BRANDON HACKETT A POSZTHUMÁN DÖNTÉS

BRANDON

HACKETT A POSZTHUMÁN DÖNTÉS

BRANDON HACKETT A POSZTHUMÁN DÖNTÉS Markovics Botond, 2007

Borítógrafika: Csigás Gábor

Köszönettel tudatjuk, hogy a borítókép elkészítéséhez az alábbi alkotók eredeti, a borítókép készítésének idején a fenti liszensz alá rendelt és az alatt elérhető fotói (illetve azok részletei) is felhasználásra kerültek

© Silent Library Project - Poty, 2012 http: //www. scribd. com/doc/69940481/A-halhatatlansag-halala Aki tud SLP-hez ACC-ot segítsen

Mi a majom az ember számára? Nevetség csupán, avagy fájdalmas szégyen. És ugyanez lesz majd az embert fölülmúló ember számára az ember: nevetség avagy fájdalmas szégyen. Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra (Kurdi Imre fordítása)

Minden olyan távolinak tűnik, pedig alig néhány év telt el azóta. Csakhogy ez már egy másik kor, egy másik világ. Talán szebb, mint a régi, talán nem, de mindenképpen szabadabb. A korlátlan lehetőségek és vágyak birodalma. Viszont azt, hogy milyen jövő vár rá, most már nem tudnám megmondani, és ez meglehetősen riasztó. Különös, de ezeken a régi naplóbejegyzéseken keresztül sokkal jobban átélhető mindaz, ami történt, mint a hivatalos történelmi feljegyzések, vagy akár a saját visszaemlékezéseim alapján. Ez a Nicole és Eliott naplóiból összeállított kordokumentum sokkal emberközelibb, mint bármi, amit én próbáltam korábban megfogalmazni. Lehet, hogy már túlságosan eltávolodtam attól, amit még embernek lehet nevezni? Bár, ha jól meggondolom, melyikünk nem? Nicole és Eliott... Talán nem ezt érdemelték, de ezen már kár töprengeni. Én sem vagyok biztos benne, hogy azt az életet érdemeltem, amit a sors végül kiszabott rám. Idefent minden teljesen más értelmet nyert, mások a szabályok, más az erkölcs, az évezredek alatt kialakult és berögzült társadalmi normák pillanatok alatt eltűntek, vagy átformálódtak az új igényednek megfelelően. Gyökeresen új irányba tereltük az emberiséget, legalábbis annak egy részét, de a kételyek már az első pillanattól ott lebegtek a szemem előtt. Most pedig sokkal erősebbekké váltak, mint előtte bármikor. Jól döntöttünk? Ebben egyre kevésbé vagyok biztos. Viszont ezt senkinek nem szabad megtudnia.

5

TAUCETI / 52 Ceti / HD 10700 /HIP 8102: a Cet csillagképbe tartozó, G8 V típusú csillag a Naprendszertől 11,89 fényévnyire. Becsült kora: 4,7 milliárd év. Átmérője: 0,83*Nap, fényessége 0,59*Nap. Bolygókísérői: 1. Tau, Föld típusú bolygó, átmérője 8.915 km, 2. Szirén, gázóriás, átmérője 129.325 km, 3. Mavors, átmérője 57.040 km. TAU: bolygó, a Föld első Naprendszeren kívüli kolóniája. Keringési távolsága a Tau Cetitől 0,63 csillagászati egység (CSE), keringési ideje 226,67 földnap, 170 taunap. 1 földév=l,61 tauév. Tengelyforgási ideje 16 óra, egy taunap 32 órából áll (a Tau ezalatt kétszer fordul meg a tengelye körül). Öt kisebb holdja van: a Waswas, a Gallé, a Kaneko, a Lamastu és a Xiuxiu. Gravitáció: 0,73 g, a forgástengely dőlésszöge: 4 fok. Felfedezője Aaron Clyde csillagász (2039-ben). Az első emberi expedíció 2123-ban éri el, parancsnoka: Keiko Kaneko (2052-2250). Lakosság: 20.402.588 fő. Föld-Tau relatív utazási idő 0,65c esetén 19,88 földév. globalweb, Föld 2276.05.28. online frissítés

Eliott Farkas naplóbejegyzése (23.)- részlet −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Tauidő: 266.05.09., Gilgames/keleti időzóna: 28:12

Még most is választhatok. Nem, ez nem igaz, már választottam. Ezért vagyok most itt, a Pia Frauson. Az utolsók között sikerült feljutnom rá, nem sokkal utánam állítólag már senkit sem engedtek ki a Tauról, és azok után, ami történt, nem is csodálom. Elmegyek innen, és soha többé nem is jövök vissza. Minek is jönnék? Nincs itt már semmi. És senki. Egyfolytában Nicole-lal kapcsolatos emlékek kúsznak elő valahonnan mélyről: reggeli ébredések, a mosolya, az illata. Nem tudok nem rá gondolni. 6

A Pia Fraus háromszáz méter hosszú, forgó hengermoduljában állok, a kibérelt kriobölcsőm mellett. Az átlátszó burán elmosódott ujjlenyomatok sorjáznak, a burkolatról itt-ott le-pattogzott a festék és a bölcső belseje sem tűnik higiénikusnak, ahogy az idevezető folyosók sem éppen a tisztaságról árulkodtak. Nem is tudom, mire számítottam, hiszen régi, elavult intersztelláris ez, legalább egy évszázada járhatja az űrt, ráadásul a Föld-háború utáni zűrzavaros időszakban indult el a Taura. A lényeg úgyis az, hogy a hajótest kibírja a tizenkilenc hónapos gyorsulást és lassulást, valamint a több évtizedes 0,65c-s sebességet. Az utasok többsége már elaludt. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben halálosan féltek az utolsó pillanatokban, de már késő visszafordulni, a Pia Fraus perceken belül gyorsulni kezd a Delta Pavonis felé. A Pavonis... Harminckét földévnyi út a Tau vagy a Pavonis relatív ideje szerint, számomra viszont csak huszonöt a relativisztikus időkiesés miatt. Persze krioálomban ez lényegtelen. Talán nem oda kellene mennem, de hát hova máshová mehetnék? A hengermodul belsejében, körkörösen több tízezer kriobölcső zsúfolódik. Rengeteg van belőlük. Néhány taui odafent, kilencvenméternyi magasságban, számomra fejjel lefelé áll a bölcsője mellett, mások az „oldalfalon” másznak be éppen a fekhelyükre. Ösztönösen azt várnám, hogy a következő pillanatban mindannyian alázuhannak, de hiába. A forgómozgás centrifugális ereje által keltett álgravitáció mindig trükkös helyzeteket teremt. Szinte képtelenség megszokni. Folyékony nitrogénes kriobölcsők... Az egész eljárás félelmetes: amikor valaki befekszik a bölcsőbe, a teste telepumpálódik valamilyen proteines kriooldattal, ami állítólag megakadályozza a sejteket roncsoló jégkristály képződést, aztán megindul a mélyfagyasztás. A szív és a légzés azonnal leáll, az agyműködés megszűnik, a test pedig a bölcsőbe ömlő folyékony nitrogénben pillanatok alatt -196°C-ra fagy. Nemrég 7

hallottam, hogy egyesek koporsónak nevezik ezeket a bölcsőket. Találó hasonlat, végül is halottak leszünk. Egyszer már utaztam intersztellárison, még tizenéves koromban, amikor a szüleimmel kivándoroltunk a Földről a Tau Cetire, de akkor megfogadtam, hogy soha többé. Csak kevesekről hallottam, akik ne hozzám hasonlóan gondolkodtak volna. Az ébredés borzalma, az elektrosokkal beindított szívműködés, az ezt követő fájdalmak és rosszullétek, az idegen légkör és gravitáció megrázkódtatása mindenki számára garantáltan örök „élmény” marad. Ezúttal mégis azon kevesek közé tartozom, akiket többé-kevésbé hidegen hagy a fagyasztás és a majdani ébredés nyomasztó perspektívája. Sőt, a magam bizarr módján, talán még várom is, hogy eltávolodjak a valóságtól. Nem, nem vagyok őrült, az elmém a körülményekhez képest még ép és egészséges. Csakhogy számomra van még egy nagy előnye a felfüggesztett életműködésnek. Késlelteti az elkerülhetetlent. A súlyom érezhetően csökkenni kezd, ezek szerint lassan leállítják a kriomodul forgását. Sietve bemászom a „koporsómba”. Fázom, bár ez lehet, hogy csak a tudatalattim alattomos játéka, hiszen a fűtésnek az indulásig még működnie kell. A bölcsőből furcsa bűz árad, inkább nem is gondolok bele, hogy valaki évtizedekig feküdt benne előttem, még ha nitrogénbe fagyva is. Amint hanyattfekszem, a nyakamba tűk fúrják magukat, közben a bölcső átlátszó burája légmentesen elzárja a külvilágot. A neuroterem jelez: túl magas a pulzusom, ugyanekkor nyugtatótermelésre utasítja a kemikemet. Felesleges. Most már úgyis mindegy. Nem fogadom el az ajánlatukat, soha nem is akartam. Ez hazugság. Hát persze, hogy akartam! Még most is akarom, de túl gyáva vagyok. A krioutazás nem old meg semmit, nem több értelmetlen menekülésnél. Na és utána? A Pavonison semmi sem változik majd. 8

A kriobölcsőket nézem odafent a „mennyezeten” a bennük fekvők közül néhányan talán éppen engem bámulnak. Egyfelé tartunk, el a Tauról. Most már valóban hideg van. Egyre hidegebb. A neuroterem mindjárt kilövi magát. Távolodom mindattól, ami az életemet jelentette, de bármi történik is, emlékezni fogok a Taura. És emlékezni fogok Nicole-ra. Még most is választhatom a másik utat. De nem fogom.

9

1. neurofájl −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

tauidő: 266.05.08., Gilgames/keleti időzóna: 10:41

Az űrliften felfelé tartok az Odüsszeuszra, és közben Nicole naplóját olvasgatom. Az érzései, a gondolatai - főleg a velem kapcsolatosak - szívbemarkolóan fájdalmasak. Tulajdonképpen mit akarok? Fogalmam sincs. A Pavonisra indulok, de minek? Van értelme? Úgy, ahogy teszem, nincs. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer naplót fogok vezetni. Eddig bőven megelégedtem a neurotér kamerafunkciójával, azonban Nicole neuroterével és az emlékeivel a kezemben rájöttem, hogy ez nem elég. A gondolatok és érzések sokkal fontosabbak az eseményeknél, bár nem hiszem, hogy az én gondolataim bárkit is érdekelnének. Talán Nicole-t igen, de ő nincs többé. Nekem viszont muszáj kiadnom magamból, ami az elmúlt napokban, hetekben velünk történt. Hol is kezdjem? A Föld-háborúval? A Tempus Fugittal vagy a poszthumánokkal? Kezdem inkább azzal a nappal, amikor a Gaia megérkezett a Taura, ugyanis akkor indultak be igazán az események-. Pedig az a reggel sem tűnt különbnek, mint a többi. Szokás szerint a neuroterem ébresztett, a földi Mani Johar néhány éve befogott, nyálas slágere kérlelhetetlenül nyomult be az álmaim közé. Felmordultam, és ösztönösen a másik oldalamra fordultam, mintha az agyi stimulálás elől el lehetne rejtőzni. Aztán, amikor pár perccel később az ideghártyámra vetült a Babilon-Ceti reggeli magazinja, amelyben a harsány műsorvezető-páros a földi bevándorlóáradatot figurázta ki néhány morbid poénnal, feladtam, és kinyitottam a szemem. 10

A Tau Ceti reggeli sugarai az egész szobát bevilágították, az erős fény miatt néhány pillanatig hunyorognom kellett. Nicole kispárnáját ölelve fészkelődni kezdett mellettem. Meztelen teste meleget árasztott, illata ösztönös reakciókat keltett bennem. Közelebb csúsztam hozzá, és az orrom hegyével megérintettem a csupasz vállát. - Jó reggelt... - nyílt résnyire Nicole szeme. Párnába mélyedé arca enyhén meggyűrődött, ajkai előrecsücsörödtek, így köszönése leginkább valamiféle morgásra emlékeztetett. Kezem a takaró alatt ösztönösen a feneke irányába indult. Nicole szeme tágabbra nyílt, aztán félresimította az arcába lógó, sötétbarna hajtincseit. Hanyatt fordult, és nagyot nyújtózkodott, ettől a melle is előbukkant a takaró alól. A dereka alá csúsztattam a kezem, és közelebb vontam magamhoz. - Nagyon éber vagy - sóhajtotta Nicole érezve ágaskodó vágyamat, aztán hívogatóan szétnyitotta ajkait. Megcsókoltam, de aztán gyengéd erőszakkal kibontakozott az ölelésemből, félrelibbentette a takarót, és felült. Hatalmasat ásított, aztán beletúrt álla vonaláig érő hajába, majd végigsimított két, hoszszú hajtincsén. A napfény hatására felragyogott bal combján körbefutó fénytetoválásának kékes mintázata. - Gyere vissza még egy kicsit! - csábítottam. - Nem - jelentette ki reggeli, enyhén rekedtes hangján, a szokásos makacsságával. - Késő van, és tudom, mit akarsz. Pedig valójában magam sem tudtam. A hormonok hatása alatt nem létezik tervezés, csak ösztönös cselekvés. Bal kezem középső ujjait végighúztam a hátán, mire hátravetette fejét, és mélyet sóhajtott. Éreztem a vágyát, de mindketten tudtuk, hogy túl késő van már egy szeretkezéshez, kapkodni pedig kár lett volna. Nicole végül felállt, tétova járással a gardróbhoz sétált, és öltözködni kezdett. Nekem csak az ágyban hagyott illata maradt. Egy darabig még pucér testében gyönyörködtem, ami aztán sajnos eltűnt a ruhák takarásában. A Danii Clemancie kosztümjét vette fel, és kékre állította a színchipjét. 11

Amikor nem sokkal később a maglevliften lelebegett az alsó szintre, hogy felébressze Gaurit, én is erőt vettem magamon, és kimásztam az ágyból. Szememet dörzsölve az ablakfalhoz sétáltam, és egy ideig tompa aggyal a kékes árnyalatú Tau Cetit bámultam, majd Purvis egymástól tisztes távolságban épült házait, amelyek fölé védelmezően magasodott az Angströmkráter külső peremének fűvel benőtt lankája. A tomboló Coriolis-szél által kavart szürke porfüggönyön át éppen hogy el lehetett látni a Francia-tenger öbléig. Hajdanán, még a Földön, arról ábrándoztam, hogy egyszer majd egy tengerre néző házban fogok lakni, csakhogy Yorkcity megalopolisza nem az a város, ahol az ilyen álmok valóra válhattak. A taui nyugalom helyére egy pillanatra bevillant Yorkcity nyers világa: a kilométeres toronyházak, a közöttük kanyargó virtuális légifolyosókban tolongó milliónyi légikocsival, a folyamatos hangrobbanások, a hömpölygő tömeg, a bűz, a mocsok, az ember zsigereibe vájódó monoton háttérzaj, az örökké aktív neurochipeken a fejbe zúduló, a legtöbbek számára drogként ható, mérhetetlen információhalmaz emléke. Ha Yorkcityre gondoltam, egyáltalán nem hiányzott a Föld. Ha Budapestre és Párizsra, a másik két városra, ahol Yorkcity előtt hosszabb ideig éltem, akkor már inkább, de több, mint harminc tauév távlatából a szülőbolygóm nem jelentett többet néhány homályos emléknél. A reggel a hétköznapok monotonitásával telt. Gyorsan végeztem a fürdőszobában, aztán az ingemet gombolva lelebegtem a nappaliba. A neuroteremnek engedélyeztem a TauNet hozzáférést, mire azonnal letöltődtek a szűrőmnek megfelelő hírek és reklámok. Egyszerre két csatorna térhatású műsora villant elém, de rögtön ki is tettem őket a látóterem peremére, aztán gyorsított letöltéssel végigfutottam a legfrissebb híreket és néhány érdekesebb cikket. A Taun a Földdel összehasonlítva igazából nem sok minden történt, így a fontos eseményeket jóval egyszerűbben nyomon lehetett követni, és az információmennyiség sosem okozott olyan 12

frusztrációt, mint a Földön. Jóval kevesebb Haitiszindrómásunk is volt, bár a számuk már itt is riasztó mértékben emelkedett. A szűrőmön szokás szerint átcsúszott néhány kéretlen reklámvírus, ezúttal egy Nanotica-, egy Diorés valamilyen női cipőreklám. Hiába töröltem őket azonnal, sejtettem, hogy már lenyomozták a családi kapcsolatokat, és továbbküldték magukat Nicole és talán Gauri neuroterére is. Nicole valószínűleg még az első emeleti fürdőszobában készülődött, viszont Gauri már a lenti ebédlőasztalnál ült, és maga elé meredve diós pogácsát majszolt csámcsogva. - Jó reggelt, apa - köszönt tele szájjal. A szeme ide-oda mozgott, arra tippeltem, hogy vagy egy filmet vagy valamelyik zenecsatornát nézte a neuroterén. Ellenőriztem, nem korhatáros műsor-e az véletlenül, de csak a Babilon News reggeli híreit figyelte. Ehhez ugyan még messze nem volt elég érett, de a világ iránti érdeklődését sosem korlátoztuk. Mindig is túl felnőttesen viselkedett, és sokszor töprengtem azon, hogy mi lesz, ha majd előtör belőle a „Nő” de csak abban voltam biztos, hogy ez elképzelhetetlen problémákat fog okozni. - Jó reggelt neked is! - Leültem az asztalhoz, töltöttem magamnak egy pohár narancslét, aztán gyors egymásutánban bekaptam két pogácsát. Gaurira a kezdetektől úgy tekintettem, mintha a vérszerinti lányunk lenne. Pedig már ennyi idősen is nagyon hasonlított az igazi édesanyjára, Gauri Davidoffra, aki után a nevét is kapta, és akinek halála után Nicole magához vette az újszülött lánykát. Aranyszőke haját is tőle örökölte, és ráadásul - talár valamilyen titokzatos női ösztönből kifolyólag - hasonló módon is viselte, mint az igazi édesanyja. - Jól aludtatok? - nyámmogta. - Többé-kevésbé, bár a mamád kissé nyűgös ma reggel. - Nem csak ma. - Tudom - sóhajtottam. Nicole sietett be a nappaliba, és már nyoma sem látszott rajta az ébredés ziláltságának. Azonban míg régebben ilyenkorra a 13

szokásos elevensége és jókedve is előbújt, ennek egy ideje már a nyomát sem láttam. Nagyjából fél éve történt ez a változás, és azóta a vidám és szertelen Nicole már csak nyomokban létezett. Túl gyakran támadt rossz kedve, vagy éppen semmilyen hangulata, de puhatolózásaim egyszer sem vezettek eredményre. Arra gondoltam, hogy talán ő maga sem tudja pontosan, mi a baja. Bármit is csináltam, csak rövid időre sikerült visszazökkentenem régi önmagába. Még a kemikmirigye is hatástalannak bizonyult, noha ezeket pont az ilyenfajta hangulatingadozások szabályozására találták ki. Ráadásul, ami még jobban aggasztott, hogy már Gaurival sem úgy viselkedett, mint előtte. Sokkal hűvösebb, ridegebb lett. Pedig ő akarta örökbe fogadni, és az első napoktól úgy bánt vele, mint a saját édesgyermekével. Lehuppant a székére, kávét töltött a csészéjébe, majd maga elé meredve kortyolni kezdte. Sosem szokott reggelizni, és úgy gondoltam, ha ezen múlik, hogy megtartsa tökéletes vonalait, engem ugyan nem zavar. Szemem sarkából előrehívtam a Babilon News ikonját; az elegáns, virtuális stúdió térhatású neurogramja betöltötte a látóterem közepét. Pooja Morgan, virtuális bemondónő a kormányzóval, a mi időzónánk szerint éjjel felvett riportot vezetett fel éppen. - Apád nyilatkozik a Babilon Newsban! - szóltam Nicole-nak, aki erre szintén odakapcsolt, aztán nem éppen kedves grimaszt vágott. - Remek! Nem tudtam, mi hiányzott még reggelre. Az Orion City-i kormányzói palota tükörmárvánnyal borított halijában Vasco belemosolygott a kamerákba, aztán beszélni kezdett az előtte álló fiatal riporternőhöz. Vasco Prakesh, a Tau kormányzója, lebegett a mellkasánál a térbeli felirat. A felvételt tizenötszörösre gyorsítva sugározták, az egész néhány másodperc alatt letöltődött a fejünkbe. - Sejtettem, hogy maguk is az újabb földi intersztellárisról érdeklődnek. Nos, sok újat nem tudok mondani. A Gaia már napokkal ezelőtt befejezte a fékezési fázist, és ionmeghajtással 14

néhány órán belül szinkronpályára áll, majd. rácsatlakozik az Akhilleusz orbitvárosra. - Mégis... mit várhatunk ettől az újabb hajótól? - kérdezte érdekes fejhangján a kormányzónál egy fejjel alacsonyabb Rachel Weinstein, az ügyeletes sztárriporter. - A Föld-háború utáni első menekültáradat után most jóval komolyabb bevándorlási hullámmal kell szembenéznünk... Vasco végigsimított őszes szakállán, ezzel egy időben a szokásos reklámmosolyát hivatalos arckifejezés váltotta fel. - A „jóval komolyabb” meglehetősen enyhe megfogalmazás. Azt mindenki tudja, hogy a Föld-háború öt napja hajdanán mindent megváltoztatott. Az óhaza számos országa lakhatatlanná vált, évezredek óta fennálló országok, nemzetek, kultúrák tűntek el egyik pillanatról a másikra. A világgazdaság összeomlott, és az éhhalál helyett sokan a hibernációt választották. Borzalmas belegondolni, hogy jelen pillanatban is milliárdok fekszenek krioálomban a Földön. Nem véletlenül kezdődtek odaát intersztelláris űrhajóépítési projektek, hiszen ezeknek a felfüggesztett életműködésű embereknek az egyetlen esélye az életre, ha a gyéren lakott kolóniákra juttatják őket, ahol új életet kezdhetnek. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a Föld addig fogja felénk és a Pavonis felé küldeni kriobölcsőkkel megrakott intersztellárisait, amíg nem tudják normalizálni a helyzetüket. Mivel tizenkét évnyi kommunikációs távolság választ el bennünket az anyabolygótól, a jelenlegi állapotokról még semmit sem tudunk. - Pontosan mennyi intersztelláris is tart a Taura, kormányzó úr? - Több mint szeretnénk. Sokkal több. Az elkövetkező öt évben a földi adatok szerint közel kétszázzal kell számolnunk. De ennél jóval több közeledik jelenleg is a Tau felé. - Hány kriobölcsővel, hány menekülttel kell számolnunk ezeken az intersztellárisokon? 15

- Ez nagyban függ az intersztellárisok méretétől. A Gaiában az adatok szerint több, mint százezer bölcső érkezik, de ez egy viszonylag kis intersztelláris. A következő, a Montparnasse például legalább kétszer akkora, mint a Gaia. Nehéz évek elé nézünk, ezt már többször hangsúlyoztam, de bízom benne, hogy felkészültünk a helyzet kezelésére. - Mit takar pontosan ez a felkészülés? - Mindannyiunk számára az a legfontosabb, hogy a Taut megvédjük a bevándorlási hullámmal szemben. Ennek megfelelően a Bevándorlási Hivatal tisztjei kezdetben csak olyan földieket ébresztenek fel, akiknek képzettsége és tudása szükséges ahhoz, hogy mielőbb megteremtsük a feltételeket a bevándorlótömeg későbbi letelepítéséhez és ellátásához. A többieket fájó szívvel továbbra is krionikus álomban fogjuk tartani, ahogyan a Föld is teszi, de természetesen csak addig, amíg nem tudunk számukra megfelelő körülményeket biztosítani. A TauGárdát három éve folyamatosan fejlesztjük, és biztosítok mindenkit, hogy felkészültünk a legváratlanabb helyzetekre is. - Nem túl kíméletlen, nem túl önző bánásmód ez a földiekkel szemben? - Sokak szerint viszont túl engedékeny. Mi alig húsz millióan vagyunk, a Földön a háború óta közel hárommilliárdan fekszenek kriobölcsőkben. Számukra a Föld térségében jelenleg nincsen hely, és félő, hogy egy részükkel előbb-utóbb nekünk kell foglalkoznunk. Azonban a jelenlegi lehetőségeink nem teszik lehetővé tíz- és százmilliónyi menekült befogadását. Azt hiszem, a számok magukért beszélnek. Köszönöm. Prakesh kormányzó biccentett a kamerának, aztán sarkon fordult, és távozott. A következő pillanatban a kormányzói palota halijának részletét újra a normál adatátvitelű purvisi virtuális stúdióbelső és Pooja Morgan váltotta fel. Nicole ekkor felállt, és oldalba bökött. - Induljunk! Nem szeretném lekésni az űrliftet. 16

Kikapcsoltam a Babilon Newst, aztán felkaptam a bőrkabátomat, és elindultam a garázsba. A legújabb Gibson modult nemrég lövettem be a neuroterem mellé, és miután az idegszálai felépítették az agyi kapcsolatokat, a korábbinál jóval hatékonyabban tudtam dolgozni. Szabadúszó programozóként napközben gyakorlatilag azt csináltam, amit akartam. Párhuzamosan akadtak munkáim a TauNet Global és más, kisebb cégek számára, de a legfontosabb megbízásomat nemrég a kormánytól kaptam: a közeledő földi intersztellárisok fedélzeti kvantereit, adatbázisait és szoftvereit törtem fel a megbízásukból. Tizenkét fényévnyi távolságban már nem léteztek szerzői jogok. Nicole a Bevándorlási Hivatal alkalmazottjaként az Akhilleusz orbitvároson dolgozott, és a munkája eddig viszonylag kényelmes elfoglaltságnak számított, még annak ellenére is, hogy sűrűn fel kellett járnia. Én sem nagyon bírtam otthon ücsörögni, munka közben többnyire a Taut jártam, és a legutóbbi megbízás ráadásul lehetőséget teremtett, hogy időnként én is felmehessek az Akhilleuszra. A Taura a háború előtt évente két-három intersztelláris érkezett, többnyire néhány tízezer földivel. Aztán közel öt tauéve szembesültünk az első komoly bevándorlási hullámmal. Pedig akkor még alig tucatnyi, közvetlenül a háború után indult intersztellárissal kellett megbirkóznunk, mégis, néhány dekád alatt a három orbitális állomáson hatalmas menekültáradat torlódott össze. Akkor a kriobölcsőkben utazók nyolcvan százaléka, több, mint egymillió földi kapott letelepedési engedélyt, míg a nemkívánatos személyeket két intersztellárison visszatoloncolták a Földre. A Tau lakossága elérte a húszmilliót, a gazdaság pedig éppen csak átvészelte az ezt követő bizonytalanságból fakadó sokkot. Szerencsére, a következő években az intersztelláris forgalom szinte nullára esett vissza, ami elegendő időt adott a stabilizálódásra, az új telepesek tömegének végleges elhelyezésére, és a mindennapi 17

életbe történő bekapcsolásukra. Azonban tudtuk, hogy a Gaia érkezésével az előzőnél jóval intenzívebb és éveken át elhúzódó bevándorló áradattal kell szembenézünk, hiába lesz a felélesztési arány a kormány döntése alapján az ellentéte az öt évvel ezelőttinek.

Beszálltam az Alphardba, rácsatlakoztam a kvanterére, és kikormányoztam a garázsból. Miközben a ház bejárata elé lebegtem, egy erősebb széllökés megbillentette a kocsit, de mielőtt reagálhattam volna, a fedélzeti kvanter már korrigált is helyettem. A környező fák meghajoltak a szél erejétől, a bejárati ajtó előtt porkupacok gyűltek, de a kert pázsitja és a járda kőlapjai is szürkéllettek. Az utcán falevelek, homok és szemét örvénylett. Egyedül a szelet gyűlöltem a Tauban. Illetve nem is a szelet, hanem a kontinensek belsejét, valamint az északi sivatagok és prérik homokját, valamint a mindig aktív babiloni vulkánok által a levegőbe szórt hamut, amit kényük-kedvük szerint sodortak mindenfelé. Gauri hunyorogva, Nicole leszegett fejjel, a kezével a haját óvva sietett az Alphardig. Csak az utolsó pillanatban adtam utasítást az ajtónyitásra. - Nem vagyok kócos? - aggodalmaskodott Nicole, amikor beszálltak, és az ajtók is a helyükre siklottak. A szeme sarkából megpróbált kitörölni néhány, a ruhája taszítómezőjén áthatolt porszemcsét. Gauri hátul prüszkölt, gondolom, szokás szerint benyelt némi port. - De igen! - feleltem tettetett rémülettel. - Legalább három hajszálad elmozdult. - Most komolyan! - bokszolt a vállamba. - Nincs semmi baja a hajadnak - erőltettem komolyságot az arcomra. Aztán hátrafordultam: - Jól vagy, kicsi?

18

- Igen, apu - kacsintott vissza Gauri. Nicole arcán ugyanekkor grimaszt láttam átsuhanni, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Felemelkedtünk, majd ráfordultunk a főútvonal felé emelkedő virtuális légifolyosóra. Odaát, Orion Cityben a folyosórendszer a légtér nagy részét behálózta, de mindez eltörpült a földi megalopoliszok körüli átláthatatlan kuszasághoz képest. Elsőként az iskola felé vettük az irányt, és két perccel később ki is raktuk Gaurit. Mindig is jobban kedveltem az iskola perszonális dekádjait, mint a virtuális időszakokat. A virtuális oktatás a technológia szülte, elhibázott rendszer, egy gyereknek valódi társaság kell, bár erre meg sokan meg azt mondják, hogy túl régimódian gondolkodom. A part mentén repültünk, nagyjából egy kilométeres magasságban, a v-folyosó szélvédőn megjelenített zöld rácsozatának belsejében. Odalent kibontakozott az Angström-, a Crick- és a Romulus-kráterek egybefolyó, elnyúló medencéje. A szélvédő peremén közlekedési és időjárási adatok váltották egymást. Nicole az ajkát biggyesztve az égbe nyúló űrlift „köldökzsinórját” bámulta, majd a Francia-öböl partján, a sekély vízben álló, egy kilométer magas Gretchen-fára siklott a tekintete. A szerteágazó, helyenként mohával benőtt, gigantikus sziluett uralta a környék látképét, még az űrliftkábel sem tűnt olyan érdekesnek mellette. Szürreális, göcsörtös alakja leginkább egy levelek nélküli, téli fára emlékeztetett, a felsőbb ágaira épült kilátóteraszokon kávézók és éttermek épültek. A régi biztonsági kerítések maradványai a velük szembeni kezdeti óvatosságra emlékeztettek. A Tau felszínén negyvenöt, ehhez hasonló, óriás szoborképződmény állt többé-kevésbé egyenletesen szétszóródva. A Pavonison hatvannyolc Gretchen-fát találtak, a Keiden további hatvanegyet, és senki nem tudta, hogy a jövőben még hány távoli, oxigénlégkörű bolygón akadunk 19

majd a nyomukra. Abban mindenki egyetértett, hogy ezeket a másfélmillió éves alkotásokat csakis egy csillagközi utazásra képes, fejlett faj építhette, csakhogy a fáikon túl semmilyen más, rájuk utaló nyomot nem találtunk. A hírekben időről időre visszatérő téma volt a fák regenerálódási képessége és a fotoszintézis alapú kémiai energiatermelése, aminek következtében akár a végtelenségig fennmaradhattak, örök emléket állítva építőiknek. - Nincs kedvem a mai naphoz - jegyezte meg Nicole, majd egy fújással félrelibbentett egy szeme elé lógó hajtincset. - Mi a baj? - fürkésztem a tekintetét. - A Gaia miatt? - Nem tudom. Nem igazán érdekel a Gaia. - Akkor? - Nem hittem neki. A Gaia és a többi földi intersztelláris mindenkit idegessé és feszültté tett. Az életünket akarták feldúlni. - Rosszul aludtam. De ne izgulj, csak elmúlik lassan - tette hozzá, és a szája szegletében megjelent jellegzetes, ekkoriban már ritkán látott félmosolya. - Uncsi a durcás szerető, mi? - Egyáltalán nem. Gauri miatt aggódsz? Sajnos túl gyorsan nő... Nicole összerezzent, és beharapta az alsó ajkát. - Hagyjuk ezt most, Eli! Nem akarok erről beszélni. - Akkor beszélgessünk másról - sóhajtottam, és közben a méregzöld Gretchen-fa egyik kávézójának teraszán ülő embereket figyeltem. - Beszélgessünk - vont vállat, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem akar beszélgetni. Tűnődve előrenyújtotta a lábát, és a cipőjét méregette. Inkább nem mondtam semmit. Fél perccel később az űrkikötő közepéből kiemelkedő űrlift kábelkígyója már közvetlen előttünk tornyosult. Aki tiszta időben a magasba tekintett, hasztalan kereste a végét, csak azt tudta megállapítani, hogy honnan nem lehet már szabad szemmel látni. Ettől a ponttól nem messze, vagy százötven kilométer magasságban a Coca Cola űrplakátja lebegett. Itt ez 20

volt az első ilyen, de a Föld egét már akkor rengeteg ehhez hasonló reklám csúfította, amikor eljöttünk onnan. Az űrlift elkerített területe mellett, a TauGárda által biztosított főkapu közelében több ezer fős tüntető tömeg verődött össze, rigmusokat kiáltoztak, és transzparenseket mutogattak a felettük köröző híradós kameráknak. A Földről érkező bevándorlási hullám ellen tiltakoztak, mintha a kormány tehetne róla, hogy a menekültek idejönnek. A tömeg felett katonai fúziós korvettek lebegtek, alsó fúvókáikból kékesfehér csóvák nyúltak a talaj irányába. A tüntetőket már minden bizonnyal egytől egyig beazonosították. Leereszkedtünk a belső parkolóban. Szerencsére a szél már nem fújt olyan veszettül, mint induláskor, a levegőben is kevesebb por kavargóit, így a szűrőmaszkjainkat nem kellett feltennünk, de ruháink taszítómezőit azért bekapcsolva hagytuk. Az Alphard lezárta az ajtókat, mi pedig sietve elindultunk az űrlifthez. Felettünk hangrobbanások moraja visszhangzott, a transzkontinentális légifolyosókban felgyorsuló légiautók és szállítóhajók léptek túl egymás után a hanghatáron. A kábelen futó maglev űrliftek közül jelenleg a személyszállító rész egyik, többemeletes fülkéje állt idelent. Ahogy megközelítettük a személyi bejárat előtt gyűlő, legalább ezerfős tömeget, Nicole váratlanul megszaporázta lépteit, és előre mutatott: - Ott van anya! Stephani Alechinsky egy pocakos, kopaszodó férfival beszélgetett a tömeg szélén. Barna kosztümöt viselt, a vállán szintén barna kistáska függött. Még, így száz tauév felé közeledve is megőrizte fiatalos nőiességét, csak enyhén ráncosodó arca árulkodott koráról. Persze sokféle módszer létezik, amivel el lehetett palástolni az öregedés jeleit, de becsültem Stephaniban, hogy egyáltalán nem szégyellte a korát. Nicole átölelte, én arcon csókoltam, miközben a 21

beszélgetőpartnere azonnal ki is mentette magát, és magunkra hagyott bennünket. - Egyre többen jönnek tüntetni - jegyezte meg Nicole a rácsos kapun túlról bekiabáló tömeget figyelve. - Néhány napja még alig százan lehettek. - Igen - fintorodott el Stephani. - És az újabb földi hajók érkezésével az ellenállás csak nőni fog. Egyébként nem tudom, mit várnak: a menekültek is csak emberek. Ráadásul csak töredéküket fogjuk feléleszteni. Nem lesz semmiféle földi emberáradat, ami ellen ilyen bőszen tiltakoznak. - Erről azonban nehéz meggyőzni a közvéleményt mondtam. - Láttad apát a reggeli hírekben? - kérdezte Nicole. - Láttam - bólintott Stephani, de a legkisebb jelét sem mutatta, hogy egy cseppet is érdekelné a volt férje. Öt tauéve költöztek szét, azóta anya és lánya nem igazán kedvelte Vasco Prakesht, és nem ok nélkül, hiszen a kormányzó csak a saját karrierjével törődött a családja helyett. Nem hittem, hogy nekem valaha is számítani fog ennyire a munkám, és sajnáltam is Stephanit, amiért így magára maradt: először én raboltam el a lányát, aztán a férje is elhagyta. Mindettől függetlenül kedveltem Vascót, és nem csak azért, hogy elmondhassam, jóban vagyok a kormányzóval. - És Gauri hogy van? - terelte inkább másra a szót Stephani. - Túl jól - feleltem. A szeme sarkából láttam Nicole apró arcizomrándulását. - Egyre elevenebb és egyre szemtelenebb. Átjöhetnél holnap vacsorára... Az asszony keserűen elhúzta a száját. - Jó lenne, csak tartok tőle, hogy nem sok időnk lesz mostanában. - Van új hír a Gaiáról? - kérdeztem. Nicole közben homlokráncolva újra a tüntetők felé fordult. Az ismétlődő, „Takarodjatok, földiek!” rigmust a hangzavar ellenére is tisztán értettem. Az egyik fúziós korvett lejjebb ereszkedett, és a tömeg fölé siklott. A kántálás gyűlölködő kiáltozásba csapott 22

át, néhány kő is a magasba repült, de csak megközelíteni tudták a korvett alját. Az elkövetők talán már meg is kapták a neuroterükre a bírság kiszabásáról szóló határozatot. - Éppen most kaptam egy új jelentést a Gaia kriobölcsőinek számáról - sóhajtotta Stephani. - Az adatmátrixban regisztrált százharmincezer helyett az újabb külső szkennelések adatai szerint közel háromszázezer bölcsőt zsúfoltak a kriomodulba. - Az rengeteg! - nézett az édesanyjára rémülten Nicole. - Egy ekkora intersztelláris a háború előtt nem nagyon szállított ötvenezernél több embert - gondolkodtam hangosan. - Háromszázezer! Túl sok, de ha belegondolok abba, hogy a Földön milliárdnyi bölcsőt tárolnak anélkül, hogy a közeljövőben a legkisebb esély is lenne a bennük fekvők felélesztésére... Lehetne rosszabb is ez a szám. - Várjuk ki a végét! - intett óva Stephanie. - A Gaia még csak az első. A gond a többi kétszáz, vagy ki tudja hány intersztellárissal lesz. Úgy tudom, három ionhajó folyamatosan őrzi a Gaiát, és szondákat küldtek a Montparnasse-hoz is. A Montparnasse több mint kétszer akkora, mint a Gaia, és ha azt is ugyanennyire megpakolták, az akár közel egymillió kriobölcsőt is jelenthet. - Hol jár most a Montparnasse? - nézett az égboltra Nicole. - Valahol félúton a Szirén és a Mavors pályája között. A fékezési fázisa végéhez közeledik, és nemsokára átvált ionhajtásra. Tíz nap múlva az is itt lesz a nyakunkon. Állítólag, amint befejezi a fékezést, átküldenék rá néhány gárdistaosztagot. - És a Montparnasse után nem sokkal érkezik az első kínai intersztelláris, a Qin Shi-huang - jegyezte meg Nicole. - Ne aggódj, el fogják szeparálni őket. - Stephani hangján azonban érezni lehetett, hogy ő sincs teljesen meggyőződve arról, hogy ez hosszú távon sikerülni fog. Nálunk a nemzetek és a kultúrák szükségszerűen összemosódtak, de a Földön ehhez túl nagynak bizonyultak a különbségek. A Föld-háborút 23

a Kínai Újköztársaság robbantotta ki, és mindenki attól tartott, hogy a gyűlölet itt esetleg újra elharapózik. Háromszázezer kriobölcső. Erre nem számítottam, ahogy valószínűleg senki sem a Taun. A kormánynál azonban már korábban sejthettek valamit, nem véletlenül kértek fel nemrég néhány cybertech céget és több szabadúszó programozót köztük engem is -, hogy próbáljunk meg behatolni a közeledő intersztellárisok adatmátrixainak mélyére, és kideríteni, hogy pontosan hány kriobölcsőt szállítanak és mi is a rakományuk. Megértettem, hogy ez nem csupán egy átmeneti meló lesz. Odébb a gárdista-korvett tovább ereszkedett, és átvillant az agyamon, hogy valamelyik fejes nem veszíti-e el előbb-utóbb a türelmét, és nem fognak-e mikrohullám-pulzárt vagy valamilyen más tömegoszlató fegyvert bevetni. A Gaia megérkezésével az idegesség a tetőfokára hágott. - Figyelem! - szólalt meg a hangosbeszélő. - Kérem, igyekezzenek a beszállással, az űrlift öt perc múlva indul! - Induljunk! - terelt bennünket a bejárat felé Stephani.

24

Nicole Frakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

A Föld minden taui számára mást jelent. A legtöbbeknek talán csak egy tartalom nélküli név, néhányak számára a mitikus óhaza, az emberiség otthona. A számomra viszont valami egészen más. Egy álom. Egy megfoghatatlan csoda. Egy nyüzsgő hangyaboly, egy félelmetes labirintus, egy élő festmény, egy izgalmas kaland ígérete. Valami, amit ösztönösen látni és érezni akartam. Kamaszkoromban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd elmegyek a Földre. Gondoltam, ha majd nyugdíjba vonulok, talán lesz elég pénzem és főleg bátorságom, hogy magam mögött hagyjam az összes barátot és ismerőst, tudván, hogy mire visszatérek, legtöbbjük már megöregszik, meghal, és csak a bizonytalan emlékük marad meg számomra. Azonban a Föld talán már soha többé nem lesz olyan, amilyennek látni szerettem volna. Kiskorom óta tudom, hogy írni szeretnék, de igazából a háború, és a Föld azt követő lassú haldoklása miatt kezdtem el valóban komolyan foglalkozni a gondolattal. Ekkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg már soha nem láthatom álmaim kék bolygóját. így hát írni kezdtem róla. Újrateremtettem háború előtti formájában, kiszíneztem, ahogy nekem tetszett, nem véve tudomást a háború borzalmairól. Mint kiderült, sokan táplálnak romantikus-nosztalgikus érzéseket az emberiség bölcsője iránt, így neurokönyveim hamar kiadóra találtak és sikert is arattak. De akkor is megírtam volna mindet, ha rajtam 25

kívül senkit nem érdekelnének az érzéseim, a gondolataim, amiket a történetekbe szőttem. Azonban legújabb történetem a szerkesztőm tiltakozása ellenére a valóságról szólt, a kegyetlen eseményekről, az erőszakos krionizáló projektekről, az éhínségről, az összeomló gazdaságok és társadalmak válságáról. Arról, hogy egyesek hogyan tapostak át másokon, hogyan nyertek milliárdokat a háború után, és arról, hogy az ember a legkétségbeejtőbb helyzetekben sem tud túllépni kicsinyes és önző önmagán. A Gaia érkezése előtti volt az utolsó meghitt, közös reggel Eliottal. Évek óta tudtuk, hogy menekülők százmilliói tartanak sáskaraj módjára a Tau Ceti felé. Az árnyak ott lebegtek a fejünk felett, de nem törődtünk velük, és azt képzeltük, hogy messze vannak, nem érhetnek el bennünket. Pedig valahol talán mindenki érezte, hogy ez csupán önámítás. Én valami mást is tudtam, ami ha kiderül, csak tönkretett volna mindent. Legfőképp az életünket. Ezt nem akartam, és nem érdekel az sem, ha ez önző gondolkodás. Eliott aggódó tekintetében egyre gyakrabban ült szomorúság, amit én okoztam azzal, hogy nem színleltem elég ügyesen előtte. De hogyan is lettem volna képes rá, főleg az utolsó napokban?

A legfelső szinten szálltunk be a liftbe. Belehuppantam az Eliott melletti fotelba, és azonnal be is kötöttem magam. Anya merev, kifejezéstelen tekintetéből ítélve már most dolgozni kezdett a neuján. Eliott az ölébe fektette barna bőrkabátját, befészkelte magát a fotelbe, és lehunyta a szemét. Lehet, hogy ő is dolgozott, de nála sosem lehetett tudni, az is lehet, hogy valamilyen idétlen neurofilmet nézett. Néha azt gondoltam, hogy valójában nem is csinál semmit azon túl, hogy időnként összedob a megrendelőinek néhány egyszerű rendszerprogramot, aztán meg aránytalanul nagy összeget számláz ki munkadíjként. Persze lehet, hogy nem így van. Igazság szerint sosem érdekelt túlzottan a munkája, számomra 26

ez az egész programozósdi mindig is túlságosan bonyolultnak tűnt. A liftkísérők lezárták a bejáratokat, és az űrlift lomhán, majd egyre gyorsulva emelkedni kezdett az Akhilleusz felé. A gyorsulás az ülésbe passzírozott, aztán elértük az utazósebességet, és a kellemetlen érzés megszűnt. Az ablakból lassan kibontakozott Babilon kontinens kacskaringós körvonala, a kráterekkel, kanyonokkal, fennsíkokkal tarkított kopár felszín, az egyenlítő környéki zöld területek és az északi jéghatár által szegélyezett kősivatag, közepén a monumentális Arab-kráterrel. Az egész TauNet a Gaia kriobölcsőivel foglalkozott. Ki higgadtabban, ki hisztérikusan kommentálta az új fejleményeket, pedig semmi sem változott azon túl, hogy valószínűleg a többi intersztellárison is jóval több kriobölcső érkezik. A bennük fekvőket továbbra sem tudtuk elhelyezni, igazából csak a bölcsők tárolásához szükséges kapacitásainkat kellett felülbírálnunk. Én is le hunytam a szemem, aztán a neum személyes könyvtárából előkerestem az Alvó Föld jegyzeteit. Olvasgatni kezdtem, és közben lassan belemerültem a regény világába, a fejemben élő, kitalált személyek gondolatai és érzései közé. A történet elején Lani, az árván maradt taui kamaszlány egyre kevésbé viselte az őt nevelni próbáló nagyszülei szigorúságát, és egyre inkább úgy érezte, a szülei halála után már semmi sem köti a Tauhoz. A Föld iránti vágyódása viszont egyre erőteljesebbé vált. A fejezet végén elszökött otthonról, és jegyet váltott az éppen a Földre visszainduló intersztelláris egyik bölcsőjébe. A következő fejezet az intersztelláris pilóta, Vijay és Lani ébredésével és eszmélésével telt, hogy aztán mindketten szembesüljenek a Föld-háború következményeivel. A földi viszonyokat meg sem próbáltam földi főszereplők szemszögéből ábrázolni, ahhoz nem éreztem magam elég bátornak. Lani a saját kamaszkori vágyaimból táplálkozott, ő meg merte tenni azt, amiről én csak álmodoztam, hogy mindent 27

maga mögött hagyva elutazzon a Földre, de alaposan meg is büntettem érte: egyenesen a háború utáni pokolba vezettem. Vijayt, az intersztelláris pilótát egy időn kívüli, naiv és örökké viccelődő férfinak akartam ábrázolni, aki még a nyomasztó földi pokolban sem veszíti el a vidámságát, bár a humora egyre keserűbbé és cinikusabbá válik. Vidám jellemvonásait Eliottól kölcsönöztem, de ezt nem mertem bevallani neki. Ahogy azt sem, hogy a borongós gondolatokat meg saját magamból merítettem. A Föld-háború ugyan csak öt napig tartott, de négymilliárd ember életét követelte. Városok tűntek el a Schwarzschildlyukak, a nukleáris- és antianyag fegyverek pusztítása nyomán, országok váltak lakhatatlan pusztaságokká, kontinensrészeket borított el a radioaktív sugárzás. Kína és szövetségesei még azelőtt kapituláltak, hogy a globális összecsapások az egész Földet tönkretették volna, és az Arab Liga is élesen elhatárolódott az országaiban szerveződő magánhadseregektől. Azonban milliárdok rekedtek a Föld veszélyeztetett részein, és nem létezett logisztikai kapacitás, ami kimenekíthette volna őket onnan. Az újabb milliárdok halálát csak tömeges kriofagyasztásokkal lehetett elkerülni, amelyek eredményeként egyes cégek hatalmas profitra tettek szert. Lani a néhai Madridban kóborolt, közben megpróbálta kizárni az utcákon felhalmozott kriobölcsők és az ébren lévő éhezők egy nagyobb csoportjának látványát, akik éppen egy üres kriobölcső-szállítmányt várnak, hogy ők is a fagyos álom kétes biztonságába meneküljenek. Aztán elvezettem Lanit a Földközi-tenger partjára, ahol percekig bámulta a valószínűtlenül kék óceánt. Megpróbáltam a taui óceánok ibolyaszínét kékben elképzelni, és azon tűnődtem, hogyan tudnám megragadni a különbséget Lani szemszögéből. Eszembe jutott néhány földi, amikor először pillantották meg a Tau egét és az ibolyaszínű óceánt, és ez alapján próbáltam megragadni a pillanatot. 28

„Hamarosan megérkezünk az Akhilleuszra!” - zökkentett ki a neurofigyelmeztetés a gondolataim közül. Meglepődve tapasztaltam, hogy eltelt majd’ negyven perc, és majdnem meg is érkeztünk. „Kérem, készüljenek a súlytalanságra, és fokozottan ügyeljenek a kézipoggyászaikra!” Már így is könnyebbnek éreztem magam, mint a Taun. Mintha víz alatt úsztam volna, de nem telt bele néhány perc, a végtagjaim, a melleim önálló életre keltek. A pont velem szemben ülő hosszú hajú női utaskísérő sötét haja lassan szétterült a feje körül, és nem sokkal később az én hajam is szétbomlott a levegőben. Papírfecnik, apró, személyes tárgyak, hajszálak, a Tauról felhozott, por- és a cipőtalpakhoz tapadt földdarabok lebegtek mindenfelé, mintha lágy szellő hátán ringatóztak volna. Az űrlift besiklott az Akhilleusz Főtengelyébe, majd nagyot zökkent; rögzítették az oldalfalhoz. Az utastér a liftkábel körül forgómozgásba kezdett, és amint kicsatoltuk magunkat, szokás szerint mindenki sodródni kezdett az oldalfal irányába. A fejemben az Eliottól évekkel korábban tanultak szerint átformáltam a fent-lent viszonyokat, és a falra gondoltam talajként, ez mindig bevált. A forgómozgás igazából csak minimális nehézkedést teremtett, hogy az ügyetlenebbek is képesek legyenek eljutni a kijáratokig. Eliott és anya nyomában elrugaszkodtam az üléstől, majd a levegőben úgy fordultam, hogy a talpammal érkezzek az oldalfalra. Az utaskísérők közben megnyitották a kijáratokat, és az alacsony gravitáción lelebegtünk az átjárón. Odalent, a Főtengelyben a nehézkedés már egészen elviselhetővé vált: Eliott egyszer azt mondta, hogy itt már akkora a gravitáció, mint a Föld Holdján. A Főtengely közepének tágas hengercsarnokában beszálltunk egy szabad liftbe, és miközben lefelé suhantunk az egyik küllőben - persze, a lefelé meghatározása az űrben mindig meglehetősen relatív, de végül is a lassan forgó gyűrűmodul növekvő gravitációja felé haladtunk, ami a számomra „lefelét” jelentett -, a súlyunk folyamatosan nőtt. Mire a Mediterrán 29

korzó mindkét irányban felfelé ívelő utcáján kiszálltunk, már közelítőleg taui nehézkedést éreztünk a talpunk alatt. Eliott odarendelt egy hidrotaxit, amivel az egyfolytában felfelé vezető úton alig fél percig tartott az út a Center vaskos pilléreken álló, utcaszint felett átívelő épületéhez. Egyenesen az igazgatóságra siettünk, mivel Juvonen igazgató a felfelé úton már többször kereste anyát. Amint beléptünk a tágas terembe, magával ragadott a bent uralkodó, különös nyugalom. A levegőben holokockák lebegtek, az orbitváros különböző szektorait, a Tengely rotációs generátorait mutatva, körülöttük kisebb embercsoportokkal, akik a neujaikon vitatták meg a kockákban futó adatokat. Kétoldalt, a nyílt űrre, valamint a Taura nyíló hatalmas ablakok előtt mérnökök tucatjai ültek maguk elé meredve, látszólag unatkozva. Valójában az implantjaikon dolgoztak. Kiskoromban mindig azt hittem, hogy az ilyen irányítóközpontokat hatalmas, piaci zsibvásárra emlékeztető hangzavar járja át, emberek rohangásznak ide-oda, aztán amikor először jártam egy orbitváros irányítóközpontjában, nagy meglepetés ért, amikor ennek ellenkezőjével szembesültem. Az üvegmennyezeten át pontosan a Főtengely zömök, alul és fent megvastagodó, kézisúlyzóra emlékeztető hengerére, valamint a gyűrűmodul átellenes részeire lehetett rálátni. A Gaia az orrzsilipjén keresztül kapcsolódott az Akhilleusz alsó dokkjából kiinduló hernyóalagúthoz, a hídmodulja folyamatosan forgott, a kriomodulja viszont egyelőre még mozdulatlannak tűnt. - Pont időben! - dörrent ránk a csendben egy öblös hang. Paavo Juvonen, az Akhilleusz igazgatója karba tett kézzel a terem közepén állt, és az előtte lebegő, három méter sugarú holokockát figyelte. Ő sosem törődött a csenddel, sőt szeretett hangosan beszélni, hogy mindenki hallja és érezze a jelenlétét. Nagydarab, közel kétméteres termetével kimagasodott a közelében álló tisztek közül. Őszesbe vegyülő, hirtelenszőke hajának rövid sortéi a magasba meredtek, nagy, elálló fülei 30

enyhén komikussá tették kinézetét. Szürke-fekete egyenruhája makulátlanul állt rajta, erős testszaga viszont szokás szerint bántotta az orromat. Amióta kinevezték az Akhilleusz igazgatójának, az orbitváros megszállottjává vált. Régebben Purvisben élt a feleségével és két lányával, de mivel egyre kevesebb időt töltött otthon, tönkrement a házassága. Ezen tulajdonképpen nem is csodálkoztam, mert a modorát hosszú távon képtelenség volt elviselni. Azóta odafent lakott, és a rossz nyelvek szerint az Akhilleusszal élt házaséletet. - Már elindultak a szondák? - lépett közelebb anya. - El - biccentett Juvonen. A közeli konzolpultról felemelt egy csésze kávét, és beleszürcsölt. - Nem fogjuk megvárni, amíg te is méltóztatsz felérni. - Anya összerezzent, de nem válaszolt. Pedig a szokásos liftjárattal jöttünk. Juvonen grimaszolva Eliott felé fordult, aki bőrkabátját a hátára vetve ráérősen nézelődött mögöttünk. - Á, Mr. Farkas! Magát meg ki engedte be ide? - Én - mondta anya. - Gondot jelent, Paavo? - Nem - morogta Juvonen, de továbbra is szúrós szemmel nézte Eliottot. - És mi járatban idefent? Odalent talán nem megy a munka? - Itt szórakoztatóbb - vont vállat Eliott. - Van engedélyem, ha ez a gond. - Kormányzói, mi? És mikor prezentál végre valami használhatót? Szeretnék már végre hozzáférést a Montparnasse, a Qin Shi-huang és a Stanford adatmátrixaihoz. - Ez nem csak rajtam múlik. A Kurzweil-Neurósokkal folyamatosan dolgozunk rajta. - Azt gondoltam, de mikorra lesznek kész? - A kormány alkalmazásában állok, ott nem divat a pontosság. - Most mindenekelőtt az én alkalmazásomban állsz, fiacskám'. - dörögte Juvonen, majd anyára és rám sandított. De ilyen családi háttérrel könnyű boldogulni, igaz? Aztán gúnyos vigyorral a holokocka felé fordult. Kevesen merészeltek ilyen stílusban beszélni anyával vagy Eliottal, a 31

kormányzó családtagjaival, még akkor is, ha anyáék már évek óta külön éltek. Eliott fejcsóválva elmosolyodott, aztán már mi is a holokockára figyeltünk. Az Akhilleuszt a Gaiával összekötő hernyóban két szonda lebegett a földi intersztelláris orrzsilipje felé. A súlytalanság miatt fúvókáikkal csak néha-néha korrigáltak az irányon. Elérték a zsilipet, berepültek rajta, majd a hajó hossztengelyének néma folyosóján haladtak tovább. A régi stílusú, szűk folyosó világítása takarékon üzemelt, a falakról itt-ott lepattogzott a festék, ezt kopott grafittik, zöldes penészfoltok és lézer égette, elszenesedett csíkok csúfították tovább. Nem messze a zsiliptől egy összekarcolt, General Electric emblémás fémtábla függött. Az egyik szonda szétszakított egy pókhálót, amelynek egy foszlánya azonban rátapadt a burkolatára, így azt a továbbiakban maga után húzta. Láttam háború utáni felvételeket ilyen intersztellárisok indulásáról, a tülekedő tömegről, az ideges katonai alakulatokról, a bevetett tömegoszlatókról, infra- és lézerfegyverekről, és most mindez gondolatban szinte életre kelt a szemem előtt. Aztán a szondák szembetalálkoztak egy gyűrött, de tiszta egyenruhát viselő, súlytalanul lebegő, kócos férfival. A férfi zérócipőt és zérókesztyűket viselt, a segítségükkel rutinosan úszott előre a zéró gravitáción. A tenyér- és talprészeiből időnként kicsapó, sűrített levegővel korrigálta haladását. A holokocka bal felső sarkában megjelentek az adatmátrixból letöltött személyi adatai. Peter Valensnek hívták, 2117.05.03án született, a valós kora százhetvenegy földév, a biológiai kora huszonnyolc földév. Kicsivel fiatalabb volt, mint én. Aztán azonosító és egyéb adatok sora következett, egy önéletrajz, az eddigi intersztelláris utazások, orvosi eredmények és pszichológiai értékelések sora. - Üdvözlet - mondta a hideg miatt fogvacogva a szondáknak, mintha egy értelmes lénnyel találkozott volna. A hideg miatt 32

látszott a lehelete a levegőben. Juvonen beszélni kezdett, a szonda közvetítette a szavait: - Köszöntjük a Taun! Én Paavo Juvonen vagyok, az Akhilleusz orbitváros igazgatója. Kérem, fogja meg az önhöz közelebbi szondát, átvontatjuk az Akhilleuszra. - A földi állapotok után felüdülés itt lenni, önöknél sóhajtotta a pilóta, aztán megragadta a szondát, és együtt úszni kezdtek a hernyó felé. A másik szonda eközben a rátapadt pókhálómaradványt maga után húzva folytatta az útját a kriomodul felé. Peter Valens ártatlan kölyökképe miatt jóval fiatalabbnak látszott a koránál, az arcát takaró sötét borosta ellenére is. Szemébe lógó, mókás haja egy közel egy évszázada lejárt kor divatját idézte, csakúgy, mint egyenruhája gallérja alól kilógó nyakpántja. - Te jó ég! - suttogta síri hangon Paavo Juvonen, aztán a másik szonda által közvetített képet továbbíttatta a terem közepén lebegő ötméteres holokockába. Elénk tárult a Gaia kriomoduljának gigantikus hengercsarnoka... A bölcsők körkörösen, több rétegben sorakoztak egymáson, de ennyit egyszerre még életemben nem láttam! Mintha egy időtlen, fagyos kripta belsejébe nyertünk volna bepillantást. Ugyan már mindenki tudta, hány kriobölcső található a Gaián, de más hallani egy számadatot, és más szembesülni ennyi felfüggesztett életműködésű földi emberrel. Megfoghatatlan idegesség terjedt szét a teremben, mintha láthatatlan ujjak fonódtak volna a torkunkra. Láttunk már adásokat a földi állapotokról, láttunk hatalmas raktárcsarnokokat, ahol az ottani kriobölcsőket tárolták, csakhogy a Gaia ezúttal alig néhány kilométerre lebegett tőlünk. „Nicole, a pulzusod százötven fölé emelkedett” - jelezte a neum diagnosztikai modulja. A kemikkel azonnal nyugtatóenzimeket választtattam ki ellentételezésül. Anya nagyot sóhajtott, de rajta a nyomát sem láttam annak az idegességnek, ami engem kerített hatalmába. Ő kemik nélkül is higgadtan 33

viselkedett még a legkétségbeejtőbb helyzetekben is, amiért kiskorom óta irigyeltem. Amikor apa bejelentette, hogy elköltözik, akkor is szoborszerű nyugalommal vette tudomásul a tényeket, és egyszer sem láttam sírni. - Kezdjük meg a felélesztéseket! - dörmögte Juvonen. Stephani, Nicole, nem irigylem önöket. Én sem irigyelten magamat. Megkezdődött. A Gaiából folyamatosan érkeztek az elsőként kiemelt bölcsők, a műszakiak egyenesen az Akhilleusz Tranzit szektorába szállították őket. Szerencsére kiderült, hogy a többségükhöz mellékeltek adatfájlt, csak a hajó adatmátrixába nem töltötték át ezeket az induláskor. Az utasítás egyértelmű volt: csak azokat a földi bevándorlókat élesztettünk fel, akik olyan tudással, szakképzettséggel rendelkeztek, ami segítséget jelenthetett ahhoz, hogy a Taun minél előbb megteremtsük egy jóval népesebb kolónia működtetésének feltételeit. Ebben teljes mértékig egyetértettem, de ha azokra a szerencsétlenekre gondoltam, akik a földi pokolból menekültek ide, a remélt édenbe, akkor őket még inkább megértettem. Az emberiség fele a tetszhalál állapotába került, milliárdok kényszerültek krioálomba egy biztonságos világban való ébredés hamis reményével. És hiába jönnek sok millióan a Taura, mi sem tudunk velük mit kezdeni, így az ő sorsuk is ugyanaz lesz, mint a Földön rekedteké. Kriobölcsőben maradnak, ki tudja meddig. Százharmincezer helyett háromszázezer ember csak az első intersztellárisban! A hatalmas számadat és jövőbeni következményei nem hagytak nyugodni. A Tranzit szektor irodarészlegének folyosóján ácsorogtam, és közben a neum által az ideghártyámra vetített mai névsort nézegettem. A Warwick rakrobotok a folyosón úgy halmozták egymásra a Gálából kiválogatott bölcsőket, ahogyan a holttesteket szokták a régi háborúk véres csatái után. Aztán gárdisták felügyelete 34

alatt egyesével betolták őket az orvosi részlegbe, ahol a felélesztést követően minden bevándorlót alapos fertőtlenítésnek és orvosi vizsgálatnak vetettek alá, és beadták nekik a szükséges helyi oltásokat is. Újraaktivált neurotereiket alfamodokkal blokkoltuk, és csak a kifelé irányuló adatáramlást engedélyeztük, amely alapján bármikor lokalizálhatóvá vált minden egyes felélesztett bevándorló tartózkodási helye. Ezek után kezdődött a pszichológiai vizsgálatsorozat: a földieknek először különféle személyiség- és intelligenciateszteket kellett kitölteniük, majd egy agyszkennelésen estek át. Ezt követően egy elbeszélgetés következett, és mindeközben szembesültek az alacsonyabb gravitációval, a ritka oxigéntartalmú taui levegővel és a krioálom utóhatásaként jelentkező akaratlan izomgörcsökkel, viszketéssel és borzasztó közérzettel. Eliott elmesélte, hogy amikor hajdanán megérkeztek ide a Földről, hogyan ébredt fel az Odüsszeusz egyik orvosi rendelőjében folyékony nitrogéntől égő testtel és pokoli fejfájással, hogyan küzdött meg a taui légkör okozta légszomjjal és hányingerrel, és milyen kiszolgáltatottnak érezte magát a vadidegen környezetben. Azóta másképp nézek a kriobölcsők szerencsétlen utasaira. Nem messze tőlem egy vékony, kreol nő kiabált spanyolul hadarva egy gárdistával, és közben többször a mögötte álló két, szénfekete hajú kisfiúra, feltehetően a gyermekeire mutatott. Nagy levegőt vettem, aztán beléptem az irodába, és miközben két Taugárdista bekísérte az első földit, egy fiatal férfit, annak adatait böngésztem. Lucas Hollander, született 2223.11.27., valós kora hatvannégy földév, biológiai kora negyvennégy földév. Száznyolcvannégy centiméter magas, súlya hetvenkilenc kilogramm. Az I.Q-ja százhuszonhat. Euramerikából, Yorkcityből érkezett, bejegyzett foglalkozása nanoelektronikus mérnök. Özvegy, a felesége meghalt a háborúban. A ruhája sötétkék árnyalatban fluoreszkált, szeme a 35

nálunk nem túl divatos íriszfestés eredményeképp ezüstösen csillogott. - Üdvözlöm, az én nevem Nicole Prakesh - ültem le vele szemben. - A taui Bevándorlási Hivatal munkatársa vagyok. Kérdéseket fogok feltenni önnek, kérem, mindegyikre őszintén feleljen. Figyelmeztetem, hogy a válaszai, a szkennelés, valamint az írásbeli tesztjének eredményei alapján elemezni fogjuk a személyiségét, és többek között ezen múlhat, hogy beengedjük-e a Taura. Hogy érzi magát minálunk? - Maga szerint? - fintorodott el Hollander, aztán megvakarta a füle tövét. Ritkás haja a fejére lapult, zavarodott tekintetéből düh és idegesség áradt, mint minden felélesztett bevándorlóéból. - Gondolom, ön még nem próbálta a krioutazást, kisasszony. Hát, többet én sem fogom, az biztos! - A tenyerét kezdte el nézegetni, aztán megérintette a halántékán a parányi alfamodot, de nem tette szóvá. Valószínűleg korábban már megkérdezte másoktól, hogy miért van szükség rá. - Mikor engednek rácsatlakozni a helyi globalwebre, vagy hogy hívják az itteni hálózatot? - A mondat végén rám szegezte a tekintetét. A kiejtése elsőre szokatlanul hangzott. - TauNet. Ha megkapja a letelepedési engedélyt, automatikusan hozzáférhet mindenhez, a Gaia fedélzeti kvantere által az utazási idő alatt összegyűjtött adatokhoz és a teljes TauNethez is. - De addig nem? - hökkent meg. Láttam rajta az elrejteni próbált rémületet. A neurális információfüggőség az egyik legelterjedtebb szenvedélybetegségnek számított, a hálózati hozzáférés hiánya állítólag akár narkotikus elvonási tünetekhez hasonló reakciókat is kiválthat. Egyszer már átéltem valami hasonlót, de egy földi számára ez az érzés minden bizonnyal hatványozottan jelentkezik. - Addig sajnos nem - feleltem. - Biztonsági okokból le kellett tiltanunk minden hozzáférést. - És mennyi időt vesz igénybe a letelepedési eljárás? 36

- Kevesebb, mint egy dekád alatt lezajlik minden vizsgálat. Aztán a bevándorlási bizottság dönti el, hogy... - Mi az a dekád? - szakított félbe a férfi a tipikus bevándorló kérdéssel. - Egytized taui év. Olyasmi, mint a Földön egy hónap. Tizenhét taui nap egy dekád, százhetven taunap egy helyi év. Hollander bólintott, hogy érti, de szerintem közben már egész máson járt az esze. Köhécselni kezdett, aztán néhányszor mély levegőt vett. A levegő a földinél alacsonyabb oxigéntartalma a legtöbbek számára fullasztó érzést okozott, az enyhe metánkoncentráció ráadásul irritálta a légcsövet. A taui légkör állítólag közel negyven százalékkal ritkább, mint a Földé, ennek következtében a legtöbb földinél rövidebb-hosszabb időre jelentkeztek a földi hegyekben tapasztalt, magaslati betegségnek nevezett tünetek: fejfájás, étvágytalanság, szívszorulás és gyengeség. - Tudja, kissé paranoiás, ami itt folyik - fintorodott el Hollandén - Az eddigi vizsgálatokon sem bántak velem túl kedvesen, mintha valami bűnöző lennék. Percekig meztelenül kellett állnom tucatnyi ember előtt, akik mindenféle műszerrel cseszegettek, és végül valami undorító folyadékkal átmostak kívül-belül. Belül is, érti? - Ez a csillagközi jog szerinti kötelező egészségügyi és fertőtlenítési eljárás - mondtam. - Mindenkinek át kell esnie rajta. Sajnos ez ellen semmit sem tehetünk. - Fantasztikus. Egyszer próbálja ki! Érdemes... Megmondaná, milyen évet írunk pontosan? - 266-ot. - Azonban sejtettem, hogy elsősorban a földi időszámítás érdekli, így megnéztem a TauNeten, és azt is közöltem vele: - Földi idő szerint 2288. április 18.-a van. - Az szép - tűnődött Hollandén - Még 68-ban indultunk, most meg... Na, mindegy. - Nagy levegőt vett, majd újra. - Meséljen a Földről! Mi folyik ott jelenleg? Normalizálódott a helyzet? Még mindig folyik a krionizálás? 37

- Sajnálom, de most nem ezért vagyunk itt. Majd később tájékozódhat, letöltheti az összes anyagot a földi eseményekről, a Tau sajátosságairól és szokásairól is, de előbb át kell esnie a kötelező vizsgálatokon. Már nincs sok hátra. Mivel foglalkozott, mielőtt eljött a Földről, illetve mielőtt a háború kitört? - Nanotromos mérnök voltam az AT&T-nél. A háború alatt aztán a keleti ellátmányozásnál dolgoztam, de nem hiszem, hogy bármelyik is mondana önnek valamit. - Valóban nem mondott. - Miért pont a Taura jött? - Mit gondol, miért? Mi a szart csináltam volna odahaza? Már elnézést a szóért. A házunkat és a feleségemet elnyelte egy kínai Schwarzschild-lyuk, az országom gazdasága összeomlott, az ismerőseim meghaltak vagy a krioálmot választották, Adódott ez a lehetőség... és éltem vele. - Miféle lehetőség? - Egy ismerősömnek jó kapcsolatai voltak a GE Space-nél, és szerzett nekem egy szabad bölcsőt a Gaián. - És miért pont a Tau? Mehetett volna a Pavonisra is. - Mehettem volna, de eszembe sem jutott. Egy olyan helyre, ahol állítólag tiltott génmanipulációkkal foglalkoznak és a törvények ellenére hiperintelligens MI-ket fejlesztenek? Nézze, bennem nincs egyetlen kibernetikus implant sem, egy viszonylag használható... legalábbis, amikor elindultam, még fejlett modellnek számító Quantic chipen és egy Unex kemikmirigyen kívül. Ráadásul rühellem a poszthumánokat, és a Pavonison állítólag már most túl sok van belőlük. A Földön is egyre többen voltak. De ez is csak a gazdagok kiváltsága. Azt mondják, ők a jövő emberének előőrsei, mi meg le vagyunk szarva. - Mit tud a Tauról? - Őszintén szólva nem sokat. A Tau Ceti bolygója. A Tau Ceti a Földhöz legközelebbi csillag, ugye? - Nem egészen. Csak a negyvenegyedik. 38

- Negyvenegyedik? - lepődött meg a férfi. - Bizony. A legközelebbi azok közül, amelyeknek van lakható, Földszerű bolygója. Hasonló a Naphoz, csak valamivel kisebb és halványabb. - Nekem csak az számít, hogy szilárd talaj legyen a talpam alatt, normális nehézkedéssel és belélegezhető levegővel - vont vállat Hollander, és újra mély levegőt vett. - Gondolom a Taun ennél az orbitvárosénál azért nagyobb a nehézkedés... - Csak kicsivel. A férfi körbepillantott a szobában. - Ez egy Stanford-tórusz gyűrűs állomás, igaz? Lockheed Martin konstrukció. Hihetetlen... Odahaza már csak archív felvételeken találkozni hasonlóval. Az utolsót vagy negyven éve szerelték szét és égették el a légkörben. Tényleg igaz, hogy minden ennyire elmaradott errefelé? - Nézőpont kérdése. - Ki nem állhattam, hogy a legtöbb földi előszeretettel tett megjegyzéseket a Tau elmaradottságára. - Arra azért kíváncsi lennék, hogy az eddigi kérdések alapján miféle következtetéseket vont le? Kápráztasson el! Milyen vagyok én? - Azt hiszem, szereptévesztésben van. Itt magának kellene elkápráztatnia engem, és mindenek előtt meggyőznie, hogy hasznos tagja lehet a társadalmunknak. Szerintem nem érzi át kellő súllyal ennek a vizsgálatnak a tétjét. Ha az értékelése nem lesz meggyőző, vissza kell mennie a kriobölcsőjébe. Láttam az arcán, hogy végre megértette. - Én csak le szeretnék telepedni, és élni a saját életemet - mondta halkan, enyhén remegő hangon. - Újrakezdeni. El tudom látni magam. Mielőtt elindultam, az összes eurodolláromat átutaltam egy itteni Citibankba. Nyolcévnyi kamattal elég szép kis összeg lehet, telnie kell belőle egy kis földre, egy házra. - Itt nem a pénz dönt, Hollander úr. Egyébként a földi devizák a háború után alaposan leértékelődtek, nem tudom, 39

pontosan mennyi az eurodollár jelenlegi árfolyama, de szerintem jóval alacsonyabb, mint szeretné. Azt hiszem, ezzel végképp megtörtem a magabiztosságát, noha egyáltalán nem ez volt a célom. A férfi ettől a pillanattól jóval visszafogottabbá vált, és engedelmesen válaszolgatott a kérdéseimre. A válaszaihoz folyamatosan szúrtam hozzá a megjegyzéseimet, és hamarosan a kérdéslistám végére értem. - Nos, ennyi lett volna - mosolyogtam bátorítóan Hollanderre. - Köszönöm az együttműködését. - Ennyi? - sápadt el. - De hát, mit tudnak megállapítani pár percnyi beszélgetés alapján? - Nézze, rengeteg embert kell meghallgatnunk, így az egy főre jutó időnk meglehetősen rövid. Hiába van az Akhilleuszon több, mint hatszáz bevándorlási tiszt, napokon belül újabb hajók érkeznek, úgyhogy nem beszélgethetünk a végtelenségig. - Intettem a gárdistáknak, akik közelebb léptek Hollanderhez. - Kísérjék az urat a következő vizsgálatra! - És... van esélyem? Szeretnék letelepedni a Taun. Ugye nem fognak visszatoloncolni? - Erről majd egy bizottság fog dönteni. - Biccentettem a gárdistáknak, akik finoman megragadták Hollander alkarját, és kivezették. - Kérem, hölgyem! Segítsen nekem... - fordult vissza Hollander az ajtóból. A szemében félelem bujkált. Aztán az ajtó a helyére siklott. A neumba rögzítettem néhány gondolatot Hollander adatfájljához, aztán elmentettem. Hogy mi lesz vele, nem igazán érdekelt, de nem akartam lerontani az esélyeit, így egy semleges véleményt kreáltam róla. Elsődlegesen amúgy is a szakmai háttere és a tudása számít, és mivel Hollander értékes lehet, tudtam, hogy hacsak nem adok elmarasztaló véleményt, nagy valószínűséggel megkapja a letelepedési engedélyt. Utána egy Kanadából származó idős házaspárt hallgattam meg, aztán egy olasz származású, veterán katona érkezett, akinek egyik lábát és gyomrának nagy részét mechanikusan 40

pótolták egy majdnem halálos sebesülést követően. A férfiból végtelen keserűség áradt, és a személyén keresztül megéreztem valamit a Föld-háború kegyetlenségéből. Némelyik földit képtelen voltam megakadályozni abban, hogy elmeséljék az élettörténetüket, ilyenkor percekre elkalandoztam, és az Alvó Földdel foglalkoztam. Voltak olyanok is, akik kikérték maguknak az egész eljárást, és elkezdtek velem ordítozni. Valahol talán igazuk is volt, de ettől még visszaküldettem őket az elkülönítőbe. Találkoztam olyan földiekkel is, akik azt sem tudták, hol vannak. Felszálltak egy intersztellárisra, hogy egy Földhöz hasonló helyre jussanak el. Mások azt gondolták, hogy a Marsra vettek jegyet, mivel a Földön kívül erről az egy bolygóról hallottak, de arról már nem, hogy a Marson nincs belélegezhető légkör, és a nemzetközi kutatócsapatok tagjaitól eltekintve senki nem akar odamenni. Megkérdeztem tőlük, hogy valójában micsodák az égen a csillagok, de nem tudtak rá válaszolni, sőt a legtöbbjükön láttam, hogy abban a pillanatban gondolkodnak el először a kérdésen. Nekik meg sem próbáltam elmagyarázni, hogy hol vannak. Azonban a felélesztett családok mindegyikének legalább egy tagja a Tau számára értékes szaktudással vagy szakmával rendelkezett, és jelenleg csak ez az egy számított.

Az idő telt, már tizenöt óra is elmúlt. A gyomrom egyre erőszakosabban korgott, de nem hittem, hogy ebben a zűrzavarban lesz idő egy közös ebédre Eliottal. Pedig küldött is egy üzenetet, ő is éhes volt már. A neumra folyamatosan kaptam az újabb jelentéseket és statisztikákat, egy szusszanásnyi lazítást sem engedhettem meg magamnak. A fejem is megfájdult, a kemikemmel fájdalomcsillapítót kellett termeltetnem, és azon gondolkodtam, hogy ha már az első nap is így megvisel, mi lesz később? A következő bevándorló egy fiatal lányka volt. Félénken lépett be a szobába, és nagy barna szemével riadtan pillantott 41

körbe. Vékony alakja miatt olyan törékenynek látszott, mint egy porcelánbaba. Fehér, Gessani feliratú pólót és szűk nadrágot viselt. A gárdisták leültették, ekkor a tekintete megállapodott rajtam, és többé el sem mozdult rólam. Mintha bennem talált volna támaszra. Ovális, határozott kontúrral rendelkező arca felnőttes és gyerekre emlékeztető vonásokat egyaránt tartalmazott, a haja csapzottan tapadt a fejéhez, telt ajkai kicserepesedtek a krionikus utóhatás következményeként. A halántékára a többiekhez hasonlóan alfamod tapadt. Manuéla Placente, százhatvanhét centiméter magas, ötven kilogramm. I.Q-ja százötvenkilenc. Meglepően intelligens az eddigi földijeimhez képest. Utolsó lakhelye Európa, Madrid. A valós kora negyven földév, de biológiailag tizenkilenc földéves... Harminc tauéves. Az adatai között nem találtam túl sok használhatót, ahogy az előző bevándorlóknál sem, ráadásul még neurochipjének azonosító adatai sem egyeztek a Gaia adatmátrixáéval. Az induláskor a földiek nem sokat vacakolhattak a mátrix feltöltésével, bár az akkori zűrzavaros körülmények közt ez talán érthetőnek tűnt. Manuéla az adatok szerint egyedül utazott, ami igen meglepőnek tűnt. Ezt először nem is hittem el, túl sok pontatlanságra bukkantam már az elmúlt órákban. Szerencséjére a lány poszthumán-pszichológiát tanult a középiskolában és az egyetemen is, és magas I.Q.-jával együtt fennakadt a szűrőn. - Szia, én Nicole Prakesh vagyok a taui Bevándorlási Hivataltól. - Manuéla egy alig hallható „jónapotot” rebegett válaszul. - Kérsz egy kis vizet? - intettem az asztal szélén álló vizespalackok felé. - Szolgáld ki magad nyugodtan! Manuéla elvett egy palackot, kitöltött magának egy pohár vizet, majd gyorsan fel is hajtotta. - Vannak rokonaid a többi utas között? - Nincsenek - rázta fejét a lány. - Egyedül utaztam... - És a szüleid? Manuéla lehajtotta a fejét, és az asztallapot bámulta. 42

- Krioálomban fekszenek Madridban. - Csak halk sóhaj volt a hangja. - Az öcsém is. - Értem. - Nem tudtam, erre mit mondhatnék, így gépiesen továbbugrottam a következő kérdésre. - Tudod, hol vagyunk most? - A Taun. - Újra rám emelte tekintetét, a szeméből végtelen szomorúság áradt. - Illetve annak egy orbitvárosán, gondolom. Bólintottam. Mintha egyenesen Lani ült volna velem szemben az Alvó Földből, A neummal kíváncsian rögzíteni kezdtem a szavait és a mozdulatait. Arra gondoltam, hogy később a segítségével életszerűbbé tehetem majd Lani karakterét. - Miért pont ide akartál jönni? - Nem tudom - vont vállat félénk flegmasággal. - A szüleim csak egyetlen intersztelláris utazást tudtak megfizetni, és... azt gondolták, hogy én már egyedül is elboldogulok. - És feltettek a Gaiára... - Igen. Bradet nem akarták egyedül hagyni. Azt mondták, legalább nekem legyen normális életem, és a Taun csak jobb lehet. Ki tudja, mi lehet most velük odahaza. - Jól látom, Párizsban éltetek?- akadt meg a szemem a közben a retinámra vetített újabb adaton. Neuroképek tucatjai, Eliott vágyakozással telített történetei és VR-szimulációban töltött séták elevenedtek meg a szemem előtt. - Igen. Aztán, amikor kitört a háború, Spanyolországba, Valenciába menekültünk. Ott próbáltuk meghúzni magunkat. - Valóban olyan szép Párizs? - kérdeztem önkéntelenül. - Nagyon - sóhajtotta Manuéla, és elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. A mosolya a következő pillanatban eltűnt. - A legszebb volt. - Egyszer szerettem volna elmenni a Földre - tűnődtem. - A férjével, igaz? - Miből gondolod, hogy van férjem? - lepődtem meg. - Hát... - jött zavarba Manuéla - a szép nőknek mindig van férjük. 43

Elmosolyodtam a kamaszos őszinteségen. - Tényleg van férjem... - Manuéla egy pillanatra újra behunyta a szemét, és közben halkan szuszogott. - Jól vagy? - kérdeztem aggódva. - Fáj a fejem. Igazából mindenem fáj, és gyengének is érzem magam. Ez ugye a kriobölcsőben töltött idő utóhatása? - Részben igen, részben pedig az itteni, ritkább levegő miatt van. Manuéla nagy levegőt vett. - Tényleg! Olyan más itt! Más a szaga... vagy nem is tudom, hogy mondjam. És... nem tudok elég nagyot lélegezni. - Ez azért van, mert itt alacsonyabb az oxigéntartalom, mint a Földön, de hozzá fogsz szokni, ne aggódj... - Odakintről kiáltás harsant, aztán kutyaugatást hallottam. - Egy pillanat türelmet mondtam Manuélának, miközben felálltam. Odasiettem az ajtóhoz, ami a közeledtemre besiklott a falba. Egy szőrös árnyék surrant el a lábam között a bokámat súrolva. Felsikoltottam, és önkéntelenül nagyot ugrottam ijedtemben. Egy szürke macska volt az. Felszökkent az íróasztal tetejére, és riadtan tekingetett körbe. Az egyik gárdista megcélozta a sokkpisztolyával, de leintettem. Manuéla óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a cica feje búbját, mire az összekushadt, de engedte magát megsimogatni. Kipillantottam a folyosóra. Egy hosszúszőrű, testes keverékkutya rohant felém, majd engem meglátva megtorpant, és farkát csóválva bizonytalanul méregetni kezdett. Az üres kriobölcsőket a folyosó egyik oldalához pakoló Warwickok megálltak, és mozdulatlanul figyelték az állatot. Aztán egy gárdista tűnt fel az eb mögött, és sokkpisztolyából egy láthatatlan mikrosugárnyalábot lőtt belé. A kutya bénult izomzattal, csattanva dőlt el a padlón, a nyelve kifordult a szájából, sűrű nyála a padlóra csörgött. - Francba ezekkel a büdös dögökkel! - szitkozódott a gárdista. A nyomában két társa érkezett, valamint két gondozó a purvisi állatkert egyenruhájában. Mögöttük, a távolban a 44

felfelé ívelő folyosón Juvonen igazgató és Eliott bukkant fel, Eli, amikor meglátott, elmosolyodott. Félreálltam az ajtóból, a gárdista berontott, de mielőtt célba vehette volna a cicust, az leugrott az asztalról, a katona lába mellett kisurrant, és eliszkolt. A férfi megeresztett utána egy lövést, de célt tévesztett. Ekkor újra káromkodott, majd a másik két gárdistával a folyosó végén eltűnő macska után rohantak. Olyannak tűnt az egész, mint egy régi burleszk-filmben. Fejcsóválva bevártam Juvonent és Eliottot. Közvetlenül mögöttük három újabb gárdista egy rövid, szőke hajú, meglehetősen masszív testalkatú, megbilincselt férfit kísért. „Látom, hagyjátok megszökni a bevándorlókat” - üzente Eli, de vizuált nem küldött. A padlón fekvő, áléit kutyára pillantottam, amelyet a gondozók éppen akkor tettek fel egy fúziós hordágyra. „Mi a helyzet?” „Van itt egy kislány...” - feleltem önkéntelenül, és én sem küldtem vizuált, hiszen amúgy is láttuk egymást. „Az egész családja krioálomban fekszik a Földön, és egyedül utazott idáig. Szeretném, ha mindenképpen letelepedési engedélyt kapna.” „Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.” „Anya ott ül a bizottságban, majd szólok neki. Ha kell, akár apával is beszélek, legalább valami hasznát is veszem. Kit akarunk befogadni, ha őt nem?” „És ha csupa ilyen ártatlan kislány vár ébredésre a kriobölcsőkben, akkor mindegyiküket engedjük le a Taura?” „Beszélni fogok anyával” - üzentem a neun ellentmondást nem tűrően. A legkevésbé sem érdekelt a véleménye. Néha gyűlöltem a minden helyzetben dühítően racionális gondolkodását. Közben oda is értek elém. Egy nem éppen kedves pillantással éreztettem Eliottal, hogy nem tetszett a legutolsó megjegyzése. - Üdvözlöm, Nicole - biccentette Juvonen. Túl feszültnek látszott. - Van itt egy földi, akit soron kívül ki akarok kérdeztetni. 45

A kérdő pillantásomra válaszul Eliott a hátuk mögé mutatott: a három gárdista által közrefogott szőke férfira. Azonnal feltűnt, hogy a gárdisták folyamatosan a férfi oldalának szegezik infrahang karabélyaikat. Juvonen átküldte a férfi adatait a neumra: Garrett Edward Selinnek hívták, biológiailag negyvenegy földéves, egykori euramerikai, washingtoni állampolgár, nőtlen, gyermeke nincs, a foglalkozása neurochip konstruktőr. Azonban a Gaia adatmátrixa ezen túl csak érdektelen személyes adatokat, földi azonosítókódokat és számlaszámokat tartalmazott. Nem igazán értettem, miért olyan fontos ez a férfi, de Juvonen tekintete meggyőzött róla, hogy jobb, ha nem kérdezek semmit. Visszamentem a szobába. - Egyelőre végeztünk, Manuéla. - A lány gyorsan felállt, és tétován kifelé indult az őrizetét ellátó gárdisták kíséretében. Az alsó ajka megremegett, látszott rajta, hogy fél. - Ne aggódj, nem lesz semmi baj! - mondtam neki az ajtóban, és megsimogattam az arcát. Leültem az asztalhoz, közben a gárdisták bekísérték a szobába Garrett Selint. Juvonen beintette Eliottot is, amin meglepődtem. „Te mit keresel itt?” - kérdeztem tőle a neumon keresztül. „Növelem a biztonságérzetet. A főnököd alaposan megijedt ettől a fickótól, és azt hiszi, hogy a probléma a szakterületembe vág. Vicces, mi?” - Ültessék le! - parancsolta a gárdistáknak Juvonen. - Ki ez? - kérdeztem. - Ezt kellene megtudnunk - fordult felém Juvonen. - Most hozták ki a szkennelőből: a neurochipje elég speciális, Laura szerint az sem biztos, hogy az azonosítója hiteles. Ráadásul a testében rengeteg kibernetikai beültetést találtunk, többek közt három katonai tudatmódosító kemiket, nem beszélve az idegrendszerét behálózó katonai nanotechekről. A teste különböző pontjain apró nyílások vannak, amelyek összeköttetésben állnak a bőre alá ültetett, folyadékkal teli tasakokkal. Állítólag valamiféle mágneses folyadékpajzs, vagy 46

mi. Mindenesetre biztos, hogy nem civil technológia. És ő már az ötödik, ugyanilyen implantokkal telepumpált fickó. - Katonák? - Vagy kormányügynökök. Minden bizonnyal az Euramerikai Unióból. Csakhogy Mr. Selin esetében van itt valami sokkal érdekesebb. Az agyára egy intelligencianövelő, adatelemző kvantumchip csatlakozik, de olyan elképesztően bonyolult idegi összefonódásokkal, hogy a neurotechnikusok először a közelébe sem mertek menni. - Egy poszthumán?! - néztem meghökkenve Selinre. Még soha nem láttam földi poszthumánt. Hiába terjedt az eljárás vírus módjára a gazdagok körében, ide még egyetlen, mesterségesen megnövelt intelligenciájú ember sem jött a Földről, magáról a technológiáról nem is beszélve. - Jelenleg ő az egyetlen, de bizonyos vagyok benne, hogy lesznek többen is. Mr. Selin valószínűleg magas rangú tiszt. Ilyen implantokkal nem hiszem, hogy csupán egy gazdag civil lenne. Garrett Selint tanulmányozva elbizonytalanodtam. Semmivel sem nézett ki többnek, mint bármely más ember, de nem is a külseje, vagy az implantjai számítottak, hanem az adatelemző kvanterrel összeolvasztott agya. Tűrhetően eligazodtam az emberi természet útvesztőiben, végtére is ez a szakmám, egy ilyen túl intelligens poszthumán személyiség viszont ismeretlen, ingoványos területet jelentett számomra. Eliottal gyökeresen másképpen vélekedtünk a poszthumánokról. Míg ő nagy adag előítélettel viseltetett irántuk, én alkalomadtán akár még el is gondolkodtam volna egy ilyen lehetőségen. A regényeim egyre bonyolultabbakká váltak, egyre több, apró részletből álltak össze, és egy ideje már úgy éreztem, képtelen vagyok összefogni a szálakat. Olybá tűnt, mintha folyamatosan az agyam korlátait feszegetném. Néha szívesen elfogadtam volna egy jóval gyorsabb, rugalmasabb agyat, akár egy ilyen kvanterbővítés révén is, de ez még a Földön is elképesztő pénzösszegbe került, számunkra 47

pedig elérhetetlen volt. Ettől azonban még szemtől szemben nagyon is tartottam tőlük. - Üdvözlöm, Mr. Selin - szólítottam meg bizonytalanul. Nem elég, hogy Juvonen árgus szemekkel figyelt a hátam mögül, ráadásként még egy ki tudja, miféle intelligenciával rendelkező embert kellett faggatnom. Az idegességtől begörcsölt a gyomrom, de a kemik szerencsére gyorsan megnyugtatott. - Tudja, hol van? A férfi tekintete megriasztott. Mintha belém látott volna, bár ezt szerintem csak beképzeltem magamnak. - Az úti cél a Tau Ceti nap Tau bolygója volt. Ha minden jól megy, most ott kell lennem, feltehetően az egyik orbitvárosban, igaz? Ha jól sejtem, ez egy Stanford-tórusz Sierra típus. Akkor pedig vagy az Odüsszeusz vagy az Akhilleusz. -- Úgy van. - Bizonytalanul Juvonenre sandítottam. - És maga kicsoda? - szegezte nekem a kérdést Selin. - A Taui Bevándorlási Hivatal munkatársa vagyok - feleltem önkéntelenül -, a nevem Nicole Prakesh. Válaszolnia kell néhány kérdésünkre... - Ébresszék fel Marius Imperiolit! - vágott közbe Selin. - Ki az a Marius Imperioli? - kérdezte meglepetten Juvonen. - És Orsón Finnegant. Ébresszék fel őket! - Kicsodák ők, Garrett? - faggatózott Juvonen, de a férfi nem felelt. - Maga katona, igaz? - Ismét semmi válasz. - Várjunk csak! - Az első név ismerősen csengett. - Marius Imperioli. Imperioli. Imperioli. Úgy emlékszem, olvastam róla a Föld-háború kapcsán. Valamilyen politikus lehet. Biztosan tudtam, hogy hallottam már a nevet a Földről érkező hírekben. Megadtam keresési feltételként a TauNetben tárolt földi adatbázisoknak, és rögtön több száz híradós felvétel, beszéd, nyilatkozatok tömkelege töltődött le és jelent meg tudásként a fejemben Imperioliról. Juvonen közben a neuroterén kommunikálhatott, majd röviddel utána egyszerre lépett neurokapcsolatba Eliottal és velem, gondolom azért, hogy a poszthumán ne hallja, amit mondani akar. 48

„Megtalálták az említett két személy kriobölcsőjét. Gyakorlatilag ugyanolyan semmitmondóak az adataik, mint Seliné. Marius Imperioli állítólag köztisztviselőként dolgozott az euramerikai szövetségi kormány alkalmazásában, Orsón Finnegan pedig biztonsági alkalmazottként van bejegyezve. De az adataik valószínűleg hibásak vagy hamisak. Imperiolihoz egy másik kriobölcső adatfájlját kapcsolták, a feleségéét, Irina Poyerét.” „Utánanéztem ennek az Imperiolinak” - feleltem. „A Földháború előtt Terence W. Landis euramerikai elnök tanácsadó testületének tagja, majd a háború előtt közvetlenül gyors előrelépések következnek, miniszteri, majd alelnöki pozíció, végül a háború után, Landis halálát követően ő lesz a Kelet-Amerikai Államok elnöke, és már ő írja alá amerikai részről a békét a Hold Shackleton-kráterében. Két év múlva lemond, arra hivatkozva, hogy nem képes a problémák megoldására, a romokban heverő gazdaság feltámasztására.” Mindkettőjüknek átküldtem a letöltött adatcsomagot. „Na basszus!” - hördült fel Juvonen. „Szép életpálya” - felelte Eliott. „Nem tudtam, mi hiányzott még! Vajon mit keres itt?” „Gondolom azt, amit a többiek" - vont vállat Juvonen. „Új életet akar kezdeni. Orsón Finnegan tábornok pedig ezek szerint az euramerikai hadsereg vezérkarának tagja volt a Földháború alatt. Szintén részt vett a shackletoni béke aláírásában, majd nyugállományba vonult. Irina Poyer Imperioli felesége, színésznő és modell. Továbbítottam a nevüket Orionba, az adatosoknak, majd ők elszórakoznak vele. Mindenesetre elrendelem a felélesztésüket. Hihetetlen. Egy euramerikai elnök! Ebbe beletenyereltünk.” Ki akartam javítani, hogy csak amerikai, de végül is ez lényegtelen volt. „Ő is csak ember” - jegyezte meg Eliott. „Valóban...” - morogta Juvonen. „Mondja csak, Eliott, ha úgy alakulna, be tudna hatolni egy poszthumán kvanterébe?” 49

„Eddig még nem próbáltam, de meg tudom oldani, ha szükséges.” - Eli nem jött zavarba, én viszont megrémültem. Egyáltalán nem szerettem volna, ha nagy pénz reményében elvállal egy ilyen veszélyes feladatot. Én a helyében messzire elkerültem volna ezeket a földi poszthumánokat. „Beszélek Prakesh kormányzóval, és kikérem a véleményét” - mondta Juvonen. „Mindenesetre készüljön fel rá, hogy ha a kormányzó engedélyt ad rá, fel kell törnünk egy ilyen poszthumán kvanteragyát. Természetesen nem önnek egyedül, de maga is részt fog venni benne, hogy ne unatkozzon. Megmutathatja, hogy valóban olyan jó szakember, mint amilyennek a kormányzó gondolja.” „Mindenekelőtt előkészítem a megbízási szerződést” - fe-‘ lelte Eliott kajánul, de Juvonen ezt mintha meg sem hallotta volna. Szúrós szemmel Garrett Selint figyelte, aki egykedvűen ült a széken, és időnként felköhögött. Azon tűnődtem, milyen lehet poszthumánnak lenni. Mit érezhet, mire gondolhat egy ilyen ember, egyáltalán úgy gondolkodik-e, mint én vagy Eliott? Minden bizonnyal sokkal bonyolultabban. És ekkor kerített először hatalmába az az érzés, hogy valami véget érőben van a Taun, és új idők szele közeleg. Persze, ez mit sem változtatott korábbi, egyre nyomasztóbb félelmeimen.

50

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Poszthumánok. A szó már nagyon régen beépült a köztudatba, mint a jövő emberfajára, a következő fejlődési fokra jutó emberi lényre utaló kifejezés. Használták már a XX. században is, majd a genetikai világforradalom idején a XXL század második felében, de mégis, akkor vált egyértelművé, hogy egy új kor, egy új emberiség hajnalához közeledünk, amikor megtörtént egy agy és egy adatelemző kvantumkomputer első neurális összekapcsolása. A poszthumán kifejezés azóta státuszszimbólummá vált, míg a kvantumchip beültetés a gazdagok, magas rangú politikusok és a hadseregek vezérkarának féltve őrzött kiváltságává. A hiperintelligencia és a majdhogynem félisteni felsőbbrendűségtudat horribilis költségeit más amúgy sem tudta megfizetni. Pedig szerintem ezek a poszthumánnak nevezett emberek semmivel sem különbek, mint egy átlagember, mindössze pénzen vettek maguknak intelligenciát. De vajon ember marad-e, aki ilyesmire vállalkozik? És vajon a kvantumkomputerek valóban csak passzív háttértár és információ-feldolgozó szerepet látnak el, és nem torzítják el a személyiséget? A földi tudósok, a mérnökök és maguk a poszthumánok is azt állítják, hogy a személyiség változatlan marad, de én ebben egyre kevésbé hiszek. Főleg, mivel egyes hírek szerint a Pavonison például jóval több történik annál, minthogy az emberi agy kap egy erős adatelemző és döntéssegítő támogatást. Persze, ezek talán csak pletykák, hiszen akik már találkoztak pavonisi poszthumánnal, azt 51

mondják, nincs különbség, és minden létező személyiségteszt ezt az állítást igazolja. A Földön egy ideje mindenki azt hangoztatja, hogy néhány évtized múlva talán már minden embernek mesterségesen megnövelt intelligenciája lesz, de itt, a Taun nem igazán hittünk ebben. Amúgy is túl messze voltunk még ettől az eljövendő poszthumán világtól, A Taura eddig még egyetlenegy poszthumán sem merészkedett, és a Föld egyelőre még tiltotta a technológia exportját, pedig néhány helyi nagykutya már megpróbálta megrendelni magának. Persze, tudtuk, hogy pár éven belül már a helyi vállalatok is képesek lesznek kielégíteni a gazdagok és befolyásos emberek igényeit. Néhány dekádja ráadásul lett egy „saját poszthumánunk” mégpedig a Pavonis idehelyezett nagykövete személyében.

Nicole-lal megejtettünk egy közös ebédet a Tranzit szektor egyik éttermében. Kint ültünk a teraszon, egy göcsörtös chandrafa árnyékában, ahonnan pont rá lehetett látni a Taura, miközben egy Warwick éppen felszolgálta az ebédünket. Fél szemmel szokás szerint nőm ajkait figyeltem: mindig is kifejezetten erotikusán evett, bár lehet, hogy ez csak az én mániám. Nicole fáradtnak tűnt, keveset is beszélt, láthatóan kimerítette a délelőtti hajtás, ráadásul tudtam, hogy amikor tehette, többnyire írt, legtöbbször az alvás rovására. Az én írónőm... Fura dolog ez az írás, én nem lennék képes ilyen történeteket kitalálni, és nem tudom, hogy Nicole például honnan szedte azt a sokféle szereplőt, akik a regényeiben megjelennek. Kik azok a muksók, és hogyan lát bele ennyire a fejükbe? Egy biztos: túl sokat gondolkodott, ezt már a kapcsolatunk legelején megállapítottam, de ez is csak még izgalmasabbá tette őt magát. Szerettem volna, ha egy időre abbahagyja a bevándorlási hivatalos munkát, hiszen sosem kedvelte, ráadásul elvette az idejét az írástól, pedig ez utóbbi éltette igazán. Ráadásul 52

komolyan féltettem az elkövetkező években várható zűrzavartól. Könnyen megéltünk volna csak az én keresetemből is, és mindez összefüggött valamivel, amit már amúgy is régóta tervezgettünk. - Azon gondolkodom - kezdtem a szemébe nézve, és letettem a villámat -, hogy talán... most lenne itt leginkább az ideje... - Egy közös gyereknek? - kérdezte halkan Nicole. Bólintottam. Úgy hittem, ez talán felrázza egy kicsit, és kizökkenti ebből a megmagyarázhatatlan letargiából. - Kezdem megint azt hinni, hogy mégiscsak telepata vagy - évődtem. - Pedig nem is. Ebben sem ütök apára. - És...? - Valóban jó lenne - sóhajtotta Nicole, és elrévedve valahová a hátam mögé bámult. Nem dobta fel túlzottan a gondolat, ez viszont szíven ütött. Együtt neveltük Gaurit, és noha úgy szerettem őt, mint a saját lányomat, már nagyon vágytam egy saját pöttömre. Azt hittem, Nicole is így gondolkodik, hiszen korábban többször is beszélgettünk róla. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az ilyesfajta, számomra egyre fájdalmasabb megnyilvánulásaival. - Ez nem volt túl meggyőző - fintorodtam el, aztán bekaptam egy hússzeletet. - Ne haragudj! - Megint a reggeli, baljós hangulatú Nicole-t láttam magam előtt. Egyre inkább érett bennem az elhatározás, hogy lesz, ami lesz, beszélek vele, és ezúttal addig nem hagyom békén, amíg el nem mondja, hogy mi a baj velünk, velem. - Mostanság teljesen szét vagyok esve. Mintha csak úgy sodródnék... - Egy pillanatra megmagyarázhatatlan, mély fájdalmat láttam megvillanni a szemében, de aztán mindez tovatűnt, és szája szegletében megjelent a kedvenc mosolyom. - Igen, nagyon szeretnék tőled egy gyereket, de inkább többet. Meg azt is, amikor csináljuk őket - tette hozzá huncut mosollyal. Egy parányi felvillanás a régi énjéből. 53

Neurohívást kaptam, pont a legrosszabbkor. Megkocogtattam a halántékomat, jelezve Nicole-nak, de ugyanekkor ő is

hiányzik 2 oldal

54

A kétoldalt chandrafákkal szegélyezett úton megsárgult falevelek hevertek, az elsuhanó hidroautók által keltett légmozgás fel-felkapta némelyiket, és arrébb sodorta néhány méterrel. A Taun nem léteztek évszakok, az orbitvárosokban viszont furcsa módon mindig is őszi hangulat kerített hatalmába, főleg, mivel az amúgy mediterrán jellegű chandrafák az itteni körülmények hatására gyorsan cserélték leveleiket. Ráadásul hiába a kisebb a gravitáció, hiába éreztem a gyomromban a gyűrű rotációját, időnként megfeledkeztem arról, hogy fent vagyunk az űrben, és ösztönösen hiányoltam a szelet. - Kíváncsi vagyok erre az Imperiolira - mondta Nicole. - Biztos érdekes dolgokat tud mesélni a Földről. - Csakhogy azokat nem fogja elmondani neked. Ugyanis mind nagy disznóság lehet. Ne feledd, Imperioli részt vett a háború legmocskosabb döntéseiben, mint az akkori kabinet befolyásos tagja. Ráadásul egy poszthumán. - Ugyan, ne légy ennyire negatív! - Nem vagyok én negatív, csak nem fogok hasra esni egy földi exelnöktől, még ha történetesen mindenféle adatelemző, intelligencianövelő implantot is visel a fejében. Vajon hogyan fogja viselni, hogy itt nem lesz több, mint egy a sok ezer bevándorló közül? Nicole túlságosan is rózsaszín szűrőn keresztül szemlélt mindent, ami a Földdel kapcsolatos, erre már a megismerkedésünkkor rájöttem, bár akkor ezt a legkevésbé sem bántam. - Tudom, hogy utálod a politikusokat és az egész politikát, de akkor meg mit eszel annyira apámon? - Apád ahhoz képest, hogy politikus, jó fej. Mondjuk otthagyta a családját a karrierért, ez nem tetszik, de többet tett a Tauért, mint az előző két kormányzó együttvéve. Az emberek kedvelik. 55

Nicole megvonta a vállát. Érthető okokból nem tudta objektiven megítélni Vasco Prakesht. Nekem is mesélhette volna bárki, hogy az apám milyen jó fej, amikor tudtam, hogy egy szemétláda. Amióta egy évvel a Taura való érkezésünk után lelépett egy Földre tartó intersztellárison, itt hagyva bennünket anyával, az sem érdekelt, él-e még egyáltalán. Valamikor mostanában kell megérkeznie a Földre. Remélem, tetszeni fog neki, amit ott talál. Már ha egyáltalán feléleszti valaki. Csak anyát sajnáltam, ő sosem tudta kiheverni apám lelépése miatti sokkot. Mindig csak a Földről beszélt, és sosem tudta megkedvelni a Taut. Mindig is azt szerette volna, ha egyszer majd együtt visszautazunk, de amikor Nicole-t elvettem feleségül, ez az álma is szertefoszlott, Hiába próbáltuk vele megszerettetni a bolygót, nem sikerülhetett. De azt, hogy mennyire nem tudott megbékélni vele, csak akkor értettem meg, amikor néhány éve, megzavarodott elmével leugrott arról a Mars-tenger melletti magas szirtről. - Üdvözlöm a Farkas családot! - köszönt ránk valaki a hátunk mögül. A mellettünk lefékező ezüstszínű hidrotaxiból egy távol-keleti férfi szállt ki. Magas gallérú, pavonisi inget, bordó mellényt és fekete nadrágot viselt. Zhijuan Marsdennek hívták, néhány dekádja érkezett a Pavonisról, hogy ellássa a nagyköved teendőket. Mandulavágású szeme, hollófekete haja, apró orra és az arca jellegtelen benyomást keltett. Nem is a külseje számított, azt mindenki úgy alakította, ahogyan jólesett, megannyi bizarr és nevetséges módszer létezett rá. Csakhogy Marsden nagykövet agya szerves egészet alkotott egy bonyolult adatelemző kvanterrel. Máris kellemetlen érzésem támadt, noha még el sem kezdtünk beszélgetni. - Mi járatban idefent, nagykövet? - érdeklődtem hűvösen. - Prakesh kormányzótól engedélyt kaptam, hogy körülnézzek az Akhilleuszon. Hallom, fontos személyek is érkeztek a Gálával... - Fontos? Hát így is lehet mondani. 56

- Hogy van a kislányuk? - fordult Marsden mosolyogva Nicole-hoz. - Köszönjük, jól - komorodott el Nicole. - Eleven és szemtelen. - Hiába, ő kivételes teremtés. - Ezt hogy érti? - kérdeztem. - Végtére is, egy a K-vírussal megfertőződött keidi asszony lánya, aki... - Ez a magánügyünk, örülnék, ha nem ártaná bele magát! - Féltem, hogy Nicole csak még kedvetlenebb lesz ettől a témától. - Elnézésüket kérem a tapintatlanságomért - szabadkozott a nagykövet. Eddig ugyan csak futólag találkoztunk néhányszor, de azt már rögtön az elején megállapítottam, hogy felettébb tenyérbe mászó személyiség. - Nos, én magatokra hagylak benneteket - mondta Nicole. Sem az arckifejezéséből, sem a hangsúlyából nem tudtam megállapítani, hogy miként érintette Marsden faggatózása. - Sietnem kell vissza. Viszlát, nagykövet úr. - Kellemes napot kívánok, és még egyszer elnézését kérem. - Semmi gond - felelte Nicole, aztán besétált a Tranzit kapuján. Néhány pillanatig a ringó csípőjét néztem, közben eszembe jutott, ahogy reggel a szokásos Nicole-os mozdulattal belebújt a ruhájába. - Merre tart, Eliott? - zökkentett ki a gondolataim közül Marsden. - Átmegyek körülnézni a Gálára. - Nem bánja, ha önnel tartok? Én is szeretném megnézni ezt a földi intersztellárist. Megvan az engedélyem hozzá. Jöjjön, eltaxizunk a liftekig! - mutatott a hidrotaxi felé. Hirtelenjében nem tudtam olyan hihető indokot kitalálni, amivel lerázhattam volna, így kényszeredetten beültem mellé a hidrotaxiba. A hátam közepére sem kívántam Zhijuan Marsdent. Még csak azt sem tudtam, hogy pontosan miért is küldték ide. A hivatalos változat szerint a Tau és a Pavonis 57

közötti kapcsolatok megszilárdításának első lépéseként, de a húsz fényévnyi kommunikációs távolságot figyelembe véve ez felettébb különös indoknak tűnt. Már az első pillanatban furcsálltam, hogy Vasco miért engedi szabadon járkálni a Taun vagy az orbitvárosokban, és miért nem állít rá legalább néhány ügynököt. Bár, lehet, hogy meg is tette, csak én nem tudtam róla. A Pavonis az elmúlt évszázadban furcsa világgá nőtte ki magát. Lenyűgöző adottságai miatt mindig is több telepest vonzott, mint a Tau, így a kezdeti lemaradását viszonylag hamar be is hozta, sőt egyesek szerint bizonyos fejlesztési irányvonalak tekintetében még a Földet is sikerült utolérniük. A „pavonisi csoda” néven elhíresült ugrásszerű fejlődés azonban a Földtől való hatalmas távolság miatt nagyobb önállósághoz és a földi normák eltorzulásához vezetett. Erősen támogatták az emberi intelligencia mesterséges módon történő megnövelésére irányuló kutatásokat, és egyes, de feltehetően légből kapott becslések szerint a közel húszmillió lakosú Pavonison már majdnem annyi poszthumán élt, mint a Földön. Olyasmiről is hallani időként, hogy egyes emberek tudatát megpróbálják mesterséges intelligenciákkal egyesíteni. Hidrotaxink lelassított, majd megállt a liftek melletti kis parkolóban. - Hallott a háború előtti, földi telepatikus kísérletekről? - kérdezte a nagykövet, miközben beszálltunk az egyik liftfülkébe, amely aztán megindult velünk a Tengely felé. - Régebben olvastam pár anyagot erről - feleltem. - De miért pont a földi kísérletekről kérdez? Nálunk ugyanúgy vannak telepatikusán érzékeny emberek. - Ön tizenhét évig a Földön élt, ha jól tudom... - A nagykövet a gyűrűmodul alattunk és előttünk elterülő, lassan távolodó ívét figyelte. Aztán érdeklődve a Tengely egyik végén található Lyman dokk és a rajta csüngő Gaia irányába fordult, ahová éppen tartottunk. 58

- Ez igaz - ismertem el. - De szinte gyerek voltam még, amikor eljöttünk. Akkoriban nem sokat értettem a világból. - És most már ért? - A megjegyzés élét tompítandó, a nagykövet felém villantott egy bocsánatkérő mosolyt, én legalábbis annak vettem. - A Földön a háború előtt törvényszerűen jóval előrébb jártak a telepatikus kutatásokkal, mint bármelyik kolónián. Bizonyított tény, hogy a magas tphányadossal rendelkező emberek száma vagy másfél évszázada exponenciálisan növekszik. A Föld-háború előtti utolsó négy évtizedben ez a növekedés kiugró intenzitású, és ezek csak hivatalos statisztikák, a valós növekedés feltehetően még ennél is nagyobb. Gyakorta tűnődöm azon, hogy mi lehet ennek az oka. Miközben a nagykövet beszélt, a súlyom folyamatosan csökkent. Önkéntelenül megfogtam az egyik kapaszkodót. - A tp-hányadost csak nem régóta tudjuk egyszerűen és pontosan mérni - feleltem aztán -, ez szerintem, erőteljesen torzítja a statisztikákat. Minden bizonnyal egy-két évszázaddal ezelőtt is éltek telepatikus képességekkel rendelkező emberek, ha nem is olyan számban, mint manapság, csak a közvélemény nem tudott róluk. - Az ön helyében én ezt nem intézném el ilyen könnyedén. Tudta, hogy ma már minden huszadik embernek van Rheinsskálán mérhető tp-hányadosa? És azt, hogy a születő gyermekek közül durván minden ötödik mérhető tphányadossal születik? Egyre több telepata mászkál közöttünk. - És ez baj? - Nem erről van szó. A telepátia genetikai alapú neurális fejlődés következménye. Több mint egyszerű mutáció, mivel egyre dominánsabban jelenik meg az újabb generációkban. Viszont a mai napig nem értjük pontosan a működését. És ráadásul van valami a hátterében, ami teljesen más megvilágításba helyezi ennek tényét. - Ezek szerint tud valamit, amit én nem? 59

- Rengeteg mindent tudok, amit ön nem. Ez a megnövelt intelligenciájú emberek elkerülhetetlen sajátossága. - Hát persze, hiszen ön egy poszthumán szuperember - vigyorodtam el. - Tudja egyáltalán, mit jelent a poszthumán szó? - kérdezte Marsden. - Szerintem fogalma sincs róla, ahogy általában a legtöbb embernek nincs. Amire pontatlanul használják, valójában csak egy átmenet valami sokkal hihetetlenebb, egy emberen túli állapot felé. A pontos megfogalmazás szerint én transzhumán vagyok, átmeneti ember, ami leegyszerűsítve a poszthumánt, az emberen túli lényt megelőző állapot. Amikor azonban a média az első mesterséges kvantumchip révén történő intelligencia kiterjesztés után lecsapott a poszthumán szóra, már nem létezett visszaút. De már most is óriási a különbség akár kettőnk között is. Gondoljon csak bele: egy átlagos ember I.Q.-ja száz, egy intelligensé meghaladja a százötvenet. Az enyém ennél nagyságrendekkel magasabb. - Mennyi? Ötszáz? Ezer? Tízezer? - Ezt az önbecsülése érdekében inkább nem mondom meg. - Fantasztikus! Ön egy valóságos csoda. - Felesleges gúnyolódnia. Ezek pusztán tények, és függetlenek attól, hogy elhiszi, vagy nem. A lift megállt, kiléptünk a henger alakú nagycsarnokba, majd az alacsony gravitáción szökdécselve elindultunk az enyhén ívelő járdán a közeli inaglev sínjárathoz. Az egyik merevítőoszlop közelében gárdisták ácsorogtak a hengerfelület görbülete miatt az oszloppal együtt felénk dőlve. Az alsó Lyman dokkból a Tengely teljes hosszán végigfutó négy, kékes fényt árasztó EM-szállítómezőben lebegve folyamatosan érkeztek az újabb és újabb kriobölcsők, és egymás után siklottak be a gyűrűmodulba vezető szállítóliftekbe. Rotamérnökök, dokkmunkások, pilóták és bevándorlási tisztek bámészkodtak körülöttük, és a kriobölcsőkben fekvő nitrogénbe fagyott testeket mustrálták. 60

- Az is érdekes, hogy a mesterséges intelligencia kutatás az elmúlt száz évben látszólag alig fejlődött valamit - folytatta mélázva Marsden, mintha csak hangosan gondolkodna. -A XXI. századtól egyre hihetetlenebb számítókapacitású gépi intelligenciák születtek. Megközelítették az emberi agy másodpercenkénti műveleti sebességét, majd túl is haladták, és az erre épülő, szoftveresen szimulált mesterséges entitások is egyre komplexebbekké váltak. Aztán az olajválság Nagy Megtorpanását követően az Mi-fejlődés furcsa módon lelassult, majd a XXII. század vége felé szinte teljesen meg is akadt. Elértük volna a korlátot vagy valami más oka van mindennek? - Valószínűleg mindkettő. Szerencsére az MI-fejlesztésekre vagy akár a génsebészetre, illetve a klónozásra vonatkozó bolygóközi ENSZ-jogszabályok és törvények megakasztották az eszeveszett fejlődést. - Bizonyos mértékig megakasztották, de szerintem még inkább egy meghatározott irányba terelték a fejlődést. Legalábbis a Földön. Nézzük a másik oldalt! Az emberiség fejlődése mindennek ellenére egyre gyorsul. Hosszú évezredeken át gyalog és lovon közlekedtünk, aztán egyszerre minden megváltozik. Megjelenik és rövid idő alatt hihetetlen karriert fut be az elektromosság, az atomenergia, a repülés, az űrhajózás, az információtechnológia, a gyógyszeripar, a genetika, a nanotechnológia, a nanomedika, a kvantumfizikán alapuló technológiák, a hidrogénfúzió és a többi. Pár száz éve egy ilyen, a Föld-háborúhoz hasonló globális konfliktus halálra ítélte volna a fajunkat. Nem lett volna hová menekülnünk a következmények elől. Az utolsó ilyen béklyó az olajcsapda volt, és ha nem is könnyen, de azt is átvészeltük. - Könnyen? - ismételtem meglepetten. - Bizony. Sokkal rosszabbul is járhattunk volna, ha közben nem terjed el az éppen csak felfedezett mesterséges hidrogénfúzió. Most pedig több ezer fős kutatóállomásokat tartunk fenn a Holdon és a Marson, utóbbinál megkezdtünk egy kilencven éves terraformálási projektet, évtizedek alatt 61

elérhetjük a legközelebbi csillagok lakható bolygóit, chipekkel megnöveljük az intelligenciánkat, kibernetikus szerveket és implantokat ültetünk a testünkbe, módosítjuk egyes állatok és az ember DNS-ét. Egyes milliárdosok újabban kvantumkomputerekbe töltik a tudatukat. Nanorobotokkal sokszorosára gyorsítjuk a gyártási ciklusokat, lemodellezzük és a mindennapi életben használjuk a csillagok fúziós reakcióját. Chipeket hordunk a fejünkben, a testünkben, nanomedeket a vérünkben, mesterséges fekete lyukakkal játszadozunk, és még ki tudja, mi mindennel. A fejlődés egyre gyorsul, mintha valaki beindított volna egy gigantikus motort, ami azóta is egyre nagyobb teljesítménnyel dübörög. Persze az előbb említett, érdekes korlátok figyelembevételével. Mi hajt bennünket? Mi történik velünk az utóbbi néhány évszázadban? A neuroteremmel lefoglaltam a sínjárat következő, üres kocsiját, amely félrehúzódott mellettünk. Beszálltunk, és megindultunk a Lyman dokk irányába. - Szerintem csak annyi történt, hogy alaposan felgyorsult az információáramlás - jegyeztem meg közben. - És ez erőteljes lökést adott a fejlődésnek. Ráadásul a régi, vészterhes jóslatok nem váltak valóra: a klónozással, a géntechnológiákkal és a mesterséges intelligenciákkal kapcsolatos szigorú törvényi szabályozások biztonságos kereteket nyújtottak a kutatásokhoz. Lehet, hogy az ezzel kapcsolatos technológiák emiatt némileg lassabban fejlődnek, mint azt régebben gondoltuk, de mivel rendkívül veszélyesek, én nem is bánom. Nem beszélve arról, hogy sikeresen átvészeltünk egy sor elkerülhetetlennek tűnő háborús konfliktust is... Mostanáig. - Ez a háború azonban teljesen másról szólt, mint bármelyik korábbi. - Ezt nem értem. Miben lett volna más? - Egyszer, ha majd lesz rá megfelelő alkalom, elmagyarázom. Engem jelenleg leginkább az érdekel, hogy vajon hová vezet ez a fajta evolúció? 62

A járművünk lelassított, és félrehúzódott az egyik beállóba. A Lyman zsilipjeinél gárdisták ácsorogtak, és minden bizonnyal szkenneltek bennünket, ellenőrizték, hogy kik vagyunk és vane jogunk itt lenni. - Miért, hová vezet? - Ez itt maga a nagybetűs kérdés - mosolygott Marsden. Voltak emberek, akik még mosolyogva sem tudtak bennem szimpátiát ébreszteni. A nagykövet egyértelműen közéjük tartozott. Felpillantottam a magasba, a henger oldalfalára. Odafent még több gárdista ácsorgott hozzánk képest negyvenöt fokban lefelé; a Gaiából az EM-szállítómezőkben érkező kriobölcsőket felügyelték. A zsilipből egy mozgó folyosóra jutottunk, és a nulla gravitáción ugyanakkor el is emelkedtünk a talajtól. Sokan rókázták már össze magukat a forgó és az álló állomásrészek találkozási pontjánál, amikor az agyuk teljesen elveszítette a fix tájékozódási pontot. Direkt nem néztem vissza, tudtam, hogy ez a legelemibb hiba, amit elkövethet az ember. A Lyman zérógravitációs dokk körkörös hengerében rögzített űringák, néhány Mercedes emblémás kormányzati sikló és egy tömzsi Nanotica vontató parkoltak. A hernyóalagút zsilipjeibe enyhe kékes fényt árasztó EM-mezőliftek vezettek. Belöktük magunkat a legközelebbi mezőbe. Vibrálást éreztem a bőrömön, a hajam feltöltődött elektromossággal, közben besiklottunk a legalább kilométeres hosszúságú, enyhén felfelé ívelő hernyóba. Előttünk nem sokkal vagy harminc, zéró-g öltözetet viselő gárdista lebegett a Gaia felé; középen, egy ellentétes irányú szállítómezőben nagy ládák és kriobölcsők lebegtek az Akhilleusz felé. A túlsó oldali személyi EMmezőben csak nagy ritkán jött szembe egy-egy ember. Nem kedveltem a hernyókat, a Tau Ceti körül keringő sok meteor miatt nem éreztem biztonságban magam bennük, noha tudtam, hogy a kisméretű darabok elvileg nem tehetnek árt benne, a nagyobbakat pedig a Meteorőrség levadássza. 63

- Miért riasztja ennyire a poszthumán lét, Eliott? - kérdezte Marsden. - Valóban nem szeretné, ha kitárulna ön előtt a világ? Pedig egy agyához kapcsolt adatelemző kvanterrel hihetetlen dolgokra lenne képes a munkája terén. A Pavonis legjobb programozói már mind felismerték ezt. - Errefelé ez nem divat, és nincs is annyi pénzem, ami lehetővé tenne ilyesmit. Egyébként meg nem szeretném, ha ilyen direkt beavatkozás történne az agyamban. - Nem tudja, mit veszít. - Ön viszont pontosan tudja, mit veszített, nem igaz? Marsden fejcsóválva somolygott. Képtelenségnek tűnt kihozni a béketűréséből, pedig teljes erőbedobással dolgoztam rajta. Elértük a Gaia orrzsilipjét és belebegtünk a hídmoduljába. A híd nagyjából tíz másodperc alatt tehetett meg egy fordulatot, de a hajó hossztengelyén keresztülfutó folyosón ebből még szinte semmit nem érzékeltünk. Mellettünk kriobölcsők haladtak monoton egyhangúsággal az Akhilleuszra az EM-mezőben. Aztán egy maglevliften lelebegtünk a híd forgó hengerébe, és mire leértünk, már majdnem taui gravitációt éreztem a talpam alatt. A híd voltaképpen kirakathelyiség volt, néhány műszerrel, holokijelzőkkel, kilátóablakokkal és a pilóta létfenntartásához szükséges kényelmi berendezésekkel. Mindenki tudta, hogy a hajókat kvanterek vezérlik, de a bizalmatlan utasok miatt szükség volt az ember látszólagos részvételére is az irányításban. A közvélemény-kutatások egyértelműen kimutatták, hogy az átlagos utaslétszámnak még a fele sem szállt volna fel olyan intersztellárisra, amin nincs emberi pilóta. - Valójában miért van ön itt a Taun, nagykövet? - kérdeztem. A Tau Ceti sugarai beragyogták a hidat, a napkorong a magaslégköri por miatt a felszínről látható kékjével ellentétben idefent majdnem olyan sárga volt, mint a Nap. - A bolygóink közötti kapcsolatokat erősítem. - A gazdasági vagy a diplomáciai kapcsolatokat? 64

- Engem elsősorban a diplomácia, az emberi oldal érdekel. A cégeinket pedig az új piacok. - A Tau meglehetősen kicsi piac. - De fontos. A Kaneko Industries legalábbis annak tartja. Marsden a hídmodul rotációja következtében egy pont körül keringeni látszó Akhilleuszra szegezte a tekintetét. - Mondja csak, önnek vannak telepatikus képességekkel rendelkező ismerősei? - Akadnak - biccentettem meglepődve. A pavonisi mindig így beszélgetett, össze-vissza, nyakatekert módon kezdett bele a legváratlanabb témákba. - Persze kérdés, hogy milyen szintű képességekre gondol. A telepátiára érzékeny személyek tphányadosai között rendkívül nagy a szórás... - A kérdésem bármilyen, a Rheins-skálán mérhető tp-képességre vonatkozik. - A feleségem, Nicole például az egyetemi évei alatt ösztönszerűen megérezte mások erős gondolatait, érzéseit - tűnődtem. - Még mielőtt összejöttünk volna, néhányszor komolyan meglepett a képességével. Az elején kicsit féltem is tőle emiatt. - És azóta? - szűkült résnyire a nagykövet mandulavágású szeme. - Meglepő, de a képessége visszafejlődött, elcsökevényesedett. Ma már nem több egy erős női megérzésnél. - Biztos benne, hogy valóban ez történt? Nem csak el akarja rejteni a képességét mások elől? - Biztos vagyok benne - feleltem, de Marsden kérdése motoszkálni kezdett bennem. - Mi oka lenne elrejteni? Ki elől? Marsden mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. - Nicole szüleiben is megvan a képesség? - Tudtommal csak az édesapjában, de nála sem több mint ösztön, amit már nem lehet továbbfejleszteni. Egyikük sem tartozott a kivételes képességű tp-hányadosúak közé. - Nocsak, Prakesh kormányzó... Erre nem is gondoltam. Ez az információ semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt. 65

- Marsden nagykövet összeráncolta a homlokát. És újra témát váltott. - Tudja, hogy valójában mi történt hajdanán a Keiden leszálló Tempus Fugittal? - Nincs sok kedvem erről beszélgetni - feleltem figyelmeztetően. - Ne legyen ilyen mogorva! Nem a lányukról kérdeztem, hanem az első keidi telepesekről. És a K-vírusról, ami megfertőzte őket azon a bolygón. Ez a vírus több szempontból is egy műremek. - Műremek? - fintorodtam el. - Gondolja csak el: eleve nem is vírus, csak ahhoz hasonló módon viselkedik. A titkai sokkal mélyebbre, valószínűleg az elemi részecskék szintjére vezetnek. Különben hogyan tudná tetszőlegesen átrendezni a molekulaszerkezetét? Jelenleg mégis csak annyit értünk belőle, hogy saját DNS-szakaszait beírja az emberek bizonyos sejtjeinek DNS-ébe, gátlástalanul továbbmásolja magát más sejtekbe, és onnantól egyszerűen képtelenség kizárni, blokkolni. A kódolása csak bizonyos életkor elteltével lendül támadásba, de akkor szinte óramű pontossággal. Lenyűgöző a precizitása. - Én nem tudok lelkesedni valamiért, ami ennyi ember halálát okozta. Egyébként meg hozzá tud férni minden rendelkezésre álló adathoz a TauNetből. Szerintem pontosan tudja, hogy mi történt a Tempus Fugittal. Akkor mit akar tőlem? - Hátha tud valamit, aminek nincs nyoma a TauNeten, sem máshol. Az önök Gaurija egy keidi asszony gyermeke. Az anyja nem mesélt valami érdekeset esetleg, mielőtt meghalt? Önnek vagy Nicole-nak? - Én nem ismertem Gauri édesanyját. - De Nicole igen. Több napig együtt volt vele és talán más keidiekkel is, amikor elrabolták. - Már mondtam, hogy nem történt semmi érdekes. Gauri Dawidoff tisztában volt vele, hogy már nem tudja felnevelni a gyermekét, így kellett neki valaki, aki majd helyette megteszi. Kihasználták, ennyi történt. 66

- Nicole és ön nem félnek a vírustól? Hiszen a gyermekükben is ott bujkál. - A vírus másodlagosan kizárólag vérrel vagy nemi érintkezés útján fertőz, de ezt ön is tudja - feleltem hűvösen. Már hogy a fenébe ne féltünk volna! De a kicsi lány érdekében ezt soha nem mutattuk ki, és az évek folyamán az amúgy is értelmetlen félelem elhalványult, a Gauri iránti ragaszkodásunk túllépett rajta. - Vagyunk annyira intelligensek, hogy nem csinálunk belőle nagy ügyet. így is elég volt hajdanán a sajtó tolakodásából. - Az akkori tauiak viszont nem bizonyultak elég intelligensnek - jegyezte meg maró gúnnyal Marsden. - Először a fertőzött keidiek elleni tüntetések, aztán Anton Raichand, a TauGárda tisztje, aki egy nukleáris bombával besétál a Tempus Fugit kriomoduljába, és magával együtt megsemmisíti az egész intersztellárist tizenötezer kiroálomban fekvő keidi telepessel együtt. Egy professzionálisan kiképzett gárdista esztelen öngyilkos merényletet hajt végre... Vajon miért? Nem feleltem. Az akkori admirálist, Hernan Pacemant az esetet követően le is váltották, de Raichand indítékára a mai napig nem derült fény, még azt sem tudni, hogy felbérelték, vagy önszántából, meggyőződésből tette. Undorodtam azoktól, akiknek akkoriban az elégedettség vagy a megkönnyebbülés legapróbb jelét is megláttam az arcán. És sok ilyen emberrel találkoztam a merényletet követő napokban. Ezt követően meg kellett küzdenünk Gauri örökbefogadásáért, de végül sikerült meggyőznünk az orvosokat, hogy nem tarthatják örökre kórterembe zárva, mint egy kísérleti nyulat. Végtére is, ránk nem jelentett veszélyt, csak akkor kellett vigyáznunk, ha Gauri véletlenül felsértette a bőrét. Nicole akkor még szemérmetlenül fiatal volt, csodáltam is, hogy képes meghozni egy ilyen felelősségteljes döntést, és szerencsére a közvélemény is mellénk állt. Igyekeztem nem gondolni a Gauriban lappangó halálos vírusra, ami majd nagyon fiatalon 67

véget fog vetni az életének. Bár ahogy cseperedett, ez egyre kevésbé sikerült. Nicole láthatóan még rosszabbul viselte. - Tulajdonképpen miért kérdezősködik ennyit, nagykövet? - Szeretnék megérteni valamit, és ehhez információra van szükségem. - Mit szeretne megérteni? - Attól tartok, azt még magam sem tudom pontosan. Túl sok a megválaszolásra váró kérdés. - Ha ennyire érdeklődik a K-vírus iránt, javaslom, látogasson el az orioni genetikai központba. Egy sor állatkísérletet végeztek már, DNS mintáik és rengeteg vizsgálati anyaguk is van a K-vírusról. A többségük bizalmas, de ön minden bizonnyal el tudja érni, hogy beletekinthessen az anyagokba. Marsden legyintett. - Inkább a feleségét kellene megkérdeznem... - Ökölbe szorult a kezem. Marsden észrevette, és megadóan felemelte a kezét. - Csak nyugalom, Eliott, semmi heveskedés! - Megmondtam, hogy Nicole-t hagyja ki ebből! - A felesége a keidi nő haláláig ott volt mellette. Olyasmiről is tudhat, amiről talán még maga sem. És a lányuk, Gauri... Valójában miért fogadták örökbe? Mi a lányka titka? Na, ez már sok volt. - Gauri egy árván maradt kislány, de szerintem ezt nem is képes felfogni! - sziszegtem az arcába. - Magában egy szemernyi emberi sem maradt, Mr. Poszthumán! Sarkon fordultam, és otthagytam a hídon.

68

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Örültem, hogy végre magunk mögött hagyhattuk az Akhilleusz káoszát, a kriobölcsők ezreit és a földi menekülteket. Túl sok bevándorlót hallgattam meg, a szavaik, a mögöttük rejlő érzések - fájdalom és keserűség, néha ostobaság, kevélység és pökhendiség - zűrzavaros egyvelegként visszhangzottak a fejemben, és nem hagytak nyugtot. Megpróbálhattuk átérezni a földiek reményvesztettségét, de nem sikerülhetett. A Föld túl messze volt. A több tucatnyi földi bevándorló közül egy csendes lányka arca derengett elő: Manuéla Placente-é. Aznap közel tizenkétezer földit emeltünk ki a krioálomból, és anyától hallottam, hogy a bizottság döntésének függvényében a szerencsések letelepítése valamelyik taui menekülttáborba holnaptól meg is kezdődik. Egy szigorú és egy bővebb lista készült, az egyiken négyezer, a másikon hétezer személy szerepelt, mint az aznapi befogadható keretszám. Manuéla a szűkebb listára nem került fel. Beszélni akartam erről anyával, nem akartam, hogy Manuélát visszatoloncolják. Aztán, miközben az űrliften lefelé suhantunk a Tau felé, azon kaptam magam, hogy folyamatosan Eliott teste jár az eszemben. Elhessegettem volna a gondolatokat, de az érzékeim másként döntöttek, és az agyam nem tudott uralkodni az ösztöneim felett. Persze, nem lett volna ezzel semmi baj, csakhogy olyan hevességgel tört rám az érzés, hogy alig bírtam magammal. Még soha nem éreztem ilyet. Hogy eltereljem a gondolataimat, előhívtam a neum zenemodulját, és van Gunn 69

Vörös-áriáját olyan hangosra állítottam, hogy az elmémben lüktető dallamkavalkád szinte már fájt. Aztán csak ültem, és a közeledő Taut figyeltem az ablakon át.

Purvis felett már véget ért a délután-éjszaka, a Tau Ceti fürgén araszolt egyre magasabbra. Amint hazaértünk, nekiálltunk készülődni az estélyre, de nem kellett sietnünk, az időeltolódás miatt jónéhány óránk maradt még. Közben felhívott a szerkesztőm, Nina Yongmei, és finoman érdeklődött, hogy haladok a következő könyvemmel. Sok újat nem tudtam mondani neki. Gyorsan lezuhanyoztam, a hideg víz legalább lenyugtatta lángoló testemet. Megcsináltam a hajamat, aztán a ruháim között turkálva megpróbáltam eldönteni, hogy mit vegyek fel estére. Nagy nehezen sikerült választanom: kedvenc Ken Kyle kisestélyimnél maradtam, és aranyszínűre állítottam a színchipjét. Belepréseltem magam - kicsit talán szűkebb volt a kelleténél, a chipje tájékoztatott is, hogy csípőben két centit gyarapodtam az utolsó felvétele óta -, és ekkor bejött a szobába Gauri. - El akarok menni a partira! - jelentette ki. - Nem lehet, gyerekeket nem hívnak ilyen eseményekre - válaszoltam, miközben a ruha mágnescipzárja felsiklott a hátamon. - Az engem nem érdekel. Veletek megyek. - Légy szíves, hagyd abba! Én is sok mindent szeretnék, amit nem kaphatok meg. Értsd meg, ha a kormányzó történetesen nem az apám lenne, kötve hiszem, hogy egyáltalán meghívtak volna bennünket. De így sem vihetünk magunkkal, bármenynyire szeretnénk is. Gauri szeme szikrát szórt. - Ha nem mehetek, elmondok mindent Eliottnak. - Azt meg ne próbáld! - Szavai hallatán jeges rémület hasított a szívembe. Hogy merészel ezzel zsarolni? Előtte soha nem próbálkozott ilyesmivel. 70

- Mert akkor mi lesz? - tette csípőre a kezét kihívóan. - És ne játszd meg magad előttem, ne tégy úgy, mintha az anyám lennél! - Most már hallgass el! - Önkéntelenül az ajtó felé pillantottam, Eliott elvileg egy szinttel lejjebb öltözött, ilyenkor a másik fürdőszobát használta, hogy ne idegesítsen készülődés közben. - Te tudod - vont vállat flegmán Gauri. - És mondd, meddig folytatod még? De most komolyan. Ilyenkor gyűlöltem a legjobban, amikor ki akart oktatni. Dühösen elkaptam vékonyka karját. - Ehhez semmi közöd! Ne szólj bele az életembe! Már így is eleget tettél! - Miért hazudsz még magadnak is? A szavai korbácsként hasítottak belém. Sarkon perdültem, berohantam a fürdőszobába, és magamra zártam az ajtót. Leültem a kád szélére, és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. Nem sikerült. Eliott néhány perccel később bekopogtatott. - Kész vagy? - Mindjárt. - Csak reméltem, hogy nem hallotta meg a hangom remegését. - Indulnunk kellene. - Megyek már! Gyorsan megtöröltem a szemem, aztán a digitükör által ajánlott sminkek közül kiválasztottam a legerősebbet. Odahajoltam a sminkelő elé, és hagytam, hogy felvigye az arcomra a kiválasztott arcpírt és szemfestéket. Újra belebámultam az ovális tükörbe; a körülményekhez képest tetszett az eredmény. Azonban a torokszorító gombóctól nem tudtam megszabadulni. Szemem sarka csípett, és majdnem újra elbőgtem magam. Nagyokat nyeltem, és megpróbáltam visszanyerni az' önuralmamat. Mosolyt erőltettem az arcomra, és kiléptem a fürdőszobából. Eliott a nappaliban toporgott ezüstösen fluoreszkáló 71

öltönyében, Gauri durcás arccal az egyik fotelben kuporgott, és minden bizonnyal neuzott. Eliott finoman feléje biccentett, jelezve, hogy meg van sértődve. Hevesen kezdett dobogni a szívem. Ha mégis képes elárulni... De nem szólt semmit, csak egykedvűen bámult maga elé. - Igyekszünk nem túl sokáig maradni, kicsi - mondta Eliott. Felállt, és odahajolt Gaurihoz, aki egy csókot nyomott az arcára. - jól viseld magad! - Ti is! - mosolygott angyalian Gauri.

Gilgamesbe a gyorsforgalmi légifolyosóban ötven percig tartott az út. Purvisben ugyan már ismét világos volt, de ahogy a bolygó forgásirányával ellentétesen suhantunk, a Pavonis óceán habjai felett, a Tau Ceti újra lenyugodott. Az ibolyaszínű óceánt átszelve hamarosan magunk mögött hagytuk az Enkidufélszigetet, majd átrepültünk a Clyde-tenger felett. Repülés közben tucatnyi lángoló meteoritot láttunk szétporladni a légkörben, a folyosót egyszer még el is térítették egy légkörbe hatoló nagyobb kődarab útjából. Sajnos a Tau Ceti körül rengeteg veszélyes meteor keringett, amelyeket folyamatosan megfigyelés alatt kellett tartani a biztonságunk érdekében. Az évmilliók alatt történt rengeteg becsapódás eddig sem segítette itt az élet elterjedését. Eliott végigszundikálta az utat, és lehet, hogy jobb lett volna, ha én is alszom inkább, de Gauri szavai nem hagytak nyugodni. Hogy eltereljem gondolataimat, az Alvó Föld jegyzeteibe menekültem. Az út hátralévő részében lehunyt szemmel dolgoztam. Megpróbáltam felidézni kamaszkori önmagamat, és minden, Földdel kapcsolatos álmomat és vágyamat beépíteni Lani jellemébe, hogy aztán mindezt szembesítsem az ottani borzalmakkal, a kriobölcsőben fekvő milliárdokkal. Mindig kirázott a hideg, ha megpróbáltam elképzelni a Földön uralkodó állapotokat, noha mindannyian tudtuk, hogy néhány dekád, néhány év múlva itt, a Taun is ugyanez vár majd ránk: 72

kriobölcső-raktárak a felszínen és az űrben, és megannyi élettelen ember, akiket egy gombnyomással fel lehetne ébreszteni, de ezt a saját érdekünkben senki sem fogja megtenni. A Földön állítólag új üzletág kezdett kialakulni: a testkereskedelem. Gazdagok, poszthumánok rendeltek maguknak szeretőket, nőket, férfiakat, de legfőképp gyerekeket, kihasználva, hogy a kriobölcsők őrzésével és a személyiségi jogok biztosításával senki nem törődött. Az ottani zavaros helyzetben ezt büntetlenül megtehették, és ugyan kinek tűnt volna fel néhány tízezer eltűnt kriobölcső? A világ eldugott pontjain a biztonságot nyújtó krioálomból kiemelt emberek aztán rabszolgaként vagy prostituáltként tengethették hátralévő életüket... Eliott édesen aludt mellettem, és azt hiszem, valahol a Clydetenger felett arról kezdtem el fantáziáim, hogy mi lenne, ha repülés közben szeretkeznénk. Elképzeltem, ahogy beletelepszem az ölébe, és már a gondolattól szaggatottá vált a légzésem és bizseregni kezdett a testem. Tisztára megőrültem. Az Alphard végül érezhetően lassulni kezdett, és egy Orion City felé ereszkedő légifolyosóra kanyarodott. Eliott pislogva riadt fel a szunyókálásból. Megdörzsölte szemét, aztán elnyomott egy hosszú ásítást. Lezártam a neurofájlt, majd mélázva egy mellettünk elszáguldó sötétkék Taurant figyeltem, és közben megpróbáltam elfojtani a vágyamat. - Te is aludtál? - kérdezte morózusan Eliott. - Nem, de lehet, hogy jobb lett volna. Iszonyú késő lesz, mire hazaérünk. - Néha belefér egy kis éjszakázás. Akkor biztosan írtál. - Úgy valahogy - sóhajtottam, és megcirógattam Eliott arcát. Reggel borotválkozott, de szokás szerint nem túl alaposan, az apró sortéi sercegtek az ujjaim alatt. - A földiekkel való beszélgetések nyomán támadt néhány ötletem. - Majd mesélj egy kicsit a történetről! Érdekel. - Közben a karomat kezdte simogatni. 73

Ugyan Purvisben már a végéhez közeledett a nap, de a gilgames-keleti időzóna szerint még csak tizenkilenc óra múlt egy kicsivel. A kétmilliós Orion City délután-éjszakai fényárban úszott. Az egész várost körüllengte valami titkos varázs, bár többek szerint ez csupán annyiból állt, hogy zsúfoltságával a háború előtti, túlnépesedett Földet idézte. Ezt egy földi megalopoliszból érkező bevándorló minden bizonnyal megmosolyogta volna. Eliott mindig lehűtötte túlzott lelkesedésemet mondván, hogy a Földön az ekkora városok már kétszáz éve sem számítottak nagynak. A TauNet-Global irodaközpontjának elnyújtott üveggúlája messze kiemelkedett a többi, alacsonyabb ház közül, egyedül a Szent Tamás katedrális karcsú tornya, valamint a Mekka téri mecset kelhetett versenyre vele. A teraszokkal teleaggatott, mohával benőtt Gretchen-fa mellett azonban ezek is eltörpültek. A gretchenek itteni alkotása a felhőket megragadni akaró, sokujjú kézként nyúlt a levegőbe. A kormányzói palota a tengerparton, a Rio Bombay deltatorkolatában állt, sejtelmes tükörképe lágyan ringatózott a part menti hullámok hátán. Kékkőből épített falai az éjszakai sötétségben ragyogó auraként fluoreszkáltak. A kormányőrség beazonosította az Alphardunkat, és engedélyt kaptunk a landolásra az északi szárny magasparkolójában. A felerősödött porszél miatt felkapcsoltuk a ruháink taszítómezőit, de még a szűrőmaszkjainkat is fel kellett csatolnunk, aztán egymásba karolva a bejárathoz siettünk. Bent két Warwick inasnak leadtuk a maszkokat és a kabátokat, aztán az ajtó melletti falitükörben megigazítottam magamon a szűk estélyit, és lesöpörtem a taszító mező ellenére rátapadt néhány homokszemet. Egy Warwick lakáj utat mutatott a bálterem felé, közben valószínűleg beazonosított bennünket a vendéglistán. Egymásba karolva felsétáltunk a bálterembe a kék szőnyeggel borított lépcsősoron. Az ilyesfajta estélyekre nem szerettem túl későn érkezni, gyűlöltem, hogy az első másodpercekben minden előttünk 74

érkezett vendég megbámul bennünket, és ezúttal is ez történt. Ráadásul az estély kezdeti, nyilvános részére beengedték az újságírókat is és egy sor taui hírességet, a nem várt tömeg pedig alaposan meglepett. Középen egy vimercate-i tánccsoport tartott éppen bemutatót, azonban láthatóan senki sem figyelt rájuk, a vendégek többsége a hidegtálakkal megrakott asztalok köré sereglett. A fogadóteremben több, mint száz ember gyűlt már össze, sokat közülük fel is ismertem. A bejárattól nem messze Ahmed Mukenji védelmi miniszter, Denzel van Dyke, a TauNetGlobal idős elnöke és nálam fiatalabb, földi származású felesége, Amrita a földi Orson Finnegan tábornokkal beszélgetett. Valamivel beljebb, az egyik bárpultnál Xiang Yining admirális, a TauGárda főparancsnoka koccintott éppen Jabbar Dunn-nal és Paavo Juvonennel, valamint Chua Eng Cattal, a Warwick gyár tulajdonosával. Tőlük balra, a megnyitott teraszra vezető szárnyas ajtó mellett Zhijuan Marsden nagykövet, Imperioli elnök és Irina Poyer társaságában ott állt apa. A tömeg felett parányi, alig öt centiméter átmérőjű kameragömbök cikáztak, az egyik váratlanul elém is lebegett, de gyorsan elfordultam. Gyűlöltem, ha kéretlenül lefilmeznek. Megpillantottam Rachel Weinsteint, majd Pooja Morgan hologömbből kivetített virtuális alakját is, utóbbi éppen Peter Valensszel készített interjút. Az intersztelláris pilóta egy legalább fél évszázada divatjamúlt öltönyt viselt, és éppen széles mozdulatokkal gesztikulálva mesélt valamit. Sosem kedveltem az ilyen helyzetekben megszokott kínos feszengést és közhelyes udvariaskodást, de szerencsére többnyire rábízhattam magam Eliottra. Ő mindig hamar feltalálta magát, és jól ment neki ez a fajta üres társalgás is. Csakhogy ezúttal egyenesen apa felé vezetett. Önkéntelenül visszafogtam lépteimet, és finoman ellenkezni kezdtem, de vajmi kevés sikerrel. 75

- Szeretnék inni valamit - mondtam dühösen, amiért nem volt tekintettel rám és arra, hogy egyáltalán nem kedvelem az apámat. Megszorítottam az alkarját, és ekkor végre eleresztett. Odaléptem a közelben álló Warwick-pincérhez, és szemügyre vettem italokkal teli tálcáját. - Mivel szolgálhatok, hölgyem? - érdeklődött udvariasan a robot. Válasz nélkül leemeltem a tálcájáról egy zéró g koktélt, és rögtön fel is hajtottam. Megrázkódtam, és csak nehezen tudtam megállni, hogy ne kezdjek el köhögni. A mentolos brandy méregként marta a torkomat, ráadásul a belekevert serkentők a kemikemet stimulálták. Öt másodperccel később azonban már mosolyogtam. Apa ekkor észrevett bennünket, és öles léptekkel elénk sietett. - Nicky! - kiáltott fel, de aztán visszavett a mosolyból, ugyanis szokás szerint nem vágtam túl barátságos arcot. Eliott már számtalanszor említette, hogy erre ügyelnem kellene: az egyes emberekről alkotott véleményem nyitott könyvként kiolvasható a tekintetemből. Apa magas nyakú inge és kék szegéllyel ellátott zakója férfias eleganciát sugárzott. Mindig ügyelt a megjelenésre, pedig a családjára kellett volna inkább. - Helló, apa! - sóhajtottam. Számtalan gyermekkori emlék kúszott elő valahonnan mélyről, apa nyugodt hangja, ahogy lefekvés előtt a Földről vagy Keiko Kaneko és az első taui telepesek ideérkezéséről mesélt, vagy amikor először vitt fel az orioni Gretchen-fa kilátójába. Sajnos, már évek óta nem tudtam vele őszintén beszélgetni. Túl nagy lett közöttünk a távolság. - Örülök, hogy eljöttetek. - Apa kezet rázott Eliottal, aztán újra rám pillantott. Ezúttal a nyomát sem láttam a magabiztos kormányzónak, a Tau urának, helyette egy zavartan pislogó apa állt előttem. Gondolom, ez valami rejtett bűntudat akart lenni. A pincér tálcájáról leemeltem egy újabb zéró g koktélt. - Ti nem kértek? - kérdeztem, hogy mondjak valamit és megtörjem a kínossá sűrűsödő csendet. Eliott egy pohár 76

whiskyért nyúlt, és apa is leemelt egyet. Összemosolyogtak, és ez feldühített. Eliott mintha mindig is apa pártján állt volna, noha jól tudta, hogy mit művelt anyával. Félig kiürítettem a poharamat, ez a koktél már jobban ízlett, mint az első. - Gyertek, bemutatlak benneteket Marius Imperioliéknak! - Apa a földi elnök felé biccentett, aki a feleségébe karolva, Zhijuan Marsden nagykövet társaságában éppen kisétált az erkélyre. Megindultunk utánuk a taszítómezővel védett erkélyre. Imperioliék éppen a Rio Bombay deltájában és a városképet markánsan meghatározó, a palotától alig néhány kilométernyire álló, kivilágított Gretchen-fában gyönyörködtek. A fa felett rövid egymásutánban két hullócsillag villant fel és karcolt tünékeny fényes csíkot a csillagok közé. - Imperioli úr, engedje meg, hogy bemutassam a lányomat, Nicole-t és a férjét, Eliott Farkast - mondta apa a felénk forduló egykori földi elnöknek. Marius Imperioli rám mosolygott, aztán mélyen Eliott szemébe nézett. Meglehetősen szuggesztív személyiség benyomását keltette, a tekintetével szinte keresztüldöfte a vele szemben állókat. Erezni lehetett rajta, hogy hozzá van szokva a hatalomhoz. Szögletes arca megviseltnek tűnt, talán még a krionikus állapot utóhatásaként. A halántékán parányi alfamodot viselt, ami blokkolta a neuját. Azt hittem, velük kivételezni fognak, de örültem, hogy nem tették. Végtére is egy poszthumán jobb, ha egyelőre nem fér hozzá a TauNethez. - Fárkas? - vonta fel a szemöldökét meglepetten Imperioli. - Ez milyen eredetű név? - Magyar - felelte Eliott. - Ó, hát persze! - Imperioli megköszörülte a torkát. - Majd’ elfelejtettem, hogy a Tau a világ népeinek olvasztótégelye. Ezek szerint tényleg igaz, hogy a Föld szinte minden nációja megtalálható itt. Üdvözlöm önöket, én Marius Imperioli vagyok, ő pedig a feleségem, Irina. 77

A sötét hajú Irina Poyer legalább hatvan tauévvel lehetett fiatalabb a férjénél, és szintén alfamodot viselt a halántékán. Annak ellenére, hogy az adataiból kiderült, egyidősek vagyunk, sokkal magabiztosabbnak és határozottabbnak tűnt, mint amilyennek én tartottam magamat. Vékony anyagú, csillogó, fehér ruháját irigykedve vettem szemügyre. A földi divat teljesen más irányzatot és korszakot képviselt, mint az itteni. A ruha vékony nyakpántja parányi gallérként is funkcionált, a merészen mély dekoltázs túl sokat engedett láttatni a kebleiből. A ruha hasi részén izgalmas kivágások sorjáztak, ráadásul Irina háta egészen a csípőjéig csupasz volt. Szerintem jobban illett volna egy pornófilm nyitójelenetébe, mint egy estélyre. Vörös ékköves nyaklánca viszont tetszett. Úgy éreztem magam, mint egy buta vidéki liba a divatosan öltözködő, modern nő mellett. - A színeket próbálják felfogni, igaz? - találgatta Eliott. Amikor kamasz koromban ideköltöztünk, el sem akartam hinni, hogy a rózsaszín égbolt valódi. Most meg már valószínűleg a földi ég kéksége lenne furcsa. - Szóval maga a Földön született - mosolyodott el negédesen Irina Poyer. - Egyáltalán nem látszik, de ezt jó értelemben vegye... Engem egyébként a kék napkorong ragadott meg a legjobban. Borzongató. Eliott a nő dekoltázsán felejtette a szemét. „Muszáj bámulnod?” - szóltam rá a neumon. Eliott összerezzent, és zavartan rám pillantott. „Éppen annyira néztem meg, mint a férjét.” „Hát persze!” - fintorodtam el, és megszakítottam kapcsolatot. - De a legfantasztikusabb ez a Gretchen-fa! - áradozott tovább Irina. Észrevettem, hogy Marsden nagykövet feszült arccal figyeli a nőt. - Az idegenségükkel és a méretükkel igazán csak élőben szembesül az ember. - Sejtettem, hogy megmozgatják a képzeletüket, ezért úgy szerveztem, hogy az estély nyilvános részét követő vacsorát a 78

fa teraszainak egyik előkelő éttermében fogyasztjuk el -mondta nyájasan apa. - Persze csak ha önöknek is megfelel. - Hát hogyne! - biccentett Imperioli, aztán mély levegőt vett. - Ragyogó ötlet, hálásan köszönjük. - Valóban kiváló ötlet - közölte Marsden nagykövet. - Földi vendégei amúgy is légszomjjal küszködnek, nyolc-kilencszáz méter magasan az érzés csak még kellemetlenebbé válik. - Ó, erre nem gondoltunk! - ráncolta a homlokát gondterhelten apa. Sejtettem, hogy ezért néhány marketingesnek ma nyugtalan éjszakája lesz. Apának megvolt az a rossz szokása, hogy a hibákat keményen megtorolta, emiatt sokan rettegtek is tőle, de otthon érdekes módon ebből soha nem éreztem semmit. - Azonnal intézkedem, és keresünk egy másik helyszínt. - Ne fáradjon, kormányzó! - intette le Imperioli. - Egy Gretchen-fán megejtett vacsora minden bizonnyal megér néhány órányi extra kellemetlenséget. Semmiképp nem szeretnénk kihagyni ezt a lehetőséget. - Biztosak benne? - erősködött apa. - Maximálisan. Ne aggódjon, ha mégis adódik valami probléma, azonnal szólunk. Mindenképpen szeretnénk testközelből megtekinteni a Gretchen-fákat. - Vajon mi céljuk lehetett ezekkel a fákkal a gretchenitáknak? - tűnődött Irina, és egy másodpercre sem vette le a szemét a fáról. - Paul A. Gretchen professzor és a munkáját folytató régészek tucatnyi elméletet állítottak fel - fordult a nő felé apa. - A legelfogadottabb szerint a fák valamiféle szobrok... már amennyiben a készítőik ismerték a szobor kifejezést. - És mi a legbizarrabb elmélet? - A legbizarrabb? Azt hiszem, született néhány meglehetősen... hogy is mondjam, ostoba elképzelés is. Az emberi hiszékenység határtalan, és sokan hajlamosak a legnagyobb képtelenségeket is elhinni. Mindenesetre kezdetben a kormány elektromos kerítésekkel zárta el a fákat, és csak a 79

hadsereg, valamint Paul Gretchen és a hozzá hasonló tudósok mehettek a közelükbe. Például az az oszlop ott az egyik régi biztonsági őrposzt maradványa. De ez régen volt, akkor, amikor sokan egyenesen értelmes élőlénynek gondolták a fákat. - Élőlények! - suttogta Irina szinte gyermeki izgalommal. - Ez valóban bizarr. Na de mire alapozták ezt a feltételezést? „Ez a nő kicsit butácska” - üzentem Eliottnak. „A kérdései legalábbis azok” - jött a válasza, de nem voltam benne biztos, hogy valóban így is gondolja. Az első pillanattól idegesített ez az Irina. - Ezek csak a szokásos ostobaságok és buta mesék, el ne higgyék őket! - legyintett apa. - Ami tény, hogy a Gretchen-fák kis túlzással leginkább növényi jellegeket mutatnak, és mikrobiológiailag sokban hasonlítanak a földi élőlényekre. Kiterjedt gyökérhálózattal rendelkeznek, kémiai elemeket választanak ki a talajból, és mindenek előtt fotoszintézist végeznek. Mindennek egyetlen funkciója van: az esetleges sérülések regenerációjához termelik az energiát. - Regeneráció? - hökkent meg Imperioli. - Igen. - Apa a fára pillantott. - Ha például levágjuk az egyik ágat, elsőként azt vesszük észre, hogy a sérülés bezáródik, aztán a hiányzó ág méretétől függően néhány dekád, de maximum egy év alatt visszanöveszti magát. Ráadásul komoly eszközök nélkül szinte lehetetlen kárt tenni bennük. Az első évtizedekben a kutatók még csak mintát sem tudtak venni az anyagukból. A legkülső réteg alatt ellenálló gréniumhéj rejtőzik, ami vázként is szolgál, segít megtartani a hatalmas tömeget, ugyanakkor védi a belső mechanizmusokat. Mikroszemcsés rétege ugyanekkor lehetővé teszi az oxigén- és tápanyagfelvételt. Persze a nagy energiájú részecske- és plazmafegyverek megoldották a fába való betekintést, és eloszlattak nem egy buta elképzelést, amelyek mindenféle üregeket, azokban pedig gretchen gépeket sejtettek a gréniumkéreg alatt. Egyszer pedig valaki azt állította, a fák 80

belsejéből gretchenek figyelnek bennünket, bár ezt a kiötlőjén kívül senki sem vette komolyan. - Elképzelhető, hogy ezek a Gretchen-fák élnek? - kérdezte Imperioli. - Nem. A működésük ugyan némileg hasonlít a növényekéhez, sőt az energiaraktározáshoz egyelőre még nem tisztázott működésű szerveket is használnak, de ettől függetlenül a biológusok ezt egyértelműen kizárták. A korábban már elfogadott biogép elnevezésről is évtizedek óta folyik a tudományos vita. Ami biztos, hogy annak ellenére, hogy semmiféle gépi alkatrészt nem tudtunk beazonosítani bennük, elképesztő módon képesek manipulálni az anyagukat. - És önnek mi a véleménye, nagykövet? - fordult a pavonisihoz Irina. - Hiszen önöknél másfélszer ennyi Gretchen-fa van! Nincs valami izgalmas elmélete, amit eddig még nem hallottunk? Marsden elmosolyodott. - Sajnos nem tudok sem újat, sem izgalmasat mondani önnek, ugyanis Prakesh kormányzóhoz hasonlóan én sem hiszek a mesékben. A fák önregeneráló, biológiai alapú szobrok, egy másfélmillió éve letűnt faj emlékei. Az ostoba, misztikus történetek nem többek ügyes marketingfogásnál. De hát ezt már úgyis tudják. - Ezt hogy érti? - kérdezte a földi exelnök. - Többféleképpen. Ön például poszthumán, ráadásul, ha jól tudom, telepata is. - Én erről nem is tudtam - felelte meghökkenve apa. - Telepata... - mosolyodott el Imperioli. - Már értem. Lenyomozott bennünket? - Semmi ilyesmire nem volt szükség - közölte a nagykövet -, a Gaia adatmátrixának történelmi könyvtára rengeteg információt tartalmaz önről. - Akkor bizonyára azt is tudja, hogy a telepátia nem a mindentudás szinonimája. - Attól függ. 81

- Belelát a fejünkbe? - kérdezte Eliott a földitől. - Ezek buta téveszmék - legyintett Irina. - A legtöbb telepata csak más, hozzá hasonlók irányában képes bármiféle mentális érzékelésre. Ahogy Marius is. Mérhető tp-hányadossal rendelkező személyeknél esetleg megérez bizonyos dolgokat, például erőteljesebb érzelmi állapotot, heves agyhullámokat, de semmi mást. A legnagyobb probléma, hogy a média túlmisztifikálja ezt az egészet. -A statisztikák szerint mind a tp-képességekkel rendelkező emberek száma, mind az átlagos tp-hányados kiugró növekedést mutat az elmúlt évtizedekben - mondta Marsden nagykövet. - Én nem söpörnék a szőnyeg alá semmiféle, telepátiával kapcsolatos kérdést, Irina. Ugye szólíthatom Irinának? A nő kényszeredetten bólintott, aztán ismét a Gretchen-fára pillantott. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a nagykövet kioktatása. Jóval gyorsabban vette a levegőt, mint én. Kellemetlen érzés lehetett a légszomj az oxigéndúsabb légkörhöz szokott szervezet számára, és tulajdonképpen becsültem, hogy eddig egyetlen szót sem szólt emiatt. ~ Kész vagyok alávetni magam bármilyen vizsgálatnak, ha ez megnyugtatja önöket - jelentette ki Imperioli. - Esküszöm, fogalmam sincs, mi jár az önök fejében, és őszintén szólva nem is érdekel. Feleslegesen kelt hisztériát, nagykövet úr. Ellenben, ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy a Pavonisnak a Taun is hasonló tervei vannak, mint a Földön? - Mire gondol? - ráncolta a homlokát Marsden. - Azokra a roppant érdekes... hogy is mondjam... talán ügyletekre, amelyeket a pavonisi cégek műveltek a Földön a háború előtt és után. - Erről beszéljünk inkább majd máskor - felelte kitérően a nagykövet. - Most csak feleslegesen untatnánk a többieket. - Ahogy óhajtja - hajtott fejet gúnyos mosollyal Imperioli, és belekarolt a feleségébe. - De nem fogok elfeledkezni róla, nagykövet. 82

- Ebben biztos vagyok - biccentette a pavonisi. Mindkettőjük hangsúlyában volt valami furcsa. Szavaik mögött mintha burkolt fenyegetés bújt volna meg. - A leszálláskor megfigyeltem, milyen nagy a napjuk jegyezte meg a nő témát váltva. - Ez azért van, mert a Tau jóval közelebb kering hozzá, mint a Föld a Naphoz - magyarázta apa. - De Eliott, te fejből szoktad tudni ezeket a számokat... - Nos... a Tau Ceti átmérője durván négyötöde a Napénak, viszont a fényessége csak alig hatvan százaléka - felelte Eliott. Apa jól tudta, hogy Elit érdekli a csillagászat, és az összes ilyenfajta Föld-Tau különbség okait bármikor el tudja magyarázni. - A jóval kisebb sugarú keringési pályán megközelítőleg ugyanannyi napfény éri a Taut, ez viszont egy nagyobbnak látszó napkorongot eredményez. - Egyébiránt, ha engedélyeznék, hogy használjuk a TauNetjüket, nem kérdeznénk ennyit. - Marius Imperioli teátrálisan megérintette az alfamodot a bal halántékán. - Miért ez a korlátozás? - Pusztán technikai okokból - biztosította apa a földit. -A TauNet Global apró kompatibilitási és biztonsági problémával küzd az önök földi neuroterei kapcsán. Pár napon belül mindenképpen megnyitjuk önök előtt a hálózatot. Meglehetősen átlátszóan hazudott. Valóban nem mondhatta azt, hogy nem bízunk bennük, de kitalálhatott volna valami hihetőbb mesét is. - Nagyon hálásak lennénk érte. - Eliott, Nicole. - Valaki megérintette a vállamat hátulról. Anya volt az. - Üdvözlöm a társaságot! Apa elmosolyodott, de hasonló reakcióra nem számíthatott anyától. - Ő Stephani Alechinsky, az Akhilleusz bevándorlási hivatalának vezetője - mutatta be anyát a földieknek. - Valamint a volt feleséged - tette hozzá anya, aztán Marius Imperiolihoz fordult. - Hogy érzik magukat a Taun? 83

Imperioli mély lélegzetet vett, aztán még egyet. - Nos, az első, amit megállapítottunk, hogy nem túl oxigéndús a levegőjük. - Hát, igen, a Tau légkörének megfelelő koncentráció, jóval ritkásabb, mint amihez a Földön hozzászokhattak - bólintott Stephani. - De ezt minden bizonnyal eddig is tudták. - Hát persze, hogy tudták - szólt közbe mosolyogva Marden nagykövet. Ő már elég régóta tartózkodott nálunk ahhoz, hogy ne legyenek légzési nehézségei. - Csak nem fullad? - Nem - mosolygott vissza Imperioli. - Csak kicsit kellemetlen érzés, de előbb-utóbb csak megszokjuk az új környezetet, nem igaz, drágám? - Biztos vagyok benne, Marius - felelte csengő hangon Irina. Marsden nagykövet és Imperioli között szinte szikrázott a levegő, amit nem tudtam mire vélni. Egy darabig elbeszélgettünk a Földről és a Tauról, de mindenki kínosan ügyelt arra, hogy ne bonyolódjunk kellemetlen témába. Persze ezt végül nem lehetett elkerülni, hiszen a feszültség már az első percektől a levegőben vibrált, és a vacsoránál elő is törtek az elfojtott indulatok. Az estély nyilvános része néhány óra múlva véget ért, a kormányzói vacsorára pedig csak néhányan kaptunk V.I.P. meghívót. Ez az egy előny származott abból, hogy az apám kormányozta a Taut: néha zártkörű protokolleseményekre is bejuthattunk, mint például ez is. A vendégek és az újságírók a kameragömbjeikkel együtt távoztak, mi pedig egy kormányzói siklón átrepültünk a Gretchen-fa legfelső teraszán álló Canopus étteremhez. A légteret lezáró, a fa körül köröző fúziós korvettek és az étterem platformját biztosító gárdisták láthatóan csak engem feszélyeztek. Sosem szerettem az apám körüli felhajtást. A majdnem kilencszáz méter magasra épült terasz teljesen körbeölelte a Gretchen-fa negyvenöt fokban az ég felé törő 84

vaskos és zöld ágát. A Canopus berendezése egy százötven évvel ezelőtti kort idézett, a falakon Keiko Kaneko kapitánynőt és a Kolumbusz intersztellárist, valamint Purvis és Orion City első kis házacskáit ábrázoló régi fényképek, felvételek sorakoztak, és csábítottak két és fél taui évszázadnyi időutazásra, vissza a kolonizáció hősidejébe. A vacsorát Warwick-pincérek szervírozták egy jókora, ovális asztalnál, amit tizenketten ültünk körül: apán, anyán és rajtunk kívül Juvonen és Dunn orbitváros igazgatók, Yining admirális, Marsden nagykövet, Peter Valens pilóta, valamint a három földi: Marius Imperioli, a felesége és Finnegan tábornok. - Van valami félelmetes abban, hogy egy Gretchen-fán vacsorázunk - jegyezte meg Marius Imperioli, és igazat adtam neki: időnként én is megborzongtam a Grethen-fa közelségétől. Egy öt méter átmérőjű, kérges ágnyúlvány pont a fejünk felett szelte keresztül az éttermet, és tört az ég felé még vagy száz méteren át, ahol úgy ért véget, mintha elfűrészelték volna. Közvetlenül alattunk a Rio Bombay által kettészelt, éjszakai fényekben fürdő Orion City terült el, mögötte a Varanasi-kráter ültetvényekkel teli medencéjének kontúrjai sejlettek. - Elviselhető az oxigénmennyiség ebben a magasságban? - Ha ülök, akkor tűrhető - mosolyodott el Imperioli. - De ne aggódjon, ez a kilátás bármit megér! - És hogy érzik magukat a Taun? - érdeklődött Jabbar Dunn igazgató Irina Poyerre pillantva. - Sok mindent meg kell még szoknunk - sóhajtotta a nő. Kezdett zavarni, hogy ő a társalgás középpontja, és majdnem mindenki hozzá intézi a szavait. - Annyi minden más itt. A levegő, a gravitáció, ezek a furcsa, kettéosztott, harminckét órás napok. És nincsenek évszakok... Ugye ez utóbbit jól tudom? - fordult váratlanul Eliotthoz. - Ööö... igen-Eliott zavarba jött, én viszont felettébb ideges lettem. Mit akar ez a nő Eliottól? - A Tau forgástengelyének elhajlása minimális, emiatt a napsugarak beesési szöge az év 85

minden napján állandó. Itt, az egyenlítő vonalában viszonylag kellemes klíma van, de a sarkok felé közeledve drasztikusan csökken a hőmérséklet. - A Tau olyan, mintha visszautaztunk volna az időben egy boldogabb, békésebb korba - tűnődött Imperioli. Fantasztikus! - Zhijuan Marsdenre pillantott, és áhítatos arckifejezése eltűnt. - Az ön Pavonisával kicsit más a helyzet, igaz? - Mire gondol? - vonta fel a szemöldökét a nagykövet. - A Pavonisra már nem lehet ugyanazt elmondani, mint a Taura. Önök láthatóan mindent megtettek, hogy ledolgozzák a kezdeti technológiai lemaradást. - Ez azért erős túlzás. Bármennyire is igyekszünk, nehéz lenne utolérnünk a Földet. Illetve a háború előttig nehéz lett volna. Talán majd most. - Felesleges szerénykednie. A Pavonison tudtommal manapság már jóval elterjedtebb és szerintem olcsóbb is a poszthumán technológia. Ráadásul, a háború előtti években több pavonisi vállalat telepedett meg a Földön, a Naprendszerben, és néhányan közülük fejlett, de olcsó technológiájukkal hihetetlen sikereket értek el a háborút követő zűrzavaros időszakban. - Ez igaz - bólintotta Marsden. - Feltételezem, hogy elsősorban a kriobölcsők piacán szerzett vezető részesedésünkre céloz. - Jól gondolja. Hogyan sikerült mindezt elérniük? - Tulajdonképpen hatalmas szerencse volt a Föld szerencsétlenségében. A Cryonautics valójában a Pavonisra irányuló kivándorlást akarta elősegíteni a kiutazási költségek drasztikus leszorításával. A fő tevékenységük ugyan a krionika, de ne feledje, hogy nanorobotjaikkal a Hold körüli orbitgyárakban intersztellárisokat is gyártottak, amelyeket aztán különböző kormányoknak adtak el. Az már más kérdés, hogy az üzlet a háború utáni káoszban hatalmas profitot termelt. 86

- A Cryonautics nem a Kaneko Industries leányvállalata? - kérdezte Imperioli. - De igen. Miért? - Maguknál láthatóan minden a Kaneko cégcsoport köré szerveződik... - Kis kolónia vagyunk, így talán érthető. - Ugyan, ne beszéljünk ilyen komoly dolgokról! - fogta meg férje kezét Irina Poyer. - Csak rossz kedvem lesz, ha arra a tengernyi borzalomra gondolok, ami odahaza történt. Irigylem az önök bolygóját. Ez a csend, a nyugalom és a káprázatos színorgia olyan, mint a mesékben. - Remélem, a jövőben is megmarad mindez - morogta Xiang Yining. - Magukon, földieken múlik, hogy a Föld után a mi bolygónkat is szétdúlják-e. - Szétdúlni? Ez ostobaság! - legyintett Imperioli. - Öntsünk tiszta vizet a pohárba: lehet, hogy különbözőképpen látjuk a helyzetet, de szerintem bárki, aki a Földről érkezik ide, az önök jóindulatára van utalva. Mégis úgy érzem, hogy tartanak tőlünk. Mi ennek az oka? Yining admirális farkasszemet nézett Imperiolival, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyikük felől árad nagyobb ellenszenv a másik irányába. Apa megköszörülte a torkát. - Nem önöktől tartunk, hanem attól a több száz intersztelláristól, ami a Tau felé tart. A Gaián háromszázezer földi érkezett, és csak a következő néhány évben több, mint százmillió földivel kell számolnunk, ami ötszöröse a Tau jelenlegi lakosságának. Erre egyáltalán nem vagyunk felkészülve. - Azok az emberek, akik elhagyják a Földet, egy új élet reményében teszik ezt - felelte keserűen Imperioli. - Még a pokol is maga a paradicsom ahhoz képest, amivé a Föld vált a háború után. - Akkor talán a poklot kellett volna megcélozniuk a Tau helyett - mondta Yining. 87

- Xiang! - ráncolta a homlokát apa. A földiek azonban előzékenyen elengedték fülük mellett a sértő szavakat. Csak Finnegan tábornok bal keze szorult ökölbe egy pillanatra. Belekortyoltam a vörösboromba, aztán fel is hajtottam az egészet. Egy Warwick mellém lépett, és újratöltötte a poharam. - Elnézést - hajtott fejet az admirális, aztán nagy vehemenciával nekilátott a tányérján elterülő jókora hússzelet feldarabolásának. - Elmondom önöknek, hogy a Pavonison hogyan fogadják majd a földieket - tette le az evőeszközeit Marsden nagykövet, majd megtörölte a száját. - Nemrég kaptam erről egy tájékoztatót otthonról, szerintem roppant tanulságos és elgondolkodtató. Ugyan a Pavonisra csak tizenkét földév múlva fog megérkezni az első, a Gaiával egyszerre elindult, kriobölcsőkkel tömött intersztelláris, de mi rögtön a fékezési fázis végén megszálljuk az összes érkező hajót. Azonban egyetlen kriobölcsőt sem fogunk felnyitni. Átfésüljük az adatmátrixokat, kategorizálják az utasokat, és mindenki egy futó sorszámot kap, amely az újabb és értékesebb földiekkel csak hátrébb sorolódhat. Aztán a bölcsők átkerülnek a Thor holdon előre kialakított tárolókba. Előbb-utóbb persze be fognak telni a tárolók is, akkor az is lehet, hogy tovább küldjük az intersztellárisokat a mély űrbe... - Ez embertelen! - fakadt ki Irina. - Nézőpont kérdése - pillantott a nőre szenvtelenül a pavonisi. - Szerintem inkább racionális szükségszerűség. Mi csak a saját érdekeinket tartjuk szem előtt. A Föld vezető hatalmai például mennyire foglalkoztak más országok problémáival a háború előtt vagy után? A Tau és a Pavonis kolóniája ma csak azért létezik, mert a nincstelenek egy részét el akarták költöztetni a Földről, mielőtt még a létüket veszélyeztették volna. Ez persze nem jött be, a háború előtt túl kevesen akarták elhagyni a Földet, és ráadásul nem is azok, akiket valóban távol akartak látni. A háború után Euramerikát cseppet sem érdekelte, hogy Dél-Amerika, India vagy Afrika hogyan birkózik meg a 88

gazdasági válsággal. De kérdezze csak meg Prakesh kormányzót, hogy nem ugyanezt tervezik-e ők is a Taun, mint mi a Pavonison? Persze, most még megpróbálják kiválogatni a hasznos és fontos embereket, de belőlük is túl sok lesz hamarosan, és az újonnan jövőket a Tau is csak korlátozottan lesz képes ellátni. Akkor viszont marad a pavonisi megoldás a bolygó és kultúrája megvédése érdekében. Aki manapság befekszik egy kriobölcsőbe, annak tudnia kell, milyen kockázatot vállal: semmiféle garancia nincs arra, hogy lesz, aki felébressze. - Ez nem így van! - ellenkezett Imperioli. - A fejlett földi országokban törvény által előírt jogi szerződések garantálják az állampolgárok biztonságát, és azt, hogy egy bizonyos időnél többet senki ne tölthessen kriobölcsőben, ha nem akar. - Amikor önök elindultak, még valóban ez volt a helyzet - felelte Marsden nagykövet. - A Földről érkezett adásokból viszont világosan kitűnik, hogy ezek a szerződések időközben eltűntek a süllyesztőben. Nincs pénz a felélesztésekre, sem a felélesztettek számára megfelelő életkörülmények biztosítására. Egy krionizált ember pedig nehezen tud perelni. Ráadásul ön csak a fejlett országokról beszél. Afrikában, Ázsiában még törvényi szabályozás sincs a krionízálásra. - Mi azért jöttünk el a Földről, hogy új életet kezdjünk itt - mondta halkan Imperioli, és a hangjában enyhe szemrehányás bujkált. - Mi pedig mindent megteszünk azért, hogy ez sikerüljön - biztosította apa, bár a szavai nem tűntek többnek üres udvariaskodásnál. - De azt nem várhatja el, hogy néhány év alatt százmillió vagy még több ember számára teremtsük meg az életben maradás feltételeit. Kis kolónia vagyunk, szegényes lehetőségekkel. Az asztal köré néma csend telepedett. Imperioli falfehér arccal meredt maga elé, és némán turkálta a tányérján a zöldségköretet. 89

- Kicsit ellenségesnek érzem a földi barátainkkal szembeni hozzáállást - sóhajtotta anya. - Ahelyett, hogy élveznénk egymás társaságát... - Valóban, kár így megfagyasztani a hangulatot - tette hozzá Peter Valens bohókás félmosollyal -, nem tesz jót az emésztésnek. Talán hagyjuk a politikát más alkalmakra! - Mesélje el valamelyik régebbi történetét, Peter! - javasolta öblös hangon Paavo Juvonen. A homloka gyöngyözött az izzadságtól. - Igen, ez jó ötlet - mosolygott anya. - Nem hiszem, hogy alkalmas lenne rá az idő - szabadkozott Valens. - Ugyan már, dehogynem! - szólaltam meg én is. - Ne kéresse magát! A férfi egy hosszú másodpercig a szemembe nézett, aztán beleegyezően bólintott. - Lássuk csak, mit is meséljek... - Belekortyolt a vörösborába, aztán nagy levegőt vett. - Tudják, néha eszembe jut, menynyire bizarr dolog intersztelláris pilótának lenni. Fiatal vagyok, pedig még a XXII. század elején születtem a Földön. Tizennyolc éves koromban a szüleimmel, az első kivándorlási hullámmal indultunk útnak a Taura. Azok voltak aztán a hősidők! A bolygó érintetlensége lenyűgözött, az akkori néhány tízezer telepes még éppen hogy csak elkezdte megtervezni az itteni életet. Már létezett Purvis, az első település és Orion City is, de mindkettő alig néhányszáz házból állt csupán. Mint ezeken a képeken! - mutatott az étterem falaira széles mozdulattal. - Lenyűgöző, hogy hová fejlődött minden alig több, mint száz év alatt! - Irigylem, amiért láthatta a Tau gyermekkorát - mondtam, mire Peter Valens rám mosolygott. - Hogy lett önből pilóta? - kérdezte Jabbar Dunn. - Huszonegy földéves koromban döntöttem el. A szüleim sem tudtak lebeszélni róla, pedig mindent megpróbáltak. Ők tudták, mit jelent az, ha elmegyek a Tauról, én viszont egyáltalán nem 90

is gondoltam bele. Csak a kaland érdekelt. Újabb utazás, vissza a Földre, aztán Tokióban beiratkoztam a pilótaképzőbe. Akkor történt, hogy találkoztam Keiko Kanekóval. - Találkozott Kaneko kapitánynővel?! - döbbent meg Eliott. - Ez hihetetlen! Mikor? - Még a múlt században. '89-ben, ha jól emlékszem. Biztosan tudják, hogy Keiko Kaneko az első expedíció telepeseivel negyven évet töltött a Taun, aztán visszatért a Földre. Ekkor már nyolcvan éves is elmúlt, földévben, természetesen. A tokiói pilótaképzőben tartott nekünk néhány hosszabb előadást. Mesélt az életéről, az általa „időutazáshoz” hasonlított intersztelláris utazásairól, és hogy amikor majd’ száz év elteltével visszatért a Földre, alig ismert rá egykori otthonára. Én átéreztem, miről beszélt, hiszen huszonéves koromra már több, mint negyven évet töltöttem krioálomban. Aztán néhány hónapra rá Kaneko elindult vissza a Taura... - Milyen volt Keiko Kaneko? - kérdezte Eliott. - Megfáradt... talán meg is keseredett. Kiábrándult a Földből, ahová a Taun töltött évek alatt titkon mindig hazavágyott. Gondolják el, a XXI. század második felében született, és nőtt fel. Micsoda változások történtek az ő számára az alatt az egy évszázad alatt, amit távol töltött! Aztán hihetetlen történeteket mesélt a Tauról, a leszállásuk utáni küzdelmes évekről. Emlékszem, szinte gyermeki lelkesedéssel említette, hogy hamarosan újra visszatér a Taura, aztán pedig a Pavonisra fog utazni. A Pavonison is halt meg a 2200-as évek közepén. Én pedig örökre megfertőződtem a történeteivel. Valens szavainak hatására önkéntelenül az Alvó Föld történetén kezdtem el töprengeni. Minden szava tökéletesen beleillett abba, amiről írni szerettem volna, és Vijay, az íntersztelláris pilóta karaktere egyszerre csak sokkal életszerűbbé vált a fejemben, és kezdett lassan Peter Valensre hasonlítani. Apró gondolatokat rögzítettem Vijay jellemével kapcsolatban, amelyeket majd be kell építenem egy-egy jelenetbe, hogy valóban érthetővé és plasztikussá váljanak a 91

motivációi, a gondolkodása. Tudtam, hogy beszélnem kell még Peter Valenssszel, általa maximálisan hitelessé tehetném Vijay karakterét. És rájöttem, hogy Vijaynek is ismernie kell a legendás Keiko Kanekót, az ebben rejlő lehetőségeket nem szabad kihagynom. - Csak később értettem meg igazán, hogy mit is választottam az életemnek... - folytatta Valens. - Igazából olyan foglalkozásom van, ahol semmit nem kell csinálnom. Az intersztelláris fedélzeti kvantere mindent elvégez az indulástól az érkezésig. Kizárólag az utasok megnyugtatása végett vagyok a hajón, én merülök utolsónak krioálomba, és én ébredek fel elsőként, hogy aztán végigunatkozzam a bolygóközi meghajtással töltött napokat. - Sosem gondolt arra, hogy megállapodjon valahol? érdeklődött Paavo Juvonen. - Hogy családot alapít, és felhagy az örökös utazásokkal? - Nem tudom. Egyelőre még jobban érdekel az emberiség fejlődése, mint bármi más. Kaneko kapitánynőnek igaza volt. Olyan ez mint egy időutazás: csak úgy elsuhannak az évszázadok, miközben mi kívülről ügyeljük a technikai fejlődést, a civilizáció folyamatos változását. Bár látván, hogy most mi történt a Földdel, el sem tudom képzelni, mi lesz itt néhány évszázad múlva. - Ha a földieken múlik, hamarosan nem lesz többé emberi faj - jegyezte meg Xiang Yining. - Látom, admirális, ön minden, földiekkel kapcsolatos sérelmét rajtunk akarja elverni - csattant fel Imperioli. Eddig tartott a nyugalom. - Pedig a háborút az ön népe kezdte. Imperioli Dunn igazgatóra nézett. - És az öné. Jabbar Dunn kreol arca megmerevedett. - Már megbocsásson, uram, de én taui vagyok, nem arab. - Én is taui vagyok - mondta Yining admirális. - Nincs közöm sem Kínához, sem az Arab-Ligához, sem a maguk ostoba háborújához! 92

- Elnézésüket kérem - hajtott fejet bocsánatkérően Imperioli. - Túl sok pusztulást és halált láttunk, és ez mindannyiunkban mély nyomot hagyott. Bizonyos beidegződésektől nehéz megszabadulni, hiába tudjuk, hogy nem a Földön vagyunk. - Soha nem fog tudni elvonatkoztatni a bőrszíntől, igaz? kérdezte fagyosan Yining. - Képtelen rá. Imperioli elvörösödött. - Ön talán túl tud lépni a földiek iránti ellenszenvén, admirális? Bizonyára önnek is van valami sérelme, ami miatt így érez. Ahogyan nekem is van néhány. Vajon mi a különbség kettőnk között? Lehet, hogy semmi? - Ugyan már, ne civakodjanak állandóan! - mosolygott apa, de a mosolya meglehetősen erőltetettnek tűnt. Valószínűleg nem ilyen vacsorára számított, ahogy én sem. Pedig a java még hátra volt. - Amúgy is mennem kell - tolta hátrébb a székét Yining. Holnap fontos hadászati gyakorlatot tartunk az Agamemnónon. Rengeteg dolgom van még addig. - Purvisben nagyjából most van éjfél - mondta anya -, én ilyenkor már javában aludni szoktam. Maradjon még egy kicsit, Xiang! - Sajnos nem lehet, Stephani. Vár a kötelesség. További jó szórakozást kívánok mindenkinek. - Az admirális felállt, biccentett az asztaltársaságnak, aztán kisietett a különteremből. Az ablakon át rá lehetett látni a parkolóra, ahová éppen egy gárdistasikló ereszkedett le, Yining valószínűleg már percekkel ezelőtt iderendelte. Felhajtottam egy újabb pohár vörösbort, mire a közelemben álló Warwick néhány másodperccel később előzékenyen újratöltött. Eliott neheztelően nézett, de csak mosolyogtam. Aztán a neum is jelzett, hogy már túl magas a véralkoholszintem, na de ki törődik ilyenkor az ilyesfajta figyelmeztetésekkel? Apa felsóhajtott: - Az admirális fia a TauGárdánál szolgált vagy harminckét tauéve, amikor a Katsuo városa melletti menekülttáborban 93

néhány ezer megzavarodott földi rátámadt az őrségre. Azóta sem tudjuk, miért tették. De hagyjuk is ezt a témát. Folytassa, Peter! - Azt hiszem, Marsden nagyköveten kívül egyikük sem járt még a Pavonison - mondta a pilóta. - Az még egy érdekes bolygó a Thor nagyholdja által keltett gigantikus árapályokkal... Rövidesen végeztünk az őzpecsenyével, a Warwickok leszedték az asztalt, és felszolgálták a desszertet. Többféle torta és aprósütemény érkezett nagyobb tálalótányérokon. Nekem leginkább a fagylaltos kelyhek mozgatták meg a fantáziámat, Eliott kért is nekem egyet a legközelebbi Warwicktól. - Ha már Peter révén ennyire belemerültünk az űrutazástémába... mi van azzal az intersztellárissal, amelyik az első kolónia tagjait szállította a 40 Omicron Eridani csillag Keid nevű bolygójára? - érdeklődött Irina Poyer, aki nem evett egyik desszertből sem. - A Tempus Fugit. Önöknek már hírt kellett kapniuk róluk. Milyen a Keid, az új kolónia? Meséljenek róla! Eliottal önkéntelenül egymásra néztünk. - Ez egy hosszú történet - felelte Paavo Juvonen. - A Gaia jóval az előtt indult el, hogy bármilyen információ is eljutott volna a Földre a keidi leszállásról, igaz? - Pontosan - biccentett Irina. - Talán történt velük valami? Apa felsóhajtott. - A Tempus Fugit egy ismeretlen és halálos vírussal találta szemben magát a Keiden. A legénység fele néhány napon belül meghalt, de a többiek is menthetetlenül megfertőződtek. - Jesszusom! - sápadt el Irina. - De hát hogyan...? - A légkörelemzés során nem találtak semmi szokatlant, a levegő összetétele megfelelt a földi normáknak. A felszínre kihelyezett tesztállatok is kiválóan érezték magukat. Semmi nem utalt arra, hogy a Keid légköre bármiféle veszélyt 94

jelentene, de amikor megnyitották a zsilipeket, minden elveszett. A vírus bekerült a Tempus Fugit légcserélő rendszerébe, és megfertőzte, majd néhány nap alatt megölte a harmincnégy földév feletti férfiakat és a huszonkilenc év feletti nőket. A terjedését már nem tudták megállítani. A többiek is csak időt nyertek az életkoruk függvényében. A vírus... nos valójában csak az egyszerűség kedvéért nevezzük annak. Valójában azt sem tudni pontosan, hogy micsoda. DNS-alapú ténykedései a kvantummechanikai mélységéig vezetnek vissza, bármit is jelent ez. Én nem sokat értek belőle, csak azt, hogy nagyon bonyolult. A kezdeti pánikot követően az életben maradt telepesek - nagyjából tizenötezren, ami az eredeti legénység fele - úgy döntöttek, hogy a Tempus Fugittal a Taura, a legközelebbi, emberek által lakott településre indulnak. Tíz éve érkeztek meg... - Hogyan haltak meg azok, akik elérték az említett életkorokat? - kérdezte Imperioli. - A szervezetükben rosszindulatú daganatos sejtburjánzás kezdődött, de olyan hevességgel, ami ellen sem a nanomeddiagnosztika, sem a legfejlettebb gyógyszeres-, sem a részecske-besugárzásos kezelések nem segíthettek. Az első haldokló betegeken tucatnyi életmentő műtétet hajtottak végre, sorra ölték ki a daganatokat, megpróbálták megállítani a rák továbbterjedését, de a sejtburjánzással nem tudtak lépést tartani. A küzdelem minden esetben hiábavalónak bizonyult. - Jól értem, hogy ezek a fertőzött keidiek most itt vannak a Taun? - kérdezte Imperioli. - Nos... nem. - Apa megköszörülte a torkát. - A Tempus Fugit nem sokkal a Taura érkezést követően felrobbant. - Eliott az asztal alatt megfogta a kezem. Nem segített. Éreztem, ahogy valami nyugtalanító érzés kúszik felfelé a gerincemen. Megborzongtam. Aztán észrevettem, hogy Marsden nagykövet engem néz. Önkéntelenül belekortyoltam a boromba. - Merénylet történt. Egy radikális csoport nem csak tüntetni akart a keidi vírus hordozói ellen. Az emberek féltek, hogy a 95

keidiek megfertőzik a Taut, noha a vizsgálatok világosan kimutatták, hogy erre gyakorlatilag nulla az esély. Nem szép történet ez, nem vagyunk túl büszkék rá. „Jó lenne leszállni erről a témáról!” - üzentem Eliottnak. „Ez most nem lesz könnyű.” „Addig inkább kimegyek a mosdóba.” „Az viszont túl feltűnő lenne. Szerintem jobb, ha maradsz.” Sajnos igaza volt, nem lett volna jó ötlet pont most felhívni magamra a figyelmet. - Vannak túlélők? - kérdezte Irina Poyer. A kérdés másodpercekig visszhangzott a teremben, és a csend végül majdhogynem kínossá vált. Apa rám pillantott, mire gyorsan lesütöttem a tekintetemet. - Nem tudunk róla - mondta végül apa, bár nem értettem, miért titkolta. Előbb-utóbb úgyis kiderült volna. Talán engem akart megkímélni néhány kellemetlen kérdéstől. Marsden nagykövet kíváncsian felvonta a szemöldökét, de aztán egy apró mosoly kíséretében biccentett felém, és tovább falatozott a fagylaltjából. - Mit lehet tudni erről a K... vírusról? - kérdezte Imperioli. - Vagy minek nevezzem? - A genetikusaink pszeudovírusnak, álvírusnak nevezik. Beépül a sejtek DNS-láncába, géneket változtat meg, új génszakaszokat iktat be, ráadásul olyan RNS-alapú másolómechanizmussal rendelkezik, amelynek segítségével a testben rövid idő alatt több tíz-, ha nem százmilliárdnyi sejtet képes módosítani. Ha jól tudom, főleg az agysejtek és az ivarszervek sejtjeinek kromoszómáiban halmozódik, és meglepően hatékony a fejlettebb élőlények megfertőzésében, bármilyen képtelenül hangzik is ez. Ez a felszín, amit nagyjából már megértettünk. De úgy tűnik, a K bármilyen élőlény felépítéséhez alkalmazkodik, és szükség esetén például pillanatok alatt képes átrendezni a molekulastruktúráit. A genetikusaink tíz év alatt sem tudtak mit kezdeni vele. Hiába találtak ki több nanomed programot az elkülönítésére, a 96

pszeudovírus mindig azonnal alkalmazkodott. Mint egy ügyesen programozott gépezet. - Hogyan fertőz? - A Keiden belégzéssel jutott be a telepesek szervezetébe, onnantól kezdve élő szervezetről élő szervezetre másodlagosan, egyes testfolyadékok útján terjed, értendő ez alatt a vér útján történő fertőzést és az adott fajon belüli párosodást. - Ez érdekes - nézett Eliottra elgondolkodva Imperioli. - Egyáltalán hogyan fejlődhetett ki egy ilyen vírus? A keidi élővilágra nem volt hatással? - Az expedíció sajnos nem tudta behatóbban megvizsgálni az ottani élővilágot - mondta apa, miközben én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. - Állítólag amúgy is nagyon különbözött állítólag a földi, vagy akár a taui és a pavonisi mintázatoktól. Csak annyit sikerült megállapítani, hogy gyakorlatilag minden ottani faj egyedeibe beépült már jó ideje. A fejlettebb élőlények esetében átalakította szaporodási ciklusaikat, és lerövidítette az átlagos életkorokat, de a szívósabb fajok az idők folyamán alkalmazkodtak az új körülményekhez. A vírus láthatóan a legtöbb, ismert reprodukciófajtát befolyásolni képes. Egyáltalán nem olyan, mint a szokványos földi vírusok, ez nagyban megnehezíti a kutatásokat. Több tucat biogenetikusunk foglalkozik a kórral, de az elmúlt évek során alig jutottak közelebb a megértéséhez. Minden adatot azonnal továbbítottunk a Földre, de az első elemzések még csak most fognak odaérni. - És semmi egyebet nem sikerült kideríteni? - kérdezte Imperioli. - Egy ilyen vírus... pszeudovírus komoly veszélyt jelenthet az emberiségre, nem gondolják? Önöknek mi erről a véleményük? - Mondja, meddig folytatják még ezt az ostoba színjátékot? - kérdezte hirtelen Marsden Imperiolitól. - Miért nem meséli el taui barátainknak, hogy az adatelemző kvanterchipjével könnyedén fel tudta törni az alfamod blokkolását, és már órák 97

óta rákapcsolódott a TauNetre? Ön és Orsón barátja már mindent tudnak a K-vírusról, a jelenlegi kutatási eredményekről, sőt még Nicole Prakesh és Eliott Farkas örökbefogadott keidi gyermekéről is. Döbbent csend telepedett ránk. „A rohadékok!” - kaptam a neuroüzenetet Eliottól. Ostobák voltunk és naivak. Mindannyian tudtuk, hogy a poszthumánok olyan dolgokra képesek, amikről mi nem is álmodhatunk, de szembesülni ezzel, felért egy pofonnal. Imperiolit és Marsdent figyeltem, akik úgy néztek farkasszemet egymással, mintha halálos ellenségek lennének. Engem azonban a leginkább az zavart, hogy a múltunk nyitott könyv volt a számukra. - Igaz ez? - kérdezte végül apa, és közben Imperioli alfamodját nézte. - Természetesen igen - biccentette Imperioli. - Elnézésüket kell kérnem ezért a kis hazugságért és színjátékért, de a bizalmatlanság kölcsönös. Önök valójában félnek tőlünk, de mi is félünk önöktől. Mi csak megtűrt személyek vagyunk a Taun, az önök kegyére bízva. De azt hiszem, eljött az ideje, hogy újragondoljuk egymással szembeni félelmeinket. - Én is úgy hiszem - felelte halkan apa. - Mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy ilyen kellemes fogadtatásban részesítenek bennünket. Hogy egyáltalán fogadnak bennünket az önök otthonában... Miközben Marius Imperioli beszélt, Zhijuan Marsdent figyeltem, aki pedig a földi exelnököt tanulmányozta. Egy ragadozót láttam magam előtt, aki a prédájára les. Éreztem, hogy tud valami fontosat Imperioliékkal kapcsolatban. És még valamit megláttam a szemében. Azt, hogy tart valamitől.

98

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Yining admirális távoztával és a vacsora befejeztével az indulatok lecsillapodtak, igaz, ehhez az is kellett, hogy Marsden nagykövet is eltűnjön valahová a különteremből. Az asztal körül kedélyesen társalgó csoportok alakultak ki, csak Vasco Prakesh és Marius Imperioli húzódott a terem egyik sarkába, és mindkettőjüket először láttam mosolyogni a vacsora kezdete óta. Még mindig nem tértem napirendre afelett, hogy Imperioliék képesek hozzáférni a TauNethez, amit ráadásul el is titkoltak. Bíztam benne, hogy a TauGárda már azon dolgozik, hogy elzárjanak előlük bizonyos TauNetes felületeket. Aztán Peter Valensszel kezdtünk beszélgetni, illetve nem én, hanem Nicole, aki az utazásairól faggatta a pilótát. Nicole ekkorra már érezhetően túl sokat ivott, és ilyenkor mindig túl közvetlenné vált, bár ezt utólag sosem hitte el nekem, ha szóvá tettem. Hiába karolt belém, egyfolytában ide-oda dülöngélt, és néha nekem kellett megtartanom, mielőtt még orra bukott volna. - Az édesanyjától hallottam, hogy ön író - jegyezte meg a pilóta. - Fogjuk rá! - felelte élénken Nicole, aztán elkomorodott, ettől két apró ránc jelent meg az orrnyerge tetején. - De csak mostanság érzem azt, hogy talán már valóban képes vagyok jó könyvet írni. Tudja, a jelenlegi történetem éppen egy intersztelláris pilótáról szól, aki a Föld-háború végén érkezik vissza a Tauról a Földre... 99

- Csak nem rólam ír? - humorizált a pilóta. - A pilóta ódivatú ruhákat visel, kicsit bohókás, kicsit szemtelen... Hasonlít önhöz. - Ódivatú? - vigyorodott el Valens. - Ez jó! Egyébként tudnék mesélni néhány érdekes sztorit, ha életszerűbbé szeretné tenni a regényét. Nicole szeme felcsillant. - Szívesen meghallgatnám. - Kezdett úgy viselkedni, mintha én ott sem lennék. - Szabad elolvasnom valamelyik könyvét? - érdeklődött Valens. Őt viszont bármikor szájon vághattam, ha túlságosan nyomulni kezdene, ez némileg megnyugtatott. - Természetesen. Ha gondolja, átküldők a neujára egy tiszteletpéldányt. - Kíváncsian várom. Úgy döntöttem, ideje jelezni, hogy én is itt vagyok, és amikor Valens néhány másodperccel később rám pillantott, a tekintetemből rögtön megértette, hogy túl messzire ment. Megemelte felém a whiskyspoharát, aztán egy hajtásra kiürítette. - Nos, Nicole, ha gondolja, keressen meg, szívesen mesélek önnek a Földről. - Köszönöm - felelte Nicole, és mereven mosolygott. A pilóta biccentett, aztán továbbállt, és nem sokkal később már Irina Poyerrel beszélgetett. Közelebb hajoltam Nicole-hoz, hogy megcsókoljam, de nem jártam sikerrel. - Sicc innen! - mondta, szokás szerint a haját és a sminkjét féltve. - Adj egy csókot! - Most nem. Pisilnem kell... - Jól vagy? - kérdeztem, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki jól van. - Nem - rázta a fejét. - Hányingerem van. Kimegyek a mosdóba. - Bizonytalan járással elindult az előtér felé. 100

Néhány percig vártam rá, aztán rájöttem, hogy az én hólyagom is igencsak feszül, így én is meglátogattam a mosdót. Az alkohol nálam is megtette a hatását, de korántsem annyira, mint Nicole-nál, aki össze-vissza ivott mindent. Amikor vehemens léptekkel visszatértem a bálterembe, sehol sem láttam Nicole-t. Valens még mindig Irina Poyer agyát fűzte, pedig a nőből többet néztem ki, minthogy szóba álljon egy ilyen pojácával, aki gátlástalanul kihasználta a csillagpilótákat évszázadok óta körülvevő érthetetlen rajongást. Szerintem az összes ilyen pilóta valójában ingyenélő kalandor. Elkaptam egy Warwickot, és kértem tőle egy pohár whiskyt, majd kisétáltam a Gretchen-fa taszítómezővel védett kilátóteraszára, hátha Nicole is kiment egy kis friss levegőt szívni. A teraszon enyhe, de hűvös szellő fújdogált, önkéntelenül meg is borzongtam. A sötét égbolton alig néhány száz vörös csillag pislákolt. Jóval kevesebb volt belőlük, mint a Földön, ez is a fátyolként a Tau köré boruló magaslégköri porréteg következménye volt, aminek a légkörbe belépő és elporladó meteoritok, de még inkább az aktív vulkánok által egyfolytában a magasba szórt finom hamuréteg állandó utánpótlásként szolgáltak. A tekintetemmel követtem egy fényes meteort, amíg szét nem porladt, aztán megpillantottam egy másikat is: ez nagyobb lehetett, mert fényesebb és hosszabb csíkot húzott. - Üdvözlöm, Eliott! - köszönt rám valaki az árnyékból. Csak most vettem észre Marsden nagykövetet, aki a terasz árnyékos részén, nekem háttal állt a korlátnál, és a csillagokat nézte. - Ön is levegőzik? - Csak Nicole-t keresem. - Gyorsan megfordultam, és viszszaindultam a terembe. Semmi kedvem nem volt szóba elegyedni a nagykövettel. - Meg tudná mondani, hogy melyik két hold látható éppen az égen? 101

Megtorpantam, aztán rövid habozás után kelletlenül odasétáltam a korláthoz, és a magasba pillantottam. A nagykövetnek tudnia kellett a választ a kérdésére, elég lett volna csak rámennie a TauNetre, és ha csak a fele igaz annak, amit a poszthumánokról hallottam, akkor minimum tízszer annyi adatot kellett ismernie a holdakról, mint amit én valaha is tudni fogok róluk. Rájöttem, hogy ez csak elterelés. - A nagyobbik, a sarló alakú a Gallé, a kicsi pedig a Lamastu - feleltem végül, és vártam Marsden következő, minden bizonnyal teljesen más irányú kérdését. Szemem megállapodott a Barnett-üstökös vörös árnyalatú csóváján. - Mondja csak, mi a véleménye Marius Imperioliról? kérdezte Marsden, továbbra is a csillagokat kémlelve. Elégedetten nyugtáztam, hogy kezdem kiismerni. Naiv gondolat volt. Egy pillanatig azon tűnődtem, mit válaszoljak, mennyire lehetek őszinte vele, végül arra a következtetésre jutottam, hogy teljesen mindegy, mit mondok. - Legalább annyira nyugtalanító személyiség, mint ön. Marsden mosolyogva szembefordult velem. - És mi nyugtalanítja Imperiolival kapcsolatban? - Az egész lénye. A gondolkodása, a viselkedése, a kérdései. Az, hogy itt van. - Ő a Földről jött, más viszonyok között élt, természetes, hogy nem az önök által elvárt normák szerint viselkedik és gondolkodik. Ezt önnek, aki a Földön töltötte a gyerekkorát, meg kellene értenie Az én számomra önök, tauiak ugyanolyan furcsák, mint a földiek, de ugyanezt bizonyára ön is elmondhatja rólam. - Honnan jött rá, hogy Imperioliék az alfamodok ellenére hozzáférnek a TauNethez? - Például onnan, hogy pontosan tudom, mire képes egy poszthumán. Egyébként, ha alaposan figyelt volna, talán felismeri az álkérdések mögé rejtett valódi kérdéseket. Egyértelműen a TauNeten nem elérhető információk után kutattak. 102

- Ahogyan maga is ezt tette délután, a Gaián. Miért? A nagykövet elmosolyodott, és ebből rájöttem, hogy erre a kérdésre nem fogok választ kapni. - Egyébként, szerintem nem csak Marius Imperioli nyugtalanító, hanem a felesége is - közölte válasz helyett. - A felesége? - hökkentem meg. - Ezt honnan veszi? - Azt most bonyolult lenne elmagyaráznom. - Nem azért nyugtalanítja Irina Poyer... mert nem tudja megdugni, bármennyire is szeretné? Vagy talán a magafajta poszthumánt már nem is érdeklik az ilyen alantas...? Elhallgattam. A nagykövet elvigyorodott. - Értékelem a humorát. - Nem annak szántam. - Kihajoltam a biztonsági korláton, és a Gretchen-fa alattunk tekergő ágait figyeltem. A magasságtól azonban megszédültem, így gyorsan hátrább léptem. - Sejtettem - komorodott el Marsden de attól én még annak vettem. Nem is próbálja megérteni a poszthumán gondolkodást, igaz? El sem tudja elképzelni, mennyire más dimenziókban létezünk mi ketten, és ezt ne vegye sértésnek, ez pusztán tény. Valamikor én is ember voltam, „csak” ember, így tudom, hogy ön hogyan tekint most rám. Egy ideje viszont már egészen másképpen látom a világot. És hamarosan még ennél is messzebbre juthatunk. Amikor majd nálunk intelligensebb MI-kkel egyesítjük a személyiségünket, az lesz a lét új, magasabb lépcsőfoka! Egy magasabb tudatszint... - Nem hiszem, hogy ez a közeljövőben megvalósulna. - Úgy gondolja? - A nagykövet a rőt csillagokkal tarkított égboltra pillantott. - Nézze a csillagokat! Normális esetben, mondjuk a Pavonisról vagy a Tau feletti űrből szabad szemmel több ezernyit látunk, ami rengetegnek tűnik. De mi ez a galaxisunk százmilliárdnyi csillagához képest? Elképesztő számok... Tudja, mi a legérdekesebb a számomra a Tauban? A csillagképek és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzete és eltérései a pavonisi égbolthoz képest. Izgalmas játék felfedezni az ismerős csillagokkal teli, de mégis teljesen más elrendezésű 103

éjszakai éggömb szépségeit. Ön érdeklődik a csillagok iránt, ha jól tudom... - Csak amatőr szinten - feleltem, de közben felnéztem az égboltra. Először azt gondoltam, hogy valami párhuzamot akar vonni a csillagok és a poszthumánok között, de nem ez történt. Egyszerűen csak teljesen másról kezdett el beszélni. - Itt van mindjárt az Alfa Centauri és a Nap párosa - mutatott a fejünk fölé Marsden. - A Pavonisról nézve a Göncölszekér két felső csillagát, a Megrezt és a Dubhét összekötő képzeletbeli egyenes pontosan a Nap és az Alfa Centauri ikercsillag között halad el. Önöknél azonban a Göncölszekér eltorzul, a Dubhe hátrébb került, a Nap és az Alfa Centauri pontosan a másik irányban fekszik. Látja? - Kelletlenül bólintottam. Amikor a Taura jöttünk, vagy két éven át minden este a csillagos eget bámultam, és apránként felfedeztem a két égbolt közötti nagyobb különbségeket. - Vagy nézze az Ökörhajcsárt! A Tauról majdnem úgy néz ki, mint a Földről, csakhogy innen nézve a Nap maga is részévé vált a csillagképnek. Fantasztikus! Nálunk egészen másmilyen. Antilopnak nevezzük. Gondolja csak el, még pár tucat fényévre eltávolodunk a Földtől, és olyan mértékben eltorzulnak az ismert alakzatok, hogy már egyetlen földi csillagképet sem fogunk felismerni... De úgy látom, önt ez egyáltalán nem hozza lázba. - Hát, valóban nem annyira, mint önt - vontam vállat, noha először akadt olyan téma, amiről szívesen beszélgettem volna. Csak nem a nagykövettel. Azon tűnődtem, hogyan tudnék visszamenni a palota belsejébe. Egyszerűen csak ott kellett volna hagynom Marsdent, de valószínűleg az alkohol hatására inkább provokálni kezdtem: - Tulajdonképpen miért van ön itt, a Taun? Vajon miért nem hiszem el, hogy a Pavonis valóban a két bolygó közötti kapcsolatok fejlesztése érdekében küldte ide?

104

- Talán mert túl sokat ivott? De bizonyára közrejátszik az is, hogy egészséges gyanakvással rendelkezik, és viszonylag jó érzékkel lát a dolgok mögé. - Maga kém? - Nem - mosolygott Marsden. - Hát persze - mosolyogtam vissza fagyosan - Mi a véleménye az idetartó földi intersztellárisokról? - tért rá a nagykövet hirtelen egy másik témára. - Öt tauév alatt közel kétszáz hajó. Nem érzi nyomasztónak a helyzetet? - De igen. Azt sem értem, hogyan képes a gazdaságilag majdhogynem összeomlott Föld néhány évvel a katasztrófa után legyártani ennyi intersztellárist? - Ez gazdasági szükségszerűség. Ne feledje, ez a szám közel sem olyan nagy, mint elsőre tűnik. A nanotechnológiára épülő, korszerű hajógyártó kapacitás korábban is rendelkezésre állt, csakhogy a háború előtt hiányzott a kényszerítő erő ahhoz, hogy meg is induljon a tömeges intersztelláris gyártás. - Ezt nem értem. - Gondoljon bele! A Föld évszázadok óta a népességi összeomlás határán egyensúlyozott, de sosem lendült át a holtponton. Eddig nem akadt megfelelő késztetés ahhoz, hogy a nincstelen tömegeket kitelepítsék a kolóniákra, hiába lett volna ez az ésszerű megoldás a helyzet stabilizálásához. Természetesen a Taura és a Pavonisra költözött pár millió önkéntes telepesről nem beszélve. Na de ki fizette volna a horribilis költségeket? A fejlett országok? A multik? Nekik nem fűződött érdekük hozzá, hiszen a gazdaságuk az elmaradott világok olcsó munkaerejére alapult. A nyomorgók pedig hiába jöttek volna el szívesen a Földről akár ide, akár a Pavonisra, nem tudták megfizetni az utazási költségeket. Ráadásul a kolonizálási projektek egy idő után az alacsonyan iskolázottakat nem is engedték fel az intersztellárisokra. A háború után azonban a Föld túllépte a kritikus pontot. A megroggyant gazdaságok a nincstelen és nyomorgó népességet már képtelenek voltak ellátni. A kormányok ekkor már kézzel105

lábbal támogatták a krionizálást és a kitelepítést, csak hogy képesek legyenek stabilizálni az országaik helyzetét, még ha az erre szánt források máshol rengeteg életet is menthettek volna meg. - Na, de miből finanszírozták az intersztelláris projektjeiket a válság idején? - Részben meg tudták oldani önerőből. De rászorultak némi hitelre is. - Az egész Föld, szinte minden ország padlóra került. Ugyan, ki hitelezett nekik? - Legfőképp a Pavonis. Pontosabban a Földön és a Holdon megtelepedő három pavonisi vállalat az anyabolygó segítségével. A kriobölcsők és az intersztellárisok jelentős része valójában a Földre települt pavonisi cégek terméke. A technológiánk újszerű és főleg olcsó volt. Ez sokat számított. Megértettem. - Ez hatalmas üzlet önöknek, ha jól sejtem. - Nekem nem, de a Pavonisnak, illetve a cégeinknek valóban az, legalábbis hosszú távon annak tűnik. - Nem is értem, hogyan voltak képesek a Pavonison olyan technológiát kifejleszteni, ami a Földre való eljutatás során, ez ugye több, mint három évtized, nem avult el? - A szemébe néztem. Választ azonban nem kaptam, csak egy titokzatos, vagy inkább gúnyos mosolyt. - A Föld gyakorlatilag a lábaik előtt hever. Nem próbálják meg kihasználni a helyzetet? Soha nem jutott eszükbe, hogy átvegyék a Föld helyét, mint az emberiség vezető nagyhatalma? - Látja, ez egy érdekes gondolat. - Szerintem is az. - Felpillantottam a Gretchen-fa mohával benőtt felső ágnyúlványaira. A szél kezdett feltámadni, a teraszt védő taszítómező pedig csak a port szűrte ki. Most már kifejezetten fáztam. - Érdekes gondolat, de logikailag meglehetősen ingatag. A Pavonis szerény bolygó, szerény lehetőségekkel és túl meszsze esik a Földől. 106

- Valóban nem akarnak létrehozni egy pavonisi poszthumán társadalomra épülő csillagközi birodalmat? - erősködtem. - Csillagközi birodalmak - ismételte vidáman Marsden. - Ne nevettessen! Ilyesmi csak az olyan fantaszta történetekben létezik, amelyek kitalálói fittyet hánynak a legalapvetőbb fizikai törvényszerűségekre. Még szerencse, hogy a felesége nem ilyenek írására pazarolja a tehetségét. Hogyan tudná egy, a miénkhez hasonló fejlettségű civilizáció felépíteni az ön mesebeli űrbirodalmát, amikor a legközelebbi csillagokat is több évtizedes utazási idő választja el egymástól? - És egy poszthumán civilizáció? - Nagyobb komolyságot vártam öntől! - csóválta a fejét vigyorogva Marsden. - Űrbirodalmak, mi? Ilyesmi talán soha nem fog bekövetkezni. - A fizika ad elméleti lehetőséget a nagy távolságok fénysebesség feletti áthidalására - vetettem ellen itt van például a forgó fekete lyukak féreglyukként történő alkalmazásának elmélete. Az Einstein-Rosen hidak. - Elméletek... Nem látott még élőben törpe Schwarzschildlyukat, igaz? Nekem a Pavonison volt szerencsém egyhez. Lehet, hogy egyszer, talán néhány évszázad múlva képesek leszünk megzabolázni az ilyen féreglyukakat, és stabil átjáróként használjuk őket - már persze, ha valóban létezik bármiféle Einstein-Rosen híd -, de egyelőre ez az elmélet több, mint három évszázaddal a megszületése után is csak elmélet. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen átjárón maximum információt lehet átjuttatni, anyagot semmiképp. Jelenleg csak egyvalamire tudjuk használni ezeket a bestiális képződményeket: pusztításra. Gondolom, látta mit műveltek a kínai és az euramerikai Schwarzschild-gyorsítók által gerjesztett törpe fekete lyukak a Föld-háború alatt. - Ön hangsúlyozza ki nekem folyamatosan az poszthumánok óriási intelligenciáját. Tényleg nem lennének képesek rá odaát, a Pavonison? 107

- Nem vagyunk mindenhatóak. Sőt olyan gondjaink vannak, amelyeket jelenleg nem vagyunk képesek megoldani. - Ezen meglepődtem. A Pavonisnak gondjai vannak? - Mondja, Eliott, mi a véleménye a telepátiáról? A vacsora alatt úgy vettem észre, hogy hozzám hasonlóan ön sem igazán rajong Marius Imperioli ilyetén képessége iránt. - Ez egy alattomos képesség. Ön szerint egy fejlett telepata valóban képes információkat kiemelni a fejünkből? Vagy képes lesz rá a jövőben? Tudtommal már a legolcsóbb neuroterek is automatikusan leárnyékolják a gondolathullámokat. - Ön ezt elhiszi? Ilyen árnyékoláshoz a neuroterekénél jóval bonyolultabb technológiára van szükség. Egy poszthumán gondolatai közé valóban nem lehet behatolni, én például tökéletesen védve vagyok az ilyesfajta kémkedések elől, egy neurotér erre maximum csak bizonyos korlátok között alkalmas. De nem kell aggódnia: jelenleg a telepaták kevesebb, mint egy ezreléke képes olyasmire, amitől tartani érdemes. Ez az emberiség jelenleg aktív részére vetítve tíz-tizenötezer személyt jelent. Ha a krioálomban fekvőket is figyelembe veszszük, sem több huszonötezernél. Ráadásul egytől egyig regisztrálva vannak, és folyamatos megfigyelés alatt állnak. A többiek pedig leginkább olyanok, mint a vevőantennák, és valójában csak a hozzájuk hasonló telepatákra érzékenyek. Persze ez idővel úgyis változni fog. Egyébként tudta, hogy Imperioli felesége sokkal magasabb tp-hányadossal rendelkezik, mint a férje? - Irina Poyer? - néztem nagyot. - Bizony! De ne aggódjon. Még ő sem esik bele a huszonötezres csoportba. - Eliott! - szólt valaki a hátam mögül. Megfordultam, Stephani állt a teraszajtóban. - Gyere, segíts légy szíves Nicole-nak! Nincs túl jó állapotban. Marsden búcsúzásképpen biccentett egyet felém, én pedig sietve elindultam Stephani felé. 108

- Kellemes éjszakát, Eliott! - kiáltott még utánam a nagykövet. - És keresse az igazi ellenségeit! Beléptem az ajtón. Stephani aggódva a kijárat felé mutatott. Megláttam Nicole-t, aki nem nagyon állt meg a lábán, Peter Valens támogatta kifelé. Nem tudom, ki kérte meg rá, de az, hogy Nicole-t karolgatja, alaposan felhúzott. - Figyelhettél volna rá, hogy ne igyon annyit! - mondta halkan Stephani. - Felnőtt ember-vontam vállat. Nem örültem neki, hogy Stephani engem hibáztat. - Hazaviszem, amúgy is késő van már. - Jövök én is veletek, ha nem gond. - Stephani Vasco felé pillantott. A kormányzó Imperiolival beszélgetett, de most valami komolyabb témáról lehetett szó, Vasco legalábbis már nem mosolygott, inkább gondterheltnek látszott. - Ne köszönjünk oda? - kérdeztem, de Stephani nemet intett a fejével. Miközben átvettem Valenstől Nicole támogatását, Stephani még odasietett Paavo Juvonenhez, és gyorsan elköszönt tőle. Nicole belém kapaszkodott, és közben infantilisán integetett Valensnek. - Viszlát, Peter! Örülök, hogy ilyen... jót beszélgettünk. - Vigyázzon rá! - mondta nekem Valens. Nem feleltem, de a tekintetem magáért beszélt, Valens gyorsan el is somfordált. - Hú, de forog minden! - nevette Nicole. Végre megjött Stephani. Erősen átkaroltam Nicole-t, és kifelé vezettem, közben az Alphardot átrendeltem a Gretchen-fára. A Warwick lakáj feladta ránk kabátjainkat, aztán jó éjszakát kívánt. Kiléptünk a szabadba. A levegő szokás szerint alaposan lehűlt, de legalább a szél nem fújt annyira. Nicole megborzongott a karjaimban. - Hányingerem van - nyögte néhány lépéssel később, mire magam felé fordítottam. Falfehér arcán idétlen vigyor jelent meg. - Mi a fenének kellett ennyit innod? - érdeklődtem. 109

- Alig ittam... valamicskét. - Lehunyta a szemét. Erősen meg kellett támasztanom, különben összecsuklott volna. - Induljunk! - kérte Stephani. - Veletek megyek én is, ha nem gond. A kocsim majd távvezérléssel hazakövet bennünket. Nicole a mellkasára, majd hirtelen a szája elé emelte a tenyerét. - Hányni fogok... - Néhány lépésnyire eltávolodott mellőlem, előregörnyedt, és öklendezni kezdett. Stephani végigdörzsölte arcát a tenyerével. Én láttam már párszor berúgni a lányát, régebben, még a kapcsolatunk elején egy-egy közös buli alkalmával egyikünk mindig túlzásba vitte az ivást, de Stephani előtt mindig hallgattunk róla. Nicole köhögött, majd nekünk háttal állva a táskájából előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte a száját. Aztán megfordult, és elmosolyodott. - Jól vagyok ám! Semmi bajom. - Még jó, hogy nem odabent történt - sóhajtott fel Stephani. Nicole megvonta a vállát, aztán kibillent az egyensúlyából. Odaugrottam, és elkaptam az alkarját. - Hoppá... - Felnevetett. - Már jobban... vagyok. Nem megyünk vissza? - Nem - felelte Stephani. - Hazamegyünk. - Én még maradok. - Késő van már, és nem vagy olyan állapotban - mondtam, és közben fél szemmel az Alphardot fürkésztem a légtérben. Meg is pillantottam, fénycsóvái kiváltak a közeli légifolyosóban suhanó járművek közül, ahogy ereszkedni kezdett a parkoló felé. - Milyen állara...pótban? - billent meg ismét Nicole. Tényleg alig ittam. Vita helyett finoman a közelben leszálló Alphardhoz vezettem, és betuszkoltam a hátsó ülésre. - Hát ez nagyon gyenge - fintorgott, amikor felfogta, hogy valóban véget ért a parti. - Túl savanyúak vagytok mindketten. Stephani összepréselt ajkakkal ült be mellém, és nem mert hátranézni. Éppen új oldaláról ismerte meg a lányát. Szó, ami 110

szó, Nicole alaposan kiütötte magát. Beindítottam a fúziós hajtóművet, és megadtam a purvisi útirányt. Az Alphard felemelkedett, és sebesen rákanyarodott a Babilon felé vezető nagymagasságú légifolyosóra. Stephani Alphardja közepes követési távolságot tartva a nyomunkban repült. Stephanival nem nagyon beszélgettünk, csak néha néztünk össze, amikor Nicole fel-felriadt a félálomból, és összefüggéstelenül locsogni kezdett. Stephani arca fakó fehérré vált ezekben a pillanatokban. A Tau Ceti zöldeskék korongja fürgén bukkant elő a látóhatár mögül, lassan kékké változott, aztán ahogy a bolygó ívét követve nagysebességgel átszeltük a Pavonis-óceánt, fölénk, majd mögénk került, és mire Purvis felett ereszkedni kezdtünk, le is nyugodott a hátunk mögött. Stephanit kitettem a házánál, aztán hazakanyarodtam. Meglehetősen későre járt az idő, babiloni időzóna szerint hajnali egy óra is elmúlt már. A szél süvítve kavarta a port körülöttünk, a szemcsék sercegve pattogtak le az Alphard szélvédőjéről. Beálltam a garázsba, aztán betámogattam Nicole-t a házba. Meglehetősen instabilan állt a lábán. Időnként nevetni kezdett, de szerintem maga sem tudta, hogy min. - Elég könnyű téged leitatni - korholtam. - Ez nem igaz - rázta fejét, amitől néhány hajtincse a szemébe omlott. - Nem? - Ahelyett, hogy te is ittál volna! - Én tudom, hol a határ. Te viszont nem tudod. - Húha! - kerekedett el a szeme. - Mr. Komolyember. - Nem vagy vicces. - Dehogynem... - Lerúgta a cipőt a bal lábáról, aztán nekitámaszkodott a falnak, és kibújt a másik cipőjéből is. Még ilyenkor is megvolt benne az a leírhatatlan báj, ami a kezdetek kezdetén megfogott. Hirtelen a mellkasára tette a kezét, és nagyot nyelt. - Hopsz, lehet, hogy megint... 111

Szerencsére mégsem lett belőle semmi. Gauri már aludt, és Nicole-t nem is eresztettem be hozzá ilyen állapotban, helyette gyengéd erőszakkal betuszkoltam a fürdőszobába, ahol engedelmesen levetkőzött, és lezuhanyozott. Nem sokkal később már mindketten az ágyban feküdtünk. Azt hittem, perceken belül elalszik, de nem ez történt. - Szia! - bújt hozzám, és szemérmetlenül az ágyékomhoz csúsztatta a kezét. A közelségének nem lehetett ellenállni, még ha a leheletéből dőlt is az alkoholszag. A combján, a nemi izgalom csalhatatlan jeleként élénken ragyogott a fénytetoválása. - Jó kis partit szervezett az apám, nem igaz? Nicole vad volt és buja. Gyengédség és előjáték nélküli elementáris együttlét volt ez. Görcsösen megfeszülő izmok, drogként ható illatok és ízek, egymásba olvadó hús és nedves forróság, a közös kéj hullámai, Nicole sikolyai, majd elégedett sóhajok közt hozzám simuló, felhevült teste - mindössze enynyi maradt meg emlékként belőle. Ugyan jobban szerettem a kevésbé alkoholos együttléteket, de ennek is megvolt a maga varázsa. Néhány percig még Nicole hátát simogattam, aztán meghallottam halk és egyenletes szuszogását. Lehunytam a szemem, de néhány perc elteltével ki is nyitottam. A Waswas és a Kaneko a fénye által a falra vetített árnyékokat figyeltem, majd Nicole kisimult arcában gyönyörködtem. Végül halkan felkeltem, és a maglevliften meztelenül lelebegtem a konyhába. Ittam egy pohár gyümölcslét, aztán visszasétáltam a szobánkba. Az éjjeliszekrényem sarkán megcsillant valami a holdak fényében: egy régebbi típusú Nanotica neuroter. Nicole régi chipje is ilyen volt, de azt elrakta valahová, amikor néhány dekádja belövette magának az új Neumonstert. El nem tudtam képzelni, hogyan kerülhetett a szekrényemre. Vajon miért rakta ki és mikor? Nicole-ra pillantottam: mélyen aludt, karjaiban a kispárnájával, csak egyenletes szuszogása hallatszott. Leültem az ágy szélére, óvatosan a kezembe vettem a chipet, majd 112

neuroteremmel ráhangolódtam a kvanterére, és lefuttattam egy listát a tárjában lévő adatokról. A személyes naplófájljaira bukkantam, még tizenhat tauévvel korábbról. Nem is tudtam, hogy hajdanán naplót vezetett. Aztán, amikor rájöttem, mikori dátumok azok, felsóhajtottam. A fájlokat a Tempus Fugit érkezése után nem sokkal kezdte el rögzíteni. Lecsatlakoztattam a chipről, és beraktam a fiókomba. Aztán mégis meggondoltam magam. Újra elővettem, majd hanyatt dőltem az ágyon, és beléptem a chip memóriájába, a tizenhat tauévvel fiatalabb Nicole világába.

113

Nicole neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.04.10. Idézett esemény dátuma: 250.02.14.

Helló én! Helló napló! Sosem gondoltam volna, hogy valaha is naplót fogok vezetni. Mindig is túlságosan időigényes és haszontalan dolognak tartottam. Csakhogy ami nemrég történt velem, azt képtelen vagyok magamban tartani. Muszáj kiadnom magamból, különben megőrülök. A kétségbeesett keidi adásokat már tíz tauéve ismertük, de a pánik csak nem sokkal a Tempus Fugit érkezését megelőzően tört ki. Tüntetések kezdődtek, noha a legtöbben alig tudtak valamit a keidi telepesekről azon túl, hogy valamilyen fertőzést hurcolnak ide a Keidről. Én utána olvastam ennek a Kvírusnak, de a keidi intersztelláris által előre küldött tudományos elemzések nagy részéből egy kukkot sem értettem, a szakemberek tanácstalansága pedig csak még jobban megrémisztett. A Tempus Fugiton tizenötezer, krioálomba merült nő és férfi utazott. Néhányan közülük már ébren voltak, és hosszas tárgyalásokat folytattak a taui kormánnyal, míg végül megállapodtak arról, hogy milyen feltételekkel fogadjuk őket. Az orbitvároshoz való dokkolás előtt ki kellett engedniük az összes levegőt az intersztellárisból, mivel a vírus állítólag a légkörben terjedt. Aztán több ezer szonda tapogatta le a lehető legalaposabban a hajóbelsőt. Az ébren lévő kéttucat embert 114

többször fertőtlenítették, majd alapos orvosi vizsgálatoknak vetették alá. A hírhedt K-vírus ott lapult mindegyikükben. A kutatóorvosok igazolták a keidiek állítását, hogy a vírus másodlagosan vérrel vagy nemi úton fertőz, vagyis a Keidről érkezettek normalis körülmények között nem jelentenek ránk közvetlen veszélyt, de ezt senki nem hitte el. Kawano kormányzó nem is engedélyezte a többi keidi felélesztését, inkább tárgyalásokat kezdeményezett az ébren lévőkkel. Ezeken apa is részt vett, és mesélte, hogy kormánykörökben és a TauGárdánál mennyire veszélyesnek tartják, hogy ez a tizenötezer fertőzött ember letelepedjen a Taun. A K-vírus a szakértők szerint mindenképpen kijutna még a legszigorúbban elszeparált közösségből is, és emiatt veszélyt jelent az egész bolygóra nézve. Kawano halogatta a döntést, és állítólag azt próbálták elérni, hogy a Tempus Fugit menjen inkább vissza a Földre, ahol jóval korszerűbb eszközök állnak a rendelkezésre a kór esetleges gyógyítására, a telepesek megmentésére. Aztán a kormányzó a keidiek tiszteletére egy estélyt rendezett Orion Cityben, és apa elintézte, hogy én is mehessek. Amikor még kicsi voltam, anya és apa sűrűn jártak ilyen estélyekre, én meg csak fantáziáltam arról, hogy mi történhet ezeken a misztikus „valamiken” Amikor végre először magukkal vittek, órákig készülődtem, aztán az a csillogás, az elegáns nők és férfiak, a ritka ételkülönlegességek, a zavarba ejtő fényűzés elvarázsoltak. Imádok estélyekre járni. Na de ez most lényegtelen.

Az estély a kormányzói palotában került megrendezésre. Az intersztellárisról négy keidi jött le, két férfi és két nő. A vezetőjüket Colin O’Briannek hívták, a másik férfit Wiltonnak. Utóbbi volt az idősebb és a helyesebb; ártatlan, kisfiús mosolya gyökeres ellentétben állt a tekintetéből áradó férfias vadsággal. 115

A két nő közül az idősebb Gauri Dawidoff néven mutatkozott be, a másik nevére már nem is emlékszem, a többiek mellett jelentéktelennek tűnt. Gauri Dawidoff talán tizenöt tauévvel lehetett idősebb nálam, arany szőke haja, határozott, arisztokratikus arca, kék szemei vonzották a tekintetemet. A ruha, amit viselt, rikító színekben pompázó, többrétegű, vékony anyagból készült, látványosan kiemelte csípője ívét és valószínűtlenül karcsú derekát. Minden bizonnyal még a Földről származott, abból az időből, amikor elindultak a Keidre. Jó alaposan megnéztem, és ezt minden bizonnyal megérezhette, mert váratlanul felém pillantott. Amikor elmosolyodott, zavartan elkaptam a tekintetemet. Kawano kormányzó pátosszal teli köszöntőt mondott szokásos, meg-megakadó, belassult stílusában. Bla-bla-bla, uncsi és álszent udvariaskodás, eredetiség nélküli, régimódi szöveg. Dögunalom, mint mindig. Colin O’Brian megköszönte a szavakat, de közben láttam a szomorúságot a szemében. Borzalmas dolgokon mehettek keresztül mindannyian, és minden bizonnyal érezték, hogy nem szívesen látjuk őket. Aztán O’Brian szólt néhány szót, és kiemelte, hogy nem kell tartanunk tőlük, ugyanis a legtöbb kriobölcsőben fekvő társuk azt szeretné, ha csak akkor ébresztenék fel őket, ha már lesz gyógymód a vírus ellen. A legtöbbjüknek már csak néhány éve, néhány hónapja maradt hátra a K-vírus által engedélyezett életből, és nem akartak meghalni. A kormányzótól azt kérték, hogy tartsák tiszteletben a kérésüket, és ez esetben az összes kutatási eredményt hajlandóak lennének átadni. Kawano emlékeim szerint további egyeztetéseket javasolt, hogy részleteiben is megtárgyalják a továbbiakat. A keidieknél engem azonban sokkal jobban érdekelt valaki más, aki miatt tulajdonképpen el akartam jönni erre az estélyre. Eliott Farkasnak hívták, egy dekádja találkoztam vele először, amikor anya elintézett nekem egy szakmai gyakorlatot az Odüsszeuszon. Eliott is ott dolgozott, Bruce Horace-Ford 116

igazgató menedzserasszisztense volt. Tudtam, hogy ő is ott lesz az estélyen, és reménykedtem benne, hogy merész kisestélyimnek köszönhetően végre nem úgy beszél velem, mint egy kislánnyal. Elértem, amit akartam, mert amint meglátott, rögtön odajött, és onnantól mindvégig velem foglalkozott. Persze, kellett néhány pohár bor, hogy én is kellőképpen feloldódjak mellette. Eliott olyan pasi, akinek bármikor sikerül megnevettetnie, de ugyanakkor felbosszantania is az állandó cukkolásaival. A leginkább az fogott meg benne, hogy erőteljesen inspirálóan hatott a személyiségemre. Nem nevezném jóképűnek, nem is ez számított, viszont a feneke és masszív, sportos felsőteste kifejezetten kellemes gondolatokat ébresztettek bennem, hogy úgy mondjam. Ugyan nyolc tanévvel idősebb volt nálam, de ez a legkevésbé sem zavart, főleg mert nem éreztem a korkülönbséget. Eliott a kamaszkorát ráadásul a Földön töltötte, és ez még izgalmasabbá tette őt a szememben. Kicsit beszélgettünk, majd valamivel később már összebújva táncoltunk, és közben egymás tekintetét fürkésztük. Sajnos anya a legrosszabbkor rabolta el tőlem, hogy bemutassa apának. Az egyik bárpult mellől figyeltem őket, és reméltem, hogy hamar befejezik. Eliott mozdulatain messziről látni lehetett, hogy ideges: esetlenül kezet fogott apával, aztán megilletődve válaszolgatott a kérdéseire. Hirtelen furcsa érzésem támadt. Mintha valaki figyelne. Megfordultam, és megpillantottam a keidi nőt, Gaurit, aki egy pohár borral a kezében tíz méterre állt tőlem, és engem nézett. Rám mosolygott, belekortyolt az italába, aztán elindult felém. Legszívesebben gyorsan odamentem volna valakihez beszélgetni, de sajnos senki ismerős nem akadt a közelemben. - Mi még nem találkoztunk - mondta továbbra is mosolyogva, amikor odaért. - Gauri Dawidoff vagyok. - Nicole Prakesh. - Prakesh? Csak nem az alkormányzó lánya? Kelletlenül biccentettem, és csak pillanatokra mertem a nő 117

szemébe nézni. Zavart az erős kisugárzása. A parfümje különleges illatot árasztott, soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Valószínűleg földi parfüm lehetett. A K-vírusra gondoltam, ami a nőben is ott lapult, és bármennyire is szégyelltem, viszolyogni kezdtem tőle. Eszembe sem jutott, hogy az este folyamán ilyen közel kerülök valamelyik keidihez. - Szeretnék neked bemutatni valakit, ha megengeded -mondta Gauri. Kényszeredetten bólintottam; mi mást tehettem volna? A nő belém karolt, és finoman magával vont, egyenesen ki, a palota teraszára. A közelségétől önkéntelenül remegni kezdtem, és szerintem ezt ő is megérezte, de nem tette szóvá. A K-vírusra gondoltam, és noha tudtam, hogy nem kaphatom el, zavart a nő érintése, a közelsége. A teraszon, az esti szürkületben egy férfit pillantottam meg aki a terasz korlátjára könyökölve az orioni Gretchen-fa sziluettjét bámulta, háttérben a mélyvörös naplementével. A lépteink zajára megfordult. Wilton Seguso volt az, a jóképű keidi. A szeméből olyasfajta vadság áradt, amitől félni lehetett, de ugyanakkor bujkált benne valami megfoghatatlanul izgalmas tűz is. - Ő az? - kérdezte egykedvűen Wilton, miközben végigmért. Pillantásától elpirultam, és csak reméltem, hogy ez a félhomályban nem látszik. - Igen - felelte Gauri. Odalépett Wiltonhoz, aki megragadta a derekát, közel vonta magához, majd szájon csókolta. Wilton kérdőn felvonta a szemöldökét, de aztán vállat vont. - Mi vagyok én? - kérdeztem értetlenül. - Szép ez a bolygó - nézett fel az égre Wilton. - És meleg. De még így is a csontjaimban érzem a Keid jégszeleit. - Mi vagyok én? - faggattam makacsul Gaurit. Odafenn heves fényvillanás támadt, de mire felkaptam a fejem, már csak halvány ragyogás maradt belőle a csillagos ég egy pontján. Úgy hittem, talán a TauGárda egyik meteorelhárító őrhajója lőtt szét egy újabb veszélyes kisbolygót 118

valahol a közelben. Wilton is a ragyogást nézte, amíg az el nem enyészett, aztán hirtelen felém fordult: - Szeretnénk, ha segítenél Gaurinak. - Pontosan miről van szó? - Az életemről - mondta halkan Gauri. - De... mit tehetnék én? - értetlenkedtem, és szívesebben lettem volna inkább odabent Eliottal. Gauri belekarolt Wiltonba. Egy ideig csak álltak egymás mellett, aztán Gauri felsóhajtott, és szólásra nyitotta a száját, de ekkor Colin O’Brian sietett ki a teraszra. - Gauri, Wilton... - kezdte halkan. Láttam rajta, hogy valami történt. Odabentről ideges hangzavar szűrődött ki, mintha mindenki egyszerre beszélt volna. - Mi történt? - kérdezte nyugtalanul Gauri. - Most értesítették a kormányzót... Baleset történt. Vagy nem is tudom, minek nevezzem. A Tempus Fugit ...felrobbant. - Tessék? - kérdezte halkan Gauri. - Mi az hogy... felrobbant? Ekkor rájöttem, hogy mi volt az a felvillanás, amit az imént odafent láttunk. Azonnal rákapcsolódtam a TauNetre: az öszszes csatornán az Odüsszeusz közelében történt tragédia képsorait ismételték. Az Odüsszeusz komoly károkat szenvedett, a Főtengely burkolata megrepedt, a gyűrűmodul hat helyen kilyukadt. A Tempus Fugit sajnos nem úszta meg ennyivel. A fúziós magja instabillá vált, a mini nóvarobbanás plazmája pedig elemésztette az intersztellárist a kriobölcsőkkel együtt. Wilton rám nézett, aztán vissza Gaurira: - Nem tudom, vannak-e túlélők. Merénylet történt. A kormányzó azt mondja, egy helyi katona tette, aki szintén meghalt a robbanásban. -Az lehetetlen! - suttogtam önkéntelenül. - Miért lenne az? - kérdezte halk, vádló hangon Gauri. - Egyetlen taui sem tenne ilyet. - Mi kiközösítettek vagyunk. Itt és mindenhol, ahol emberek élnek. - Mi lesz most? - kérdezte Wilton. - Egyedül maradtunk. 119

- Bennünket is meg akarnak majd ölni - jegyezte meg Colin O’Brian. - Hiába határolódik el mind a kormányuk, mind a TauGárda a merénylettől, elfognak szabadulni az indulatok. El kell tűnnünk! Gauri engem nézett. Úgy hittem, tőlem várták a segítséget. De fogalmam sem volt, hogyan segíthettem volna. Nem is ismertem őket. - Keresd meg Juhit! - mondta a nő végül Colinnak, aki bólintott, és visszasietett az épületbe. Aztán fogalmam sincs, mi történt. Gauri egyszer csak már a hátam mögött állt. Apró szúrást éreztem a tarkómon, és elsötétült minden.

Leállítottam a felvételt, és tűnődve emlékeztem vissza az akkor történtekre. Nicole elvileg mindent elmesélt fogságban töltött napjairól. Érdekes, hogy erről a neuronaplóról mégsem tudtam. Milyen régen is történt. Miután megszabadultam Vasco Prakeshtől, Nicole-t kezdtem el keresni. Amikor először találkoztam vele, kis csitrinek tűnt, de ahogy néhányszor beszélgettünk, rájöttem, hogy sokkal érettebb a koránál. És sokkal okosabb. Furcsa módon előbb kezdett el intellektuálisan vonzani, mint nőként; ilyesmi még soha nem fordult elő velem. Azon az estélyen viszont egy gyönyörű nőt láttam benne. Azon vettem észre magam, hogy sokkal jobban érdekel, mint azelőtt bárki. Fel-alá járkáltam a teremben, de sehol sem láttam. Ekkor kaptam az üzenetet a robbanásról az űrben. Jókora kavarodás támadt, az estély gyakorlatilag azonnal véget ért. Katonatisztek siettek el, Kawano kormányzó is eltűnt, de ahogy a kavargó vendégsereget figyeltem, rádöbbentem, hogy a keidieknek is nyoma veszett. Sikerült elkapnom Stephanit. - Eliott! - örült meg nekem az asszony. - Nem látta véletlenül Nicole-t? 120

- Én is ezt akartam kérdezni. Szerettem volna még táncolni vele... Stephani úgy mért végig, ahogyan egy anya a lánya körül legyeskedő férfiakat. - Lehet, hogy hazament - találgatta végül. - Mostanában sokszor önállósítja magát. - Elhallgatott, a tekintete a távolba révedt. A neuroterén hívhatta Nicole-t. - Furcsa, de nem felel. Nem értem. - Nézzünk körül, hátha itt van valahol! - Az jutott eszembe, hogy talán megismerkedett valaki mással, de gyorsan elvetettem a gondolatot, nem ilyen lánynak gondoltam Nicole-t. Mindenesetre zavart még a lehetősége is, hogy valaki más lecsapta a kezemről. Átfésültük a termet, de nem akadtunk a nyomára, és végül abban maradtunk, hogy biztosan hazament. Ez sem derített jobb kedvre. Stephani másnap korán reggel hívott, hogy Nicole azóta sem került elő, és a neurotere is ki van kapcsolva.

121

Nicole neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.04.10. Idézett esemény dátuma: 250.03.01.

Csak abban voltam biztos, hogy négy nappal később tértem magamhoz először. Vagy mégsem. Mondjuk inkább úgy, hogy ekkor ért az első olyan élmény, amit azóta is valósnak hiszek. Négy nap elveszett, javarészt eszméletlenül feküdtem egy ágyon, és csak arra emlékszem, hogy időnként valamilyen drogot fecskendeztek belém, amitől lidércnyomásos víziók rabjaként vergődtem. Őrült álmok, látomások sora söpört végig az elmémen. A Keiden rohantam, egy elképzelt Keiden, aszott, lesoványodott holttestek között. Sok ezernyi tetem hevert mindenütt. Elém ugrott valaki, egy őrültférfi. Elkapta a karomat, de kirántottam magam a szorításából, és futottam tovább, amerre láttam. Kopár síkság előttem, vörös hegyek balra. Egy Gretchen-fa árnyéka vetült rám. A talaj fagyott és kemény. Reszkettem a csípős hidegtől... Az estélyen Eliott Farkassal táncoltam... Csókolózni kezdtünk. Átöleltem, és éreztem a kemény hátizmait. Aztán egy szobában voltunk, és Eliott gyengéden vetkőztetni kezdett. Vadul csókolóztunk, közben a mellemet simogatta, nem sokkal később pedig durván belém hatolt... Minden olyan zavaros volt, nehéz szavakba önteni. Eliott hirtelen eltűnt, és egy nő bukkant elő a szemem elé ereszkedő homályból... Ordított, majd nekiesett egy félmeztelen férfinak. Először azt hittem, Eliott az, de nem. A férfi arcán két pofon csattant, az első jobbról, a másik visszakézből, majd 122

kiabálás, de a szavak csupán összefüggéstelenül visszhangzó, eltorzult zörejekként visszhangzottak. Nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy Gauri és Wilton voltak azok. Aztán elhomályosult minden. Újra egyedül sétáltam a Keiden. Fáztam. Amikor végre megszabadultam a látomások eufórikus, de ugyanakkor félelmetes béklyójától, ösztönösen a neum GPS-ét akartam aktiválni, hogy megtudjam, hol vagyok. Csakhogy nem értem el a neumat. Se TauNet hozzáférés, se komfunkció. Csak a néma csend. Pánikba estem. Mintha gyökerestül tépték ki volna belőlem a biztonságot jelentő világot. A halántékomat tapogattam, és meg is találtam a kis bestiát, ami mindezt okozta: a parányi alfamod vékony nanoszálaival behatolt a bőröm alá, és körbefonta a neuroteremet. Tudtam, hogy lehetetlen leszedni, mégis megpróbáltam, de a fejembe hatoló éles fájdalom gyorsan eltántorított a további próbálkozásoktól. Makacsul újra és újra a TauNetet próbálgattam, végül feladtam. Egy félhomályos szoba ágyán feküdtem. Egy idegen pólót viseltem és a bugyimat. Az estélyen viselt ruhám a sarokban hevert, egy szék karfáján. Az ablak enyhe fényszűrése miatt ugyan nem lehetett kilátni, de némi világosság legalább beszivárgott. Felültem, de úgy éreztem, forog körülöttem a szoba. Letettem a lábam a padlóra, és a falnak támaszkodva felálltam. A hideg kövezet csípte a talpamat. Remegő combizmokkal odabotorkáltam az ajtóhoz, ami meglepetésemre némán besiklott a falba, pedig tuti biztos voltam benne, hogy zárva találom. Aztán meghallottam a nyögéseket, szuszogásokat. A hangok a kis folyosó végén lévő másik ajtó mögül jöttek. Ebben a pillanatban a hallucinációim árnyai utánam nyúltak, és 123

visszarántottak a mélybe. Hiába voltam ébren, még így sem hagytak békén, még így is kísértettek. ...Vértelen emberi és állati holttestek között kóborló kutyák. Gomolygó, kénes szagot árasztó füstfoszlányok mindenütt. Fagyos hideg és félhomály. Máglyák... Halottakat égetnek. Egy ágyon feküdtem, Gauri mellettem ült, és az arcomat simogatta. - Szükségem van rád, kedvesem. Sajnálom. Gauri mesélt, a szavai önálló alakokká formálódtak, és olyan valóságossá váltak, hogy azt éreztem, én is ott vagyok a történetében. A Keiden. Nem emlékszem már pontosan, hogy mit mesélt. Újra végigsimított az arcomon. Jólesett az érintése. - Gauri - szólt valaki a szobából. A nő elmosolyodott, aztán felállt. A szemében mély szomorúság ült. De mosolygott. Kibújt lepelruhájából, és meztelenül kilépett a látóteremből. A fejem mintha ólomból lett volna, mégis, nagy nehezen megemeltem. Wiltont ismertem fel, aki szintén ruhátlanul állt a szoba közepén. Teljesen pucéran és szexuálisan aktívan, hogy úgy mondjam. Gauri hozzábújt, majd néhány pillanattal később Wilton nyakába kapaszkodott, és a dereka köré kulcsolta a lábait. Visszahanyatlottam az ágyra.

Az ajtó mögül egyre mélyebb sóhajok érkeztek. Közelebb léptem, de túl közel, mert az ajtó érzékelte a .jelenlétemet, és hangtalanul félresiklott. A szoba ugyanolyan jellegtelenül nézett ki, mint az enyém. Az ágyon egy férfi és egy nő sziluettje bontakozott ki. Gauri és Wilton. Ez már a valóság volt, bár, ha jól meggondolom, talán az utolsó zavaros, álomszerű emlékem is valóság lehetett. Gauri átszellemült arccal ült Wilton ágyékán, csípője lágyan ringott fel-alá, majd körkörösen. A felsőteste úgy hullámzott, mint a szélfútta tenger, A hasa nagyobbnak tűnt, mint az estélyen, kis kárörömmel megállapítottam, hogy ő sem 124

tökéletes. Megbűvölten néztem őket. Wilton a nő mellét simogatta, majd a combját kezdte markolászní. Aztán Gauri mozgása felgyorsult, nyögdécselésük, zihálásuk összehangolódott, és egyre hangosabbá vált. A testük megfeszült... Gauri végül ráborult a férfira, és egy hosszú percig mozdulatlanul feküdt rajta. Hirtelen felemelte a fejét, és rám pillantott. Elmosolyodott, majd lassú mozdulattal magukra húzta a vékony takarót. Visszasomfordáltam a szobámba. A falak ide-oda dülöngéltek mindkét oldalon. Többször elveszítettem az egyensúlyomat, de valahogyan mégis visszajutottam. Rázuhantam az ágyra, és azt hiszem, megint elájultam. Semmit nem értettem abból, ami velem történt. Minden olyan bizarrnak tűnt, mint. egy szürreális festményen.

Kicsivel később Gauri és Wilton meglátogattak. Wilton egy tálcán ételt hozott, egy tányér levest és néhány szelet kenyeret. Legszívesebben azonnal nekiestem volna, de a büszkeség megakadályozott benne. - Hol vagyunk? - kérdeztem dühösen. - Valahol északon - felelte közönyösen Wilton, és szemérmetlenül a mellemet bámulta. - Egy homoktanyán. - Mit akartok tőlem? - Szükségünk van rád. Illetve Gaurinak - biccentett a nőfelé Wilton. - Ezt már hallottam! De miért? - Időben megfogod tudni. - Miért raboltatok el? Az apámat akarjátok megzsarolni? Hogy engedjenek benneteket letelepedni? - Nem raboltunk el - sóhajtotta Gauri. - Elkábítottunk, de mostanra már ki kellett tisztulnia az elmédnek. Semmit nem akarunk az apádtól. 125

- Ez emberrablás - ismételtem, mert láttam, hogy zavarja őket aszó. - Hány nap telt el egyáltalán? - Négy. Megdöbbentem. Csak a látomásokra emlékeztem. Négy teljes nap! - Gyorsan telik az idő - révedt maga elé Gauri. - Túl gyorsan. Tudod... Gyermekem lesz. Taui idő szerint nagyjából húsz nap múlva. - Gauri hasára néztem. így már értettem, miért tűnik nagyobbnak, mint az estélyen. De amit mondott, így is képtelenségnek tűnt. Ha terhes is, legfeljebb néhány hónapos lehet. Megérezhette a kételyemet. - A baba még a Keiden fogant. Wiltontól. Hitetlenkedve csóváltam a fejemet. - De hát nem is látni... És ennyi idő alatt...? - Nagyon gyorsan fejlődik. Majdnem ötször olyan gyorsan, mint normális esetben. - Ez is a keidi vírus miatt van? Gauri bólintott. - Élelemre lesz szükségem. Sokra. Wilton majd időnként bemegy Orionba vagy valamelyik másik nagyvárosba, és hoz nekünk mindent. - És nekem mi közöm ehhez? - Szükségem van rád - ismételte sokadszorra Gauri. Sajnálom, hogy így kellett rávennünk, hogy segíts, de nem volt választásunk. Egyszer talán megérted. Akkor biztos voltam benne, hogy nem így lesz.

126

Nicole neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.04.11. Idézett esemény dátuma: 250.03.04.

A napok lassanként összemosódtak, és elveszítették a fontosságukat. A neum nélkül nem tudtam, hány óra és azt is nehezen tudtam kiszámolni, hogy egyáltalán hány nap telt el. Időnként ösztönösen rá akartam csatlakozni a TauNetre, de az alfamod nem engedte. Teljesen kikerültem a Tau vérkeringéséből, ez pedig ingerültté tett és nyomasztott is egyben. Néha sírógőrcsöt kaptam, és kényszeresen addig piszkáltam az alfamodot, amíg el nem ájultam a fájdalomtól, máskor meg szinte percenként próbáltam elérni a rendszert, hátha egyszer csak sikerül. A keidiek nem törődtek velem, igaz, én meg nem voltam hajlandó szóba állni velük, amíg nem mondanak el mindent. Wilton időnként eltűnt, ilyenkor mindig megfordult a fejemben a szökés, de a neum nélkül azt sem tudtam, hol vagyunk, azon túl, hogy állítólag valahol északon. Ennyi információ birtokában pedig orbitális ostobaság lett volna meglépni. Wilton többnyire ennivalót hozott, Gauri pedig hihetetlen mennyiségű ételt tömött magába nap, mint nap. A hasa napról napra gyarapodott. Először nem hittem el, hogy hamarosan szülni fog de hihetetlen átalakulását figyelve egy idő után elbizonytalanodtam. A félelmem időközben lassan átalakult fásultsággá. Egyik nap, amikor Wilton ismét elment a légikocsival, feladtam sértett büszkeségemet, és faggatni kezdtem. - Mi történik veled? Mi ez az egész? - Nehéz elmagyarázni, de megpróbálom. Azt hiszem, megérdemled. 127

- Hát, ez a minimum! - Nyugodj meg! - kérte Gauri. - Amikor napok óta fogva tartotok, és közben semmit sem tudok arról, hogy miért? Ezt te sem gondolhatod komolyan! Egyáltalán kik vagytok ti? Mondd meg nyugodtan, ha váltságdíjat akartok az apámtól! - Ugyan, dehogyis! - tiltakozott Gauri. - Akkor miért? Miért vagyok itt? - Mondd csak, szereted a gyerekeket? - Természetesen. De hogy jön ez ide? - A kicsiket is, az újszülötteket is? - Önkéntelenül Gauri pocakjára pillantottam. - Az ő születése az én halálom lesz, Nicole. Hallgattam, és próbáltam megérteni, amit mondott. - De ugye nem itt akarod megszülni... ? Miért nem fekszel be egy kórházba? - Nem - sóhajtotta Gauri. - Ók sem tudnak segíteni. - Dehogynem! Gauri a szemembe nézett. - Rajtam már senki sem segíthet, ezt te is tudod. A keidi vírust nem lehet megállítani. Huszonkilenc éves vagyok. Huszonkilenc földéves. Reményekkel, álmokkal telve érkeztünk a Keidre... aztán tehetetlenül néztük, ahogy a nálunk idősebbek napok alatt leépültek és meghaltak. Csak mi, fiatalok maradtunk életben. De ezzel még messze nem ért véget az egész. Azt hittük, legalább mi megmenekültünk. Először arra gyanakodtunk, hogy valamilyen módon immúnisak vagyunk erre a gyilkos vírusra. Hát nem voltunk azok. Csak túl fiatalok ahhoz, hogy megöljön bennünket. Újabb halálesetek történtek, fiatal nők és férfiak haltak meg amint elérték azt a bizonyos kort, de a nők többsége előtte terhes lett. Ahogy én is. Ez a vírus olyan, mint egy időzített bomba: beépül a testünkbe, és amikor a sejtek elérik a megfelelő életkort, működésbe lép, és mi meghalunk. Az én időm már nagyon közel van. - Megsimogatta a hasát. De őt már nem veheti el tőlem. 128

Nicole neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.04.11. Idézett esemény dátuma: 250.03.09.

Majd’ beleőrültem, hogy el vagyok vágva a külvilágtól. Folyamatosan üvöltöztem Wiltonnal meg Gaurival, és a TauNet hozzáférésemet követeltem, de hiába. Mintaszerűen produkáltam a Haiti-szindróma minden információelvonási tünetét. Azonban, ahogy teltek a napok, kezdtem beletörődni, és már egyre kevésbé hiányzott a TauNet. A szokatlan csend és nyugalom lassan belopta magát a tudatomba, és elnyomta a kényszeres információéhséget. Gauri hasa már akkorára nőtt, mint egy tízdekádos, hétnyolc hónapos terhes asszonyé. Viszont a magzat gyors gyarapodása elszívta az erejét. Teljesen legyengült, járni is csak a támogatásommal tudott. És folyamatosan evett. Wilton egyre ritkábban tért vissza. Persze, élelmet mindig hozott, de többnyire csak azt mondogatta, hogy képtelen végignézni, ahogyan Gauri teljesen leépül. Gyűlöltem Wiltont, amiért nem tartott ki a szeretője mellett. - Ez a sorsom - mondta egyszer beletörődve Gauri. - A vírus csak egy meghatározott életkorig hagy élni. Aztán szülnöm kell. A férfiak legalább valamivel tovább élnek. - Tényleg megfogsz halni? - Igen. - Az arca megrándult. - Fáradt vagyok. Visszakísérsz az ágyhoz? Belekaroltam, és felsegítettem a székről. Görcsösen markolta a karomat, és miközben lassan a hálószoba felé botorkáltunk, egyre jobban zilált. Végül lehuppant az ágy szélére. 129

Felemeltem a lábát, és elfordítva az ágyra helyeztem, miközben ő hanyatt dőlt. - Köszönöm. Hoznál egy kis vizet? Kimentem a konyhába, és egy pohár vízzel tértem vissza, Gauri keze remegett, így én tartottam a szájához, és segítettem neki meginni. Én etettem, én fürdettem és kísérgettem a mosdóba. Wiltont ekkor már két napja nem láttuk. Tulajdonképpen senki sem őrzött, senki nem tartott vissza, hogy maradjak. Igaz, neu nélkül, száz kilométerekre a legközelebbi lakott településtől nem sok esélyem lett volna még a segélykérésre sem. A távolban néha megpillantottam egy-egy kocsit vagy teherbárkát, de túl messze és túl magasan repültek, hogy jelezni tudjak nekik. És ekkor már nem is akartam. Nem hagytam volna ott Gaurit.

130

Nicole neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum:250.04.11. Idézett esemény dátuma: 250.03.15.

Csak napok múlva döbbentem rá, hogy miért van rám szükség valójában. Gauri nyíltan beszélt a közelgő haláláról, és hirtelen megértettem, hogy azután nekem kellene gondoskodnom a gyermekéről. Hisz mi másért hoztak volna ide? Megrémültem. Egyáltalán nem éreztem magam felkészülve ilyesmire, hogy egy vadidegen nő gyermekét vegyem magamhoz. Dühös lettem, és berontottam Gaurihoz. - Azt várod tőlem, hogy én neveljem fel a gyermekedet, igaz? - Gauri csak nézett, de nem válaszolt. - Miért én? - Nem tudom. Szimpatikusnak találtalak. Éreztem benned valamit... Aztán titokban leellenőriztünk genetikailag is. - De miért így? Biztos találnál olyan embereket, akik nálam sokkal alkalmasabbak a gyermeked felnevelésére. A Tau bármelyik kórháza befogadna. Még most sem késő. - Nem tehetnének semmit. A mi orvosaink is kudarcot vallottak. - Befekhetnél egy kriobölcsőbe. - Hogy aztán soha többé ne ébresszen fel senki? Amikor a Tempus Fugit felrobbant, nem maradt választásunk. Tudtuk, hogy a tauiak félnek tőlünk és gyűlölnek bennünket, ezért kellett elrejtőznünk. - Ez ostobaság! - Hidd el, hogy nem az. - És valóban félnünk kell tőletek? - Nem. Egyáltalán nem. - Felsóhajtott. - Ne haragudj... Most pihennem kell. 131

Nicole neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.04.11. Idézett esemény dátuma: 250.04.02.

Wilton egy nagyobb élelmiszercsomaggal tért vissza. - Hogy vagy? - érdeklődött Gauri hasát bámulva. - Szerintem ezt inkább nekem kellene kérdeznem - felelte Gauri. - Te hogy vagy? De ne mondd azt, hogy jól! - Mit szeretnél, mit mondjak? - Wilton megragadta Gauri kézfejét, és megszorította. - Semmi szükség rá, hogy még értem is aggódj. Aggódj magadért! Csak te számítasz. - Ez nem így van. - Te is tudod, hogy igen. Csak azt sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül alakult. Gauri megsimogatta Wilton arcát, aztán elvonultak az egyik szobába. Fél órát töltöttek együtt, aztán Wilton szó nélkül elrepült a kocsijával, és többet nem láttuk. Csak Eliottól tudtam meg, mi történt vele.

132

A Waswas kéken derengő sarlóját néztem a sötét égbolton. Nicole halkan szuszogott az ágyban, szinte éreztem teste hívogató melegét... Az eltűnése után a biztonságiak hatalmas erőkkel kezdték keresni Nicole-t. Állítólag többen látták, amint becsípve egy keidi nő és egy férfi kíséretében távozott az estélyről. A Taun tartózkodó négy keidivel együtt neki is nyoma veszett. A keresést nehezítette az ellenséges hangulat és a bolygószerte elterjedő pletykák a fertőző vírust hordozó, bujkáló keidiekről. Aggódtam Nicole-ért, és Stephani kérése nélkül is megpróbáltam volna megtalálni. Prakesh alkormányzó minden befolyását felhasználta, hogy visszakapja a lányát. A TauGárda átfésülte egész Orion Cityt és a környező városkákat. A TauNeten közzétették a keidiek arcképét, de ez hiba volt, mert néhány nappal később feldühödött tauiak meglincseltek két szökevényt, Colin O’Briant és Juhi Kumart. Kawano kormányzó azonnal változtatott a kommunikáción, és már nem bűnözőként keresték őket, hanem, mint segítségre szoruló áldozatokat. Stephani teljesen kétségbeesett, én nem kevésbé. Meg akartam találni Nicole-t. Aztán elfogták a Wilton Seguso nevű keidi férfit. Illetve megtalálták. A Kaneko téren, a Keiko Kaneko szobor közelében feküdt ájultan, teljesen legyengülve. Azonnal beszállították a Szent Sebestyén kórházba, ahol az orvosok megállapították, hogy a testében megkezdődött a rákos sejtburjánzás. Tucatnyi daganatot lokalizáltak a fejében, a gyomrában, a légcsövében, a heréiben és még ki tudja hol. A testét telepumpálták sejtgyógyász nanomedekkel, de semmit nem értek el velük. Már nem lehetett műteni sem. Csak napjai lehettek hátra. Az orvosok csupán a fájdalmain tudtak enyhíteni. Wilton összefüggéstelen rébuszokban beszélt a biztonsági szolgálat embereivel, és nem árulta el, hol van Nicole, pedig tudnia kellett. Végül Stephanival együtt bejutottam hozzá. 133

Abban bíztam, hogy talán nekem sikerül szóra bírnom. Borzalmasan nézett ki. Teljesen lesoványodott, az arca beesett, a szeméből félelem áradt, egyáltalán nem emlékeztetett néhány nappal korábbi önmagára. Stephani kérlelte, hogy adja vissza a lányát, de a keidít ez nem hatotta meg. - Asszonyom... feleslegesen aggódik - mondta alig hallható hangon. - Hamarosan visszakapja őt. - Miért higgyek magának? - nyelte vissza könnyeit Stephani. - Nem lesz... semmi.... - Tessék? - Semmi... baja. - Hol van Gauri Dawidoff? - vágtam közbe, és odaléptem az ágyban szinte elvesző férfi mellé. Azért nem túl közel, és vigyáztam, hogy még véletlenül se érintsem meg. Féltem a Kvírustól, főleg látva, hogy mit művel Wilton Segusóval. - Ő egyedül tartja fogva Nicole-t? Merre bujkál? A keidi lassan felém fordította a fejét, láthatóan nehezére esett a legkisebb mozgás is. - Azt nem... mondhatom meg - felelte erőlködve, ezúttal valamivel érthetőbben. - Muszáj lesz elárulnia! Az alkormányzó lányáról van szó, és Vasco Prakesh bármire képes, hogy megvédje a lányát. - Én is bármire képes vagyok... hogy megvédjem a szerettemet - sóhajtotta Wilton. - Visszakapják... Már csak néhány nap. - Mély levegőt vett. - Miért higgyünk magának? - kérdezte kétségbeesetten Stephani. - Egyáltalán mit akarnak tőle? - Segít nekünk... - Miben? - kérdeztem ingerülten. Semmi válasz. - Hol van Nicole? Feleljen! Wilton Seguso mély levegőt vett, aztán behunyta a szemét, és többet már nem szólalt meg. Talán meg sem hallotta már a kérdéseinket. Három nappal később meghalt.

134

Nicole neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.04.11. Idézett esemény dátuma: 250.04.08.

Gauri hasa már hatalmasra gömbölyödött, viszont ő maga egyre rosszabbul nézett ki, egyre soványabbá vált. Egész nap csak evett és aludt. Aztán felment a láza. Fájdalmai voltak, de erre csak az arcán időnként átfutó árnyékokból következtettem, mert soha nem panaszkodott. Egyszer csak azt mondta, hogy egy napon belül szülni fog. Iszonyúan megrémültem. A felelősség Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett. Próbáltam faggatni, hogy mit tegyek, de ekkor már alig tudott beszélni, annyira legyengült. Akadozva mégis elmondta, hogyan segíthetek, ez azonban csak tovább fokozta a rémületemet. Aztán megjöttek az első fájások. Ott álltam mellette, és tehetetlenül néztem a szenvedését. Vizes ronggyal törölgettem a verejtékező homlokát, és mindvégig a kezét fogtam. Nem szívesen gondolok vissza azokra az órákra, Gauri szívszaggató sikolyaira. Amikor a baba feje kibukkant, megbénultam a sokktól. Gauri szenvedése betöltötte a szobát, de már nem volt visszaút. A baba végül nemes egyszerűséggel kicsusszant, és szerencsére az utolsó pillanatban észhez tértem, majd az előkészített, sterilizált ollóval sután elvágtam a köldökzsinórt. Úgy éreztem, magam, mint a középkorban: se nanokontroll, se diagnoszter, na nem mintha értettem volna bármelyikhez is, de mégis csak könnyebb lett volna, mint így, ilyen körülmények között. 135

Gauri a gyerek felsírásával egyszerre csendesült el. Arcán elégedett mosoly derengett, a teste élettelenül ernyedt el az ágyon. Az ágyéka körül hatalmas sötétvörös vérfolt terítette be a verítékes lepedőt. Meghalt, ahogyan mondta. Előre tudta. A karomban tartottam a torkaszakadtából ordító kisbabát, és vele együtt sírtam. Késő este fúziós korvettek szálltak le házikó mellett. A TauGárda kommandósai váratlanul rontottak be, és pillanatok alatt ellepték a házat, mögöttük Eliott Farkas és anya érkezett. Eliott azonnal hozzám sietett, és értetlenül nézte a karjaimban tartott csecsemőt. - Jól vagy? - kérdezte, és csak akkor engedett fel, amikor bólintottam. Olyannak láttam ezekben a pillanatokban, mint a mesebeli, hős lovagot, aki azért jött, hogy megmentsen. Igaz, jöhetett volna előbb is. Megsimogatta az arcomat, aztán az ujjai megtalálták az alfamodot. - Mindjárt leszedetjük. - Hogyan találtatok meg? - kérdeztem. - Sikerült elfogni az egyiküket, aztán... - Elfogtátok Wiltont? - szakítottam félbe. - Igen, de nem ő vezetett ide. Illetve nem közvetlenül. Meghalt, mielőtt megtehette volna. Teljesen kétségbeestünk, de aztán Stephani egy órával ezelőtt kapott egy neuroterüzenetet. Nyilvános TauNet portálon keresztül küldték napokkal ezelőtt, programozott időzítéssel. Annyi állt benne, hogy hol találunk téged... Valószínűleg Wilton hagyhatta. Letettem a csecsemőt az ágyra, és átöleltem Eliottot. Jólesett a közelsége. Aztán jött anya is, sírva csókolgatott, de én csak álltam, és úgy éreztem, mintha nem történt volna semmi, ami miatt így kellene viselkednie. A csecsemőre pillantottam, akit az anyja kérésére Gaurinak neveztem el. Az, ami ott történt, sokkal mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint hogy elraboltak. 136

Szerencsére apa közbenjárására hírzárlatot rendeltek el, és a hírcsatornáknak csak részinformációkat csepegtettek rólam, Gauri Dawidoffról és a gyermekéről. Így is a mai napig járkálnak utánam, hazug cikkek jelennek meg a TauNeten, és rólam szólnak a hírek, bármelyik csatornára is kapcsolok. Holnap le fogom vágatni a hajam. Most a hátam közepéig ér, de csinálnom kell valamit, megőrülök, hogy nem tudok sehová sem elmenni anélkül, hogy ne szólítanának meg a járókelők, vagy ne teremne ott néhány kameragömb és holoriporter. Elegem van. Hagyjanak már békén!

137

Nicole naplója: −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.04.17. Idézett esemény dátuma: 250.04.17.

Ma összejöttem Eliottal! Csak Pete-tel tudom összehasonlítani, de Pete túl éretlen és komolytalan volt, amikor fél évig együtt jártunk. Ahogyan én is. Eliottal tökéletesen egy húron pendülünk. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a kapcsolatból. Nem akarok elkiabálni semmit, de... Majd meglátjuk. Szerencsére a szüleim között is több, mint tíz év van, így nem problémáznak, és nem féltenek Eliottól. Igaz, nincs is mitől félteniük. Egy mai poén: délután is a Bombay parton sétáltunk, amikor egy holovetítős kameragömb libbent elénk. Kenneth Yano holoriporter öltött alakot előttünk, és azonnal faggatni kezdett a keidiekkel és az elrablásommal kapcsolatban. A Stellar1-től még arra sem vették a fáradságot, hogy egy hús-vér embert küldjenek! Belekapaszkodtam Eliottba, aki először néhány keresetlen szóval illette a riportert, de a programozott személyiség nem akadt fenn az ilyesmin, hiszen feltehetően nem is írtak neki felháborodással vagy sértődéssel kapcsolatos viselkedést, helyette makacsul tovább faggatózott. Eliott erre levette a dzsekijét, aztán hirtelen mozdulattal rádobta a hologömbre, összefogta, és a hóna alá szorította. Yano hologramja eltűnt, csak folyamatos és erőszakos kérdései harsogtak a dzseki alól. Nem sokkal később a gömböt bezártuk egy szeméttárolóba. Rég nevettem ilyen jót. Ugyan a Stellarl azonnal panaszt tett, és be akarta perelni Eliottot, de ebből apa gyors közbenjárására talán nem. lesz semmi. 138

Nicole naplója: −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 250.05.12. Idézett esemény dátuma: 250.05.11.

Azt hiszem, beleszerettem Eliottba. A tegnap éjszaka a lakásán olyan érzéseket szabadított fel mindkettőnkben, amelyek létezésére nem is gondoltam. Szeretlek, Eliott, talán még fogalmad sincs, hogy mennyire! Most csak ennyi, sietek, hogy újra találkozhassak Veled!

139

Nicole naplója: −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 251.02.10. Idézett esemény dátuma: 251.02.10.

Na tessék, már megint nem tartott sokáig a naplóírási kényszerem. Háromnegyed éve eszembe se jutott a naplóírás. Pedig rengeteg minden történt, de a fontos eseményeket inkább rögzítettem a neurotáramba. Még utoljára írok neked, legyen teljes az emlék életemnek erről a szakaszáról, hiszen ismét fontos dolog történt. Tegnap végre sikerült megkapnom a kicsi Gaurit. Több, mint négy dekádon át tartották bent az orioni központi kórházban, a média heves érdeklődése mellett. A vírus benne is ott rejtőzött, mint az édesanyjában, de a csecsemőt végül veszélytelennek nyilvánították, hiszen a K-vírusa csak nemi úton, illetve vérrel történő fertőzéssel veszélyes. A néhai Gauri Dawidoff negyvenöt tanévesen halt meg és a kislánynak is ugyanennyi időt adott a sors. Erre most nem is akarok gondolni. Amikor a keidiekkel kapcsolatos mizéria elcsitult, csendben benyújtottam a kérelmet az örökbefogadására. Anyáék le akartak beszélni róla, de nem tudtak, túlságosan kötődtem már ehhez a kis csöppséghez. Senkije nem volt ezen a világon, csak én. Egyedül Eliott bátorított, hogy tartsam meg a többiek mind a K-vírus miatt aggódtak, az életemet féltették. Eliott azonban érezte, mit jelentenek nekem a gyermekek, különösen ez a kis csöppség. Azt hiszem, a kis házban eltöltött napok túl szoros köteléket vontak körém és Gauri édesanyja köré. Kihasználta az érzéseimet, de nem érdekel... Azért választott ki, hogy 140

gondoskodjak a kislányáról, és megértettem őt. Nem engedhettem, hogy ezt a kis dundi csöppséget elszeparáltan neveljék, esetleg a K-vírus után érdeklődő genetikusok „túlzott” érdeklődésének kitéve. Végül anyáék is elfogadták az elhatározásomat, és segítettek, így a kis Gauri hozzám került. Sosem gondoltam, hogy ilyen fiatalon anya leszek. Ja és néhány napja összeköltöztünk Eliottal. Jó mellette elaludni, és mellette ébredni, igaz még szoknunk kell egymás ilyen mérvű közelségét. Most éppen zuhanyozik, de befejezhetné végre, mert én is szeretnék bejutni a fürdőszobába. Gauri már alszik, és remélem, ma hagy is bennünket aludni. Anya egyébként mindenben segít, ráadásul fogadtunk egy dadát, akitől rengeteget tanulok nap, mint nap. Nem is sejtettem, hogy ennyi mindenre figyelni kell egy gyermeknél. De megéri. Elég, ha csak rápillantok, erre a kis parányi lánykára, hogy minden gondot elfeledjek. Csak azt sajnálom, hogy az igazi édesanyja nem láthatja, ahogy napról napra cseperedik... Elmosolyodtam, és felidéztem magamban a kamaszkorból éppen csak kinövő Nicole-t. Fáradtan magasba emeltem a karjaimat, és megropogtattam a hátamat. Teljesen elgémberedtem. Ráadásul még mindig maradt egy bejegyzés, a fájl méretéből ítélve hosszabb, mint az utolsó néhány. A dátumon meglepődtem. Tizenöt és fél tauévvel a keidi események után került rögzítésre. Alig fél évvel ezelőtt.

141

Nicole naplója: −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Rögzítési dátum: 265.08.12. Idézett esemény dátuma: 265.08.12.

Teljesen meg is feledkeztem ezekről a régi fájlokról. Mikori is az utolsó bejegyzés?Majd’ tizenhat éves. Sok minden történt azóta, szinte csak olyan, amire érdemes emlékezni. Hozzámentem Eliotthoz, és Gaurit saját gyermekünkként neveltük. A korai „anyaság” rengeteg örömöt okozott, noha mindig is azt hittem, hogy mielőtt gyereket vállalok, még alaposan kitombolom magam. Gauri igazi csoda volt, ahogy először felállt, járni kezdett, gagyogva kimondta az első szavakat. Egészen a mai napig. Ma kiderült, mi is ő valójában. Eliott mellettem fekszik, és békésen alszik, én viszont a könnyeimet nyelem a sötétben. Délelőtt Gauri odajött hozzám, és azt kérdezte, emlékszem-e arra a házikóra, ahol megszülettem? - Nem értem - mosolyogtam, miközben megsimogattam a fejét. - Azt hiszed, én csak egy kisgyerek vagyok, igaz? Tévedsz. Most már ugyanaz a Gauri vagyok, aki akkor a szemed láttára halt meg. A testem új, de a tudatom ismét ugyanaz. És ezt neked köszönhetem. - Miről beszélsz? - suttogtam. - A K-vírusról. - Egészen másképpen beszélt, mint szokott. - Akkor nem akartam elmondani, az csak összezavart volna téged. A vírus csak a férfiakat öli meg, a nőknek ad némi esélyt a túlélésre, de mint látod, elég kegyetlen és bizarr módon... 142

Szerencsére jók a megérzéseim, és örülök, hogy azon az estélyen hozzád mentem oda. Nem hittem el, amit mondott. Csakhogy ha nem igaz, akkor miért beszélt úgy, mint egy felnőtt? És honnan tudott az édesanyjáról, az estélyről? Aztán elmondta. A hangjából eltűnt a selypítő tónus, és egész lénye riasztóan felnőttessé vált. A Tempus Fugiton a Tau felé vezető úton nem mindenki merült krioálomba, néhány tucatnyian ébren maradtak, főleg orvosok, néhány önkéntes és a Keiden született lány csecsemők. Ugyanis gyanússá vált, hogy minden fiatal nő lányt szült, mielőtt a K-vírus megölte őket. Vizsgálni kezdték a kisgyermekeket, figyelték a fejlődésüket. A fiatal tudósok előre megbeszélt ütem szerint váltották egymást. Gauri asszisztensként tizenkét földévvel a Keidről való elindulásuk után ébredt fel, hogy aztán megtudja: a hajdani fertőzött anyák lánygyermekeiben tízéves koruk tájékán hirtelen tudatára ébred édesanyjuk egykori személyisége. Már kisebb korukban is történtek furcsa dolgok, a gyerekek olyan eseményekre emlékeztek, amikről elvileg nem tudhattak, míg végül egyszerre csak megjelent bennük az anya helyreállt személyisége, minden, az előző életből származó emlékkel kiegészülve. Gauri azt mondta, hogy a vizsgálatok szerint a K-vírusa halál és a születés előtti pillanatokban valahogyan kódolja az anya tudatát és emlékeit a magzat fejlődő agysejtjeinek neuronhálózatába, de hogy ez pontosan miként történik, az már a kvantummechanika mélyére vezet. Csak azt láttam, hogy Gauri ott áll előttem egy kislány testében, de egy felnőtt tudatával. Emlékszem, hogy korábban többször kérdezett furcsa dolgokat, de sosem törődtünk vele, azt gondoltuk, hogy csak érettebb a koránál. Honnan is sejthettük volna? - Azt sajnos nem tudom, hogy mindenre emlékszem-e abból, ami én voltam egykor. Feltehetően nem. De ettől még én vagyok. 143

- Miért... miért nem mondtad el a szülésed előtt... hogy ez lesz belőle? - Számított volna bármit is? Nem. Attól még a szülést követően tehetetlen lénnyé váltam, mozgásra, beszédre és táplálkozásra képtelen. Szükségem volt valakire, aki önzetlenül magához vesz, és vigyáz rám. Most, hogy visszatértek az emlékeim, már el tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked ezért. Csak arra tudtam gondolni, hogy egy vadidegent fogadtunk magunkhoz, és engedtünk be a házunkba, az életünkbe. - Takarodj innen! - ripakodtam rá. Gauri összerezzent. - Képes lennél elüldözni? - kérdezte. - És mit mondasz Eliottnak, az édesanyádnak, mindenkinek? -Az igazat! - Szerinted hinni fognak neked? Csak rajtam múlik, és azt hiszem, az elmúlt két dekádban, amióta önmagam vagyok, elég jól játszottam a szerepemet. Persze lehet, hogy egy agyletapogatás vagy más, alapos vizsgálat mégis kimutat valamit. Nem tudhatjuk. De az biztos, hogy a legtöbbet magadnak ártanál azzal, ha bárkinek is megpróbálnád elmondani. Es ismerlek annyira, hogy tudjam, nem fogod megtenni. - Gauri kerek gyermekarcát láttam magam előtt, de mintha egy gonosz lény szállta volna meg. - Főleg azért, mert... - Elcsuklottá hangja. - Wilton... Ő egy aljas... Meg tudtam volna ölni, amikor lefeküdt veled. De én hülye, túlságosan szerettem. - De hát... ? Nem... - Hirtelen eszembe jutott az a látomásom, amikor Eliottal szeretkeztem, aztán Gauri felpofozta Wiltont. Abban a pillanatban világossá vált minden. Nem látomás volt, és nem Eliottal voltam együtt. - A saját szememmel láttam, és gyűlöltelek, amiért Wilton megkívánt. Persze te nem tehettél semmiről, hiszen drogos hallucinációk közt vergődtél. Azóta is sajnállak. 144

Egy vadidegen férfivel szeretkeztem, ráadásul nem is a saját akaratomból. Aztán végre megértettem. - Azt akarod mondani, hogy amikor... Wilton engem is... megfertőzött? De hát ez lehetetlen! A születésed után megvizsgáltak, pont azért, mert ennyi ideig voltam veletek együtt, de semmit nem találtak. - A K-vírus csak egy bizonyos idő, pár hét után mutatható ki a szervezetben. Hidd el, láttam, ahogy Wilton... - Istenem! Lerogytam egy fotelba, és megpróbáltam megérteni, hogy mit jelent mindez. Ahogy lassan felfogtam, úgy csúszott ki egyre jobban a talaj a lábam alól. A neum figyelmeztetett, hogy túlságosan felzaklattam magam, és javasolta, hogy vegyem igénybe a kemiket, de nem is figyeltem rá. Meg fogok halni, aztán újjászületek. Hány évem lehet még hátra? Hiszen majdnem annyi idős vagyok, mint Gauri lehetett akkor. A kutatások szerint huszonkilenc földév a női határkor. Átszámítottam a taui életkoromat. Éppen elmúltam huszonkilenc. Aztán megértettem valami sokkal fájdalmasabbat is. - Eliott... - suttogtam. - Ő is? Gauri bólintott. - Akivel szexuális kapcsolatba kerülsz, mind megfertőződik. Voltál azóta mással Eliotton kívül? Nem tudtam uralkodni magamon, pofon vágtam a kislányt. Kislányt? Dehogy volt ő kislány! Tenyerem nagyot csattant az arcán, az ujjaim nyomai vörösen égtek a bőrén. - Miért nem mondtad meg? Eliott... Az isten verjen meg téged! Ezért segítettem neked? Ezért?! - Érts meg nem tehetek róla, hogy Wilton... megkívánt téged - dörzsölte az arcát Gauri, de nem sírt. Hiszen nem is volt gyerek. - Azt hiszed, hagytam volna, ha előre tudom? Azt hiszed, nekem jó érzés volt, hogy beindult rád, mi? Tudta, mit 145

tesz veled. Csakhogy haldoklott. Már semmi és senki nem érdekelte. - De legalább utána megmondtátok volna! Eliott! Legalább őt ne kevertem volna bele! - Ha elmondjuk, kiszámíthatatlanná válhatott volna a viselkedésed. Miután... újjászülettem, már nem tudtam elmondani. Wilton pedig... Sajnálom. Sajnálta. Persze, mi mást mondhatott volna. El kellene mennem orvoshoz, meggyőződni arról, hogy Gauri igazat mondott, de nem merek. Félek attól, hogy mi lesz, ha nyilvánosságra kerül ez az egész. Amúgy is tudom, hogy nem hazudott. Nincs rá oka, hogy hazudjon. Az orvosok úgysem tudnak segíteni. Évek óta kutatják a vírust, de semmire sem jutottak, miért hinném, hogy az én kedvemért hirtelen találnának ellenszert?Mindenesetre a medkontrollom szintjét minimálisra állítottam, nehogy a nanomedjeim véletlenül ráakadjanak valami rendellenességre, és elküldjék a jelentést az orvosomnak. Bár, ha ez az elmúlt években nem történt meg, akkor ezután sem valószínű, hogy megfog. Úgy tűnik, a medkontroll nem elég okos, hogy felfedezze az árulkodó jeleket. Vagy inkább a vírus túl bonyolult. Hát ennyi. Ez lett az életemből, az életünkből. Hirtelen olyan röviddé és értékessé vált minden pillanat. Nem tudom, mit tegyek, képtelen vagyok gondolkodni. Mondjam el Étinek? Vajon mennyi időm van még? Néhány dekád? És neki? A férfi, akit mindenkinél jobban szeretek, itt alszik mellettem, és nem is tudja, hogy a napjai meg vannak számlálva. Miattam fog meghalni. Már rögtön az első együttlétünkkor megpecsételtem a sorsát. Ez téboly! Miért pont én, miért pont mi? Nem fogom elmondani neki, sem másnak. Talán jobb lesz így. Úgy fogunk élni, mintha semmi sem történt volna. Már ha egyáltalán képes leszek ügyesen színlelni. Nem tudom, mi lesz velünk. 146

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Nem szívesen emlékszem vissza arra a reggelre, azt hiszem, életem talán legszörnyűbb napja vette kezdetét. De nem, jöttek utána még rosszabbak is. A neumból áradó ébresztőzene túl hangosnak tűnt, mintha kalapáccsal püfölték volna a koponyámat, gyorsan le is halkítottam. Szerencsére, a felhalmozott alkoholt nanomedjeim a húgyhólyagomba gyűjtötték az éjszaka folyamán. Ezt meg is éreztem, a szokásosnál jóval erőteljesebben kellett pisilnem. Sajnos, a kialvatlanság ellen a nanomedek sem tudtak tenni, nem alhattak helyettem. A tegnap estéből elmosódott, zavaros képtöredékek kuszasága maradt csupán. Emlékeztem a kínos vacsorára, apára, és arra, hogy túl sokat ittam. Aztán az események egymásba folytak. Mintha beszélgettem volna Peter Valensszel is, végül Eliott és anya az Alphardunkhoz támogattak, és hirtelen beugrott az is, hogy a Gretchen-fa parkolójában az egyik légikocsi mellé rókáztam. Nem voltam normális. Pont anya előtt! A kemikkel termeltettem némi koffeint, hogy legalább képes legyek felkelni, aztán nagyot nyújtózkodtam, és kinyitottam a szemem. Eliott feje alatt összefont karokkal feküdt mellettem, és a plafont nézte. - Szép jó reggelt! - bújtam közelebb. Nem válaszolt, meg sem moccant. Az arca rideg maszk, az ajkai összepréselődtek. - Haragszol a tegnap este miatt? - kérdeztem halkan. Akadt oka rá bőven, nem éppen úgy viselkedtem, mint egy felnőtt nő. 147

Ekkor még valóban azt hittem, ez a baja. Továbbra sem szólt egy szót sem. Mély levegőt vett, és ebből azonnal tudtam, hogy hatalmas indulatok dúlnak benne. Ha összevesztünk valamin, mindig ez történt, begubózott, hosszan emésztette magát, és csak nagy sokára nyílt meg annyira, hogy értelmesen megbeszéljük a dolgokat. Igaz, többnyire én is rásegítettem, hogy ne szóljon hozzám. Azonban most semmi olyanra nem emlékeztem, amivel ennyire megharagítottam volna. Szeme alatt sötét táskák ültek, mintha egész éjjel nem aludt volna. A tekintetétől komolyan megrémültem. Azt gondoltam, talán nem emlékszem valamire, amire kellene. - Mi a baj? - Te raktad ki tegnap a szekrényemre a régi neuroteredet? - kérdezte Eliott fakó hangon. - Miféle régi neurotert? - Eliott fejével az asztal felé intett, ahol megláttam a régi Nanotica chipemet. Egy pillanatra mintha jéggé dermedt volna körülöttem az idő. Aztán a jég repedezni kezdett, majd éles szilánkokra roppant szét. Tudtam, mit tároltam annak a neunak a memóriájában. A legféltettebb titkomat, a gonosz, palackba zárt szellemet, ami ha kiszabadul, tönkreteheti a boldogságunkat. Hát, most kiszabadult, és egyenesen Eliott szívébe döfte a tőrét. Rémülten néztem Eliott szemébe. Sütött belőle a fájdalom, a vád és talán a gyűlölet is. Nem értettem, hogyan került oda az a chip, de egy pillanattal később megtaláltam a túlságosan is kézenfekvő magyarázatot. Gauri! - Semmi hozzáfűznivalód nincs? - kérdezte halkan Eliott. Felültem, és felhúztam a lábamat. Vacogni kezdtem, önkéntelenül magamra húztam a takarót. - Végighallgattad? Eliott bólintott. - Ott hevert az éjjeliszekrényemen. - Gauri tette ki. - Ez teljesen lényegtelen. - Sajnálom - suttogtam, és a takaró szélét szorongattam. 148

- A te érdekedben tettem, ezt te is tudod. Azt akartam... Azt akartam, hogy az utolsó pillanatig boldogok legyünk, és hogy legalább te ne... - Elhallgattam. Banálisan hangzott, hiába volt ez az igazság. Eliott a plafont bámulta, és nem mondott semmit. Legalább egy percig néztem, de ő egyszer sem pillantott rám. Nagy ritkán sóhajtott egyet, néha megremegett az alsó ajka, talán az indulatait próbálta elfojtani. - Ennyi? - kérdezte végül reszelős hangon. - Mit vársz, mit mondjak? - Semmit. - Merev mozdulatokkal kimászott az ágyból, és elindult a fürdőszobába. Közben egyszer sem nézett rám.

Mély szakadék nyílt közöttünk, és mivel túl jól ismertem Eliottot, féltem, hogy talán soha többé sem tudok átjutni rajta. Próbáltam közeledni hozzá, legalább beszélgetni vele, de újra és újra csak merev elutasítást kaptam. Persze együtt mentünk dolgozni, de a kocsiban és az űrliften egyáltalán nem beszélgettünk. Ha válaszolt is egy-egy kérdésemre, általában tőmondatokban. Napközben pedig eltűnt, ebédelni sem hívott, és amikor én hívtam, visszautasította, mondván, hogy rengeteg a munkája. Délután egyedül mentem haza az Alpharddal, Eliott nem sokkal előtte küldött egy üzenetet, hogy sokáig fog dolgozni. Csak akkor ért haza, amikor már majdnem elaludtam. Tettvett a konyhában, megette a kikészített vacsoráját, lezuhanyozott, aztán lefeküdt, de úgy, mintha én ott sem lennék. Megpróbáltam hozzábújni, de mintha élettelen tárgyat érintettem volna. Suta próbálkozásaim, hogy beszélgessünk rendre kudarcot vallottak. Azt hiszem, a helyében talán én is így reagáltam volna. Pedig érte tettem. Hogy a történtek ellenére boldoggá tegyem az életét, az életünket, azt, ami még hátra volt belőle. A Kvírus férfiakra számított határkora ötvenöt tauév, és Eliott épp 149

két dekáddal ezelőtt töltötte be. Nem tudom, végül elmondtam volna-e neki, hiszen ekkor már nem lehetett több hátra a számára néhány dekádnál. Bármilyen borzalmasan is hangzik, lehet, hogy az lett volna a legjobb, ha csak szép csendesen meghal, anélkül, hogy tudná, mi történik vele. Az utolsó napokban ugyan kiderült volna, de akkor már úgyis mindegy. De Gauri mindent elrontott, ráadásul szánt szándékkal. Miután Gauri elárulta a titkát, eleinte még reménykedtem. Mindent elolvastam a kórról, amit a TauNeten találtam, aztán Gauri kapcsán személyesen találkoztam a K-vírus kutatását vezető professzornővel is, és ekkor megértettem, hogy nincs remény. Mára már beletörődtem az elkerülhetetlenbe. Rengetegszer elképzeltem ezeket az utolsó napokat, gondolatban szinte tucatszor végigéltem, ahogy az utolsó pillanatig fogom a kezét, de hogy utána velem mi lesz, arra nem akartam gondolni. Ha egyáltalán ő lesz az első. És még valami. Amikor aznap este már az ágyban feküdtünk, a neum friss diagnosztikai üzenettel fogadott: „Nicole, az alhasi nanomedek megállapították, hogy egy petesejted megtermékenyült, és beépült a méhed falába. Terhes vagy. Gratulálok, és sok boldogságot kívánok!”

Nem akarok visszagondolni azokra a napokra. Gyűlöltem Gaurit, amiért ezt tette velünk. Gyűlöltem Wilton Segusót is, noha ő már régen meghalt. - Miért? - kérdeztem Gauritól az egyik nap, amikor délután hazaértem. - Miért csináltad ezt? Miért raktad ki Eliottnak a neuroteremet? - Eliott gyakorlatilag már halott, ezt te is tudod - felelte Gauri. - Nem sok lehet már neki hátra. Talán néhány dekád. Mi értelme együtt lennetek? Csak mindkettőtöknek fájdalmat okoz a tudat. 150

- Eliott a férjem, az a férfi, akit a világon a legjobban szeretek. Nem gondolod, hogy jogom lett volna eldönteni, hogy miként akarom megélni ezt az egészet? - Hidd el, tökéletesen átérzem, mivel jár ez mindkettőtök számára. Jobb, ha hagyod, hogy Eliott egyedül járja végig az útját. Már nem segíthetsz rajta, és neked is jobb, ha távol vagy tőle az utolsó napokban. Hajdanán először nekem sem tetszett a gondolat, de hidd el, mindkettőtöknek sokkal könnyebb lesz külön. Wilton is azért hagyott ott bennünket akkor. - Ezt nem te fogod eldönteni! - Nézd meg Eliottot, ugyanolyan önzővé vált, mint Wilton. Csak magára tud gondolni, a te érzéseiddel egyáltalán nem foglalkozik. Ostoba és makacs férfi. Neked másra van szükséged, olyasvalakire, mint aki te voltál nekem hajdanán. Mindketten tudjuk, mennyi idős vagy. Lehet, hogy nem mered magadnak bevallani, de a folyamat elindult. Hallottam, mit műveltetek Eliottal az estély után. Annyira kívántad, hogy szinte megerőszakoltad... És az előtte való éjjel is. Tudom, hogy szereted, és jó vele az ágyban, de ez más teljesen volt, igaz? Kényszer. Ösztön. Azt hiszed, nem láttam rajtad, azt hiszed, nem ismerem a jeleit? - Hallgass! - mondtam neki. Már régen le kellett volna törölnöm azt a régi neurotert. - Értsd már meg, én melletted állok! Terhes vagy, ne is tagadd! Jól tudom, hogyan működik ez nálunk, és ebben az időszakban a teherbeesés valószínűsége majdhogynem száz százalék. Ha esetleg még nem történt meg, hamarosan úgyis meg fog. Ha nem Eliottól, akkor mástól. - Fogd be a szád, te...! - Segíteni fogok, ahogyan te segítettél nekem - jelentette ki Gauri. - Nincs választásod. A tested is tudja, az elméd is tudja, még ha te nem is akarod beismerni. Ez a túlélési ösztön, kislány! Azokban a napokban egyáltalán nem voltam képes a munkára koncentrálni. Hogy is tudtam volna, amikor folyamatosan 151

Eliotton járt az eszem. Bizonyos tekintetben megkönnyebbülést éreztem, hogy ez az egész kiderült. Egyre nehezebben hordoztam már a terhet. Nyomasztott a tudat, hogy én is végig fogom járni Gauri útját, a felgyorsult terhességet és a csecsemő testben történő kiszolgáltatott újjászületést. A felnőtt Gauri utolsó napjai mélyen bevésődtek az emlékeim közé: a szenvedése, a beletörődése, a fájdalomsikolyai és a halála. Mindig is szerettem volna gyereket, de nem úgy, hogy egy pillanatra sem tarthatom a karjaimban, nem úgy, hogy tulajdonképpen önmagamat szülöm meg. Legalább ne tudtam volna előre, hogy mi történik majd! A számomra legalább létezett kiút, már ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni, de Eliott számára minden óra, minden perc csak egy újabb lépést jelentett a halál felé. Azóta a reggel óta semmit sem írtam. Csak néhányszor jutott eszembe az Alvó Föld, Vijay és Lani, de egyetlen mondatot sem voltam képes hozzátenni a történethez. Az írás az utóbbi dekádokban amúgy is inkább menekülés volt, ami által eltávolodhattam a világtól, és kis időre elfelejthettem, hogy mi vár Eliottra és rám. Többé azonban már nem tudtam elmenekülni a problémák elől. Talán hiba volt eltitkolnom az igazságot, hiába csak jót akartam neki. Bárcsak ne derült volna ki! Akkor legalább csak én szenvedtem volna. Nap, mint nap feljártam az Akhilleusz^, ahol az újabb földi bevándorlóknak gépiesen tettem fel a kérdéseket, de a kifakadásaikat, a könyörgéseiket, a kétségbeesésüket nem tudtam átérezni. Csak túl akartam lenni a napon, hátha este megtörik a jég, és képesek leszünk beszélgetni egymással odahaza. Hiába reménykedtem. Két napig azt sem tudtam, merre jár Eliott napközben. Aztán a negyedik napon, az orbitvárosban Peter Valens meghívott ebédelni, én pedig, talán Peter miatt, elhívtam Manuéla Piacentét is, akit a Tranzitban szállásoltak el. Manuéláról egyelőre még nem döntöttek, de beszéltem anyával, és úgy tűnt, talán sikerül elintézni, hogy letelepedési 152

engedélyt kapjon. Az Akhilleusz szektoraiban az újabb és újabb földiek felélesztésével nyomasztóvá vált a zsúfoltság, annak ellenére is, hogy a letelepedési engedélyt megkapókat folyamatosan szállították le a taui menekülttáborokba, és megkezdődött a rostán fennakadt személyek visszafagyasztása a kriobölcsőkbe. A Mediterrán korzó egyik kis éttermének teraszán ültünk, nem messze a Briszéisz parktól. Manuéla a halántékán alfamodot viselt, mint mindegyik földi bevándorló, és amint kihozták az ételt, farkasétvággyal látott neki. Peter folyamatosan szóval tartott, és néhány perc elteltével meg is bántam, hogy elfogadtam a meghívását. Egyáltalán nem voltam beszélgetős hangulatban. - És mi a címe a mostani regényének? - kérdezte. - Alvó Föld. - Azon kezdtem el gondolkodni, hogy egyáltalán miért írtam eddig akkora elszántsággal. Sosem fogom befejezni, és az anyagaim úgyis el fognak veszni, amikor... - Alvó Föld - tűnődött Valens. - Jó cím. Hangulatos. Pozitív lesz a vége? - Nem tudom - vontam vállat, és a tányéromat turkáltam a villámmal. - Még nem döntöttem el. - Elolvastam ám a könyvét, amit az estélyen átküldött. Sőt beszereztem még kettőt. A Tau Ceti alkonyát és az Utolsó álmot. - Örülök - sóhajtottam. - Azt kell mondjam, hogy kifejezetten jó a stílusa és a drámai érzéke. A karakterei is élnek... - De...? - kérdeztem vissza önkéntelenül, noha egyáltalán nem akartam a regényeimről beszélni. - Miért majmolja a Földet? - Tessék? - hökkentem meg. - Jól értette. Utánanéztem a többi könyvének is, és majdnem mindegyikben a Földről ír. De hiába tökéletesek a leírásai, maga a Föld mindegyikből hiányzik. Nem érzem a jelenlétét, 153

azt, hogy áthatná a történeteit. Nem tudom, érti-e, mit akarok mondani? A pilóta őszinte véleménye kizökkentett a borongós gondolatok közül, mivel nem éppen kellemesen érintette az írói egómat. Ezt még nem mondta nekem senki, igaz, az olvasóim szinte kizárólag olyan emberekből álltak, akik soha nem jártak a Földön. De ezek szerint Eliott sem merte bevallani az igazságot. - Remélem, nem sértődik meg - szabadkozott Valens. - Egyáltalán nem. - Sz’al te tényleg író vagy? - kérdezte tele szájjal Manuéla, mintha csak most kezdett volna figyelni a beszélgetésünkre. Bólintottam. - írjon inkább a Tauról! - javasolta Valens. - Az sokkal érdekesebb, és jóval hitelesebben is tudja megjeleníteni. - Nem tudom. Önnek lehet, hogy érdekes, de szerintem egy taui számára semmi érdekes nincsen a Tauban. - Az olvasóknak ír, vagy azért, hogy leírjon valamit, amit fontosnak gondol, vagy érez? - Pont azért írok a Földről, mert soha nem fogok már eljutni oda! - fakadtam ki, aztán a távolba révedtem, és Eliottra gondoltam. Nem értettem, hogy vagyok képes Valensszel beszélgetni. Talán ösztönös menekülés, hogy ne azon járjon az eszem, hogy mi lesz velünk. Felsóhajtottam. - Valami baj van? - érdeklődött Manuéla, és folyamatosan engem figyelt. Evés közben néha megállt, és néhány nagy levegőt vett, de már láthatóan sokkal jobban viselte a ritkásabb légkört, mint amikor először találkoztunk, minden bizonnyal kapott valamilyen oltást, ami segített. - Nem, nincs. - Szomorúnak látszol. - Csak kicsit rossz kedvem van. - Mi a baj? A lány sötétbarna szemébe néztem, de nem válaszoltam. Erőt vettem magamon, és Valenshez fordultam: 154

- Meséljen inkább arról, hogy mi várta, amikor megérkezett a Földre! - Gondoltam, hátha megered a nyelve, és addig sem tesz fel kérdéseket, de ez nem jött be. - Muszáj? - kérdezett vissza Valens. - Beszélgessünk inkább önről, Nicole! - Ugyan, önnek sokkal érdekesebb témái vannak, mint nekem. - Engem azonban sokkal jobban érdekel bármi, ami Nicole Prakesh-sel kapcsolatos. - A legfontosabb információ az, hogy Nicole Prakesh férjnél van - feleltem kényszeredett mosollyal. - És a férjem nem nézi jó szemmel, ha idegen férfiakkal állok szóba. - Akkor most félnem kellene? - Szerintem igen - kotyogta közbe Manuéla, aki érdeklődve követte a beszélgetésünket. - Én láttam a férjét. - Hát jó, akkor visszavonulok - tartotta maga elé megadóan kezeit a pilóta. „De azt meg kell vallanom, hogy ilyen igéző szempárral az élete során csak egyszer találkozik az ember” - kaptam tőle ugyanekkor egy neuroüzenetet. Elvörösödtem, és nem mertem rápillantani. „Ne hozzon zavarba!" - üzentem vissza. „Csak őszinte vagyok, Nicole.” - Ezek szerint a pilótákat is érdekli a másik nem - jegyeztem meg hangosan, mintha mi sem történt volna. - Úgy, mint a régi, földi tengeri hajósokat a kikötői könnyű nőcskék? Mindig csak továbbáll, tudva, hogy soha nem látja viszont az éppen meghódított fiatal nőt, legfeljebb csak nagymamaként. - Az adott személytől függ - felelte Valens kétértelműen, aztán bekapott a tányérjáról egy falat húst. Lenyelte, majd a szemembe nézett. - Azt hiszem, van olyan nő, aki miatt talán mindent feladnék. Talán. Az egyik pohár lassan arrébb csúszott az asztalon néhány centimétert, majd követte egy villa és egy kanál is. A padló enyhén megremegett a talpunk alatt. Önkéntelenül egymásra 155

néztünk a pilótával. Manuéla semmit sem vett észre, nagy hévvel evett tovább. - Valami nem stimmel - ráncolta a homlokát Valens. -A gyűrű! Nicole, maga is érzi? A Coriolis-erő... A testsúlyom érezhetően csökkenni kezdett. Tulajdonképpen már egy ideje egyfolytában csökkent, de csak most tudatosult bennem a furcsa érzés magyarázata. Már az összes tányér, pohár és szabad evőeszköz az asztal széle felé araszolt. Aztán maga az asztal is elmozdult, ahogy mi is a székeinkkel együtt. Az egyik villa elérte az asztal peremét. Azt vártam volna, hogy koppanva leesik padlóra, ehelyett lassan lebegett alá, mintha lassított felvételt néztünk volna. Manuéla villájáról lecsúszott a húsdarab, és csigalassúsággal ereszkedett a tányér felé, közben oldalirányba sodródott. - A gravitáció! - nyögtem ki. A végtagjaim, a testem egyre könnyebbé váltak. Manuéla hosszan nézte az aláereszkedő húsdarabot, aztán meglepetésében elengedte a villáját. A villa a levegőben pörgött tovább, és lassan eltávolodott. Valens pohara és tányérja elérte az asztal szélét, és ugyanazzal a sebességgel tovább úszott. Megszűnt a gravitáció! Nem mozdultam, ahogyan Peter Valens sem, azonban Manuéla óvatlanul fel akart állni, mire rögtön elemelkedett a talajtól. Kétségbeesetten megragadta az asztalt, de ezzel csak azt érte el, hogy az megbillent, és a másik két tányér és pohár is a levegőbe emelkedett. A poharakból kiömlő italcseppek úgy úsztak körülöttünk, mintha egy elszakadt gyöngysor csillogó szemei gurultak volna szerteszét. Manuéla után kaptam, de óvatosnak kellett lennem, nehogy én is hasonló helyzetbe kerüljek, így nem is értem el. Az asztal lomhán ellebegett mellőlünk, vele együtt a kistáskám is. - Segítség! - találta meg a hangját Manuéla, közben vadul kapálózott, de hiába, nem akadt a közelében semmi, amiben megkapaszkodhatott volna. így legközelebb a mennyezetet 156

elérve tudja majd lefékezni magát, de ezzel a sebességgel legalább egy óráig tart, mire felér oda. Körülöttünk mindenhonnan kétségbeesett sikolyok, rémült kiáltások harsantak. A teraszon és az egész téren rengetegen rúgkapáltak a földi lányhoz hasonló esetlenséggel a levegőben. A mesterséges gravitáció sajnos sokakkal elfeledtette, hogy hol is vagyunk valójában. A legtöbb embernek fogalma sem volt róla, hogyan kell viselkedni súlytalanság állapotában, noha elméletileg csak az dolgozhatott az űrben, aki részt vett a szokásos űrtanfolyamokon. Azonnal Eliottot hívtam volna, de a neum el sem érte a taui hálózatot. Sokkoló élmény volt, hogy nem tudok kapcsolatba lépni senkivel, és hogy nem működnek a netfunkciók sem. Mintha süket és néma lettem volna egyszerre. Utoljára tizenhat éve történt velem ilyesmi, amikor a keidiek elraboltak. Aztán felharsant a hangosbeszélő figyelmeztetése: - Figyelem! A gyűrűmodul forgása műszaki hiba miatt leállt! A mesterséges gravitáció átmenetileg megszűnt. Kérem, próbáljanak az épületeken belül maradni, amíg meg nem szüntetjük a hibát. Aki nyílt térben tartózkodik, igyekezzen olyan helyre jutni, ahol megkapaszkodhat, lehetőleg a talaj közelében! Aktiváljuk a kapaszkodórendszert! A mentőalakulatok már elindultak! Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! A mennyezetből teleszkópos rudak siklottak alá, majd nagyjából félúton, ötven méteres magasságban, valamivel az épületek felett megállapodtak. A következő pillanatban elasztikus hálók feszültek ki közöttük. Az épületek falaiba rejtett panelek mögül pedig fogantyúk csúsztak elő. Ezt látva, néhány asztalnyira tőlünk egy egyenruhás biztonsági tiszt energikusan ellökte magát a talajtól, és átlósan az étterem oldalfalához siklott. Megragadta az egyik ablakmélyedés peremét, aztán odalebegett a legközelebbi kapaszkodóhoz. Kihúzta a mellette található hevedert, és rutinosan rákötötte a derekára. Ő már biztonságba jutott. 157

Korábban egyszer sem jutott eszembe, hogy az orbitvárosban megszűnhet a gravitáció. Állítólag vagy kilencven tauéve már történt egy hasonló eset, akkor energiaingadozás lépett fel a Főtengely rotációs generátorainál, és lassan leállt a forgás. Most azonban túl hirtelen történt, ami képtelenségnek tűnt. Hacsak nem kapcsolták be a fékezéshez a segédhajtóműveket a gyűrű külső felületén. De miért fékeznék le a gyűrűt? Újra megpróbáltam Eliottot, majd a TauNetet, és egyre jobban idegesített az online hozzáférés hiánya. - Nicole! - ragadta meg a karomat Valens. - Figyeljen rám! Oldalirányban rúgja el magát a talajtól az étterem fala felé! Ahogyan az a biztonsági tiszt is csinálta. Látja a falakon a kapaszkodókat? Próbáljon meg elkapni egyet! Én segítek Manuélának. Önkéntelenül felpillantottam. Manuéla halálra vált arccal már vagy tíz méter magasra emelkedett, közben vadul tempózott, mintha vízben lenne, de semmit sem ért vele. Nem akartam, hogy Valens itt hagyjon, de mire idáig jutottam a gondolatban, a férfi már el is rugaszkodott a talajtól, és sebesen Manuéla felé siklott a levegőben. Nekem viszont magammal kellett törődnöm, mert ha lassan is, de kezdtem eltávolodni a padlótól. Hiába kapaszkodtam volna valamelyik székbe vagy a könnyű asztalba, nem sokat értem volna velük, mert nem voltak lerögzítve. Valens közben elérte a pörgő Manuélát, és elkapta a lábfejét. Hihetetlenül gyakorlott lehetett a zéró gében, láthatóan úgy számolta ki az irányt, hogy együtt még pont legyen esélyük elérni az épület oldalát. Ugyan egyre magasabbra emelkedtek, de egyúttal közeledtek is a falhoz, és Valens végül úgy csavarta a testét, hogy egy kiugró terasz korlátjába akasztotta a lábfejét, ezzel lefékezte magukat. Végül mindketten megkapaszkodtak a korlátban. - Ide tud jönni? - kiáltotta le nekem vagy huszonöt méteres magasságból. 158

Ösztönösen visszakiabáltam volna, hogy nem, de aztán mégsem tettem. Muszáj volt megpróbálnom. Hogy megelőzzem a feltörő pánikot, lesz, ami lesz alapon elrúgtam magam a talajtól. Sajnos túl erősen és túl nagy kezdősebességgel. Az épület fala rohamosan közeledett. Eliottra gondoltam, és szerettem volna, ha itt van velem. Biztonságot adott volna a közelsége. Aztán nekicsapódtam a falnak, lehorzsoltam a tenyeremet és az alkaromat. A fájdalommal nem törődve kapálózva próbáltam elkapni a legközelebbi kapaszkodót. Sikerült, az ujjaim ráfonódtak az érdes műanyagfelületre. Lefékeztem magam, és ott lebegtem vagy tizenöt méter magasan, a fogantyút szorongatva. - Jól van? - kiáltotta Valens a magasból. - Igen! - kiáltottam vissza. „Nicole, felületi bőrsérülésed van” - jelezte a neum diagnosztikai modulja. „A sérülés nem súlyos, a nanomedek megkezdték a vérzés elállítását. Kórházi kezelés nem szükséges.” Néhány remegő vércsepp vált el a karomtól, és lebegett lassan a szemem elé.

159

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Amikor Nicole naplójának végére értem, az összes kérdésemre választ kaptam, bár ilyen magyarázatra szerintem senki sem vágyik. Minden világossá vált: a hangulatában fél dekádja bekövetkezett drasztikus változás, a Gaurival szembeni viselkedése, de még az olyan apróságok is, mint előző nap, a közös gyermekkel kapcsolatos kérdésemre mutatott reakciója. Azonban mindez nem mentesítette a hazugsága alól. Napokig egyáltalán nem beszéltem vele, amikor tehettem, inkább kerültem, és talán jobb is volt így. Túlságosan szélsőséges indulatok tomboltak bennem. Egyedül akartam lenni, és csak az járt az fejemben, hogy mekkorát csalódtam benne. Fél éve nap, mint nap láttam a szemében a fájdalmat, a szomorúságot, és hányszor kérdezgettem, faggattam hiába: makacsul hallgatott. Mihez kezd az ember, ha megtudja, hogy már csak dekádjai vannak hátra az életéből? Engem először ösztönös félelem kerített hatalmába. Bármit megtettem volna, ami által elkerülhetem a halált, és elhittem, hogy sikerülhet. Közben az járt a fejemben, hogy mi mindent terveztem még, ami már sosem fog megvalósulni. Amikor aztán megértettem, hogy bármilyen remény csak önámítás, minden megváltozott. Addig fontosnak tartott dolgok, gondolatok, érzések tűntek el egyik pillanatról a másikra, és egyre kevesebb minden maradt. Üresség... Sosem éreztem magam ennyire üresnek. Már semmi sem számított. 160

Pedig az első napokban még valóban reménykedtem. Időm nagy részét a TauNeten töltöttem, és minden elérhető információt felkutattam a K-vírusról. Részletesen meg akartam érteni a működését, hogyan terjed. Hogyan öl. A jelentésekből, tudományos cikkekből nem sokat fogtam fel, de a lényeget szerintem sikerült kihámoznom belőlük. A K-vírus kutatása két irányban folyt: az egyik a határkorral és az ezt követő eseményekkel foglalkozott, a másik a fertőzés mechanizmusával. Wilton Seguso tumorjaiból a halála előtt nem sokkal nagyszámú sejtmintát vettek, ezeket aztán továbbtenyésztették. A tumorsejtek laboratóriumi körülmények között soha nem látott hevességgel szaporodtak. A „normális sebességgel” osztódó tumorsejtek elleni nanomed gyógyszerek a K-vírus „hipergyorsan” terjedő daganatos sejtjei esetében hatástalannak bizonyultak, ugyanis mire hatni kezdtek volna, a beteg már régen meghalt. A határkort a sejtek osztódási ciklusainak számlálásából részletesen levezető szakmai cikkből egy szót sem értettem, az írója meg sem próbált a laikusok számára érthetően fogalmazni. Egy másik tanulmány a keidiektől kapott adatokra is támaszkodva az úgynevezett Huntington-kórral talált logikai párhuzamot. Ebből már valamivel többet sikerült felfognom. A Huntington-kór az agy sejtek nem természetes úton bekövetkező tömeges pusztulása, ami lassú és kíméletlen szellemi leépüléshez, majd halálhoz vezet, legalábbis a szakirodalomban valami ilyesmi állt. A kór okozója a negyedik kromoszómán található egyik gén rövidke szakaszának túl sok ismétlődése. Az, hogy hány éves korban kezdődik a leépülés kizárólag az ismétlődések számától függ: negyvenegy ismétlődés esetén például átlagosan ötvennégy éves korban, negyvenkét ismétlődés esetén már harminchét évesen kezdetét veszi a végzetes folyamat. Azok, akiknek génjeiben ötvennél több az ismétlődések száma, már huszonhét évesen eszüket vesztik. A Huntington-kór ugyan jóval hosszabb lefolyású, mint a K-vírus féktelen, rákos sejtburjánzása, de szintén 161

kitörölhetetlenül bele van kódolva az összes sejt DNS-ébe. A genetikusok szerint, ha a DNS-lánc egy parányi eltérése ilyen végzetes és a születést követően kivédhetetlen, időzített halálos kórhoz vezet, akkor a K-vírus által módosított DNS-szakaszok ennél jóval bonyolultabb és veszélyesebb mutációkat okozhatnak. Csakhogy a vírus természetes módon nem lehetne képes ilyen mérvű beavatkozásra egy élőlény genetikai állományában. Ezen a ponton kezdtek el kvantumfizikusok is belefolyni a kutatásba. Gauriból is számtalan sejtmintát vettek csecsemőkorában, még mielőtt örökbe fogadtuk, és ezt követően is többször vizsgálták fertőzött sejtjeit. Az ő mintái alapján a K-vírus okozta DNS-torzulásokat kutatták, és ez alapján sikerült meghatározni a fertőzés biológiai menetét: amint a K-vírus bejut a szervezetbe, akár elsődleges, akár másodlagos módon, beépül az adott sejt DNS-ébe, majd a DNS másolómechanizmust felhasználva, speciális fehérjének álcázva magát sokszorozódni kezd. Elsősorban az agysejtekre és az iversejtekre koncentrálódik, és az álcázása olyan tökéletes, hogy a legdrágább és legfejlettebb nanomed-kontroll sem képes felfedezni. Egy emberben százbillió sejt van, a Kvírus a becslések szerint körülbelül két százalékát fertőzi meg, ami hatalmas szám, és lehetetlenné tesz bármilyen génsebészeti kezelést. Ez a hihetetlen szervezettség és információtovábbítás molekuláris szinten lehetetlen. Nem beszélve arról, hogy a vírus egy sor olyan valószerűtlen genetikai módosítást is elvégez ezen sejtek DNS-láncában, aminek semmi köze nincs a határkorhoz. A kutatások innentől a biológiából átvezetnek a fizika területére, de a kvantumechanikai és húrelméleti fejtegetéseket, részmegoldásokhoz, elméletekhez vezető képleteket sosem sikerült megértenem. Átfogó magyarázat pedig a K-vírus mibenlétére a mai napig nem született. Azért akadtak itt furcsaságok. Egy meghökkentő publikáció szerzője azt is megkérdőjelezte, hogy a K-vírus okozná a rákos sejtburjánzást. Azt állította, hogy ez valójában a szervezet 162

reakciója a K-vírus által okozott mutációkra. Ez azonban annyira bizarrul hangzott, hogy a taui genetikustársadalom fellengzős képzelgésnek nyilvánította. Aztán ott volt Dr. Ron Kessler néhány évvel ezelőtt nagy vihart kavart, de végül megcáfolt elmélete arról, hogy a K-vírus kvantumszinten szerveződő mesterséges teremtmény, egy nagyon fejlett eszköz ismeretlen céllal. A húszmilliós Tau aktuális tudományos ismeretei és eszközei sajnos elmaradtak a földi kollégáikétól ahhoz, hogy bármi reményünk legyen az életben maradásra. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy Gauri és Nicole titka révén többet tudtam a Kvírusról, mint bárki a Taun. A kutatók minden bizonnyal bármit megadtak volna azért az információért, hogy Gauri gyermektestében néhány dekádja már halottnak hitt anyja újjáéledt tudata él tovább. Ez túlmutatott minden eddigi feltételezésen, és egészen más megvilágításba helyezhette volna a K-vírus kutatási irányvonalát. A számomra azonban ennek már nem volt jelentősége. Csak azt szerettem volna tudni, hogy pontosan mennyi időm van még hátra. Megszereztem Wilton Seguso személyes adatfájlját: biológiailag ötvenöt tauéves múlt, amikor meghalt. Én két dekádja töltöttem be az ötvenötöt. Az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha az egész nem igaz, és csak ostoba módon bebeszéljük magunknak a fertőzést Gauri meséje alapján? Sajnos a véráram nanomed diagnosztikája alkalmatlan a sejtek DNS-állományában bekövetkezett módosulások észlelésére, kivizsgálást pedig nem mertem kérni, féltem, hogy kiderül, fertőzött vagyok, és féltem a következményektől, a Tau kiközösítésétől, vagy még valami annál is rosszabbtól. Ennek ellenére azért elmentem az orioni Szent Sebestyén kórház virológiái központjába, és elbeszélgettem a kutatásvezető professzorasszonnyal, hátha mégis van valami remény. Úgy állítottam be kérdéseimet, mintha a Gauri iránti aggódás vezérelne. - Sajnos, nincs semmilyen új, biztató eredményünk, Eliott 163

- tárta szét a kezeit Dr. Ilonne Yager. - De... esetleg valami gond van Gaurival? Az időszakos vizsgálati eredményei rendben vannak, viszont Nicole is sűrűn érdeklődött az elmúlt fél évben... - Nincs semmi baj - ráztam a fejem. Nem is tudom, miben reménykedtem. Talán valamilyen csodában. - Csak rohamosan nő, és... nem tudjuk, mit tegyünk, ha majd előbb-utóbb elkezd... fiúzni. - Igen, ez kényes probléma - vakarta a fejét a professzorasszony. - Nos, lehet, hogy nem túl etikus javaslat, és én nem is akarok önök helyett ilyesmiről dönteni... de talán célszerű lenne mesterségesen megfékezni Gauri éledő hormonjait. A sterilizálás sajnos nem lenne elég, mindenképpen meg kellene akadályozni, hogy a kislány bárkivel is szexuális kapcsolatba kerüljön. Sajnálom, de nincs más lehetőségünk. Nem hiszem, hogy az elkövetkező öt évben bármiféle áttörés történik a vírus kutatásában.

Alig négy nappal azt követően, hogy a kezembe akadt Nicole neurotere, eljutottam abba az állapotba, hogy már semmi nem érdekelt. A munkámat elhanyagoltam, nem érdekelt sem a Gaia, sem a Montparnasse adatmátrixa, a Gibsonomat azóta nem is kapcsoltam be. A halál töltötte ki a gondolataimat. Leginkább magányosan jártam az Akhilleuszt, és ha egy ismerős leszólított, valami ürüggyel mindig gyorsan leráztam. Marsden nagykövetet azonban azon a napon nem tudtam elkerülni. Éppen a Center bevándorlási részlegének főfolyosóján lófráltam, közben Juvonen igazgató neurohívásait és egyre dühödtebb üzeneteit törölgettem, amikor észrevettem a nagykövetet, amint egy fali automata előtt ácsorog egy csésze kávét kortyolgatva. - Örülök, hogy látom - mondta, amikor odaértem mellé. - Mostanság nem olyan egyszerű találkozni önnel. 164

- Magának mégis sikerült. - Nem is lassítottam. Marsden visszatette a csészéjét az automata tálcájára, és felzárkózott mellém. - Nagyon komor az utóbbi napokban - jegyezte meg. - Főleg, ha magát meglátom... - feleltem mogorván, hátha ezzel megszabadulok tőle. Természetesen nem sikerült, csak egy fanyar mosolyt tudtam kicsikarni belőle. - Juvonen igazgató megkért, hogy ha összeakadunk, mondjam meg, hogy... - Megbocsásson, de jelenleg egyáltalán nem érdekel az igazgató. - Ahogy óhajtja - vont vállat Marsden, de nem tágított mellőlem. - Mondja csak, hallott már a Sco-Cen komplexumról vagy a Lokális Buborékról? - Ezzel viszont sikerült kizökkentenie a sötét gondolataimból. Megálltam, és szembefordultam vele. - Meglepődne, ha azt mondanám, hogy hallottam? kérdeztem. Kíváncsi voltam, hogy jön ez most ide. - Látja, ezen még nem gondolkodtam. Mivel viszonylag felkészült csillagászati témákban, látok rá némi esélyt arra, hogy olvashatott már róluk. Végre egy tájékozott ember. - És miért érdekli, hogy hallottam-e már róluk? - Nem tudom, ismeri-e az ENSZ által alig harminc éve készített felmérést a földi emberek csillagászati ismereteiről? Megdöbbentő, bár szerintem előre sejthető eredmények születtek. Az emberek közel ötven százaléka például még manapság sem tudja, hogy mik a csillagok. Hatvan százalékuk nem tudja megnevezni a Föld Naprendszeren túli két gyarmatát, nyolcvanhárom százalékuk nem tud felsorolni három csillagot a Napon kívül. És kilencvenkilenc egész hattized százalékuk nem tudja, mi az a Lokális Buborék. - Nem hiszem, hogy ez olyan nagy baj lenne. Rengeteg minden van a világban, amiről fogalmunk sincs. - Mindez nem mentesít bizonyos dolgok nem ismerete alól. Én nem tudok mit kezdeni az olyan emberekkel, akik nem 165

érdeklődnek a bennünket körülvevő világmindenség iránt. Gondolom, járt egyetemre... látom is az adataiban: Orion City, Hicks Egyetem, informatika és közgazdaság szakok. De nézzük csak: Lokális Buborék. Mit hallott róla? - Amikor egy nagytömegű csillag elégeti az összes fűtőanyagát, összeroppan, és szupernóvává válik. A robbanás lökéshulláma kisöpri a csillagközi anyagot a környékről, úgymond egy több tíz vagy száz fényévnyi átmérőjű, majdhogynem üres buborékot fúj a környező űrbe. Körülöttünk is van egy ilyen, ez a Lokális Buborék. Ha ez nem létezne, a csillagok fénye jóval nehezebben jutna el a Földre, a Taura vagy a Pavonisra. Sőt jóval kevesebb csillagot is láthatnánk éjszakánként, ráadásul a fényük mindenhonnan, még az űrből is tompa és vörös lenne. Olyan, mint innen, a Tauról. - Ez a Lokális Buborék tulajdonképpen olyan, akár egy fészek - bólogatott a nagykövet. - Furcsa hasonlat. - De találó. Na és a Sco-Cen komplexumról mit tud? Némi elégtételt éreztem, hogy olyan témáról beszélgettünk, amelyben úgy tűnik, felveszem a versenyt egy poszthumánnal, még ha ez utólag meglehetősen naiv gondolatnak is tűnt. Azt azonban nem hittem, hogy a nagykövet pusztán szórakozásból kérdezget. Kellett lennie valaminek a háttérben. Ahhoz azonban, hogy megtudhassam, mire megy ki ez a poszthumán játék, végig kellett játszanom. - A Sco-Cen a Skorpió és a Kentaur csillagképek rövidítéséből ered, és több száz O és B típusú, szuperforró csillagokból álló csoportosulást jelöl, tőlünk több, mint négyszáz fényévnyire. A csillagászok szerint a Lokális Buborékot a Sco-Cen komplexumban körülbelül hárommillió évvel ezelőtt felrobbant szupernóva hozta létre. - Nem egy szupernóva robbant ott fel, hanem az utóbbi tizenegymillió évben legalább húsz - pontosította Marsden -, és az elkövetkező harmincmillió évben további harmincöt várható. Nos, a becslések szerint a Lokális Buborék 166

kialakításában összesen hat szupernóva játszott szerepet. A legnagyobb közülük, egy ikerszupernóva-robbanás körülbelül 2,8 millió éve történt, amikor a Sco-Cen felhő még kevesebb, mint száz fényévnyire volt a Földtől. Ekkoriban mind a Földön, mind a Taun és a Pavonison rengeteg élőlény pusztult ki. Ráadásul mindhárom bolygó óceánjainak mélyén olyan, a szupernóvákkal megegyező korú üledékrétegek találhatók, amik a vas 60-as tömegszámú izotópjának nyomait tartalmazzák, ami bizonyítottan szupernóva-robbanáskor keletkezik. A szupernóvák „telespriccelték” a környező égitesteket szétvetett anyagukkal... - És miért érdekes ez? - kérdeztem óvatosan. - Lenne kedve eljönni velem a Pavonisra? - kaptam egy kérdést a remélt válasz helyett. - Tessék? - pislogtam döbbenten. - Van az ön számára egy rendkívüli kihívásokkal kecsegtető állásunk. Az emberi civilizáció legnagyobb vállalkozásában ajánlok részvételt, egy válogatott programozócsapat tagjaként. Ön igen kreatív szakember, és ezzel még nem mondtam semmit. - Most szórakozik velem? - Úgy érzi? - Úgy. És eltért a témától. - Csupán rátértem egy másikra. Ezen a ponton betelt a pohár. Marsden nagykövet számára csak egy sakkbábu voltam, viszont a játékához egyáltalán nem akartam tovább asszisztálni. Egy pavonisi utazás legalább ötvenévnyi krioálmot jelentett, és még ha érdekelt is volna ez az őrültség, még ha egy pillanatra komolyan is vettem volna az ajánlatát... Az életemből már csak néhány nap volt hátra. - Ne haragudjon, de egyáltalán nem érdekel a mondandója. Se időm, de kedvem nincs társalogni a marhaságairól! Viszlát! - Sarkon fordultam, és sietve továbbálltam. - Rövid az élet, igaz? - szólt utánam a pavonisi. - De mondhatnám azt is, hogy tempus fugit. Rohan az idő. 167

- Tessék? - Megtorpantam, majd visszafordultam. Zhijuan Marsden utalása túl egyértelműen hangzott. - Ezt hogy érti? - Pontosan úgy, ahogyan maga is, Eliott. - Azon meglepődnék. - Odasétáltam hozzá. Majdnem egy fejjel magasodtam fölé. Az izmaim megfeszültek. - Annál is jobban, mint amennyire a minap éjjel meglepődött a felesége neuronaplóján? - nézett a szemembe a nagykövet. Elkaptam a grabancánál fogva, és nekitaszítottam a falnak. A reakcióm agresszivitása engem is megdöbbentett. De Marsden szavai még inkább. - Honnan tud erről?! - kiáltottam az arcába, és alkaromat a torkának préseltem. Egyáltalán nem ellenkezett. - Honnan a picsából tud erről?! Lehallgat engem?! - Másokat is, ne féljen. A feleségét, aki éppen most próbálja visszaverni Valens pilóta ostromát. Prakesh kormányzót, aki ezekben a pillanatokban magába roskadva ül orioni irodájában. Marius Imperiolit, aki nemrég szeretkezett a feleségével. Most is a szobájukban vannak, és eszük ágában sincs kimozdulni onnan. Aztán ott van az a csoport is, akik a Gaia kriomoduljában ólálkodnak. És egy másik, akik egy ideje már a Főtengely rotációs generátoraival babrálnak... - Miről beszél?! - Nem érzi? - mutatott körbe egykedvűen a nagykövet, és láthatóan nem zavarta, hogy a falnak préselem. Önkéntelenül eleresztettem, és hátraléptem. Valamit valóban éreztem. A gravitáció. Csökkent. Ráadásul már jó néhány másodperce, csak ez a pavonisival való vita miatt nem tűnt fel. Egyre kevésbé éreztem a súlyomat, és közben Marsdennel együtt előrefelé sodródtunk a folyosón. A padló folyamatosan remegett. Leállt a forgás! De túl gyorsan! Ehhez szükség volt a külső hajtóművek fékezőhatására. Szabotázs? És Marsdennek mi köze mindehhez? Talán ő maga áll az egész mögött? Azonnal a 168

Tempus Fugit felrobbantását és a bevándorlók elleni tüntetéseket szervező szélsőséges csoportok jutottak eszembe. Mindig is voltak olyan tauiak, akik gyűlölték a Földről idevándorlókat, mert féltették tőlük az otthonukat. Mi van, ha egy hazafias terrorista alakulat feljutott az űrliften, és egy újabb Raichand-féle merényletre készülnek? Mire a gondolatmenet végére értem, megszűnt a nehézkedés. - Mondhatom, sokat érnek a biztonsági előírásaik. - Marsden elrugaszkodott a padlótól, és fürgén a levegőbe emelkedett. Láthatóan élvezte a súlytalanságot. A talpam néhány milliméternyire elhagyta a talajt. Ellöktem magam oldalirányba, egészen a folyosó faláig. Tudtam, hogy a biztonsági rendszer mindjárt bekapcsolja a kapaszkodórendszert, és a falból néhány pillanattal később, másfél méteres közönként elő is pattantak a fogantyúk. Megragadtam a legközelebbit, és a segítségével Marsden felé fordultam, aki már elérte a mennyezetet, és lassan vízszintes helyzetbe fordult, arccal a padló felé. - Maga tudott erről! - mondtam dühösen. - Mi folyik itt?! - Eliott, könyörgöm! Gondolkodjon! Tudom, hogy az emberi agynak vannak korlátjai, de próbáljon meg túllépni ezen. Mit gondol, mi folyik itt? Aktiváltam a neuroterem kommunikátorát... Ami egy másodperccel később leállt. Megszakadt a kapcsolat a TauNettel! - Mi a...? - Gondolom, leárnyékolták az Akhilleuszt. Elindítottam a Gibsont, és megpróbáltam bemeneti pontot keresni a TauNethez. Nem találtam. A TauNet eltűnt az éterben. Rövid töprengés után elküldtem egy parancsot az Akhilleusz egyik azonosítókódjával a legközelebbi geostac műholdnak, de onnan sem kaptam visszajelzést. Az üzenet el sem hagyta az orbitvárost. Nicole-ra gondoltam, szerettem volna felhívni, de hiába próbálkoztam. Rájöttem, hogy a TauNet nélkül egyszerűen tehetetlen vagyok. 169

- Jöjjön, itt nem vagyunk biztonságban! - Én az igazgatóságra megyek! - Megragadtam egy menynyezeti kapaszkodót. - Hátha ott megtudok valamit. - Rossz ötlet! Azt fogják elsőként megtámadni. Megtámadni? Ezt nem tudtam elképzelni. Idáig nem merészkedhetnek. Ellöktem magam a Marsdennel ellenkező irányba. Pontosan azért akartam eljutni az igazgatóságra, hogy átlássam a helyzetet. A TauNet nélkül süketnek és némának éreztem magam, pedig a leginkább információra lett volna szükségem. - Álljon meg, Eliott! - kiáltotta utánam Marsden, de nem hallgattam rá. Nemsokára két fiatal nő és egy idősebb férfi mellé értem, akik az oldalfalnál lebegtek, és a biztonsági hevedereket már a derekukra csatolták. Néhány méterrel arrébb egy fali szemetes maradványai úsztak a levegőben, papírdarabok és ételmaradékok járták bizarr keringőjüket a hamutartóból kiszóródott cigarettahamu szürke hamufelhőjében. Megragadtam egy kapaszkodót, és erőteljes mozdulattal áttoltam magam a szeméten. Elsiklottam egy lépcső mellett. Váratlanul a Citibank fali reklámjának térhatású, kékhajú reklámnője tűnt fel mellettem, a bank befektetési- és hitelszolgáltatásait és csillagközi utalási lehetőségeit kezdte ajánlgatni a neuroteremre hangolódva, amíg vissza nem utasítottam a reklámprotokollját. Ekkor udvariasan mosolyogva megállt, és elköszönt. - Eliott! - Marsden nagykövet némileg lemaradva a nyomomban lebegett, kapaszkodótól kapaszkodóig lökve előre magát. - Fogja már fel, hogy veszélyes... Megragadtam a következő fogantyút, és kitoltam magam az igazgatóságra vezető folyosóra. Közben újra Nicole-t próbáltam elérni. Fülsiketítő dörrenés rázta meg a folyosót! A légnyomás hanyatt vágott, neki a keresztfolyosó falának, ahonnan jöttem. Kétségbeesetten elkaptam a legközelebbi kapaszkodót. Ezzel 170

egyidőben éles repeszdarabok süvítettek el körülöttem, és egy szilánk feltépte az arcomat. Felkiáltottam, majd önkéntelenül odakaptam, de ettől csak még jobban fájt. Aztán szúró fájdalom hasított a bal vállamba, röviddel utána pedig a jobb combomba. Az arcomból ömlő vér cseppjei a szemem elé lebegtek. A bal szemem és a szám között legalább három centiméter hosszúságban nyílt szét a hús. „Eliott, súlyos arcsérülésed van” - kaptam meg a neuroterem diagnosztikai üzenetét. A fülem zúgott, a hangok eltompultak. „A nanomedek nem képesek összeforrasztani a sebet. Azonnal menj a legközelebbi kórház sebészetére. Cím: Akhilleusz orbitváros, Leeland kórház. Eliott, súlyos arcsérülésed van...” Leállítottam a figyelmeztetést, és csak bámultam magam elé. Képtelen voltam gondolkodni, cselekedni. A keresztfolyosó falába több tucat repeszdarab fúródott. Tétován végignéztem magamon: a vállamból ömlött a vér, a combomból pedig egy kis szilánk állt ki. Furcsa módon egyik seb sem fájt, noha a nadrágomat már a térdig átitatta a vérem. „Eliott, idegen tárgy fúródott a jobb combodba” - közölte a neuroter. „Fogd meg, és óvatosan húzd ki! A kemikmirigy már termeli a fájdalomcsillapítót, a nanomedek készen állnak, hogy összezárják a sebet. Izomsérülés nem történt, kórházi kezelés nem szükséges.” Tompán engedelmeskedtem, és eltávolítottam a repeszdarabot. Felszisszentem a fájdalomtól, ami azonban gyorsan enyhülni kezdett. „Eliott, felületi vállsérülésed van” - jött az újabb üzenet. Az ingem kiszakadt és szintén csupa vér volt. Ez volt az egyik kedvenc ingem, nemrég kaptam a születésnapomra Nicole-tól. „A sérülés nem súlyos, a nanomedek hamarosan elállítják a vérzést. Kórházi kezelés nem szükséges.” A folyosón sűrű, fekete füst terjengett, ami kaparni kezdte a torkomat és csípni a szememet. Egy összeégett, véres embercsomó úszott el lomhán a szemem előtt a zéró gében. 171

Még a névtábláját is le tudtam olvasni: Jacek Kowalskynak hívták, a létfenntartásnál dolgozott. Nekiütődött a folyosó oldalfalának, majd onnan visszapattanva haladt tovább egy halom törmelék között. A véres repeszdarabot még mindig az ujjaim közt szorongattam. Ahogy eleresztettem, a repesz lassan pörögve a meny-nyezet felé emelkedett. Közben fokozatosan tért vissza a hallásom. - Eliott! - Marsden nagykövet a kapaszkodók segítségével már majdnem odaért mellém. Addigra sokkal élénkebbnek éreztem magam, a kemik valószínűleg felrázott a sokkból. - Mi folyik itt? - kérdeztem rekedten, aztán a füsttől köhögni kezdtem. - Jöjjön, el kell tűnnünk innen! - ragadta meg a karomat Marsden, és mivel nem kapaszkodtam semmibe, maga után tudott vonni a zéró gravitációban. Nyílegyenesen siklottunk a folyosón. Kétoldalt emberek csüngtek a kapaszkodókon, kibiztosítva magukat a hevederekkel, és riadt tekintettel figyelték, ahogy elsuhanunk előttük. A kék hajú nő a citibankos reklámprogramból ismét megpróbált szóba elegyedni velem, de ezúttal sem járt sikerrel. Aztán Marsden egy lépcsősornál megragadta a legközelebbi kapaszkodót, elkapta a karomat, és lefelé irányított a lépcsőn. A korlátot használva biztos pontként lelebegtünk vagy három szintet. Az arcom továbbra is vérzett. Bár éreztem a szokásos bizsergést, ahogy a nanomedek már a fertőtlenítésen fáradoztak, a seb túl mély volt ahhoz, hogy tökéletesen rendbe tegyék. A vérem lebegő, vörös cseppekből álló nyomot hagyott utánunk. Nemsokára egy parkosított haliba jutottunk. Emberek, Warwickok, táskák, fotelek, asztalok, dísznövények lebegtek a padló és a mennyezet között. Ráadásul az egész hallt vízcseppek, vízbuborékok árasztották el. A középen álló szökőkút által magasba spriccelt víz cseppekre hullva oszlott szét a 172

teremben. A combom és a vállam égetett és viszketett, de már mindkét sebnél elállt a vérzés, a nanomedek gyorsan megindították a véralvadást, bár sejtettem, hogy az izomregeneráció még eltart néhány napig. Az arcsebem viszont pokolian fájt, és zavart, hogy nem tudok vele mit kezdeni, még csak meg sem tudom nézni, hogy milyen. Orvoshoz kellett volna mennem, de ott és akkor ez megoldhatatlan problémának bizonyult. Jó néhány perc eltelt a robbanás óta, és végre újra elkezdtem gondolkodni. A TauNet süket és néma volt, de úgy gondoltam, talán az Akhilleusz belseje nincs leárnyékolva. A Gibsonból előkerestem egy spéci kommunikációs programot, amellyel bizonyos rendszereket a TauNet nélkül is el lehetett érni, villámgyorsan módosítottam pár log-parancsot, majd áthangoltam a neuroteremet, és megadtam az orbitváros kvanterhálózatának belépési kódját. Mivel nemrég fejlesztettem néhány kiegészítőt az egyik moduljában, a kódjaimat még nem törölték, így a rendszer feltörésével sem kellett az időt töltenem. A rendszer azonnal bejelentkezett. Információt kértem, hogy mi történik, és azonnal meg is kaptam a leglényegesebbeket, elsősorban a biztonsági kamerák kiválogatott felvételeit. Egyben letöltöttem az egészet a fejembe. A Gaíából folyamatosan özönlöttek át a krioálomból felélesztett fegyveres földiek és több zérógravitációs harcirobot. Utóbbiakat eddig csak a Föld-háború archív felvételein láttam, valamint egyszer a TauGárda egyik hadászati bemutatóján. A támadók behatoltak a Tengely generátorközpontjába, és rövid tűzharcot követően el is foglalták. Leállították az elektromágneseket, ugyanekkor a külső hajtóművekkel lefékezték a gyűrűmodult. Ezzel egy időben az egész orbitvárost leárnyékolták egy elektromágneses hálóval, emellett elfoglalták az igazgatósági központot és több gárdista őrhelyet is. Földiek. Már semmit sem értettem. A TauGárda a felélesztések minden mozzanatát felügyelte, ráadásul a 173

krionikus utóhatás órákon át szinte elviselhetetlen, így a felébresztett földi katonák nem indulhattak azonnal bevetésre. Ráadásul az elmúlt napokban a TauGárda többször letapogatta és átvizsgálta a Gaiát, de nem találtak fegyvereket. Alaposan átverték őket. - Földiek! - fordultam dühödten a nagykövethez. - Ön tudta, igaz? Az ő oldalukon áll? - Ez viccnek is tossz - húzta el a száját Marsden. - Tudta, mi történik, és közben kedélyesen elbeszélgetett velem a szupernóvákról! - Nem tehettünk már semmit. - Nem? Értesíthettük volna Juvonen igazgatót, a TauGárdát vagy a kormányt! - Ezek az Euramerikai Hadsereg implantokkal telepumpált elitkatonái. Tudtommal az elmúlt napokban felélesztettek már néhány tucatnyit közülük, de valószínűleg jóval többen rejtőzhettek az utasok között, mint bárki gondolta volna. Időzítetten, egyszerre ébredtek fel alig félórával ezelőtt. Az önök gárdistáinak nincs esélye ellenük, legyenek bármilyen jól kiképezve. És az ügyesen elrejtett precíziós harcirobotokról még nem is beszéltem. A Gaiát most azonnal szét kellene lőni, az Akhilleuszt pedig elárasztani gárdista alakulatokkal, ez esetben talán lenne esély megállítani őket. Ön szerint a kormányuk képes lesz egy órán belül meghozni egy ilyen horderejű döntést? Ebben nem hittem. Minden a támadók kezére játszott: a zéró gravitáció, a megszűnt TauNet, és az ezek okozta pánik. Vajon hány fegyveres katona jöhetett az intersztellárison a Földről? Először arra gondoltam, hogy talán minden utas katona, de ahogy eszembe jutott néhány arc, idősebb házaspárok, gyermekek, családok, vagy például Nicole kedvence, az a Manuéla nevű lány, elvetettem a gondolatot. Ettől azonban még rengeteg katona lehetett köztük. - Le kell jutnunk a Taura, amíg még lehet! - közölte Marsden. 174

- Addig sehová nem megyek, amíg meg nem találom Nicolet! - Nem mondta senki, hogy hagyja itt. - A nagykövet tekintete egy pillanatra a távolba révedt. - Ugyan kicsit távol van, a Mediterrán korzó egyik étterménél érte a zéró gravitáció, de még elérhetjük. - A kurva életbe! Honnan tudja, hogy hol van?! - Szerintem ez most a legkevésbé fontos. Ami számít, hogy a feleségének szüksége van ránk. Maguk túl fontosak, és nem csak az én számomra. - A keidi vírus miatt, igaz? Mitől ilyen fontos ez a kibaszott vírus? És egyáltalán, honnan tudja, hogy mi volt Nicole neuroterén?! - Az agyam elborult. Megragadtam a nagykövet ingét a mellkasánál, ami így utólag elég nevetséges reakciónak hatott a zéró gravitációban. - Feleljen! Marsdent mintha nem is érdekelte volna, hogy akár szét is verhetem a képét. - Rendben, Eliott, öné a döntés: Nicole vagy válasz a kérdéseire? Felsóhajtottam, és eleresztettem a nagykövetet.

175

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Több száz ember úszott, kapálózott a levegőben. Mintha fuldoklók vergődtek volna egy folyóban, de a mozdulatokon és az arcokról leolvasható pánikon túl egyéb hasonlóság szerencsére nem akadt. Székek, tányérok, poharak, ételmaradék, papírdarabok, falevelek és szemét lebegtek mindenfelé. Tőlünk nem messze egy kutya sodródott panaszosan nyüszítve és a lábaival folyamatosan kapálva a levegőt, mintha el tudna futni az események elől. A helyzet tragikus, de abszurditásánál fogva ugyanakkor komikus is volt egyben. A Mediterrán korzó átellenes részén egy hidroautó pörgött a hossztengelye körül, nagyjából ötméternyire a talajtól. Nem tudom, ült-e benne valaki, de ha igen, nem lettem volna a helyében. - Jöjjön fel ide! - kiáltotta le Valens. A vérző tenyeremre pillantottam. A bőr felső rétege apró cafatokra szakadt, és enyhe, maró fájdalmat éreztem, csakúgy, mint az alkaromon. Aztán a seb bizseregni kezdett; több ezer nanomed ért célba, és megkezdték a fertőtlenítést és a regenerálást. Egy vércsepp vált el a tenyeremtől. Ráfújtam, mire felgyorsult és elindult hosszú útjára a gyűrű szemközti fala irányába. A kapaszkodók segítségével araszolni kezdtem felfelé. El is lökhettem volna magam, hogy egyszerűen csak odasuhanjak hozzájuk, de féltem, hogy eltévesztem az irányt és elsodródom. Lassan, kapaszkodóról kapaszkodóra haladtam, és végül 176

elértem az erkélyt. Valens felhúzott Manuéla mellé, aztán aggódva megvizsgálta a sebeimet. - Nem súlyos, ne izguljon - mondtam neki. - Mi lesz most? - Megvárjuk a mentőalakulatot. Vagy amíg vissza nem állítják a gravitációt. Biztos valamilyen műszaki hiba. - Le akarok menni a Földre! - suttogta Manuéla. - Vagyis a Taura. Odakapaszkodtam hozzá, és megfogtam a kezét. - Ne aggódj, nem lesz semmi baj! - Aztán újra megpróbáltam a Taunetet, de ismét nem történt semmi. - Nem értem, mi van a TauNettel is! - Igen, ez nekem is furcsa - bólintott Valens. - Valami általános hiba lehet. Talán egy meteor találta el a Főtengelyt. - Ne mondjon ilyeneket! - pirítottam rá, és reméltem, hogy nincs igaza. - A Meteorőrség a Tau Ceti valamennyi, Torinoskála szerint regisztrált kisbolygóját és meteorját ellenőrzés alatt tartja. Az összes röppályát ismerik, és a veszélyes objektumokat azonnal kilövik. Valens mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, és a felfelé hajló Mediterrán korzó vége felé pillantott. A Főtengely egyik küllője pont arrafelé csatlakozott a gyűrűmodulba. Alig kétszáz méterre lebegtünk tőle, csak odáig kellett eljutnunk. Persze, zéró gravitáción ez is soknak tűnt. Lefelé pillantottam, de rögtön meg is bántam, mert a mélységet a súlytalanságban is mélységnek éreztem. Az agyam nem tudott megbirkózni a fel-le irányok viszonylagosságával. A hidroliftek irányából éles fény villant, majd fülsértő robajlás támadt, amitől berezonáltak a legközelebbi ablakok. Mindannyian a Mediterrán korzó irányába kaptuk a fejünket. - Valami felrobbant. - Próbáltam kivenni a részleteket. Néhány hidroautó, valamint leszakadt burkolatdarabok úsztak szanaszét, de a robbanás közel sem volt akkora, hogy a több méter vastag biztonsági falakban akár csak minimális kárt tegyen. Valószínűleg csak a belső burkolólapokat tépte le. A füst komótosan terjedt szét... 177

Öt-hat, zérókesztyűket és csizmákat viselő alak repült elő a füstfoszlányok közül. Először azt hittem, hogy már meg is érkezett a mentőalakulat, de ekkor az egyik alak alkarjánál megvillant egy, a füstben méregzölden ionizálódó tűvékony nyaláb, és kettészelt egy levegőben kapálózó, egyenruhás gárdistát, majd méterekkel mögötte belemetszett a biztonsági hálóba is. Döbbenten meredtem az áldozat ellentétes irányokba sodródó enyhén füstölgő felső- és altestére. A gyilkos a másik kezén viselt zérókesztyűt maga elé tartva ellenirányú tolóerőt adott, és lefékezte magát. Közben a füstből újabb és újabb alakok bukkantak elő. Legalább harmincai! lehettek. - Ezek... földiek! - találtam meg a hangomat. - Azok - bólintott sápadtan a pilóta. - A rohadékok! El kell tűnnünk innen! - A Centerbe! - suttogtam. - Meg kell találnunk Eliottot! - És hogyan, Nicole? - Miért nem várjuk meg, amíg ő talál meg bennünket? kotyogta közbe Manuéla. Buta kérdés volt, nem is törődtem vele. - Manuélának igaza van - jegyezte meg Valens. - Lehet, hogy jobb lenne meghúzódni valamelyik épületben, és ott kivárni ennek az egésznek a végét. - Ezt maga sem gondolja komolyan, ugye? - kérdeztem vissza. - Ha Eliottot nem is találhatjuk meg, el kell jutnunk az űrliftekig! Vagy a Paschen dokkba. Maga is látta, mit műveltek azok a földiek! - A magasból halk búgást hallottam. Egy mágneses szerelvény suhant el a fejünk felett, a mennyezet közeli sínpályán. - A mágnesvasút működik! Valens a távolodó, majd a Briszéisz parknál lelassuló és megálló szerelvényt figyelte. Végül bólintott. - Igaza van, meg kell próbálnunk. Odakapaszkodtam Manuélához, aki elfehéredő ujjakkal szorította a korlátot. - Ne izgulj, nem lesz semmi baj! - próbáltam belé lelket önteni. 178

A legközelebbi mágnesvasút megálló a Mediterrán korzó másik végén lett volna, pontosan annál a Küllőnél, ahol az előbbi robbanás történt. A másik irányban a Briszéisz park megállója esett a legközelebb. - Peter, hogy juthatunk el oda? - kérdeztem a pilótát. - Ha egyedül lennék, megcéloznám a Briszéisz parkot, és egyszerűen elrugaszkodnék az irányába. Öt-tíz perc alatt odasíklanék. Csakhogy nem vagyok egyedül, ráadásul ezek a biztonsági hálók akadályozzák a haladást. Egyet tehetünk - Valens közvetlenül a fejünk fölé mutatott ellebegünk a mennyezetig, és annak közelében, a hálók és a biztonsági rudak között próbálunk meg elvergődni a megállóig. A legfontosabb, hogy végig együtt maradjunk. Ha az egyikünk elvéti az irányt, túl sok időbe telik, míg összeszedjük egymást, már ha sikerül egyáltalán. Mindketten fogják meg a kezemet, én irányítok! Megragadtam a férfi balját, és megszorítottam. Bíztam benne, és örültem, hogy itt van velünk. Manuéla Valens jobb kezét szorongatta. Egy pillantást vetettem a távolba, a Mediterrán korzó másik vége felé, ahol a robbanás történt. A füstben néha egy-egy ionizált lézersugár hasította ketté a légteret, és a liftekből egyre csak özönlöttek az újabb földi fegyveresek. Szerencsére még messze voltak tőlünk, de szerettem volna a lehető legtávolabb lenni tőlük. A Briszéisz park megállója körülbelül háromszáz méterre lehetett. Ez is soknak tűnt, de a levegőben úszva mégsem olyan fárasztó. Valens mindent megtett, hogy mielőbb megtegyük az utat, és azért is, hogy egyikünk se szakadjon el a másik kettőtől. Manuéla egyszer így is elvétett egy biztonsági hálót feszítő rudat, és ha Peter nem ragadja meg a bokáját, elúszott volna a két háló közötti üres térbe. A bajt végül mégis én okoztam. Kétharmad úton járhattunk, és Peter irányításával megkapaszkodtunk egy kifeszülő biztonsági hálóban, majd fellebegtünk a tetejéig, ahonnan már kapaszkodási lehetőség nélküli üres tér tátongott köztünk és a mágnesvasút platformja között. Buta módon ismét lenéztem, és 179

olyan eszeveszett görcs állt a végtagjaimba, hogy meg sem tudtam megmozdulni, csak szorítottam a hálót, és többet eszembe sem jutott lepillantani. - Most már csak annyit kell tennünk, hogy egymás után ellökjük magunkat a platform irányába - magyarázta Valens, aztán Manelához fordult. - Menni fog, kislány? - Manuéla bólintott. - Én megyek utoljára, hogy ha valamelyikőtök elvéti az irányt, tudjak segíteni. Manuéla indult elsőnek. A pilóta odahúzta magához a lányt, aztán a bokájánál fogva vízszintes irányba fordította a törzsét. Manuéla a férfi mellkasától rúgta el magát a lábával. - Ez az! - kiáltott utána elégedetten Valens. - Jól csináltad! Ne félj, mindjárt megyünk utánad mi is! Ott találkozunk! Aztán felém fordult. - Most maga jön, Nicole. - Nem fog menni - feleltem önkéntelenül. - Ne tréfáljon! Dehogynem! Jöjjön ide hozzám! Tartom a lábait, amíg vízszintesbe nem kerül. Becélozzuk a platformot, aztán csak el kell löknie magát a mellkasomról. Látja, Manuélának is sikerült! Megráztam a fejem. - A magasságtól fél? - értette meg Valens. - Itt nincs magasság, ez csak az agya ragaszkodása a megszokott térbeli viszonyokhoz. Ezt Eliott is mondta néha, amikor régebben néhányszor bepánikoltam az űrliftben. Odalebegtem a pilótához, aki gyengéden átölelt. - Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! - Minden bizonnyal érezte, hogy remegek. Gyengéden megsimogatta az arcomat. - Csak szépen, lassan! Óvakodjon a hirtelen mozdulatoktól! Megfogta a bokámat, és segített irányba fordulni. Mereven előreszegeztem a tekintetemet, és a távoli platformot figyeltem. Manuéla már félúton járhatott. - Felkészült? Most rúgja el magát a mellkasomtól! Csak arra ügyeljen, hogy jó legyen az irányzék és ne túl nagy a kezdősebessége! 180

Elindultam, de már az elrugaszkodás pillanatában éreztem, hogy elrontottam. A bal lábammal sokkal erősebben löktem el magam, így nem pont arra indultam, amerre szerettem volna. - Nicole! - kiáltott utánam kétségbeesetten Valens. Először még reménykedtem benne, hogy mégiscsak jól csináltam, de hamarosan egyértelművé vált, hogy meg sem közelítem majd a platformot. Egyenesen a gyűrűmodul közepe felé tartottam, egy olyan holttérbe, ahol sem tartórúd, sem biztonsági hálók nem álltak az utamba. Kétségbeesetten hátrapillantottam, a pilótától vártam a segítséget. Peter Valens közvetlenül utánam úszott a levegőben. Segíteni próbált, pedig megérdemeltem volna, hogy hagyjon tovább sodródni. - Sajnálom! - kiáltottam oda neki, amikor már csak méterekkel járt mögöttem. Gyorsan közeledett. - Figyeljen rám! - kiáltott vissza türelmetlenül. - Meg se mozduljon, amikor odaérek! Csak engedje, hogy a helyes irányba tereljem! El sem tudtam képzelni, hogyan akarja ezt megvalósítani, de nem is maradt időm töprengeni rajta, mert egyszerre csak hátulról belém ütközött. Jókora rántást éreztem, aztán már teljesem más irányba repültem. Visszapillantottam, és rájöttem, hogy Peter Valens a saját lendületét használta arra, hogy engem a helyes irányba tereljen, viszont ezzel ő pont az ellenkező irányba sodródott, a hatalmas üres térbe, ahol a szemközti falig semmilyen kapaszkodó nem akadt. - Peter! - Próbáljanak meg eljutni a Centerbe, aztán az űrlifthez! kiabálta. - Ne várjanak rám! Majd megyek valahogy maguk után! Még mondott valamit, de már túlságosan eltávolodtunk egymástól, így nem értettem. Intettem neki, aztán inkább előre figyeltem, és a közeledő megállóra szegeztem a tekintetemet. Láttam Manuélát, aki éppen ekkor érkezett meg. Rajta kívül hárman lebegtek még a platform korlátjába kapaszkodva, az 181

egyikük segített a lánynak átbukdácsolni a platform fölé. Manuéla rögtön bennünket keresett tekintetével, és amint észrevett, integetni kezdett. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A megálló platformja egyre közeledett, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy megragadom a felszínről a megállóhoz vezető, lepattogzott festékdaraboktól foltos mezőlift egyik pillérjét, és feszülő izmokkal próbálom lefékezni a testemet. Méterekkel lejjebb érkeztem meg, de legalább az irány jó volt. A pillér mentén felkapaszkodtam a peronig, ahol Manuéla átsegített a korlát túloldalára. - Mi történt? Hol van Peter? - Elrontottam az irányt - feleltem bűnbánóan -, és ez lett belőle. Peter elsodródott. Nem néztem a szemébe, inkább a többieket vettem szemügyre. A középkorú, ezüsthajú nőt látásból ismertem, ha jól emlékszem, a beszerzés-ellátás szervezetnél dolgozott, sokszor láttam az űrliften, és anya néhányszor beszélgetett is vele. A két férfi az Energiaközpont mérnökegyenruháját viselte, egyiküket, a nekünk fejjel lefelé lebegő, szénfekete hajú, kreolbőrű férfit ismertem: Sunil Rawalnak hívták, hajdanán egyszerre töltöttük egyetemi gyakorlatunkat az Odüsszeuszon. - Nicole! - ismert meg Sunil is. - Ti tudtok valamit? Mi ez az egész, mitől állt le a gravitáció? - Fogalmunk sincs - feleltem, miközben két kézzel a korlátot szorongatva lebegtem a platform felett. - De nemrég a Mediterrán korzó túlsó végén, a hidroliftekből földi fegyveresek özönlöttek elő. Lehet, hogy megpróbálják elfoglalni az Akhilleuszt! - Ez ostobaság! - szólt közbe a beszerzéses nő gúnyos mosollyal a szája szegletében. Ő is két kézzel fogta a korlátot, és igyekezett függőleges helyzetben maradni. - így terjednek a pletykák! Minden bizonnyal meghibásodott a rotációs rendszer... 182

- Egy meghibásodás esetén sokkal lassabban állt volna le a forgás - mondta a nőnek Sunil. - Valaki szándékosan állította le a gyűrűmodult és szüntette meg a gravitációt. Ráadásul a TauNet sem elérhető. - Vajon a biztonságiak és a TauGárda mit csinálnak? kérdezte Sunil társa, egy középkorú, testes férfi. - Máshol lehet, hogy komoly harcok folynak. - Jön egy szerelvény! - jelezte a beszerzési osztályos nő. A korlátot markolva a Center felöl ívelő keskeny mágnespálya irányába pillantottam, és meg is láttam a vonatot. - Csakhogy rossz irányból - legyintette Sunil. - Nicole azt mondta, hogy a Mediterrán korzónál valami csetepaté van. Hát ez pont oda vinne bennünket! A szerelvény a megállóhoz közeledve lelassított, majd beállt a megállóba. A félresikló ajtón zérócsizmákat és kesztyűket viselő gárdisták lebegtek elő. Mögöttük Eliott és Zhijuan Marsden nagykövet úszott elő a szerelvényből. Eliott egyenesen hozzám siklott. Görcsösen magamhoz szorítottam, és csak ekkor könnyebbültem meg, ekkor éreztem, hogy valóban biztonságban vagyok. A rövid ölelés hihetetlen érzéseket szabadított fel bennem, kétségbeesetten szívtam magamba a szeretett férfi közelségét. Nem tudtam, hogy mit gondol rólam, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Aztán észrevettem a bal szeme és a szája között húzódó csúnya vágást. Apró, alig látható, fehér fényecskék vibráltak a sebben, a nanomedek megpróbálták helyrehozni és fertőtleníteni a sebet, de azonnal tudtam, hogy ez meghaladja a lehetőségeiket. Rémisztő volt a csupasz hús látványa. - Azonnal orvoshoz kell menned! - Aggódva tanulmányoztam a sebét, aztán gyengéden végighúztam ujjaimat kicserepesedett ajkain. Apró jelek után kutattam a tekintetében, tudni akartam, mit gondol rólam, mit érez irántam, de semmit nem találtam, és ez megriasztott. - Amint kijutunk innen. 183

A nadrágja combrésze és a válla is csupa vér volt, de azok a sebek nem tűntek vészesnek, a nanomedek könnyedén megbirkóztak velük. Az arca viszont rémisztő volt. A gárdisták parancsnoka közben útbaigazítást adott Marsden nagykövetnek. Azt viszont nem értettem, hogy a pavonisi mit keres itt. Eliott minden bizonnyal utánam jött, bár el nem tudtam képzelni, hogyan talált meg ilyen gyorsan. - Menjenek vissza a következő küllőig, azt a TauGárda felügyeli! - intett a parancsnok a Center felé. - Átprogramoztuk a szerelvényt, visszafelé fog elindulni. Ha sietnek, fent, a Paschen dokkban még találnak szabad szállítóhajót vagy mentőegységet, azzal lejuthatnak a Taura. - És az űrlift? - kérdezte Zhijuan Marsden. - Azt már elvesztettük. De a Tranzit felől hamarosan elindítunk egy offenzívát, amivel kisöpörjük őket az egész orbitvárosból. - Tűnjenek el innen! - harsant egy másik, ideges kiáltás. - Jön egy másik szerelvény! Rémülten megfordultam a levegőben. A szerelvény a Mediterrán korzó irányából érkezett. A gárdisták feltehetően letapogatták a belsejét, aztán az egyikük egy plazmafegyverrel megcélozta a sebesen közeledő kabint. Eliott ekkor betaszított a szerelvénybe, majd a korláttól elrugaszkodva ő is belökte magát. A nagykövet Manuélát vonta maga után, és jöttek Sunilék is. Nekiütődtem a kárpitozott belső falnak, aztán sikerült megragadnom a legközelebbi kapaszkodókorlátot. Hatalmas robaj rázta meg a kabint, a maglev pálya és a peron is beleremegett. A korzó felől érkező szerelvény roncsát narancsszínű lángnyelvek és sötét füstfelleg ölelték körül. A szerelvény elvált a pályától, és a zéró gravitáción magatehetetlenül sodródott tovább. Aztán a lángok közül földi fegyveresek lebegtek elő. A tűz és a forróság egyáltalán nem zavarta őket, a testük körül átlátszó, zselére emlékeztető anyag feszült. 184

- Folyadékpajzsok! - üvöltötte valaki. Aztán a szerelvényünk ajtaja bezárult, a jármű elindult a peronról. A hátsó ablakból láttam, ahogy egy taui gárdista eltorzult arccal elemelkedik a platóról. Egy láthatatlan, halálos infranyaláb találhatta el. Azonnal megbénult a légzése, és leállt a szíve. Aztán szerencsére felgyorsultunk és eltávolodtunk attól a borzalomtól. A platform nemsokára eltűnt a gyűrűmodul íves mennyezetének takarásában. Elsuhantunk a Briszéisz park felett. A park szökőkútjának vize kisebb-nagyobb szabálytalan cseppek formájában terjedt szét a levegőben, emiatt a kis tó vízszintje már jócskán lecsökkent. Észrevettem néhány kis halat, amint a vízcseppek között tátogva vergődtek a levegőben, de közben azokon a taui gárdistákon járt az eszem, akiket magunk mögött hagytunk. Vajon mi történhetett velük? Erőt vettem magamon, és eltoltam magam a kapaszkodótól. Manuélához úsztam, aki önkéntelenül átölelt, és a nyakamba fúrta az arcát. Irigyeltem, amiért talált valakit, akit erősebbnek érzett magánál. Nekem is szükségem lett volna Eliottra, de ő nem jött oda hozzám. A Center melletti küllő valóban taui felügyelet alatt állt, gárdisták tereltek be mindenkit a liftekbe, és figyelmeztettek, hogy ne az űrliftek felé menjünk, mert azt az ellenség már elfoglalta. Amikor azonban felértünk a Tengelybe, sokan mégis arra akartak menni, de az ott őrködő és a láthatóan harcra készülő gárdisták mindenkit visszafordítottak. Én is szívesebben mentem volna az űrlifttel, mint bármilyen űrhajóval vagy mentőhajóval. Sunil, a kollégája és a beszerzéses nő elsodródtak mellőlünk, mi pedig több tucat rémült emberrel együtt bezsúfolódtunk a tengelyliftbe. Az egymáshoz préselődő testek feszélyeztek, de elviseltem, mert tudtam, hogy más is szeretne mielőbb kijutni innen, és az út a Paschen dokkhoz alig fél percig tart. 185

A Paschen gyakorlatilag romokban hevert. Néhány, kisebb tehersiklót még időben rögzítettek, de vagy négy-öt jármű szabadon lebegett a hengeres dokk belsejében. A belső burkolat horpadásai, a zárt zsilipkapu deformálódásai és a szerteszét lebegő törmelékdarabok az eddigi ütközésekről árulkodtak. Egy ionmeghajtású gárdista-őrhajót néhány zérógravitációs dokkmunkás éppen kábelek és csörlők segítségével próbált visszahúzni a talajra, közben ideges káromkodások röppentek a levegőbe. Odafent - vagy éppen odalent; a gravitációs forgás híján a fel és le irányok itt aztán végképp értelmüket vesztették -, a dokk átellenes oldalán hozzám képest fejjel lefelé néhány dokkmunkás egy elszabadult MAN teherszállító útjából menekült. A MÁN csikorogva nekiütközött a fenti padlózatnak, az orra begyűrődött, miközben felhasította a padlóburkolatot. Aztán visszapattanva a padlóról a dokk közepe felé sodródott, ahol éppen egy Nanotica emblémás, kis teherszállító lebegett a semmi közepén. Eliott megragadta a kezemet, és tovább húzott, míg Marsden nagykövet Manuélát segítette. A kapaszkodók egymástól másfél méteres távolságban sorakoztak a hengerpadlón, görcsösen szorongattam az éppen aktuálisat, és közben lopva Eliottot figyeltem. Az arca nagyon csúnyán nézett ki. A szétnyílt sebből újra szivárogni kezdett a vér, az állára és a nyakára vércsíkok száradtak. - Merre? - kérdezte a nagykövet. -A mentőkompokhoz! - Eliott a padlón tátongó közeli nyílás, a mentőkomp-szint egyik bejárata felé intett. Ezen kívül még vagy öt-hat bejárat állt nyitva a dokk henger alakú belsejében, az egyikbe éppen négyen-öten lebegtek be egymás után. Marsden nagykövet elérte a bejáratot, megragadta a korlátot, majd lendületesen beúszott a kerek nyíláson. Eliott elkapta Manuéla karját, majd beirányította a nagykövet után. Aztán én 186

következtem. Szándékosan úgy löktem el magam a kapaszkodótól, hogy Eliottnak magához kelljen ölelnie. Amikor közelebb húzott magához, a fülébe súgtam: - Szeretlek. Nem tudom, mire számítottam, talán arra, hogy válaszol, de csalódnom kellett. A tekintetünk összekapcsolódott egy pillanatra, de ennyi. Miközben belebegtem a kör alakú nyíláson, a könnyeimmel küszködtem. Fájt, hogy semmilyen érzelmet nem láttam az arcán, semmit azokból a pillantásokból, amelyeket nemrég nap mint nap kaptam tőle, és amelyeket annyira természetesnek vettem, hogy csak most értettem meg, menynyi mindent is jelentettek valójában. Szerencsére még bőven akadt szabad komp, a nagykövet már be is úszott az első nyitott zsilipbejáraton, mi pedig egyesével követtük. Elliott maradt utolsónak, és bezárta utánunk a zsilipet. Sosem, jártam még ilyen mentőhajóban, nem gondoltam volna, hogy belül ilyen szűkek. A belső kialakítás meglehetősen régimódinak tűnt, de végül is az orbitváros már közel száz éves volt, és noha a Tengely és a gyűrűmodul belső tereit folyamatosan felújították, a mentőkompokkal láthatóan nem törődtek. A nagykövet és Eliott az első ülésekhez lebegtek, mi Manuélával a mögöttük lévő üléssorba szíjaztuk magunkat. A komp ablakán túli sötétség elnyelni készült bennünket, de aztán Eliott aktiválta a hajó belső rendszereit, és felkapcsolta a külső reflektorokat is. Egy harmincméteres csőfolyosó derengett elő. Aztán a helyére siklott a komp ajtaja, és elválasztott bennünket az Akhilleusztól. Elsősegélycsomag után kezdtem kutatni, hogy legalább időlegesen megpróbáljak valamit kezdeni Eliott arcával. Benéztem az ülés alá, kinyitottam néhány oldalrekeszt, de csak mindenféle kacatot, egy szerszámos ládát, oxigéntartályokat és tartósított élelmet találtam. - Hol a fenében van az elsősegélycsomag?! - Ha az arcom miatt keresed, felesleges - fordult hátra Eliott. 187

- Miért? - néztem a szemébe. - Mert azt mondtam. - Megborzongtam. Talán ha tíz fok lehetett, de Eliott szavai sokkal fagyosabbnak hatottak. Valószínűleg észre is vette, hogy remegek. - Már megy a fűtés, mindjárt melegebb lesz. Elindítottam az automata leszállóprogramot. Az orioni kikötőbe megyünk. Nem tudom, a lentiek értesültek-e már arról, hogy mi folyik itt, de mindenképpen tudatni kell velük. - Akkor talán induljunk - javasolta a nagykövet. - Ahogy óhajtja - biccentett Eliott. A hirtelen gyorsulás az ülésbe préselt, ugyanekkor a csőfolyosó végén félresiklott a zsilipajtó, és az Akhilleusz kilökött bennünket magából. Az űr dermesztő sötétsége tapintható közelségbe került, körbefonta a hajót, és ránk nehezedett, mint egy többmázsás szikla. A világűrbe eddig tett utazásaim mindegyike űrlifttel történt, így ez az új élmény torokszorító volt. A tolóhajtómű leállt, és ekkor soha nem érzett csend és üresség borult ránk. Csak a lélegzetvételeinket hallottam és talán még a szívem dobogását is. Aztán a hajó navigációs kvantere korrigált az irányon: baloldalt felragyogott egy kékes csóva, ahogy rövid időre működésbe lépett egy korrekciós hajtómű. Az oldalirányú tolóerő elfordította a kompot, aztán a túloldali hajtómű lefékezte a forgást. A Tau pontosan a szemünk elé került, és folyamatosan közeledett. A belülről összekarcolt ablakhoz csúsztam. Az üvegrétegek között, az ablakkeret közelében az elszíneződött szigetelőanyag ronda, kékesfekete foltjai úszkáltak. Oldalirányban, valamivel mögöttünk megpillantottam a felszínről a Kepler kisbolygóig nyúló kábelre csomóként csatlakozó Akhilleuszt. A „kézisúlyzó” körüli gyűrű továbbra sem forgott. Újabb mentőhajók hagyták el a Paschen dokkot, sőt két nagyobb teherhajó is a Tau felé kezdett zuhanni. A Gaia az alsó dokkrészre csatlakozva lebegett, és minden bizonnyal folyamatosan áramlottak át belőle az Akhilleusz^ a felélesztett földiek. 188

- Mi folyik itt? - suttogtam magam elé. - Kérdezd a nagykövetet! - javasolta Eliott, anélkül hogy hátrafordult volna. - Ő a mindentudó nagyokos a csapatban. - A földiek megpróbálják átvenni az irányítást - vont vállat Zhijuan Marsden. - Talán csak az Akhilleuszon, de ha tehetik, előbb-utóbb az egész Taun... - Én nem erre gondoltam - csóválta a fejét Eliott. - Hanem arra, hogy mit akarnak a földiek Nicole-tól és tőlem? És ön ahelyett, hogy a saját életét mentené, miért foglalatoskodik azzal, hogy minket védelmez? - Egyébként nagyon szívesen, Eliott - mondta maró gúnnyal a nagykövet. - Nicole a kormányzó lánya, maga a férje. Mindketten értékes túszok Vasco Prakesh sakkban tartásához, és ezt a földiek is tudják. - Ugyan már! - csattant fel Eliott, és olyan tekintettel nézett a nagykövetre, ami nem sok jót ígért. Ezt az Eliottot eddig még nem ismertem. - Ne etessen! Van itt valami más is! Például, ami miatt maga most itt van velünk. A keidi vírus, igaz? Miért olyan fontos önnek!? - Mi az a keidi vírus? - kottyantotta közbe Manuéla. - Szeretnéd tudni, igaz? - kérdezte tőle metsző pillantással Marsden. Manuéla grimaszt vágott, aztán elfordította a fejét, és inkább kibámult az ablakon. - Mit tud a nagykövet a vírusról? - kérdeztem idegesen. - Mindent, amit én - felelte Eliott, ezúttal hátrafordulva. Elsápadtam. - Elmondtad neki? - Senkinek sem mondtam el. Ennek ellenére tud róla. - Eliott a nagykövetre pillantott. Sosem láttam még ilyen cinikusnak és ilyen agresszívnek sem. - Térjünk is vissza a korábbi beszélgetésünkhöz! Honnan is tudja a mi kis titkunkat?! - Szeretem a titkokat. - Istenem! Anya! - kiáltottam fel hirtelen. Eliottot így utólag belegondolva szerintem, csak ez tartotta vissza, hogy egy 189

ütéssel letörölje a nagykövet arcáról az önelégült magabiztosságot. Olyan állapotban volt, hogy bármit kinéztem volna belőle. - A Tranzitban ragadt! Ki kellett volna hoznunk! - Ne aggódj, valószínűleg eljutott az űrliftig vagy a mentőkompokig - sóhajtotta Eli. - Mi amúgy sem segíthettünk volna neki. - Gondolod, hogy kijutott? - Remélem. - Túlzottan azért ne reménykedjenek - jegyezte meg a nagykövet. - Stephani Alechinsky még mindig a Tranzit szektorban tartózkodik. Taui gárdisták védik a szektor egy részét, és ott van velük egy csapat bevándorlási tiszt is, köztük az édesanyja. - De miért nem jönnek el? - suttogtam. - Mert nem tudnak. Elvágták előlük a menekülési útvonalat. - Honnan tudta, hogy hol találjuk meg Nicole-t, és honnan tudja, hol van Stephani?! - csattant fel Eliott. Éreztem, hogy ha nem lennénk leszíjazva a súlytalanság miatt, talán még rá is vetné magát a pavonisira, hogy kiverje belőle a választ. - Talán kapcsolatban áll a támadókkal? - kérdeztem. Marsden hol Eliott, hol az én szemembe nézett, de nem felelt. - Kinek dolgozik?! - csattant fel Eliott. - Magamnak és a Pavonisnak. - Szóval a Pavonisnak. És mit akar a Pavonis a Tautól? Mit akar tőlünk? A vírust? Miért olyan fontos ez a kurva vírus?! - A nagykövet Manuélára pillantott, aki az orrát a kis komp üvegére tapasztva a Tau egyre közeledő gömbjét figyelte. - Nekem mindegy - higgadt le valamelyest Eliott -, ha nem felel, majd Prakesh kormányzónak vagy Yining admirálisnak elmondja, amit tud. Akkor talán nem emelnek vádat ön ellen kémkedés miatt. - Úgy érti, azt szeretné, ha másokkal is megosztanám az önök... titkát? Biztos benne, hogy ezt akarják, és hogy ez jó lenne önöknek és Gaurinak? Egyébként meg, mondtam már, hogy nem vagyok kém. Csak kíváncsi. Olyan eszközökkel 190

rendelkezem, amelyek segítenek kielégíteni a kíváncsiságomat. Szívesen elmondanám, hogy miről van szó, de nem lehet. Legyen elég annyi, hogy segíteni szeretnék önöknek. - Ez kevés! Mi folyik itt?! - Addig örüljön, amíg nem tudja... Váratlanul helyreállt a TauNet kapcsolat, félbeszakítva Eliott és a nagykövet elharapózó vitáját. Mintha az életbe tértem volna vissza, ahogy feléledtek a netfunkciók és megnyílt a külvilág. Néhány neuroreklám osont be a fejembe, de nem törődtem velük, a hírek sokkal jobban érdekeltek. A TauNet az Akhilleuszon történteket harsogta, a gyorsított letöltés révén külső felvételek, ideges kommentárok rohanták meg az elmémet, mindez mégis kellemes érzéssel töltött el. Visszatértem a Tau világába. Eliott a neuján kapcsolatba lépett a TauGárdával, vagy a kormánytól valakivel. Én anyát próbáltam hívni, de nem jártam sikerrel, a hálózat nem találta meg. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy beszélek apával, és megnyugtatom, hogy jól vagyok, de aztán meggondoltam magam. Ha akart, most már ő is elérhetett engem. Nyugat felől léptünk be a légkörbe, a Gigász-hegység vonulata felett, amely átlósan szelte keresztül a Gilgamest a Clyde-tenger délnyugati partjától a kráterekkel pettyezett Holdsíkságon át egészen a kontinens északi pereméig. Végre újra érezhettem a saját súlyomat is. Manuéla tátott szájjal bámulta az égbolt vöröses rózsaszínjét. A hegyeket elhagyva a Krátermedence felett repültünk el, többek között a cserjékkel beborított, legalább kétszáz kilométer átmérőjű Kasmír-, és a kisebb Tiamat-, Bologna-, Schiaparelli- és Osaka-kráterek felett. A Gigász-hegység lassan elhalványult mögöttünk, a tájat chandrafákból álló erdőség váltotta fel. Az erdőség közepéből egy kúszóindákkal benőtt Gretchen-fa nyúlt a magasba. - Az ott egy igazi Gretchen-fa? - kérdezte Manuéla, aki szinte rátapadt ablakra. - Úgy van! - húzódtam közelebb. - Lenyűgöző, igaz? 191

- Igen, az. És félelmetes. - Odalent már tudnak a földiek akciójáról - fordult hátra Eliott, ahogy befejezte a mentális kommunikációt. - A TauGárda teljes harckészültségben áll, és több ionhajót indítottak az Agamemnómól az Akhilleusz felé. Szerte a bolygón mozgósítások folynak, és feltöltötték a légvédelmi rendszert is. - De ugye nem akarják megtámadni az Akhilleuszt? suttogtam, és anyára gondoltam. - Hiszen több ezer taui van még odafent! - Nem fogják megtámadni, ne izguljon! - csóválta a fejét Zhijuan Marsden. - Legalábbis közvetlen támadás nem lesz. Az összefüggések ennél jóval bonyolultabbak. - Maga pszichopata - jegyezte meg gúnyosan Eliott.

Az orioni kikötőben különgép várt ránk, és azonnal a kormányzói palotához repített bennünket. Apa a leszállóhelyen várt, és boldogan ölelt magához. - Örülök, hogy lejutottál. Édesanyádról tudsz valamit? Még fent van, igaz? - Önkéntelenül bólintottam. Apa megsimogatta az arcomat, aztán Eliott felé fordult, és rögtön az arcán tátongó sebre tévedt a tekintete. - Te jó ég! Azonnal orvoshoz kell menned! - Szerintem várhat még egy kicsit - grimaszolt Eliott, de ettől iszonyú fájdalom nyilallhatott az arcába, mert azonnal elszürkült az ábrázata. - Én ezt a helyedben nem venném ilyen könnyedén! mondtam. - Iszonyú csúnya a sebed. - Végül is, már nem teljesen mindegy? - kérdezte Eliott villámló tekintettel. Aztán, ahogy visszafordult apa felé, újra felvette a közönyös álcát. Egyedül én értettem a megjegyzését. Apa úgy tett, mintha nem vette volna észre az Eliott hangjában megbúvó, felém irányuló indulatot: - Ne vitázz, tudhatnád, hogy a nőkkel szemben ez nem működik! - tette Eli vállára a kezét. - Mindig elérik, amit 192

akarnak. Azonnal elmentek a Szent Sebestyénbe! Aztán szükségem lesz rád, és főleg arra, amit odafent láttál. Eliott biccentett, de miközben apa és a nagykövet befelé indultak, odafordult hozzám: - Ne gyere velem a kórházba! - Tiltakozni akartam, de Eliott leintett. - Hagyd, hogy végigmondjam! El kell hoznod Gaurit! Purvisben nincs biztonságban. Szűk két óra alatt megjárod, szerintem ez a megbeszélés jóval tovább is tart annál. Majdnem nemet mondtam. Gaurinak köszönhettem, hogy a kapcsolatunk a szakadék szélén táncolt, emiatt a legkevésbé sem érdekelt az a nőszemély. Még akkor sem, ha tizenhat éve élt együtt velünk úgy, hogy amíg nem tértek vissza az emlékei, valóban a gyerekünk volt. - De ugye elmész a Szent Sebestyénbe? - kérdeztem aggódva. - Igen, ne aggódj! Te csak hozd el Gaurit! - Rendben... de az Alphard odaát van Purvisben. Béreljek egy légikocsit? - Nem kell. Amikor újra visszajött a TauNet, rögtön iderendeltem Orionba. Valószínűleg már a légtérben köröz a város felett. Kapcsolatba léptem az Alphard kvanterével. Éppen leszállni készülődött a Bombay partján, az egyik nyilvános parkolóba. Odahívtam a kormányzói palotához. - Tudom, mit gondolsz Gauriról... - Eliott megsimogatta az arcomat. Napok óta ez volt az első olyan cselekedete, ami velem kapcsolatos érzésekről árulkodott. Az arcán éktelenkedő sebet néztem, és nehezen bírtam elviselni, hogy ennyire nem érdekli. Hogy ennyire elhagyja magát. - Én is valami hasonlót érzek, de... mégiscsak hozzánk tartozik. És van itt más is. Benne is ott van a K-vírus, és Marsden nagykövet szerint a földiek akarnak valamit tőlünk. Ahogy a pavonisiak is. Jobb, ha Gauri velünk van. Nem érdekelt Gauri, csak Eliott. Bíztam benne, hogy legalább a kórházba elmegy, és nem átvágni akar azzal, hogy Gauriért küld. 193

- Szeretlek - szakadt ki belőlem önkéntelenül. Nem kaptam választ.

194

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

A Szent Sebestyén sebészetén azonnal fogadtak, Vasco minden bizonnyal közbenjárt a gyors ellátásom érdekében. Egy velem egyidősnek tűnő orvos megvizsgálta a sebeimet, aztán kaptam egy nanomedfrissitő injekciót. A combomra és a vállamra csak futó pillantást vetett, ellenben arcommal annál többet foglalkozott, gyakorlottan kitisztította, majd összeforrasztotta a sebet, végül egy fertőtlenítő géllel befedte. Közben egyfolytában az Akhilleuszon történtekről kérdezett. Csakhogy én nem akartam beszélgetni vele. - Az imént műtöttünk egy katonát - mesélte, miközben a gélt simította el az arcomon. - Egy hélium-neon lézer odafent lemetszette a jobb karját, a szegycsontjáig belemart a felsőtestébe, és átvágta négy bordáját is. Csoda, hogy túlélte, és hogy egyáltalán lejutott az Akhilleuszról. - Az - bólintottam. - Csoda. A kórház a K-vírust és a halált juttatta eszembe, és emiatt mielőbb le akartam lépni innen. Most hogy lejutottunk az Akhilleuszról, újra túl sokat gondoltam arra, hogy hogyan fogok meghalni. - Mondja csak, a földiek tényleg le fogják rohanni a Taut? - Le. - Az orvos abbahagyta az arcom nyomogatását, és már éppen ideje volt, mert kezdett fájni, amit művelt. - Komolyan kérdeztem - nézett rám neheztelően. - Nekem meg komolyan fogalmam sincs. A szemgolyója apró rándulásaiból rájöttem, hogy közben a híreket figyeli, de akkor meg miért nyaggatott a kérdéseivel? 195

Én is a híreket néztem, egyszerre három hírműsort raktam ki a látóteremre, és próbáltam követni a tudósításokat, de sok újat nem tudtam meg. - Jöhetett volna kicsit előbb is! - csóválta a fejét a férfi, miközben a gélben úszó nanomedek által továbbított adatokat tanulmányozta a neuroterén. - A sebet összezártam és befedtem, de túl mély a vágás. Túlságosan szétnyílt. Ugyan be fog gyógyulni, de sajnos megmarad a nyoma. Később, talán két dekád múlva egy génterápiás plasztikai műtétet is el kell végeznünk, pár arcmozgató izmát sem ártana helyretenni, és addig a heg nem lesz valami kellemes látvány. Két dekád... Arra gondoltam, hogy vajon van még hátra két dekádom? - Engem nem zavar - vontam vállat -, legalább karakteresebbé teszi az arcomat. - Ez nem vicces, uram. Felültem, és a szemközti tükörben a géllel befedett arcomat bámultam. - Valóban nem az. Meddig marad rajtam ez az izé? - Holnapra magától leválik. - Nagyszerű. Köszönés nélkül sétáltam ki a sebészetről. Még a kórházba jövet rendeltem a TauNetről egy új nadrágot és egy inget, a csomag már a bejáratnál, a recepción várt. A mellékhelyiségben átöltöztem, a régi ruháimat rövid habozás után kidobtam. Pedig kifejezetten kedveltem azt az inget.

A kormányzói palota nyugati szárnyának tárgyalójában heten ültünk az asztal körül, illetve ha precíz akarok lenni, akkor Vascóval, Ahmed Mukenjivel és Magnus Konovalovval együtt négyen. Yining admirális, aki úgy nézett ki, mint egy éppen felrobbanni készülő bomba, az enyhén remegő kézzel a kávéját kortyolgató Jabbar Dunn igazgató, valamint Sky Atienza az ideghártyáinkra vetített neurogramként voltak jelen. Yining az 196

Agamemnónon, Dunn igazgató az Odüsszeuszon, a külügyminiszter asszony pedig Vimercatéban tartózkodott. A kávébarna bőrű Ahmed Mukenji védelmi miniszter szokás szerint nyakában lógó amulettjét pörgette az ujjai között. Rombusz alakú pajeszának és dús bajuszának több szála is őszesbe vegyült. A mellette megjelenített Atienza-neurogram merev arccal bámult maga elé. Az asszony az elmúlt évben számtalanszor nyilatkozott a földi menekültek békés és humánus fogadását szorgalmazva, de az álma most látványosan összeomlott. Magnus Konovalov, a „szőke titán” Prakesh kormányzó személyes tanácsadója türelmetlenül dobolt az asztalon ujjaival. Vasco két évvel ezelőtt engem akart maga mellé emelni ebbe a pozícióba, de én nem vágytam effajta politikai karrierre, sem egy ilyesfajta kötött munkára. Mivel Nicole sem akart visszaköltözni Orionba, Vasco sem forszírozta a dolgot. Valószínűleg jobban járt a törtető és mindenkivel „bratyízós” kapcsolatokat építő Konovalovval, mint velem. Az asztal felett lebegő Tau neurogramja kézzel foghatóan valóságosnak tűnt, noha Yininghez, Sky Atienzához és Dunn igazgatóhoz hasonlóan ezt is csak a neuronikus stimulálás eredményeként láttuk. Minden, a Tau körül keringő nagyobb objektumot be tudtam azonosítani: a Hilton űrhotelét, a geostac műholdakat, a reléantennákat, az Akhilleuszt és a Gaiát, az Odüsszeuszt a közelében két régebbi földi intersztellárissal, valamint a Vincheni felett lebegő henger formájú Agamemnónt és a harckészültségben várakozó katonai ionhajókat. - Admirális, kérem, foglalja össze, mit tudunk! - dörmögte Vasco a foteljében terpeszkedve. Yining a Tau neurogramjára pillantott: „Nagyon röviden: a Gaia valószínűleg átverés volt, amelynek sikeresen be is dőltünk. Ugyan számtalan civil érkezett az intersztellárison, de az utasok jelentős része euramerikai kibernetizált katona. Sok kriobölcsőbe kézifegyvereket, a 197

rakomány közé és valószínűleg a burkolatba is komolyabb rombolóeszközöket rejtettek...” - Azt gondoltam, alaposan átvizsgálták az intersztellárist jegyezte meg Vasco. - Ezek szerint ez nem történt meg. „De igen, uram, megtörtént. Mégsem találtunk semmit. És ha ennyi kézifegyvert el tudtak rejteni előlünk, okkal feltételezhetjük, hogy másfajta fegyverekkel is megtehették ugyanezt.” - De hogyan, Xiang?! - fakadt ki Vasco. - Hogy lehet bármit is elrejteni a szenzoros letapogatás elől? „Ezt én is szeretném tudni. Mindig is le voltunk maradva a Földhöz képest, és ez most úgy tűnik, visszaütött.” „Az ottani TauGárda helyőrség meg tudja őket állítani?” kérdezte Jabbar Dunn. „Vagy tudunk nekik erősítést küldeni?” „Az Akhilleuszt a GaiáróI gerjesztett EM-kúppal leárnyékolták. Az ottani Gárda-alakulatok kommunikációs összehangolás hiányában kis, elszigetelt csoportokra szakadtak. Képtelenek a szervezett ellenállásra. Csak ideig-óráig tarthatnak ki a Gálából érkező utánpótlások ellen. - Nem tudják megszüntetni az árnyékolást? - vágott közbe Konovalov. „De. Ha megsemmisítjük, vagy elfoglaljuk a Gaiát, belekalkulálva, hogy az akció számtalan földi civil áldozattal jár. Én úgy gondolom, ebben a helyzetben nincs választásunk. Az Agamemnón körül kilenc ionhajó áll harckészültségben, további öt legénységét már toborozzuk a Tauról. Csak a parancsra várnak. Azonnal le kell rohannunk az orbitvárost, és vissza kell nyernünk felette az irányítást.” - Ne szaladjunk ennyire előre! - szólt közbe Vasco. - Jelenleg túl keveset tudunk ahhoz, hogy felelősségteljesen beszéljünk katonai beavatkozásról. „Az ilyen helyzetekben az a legsúlyosabb hiba, ha túl hoszszan rágódunk azon, hogy mit tegyünk.” - A Tau gömbje növekedni kezdett, ahogy a vezérlő kvanter ráfókuszált az Agamemnón kiválasztott térszeletre. A katonai állomás körül 198

ionhajók lebegtek, és öt hajó már elindult az Akhilleusz irányába. A hídmoduljuk, valamint elülső és hátsó hajtóműrendszerek közül kiálló, háromágú harcászati karjaik különböző sebességgel forogtak, „A földiek most még nem teljesen urai a helyzetnek, így ha számítanak is támadásra, nem lesznek rá felkészülve. Első lépésként megsemmisítenénk a két objektumot összekötő hernyóalagutat, aztán több ionhajóval egyidejűleg kapcsolódnánk rá a Gálám és az Akhilleuszra, mindkettőt elárasztanánk gárdistacsapatokkal, és kisöpörnénk az ellenséget az orbitvá..." - Elég, Xiang! - szakította félbe Vasco. - Elfeledkezik az Akhilleuszon rekedt több ezer civilről. Az ő életüket semmilyen körülmények között nem veszélyeztethetjük. Tudjuk, hogy hozzávetőlegesen hányan lehetnek még odafent? - A kormányzó Sky Atienzára pillantott. - Pontos számot sajnos nem tudok mondani - rázta a fejét a nő. - Ami biztos, hogy minimum kettőezerkilencszázhetvenen már lejutottak a Taura. Még legalább hatezren lehetnek odafent. Vasco a neurografikus Akhilleuszra szegezte a tekintetét. - Stephani Alechinskyről még semmi hír? - Nincs, uram - felelte halkan az ősz hajú asszony. Szólni akartam, hogy Marsden nagykövet tud valamit, de végül mégsem tettem. Azon töprengtem, hogy hogyan helyezhetett el a TauNettől függetlenített forrásról működő kamerákat az Akhilleuszon, hogyan játszotta ki a biztonsági rendszert és láthatóan a földi zavarást is? A legfontosabb kérdés azonban az volt, hogy honnan tudta, mit tartalmaz Nicole naplója? Honnan tudta, hogy fertőzöttek vagyunk? Ezt a megbeszélés után magam akartam kiszedni belőle. - Azért érdemes lenne megfontolni az admirális javaslatát - vetette közbe Ahmed Mukenji. - Ha nem teszünk semmit, sokkal többet veszíthetünk. Szörnyen fog hangzani, de sokkal többet, mint négy-ötezer ártatlan ember életét. Elveszíthetjük az egész bolygót. 199

- Ezt hogy érti, miniszter úr? - hajolt előre és könyökölt az asztalra Magnus Konovalov. „Elég baj az, ha meg kell magyarázni” - mordult fel Yining admirális, de Mukenji egy kézmozdulattal leintette. - Az elkövetkező öt tauéven belül közel kétszáz intersztelláris fog a Tau Cetihez érkezni, ezzel mindannyian tisztában vagyunk - mondta Mukenji. - A rajtuk utazó krionizált emberek ránk vannak utalva. A mi bolygónkra érkeznek, a mi jóindulatunktól függ az életük, a jövőjük. Rengetegen jönnek, ezt eddig is tudtuk, de a Gaia beigazolta, hogy még annál is jóval többen, mint sejtettük. Hat nap múlva érkezik a Montparnasse, nyolc nap múlva a Qin Shi-huang, aztán a Stanford, a Kung Fu-ce, a Bhaskar Avani és a többi. Minimum négymillió ember az első hét intersztellárison. Eredetileg ennek legrosszabb esetben is csak a harmadára számítottunk, ami már önmagában is hatalmas szám a lehetőségeinkhez képest. Eddig úgy ütemezhettük a felélesztéseket, ahogyan akartuk, de most az Akhilleusz elvesztésével lehet, hogy kicsúszik a kontroll a kezünkből. Ha azonnal nem teszünk valamit, hamarosan már nem mi fogjuk irányítani a Taut, és csak egy megtűrt kisebbség leszünk a saját otthonunkban. „Ez paranoiás gondolkodás” - szólt közbe Dunn igazgató. - Úgy gondolja? - kérdezett vissza élesen Mukenji. „Az erőszak már az első intersztellárissal megérkezett a Földről” - vette át a szót Yining. „Vajon mi érkezik a másodikon? És a harmadikon? Önök szerint mi a Tau a földi nagyhatalmak számára? Szerintem semmi. Egy porszem. Biztos, hogy lesznek civil áldozatok is, ha lerohanjuk az Akhilleuszt, de ennek ellenére nem tehetünk mást.” Vasco hozzám fordult. A tekintete egy pillanatra a sebemet takaró gélre siklott. - Eliott, te mit láttál odafent? - Túl keveset - feleltem. - A földiek először elfoglalták a rotációs generátorok vezérlőjét, és leállították a forgást. Még a külső hajtóműrendszert is beindították, hogy minél előbb 200

elérjék a céljukat. NicoJe-t próbáltam megtalálni, aztán sikerült eljutnunk a Paschen dokk mentőkomp-részlegéig. A helyzet kétségbeejtő, elsősorban a súlytalanság miatt. A gyűrűmodulban gyakorlatilag minden lebeg, és aki nem elég ügyes, vagy szerencsétlen pillanatban és helyen érte a mesterséges gravitáció megszűnése, nem lesz képes kijutni. A TauGárda egységek kommunikációs összehangolás nélkül láthatóan tehetetlenek. A földiek a zérófelszerelésekkel előnyben vannak. A Lyman dokkot és az űrliftet a földiek már akkor elfoglalták, mielőtt eljöttünk onnan. Nagyjából ennyi. - Ezt eddig is tudtuk - jegyezte meg Konovalov. - Valami újdonsággal nem tudsz szolgálni? - Sajnos nem volt időm alaposabban körülnézni mosolyogtam fagyosan a férfira. A mosolytól fájdalmasan lüktetni kezdett az arcsebem. - Ha ennél többre vagy kíváncsi, akár fel is fáradhatsz az Akhilleuszra! Konovalov évek óta nem volt képes elviselni a tényt, hogy Vasco az apósom. Vasco ráadásul túlságosan is kedvelt, és jóval többre tartott, mint kellett volna. Normális esetben ezen a megbeszélésen sem vehettem volna részt, de mivel megkért rá, nem mondhattam nemet. Persze nem is akartam, mivel így legalább szerezhettem némi belső információt. - Csak nyugalom! - figyelmeztetett mindkettőnket Vasco. - A TauGárda szakemberei hamarosan megpróbálnak betörni a Gaia és az Akhilleusz árnyékolása mögé, de a KurzweilNeurót, a Tauware-t és még néhány szakembert, köztük téged is szeretnénk felkérni, hogy segítsetek. - Ez természetes - biccentettem gépiesen. Anyagiakról persze nem esett szó, de tudtam, hogy itt most jóval több forog kockán, minthogy mennyit fizet a kormány. „Van valami ötlete, hogyan lehetne bejutni az árnyékolás mögé?” - kérdezte tőlem Dunn igazgató neurogramja. - Valószínűleg csak a TauGárdával vagy minimum a Kurzweil-Neuróval együtt lehet megoldani. Csak nekik vannak megfelelő eszközeik hozzá. Felveszem a kapcsolatot Scott 201

Cart-wrighttal. - Valójában semmiféle ötletem nem volt. Egyáltalán nem is érdekelt a megbízás. Miért is érdekelt volna? Folyamatosan a K-vírus járt az eszemben, és az, hogy vajon mennyi időm lehet még hátra. - Helyes - bólintott Vasco. - Talán segíthet, ha mi közben kapcsolatba lépünk a földiekkel. Esetleg rést nyithatunk az árnyékolásukon. Sky, intézkedjen, hogy mielőbb felvehessük a kapcsolatot Imperiolival! - Ezt nem tartom jó ötletnek - csóválta a fejét Mukenji. - A véleményére most nem vagyok kíváncsi, Ahmed! Mindenképpen beszélni fogok Imperiolival. - Csakhogy jelenleg nincs egyetlen ütőkártya sem a kezünkben. Meg kell mutatnunk, hogy mire vagyunk képesek, és hogy akár az egész Akhilleuszt megsemmisítjük, ha szükséges. Noha természetesen szó sincs ilyesmiről, de... „Ez ostobaság!” - szólt közbe Jabbar Dunn. „Nem hiszem, hogy több ezer túsz életét ilyesfajta erőfitogtatásokkal kellene kockáztatnunk.” - Sky? - nézett a fekete hajú asszonyra a kormányzó. - Nem tudom, uram. Azt hiszem, a saját biztonságunk érdekében nagyobb mozgásteret kellene adnunk a TauGárdának. - Hogy aztán akár egy egész orbitvárost is tönkretegyenek? - tette fel a kérdést Konovalov. - Sky, és mi lesz az ártatlanokkal, akik esetleg meghalnak? „És mi lesz azokkal, akik azért halnak majd meg, mert nem teszünk semmit?” - kérdezett vissza Yining. „Értsék meg, a tétovázással csak még nagyobb előnyt adunk az ellenség kezébe! Kormányzó úr, ne feledje, hogy kik helyezték önt ebbe a pozícióba, és hogy kiknek az érdekeit képviseli. Cselekednünk kell, amíg még nem késő.” - Megbocsásson admirális, de én nem hiszek az ön által felfestett sötét jövőben - közölte Vasco. „Uram!” - Xiang Yining neurogramja nagy levegőt vett. „Gondolom, tisztában van vele, hogy hajdanán miféle 202

fegyvereket vetettek be a Föld-háborúban. A szenzoros letapogatásaink látványos kudarcot vallottak. Mi van, ha a Gaián szinguláris Schwarzschild-gyorsítókat is elrejtettek? Vagy mondjuk a következő intersztellárison, a Montparnasseon? Ugye nem kell folytatnom?” Pár éve láttam egy földi archív felvételt arról, amikor a háború alatt Shanghajban egy ilyen Schwarzschild-gyorsító által keltett törpe fekete lyuk a másodperc törtrésze alatt elnyelte a város kétharmadát. Csak egy hatalmas, fülsértő pukkanás hallatszott, a csillagászati léptékkel mérve parányi fekete lyuk beszippantott mindent: a levegőt, a fényt és a környező anyagot, majd összeroskadt. Semmi sem maradt utána, csak egy gigantikus, félgömb alakú mélyedés és heves szélroham, ahogy a levegő beözönlött a keletkező vákuumtérbe. Ugyan a TauGárda is rendelkezett szinguláris gyorsítókkal, de még soha nem használták őket éles helyzetben. Vasco halkan szuszogva mérlegelte a lehetőségeket. Senki sem mert megszólalni, a kormányzó szavaira vártunk, amelyek pontot tehettek a vita végére. Megtapogattam az arcomra tapadó gélt. Idegesített az a vacak, egyre jobban viszketett alatta a bőröm. - Rendben, Xiang - bólintotta végül a kormányzó. - Milyen stratégiai lépéseket javasol, amelyekkel tárgyalásra bírhatjuk a földieket? De az Akhilleusz lerohanását felejtse el, az esztelenség lenne. „Mindenekelőtt el kell vágnunk az Akhilleuszí a felszíntől...” - Maga megőrült? - hördült fel Konovalov. - Tudja, mivel jár, ha elvágjuk az űrlift kábelét? Elveszíthetjük az egész orbitvárost! „Köszönöm, hogy figyelmeztet, Magnus” - felelte nyersen Yining. „De nem emlékszem, hogy említettem volna bármi ilyesmit. Ha esetleg végighallgatna... Az űrlifteken a földiek csapatokat küldhetnek a felszínre, elsősorban ezt kell megakadályoznunk. Mivel a földiek elfoglalták a liftközpontot, 203

nem tudjuk lekapcsolni a mágnespályákat, így csak egyet tehetünk: megrongáljuk az űrliftek maglev sínpályáit. Ezzel leáll a közlekedés, és elvágjuk a készletutánpótlást is, ami néhány nap alatt kényszerhelyzet elé állítja az ellenséget. A másik kulcsfontosságú feladat, hogy leválasszuk a Gaiát és az Akhilleuszt összekötő hernyóalagutat. Ezzel időt nyerünk, és talán még többet is. És ha nem is támadjuk meg az Akhilleuszt, egy speciális alakulatot mindenképpen be kell juttatnunk oda. Ezenfelül mindenképpen át kell törnünk az elektromágneses árnyékolást is, de ezen már dolgozunk.” Vasco nehézkesen felállt, odasétált a tárgyaló háromszög alakú ablakához és a Clyde tenger felé bámult. Yining kíméletlenül folytatta: „Továbbá azonnal ki kell küldenünk a Montparnasse elé egy legalább öt ionhajóból álló flottaegységet. Nem hagyatkozhatunk a korábbi szondázások eredményére. A Montparnasse hat nap múlva itt van, de két és fél nap alatt elérhetjük, és a műszaki csapatokkal alaposan átkutathatjuk. Ha kell, megsemmisíthetjük. Emellett meg kell erősítenünk az Odüsszeuszt, és mindenek előtt minimálisra csökkenteni rajta a civil személyzetet. A földiek egyéb szállítóhajó hiányában lehet, hogy megpróbálják a másik polgári orbitváros űrliftjét használni.” Vasco halkan szuszogott. Nehéz döntés előtt állt, nem is lettem volna a helyében. - Csinálja, admirális! - mondta végül Vasco. - Megadom az engedélyt a támadásra, de egyelőre csak ami az Akhilleusz űrliftjét és a hernyóalagutat illeti. Az Akhilleuszt nem fogjuk lerohanni, csak ha nincs más lehetőség. Az ionhajóit viszont elindíthatja a Montparnasse-hoz. Meglátjuk, mit találnak. A tárgyaló egyik szeglete a neurotereink által szimulált álvalóságként a Deneb Kaitos hengerhídjává változott. A híd hozzávetőlegesen harminc méter átmérőjű lehetett, és tizenegy másodpercenként tett meg egy fordulatot a központi tengely 204

körül, ami nagyjából tauinak megfelelő mesterséges gravitációt teremtett a belsejében. Xiang Yining ismertette a teendőket a merev arcú Oleg Gilroy kapitánnyal, aki végig helyeslően bólogatott, ebből egyértelművé vált, hogy már korábban átbeszélték a taktikai tervet. A parancsnoki tisztek Gilroy háta mögött és feje felett a szokásos, valószínűtlen pozíciókban ültek és dolgoztak. - Gilroy a Yed Priornak'. - fordult az egyik taktikai holokocka felé Gilroy, amikor Yining befejezte a mondandóját. A tárgyalóasztal felett lebegő neuroszímulált térszeletre pillantottam. A Deneb Kaitos előtt vagy öt kilométerrel a Yed Prior, balra a Pi Orionis, jobbra a Kappa Ophíuchi úszott ráérő lomhasággal. A nevük ott lebegett a hajótest-ikonok neurogramja mellett. - Rakétákat élesíteni, tüzelésre felkészülni! A négy ionhajó meredeken emelkedő röppályára állt. Nagyjából tízezer kilométerre távolodtak el a Tau felszínétől, és közben vagy ezer kilométerrel eltértek az egyenlítő síkjától. A Tau átellenes oldala felől a Theta Cygni vezetésével négy másik ionhajó is az Akhilleusz felé közelített, az Odüsszeusz vonalában haladtak a stratégiai pozíciójuk felé. A Deneb Kaitos hídján látható holokockákban röppályák, taktikai adatok és elemzések sora villant fel. Megborzongtam a megannyi katonai adat átláthatatlanul bonyolultságától. - Negatív tolóerőt! - harsant egy parancs a hídon, ahogy a Deneb Kaitos megkezdte a kiszámított pozíció felvételét. Beindultak az ellenhajtóművek, valamint a korrekciós fúvókák, és megkezdték a robosztus test lefékezését. Aztán a kiküldött kémkamerák navigációs adatit felhasználva, lézeres célzással, tizennégyezer kilométer távolságból befogták az Akhilleusz és a Gaia közötti hernyóalagutat. A célelemzők kikalkulálták a fény kevesebb, mint ötszázad másodpercnyi útja alatt bekövetkező pályamódosulást, aztán gyors egymásutánban három nagyenergiájú lézerimpulzust küldtek a hernyóalagút közepébe. 205

A kémkamerák közvetítették az Akhilleusznál zajló eseményeket. A hernyóalagút kilyukadt, az elillanó oxigén begyulladt, lángnyelvek csaptak elő, hogy aztán néhány pillanattal később ki is hunyjanak. A második és harmadik impulzus teljesen kettészakította a hernyót... ...amelyben éppen több százan haladtak az Akhilleusz felé. Apró, emberi testek szóródtak szét az orbitváros és az intersztelláris közötti űrben. A szétszakadt hernyó két része eltávolodott egymástól, és egészen addig lángoltak, amíg az Akhilleuszban és a Gálában is lezárták a zsilipeket. Az elszenesedett hernyómaradványokból az újabb és újabb élettelen tetemek sodródtak elő. - Istenem! - suttogta Atienza. - Yed Prior, jelentést! - dörögte Gilroy. - Felszíni célobjektum bemérve! Yed Prior tüzelésre kész! - Tűz! Az ionhajó forgó harcászati karjainak egyikét két rakéta hagyta el. Begyújtották a fúziós meghajtásukat, és a légkör felé vették az irányt. „Azonnal kapcsoljanak a Stellar1-re!” - mondta hirtelen Xiang Yining. Felkaptam a fejem. Az admirálison látszott, hogy valami fontos dolgot talált. - Mi történt? - kérdezte Mukenji. „Nézzék meg saját maguk!” A retinámra villantottam a Stellarl-et. Egy légi közvetítés közepébe csöppentem. A felirat szerint Vinchenitől száz kilométerre, északra, a Mars tenger partján jártunk, és mintha én is a magasban lebegő kocsiban ültem volna, a térhatású neuroközvetítés tökéletesen szimulálta körülöttem a valóságot. Több, mint ezer jármű parkolhatott a lenti síkságon, és folyamatosan újabbak érkeztek. Rengeteg ember gyűlt össze, de nem értettem, mit csinálnak. A talajt hatalmas automata munkagépek tépték és szaggatták, láthatóan alapot ástak valaminek. Ugyanekkor több Nanotica emblémás konténert is 206

felismertem, olyanokat, amelyekben az előreprogramozott nanorobotokat szokták tárolni. - Mi az isten folyik ott?! - hördült fel Konovalov. - ...senki nem tudja, mi történik - hallottam a riporter ideges hangját. - A munkagépek az AniClone tulajdonát képezik, azonban az eddig beazonosított személyek, akik részt vesznek az illegális építkezésben, több nagy cég alkalmazásában állnak. Kétszáznyolcvanan a Nanotica Corporationnál, további száznegyvenhárman a Warwick konszernnél dolgoznak, kilencvenegyen az AniClone-nál. A Nanotica láthatóan hamarosan szabadjára fog engedni több konténernyi építésznanorobotot. Kapcsoljuk Irene Gallast Orionból, aki az AniClone székházában próbál magyarázatot kapni az eseményekre. Váltott a kép, és Delphine Gambini, az AniClone tulajdonosnője nem tudta eltitkolni az idegességét: - Még egyszer hangsúlyozom, semmiféle építkezésre, sem egyéb tevékenységre nem adtunk utasítást az alkalmazottainknak sem a Mars-tengernél, sem máshol, a Taun. Nemrég beszéltem Takeshi Hirotóval, a Nanotica Corporation elnök-vezérigazgatójával, ő szintén nem tud semmiről. A cégeink elhatárolódnak a Mars-tengernél történtektől, és azonnal megtesszük a megfelelő intézkedéseket. - De asszonyom! Azt akarja mondani, hogy azok az emberek önmaguktól vannak ott? Nem az van mindennek a hátterében, hogy nem értenek egyet a kormány politikájával, és új élelmiszertermelő kapacitások építésével a földi menekültek fogadására készülnek fel? Meg nem erősített információ szerint a Nanotica építész-nanorobotjai önök által működtetett állatklónozó üzemeket és melegházakat fognak építeni. - Akkor megismétlem: A Nanoticának semmi köze a Marstengernél történtekhez. Minden ott tartózkodó dolgozónk neuroterére elküldtünk egy hivatalos közleményt, amely ultimátum is egyben: aki egy órán belül nem távozik a 207

helyszínről, azonnal megkapja a felmondását. Azt hiszem, mindent megtettünk, amit lehetséges. - Miféle építkezések folynak ott jelenleg? - Hivatalos szakvélemény hiányában erről nem tudok nyilatkozni. De talán kérdezzék meg azokat, akik részt vesznek benne. A rakéták időközben már becsapódtak az űrlift kábelébe, és tönkretették a mágnespályákat, de erről akkor mindannyian megfeledkeztünk.

208

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Hosszan bámultam Eliott után, és reméltem, hogy a Szent Sebestyénben tudnak valamit kezdeni az arcával. A kormányzói palota folyosóján gárdistatisztek és kormányhivatalnokok rohantak fel-alá. Minden olyan zavarosnak, de ugyanakkor távolinak tűnt... Úgy éreztem, túl sok pofont kaptam az elmúlt időben. Nem elég, hogy a halál a hátunk mögött osont, hogy a kapcsolatunk Eliottal romokban hevert, most még itt van az Akhilleuszon történt incidens is. Anya odafent ragadt, pedig most igazán szükségem lett volna rá. El akartam mondani neki mindent, mert egyedül már nem bírtam elviselni a terhet. - Mi lesz most? - Manuéla, aki eddig az antik bőrfotelek egyikében üldögélt egy dísznövény árnyékában, odajött hozzám, és a kérdésével visszazökkentett a valóságba. - El kell mennem Purvisbe - feleltem. - A gyermeketekért, igaz? - Igen, érte. - Veled mehetek? Láttam rajta, hogy tényleg szeretne jönni. Kedveltem Manuélát, ráadásul szükségem volt társaságra. - Persze - bólintottam. - Itt úgysem tudnál mit kezdeni magaddal. Legalább megmutatom neked a Taut. Felsiettünk a kormányzói palota tetőparkolójába, de amint kiléptünk a boltíves ajtón, a szél süvítve csapott az arcunkba. Orion felett ronda porfelleg kavargott, a virtuális folyosókban haladó légikocsik és a távolabbi épületek csak ritkán bukkantak 209

elő a baljós szürkeségből. Hunyorítani kezdtem, de így is pillanatok alatt telement a szemem porral. Azonnal felkapcsoltam a ruhám taszítómezőjét, azonban légszűrőm a táskámban maradt, ami pedig valahol az Akhilleuszon lebegett. Az Alphardban ugyan mindig tartottunk néhány maszkot, de ez most nem sokat segített rajtunk. Manuéla köhögni kezdett mellettem. - Gyere! - vontam közelebb magamhoz, és megpróbáltam rá is kiterjeszteni a bőröm körül vibráló mezőt. Valamennyire sikerült, de így viszont a taszítóereje lecsökkent, és a por egy része áthatolt rajta. Egymásba karolva, leszegett fejjel siettünk a gondosan nyírt sövény közelében parkoló Alphard felé. Közben eszembe jutott a négy nappal ezelőtti estély, amikor valahol itt álltam neki hányni. És eszembe jutott az is, ami másnap reggel fogadott. Eliott mellett akartam lenni, nem pedig Gaurival foglalkozni. Az a ribanc nem érdemelte meg. Az utolsó métereken már futottunk, aztán jóleső érzéssel szálltunk be a kocsiba, és rejtőztünk el a porszél elől. Manuéla folyamatosan köhögött, és könnybe lábadt szemét dörzsölte. - Itt mindig ilyen az idő? - kérdezte, és közben a nyelvéről próbált lehalászni néhány porszemet. - Nem, de a por és a szél sajnos gyakori vendég mifelénk. - Miért fúj ennyire? - A Tau túl gyorsan forog a tengelye körül, ez kelti az erős légmozgást, ha jól tudom. - Előrehajoltam, és megborzoltam a hajamat. A blúzom alá belopózó alattomos szemcséktől sajnos képtelenség volt megszabadulni, kellemetlenül csiklandozták a bőrömet. Manuéla vadul vakarózott mellettem, közben hátulról többször benyúlt a pólója alá is. Azon gondolkodtam, hogy otthon talán le kellene zuhanyoznunk, mielőtt visszaindulnánk. Megadtam az úti célt az Alphard kvanterének, mire rögtön beindult a fúziós meghajtás. A kocsi elvált a betontól, behúzta talpait, aztán gyorsuló ütemben emelkedni kezdtünk az egyik gyorsforgalmi légifolyosó felé, és magunk mögött hagytuk az 210

örvénylő porvihar által ostromlott Oriont. Tőlünk balra az Odüsszeusz űrliftje nyúlt a felszínről az ég felé, és merült bele egy szürke felhőtömbbe. A lábunk alatti részen, de még az ülések között is por lepett be mindent. Beindítottam a belső porelszívót, aztán hátradőltem az ülésben, és lehunytam a szemem. Összeomlott életem járt a fejemben. És az, amivel Gauri Dawidoff „megajándékozott” bennünket. Felsóhajtottam, aztán a neuroteren felhívtam őt. „Helló, Nicole!” - jelent meg a fejemben a cinikus gyermekarca, de ugyanakkor éreztem az aggodalmat a hangjában. „Mi folyik itt? Mindenkit hazaküldtek az iskolából az Akhilleuszon történtek miatt. Te hol vagy?” „Most szelem át az óceánt, hogy átvigyelek Orionba. Nagyjából fél óra múlva ott vagyok!” „Örülök, hogy értem jössz...” „Nem érdemled meg” - feleltem, aztán bontottam a kapcsolatot. Néhány percig némán repültünk. Az idő errefelé tiszta volt, bár a szél itt is fújt, az Alphard meg-megbillent egy-egy hevesebb széllökéstől. Az ibolyaszínű Clyde-tengert figyeltem, és megpróbáltam nem gondolni semmire. - Szép ez a Tau - sóhajtotta végül Manuéla, megtörve a csendet. - Igen, az - bólintottam. - Bár, én még nem jártam más bolygón, így nincs összehasonlítási alapom, mint neked. - Régen a Föld is szép volt... - Néhány mélyet lélegzett. - Remélem, ezt a ritkás levegőt is megszokom majd. - Meg fogod, ne aggódj! Észre sem veszed, és egyszer csak már majdnem úgy veszed a levegőt, mint odahaza. Manuéla nagy, barna szemével másodpercekig engem fürkészett. Láttam rajta, hogy kérdezni akar valamit, és nem is tévedtem. - Miről beszéltetek a nagykövettel, amikor lejöttünk az orbitvárosból? Mi az a K-vírus, amit emlegettetek? 211

A messzeségbe bámultam. Mit is mondhattam volna neki? Nem kellett semmit mondanom. - Te is beteg vagy, igaz? - kérdezte. Nem feleltem, és ez olyan volt, mintha beismertem volna. - Mi... mik a tünetei? - Inkább nem szeretnék beszélni róla - mondtam, és reméltem, hogy a kislány megérti. - Ó, ne haragudj! Én csak... - Semmi baj! Nem történt semmi. Egyszer majd talán elmesélem. Hosszan hallgattunk. Közben elhagytuk Preeti félszigetét, aztán a Francia-öböl felett az Alphard lassulni és ereszkedni kezdett a lefelé kanyarodó folyosóban. A Tau Ceti a hátunk mögött egyre közelebb araszolt a látóhatár széléhez, mintha lebukni készült volna az óceánba, az ég alja ennek tiszteletére bíbor- és narancsszínbe öltözött. Az Akhilleusz liftkábelének jelzőfényei folyamatosan kapcsoltak fel a szürkületben, és rövidesen a légkör határáig megvilágították a világűrbe vezető köldökzsinórt. Valami azonban nem stimmelt az űrlift körül. Odalentről sűrű, fekete füstoszlop kígyózott a magasba; először azt hittem, tűz ütött ki a kikötőben, vagy a TauGárda bázisán, de nem ez történt. A területet gárdista alakulatok zárták körül, a magasban több tucat fúziós korvett manőverezett. Odalent az űrlift irányából gyorsan távolodó parányi emberalakokat és magasba libbenő járműveket láttam. A következő pillanatban rájöttem, mi elől menekülnek. Az űrlift körül tűzharc folyt! A liftkábel közelében egy gárdistaépület lángokban állt, a füstben időnként ionizált lézerimpulzusok villantak fel. Egy alacsonyan repülő, páncélozott csapatszállító oldalát egyszerre több, mélyvörös lézersugár hasította végig, és az egyik nyaláb leszelte a stabilizáló síkját. A csapatszállító orral a föld felé fordult, zuhanni kezdett, majd néhány másodperccel később nekicsapódott a talajnak. Még szerencse, hogy a fúziós magja 212

nem robbant be. Aztán észrevettem, hogy a liftkomplexum közvetlen közeléből fegyveres alakok özönlenek elő. Rájöttem, hogy csakis földiek lehetnek, és minden bizonnyal az űrlifttel jöttek le! Az Alphardunk váratlanul távolodni kezdett az űrlifttől. A szélvédőn megjelenített virtuális folyosó sebesen balra tolódott: több kilométeres elterelés kezdett kialakulni a pálya eredeti vonalához képest. - Mi történik? - suttogta rémülten Manuéla. - Elterelik a légifolyosót... - feleltem döbbenten. Hatalmas robbanás rázta meg az űrlift talapzatát! Előtte még pont megláttam a felhők közül alásuhanó két rakétát, amik aztán gyors egymásutánban csapódtak be az űrlift aljába nagyjából száz méterrel a felszín felett. Megijedtem, hogy elszakítják a kábelt, ugyanis annak beláthatatlan következményei lettek volna az Akhilleuszra nézve. Szerencsére a rakéták csak a kábelen körbefutó maglev pályákat tették tönkre. Az egyik személylift és teherlift éppen a felszínen állt - jó darabig nem fognak felfelé menni. Rájöttem, hogy valószínűleg éppen ez lehetett a cél. Aztán az űrlift és a kikötő a hátunk mögé került, és az elterelt folyosóban gyorsan beértünk Purvis elővárosába. Újra megpróbáltam elérni anyát, de hiába. A neuja néma maradt. Ebből sejtettem, hogy semmi változás nem történt: a TauGárda nem állította meg a földieket, láthatóan még itt, a felszínen is gondjaik akadtak. Ismerős környék felett suhantunk el, a Kis-Nílus mellett húzódó park sétányain gyakorta kirándultunk Eliottal és Gaurival. Néhány száz méterrel odébb megpillantottam a házunkat. Az udvaron, közvetlenül a bejárat előtt ereszkedtem le, az enyhe szél az orioni porvihar után szinte felüdülésként hatott. Besiettünk a házba. Gauri a nappaliban, az egyik fotelben kuporgott, és a neuján minden bizonnyal valamelyik hírcsatorna műsorát figyelte. Amikor meghallotta, hogy 213

megjöttünk, fel-tápászkodott a fotelból. A tekintete megakadt Manuélán, és alaposan végigmérte. - Ő ki? - kérdezte, aztán hirtelen elfelhősödött a tekintete. - Értem. Szóval őt választottad... helyettem. De megértelek. - Csak lassan fogtam fel, hogy miről beszél. - És közénk való? Nem, te nem hagynád, hogy Eliott lefeküdjön vele, igaz? Hát persze, hogy nem! - Ő a lányod? - fintorodott el Manuéla. - Miről beszél? - Ne törődj vele! - feleltem. Gauri azt hitte, hogy a szülésre készülök, és Manuéla lenne az, aki gondozni fogja újjászülető önmagamat. Végül is lehet, hogy jobb lenne, ha már ezen törném a fejem, de ugyanakkor eszemben sem volt ebbe belekeverni a földi lányt. Gauri csípőre tett kézzel Manuéla elé állt. Nem is érteni, hogy nem vettem észre már korábban a pöttöm test felnőttes mozdulatait. Hiába, valóban ügyesen színlelt. - Nem tudod, mibe keveredtél, igaz? - Majd te elmondod! - vágott vissza Manuéla, de Gauri erre csak gúnyosan mosolygott. - Ne is álmodj róla, kislány! - De felvágták a nyelvedet! - Na elég legyen! - vágtam közbe, mielőtt Gauri tovább cukkolta volna Manuélát. - Pakolj be egy táskába néhány ruhát, aztán rögtön indulunk vissza Orionba! Semmi kedvem itt maradni. A kikötőben a TauGárda összecsapott a földi katonákkal. Ki tudja, mi lesz itt pár óra múlva. - Ilyen nagy a baj? - komorodott el Gauri. - Remélem, nem. Mindenesetre földi fegyveresek elfoglalták az Akhilleuszt. Éppen hogy kijutottunk Eliottal. - És ki ez a kiscsaj? - Egy földi bevándorló. - Azt gondoltam, de minek hoztad magaddal? - Semmi közöd hozzá. - Ő a gyereked? - hitetlenkedett Manuéla. - És így beszél veled? 214

- Te mindenbe beleütöd az orrod? - kérdezte Gauri, de aztán nem foglalkozott tovább a földi lánnyal. - Nem Orionba kellene mennünk, ezt te is tudod. Eliott, gondolom, továbbra is ugyanúgy viselkedik. Nem kellesz már neki, ugye? - Tévedsz! - vágtam vissza, és ösztönösen hazudtam, hogy eltüntessem az arcáról a gúnyos fölényt, amit már nem bírtam elviselni. - Megbocsátott, és szüksége van rám! Gauri arca egy pillanatra megmerevedett a döbbenettől. - Mindig is tudtam, hogy ostoba - vont végül vállat. - Ahogy te is az vagy. Gondolkozz! Tudod, mi vár rád, és azt is, hogy mi vár Eliottra. - Elég! Manuéla, várj meg itt! Te meg gyere velem csomagolni! - mondtam Gaurinak, és megindultam a megnetlift felé. Aztán visszaszóltam a földi lánynak. - Balra van egy fürdőszoba, ott akár le is zuhanyozhatsz addig. - Hú, az tényleg jó lenne! - nézett végig magán Manuéla. Nekem is jólesett volna a zuhany. - Hallottad a híreket? - kérdezte Gauri. - Nem. Mi történt? - Valami balhé van a Mars tengernél. A retinámra villantottam a Babilon Newst, és meghökkentőn szembesültem az ott folyó eseményekkel: az építkezéssel, a közel ezer emberrel, a munkagépekkel és a beindításra váró nanohengerekkel. A riporterek sem tudtak többet annál, mint amit láttam: - Leküldtük Pooja Morgant, hogy próbálja meg kideríteni, mit és kinek az utasítására építenek odalent azok az emberek. - Pooja hologömbje odalebegett néhány, komor tekintetű mérnökhöz, majd kivetítette mellettük az elegáns, barna-zöld kosztümös női hologramot. - Megmondanák, mit építenek itt, uraim? - kérdezte olyan búgó hangon, amire nem lehetett nem odafigyelni. Mégis ez történt, a mérnökök rá se hederítettek Poojára, a pupillájuk mozgásából látszott, hogy valamelyik beültetett chipjüket használják. 215

Időközben legalább nyolc gárdista korvett ereszkedett le az építkezés közelében, de a belőlük kimasírozó gárdisták egyelőre csak elkerítették a környéket. Minden bizonnyal parancsra vártak. Kértem egy gyorsletöltést az AniClone, a Warwick és a Nanotica vezetőivel készített interjúkról, de nem lettem okosabb: a megkérdezettek vagy valóban nem tudtak semmit, vagy ügyesen titkolták. Beszálltunk a mezőliftbe, és felfelé lebegtünk, közben még visszakiáltottam Manuélának: - Ha szomjas vagy, szolgáld ki magad a hűtőből! Gauri szobájánál kiléptünk a mezőből, közben átkapcsoltam a Stellarl-re, hátha ők már több mindent kiderítettek, de tévedtem. - Gondoltál már arra, hogy mi lesz egy vagy két dekád múlva? - kérdezte Gauri, miközben a szobájába mentünk. - Mit fogsz csinálni terhesen, miközben Eliott haldoklik? A kérdése pimasz és kegyetlen volt, de sajnos a válasz elől sokáig már nem menekülhettem el. Sikoly harsant odalentről. Aztán egyszerre mintha elvágták volna. - Mi volt ez? - nézett rám Gauri. - Magára borította a gyümölcslét? - Nem tudom - suttogtam. A sikoly egyáltalán nem úgy hangzott, mintha csak ennyi történt volna. - Miért suttogsz? - suttogta Gauri. Kilestem az ajtón. - Mi van?! - Hallgass! - sziszegtem. Beszédfoszlányok szűrődtek fel a földszintről. Két férfihang. Vagy három? A szívem a torkomban dobogott. A maglevlift mezője beindult, és egy magas alak lebegett benne felfelé.

216

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

A Mars-tengernél történteket követően a kormányzó megköszönte a segítségemet, majd finoman megkért, hogy távozzak. Igazából azt sem értettem, hogy miért hívtak meg. Talán azt gondolták, többet tudok az Akhilleuszon történtekről, mint ők. Mindegy, legalább megtudtam, mi várható az elkövetkezőkben, és kaptam egy sürgős megbízást. Scott Cartwright, a Kurzweil-Neuró egyik társtulajdonosa régi haverom volt, már többször rá akart venni, hogy társuljak be hozzájuk, de nem tudott meggyőzni róla, hogy náluk nem kelle többet dolgoznom, mint amennyit valóban szeretnék. Sürgős megbízás... Néhány pillanatra elfeledkeztem a valóságról, de sajnos tényleg csak néhány pillanatra. Már egyáltalán nem volt kedvem belefolyni a Tau ügyeibe. A halál kapujában nagy ívben ejtettem Vascó Prakeshre és a földiekre. Miért érdekelt volna egy kormányzati megbízás? Nem akartam ilyesmivel elpazarolni az utolsó napjaimat. Egyedül a Marstengernél történő különös események nem hagytak nyugodni. Mielőtt azonban részleteiben is utánanéztem volna a TauNeten, felhívtam Nicole-t. Tudni akartam, sikerült-e már felvennie Gaurit. Csakhogy nem felelt a hívásra. Mintha ki lett volna kapcsolva a neurotere, pedig nem szokott ilyet tenni. Ahogyan senki sem. A látóterem sarkában folyamatosan futó Stellar1 hírműsora szerint Purvisnél néhány ezer földi katona az egyik űrliften ugyan lejutott a felszínre, de a rakétatámadás után magukra maradtak, és a TauGárda erői körbezárták őket. A harcok a 217

városon túl, az űrkikötő körül zajlottak éppen. Nicole-ékat nem fenyegethette semmiféle veszély, már régen visszafelé kellett tartaniuk. - Figyelte odabent az erőviszonyokat, Eliott? - kérdezte valaki a hátam mögül. Marsden nagykövet volt az, éppen akkor sétált be a porvihar miatt üvegfallal lezárt erkélyről. - Mire gondol? - Dunn igazgatóra és Konovalovra, akik minden ésszerű javaslatot elleneztek. Mukenji miniszter és Yining admirális titkos szövetségére, valamint Vasco Prakeshre, aki igazából Dunn és Konovalov oldalán állt, de ezt nem akarta, vagy nem merte nyíltan felvállalni. - Honnan...? - Elharaptam a kérdést. Hirtelen megértettem, hogy honnan tudott mindenről. Előbb is rájöhettem volna. Nanokamerák, igaz? Rajtam vagy Vascón? - Mindkettőjükön - felelte rezzenéstelen arccal Zhijuan Marsden. - A bőrükbe fúródva, a ruhájukba, a hajukba kapaszkodva. Szeretek mindenről tudni. - Egy ilyen régi trükkel? Az effajta kémkamerákat már régóta le tudják árnyékolni. A legósdibb neuroterek is képesek rá... - Ez a technológia annál fényévekkel kifinomultabb - felelte a nagykövet, de láttam rajta, hogy ennél többet nem fog elárulni. Nanokamerák. így tudhatta meg legféltettebb titkainkat, ahogy azt is, hogy mi történik tőle távol lévő fontos személyekkel, vagy éppen mi történik az Akhilleuszon. Olyan pavonisi technológia, ami még a precíziós katonai letapogatok által is észrevehetetlen. Akár ránk is lehelhette őket, amikor a közelünkben tartózkodott. A gondolat, hogy valaki majdhogynem minden mozdulatomat nyomon követte az elmúlt napokban, dekádokban - még a legintimebbeket is, többek között az együttléteinket Nicole-lal -, több volt, mint nyugtalanító. - Szóval maga egy sunyi kis kukkoló! Hány embert figyel meg így? 218

- Nem olyan sokat. Az erőforrásaim korlátozottak. - Marsden a sebemet fedő nanogélre pillantott. - Jól érzi magát? Mindenesetre az arca így valóban roppant karakteres - idézte, amit az orvosnak mondtam néhány órája. Sokadszor jöttem rá, hogy a nagykövettel nem lehet normálisan beszélgetni. Újra hívtam Nicole-t, de ismételten nem értem el. Mégis kikapcsolta volna a neuroterét? Azonban a hívásomat ettől még jelezte neki a készülék, vagyis tudnia kellett, hogy keresem. Rájöttem, hogy valószínűleg megsértődött. Végtére is kifejezetten szemét módon viselkedtem vele, amióta megtudtam, hogy mit titkol előlem. Régebben bármi is történt közöttünk, bármin is vitáztunk, a végén majdnem mindig én engedtem, mert nem láttam értelmét ostobaságokon veszekedni. De ez más volt. A TauNeten keresztül behívtam a geostac-műholdhálózatot, megadtam Nicole neuroterének kódját, és végigfuttattam egy keresést a Tau körüli műholdhálózaton. „A keresett személy nem található a felszínen” - kaptam a választ. Tudtam, hogy ez lehetetlen. Újra lefuttattam a keresést, de ezúttal sem jutottam eredményre. Átléptem a historikus keresőfunkcióba, engedélyt kértem a Babilon-béta műhold által a házunk környékéről készített felvételek megtekintéséhez, majd végigpörgettem az utóbbi néhány óra eseményeit. Gauri hazaért egy légitaxival, aztán megérkezett Nicole is az Alpharddal. Leszállt... és nem volt egyedül. Elvitte magával azt a földi lányt is. Bementek a házba, aztán percekig semmi sem történt. A szívem egyre hevesebben dobogott. Nem sokkal később három férfi lépett ki az ajtón. Az egyikük az eszméletlen Gaurit tartotta a karjában, a másik, egy nagyobb darab, kopasz férfi a szintén eszméletlen Nicole-t vitte a vállán. A harmadik, egy legalább kétméteres fickó odalépett az Alphardhoz, mire az ajtók automatikusan felnyíltak. Ránagyítottam Nicole arcára. A haja az arcába lógott, a szeme csukva volt. Aztán a halántékán észrevettem egy alfamodot. 219

Így már értettem, hogyan nyitották ki az Alphardot: Nicole nem volt ura a gondolatainak. - Az Akhilleusz egyik mentőkompja egy kilométerre szállt le a házuktól - jegyezte meg Marsden, és már meg sem lepődtem a szavain. - Ha kisebbre veszi a nagyítást és visszapörgeti az időt fél órával, megnézheti a leszállásukat. Azon érkeztek Nicole-ért és Gauriért. Végigkövettem, ahogy az Alpharddal mindannyian a Marsden által említett mentőkomphoz repülnek. Nicole-éké nem sokkal később a magasba is röppent, és itt leállítottam a geostac műhold felvételt. Azonnal béreltem a TauNeten egy kocsit, és elindultam a legközelebbi tetőparkoló irányába. Marsden egykedvűen követett, noha senki nem kérte meg rá. Nicole-nak szüksége volt rám. Ha nem küldtem volna át Purvisbe... Tudtam, hogy fel fogok menni érte az Akhilleuszra.. Legalábbis meg fogom próbálni, bármekkora ostobaságnak is tűnik. Nekem már úgyis mindegy volt. Kiléptünk a parkolóba. A porszél süvítve tombolt, meg is torpantam a viszonylag szélvédett ajtóban, és felkapcsoltam a kabátom taszítómezőjét. A parkoló márványborítása szürkéllett a porrétegtől, a szél bele-belekapott a nagyobb porkupacokba. Egy hófehér Honda Jabbaht küldtek a nevemre, hamarosan elő is bukkant a szürkeségből, és nem messze tőlünk leereszkedett. - Egyébként feleslegesen aggódik, a felesége jól van jegyezte meg Marsden. - A kurva életbe, ne szórakozzon velem! - fakadtam ki. Feladhattam volna Prakesh kormányzónak, higgye el, elég sok a gyanús körülmény a neve mellett, ami elegendő lenne ahhoz, hogy lecsukassák kémkedés vádjával! - Valóban, meg is akartam kérdezni: miért hallgatott? - Lehet, hogy hiba volt... - De? - Tud valamit, ami összefüggésben van a K-vírussal. Ha egy hajszálnyi esélyt látnék rá, hogy ki tudom verni magából, 220

megtenném! Gondolom, azt is tudja, mi folyik a Marstengernél? - Jól gondolja. A földieknek élettérre van szükségük, és biztosítani kell az alapvető ellátásukat is. - Na de miért kezd el közel ezer taui építkezni nekik? - Látja, ez egy jó kérdés. Sejtettem, hogy többet úgysem fogok kiszedni belőle. Leszegtem a fejem, és sietve elindultam a bérelt Honda felé. A nagykövet szorosan ott lépdelt a nyomomban. A kapott neurokóddal kinyitottam az ajtót, és bepattantam a vezetőülésbe. Marsden néhány másodperccel később kopogtatott a másik oldalon. A haja és a ruhája már szürkéllett a portól. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy itt hagyom, de aztán mégis engedtem beszállni. - Köszönöm - biccentett a nagykövet, amikor az ajtók a helyükre siklottak, aztán a port kezdte el söprögetni a ruhájáról, közben néhányat köhögött. Vagy nem volt taszítómezője, vagy csak nem vette a fáradtságot, hogy bekapcsolja. Beindítottam a porelszívást. - És mit vár, mi az, amit tudok a K-vírusról? Talán valamit, ami segít Nicole-on és önön is? Marsden arcát fürkésztem, de fennhéjázó félmosolya csak tovább bőszített. A csend elviselhetetlenül hosszúra nyúlt közöttünk. Azon tipródtam, hogy vajon valóban tudna segíteni? Tudott a vírusról, és tulajdonképpen mindenről, ami a Taun történt... de éreztem, hogy csak pislákoló életösztönöm próbál belekapaszkodni a nem létező, utolsó esélybe. Pedig nem volt esély, nem volt menekülés. Beindítottam a fúziós hajtóművet. - Hová megyünk? - bámult ki az ablakon Marsden. - Az orioni kikötőbe. - Fel akar menni az Akhilleuszra? - Pontosan. És maga segíteni fog! Hiszen szüksége van Nicole-ra és Gaurira is. - Kétségbeesetten blöfföltem, és reméltem, hogy beválik. Azonban Marsden nagykövetből semmiféle reakciót nem sikerült kiváltanom. 221

- Semmi esélye nincs - vont vállat. - Még ha tudna is szerezni egy hajót vagy egy mentőkompot, és valamilyen módon el is jutna vele az orbitvárosig, a leszállás pillanatában lefülelik. Igaza volt, de egyáltalán nem érdekelt. Nicole-lal akartam lenni, még ha ez egyet is jelentett azzal, hogy engem szintén elfognak. - Majd maga segít. Szüksége van ránk! - Egyelőre elég nekem ön is, Eliott. Marsden váratlanul felém fordult, és nekinyomta a tenyerét a mellkasomnak. Apró, kényelmetlen szúrást éreztem. Megragadtam a csuklóját, és megszorítottam... Aztán elveszítettem az eszméletemet.

Elviselhetetlen fejfájásra ébredtem. Hunyorogva néztem körbe: már nem a Hondában ültem, hanem egy félhomályos szoba ágyán hevertem. - Jó estét! - hallottam a jól ismert hangot. Gyengének éreztem magam, úgy tűnik, hosszabb ideig voltam eszméletlen, és így a nagykövetnek közben maradt ideje elvinni valahová. Nekiveselkedtem, és nehézkesen ülő helyzetbe tornáztam magam. A szoba nagyjából harminc négyzetméter lehetett, gyéren, de ízlésesen berendezve. Jobbra tőlem egy terebélyes, de üres, fából készült íróasztal állt, mögötte egy régies szekrénysor takarta el a fal nagy részét. Marsden egy vörös kárpittal borított karosszékben ült velem szemben, és időközben át is öltözött; ezúttal halványsárga inget és szürke nadrágot viselt. Ami biztosnak látszott, hogy nem a kormányzói palotában vagyunk. A szoba ablakából a Clyde-tenger elnyúló, homokos partvonalára láttam rá, de mivel a partszakasz Kheiróntól Orionig több ezer kilométeres ívet írt le, ezen belül igazából bárhol lehettünk. Megtapogattam az Akhilleuszon szerzett hegemet. A nanogél eltűnt, a heg begyógyult - túl gyorsan és enyhén kidudorodott. Riasztó látvány lehetett. 222

Rá akartam csatlakozni a GPS modulra, hogy megtudjam, hol vagyok, de a neuroterem nem reagált. El sem értem a rendszert. - Ideiglenesen blokkoltuk az idegi kapcsolatait - magyarázta Marsden. - A neuronikus chipjére most jó darabig amúgy sem lesz szüksége. - Megéreztem a szorosan a halántékomra tapadó idegen tárgyat, és odakaptam a kezem. - Óvatosan! - figyelmeztetett Marsden. - Az egy alfamod. Ostoba módon a körmömmel benyúltam alá, és megrántottam. A fájdalom, ami a mozdulatomat követte, egészen az agyam legmélyéig hatolt, még most is beleborzongok, ha eszembe jut az az érzés. Bűnözőkre és a bevándorlókra szoktak felrakni ilyesmit, de az soha nem jutott eszembe, hogy egyszer én is viselni fogok egyet. Semmilyen neuronikus funkcióhoz nem fértem hozzá, a Gibsonom sem működött, nem beszélve arról, hogy a tudatom mások által befolyásolhatóvá vált. - Lehetetlen erőszakkal leszedni - közölte a nagykövet. - Nanoszálak tucatjai nyúlnak be a fejébe, körbeveszik a neuroterét és csatlakoznak az agyához. Jobb, ha békén hagyja, hacsak nem akarja kitépni a neurochipjét és egyúttal egy darabot az agyszövetéből is. - Mi a faszt művel velem, maga seggfej?! - sziszegtem, és feltápászkodtam az ágyról. - Azonnal eresszen el! A nagykövet a fejét csóválta. - Ha tovább sérteget, meggondolom, hogy segítsek. - Segíteni? Ezt nevezi segítségnek? - Előbb maga segít nekünk - állt fel a székéből a nagykövet. Néhány bizonytalan lépést tettem előre. - Csak óvatosan. Öt napja fekszik mozdulatlanul, a lábai elszokhattak a terheléstől. - Öt napja?! - Azt hittem, legfeljebb pár óra telhetett el azóta, hogy a Hondában elvesztettem az eszméletemet. - Öt nap... Nicole! Mi van Nicole-lal?! Maga tudja, igaz? Eddig is mindent tudott rólunk! Feleljen! - Hogy mit tudok, az attól függ, hogyan fog együttműködni az elkövetkező napokban. Egyébként Nicole és Gauri jól 223

vannak. Csak egy gond van: olyanok fogságában, akiktől minél távolabb szeretném tudni őket. - Imperioliék? - Pontosan. - Szóval a TauGárda még mindig nem ura a helyzetnek. És mi van Yining admirális terveivel? Semmi nem történt az elmúlt öt napban? - Akadt néhány szórványos összecsapás az űrben, néhány ionhajó közelebb merészkedett, talán át akartak szállni az orbitvárosra, de miután nukleáris töltetekkel kettőt közülük megsemmisítettek, inkább csak blokádot vontak az Akhilleusz és a Gaia köré. A földiek megpróbáltak katonákat lejuttatni néhány, az Akhilleusz dokkjaiban ragadt szállítóhajón, de a Gárda rögtön a leszálláskor lefülelte őket. Sajnos voltak polgári áldozatok is. Most újra megpróbálnak tárgyalni. Patthelyzet alakult ki, de már nem sokáig lesz így. - És mi van a Montparnasse-szal? Yining admirális tudtommal odaküldött néhány ionhajót... - A Montparnasse többé nem jelent gondot a Taunak. Volt ott egy „kis” csetepaté. - Az mit jelent? - Törpe Schwarzschild-lyukak bevetését. Kissé elszabadultak az indulatok, aminek következtében három ionhajó és a Montparnasse is megsemmisült. - És a civilek a kriobölcsőkben? Közel egymillió ember utazott azon az intersztellárison. - A háború áldozatai - vont vállat Marsden. - Végtére is, megtámadták a taui flottaegységeket. Aztán újra megnyitotta a neuroteremet, és a fejembe gyorsítva letöltődött a Stellar1 híradójának három nappal korábbi felvétele. A Theta Cygni hídjáról láthattam a Montparnasse hengerekből álló törzsét és a taui ionhajók előtt megnyíló feneketlen sötétséget. Hallottam a kapitány és a híd személyzetének üvöltését, ahogy teljes ellenmeghajtásra kapcsolnak, és láttam az előttük lebegő két másik ionhajó 224

ellenhajtóműveiből kicsapó csóvákat. Aztán néhány másodperc alatt összeroppantak, majd eltűntek a fekete lyuk eseményhorizontjában. A Theta Cygni maradt utoljára. A hajótest deformálódni kezdett, a téridőtorzulásban megnyúltak a hangok, a kétségbeesett Gárda-tisztek mozdulatai lelassultak, de ekkor szerencsére megszakadt az adás, majd átváltott egy másik ionhajó, a Yed Prior külső kameráira. A Yed Prior a másik, megmaradt ionhajóval együtt hátrálni kezdett, majd beindította a saját szinguláris gyorsítóját. Amikor a Montparnasse törzse összeroppant az újabb mini Schwarzchildlyuk vonzásában, és sok ezernyi még ép, és már összeroncsolódott kriobölcső kezdett a szingularitási pont felé örvényleni, a nagykövet leállította a felvételt. - És most...? - találtam meg rövid szünet után a hangomat. Több százezer ember halt meg ott néhány perc alatt. - Ez legalább három-négy napja történt. - Patthelyzet - ismételte Marsden. - A TauGárda a sorait rendezgeti, de az Akhilleuszt kormányengedély nélkül nem tudják megtámadni, a kormányzó pedig eddig nem hozta meg a döntést. Nem is fogja. A Montparnasse ugyan megsemmisült, de a Qin Shi-huang, majd a Stanford néhány nap múlva a Tau fölé érkezik, és akkor sok minden el fog dőlni. Yining admirális már az összes légvédelmi üteget felkészítette és a szinguláris gyorsítók is bevetésre készek. Yininget hamarosan vagy letartóztatják, mondjuk tömeggyilkosságért, vagy hagyják cselekedni, és utóbbi esetben a Tau felett valószínűleg kő kövön nem marad, de legalább lesz esély a helyzetük stabilizálására. - Prakesh kormányzó tárgyalt Imperiolival? - Tárgyalt, közvetlenül a Montparnasse megsemmisítése után, de semmire sem jutottak. A Mars-tenger mellett tovább folyik a munka, a legtöbb ott dolgozó tauit emiatt már ki is rúgták a munkahelyeikről. Ráadásul valakik olyan ügyesen programoztak be több tonnányi nanoépítészt, hogy a mai napig nem tudják leállítani őket, a TauGárda is hiába próbált 225

beavatkozni. Maximum két dekádon belül felépül ott néhány növény- és állatklónozó üzem. - Miért nem tudják leállítani őket? Marsden vállat vont. - Lehet, hogy nem is akarják. De most térjünk át magára. - Rám? Ezt hogy érti? - Végrehajtottunk önön néhány kísérletet. - Ezt úgy mondta, mintha a kedvenc hobbijáról beszélne. - A K-vírusának emberi testre és legfőképpen az agyra gyakorolt biokémiáját és bizonyos kölcsönhatásait tanulmányoztuk, de mindez a maga érdekében történt, ezt ne feledje! Nyugodjon meg, az élete sokkal fontosabb, minthogy kárt tegyünk önben. Az agyműtétek nem okoztak maradandó károsodást, gondolom, a memóriája rendben van, a gondolatai tiszták, fájdalmai sincsenek. - Miféle agyműtétek?! - Ne aggódjon, Eliott, vigyáztunk magára. Agyműtétek... Már nem tudtam, mit gondoljak. Nemrég még azt hittem, kezdem kiismerni Zhijuan Marsdent, de hatalmasat tévedtem. És a java még csak ezután kezdődött. - Egyáltalán hol vagyok? Hova a francba hozott engem?! - Azt hiszem, ekkor már üvöltöttem. - Csak nyugalom! Jelenleg Summerville-ben vagyunk, nem messze a Tombaugh-krátertől. Néhány napot a Kaneko Industries székházában töltött, de aztán onnan el kellett jönnünk, ugyanis kellemetlenségeink adódtak. Most megkérem, jöjjön velem! Van itt pár dolog, amit meg szeretnék mutatni. Marsden kisétált a szoba ajtaján, én pedig önkéntelenül követtem. Az alfamod tudatbefolyásolásának következményeként eszembe sem jutott ellenkezni. A Marsden által említett agyműtétek gondolatától kirázott a hideg. Egy növényekkel díszített kis folyosón haladtunk, a baloldali padlótól a mennyezetig érő ablakból egyenesen a Clydetengerre láttam. Beléptünk egy másik szobába, amely 226

nagyjából ugyanakkora lehetett, mint az előbbi. Az ajtóval szembeni ágyon egy fiatal lány ült. Manuéla volt az, Nicole pártfogoltja. A tekintete mereven révedt a padlóra, az érkezésünk semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. A halántékán lévő alfamod mindent megmagyarázott: valószínűleg úgy volt beállítva, hogy drasztikusan blokkolja az agyi tevékenységét. Azt nem tudtam, hogy ez ugyanaz az alfamod volt-e, amit még az Akhilleuszon kapott, vagy lecserélték egy másikra. - Őt honnan kerítette elő? - A purvisi házukból. Miután a földiek elvitték magukkal a Nicole-t és Gaurit, ő ott maradt eszméletlenül. - Vele is elszórakozott? Vagy kísérletezgetett? - Ne legyen ilyen cinikus! Fogalma sincs, hogy ki vagy mi ez a lány. Óvatosnak kell lennünk vele, néhány napja már majdnem keresztülhúzta a terveinket. - Marsden odasétált Manuélához, közben minden bizonnyal módosított valamit a neurális blokkolásán, mert a lány felpillantott, majd a nagykövet láttán riadtan összerezzent. Egyértelmű volt, hogy retteg tőle. Aztán engem is észrevett, és láttam rajta, hogy felismert. A tekintete az arcsebemre siklott, és a fintora sok mindent elárult. Nem undor volt, de valami ahhoz nagyon közeli arckifejezés. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy keresnem kellene egy tükröt, de aztán magamban legyintettem rá. Teljesen mindegy volt már, hogyan nézek ki. - Segítsen! - kérte remegő ajkakkal Manuéla. - A pavonisi megerőszakolt! És azt akarja, hogy maga is... - Tulajdonképpen félig igazat is mond - kommentálta a nagykövet. - Én ugyan egy ujjal sem nyúltam hozzá, de maga fog. - Azt nem hiszem! Marsden megkocogtatta a halántékát, emlékeztetve az alfamodra a saját halántékomon, aztán azon vettem észre magam, hogy Manuéla felé közeledek. 227

Alfamod irányítása alatt állni olyan, mintha az ember személyisége kétfelé szakadna: egy alfamod által vezérelt énre, amelyik a cselekedeteit irányítja, és az ember igazi énjére, amit az alfamod blokkol. Éreztem az akaratot, amely engem vezérelt, de ez nem én voltam. Az agyi utasítások nem tőlem származtak, hanem az alfamodból, de a sajátomnak éreztem őket. Csak az énem egy kis része volt képes tiltakozni, egy parányi tudatmorzsa, amely azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon. Csak Manuélára tudtam gondolni. Széparcú lány volt, fiatal és ártatlan, mégis bujkált benne valami vadság. Még a túlzott vékonyság is jól állt neki. A gátlásaim elszabadultak. - Ha közelebb küldi, megölöm! - suttogta Manuéla. - Próbáld meg! - biztatta Marsden. - Ez az egyetlen lehetőséged, hogy megmenekülj a K-vírus elől. - Ezzel semmit sem ér el! - mondta remegő hangon Manuéla, miközben az ágyon a sarokba hátrált. Elkaptam a karját, és leszorítottam az ágyra. Éreztem az illatát, a meleg testét, és erekcióm támadt. Minden bizonnyal ezt is Marsden irányította. A baj csak az, hogy az irányításból szinte semmit sem vettem észre. A gondolatok látszólag az enyémek voltak, és csak halványan éreztem, hogy valami nem stimmel. Belemarkoltam Manuéla fenekébe, majd feltűrtem a pólóját, és igyekeztem megszabadítani tőle. Lefogtam a kezét, de túlságosan ficánkolt. Válaszul pofon vágtam. Soha életemben nem ütöttem meg nőt, de akkor, abban a pillanatban nem akadtam fel ilyesmin. Manuélának eleredtek a könnyei, de ettől csak még szebbnek, még izgatóbbnak találtam. Teljesen kiszakadtam a való világból. Nem törődtem Marsdennel, a háttérbe szorult Nicole iránti aggódásom, a Taun és az Akhilleuszon történt riasztó események is. Az egyik lábamat beerőszakoltam Manuéla combjai közé. A pólón keresztül egyik kicsiny mellét markoltam, aztán lerángattam a nadrágját, és a fehér bugyin keresztül az ágyékát simogattam. Nem 228

érdekelt a fejemben lüktető éles fájdalom sem. Manuéla kifejezéstelenül bámulta az arcomat, és nem csinált semmit. - Ez az! - bíztatott Marsden. - Próbálkozz csak! Ezúttal nem tudsz mit kezdeni vele, igaz? Rájöttem, hogy nem is hozzám beszél, de ez abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Csak a hamvas test és a forró ágyék lebegett előttem. Aztán minden bizonnyal új parancsot kaphattam, mert kigomboltam a nadrágomat, majd közelebb húztam Manuélát, és széjjelebb feszítettem a combjait. Ekkor felsikoltott, és eszeveszetten csapkodni kezdett, alig tudtam lefogni. Mintha csak most döbbent volna rá, hogy mire készülök. Ahogy én is ekkor fogtam csak fel, hogy mit művelek, és ettől megdermedtem. Manuéla kihasználta az alkalmat, és a termetéhez képest meglehetősen erős pofont kevert le nekem. Pont az Akhilleuszon szerzett sebhelyemet találta telibe. Felszisszentem, és végre észhez tértem. Feltápászkodtam az ágyból, és sajgó arccal felhúztam a nadrágomat. Idiótának éreztem magam. Aztán rájöttem, hogy ismét önmagam vagyok, ismét én uralom a mozdulataimat. - El fogom mondani a feleségének! - suttogta Manuéla. - Ez nem én voltam. Ez a rohadék irányít az alfamodon keresztül! - biccentettem fintorogva Marsden felé. - Sajnálom. A kócos lányt azonban láthatóan nem hatották meg a szavaim. Merev mozdulatokkal visszaöltözött, aztán beletúrt a hajába, eligazított néhány összegubancolódott tincset, majd összekuporodott az ágyon. - Félsz tőle, igaz? - kérdezte Marsden a lánytól rám utalva. - Nem tudod irányítani, sem megölni, és legközelebb nem fogod tudni meggátolni, hogy megfertőzzön. A lány összerezzent. - Én nem fogom megfertőzni - jelentettem ki. - Nem? - vonta fel a szemöldökét a nagykövet, és odasétált hozzám. - Az előbb is pont úgy viselkedett, mint aki nem tenné meg. 229

- Most nagy kedvem lenne pofán vágni magát! - Tudja, hogy nem érne el vele semmit. - Tudom - ismertem be. Az öklöm a nagykövet arca felé lendült, ő azonban könynyedén ellépett az ütés elől. Ráadásul pillanatnyi egyensúlyveszésemet kihasználva megragadta a csuklómat, és iszonyú erővel tekerni kezdte. Száznyolcvan fok után a testem is kényszeredetten fordulni kezdett utána, és megérkezett a fájdalom is, de Marsden nem hagyta abba. A vállízületem recsegett, csak egy apró mozdulat választott el attól, hogy kitörje a karom. De pont azon a ponton tartotta meg, ahol a legnagyobb volt a fájdalom. Biztos voltam benne, hogy valamilyen katonai kemiket használ, ugyanis legalább tíz kilóval nehezebb és izmosabb voltam nála - ez földi nehézkedési viszonyok között még több lett volna -, mégis sokkal erősebbnek tűnt nálam. - Nem tudja, mivel állunk szemben, nem is foghatja fel ésszel - magyarázta Marsden. - Itt nem erről a kis helyi háborúról van szó. Az igazi ellenség mindenhol ott van: a lányban, bennem, mindenkiben, valamennyire még magában is, és gyakorlatilag semmit nem tehetünk ellene. - Ha elenged, újra megpróbálom - sziszegtem, tudva, hogy semmi esélyem. - Már nem akar tovább élni, Eliott? - kérdezte a nagykövet, aztán váratlanul mégis eleresztett. Térdre zuhantam. A vállam elviselhetetlenül sajgott, a nagykövet kérdése azonban ennél sokkal fájdalmasabb volt. Semmit sem akartam jobban, mint élni, de úgy éreztem, hogy a kérdése csak egy újabb, kegyetlen játszma kezdete. - Miért higgyem el, hogy valóban képes megszüntetni a Kvírus hatását? - álltam fel a vállamat tapogatva. - Megszüntetni? Egyáltalán nem akarom megszüntetni, de elsősorban az ön érdekében. Ha nem lenne megfertőzve a Kvírussal, most kigúvadt szemekkel, holtan feküdne a lány előtt. - Ez marhaság - tapogattam a vállamat. 230

- Valóban? Egy felvétel érkezett a neuroteremre. Marsden küldte át, egy pillanatra megnyitva az alfamod blokkolását. Azonnal el is indult a gyorsított lejátszás. Egy másik férfit láttam, amint szintén alfamoddal a halántékán Manuélához közeledik. Egy laborban lehettek, a felvétel még minden bizonnyal a Kaneko Industriesban készült. A lány a sarokban kuporgott, szeme tágra nyílt a rémülettől, ugyanúgy, ahogy az imént velem szemben. A férfi nagyjából negyvenöt-ötven tauéves lehetett,kékesfekete bőringet és kék nadrágot viselt. Markáns vonásokkal rendelkezett, az arcán többnapos borosta sötétlett. Önkéntelenül megtapogattam saját, borostás arcomat, és rájöttem, hogy én sem nézhetek ki különbül. - Ki ez a fickó? - kérdeztem. - Nem számít. Egy taui. A férfi elkapta Manuélát, és vadállati módon tapogatni kezdte. Lerángatta róla a ruhát, majd a nadrágot is. Manuéla ellenkezett, de az első néhány pofon után feladta. A férfi beerőszakolta a csípőjét Manuéla combjai közé, a lány vékony karjait egy kézzel leszorította, a másik kezével a pici melleket markolászta, majd egy kicsivel később lerángatta Manuéla alsóneműjét is. Én talán nem voltam ennyire brutális. Manuéla nem mozdult, nem ellenkezett, csak a könnyei potyogtak. Ezt már az előbb sem tartottam normális, természetes reakciónak. Aztán a férfi hirtelen megdermedt. Elszürkült arccal elhátrált Manuélától, és hörögni kezdett. A füléből, az orrából és a szájából is vér buggyant elő. Térdre rogyott, aztán eszelősen ordítva vergődni kezdett a padlón. Az üvöltése végül gurgulázássá változott, majd elhalkult. A teste elernyedt, és már csak néhányat rángott... Hányingerrel küszködve leállítottam a felvételt. A szőnyegre pillantottam, oda, ahol a férfi összeesett a felvételen, és csak most vettem észre rajta a sötét vérfoltot.

231

- Normális esetben ez történt volna magával - jegyezte meg Marsden. - Azonban a maga kis vírusa meggátolja a telepatikus befolyásolást is. Sajnáltam Manuélát, amiért ilyen helyzetbe került, csakhogy támadt egy kis gond: az előbbi jelenet elbizonytalanított. Manuéla tp-hányadosa iszonyú magas lehetett, ha mentális befolyással képes megölni egy embert. Ilyen erős tp-képességről eddig még csak nem is hallottam. - Jöjjön! - Marsden kifelé indult a szobából. Kelletlenül követtem. Miután az ajtó a helyére siklott mögöttünk, a mágneszárja halkan kattant egyet. - Hová megyünk? - kérdeztem. - A tetőteraszra - felelte a nagykövet. - Ott hangulatosabb. Megmásztunk egy lépcsőt, aztán kiléptünk a tágas tetőteraszra. A füves kertet tagoló kis ágyásokban helyi virágfajták sorakoztak, középen három göcsörtös törzsű chandrafa árnyékában néhány fotel állt. Marsden nagykövet a tenger felé néző kőkorláthoz sétált, és rövid habozás után követtem. A Clyde-tenger alig száz méterre hullámzott a háztól, és ki-kifutott a homokos partra. A part felől érkező friss, meleg szél beleborzolt a hajamba. A parttal ellentétes irányban, Summerville épületei mögött a Tombaugh-kráter néhány száz méter magas kürtője állt. A Summerville-től délre elterülő chandrafa erdőből egy Gretchen-fa kilométer magas, sötétzöld sziluettje nyúlt a magasba, és vetett árnyékot a városkára. Marsden a hullámokat figyelte, és mintha megfeledkezett volna rólam. - Kicsoda Manuéla? - törtem meg a csendet. - Telepata? - Úgy is mondhatjuk. De ennél többről van szó. - Miről? - Idővel meg fogja tudni. - Pont időm nincsen már, nagykövet! Maga tudja, hogy hány taunapom van hátra, igaz? Hát persze, hogy tudja! Menynyi időm van még? 232

- A K-vírusnak nem célja, hogy megölje magát, Eliott. Megpróbálja megvédeni. Az Arctalan Ellenség fogja a halálát okozni. Meg akartam kérdezni, hogy mit nevez Arctalan Ellenségnek, de tudtam, hogy nem fogok rá értelmes választ kapni. - Tudja, mit?! Egyáltalán nem érdekel a dumája! Hány tau nap? - Negyvenegy - vont vállat a nagykövet. - Az fasza. - A halál egyszerre kézzelfogható közelségbe került. Ettől a pillanattól kezdve már semmi sem számított. Alig két és fél dekád maradt az életemből. Két és fél nyavalyás dekád, aztán vége. Azonban folyamatosan azon járt az eszem, hogy a nagykövet talán mégis tud segíteni. Ostobaság volt, de mégis erőt adott. És reményt. Bár a nagykövetet a remény szóval azonosítani meglehetősen bizarr gondolatnak tűnt. - A K-vírust akarja, igaz? - Túl sokat kérdezősködik. - Ha megfigyelte, gyakorlatilag ugyanazt a három-négy kérdést teszem fel újra és újra. - És miből gondolja, hogy ha elsőre nem kap rájuk választ, akkor harmadszorra vagy negyedszerre igen? Ja, és még valami, Eliott! Bár, tudom, hogy nem fog örülni neki, de a hátralévő napjaiban lesz egy új társa. - Ezt olyan nemtörődöm hangsúllyal mondta, mintha csak most jutna eszébe egy lényegtelen apróság. - Manuéla? Össze akar zárni vele? - Ugyan már! Ezek szerint még nem érzi a változást? - Miféle változást? Valami megmoccant az agyam mélyén. A fejemhez kaptam. Buta és hiábavaló mozdulat volt. Képtelen vagyok leírni azt az érzést, amikor felismertem, hogy nem vagyok egyedül. „Üdvözöllek, Eliott!” - szólított meg valami belülről. Mintha az én gondolatom lett volna, de mégsem a sajátom volt. „Örülök, hogy végre megismerkedünk.” 233

- Mi ez?! - kérdeztem rémülten Marsdent. Éreztem, ahogy az „mozgolódik”. Éreztem a jelenlétét. - Mi a nyavalya ez?! - Egy korlátozott intelligenciájú mesterséges személyiséggel rendelkező kvanterchip, amit a fejébe ültettünk és rákapcsoltunk az agyára - magyarázta Marsden, miközben tűnődve a robosztus Gretchen-fára pillantott. - Ez fogja kontroll alatt tartani magát, amíg segít nekünk. Közben minden bizonnyal némileg átformálja majd a gondolkodását, kiterjeszti a memóriáját, na és megnöveli az I.Q.-ját is. - A nagykövet kajánul elvigyorodott. - Köszöntőm a poszthumánok között, Eliott.

234

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

A kis mentőkomp, amivel az Akhilleusz kézisúlyzó-sziluettje felé tartottunk, pontosan ugyanolyan volt, mint amelyikkel néhány órája leszálltunk a Taura. Az ablak túlsó oldaláról a sötét űr nézett farkasszemet velem. A hajam szerteszét lebegett, és a súlyomat sem éreztem, csak a tagjaimra rátelepedő ólmos fáradtságot. Mellettem Gauri ült eszméletlenül, a feje előrecsuklott, szőke tincsei az arcába omlottak. Manuélát azonban nem láttam, úgy tűnt, őt otthagyták Purvisben. Végül is csak egy földi lány volt, míg mi értékes túsznak számítottunk. Aztán Gauri halántékán észrevettem egy alfamodot, és abban a pillanatban megéreztem, hogy rajtam is van egy. Önkéntelenül megtapogattam, de piszkálni nem mertem, emlékeztem rá, hogy milyen fájdalmat okozhatok vele magamnak. A kompban rajtunk kívül három földi tartózkodott: ketten a pilótaszékekben ültek, a harmadik, a kétméteres férfi a hátunk mögött fújtatott. Eszembe jutottak a házunkban történtek: a magas fickó jött fel először a liften. Megpróbáltunk kimenekülni előle a tetőteraszra, de egy infrafegyverrel ránk lőtt, és onnan minden elsötétült. A kábító infradózistól még most is émelyegtem és szédültem, pedig a kemik a naplófájl szerint vagy fél órája beavatkozott, hogy enyhítse a tüneteket. Megpróbáltam felhívni Eliottot, de a neum nem reagált, a kommunikációs funkció és a TauNet elérés ugyanúgy nem működött, mint amikor pár órája az Akhilleuszon megszűnt a gravitáció. 235

- Taui ionhajó keresztröppályán! - dörmögte a jobboldali pilótaszékben ülő szőke hajú, vastag nyakú földi. - Ó, baszd meg! - szisszent fel a mellette ülő kopasz férfi. Tar feje búbján visszatükröződött a belső világítás fénye, a tarkóját apró, sötét sörték árnyalták. - Mi van, ha tüzet nyitnak? A nyakamat nyújtogatva próbáltam felfedezni odakint az ionhajót, de naiv gondolatnak tűnt, hiszen több száz kilométernyire lehetett. - Már értesítettem a Gaiát - közölte a vastagnyakú. - Üzenetet küldtek az Agamemnónnak és ennek az ionhajónak is, hogy fontos foglyaink vannak. Szépen elrepülünk az orruk előtt. Nem fognak semmit sem csinálni. - Nem? Még mindig közelednek! Háromezerötszáz kilométer! Háromezernégyszáz! - Úgy tűnik, elfogó-műveletbe kezdtek - állapította meg a kétméteres. - A vektoruk hajszálpontos. Lehet, hogy másodperceken belül kilőnek ránk egy EM-impulzust, megbénítják a vezérlést, aztán közelről megcsáklyáznak, jóval azelőtt, hogy elérnénk az orbitvárost. - Akkor most mi lesz? - kérdezte idegesen a kopasz, és hátrafordulva végigmért bennünket Gaurival. A levegőben izzadságszag terjengett. Ezeket az embereket illegálisan, fertőtlenítő eljárások nélkül ébresztették fel, és ki tudja, miféle baktériumokat hurcoltak magukon. Fintorogva próbáltam tudomást sem venni a kellemetlen szagoktól. - Várunk - felelte a kétméteres. - Az üzenet elment. A taui elnöknek fontosak a foglyok, most majd elválik, mennyire. -Az ionhajó ellenmeghajtást ad! - kiáltotta néhány másodperc feszült várakozás után diadalittasan a vastagnyakú. - Nem merik megkockáztatni, hogy kinyírjuk a két csajt! Az út hátralévő része csendben telt, a földiek nem nagyon beszélgettek egymással. Gauri is felébredt, majd amikor felfogta, hol vagyunk, egykedvűen vállat vont, és hozzám hasonlóan a közeledő orbitvárost figyelte az ablakból. Azonnal észrevettem, hogy a gyűrűmodul ismét forog, vagyis 236

visszaállították a gravitációt. A Gaia az alsó dokktól nem messze lebegett, de az összekötő hernyó helyén, az intersztelláris orrzsilipjénél csak egy elszenesedett csonk lógott. Zökkenőmentesen dokkoltunk, aztán a katonák kitereltek bennünket a kompból. Hamarosan a Főtengely forgó részébe értünk, ahol legalább már minimális gravitáció húzott a talaj felé. Közben mindenhol földi fegyveresekkel találkoztunk, láthatóan már az egész orbitvárost megszállták. Az egyik küllő hidroliftjével lementünk a gyűrűmodulba, ahol meglepetésemre anya várt bennünket néhány földi katona társaságában. - Jól vagy? - mértem végig aggódva. Meglehetősen ziláltnak tűnt, a ruhája gyűrötten állt rajta, a haja a fejére lapult, az arca nyúzott volt. - Persze! - felelte könnyedén. Én nem így láttam. - Mi folyik itt? - Ezt most nehéz lenne elmagyarázni. Gyertek, Marius Imperioliék már várnak benneteket! A fegyveresek egyáltalán nem úgy viselkedtek vele, mint egy fogollyal, inkább úgy, mint akinek tudomása van mindenről, ami itt folyik. Mint aki az ő oldalukon áll. Ez azonban képtelenségnek tűnt. Főleg, mivel nem láttam a halántékán alfamodot sem. - Te nem vagy fogoly, igaz? - kérdeztem halkan. Anya az őrökre pillantott. - Fogoly? Nem, valóban nem vagyok az. - Akkor? - kérdeztem vádlón, és megálltam. - Valamivel kényszerítenek? Vagy befolyásolják a tudatodat? Nem felelt, helyette intett az őröknek, akik finoman indulásra ösztökéltek bennünket. Olyan közömbösen, érzelemmentesen viselkedett velem, mintha egy idegen lennék a számára. Arra gondoltam, hogy talán mentális befolyás alatt áll. Lehet, hogy Marius Imperioli hazudott, és mégis képes lehet ilyesmire, bár ez esetben a tp-hányadosának hatalmasnak kell lennie. 237

Egy nagyobb hidroautóban a Tranzit szektorig kocsikáztunk, át a Centeren. A Center bejárata mellett vagy húsz TauGárda egyenruhás holttest hevert sorba fektetve. A látványtól összeszorult a torkom. Az épületek kitört ablakai, az utcákat uraló szemét és törmelék, a kiégett és oltóhabbal lefújt hidroautók gyökeres ellentétben álltak az Akhilleuszról eddig bennem élő képpel. És mindenhol földi fegyvereseket, vagy a levegőben köröző harci robotokat láttam. Imperioliékat az első napokban a Tranzit szektor előkelő lakosztályainak egyikében szállásolták el, és láthatóan azóta is ott laktak. Az intarziákkal díszített ajtók félresiklottak, anya pedig bekísért bennünket a lakosztály tágas nappalijába. Egy futó pillantást vetett rám, aztán szó nélkül megfordult, és elhagyta a szobát. Tudni akartam, hogy mit tettek vele. A nappali bútorozása elegáns visszafogottságról árulkodott, ráadásul meglehetősen modernnek hatott az orbitváros általános berendezéséhez képest. A szoba minden sarkában egy-egy Gretchen-fát mintázó, embermagas márványszobor állt. A szemközti falat majdnem teljesen kitöltő ovális ablakból a szokatlanul fürgén mozgó Taura lehetett rálátni. Valójában azonban nem a bolygó forgott, hanem mi az Akhilleusz gyűrűmoduljában. - Kerüljenek beljebb! - sietett elénk mosolyogva Irina Poyer. Szolid, sötét szoknyát és fehér felsőt viselt; a haját hátul összefonta, ettől enyhén kislányossá vált az arca, de a tekintetéből áradó magabiztosság ezt jócskán ellentételezte. Csak bátran! Marius Imperioli egy fotelban ücsörgött, bal öklével az állát támasztotta, és csak akkor pillantott felénk, amikor már ott álltunk a nappali közepén. - Foglaljanak helyet! - intett a hófehér kanapé felé. - Mit akarnak tőlünk? - kérdeztem, miközben Gaurival együtt leültünk az egyik Gretchen-szobor melletti bőrkanapéra. 238

- Semmi olyat, ami miatt félniük kellene - felelte Irina, aztán Gaurira mosolygott. - Milyen bájos kislány! Ő Gauri, igaz? Bólintottam. Emlékeztem, hogy néhány napja mennyire érdeklődtek a keidi túlélők iránt. Mivel már hozzáfértek a TauNethez, valószínűleg mindent tudtak a Tempus Fugitról és a keidiekről. Mindent, ami hivatalos. Kis elégtétellel nyugtáztam, hogy legalább az igazi történetet nem ismerik. Próbáltam megérteni, mi folyik körülöttem. A földiek elfoglalták az Akhilleuszt, és ha a TauGárda nem tesz valamit, a jelenlegi patthelyzetben megnyílhat az út a többi földi intersztelláris utasainak szabad letelepedése előtt. De valóban ez lenne Imperioliék célja? Miért jó nekik, ha a Taut is elözönlik a földiek? Hiszen a bolygó semmilyen téren nincs felkészülve egy kontroll nélküli bevándorlási áradatra. Az sem volt világos, hogy miért raboltak el bennünket, bár apa zsarolása kézenfekvő válasznak tűnt. - Gauri, a keidi lány - ízlelgette a nevet Irina, és leült a férje mellé. - Mit műveltek az anyámmal? - kérdeztem. - Befolyásolják a tudatát, igaz? - Mondhatjuk így is - bólintotta Imperioli. - Hogyan? Telepatikusán? - Ugyan már! - legyintett Imperioli. - Ilyesmi nem létezik, ezt önnek tudnia kell, hiszen egykor ön is egész szép tp-hányadossal rendelkezett. A földi telepatakísérletekről sokféle rémhír terjedt - egyes elborult agyú összeesküvés-elméletek szerint például egy ideje már az egész Földet telepatikus emberek irányítják a háttérből , de mivel hajdanán magam is részt vettem a taui TePa programban, és nagyjából tudtam, hogy jelenleg hol tartanak a kutatások, így az ilyen feltételezéseken csak mosolyogtam. Az egész furcsa kaland kiskoromban kezdődött: nyolc tau-évesen ösztönösen megéreztem a közelemben tartózkodó tphányadossal rendelkező emberek bánatát, örömét, dühét. Legfőképp apáét. Tizenéves koromban aztán apa elvitt az 239

orioni Telepata Intézetbe, ahol megmérték a tp-hányadosomat. Ez alapján bekerültem abba a programba, ahol a hozzám hasonló fiatalok képességeit vizsgálták és fejlesztették. Volt ott két hihetetlen képességű gyerek, akik már erősebb, koncentrált gondolatfoszlányokat is képesek voltak kihalászni bárkinek a fejéből, de velük elkülönített laborokban foglalkoztak. Sokat fejlődtem, egy idő után már korlátozottan irányítani is tudtam a telepátiát, és a hozzám hasonló telepaták hangulata, heves érzelmi megnyilvánulásai nyitott könyvként tárultak elém. Aztán a képességem egyszerre csak hanyatlani kezdett, és néhány dekád alatt elsorvadt, visszafejlődött, így egy idő után meg is szakadt a kapcsolatom a többi TePással. - Mit akarnak a Tautól? - tettem fel a kérdést. - Ugyanúgy tönkre próbálják tenni, mint a Földet? - A Földet nem mi tettük tönkre - sóhajtotta Marius Imperioli. - Hát persze! Mindig az ellenség a hibás. - Számomra is meglepő módon ugyanúgy viselkedtem Imperiolival, mint Eliott Marsden nagykövettel. Nem tudom, honnan vettem rá a bátorságot. Talán átragadt rám Eliott „semmi nem számít már” hangulata? - Soha nem állt érdekünkben elpusztítani a Földet, de sajnos nem tudtuk megakadályozni, hogy mások megtegyék. Megértem, ha fájdalmas a gondolat, hogy a Taujuk nem lesz többé nyugodt és idilli világ, de meg kell érteniük, hogy ezúttal az emberiség túlélése a tét. - És ez feljogosítja önöket arra, hogy megtámadjanak bennünket, majd földiek százmillióival árasszák el az otthonunkat? Imperioli a fejét ingatta. - A helyzet ennél bonyolultabb. Mi is tisztában vagyunk vele, hogy a Tau jelenleg csak korlátozottan képes a menekültek befogadására, ugyanakkor azt ön sem tagadhatja, hogy a bolygó infrastruktúrájának a jelenleginél gyorsabb bővítése csak akarat kérdése. Mindössze annyi fog változni, hogy mi 240

határozzuk meg a Tau a jövőbeli fejlődését, és mi döntjük el, hogy kiket és milyen számban élesztünk fel és engedünk le a Taura, nem pedig önök. - És hogyan viszik le a földi barátaikat a felszínre? kérdeztem gúnyosan. - A TauGárda elvágta az útjukat. Már nem sok mentőhajó maradhatott idefent, sem más, nagyobb rakterű szállítóhajó. A Gaia pedig nem tud leszállni, már a légkörben széthullana és elégne a súrlódástól. Itt ragadtak, mi? - Ez csupán átmeneti állapot - mondta közönyösen Imperioli. Minden szándékom ellenére az élcelődésem egy cseppet sem hozta ki a sodrából. - Tudja, Nicole, én csak azt sajnálom, hogy maga belekeveredett ebbe az egészbe - jegyezte meg Irina, és mélyen a szemembe nézett. - ígéretesen alakult a tp-hányadosa, de aztán a képessége egyszerre csak megszűnt. Tudja, mi ennek az oka? - Nem - hazudtam. Mivel mindez nem sokkal a keidiekkel való találkozásom után történt, amikor Gauri elmondta az igazságot, az ok nyilvánvalóvá vált. Csakhogy egyáltalán nem akartam, hogy ebbe az irányba terelődjön a beszélgetés. - A képessége azért fejlődött vissza, mert az a keidi megerőszakolta és megfertőzte a K-vírussal - mondta kíméletlenül Irina. Gauri összerezzent, de szerencsére volt annyi esze, hogy hallgasson. El nem tudtam képzelni, Imperioliék honnan tudják, hogy én is fertőzött vagyok. Az elmúlt napokban lépten-nyomon olyan emberekkel találkoztam, akik ismerték legféltettebb titkomat. - Nem erőszakolt meg - tiltakoztam végül, amikor már kezdett kínossá válni a csend. - Nem? - hajolt közelebb Irina. - Talán ön is akarta? Hallgattam, mert fogalmam sem volt, hogy pontosan mit akartam akkor. Csak arra emlékeztem, hogy a szervezetemet telenyomták drogokkal, emiatt össze-vissza hallucináltam. Eliottról és másokról. Talán Wiltonról is. 241

- A K-vírus kiölt önből mindent, ami különleges - magyarázta Imperioli. - Végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Ráadásul még a gondolataikat is leárnyékolja. - Én jól elvagyok tp-képességek nélkül is. - Azzal is elvan, amit a keidi vírustól kapott? - kérdezte elfintorodva Irina. - Mennyi ideje van még hátra? Néhány dekád vagy esetleg már csak néhány nap? Ilyen fájdalmasan fiatalon... Sajnálom önt, Nicole, ezt tudnia kell. A nő szavaitól csak még nyomorultabbul éreztem magam. Tudtam, mi vár rám, Gauri utolsó napjai mélyen bevésődtek az emlékezetembe, de egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy mások emlékeztessenek rá. Nem akartam gyengének látszani a földiek előtt. Mélyeket lélegeztem, és próbáltam úrrá lenni a feltörő kétségbeesésen. - Gauri, kérem, meséljen nekünk egy kicsit a Keidről! - hajolt közelebb hozzánk Imperioli. - Sosem jártam a Keiden - felelte remegő hangon Gauri. Pontosan úgy viselkedett, ahogy egy tizenhat tauéves kislány tette volna; ez nagyon ment neki, eddig is ügyesen tartotta fenn az álcáját. - Hát persze! - bólintott Imperoli. - Gauri Dawidoff, született a Földön, 2212-ben. Jelenleg hetvenhat földéves, ebből huszonhat évet krioálomban töltött a Keidre utazva, majd utána újabb tizenkettőt idefele, a Taura. Pontosan ismerem a K-vírus tudatmegőrző hatását a nők esetében, asszonyom. Bizarrul hangzott, ahogy Gaurit asszonyomnak szólította. - Összetéveszt az anyukámmal - mondta halkan Gauri. Még mindig megpróbálta eljátszani, hogy ő egy kislány, pedig ha a földiek tudták, hogy én fertőzött vagyok, akkor a Gauriról is mindent tudniuk kellett. De vajon honnan? - Az emlékek már dekádokkal ezelőtt visszatértek önbe. Felesleges ez a színjáték. Nézzék... az emberiséget veszély fenyegeti, és ahhoz, hogy ne történjen végzetes tragédia, szükségünk van bizonyos információkra. Attól még, hogy a keidi vírus meggátolja a telepatikus befolyást, vannak más 242

módszerek is, hogy belelássunk az emlékeikbe. Főleg az önébe, Gauri. Nem szeretnénk kényszerhez folyamodni. - Mit akar? - kérdezte halkan Gauri. - Őszinteséget. - Ez elég banálisan hangzik. - Mindketten a keidi vírus örökségét hurcolják a testükben. Ami ráadásul bármikor továbbterjedhet, és akár az egész emberiségre is veszélyes lehet. Mit gondolnak, mi vár ránk, ha ilyesmi bekövetkezik? - Ugyan, hogyan terjedne el? - kérdeztem vissza. - Az egész Taun csak mi vagyunk fertőzöttek. - Szándékosan nem beszéltem Eliottról, bár gyanítottam, hogy róla is tudnak. - így meglehetősen nehéz elterjeszteni egy világméretű járványt. A kutatók előbb-utóbb meg fogják találni az ellenszert, a Keidre pedig jó darabig egyetlen ember sem fog eljutni. - Bár ilyen egyszerű lenne, de az összefüggések ennél sajnos jóval bonyolultabbak - fonta össze a karját a mellén Imperioli. - Mindaz, ami az elmúlt évtizedekben az emberiséggel történt, egy gondosan előkészített terv része. A Földről érkező hírekből bizonyára tudják, hogy a Föld-háború kirobbanásáért Kína a felelős, legfőképp a Wei dinasztiából származó Jianmin elnök, akinek parancsára a köztársasági hadsereg hajdanán megszállta Japánt. Az Euramerikai Szövetség beavatkozott Japán védelmében, aztán Kína nukleáris tölteteket lőtt ki Észak-Amerikára, és onnan már nem lehetett megállítani az eseményeket. Csakhogy Jian-min nem szabad akaratából döntött a támadás mellett, annál ő sokkal intelligensebb vezető volt, még ha egy posztkommunista éra szülötte is. Egy rejtőzködő csoport ügynökei férkőztek a közelébe, és nanotikus tudatbefolyásolókat juttattak az ő és közel ötven embere: miniszterek, tanácsadók és katonai vezetők testébe. Mindannyian végig mások irányítása alatt álltak. Jian-mint a háború után a saját fia úgy végeztette ki, mint tömeggyilkost, aki örök szégyenbe taszította a két évszázados Kínai Újköztársaságot, és majdnem teljesen tönkretette az egész 243

bolygót. Pedig egyetlen, háborúval kapcsolatos döntés sem az övé volt. - Hogyan vonhatták mások az irányításuk alá a tudatát? - kérdeztem. - Egy ilyen magas rangú személyhez lehetetlen közel jutni. - Főleg, ha az illető mesterségesen megnövelt intelligenciájú poszthumán - tette hozzá Imperioli. - És Jian-min az volt. - Akkor hogyan? - kérdezte Gauri is. - Olyan speciális technológiával, ami által még egy poszthumán emberi agy felett is észrevétlenül át lehet venni az irányítást. A technológia kifinomult és elegáns volt, de legfőképpen új, így teljesen észrevétlen maradhatott. Semmiféle vizsgálat nem tudta kimutatni a jelenlétét. - Gondolom, azt is tudják, kik tették - mondtam. - Euramerikaik? Vagy japánok? - A Pavonisról származó ügynökök. - Ugyan már, miért tettek volna ilyet? - csóváltam a fejem hitetlenkedve. - Különben is, ilyesmit képtelenség megszervezni és kivitelezni. Marius Imperioli keserűen elmosolyodott. - Valóban az lenne? Néhány évtizede több pavonisi cég érkezett a Földre, és tucatnyi országban nyitottak kereskedelmi képviseletet. Fejlett és az elterjedt irányvonalaktól eltérő technológiákat alkalmaztak, de a telített piacokra csak iszonyatos tőkebefektetéssel lehetett betörni, és ez nem is sikerült nekik. A Holdon és körülötte felépített nanogyáraikban olcsó kriobölcsőket és intersztellárisokat gyártottak, valamint neurális- és intelligencianövelő technológiákat fejlesztettek. Az eszközeikre azonban nem igazán volt kereslet, az emberek nem bíztak a távoli és kétes pavonisi technológiákban. A pavonisi cégek évekig jókora veszteséget termeltek, és senki nem értette, miért éri meg nekik fenntartani az üzemeiket. A háború után aztán minden megváltozott: a pavonisiak elárasztották a piacokat az olcsó, de a folyékony nitrogénen alapuló eljárásnál modernebb és olcsóbb, nanokristályos kriobölcsőikkel, majd 244

néhány évre rá orbitális gyárakban nanorobotokkal épített intersztellárisokkal. Ne feledjék, a Föld romokban hevert, a nyomor és az éhínség ellen egyetlen értelmes alternatívának az átmeneti, tömeges krionizálás tűnt. Természetesen volt néhány földi kriobölcső gyár is, de a pavonisi Cryonautics jóval olcsóbb és energiatakarékosabb bölcsőket kínait. Ráadásul a pavonisiak bőkezűen meghitelezték a számlákat, tekintettel a válságos helyzetre. Ugyanez történt az intersztellárisok esetében is. Gondolják, hogy a shackletoni béke után néhány évvel a Föld képes lett volna ennyi intersztellárist legyártani abban a kilátástalan gazdasági helyzetben? A pavonisiak tudatosan készültek. Tudták, hogy háború lesz, hiszen ők a felelősek a kirobbantásáért, és tudták, hogy mire lesz kereslet a háborút követően. Ennek megfelelően kiépítették a szükséges infrastruktúrát, és vártak. - De miért? - kérdezte Gauri. - Miért akarna bárki is egy ilyen háborút? - Ennek több oka van. Az egyik a profit. A pavonisi cégek a háború után elképzelhetetlen nyereségre tettek szert. Mára gyakorlatilag a Föld legtöbb országa tőlük függ, miközben ők az emberiség megmentéinek szerepében tetszelegnek. Imperioli felsóhajtott. - A legfőbb céljuk azonban az emberiség feletti uralom. Egy új, a Pavonis poszthumánjai által irányított világrend létrehozása. - Ez ostobaság - jegyeztem meg. - Úgy gondolja? - kérdezte Irina Poyer. - Önök szerint a Föld melyik kormánya tudja az elkövetkező évtizedekben kifizetni a leszállított kriobölcsők és intersztellárisok ellenértékét? Az országok a hatalmas adósságok miatt lassan, de biztosan a Cryonautics anyavállalata, a Kaneko Space Industries közvetlen befolyása alá kerültek, de ezt bizonyára önök is tudják. - A földi adásokban semmi nem utalt ilyesmire - ellenkeztem. - Az ottani sajtó ezt biztosan azonnal világgá kürtölte volna. 245

- A földi országok adósságállományainak könnyen utánanézhetnek a TauNeten. A közvélemény jelenleg a pavonisiak oldalán áll, hiszen ők mentették meg a Földet, és erről a háttérben zajló kegyetlen manipulációról most még csak kevesen tudunk. Önök itt, a Taun jelen pillanatban ugyan csak a tizenkét évvel ezelőtti földi állapotokat ismerik, de híradásokban már most láthatják a jeleit a pavonisi befolyás növekedésének. - Én nem hiszek abban, hogy bárki huzamosabb ideig fenn tudna tartani egy ilyen totalitárius világrendet - vetette ellen Gauri. - A poszthumánok pláne nem olyan hülyék, hogy elhiggyék, ők képesek rá. - Valóban - biccentette Imperioli. - A szokásos módon még ők sem tudnák ezt megvalósítani. Csakhogy a tervük ennél sokkal bonyolultabb. Megnövelt intelligenciájú gondolkodásuk túl elvont ahhoz, hogy mi megérthessük. Azt hiszik, arra születtek, hogy helyettünk döntsenek, és az emberiséget az általuk választott útra tereljék. - De hát tulajdonképpen maga is ugyanolyan, mint ők, nem? mondtam. - Köztem és egy pavonisi poszthumán között óriási a különbség. Én ugyanaz az ember vagyok, mint aki előtte voltam, pusztán egy kvanter segít a gyorsabb információfeldolgozásban. Egy pavonisi intelligenciáját viszont a fejlettebb és a földiektől eltérő technológiájú kvanterchipekkel sokkal nagyobb mértékben növelik meg, ez pedig oda vezet, hogy a személyiségük végérvényesen eltorzul és megváltozik. Én ember vagyok, ők már nem azok. Néhány másodperc csend telepedett körénk. Próbáltam megemészteni a földiek utolsó mondatait, de nem sikerült. - És mit akarnak tőlünk? - kérdezte Gauri. - Miért vagyunk itt, és miért vagyunk foglyok? - Inkább vendégek - helyesbített Imperioli -, és csakis a saját biztonságuk érdekében. Sajnos már a Taun is vannak pavonisiak, és higgyék el, itt sem tétlenkednek. Ok a 246

technológia megszállottjai. Náluk minden a lehető leggyorsabb fejlődésről szól, máskülönben hogyan érhették volna el néhány évszázad alatt a Föld fejlettségét. Bizonyos területeken, például az emberi intelligencia mesterséges megnövelésében, veszélyes MI-k létrehozásában és a tudat testtől való függetlenítésében pedig sokkal messzebbre jutottak a Föld vezető technológiai vállalatainál. A Pavonison nem törődnek az MIkorlátozásokkal, semmibe veszik az évszázados, szigorú földi törvényeket, amelyek révén például megakadályoztunk egy technológiai szingularitáshoz hasonló összeomlást. Ugye el tudják képzelni, hová vezet ez? - Kell nekik a K-vírus - vette át a szót Irina Poyer -, mert azonnal és visszafordíthatatlanul kiöli belőlünk a telepatikus képességeket. Ahogy önnél is ez történt, Nicole. Akármi is ez a vírus, fel akarják használni ellenünk, telepatikus emberek ellen - Miért? - kérdeztem. - Mert félnek tőlünk. Ugyanis mi képesek vagyunk megállítani őket. Tudjuk, mit tettek a Földdel, ahogy azt is tudjuk, mit akarnak tenni velünk... És olyasmivel rendelkezünk, ami ellen semmit nem ér a rideg technológia. Gondolom, ismeri Zhijuan Marsdent, a Pavonis állítólagos nagykövetét. Ő valójában poszthumán ügynök. Az ön férje jelenleg is a foglya. - Micsoda? - sápadtam el. - Honnan tudja? - Manuéla Placentétől. Marsden nagykövet őt is fogságban tartja. Manuéla erős telepata, most is kapcsolatban állunk vele, bár csak nehezen tud áthatolni az alfamodja árnyékolásán. Ez a Marsden játszadozik velük, előbb-utóbb meg fogja erőszakoltatni Manuélát Eliottal. így Manuéla megfertőződik a K-vírussal, és örökre elveszítjük. - Eliott soha nem tenne ilyet! - ráztam a fejem. Közben akaratlanul is Manuéla és Eliott egybefonódó, meztelen testének sikamlós képe jelent meg előttem.

247

- Ő nem is, de egy alfamod bármire rá tudja venni az embert. És Manuéla csak az első lesz azok közül, akiket a pavonisiak halálra ítélnek a K-vírus által a magas tp-hányadosuk miatt. Ez az egész őrültségnek tűnt. Nem is voltam képes elfogadni, hogy ilyesmi megtörténhet, hogy a Föld-háború hátterében ilyen embertelen manipulációk bújjanak meg. - Mindaz, amit elmondtak, még ha igaz is, nem jogosítja fel önöket arra, hogy bárkit is akaratlan bábbá változtassanak - jegyeztem meg. - Mint az anyámat. Vagy azokat az embereket a Mars-tengernél. - Ön téved, senkit nem változtattunk bábbá, senkit nem befolyásolunk - próbált megnyugtatni Imperioli. - Ők mindannyian rendelkeznek egy bizonyos szint feletti tphányadossal. Igen, az édesanyja is. Ügyesen eltitkolta, igaz? Azt nehéz megfogalmazni, hogy ez mit is jelent pontosan, de az áll a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a telepátia révén képesek vagyunk összehangoltan cselekedni, akár itt, akár a Földön. A távolság nem számít. És ez az, amitől a pavonisiak félnek. Főleg amiatt, mert az idő nekünk dolgozik. Napról napra, generációról generációra egyre többen leszünk. Most viszont térjünk vissza az eredeti kérdésre! Gauri, tudni szeretnénk mindent a K-vírusról! Ez életbevágóan fontos a számunkra. Gondolom, már a Keiden rengeteg vizsgálatot lefolytattak, nem beszélve a Tau felé tartó úton a Tempus Fugiton... Tudja, hogyan terjedhetett el a pszeudovírus a Keiden? Ott fejlődött ki, vagy esetleg mesterséges módon került oda? - Fogalmam sincs - vont vállat Gauri. - Csak egy egyszerű laborasszisztens voltam az orvosi csapatban. A K már ott volt a Keid légkörében, de még ha a légkörelemzők ki is szűrték a jelenlétét, nem ismerték fel a veszélyességét. Pedig rengeteg tesztet végeztek el, míg végül az első emberek kimerészkedtek a felszínre. Sajnos mindannyian fiatalok voltak, ahogyan a legénység nagy része is fiatalokból állt. Honnan tudhattuk 248

volna? Amikor aztán megnyitottuk a zsilipeket, elszabadult a pokol. - Borzalmas lehetett - hunyta le a szemét egy pillanatra Irina. - A Tempus Fugit letöltött fedélzeti naplója szerint a taui útjuk utolsó éveiben ön is részt vett a K-vírus utáni kutatásokban... Nem született valamiféle elmélet arról, honnan származhat a kór? Vagy hogyan lehet megállítani? Vagy hogy a nőknél miért történik ez a tudatátörökítés és mi a pontos biomechanizmusa? - Gyakorlatilag semmire sem jutottunk - rázta a fejét Gauri. - És tényleg csak egy asszisztens voltam. Sajnálom. - Elhisszük - bólintotta Irina. - De engedelmével letapogatnánk az emlékeit egy agyszondával, hátha ráakadunk valamire. Sokak élete, és talán az emberiség jövője múlhat ezen. Gauri egy pillanatig gondolkodott, aztán finoman biccentett beleegyezésként. Nem is tehetett mást. - Még egy apróság - szólalt meg Imperioli. - Az iménti beszélgetésünket rögzítettük, és hamarosan továbbítjuk a TauNet főbb hírcsatornáinak. Továbbá elküldjük a Földre és a Pavonisra is. Nem várhatunk tovább. Mindenkinek meg kell ismernie az emberiség ellenségeit: a pavonisi poszthumánokat, akik évtizedek óta manipulálják az emberiséget.

Gauri emlékeit több órán keresztül vizsgálták, de semmit sem mondtak arról, hogy bármire is bukkantak volna. Aztán a Tranzit egyik átlagos szobájában szállásoltak el bennünket. Megkaptunk mindent, amire szükségünk volt, de a TauNethez továbbra sem férhettünk hozzá. Gyűlöltem, hogy semmi nem jut el hozzánk az odalent történtekből, arról, hogy mit tervez a kormány vagy a TauGárda. Ráadásul az információhiány egy idő után kibírhatatlanná vált, és újra szembesülnöm kellett a Haiti-szindróma rég elfeledett tüneteivel.

249

- Valóban a pavonisiak állnának a Föld-háború mögött? tűnődtem. - Sosem hittem az ilyen világméretű összeesküvéselméletekben. - Az ilyesfajta disznóságok nem szoktak nyilvánosságra kerülni - felelte Gauri. - Ha most mégis megtörténne, úgyis gyorsan eltussolják. Ezekből a pavonisi poszthumánokból nem sok jót nézek ki. És ha tényleg el tudják terjeszteni a K-vírust? Bár gyanítom, hogy Imperioliék ezt alaposan eltúlozták. - Szerintem meg nem. - Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy a pavonisiak hogyan lennének képesek tömegesen elterjeszteni a vírust. Egy ilyen tervhez sok tízezer fertőzött emberre lenne szükségük. Az jutott eszembe, hogy talán elküldhettek egy intersztellárist a Keidre, hogy elegendő mintát szerezzenek a légkörből, csakhogy egy ilyen oda-vissza út legalább háromnégy évtizeden át tartana. - Viszont szerintem Imperioli és a felesége sem mondták el a teljes igazságot. Nem a pavonisiakról, hanem saját magukról. - Ami egyáltalán nem meglepő - tette hozzá Gauri. - Ez nem egy őszinte beszélgetés volt, ahol megvallják a szándékaikat. Egyszerűen csak felhasználtak bennünket. Kapóra jöttünk nekik, hogy elmondhassák, mit tettek a Földdel az ellenségeik, már ha egyáltalán igaz, amit előadtak. Gondold el, micsoda médiaanyag lesz ebből... - Gauri hirtelen a fejéhez kapott. - Ó, már értem! Nem csak erről van szó. Tudják, hogy szülni fogsz, és a K-vírus miatti látszólagos halálod csak egy újabb bizonyíték lesz a poszthumánok ellen. Főleg, ha még Eliottot is elkapják, és az ő haldoklását is bemutatják. - Remek! - suttogtam keserűen. Akaratunkon kívül showműsort csinálnának a szenvedésünkből. - Imperioliék elmondása alapján a telepaták azonnali tpkapcsolatban állnak hozzájuk hasonlókkal, legyenek azok akár a Földön vagy a Pavonison. Bár ezt nehezen tudom elképzelni, de az biztos, hogy ez félelmetes erő lehet. Tartok tőle, hogy itt minden a hatalomról szól. A K-vírusos sztorival és a pavonisiak által kirobbantott Föld-háborúval megideologi250

zálhatnak bármilyen mocskot, amit az emberiség érdekében tesznek. Kiterjesztették a háborút a Földön túlra, és a legvégső céljuk valószínűleg a Pavonis, a poszthumánok központjának megsemmisítése. Ahogy a poszthumánoknak is megvan a maguk „szent” célja. Nevetséges ez az egész! - Azonban a Föld-háború kirobbantását semmivel sem lehet megindokolni - sóhajtottam. - Nem tudok okot elképzelni, ami egy ilyen kegyetlen és számító tömegmészárlást szentesítene. Lehet, hogy ezek a telepaták nem az emberiség hősei, de ezerszer jobbak, mint a pavonisi poszthumánok. Mindent megpróbálnak, hogy megvédjék magukat, és hogy megállítsák a pavonisiakat, még ha ez nekünk jelenleg éppen nem is tetszik. Gauri elhúzta a száját, de aztán bólintott, jelezve, hogy egyetért. Már nem tudtam, mit gondoljak a bennünket körülvevő világról. Eliott valószínűleg valami hasonlót érezhetett velem kapcsolatban. Ha itt lett volna mellettem, talán meg tudtuk volna beszélni, csakhogy ha Irina valóban igazat mondott Marsden nagykövetről, akkor veszélyben volt az élete. Bármit megadtam volna, hogy biztonságban tudjam. Gauri elgondolkodva révedt maga elé, az arcára komoly, koravén arckifejezés ült ki, de ezt már megszoktam. Én is ilyen leszek majd másfél évtized múlva. Egy középkorú emberi tudat gyermektestben. - Vajon mi lehet most a Földön? - törte meg a csendet valamivel később Gauri. - Jó lenne egyszer hazamenni... - A Földre? - hökkentem meg a váratlan vallomáson. - Eddig azt hittem, azért jelentkeztél a Keid-expedícióra, mert eleged lett a Földből - Annyira azért nem volt rossz. Sajnos, fiatalon az ember csinál néha ostobaságokat, én pedig akkor még meglehetősen fiatal voltam. Alig huszonkét földéves. Nem éppen a legérettebb kor... A két és fél éves felkészítő program alatt ugyan bármikor visszaléphettem volna, de nem tettem, mert a 251

felkészítőn megismerkedtem Wiltonnal. Persze, az is a célom volt, hogy találjak valakit, nem akartam úgy elindulni, hogy egyedül vagyok, hiszen a hátralévő életemet a Keiden kellett volna leélnem. - Én nem mertem volna belevágni. Annyi a bizonytalansági tényező! Nem értem, mi vonzott benne. - Kiskoromban sokat olvastam az első taui expedícióról, Keiko Kanekóról, a Taun töltött első évtizedeiről és az Ulysses Dull által alapított első pavonisi kolóniáról is. Volt valami lenyűgöző abban, hogy ott hever előttünk egy vadidegen planéta, amit nem ismerünk, és teljes egészében mi fedezhetjük fel. Gondold el, olyan helyeken járhatsz, ahol még nem járt előtted senki. Ez borzongató érzés. És rengetegen voltunk: közel harmincezer fiatal férfi és nő, mindannyian reménytelen álmodozók. - Gauri keserűen elmosolyodott. - De mindez csak mese. Valójában a családom miatt jelentkeztem. Bár, anyáék kapcsolatát nem nevezném családnak. Kiskoromtól a folyamatos veszekedéseket hallgattam, ahogy marták egymást, és versenyt űztek abból, hogy ki tud jobban beletaposni a másikba. Nem is tudom, melyikük volt az önzőbb. A családom sokkal jobban taszított, mint amennyire a Keid vonzott, ha érted, mire gondolok. Egyszerűen elegem lett, gyűlöltem őket, és minél távolabb akartam kerülni tőlük. Hát, ennél távolabbra nehéz lett volna, mi? Akkor valójában fel sem fogtam, milyen messzire megyünk. - Milyen bolygó a Keid? - kérdeztem halkan. - A Keid? Különleges. Érintetlen... A 40 Omicron Eridani valójában egy hármas csillagrendszer. Az ember naivan azt gondolná, hogy három nap minimum trópusi klímát teremt... - Három nap? - Igen. Bár, az Omicron Eridani B és C egymás körül keringő, kis törpecsillagok, messze az Eridani A-tól, szabad szemmel alig láthatók. Az Eridani A sem túl forró csillag, hidegebb és halványabb is a Tau Cetinéi is. A Keid viszonylag közel keringett hozzá, mégis, hiába az egyenlítő közelében 252

szálltunk le, meglehetősen zord körülmények fogadtak. De erről azt hiszem, meséltem már hajdanán, még amikor... elraboltunk. Ami mégis azonnal magával ragadott, az a bolygó érintetlensége. Valamennyire még a Taun is ilyen érzésem támadt, de közel sem annyira, mint a Keiden, ahol mi voltunk az első emberek. Gondold el, határtalan, vad tájak, ismeretlen színek, szagok és formák vettek körül bennünket, azok a lenyűgöző tűsziklák, a csend és a feltérképezésre váró varázslatos és furcsa élővilág! A Keid nagyon más, mint a Földhöz valamennyire hasonlító Tau és a Pavonis. Teljesen eltérő a bioszférája, mérgezők a vizei, ehetetlenek, illetve emészthetetlenek az élőlényei. A földi növénykultúrákat pedig csak nagyon komplikált izolációval lehet elterjeszteni a felszínen. Az élet nagyon nehéz ott, túl sok apróságra kell figyelni, de ennek ellenére mindannyian lelkesedtünk, mert a felszínen olyasmikkel találkoztunk, amikhez hasonlóról nem is álmodhattunk. Biztos láttál keidi felvételeket, úgyhogy szerintem sejted, miről beszélek. Sajnos, az a pár hét, amit ott töltöttünk, végül nem a bolygó megismerésével telt. Elképzeltem a kétségbeesett küzdelmet, amit a K-vírus ellen folytathattak, a rengeteg halottat, a pánikot, a kétségbeesést, a hiábavalóság érzését, és ettől egész éjszaka nyomasztó gondolatok kavarogtak a fejemben. A K-vírus keidi mészárlásának elképzelt képei keveredtek a pavonisi poszthumánok és a telepaták hatalmi harcával. Csak forgolódtam, és képtelen voltam elaludni.

Másnap pokoli hányingerrel ébredtem, és kicsivel később megszabadultam a gyomrom tartalmától. Aztán meg olyan éhes lettem, hogy a fél orbitvárost is képes lettem volna felfalni. A Tranzit szállodaépületében elvileg szabadon járkálhattunk, de el nem hagyhattuk, mivel az alfamodjaink egy bizonyos hatósugáron túl megakadályozták, hogy továbbmenjünk. Enni az étteremben tudtunk, de aznap estétől már csak kiporciózott 253

fejadagokat kaptunk. Mivel az űrlifttel az utánpótlási lehetőséget is elvágták az Akhilleusztól, ahogy fogyott a tartalék, egyre nőtt a feszültség. Legalább harmincnegyvenezren lehettünk az orbitvárosban: hat-hétezer taui, valamint rengeteg felélesztett földi; ez jóval meghaladta a normális létszámot, ami tudtommal tízezer fős személyzetet és katonai erőt, valamint nagyjából ugyanennyi bevándorlót jelentett. Aztán Gauri mesélni kezdett arról, hogy a K-vírus által kikényszerített terhesség miként gyorsul fel a normál terhességi folyamathoz képest. Mivel az orvosi csapatban dolgozott, részletes és pontos információkkal rendelkezett. A megtermékenyülés után a petesejt kezdetben másfél óránként osztódik a normális esetben napi, félnapi osztódási ciklusokhoz képest, és már a második napon megkezdődik a beágyazódás a méhnyálkahártyába. A harmadik nap végére - földi napban, természetesen - az embrió már 2-3milliméteres, míg az ötödik nap során megjelennek a végtagnyúlványok, a szem és a fül kezdeményei, és kialakul a kezdetleges érrendszer. - Minden váratlanul és túl gyorsan fog történni - magyarázta. - Nincs idő felkészülni. Csak sodródsz, és megéled a döbbenetes változásokat. Több ilyen terhességet is láttam a Tempus Fugiton idefelé jövet. Azok a nők a hibernáció helyett még a Taura való érkezés előtt túl akartak esni a szülésen. - Gauri felsóhajtott. Előttem már régen nem játszotta a tizenhat tauéves kislányt, de még mindig meghökkentem felnőttes arckifejezésein, a gesztusain és a viselkedésén. - Az egyikük a legjobb barátnőm volt. - Miért csak lányok születnek? - Fogalmam sincs. A határkor elérte előtt ugyanis nincs ilyen biológiai korlát. Nem egy fiatalabb nő természetes úton fiút szült a hajón. Azonban a határkor kényszeres szeretkezéseit mindig XX kromoszómás megtermékenyülés követi. Valószínűleg a pszeudovírus vezérli. - És mi lett a barátnőddel? 254

- Anne-nek hívták. Megpróbált engem is rávenni, hogy még az intersztellárison szüljek, de én a Taun akartam, így amikor Wiltontól teherbe estem az érkezés előtt pár hónappal, befeküdtem egy kriobölcsőbe. Felnőttként akartam látni a Taut, mielőtt... Anne lánya, illetve ő maga azonban még a hajón megszületett, így csecsemőként velem együtt merült krioálomba, mert nem volt, aki helyettem gondozza. Az érkezéskor addig nem akartam felébreszteni, amíg el nem rendeződnek a dolgok a Taun. Persze, egyikünk sem tudhatta, mi történik majd. Szóval, ne aggódj, én itt végig leszek veled. Nem lesz semmi baj. - Én ebben nem vagyok olyan biztos. - Korábban egyszer sem beszélgettünk olyan őszintén, mint ebben a kis akhilleuszi szobában. - Nem is lesz könnyű, de ezt gondolom, te is sejted, azok után, amiket átéltél mellettem hajdanán. Ki tudjuk számolni, hogy hány napod van még hátra? - Aznap este kaptam a diagnózist, miután... miután kiraktad Eliottnak a régi neuroteremet - emlékeztem vissza. - Értem. Gondolom, már korábban letiltottad a neud orvosi konzultációs modulját, nehogy kiderüljön. - Bólintottam. - Bár, most már mindegy. Normál terhességnél a beágyazódás a tizenkettedik földi napon fejeződik be. Nálad a második napon, illetve a harminckét órás taunapokkal számolva már az első nap végén. Ez azt jelenti... most gyorsan fejben számolok... hogy mondjuk durván egy taunappal előtte történt a fogantatás, majd még három az Akhilleusz megtámadásáig... - És még három, amióta itt vagyunk - sóhajtottam. Emlékeztem az orioni estély utáni együttlétünkre Eliottal. Annyira kívántam, mint még soha előtte. - Az hét - mondta Gauri. - A mi terhességünk nagyjából ötvenhét földnapig tart. Azaz... harmincöt taunapig. És ebből már eltelt hét. Tisztában voltam vele, hogy mi vár rám, de azt hiszem, jobb lett volna, ha inkább nem ismerem a 255

folyamatot. Nem tudtam, miként gondoljak a testemben fejlődő parányi életre. A közös gyermekünk Eliottal, de ugyanakkor tudtam, hogy ez a kis élet valamilyen módon majd én leszek. Gauri aggodalmas tekintete nem sok jót ígért.

Sok időt töltöttünk az étteremben, ami hamarosan társasági központtá nőtte ki magát, itt kaptak szárnyra a legvadabb pletykák, és itt lehetett információt szerezni arról, hogy mi folyik az Akhilleuszon kívül, hogy mi történik a Taun. Arról, amit Imperioliéktól megtudtunk, nem mertünk beszélni, pedig teljesen más megvilágításba helyezték az egyszerűnek tűnő eseményeket a földiek akciójáról. Sajnos, a pletykák többsége a határtalan emberi fantáziáról tanúskodott, ami pedig közülük mégis hihetőnek tűnt, semmi jóval nem kecsegtetett. - A TauGárda előbb-utóbb megrohan bennünket. Vagy pedig egyszerűen csak elnyeletik az orbitvárost egy Schwarzschildlyukkal - csíptünk el egy szomszéd asztalnál zajló beszélgetést a harmadik napon, vacsora közben. Ezt egy fiatal srác mondta a gazdasági osztályról. A társait is csak látásból ismertem. - Alábecsülöd a földieket - figyelmeztette egy zilált ruházatú és hajú, szőke nő. Én sem nézhettem ki jobban. - Idefele jövet kihallgattam két földi katonát. Arról beszéltek, hogy Imperioliék sakkban tartják a taui kormányt. A többi intersztelláris pedig fegyveres inváziós csapatokat szállít. Pillanatok alatt lesöprik a TauGárdát. - Én egész mást hallottam - közölte egy szakállas férfi a levesét kanalazva. - Állítólag volt egy összecsapás, amiben elpusztult két ionhajónk, viszont egy Schwarzschild-lyukkal elintézték a Montparnasse-t is. - Hát persze! - legyintett a szőke nő. - És az utasok? Az az intersztelláris tele van ártatlan bevándorlókkal! Ilyen pusztításra senki nem adna felhatalmazást! Higgyétek el, a földiek nagyon alaposan megtervezték ezt az akciót. A Gálát 256

hamarosan leviszik a felszínre az összes kriobölcsővel és velünk együtt. - Ez baromság! - csóválta a fejét a gazdaságis srác. A szabályos arcéle és a kék szeme ösztönösen vonzotta a tekintetemet. - Intersztellárissal nem lehet leszállni a felszínre! Nem arra tervezték. Darabokra hullana és elégne a légkörben. - Ezek speciális intersztellárisok - vetette közbe egy idősebb, kopaszodó férfi. - Átalakították őket, hogy le tudjanak szállni! - Ugyan, Paul, semmiben sem különböznek a néhány évvel ezelőttiektől! - vetett ellen a szakállas. - Kinek lett volna pénze a Földön ilyen fejlesztésre? Gondolkozz: amit mondasz, legalább ötszörösére növelné a költségeket... Mások ugyanakkor abban hittek, hogy az apám ki fog egyezni a földiekkel, és hamarosan megnyugszik a helyzet. Mindenki tudta, hogy anya és én is itt vagyunk. Néhányan időnként sanda pillantásokat vetettek ránk, mintha mi tehetnénk erről az egészről. Minden nap egyre éhesebb lettem, ráadásul a fejadagok egyre csökkentek, hiszen az űrlifttel az élelmiszer-utánpótlást is elvágták. A negyedik napon aztán támadt némi afférunk az ebédnél, Gauri összeszólalkozott a taui foglyok étkezését felügyelő földi katonatiszttel: - A hölgy terhes - magyarázta Gauri a tisztnek, látva, hogy milyen kevés a napi fejadag. - Ennél jóval több táplálékra van szüksége! - És majd pont te fogod megmondani, hogy ki mekkora adagot kapjon? - vigyorgott rá a férfi Gaurira, aztán végigmért engem is. A hasamon még nem sok látszott a terhességből, bár én már éreztem az árulkodó jeleket. - Az élelmiszerraktár már majdnem üres, és még legalább egy napig ki kell bírnunk ezen az ócskavason, úgyhogy ülj le szépen az anyáddal együtt, és örüljetek, hogy egyáltalán van mit ennetek! 257

- Most kurva nagy macsónak képzeled magad, mi? - kérdezte Gauri. A férfi dühösen megmarkolta az infrapuskáját, de egy pillanattal később el is eresztette. - A készleteket egyenlően osztjuk el, mindenki ugyanakkora adagot kap, még a saját embereink is. Eddig még senki sem reklamált, úgyhogy húzzál el szépen, és egyél! - Megyünk, köszönjük - szóltam, még mielőtt Gauri válaszolhatott volna, aztán egy ellentmondást nem tűrő pillantással jeleztem neki, hogy menjünk. Fogtuk a tálcáinkat, és leültünk egy szabad asztalhoz. Gyorsan ettem, a gyomrom erőszakosan követelte a táplálékot. Már nem is emlékszem, mi volt aznap az ebéd. - Edd meg az enyémet is! - ajánlotta fel Gauri. - Egy kicsit eszem belőle, az elég, a többire neked nagyobb szükséged van. - Nem - ráztam a fejem, de közben a tányérját néztem. Gauri odatolta elém. Nem ellenkeztem tovább, és az ő adagjának nagy részét is elfogyasztottam. De hiába volt kedves hozzám, ettől még nem felejtettem el, mit tett velünk. Az idő elviselhetetlenül lassan telt, de szerencsére csak a TauNetet és kommunikációs funkciót korlátozták, így a neum memóriájában tárolt fájlokhoz, többek közt az Alvó Földhöz továbbra is hozzáfértem. Gaurinak volt egy csomó filmje, és naphosszat azokat nézte. Az első két napban makacsul folytattam Lani és Vijay történetét, talán sosem haladtam még ilyen jól az írással, folyamatosan ontottam a mondatokat. Aztán egyszer csak abbahagytam, és onnan egyetlen sort sem voltam képes többé leírni. Rájöttem, hogy igazából már nem érdekel a szereplőim sorsa. A gondolataim a Tau, a K-vírus, Eliott és a terhességem, meg a pavonisi poszthumánok és a telepaták körül jártak. Laniék ugyanekkor eltávolodtak, a félbehagyott történet foszlányai magukra hagyatva sodródtak a fejemben. A jelenetek, amelyeket naponta újraolvastam, és a szereplők, akikkel naponta próbáltam azonosulni, beletörődtek az 258

elkerülhetetlenbe, hogy soha többé nem térek vissza hozzájuk, és lassan végérvényesen elhalványultak. Rájöttem, hogy nem regényt kell írnom, hanem naplót. Újra naplót, a saját történetünket, onnan, amikor Gauri elárulta, hogy mi is a testünkben hordozzuk a K-vírust, egészen eddig a pillanatig, ahogy itt ülök az Akhilleusz Tranzit szektorának egyik szobájában, miközben a testemen a terhesség egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoznak. Éjszaka, amikor Gauri elaludt, visszaemlékeztem arra a reggelre, amikor a Gaia megérkezett. Visszanéztem privát neurofelvételeimet, végül elkezdtem rögzíteni a gondolataimat: A Föld minden taui számára mást jelentett... A lelkem mélyén éreztem, hogy értelmetlen küzdelembe kezdek az idővel. Alig harminc taunap múlva mindaz, ami én vagyok, eltűnik, és ha minden úgy történik, ahogyan Gaurival, csak tizenhat tauév múlva kapom vissza teljes önmagamat. Ha egyáltalán valóban visszakapom. Gauri sem tudta pontosan megmondani, hogy hiányzik-e valami abból, ami az újjászületése előtt volt, így egyre jobban féltem attól, hogy fontos emlékeket is elveszíthetek. Semmit nem akartam elveszíteni, de tudtam, hogy nem rajtam múlik. Végül kitaláltam, hogy az addig rögzített fájljaimat el fogom rejteni, hogy megőrizzem a jövőnek. Az újjászületésem utáni jövőnek. Talán felteszem egy privát TauNet portálra, vagy kimásolom egy neura, és letétbe helyezem valahol. ...A legtöbbeknek talán csak egy tartalom nélküli név, néhányak számára a mitikus óhaza, az emberiség igazi otthona. A számomra viszont valami egészen más. Egy álom. Egy megfoghatatlan csoda... Az ötödik napon vacsora helyett nagy meglepetésünkre a Tengelybe tereltek bennünket. Hosszú sorokban várakoztunk a küllőkben futó hidroliftek előtt, úgy tippeltem, hogy több ezren lehetünk. Mindenki meg volt győződve róla, hogy a Gazába megyünk, ami mégis megkísérel leszállni a Taura. Féltem, hogy annak a férfinak volt igaza, aki azt mondta, hogy a földi 259

intersztellárisokat alkalmassá tették a felszínre történő leszállásra. A TauGárda azonban nem fogja engedni, hogy a Gaia vagy bármely más intersztelláris leszálljon a bolygóra.

260

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Zhijuan Marsden azt tette velem, amiről tudta, hogy a saját akaratomból soha nem egyeztem volna bele. Egy poszthumán kvanterchipet ültetett a fejembe és kapcsolt rá az agyamra. Percekig nem is tudtam megszólalni, fel sem fogtam, hogy mit is jelent ez valójában. Marsden nagykövet úgy játszott velem, mintha csak egy alacsonyabb rendű lény lennék. Meglepő módon azonban egyáltalán nem éreztem dühöt, sokkal inkább keserűséget és tehetetlenséget. Teljesen mindegy volt már, mit tesznek velem. - Miért én? - kérdeztem. - Mi értelme ennek, hiszen néhány nap múlva úgyis meghalok! Vagy talán mégsem? Azt ígérte, ha segítek, ön is segít nekem. - A K-vírusnak nincsen ellenszere - hűtött le Marsden. - Ugyanúgy el fogja emészteni a testét, mint mindenkiét, aki eddig megfertőződött. - Akkor meg miért? Engem senki nem kérdezett meg, hogy akarom-e ezt a kvanterchipet! - Nincs is abban a helyzetben, hogy számítana a véleménye. Nos, az alfamodjára többé nem lesz szüksége. - Éles szúrást éreztem a halántékomnál. Odakaptam, de addigra el is múlt, viszont az alfamodom a kezemben maradt. Dühösen eldobtam, le, a teraszról a tengerparti homokba. Aztán megpróbáltam csatlakozni a TauNethez, de nem jártam sikerrel. - Nana! - csóválta a fejét Marsden. - Ne nézzen ennyire ostobának! A kvantere simán ellátja az alfamod funkcióit is. - Mi van, ha azt akarom, hogy kivegyék a fejemből? 261

„A folyamat nem visszafordítható” - hallottam a kvanter válaszát a fejemben. „A kapcsolat megszakítása súlyos agyi károsodáshoz vezet.” - Na ne mondd! Tulajdonképpen mi a franc vagy te? „Az egyszerűség kedvéért szólíts Laninak.” - Nicole mesélt az éppen készülő regényéről, és emlékeztem, hogy a főszereplő lányt pont így hívták. „Pontosan. A kedvedért választottam ezt a nevet.” „Nem kértem, hogy a kedvemben járj!” - A kvanter a gondolataimban turkált, és pont az ilyesmik miatt irtóztam a poszthumánoktól. A legrémisztőbb rémálmom vált valóra éppen. - Valamit nem értek - mondtam Marsdennek. - Nem érzem azt a hatalmas intelligenciát, amiről a minap beszélt. - Valóban. Ezt a funkciót még csak részben aktiváltuk. Túlságosan veszélyessé tenné magát, ha esetleg ellenünk fordulna. Ha elvégezte a feladatát, talán ez is megtörténik. De a gondolkodása valamelyest így is felgyorsult, ezt hamarosan észre fogja venni. - Mi ez, valami ügyes programocska? - így is mondhatjuk. A chipben lévő komplex program tűrhetően szimulál egy emberi személyiséget. Értelmezi a kérdéseit, majd a programjának megfelelően az adatbázisából összeállítja a legmegfelelőbb válaszokat. Na és persze, a szándékainknak megfelelően kontrollálja a cselekedeteit. Önre optimalizálták. - Micsoda kiváltság! - Ha esetleg befejezték az ismerkedést, szeretnék bemutatni még valakit, Eliott! - somolygott Marsden. Láthatóan rendkívül jól szórakozott rajtam. - Újabb fogoly? - gúnyolódtam. - Vagy egy újabb kvanterprogram? - Neki jobban fog örülni, mint a kvanterének. - Ez elég valószínű. Bár... tartok tőle, hogy maga bármilyen rosszat képes felülmúlni egy még rosszabbak - Teátrálisan 262

körbenéztem. - És hol van? Kíváncsi vagyok az újabb barátjára. - Most még a Pavonison, de ne aggódjon, néhány pillanat múlva itt lesz. Rájöttem, hogy a nagykövettől, vagy akárki legyen is Zhijuan Marsden, talán már sosem számíthatok egyszerű válaszra. - Hogyan lehetne itt valaki néhány másodperc alatt a Pavonisról? - kérdeztem óvatosan. „Egy mikroszkopikus féreglyukon keresztül” - szólalt meg valaki a fejemben. Összerezzentem. Ez nem a kvanter volt, hanem egy harmadik személy, aki a neuroteremen keresztül szólt hozzám. Egy fiatal nő neurogramja jelent meg a nagykövet mellett, közvetlenül a látóidegemre vetítve. Hollófekete haja a válláig ért, mandulavágású, sötét szeme élénken csillogott. A bájos arc és a nőiesen ívelő vonalak majdhogynem a tökéletesség benyomását keltették. - Üdvözlöm, asszonyom - hajtott fejet Marsden a nő előtt, ami meglehetősen furcsán hatott, tekintve, hogy a jövevény jóval fiatalabb volt nála. Csak egy másik poszthumán lehetett, méghozzá olyasvalaki, akit a nagykövet őszintén tisztelt. Egy poszthumán, aki egy féreglyukon át csak úgy idetöltötte a tudatát a Pavonisról. - Éppen a minap fejtette ki, hogy ilyesfajta elméleti féreglyukak csak a mesékben léteznek - emlékeztettem a nagykövetet. - Hazudtam. - Hazudott? Hát ez remek! „Zhijuan szerint ön némileg tájékozott asztrofizika terén” mondta a mandulaszemű neurogram-nő. „Biztos hallott már a Kerr-féle téregyenlet-megoldásról, amikor a fekete lyuk szingularitása gyűrűformát vesz fel, amin úgymond át lehet csúszni. Nos, Roy Kerr nagyszerű elméletét sikerült gyakorlati úton is bizonyítani. A forgó féreglyukat speciális, Schwarzschild-elvű kvantumgyorsítókkal hozzuk létre, 263

valamint a féreglyuk mindkét oldalán szükség van egy-egy Volkov csapdára, és ez esetben már csak energia kérdése egy stabil Einstein-Rosen híd gerjesztése.” A fekete lyukak téridő-átjáróként történő használatáról csak homályos ismeretekkel rendelkeztem, de azt sejtettem, hogy ha a nő igazat mond, ez hatalmas előrelépést jelenthet az asztrofizikában. „Ez nem átjáró” - szólt közbe a kvanterem. „Semmiféle fizikai tárgy nem képes átjutni rajta, mivel a szingularitás gyűrűjének belső átmérője túl kicsi. Csak és kizárólag hullámenergia továbbítására használható.” Kezdett megőrjíteni ez a több szinten zajló kommunikáció. Élőszó és gondolatok keveredtek a fejemben, az elmém kétségbeesetten küzdött, hogy tartani tudja a lépést. „Bármilyen információt továbbíthatunk rajta nulla időeltéréssel, és meglehetősen nagy biztonsággal” - tette hozzá a mandulaszemű nő. - Csak úgy feltalálták ezt az egész eljárást? „Így van. Bár, ez korántsem ilyen egyszerű. Mindenesetre a fejlesztésekhez „loptunk” magunknak némi extra időt.” - És van egy ilyenjük a Tau közelében. Hogy lehet az, hogy a TauGárda eddig nem vette észre? És honnan veszik hozzá az energiát? „A Tau Cetiből” - felelte a nő, pedig meg voltam róla győződve, hogy erre már nem fognak válaszolni. „Egyelőre csak ritkán és csak pillanatokra nyitjuk meg a kapcsolatot, így a csillaghoz való közelség megfelelő álcát nyújt.” A féreglyuk-kapcsolat lehetséges következményein gondolkodtam, és rájöttem, hogy egy ehhez hasonló információ-áramlás a Pavonis, a Föld és a Tau között az új alapokra helyezheti a világot. Azonnal elérhetővé válna a Föld globalweb-je és az összes többi hálózat is, nem kellene évtizedeket várnunk, míg a hírek eljutnak hozzánk. A távoli kolóniák egyszerre közel kerülnének a Földhöz, még akkor is, ha az utazási idő továbbra is mély szakadékként tátongana 264

közöttük. Csakhogy a pavonisiaknak láthatóan eszük ágában sem volt az emberiség rendelkezésére bocsátani a technológiát. A pletykák, amik újabban a Pavonisról terjedtek, meg sem közelítették az igazságot. A Pavonis láthatóan olyan intenzív fejlődési útra lépett, ami rövid idő alatt elképesztő előnyökhöz juttatta őket. A fiatal nőre néztem. - Egyáltalán kicsoda maga? „A nevem Keiko Kaneko.” Azt hittem, rosszul hallok. Keiko Kaneko? A legendás kapitánynő? A Tau meghódítója? Rájöttem, hogy ez csak valami rossz vicc. - Az enyém meg Kolumbusz Kristóf. A nő halványan elmosolyodott, és csípőre tett kézzel méregetett. Ez valóban a néhai kapitánynő jellegzetes, kihívó tartása volt, ezt mindenki tudta, aki látott már bármilyen archív felvételt róla, vagy akár csak egyszer alaposan megfigyelte Orionban a Kaneko téren felállított szobrot. Csakhogy Keiko Kaneko majd’ négy évtizeddel ezelőtt meghalt. „Ez téves információ” - vetette közbe a kvanterchipem, ismét a gondolataimat szondázva. „2249-ben megnövelte az intelligenciáját, majd 2252-ben digitalizáltatta a tudatát.” - A történelmi dokumentumok erre másként emlékeznek - mondtam. Kezdett elegem lenni a pavonisiakból. „Például arra a hivatalos nekrológra gondol, amit az iskolákban is tanítanak, és tele van eredeti Kanekoidézetekkel?” - kérdezte vidáman a mandulaszemű nő. „Azt én magam írtam. Egész tűrhetően sikerült.” A csillagok kétszáz éves úrnője, ez volt a címe. Még most is tudtam belőle idézni, kiskoromban pedig kívülről fújtam az emlékezetes Kaneko-idézeteket: „Az emberiség útja a csillagokba vezet, de nem úgy, ahogyan ezt a legtöbb futurológus gondolkodó elképzeli. Addig nem fogjuk meghódítani a galaxist, amíg ilyen hatalmasak a távolságok, vagy amíg ilyen rövid az emberi élet. A távolságokat egyelőre 265

nem tudjuk lerövidíteni, ezért a másik utat kell követnünk. Sokan poszthumán útnak hívják, de ez csupán a leegyszerűsítése az igazi jövőnek. Elképzelhetetlen lehetőségek kapujáig jutottunk, és ha elég bátrak vagyunk, hamarosan be is fogunk lépni azon a kapun". A fiatal nő mintha valóban hasonlított volna az egykori űrhajósra, de egy vetített neurogram esetében a hasonlóság gyakorlatilag semmit nem jelentett. „Bizonyára ön is hallott kósza híreket a tudatfeltöltésekről” - folytatta az állítólagos Keiko Kaneko. „Az eljárás a Földön már több évtizede megvalósult. Egyes szervezetek azonban mindent megtettek, hogy megakadályozzák a tömeges elterjedést. Az eljárás egy szűk kör kiváltsága maradt, akárcsak az intelligencianövelés, és nem véletlenül. Mi azonban másképpen látjuk ennek a technológiának a jövőjét.” - Nem hiszem, hogy annyi embert érdekelne egy kvanterekbe zárt, digitalizált élet, hogy a technológiát el kellene titkolni a tömegek elől. Ugyan, ki akarna így élni? „Ezt csak azért mondja, mert nem tudja, mit jelent valójában. A halhatatlanságot, annak a lehetőségét, hogy bárki megválaszthassa, hogyan és meddig akar élni." - És milyen érzés úgy halhatatlannak lenni, hogy nem érezheti az anyagi világ apró, de annál fontosabb csodáit? A nő elnevette magát. „Ne legyen ilyen naiv! Komolyan azt gondolja, hogy a digitalizálás korlátozott létezést jelent? Aki betekintést nyer ebbe az újfajta életbe, azonnal csatlakozni akar hozzánk.” - Ebben azért ne legyen olyan biztos! „Ó, igen, ön például egy kivétel, igaz? Eliott Farkas, az ember, aki elutasítja a halhatatlanságot és az emberi evolúció következő lépcsőfokát?” - Ez a lehető legdurvább beavatkozás a természetes evolúcióba. „Fiam, magának fogalma sincs, hogy valójában mi az emberi evolúció” - közölte a nő. „Most viszont térjünk rá a lényegre, 266

ugyanis kevesebb az időnk, mint szeretném! Ha jól tudom, Zhijuan már utalt rá, hogy van egy lehetőségünk az ön számára: a Kaneko Industries-nek dolgozna, digitalizált tudatok számára létrehozott virtuális környezetek fejlesztésébe szeretnénk bevonni, persze csak ha érdekli a kihívás.” Ugyanazok a követhetetlen és dühítő témaváltások, mint Marsdennél. - Engem is digitalizálnának? „Csak ha beleegyezik. Felfoghatja úgy is, hogy ajándékba kap egy új életet.” Megértettem, hogy a digitalizálás révén megmenekülhetek a halál elől. A testemet ugyan örökre elveszítem, de a tudatom túlélheti, ha hagyom, hogy feltöltsék valahová. Örülnöm kellett volna, csakhogy egyáltalán nem ilyen menekülésre vágytam. Nem ilyen műéletre, hanem igazira. És együtt Nicole-lal. Már nem tudtam, mit higgyek. Újabb és újabb képtelenségekkel traktáltak, hihetetlen tényekkel, rég halott személyekkel, érthetetlen ajánlatokkal. Egyetlen kérdés visszhangzott a fejemben: miért? Keiko Kaneko. Vajon tényleg ő lenne az? Az álmodozó pionír, az űrlegenda? Egy test nélküli, digitalizált tudat? Túlságosan bizalmatlan voltam. Ez a neurogram akár egy ügyes személyiségszoftver is lehetett, vagy bármi, amivel újra csak manipulálni akarnak. A fejembe ültetett kvantumkomputer letapogathatta az agyamat, így gyakorlatilag mindent tudhattak rólam, azt is, hogy mennyire felnézek a kapitánynőre, és mennyire rajongok azért a korért, amiben élt. Talán éppen ezt akarták kihasználni. - Bizonyítsa be, hogy maga Keiko Kaneko! „Engem egyáltalán nem érdekel, hogy elhiszi-e, fiacskám” vont vállat a nő. „Nemsokára végre fog hajtani a számunkra egy fontos feladatot. Cserébe felajánljuk a digitalizálás lehetőségét, amit vagy elfogad vagy nem. Ez már csakis a maga döntése.” 267

- Az én döntésem - ismételtem. - A kvanteremet is pont ugyanígy kaptam, az is az én döntésem volt, igaz? És mit akarnak tőlem? Gondolom, köze van a K-vírushoz. Talán felboncolnak, darabokra szednek, és sejtenként vizsgálnak át? Vagy az agyamat fogják szétcseszni? „Ezt már eddig is megtehettük volna. Nem erről van szó. Úgy gondoljuk, hogy a K-vírusa által időlegesen megállíthatjuk az Arctalan Ellenséget. Márpedig most nagy szükségünk van időre.” - Mi ez az Arctalan Ellenség? „Az elnevezés magáért beszél.” - Mintha Marsden egy újabb rébuszát hallottam volna. A céljuk azonban egyértelműnek tűnt: a K-vírus egy gyilkos fegyver, és a pavonisiak valakik ellen használni akarják, mégpedig általam. - Én nem fogok senkit sem megfertőzni! - jelentettem ki. - Sem Manuélát, sem senki mást, aki éppen nem szimpatikus önöknek. Bár tudom, hogy kényszeríthetnek rá, ha akarnak. „így van. Ez nem a maga döntése.” Egy pillanatra bevillantak a nagykövettel folytatott beszélgetéseim emlékei, majd Manuéla és az a másik taui férfi. Az apró részletek varázsütésre a helyükre kerültek. - A telepaták azok, igaz? - pillantottam Marsden nagykövetre. - A telepatákat akarják megfékezni! Őket hívják Arctalan Ellenségnek! Néhány napja, odafent a Gaián nem véletlenül faggatott a tp-képességekről és a K-vírusról. Ahogy aznap az orioni estélyen is. „Mégiscsak hasznos a kvantere?” - kérdezte Keiko Kaneko. „Máris felpezsdítette lassú, kémiai alapú gondolkodását? Ugye milyen egyszerűek az összefüggések, ha kellően gyors kombinációs képességgel rendelkezik?” Elsápadtam. Kanekónak igaza volt. Mintha más sebességgel gondolkodtam volna. A Marsden nagykövettel történő beszélgetések minden szavára emlékeztem, és a nagykövet témaváltásaiból valamiféle bonyolult mintázat kezdett 268

kialakulni. Sajnos egyelőre még kevés volt a rendelkezésre álló információ, hogy a teljes kép összeálljon... - A lány! - mondta váratlanul Zhijuan Marsden. Feszült arccal meredt maga elé, feltehetően a neuroterét használta. Aztán a magasba pillantott. - Újra áthatolt az alfamodja blokkolásán! „Lehetetlen!” - suttogta Kaneko, és ő is a magasba pillantott. „Pedig megtette!” - Mi történik? - kérdeztem idegesen. - Kezdenek elszabadulni az események - felelte Marsden. Az Arctalan Ellenség megtalált bennünket. „Szerencsére a TauGárda még nem ért ide” - közölte a virtuális Kaneko. „Induljanak!" Aztán a neurogramja semmivé foszlott. Marsden egy pillanatig még az ibolyaszínű Clyde-tengert bámulta, majd sietve befelé indult. Én közvetlenül a nyomában haladtam. - Hová megyünk? - kérdeztem, de nem kaptam választ, Marsden rám se hederített. Lesiettünk a földszintre, aztán ki a házból a tenger felé néző tágas teraszra. A cipőm talpa alatt sercegett a tengerpartról felsodort homok. Egy üres Alphard ereszkedett alá előttünk, port kavarva maga körül. Az oldalán az egyik autókölcsönző cég emblémája virított. Marsden rendelhette ide Summer-villeből. - Manuélával mi lesz? - kérdeztem. - Általa csak közel engednénk magunkhoz az Ellenséget felelte gyorsan Marsden, és folyamatosan a magasba tekintgetett. - Elárulná, hogy hol vagyunk, vagy egy óvatlan pillanatban megölné magát. Hirtelen megfordult. A parti ház mögül három férfi és két nő bukkant fél, és amint megláttak bennünket, rohanni kezdtek felénk. Az egyik nő teltebb alkata miatt lemaradt, a másik, egy kamaszlány viszont könnyedén tartotta a lépést a férfiakkal. Merev arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, viszont a kezében szorongatott kés magáért beszélt. A férfiak 269

egyike elegáns öltönyt viselt, az előtte haladó, bőrruhás neohippi tar fején és az arcán vörösen lángolt egy tekergő, szárnyas kígyót ábrázoló fénytetoválás. Ilyen minőséget csak a vimercate-i Gamma Pulsar szalonban tudtak csinálni, Nicole is ott készíttette a fénytetoválását, még mielőtt megismerkedtünk volna. A harmadik férfi látszott a legidősebbnek, nagyjából hetven tauévesnek gondoltam. Nagy hasa rengett futás közben, ennek ellenére láthatóan jó kondiban volt. Nem túl divatos öltözéke, valamint napbarnított bőre alapján mezőgazdasági munkásnak néztem. Meglepően gyorsan figyeltem meg a részleteket, és a következő pillanatban belém villant, hogy az effajta fotómemória szintén a poszthumánok egyik jellegzetessége. Marsden tenyerében megpillantottam egy ezüstszínű tárgyat. Egy jellegtelen kis pisztolyt, amely szinte elveszett a tenyerében. Sosem láttam még hasonlót, azt sem tudtam megállapítani, hogy lézer-, infra-, EM- vagy mechanikus elvű. Marsden ősi western-figurákra emlékeztető, hányaveti mozdulattal mellkason lőtte a kopasz, kígyótetoválásos férfit. Az megtántorodott egy pillanatra, de aztán máris visszanyerte az egyensúlyát. Némi zavartság ült ki az arcára, miközben a mellkasán parányi, véres folt keletkezett. Azonban a golyó láthatóan nem okozott komoly sérülést, talán csak a bőrét sértette fel. Marsden újra lőtt, ezúttal az öltönyöst találta el, aki szintén nem esett össze, csak megingott. Aztán a kopasz fickó hirtelen elgáncsolta a kamaszlányt. A lány arccal a homokba zuhant, a kopasz rávetette magát, kicsavarta a kezéből a kést, majd többször kíméletlenül oldalba rúgta a lányt. Az öltönyös ugyanekkor rátámadt a legidősebb férfira, és öklével többször a másik arcába sújtott. Marsden közönyösen figyelte az egymást ütlegelőket, én viszont nem értettem, mi történik. A kvanterchip gyorsan megadta a választ. „Kuenai kullancspisztoly. A lövedékei nanorobotokat tartalmazó kapszulák. A testtel való érintkezéskor felsértik a 270

bőrt, a nanorobotok pedig berágják magukat a véráramba, és négy-öt másodperc alatt eljutnak az agyba. Onnantól a nanorobotokra mentálisan ráhangolódott poszthumán átveheti az irányítást az ellenfelek elméje felett.” „Azt a két fickót a nagykövet irányítja?” „Pontosan.” Kullancspisztoly. Teljesen magától értetődőnek tűnt. Két légikocsi libbent a ház fölé, majd ereszkedni kezdtek. - A kocsiba! - intette feszülten Marsden. Azonnal engedelmeskedtem. A légikocsik leszálltak mellettünk, újabb férfiák és nők pattantak ki belőlük, és indultak meg felénk. Mindegyikük arcáról ugyanaz az abnormális elszántság sugárzott. Marsden nanolövedékeket lőtt a két legmasszívabb férfiba, majd beugrott mellém a kocsiba. Az Alphard fúziós generátora beindult, aztán a magasba emelkedtünk. Odalent brutális verekedés tört ki: a Marsden által utoljára eltalált két férfi mellett az öltönyös és a fénytetoválásos is rárontott az újonnan érkezőkre. Aztán eltávolodtunk, és magunk mögött hagytuk azt az őrült kavalkádot. - Tényleg maga irányította őket? - kérdeztem a nagykövetet, miközben a város melletti erdőből sokujjú kézként kiemelkedő Gretchen-fa felé suhantunk, majd néhány másodperccel később meg is kezdtük a leszállást. - Figyeljen rám! - fordult felém Zhijuan Marsden, nem törődve kérdésemmel. A kezében tartott kullancspisztolyt bámultam. - Amint leszállunk, maga futni kezd a Gretchen-fa felé. - Miért? - Keiko majd elmondja! Csak menjen a fához! Az erdő szélén ereszkedtünk le. Közelebb nem is mehettünk, mert a lombkoronák szinte összenőttek, és védelmezően zárták el a lenti világot. A Gretchen-fa talán egy kilométerre lehetett az erdő peremétől, mélyen bent, a fák között. Árnyéka baljóslatúan vetült a környékre. Az erdő határán, nagyjából ötven méterenként masszív, ötméteres oszlopok sorakoztak, 271

többségüket azonban megcsonkították. Az ép oszlopok között rozsdásodó drótkerítés feszült, a Getchen-fa régi biztonsági zónájának határa. Amint kiszálltam, több kocsi hajtóművének moraját hallottam meg a magasból. Legalább öt-hat jármű közeledett Summerville irányából, feltehetően hasonlóan dühös helyiekkel, akik vagy maguk is telepaták voltak, vagy magas tp-hányadosú személyek manipulálták őket, már amennyiben ilyesmi lehetséges. - Induljon! - mutatott a fák felé Marsden, és ott loholt a nyomomban. Mire elértük az egyik letaposott drótkerítés maradványainál az oszlopokat, a kocsik leereszkedtek a mezőre, és tucatnyian vettek üldözőbe bennünket. Marsden megfordult, célzásra emelte a kullancspisztolyát, és legalább hat-hét nanolövedéket eresztett a közeledőkbe. Aztán kitört az újabb verekedés. Megtorpantam, és megbabonázva figyeltem, ahogyan Marsdentől néhány méterre a kullancspisztollyal meglőtt emberek szembefordulnak a többiekkel. A nagykövet úgy állt előttük, mint egy bíró, aki a bunyót felügyeli. Időnként célba vett egy újabb férfit, és egy lövéssel a maga oldalára állította. Csakhogy Summerville irányából újabb légikocsik érkeztek, aztán száz méter magasan egy gárdista korvett is elsüvített a fejünk felett, majd nagy ívű fordulót vett, és ereszkedni kezdett felénk. - Menjen már! - üvöltött rám Marsden. Rövid habozás után otthagytam a nagykövetet, aki úgy irányította a maga oldalára fordított embereket, hogy elvágják az utat azok elől, akik utánam eredtek volna. Bevetettem magam az erdőbe, aztán újra egy pillantást vetettem hátra. Marsdent már csak éppen hogy láttam a bokrok és ágak takarásából. A verekedés egyre közelebb ért hozzá, és rájöttem, hogy kifogyhatott a tölténye, mert karba tett kézzel, és egykedvűen figyelte a körülötte kavargó küzdelmet. 272

Aztán többen rávetették magukat. Kések, botok villantak meg... Sarkon perdültem, és futottam, ahogy bírtam. Tudtam, hogy követni fognak, és a lincselés nem tartozott a kedvenc halálnemeim közé. Bár a K-vírushoz képest még ez is simán bevállalhatónak tűnt. A fatörzsek közül hamarosan kibontakozott a Gretchen-fa falként magasodó törzse. Mintha egy erőd falához érkeztem volna. A törzse nagyjából négyszáz méter átmérőjű lehetett, messze az erdő fölé magasodott, és nagyjából ötszáz méter magasságban kezdett szerteágazni. Az üldözőimet kerestem a fák között. Egyelőre még nem láttam és nem hallottam senkit. De tudtam, hogy jönnek, és nem volt kétségem afelől sem, hogy mi lesz a sorsom. Marsden nagykövetet minden bizonnyal agyonverték, és ezen még poszthumán felsőbbrendűség-tudata sem tudott változtatni. Marsden végig engem védett, hogy legyen időm elmenekülni, de azt sem tudtam, hogy miért? És miért kellett a fához jönnöm? „A K-vírus miatt” - közölte Keiko Kaneko. Pedig már azt hittem, visszatöltötte magát a Pavonisra. Sajnos nem volt ilyen szerencsém. Továbbra is itt volt velem. „A Gretchen-fák Kvírust termelő biogyárak. A testében lévő K-vírus a feltételezésünk szerint belépőkód is egyben. Be fog menni a fába, és megpróbálja beindítani a gretchenek gépezeteit.”

273

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Nem a Gaiához tereltek bennünket, hanem az űrlifthez, amely ismét üzemelt. Találgatni kezdtük, mi történhetett. Néhány napja a saját szememmel láttam, ahogy TauGárda megrongálta a mágnespályákat, hogy megakadályozza a földi csapatok felszínre jutását, de ezek szerint gyorsan kijavították a károkat. A kérdés már csak az volt, hogy kik. Nem hittem, hogy a földiek innen fentről képesek lettek volna rá, ahogy azt sem, hogy az a néhány száz katona, akik napokkal ezelőtt tűzharcba keveredtek a TauGárdával, huzamosabb ideig meg tudta volna tartani odalent az űrlift környékét. Ebből viszont az következett, hogy a liftközlekedést csak a tauiak állíthatták helyre. Vajon miért? A kormány alkut kötött volna a földiekkel? És melyik fél engedett? A földiek ugyan csapdába estek az Akhilleuszon, viszont a Tau csak a foglyok feláldozásával kerekedhetett felül a helyzeten, ezt pedig láthatóan senki sem merte vállalni. Aztán Gaurit és engem kiemeltek a tömegből, és a legfelső fülkéhez tereltek. Marius Imperioli, a felesége, Finnegan tábornok, anya, Juvonen igazgató és vagy kéttucat földi fegyveres már becsatolva ült a fotelekben. A zérókesztyűt és csizmát viselő katonák odavontak bennünket az anya melletti fotelekhez, és segítettek beszíjazni magunkat. - Minden rendben lesz - közölte mosolyogva anya. Valamiért nem hittem a mosolyának. Nem tudtam, ki beszél hozzám rajta keresztül, csak azt éreztem, hogy idegen a számomra. Iszonyatos gondolat volt. Imperioli és a felesége néhány 274

székkel arrébb éppen Finnegan tábornokkal beszélgettek, és ránk se hederítettek. - Mi történik? - kérdeztem komoran anyát. - Véget ért a harc. Marius Imperioli és Vasco békét kötöttek. - Milyen feltételekkel? - A földiek elengedik az összes túszt, a Tau pedig megnyitja a bolygót a földi bevándorlók előtt. - Megnyitja? - ismételtem döbbenten. - Ezt nem hiszem el! - hőbörgött Gauri. - A kormányzó nem lehet ilyen ostoba! Néhány katona furcsa szemeket eresztett a kislánytestben élő Gaurira. - Ez bizonyult az egyetlen olyan humánus megoldásnak, ami az emberiség érdekeit szolgálja - felelte anya, mintha egy bemagolt propagandaszöveget mondana fel. - Hidd el, így lesz a legjobb! A Tau képes lesz megbirkózni a bevándorlók tömegével. Meg akartam kérdezni, hogyan, de inkább hallgattam. Az események olyan váratlan irányba kanyarodtak, ami ellentmondott minden ésszerűségnek. Lehet, hogy a telepaták a befolyásuk alá vonták apát? Csakhogy Imperioli azt mondta, hogy nem képesek senkit sem befolyásolni. Ez viszont csak azt jelenthette, hogy apa is közéjük tartozik, vagy legalábbis valamilyen módon rávették az együttműködésre. Végül is neki is volt mérhető tp-hányadosa. Azonnal világossá vált a hirtelen történt kiegyezés háttere. Azt viszont nem értettem, hogy miért nem rögtön az érkezésükkor történt mindez? Vagy hogy a gyanakvó és a Tauhoz végletekig hűséges Xiang Yining hogyan engedhette, hogy ez megtörténjen. Nem olyannak ismertem a kemény admirálist, aki tétlenül végignézi, ahogy a Taut elözönlik a földiek. Őt ebben a szituációban nem feszélyezhette néhány civil áldozat. Közben az űrlift elindult, a lefelé irányuló gyorsulástól a gyomrom a torkomba ugrott. Aztán állandósult az ereszkedési sebesség, és némán zuhantunk a felszín felé. Gauri elaludt, és 275

mivel anya egy szót sem szólt hozzám, inkább folytattam a naplómat. „Túl sok bevándorlót hallgattam meg a szavaik, a mögöttük rejlő érzések - fájdalom és keserűség, néha ostobaság kevélység és pökhendiség - zűrzavaros egyvelegként visszhangzottak a fejemben, és nem hagytak nyugtot. Megpróbálhattuk átérezni a földiek reményvesztettségét, de nem sikerülhetett. A Föld túl messze volt..” Akkor legalábbis ezt gondoltam. Ma már tudom, hogy nincs elég messze. Irigyeltem a Pavonist, amiért hozzájuk csak több, mint egy évtized múlva érkezik a bevándorlóhullám. Az események felidézésével elértem a kormányzói estélyhez, ami után minden megváltozott. Aztán jött az a lidérces másnap reggel, amikor talán végérvényesen elvesztettem Eliottot. Szerettem volna beszélni vele, legalább tudni, hogy hol van, hogy jól van. Imperioliék azt mondták, hogy a pavonisiak foglyul ejtették. Napok óta semmit sem tudtunk egymásról, pont akkor, amikor a leginkább szükségünk lett volna a másikra. Legalábbis nekem szükségem volt rá. Egyszerre csak visszatért a TauNet. Meglepődtem, aztán még inkább, hiszen azt gondoltam volna, hogy számomra az alfamodon keresztül az árnyékolástól függetlenül blokkolják a TauNet hozzáférést. Sajnos a neurokom funkciók továbbra sem működtek, pedig azonnal Eliottot próbáltam hívni. Viszont a hírcsatornákat és minden egyéb funkciót elértem. Gyorsan letöltöttem az aktuális híreket, és jóleső érzéssel, izgatottan tértem vissza az információs vérkeringésbe. A legtöbb híradás azzal foglalkozott, hogy apa megállapodott Marius Imperiolival a földi menekültek letelepedéséről. A bejelentést hatalmas felzúdulás kísérte, a TauNetes online virtualchateken egymást érték a keresetlen kommentárok és a viták, noha arról még semmit sem lehetett tudni, hogy pontosan miről is állapodtak meg. Az egész Tau forrongott, szerte a bolygón tüntetések szerveződtek, de a TauGárda erőinek 276

figyelmeztető jelenléte az űrliftek körül és a nagyobb városokban egyelőre visszafogta az indulatokat. Egy vimercatei híradás a Mars-tengernél napokkal ezelőtt kezdődött építkezésekkel foglalkozott. Csakhogy közben hasonló szervezkedés kezdődött Purvis közelében, a Monroesík-ságnál, Új-Sanghajnál és Greengate-nél. Több más cég is érintetté vált, de az igazgatósági tagok és tulajdonosok tagadták, hogy ők adtak volna utasítást az építkezésekre. Sokan titkos kormányzati és gazdasági megállapodást sejtettek a háttérben a Tau kormányzata és a gazdasági vezetők, valamint a földiek között. Minden ezt támasztotta alá, de azért akadtak furcsaságok is, többek közt az, hogy a riportereknek egyetlen építkezőt sem sikerült szóra bírniuk, mitöbb ezek az emberek meglehetősen furcsán viselkedtek. A TauGárda minden építkezésre kivonult, de parancs hiányában végül csak biztosították a területet. Ha Imperioliék igazat beszéltek, akkor azok az emberek mind telepaták voltak, de sejtettem, hogy létszámuk a taui lakosságkörében ennél sokkal jelentősebb. Valószínűleg nem akarják felfedni, hogy ilyenfajta együttműködésre is képesek. Vajon a Gaián milyen arányban lehetnek a telepaták? Úgy sejtettem, jelentős létszámban. Egy másik tudósítás arról számolt be, hogy Xiang Yining admirális magánkompja leszállás közben hajtóműhiba miatt súlyos balesetet szenvedett az orioni kikötő közelében. Yininget a Szent Sebestyén kórházba szállították, több műtétet hajtottak végre rajta, de az állapota jelenleg is válságos volt. Rögtön tudtam, hogy ez a baleset nem véletlenül történt. Ezzel választ is kaptam a néhány perccel korábban magamnak feltett kérdésre. Yininget egyszerűen félreállították. Tudták, hogy ha szükséges, a Tau érdekében bármilyen politikus döntésével képes szembeszállni, és a TauGárda jelentős része feltétel nélkül engedelmeskedik neki. Lehet, hogy titokban másokat is kivontak a forgalomból? Például Mukenji 277

minisztert? Ő is eltűnt, pedig a fontos eseményekkel kapcsolatban előszeretettel nyilvánította ki a véleményét. Onnantól, hogy az első földi intersztelláris megérkezett, a Tau elveszett, és gyakorlatilag a telepaták uralma alá került, még ha erről a lakosság még most sem tud. Kezdtem érteni, hogy mire célozgattak Imperioliék, amikor azt mondták, hogy a pavonisi poszthumánok félnek tőlük. Ha a telepaták ilyen szoros együttműködésre képesek, már korábban is átvehették volna az uralmat, azonban úgy hittem, erre eddig egyáltalán nem volt szükségük. Most azonban, ahogy a földi menekültek első csoportjai megérkeztek a bolygóra, minden megváltozott. Aztán a Stellarl-en láttam egy friss beszámolót a TauGárda által Summerville közelében, néhány órával ezelőtt eleresztett kettes osztályú Schwarzschild-lyukról, amely kettőszáz négyzetkilométernyi területet letarolt, és megsemmisítette a summerville-i Gretchen-fát. A Schwarzschild-gyorsítók beindításához a greengate-i fúziós erőmű energiáját csapolták meg, amely Orion nyugati peremén, Greengate-ben és Newportban is ideiglenes áramellátási zavarokat okozott. A magasból készített felvételeken látható volt, ahogy a Gretchen-fa közelében egyszer csak baljóslatúan örvénylő sötétség öltött alakot. Mintha a pokol bugyrai nyíltak volna meg éppen. A kommentátor valami olyasmiről beszélt, hogy a gyorsítók az elektromágneses körpályákon közel fénysebességre gyorsítanak fel arany atommagokat, amelyek ütköztetésével mesterséges rést ütnek a téridőben. A mesterséges mini Schwarzschild-lyuk körül spirálisan örvényleni és torzulni kezdett a téridő, mintha hatalmas, sötét marok szorult volna össze a táj felett. Aztán elviselhetetlen süvítés támadt, és a fekete lyuk megkezdte pusztítását. Elnyelt mindent, bokrokat, fákat, a talajt és rövid küzdelem után a gretchenek ősi emlékét is. Bénultan figyeltem az eseményeket. A Gretchen-fa a környező fákkal és a kiszakított talajjal ellentétben sokáig stabilan tartotta magát, valószínűleg a kiterjedt gyökérzetének köszönhetően. Az alakja azonban 278

hamarosan torzulni kezdett, a törzse elhajolt, ahogyan a gyökérzet körül a fekete lyuk felszippantotta a talajt. Ágak törtek le róla, aztán az egész építmény megdőlt, nem sokkal később pedig a törzse kettéroppant, majd a gravitációs terhelés alatt további részekre szakadt, hogy aztán eltűnjön a téridőhasadék mohó szájában. A mini Schwarzschild-lyuk továbbra is a levegőben örvénylett, aztán hirtelen megindult Summerville irányába. - Már régen meg kellett volna semmisíteniük! - hallottam a kommentátor kétségbeesett hangját. - Most kaptuk a jelentést, hogy a Gretchen-fa a pusztulása előtt szinguláris örvényt bocsátott ki, ami... valahogyan stabilizálta a Schwarzschildlyukat, mielőtt a hadsereg összeomlasztotta volna! A TauGárda elveszítette felette a kontrollt! A szakértők tehetetlenül állnak mellettem. Meg tudják fékezni? - fordult a kommentátor idegesen egy ezredesi rangot viselő, mandulaszemű katonatiszthez. - A szakembereink dolgoznak rajta. Elővigyázatosságból már elrendeltük Summerville azonnali kiürítését - felelte a tiszt rezzenéstelen arccal. Letöltöttem a személyi adatait: Yoshiro Sugiyama, Schwarzschild védelmi egység. Végzettsége: részecskefizikus, kutatási terület: fekete lyukak, féreglyukak. Mindent megteszünk, hogy megállítsuk. - Elérte Summerville külső kerületeit! - kiabálta szinte hisztérikus hangon a riporter. - Istenem! Tucatnyi kocsi röppent a magasba, menekültek az aprónak tűnő, de hatalmas erővel rendelkező gravitációs örvény elől, az újabb és újabb hangrobbanások robajai lidérces zenét alkottak a fekete lyuk felé süvítő levegő sikításával. Néhány légikocsi azonban nem volt elég gyors. A gravitációs vonzás porörvénye foglyul ejtette őket nem létező, láthatatlan pókhálójával, amelyből nem volt menekvés. Hiába kapcsoltak maximális teljesítményre, a gigászi erő magába szívta őket. Elképzeltem, milyen lehet, amikor az ember rájön, hogy az 279

eseményhorizonton belülre került, ahonnan már nincs menekvés. A Schwarzschild-lyuk váratlanul, hatalmas, fülsértő dörrenés kíséretében megsemmisült. A hirtelen keletkezett vákuum helyére beözönlő levegő lökéshulláma végigdübörgött a környéken. A riporter másodpercekig nem tudott megszólalni a döbbenettől, és amikor végül megtalálta a hangját, akkor is csak hebegett: - Miért kellett megsemmisíteniük... a fát? Miért kellett polgári személyek életét kockára tenniük? - Nem mondhatok semmit azon túl, hogy mindez a Tau érdekében történt - közölte Sugiyama ezredes. Kezdtem érteni, hogy miért őt tolták a nyilvánosság elé. A nyugalma kikezdhetetlennek tűnt. - Csak annyit mondhatok, hogy egy olyan veszélyt hárítottunk el, ami rengeteg ember életét követelhette volna. Sajnálom, hogy ártatlanok is áldozatul estek a hadműveletnek, mindent megtettünk, hogy ez ne történjen meg de nem sikerült. - Ki adott utasítást a hadműveletre? - Vasco Prakesh kormányzó. Úgy tájékoztattak, hogy hamarosan sajtótájékoztatót fog tartani a történtekkel kapcsolatban, kérem, addig legyenek türelemmel. Ekkor még nem tudtam, hogy ez a veszélyelhárítás valójában mit is jelent a számomra.

A kormányzói palotába kísértek, egyenesen apához, aki a déli kupolában berendezett terebélyes irodájában fogadott bennünket. Évekkel ezelőtt jártam nála utoljára, de nem is változott semmi a programozható falmintán kívül, ami régen a Taut ábrázolta a mögüle előbukkanó Tau Cetivel, ezúttal viszont a Föld és a Hold térhatású párosát csodálhattam meg. Az ablakok egyenesen az orioni Gretchen-fára néztek. - Mi folyik itt, apa? - szegeztem neki a kérdést. - Hogy engedhetted ezt meg? 280

- A döntés az emberiség érdekeit szolgálja - felelte feszengve. Hellyel kínált bennünket, de nem törődtem vele. Egyáltalán nem akartam leülni. - És a Tau? A tauiak? - Nem lesz semmi baj - nyugtatott apa. - A Tau képes megbirkózni a jelenlegi populáció többszörösével is. Hely van bőven, legfeljebb kezdetben, amíg meg nem teremtjük az élet legalapvetőbb feltételeit, kicsit szűkölködni fogunk. Eddig azzal áltattam magam, hogy apa valóban a Tau érdekében döntött, de egyértelmű volt, hogy ő is Imperioliék cinkosa. Mégpedig nem is akárhogy. - Nem hiába dolgozik sok ezernyi emberetek a Marstengernél és a többi építkezésnél, igaz? Kell a hely a földiek számára. - így van. - Nem is tagadta, velük volt ő is. - Ügy tűnik, még több embert be kell majd vonnunk, de nem tart sokáig, és ha majd a földiek letelepednek, ők veszik át a munkát. Egyáltalán nem érdekeltek a nagy tervek. Elfintorodtam. - Mik vagytok ti? - Az emberiség jövője - felelte rezzenéstelen arccal apa. - Sajnálom, hogy neked már nincs lehetőséged részt venni mindebben. - A poszthumánok is ezt gondolják magukról - vetette közbe Gauri. - Hihetetlenül népszerű foglalkozás ez. - Hol van Eliott? - kérdeztem. Már semmi más nem érdekelt. - Mit csináltatok vele? Apa arca elkomorult. - A pavonisiak olyasmire akarták rávenni, amit nem engedhettünk. - Mélyen a szemembe nézett. - Eliott meghalt. Sajnálom. - Nem hiszek neked! - suttogtam elcsukló hangon. - Hazudsz. - Marsden nagykövet azt akarta, hogy bemenjen egy Gretchen-fába. A Gretchen-fák valójában nem szobrok, ahogy eddig gondoltuk, hanem olyan, magasan fejlett, biotechnológiai gépezetek, amelyek a K-vírus előállítására épültek. A Keiden 281

valamiért már korábban működésbe léptek, és a pavonisiak most Eliott által be akarták indítani az itteni rendszert is. Állítólag egy K-vírussal fertőzött személy képes bejutni a fába, és ezt érthető módon nem engedhettük. Az egész Taut elpusztították volna. - Bénultan hallgattam. - Eliottot többen próbálták megállítani, de Marsden nagykövet fedezte, amíg bejutott a Summerville melletti Gretchen-fába. A TauGárda azonnal intézkedett, és egy Schwarzschild-lyukkal letarolták a gretchen építményt, valamint a környező erdőséget. Az erőm elhagyott, és éreztem, hogy mindjárt kicsúszik alólam a talaj. Megtámaszkodtam az egyik fotelben, aztán le is rogytam rá. Gauri leült mellém, és megfogta a kezemet. Könnycseppek buggyantak elő a szemem sarkából, de gyorsan letöröltem őket. A fájdalmam senki másra nem tartozott. A kemik mirigyemmel gyorsan nyugtatót termeltettem, de sajnos nem hatott olyan gyorsan, mint szerettem volna. Eliott... Ez már túl sok volt. Miközben rá gondoltam, egy visszataszító gondolat kezdett motoszkálni a fejemben. El akartam űzni, de makacsul tartotta magát, és azt súgta, hogy talán így a legjobb Eliott számára. Legalább megmenekült a Kvírus és a szenvedés elől. - Miért nem rombolják le az összes Gretchen-fát? - kérdezte Gauri apától, miközben én a kezét szorongattam. - Akkor nem kellene félniük a poszthumánoktól és a vírustól. - Nem félünk tőlük. Egy Gretchen-fák elleni esetleges újabb támadás azonban óriási felelőtlenség lenne. Nem ismerjük a fák működését. Igazából semmit sem tudunk róluk. Hiába vizsgáltuk meg a belsejüket, nem tudjuk, hogyan működnek. Ezúttal szerencsénk volt, noha a Gretchen-fa így is megzavarta a Schwarzschild-lyukat, amely kis híján rászabadult Summerville-re. Az is lehet, hogy a legközelebbi ilyen támadásunk aktiválja az összes K-vírus termelő biogépet, és mi magunk idézzük elő a beindulásukat. Nem akarjuk a Taut egy újabb Keiddé tenni. Más terveink vannak a bolygóval. Ráadásul a Gretchen-fák közel fele egy-egy város közepén áll. 282

Már így is túl sokan haltak meg. A pavonisiaknak az újabb támadási kísérlethez K-vírussal fertőzött emberekre van szüksége, és ez komoly korlátot jelent a számukra. Eliott után ti ketten léptetek elő a poszthumánok elsődleges célpontjává. Más K-vírussal fertőzött ember nincs a Taun. - Biztos vagy ebben, nagypapai - kötekedett Gauri. Nekem már nem volt erőm megszólalni. - Biztos - bólintotta apa. - Figyeltük Eliottot, senkit nem fertőzött meg. A pavonisiak bázisait felkutattuk és felszámoltuk, a legtöbb ügynöküket likvidáltuk, de néhányan még megbújhatnak a bolygón. Ők most majd benneteket akarnak elrabolni, hogy ti tegyétek meg, ami Eliottnak nem sikerült. De ne aggódjatok, vigyázunk rátok. - És ezt mind el fogod mesélni a sajtótájékoztatón? - Ugyan, a Gretchen-fák és a K-vírus kapcsolatáról semmit sem fogok mondani. Az csak felesleges pánikot keltene, erre pedig nincs szükségünk. - Apa könnyektől fátyolos szemembe nézett. - Tudod... sajnálom, hogy ti már nem lehettek részesei mindennek. Ezt már Irina Poyer is mondta, odafent az Akhilleuszon. - Miért? - kérdeztem önkéntelenül, noha egyáltalán nem érdekelt a válasz. Még abban sem voltam biztos, hogy valóban az apám beszél-e hozzánk. - Hogy átérezzétek... - ...a totális egyesülést - fejezte be egy női hang a hátunk mögül. Megfordultam. Irina Poyer és Marius Imperioli sétáltak be éppen az irodába. - A teljes személyiség, a legapróbb gondolatrezdülések és érzések megosztását, az egybeolvadást egy hatalmas közösséggel. Olyan élményről beszélek, amihez képest a szex, a valaha megtapasztalt legelemibb orgazmus semmit sem jelent. Mintha egyszerre mindenhol ott lennél. Mintha egyszerre mindenki lennél, mindenkit ismernél, mégpedig olyan mélyen, ahogy azelőtt még senkit. Amikor az egyéniséged háttérbe szorul és lényegtelenné válik. Addig, amíg valaki nem érzi ezt át, nem is fogja megérteni. 283

- Miféle közösségről beszél? - kérdezte Gauri. - Azt akarja mondani, hogy... te jó ég! Azok, akiknek van mérhető tp-hányadosa, valamiféle kollektív tudatként élik meg ezt a kapcsolatot? - Mondhatjuk így is - bólintotta Imperioli. - Sosem vágytam ilyesfajta csoportszex-élményre - fintorodott el Gauri. - Pedig ez az, amiért igazán érdemes élni - felelte apa, figyelmen kívül hagyva Gauri gúnyos megjegyzését. - Ez az evolúció következő lépcsőfoka, az egybeforrt emberiség találkozása az Univerzummal. Találkozás Istennel. Rémisztő bizonyosság és fanatizmus áradt a szavaikból. Megragadtam Gauri csuklóját, mielőtt valami meggondolatlanságot válaszolna. Egyáltalán nem értettem, hogy apa miről beszélt, de jobbnak láttam, ha nem provokáljuk őket. Mintha nem is emberekkel beszélgettünk volna. Anya után apát is elvesztettem. Eliott meghalt, és ez még jobban hozzájárult ahhoz, hogy az elkövetkező két hétben egyre távolabb kerüljek a világtól. A kormányzói palotát nem hagyhattuk el, a lakosztályunkon kívül csak gárdista kísérettel közlekedhettünk. Nem is lett volna kedvem kimenni az utcákra. A Tau idegenné vált a számomra, és régen éreztem magam ennyire magányosnak. Őriztek bennünket, de ezen felül senki nem törődött velünk, se anya, se apa, se más. A körülöttünk zajló események egyre inkább háttérbe szorultak, és lényegtelenné váltak. Pedig a Tau a szemünk láttára, napról napra változott. Egyedül Gauriba kapaszkodhattam, ő jelentette az egyetlen támaszt, miközben egyre közelebb sodródtam ahhoz a pillanathoz, ami a halálom és az újjászületésem is lesz egyben. Csakhogy hiába volt mellettem a nap minden percében, őt is távolinak éreztem. És még mindig őt hibáztattam mindenért. 284

Nem azért, amiért hagyta, hogy Wilton megfertőzzön, hanem azért, mert nem figyelmeztetett rögtön az elején. Akkor legalább soha nem engedtem volna közel magamhoz Eliottot, és így nem ítéltem volna halálra sem. Hat-hét nap elteltével a hasam már jól láthatóan kigömbölyödött, és ezzel együtt új gondolatok törtek utat maguknak, és szorítottak ki minden mást a fejemből. Néha úgy éreztem, egy szörnyet nevelek, hogy aztán bűntudattól lángolva órákig simogassam a hasamat, és suttogva beszéljek a picihez. Végtére is az én gyermekem volt. A mi közös gyermekünk Eliottal. Érzelmi kitöréseimet a kemik folyamatos nyugtatótermeléssel próbálta ellensúlyozni, de ettől meg úgy éreztem magam, mint egy zombi, így végül lekapcsoltam a mirigychipet. Ne akarja helyettem megoldani a problémáimat. Minden bizonnyal azonnal jelentést küldött az orvosomnak, de ebben a helyzetben nem hittem, hogy bárkit is érdekelne, mit csinálok a kemikemmel. - Mi van az apa génjeivel? - kérdeztem ma délután Gauritól. - Mit tesz vele a K-vírus? - Mit tenne? - nézett rám értetlenül, miközben az ebédnél kapott almáját majszolta. Ő egykedvűen viselte ezeket a napokat: a TauNeten böngészte a híreket, tornázott, olvasott. Persze, könnyű volt neki. Legalábbis addig, amíg meg nem születik a gyermekem. - A gyermekben az apa génjei is ott vannak? - Persze! A génállományom fele Wiltontól származik, és legalább az halovány vigaszt ad, hogy valami megmaradt nekem belőle, még hacsak ilyen formában is. A tudatod a tiéd lesz, de a tested a kettőtök egyesüléséből születik majd újjá. Arra gondoltam, hogy valójában egészen más történik: elorzom a leendő közös gyermekünk testét, hogy én tovább élhessek. - És mi van az újszülött saját tudatával? - A te tudatod formálódik és éled újjá lassan benne. Kezdettől te tapasztalsz meg mindent, csak akkor még nem tudsz 285

magadról. Bár, valaki, még a Tempus Fugiton azt mondta, hogy az újszülött fejlődő tudata talán genetikai irányítás alatt forr lassan egybe a régi tudattal, bár ez csak feltételezés. Ne félj, nem lesz semmi baj! Vigyázok rád. Hálásan elmosolyodtam, de ugyanakkor azon töprengtem, hogy valóban megbízhatok-e Gauriban? Miért higgyem el, hogy valóban vigyáz rám a születésem után? Hiszen mindig is önző módon viselkedett. Saját lelki nyugalmam érdekében elhessegettem a baljós gondolatokat. A pocakom már jókorára nőtt, és rengeteget is ettem, mégis egyre gyengébbnek éreztem magam. Mind jobban fárasztottak a hosszabb séták, ülésre és fekvésre vágytam inkább. Már csak az érdekelt, hogy a naplóírással utolérjem az eseményeket. Talán azért is, mert segített elterelni a gondolataimat is Eliott haláláról és saját magamról. Látszólag naphosszat bámultam magam elé, de közben elszántan dolgoztam, és emlékeztem. Néha kicsordultak a könnyeim, ahogy felidéztem egy-egy fájdalmas emléket, legfőképpen az azután követőeket, hogy Eliott végighallgatta a régi naplómat. Rájöttem, hogy sokkal többet jelentett a számomra, mint eddig gondoltam. „Egy pillanatra mintha jéggé dermedt volna körülöttem az idő. Aztán a jég repedezni kezdett, majd éles szilánkokra roppant szét. Tudtam, mit tároltam annak a neunak a memóriájában. A legféltettebb titkomat, a gonosz, palackba zárt szellemet, ami ha kiszabadul, tönkreteheti a boldogságunkat. Hát, most kiszabadult, és egyenesen Eliott szívébe döfte a tőrét...” Eszembe jutott Peter Valens is. Tudni szerettem volna, mi lett vele. Feltételeztem, hogy még mindig az Akhilleuszon lehet, végtére is ő intersztelláris pilóta, minden bizonnyal hamarosan visszairányítják a Földre egy hajón, és így újra évtizedekre eltávolodik a valóságtól. Kezdtem irigyelni azért, hogy ilyen egyszerűen el tud bújni a világ elől. 286

A Taut ellepték a kriobölcsők. Nemrég még a Földre vágytam, hát most itt volt minden, amit ott találtam volna. Földiek és kriobölcsők. Százezernyi kriobölcső, sőt milliónyi. Nap mint nap a TauNetes híradásokat figyeltem az érkező intersztellárisokról. Az űrliftek fel-alá ingáztak, és szállították a lefagyasztott földieket a felszínre. Voltak olyanok, akiket odafent, az orbitvárosokban ébresztettek fel, de a bölcsők többségét egyelőre csak katalogizálták, és a bennük fekvőket szigorú ütemterv alapján emelték ki már idelent, a Taun. Amióta az Akhilleuszon Imperioliékkal folytatott beszélgetésünket leadták a hírcsatornáknak, a pavonisiakkal szemben lincshangulat alakult ki. Néhány nappal azelőtt, hogy lejöttünk az Akhilleuszról, több száz ingerült és fanatikus taui rohamozta meg a pavonisi Kaneko Industries summerville-i központját. Tucatnyi pavonisi dolgozót öltek meg az elszabadult indulatok közepette, míg végül a TauGárda erői közbeavatkoztak, és elkülönítették a pavonisiakat a feldühödött tauiaktól, majd védelem alá helyezték őket. Néhány nappal később a nem sokkal később a Schwarzschild lyukkal megsemmisített Gretchen-fa közelében meggyilkolták Zhijuan Marsden nagykövetet is. Azért maradt bennem némi kétely a pavonisiak céljaival kapcsolatban. Az ember nem pusztítja el azt, amin uralkodni akar, márpedig a pavonisiak látszólag pontosan ezt tették. Mindegy, előbb-utóbb meg fogom tudni. Ha nem ebben az életemben, majd a következőben, már ha egyáltalán túlélem a szülést, és Gauri valóban úgy fog felnevelni, ahogyan én felneveltem őt. Nem tetszik ez a kettőnk közt kialakult kötelék, de a jelenlegi helyzetben kénytelen vagyok ragaszkodni hozzá. Tegnap megérkezett a Vlagyimir Putyin hétszázezer kriobölcsővel, ma a Bhaskar Avani egymillió indiaival, de egyelőre még geostacionárius pályán várakoznak, távol az 287

orbitvárosoktól. Ki tudja meddig. Nem is hajók ezek, hanem koporsókkal telezsúfolt kripták... Talán még tíz napom lehet hátra a szülésig. Tíz nap, amíg még emlékezhetek az életemre, amíg még képes vagyok önállóan cselekedni, gondolkodni. Az erőm rohamosan fogy, már a lakosztályban is csak nehezen közlekedek. Rettegek a tükörbe nézni, mégis nap mint nap megteszem, hogy elborzadjak magamtól. Már szinte fel sem ismerem régi önmagam. Ugyanúgy romlik az állapotom, ahogyan Gaurié is a terhessége végére: a gyönyörű nőből lesoványodott, meggyötört roncs lett. A magzat minden energiát önmaga minél gyorsabb fejlődésére fordít. Az arcom beesett, szemem alatt sötét árnyékok gyülekeznek, a testem eltorzult, lepusztult. Legalább Eliott nem lát ilyen állapotban. Nem, ezt azért nem gondoltam komolyan. Inkább elviselem a szégyent, csak legalább itt lenne, velem. Késő délután van, a nap nemrég kelt fel. Szeretem ezeket a délutáni napfelkeltéket, reggel az ember nem tud elég korán kelni, hogy része lehessen benne. Kint ücsörgők a palota nyugati szárnyában lévő szobánk erkélyén, és Orion City nyüzsgését figyelem. Pont rálátok a Gretchen-fára. Orion szürkéllik a kavargó porszéltől, a város távolabbi részei belevesznek az átláthatatlan porfüggönybe. Az erkély szűrőmezője távol tartja a port és a szelet, de beengedi dühös süvítését. Jó lenne egy kis eső, ami felfrissítené a levegőt és kimosná a port a városból, de ebben az időszakban sajnos csak ritkán szokott esni. Az élet zajlik, én viszont lassanként eltávolodom tőle.

...Néhány percre elbóbiskoltam. Ráz a hideg, biztos lázam van. Akárcsak Gaurinak hajdanán. Minden úgy zajlik, mint nála. Megremeg az erkélyajtó üvege. 288

Aztán újra. Sőt nem csak az üveg, hanem az egész erkély reng a talpam alatt. Földrengés? Sivító hangorkán támad, és ezzel egy időben fényes tűzgömb röppen a magasba a Gretchen-fa egyik ágából, lila árnyalatú, gyorsan oszló, ködszerű csíkot hagyva maga után. - Mi ez? - Gauri mezítláb rohan ki az erkélyre. - Mi történik? - Nem tudom - felelem. A hangom erőtlen. Újabb tűzgömb röppen a magasba. Hosszan követem a tekintetemmel. Kelet felé repül, óriási ívet írva le. Több tíz kilométer magasra is felemelkedik, majd végül belevész a város köré boruló szürkeségbe. Ismét egy fénylő csóva tör a magasba, majd még egy és még egy. Aztán a süvítés folyamatossá válik, most már a Gretchenfa minden ágából tűzgömbök indulnak útjukra: kicsik és nagyok, vakítóak és halványak, mint egy különös, ünnepi tűzijáték rakétái. A fényük még a porfüggönyön is átragyog. - A K-vírus - mondja halkan Gauri. Egy ideig még a fényekben gyönyörködik, aztán vállat von, és visszamegy a szobába. Pontosan emlékszem apa szavaira: a Gretchen-fák biotechnológiai gépezetek, amelyek a K-vírus előállítására készültek. Eljött az apokalipszis.

A Gretchen-fa energikus tűzijátéka már fél órája tart, és mivel a szél közben lecsendesedett, egyértelművé vált, hogy valamit a levegőbe szór. Az ég a szokásosnál élénkebb lilásrózsaszínben pompázik. A TauNet valamennyi hírcsatornája a Gretchen-fákkal foglalkozik, ugyanis a bolygón valamennyi fa működésbe lendült. A riporterek a kormánytagokat és a TauGárda szakértőit faggatják, hogy mi is történik tulajdonképpen, de senki sem tud, vagy inkább nem akar felelni. Ha igaz, amit apa mondott, milliók fognak meghalni, és legalább ugyanennyien fertőződnek meg az időzített, személyre szabott halálos ítélettel. 289

Mégis apró mosoly ül ki az arcomra. Lehet, hogy önző vagyok, de mást sem érdekel az én szenvedésem. Milliók fognak meghalni, de... Eliott talán életben van. Egy nappal a Gretchen-fák tűzijátéka után jelentkeztek az első betegek. Amikor a TauNet híradóiban hivatalosan is bejelentették, hogy a Gretchen-fák a keidi K-vírust pumpálták a levegőbe, kitört a pánik. A fák lassanként lenyugodtak, már csak időnként röpítettek a magasba egy-egy tűzgömböt, de ekkorra a levegő már telítődött, a K-vírussal. Sokan az orbitvárosokra akartak feljutni, remélve, hogy így elkerülhetik a fertőzést, de a TauGárda lezárta az űrlifteket, szűrőmaszkos gárdista alakulatok vontak kordont a három lift és a kikötők köré. Azt vártam, hogy anya vagy apa értem jön, de aztán a hírműsorban arról számoltak be, hogy fél órával a Gretchen-fák beindulása után néhány ismert személy elhagyta a bolygót, és az Agamemnón orbitvárosra távoztak. Köztük volt az Imperioli házaspár, valamint apa és anya is. - Elmenekültek - jegyzi meg Gauri, aki szintén a híreket nézte. - Vajon időben? Anyára gondolok, arra az asszonyra, aki valaha volt. De az édesanyám már nem létezett, csupán egy kollektív tudatban, vagy miben élő telepata, ahogy apa is, akik elmenekültek a vírus elől. Vajon önszántukból menekültek? Van egyáltalán saját akaratuk egy ilyen kollektív közösségben? Az erkélyről a palota előtt összeverődött embereket figyelem: a fosztogatókat, az eszüket vésztőkét, a beletörődőket és az űrliftek félé menekülőket. A palota folyosóiról ordítozás zaja szűrődik be. - El kell mennünk innen! - mondja ingerülten Gauri. - Az előbb kilestem az ajtón. Senki nem őriz már bennünket. Ahogy elnézem, a személyzet éppen kifosztja a palotát. Hallom, amit mond, de nem érdekel. 290

- Meg kell találnunk Eliottot! - felelem végül. Tudom, hogy ettől ideges lesz. - Persze. Kimegyünk innen, és megkeressük - gúnyolódik, aztán vállat von, és az ajtóhoz siet, majd kilép rajta. - Hová mész? - kiáltom kétségbeesetten. - Körülnézek odakint. Ne aggódj, visszajövök. Egyedül maradok. A neumon Eliottot próbálom elérni, de az az átkozott alfamod továbbra is blokkolja a kommunikációt. Megérintem, majd tétován két ujjam közé csípve megpróbálom elválasztani a halántékomtól. Nem tudom, miért gondoltam, hogy most majd sikerül. Az éles fájdalom gyorsan meggyőz róla, hogy nem én leszek az az ember, aki puszta kézzel megszabadul egy alfamodtól. A baba nyugtalanul rúg néhányat, kezemet a hasamra téve igyekszem megnyugtatni. Aztán a retinámra villantom a Stellar1 élő közvetítését. Erőszakos cselekmények százairól számolnak be. Sokan fegyverrel tombolnak a belvárosban, és a legtöbb helyen az ököljog a legfőbb törvény. Betörtek a kormányzói palotába! Élőben nézem a TauNeten, a Stellar1-en, közben az erkélyről rálátok a palota előtti térre, ahol több ezren tömörülnek. Mindenki meg van őrülve, és mivel apáék elmenekültek, a palotát is szabad prédának tekintik. Gauri ront be az ajtón. - Menjünk innen! - Hová? - El! Ugye tudod, mi lesz itt néhány napon belül? A vírus végez a lakosság felével, mindenhol haldoklók fognak heverni, de senki nem törődik majd velük. Emlékszem a Keidre, ott is ez történt. Mindenki megőrül, és csak kevesen lesznek képesek emberként viselkedni. Valahogyan át kell vészelnünk ezeket a napokat, és neked nyugodt helyre van szükséged a szüléshez. Ez itt nem az. 291

Szuszogok. Nehezemre esik a légzés. Odakintről éles női sikoly harsan. Nem akarom tudni, mi történik. - Nézz körül! Van értelme? - Ne add fel! - ragadja meg a kezemet Gauri. Piciny ujjai rászorulnak a csuklómra. - Most már ne! - Szükségem van Eliottra! - Tudom - feleli a Gauri, miközben óvatosan, a pocakomra vigyázva átölel. - Megkeressük, ne félj! A Gretchen-fák beindultak, tehát élnie kell. Én melletted leszek. Gyere! - Segít felállni, aztán máris az ajtó felé húz. - Gondolom, az Alpharddal sem tudsz kapcsolatba lépni. Pedig azzal hazamehetnénk Purvisbe, ott talán biztonságosabb lenne. Meg kell húznunk magunkat, míg helyre áll a rend, és lecsillapodnak az indulatok. Mindenekelőtt élelmet kell szereznünk néhány napra, de lehet, hogy több dekádra is. Az lesz a legjobb, ha... - Elég! - kiáltom. - Hagyd abba! - Gyere! - húz maga után, és már nincs erőm ellenkezni. - Majd csak találunk valakit, aki átvisz Purvisbe. Hagyom, hogy Gauri döntsön és gondolkodjon helyettem. Engem már semmi nem érdekel. Csak ez az ostoba napló. Miért írom még mindig? Miért írom még most, ebben a pillanatban is?

Valahogyan kijutunk a palotából. Szerencsére odakint viszonylag szélcsend van, mintha még a szél is megrémült volna a városban zajló eseményektől. Átvágunk a Radzsahídon, mögöttünk a Bombay deltájának egyik ága hömpölyög. A part menti Dareiosz sétányon mozdulatlan testek hevernek. Nem tudom, élnek-e még? Az egyik egy fiatal férfi, az arca csupa vér. Ez nem lehet a K-vírus... Agyonverték. Nem messze egy idősebb, lesoványodott nő hever. Ő él, és nem látni rajta semmilyen külső sérülést. Nehezen veszi a 292

levegőt, az ajkai lassan mozognak. Lehunyt szemhéjai mögül könnycseppek szivárognak elő. Lelassítanék, de Gauri erőszakosan továbbhúz maga után, noha ő is látta a nőt. - Nem szabad senkivel sem törődnünk! - suttogja. - Csak magunkkal. Egy kocsi suhan el alig néhány méterrel a fejünk felett, majd meredeken felfelé kanyarodik, és a város fölé libben. Gyanúsan kevés a jármű a levegőben. Odébb fiatal suhancok a földön heverőket fosztogatják: leveszik róluk a ruhát, cipőt és mindent, ami értékes. Aztán az egyik haldokló valahonnan erőt merít, és megragadja az egyik suhanc karját. Erre többen odaugranak, és rugdosni kezdik a szerencsétlent. Hányingerem támad, gyorsan elfordítom a fejem a Rio Bombay irányába. A vízben tetemek sodródnak az öböl felé. - Ne siess annyira! - kérem Gaurit. - Egyáltalán hová megyünk? Gauri megáll, néhány méternyire eltávolodik tőlem, és körbepillant. A hasamat fogom, és nehézkesen szuszogok. Nyugtalan a baba, érzi az idegességemet, a kétségbeesésemet. A Mekka téri mecsetből felhangzik a müezzin imára hívó szava. A hithű mohamedánok minden bizonnyal mind odavonulnak. Ok legalább még hisznek valamiben. Én már semmiben sem hiszek. - Nicole! - sikoltja Gauri felém fordulva. Egyenesen a hátam mögé néz, a szemében dermesztő rémület. Önkéntelenül megfordulok. Egy gárdistával nézek farkasszemet. Csak páncélt visel, a sisakját valahol elhagyhatta. Egyenesen engem vesz célba az infrapuskájával. Szép barna szeme van, csak ne lángolna annyira az őrülettől. Érzem, hogy ölni akar. Bárcsak meghúzná a ravaszt, és véget érne ez az egész. Az ujja megrándul. Én...

293

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

A Gretchen-fa érdes felületét néztem, megérinteni azonban nem mertem. A pavonisiak el akarták terjeszteni a K-vírust az egész bolygón, és egyáltalán nem érdekelték őket a következmények. Velem akarták beindíttatni a fákat. - Nem fogom megtenni - jelentettem ki. Annyit megtehettem, hogy nem szabad akaratomból engedelmeskedtem nekik. A kvanter révén amúgy is gyakorlatilag bármire rávehettek, így beletörődve vártam a tudatomra ráboruló ködöt. „Fusson!” - éreztem hirtelen Keiko Kaneko gondolatát a fejemben. „Fusson! Be az erdőbe! Hagyja a fát!” Meghallottam a fák között csörtető lépteket, és nem haboztam tovább, rohanni kezdtem, el a Gretchen-fa oszlopszerű törzsétől, be az erdő félhomályos mélyébe. Azt ugyan nem értettem, hogy mi történik, de százszor inkább engedelmeskedtem egy ilyen parancsnak, minthogy megpróbáljak behatolni a gretchenek bizarr építményébe. „Gyorsabban!” - sürgetett Kaneko. „Minél messzebb kell jutnunk!" „Miért?” „A TauGárda rövidesen bekapcsol egy Schwarzschild-gyorsítót, ami le fogja tarolni a környéket. Kívül kell kerülnünk a hatósugarán.” Nagyobb tempóra ösztökéltem magam, aztán egy monoton iramra álltam be, és csak futottam. Időnként átszökkentem egy bokor, vagy egy kidőlt fatörzs felett, és áldottam a szerencsémet, hogy nem olyan régen még rendszeresen 294

kocogtam. Csakhogy ismertem a képességeimet, és hamar rájöttem, hogy valami mégsem stimmel. Majdhogynem sprint iramban haladtam már vagy öt perce. „Zhijuan pár nappal ezelőtt speciális katonai nanorobotkoncentrátumot fecskendezett a vérébe” - közölte Keiko Kaneko magyarázatképpen. „Növelik a vére oxigénszállító képességét, ezáltal nagyobb teljesítményre ösztönzik az izmait." - Remek! - fújtattam, és nem foglalkoztam tovább a miértekkel. Élveztem a testemben dúló erőt és energiát.

Talán húsz perc is eltelhetett, mire kezdtem fáradni. A tüdőm perzselt, zihálva kapkodtam a levegőt. „Ne lassítson!” - ösztökélt Kaneko. Valahonnan erőt merítettem, és űzött vadként rohantam tovább. Fogalmam sem volt, merre tartok, csak az számított, hogy minél messzebb kerüljek a Gretchen-fától. Dübörgés remegtette meg a levegőt, a fejem felett gárdista korvettek süvítettek el. „Észre fognak venni!” - villant át az agyamon. „Nem fogják, ne aggódjon! A kvanterchipje blokkol minden neuroterjelet. A felettünk keringő egyik geostac műholdat megpiszkáltuk a TauNeten keresztül, jelenleg is interferenciát kelt a környéken lévő letapogató szkennerekben. Ön jelenleg mindenki szerint a Gretchen-fa belsejében van.” Feltámadt a szél, és szokatlanul gyorsan erősödött. Leveleket és port kapott a magasba, és sodorta őket pont velem szembe. Izzadt testemnek nem esett jól a heves légmozgás. Aztán megértettem, hogy ez nem egyszerű szél. Létrejött a Schwarzschild-lyuk. Amit a földi felvételeken láttam belőlük, éppen elég volt, hogy pánikba essek. Odarohantam a legközelebbi fához, a széllel szembeni oldalon átöleltem a törzsét, és nagyon bíztam benne, hogy elég távolra jutottam. Körülöttem levelek, ágak és kis földdarabok 295

emelkedtek el örvénylőn a talajról, és repültek a Gretchen-fa irányába. Megláttam egy rigót, amint kétségbeesetten küzd a széllel. A lábán legális földi importot igazoló gyűrűt viselt. Aztán feladta, és a szél magával rántotta. Nem sokkal távolabb nekicsapódott egy fának. A tollas test elernyedt, de a szélörvényt ez nem érdekelte, tovább húzta maga után. Az ég elfeketedett, mintha beborult volna, a magasban porörvények tomboltak. A környező fák lombkoronája már erősen megritkult, a leveleket láthatatlan erő tépte, szaggatta. A szél nemsokára pusztító orkánná erősödött, süvítése elviselhetetlenné vált. Mindenfelől fülsértő recsegést-ropogást hallottam, a gigászi erő fákat csavart ki játszi könnyedséggel. Vajon elég messzire jutottam? - gondoltam, miközben a szél a fa törzséhez préselt, a hátamnak kisebb-nagyobb ágak csapódtak. Hatalmas dörrenés remegtette meg a talajt, majd varázsütésre minden elcsendesedett, még a szél is lenyugodott. Halálos némaság telepedett a környékre. „Induljon tovább!” - utasított Keiko Kaneko. Szó nélkül engedelmeskedtem. Nemsokára sötétedni kezdett, de a neuroterem nélkül még azt sem tudtam megállapítani, hogy ez melyik éjszaka valójában. Végül Lani felvilágosított, hogy az orioni időzóna szerint harmincegy óra van. A lábizmaim sajogtak, a túlzott igénybevétel alaposan megviselte őket. - Az erdőben kell éjszakáznom?” - kérdeztem. Nem igazán tetszett a gondolat. „Ha meg tud tenni még három kilométert, akkor nem” felelte Kaneko. Három kilométerrel később, a fák között megpillantottam egy metálszínű Alphardot. Kanekóék bérelték a TauNeten keresztül, minden bizonnyal egy orioni lakos nevében. - Szerintem ezt ki fogják szúrni - jegyeztem meg. „Az Alphard a repülésirányítás számára Orion felett egyszer csak eltűnt, és az elkövetkező néhány órában nem is fognak 296

ráakadni, még a műholdakkal sem” - közölte Kaneko. „Abbahagyhatná a felesleges aggodalmaskodást. Szálljon be, a hátsó ülésen talál ennivalót és gyógyszert!” - Milyen gyógyszert? „Egy Schwarzschild-lyuk közelében tartózkodott, még ha nem is túl közel. Tudja mennyi gamma-sugárzást bocsát ki magából egy ilyen törpe fekete lyuk?” Nem akartam tudni. Beszálltam az Alphardba, és azonnal beadtam magamnak a hátsó ülésen talált sugárzás elleni gyógyszert a Kaneko utasításának megfelelő adagban, aztán miközben az Alphard a magasba szökkent, nekiestem a fűtött dobozban talált szendvicseknek. Csak evés közben jöttem rá, hogy milyen éhes is vagyok valójában. Az Alphard dél felé vette az irányt, de nem csatlakozott rá egyik légifolyosóra sem. A tiszta égbolton pislákoló vörös csillagokat bámultam, és közben el-elnyomtam egy ásítást. Két hold tanyázott felettünk, a szürke Gallé és a vöröses Kaneko. „Az egyik altisztem nevezte el rólam” - érzékeltem a kapitánynő gondolatát. „Hiába tiltakoztam ellene. Aztán megszületett a Kaneko szobor a Kaneko téren és a többi nevezetesség. Ráadásul a Földön évtizedekkel később nekem kellett felavatnom a saját szobromat.” Mindez cseppet sem érdekelt. Nicole-ra gondoltam, és bármit megadtam volna, ha együtt lehetnénk. „Beszéljen Nicole-ról!” - kértem Kanekót, megpróbálva átváltani a gondolati közlésre. „Tudniuk kell róla! Mi van vele?” „Lehozták a Taura, és a kormányzói palotában őrzik.” „Látni akarom! Tudom, hogy rajta is vannak nanokamerák.” „Most sokkal fontosabb dolgunk van. Utána majd foglalkozhat a feleségével. De ne aggódjon, jól van.” „Hová megyünk?” „A Dyson-kráterhez, pontosabban a Flamarrion parton álló Gretchen-fához. Ez távol esik a lakott területektől, és viszonylag kicsi az esélye, hogy a közelében felfedeznek 297

bennünket.” „Szóval nem adják fel. Miből gondolják, hogy én működésbe tudom hozni a fákat?” „A K-vírus a Gretchen-fák terméke, és ez feljogosít némi bizakodásra, de ennek ellenére is csak feltételezésekre építhetünk. Sajnos nem volt szerencséje, Eliott. Eredetileg csak néhány saját emberünket akartuk megfertőzni ön által, aztán elengedtük volna. Sajnos, mialatt mesterségesen altattuk, a TauGárda lerohanta a summerville-i Kaneko Industries kirendeltséget. Mindenkit megöltek, egyedül Zhijuan tudott kijutni önnel és Manuélával. Az a lány vezette őket a nyomunkra, ahogyan most is. Úgy tűnik, képtelenek vagyunk blokkolni a telepatikus kisugárzását. És egyre többen lesznek hozzá hasonlóak. Az Arctalan Ellenség már mindenhol jelen van: a Földön, itt és a Pavonison is, és nincs az a biztonsági rendszer, ami kiszűrhetné a kémeit. Meg kell állítanunk! „Akár több millió ember élete árán is?” „Bármi áron, Eliott.” „Viszont a Pavonison nincs egy olyan K-vírussal fertőzött balekjuk, mint én, igaz? És ötven tauéven belül nem is tudnak odajuttatni engem.” „Így van.” Én voltam a legkézenfekvőbb lehetőség. Azonban nem az egyetlen. Ha kudarcot vallók, minden bizonnyal Nicole-lal és Gaurival folytatják. Ezen felül valószínűleg már évekkel ezelőtt útnak indítottak egy intersztellárist a Keidre, ahol zavartalanul kísérletezhetnek a Gretchen-fákkal és egyben a levegőben elterjedt K-vírussal is. Csakhogy a Keid majdnem huszonhét fényévre volt a Pavonistól, az útidő több, mint negyven év csak oda, és ugyanennyi visszafelé. Túl sok. „A telepatákat nevezik Arctalan Ellenségnek, igaz? Imperiolit, a feleségét és a társaikat.” „Többek ők, mint egyszerű telepaták.” „Milyen értelemben?” „Ezt most nem tudom elmagyarázni.” 298

„Vagy inkább csak nem akarja. Nem lehetséges, hogy szellemeket kergetnek, és nincs semmiféle „gonosz telepatákból” álló ellenség? Helyette van egy mentális evolúció, ami nem illeszkedik a technológiai jövőképükbe, ezért mindent megtesznek, hogy kiirtsák ezeket az embereket.” „Nem mi kezdtük. Amikor felfedeztük őket, komolyan megrémültünk attól, amivé válhatnak, pedig akkor még nem is tudtuk, miről is van szó valójában. Nem sokkal később megjelentek körülöttünk a telepatikusán befolyásolt emberek: ismerősök, barátok, szerelmek változtak meg egyik pillanatról a másikra anélkül, hogy tudtak volna róla. Kulcsfontosságú poszthumánokat öltek meg, ellenem is legalább három merényletet kíséreltek meg. A megsemmisítésünkre törtek, és közben egyáltalán nem érdekelte őket a saját sorsuk, az életük. Nemrég ön is látott ilyen embereket a summerville-i háznál. Ez az, amitől igazán félnünk kell.” „És ezt a K-vírus képes meggátolni. Ezek szerint a gretchenek szándékosan fejlesztették ki a K-vírust?” „Érdekes, ugye? Vajon miért tettek ilyet? És hová tűnhettek másfélmillió évvel ezelőtt? Az otthonuk egyébként csillagászati léptékkel nem lehet túl messze. A mai távcsövekkel régen fel kellett volna fedeznünk őket, de tartok tőle, hogy azért nem sikerült, mert elkéstünk legalább egymillió évvel.” „Szép elmélet: egy gyilkos vírus, amelyet egy másik faj fejleszt ki, és amely merő véletlenségből az embereket is képes megfertőzni. Ráadásul gátolja a telepatikus képességeket. Kár, hogy nehéz elhinni.” „A K-vírus nem feltétlenül gyilkos. Inkább védekezik, minthogy támadna.” „Na ne mondja! És mi ellen védekezik? De tudja mit? Nem érdekel! Úgysem fog válaszolni. Ismerem már magukat. Egyvalami azonban biztos: sem önök, sem a telepaták nem formálhatják a saját képükre az egész emberiséget, bármennyire is szeretnék.” 299

„Ebben nagyot téved, Eliott. Ráadásul a véleménye jelenleg a legkevésbé sem számít. Magának csak egy feladata van, hogy azt tegye, amit mondok.” A dysoni Gretchen-fánál még soha sem jártam, de igazából semmiben sem különbözött az orioni, a purvisi vagy a többi, általam ismert szoborfától. Az ágait és a törzsét megvilágító figyelmeztető fények a sötétben már messziről kirajzolták a sziluettjét. A fa egy kiterjedt chandra-erdő közepén állt, nem messze egy folyótól. Az Alphard alig tudott leereszkedni a közelben. Keiko Kaneko utasítására a kocsit a fák között hagytam, és egyenesen a holdak fényében jól látható Gretchenfa gigászi falként tornyosuló törzséhez mentem. - Mi fog történni? - kérdeztem hangosan, miközben bizonytalanul közelebb lépdeltem. Nyugtalanító érzés kerített hatalmába. Talán az éjszakai erdő tette, talán az, ami rám várt. Már csak egy karnyújtásnyira álltam a fa göcsörtös kéregburkolatától. Rengetegszer érintettem már meg Gretchenfát, kiskoromban imádtam felmenni a kilátóteraszaikba, az orioni fa tetejéről néha órákon át bámultam ábrándozva a fővárost, csakhogy most egészen más miatt voltam itt. „Nyomja a tenyerét a fának!” - utasított Kaneko. Pillanatnyi habozás után engedelmeskedtem. A fa felülete érdes, kemény és hideg volt. Semmi sem történt. - Befuccsolt az elméletük? - Nem is értettem, hogy mit várt Kaneko. A gréniumhéjon még komoly berendezésekkel sem nagyon lehetett áthatolni. „Tartsa ott a kezét!” Aztán megéreztem a tenyerem alatt a változást. A felület melegedni kezdett, és bizsergette a bőrömet. Nem tudtam megmozdítani az ujjaimat, mert a tenyerem hozzátapadt a fához. Aztán csuklóig besüppedtem a fába. Mintha nyúlós, kocsonyás anyagba merültem volna. Ösztönösen megpróbáltam szabadulni, de egy láthatatlan erő egyre csak húzott befelé. A lábammal kitámasztottam magam a fa tövénél, de csak azt 300

értem el, hogy a lábfejeim is belecsúsztak a képlékeny anyagba. Pánikba estem. „Nyugalom, Eliott!” - mondta Keiko Kaneko. - Nyugalom?! Honnan tudja, hogy bent tudok majd lélegezni? „Nem tudom.” - Hát ez kurva jó! - Már derékig elmerültem a fában. „Eddig meg akart halni, nem?” Nem maradt időm válaszolni, mert a kocsonyás anyag ráborult az arcomra, és a fa magába nyelt. Kapálóztam, hátha találok valami szilárd fogódzót, de nem jártam sikerrel. Az erő egyre csak húzott befelé, és a tüdőm egyre fájdalmasabban követelte a levegőt. Aztán meglódultam a magasba. Egy merőleges csőbe kerültem, amelyben valamilyen átlátszó folyadék áramlott felfelé. A tüdőm majd szétpattant, és amikor kétségbeesetten lélegezni próbáltam, a folyadék behatolt a számba, le a torkomon. Víz volt, bár ez akkor egyáltalán nem érdekelt. Valami elkapta a bal bokámat, és hatalmasat rántott rajta. Megálltam a felfelé tartó áramlatban. Aztán újabb rántás, ezúttal oldalirányba, és a láthatatlan erő átvonszolt a cső képlékeny falán. Újra tudtam lélegezni! Fuldokolva köhögtem, a szemem könnybe lábadt az erőlködéstől, ahogy kapkodtam a levegőt. Vizet öklendeztem fel, aztán még vagy egy percig hörögtem, mire már tűrhetően éreztem magam. Csak ekkor néztem körbe: egy három méter magas és öt méter átmérőjű, zöld falú, ovális kis helyiségben feküdtem, és furcsa, erjedt szag terjengett körülöttem. A bokám mellett egy tíz centiméteres sörték-kel borított inda feküdt, a vége képlékeny anyagú falban tűnt el. Valószínűleg az húzott ki a csőből. Aztán az inda vége megmozdult, és becsusszant a falba. - Fény! - suttogtam, ahogy észrevettem a derengést a falak felületén. A hangom enyhe visszhangot keltett az üregben. - Mitől van itt fény? 301

„A fák magukba gyűjtik a napsütéskor befogott fotonok nagy részét”- felelte Kaneko. „Ez érdekes. Úgy tűnik, egyes esetekben a gréniumhéj mégis csak átjárható.” „Nincs kapcsolat a TauNettel” - jelezte a Lani, a kvanterprogramom. Csak azt nem értettem, hogy akkor hogyan lehetek még mindig kapcsolatban Keiko Kaneko TauNetben tárolt tudatával. A kósza gondolatomra azonnal megkaptam a választ. „Utólagos engedelmével letöltöttem magam a kvanterchipje memóriájába.” „Miért?” - kérdeztem, miközben feltápászkodtam. A ruhám tocsogott a víztől, de idebent szerencsére kellemes meleg volt, közel harminc fokra tippeltem a hőmérsékletet. A talaj enyhén besüppedt a talpam alatt. „És ha itt ragadunk?” „Nem kell aggódnia értem.” „Ez eszembe sem jutott.” „A Pavonison hagytam egy biztonsági másolatot magamról. Bár... határozottan dühös lennék, ha elvesznének az itt gyűjtött információim.” Odaléptem a falhoz, és óvatosan megérintettem. Puha, képlékeny, kocsonyás anyagot éreztem az ujjaim alatt. Előrenyomtam a tenyeremet, és könyökig belesüppedtem az anyagba. „És most mi lesz?” - kérdeztem. „Hogyan tovább? Ha jól tudom, a Gretchen-fák felépítése hasonlít a növényekhez. Legalábbis amikor megpróbálták megvizsgálni a belsejüket, beazonosítottak néhány, növényekre jellemző képződményt. Például edénynyalábokat...” Elhallgattam. Rádöbbentem, hogy részletekbe menően ismertem a pavonisi és taui kutatási jelentéseket, amelyek a Gretchen-fák gyökérrendszerével, a gréniumhéjával, az energiatermelő és a regenerációs képességeivel foglalkoztak. Pedig egyetlen ilyen anyagot sem olvastam, főleg nem pavonisiakat. 302

„Semmi gond, Eliott” - nyugtatott Kaneko. „Csak engedélyeztem a hozzáférést a kvantere memóriájához.” „Hát persze, semmi gond!” - fintorodtam el. „Biztos mondtam már, hogy mindig is erre vágytam.” „Az a cső, amelyben felfelé áramlott a víz, valóban egy edénynyaláb egyik vízszállító csöve” - érzékeltem ugyanekkor a kvanterprogram álszemélyiségét. „A gyökérhálózattól szállítja felfelé a vizet. Ennek a kamrának a fala leginkább oszlopos sejtekhez hasonlít, csak nagyobb egységekből áll. Bár, azt hiszem, hiba lenne párhuzamot vonni a földi növények és a fa között.” „Egy biogépezet, amely a K-vírust állítja elő” - tűnődött Kaneko. „Kell lennie olyan részeknek is, ahol a fa inkább gép, mint élőlény.” Újra odaléptem a falhoz, és belemélyesztettem kezemet a zselészerű felületbe. Nagy levegőt vettem, aztán elindultam előre, míg végül a képlékeny anyag teljesen körülölelt. Karjaimmal és lábfejeimmel magam előtt tapogatózva lépdeltem, és nagyon reméltem, hogy hamar találok valamit. Találtam is. Egy ugyanolyan üreget, mint amilyen az előző volt.

Nemsokára már a negyedik üregbe jutottam, de az is ugyanolyan volt, mint az előző négy. „Menjünk tovább!” - javasolta Kaneko. Ezúttal hosszabb utat kellett megtennem, és a tüdőm majd szétpattant, mire újra levegőhöz jutottam. Egy nagyobb csarnokba jutottam, és derékig elmerültem a benne álló zavaros és furcsa szagot árasztó folyadékban. A torkom száraz volt, a szám cserepes, jó lett volna inni valamit, de a csarnokot kitöltő folyadék ehhez nem tűnt elég bizalomgerjesztőnek. Eszembe jutottak a vízszállító csövek, amelyek közül néhány minden bizonnyal az üreg falának túloldalán futhat fel, a magasba. 303

A szemközti, hártyavastagságú falon átsejlő fény magára vonta a figyelmemet. Derékig gázolva a langyos folyadékban közelebb botorkáltam. A hártyában hajszálvékonyságú, vörös erek futottak, de ettől még át lehetett látni rajta. Sehol nem olvastam arról, hogy a Gretchen-fáknak keringése lett volna. A hártya túloldalán egy legalább ötven méter átmérőjű, végeláthatatlan mélységű akna állt. Szemközt és körös-körül az oldalfalakon hasonló, ovális hártyafalak világítottak. Az akna közepén, velem majdnem egy magasságban egy masszív izomkötegeken függő hatalmas izmos szerv lüktetett. Akár egy szív. „Mi lehet ez?” - kérdeztem, miközben a hozzá kapcsolódó megannyi vízszállító csövet és a köréjük tekeredő indákat figyeltem. „Egy táplálék- és folyadékelosztó központ” - állapította meg Kaneko. „Egy hatalmas pumpa, amely felszívja a gyökérhálózat által a talajból kivont vizet és ásványi anyagokat, és akár egészen a fa tetejéig nyomja fel. Valószínűleg több, hasonló szerv is lehet idebent.” A derekamig érő folyadék váratlanul apadni kezdett. A közepén egy jókora örvény jelent meg. Kapaszkodó után kutattam, de semmit nem akadt a kezem ügyébe. A talaj egyszerre csak eltűnt a lábam alól, és hiába kapálóztam, az örvény magával rántott egy jókora, sötét lyukba. Aztán elájultam. Arra ébredtem, hogy meztelen vagyok, és nem tudok megmozdulni. A derekamra egy inda tekeredett, a bokáimat két másik tartotta, a karjaimat újabbak oldalra feszítették ki, és vállamra is indák tekeredtek a mennyezetről. A terem, vagy nem is tudom, minek nevezzem azt, ahol feküdtem, meglehetősen furcsa látványt keltett. A talajból és a mennyezetből csápok lógtak alá, a falakból zselés, lüktető képződmények, dudorok emelkedtek ki. Nehéz lenne pontosan megmondani, mik voltak valójában. Megpillantottam a ruháimat, tőlem nem messze hevertek a padlón. 304

A falak úgy mozogtak, mintha élnének. Megpróbáltam kiszabadítani a bal csuklómat, de csak azt értem el, hogy az inda még jobban rám tekeredett. Pánikba estem, és minden erőmmel rángatni kezdtem a kötelékeket, csak akkor hagytam abba, amikor a csuklómnál ledörzsölődött a bőr, és vér szivárgott elő. - Keiko! Mi folyik itt? „A Gretchen-fa tanulmányoz bennünket” - közölte a kapitánynő helyett Lani. „Ezen felül információt próbál átadni. A nanomedjeidet kiiktatta, a véredet azonosíthatatlan biomechanikus eredetű sejtkoncentrátummal pumpálta tele.” Újra rángatni kezdtem az indákat, de ettől méginkább megfeszültek rajtam, annyira, hogy már csak a nyakamat tudtam megmozdítani. „Hol van Keiko?” „Összetömörítette a tudatát, és elrejtőzött a memóriacelláim mélyén, még mielőtt a gretchen bioszondák letapogatták volna az agyadat.” „És sikerült elrejtőznie?” „Úgy tűnik, igen. Már három napja fekszel kikötve, eddig még nem fedezték fel, és engem sem ért támadás, sem károsodás.” - Rájöttem, hogy pokolian éhes vagyok. A gondolattól fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom. „Ne aggódj! A fa táplál bennünket, kapunk vitaminokat, ásványi anyagokat, némi szénhidrátot és növényi sejtplazmát.” „Remek. És most? Mit fogunk csinálni?" „Várunk” - jött a kvanterchip válasza. „Meddig és mire?” „Ez a Gretchen-fától függ.” Az elkövetkező húsz óra idegtépő várakozással telt. Időnként csaláncsípésre emlékeztető szúrásokat éreztem ott, ahol az indák a bőrömmel érintkeztek. Nem tudom, mit juttattak a testembe, de annyi bizonyos, hogy az éhség- és 305

szomjúságérzetem nem nőtt. Az indák... hogy is mondjam, meglehetősen öntevékenyen foglalkoztak velem. Ha vizelési ingerem támadt, hasra fordítottak a levegőben, és a talaj elnyelte a vizeletemet, ugyanúgy ahogy a székletemet is. A helyzet megalázó volt, még ha csak egy ősi gretchen automatizmus foglya voltam is. Túl sok időm maradt gondolkodni. Leginkább Nicole-on és kettőnkön járt az eszem. Azonnal el kellett volna mondania mindent, rögtön, amikor Gauri felfedte előtte az igazságot. Miért titkolta? Együtt talán könnyebb lett volna. Mégis ugyanúgy szerettem, mint előtte. Amióta először találkoztunk, csak egyszer voltunk távol egymástól ennyi ideig, amikor a keidiek elrabolták, és most semmire nem vágytam jobban, minthogy lássam, megérintsem, egyáltalán, legalább tudjam, hogy mi van vele. Az indák néhány óránként marionett-bábuként megtornáztattak, így a tagjaim nem gémberedtek el. Tudni szerettem volna, hogy mi a fa célja velem, de erre Lani sem tudott felelni. A sorsunk a gretchenek biogépezetétől függött. A fejembe váratlanul izzó fájdalom hasított. Csukott szememen keresztül is úgy éreztem, mintha a Tau Ceti vakító korongjába bámulnék. A testem megfeszült, üvöltve rángattam kötelékeimet, mintha így megszabadulhatnék a kíntól. Aztán az éles, fehér fényességet felvillanó színes fények váltották fel. Kérlelhetetlenül nyomakodtak be a fejembe, és őrült tempóban váltották egymást. Vörös, aztán zöld és kék szín váltakoztak szédítő sebességgel, alig megkülönböztethető árnyalatokban. Lila, rózsaszín, sárga, fekete... A milliónyi színárnyalatot követni is képtelenség volt. Hamarosan összemaszatolt palettává folyt össze az egész. Nem tudom, hány perc telt el, de a fejem már elviselhetetlenül szaggatott és lüktetett, a szemem és a homlokom mintha ki akart volna türemkedni a helyéről. A színek tűzijátékra emlékezető vad pulzálása már régen túllépett az elviselhetőség határán. Bármit megadtam volna, hogy véget 306

érjen, azonban senkit nem érdekelt, hogy miféle kínt állok ki, az üvöltéseimet senki nem hallhatta meg. Nem emlékszem, mikor vesztettem el az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, a padlón feküdtem. Az indáknak nyoma sem volt, a padlóból erjedt szag áradt, nyálkás anyaga helyenként a bőrömre tapadt. „Öt napon át kómában feküdtél” - közölte Lani. Meg sem lepődtem, úgy éreztem, mintha ezt eddig is tudtam volna. „A fa intravénásán táplált, aztán nemrég eleresztett. Ha nem vagyok, annyira túlterhelték volna az agyadat, hogy nem élted volna túl.” „Micsoda szerencse!” - Bár nem voltam biztos benne, hogy a program elég kifinomult-e ahhoz, hogy megértse az iróniát. Odabotorkáltam a ruháimhoz, és erőtlen mozdulatokkal öltözködni kezdtem. Nem érdekelt, hogy a testem ragad, a ruhában legalább visszatért az emberi méltóságom. A gyomrom szinte görcsölt, annyira követelte a táplálékot. Ahogy a karomra pillantottam, a korábbi izmaimnak csak gyenge utánzatával szembesültem. Rengeteget fogytam. Megkérdeztem volna, hogy mi van a gretchenek színjeleivel, de csak az ajkaim mozogtak, és valami nyöszörgésféle hang hagyta csak el a számat. Fájdalmas, száraz köhögés tört fel belőlem. „Az áttöltés túlterhelte a neurális idegrendszeredet, és majdnem engem is.” „A színek... A gretchenek nyelve, igaz?” „Így van. Sajnos rögzíteni csak a töredékét sikerült. Nem voltunk felkészülve ilyesmire. Eddig mindössze egy csillagközi koordinátákat tartalmazó rövid részt tudtam megfejteni, de csak azért, mert az információ ezen része matematikai eredetű.” „Miféle adatok azok?” „Több száz, Sco-Cen komplexumba tartozó szuperforró O és B csillag koordinátái. Aztán számítások a Sco-Cen csoport múltbeli pozícióiról, valamint több tucat szupernóvarobbanás 307

hozzávetőleges időpontja ötmillió évtől egészen másfélmillió évvel ezelőttig.” „A Gretchen-fák becsült kora másfélmillió év volt” emlékeztem vissza. A számok összecsengtek. „Így van. Aztán az adatok közül be tudtam azonosítani a Lokális Buborékot kialakító szupernóvák fellobbanásának időpontját és fizikai jellemzőit, valamint egy hatszáz fényévnyire lévő, szintén a Sco-Cen szupernóvák által kialakított másik buborék adatait is.” „Marsden nagykövet nemrég kérdezgetett a Sco-Cen komplexumról. Ezek szerint nem véletlenül. De mi köze van a Gretchen-fáknak a Sco-Cen csoporthoz és a Lokális Buborékhoz? Mert van valami köze, igaz?” A kvanterchip nem válaszolt, pedig tudnia kellett a választ. Újra megpróbálkoztam a beszéddel: - Mi... lehetett a céljuk a fáikkal? - A hangom rekedt és erőtlen volt, de legalább sikerült megszólalnom. - Talán a telepatikus képességeket akarták elnyomni? - Ismét nem kaptam választ. - Elzárod előlem az információid egy részét. Kaneko mondta, hogy tedd meg? „Valóban ő kért meg rá” - felelte a program. - Miért? „Ezt tőle kell megkérdezned.” - Mi... mi van a Gretchen-fákkal? „Sikeresen beindítottuk őket.” - Mindet? „Az összest.” Elképzeltem, mi lehet most odakint. A keidiek megrázó történeteket meséltek a leszállásukat követő napokról, a haldoklókról, a pánikról, a tehetetlenségről. Ők harmincezren voltak, most viszont húszmillió ember fertőződött meg. Az egész Tau. Közülük közel tíz millióan talán már utolsó óráikat élik szerte Babilonban és Gilgamesben. - Hogyan történt? Én... én tettem? 308

„Te valószínűleg rosszul döntöttél volna, Eliott, de csak azért, mert nem tudod, mi folyik a háttérben. Ha Keiko Kaneko elmondja, talán meg merted volna tenni. De nem vállalhattuk a kockázatot. Mit gondolsz, miért ültettek a fejedbe? Azért, hogy helyetted hozzuk meg a döntést” - Szóval oda jutottunk, hogy egy kvanterprogram dönt milliónyi ember sorsáról? „Nem én döntöttem, hanem Keiko Kaneko. Teljesen azonban ne hárítsd el a felelősséget magadról! A döntésben bizonyos részben te is részt vettél, és hamarosan ennek teljes felelősségét is érezni fogod.”

A kocsonyás anyag széthúzódott, és egy szűk, kacskaringós folyosó jött létre előttem. Legalább száz métert gyalogoltam a felfelé tartó, ugyanakkor folyamatosan mozgó járatban, amikor a folyosó véget ért. Egy fal zárta el előlem az utat. A falat bámultam, aztán belenyomtam az öklömet, majd becsuktam a szememet és a számat, és egyszerűen belegyalogoltam. A kocsonyássá puhult külső réteg hosszú másodpercekig ölelt, aztán egyszerre csak megéreztem a bőrömön a Tau Ceti melegét. Kinyitottam a szemem, majd lerogytam a fűre, és nagyokat lélegeztem a friss levegőből, miközben a kék napkorong a retinámon vibrált. Az újraéledő neuroterem szerint négyszáznyolcvanegy órát töltöttem bent. Tizenöt napot. Elképesztően sok idő hátralévő életemből. Délután két óra volt, a Tau Ceti már a látóhatár pereméhez közelített. Megpróbáltam elérni Nicole-t, de nem tudtam hívást indítani, mintha az egész kommunikációs rendszer leállt volna. - Mi történt idekint? - kérdeztem. - Mi van a Tauval? Keiko, maga előbújt már? Választ egyiküktől sem kaptam, viszont a kvanterchip szoftvere beengedte a fejembe a külvilágot: megnyílt előttem a TauNet. Illetve a TauNet helyett egy hibaüzenet jelent meg, 309

mely szerint az online frissítések és a neuroter-kommunikáció átmenetileg szünetel. Csak az archív anyagokat lehetett elérni. Tisztában voltam vele, hogy ez csakis a K-vírus miatt lehet. Az archívum hírei szerint a Gretchen-fák öt nappal ezelőtt törtek ki és szórták tele a levegőt a spóráikkal. Az első napokban még senki nem tudta, mi az, de aztán kiderült, hogy a fák a K-vírust terjesztették el. A kitörések olyan intenzitással zajlottak a bolygó minden pontján, hogy az első napon gyakorlatilag mindenki megfertőződött. - Remélem, büszke magára, Keiko! - Sejtettem, hogy ezzel előcsalogatom. „Rossz oldalról szemléli az eseményeket, Eliott” - jelent meg előttem a nő neuroteremre hangolt képmása. Ezúttal rózsamintás fehér ruhát viselt, hollófekete haja sokkal hosszabbnak tűnt, mint korábban, de feltehetően olyanra programozta a külsejét, amilyenre csak akarta. „Ez racionális és szükségszerű döntés volt. A gretchenek sem haboztak, mi sem tehetünk másként... Nos, velem jön a Pavonisra?” - Tudja, mit?! Szálljon le rólam! Megkapta, amit akart, nem? Beindítottam a taui Gretchen-fákat... „Nem csak a tauiakat. A Pavonison lévőket is.” - A pavonisiakat is? - sápadtam el. „A gretchenek egyvalamit jól eltanultak az ellenségtől. A fáik talán telepatikus úton, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonló módszerrel, időráfordítás nélkül képesek kommunikálni egymással. Az összes fa egyetlen nagy hálózatot alkot. Több tucatnyi bolygót fertőzhettünk meg, köztük a Taut és a Pavonist. Ezeken a bolygókon már egyetlen olyan élőlény sincs, akit az Arctalan Ellenség irányítana.” - Közben milliókat öltek meg. „Higgye el, nem tehettünk másképp!" - sóhajtotta Kaneko. „Időt kellett nyernünk!” - Tudni akarom, mi ez az egész! Mi ez az ellenség, amitől ennyire félnek? Miért hiszi azt, hogy mindaz, amit eddig tett, az emberiség érdekeit szolgálja? 310

„Jöjjön velem, és megígérem, hogy mindent elmondok.” - Nem. „Ha ez a döntése, így fogok tenni. A feladatot elvégezte, ezért hálásak vagyunk. Ha nem fogadja el a cserébe felajánlott ajándékot, nem erőltetem. Nos... nekem most vissza kell mennem. A TauNet már nem biztonságos, bármikor teljesen összeomolhat.” A virtuális Keiko Kaneko mélyen a szemembe nézett. Mintha szuggerált volna. - Hol van Nicole? - kérdeztem. „A TauNet nélkül sajnos lehetetlen megtalálni.” - felelte. „Az utolsó rögzített tartózkodási helye az orioni kormányzói palota volt.” - Ez is valami. Mikor áll helyre a TauNet? „Ki tudja? Dekádok, de lehet, hogy évek is eltelhetnek. Nem is sejti, mi folyik most a Taun. Ez a legkritikusabb időszak. A K-vírus a határkorokon túli férfiaknál és nőknél azonnal elindította a rákos sejtburjánzást, a lakosság fele haldoklik vagy már meg is halt. Aki teheti, menekül, de persze, nincs hová, a katonaság lezárta az űrlifteket és a kikötőket.” Rögtön az jutott eszembe, hogy talán Nicole-ék is elmenekültek? Aztán el is hessegettem a gondolatot. Hová menekültek volna? A Földre? A Pavonisra? Vagy csak fel, az űrbe, valamelyik orbitvárosra? De miért tettek volna ilyesmit? Őket nem fenyegette a K-vírus, hiszen már régen fertőzöttek voltak. Nicole-nak már csak napjai lehetnek hátra... Meg akartam találni. - Mondja, miféle sorsot szánnak az emberiségnek? - fakadtam ki hirtelen. „Nem olyat, amilyenre gondol.” - Hát persze! - fintorodtam el. - Keiko Kaneko valójában egy szent, aki az igaz ügyért harcol. Ügyesen álcázza magát. Kaneko mélyen a szemembe nézett, aztán bólintott. „Rendben, Eliott. Örülök, hogy megismerhettem.” 311

Még egy halvány mosolyt láttam átsuhanni az arcán, aztán a neurogram ponttá zsugorodott, és eltűnt.

Amikor az Alpharddal felemelkedtem, rögtön feltűnt, hogy a v-folyosórendszer nem működik. Értetlenül bámultam a virtuális rácsozat nélküli szélvédőre, és hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Ilyet még sosem láttam. Szerencsére a GPS alapján meg tudtam határozni a helyzetemet, aztán a fedélzeti kvanternek megadtam Orion Cityt úti célként, az Alphard pedig légifolyosó-rendszer nélkül is elnavigált a fővárosig. Mire megérkeztem, a Tau Ceti már eltűnt a látóhatár mögött, és beköszöntött a délután-éjszaka. A kivilágított Orion felett vészjósló sötétség kavargóit. Nem por volt, hanem a város több pontjáról magasba kígyózó füstoszlopok által táplált koromfekete gomolyag. Dél felől, a Rio Bombay torkolata irányából repültem be a városba, és elsőként a kormányzói palotát repültem körbe, remélve, hogy talán megpillantom Nicole-t. Persze ezt magam sem gondoltam komolyan. Az utcákon rengeteg holttest és haldokló hevert. A nagyobb tereken, például a Müezzin téren vagy Keiko Kaneko bronzszobra közelében hatalmas máglyák lángoltak. Az oszlásnak indult testeket égették, minden bizonnyal azért, hogy meggátolják a járványok elterjedését. Az orioni rendfenntartó alakulat embereinek és a TauGárdának nyomát sem láttam, eltekintve néhány magányosan kóborló egyenruhástól. Az utcákat üvegszilánkok és szemét borította, valakik abból űzhettek sportot, hogy bedobáltak minden ablakot, széttörtek minden lámpát, szétvertek minden parkoló kocsit. Mintha egy cseppnyi emberség sem maradt volna az emberekben. A kormányzói palota tetőteraszán szálltam le, aztán órákig bolyongtam az épületben. A folyosókon, termekben, csarnokokban is haldoklók és holttestek feküdtek mindenfelé. Az oszladozó tetemek bűze, a szenvedők elhaló könyörgése 312

elviselhetetlen volt. Muszáj volt úgy tennem, mintha észre sem venném őket. Nicole-nak és Gaurinak sajnos nem leltem nyomát, és több órás hiábavaló bolyongás után keserűen feladtam. Az egyik kifosztott konyhából végül magamhoz vettem némi élelmet, aztán visszamentem a kocsihoz, és vagy egy órán át csak ettem. A megrágott falatokat percekig csak nagyon lassan tudtam lenyelni, a gyomrom hányingerrel figyelmeztetett, hogy ne faljak be mindent egyszerre.

Rájöttem, hogy Nicole-ékat sokkal nehezebb lesz megtalálni, mint elsőre gondoltam. A TauNet nélkül pokoli nehéz lesz. Hazarepültem Purvisbe, azt remélve, hátha hazamentek, de a ház üresen tátongott. Ekkor igazán kétségbe estem. A TauNet nélkül tehetetlennek éreztem magam. Lerogytam a nappalink kanapéjára, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Aztán a TauNet archivált híradásai között kezdtem keresgélni. Vasco Prakesh váratlanul fegyverszüneti megállapodást kötött Marius Imperiolival, és feltételek nélkül engedélyezte a földiek letelepedését a Taura. Ez nem sokkal azután történt, hogy Zhijuan Marsden elrabolt engem. Végignéztem azt a felvételt, amelyben Imperioliék megvádolták a pavonisi poszthumánokat, hogy hajdanán ők robbantották ki a Földháborút, de alig tudtam a vádjaikra koncentrálni, hiszen Ni-cole is ott volt velük. Végig szomorú, zöld szemét figyeltem. Sajnos a felvétel még azelőtt készült, hogy bejutottam volna a Gretchen-fába. A beszélgetést követően bizonyítékokat mutattak be az öszszeesküvésről: kuenai kullancsfegyvereket, lehallgatott beszélgetéseket a háború utánról és kétes tanúvallomásokat elfogott pavonisi poszthumán ügynökök szájából. Eleinte kételkedtem a felvétel valóságtartalmában, csakhogy a történet tökéletesen illett az eddigi események láncolatába. A Gretchenfák beindítása semmi ahhoz képest, amit a pavonisiak 313

évtizedekkel ezelőtt a Földdel tettek. És mindezt azért, hogy megállítsák a mentális evolúciót, hogy megőrizzék felsőbbrendűségüket, és hogy uralják az emberiséget. Én pedig csak egy bábu voltam, aki közelebb segítette őket céljaik eléréséhez. A következő napokban Orion utcái felett köröztem, és abban reménykedtem, hogy talán szerencsém lesz, és véletlenül rábukkanok Nicole-ra. Egyszer még visszarepültem Purvisbe, és a nappali falára jól láthatóan felírtam egy üzenetet Nicoleéknak, hogy ha közben hazatévednek, maradjanak ott, amíg értük nem megyek. Először sajnáltam összerondítani a falat, de végül meggyőztem magam, hogy ez a ház nagy valószínűséggel már soha többé lesz az otthonunk.

Magam sem tudom, végül hogyan találtam rá Gaurira. Talán jobb lett volna, ha nem is találkozom vele, akkor legalább a remény megmaradt volna. Igaz, azzal sem értem volna semmit. Az időm vészesen fogyott, és már csak az éltetett, hogy mielőtt meghalok, meg kell találnom Nicole-t. A TauNet Globaltól a Rio Bombay menti sétány felett alacsonyan repültem a kormányzói palotáig, hátha megpillantom őket. Aztán tettem két kört a palota körül, de leszállni már nem mertem, nem bíztam a megvadult emberekben. Az Alphardra mindenképpen szükségem volt. Repülés közben már csak néha találkoztam egy-egy légikocsival, a legtöbbet felgyújtották, megrongálták, vagy egyszerűen csak kimerültek a hidrogéncelláik. Az enyémben is fogyóban volt már a hidrogén, a meghajtásnak lassan át kellett állnia a héliumégetésére. Az utcákon kóborlók irigy tekintettel nézték a kocsit, egyesek köveket hajigáltak utánam, és egyszer egy fegyveres fickó mikropuskával próbálta elvenni a kedvem a repüléstől. Emlékszem, utána többször hánytam, egy teljes napig fájt a fejem és nehezemre esett a légzés. Ha egy koncentrált sugárnyaláb talált volna el, már nem élnék. 314

A szél önkényesen sodorta a fekete pernyét a házak felett. Az utcán heverő testekről már napok óta nem vettem tudomást, ahogy senki sem. Hozzászoktunk volna? Valószínűleg. Egyesek egész nap a haldoklókat és a halottakat fosztogatták, elvették a cipőiket, az értékeiket, kivágták neuroter chipjeiket, nem mintha az utóbbiaknak bármiféle értéke lett volna a jelen helyzetben. Már nem hittem abban, hogy a Tau egyhamar képes lesz talpra állni. A levegő még hosszú ideig telítve lesz a K-vírussal, a felszínen ragadtak pedig már mindannyian megfertőződtek. Jöhet bármennyi ember a Földről, senki nem akar majd leszállni a Taura. Megláttam egy kislányt, aki fürgén szaladt a bombayparti utcán. Piros-fehér kabátja kapucniját mélyen az arcába húzta, a hátán tömött táskát cipelt. Ismerős volt a ruhája, a mozgása, de magam sem gondoltam, hogy valóban Gauri lenne az. Mindenesetre kíváncsian lejjebb ereszkedtem, hogy alaposabban szemügyre vegyem. A kislány meghallotta a turbinák moraját, és riadtan megfordult. Tényleg Gauri volt. Azonnal leereszkedtem mellé, és felnyitottam a felé eső ajtót. - Szállj be! - kiáltottam neki, de ő csak állt, és meredten bámult rám. Aztán az arcomat elcsúfító hegre pillantva elfintorodott. - Gyere már! Nem moccant. Egy pillanatra a kislány Gaurit láttam benne, de aztán eszembe jutott, hogy ki is ő valójában. Kiszálltam, és odasiettem hozzá. - Hol van Nicole? - Azt mondták, meghaltál - suttogta, és nem vette le a szemét a hegemről. - Ki mondta? - Imperioli. A felesége. A telepaták. - Hol van Nicole? - kérdeztem türelmetlenül. Nem kaptam választ, de legalább végre összekapcsolódott a tekintetünk. A nagy, ártatlan szemével a születése óta mindig levett a lábamról. Egészen addig, amíg úgy hittem, kislány. - Tudom, 315

hogy veled van! A kormányzói palotában tartottak fogva benneteket. Vezess oda hozzá! - Eliott - mondta síri hangon. - Nicole meghalt. A szavai élesen visszhangzottak a fejemben. - Ne hazudj nekem! Vagy talán már megszületett a...? - Próbáltam visszaemlékezni, mennyi idő is telt el, mióta utoljára láttam. Azon a napon, amikor az Akhilleuszon elment a gravitáció, és a földiek átvették az irányítást. Legalább egy dekád! Amióta megtudtam, hogy én is fertőzött vagyok, követhetetlenül gyorsan telt az idő. Nicole azon a reggelen vallotta be, hogy terhes. Tudtam, mit jelent ez a számára, de nem mutattam ki az érzéseimet. Arra gondoltam, így próbál kibékülni velem. - Hol van? - kérdeztem makacsul. - Amikor kitörtek a zavargások és összeomlott a Taunet, eljöttünk a palotából. Aztán egy gárdista... egy őrült, aki bekattant a káosztól... lelőtte. Engem is meg akart ölni, de néhány férfi lefogta, aztán addig rugdosták, amíg már nem mozdult többet. - Megragadtam a karját, de kirántotta magát a szorításomból. - Hagyjál! Azt hiszed, nekem nem fáj a halála? Az életemet köszönhetem neki. - Hazudsz! Úgy nézett rám, mint egy őrültre. - Higgy, amit akarsz. - Azzal elindult tovább. Hosszú másodpercekig csak néztem utána, és majdnem hagytam is elmenni, de végül mégis utána rohantam. Még ekkor is hittem abban, hogy Nicole él. - Várj... - Megfordult. - Ugye nem igaz? - Sajnálom - mondta halkan. - Mi csak vissza akartunk menni Purvisbe. Nem sikerült. Nem is fogtam fel, amit mondott. Nicole-ra gondoltam. Láttam magam előtt a huncut mosolyát, kíváncsi arckifejezését, és éreztem az illatát, mintha éppen előtte nem állt volna. Már régen megbántam ostoba viselkedésemet. Együtt kellett volna megoldást találnunk, vagy legalábbis együtt kellett volna 316

beletörődnünk az elkerülhetetlenbe, erre én játszottam a sértődött férjet. Egy hülye barom voltam. - Gyere velem! - mondtam váratlanul Gaurinak. - Hová? - A Földre. Gauri egy pillanatra elbizonytalanodott. De csak egy pillanatra. - És hogyan? Lehetetlen kijutni, a Taut karantén alá vonták. Különben is, minek mennék a Földre? Te csináltad ezt az egészet, igaz? Miattad fertőződött meg az egész Tau. - Nem feleltem, mivel nem is tudtam mit felelni. - Nézd, neked már nem sok van hátra. Az egyetlen esély, ha a kutatók találnak valamilyen ellenszert... Viszont, ismerek egy fickót, aki jó pénzért tud neked szerezni egy kriobölcsőt. Szerintem a kocsiért cserébe meg tudtok alkudni. Egy bölcsőben még túlélheted... - Túlélni? Mit? Alig pár napom lehet már csak hátra. - Kivárhatod, amíg... - Elhallgatott, talán látta rajtam, hogy nem érdekel a javaslata. Talán azt is látta, hogy már régen feladtam az élet hajszolását. - Gyere velem! - kértem újra. - Nem vagyok a lányod, ezt ne feledd! - Ne aggódj, ezt soha nem felejtem el - feleltem élesen. - Nem bocsátasz meg nekem, igaz? Elvettem tőled a kicsi, ártatlan Gaurit... Igaza volt. Talán jobb is, hogy nem akart velem jönni. Semmi értelme nem lett volna. - Mit fogsz csinálni? - kérdeztem. - A Tau nem biztonságos. - Többek szerint nemsokára normalizálódik a helyzet, akkor majd könnyebb lesz. Kisgyerek vagyok, és... találtam egy családot, akik befogadtak. Fiatal család, és van egy csecsemő kisfiúk. Az anya negyvennégy tauéves, huszonhét földéves. Hamarosan újjászületik, és akkor szüksége lesz rám. - Értem - sóhajtottam. - Új család. Új közösség. Te segítesz az anyának, aztán később majd ő segít neked. 317

- Úgy valahogy... - Gauri körbepillantott. - Biztos, hogy nem érdekel egy kriobölcső? Vigyáznék rád, és felélesztenélek, ha van remény, ha már van gyógymód a vírus ellen... Nem bíztam Gauriban, de egy pillanatra mégis elgondolkodtam. - El akarok menni innen - mondtam végül. - A helyedben én is elmennék. - Hirtelen kotorászni kezdett a táskájában. - Van itt neked valami. Nicole-tól. Tudom, mit gondolsz róla, de ebből talán megérted, miért tette, amit tett. Kihúzta a kezét a táskából. Egy neurotert tartott a markában. Egy újabb típusú Neumonstert. - Nicole-é volt. Megőriztem, amikor... Elhallgatott, nekem pedig összeszorult a szívem. Gépiesen kinyújtottam a kezem, és elvettem a neurochipet. Gauri talán a létező legnagyobb ajándékot adta: egy darabkát Nicole-ból. Aztán átölelt, majd sarkon fordult, és szó nélkül otthagyott. Néztem, ahogy fürgén szedi a lábait, majd eltűnik egy kereszteződésben, aztán a chipet a tenyeremben szorongatva vissza-szálltam a kocsiba. Az orioni kikötőben rá kellett jönnöm, hogy csak úgy simán nem fogok kijutni a Tauról. Az Odüsszeusz űrliftjének környéket űrruhás gárdisták tartották felügyelet alatt, és a komplexum ellenőrző kapui előtt tolongó több ezer emberrel úgy bántak, mint a leprásokkal. Az űrlift ugyan működött, ahogy a másik kettő is, de mivel az orbitvárosokban sok ezer, a fertőzés elől időben elmenekült ember zsúfolódott össze, már csak olyanokat engedtek fel, akik azonnal felszálltak a Pavonisra vagy a Földre induló intersztellárisok egyikére. Ezeken is csak azok számára jutott hely, akik eleget fizettek érte. Egy ilyen induló hajóra akartam én is feljutni. Hamar feltűnt, hogy időnként férfiakat és nőket, sőt néha gyerekes családokat engednek be a kordonon belülre. Rögtön megértettem, hogy mi 318

folyik itt: az űrliftet olyan emberek őrizték, akik még ebben a helyzetben is megvesztegethetőnek bizonyultak. Ha működött volna a TauNet, a Gibsonommal könnyen beléphettem volna akár az űrlift, akár az Odüsszeusz hálózatába, és valószínűleg percek alatt megtaláltam volna a módját, hogy feljuttassam magam. A TauNet helyett a fejemben lüktető üresség viszont egyre jobban gyötört. Sok mindent megadtam volna, ha legalább néhány percre visszakaphatnám a hálózatot... Kvanterchipem programszemélyisége a Gretchen-fa óta nem szólt hozzám, és ebből arra következtettem, hogy talán törölték a szoftverét. Végtére is már nem volt szükségük rám. Legalább megszabadultam tőlük. Először az Alphardot akartam felajánlani a gárdistáknak, de rájöttem, hogy mivel ők valószínűleg az Agamemnónon állomásoztak a Gretchen-fák kitörésekor, nem fertőzöttek, így a számukra bármi, ami a Tauhoz kötődik, értéktelen. A bankszámlámhoz a TauNet nélkül nem fértem hozzá, viszont a városban akadt néhány saját vonali kapcsolattal rendelkező régi bankfülke arra az esetre, ha átmenetileg nem működne a TauNet, valamint azon régimódi ügyfelek miatt, akik nem bíztak a hálózati bankrendszerben. A Kaneko téri bankfülkét vettem igénybe, és miközben a bank ügyintézőszoftverével beszélgettem, néha Keiko Kaneko tekintélyt parancsoló szobrára pillantottam. Rajtam kívül senki nem ismerte a legendás kapitánynő igazi arcát. A pénzem nagy részét átutaltattam a Pavonisra, egy nagyobb összeget viszont kiírattam egy creditchipre. A credítchip lett az utam fel, a Pia Frausra.. Az űrliften felfelé tartok az Odüsszeuszra, és közben Nicole naplóját olvasgatom. Az érzései, a gondolatai - főleg a velem kapcsolatosak - szívbemarkolóan fájdalmasak. Elcseszett ez az egész világ! Tulajdonképpen mit akarok? Fogalmam sincs. A 319

Pavonisra indulok, de minek? Van értelme? Úgy, ahogy teszem, nincs. Keiko Kaneko ajánlata viszont... Egyáltalán nem érdekel. Vagy mégis? Valójában egyáltalán nem tudom, mit akarok. Feladom, és az út hátralévő részében az űr sötétjét bámulom, és közben saját naplóvisszaemlékezéseimbe merülök. Két napot kellett várnom az űrkikötő egy elkülönített részlegében, mire felszállhattam az űrliftre. A hozzám hasonló fértőzött utasokkal együtt teljesen elkülönítettek bennünket. Azt is csodálom, hogy egyáltalán felengedtek minket egy intersztellárisra. Szerencsére a pénz ebben a káoszban nagy úr volt. A Tau körül már tucatnyi intersztelláris keringett, és egyre csak érkeznek az újabbak, tömve földi menekültek bölcsőivel. Ezeket a hajókat előbb-utóbb mind visszafordítják, de néhány száz utazni vágyó, nem fertőzött tauinak mindig akadt bennük hely. Én is a Földre szeretnék visszajutni, de mivel fertőzött vagyok, ez nem fog sikerülni. Pedig jó lenne még egyszer látni a Földet! Az egyedüli lehetőségem a Pia Fraus, egy intersztelláris, ami nemsokára a Pavonisra indul. Már annak is örülök, hogy ki tudtam bérelni egy kriobölcsőt. Mindegy hová, csak el innen, bármilyen kétségbeesett logika is ez. Soha többé nem akarok kapcsolatba kerülni a pavonisi poszthumánokkal, viszont akkor meg miért oda megyek?. A kérdés jó, de hát hova máshova mehetnék?

320

23. neurofájl - részlet −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

Tauidő: 266.05.09., Gilgames/keleti időzóna: 28:12

A kriobölcsőket nézem odafent a mennyezeten, a bennük fekvők közül néhányan talán éppen engem bámulnak. Egyfelé tartunk, el a Tauról. Most már valóban hideg van. Egyre hidegebb. A neuroterem mindjárt kilövi magát. Távolodom mindattól, ami az életemet jelentette, de bármi történik is, emlékezni fogok a Taura. És emlékezni fogok Nicole-ra. Még most is választhatom a másik utat, és elfogadhatom Keiko Kaneko ajánlatát. De nem fogom. Elvigyorodom, bár magam sem tudom, min. Az arcom, rajta azzal az ocsmány heggel visszatükröződik a bölcső burájának belső felületéről. Már csak néhány másodperc. Dönts végre! Az utolsó pillanat. Az utolsó esély. Nem döntök. Ez is egy döntés...

321

DELTA PAVONIS / Gliese 780 / HD 190248 / HIP 99240: a Páva csillagképbe tartozó, G5 IV típusú csillag, a Naprendszertől 19,92 fényévnyire. Becsült kora: 5,6 milliárd év. Átmérője: l,06*Nap, fényessége l,18*Nap. Bolygókísérői: 1. Valkűr, gázóriás 0,05 CSE-re a csillagtól, átmérője 89.028 km. 2. Pavonis, Föld típusú bolygó, átmérője 13.915 km, 3. Penrose, ritkás, CO2 légkörű kőzetbolygó, átmérője: 16.809km, 4. Odin, gázóriás, átmérője 302.981 km, 5. Tamesis, gázóriás, átmérője 167.102 km, 6. Volkov, kőzetbolygó, átmérője: 7.446 km. PAVONIS: bolygó, a Föld Naprendszeren kívüli űrkolóniája. Keringési távolsága a Delta Pavonistól 1,13 CSE, keringési ideje 402földnap. 1 pavonév = 1,1 földév. Tengelyforgási ideje 61 óra. Gravitáció: 1,15 g. Holdja a Thor, amely a Pavonis egynegyedének megfelelő tömegével jelentős árapály váltakozásokat okoz a felszínen. A Pavonis felfedezője Kiyoshi Sato csillagász (2044-ben). Az első emberi expedíció 2161-ben éri el, parancsnok: Ulysses Dull (20652177). Lakosság: 18.278.884fő. A Föld-Pavonis utazási idő 32 év.

globalweb, Föld 2288.06.17. online frissítés

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Minden izmom megfeszült, a szívemet láthatatlan marok szorította össze, de olyan erővel, hogy elakadt a lélegzetem. Görcsösen összerándultam, és fuldokolva kapkodtam a levegőt. Az utolsó emlékem a Pia Fraus volt, ahogy a kriobölcsőmben fekszem, és az üvegburán keresztül a velem átellenes oldal ezernyi bölcsőjét bámulom. Aztán belém mar a folyékony nitrogén dermesztő és szúró fájdalma. Egy tágas erkélyen álló kényelmes karosszékben eszméltem. 322

Az élménytől csak lassan tudtam megszabadulni, és fokozatosan ébredtem rá az új külvilág ingereire, hangokra, színekre, szagokra. Felettem egy gigantikus hold homokszínű foltokkal tarkított sarlója függött az égbolton. Hirtelen nem is tudtam felidézni, mikor láttam utoljára kék eget. Felderengett utolsó földi emlékem még kamaszkoromból: a brazíliai Macapá melletti űrliftkomplexum, az egyenlítői, tikkasztó hőség és a jövő bizonytalansága. Csakhogy ezúttal nem a Földön voltam. Újra a holdra pillantottam: a Thor volt, a Pavonis óriáskísérője. Minden irányban mocsaras, üledékes táj terült el a látóhatárig, és a szürkésbarna egyhangúságból csak itt-ott emelkedett ki egy-egy, masszív oszlopokon álló épület. Előttem, vagy húsz kilométernyire, egy mohával belepett, ormótlan Gretchen-fa magasodott a táj fölé. Még itt sem szabadulhattam a gretchenek gyilkos biogépeitől. Tudtam, hogy hajdanán a Pavonist is sikerült megfertőznöm. A taui rémálom, a halotti máglyák, a haldoklók, a fosztogatókká lealacsonyodott emberek, az összeomló társadalom káosza évtizedekkel ezelőtt valószínűleg itt is végigsepert. Milliónyi embert öltem meg, köztük a saját édesanyámat. Anya sápadt arcának és üvegessé dermedt tekintetének emlékétől, ahogy ott feküdt az ágyán, nem tudtam szabadulni. Tudtam, hogy nem én tettem, hiszen nem is voltam magamnál, amikor a fák beindultak, az érzés azonban mégsem akart szűnni. Abból, hogy felélesztettek, arra következtettem, hogy a Pavonison talán már helyreállt a rend, bár egy K-vírussal fertőzött férfiakból és nőkből álló, működőképes társadalmat nem igazán tudtam elképzelni. Vagy megtalálták volna a gyógymódot? Végtére is eltelt vagy ötven tauév. Ha nem több. Az indulás előtt kiszámoltam, hogy mire ideérek, a földi időszámítás szerint 2339-et írunk. Az is eszembe jutott, hogy mi van, ha nem azonnal emeltek ki a krioálomból, hanem csak évtizedekkel később? Akár száz év is eltelhetett. 323

A krionizálás utóhatásai furcsamód nagyon gyorsan eltompultak, úgy éreztem magam, mintha mi sem történt volna. A krioutasokat ezek szerint újabban már egy jóval modernebb és kevésbé sokkoló ébresztési eljárással hozták vissza az életbe, mint hajdanán. Lágy szellő simogatta a bőrömet, és ösztönösen azt vártam, hogy a következő pillanatban orkánná erősödik és beterít porral, de semmi ilyesmi nem történt; levegővételkor hiányzott a megszokott, kesernyés íz és a por sercegése a fogaim között. Csak a Tauhoz szokott érzékeim űztek tréfát velem. A Pavonis az első benyomások alapján jóval szelídebbnek tűnt a Taunál. Nehézkesen felálltam, és az iménti megállapításomat azonnal újra is kellett gondolnom, ahogy megtapasztaltam az 1,15 g-t. A combjaim, a hátizmaim feszültek az erőlködéstől, mintha súlyzókat kötöttem volna magamra egy edzés alkalmával. Viszont ezt nem lehetett csak úgy abbahagyni. Tudtam, hogy kis idő múlva komoly gondjaim lesznek. Az orvosok a földi bevándorlóknak az első hónapokban sok fekvést, és fokozatosan növekvő terhelést írtak elő a gravitáció elviselésére. Nekem tauiként sokkal tovább tartana ez az időszak, és több egészségügyi kockázatot is rejt magában. Teljesen mindegy. Amúgy sem fogom már megélni. Feszülő combizmokkal a korláthoz léptem, és megtámaszkodtam. A messzeségből egy hullámfal zúdult erősödő morajlással a mocsaras vidékre; amennyire meg tudtam állapítani, mindkét irányban a látóhatárig nyúlt. A dagály csalhatatlan jele. Valamikor olvastam róla, hogy a Thor hold által keltett hatalmas árapály-hatás miatt az itteni szárazföldek fele minden dagály idején víz alá kerül. Kipróbáltam a neuroteremet, de a pavonisi hálózat nem működött: nem rohantak meg reklámvírusok, nem értem el egyetlen neurocsatornát, híroldalt, virtuális világot sem, de még az archív adatokhoz, tudástárakhoz sem fértem hozzá. A Gretchen-fák hajdani kitörésekor valószínűleg itt is 324

összeomlott a hálózat, de úgy gondoltam, azóta már régen helyre kellett volna állítaniuk. Enélkül elképzelhetetlennek tartottam a normális, civilizált életet. Aztán eszembe jutott, hogy a Taun az újonnan ébredőket egy ideig nem engedték hozzáférni a TauNethez, és azzal nyugtattam magam, hogy itt is csak erről lehet szó. Csakhogy rajtam nem volt alfamod, mint a taui bevándorlókon. Egyáltalán miféle társadalom alakulhatott ki a K-vírus tombolását követően? Valaminek léteznie kellett, valakik felélesztettek a krioálomból. Túl nagy volt a csend. A távolban három légikocsi suhant nyílegyenesen néhány ezer méter magasan, és ez némi reményt adott. Az első, életre utaló jelek. - Üdvözlöm, Eliott! - köszönt rám valaki a hátam mögül. A hang alapján már azelőtt rájöttem, kicsoda, hogy megfordultam volna. - Örülök, hogy újra látom. Zhijuan Marsden. Éppen kilépett a házból a tágas teraszra, aztán a gravitáció miatt merev léptekkel közelebb sétált hozzám. Haja a válláig ért, a homlokán rőt sárkányalakot formázó fénytetoválás ragyogott a napfényben. Az elmúlt több, mint három évtizedben semmit nem öregedett. Mivel nem is ő volt, hanem minden bizonnyal csak egy a klónozott testei közül. Ha Keiko Kaneko digitalizált emberi tudatként élt, Zhijuan Marsdennek is ugyanolyan digitalizált poszthumánnak kellett lennie, erre már régen rá kellett volna jönnöm. Ez esetben pedig csak a tudatukat klónozott testekbe letöltve tudtak elvegyülni az emberek között. Amikor a Taun, a summerville-i Gretchen-fánál körbevették, és Marsden már nem menekülhetett, valószínűleg egyszerűen csak kiemeltette tudata digitalizált információhalmazát a testéből, majd a taui féreglyukon átküldte a Pavonisra, a Taun maradt testet prédaként feláldozva.

325

- Hazudnék, ha azt mondanám, én is örülök - fintorodtam el. A jelenléte nem sok jót ígért. - Mondja, mit akarnak még tőlem? - Én aztán semmit - vont vállat Marsden, és a korlátra könyökölve a Gretchen-fát bámulta. A távolból egy újabb, az előzőnél magasabb hullámfal közelített. - Nem ránk számított, igaz? - jelent meg mellettem a semmiből előtűnve Keiko Kaneko is. - Kaneko asszony - biccentettem a mandulaszemű nőnek. Elegáns, testhez tapadó, hófehér ruhát viselt, ami kiemelte a Taun megismert törékeny, de energikus alakját. - Vártam, mikor jelenik meg ön is. - Kicsit nehézkesebb itt az élet, mint a Taun, nem igaz? - jött közelebb merev léptekkel. - De hozzá lehet szokni, ráadásul a levegő oxigéndúsabb és tisztább, mint a Földön vagy a Taun. Előrenyúltam, és tétován megérintettem a karját. Ezúttal valóságos volt, nem csak egy ideghártyára vetített neurogram. - Hogy került ide egyik pillanatról a másikra? - Mármint hová? - kérdezett vissza Kaneko. - Ön szerint hol vagyunk? A válasz magától értetődött, azonban pont emiatt bizonytalanodtam el. Logikai sorrendbe rakosgattam a tényeket, Keiko Kaneko közben érdeklődve fürkészett. Végül, amikor látta a feléledő gyanakvásomat, majd kicsivel később az elsápadó arcomat, megerősítően bólintott. - így van, Eliott. Digitalizáltuk. Megszorítottam az erkély korlátját, muszáj volt valamibe kapaszkodnom. Utóhatások nélküli ébredés a Pavonison, Kaneko és talán Marsden is a semmiből teremnek itt. A Taun egy állást ajánlottak, és azt akarták, hogy én is tartsak velük, de nemet mondtam. Megpróbálták elhitetni, hogy túlélhetem a Kvírust. Ezekből csak egyetlen magyarázat következhetett. - Digitalizáltak - ismételtem halkan. - Az ébredésemkor? 326

- Nem - mosolyodott el Kaneko. - Már a kriofagyasztása pillanatában megtettük. Tehetetlen dühöm pofonként csattant a nő arcán. Minden indulatomat beleadtam, de az utolsó pillanatban végül mégis visszafogtam valamit az ütés erejéből. A gravitáció miatt így is súlyosabbnak, ugyanakkor lomhábbnak is tűnt az ütés. Csakhogy az egész szimuláció volt. Keiko Kaneko hátrahőkölt, aztán elnevette magát. Ujjaim nyoma az arcán lángolt. - Ez a minimum, amit megérdemlek. - A minimum ennél sokkal több lenne! Mégis kinek képzeli magát?! Istennek, hogy a saját kénye-kedve szerint játszadozik másokkal? - Az élete a számomra cseppet sem játék, Eliott - dörzsölte az arcát Kaneko. - A Taun azt mondta, én döntök! Nem akartam, hogy digitalizáljanak, mégis itt vagyok! Miért? - Meggondoltam magam - vont vállat Kaneko. - Hát akkor csessze meg, hölgyem! - sziszegtem az arcába. Digitalizáltak. Kiemeltek a testemből, és a tudatomat feltöltötték valahová. Az eddig elképzelt valóság pillanatok alatt formálódott át: még mindig 2288-at írtunk, és mindössze percek teltek el azóta, hogy a Pia Frauson befeküdtem a kriobölcsőmbe. Elhitették, hogy én döntöm el, velük tartok-e vagy nem, aztán a bölcsőmből egyszerűen letöltötték a tudatomat, át egy féreglyukon, egyenesen ide. Leképeztek kvanterprogrammá, és valamilyen szerverbe, vagy memóriatárba helyeztek. Szinte láttam, amint egy kvanteren fut az engem szimuláló program, létrehozza és mindenféle digitális könyvtárakban tárolja a gondolataimat. Ennél bizarrabb létezést nehezen tudtam volna elképzelni. Csakhogy valami nem stimmelt. Éreztem a szellőt a bőrömön, éreztem a tenger sós illatát, ami keveredett a mocsaras vidékből áradó fanyar bűzzel. A pavonisi táj döbbenetesen jó minőségű szimulációnak tűnt. 327

- Pontosan hol vagyok? - néztem Kanekóra. - A Debracsev-gömbben - lépett közelebb a nő büszkeséggel a hangjában. Megéreztem parfümje illatát. - De mi csak Gömbnek nevezzük. - Egy virtuális világ? - Ugyan már, Eliott! Járt már virtuális világokban, még a TauNetnek is voltak a központi idegrendszerhez és agyhoz kapcsolódó, előfizetéses szolgáltatásai, méghozzá egész profi minőségben. Azokat is ilyen valósághűnek érezte? - Nem - vallottam be -, de csak ritkán viviztem. Valószínűleg csak azért nem érzem a különbséget, mert a földiek esetében az első pillanatban tudtam, hogy csupán kvanterszimulációk, itt viszont csúnyán átvertek. - De most, hogy erről is tudja, valóban kevésbé tűnne valóságosnak? Nem hiszem. Szerintem, ön is érzi, hogy ez jóval több mint egyszerű szimuláció. Ez egy új élettér, ahová nem csak becsatlakozik időnként, hanem végleg a részévé válik. Megmutatom, mire gondolok. Egy pillanatra elmosódott körülöttünk minden, aztán amikor a külvilág kontúrjai és színei újra kiélesedtek, már a Montmartre-on, a Sacré-Coeur előtti lépcsőn ültünk. Tavaszi illat csapta meg az orromat, kétoldalt bimbózó virágok és zöldellő fák sorakoztak, előttünk pedig Párizs terült el. Hunyorogtam a szemembe tűző naptól, a tagjaimat rég elfeledett 1 g-s nehézkedés húzta lefelé. A lépcsőn emberek jöttek-mentek, bukkantak fel a semmiből, vagy tűntek el éppen egyik pillanatról a másikra. - Ha jól tudom, sokáig élt Párizsban - jegyezte meg Kaneko, mintha mi sem történt volna. Nem feleltem, inkább az óváros napfényben ragyogó, évszázados épületeiben gyönyörködtem, és közben régen elveszettnek hitt gyerekkori emlékek törtek elő belőlem: szajna-parti séták, a Champs-Elysées esti fényei, pantomimesek, festők, árusok és szerelmesek egykor ismerős kavalkádja, a Bonaparte-center elegáns ívű tornyai, a Défensenegyed és az Eiffel-torony. 328

- Ilyet már kiskoromban is láttam, még Yorkcityben hazudtam. Rengeteget szórakoztam a Föld akkori legmodernebb virplázájában, ahol volt egy Párizs-show is, de az meg sem közelítette a valóság élményét. Most azonban elhittem, el akartam hinni, hogy az igazi Párizsban vagyok. - Ilyet? - vonta fel a szemöldökét Kaneko, és gúnyos mosollyal Zhijuan Marsdenre pillantott. - Hallja ezt, Zhijuan? - Roppant szórakoztató - biccentett Marsden, és közben unottan az Eiffel-tornyot bámulta a korlátnak dőlve. - Mi van a testemmel? - kérdeztem halkan. - Úton van a Pavonis felé, a Pia Fraus intersztellárison felelte Marsden. - A hajó még gyorsul, és nemsokára elhagyja a Szirén pályáját. - És mi lesz vele, ha megérkezik a Pavonisra? - Ez az aktuális pavonisi kriobölcső-politikától függ. -A nagykövet csak ekkor vette a fáradságot, hogy rám pillantson. Mivel a Pia Fraus a Tauról indult, van esély rá, hogy a taui származású utasokat előbb-utóbb felélesztik. - Felélesztik? Ezek szerint élni fogok? Megduplázták a tudatomat?! - Lemásoltuk és feltöltöttük ide - pontosított Kaneko. Enyhe szellő gyűrt kis hullámfodrokat ruhája szövetébe. - De az ön számára már teljesen lényegtelen, hogy mi lesz a testével. A testbe zárt tudatok halálra vannak ítélve. Az ön esetében néhány nap, mások esetében néhány évtized és az újonnan születetteknél is kevesebb, mint két évszázad a létezés korlátja. Előttünk többé nincsen semmilyen korlát. Felejtse el ezt a rövid távú emberi gondolkodást! - Emberi gondolkodás?! - ismételtem. - Csupán programsorok összessége vagyok, valahol, egy memóriatárolóban elraktározva! Lehet, hogy még létezem, de már nem élek. A furcsa az volt az egészben, hogy egyáltalán nem éreztem különbséget élet és létezés között. - A helyzet ennél sokkal összetettebb - mondta Kaneko. 329

- Ön valójában mindannak a leképezése, amitől eddig embernek tartotta magát. Semmi sem változott azon túl, hogy megszabadult fizikai korlátaitól. Elfintorodtam. - Tudja mit? Nem érdekel! Beszéljünk inkább a Földháborúról! Láttam a maguk telepatáinak a felvételét arról, hogy mi történt a Földdel, és hogyan robbant ki a háború valójában. Maguk a valaha élt legnagyobb tömeggyilkosok. Kaneko hosszú másodpercekig állta tekintetemet, aztán Marsden nagykövethez fordult: - Zhijuan, magunkra hagynál bennünket? - Biztos benne, hogy ez jó ötlet, asszonyom? Kaneko bólintott, mire Marsden szó nélkül eltűnt mellőlünk. A következő pillanatban már egy Gretchen-fa tetejére épült kilátóteraszon álltunk, mégpedig a Clyde öbölben, Orion City közvetlen közelében álló fáén. Éreztem az enyhe taui gravitációt, és a légköri por megszokott, kesernyés ízét is a számban. Alattunk a Rio Bombay deltatorkolata nyúlt el, egyik szigetén a kormányzói palotával, mögötte pedig Orion épületei töltötték ki a parttól egészen a szürkés porfellegbe burkolózó Varanasi-kráterig terjedő síkságot. A közvetlenül alattunk álló Canopus étterem parkolójában légikocsik sorakoztak, de nem régi, taui típusok, hanem ultramodern földi márkák. Csak egy digitalizált Orion, emlékeztettem magam. A középen álló kis asztalon két csésze, gőzölgő kávé jelent meg. Kaneko hellyel kínált, aztán belehuppant a velem szemben lévő fotelbe. Láthatóan kedélyes beszélgetésre készült. Nem ültem le. - Szeret mások sorsáról dönteni, igaz? - kérdeztem gúnyosan. - Kellemes szórakozás lehet, én is szívesen kipróbálnám. Egyébként meg, miért nem mutatja meg az igazi arcát? Az öreg Keiko Kanekót. - A Debracsev-gömbben nincs olyan, hogy igazi arc. Sem igazi test. Az öregség szónak pedig egyszerűen nincs értelme. 330

Olyan arcot viselek, olyan testet öltök magamra, amilyet csak akarok. Olyan ez, mint az öltözködés. - Amilyet csak akar... - tűnődtem. - Szóval önnek senki nem bírálja felül a döntéseit? Hogyan nyerte el ezt a kiváltságot? Mindegy, nem kell válaszolnia. - Egyenesen a sötét szemébe néztem. - Maga a felelős a Föld-háború kirobbantásáért? A szempillája sem rezdült a kérdéstől. Kibújt szandáljából, és felhúzta lábát a fotelra. Az állát néhány pillanatra ráfektette a térdére, majd végül törökülésbe helyezkedett. Kecses mozdulatai akaratlanul is vonzották a tekintetemet, noha tudtam, hogy a testével csak manipulálni akar. Megpróbáltam a fiatal külső mögé egy idős és fizikailag egyáltalán nem vonzó öregasszonyt elképzelni, de hiába erőlködtem, nem sikerült. Kaneko a fotel felé intett, és rövid tétovázást követően kényszeredetten helyet foglaltam benne. - Az Arctalan Ellenséget csak úgy lehet megállítani, hogy elvesszük előle az életteret - közölte Kaneko. - Jelen esetben az embereket. És mi meg is tesszük ezt, bármibe is kerül. Meg kellett bolygatnunk a Földet, az Ellenség fészkét ahhoz, hogy legyen esélyünk ellene. Nem az az igazi háború, ami a Földön zajlott, hanem az, ami a háttérben folyik, az Arctalan Ellenség ellen. A látszattal ellentétben semmiféle profitéhség nem vezérel bennünket. Csak és kizárólag a fajunk fennmaradása. - Melyik fajról beszél? Az emberiségről vagy a poszthumánokról? A pavonisiakról, a tauiakról vagy a földiekről? Kik a maguk faja? Gondolom, a Földre is nyitottak néhány Einstein-Rosen hidat, amin át ide-oda töltögethették magukat. Maga ott volt a Földön, és a háttérből irányította a háborút megelőző eseményeket, igaz? Előre kiterveltek mindent a kínai elnök elleni összeesküvéstől kezdve egészen a háborút követő üzleti és politikai lehetőségeikig. - Mindaz, ami körülöttünk történik, visszavezet az ősi kérdéshez, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Ön szeretne ezekre választ kapni? - Ezekre a kérdésekre minden ember szeretné tudni a választ. 331

- Úgy gondolja? Pedig a legtöbben még a kérdések feltevéséig sem jutnak el. Túlbecsüli fajunk átlagintelligenciáját. Zhijuannal, ha jól tudom, beszéltek a ScoCen komplexumról és azokról a szupernóva-robbanásokról, amik kialakították a Lokális Buborékot... - A Sco-Cenről a gretchenek biogépe csillagászati adatokat közölt - vágtam közbe. - A gretchenek is tudtak a Sco-Cen szupernóvákról, sőt... - Kérdően a nőre néztem. - Valóban - biccentett Kaneko, aztán a Clyde-tenger ibolyaszínű hullámai felé pillantott. - Egyes, múlt évezredvégi teremtéselméletek ilyen szupernóva-robbanásokkal próbálták összefüggésbe hozni az élet kialakulását a Földön. Ez az úgynevezett pánspermia-elmélet egyik változata, talán hallott már róla, de van olyan elképzelés is, hogy az élet csírái aszteroidán érkeztek a Földre. Az akkori ismeretek alapján ennek nagyjából annyi valóságalapja volt, mint bármely másik teremtéselméletnek, beleértve az isteni beavatkozást is. A földi élet kialakulásáról a mai napig nem tudjuk az igazságot. Én csak azt tudom, hogy hogyan juthattunk mi, emberek ilyen messzire a fejlődésben más, látszólag sokkal életképesebb földi fajhoz képest. - Kaneko előrehajolt, és két keze közé fogta kávéscsészéjét. - A Sco-Cen komplexumban történt leghevesebb szupernóva-robbanások lökéshullámai 2,8 millió évvel ezelőtt érték el a Földet. A megnőtt UV-sugárzás hatására számos faj, elsősorban planktonok, moszatok és egyéb tengeri élőlények haltak ki egyik pillanatról a másikra. Ebben persze nincs is semmi különös, az elmúlt néhány százmillió évben tucatnyi fajkihalás történt, és voltak ennél sokkal kegyetlenebbek is. Csakhogy ezek a szupernóva-robbanások mégis mások voltak. A Sco-Cen szupernóvák valójában életteret csináltak. - Valami ilyesmit már Marsden nagykövettől is hallottam - bólintottam. - Ő fészeknek nevezte. Miféle élettérről van szó? 332

- Az Arctalan Ellenségéről. A szupernóvák lökéshullámaival az Arctalan Ellenség eljutott a Földre, valamint a környező csillagrendszerekbe, és elkezdte a saját képükre átformálni az élővilágot. Elveszítettem a fonalat. Eddig úgy hittem, tudom, miről beszél Keiko Kaneko, de most egyetlen mondattal meggyőzött róla, hogy semmit sem értek. - Valójában mit neveznek Arctalan Ellenségnek? - Ez egy olyan életforma, ami teljesen eltér mindattól, amit élőnek nevezünk. A sejtésünk szerint a Sco-Cen szupernóvák elektromágneses rezgéshulláma formájában érkezett a Földre és a többi, környező bolygóra is. Illetve nem az Arctalan Ellenség, hanem egy feltételezett genetikai hatású programkód. Hogy milyen mélységű, azt még nem tudjuk. Ami biztos, hogy a rezgés a húrfizika törvényszerűségei alapján információt hordoz, és ez a kifinomult rezgésrendszer egyelőre még nem tisztázott módon módosította a legtöbb, de az is lehet, hogy az összes élőlény DNS-ét. Rezgő húrokkal bombázva a sejteket már mi is létre tudunk hozni nagyon egyszerű módosításokat egyidejűleg akár több tízezer sejt DNS-láncában is, például kilökünk minden sejt megadott kromoszómájában egy pontosan definiált nukleotidpárt, de ez a Sco-Cenből szétterjedő rezgéshullám elképesztően bonyolult módosításokat hajtott végre bennünk, valószínűleg a molekuláris szintnél jóval mélyebben. És a módosítások az öröklődés révén azóta minden élőlényben megtalálhatóak, még az ön kriobölcsőben fekvő néhai testében is. Ezt követően az Arctalan Ellenség elkezdte átformálni a fajunkat, de ezt ne a mi logikánk és fogalmaink szerint képzelje el! - Hogy őszinte legyek, ezt semmilyen logika szerint nem tudom elképzelni. - Hallgasson végig előbb! Ez egy hosszú történet, egymásba ágyazódó események bonyolult láncolata. Amikor ezek a szupernóvák közel hárommillió éve felragyogtak, a primitív Australopithecusok az afrikai szavannán néhány percig talán 333

bambán bámulták a nappali égbolton feltűnő szokatlan fényességet, de utána nem foglalkoztak vele tovább. Az Australopithecusokból rövidesen kifejlődtek a korai előemberek, kialakult a Homo faj, majd 2,3 millió évvel ezelőtt megjelent a Homo nem legidősebb vonala, a Homo habilis, az ügyes ember. Míg egy Australopithecus agya átlagosan mintegy négyszáz köbcentiméter térfogatú lehetett, addig a Homo habilisé már hétszáz. A Homo habilis fokozatosan továbbfejlődött Homo erectusszá, felegyenesedett emberré. Ezek az előemberek már egyszerű eszközöket tudtak készíteni. Háromszázezer évvel ezelőtt aztán megjelent a Homo sapiens, a modern ember, majd pedig százezer évvel ezelőtt megkezdődött a mi történelmünk a Homo sapiens sapiens megjelenésével. Figyeli az összefüggéseket, a fejlődésben bekövetkezett kiugrásokat? Előtte egyetlenegy fajnál sem volt példa még csak megközelítőre sem. - Kaneko szertartásos mozdulattal szájához emelte csészéjét, enyhén csücsörítve belekortyolt a kávéjába, majd ugyanazzal az eleganciával visszatette maga elé az asztalra. - Az évszázadok óta köztudott, hogy az elmúlt kétszázötvenezer évben több, csak az emberre jellemző gén alakult ki, és több génben is olyan óriási változások mentek végbe, amelyek kapcsolatba hozhatók agyunk fejlődésével, méretével. A biológusok megállapították, hogy az agytérfogat rohamos növekedése, az új génvariánsok hirtelen megjelenése a mai napig tart - elég, ha csak a telepatikus képességek térnyerésére gondolunk -, sőt egyre gyorsul, és néhány évszázadon, évezreden belül további elképzelhetetlen változások várhatóak. - És ez mind ennek a megfoghatatlan Arctalan Ellenségnek a műve lenne? - kérdeztem. - így van. - És ezt komolyan is gondolja? - Igen - bólintotta Kaneko, és láthatóan nem zavarta, hogy komplett őrültnek nézem. - Az Arctalan Ellenség hihetetlen módon felgyorsította a fejlődésünket. Azt még nem tudjuk 334

pontosan, mi köze van a Sco-Cen komplexumhoz, csak azt, hogy onnan került ide, és hogy itt van bennünk. Nélküle lehet, hogy még most is botokkal hadonászó, szőrös előemberek lennénk, és csak több százmillió év múlva kezdenénk el felegyenesedni, primitív eszközöket használni. Feltehetően így is eljutnánk a mai fejlettségi szintre, de csak elképesztően lassan. Még az is lehet, hogy a Nap előbb fúvódna fel vörös óriássá, mint hogy kijutnánk az űrbe. Az emberiség utóbbi néhány évszázada pedig végképp mellőz minden evolúciós logikát: a technikai fejlődés eltorzult és irdatlanul felgyorsult. Egyúttal azonban bizonyos területeken meg is rekedt. Mindez azért, hogy az Arctalan Ellenség céljait szolgálja. Ennek a „valaminek” nem érdeke egy önmagát genetikailag módosító emberi faj, sem az, hogy a mesterséges intelligenciák túlságosan tért nyerjenek, mert ezáltal elveszítené mindazt, amiért évmilliókon keresztül dolgozott. Ezen kutatások törvényi korlátozása nem véletlenül sokkal szigorúbb az indokoltnál. Genetikai fejlődésünket az Arctalan Ellenség vezényli, és mindent megtesz azért, hogy a fejlődés az általa irányított keretek között maradjon. Ehhez kulcsfontosságú eszköz számára a telepátia megjelenése, ugyanis ezáltal már nem csak a DNS-ünk generációról generációra történő alakításával tud beavatkozni, hanem a telepatákon keresztül közvetlen módon is manipulálni tud bennünket. Mi nem a telepatáktól félünk, ők csak szerencsétlen áldozatok, akik már elveszítették az önállóságukat, és egy hatalmasabb erőnek engedelmeskednek. Egy idegen akarat részeivé váltak. Az emberiség a mentális képességek tömeges kialakulásának kapujában áll. A jelenlegi tendenciák egyértelműen arra engednek következtetni, hogy néhány generáció múlva a legtöbb ember telepata lesz. Az Arctalan Ellenség ettől a pillanattól teljesen uralni fog bennünket, és nem lesz többé emberi faj. - Ha ilyesmi valóban létezne, miért nem fedeztük még fel? Miért nem tud erről az emberiség, a Föld, a Tau és a Pavonis? 335

- Hogyan tudnánk felfedezni azt, ami már évmilliók óta bennünk van, ami évmilliók óta irányítja a fejlődésünket? Úgy, hogy a telepatákon keresztül egyre szigorúbb kontroll alá kerülünk. Megkóstoltam az asztalon gőzölgő kávét. Éreztem az erős zamatát, és tényleg olyan volt, mintha valóban kávét innék. - Maguk mégis felfedezték... - Valójában nem mi fedeztük fel - pontosította Kaneko. -A Földön, még a század elején, nem sokkal a telepatikus képességekkel kapcsolatos törvényi szabályozások létrejöttét követően egy kínai genetikuscsapat a telepátia genetikai magyarázatát kutatta. Ők mutatták ki az első, telepátiát vezérlő géneket egy Liu Mei nevű telepata nő és szintén erős telepatikus képességekkel rendelkező kisfia agysejtjeiben. Ezen gének mindegyike a Sco-Cen szupernóva-robbanás időpontja után kezdett el mutálódni a DNS-szakaszokban. Más génekben a szupernóva-robbanás után évszázezrekkel, évmilliókkal létrejövő, aprónak tűnő módosulásokra bukkantak, de a modern genetika kezdetben még természetes mutációt sejtett a változások mögött. Különös módon a mutációk jelentős része gyakorlatilag minden állatban megtalálható volt, az ecetmuslicáktól kezdve egészen a csimpánzokig. Viszont egyetlen olyan genetikai leletben sem lehetett kimutatni, ami a Sco-Cen szupernóva előtti időből származott. A kínaiak kutatásai azonban váratlan tragédiába torkolltak. A laborjuk a hivatalos verzió szerint egy tűzvészben hamuvá égett, és mindenki meghalt. Nem sokkal később az addigi kutatási eredményeiket egy magánkézben lévő amerikai genetikai intézet, a HoxGene Century lehalászta a globalwebről. Ezt követően nem sokkal ők is telepatákat kezdtek vizsgálni, de jóval nagyobb mintaszámmal dolgoztak, mint a kínaiak. A telepata DNS-szakaszokat tp-képességekkel nem rendelkező emberek DNS-ével vetették össze, és több tucatnyi olyan új mutációt találtak, amelyek összefüggésbe hozhatók a tphányados ugrásszerű emelkedésével. Aztán kutatási 336

eredményeiket váratlanul visszavonták. Csakhogy addigra több más intézet is ugyanezen eredményre jutott, és amikor visszamenőleg feltérképezték az emberi génállományban az elmúlt néhány millió év során bekövetkezett mutációkat, meglepő furcsaságra bukkantak. A legtöbb mutáció láthatóan törvényszerűen következett egymásból. Mintha mindegyik egy előre megírt program alapján jött volna létre. - Miért nem került ez nyilvánosságra? Kaneko talpát a padlóra helyezte, kényelmesen hátradőlt a fotelben. - Nyilvánosságra került. Azonban a kutatások csak azt állapították meg, hogy egy érdekes és látványos genetikai evolúció zajlik bennünk, de ez önmagában semmit sem jelentett. A Sco-Cen komplexum és az Arctalan Ellenség nélkül ezek az összefüggések a tudományos körökön túl senkit nem hoztak lázba. A hírügynökségek leközölték a hírt, aztán az egész feledésbe merült. Viszont van egy ennél érdekesebb történet is, aminek magam is szemtanúja voltam. 2248-ban Vanessa Siemasko, egy pavonisi telepata nő agyába ültettünk éppen egy intelligencianövelő kvanterchipet. Ez nem sokkal az odaérkezésemet követően történt, amikor még én sem mertem magam digitalizáltatni. A Földön korábban számtalan telepatába ültettek már ilyesmit, de ez egy jóval fejlettebb típus volt, ami... hogy is fogalmazzam? Mélyen beavatkozott az agyi folyamatokba. Nem tudtuk, hogy Vanessa telepata. Ő maga sem tudta. A tp-hányadost pedig akkortájt még messze nem övezte akkora figyelem, mint manapság. Vanessa az egyesülés pillanatában meghalt. Az agya végzetesen károsodott. A kvanter egyszerűen túlterhelődött, nanochipjei szétolvadtak. Hosszas adatmentő munkával végül sikerült rekonstruálnunk azt, amit Vanessa a mentális kapcsolat pillanatában tapasztalt. Én letöltöttem magamnak ezt az emléket. - Kaneko felsóhajtott. - Azonban képtelenség elmondani, mit éreztem közben. - Azért csak próbálja meg! A nő elfintorodott. 337

- Milliónyi tudat teljes közössége, emlékek és érzések végtelen áradata, mások felé történő teljes kiszolgáltatottság, az egyén totális háttérbe szorítása, a végsőkig lemeztelenítettség érzése áradt abból az emlékből. És valami, ami ezt az egészet irányította. Egy pillanatnyi lenyomat az Arctalan Ellenségről. Higgye el, az a lenyomat igazán sokkoló. - Látatlanban, más elmondása alapján viszont leginkább csak értelmetlen - közöltem. Azt azonban láttam Kanekón, hogy az emlék felidézése alaposan felzaklatta. - Én előre szóltam... Ha egy kicsivel hosszabb ideig állt volna fenn a kapcsolat, talán ennek a valaminek a céljait is ismernénk, így azonban helyette csak felhívtuk magunkra a figyelmet. Nem sokkal később megjelentek körülöttünk a telepatikusán befolyásolt emberek. Ismerősök, barátok, szerelmek támadtak egyik pillanatról a másikra kulcsfontosságú emberekre, vagy rongáltak meg fontos berendezéseket. De nem úgy viselkedtek, mint amikor az ember alfamod irányítása alatt áll, hanem úgy, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál. Kaneko a szemembe nézett. Talán azt várta, hogy reagálok az eddig elhangzottakra, és amikor ez nem történt meg, leheletnyit megvonta volna a vállát, és beletúrt a hajába: -Az Arctalan Ellenség valahol a DNS-ünkbe kódolva rejtőzik, de mégsem tudjuk meghatározni, hogy pontosan hol, ugyanis jelenlegi ismereteinknél sokkal mélyebben szerveződik. Úgy is mondhatnám, hogy mi magunk alkotjuk őt, bár ezt még nekem is nehéz felfognom. A telepaták olyanok, mint a kinyújtott csápjai: látszólag önálló akarattal rendelkeznek, de valójában azt teszik, amire az Ellenség utasítja őket. Illetve bizonyos tekintetben ők maguk az Arctalan Ellenség. És minél nagyobb valakinek a tphányadosa, annál biztosabb, hogy bekapcsolódik ebbe a csoporttudatba. Talán emlékszik arra a Manuéla nevű lányra, még Summerville-ben. Ha a kollektív tudat úgy akarta volna, az a lány bármit elpusztít, bárkit megöl, akár még önmagát is. 338

De mit gondol, a feleségének hajdanán hová tűntek a telepatikus képességei? Valójában óriási szerencséje volt, amikor tíz tauévvel ezelőtt összetalálkozott Wiltonnal, és megfertőződött a K-vírussal. - Nem hiszem, hogy ezt szerencsének lehetne nevezni feleltem halkan. Kaneko néhány másodpercig az arcomat fürkészte. - Sajnálom a felesége halálát, nem is szívesen hoztam fel példának, de muszáj. Nicole-on sem vett volna észre semmit, többnyire ugyanúgy viselkedett volna, ahogy előtte is. Legalábbis addig, amíg az Arctalan Ellenség úgy akarja. De lehet, hogy egy idő után magát is a befolyása alá vonta volna. - De hogy jönnek ide a gretchenek? Nekik vagy a fáiknak mi közük van az Arctalan Ellenséghez? - A gretchenek ugyanúgy a Sco-Cen szupernóvák által kialakított Lokális Buborékban éltek, ennek következtében az Arctalan Ellenség hozzájuk is eljutott. A megállítására hozták létre a K-vírust. - Hát ez remek! - fakadtam ki. - Cserébe viszont a vírusuk negyedére csökkenti az emberi életkort, és lemészárolja a népesség felét. Fantasztikus kilátások. - Ezért nem a K-vírus a felelős, hanem az Arctalan Ellenség. A két genetikai kód keveredése időzített biológiai bombát hoz létre, saját, módosított génjeink reagálnak így a K-vírus védelmező beavatkozásaira. Az Ellenség „érzékeli” hogy a vírus blokkolja a telepátiáért felelős gének működését, és ezek a gének a támadásra adott ellenreakcióként egy idő után elpusztítják a hordozótestet. Persze kérdés, miért nem azonnal, a fertőzés pillanatában, de erre jelenleg még nem tudunk válaszolni. Ahogyan arra sem, hogy a K-vírus hogyan tudja átmenteni a nők tudatát egy új egyedbe, és miért csak a nőkét. Ez a gretchenek vírusa, és a tudásunk fényévekre van attól, hogy megértsük az összefüggéseit. Ez nem genetika, sokkal inkább részecskefizika. Ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy felhasználjuk. 339

- Mit tudnak még a gretchenekről? - Gyakorlatilag semmit. Csak feltételezéseink vannak. A ScoCen szupernóvák felvillanása idején a mi fogalmaink szerint nagyjából ókori, koraközépkori fejlettségi szinten lehettek, feltehetően már akkor évszázmilliókra tudták visszavezetni a lassú történelmüket. Képzeljen el például egy végletekig lelassított és elnyújtott emberi történelmet, amikor egy fejlettségi szint százmillió évig is változatlanul marad. Képzeljen el egy százmillió éves, alig változó római birodalmat, vagy utána egy elképzelhetetlenül hosszú, mozdulatlan, sötét középkort, ahol csak az uralkodó hatalmak és háborúk váltják egymást. Az Arctalan Ellenség a Sco-Cen szupernóvákat követő másfél-millió évben hihetetlenül felpörgette a gretchenek fejlődését. Valahogyan azonban végül mégis rájöttek, hogy mi történik velük, majd kifejlesztették a K-vírust, hogy megakadályozzák a telepátia, illetve az Arctalan Ellenség irányította kollektív tudat tömeges kialakulását. De valószínűleg elkéstek vele, mert a gretchenek többsége a telepátia révén addigra már az ismeretlen akarat rabjává vált. A vírus segítségével a telepátiára immúnis gretchenek megpróbáltak elrejtőzni, és a továbbfejlesztett K-vírust elterjeszteni az összes környező bolygón. Vírusgyárakat építettek, ezek lehettek a Gretchen-fák. Azt viszont már nem tudjuk, hogyan juttatták el a fáikat a kiszemelt bolygóra, sem azt, hogy az Arctalan Ellenség vajon az ő esetükben is drámaian lerövidítette-e az életkort, vagy csak ránk, emberekre van ilyen drasztikus hatással. Ahhoz, hogy megismerjük a teljes történetüket, valakiknek újra be kell menniük egy fába. - Ezzel nem lesz gondjuk, végtére is több millió embert fertőztek meg, biztosan akad köztük néhány lelkes önkéntes gúnyolódtam. Újra hatalmába kerített a bűntudat, hogy én vagyok a felelős milliók haláláért, noha semmire sem emlékeztem abból, ami a fában ezzel kapcsolatban történt. 340

- Valóban - felelte közben Kaneko. - Már van is néhány kiválasztottunk. Félek azonban, hogy a teljes fényüzenet sem fog sokat segíteni. A gretchen színnyelv elképzelhetetlenül bonyolult, a megfejtése többek szerint egyenesen lehetetlen. Én azért bizakodó vagyok. - Hogyan képes a K-vírus az embereknél is elérni ugyanazt a hatást, mint amire feltételezhetően tervezték? - kérdeztem. - Minden bizonnyal óriási a különbség a két faj között. - Jelenleg édeskeveset tudunk a gretchenek biológiai felépítéséről. A vírusuk viszont inkább mesterséges, programozott kvantumechanikai eszköz, mintsem biológiai vírus, de erről szerintem ön is olvasott már. Egy nagyon bonyolult, önálló tanulási- és alkalmazkodóképességgel ellátott program, amely részecskeszinten képes manipulálni az anyagot. Amikor a gretchenek rájöttek, hogy mivel állnak szemben, valószínűleg egy olyan univerzális bioeszközt próbáltak kifejleszteni, amely nem csak a saját fajukat menti meg, hanem a lehető legtöbb, hasonló genetikai felépítéssel rendelkező értelmes életformához is alkalmazkodni képes. - A mi esetünkben nem igazán tűnik sikeresnek. Egy hosszú távon életképtelen, korcs emberi társadalmat hoz létre, lerövidült átlagéletkorral, öröklődő női tudatokkal. - Nézőpont kérdése. Ha arra gondolok, hogy képes megállítani az Arctalan Ellenség terjedését, és ugyanakkor esélyt ad a fajunknak a túlélésre, akkor akár még sikeresnek is nevezhető. Ettől függetlenül egyetértek önnel, ez nem lehet a fajunk jövője. - Kaneko tekintete egy pillanatra a semmibe révedt. - Jó lenne tudni, hogy végül mi történt a gretchenekkel. - Nem hiszem, hogy sikerült túlélniük - mondtam. - Akkor már régen a nyomukra bukkantunk volna. Vagy ők a miénkre. - Azt hiszem, igaza van. Valószínűleg túl későn ismerték fel a betolakodót. Nekünk még van esélyünk, de ezért kemény döntéseket kell és kellett meghoznunk. Ezek közül az első a Föld-háború kirobbantásának szükségszerűsége volt. 341

- Szükségszerűsége? - grimaszoltam. - Tudja, nem ilyennek képzeltem a legendás Keiko Kanekót. Nem egy hidegvérű tömeggyilkosnak. - Ön egy legendát vél ismerni, én pedig csupán egy ember vagyok. - Manapság hihetetlenül tág fogalomnak számít az ember szó. - Nézze, Eliott! - Kaneko hangja megremegett, valószínűleg érzékeny pontjára tapintottam. Most először hallottam a hangjában valódi érzelmeket, de bármit is érzett, legyen az bármekkora mérvű bűntudat, nem tudtam sajnálni érte. Csak az járt a fejemben, hogy ez a nő milliárdok haláláért felelős. - Önt még nem próbálta megölni az az ember, akit a világon a legjobban szeret, igaz? Szerencséje van. Az akkori férjem, Doug... - elakadt a hangja. - Bár ez olyan régen volt már... A Taun jöttünk össze. Az építészcsapat vezetője volt, az ő tervei alapján épült például a Szent Pál katedrális és a kormányzói palota is, de ő találta ki Orion City kezdeti utcaszerkezetét is. Imádott a Taun élni, mégis visszajött velem a Földre, és együtt mentünk a Pavonisra is. Sok mindent feláldozott értem, míg én szinte semmit ő érte. Doug sosem akart intelligencianövelő kvantert a fejébe, de engem elfogadott úgy is, amivé váltam, annak ellenére, hogy alaposan megváltoztam, és az új énem csak részben volt már az a Keiko, akit szeretett. Akkoriban szereztünk először tudomást az Arctalan Ellenségről. Persze akkor még nem is fogtuk fel, miféle veszélyt jelent az emberiség számára. Engem valamiért mindenhol vezetőnek tekintettek, a hírnevem nagyobb volt, mint a képességeim, de hát ebbe már régen beletörődtem. Egyik nap... este, Doug hirtelen, minden előzmény nélkül rám támadott. Soha nem felejtem el azokat a perceket. Birkóztunk... Az életemért küzdöttem azzal a férfival, akit szerettem, és aki már nem ő volt, hanem egy báb. - Ez egyáltalán nem mentesíti az alól, amit a Földdel tett

342

- közöltem fagyosan. Megkérdeztem volna, hogy mi történt végül a férjével, de sejtettem, hogy pontosan erre vár, így nem tettem. Azt hittem, csak sajnáltatni akarta magát, de tévedtem. - Félreértett. Egy szóval sem mondtam, hogy mentesítene. A történelem valószínűleg el fog átkozni bennünket amiatt, amit az emberiséggel tettünk és tenni fogunk. Engem egyszer már amúgy is szinte isteni magasságokba emeltek, legfeljebb hamarosan én leszek maga az ördög is. De ettől még véghezvisszük, amit elhatároztunk. - Ezek szerint van kiút? - Van - bólintott Kaneko. - Ezért hoztuk létre a Gömböt, és kezdtünk el foglalkozni a tudatfeltöltésekkel. A digitalizált tudatokkal az Arctalan Ellenség nem tud mit kezdeni, bennünket már nem tud befolyásolni, sem bevonni a kollektív közösségébe. És irányítani sem tud többet. Csak úgy szabadulhatunk meg tőle, ha az egész emberiséget digitalizáljuk. - Csakhogy az emberek többsége soha nem fogja elfogadni ezt a fajta létezést - vetettem ellene. - Senki nem akar majd itt és így élni. Digitalizált tudatként. - Na ne mondja! A rendszer már most működik. Muszáj működnie. Csak így menthetjük, ami menthető. Az egész emberiséget fel fogjuk tölteni ide. - És hogyan? Mindenkit nem digitalizálhatnak! - Pedig már rengeteg emberrel megtettük. - Mennyivel? Néhány tízezerrel, százezerrel? Mit számít ez a teljes emberiséghez képest? A Földön közel négymilliárdan élnek, és további hárommilliárdan fekszenek krioálomban. Velük mihez kezdenek? - A Gömbben jelenleg közel hárommilliárd digitalizált emberi tudat él - mondta egykedvűen a nő. Azonnal megértettem, mit jelent ez. A szám összecsengett a Földön felhalmozott és az úton lévő intersztellárisok pavonisi gyártmányú kriobölcsőiben fekvőkével. 343

- A bölcsőikben fekvőket is digitalizálták! - Hirtelen fellobbanó dühömben felpattantam, és az ablakhoz siettem. Aztán nem tudtam magammal mit kezdeni, így valamelyest lehiggadva kényszeredetten ismét helyet foglaltam a fotelben. - Hogyan? - kérdeztem végül. - Beépítettünk egy digitalizáló modult is a bölcsőkbe, ami letapogatta a bennük fekvők agyának szinapszisszerkezetét, aztán az információt továbbította a Gömbbe, ahol újra létrehoztuk az adott személyiséget. Rájöttem, hogy engem is így digitalizáltak a Tauról történő elindulásom pillanatában. Nem véletlenül árasztották el a piacot a saját kriobölcsőikkel. - Azok az emberek egy szebb jövő reményével feküdtek krioálomba. Maguk a beleegyezésük nélkül lemásolták a tudatukat a privát kis poszthumán valóságukba? - Egy olyan jövőt építünk, ami valóban a miénk, és nem mások irányítása alatt áll. Hamarosan a Földön is digitalizálni fogjuk az emberek többségét. - Erőszakkal. - Ha kell, erőszakkal - felelte elszántan Kaneko. - Nézze, Eliott! Ez most nem önről vagy rólam szól, hanem a túlélésről. Azon emberek közül, akiket eddig feltöltöttünk, csak kevesen vágynak vissza az anyagi világba. A legtöbbjük szegény és nyomorgó, akiknek a háború után nem maradt esélye a túlélésre. Fel sem fogják a változásokat, és az egészből csak annyi érdekli őket, hogy könnyebbé, jobbá vált az életük. A digitalizálás révén minden megmarad az emberiségből, függetlenül attól, hogy az Arctalan Ellenség a jövőben mit tesz a testekben továbbélő tudatokkal. Hol itt a probléma? - Ott, hogy az érvelése, amivel jogot formál mások önkényes digitalizálására színtiszta demagógia. Ön mondja meg, kinek mi a jó? - A fajunk és a kultúránk túlélése forog kockán. Nem válogathatunk az eszközökben. 344

- Valóban? Pedig a Gömb szerintem nem más, mint egy központosított, majdhogynem diktatórikus világ, ahol a poszthumánok teremtik meg a feltételeket, ahol önök döntenek mindenről. Ez lenne a maguk jövője? Mennyivel jobb jövő ez az Arctalan Ellenségénél? - Túl könnyen ítélkezik. Anélkül minősíti a Gömböt, hogy ismerné. Beszélgessünk erről majd akkor, amikor már megértette, milyen az élet betegség, halál és megélhetési gondok nélkül. - Ilyen világ nincs. - Néhány évtizeddel ezelőtt még én is így gondoltam volna. - De ugye nem hiszi, hogy a Gömb igazolja a tetteiket? Tőlem ne várja, hogy együtt érezzek azzal a Keiko Kanekóval, aki milliárdokat gyilkolt meg az emberiség állítólagos érdekében. - Miért gondolja, hogy érdekel a véleménye? - lepődött meg Kaneko. - Nézze, ön megmentette a Pavonist és a projektünket az összeomlástól, ezért hálával tartozunk. Az Arctalan Ellenség ügynökei a háttérből manipulálva már elkezdték átvenni az irányítást a bolygó felett, és nem tudom, mit tettek volna a Gömbbel, ha felfedezik. A Gretchen-fákat a Pavonis és a Gömbben élő a hárommilliárd ember védelme érdekében kellett beindítanunk. Hárommilliárd emberi tudat részben önnek köszönheti az életét. - A Taut nem is akarták megfertőzni? - hökkentem meg. - Nem. Csakhogy a Gretchen-fák nem hagytak választási lehetőséget. A nyugtalanító válasz helyett inkább Orion City felé pillantottam, és egy pillanatra ismét elhittem, hogy az igazi Taun vagyok. - Az egész Taut digitalizálták vagy csak Oriont? - kérdeztem végül. - Nemrég készültünk el mindhárom bolygó teljes leképezésével. Mindez azonban csak a Gömb felszíne, 345

mondjuk úgy: tisztelgés a múlt előtt. Az ismert bolygók csak elenyészően kis szeletét jelentik a Gömbnek. Fény csapott a szemembe, és új helyre ugrottunk. A csillagokkal tarkított, zöldes éjszakai égbolton már meg sem lepődtem, azonban a hatalmas, törmelékgyűrű által körülölelt sárgásvörös gázóriás, amely a fejünk felett függött, körülötte négy-öt kisebb holddal, azonnal elfeledtette Párizst és Oriont. Amit láttam, fizikai képtelenség volt: a gázóriás túl közelinek tűnt, a törmelékgyűrű szinte a légkörbe nyúlt, a holdak a gravitációs hatásoknak fittyet hányva lebegtek az égen, akár egy grandiózus festmény részei. Programszimulációk. Valóság szabályok nélkül, csak a tervezők fantáziájától függő lehetőségekkel. Egy aranyszínű tó partján álltunk, körülöttünk sűrű dzsungel emelkedett falként, az ide-oda tekergő fákról indák és kétméteres szirmú, hófehér virágok lógtak alá. Láttam már ehhez foghatót, de érezni még soha nem éreztem. Ismeretlen illatok, szokatlan színek ostromolták érzékeimet. - Ez az egyik saját világom. Hogy tetszik? - Nem feleltem, inkább az eget betöltő, lenyűgöző csillagködben gyönyörködtem. - Amikor tudomást szereztünk az Arctalan Ellenség létezéséről és manipulációiról, a fajunk megmentésére megalakítottuk a Poszthumán Tanácsot. Tudtuk, hogy kevés az időnk, talán csak néhány évtized, maximum egy évszázad. Amikor Nyikolaj Debracsev felvetette a Gömb ötletét, nem volt közülünk olyan, aki ne értett volna egyet azzal, hogy ez az egyetlen esélyünk. Nem véletlenül tudtuk ilyen rövid idő alatt utolérni, sőt lekörözni a Földet. A Gömbben szinte tetszőlegesen játszhatunk az idővel. Ha kell, annyira felgyorsíthatjuk, akár csak egyes részeit is, hogy egy földi perc alatt alatt évtizedek, évszázadok telnek el. Nyikolaj egy olyan Gömböt képzelt el, amely az egész emberiséget be tudja fogadni. Csakhogy a Tanács két részre szakadt: egy radikális és egy humanitárius szárnyra. A humanitáriusok azt akarták, hogy 346

minden embernek ajánljuk fel a választás lehetőségét, és csak azokat digitalizáljuk, akik beleegyeznek. Ők egy jóval kisebb Gömböt képzeltek el, ami lehet, hogy átmentette volna a tudás egy részét, valamint néhány millió, esetleg egymilliárd embert, de messze nem mindenkit. - Hogyan győzték meg őket? - Erőszakkal. Választottunk egy utat, és ezt most már végig kell járnunk, bármibe kerül is. Nagy árat fizettünk érte és sokszor. - Keiko kibújt a cipőjéből, aztán bokáig belegázolt a vízbe. - Nagyon kellemes a víz. Nincs kedve úszni egyet? - Nincs - ráztam a fejem. - Kár - sóhajtotta Kaneko, és a lábfejével félkört rajzolt az arany víztükörbe. Mezítelen lábfejétől hullámfodrok terjedtek szét a sima víztükrön. - Ön programozással foglalkozik, szerintem, el tudja képzelni, mekkora horderejű munka volt a Gömb létrehozása. Nyikolaj Debracsev megteremtette az alapokat azzal, hogy az emberi tudatot új szoftverjei segítségével leképezte kvanterekbe, de ez csak az első lépés volt egy hosszú úton. Még mindig nem elég a számítókapacitásunk, pedig hamarosan el kell bírnia a teljes emberiséget. - Honnan nyerik a működéshez szükséges energiát? - A csillagokból. A fizikai tárhelyeket szétszórtuk a környező világűrben. Érthető okokból nem kockáztathatunk meg egy centralizált hálózatot. - Kaneko kisétált a vízből, és visszabújt a cipőjébe. - A kapcsolatot Einstein-Rosen hidakkal biztosítjuk. - Hány csillagról van szó? - Közben kecses mozdulatait és egyenes tartását figyeltem. Valamiért a régi gésák jutottak eszembe róla, már csak egy kimonó, egy kis vörös rúzs és némi fehér púder hiányzott, hogy Keiko Kaneko is szoborszerű, élő műalkotássá váljon. - Eddig harminchatot értünk el, de a következő öt évben újabb negyvenegy köré fogunk tárhelyeket telepíteni. Tíz év múlva meghaladjuk a száz csillagot, de nem szabad megáll347

nunk a bővítéssel. Minél több csillag köré telepítünk tárhelyeket, annál biztonságosabbá válik a Gömb. Beleborzongtam a távlatokba. Az emberiség meghódítja az összes közeli csillagrendszert, de teljesen máshogyan, mint néhány évszázaddal ezelőtt képzeltük. Lehet, hogy a tudatom ebben a pillanatban éppen a Szíriusz vagy a Vega körül kering. Vagy egyidejűleg mindkettő körül. Lázasan járt az agyam, próbáltam megérteni, hogy milyen is lehet az élet ebben a Gömbben, de csak újabb kérdésekig jutottam. - És hogyan fog működni a Gömb poszthumán társadalma? Mi lesz az utódnemzéssel? A gyerekekkel? - Ezt most még nem akartam szóba hozni - vallotta be Kaneko -, de legyen. Az emberiség nem fog semmit sem elveszíteni az egykori önmagából. Tudatprogramok összemásolásával lehetőség van új emberi tudatok létrehozására. Ez a gyermekszületés... - Gyermekszületés? - Elképzelni sem tudtam, mit jelenthet ez a Gömb logikája szerint. - Az így létrejövő digitális tudat kilencvenöt százalékban meg fog egyezni azzal a tudattal, ami a valóságban is született volna. - És egy ilyen... valamit embernek neveznek? - Ezek a „valamik” érző lények. - Én tudom, milyen érezni, és talán még ön is emlékszik rá. Egy a Gömbben létrehozott program azonban csak azt tudja, amit beleprogramoznak. - Mi a különbség? Az önben idefent keletkező érzések sem többek kvantumrészecskékben tárolt qubitekből álló programsoroknál. Mégis... önnek most is vannak érzései, igaz? Érzi az illatokat, megérinti egy-egy szép táj, egy szép női test látványa, vagy egy szokatlan, idegen világ varázsa. Velem szemben pedig gyűlöletet érez... Érez, ugye? Szerintem ez azt bizonyítja, hogy a Gömb tökéletes. 348

- Maga „szerelmes” a Gömbbe, ezért nem látja a problémákat. Ez lenne az emberiség jövője? Egy önállóan sokszorozó-dó programok alkotta világ? Én nem hiszem, hogy csak ennyi lenne egy ember. - Eliott, ön ösztönösen azt a pontot keresi, ami által meg tudja védeni saját emberi mivoltát. De erre itt nincs szükség. Egy nem digitalizált, hús-vér ember számára egy itt született gyermek egyértelműen nem ember. Azok számára viszont, akik itt élnek a Gömbben, vitathatatlanul az. A nem digitalizáltak számára már mi sem vagyunk emberek, ehhez jobb, ha hozzászokik. És ha így gondolják, talán igazuk is van. Bennünket azonban ez már egyáltalán nem érdekel. Elgondolkodtam azon, hogy ha egy itteni újszülött programja ugyanolyan felépítésű, mint a miénk, akkor valóban miben különbözik tőlünk. Nem tudtam válaszolni a saját magam által feltett kérdésre. - Egy ilyen „gyermek” semmit sem tud majd a való világról, hogy milyen embernek lenni, hogy mi az a Föld. Az ő számukra a valóság már semmit sem jelent, nem több mint unalmas tananyag. - Ahogy mondja. Ön mit tud a középkorról? Vannak ugyan benyomásai, de valójában el sem tudja képzelni, milyen volt akkoriban az élet. Ezek a gyerekek tanulni fognak a régi világról, de ettől már csak történelem lesz a számukra. Semmi több. Ön sajnálja a középkorban vagy az ókorban élőket az életkörülményeik miatt? Érdekli egy kicsit is, hogy az akkori szokások, hiedelmek lassan mind a feledés homályába vesznek? Nem hinném. Ugyanígy a Gömb jövőbeli gyermekeit sem fogja érdekelni néhány évszázad múlva, hogy mi volt régen, a Gömb előtt. Beláttam, hogy Kanekónak igaza van. Az adott kort csak azok érthetik meg, érezhetik át, akik benne élnek, de hiába tartják fontosnak a saját értékeiket, szokásaikat, ha az idő előbb-utóbb kérlelhetetlenül túlhalad rajtuk. Ettől még nem volt kellemes a saját világom kapcsán szembesülni mindezzel. 349

- Miért jó egy ilyen művilág az emberi fajnak? Tényleg csak azért, hogy megszabaduljunk az Arctalan Ellenségtől? - Mindez azért, hogy a saját utunkat járhassuk, és ne csak eszközök legyünk egy másik életforma céljainak eléréséhez. Hogy túléljük azt, amivé ez az idegen akarat változtatni akarja a fajunkat. Az önállóságunk megőrzése érdekében meg kell hoznunk ezt az áldozatot. Szerintem bőven megéri. És ha megismeri a lehetőségeket, rájön, hogy az Arctalan Ellenség fenyegetése nélkül is megéri. A Gömbben test nélkül élő, halhatatlan emberiség valójában az elkerülhetetlen jövő. Előbbutóbb mindenképpen létrejött volna valami ehhez hasonló. Lehet, hogy már egy évszázaddal előbb, lehet, hogy egy évszázaddal később, de valójában nincs más létező fejlődési út. - És hogyan fog működni ez az egész társadalom a Gömbben? Egy digitalizált embernek nincs szüksége alvásra, evésre, és értelmetlenné válik egy sor olyan apróság, amik nélkül talán nem is lennénk képesek élni. Mi lesz itt az emberiséggel? Megrémültem, hogy többé nem érezhetek ízeket, illatokat, és más apróságokat, amelyek olyan természetesnek tűntek az anyagi világban. Az utóbbi években túlságosan elkényelmesedtem, és egyre jobban szerettem enni. A gondolat, hogy ezekre többé nem lesz lehetőségem, egyáltalán nem tetszett. - Az ember valóban nem szívesen mond le semmilyen anyagi élvezetről, legyen az éppen az evés öröme, vagy akár a szex - értett egyet Kaneko. - Nem kell aggódnia, idefent minden adott ahhoz, hogy a régi élvezetek megmaradjanak: ha enni támad kedve, ugyanúgy ehet, ugyanúgy élvezheti az evés örömét, vagy bármit. Minden csak megfelelő programozás függvénye. Nem beszélve arról, hogy az eddig megszokott élvezeteken túl rengeteg más is megtalálható itt, amik megtapasztalására az emberek többségnek korábban nem volt lehetősége. Sőt olyasmi is megtalálható itt, amit eddig még egyikünk sem élhetett át anyagi világban leélt élete során. A 350

„bármi” itt valóságos fogalommá válik, és ez nem csupán marketingszöveg. - Az egész Gömbjük a vágyakra épül - értettem meg. Keiko elégedetten bólintott. - Tökéletesen fogalmazott, Eliott. Még ha jelenleg nem is tudja, mit jelent ez valójában.

351

GÖMB / Gömb v 4.17 / Debracsev-gömb / Gömbvilág: a poszthumán élettér. Szimulált valóság, a digitalizált emberiség otthona. Tervező: Nyikolaj Debracsev, az 1.1 -es verzió első működésbe lépésének időpontja: 2257.04.30. Leglátogatottabb szférái: Csomópont, Aréna, Fórumszféra, Föld, Gyönyörök kertje, Jézus háza, Kalandnegyed, Korán, Mennyei Birodalom, New Vegas, Vénusz-domb. Lakosság: 10.051 millió fő, ebből a Gömbben született 4.291 millió fő. CSOMÓPONT: A Gömb leglátogatottabb szférája és nem hivatalos fővárosa. Egy virtuális geometriai alakzat belsejében létrehozott élettér kontinensekkel, tengerekkel, valamint az aktuális gyújtópontban egy napszimulációval. A geometriai alakzat az időszaki népszavazások eredményei alapján változik, csakúgy, mint a nap színe. Leggyakrabban megszavazott alakzatok: gömb, kocka, tetraéder, henger. Üzemeltető a Kaneko Services. Átlagos online létszám: 1.815 millió fő. Gömb 0040.05.02. 15:00 online frissítés

Ellőtt Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Nicole kispárnáját ölelve fészkelődni kezdett mellettem, aztán rövidesen újra meghallottam egyenletes, halk szuszogását. Meztelen teste meleget árasztott, az illata ösztönös reakciókat keltett bennem. Közelebb csúsztam hozzá, és az orrom hegyével megérintettem csupasz vállát. Kezem a takaró alatt ösztönös vándorútra indult a feneke irányába. Ugyanolyan gyönyörű volt, mintha valóban ő lett volna. Néha pillanatokra, percekre, órákra még most is elhittem, hogy ő az, de sajnos a mai napig nem tudtam egy minden porcikájában tökéletes Nicole-t programozni, hiába töltöttem 352

kezdetben rengeteg időt a legapróbb részletek tökéletesítésével. A külsővel nem volt gond, mosolya, szeme, a fénytetoválás a combján, lágy mellei, feneke, a bőre illata mind az emlékeim alapján épültek fel. De mégsem úgy viselkedett, mint Nicole. Az őt legalább megközelítő viselkedésmodellt sem sikerült létrehoznom. A hátamhoz simuló, másik puha és meleg test, a szőke hajú Nicole is csak egy utánzat volt, még ha időnként ismerős módon biggyesztette is az ajkát, vagy elhintett egy Nicole-ra jellemző szófordulatot, megjegyzést. Eleinte csak pillanatokra tudtam elfelejteni, hogy mik is ők valójában. Kérdés, számít-e ez egyáltalán? Eleinte számított, egy idő után aztán már egyre kevésbé. Hol van már a régi világ? A legtöbbünkben már csak nyomokban létezett életünk előző korszaka, az anyagi létezés minden nyűgjével együtt. Mintha mindig is itt éltem volna a Gömbben. - Jó reggelt - suttogta a fülembe a szőke Nicole. Meleg lehelete végigbizsergette a nyakam hajlatát. Ujjai tollpiheként siklottak végig a hátamon, majd előre vándoroltak, és a mellkasomat kezdték el cirógatni. Ő valamivel bujábbra sikerült, mint a korábbi változat. Miközben megalkottam, elkalandozhattak a gondolataim, főleg mivel elsőre minden erőfeszítésem ellenére kudarcot vallottam. A szőke keze az ágyékom felé kalandozott. Túl jól ismert már. Megfordultam, mire elégedett mosollyal nyugtázta vágyam árulkodó jelét. - Nagyon éber vagy - suttogta, aztán hívogatóan szétnyitotta ajkait. Megcsókoltam, közben testünk egymáshoz simult, de csak néhány pillanatra. Gyengéd erőszakkal kibontakoztam az öleléséből, és felkeltem az ágyból. Ezúttal inkább a barna érzékiségére vágytam volna. Őt jobban is kedveltem, sokkal inkább Nicole volt, mint ez a másik. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felébresztem, de végül mégsem tettem. A szférám éjszakáját mostanság adatletöltéssel töltöttem - de használhatnám rá a régi, olvasás szót is akár -, közben néha a 353

barna Nicole-t figyeltem alvás közben. Vagy két éve aludtam utoljára, de akkor is csak a régi érzések kedvéért, mert amúgy semmi értelme nem volt. Egyszerűen sajnáltam rá az időt, ha már egyszer a tudatom nem igényelte. Viszont az éjszakát nem akartam törölni a programból, megvolt a maga varázsa, nem beszélve arról, hogy a régi életre emlékeztetett. A két Nicole-t úgy is terveztem, hogy a nap harmadát végigaludják. - Adj egy csókot neki helyettem is, ha felébred - mondtam halkan, és a barna Nicole felé intettem, aki sokkal aluszékonyabb volt, talán azért, mert mindig is szerettem gyönyörködni Nicole-ban alvás közben. - Nem úszunk egyet? ~ feküdt hasra a szőke, és állát kézfejein nyugtatva nézte, ahogy öltözködöm. - Majd legközelebb. Szemem elé villantottam a stílustárat, majd bekékítettem a hajam, és rövidebbre vettem a hosszát. Szemöldökömet megvastagítottam, vonásaimnak enyhe ázsiai beütést adtam, a halántékomra egy oroszlánfejet ábrázoló fénytetoválást illesztettem, közben töröltem a profilom címére érkezett reklámprogramokat. Különböző szféravilágokba invitáló meghívók, újonnan tervezett külsők és szolgaprogramok, mások élményei, új ételek, ruhák, szektás térítőszövegek árasztottak el percről percre a témaszűrés ellenére, bár ezt is meg lehet szokni idővel. Az eredeti testemet még a poszthumán életem kezdetén idealizáltam, teljes külsőt azonban csak ritkán és általában rövid időre váltottam. A legtöbben naponta, sőt óránként megtették, a divatot precízen követők többtucatnyi, emberi, állati és egyéb extrém, néha bizarr külsőt tartalmazó testtárból válogattak. Pólót, nadrágot és egy bőrkabátot digitalizáltam magamra, aztán áttöltöttem a Csomópontba. Az égbolt abban a pillanatban eltűnt, és vöröseslilába borult körülöttem a táj, mivel a Csomópont belső napja vörösből éppen lilás árnyalatba készült átváltani a napi szavazás eredményének megfelelően. 354

Maga a Csomópont jelenleg éppen egy gömbforma belső felületén foglalt helyet, ez szerintem az egyik legunalmasabb forma, ehhez képest gyakorta győzedelmeskedett a szavazáson. Ariadné kontinens Új-Velencéjének Csillagterére érkeztem, kávézók és árusok forgatagának közepébe. A minden irányban enyhén emelkedő, majd a magasban összeérő táj mintha rám akart volna borulni. A fejem felett kétezer kilométerrel a tengerrel körülölelt, férfialakot formázó Thészeusz kontinens terült el, de láttam a két földrészt összekötő vékony földnyelvet, az Ariadné fonalát is. Új-Velence felett szárnyas és szárny nélküli emberek repkedtek, gravogondolák és Vaporettók játszadoztak a gravoáramlatokban, felettük pedig, amerre csak elláttam, mindenfelé kisebb-nagyobb felhőszigetek úsztak a levegőben. A fél g körüli nehézkedés nyújtotta könnyedséget mindig is kedveltem. Lefuttattam egy keresést: közel ötszáz olyan azonosítóprofilt találtam a Csomópontban, akiket ismertem, legalábbis a profiljaink összekapcsolásra kerültek valamikor az elmúlt közel egy évtized folyamán. Még jó, hogy ezek a profilok léteztek, különben a sok, külsejét naponta vagy óránként változtató embert meg sem lehetett volna ismerni. Leszűkítettem a keresési távolságot egy kilométerre, így tizennyolc személy azonosítója maradt, de mindegyikük csak futó ismerős, illetve valamelyik kalandszférabeli játékostárs vagy régi ügyfél volt. Egyikkel sem volt kedvem szóba elegyedni. Az uniweben végigböngésztem a Csomópont legközelebbi áramlatainak térképét, aztán egy rövid sétát követően lendületet vettem, és elrugaszkodtam a talajtól. Egy áramlat azonnal magával sodort. A Hiroko felhőszigetig vezető áramlási útvonalat programoztam be, aztán a langyos légmozgásban emelkedve csak néztem, ahogy Új-Velence összezsugorodik alattam, és a gömbfelület belsejében feltűnnek a szomszédos hullámpoliszok épületei. Háromszáz méteres magasságban aztán egy oldalsó légáramlat kapott magával. Elrepültem a Café Rialtó felhőszigete mellett, aztán a katolikus egyház a 355

Földszférából tegnap áttöltött Szent Márk légkatedrálisa alatt, valamint tucatnyi magántulajdonban lévő méregdrága luxussziget között, amelyek szinte mindegyikén valamilyen extrém parti, tabuk nélküli buli zajlott, míg végül megérkeztem a Hiroko felhősziget lapos tetejű, alul elkeskenyedő sziklaszirtjéhez. A szírt tetején egy lépcsős építésű kastély állt egzotikus kerttel körülvéve. A szirt magánszférának számított, így senki nem léphetett be a tulajdonos engedélye nélkül. Nekem azonban nem volt szükségem engedélyre, szabad bejárásom volt Keiko egyik aktuális otthonába. Meguntam a repülést, így inkább áttöltöttem magam Keiko dolgozószobájába. - Gyere, Eli, mutatok valami érdekeset! - fogadott szőke női alakban Keiko. Ösztönösen az azonosítóprofilját ellenőrizem először, a viselt külsejét csak ezt követően vettem szemügyre. Az arca szép volt, bár az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a „szép” önmagában mind kevesebbet jelent a számomra. Egy tökéletes külsőségeket megteremteni képes világban bizonyos idő után talán még maga a tökéletes is unalomba fullad. Csak az újdonság tudta felkelteni a figyelmemet, ahogy mindenki másét is. Menekültünk az unalom elől. Keiko rózsaszín selyemköntöst viselt, haja nedvesen omlott a vállára, telt mellei átsejlettek félig még vizes köntösén. Nemrég mászhatott ki a Hiroko tetején álló tó vörös vízéből. Az ablakból pont rá lehetett látni a tóra: a vízben két férfi, egy macskanő és egy csípőtájékon összenőtt sziámi ikerpárnő játszott intim játékot. Mindannyian programszolgák voltak. Ez a sziámi külső a legújabb divat volt, a nyilvános szférákban számtalan ilyen emberrel vagy párral lehet találkozni, hát még a Vénusz-dombon. Valakik éppen hatalmas pénzeket kereshettek az ötlettel. - Ezt nézd meg! - mutatott a szoba közepe felé Keiko. Kíváncsian odafordultam. Egy csápokkal rendelkező kétméteres növény neurogramja jelent meg előttünk. Terebélyes, zöld levelei a napfény felé 356

fordultak, indái folyamatosan hullámzottak. A törzse az alsó harmadánál erősen megduzzadt, a talajon masszív gyökerek támasztották meg a törzset. Aztán a gyökerek megmozdultak, és a növény elindult előre. - Mi ez? - kérdeztem unottan. - Egy gretchen. Sikerült megfejtenünk a pavonisi Gretchen-fa által közölt DNS-kódot, és ez alapján végre rekonstruálhattuk a külsejüket. - Egy gretchen... - ismételtem, és most már jóval nagyobb érdeklődéssel vettem szemügyre a különös teremtményt. - Egy növény? - Egy szívvel, izmokkal, keringéssel, emésztőrendszerrel, valamint a miénknél valószínűleg bonyolultabb agyszerű szervvel rendelkező, fotoszintetizáló lény - helyesbített Keiko. - Az agyuk a járógyökérzet és törzs találkozási pontjában helyezkedett el. Valahogy nem ilyennek képzeltem a gretcheneket. Egy értelmes növénylénynél sokkal érdekesebbet és főleg újszerűbbet vártam. Egy szokatlan, egzotikus forma talán felcsigázott volna, egy értelmes növénylény gondolata viszont még akkor sem, ha színes fényekkel kommunikáltak egymással. - Hogyan szaporodtak? - ásítottam. - Önmegtermékenyítéssel. Arasznyi magokat növesztettek, amelyeket később feltehetően beástak a földbe, és a kis gretchenek a talajból táplálkozva fejlődtek ki. Viszont sokkal kevésbé növények, mint a külsejük alapján gondolnánk. Az önmegtermékenyítés és az, hogy egyneműek, pedig megmagyarázza azt is, hogy a vírusuk a mi esetünkben miért csak a nőknél okoz tudatörökítést. - A K-vírus nem volt felkészítve a több nemű fajok létezésére - értettem meg. - Pontosan - biccentett Keiko. - Vajon miért nem telepítettek Gretchen-fákat a Földre is? 357

- gondolkodtam hangosan. - Eljutottak a Pavonisra, a Keidre, a Taura és még ki tudja, hány közeli bolygóra... Miért pont a Földet hagyták ki? - Nem tudom. Talán nem maradt már idejük a mi bolygónkra is elindítaniuk a fákat. De ha sikerült is volna, akkor sem lett volna senki, aki beindítsa őket. - A Keiden valahogy mégis sikerült. - Ott a fák valószínűleg már a kezdettől működtek. Talán azt az egy rendszert sikerült még azelőtt beindítaniuk, hogy az Arctalan Ellenség elpusztította volna a tervezőket. Persze, ha azt nézem, hogy elvileg az összes fa egyetlen összefüggő hálózat, akkor ez a magyarázat sántít. Nem tudom. De tudod mit? - Keiko kibújt a köntöséből, beletúrt a vörös hajzuhatagába, és meztelenül odasétált hozzám. - Hagyjuk most a gretcheneket... Egészen izgalmas testet választott, képtelen voltam eldönteni, hogy lapos hasában, mellében, vagy combjai találkozásában gyönyörködjek. Rájöttem, hogy mégiscsak érdekel. Megengedtem Keikónak, hogy egy neki tetsző testet válasszon a részemre, aztán engedelmesen lecseréltem a külsőmet, hadd legyen mindkettőnk számára tökéletes az együttlét. Aztán órákig ki sem bújtunk az ágyból, és közben volt alkalmam Keiko legújabb testének minden apró titkát felfedezni. A nap körül keringő éjszirom közben új-Velence fölé ért, és négy órára sötétbe burkolta a környéket.

A Gömb gazdasága a régi virtuális világok és a valóság gazdaságának furcsa keveréke volt. Persze innen belülről a valóság egészen más értelmet nyer. A Gömb saját programnyelvekkel és tervezőmodulokkal rendelkezett, így aki elsajátította az alapvető ismereteket, olyan ruhát, külsőt, ételt, italt, járműveket, férjet, feleséget, szexuális rabszolgákat és bármi egyebet programozott magának, amilyet csak akart, illetve amilyet csak tudott. Ha akarta, eladta őket pénzért. 358

Először furcsának tűnt a pénz létjogosultsága egy ilyen világban, hiszen bárki bármit könnyedén leprogramozhatott magának, csakhogy egy ilyen, részletekre kiterjedő tervezés időbe telt, és senkinek nem volt kedve órákat, napokat tölteni azzal, hogy a semmiből megpróbáljon megalkotni mondjuk egy almát vagy egy pohár bort, amikor mások már megtették. Keiko mesélte, hogy kezdetben úgy gondolták, pénz nélkül is működőképes lesz a rendszer. Tévedtek. A Föld-háborút követően, az első tömeges digitalizálás után nem sokkal ősi folyamatok robogtak végig a Gömbön. Kanekóék igyekeztek gyorsan reagálni, és nemsokára bevezették az általános értékmérőt, a dignárt, a digitális dinárt. A leleményes emberek azonnal megérezték a kínálkozó üzleti lehetőségeket, és hamarosan vállalkozások alakultak különféle tárgyak, ételek, italok, szolgáltatások programozására. Aztán újabb cégek alakultak, amelyek ismert tárgyak programjait adták-vették, és kezdték sokszorosítani ipari méretekben. Mire a digitalizált emberek többsége felocsúdott az első sokkból, már egy a Földhöz nagyon hasonlóan működő gazdasági szerkezet telepedett rá a Gömbre. Azért a különbségek így is óriásiak voltak. Az alapvető szolgáltatásokat, mint például egy minimális memóriahelyet foglaló tárat, vagy a nyilvános helyekre történő áttöltéseket mindenki ingyenesen vehette igénybe. De aki a régi élvezetekre is vágyott, mint az evés, az öltözködés, vagy esetleg új szórakozási lehetőségekre, mint a külsőváltoztatás vagy például az extrém szex, már fizetnie kellett. Vagy leprogramozni a saját elképzeléseket.

A Szent Márk katedrális két kilométer magas, kékes fényben úszó, folyamatosan változó formájú építménye lomhán ereszkedett alá Új-Velence közelében. A négy karcsú torony egyike éppen zsugorodott, ugyanakkor az építmény főfalainak eddigi szögletessége lassan ívbe hajlott. 359

Az éjszirom lomhán félreúszott a nap elől. A távoli, felfelé hajló tájon pontosan látszott a sötét és a világos terület közeledő éles határa. Visszafordultam az ablaktól, és az ágyban elnyúló Keikót figyeltem, aki előző orgazmusai rögzített élményét játszotta vissza magának újra és újra. Szórakoztató játék ez, de valamiért akkor éppen nem volt kedvem hozzá. Keiko felsikoltott, ahogy ismét eljutott a csúcsra, így megvártam, amíg elhalkul a zihálása: - Hogy fogy a Földön az új neurochip-sorozat? - Mindig is furcsa érzés volt a Gömbön túli világról beszélni, a korlátok közé szorított fizikai létezés évről évre egyre távolabbinak, misztikusabbnak tűnt mindenki számára. Keikóék semmit sem bíztak a véletlenre: a Kaneko Industries minden lehetőséget kihasznált a földiek tömeges digitalizálására, így a neuroterek világméretű piacát is. A legújabb technológiát képviselő chipek a belövést követően máris megnyitottak egy közvetítő csatornát a Gömb szerverei felé az egyik Földhöz közeli Einstein-Rosen hídon át, és a letapogatott, programsorokká leképezett tudat máris digitalizálódott, és felkerült a Gömb Kapuszférájába. - Elég jól - szuszogta Keiko. Felült és egy pongyolát töltött magára, egyúttal a testét is lecserélte a régi, mandulaszemű és vékony Keikóra. Elképzeltem az előbbi és új külseje sziámi változatát, és azon tűnődtem, hogy legközelebb kipróbálhatnánk valamilyen ügyesen összenövesztett testben. Csodáltam, hogy ez előbb nem jutott eszembe. - Hamarosan digitalizáljuk a másfélmilliárdodik ébren lévő embert is. Ha minden jól megy, a legújabb neurochipek révén, nyolc éven belül a Földön élők kilencven százalékát fel tudjuk tölteni ide. - Azt hittem, gyorsabban fog menni. Végtére is, a neuroterek gyorsan avulnak, és ma már a legfejletlenebb országokban is olcsón hozzá lehet jutni a chipjeitekhez. - A gond az, hogy a Föld-háborúban játszott szerepünket már nem tudjuk eltitkolni. Az Arctalan Ellenség mindent megtesz, hogy az emberek gyűlöljenek bármit, ami a Pavonishoz kötődik. A többséget szerencsére jobban érdekli, hogy olcsón a 360

legjobb szolgáltatást nyújtjuk nekik. Engem a Föld szinte valamennyi országában halálra ítéltek, a folyamatot azonban már nem lehet megállítani. Most nem is ezek a lenti dolgok aggasztanak, hanem az, ami idefent folyik. - Az Emberjogi Mozgalom? - kérdeztem. Keiko bólintott. - Nem értem, ők miért zavarnak jobban, mint az, hogy a Földön hogyan vélekednek a poszthumánokról? Azok a földiek előbb-utóbb mind fel fognak kerülni ide. - A kettő összefügg. Az Emberjogi Mozgalom az újonnan érkezőkre épít, őket próbálják minél nagyobb számban megnyerni maguknak. És egyre hangosabbak. - Úgysem tehetnek semmit - legyintettem. - Mindig is lesznek olyanok, akik a fennálló rendszer ellen lázadnak. Ugye nem hittétek azt, hogy a Gömbben majd mindenki boldogan és békében él? Tökéletes társadalom nem létezik, még idefent sem. Szerintem egyébként az Emberjogi Mozgalomnál sokkal nagyobb probléma a katolikus egyház a nyílt levelével és közel háromnegyed-milliárd hívő támogatásával. - Na igen... - Keiko odasétált mellém, és a Csomópont túloldalán a mi számunkra fejjel lefelé álló épületek, folyók halvány kontúrjait nézte. Aztán a Szent Márk katedrálisra pillantott. - Hogy állítsuk vissza a halált... - Tálcán kínáljátok az örökéletet, mégis vannak olyanok, akik ezt képesek lennének eltaszítani maguktól, mondván, hogy nem felel meg a hitüknek, az elveiknek vagy az érdekeiknek. Ez érthetetlen. - Rossz oldalról szemléled a logikájukat. Ők őszintén hisznek valamiben, és ez tiszteletre méltó. Csakhogy a Gömbben megingott a hitük alapja, az üdvözülés. A katolikus egyház tanításai a halál utáni életre, a mennyországra épülnek, és a Gömb az egész vallás alapjait veszélyezteti. - De a halál nem szűnt meg! Aki akar, bármikor meghalhat. Csak töröltetnie kell önmagát a Gömbből. Bár az egyházat ez valószínűleg nem fogja megnyugtatni, hiszen senki sem olyan ostoba, hogy meg akarjon halni, ha nem muszáj. 361

- Tegnap a Jézus házában eszmét cseréltem erről XIX. Gergely pápával - váltott témát hirtelen Keiko, és közben a lebegő Szent Márk katedrális meghajtó falait nézte. - Szólhattál volna! - fakadtam ki önkéntelenül. - Miért kellett volna szólnom? - vonta fel a szemöldökét. - Hogy miért?! Például, hogy ne csak egy szexrabszolgának, egy ágyasnak érezzem magam a nagy Keiko Kaneko mellett! - Annak érzed magad? Azért, mert nem akarom, hogy részt vegyél a Gömb működtetésében? Egyébként elsősorban nem is én nem akarom, hanem a Tanács. A Gömb beindításakor megállapodtunk, hogy senkit nem engedünk magunk közé, senkit nem avatunk be a Gömb működésének hátterébe, ugyanis csak így őrizhetjük meg a rendszer stabilitását. - De te sem akarod, igaz? - Így van. - Nem bízol bennem. - Nem erről van szó... - Akkor miről? Istent játszotok, és féltve őrzitek a titkaitokat? - Elég! - csattant fel Keiko. - Ezt most hagyd abba! Abbahagytam. Amióta digitalizáltak, gyakorlatilag semmilyen fontos programozási feladatot nem bíztak rám, csak apró kis munkákat, amelyek nem jelentettek komoly kihívást. Sejtettem, hogy nem bíznak meg bennem annyira, hogy közelebb engedjenek a Gömb titkaihoz, minden bizonnyal azért, ahogyan a Gömbről beszéltem. Kezdetben sokszor kérdezgettem Keikót, hogy miért mondta el nekem, mi ellen küzdenek, de sosem kaptam választ. Azt sem értettem, hogy egyáltalán miért áll velem szóba azóta is a Gömbben. Aztán, amikor évekkel ezelőtt a Montmartre éjszakai fényeiben először megcsókoltam, és abban a pillanatban meglepő hevességgel lehullott róla a rideg poszthumán álarc, rájöttem, hogy egy különös abszurditás eredményeképpen belém szeretett. 362

Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy Keiko csak azért vonzódik hozzám, mert én vagyok az egyetlen olyan ember a Gömbben, aki nem tart tőle. Sőt szinte mindig vitába szállók a döntéseivel, megkérdőjelezem a tetteit, és szembesítem önmagával. A két lábon járó lelkiismerete vagyok, és talán pont ezt kedveli bennem. Mindettől függetlenül óriási falak tátongtak köztünk. Egyáltalán nem bánt velem egyenrangú félként, egy-egy kéjes pillanattól eltekintve, amikor valóban átadta magát nekem. Persze, miért is tette volna? Rengeteg titka volt előttem, és sosem tudtam, hogy valójában mennyit oszt meg velem a terveikből. Valószínűleg csak a töredékét. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, arra jöttem rá, hogy sokkal kevésbé ismerem, mint szeretném. A Gömb amúgy sem kedvezett az őszinte kapcsolatoknak, túl sok olyan lehetőséget nyújtott, amit egy régi, még a valós világban kialakult viszony nem bírt volna el. De a miénket nem is nevezném kapcsolatnak. Azt hiszem, Keiko részéről talán nem volt több mint bizonyos érzelmi, intellektuális és persze testi vágyak kielégítése. Ő nem egy külön szférát készített ehhez magának, hanem megszerzett engem. Én pedig hagytam, hogy uralkodjon rajtam. Percekig hallgattunk, aztán kíváncsiságom felülkerekedett a dühömön. - És miről beszéltél a pápával? - kérdeztem. - Mindent elmeséltem őszentségének az Arctalan Ellenségről - sóhajtotta Keiko. - Hogy mi ellen küzdünk, és hogy milyen veszély elől próbáljuk megmenteni az emberiséget. - Csak nem a szentté avatásodért kampányolsz? Keiko tekintete felém villant. - Ez szemét megjegyzés volt! - Én meg unom, hogy úgy bánsz velem, mintha a gyereked lennék. - Az unokám lehetnél, nem a gyerekem! Vállat vontam. Semmi értelme nem volt ennek a vitának, noha már nem először játszottuk végig. 363

- És hogyan reagált a pápa az Arctalan Ellenségre? Keiko kibámult az ablakon, és azt hittem, nem is fog válaszolni, de tévedtem. - Megértette és méltányolta, amit tettünk az emberiség érdekében, de az eszközeinkkel kapcsolatban komoly aggályainak adott hangot. Ugyan elismerte, jó dolog, hogy többé senkinek nem kell a napi megélhetésért küzdenie, ha nem akar, de mégis arra kért, hogy ha már a Gömbben kell élnünk, és megvannak az eszközeink hozzá, szüntessük meg a világ jelenlegi túlzott idealizáltságát, mielőtt mindent elborít az a fertő, ami a korlátlan lehetőségek révén tör elő az emberiségből. Emellett állítsuk vissza a halált, limitáljuk az emberi életkort százötven vagy legfeljebb kétszáz évben, töröltessünk minden perverz erotikus világot és minden, bűnös cselekedetre ösztönző programozási lehetőséget. Védjük meg a családokat, és tegyünk meg mindent a Biblia tanításain alapuló, erkölcsös társadalom mielőbbi kialakításáért. - És teljesítitek a kérését? ~ Nem - vont vállat. Kilenc év. Az idő csak telik, de az élet időnként valahogy üresnek tűnik. Ez vajon a Gömb-hatása, vagy a korral jár? Ha már most ilyesmin gondolkodom, mi lesz száz vagy ezer év múlva? Egyáltalán akarok annyi ideig élni? Gyakorta tűnődöm azon, hogy a Gömb mennyivel jobb, mint az anyagi világ. Végül is, mindenem megvan, betegségek és az öregedés fenyegetése nélkül élek, mitöbb ezek a régi szavak teljesen értelmüket vesztették. Régi testhüvelyemre már csak nagyritkán gondoltam, noha a mai napig nem tudtam mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy odakint is létezem, és lassan egy évtizede utazom nitrogénbe fagyva a Pavonis felé. Visszagondoltam a kilenc évvel ezelőtti önmagamra, a dühre, a haragra, a kétségbeesésre, ami az indulást megelőző napokban, órákban tombolt bennem, és valahol belül sajnáltam a másik 364

önmagamat. Főleg, amikor majd évtizedek múlva megérkezik a Pavonisra. Vajon mihez fog kezdeni hátralévő napjaiban? Csakhogy ez már régen nem az én problémám volt. Nem is értem, miért tűnődtem el ezen néha. Keiko aznap egy új női testben jelent meg a magánszférámban, és azonnal meztelenre vetkőzött előttem. Ázsiai beütésű tizenéves lánykülsőt viselt, szép, hamvas bőrrel, telt mellekkel, hosszú combokkal, karcsú derékkal. Koromsötét haja arcába lógott, szeme rózsaszínben ragyogott. - Tetszem? - kérdezte remegő hangon. Láttam rajta, hogy sok időt töltött a külső kiválasztásával, és végül azt hazudtam, hogy nagyon tetszik, pedig bármilyen tökéletes volt is, mégis hiányzott belőle valami, amire éppen akkor vágytam volna. Nem volt elég extrém, hogy kellőképp megmozgassa a fantáziámat. Arról nem is beszélve, hogy már régen meguntam az érzelmek nélküli szexuális kielégülést. Hiányoztak azok a kontrollálhatatlan, heves érzelmek, mint amit például Nicole iránt éreztem hajdanán, még a régi világban. Mivel itt, a Gömbben bárki bármilyen külsőt készíthetett magának, az emberi kapcsolatok esetében elvileg fel kellett volna értékelődnie a belső tulajdonságoknak, de mégsem ez történt. Az emberek többsége a még tökéletesebb, még vadabb külsők bűvöletébe esett, közben pedig lelkileg csak még inkább eltorzultak. Szerintem nem tudnék találni itt egyetlen érdekes és intellektuálisan vonzó nőt sem, aki iránt képes lennék igazi, mély érzéseket táplálni, akit teljesen közel engednék magamhoz, ahhoz, aki tényleg vagyok. Maradt az érzések nélküli, egyre üresebb kielégülés. Keiko a szeretkezés alatt végig feszült volt és a szokásosnál is szenvedélyesebb. Megéreztem perzselő vágyát, és azt, hogy emlékezetes együttlétet szeretne, és megpróbáltam megfelelni az elvárásainak. Végül az illata volt az, ami igazán megragadta az érzékeimet, és magával sodort. 365

- Mondd csak, miért tetszem neked? - búgta néhány órával később, amikor néhányszor már újraéltük az együttlét legélvezetesebb pillanatait, és közben hagyta, hogy a hosszú és kecses nyaka hajlatát cirógassam. - Tudod, hogy csak egy vénasszony vagyok. - Ez hülyeség - feleltem meglepetten, de hiába fürkésztem a tekintetét, egyáltalán nem árulkodott a valódi érzéseiről. Csak egy maszk volt. Viszont a kérdésére nem szívesen feleltem. Nem is tudtam volna rá mit mondani. Keiko felkelt, egy blúzt és egy sötét szoknyát töltött magára, aztán váratlanul külsőt váltott: egy legalább száz éves ősz asszony állt előttem, hajlott háttal, petyhüdt és ráncos bőrrel, göcsörtös ujjakkal. Egy pillanatra megriadtam. Évek óta nem láttam idős embert, hiszen nagyon kevesen töltöttek magukra öreg, elhasználódott testet. Leginkább csak az elmeháborodottak és egyes szekták fanatikusai riogatták ilyesmivel a közszférákat. - Ennek mi értelme? - kérdeztem végül. - Ez a valóság - felelte rekedtes hangon, és a reakcióimat fürkészte. - Bolond vagy! - Igyekeztem közönyös arcot vágni. - Amikor az első lépéseket tettem a Gömbben, pont te akartál arról meggyőzni, hogy itt nincs valós külső. - Attól belül még így érzem magam. Egy vénasszonynak. Te nem tudod, milyen öreg vagyok valójában. - A fejemben létező örökifjú Keiko helyét akaratlanul felváltotta az idős Keiko. Talán mindig is csak ez utóbbi létezett, legfeljebb nem vettem észre a valóságot a fiatal testek álcája alatt. - A Gömbben nagy valószínűséggel te vagy a legidősebb ember - ismertem el, tudván, hogy mikor digitalizáltatta magát. - Ellenben ez semmit sem jelent. A Gömbbeli létezést tekintve mindannyian szemérmetlenül fiatalok vagyunk. Az öregség pusztán fizikai állapot. - Úgy gondolod? És mit szólsz ahhoz, hogy amióta az első embert digitalizáltuk, már több mint ötvenezren követtek el 366

öngyilkosságot? Végleg kitöröltették a magukat az összes tudatmásolatukkal együtt a rendszerből. - Sosem értettem meg, hogyan képes itt bárki ilyesmire - fintorodtam el. - Minden bizonnyal labilis személyiségek lehettek. - Egyáltalán nem voltak azok. Az általad labilisnak nevezett emberek vidáman és boldogan élnek egy saját maguk teremtette zavaros belső világban. - Akkor viszont nem értem. Minden ember az öröklétre vágyik. Miért akarná ezt bárki is eldobni magától? - Te még fiatal vagy, Eliott. Lehet, hogy ötven év múlva egészen másképp látod majd a világot. Én sosem gondoltam, hogy itt majd mindenki a végtelenségig akar élni. - Fiatalság, öregség. Ezek a fizikai testhez kötődő fogalmak, ezt néhány éve pont te vágtad a fejemhez. Csakhogy a Gömbben mindez értelmét veszti. - Biztos vagy benne? - Keiko, mi a baj? - kérdeztem aggódva. - Nagyon furcsa vagy. Nem. találod a helyed a saját világodban? - Lehet, hogy az egész Gömb hatalmas tévedés - sóhajtotta a nő. - Tudod... felbukkant egy új tényező. Valami, amire nem számítottunk... Sajnos most még nem mondhatom el. Előbb nekem is meg kell emésztenem. Legyen elég annyi, hogy a pápa tegnap találkozott a Poszthumán Tanáccsal, és a találkozás megrázó következményekkel járt mindannyiunk számára. De most... - Felsóhajtott. - Beszéljünk inkább másról! Mesélj mondjuk a feleségedről, Nicole-ról! - Miért? - Csak kíváncsi vagyok, hogy mire emlékszel még vele kapcsolatban. Mennyire sikerültek a Nicole-másolataid? - Néha elhiszem, hogy az egyikük valóban Nicole - tűnődtem. - De ezek csak pillanatok. A legtöbbször azonban üres bábok, néhány ismerős mozdulattal és megjegyzéssel. Egyre kevésbé tudok velük mit kezdeni. Lehet, hogy hamarosan kitörlöm őket. - Hiányzik még az igazi Nicole? 367

- Nem tudom. Túl régen volt már. Fogalmam sincs, milyen lenne idefent együtt. Tartok tőle, hogy a mi kapcsolatunk túl őszinte volt ahhoz, hogy itt is működjön. De hogy jön ez ide? Talán féltékeny vagy? - Az vagyok - felelte Keiko, és komolyan is gondolta. Mindig is az voltam, de ezt te is tudod. - Engem sem érdekel, hogy mikor kivel vagy együtt feleltem. - Az én Nicole-jaim csak szimulációk, az igazi pedig már csak egy emlék. Akkor meg mi a gond? Örülnék, ha végre lecserélnéd a tested egy fiatalabbra, és elmondanád, mi bánt! Kaneko arcán árnyék suhant keresztül. - Van egy ajándékom a számodra. - Ajándék? Keiko bólintott. - Megtaláltuk a feleségedet. A K-vírussal elárasztott Taun él, és nagyjából kilenc és fél földéves lehet.

368

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

279.06.04.

Helló Én! Helló naplócskám! Ezennel életre keltelek! Ma lettem tizenhárom tauéves, és végre megkaptam a neurimat. Valamilyen pavonisi gyártmány, állítólag ezek a legjobbak. Nem messze lakik egy bácsi, ő lőtte be a fejembe. Huang és Amy azzal ijesztgettek, hogy fájni fog, de egy cseppet sem fájt. Talán csak egy kicsit. Már úgy vártam! Van benne egy csomó játék is, zenék, filmek, meg bármikor elérhetem a TauNetet. Huanggal és Amyvel együtt szoktunk lógni a Kaneko téren, a nagy szobrok körüli parkban. Mindketten idősebbek nálam. Huang egy, Amy fél tauévvel. Amyt nem kedvelem, néha túlságosan gonosz velem, míg Huangot szinte körülrajongja. Biztos szerelmes belé. Szerencsére Huang jobban kedvel engem, mint Amyt. Én is őt. Amióta megkaptam a neurit, egyfolytában anya és apa után kutatok a TauNet archívumaiban. Máris rengeteg mindent találtam róluk. Nicole és Eliott, úgy hívták őket. Nicole, a kormányzó lánya volt, én is az ő nevét viselem. Fiatalkorukban gyakorta szerepeltek a hírekben, mégpedig Gauri miatt. Mindenről tudni akarok, ami velük történt. Gauri olyan keveset mesélt róluk! Anya írónő volt. Már megszereztem az összes könyvét, az egyiket el is kezdem olvasni. A Földről szól. Asszem, én is író szeretnék lenni, ha felnövök. El is kezdtem írni egy történetet, ami a Föld-háború előtt játszódik. Egy kislányról szól, aki a 369

Taun él, és miután a szülei egy balesetben meghalnak, elhatározza, hogy elmegy a Földre... Anya a születésemkor halt meg. A K-vírusban, ahogy a legtöbb gyerek anyukája. Irigylem azokat, akiknek még él az anyukája. Huangnak például, őt Mai néni fiatalon szülte, csakúgy, mint a kishúgát, Yunt. Gauri néha mesélt a régi időkről, amikor még a Tau nem volt karanténba zárva. Azt mondta, a K-vírus mindent megváltoztatott. Az emberek korábban háromszor olyan hosszú ideig éltek, mint most, és minden olyan békés volt. Egészen addig, amíg meg nem jöttek a földiek. Apáról egyelőre alig találtam valamit néhány cikken és híradófelvételen túl, ahol anyával együtt szerepelt. De ez is rengeteg minden. Korábban semmit nem tudtam róluk, és Gauri undok módon sosem akart válaszolni a kérdéseimre. Lehet, hogy ő sem tudott semmit, csak ezt nem merte bevallani. Biztos félt, hogy kiderül, mégsem olyan okos, mint amilyennek mutatja magát. Emlékszem, pár hónapja, ebéd közben egy név jutott eszembe, még kicsi koromból. Apa neve volt az, de ezt akkor még nem tudtam. - Ki az az Eliott? - kérdeztem meg azonnal Gaurit, aki erre elsápadt. - Ezt meg hol hallottad? - Sehol. Csak úgy eszembe jutott. Ki az? - Senki, ne is törődj vele! Hiába vártam kitartóan, nem akart többet mondani. De nem adtam fel. Tudtam, hogy melyik kérdéseimre szokott ilyen módon reagálni. - Ismerte anyát, igaz? - Úgy is mondhatjuk. - Sosem meséltél apáról. - Nem mertem kimondani, amire gondoltam, pedig éreztem, hogy csak ez lehet az igazság. - Hol van, mi lett vele? 370

- Számtalanszor mondtam már, hogy fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy elment a Pavonisra. - Miért? - Ott volt dolga. - És miért nem vitt bennünket is magával? - Rólad nem tudott, mert még meg sem születtél akkor, én pedig nem akartam vele menni. - Apát hívták Eliottnak, igaz? - kérdeztem. Gauri nem felelt, és ebből rögtön rájöttem, hogy ez az igazság.

371

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

279.07.11

A TauNetről ma megtudtam, hogy Gauri nem is az igazi testvérem! Az igazi anyukája egy intersztellárison került a Taura, és anya a születése után fogadta örökbe, de az ezt megelőző eseményeket nem igazán értem. Gauri kiskoromtól hazudott nekem. Ma délután meg is mondtam neki, hogy mindent tudok, és megkocogtattam a halántékomat, jelezve, honnan. Erre elsápadt, de legalább nem hazudott tovább. Azt is megmondtam neki, hogy tudok már az örökbefogadásáról, és arról is, hogy a születésétől magában hurcolja a vírust. És, hogy biztos ő fertőzte meg az egész bolygót. - Nem én voltam - fintorodott el Gauri. - Az apád tette. Az arcába kiáltottam, hogy hazugság. Erre azt mondta, neuzzak csak tovább, a TauNet nem hazudik. Láttam, hogy örül a kétségbeesésemnek. Nem hittem neki, de féltem, hogy mi lesz, ha igazat mond. Sajnos Gauri igazat mondott. A TauNet archívum híreiben azt mondták, apa veszélyes bűnöző, de az nem derült ki, hogy mit követett el. Végignéztem egy felvételt, amint egy Gretchen-fát megsemmisítenek valamilyen fekete lyukkal. Apa miatt tették, aki állítólag bent volt a fában, és be akarta indítani a K-vírus termelését. Aztán kiderült, hogy valójában egy másik fába ment be, és néhány nappal később a Gretchen-fák az egész bolygót megfertőzték a K-vírussal. 372

Rémisztő felvételeket láttam az utcán heverő halottakról, és ahogy a túlélők nagy tüzeket raknak, ahol elégetik a testeket. Azóta nem tudok jól aludni. Éjjel, álmomban mindig eszembe jutnak a furcsa színű, mozdulatlan emberek, a merev és üres szemek. Szerettem volna találkozni apával, hogy megkérdezzem tőle, miért tette? Miért tette tönkre a Taut? Pedig a bolygó olyan szépnek tűnik a régi felvételeken! A rengeteg jármű a felhők között, a nyüzsgő városok, persze, nem olyanok, mint a Földön. Most meg nincs semmi. Alig látni néhány kocsit, alig látni embereket. A TauNeten csak régi anyagok vannak, még szerencse, hogy a kommunikáció működik, de többen mondogatják, hogy előbb-utóbb az is meg fog szűnni. A műholdakat nincs, aki megszerelje, és a legtöbb már el is romlott. Az Enkidu-félsziget környékén állítólag már nincs is TauNet. Az odafent élőktől mindenki fél. Azoktól, akik elmenekültek a vírus elől, és most az orbitvárosokból figyelnek bennünket. Időnként leszáll egy-egy hajó, tele űrruhás fegyveresekkel, és embereket visznek fel az űrbe. Állítólag kísérleteznek rajtuk, de ezek lehet, hogy csak pletykák. Talán meggyógyítják, vagy elküldik őket a Földre. Ezeket Huang mondta, de én igazából inkább a kínzásokról szóló történetekben hiszek.

373

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

279.08.01

Azt, hogy Gauri nem az igazi testvérem sokáig nem mertem elmondani Huangnak és Amynek. Főleg Amynek. Féltem, hogy kicsúfol érte. És arról sem mertem beszélni, hogy apa terjesztette el a vírust a bolygón. Huangnak még elmondtam volna, de Amynek soha. Kis pletykafészek volt, aki szeretett bántani másokat. Néha nem is értem, egyáltalán miért álltunk szóba vele. Amy tegnap azt mondta, hogy Gauri egy kurva. - Nem az! - ellenkeztem, noha nem igazán tudtam, hogy mit jelent a szó, de abból, ahogy Amy kiejtette, rájöttem, hogy semmi jót. - Hagyja, hogy a férfiak szexeljenek vele, és ezért pénzt kap. Kurva! - Nem! - tiltakoztam. - De igen! Apu mondta, és ő biztosan tudja! - Hagyd abba, Amy! - szólt rá Huang. - Nicole-nak nincs apja, hogy élelmet szerezzen, és valamiből élniük kell. Még ha igaz is, amit mondasz, Gauri Nicole miatt teszi. Hamarosan neked sem lesz ám apukád! - Apa erős, őt nem fogja bántani a vírus, mint anyát tiltakozott Amy, csakhogy láttam a szemében a riadt bizonytalanságot. - De igen - jelentette ki Huang. - Ő is meg fog halni. Mindenki meghal. Anya tegnap azt mondta, hogy terhes. Az anyukák ennyi idősen mindig meghalnak a terhesség végén. 374

Olyan egyszerűen mondta ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Meg fog halni az anyukája. - És... akkor mi lesz veled? - kérdeztem. - Apa azt mondta, hogy majd keres egy asszonyt, aki segít vigyázni rám néhány évig, amíg önállóan is el tudom látni magam - felelte halkan Huang. - Egy fiatal lányt akar, hogy legyen ideje felnevelni a kistestvéremet, akit anya fog megszülni. - Esetleg... szóljak Gaurinak? - Ő még téged sem tud ellátni - legyintette Huang. - De nem ám! - tette hozzá Amy. - Kurva! Huang pofon ütötte a lányt. Árnynak megremegett a szája széle, aztán elpityeredett. - Megmondalak apának! - bőgte könnyes szemmel, aztán elfutott. Együtt nevettünk rajta. Aztán Huang a vállamra ütött, és elkezdett futni előlem. - Te vagy a fogó! - kiáltotta vissza. Utána iramodtam. Huang gyorsabb volt, de hagyta, hogy utolérjem, és akkor elkezdett cikázni előttem. Csakhogy így sikerült rácsapnom a hátára. Megtorpantam, és lihegve farkasszemet néztünk. Újra nevettünk, aztán Huang odaszökkent egy közeli pádhoz, és felült a támlájára. Mellé telepedtem. - írsz még? - kérdezte. - Persze! - bólintottam. - Amióta megkaptam a neurit, folyamatosan. Rengeteg mindenről szeretnék írni. - És mit írsz most? Meséld el! - Anyáról írok - mondtam halkan. - És Eliottról. Ő az apukám. - És hol van most az apukád? - A Pavonisra ment, mert anya megbántotta. Eltitkolt előle valamit. -Mit? - Azt nem tudom. Csak azt, hogy anya apa érdekében tette, bármennyire is megbántotta apát. 375

- Ezt Gauri mesélte neked? - Nem - feleltem meglepődve. Sőt nem is a TauNetről szedtem. - Csak úgy... tudom - vontam vállat.

376

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

279.08.04

Naplócska! Ez életem legrosszabb napja. Soha nem éreztem magam ilyen egyedül, mint most. Megtudtam az igazságot Gauriról. Amy vádjai nem hagytak nyugodni, és az elmúlt napokban éberen lestem Gauri férfiakkal kapcsolatos minden mozdulatát. Egyesekkel valóban másképpen viselkedett, mosolygott rájuk, megérintette őket. A férfiak bambán vigyorogtak, de amikor nem látták, Gauri arcán gyűlöletet vagy talán undort láttam. Nem értem, hogy akkor meg miért csinálja. Aztán tegnap este, amikor már aludnom kellett volna, kintről beszélgetés zaját hallottam. Kicsusszantam az ágyból, és kilestem az ajtómon. Gauri egy bajuszos férfival ölelkezett a folyosón. A férfi a fenekét markolászta, majd a blúza alá nyúlt, és megfogta a cicijét. - Hé! - ripakodott rá Gauri, és megragadta a pasi csuklóját. - Előbb a pénzt! - De kis anyagias vagy, drágaságom! - Egy pillanatra mintha megdermedt volna. - Tessék. Utaltam. - Kösz - fintorodott el Gauri, aztán elkezdett vetkőzni. Előbukkant a bal melle, és a férfi vadul megmarkolta. Finomabban, te! Neked is jobb, ha én is élvezem. Amaz elvigyorodott, aztán megfogta a ruha alsó szegélyét, és lehúzta. Gaurinak szép bőre volt, és az aranyszőke haját mindig 377

megbámulták a férfiak. A bajuszos a karjába kapta Gaurit, és becipelte a szobába. Kilopóztam a folyosóra, és hangtalanul megközelítettem a szobát. Amit odabent láttam, azt soha nem felejtem el. Undorító volt. A férfi izzadt, és meztelenül lihegett Gauri felett, és közben felalá mozgott. A... az hatalmas volt. Belegyömöszölte Gauriba, aki halkan nyöszörgött. Visszafutottam a szobába, és a fejemre húztam a takarót, de nem bírtam elaludni, csak órákkal később, amikor az a férfi már régen elment. Talán el kellett volna titkolnom, de az egész annyira szörnyű volt, hogy nem bírtam magamban tartani. - Láttam, mit csináltál az éjjel - mondtam neki ma reggel, miközben a reggelit készítette. - Na és mit láttál? - kérdezte. - Pénzért csináltad azt. Undorító volt. Miért? - Egyszer majd megérted - vont vállat. - Szükségünk van pénzre. - Kurva vagy! - vágtam a képébe. Válaszul pofon vágott. - Fogalmad sincs, ki vagyok én! - kiáltotta. - Még arról sincs, hogy te magad ki vagy! Kirohantam, és a neurimon Huangot hívtam. A Kaneko téren találkoztunk, ahol remegve meséltem el neki, amit láttam. - Igaza volt Amynek - sóhajtottam végül, kicsit lenyugodva. Huang a távolba bámult, és semmit nem reagált. Nem is figyelt rám. - Kösz, hogy meghallgatsz. - Meghallgatlak, de... - Huang elhúzta a száját. - Tudod, történt valami otthon. Baj. Anya... fél a haláltól. Ha olyan idős lennék, én is félnék. És apa meggyőzte. Holnap mind a négyen elmegyünk a legközelebbi krioközpontba, és lefagyasztatjuk magunkat. - Ne! - suttogtam, és a sírás kerülgetett. - Ez biztos? 378

- Sajnos igen. Hiába tiltakoztam, apa hajthatatlan. És most már anya is. Azt mondják, amikor felébredünk, már nem lesz K-vírus, és boldogan élhetünk tovább. - Szökj meg! - Nem lehet. - Miért? - Huang nem válaszolt. - Nem akarsz megszökni, igaz? - értettem meg. - Talán tényleg jobb lesz utána. Végül is, rengetegen fagyasztatták már le magukat. Nem akarlak itt hagyni, de ha apáék úgy döntenek... Nem fogják engedni, hogy maradjak. De gyertek ti is! Akkor együtt maradhatnánk utána is. A fejemet ráztam. - Nincs pénzünk. Hallgattunk, aztán végül Huang szólalt meg újra. - Hiányozni fogsz. Nagyon! - Te is nekem - suttogtam. Huang elment, és tudom, hogy soha többé nem fogok vele találkozni.

379

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

282.01.15.

Szia Napló! Ne haragudj, hogy elfeledkeztem rólad... Mostantól nem teszek ilyet, csak, miután Huang elment, olyan egyedül éreztem magam... Nem volt kedvem semmihez. Képzeld, ma, amikor hazaértem, egy helyes pasit találtam a konyhában, aki éppen Gaurival beszélgetett. Gyanakodva méregettem, és azonnal kitaláltam, miért van itt. - Te is fizetsz Gaurinak a szexért, igaz? - kérdeztem, hogy direkt zavarba hozzam. - Tessék? - hökkent meg a férfi. - Nicole! - ripakodott rám Gauri. - Miért, talán nem? - Odaléptem a férfihoz, és a felnőttektől látott módon felé nyújtottam a kezem, hogy kezet fogjak vele. A férfi meglepődött, néhány másodpercig meg sem bírt mozdulni. Aztán elmosolyodott, és ő is kinyújtotta a kezét. Megragadtam volna, de a kezem keresztülcsúszott a tenyerén. - Te nem vagy itt! - döbbentem meg. - Nem bizony - felelte a férfi. - Egy neurogramot látsz. - Akkor hol vagy? - Nicole! - mordult fel Gauri. - Muszáj mindenbe beleütnöd az orrodat? - Nem, hagyd csak! - intette a férfi, aztán a szemembe nézett. - Hallottál már a poszthumánokról, akik memóriatárakba töltik fel a tudatukat? - Te poszthumán vagy? - Mondhatjuk így is. 380

Megkérdeztem, hogy hívják. Azt mondta, John, és hogy a szüleim közeli ismerőse. - Tényleg? - Hevesebben kezdett verni a szívem. - Ismerted őket? Tudsz valamit apáról? - Igen. Jól van, és szeretne látni téged. - Én úgy tudtam, hogy apa úton van a Pavonis felé, lefagyasztva egy kriobölcsőben. Akkor meg honnan ismered? - Valójában egy sokkal... gyorsabb módját választotta az utazásnak. Bizonyos értelemben jóval messzebb van már, mint a Pavonis. Nincs szüksége évtizedes krioálomra, annál hamarabb ideérhet. - Mennyire hamar? - Néhány nap. Talán már holnap. - Apa ide tud jönni? És hogyan? - Egy féreglyukon keresztül. Tudod, mi az? Nem olyan régen olvastam róla, de csak annyit értettem meg a szövegből, hogy valamiféle átjáró az űrben, amin keresztül a nagy távolságokat sokkal gyorsabban lehet megtenni. Csakhogy volt egy probléma. - Nem csak adatokat lehet rajtuk átküldeni? Azokon keresztül ember nem tud utazni. - Te itt vagy, a fejedben - mutatott a saját fejére John. -A tested csak egy burok. Egy gyár, amely energiát termel, egy jármű, amely felhasználja ezt az energiát, hogy eljuttasson oda, ahová csak akarod, egy szerszám, amelynek segítségével sok mindent megtehetsz. De minden a fejedből indul ki. A tudatodból. Az vagy, amit gondolsz, aminek gondolod magad. A többi nem számít. A tested, mint minden eszköz megöregszik, és elromlik. Vagy megfertőződik mindenféle vírussal. Amikor valakit digitalizálnak, a tudatát ragadják meg, és másolják le, ez pedig nem más, mint színtiszta adat. - Apa is digitali...záltatta magát? - kérdeztem. Nehéz volt kimondani a szót, nem is értettem pontosan, mit jelent. - Igen. - És hol van most? 381

- Van egy világ, amely majdhogynem ugyanolyan, mint a Tau vagy a Föld. Gömbnek hívják. A Gömb nélkül a tudat nem bírná elviselni a test nélküli létezést, mert nem maradna semmi számára, csak a gondolkodás. A Gömbben azonban mindenki úgy él, mintha teste lenne. Mindent létre lehet hozni, és minden teljesen valósághű. A lehetőségek korlátlanok. Azt tehetsz, amit csak akarsz, bármit megtanulhatsz, bárhová eljuthatsz, vagy akár neked tetsző, saját új világokat teremthetsz. Gauri nevetni kezdett. - Nem vagy képes egy gyerek fejével gondolkodni? Azt hiszed, hogy ezt megérti? Te aztán értesz a gyerekek nyelvén... John. - Miért nem apa jött el hozzánk? - kérdeztem türelmetlenül. - Most még nem ér rá. De ő is el fog jönni. - Hát persze! - Átláttam rajta. - Szerintem te nem is ismered apát. Ez csak valami trükk, amit Gaurival együtt találtatok ki! Sarkon fordultam, és visszarohantam a szobámba. Azóta is itt vagyok, és azon gondolkozom, hogy ki ez a John. Lehet, hogy tényleg apa barátja? Tuti, hogy nem az. Azért van itt ő is, hogy Gaurinak fizessen a szexért. Biztosan egy hologramot vagy neurogramot vetítettek ki, hogy összezavarjanak, most meg már itt van a valódi John is, és „azt” csinálják a másik szobában. De azért kíváncsi voltam rá, mit is csinálnak. Meg akartam lesni őket. Kicsusszantam az ágyból, és mezítláb kilopóztam a folyosóra. A hideg padló csípte a talpamat. Gauri szobájának ajtaja mögül... ...egyre mélyebb sóhajok érkeznek. Közelebb lépek, de túl közel, mert az ajtó érzékeli a jelenlétemet, és hangtalanul félresiklik. A szoba ugyanolyan jellegtelenül néz ki, mint az enyém. Az ágyon egy férfi és egy nő fekszik összefonódva. A szőke hajú nő átszellemült arccal ül a férfi ágyékán, csípője lágyan ring fel-alá, majd körkörösen. A felsőteste úgy hullámzik, mint a szélfútta tenger. Hasonlít Gaurira, de mégsem ő az. Idősebb és kicsit teltebb is. De a haja ugyanolyan szőke... 382

Az előbbi szoba nyomtalanul eltűnt. Mintha ott sem lett volna. Talán valóban nem is volt ott, csak képzelődtem. Gauri karba tett kézzel a konyhaszekrénynek dőlt, John pedig az asztálnál ült. Nem értettem, hogy akkor meg mit láttam az előbb? - ...mit képzelsz magadról, ki vagy te? Hányszor akarsz még beleavatkozni az életünkbe? Hányszor akarsz még tönkretenni bennünket? - kérdezte John ingerülten Gauritól. - A ti érdeketekben tettem - felelte Gauri. - Vagy inkább a saját érdekedben. Kiválasztottad magadnak Nicole-t, aztán hagytad, hogy Wilton átadja neki a vírust. Halálra ítéltél bennünket... - Ha jól látom, élsz. - Nem rajtad múlt. Képes voltál elhitetni velem, hogy Nicole meghalt. Még a naplójába is beletöröltél. Hogy merészelted!? Egy szót sem értettem abból, amit beszéltek. - Mit tehettem volna? Napjaid voltak csupán hátra. Különben is, te csak ne vonj engem felelősségre! Én vigyázok Nicole-ra, én teszek meg mindent, hogy a körülményekhez képest jól éljünk ezen a rohadt halálbolygón! Te képes lettél volna erre?! - Van választásod. Nicole-nak is lehetett volna, ha hagyod. - Micsoda? - A Gömb, amiről meséltem. - Ne gyere nekem ezzel a Gömbbel! - Pedig neked biztosan tetszene odafent! Ott aztán végképp azzal keféltethetnéd meg magad, akivel csak akarnád. - Hogy te mekkora fasz vagy! - Ez a minimum, azok után, amit neked köszönhetek! Legszívesebben magammal vinném Nicole-t... - Azt soha! Nem fogod digitalizálni! - Egyelőre még nem is akarom. Majd ha... - És addig hová vinnéd, mi? Majd pont egy neurogrammal fog bárhová is elmenni! - Ebbe nincs beleszólásod. - Neked talán van? Kinek képzeled magad?! 383

Nem tudtam, ki ez a John, hogy így beszél Gaurival, de már egyáltalán nem volt szimpatikus. Az meg még kevésbé tetszett, hogy magával akart vinni. Hová és miért? - Amint emlékezni kezd, többé nem tudod visszatartani... Ha jól emlékszem, kettőnk közül ő sokkal jobban gyűlölt téged, mint én. - Nicole! - kiáltotta hirtelen Gauri. Valószínűleg megláthatott az ajtóban, pedig nagyon vigyáztam, hogy ne áruljam el magam. Elbénáztam. - Gyere csak be! Legszívesebben visszafutottam volna a szobámba, de aztán rövid habozás után, makacs elszántsággal beléptem a konyhába. - Nem megyek veled sehova! - vágtam John képébe. - Nem is ismerlek! - Hamarosan majd fogsz - lágyult el John arca. - Ugyan, Eliott, minek folytatod ezt a színjátékot? Miért nem mondod meg neki, ki vagy? - Eliott? - suttogtam. John egyáltalán nem hasonlított apára. Te nem vagy az apám. John alakja szétfolyt, és egy másik férfivá változott. Azzá, akire titkon mindig is vágytam. - Apa! - kiáltottam fel örömömben, és anélkül, hogy gondolkodtam volna, odarohantam hozzá. Aztán amikor átfutottam a neurogramon, nagyon ostobának éreztem magam. - Apa, mi? - grimaszolta Gauri, aztán szó nélkül otthagyott bennünket. - Digitalizáltan a külső nem sokat számít - magyarázta apa. - Olyan ez, mint egy ruha. Olyan külsőt ölthetsz magadra, amilyet csak akarsz. Hajdanán én is megfertőződtem a K-vírussal, és csak napjaim voltak hátra, amikor úgy döntöttem... - egy pillanatra elhallgatott - amikor úgy döntöttem, hogy digitalizáltatom magam. Ha nem teszem meg, már régen halott lennék. Azonban élek, és még sokáig élni is fogok. Nehezen akartam elhinni, hogy apa itt áll előttem. Kár, hogy nem tudtam megölelni. Olyan jó lett volna! 384

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

282.02.06.

Apa gyakran ellátogat hozzánk. Gauri ennek nem igazán örül, de nem érdekel. Apa a leggyakrabban csak nekem jelenik meg, ilyenkor mindig sokat beszélgetünk. Mesél a Gömbről, de sajnos sehogy sem tudom elképzelni azt a furcsa világot. Vajon milyen lehet? Egyszer majd talán elmehetek oda. Aztán tegnap apa egy igazi testben látogatott meg bennünket. Azt mondta, hogy a pavonisiak egyik közeli intersztellárisán rengeteg, a K-vírus miatt fiatal génállományból létrehozott klóntestet őriznek, és ezek egyikébe bújt éppen. Sajnos egyáltalán nem hasonlított apára, ez egy kicsit zavart. Megölelni is csak félve mertem. Ma pedig elvitt magával egy másik városba. Keresztülrepültünk egy óceánon, és a kocsi olyan sebesen száguldott, hogy egész úton apa kezét szorítottam. Egy Purvis nevű helyen szálltunk le, majd bementünk egy házba, ami elég jó állapotban volt, noha nem élt benne senki. Meglepő módon még csak ki sem fosztották, pedig Orionban sokan még ma is fosztogatásból szerzett holmik eladásából éltek. Igaz, errefelé kevés embert is láttam, és amióta a hidrogéncellák gyártásának összeomlása miatt lebénult a légi közlekedés, egyes egykor népes települések szinte teljesen kiürültek. Apa folyamatosan engem nézett, ahogy körbejártam a földszintet, majd a maglevliften felmentünk a legfelső szintre, ahol egy tágas hálószoba állt, gyönyörű kilátással a tengerpartra. A házban már évek óta nem lakhatott senki. Láttam néhány takrobotot, valószínűleg több tucat lehetett belőlük, így a lakás végül is úgy nézett ki, mintha csak néhány hete költöztek volna el a gazdái. Szerencse, hogy nem fosztották ki. 385

- Nem ismerős ez a hely? - kérdezte apa. Kezdtem megszokni idegen arckifejezését, bár jobban örültem volna, ha a valódi testét hozta volna el hozzám, de megértettem, hogy az lehetetlen. - Nem - ráztam a fejem. - Miért, mi ez? - Itt laktunk... - Anyával? - kérdeztem izgatottan. - Igen - sóhajtotta. - Anyával. De elég is volt ennyi. Menjünk! - Ne, maradjunk még! - kértem, és kíváncsian sétáltam körbe. Odaléptem egy szekrényhez, aztán apára néztem. - Szabad? Apa bólintott, én pedig félrehúztam az ajtót, és bekukkantottam a ruhák közé. Gyönyörű estélyik, szép blúzok, szoknyák és nadrágok sorakoztak benne, és mivel a por a szekrénybe nem jutott be, teljesen újnak tűntek. Anya régi ruhái. Kikaptam egy ezüstkék estélyit, és a tükör előtt magam elé tartottam. A vége a földre lógott, nem is igazán tudtam elképzelni, milyen lennék benne felnőttként, de anyának biztosan jól állhatott. - Gyere! - kérte apa. - Most már menjünk! - Hová? - Vissza, Orionba! A hangja ideges és nyugtalan volt. Hirtelen rájöttem, hogy mi a baj: a hely fájdalmas emlékeket idézett fel benne anyáról. Bárcsak én is ismerhettem volna anyát!

386

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

282.03.09.

Iszonyúan fáj a fejem! Gauri csak nemrég jött haza, és amikor benézett a szobámba, biztos azt hitte, hogy már alszom. Szólnom kellett volna neki, de úgysem tudott volna segíteni. Különben is, haragudtam rá azok miatt, amiket apától hallottam róla. A kemikem úgyis kiválasztja a megfelelő gyógyszert, ha pedig nagy baj van, jelez az orvosnak. Apa is csak holnap reggel jön újra... Talán most mintha enyhült volna. Igen, csak csukva kell tartanom a szemem, és nem szabad mozognom. Reggelre biztos elmúlik majd. Nem akar elmúlni! Fáj. Most újra, és egyre jobban lüktet. Szédülök is, ha kinyitom a szemem, a félhomályos szobabelső őrült körtáncot jár. Szólnom kéne Gaurinak. Hánynom is kell! Az előbb kimásztam az ágyból, de annyira szédültem, hogy le kellett feküdnöm a padlóra. Hideg van. Reszket mindenem, de úgy, hogy a fogaim is össze-összekoccannak. Gauri! - kiáltanám, de csak suttogásra telik. Kúszni kezdek az ajtó felé, de nincs erőm, ráadásul a hideg elviselhetetlen. Kétségbeesetten visszamászok az ágyig, és valahogyan bebújok a takaró alá. A lábamnál van egy tartaléktakaró, azt is magamra húzom, és összegömbölyödöm, mint egy kiskutya. A hidegrázás nem akar múlni. A homlokom lángol, biztosan magas lázam van. Egy kislány beszél hozzám: - Akivel szexuális kapcsolatba kerülsz, mind megfertőződik. Voltál azóta mással Eliotton kívül? 387

Miért nem csinál valamit a kemik?! És miért nem jön Gauri? Elkezdem rugdosni a falat, hátha meghallja. Nem hallotta meg. Aztán egy teraszon állok egy férfi és egy nő társaságában. A nő Gauri, egy idősebb Gauri. - Ő? - kérdezi egykedvűen a férfi, miközben végigmér. Mohó pillantásától elpirulok. Tudom a férfi nevét is: Wilton. - Igen - feleli Gauri. Odalép Wiltonhoz, aki megragadja a derekát, közel vonja magához, majd szájon csókolja. - A kormányzó lánya. Wilton kérdőn felvonja a szemöldökét, de aztán vállat von. - Mi vagyok én? - kérdezem értetlenül. - Szép ez a bolygó - néz fel az égre Wilton. - És meleg. De még így is a csontjaimban érzem a Keid jégszeleit... Wilton. Ezek az én emlékeim! - Te raktad ki tegnap az asztalra a régi neuroteredet? visszhangzik egy másik férfihang a fejemben. Eliott. Az ágyban vagyunk, Eliott összefont karral fekszik, és a plafont bámulja. A tekintetéből süt a fájdalom, a vád és talán a gyűlölet is. Eliott. A Rio Bombay partján állunk a kislánnyal. Körülöttünk emberek fekszenek. Többségük a K-vírustól agonizáló taui. Senki nem törődik velük. A kislány maga után von, de én nem akarok menni. A hasamat fogom. Hatalmas a pocakom. Terhes vagyok! Nem értem mi ez? Kicsoda ez a kislány? Gauri? A kislány felsikolt, és mikor megfordulok, egy eszelős tekintetű gárdistával nézek farkasszemet. Csak egy inaktív mellpáncélt visel, a sisakját elhagyhatta valahol. Rám fogja az infrapuskáját. Érzem, hogy ölni akar. A hasamra siklik a tekintete, és egyenesen oda céloz a puskájával. Arra vágyom, hogy húzza meg a ravaszt. 388

Az ujja megrándul, de lehet, hogy csak képzelődtem. A következő pillanatban elfordul és továbbrohan, majd néhány másodperccel később nemes egyszerűséggel mellbe lő egy part menti padnak támaszkodó férfit. A férfi tántorogva tesz néhány lépést a Bombay felé, aztán hangos csobbanással belezuhan a vízbe. Terhes vagyok. Saját magammal. Ez maga az őrület. A legborzalmasabb téboly. Gauri sosem mondta, és megértem, miért: az ember minél mélyebbre el akarja temetni magában minden másodpercét. Most már értem, mi történt abban a néhány napban, amikor hajdanán ki sem mozdult a szobájából... Az emlékek kíméletlen hevességgel bukkantak elő. A gyermekkor gondtalansága, kirándulások a Gretchen-fákon anyával és apával, aztán a tanulás, majd az egyetem, az első találkozás Eliottal. A Tempus Fugit, az elrablásom, majd Gauri és az átkozott vírusa. Aztán Gauri tudatra ébredése, majd a földi intersztellárisok érkezése. Istenem, már tizenhat tauéve! És zavaros, helyenként értelmetlen gyermek-emlékek az elmúlt évekből. Huang és Amy, valamint egy kicsiny lány tudata, aki megint csak én voltam. Tizenhat elvesztegetett év. Új test, de régi emlékek. A régi énem, kiegészülve az új, gyerekkori emlékekkel Tizenhat tauéven át végig csak egy lecsupaszított tudat voltam, amely arra várt, hogy a testem, az agyam képes legyen befogadni teljes önmagamat. Döbbenten néztem parányi kezemet, majd arcomat a tükörben. Nem az én arcom volt, hanem egy kislányé, aki Eliott és az én génállományom keverékét hordozta. Mégis, évek óta ismerem ezt az arcot. Felismerem Eliott homloka formáját, a fülét, az én szememet és az orromat. Az a test, ami valamikor régen voltam, már nem létezett. Valószínűleg elégették a halálom után. Vagy a születésem után? Egyáltalán mihez kezdek ebben az esetlen kis gyerektestben?

389

Az a sokkoló élmény, ami rám tört, elementárisabb volt bármilyen orgazmusnál és elviselhetetlenebb a legkínzóbb fájdalomnál. Végigzokogtam az éjszakát.

390

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

282.03.10.

Mikor Eliott neurogramja reggel megjelent, már azt az Eliott-ot láttam benne, aki hajdanán az életemet jelentette. Olyan régen volt, annyi minden történt azóta! Fogalmam sem volt, mit csinált az elmúlt években, de az, hogy itt van, reményt adott, hogy még mindig jelentek valamit a számára. - Szia! - köszöntem neki, és szörnyen idegesített a vékony kislányhang, az esetlen test, a kicsi léptek, egyáltalán, hogy ilyen alacsony vagyok. Pedig már évek óta így éltem. Igaz, az nem teljesen én voltam. - Jól aludtál, Nicky? - kérdezte Eliott. - Egyáltalán nem aludtam. - Úgy terveztem, azonnal elmondom neki, hogy mindenre emlékszem, de valamiért mégsem tettem. Valami megmagyarázhatatlan érzés meggátolt ebben. A helyzet annyira abszurd volt, hogy nem is tudtam vele mit kezdeni. Csak néztem Eliottot, és csendben emlékeztem a közös életünkre, arra az Eliottra, akit a világon a legjobban szerettem. De nem bírtam magamban tartani az érzést. Megborzongtam a tekintetétől, noha nem volt itt, csak a neumon keresztül láttam. Nem is értem, miért a neuri szót használtam évekig. Talán Gauri vagy Amy nevezte így, és tőlük tanultam el. - Régen sosem hívtál Nickynek - suttogtam. Eliott a szemembe nézett, aztán megértette. Vágytam az érintésére, a csókjára, de egy neurogramot még megölelni sem lehetett. Ráadásul egy kislány testében éltem. Láttam rajta, hogy ő is ezen töpreng. Leküzdhetetlennek tűnő 391

akadályok tornyosultak közöttünk, de reméltem, hogy az a régi, ami hajdanán keserűvé tette az utolsó napjaimat, már megszűnt. Gauri lassan elmosolyodott. - Mindenre emlékszel? - kérdezte. - Nem tudom - feleltem. - Lennél szíves magunkra hagyni? Gauri bólintott, aztán kiment a szobából. A hangsúlyomból valószínűleg érezte, hogy mit gondolok arról, amit velünk tett. Az sem mentesítette, hogy éveken át a gondomat viselte. Percekig csak néztük egymást Eliottal. Valamiért úgy éreztem, minden pillanattal egyre nő közöttünk a távolság. A régi Eliott nem létezett többé, illetve dehogynem: lefagyasztva a Pavonis felé tartott. Ez a másik Eliott egy digitalizált tudat volt. Ettől persze még ugyanolyannak kellett volna lennie, de valamiért mégis csak nyomokban emlékeztetett arra a férfira, akit szerettem. Erőt vettem magamon, és megkérdeztem: - Mi történt veled? Megváltoztál. Persze eltelt tíz év, digitalizált tudat lettél... Biztos voltam benne, hogy ezt a tíz évet nem egyedül töltötte, hiszen Gauri jóvoltából azt hitte, meghaltam. Feltehetően összejött valakivel, talán még gyerekei is vannak. Mást szeret, másik életet él. Egyre jobban kétségbeestem. Úgy éreztem, már semmit sem jelentek neki. - Sok minden történt velem tíz év alatt - felelte. - A Gömbben más az élet, mint idelent. - És... ez mit jelent? - kérdeztem bizonytalanul. - Mit jelent a számunkra? - Fogalmam sincs. Talán semmit. Csupán csak másképp látok egyes dolgokat. Bármi történt is, ugyanúgy szeretlek. - Én is téged - sóhajtottam. Azóta, hogy végignézte a naplómat... milyen régen volt már... most először mondta, hogy szeret. - Mi lesz most? - Gyere velem a Gömbbe! 392

- Nem - feleltem rögtön, pedig örömmel mentem volna bárhová, ha a régi Eliott kér. Azonban a poszthumán és digitalizált Eliottot még nem ismertem eléggé, ahhoz, hogy csak úgy igent mondjak. - Nem akarsz velem lenni? - hökkent meg Eliott. - Dehogynem! - Mit is mondhattam volna? Hogy jelenleg idegen a számomra? - Akkor? Félsz a digitalizálástól, igaz? Hidd el, feleslegesen. Semmit nem veszel észre belőle, ha nem akarsz. Olyan, mint a valóság, sőt annál sokkal jobb. - Elhiszem. - Mégsem akarsz velem jönni? - Nem válaszoltam. - Gyere, sétáljunk egyet odakint! Azt hiszem, időre van szükségünk, hogy újra megismerjük egymást. Hogy visszatérjenek a régi érzések. Tíz év sok idő, túl sokat változtunk. Te is sokat változtál. - Sétáljunk - egyeztem bele, mert rájöttem, hogy Eliott is ugyanazzal a dilemmával küzd, mint én. Idegenek voltunk egymás számára. Kiléptünk az ajtón, aztán Eliott kézen fogott. Gaurival egy kertes házban laktunk, nem messze a Szent Pál katedrálistól. Az udvarból rá lehetett látni a Dyson-kráterre és ellenkező irányban az itteni Gretchen-fára is. A magasban rengeteg légikocsi szelte a levegőt, pedig amióta a Gretchen-fák kitörtek, alig-alig látni egyet-egyet a felhők közt. A szél belekapott a ruhámba, ösztönösen becsuktam a szemem, de aztán kinyitottam, mert nem zúdított port az arcomba. Nem volt por. - Mi történik itt? - suttogtam gyanakvóan. Csak most vettem észre, hogy amióta kiléptünk az ajtón, fogja a kezem. - Te itt vagy? Mi folyik itt? Ugye ez nem az, amire gondolok?! Eliott elmosolyodott, és megsimogatott. Elhúzódtam tőle. - Mi a baj? - értetlenkedett. - Digitalizáltattál? - kérdeztem szemrehányóan. - Igen. 393

Pofon vágtam. Nem védekezett, csak nézett azzal a nagy, barna szemével. Ettől függetlenül ő már nem az én Eliottom volt. Ő sosem tett volna ilyet. Valami furcsát éreztem magamon. A testem megváltozott, többé már nem voltam kislány. - Így már jobb! - mért végig. Nyúlánk nővé lettem, egy nagyon ismerős felnőtt testben. Szerettem volna tükörbe nézni. És egyszerre csak előttem állt egy lábakon álló antik tükör, én pedig régi önmagammal néztem farkasszemet. Egy egyszerű blúzt és egy rövid szoknyát viseltem, de rövidebbet, mint szerettem volna. A combomon halványan felderengett fénytetoválásom mintázata. - És mi van az igazi testemmel? - kérdeztem rekedten. -A kisgyermek önmagammal, aki a Taun maradt. - Semmi. Éli tovább az életét az öntudatára ébredt Nicoleként. Ahogy az én testem is életben van. Valahol a Tau és a Pavonis között utazik krioálomban egy intersztellárison. Nem akartam belegondolni, hogy létezik egy másik tudat, aki én vagyok, de akinek egy ideje különböző emlékei, gondolatai vannak, mint nekem. - Ez nekem nem tetszik. Vissza akarok menni! - Várj, amíg megérted, miről van szó! Én is pontosan úgy reagáltam, ahogyan most te. Gondolj arra, hogy megszabadultál a K-vírustól, és együtt lehetünk, amíg csak akarunk. Bármeddig élhetünk. - De hogy képzelted ezt?! Anélkül, hogy megkérdeztél volna! - Talán eszembe jutott, hogy egyszer régen te is eltitkoltál előlem valamit. Lesütöttem a szemem, és csak néhány másodperc elteltével szólaltam meg újra: - Te is tudod, hogy ez nem mentség. - Felnéztem a rózsaszínes árnyalatú égboltra. - Mi van most a Tau körül? Mi van azokkal intersztellárisokkal, amelyek idefelé tartottak? - Folyamatosan állnak orbitális pályára a Tau körül, de az orbitvárosokon már így is túl sokan zsúfolódtak össze. Néhány 394

intersztellárist visszafordítanak a Földre, de a legtöbb mozdulatlanul lebeg a bolygó felett. - Mint a kripták a temetőben... - Mindez a mi szempontunkból teljesen lényegtelen. Majd megérted, hogy miért. - Hogyan digitalizáltattál? - A neurotered révén. Pavonisi gyártmány, ezek a típusok már úgy készültek, hogy az új tulajdonos tudatát észrevétlenül feltölthessük a Gömbbe. Megduplázza a személyiséget, és a digitalizált tudatot feltölti a Gömbbe. Hamarosan az egész emberiség idefent lesz. Az összes földi, az összes pavonisi, az összes taui. Mindenki az orbitvárosokból. A szüleid is. Imperioliék is. - Nem tudok visszamenni, igaz? - kérdeztem. - így van. Nincs hova visszamennünk. - Látom, téged ez egyáltalán nem zavar. - Miért zavarna? Az élet itt sokkal izgalmasabb, szabadabb, hosszabb. Nincsenek korlátok, csak lehetőségek. - De semmi sem lesz olyan, mint régen. - Persze, hogy nem! De vajon kell-e egyáltalán olyannak lennie? Kell, akartam felelni, de inkább hallgattam. Csak azt tudtam, hogy vissza akarom kapni a régi Eliottot.

Az elmúlt napokat a Gömb Tauján töltöttük, a purvisi házunkban, és rengeteget beszélgettük. Eliott elmesélt mindent, ami vele történt, a poszthumánoktól és az Arctalan Ellenségtől kezdve egészen a Gömbig. És Keiko Kanekóig. A testiséget, illetve a testiséget körülölelő újfajta lehetőségeket voltam képes a legnehezebben megszokni. Eliott idegen férfiak külsejében jelent meg előttem, és mondta nap, mint nap, hogy ő Eliott. Minden alkalommal kétségbeesetten ellenőriztem a profiljukat, és még akkor sem nyugodtam meg teljesen, amikor megpillantottam az ismerős azonosítót. A 395

Gömb idegen hely volt, és mivel gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek éreztem magam benne. Miközben beszélgettünk, szeretkeztünk, mindvégig úgy éreztem, egy ismeretlennel vagyok együtt. Pedig mindegyik pasi, mindegyik test szívdöglesztő volt, emellett úgy beszéltek, mint Eliott, ugyanolyanok voltak a mozdulataik, a gesztusaik, de az arcuk, a testük, a bőrük, az illatuk mégis idegen maradt. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, némelyikkel nem volt iszonyatosan jó a szex. Csak az volt riasztó, hogy hiába volt mindegyikük Eliott, őt magát nem éreztem egyik test mögött sem. Aztán kiderült, hogy Eli csak nekem akart kedveskedni ezekkel az idegen férfitestekkel. Amikor elmondtam neki, hogy én a régi külsejében szeretném látni, többé nem változtatott néhány apróságoktól eltekintve. De még így is minden alkalommal ellenőriznem kellett, hogy ő-e az, nem pedig valami vadidegen használja ki a tudatlanságomat. Sok időbe telt, mire megértettem, hogy a Gömbben bármit megtehetek. Ennél sokkal tovább tartott, mire valóban meg mertem tenni olyan dolgokat is, amik csak fantáziám legmélyebb zugaiban rejtőztek. Eközben a Gömb észrevétlenül magába szippantott.

396

Eliott Farkas neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

A Taun egy fontos dologra rájöttem: az emberiség nem menekült meg semmi elől. A tauiak odalent ugyanúgy küzdöttek a K-vírus által rövidre szabott életükért, mintha a Gömb nem is létezne, és ugyanez igaz volt a Földre és a Pavonisra is. Több milliárd ember, akik nem is sejtik, hogy a tudatuk másolata soha nem tapasztalt módon éli tovább halhatatlanná vált életét. Bennünket, digitalizált embereket pedig már nem érdekel a másik énünk és az anyagi lét. Az emberi faj végérvényesen kettészakadt. Amióta Nicole újra megjelent az életemben, alig találkoztam Keikóval. Csak a gyermek Nicole-lal foglalkoztam, és szinte több időt töltöttem odalent, az igazi Taun, mint idefent, a Gömbben. Keiko megengedte, hogy neurogramként megjelenjek neki, és végül arra is engedélyt kaptam, hogy a Tau közelében állomásozó, álcázott ellátóhajójukról egy klóntestet használjak. Furcsa érzés volt újra egy igazi testbe bújni, noha a különbséget csak annyiban éreztem, hogy nem én irányítottam a testfunkciókat, újra meg kellett szoknom az anyagcserét, az álmosságot, az éhséget, és azt, hogy itt nincs áttöltés egyik helyről a másikra. Aztán nem sokkal azt követően, hogy Nicole-t digitalizáltattam, Keiko közölte, hogy találkozni akar vele. Csak abban nem voltam biztos, hogy ez jó-e bármelyikünknek is.

397

Azon a napon Keiko megkért, hogy látogassam meg. Megadta az egyik szférájának a belépőkódját, én pedig azonnal odatöltöttem magam. Nicole-t amúgy már napok óta nem láttam, még csak most kapott rá igazán a Gömbre, és kelletlenül ugyan, de hagytam, hogy szabadon kóboroljon a szférákban. Jobban örültem volna, ha hagyja, hogy én mutassak meg neki mindent, de mindig is makacs volt, és úgy döntött, egyedül fedezi fel az új otthont. Amióta Nicole visszatért az életembe, nem tudtam, mit gondoljak Keikóról. Aztán amikor megjelentem a pálmafákkal övezett, hófehér homokkal borított tengerparton és megpillantottam, rájöttem, hogy ő ugyanúgy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Mintha visszatért volna az a tartózkodó és elzárkózó, hűvös nő, akinek megismerkedésünk kezdetén gondoltam. Ezúttal szokásos, idealizált fiatal Keiko-külsejét öltötte magára. Semmi kihívót, izgatót nem találtam rajta, talán éppen ezért is tetszett jobban, mint az utóbbi időben bármikor. - Mesélj Nicole-ról! - kérte, miközben bokáig belegázolt a vízbe. - Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem. Sejtettem, hogy Nicoleról is fogunk beszélni, de arra nem számítottam, hogy azonnal rá is térünk a témára. Más, fontosabb dolgok is akadtak ezen túl. Például kettőnk. Bár, ez a szó már Nicole megjelenése pillanatában értelmét vesztette, és ezt Keiko is tudta. - Nemrég még csak egy kilencéves kislány volt, aki semmire sem emlékezett a régi énjéből, a régi életéből. Nem jelentettem neki semmit. Aztán előtört belőle a régi Nicole... - Vártad a pillanatot, igaz? - Nem tudom. Keiko felvonta a szemöldökét. - Dehogynem tudod! Csak nem azt kaptad, amire vágytál. - Visszakaptam Nicole-t... Csak nehéz elfogadni, hogy ő Nicole. Még meg kell szoknia a Gömböt.

398

- Biztos, hogy jó ötlet volt a tudata visszatérésekor azonnal digitalizálnod? Nem kellett volna erről előbb őt is megkérdezned? - Te megkérdeztél engem? - Többször is. - És minden egyes alkalommal nemet mondtam. Mégis digitalizáltattál. - Csakhogy én nem ismertelek, nem volt közöttünk semmiféle érzelmi kötődés. - Az lehet, de ahhoz képest az elmúlt években elég jóban voltunk, nem? Keiko erre nem reagált. Már értettem a múltkori viselkedését, amikor annyira görcsösen akarta a szexet. Tudta, hogy Nicole felbukkanásával el fog veszíteni engem. Persze, biztosan készített rólam egy ügyes programmásolatot, így elvileg talán észre sem fogja venni a különbséget. - Tudod, a K-vírussal fertőzöttek esetében van egy kis gond a digitalizálásoknál - mondta. - Például a te Nicole-od esetében is. - Miféle gond? - kérdeztem. Kicsit unalmas volt egy helyben ácsorogni, de láttam, hogy Keiko komoly dolgokról akar beszélni, így megpróbáltam elhessegetni az unalom kellemetlen érzését. - Az, hogy a gyerekkorban digitalizált személyiség teljesen más, mint a tudatvisszatérést követő. Például a te Nicole-od már a tudatra ébredése előtt megkapta a pavonisi neuroterét. - Ezek szerint egyszer már digitalizáltátok? - Igen. De az a kislány már soha nem lesz Nicole, a régi énjét idefent lehetetlen előhozni. Teljesen más személyiség, igaz sok köze van a feleségedhez, sőt hozzád is. Ne izgulj, rengeteg jelentkező van szülő nélküli digitalizált gyermekek örökbefogadására. Hidd el, jó helyre került! - Tudni akarom, hová! - Magam sem tudtam, miért akarom ezt, hiszen az a kislánytudat valóban nem Nicole volt. Vagy ki tudja? Mi van, ha mégis átkerültek a régi emlékek, és egyszer 399

csak ő is emlékezni kezd? így is elég lelkiismeret furdalást jelentett a gondolat, hogy digitalizálás után a Taun maradt Nicole-t gyakorlatilag magára hagytam. Inkább nem is gondoltam rá, hogy mennyire meggyűlölhetett, miután egyszerre csak eltűntem a személyisége digitalizált változatával. És okkal gyűlölt azért, amit tettem. - Nem fogod megtudni. Felejtsd el őt! Foglalkozz inkább az igazi Nicole-lal! Remélem, tisztában vagy vele, hogy ha nem vigyázol, nagyon hamar el fogod veszíteni. - Az kizárt. - Eliott, idefent mindenki ugyanazokkal a dilemmákkal küzd - sétált ki a vízből Keiko. A lábfeje bokáig süppedt a homokban. - Te is tudod, hogy a Gömb teljesen más, mint az anyagi világ, más életvitellel, más normákkal, más erkölccsel. Idefent a legtöbb régi kapcsolat meginog, a párok előbb-utóbb elhidegülnek egymástól, és új kapcsolatokat kezdenek, már a Gömb sajátosságainak megfelelőt. - Nálunk ez másképpen lesz. - Lehetséges - értett egyet Keiko -, akad erre is példa, ha nem is sok. Én csak azt akarom mondani, hogy nagyon vigyázz rá, ha már ilyen szerencsétek volt, hogy újra megtaláltátok egymást. Elmesélted neki, hogy miért van itt, és mi az Arctalan Ellenség? - Igen - bólintottam. - Nagyszerű! Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megismerkedjek vele. - Ezt nem tartom jó ötletnek - ellenkeztem ösztönösen. - Talán nem meséltél neki rólam? - De igen. Pont ezért nem jó ötlet. - Neheztel rád, igaz? Pedig ő is ezt tette volna a helyedben, legfeljebb nem meri magának bevallani. Ha nem találtál volna rá, néhány év múlva, amikor testileg is megérik rá, ő is összejött volna valakivel. Még akkor is, ha tudja, hogy életben vagy, csak éppen lefagyasztva a Pavonisra tartasz. - Csakhogy teljesen más a helyzet, ha ti ketten találkoztok. 400

- Bízz bennem, Eliott drágám! Nem akarok beleavatkozni az életetekbe, és remélem is, hogy nem ettől tartasz. Viszont régóta nem volt alkalmam olyan emberrel beszélgetni, akiben még friss élményként él a Gömb. Egyúttal kíváncsi is vagyok a te Nicole-odra. Találkozni fogok vele, ha tetszik, ha nem. Nem tetszett, de ettől függetlenül áttöltődtünk a Taut leképező bolygószférába. Nem a purvisi házunknál jelentünk meg, hanem a Francia-öböl tengerpartján. A szél belekapott hajamba, de szerencsére a port kiszűrték a szimulációból, ezzel is kellemesebbé téve a Tau felszínét. - Hol van? - néztem körbe. Az öböl vízében több suhanót, vitorlást és halhajót láttam. Az öböl közepén napok óta egy búvárcentrum épületét programozták, tegnap még csak egy durva 3D modell emelkedett ki a hullámok közül, de mára már több részlet is felbukkant, és amíg figyeltem, több üvegablak jelent meg az oldalán, miközben a tetejére egy újabb szint váza került fel. - Ne aggódj, mindjárt jön! - Miért nem mentünk egyenesen hozzá? - Fejünk felett szárnyas férfiak és nők köröztek. Kedvem lett volna csatlakozni hozzájuk a repülést a kevés megunhatatlan élmény között tartottam számon. - Egy magánjellegű szféravilágban szórakozik, és ott nem illendő megzavarni. - Miféle szférában? - kaptam fel a fejem. - Ez az ő dolga. Ismerkedik a Gömbbel, ahogyan te is ismerkedtél vele hajdanán. Önkéntelenül a Vénusz-domb és a Gyönyörök kertje jutott eszembe, ahol nem léteztek tabuk, csak vágyak és fantáziák korlátok és szabályok nélkül. Ha Nicole képes volt elmenni valamelyikbe... Én is jártam ezeken a helyeken, és időről időre visszatértem, hogy részt vegyek egy-egy vad orgiában, azonban most, hogy Nicole is idefent volt, minden megváltozott. 401

Aztán egyszerre csak a parton, alig száz méterre tőlünk megjelent Nicole azonosító profilja egy ismeretlen nő képében. Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy mégiscsak a régi külsejét viseli, de alaposan átalakítva. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar használni fogja a Gömb nyújtotta lehetőségeket, persze kitalálhattam volna, hogy a tökéletesség látszatának ő sem képes sokáig ellenállni. Telt mellére siklott a tekintetem, aztán némileg megváltoztatott vonásaira, keskeny orrára, az eredetinél karcsúbb alakjára. Sok időt tölthetett a teste újraformálásával. Rövidszoknyát és ujjatlan blúzt viselt, a haja élénkvörösen ragyogott a Tau Ceti kék fényében, a szeme szó szerint egy macskáé. - Szia, Eli - köszönt zavart félmosollyal. Legalább a mosolya ugyanolyan maradt, mint régen. Bár, ez ostoba gondolat, hiszen csak programozás kérdése. - Hogy nézel ki? - kérdeztem. Sosem öltözködött ilyen kihívóan. - Ahogy éppen tetszik ~ vont vállat Nicole, és ennyivel el is intézte a kérdést. Keikóra pillantott, és alaposan végigmérte. - Üdvözlöm, kedvesem - mosolygott Keiko. Kíváncsi lettem volna, mit gondolnak egymásról. ~ Keiko Kaneko vagyok, de ezt bizonyára kitalálta már. Nicole-nak mindent elmeséltem Keikóról, ennek ellenére mégsem az érdekelte, hogy tényleg ő a felelőse a Föld-háborúnak és a Gömbnek, hanem, valami sokkal személyesebb: - Maga élt együtt a férjemmel az elmúlt években, igaz? Keiko felvonta a szemöldökét: - Ne legyen ezért dühös, főleg ne Eliottra. Kihasználtam, és magamhoz láncoltam, mert megmagyarázhatatlan módon vonzódtam ahhoz, ahogy viselkedett velem. Ráadásul volt benne valami elragadó naivitás. Természetesen még most is vonzódom hozzá valamilyen szinten, de be kell látnom, hogy ő semmit sem érez irántam. Ráadásul előbukkan a halottnak hitt szerelmes. 402

A maró öngúny meglepett, de Nicole ezt követő könnyed válasza még inkább. - Ez a szituáció mindhármunk számára kellemetlen, de egyikünk sem tehet róla. Akkor meg miért haragudnék bárkire is? - Például mert legalább annyi időt éltem együtt a férjével, mint ön - mosolygott Keiko. - Mert lehet, hogy jobban ismerem az itteni vágyait és fantáziáit, mint ön. Amelyek között lehet, hogy olyan is akad, amit talán soha nem is mer majd elmondani önnek. Keiko szavai telitalálatnak bizonyultak. Lehet, hogy nem akart beleavatkozni az életünkbe, de attól még vetélytársként tekintett Nicole-ra, és kíméletlenül kihasználta az alkalmat, hogy bántsa. Megérdemelte volna, hogy felpofozzam. Nicole rám pillantott, és éreztem rejtett fájdalmát. Olyan helyzet volt ez, amiről valóban egyikünk sem tehetett, mégis hibásnak éreztem magam. Ráadásul tíz évnyi emlék választott el bennünket egymástól, és ezt nehezen tudtuk csak úgy elfeledni. Semmi sem volt olyan, mint régen. - Mi lenne, ha elmennénk hozzátok, és a régi időket idézve elkávézgatnánk egy kicsit? - vetette fel Keiko, amikor a csend túl hosszúra nyúlt közöttünk. Dühös voltam rá, mert ezt az egész kellemetlen helyzetet ő okozta azzal, hogy makacsul ragaszkodott a találkozáshoz. - Melyik otthonunkra gondol? - kérdezte hűvösen Nicole. - A purvisire, kedvesem - mosolyodott el Keiko. - Ahogy óhajtja - sóhajtotta Nicole, aztán áttöltöttük magunkat a házunkba. A ház az Angström-kráter peremén állt, lenyűgöző kilátással a Francia-öbölre, a másik irányban a Priámosz-hegységre. Nem olyan régen együtt terveztük meg minden részletét, közben pedig tanítgattam Nicole-t az itteni lehetőségekre. A teraszkertre érkeztünk, Nicole rögtön az asztalra töltött három csésze kávét. Keiko lehuppant az egyik székbe, tejszínt 403

öntött a kávéjába, majd kevergetni kezdte. Pont ugyanazzal a mozdulatokkal, ahogy hajdanán, reggelente tette a Hirokón. - Mondja, Nicole, mi a véleménye a Gömbről? - kérdezte közben. - Ön új idefent, talán még képes külső szemmel nézni a mi világunkat. Működőképesnek találja? Azt hittem, Nicole kihasználja az alkalmat, hogy visszavágjon Keikónak, de meglepetésemre mégsem tette. - Igen... azt hiszem, meg lehet szokni az itteni életet. Zavartan lesütötte szemét, és biztos voltam benne, hogy valami olyat próbálhatott ki nemrég a Vénusz-dombban, vagy valamelyik hasonló szférában, amiről inkább nem is akartam tudni. Mégis majd megőrültem a gondolattól, hogy mit művelhetett ott. - És ha az egész emberiségre vetítve nézi? - faggatózott tovább Keiko. - Ahhoz még nem ismerem eléggé. - No igen. Nekem is hasonló a problémám. A digitalizálás túl jól működik, de a Gömb lehetséges jövőjét még nagy vonalakban sem látom előre. Fogalmam sincs, merre tartunk, csak annyi biztos, hogy az új körülmények egy gyökeresen új társadalmat és ezzel együtt új társadalmi normákat hoznak létre. Gyakorlatilag bármeddig el élhetünk... a tudatunk azonban a kor előrehaladtával ugyanúgy bemerevedik, mint az anyagi világban. - Mit akarsz mondani ezzel? - kérdeztem. - Például azt, hogy idefent is majd’ háromszor annyi idős vagyok, mint ti. - És? Egy halhatatlan társadalomban ez semmit sem jelent, legfeljebb csak nagyobb élettapasztalatot. - A kor nem csak a fizikai jellemzők romlását jelenti. Te el sem tudod képzelni, hogy valaki nem akar a végtelenségig élni, igaz? Hidd el, bizonyos idő elteltével egyre többen fogják a halált választani. Sokan vagyunk, sokféleképpen gondolkodunk. A poszthumán lét egyik legnagyobb előnye az, hogy mi választhatjuk meg, mikor akarunk meghalni. 404

- De miért akarna bárki is meghalni? - Biztos vagy benne, hogy ezt a kérdést ezer év múlva is fel fogod tenni? Az emberi tudat nem évezredes létezésre van tervezve, még ha most éppen úgy is gondoljuk is, hogy uraljuk az időt. - Én nem szeretnék ezer évig élni - jegyezte meg Nicole. - Miért? - kérdeztem értetlenül. - Mit csinálnék annyi ideig? Egyszer minden unalmassá válik; ha már mindent kipróbáltam, amit akartam, vagy ha esetlég már az írást is meguntam. Elég néhány évszázad. Mondjuk kettő vagy három. - Pontosan erre gondoltam - bólintott Keiko. Én nem hittem, hogy valaha is képes lennék megunni az életet. Meglepett, hogy Nicole ennyire másképpen gondolkodik. - Mi lesz az emberiséggel a Gömbben, ha mindenki boldog? - kérdezte Nicole. - Milyen célok fognak vezérelni, előrevinni bennünket? Nem vágjuk-e el éppen végleg a saját evolúciónkat? - Az, amit eddig evolúciónak neveztünk, nem a miénk volt, hanem az Arctalan Ellenségé - mondtam. - Csakhogy a mai napig nem tudjuk, mi valójában az Ellenség - felelte Nicole. - Én legalábbis nem tudom, hiába meséltél el róla mindent. És a legnagyobb baj az, hogy maguk - Nicole Keiko szemébe nézett - úgy döntöttek az emberiség digitalizálásáról, hogy szintén nem tudták, mi ellen döntenek. - Szerintem pontosan tudták - ellenkeztem. - Tévedsz - hűtött le Keiko. - Nicole-nak tökéletesen igaza van. Semmit sem tudtunk. És ez... de ezt most hagyjuk. Mondja, kedvesem, ön mit gondol erről az arctalan entitásról? - Itt, a Gömbben gyakorlatilag semmit. Egyszerűen csak nem érdekel. De időnként eszembe jut, ami a Taun történt. A telepaták... Nehéz elfogadni egy milliárdnyi emberi tudatból összeálló mentális közösséget, főleg ha az ember szerettei is részévé válnak ennek a tudatlénynek. Én egyáltalán nem 405

vágyom ilyesmire. Többet jelent a saját önállóságom, minthogy feladjam, bármivel kecsegtet is egy ilyen közösség. Az ember szerettei... Tíz éve nem gondoltam Vascóra és Stephanira. Talán egyszer ők is felkerülnek a Gömbbe, igaz, ehhez az kell, hogy belövessenek maguknak egy-egy pavonisi neurotert, vagy lefagyasszák magukat egy-egy pavonisi kriobölcsőben. Csak reménykedhettünk benne, hogy sikerül őket is időben megmenteni, lemásolni. Még mielőtt eljön az a pillanat, amikor lezárják a Gömböt és magára hagyják az anyagi világban élő emberiséget. Ha az emberek nagy részét már feldigitalizálták ide, meg fogják tenni, ezt Keiko többször említette már. Ezt követően a Gömb belső idejét lelassítják a normál idő huszadára. Ebből állítólag mi semmit sem fogunk észrevenni, mivel az idő múlása a mi szemszögünkből nem változik, viszont így tíz itteni év alatt az igazi Földön, Taun és Pavonison két évszázad telik el. Ennyi idő alatt minden bizonnyal jelentős változások következnek be odalent, és lassított időben haladva végignézhetjük, hogy mivé válik a fajunk, mivé változtatja az Arctalan Ellenség. Talán az is kiderül, hogy mi a célja az emberi fajjal. - Nos, nekem most mennem kell! - mondta váratlanul Keiko, és felállt a székből. Nem értettem, mi történt, talán elege lett belőlünk, a szituációból. Talán csak fontosabb dolga akadt. Örülök, hogy megismerhettem, Nicole, és téged is, Eliott. Valószínűleg nem nagyon fogunk találkozni többet. Aztán szó nélkül eltűnt a szemem elől. Ez volt az utolsó találkozásom egy pavonisi poszthumánnal.

406

Nicole Prakesh neuronaplója −−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−−

részlet

Eliott-tal lassanként ebben az új közegben is közel kerülünk egymáshoz. Szeretem őt, még ha nem is úgy, ahogyan régen. Úgy már sosem fogom. Közös szférákat terveztünk magunknak, de mindkettőnknek volt egy saját, külön birodalma, ahol valóban teljesen egyedül lehettünk, és az olyan vágyainkat is kiélhettük, amelyeket még a másiknak sem mertünk bevallani. Hazudhatnám azt, hogy nekem nincsenek ilyenek, de valójában mindannyiunknak vannak. A Gömb némely szolgáltatása számomra még mindig a morbiditás határát súrolja. Sokszor idegen testeket öltünk magunkra, úgy szeretkezünk az idefent újrateremtett Földön, a Taun, vagy olyan világokban, amelyek csak a legelborultabb elmék képzelgései közt létezhetnek. Ismeretlen illatok és ízek, ismeretlen arcvonások, hús és testfolyadék vagyunk egymás számára nap mint nap. Néha előfordul, hogy testileg én vagyok a férfi, bár utána még mindig zavarba jövök, bármenynyire is szórakoztató és élvezetes a másik oldalról megélni egy szeretkezést. Egyedül, a saját kis fantáziám világában minden sokkal egyszerűbb. Ott igazán szabad lehetek, megkötések és szégyenérzet nélkül. Menthetetlenül régimódi vagyok. Elhűlve figyelem a Gömb abszurd utópiájában nyüzsgő emberi társadalmat, a már idefent „születő és felnövő” gyermekeket, akik számára a régi világ, a mi világunk már semmit sem jelent. Ezek a gyerekek rengetegen vannak, és napról napra egyre többen lesznek. 407

Eliott is szeretne már gyerekeket, de én egyelőre még ellenkezem. Nem tudom elfogadni azt, hogy tudatprogramjaink szintéziséből egyik pillanatról a másikra létrejöhet egy új emberi lény, egy digitális újszülött. Nem is tudom, embernek lehet-e őket egyáltalán nevezni. Bár, találkoztam már itt született gyermekekkel - a nemrég digitalizált Gaurinak máris van három lánya, két bájos és elbűvölő kislány -, de ez nem nyugtat meg. Pedig a megtermékenyítés ugyanúgy történhet szexuális úton is. Ha akarom, a születendő gyermek tudata bennem növekszik, ugyanúgy kihordhatom, mint a valóságban. Bennem növekszik? Ez nem jó szó. Bennem épül fel a tudatprogram, saját tudatom megfelelő mechanizmusai segítségével. Nem akarok gyereket. Még nem. Majd ha már teljes mértékben elfogadtam ezt a létezést, és ha képes leszek arra, hogy elfeledjem a Gömb működését, a háttérben futó programsorokat, a csillagok között átnyúló gigászi tárolószervereket. Eliott azt mondja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni. Bár elismerte, hogy nála sokkal gyorsabban ment végbe a folyamat, de megérti az ellenérzéseimet, hiszen hajdanán ő is ugyanezekkel küzdött.

Három évvel azután, hogy Eliott digitalizáltatott, megtörtént a végső szinkronizálás. A Gömböt végleg lezárták: mind térben, mind időben elszakadtunk a valódi Föld világától, és talán soha nem is térünk vissza oda. Az akkori emberiség több, mint nyolcvanöt százalékát felmásolták, de a többieket, valamint az ezt követően születetteket magukra hagyták odalent. Ők már soha nem lesznek a Gömb részei. Azóta állítólag lassított időben haladunk. Itt eltelik egy év, a Földön eltelik húsz. Hogy a másik, a manipulált emberiség merre tart, az egyelőre még kérdés, de előbb-utóbb meg fogjuk tudni. Keiko Kanekóval Eliott poszthumánjai is nyomtalanul eltűntek az életünkből, de biztos vagyok benne, hogy a 408

háttérből tovább manipulálják az emberiséget, amihez a Gömb majdnem tökéletes kontrollt biztosít számukra. Saját szféráik idejét is tetszőlegesen változtathatják, rajtuk kívül ezt senki nem képes megtenni. Ha akarják, éveket dolgozhatnak, míg a mi számunkra csak egyetlen óra telik el. Ha jól meggondolom, az emberiség szempontjából nem sokban különböznek az Arctalan Ellenségtől, ugyanúgy irányítanak bennünket ők is. Néha a másik énemre gondolok, a másik Nicole-ra, aki a gyermektestben a Taun maradt. Vajon mi lehet vele? Éppen csak megtalálta az ő Eliottját, aki, amint megszerzett belőle egy saját digitalizált példányt, végleg eltűnt az életéből. Nem akartam belegondolni, hogy milyen érzés lehet ez a számára, a számomra. De végül is az ő igazi Eliottja még mindig a Pavonisra tart azon az intersztellárison. Soha nem fognak újra találkozni. Eliott a pavonisi ébredést követően nem sokkal később meghal, Nicole pedig felnő, beleszeret valaki másba, majd a határkort elérve újra megszüli önmagát. Nem vagyok hajlandó isteníteni a Gömböt, még ha egy olyan világot teremtett is az emberiségnek, amire valahol mindenki vágyott, és nem vagyok hajlandó isteníteni a Gömb szülőanyját, Keiko Kanekót sem. Vajon mi lesz az igazi emberiséggel odalent, a Földön? Vajon hová vezeti őket ez a magasabb rendű értelem? Kérdés, számít-e ez bármit is. Nekem igen, és talán azoknak mind, akik éltek a Gömbön kívül is. Azoknak a fiataloknak viszont, akik már itt születtek, semmit sem jelent a Föld. Számukra a Gömb a természetes közeg, ahol elképzelhetetlen intenzitással élik az életüket, és közben egyre nyilvánvalóbban lenéznek bennünket, lassú és kényelmes „régieket”. Már most többen vannak, mint mi, és a számuk rohamosan nő. Valójában ők az igazi ember utáni emberek. Ők az igazi poszthumánok. - naplófájlok vége 409

Nicole és Eliott. Néha még ma is kíváncsi vagyok rá, mi van velük, hogyan élnek. Boldognak tűnnek, és talán azok is maradnak, bár idefent a boldogság is más értelmet nyert, mint a régi világban. Talán érdemes lenne ezekből a naplókból összerakni egy publikus könyvfájlt. Lehet, hogy ezt a feladatot rábízom az egyik MI-re, amúgy is szeretnek emberi dolgokkal foglalkozni. Azonban van itt valami, ami nem hagy nyugodni. Egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy jól döntöttünk. Az imént meglátogatott Nyikolaj, Wanda és Kevin. Mint régi ismerős arcok bukkantak fel a semmiből, de ugyanúgy idegenek már a számomra, mint én az ő számukra. Egykori társaim már teljesen elszakadtak a Gömb valós idejétől, egy itteni, lelassított nap alatt éveket éltek le a saját, külön világaikban. Az időelcsúszás miatt évszázadok választottak el bennünket egymástól. Én nem merek ennyire elszakadni a valós időtől, félek, hogy azzal elveszíteném a maradék emberi mivoltomat is. Az elmélet, amit felvázoltak, azóta sem hagy nyugodni. Levezetéseiket képtelenség megérteni, következtetéseik légből kapottnak, érthetetlennek tűnnek, csakhogy saját idejük szerint évszázadnyi időt töltöttek el az elméletükkel. Azt mondták, az Arctalan Ellenség egy kozmikus gyermek: egy csillagból, annak halálakor robbant a környező űrbe, mintha megannyi hímivarsejt indult volna a nagy kalandra. A „spermiumok”, a rezgés formájában szétterjedő kódok feltehetően számtalan bolygón, rengeteg élőlényt elértek, csak a Földön sok ezer fajt találtak meg maguknak. Ez lehetett a „megtermékenyítés” itt nálunk, a gretcheneknél és még ki tudja, hány égitesten több száz fényéves sugáron belül. Aztán megindult a fejlődés, az új program elkezdte átformálni az élőlényeket. Amikor egy fajt sikerül olyan szintre emelnie, hogy az egyes egyedek tudati öszszekapcsolódásával a lény lassan tudatára ébred, az lehet a születése. Igazi fejlődése azonban minden bizonnyal csak ezt követően veszi kezdetét. Szerintük rengeteg ehhez hasonló folyamat játszódhat le, szerte az univerzumban. 410

Ez pedig csak egyféleképpen képzelhető el: ha nem egy újabb, önálló tudatú, kollektív tudatlény jön létre minden egyes alkalommal, hanem idővel minden értelmes faj ugyanannak a központi tudatnak a részévé válik. Ahogy az idő halad előre, újabb és újabb fajok kapcsolódnak be egy univerzális tudatba. - Ugye tudod, miről beszélsz most? - kérdeztem ekkor Nyikolajt. - Egy univerzális lényről - bólintotta -, vagy legalábbis a mi fogalmaink szerint annak nevezhető intelligenciáról. Istenről. Ha mindez igaz, az rengeteg olyan kellemetlen kérdést vet fel, amelyre nem vagyok képes válaszolni, bármennyire is szeretnék. Elképzelhető, hogy a csillagok az élet keletkezésének alapjai, de sokkal inkább, mint eddig gondoltuk. Lehet, hogy ez a lény nem is a Sco-Cen szupernóvák révén került a DNS-ünkbe, hanem már a kezdetektől bennünk van. Talán a kód valamilyen módon, rezgés formájában minden csillagban megtalálható, és onnan terjed szét az élet szerte az univerzumban. Ez egy lenyűgöző és végtelenségig logikus rendszer lenne! Lehet, hogy eddig rossz helyen kerestük Istent? Lehet, hogy itt van bennünk, és belülről vezérli a sorsunkat, ha nem is az egyénét, de egyes fajokét mindenképpen? Lehet, hogy a Sco-Cen szupernóvák csak egy kiegészítést küldtek szét, egy programfrissítést, vagy csak egy újabb fejlődési szakaszt készítettek elő? Nem tudom. Túl sok a kérdés és túl kevés a válasz. Vajon megmenekültünk valami elől, vagy kimaradtunk az univerzum csodájából? Ha igaz, hogy ez egy univerzális lény, talán a legelemibb és egyúttal a legvégső teremtő létezés is egyben, akkor éppen eltaszítottuk magunktól azt a csodálatos lehetőséget, hogy találkozzunk vele. Hogy hazatérjünk. Keiko Kaneko

411