súlyosabb, mivel tartozásait többnyire munkában és nyersterményben fizeti, ami lehetetlenné teszi azok értékének pontos megállapítását. Előadó a helyzet jellemzésére felolvas egy mezőgazdasági szerződést, mely általános típus Romániában s mely mutatja, hogy a jobbágyrendszer — terményszolgálataival és robotjával — még ma is fennáll.

529 A mai helyzetnek okait keresve, előadó a nagybirtok történelmi f e j lődését vizsgálta meg s az erőszakot, a politikai szolgálatok jutalmazását és a községi földek csalárd eltulajdonítását jelölte meg, mint e folyamat főtényezőit. Végül az 1907. parasztlázadás közvetlen okait, véres lefolyását s erőszakos elfojtását ismertette s kimutatta annak az agrár törvényhozásnak elégtelenségét, mellyel a bajokat orvosolni akarták. Előadó az agrárkérdés megoldását csakis a politikai demokrácia, az általános, egyenlő választójog útján véli elérhetőnek. Felolvasó érdekes fejtegetéseit a közönség mindvégig élénk figyelemmel kísérte, az elnök pedig meleg szavakban mondott értük köszönetet. A Társadalomtudományi Társaság a berlini Vereinigung für Staatswissenschaftliche Fortbildung tanulmányúton levő tagjainak tiszteletére 1909. november hó 29-én felolvasó ülést tartott. A német vendégek közül körülbelül negyvenen jelentek meg, kiket Pikler Gyula elnök megnyitó beszédében melegen üdvözölt s tömören vázolta előttük a magyar szociológiai és szociálpolitikai irodalom fejlődését. Behatóbban foglalkozott Széchenyi István, Eötvös József, Beöthy Leó és Pulszky Ágost életmunkájával s elevenen világította meg azt a kapcsolatot, mely az elmélet s a társadalmi élet fejlődése között konstatálható. A nagy tetszéssel fogadott elnöki megnyitó után Szende Pál tartotta meg németnyelvű előadását Über die staatsrechtlichen Verhältnisse Ungarns címen. Felolvasó rendkívül világosan állította be az Ausztria és Magyarország közötti államjogi kapcsolatot; kimutatta, hogy Magyarország közjogi függetlenségét a törvények egész sora biztosítja, de hogy ennek ellenére a paritás a két állam között nem teljes, minthogy a gazdasági és politikai erőviszonyok Ausztria javára billentik a mérleget; részletesen ismertette a magyar pártélet kialakulását s azt az álláspontot, melyet az egyes pártok az Ausztriával szembeni közjogi viszonyban elfoglaltak; élénk színekkel rajzolta meg a pártéleten belül az egyes osztályok és csoportok, nevezetesen a nagybirtok, a középbirtok, a haute finance, a parasztság, az iparosság, a szocializmus és az intellektuelek álláspontját; végül a várható fejlődési tendenciákat állapította meg az alkotmányjogi kérdésekben. Szende Pál fejtegetéseit a közönség feszült érdeklődéssel kísérte s lelkesen megtapsolta. A német vendégek nevében pedig Harms egyetemi tanár meleg szavakban mondott köszönetet a lelkes fogadtatásért s az előadó új szempontokat nyújtó fejtegetéseiért. Prof. Harms érdekes analógiákat állapított meg egyrészt a magyar, másrészt a német, francia, angol szociológiai irodalom között s erőteljesen domborította ki a társadalomtudományok és a gazdasági s politikai élet közötti összefüggéseket. Majd a szociológia jelentőségét dicsérte a társadalmi fejlődés szempontjából s magyar kollégáit arra buzdította, hogy ne elégedjenek meg a pusztán elméleti tevékenységgel, hanem igyekezzenek eszméiket a legszélesebb körökben is elhinteni. Végül megígérte, hogy beható és objektív tanulmány tárgyává fogják tenni a Magyarországon tapasztaltakat, különösen az Ausztria és Magyar-

530 ország közötti viszonyt s e célból Szende Pál előadásának kinyomatását kérte. A német vendég nagy tetszéssel fogadott beszéde után Lers Vilmos miniszteri tanácsos jelentkezeti szólásra s néhány polemikus és kiegészítő észrevételt tett Szende Pál előadására. így azt hangsúlyozta, hogy a liberális párt nemcsak a nagybirtok érdekeit szolgálta, hanem bölcsen számolt a tényleges hatalmi viszonyokkal; a legutolsó kiegyezés közjogi vívmányai nagyok voltak, melyekért az osztrákok ma már szívesen adnának inkább gazdasági előnyöket; végül azt hangsúlyozta, hogy a magyar nép még sokkal alacsonyabb fokon áll, semhogy tudományos eszmékkel lehetne rá hatni s így még soká az agitátorok számára kedvező talaj marad. Pikler Gyula elnök konstatálván, hogy Lers Vilmos félreértette Szende Pálnak a liberális pártra vonatkozó fejtegetéseit (hisz Szende nem állította, hogy az kizárólag nagybirtokos érdekeket képviselt) megköszönte a német vendégek képviselőjének tanulságos és szeretetreméltó szavait s az ülést bezárta.

Viszonválasz Szabó Ervinnek. A Huszadik Század utolsó számában Szabó Ervin azt állítja, hogy megjegyzéseim nem ellentétesek azzal, amit ő szindikalista cikkében mondani akart, legfeljebb azzal, amit tényleg mondott. Bármilyen tisztesség volna is számomra, ha Szabó barátommal megint csak egy véleményen lehetnék, alig hiszem, hogy erre most kilátásom volna. Megegyezünk abban, hogy gazdasági és politikai szervezkedés gyökeresen különnemű dolgok. Mégis, amikor t. barátom hatásukban, történelmi vonatkozásukban, ethikai lecsapódásukban vizsgálja a gyökeresen különnemű két dolgot, egységes követelődzéssel áll elő mindkettővel szemben. Az egységes követelődzés szemüvege kedvencül láttatja vele az egyiket, mostohának a másikat, privilégiumhoz jut az egyik, anathémához a másik. Fentartom, hogy a politikai párt a munkásmozgalomnak ép oly lelkétől lelkezett, édes gyermeke, mint a szakszervezet s hogy ezt a kitessékelt gyermeket, még ha hellyel-közzel „zavart és rendetlenséget” csinálna is, csak nyilvánvaló logikai ellentmondás akarhatja történelmi jussától elütni. ifj. Leopold Lajos U. i. Pór Ödön úr is több kifogást emel megjegyzéseim ellen. Felszólalása Flórencből kelt: ez némileg megokolja azt az égszínű optimizmust, amellyel szürke, északi gondolataimba beleköt. Sajnos, a legnagyobb fáradság árán sem voltam képes megérteni, hogy egyébként lelkeshangú közleménye (pl. a Ferrer-tüntetésről szóló rész) mily módon hozható összefüggésbe vitánk alapkérdéseivel.

531

A Huszadik Századnak a következő új könyveket küldték be.* Magy. kir. Közp. Statisztikai Hivatal: A magyar árúforgalmi statisztikai állandó értékmegállapító bizottság jelentése a magyar szent korona országainak 1907. évi külkereskedelmi forgalmáról. Budapest, 1909. (528 p.) Ára 6 kor. — A magyar szent korona országainak malomipara az 1906. évben. Budapest, 1909, (218 p.) Ára 4 kor. Lyka Károly és Kacsóh Pongrácz: A művészet könyve. A „Műveltség Könyvtára” című vállalatban. 551 szövegképpel és 11 színes műmelléklettel. Budapest, 1909. Athenaeum. (688 p.) Ára 24 kor. Többek közreműködésével Schack Béla: A magyar kereskedő könyve. Harmadik kötet. Az értéküzlet. 30 képmelléklettel és 2 grafikonnal. Budapest, 1909. Révai Testvérek. (771 p.) Tábori Kornél: A levegő hősei. Hogyan repülünk? Budapest, 1909. (72 p.) Arany, Daniel: Das Risiko des Lebensund Rentenversicherungsgeschäftes. Különlenyomat az Internat. Kongress f. Versich. Wissenschaft. Buday Dezső: Az egyke Baranya vármegyében. Bpest, 1909. (165 p.) Hevesi Sándor: Az előadás művészete. Budapest, 1909. Stampf el. (206 p.) Ára 1 kor. 80 fill. — A színjátszás művészete. Budapest, 1909. Stampfel. (208 p.) Ára 1 kor. 80 fillér. Reicher Henrik: A gyermekvédelem főirányairól. Fordította Kemény Ferenc. Budapest, 1909. (32 p.)

Harsányi Adolf: Kávésok, pincérek, kávéfőzők. Kiadja a budapesti Kávésok Szövetsége. Budapest, 1909. (80 p.) Ára 1 kor. Friedmann Ernő: A korlátozott beszámíthatóság a magánjogban. Budapest, 1909. Előadás, tartatott az V. országos elmeorvosi értekezleten, Budapest, 1910. (16 p.) Hollós József: A gümőkóros intoxicatiók. Budapest, 1909. Franklin. (115 p.) Ára 3 kor. 50 fill. Zsoldos Benő: Lalla Radha és egyéb műfordítások. Bpest, 1909. Franklin, (86 p.) Ára 1 kor. 50 fill. Hamvassy Tihamér: Tervezet az energiák egységes magyárazására. Nagyvárad, 1909. Vidor Manó bizománya. (150 p.) Platón: Válogatott művei. III. kötet. Symposion, Phaidros. Fordította dr. Dercsényi Móric. Filozófiai írók tára. Budapest, 1909. Franklin. (164 p.) Ára 3 kor. Szabó Ervin: Marx és Engels válogatott művei. II. kötet. Budapest 1909. Politzer Zs. és Fiai. (VI+432.) Kenedi Géza: Szociológiai nyomozások. I. és II. kötet. Budapest, 1910. Franklin. (VIII+264 és 248 p.) Róna Tivadar: Isten és vallás. Budapest, 1910. Gerő Lajos könyv- és papírkereskedése. (63 p.) Goulut, Louis: Le socialisme aupouvoir. Paris, 1910. Marcel Riviére & Cie. (289 p.) Ára 3 fr. 50. Vacher de Lapouge: Race et milieu Social. Essais d'anthroposociologie. Paris, 1909. Marcel Riviere. (XXXII

+393.) Ára 8 fr.

* Eme munkák közül azokra, melyek szemlénket közelebbről érdeklik még visszatérünk.

532

Oláh Gábor: Petőfi képzelete. Budapest, 1909. Franklin. (293 p.) Ára 4 kor. — Istenek Alkonya. Új versek. Budapest, 1909. Singer és Wolfner. (135 p.) Ára 3 kor. Az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár első évi jelentése. (1908—1909.) Budapest, 1909. Pesti könyvnyomda részvénytársaság. (328 p.) Síkabonyi Antal: Komjáthy Jenő. Budapest, 1909. Budapesti Hirlap. (207 p.) Amerikai munkástörvények. New-York, 1909. Az „Amerikai magyar népszava kiadása”. (41 p.) Kozma Andor: Csuda dolgok. Wilde Oszkár: A páduai hercegnő. Arany János: Írói arcképek. Ambrus Zoltán: Téli sport és egyéb elbeszélések. Horatius: Levelei. Jerrold Dougles: Tuba és Tubáné. Harrer Ferenc: Az állami szervezet alapjai. Különös tekintettel a végrehajtó hatalomra. Budapest, 1910, Grill, (108 p.) Ára 3 kor.

Binet-Sanglé: La folie de Jesus. Ses connaissances, ses idées, son délire ses hallucinations. Paris, 1910. A. Maloine. (XI+516 p.) Ára 5 fr. Bloch Iván: Korunk nemi élete. Tekintettel korunk műveltségére. Budapest, 1910. Kostyál Jenő kiadása.

(VI + 684.)

Drage Geoffrey: Austria-Hungary London, 1909. Murray. (XVIII+846. Ára 21 sh. Bíró Lajos: A diadalmas asszony, Budapest, 1909. Singer és Wolfner, (172.) Ára 3 kor. Puszta Béla: Párisi följegyzések. Budapest, 1910. (126.) Ára 3 kor. Oláh Gábor: Korunk hőse. Budapest, 1909. Franklin. (127.) Ára 3 kor. Többen: Az igazságügyi orvosi tanács munkálatai. Harmadik kötet. Budapest, 1909. (296.) Ára 8 kor. Ecsery Lajos: A szegény ember. Budapest, 1909. Különlenyomat a Budapesti Szemléből. (48.) Ára 80 fillér. Csiky Kálmán: Az egyház elmélete és jogi lényege. Budapest, 1909r Politzer Zs. és Tsa. (142 p.) Ára 3.50 kor.