Borsi-Kálmán Béla: EPILÓGUS (1)

Bibó István Szellemi M

Borsi-Kálmán Béla: EPILÓGUS (1)

1/a „Közel tíz éve már, röviddel a Levente-per temesvári tárgyalásának befejezése után, mikor az állambiztonsági hivatal közegei még jobban vigyáztak lépéseimre és testi épségemre, már nem emlékszem biztosan: egy választási előkészület, vagy a telepesek ügyében felmerült teendők megbeszélése végett Temesmegye mintegy 15 községéből egy-egy embert meghívtam Temesvárra […] a Dóm téren az értekezletre siető Mágori Lajosal találkoztam […] egyszerre csak észrevettük, hogy egy bőrkabátos ur [sic!] a nyomunkba szegődött, kinek éles tekintete és irántunk mutatott érdeklődése menten elárulta a detektivet”[!]. (Torna Gyula , a temesvári összeesküvők egyik védőügyvédjétől származó – valószínűleg 1929.-ben keletkezett szövegrészlet)1 1/b, „Visszamenve a messzi multba [sic!]: 1920 előtt Temesvárott laktunk. Ott volt apám tanár. Temesvár azonban a „Trianoni béke útján” előbb a szerbeknek, majd utóbb a románoknak jutott. Ez persze fájt a temesvári magyar tisztviselők nagy részének. Akik nem tették le a románoknak az esküt, azokat, a románok állami tisztviselőnek nem alkalmazták. Ezek kérhették Csonkamagyarországba való ’repatriálásukat’, vagyis Magyarországba, a hazájukba való visszaszállíttatásukat. Sőt [Dér] Pista öcsém belekeveredett a románok elleni temesvári összeesküvésbe. Ennek kapcsán a románok az ugynevezett „leventepörben” előbb életfogytiglani kényszermunkára ítélték. De feljebb viteli tárgyaláson végül is: Pista öcsém büntetését 20 évi kényszermunkára mérsékelték. Minket a Dér családot pedig egyszerűen kiutasítottak Romániából. ---

1 Részlet Dr. Tornya Gyula: Az első tégla (szimbolikus) című visszaemlékezéséből, in: MAGYAR – HÁZ ÉVKÖNYV [Szerk. Dr. Páll György az Országos Magyar Párt bánsági tagozata főtitkára, a Magyar Ház R.-t ügyvezetője]. Kiadja az Országos Magyar Párt Bánsági Tagozata, Temesvár, 1930, 57. Dr. Tornya Gyula rövid életrajzi adatait lásd értekezésünk első fejezetének kb. 400. számú jegyzetében, a temesvári diák-összeesküvők védelmében kifejtett tevékenységét pedig a Levente-per tárgyalását ismertető fejezetrészben! (Védőbeszéde a Temesvári Napló 1920. április 7.-I csütörtöki számának 2., illetve április 8..-i, pénteki kiadásának első lapján olvasható! (B-KB) .Hangulatfestő leírásához jól illik a bukaresti magyar képviselet második emberének, Hory Andrásak szakszerű feljegyzése: „Az erdélyi magyarok üldözésével, nevezetesen az összeesküvési perekkel kapcsolatban rámutattam arra is, hogy ezekben a hírhedt román titkos rendőség, a Siguranţa , viszi a főszerepet, amely ily módon akarja létjogosultságát igazolni. Az elszakított területek lakossága teljesen ki van szolgáltatva a Siguranţa kénye-kedvének, amely jelenleg [1921 – 1923 között] korlátlan hatalommal rendelkezik Erdélyben”. Lásd Bukarestben. Hory András visszaemlékezései (1921 – 1924) , MTA Könyvtára , Kéziratár, Ms. 10.864/3 [gépirat, készült 1960 körül], 59. fol.

—1—


Anyám azonban, minek utána mi már Budapestre áttelepítve voltunk, a budapesti Külügyminisztériumhoz fordult segítségül. Ezt sikerült ugyanis véghez vinnie dr. Gajzágó László külügyi tanácsos2 segítségével. Egy nagyobb szabású fogolycsere útján 23 magyar fogoly szabadult ki, cserébe kevesebb számú Magyarországon elfogott román kémért, de köztük egy román miniszter fiáért is. Így került vissza az öcsém Magyarországra. --Azonban az összeesküvések a románok ellen a temesvári és az erdélyi magyarok körében ezzel nem szüntek meg.3 Ezeket is magyar-román fogolycserével intézték. Minden fogolycserében Gajzágó tanácsos és anyám együtt tevékenykedtek. A második fogolycserével szabadult ki román- magyar fogolycserével: Nosek Broniszláv, lengyel származású alezredes (úgy tudom alezredes volt) és Czacher Béla is, több más fogollyal együtt”.4

*

2

Gajzágó László (Karcag, Jász-Nagykun-Szolnok vm,, 1883. augusztus 1. – Budapest, 1953. szeptember 26.), recte: „külügyminisztériumi miniszteri osztálytanácsos”. Tevékenységéhez lásd bővebben Pritz 1994, 78 – 79, 128, 132, 483, 486. 3 Erről – emlékiratai egyik nem publikált részében – ezt írja egy „szakértő”, a történetesen ez idő tájt (1921 – 1924 között) épp bukaresti diplomáciai misziót teljesítő Hory András: „Az erdélyi magyarság helyzete egy jottányit sem javult. Nemzeti életük legkisebb megnyilvánulását irredentának minősitették és a legszigorubb represszáliákat alkalmazták az állitólagos összesküvőkkel szemben. A román sajtó – a Take Jonescihoz [sic!] közelálló la[p]okat sem kivéve – állandóan az erdélyi magyarok szervezkedéséről és a trianoni Magyarország háborus készülődéséről szóló hírekkel táplálta és szitotta a magyarellenes hangulatot. A román külügyminiszter által hangoztatott jó szándéknak és békülékenységnek a sajtóban semmi nyomát sem lehetett felfedezni. De a helyzetet tárgyilagosan itélve nem is volt semmi ok, amely a román kormányt az adott körülmények közt a katonailag erőtlen, politikailag izolált Magyarországhoz való közeledésre késztethette volna […] Végül a trianoni zsákmány biztositása céljából Romániának Csehszlovákiával és Jugoszláviával való szoros politikai együttmüködése, e három államnak kisentente néven történt tömörülése olyan biztositékot jelentett Románia szempontjából, hogy bizonyára semmi szükségét sem látták a Magyarországgal való jobb viszony megteremtésének. Az erdélyi magyarság brutális elnyomása is arra vallott, hogy román részről egyáltalán nem fektetnek sulyt[sic!] a velünk való viszony ápolásáért”. Hory emlékirat, uo., 28 – 29. fol. (az én kiemelésem! – B-KB) 4 Dér Zoltán – Waszlavik Miklósnénak, Sopron, 1986. február 25. (a dokumentum Waszlavik Miklósné sz. Poór Katalin tulajdona, közlésre való átengedéséért a szerző itt fejezi ki köszönetét.)

—2—


EPILÓGUS (2)

Ez a tanulmány egy régóta elfeledett, a korszak történetének avatott kutatói által is alig ismert, a nagyközönség által pedig teljesen ismeretlen eseménysor – az 1919-1920-as bánsági (temesvári) összeesküvés, a «Leventeper» - krónikájának megsárgult lapjairól kívánta letörölni a múló idő porát, hogy a hajdani bánsági (magyar) diákmozgalmat, s az azt követő (román) megtorlást történeti (társadalom- történeti és társadalomlélektani) összefüggéseibe ágyazva egyszersmind méltó emléket állítson fő- és mellékszereplőinek. Egyetlen tanulmánynak természetesen nem lehet célja, hogy a XX. század egyik legnagyobb sorsfordulójának, a történelmi Magyarország széttörésének valamennyi következményét, az 1919-1920-ban született új «nemzetállamok» megannyi megoldásra váró gondját akár csak vázolja is, különös tekintettel a magyar-román viszony sok évszázados történetének legújabb, éppen 1920-ban kezdődő fejezetére. Ez a két nemzet történetírásának közös feladata, összehangolt, állhatatos erőfeszítéseinek eredménye kell, hogy majd – egyszer - legyen, levonva az elmúlt több mint háromnegyed évszázad történéseinek tanulságait és megpróbálva ezeket egy új, magasabb szintű, objektívebb s rugalmasabb eszme- és gondolatrendszerben elhelyezni. Ennek viszont minden jel szerint – különösen az 1989 óta eltelt «átmeneti korszak» tapasztalatai és az azóta érvényben lévő általános európai s világtrendek fényében – elengedhetetlen feltétele a nemzeti kizárólagossággal és önzéssel való szakítás. Másként fogalmazva: az európai népek és nemzetek tervbe vett, sőt immár, 1992 óta, folyamatban lévő – mi több: 2004. május elseje óta részben meg is valósult -integrációjának egyik legfontosabb követelménye a nemzetállami (államnemzeti) idea felülvizsgálata, és, ha még lehetséges, eddigi negatív következményeinek – főként a túlzott központosításnak – fokozatos, következetes és távlatos felszámolása, lebontása: a «régiók Európája» gondolatkör jegyében.

—3—


Ha tehát a kezdetekhez, 1919-1920 fordulójának borongós hónapjaihoz, a hajdani fiatalemberek lázas tervezgetéseihez,5 elvetélt kísérleteihez s az azt követő román államhatalmi ellenlépésekhez kanyarodtunk vissza, ezt nem azért tettük, hogy sebeket tépjünk fel, netán az 1848-49-es erdélyi polgárháború óta kölcsönösen problematikus magyar-román kapcsolatokat szkeptikusan szemlélők táborát gyarapítsuk, az oly kívánatos történelmi megbékélés ellenérveit szaporítsuk. Célunk egészen más volt: arra törekedtünk, hogy megvizsgáljuk, legalábbis érzékeltessük: a szereplők miféle - szándékaiknál és vágyaiknál jóval hatalmasabb - erőknek engedelmeskedve szőtték álmaikat, illetve – a másik oldalról – végezték «feladatukat». Hiszen a bánsági magyar diákok, postatisztek és tanoncok, illetve a regáti s főként helyi – „bizonyításkényszerbe került, esetleg „átállt” -román titkos ügynökök, csendőrök, verőlegények és vizsgálóbírák nem csupán két világot, két egymástól számos vonásában eltérő társadalomfejlődést, politikai kultúrát és mentalitást, hanem egy természetében igen hasonló, gyakorlatilag azonos eszmét : a (saját) nemzeti üdvtant képviselték. Ezek (t. i. a magyar és román «nemzeti gondolat») viszont nem lényegi vonásaikban, nem a «nemzet üdve és halála»6 paroxizmusig fokozható vallásos – érzelmi mélyrétegeiben, legfeljebb fejlődési szintjükben, egymáshoz és a nyugati (francia) mintá hoz7 mért fáziskülönbségeikben tértek el egymástól. És, részben ebből is következően, megvalósításuk- megvalósíthatóságuk nagyhatalmi támogatottságában, illetve – magyar szempontból – ellenérdekeltségében, hallgatólagos akadályozásában, majd (később) tevőleges kisiklatásában, 5 A készülő értekezés koncepciójához fontos fogódzót jelentett számunkra Diószegi István 1998. januári közlése (és 2ooo. november 18.-i pontosításai) -- aki 1946 nyarán, igaz más történelmi körülmények közepette s pontosan egy emberöltővel később, nagyváradi gimnazistaként maga is részt vett egy hasonló jellegű diákmozgolódásban (a «vadmadarak» és »elszántak« gyermeteg honmentő összeesküvésében) s bár neki «puskája» szerencsére nem volt, a kolozsvári hadbíróság »fegyveres szervezkedés« címén mintegy tucatnyi bajtársával együtt 1946 augusztusában1 és 8 év közötti fegyházbüntetésre ítélte, amelyből neki az enyhítő körülmények hatására «csak» kilenc hónapot kellett letöltenie. (Az egyik fő bűnjel az «Erdély a miénk» szövegű röpcédula volt.) Diószegi szerint a nekibuzdulás alapvető oka az ifjú emberek «megsértett romantikus (gyermeki) igazságérzete» volt, ám a «muníciót» a két világháború közötti korszak serdülőként átvett értékvilága szolgáltatta Az értesülésért s a kiegészítő megjegyzésekért ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet (B.-K.B.) 6 Makkai László kifejezése, vö. Makkai László: Magyar – román közös múlt , Teleki Pál Tudományos Intézet, Budapest, 1948. (alfejezet – cím) 2o7. 7 Vö. Tóth Sándor: A nemzet európai modelljéről . Kísérlet annak tisztázására, hogy mi a nemzet szerepe az emberré válás folyamatában . Bukarest, 1993, Kriterion Könyvkiadó. Lásd még Eugen Weber: Peasents into Frenchmen. The Modernization of Rural France 1870 – 1914. Stanford, California, 1976, Stanford University Press (különösen Civilizing in Earnest: Schools and scholing c fejezet). Lásd még Diószegi István: A nemzetek Európája című plasztikus összefoglalóját is, in: uő.: Üllő és kalapács . Nemzetiségi politika Európában a XIX. században . Budapest, 1991, Magyarságkutató Intézet, 5 - 16. A kérdéskör további tanulmányozásához lásd Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Budapest, 2004, Rejtjel Kiadó, Rejtjel Politológiai Könyvek (különösen Gellner, Ernest: A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és osztály mítoszai , és Brubaker, Rogers: A nemzet mint intézményesült forma, gyakorlati kategória, esetleges esemény, uo .45 – 78., ill. 387 – 395.

—4—


meghiúsításában különböztek. Igaz, ebben a vonatkozásban, alapvetően . Ha viszont ezt a két nemzetfejlődés és államépítés közötti, társadalompolitikailag és eszmetörténetileg egyaránt értelmezhető és kitapintható fáziskülönbséget , mint adottságot (előző történelmi korok bonyolult ok- és okozati viszonyrendszerének szerves következményét ) fogjuk föl, vagyis – ami igen nehéz, de nem lehetetlen – lehántjuk róla a szereplők egymásnak okozott szenvedései kölcsönös előítélet- gerjesztő burkát, máris nagyot léptünk előre, hiszen így démonikus, eleve elrendelt, fatálisnak tetsző jellegüktől is megfosztjuk a szóban forgó eseményeket– folyamatokat s könnyebben illeszthetjük őket öntörvényű, objektív meghatározottságaik rendszerébe. S esetleg, fejtegetésünk végén, még némely óvatos következtetéseket is levonhatunk majd belőlük. Különösen, ha annak is tudatában vagyunk, hogy a temesvári «Levente Szövetség» köré tömörült bánsági ifjak önfeláldozó, bár csekély eredményű szervezkedése távolról sem valami steril környezetben játszódott. Ellenkezőleg - miként azt az értekezés első fejezetében, s kivált Alexandru Vaida Voevod 1920. januári - márciusi londoni és párizsi módfelett hatékony diplomáciai tevékenysége ürügyén részben be is mutattunk - a közép-kelet-európai térség geopolitikai szempontból egyik legérzékenyebb zónájában: magyar, szerb, román és francia érdekek metszéspontjában, kulisszák mögötti nagyhatalmi játszmák és nyers katonai tervek hol egymást feltételező, hol egymással ütköző, de mindenképpen összefonódó kibogozhatatlan szövevényében. Amibe belelátni, kacskaringós indáit szétválasztani még utólag, a dolgok, események s történések hozzávetőleges ismeretében is igen nehéz, s csaknem megoldhatatlan feladványnak bizonyult a kortársak és szereplők számára, akik a sötétben tapogatózva, inkább vágyaik, ösztöneik (és beidegződéseik) által vezérelve végezték önként vállalt, hazafias kötelességnek és üdvösségük forrásának tekintett missziójukat, az egykori dunatáji középhatalom, a történelmi Magyarország egyben tartását, területi épségének megóvását. Életüket is kockára téve, ha kellett. *

Az „üdvtan” történelmi előzményei

—5—


Ebben az összefüggésben a temesvári „névtelen"8 ifjú emberek csupán egy tradíciót folytattak, hiszen a szentistváni Magyarország geostratégiai sebezhetősége vissza- visszatérő témája a XIX-XX. századi magyar politikai gondolkodók és államférfiak megnyilatkozásainak, s a középkorból örökölt államtest szétszedésének bármi áron való megakadályozása egyik legfőbb célja politikai tevékenységüknek is – Wesselényi Miklóstól9 Jászi Oszkárig10 . *

"A nagy kérdés" ugyanis, amelyet az európai történelemfejlődés a magyar politikai gondolkozásnak és vezetésnek 1825 és 1914 között feltett valóban az volt hogyan lehet a "korkívánatokat", a modernizáció szükségességét, s a magyar(országi) társadalom szerkezete elengedhetetlen demokratizálásának követelményét az "ezeréves" Hungária tabuként kezelt integritása igényével összeegyeztetni akkor, amikor annak egyik kovásza, kohéziójának talán legfontosabb eleme, a "nemzeti eszme" - az egységes s persze szabadelvűnek és demokratikusnak elgondolt és remélt nemzetállamiság üdve - csaknem egyszerre, mindenesetre, történelmileg , szinte egyidejűleg jelentkezett a Szent Korona országaiban együttlakó valamennyi "nemzetiség" értelmiségi és politikai elitjében? Ráadásul egy olyan történelmi pillanatban , amikor kontinensünk közepén, köztudomásúan - a német és 8 Vö. Borsi – Kálmán Béla: Védirat az örök névtelenek ügyében. Elfogult gondolatfüzérek egy „ismeretlen” szerző „Önéletrajzáról”, Irodalom visszavág , 1999 – 2ooo Tél, Új folyam 5. szám, 1o6 –124. (kötetben: Borsi – Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy megnemesedett polgár. Irások a „nemesi polgárisodás” témaköréből . Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó, 145 – 181. 9 Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében . Lipcsében,1843, Wigand Ottónál, Nyomatott Halaban.( II. kiad. [S. alá rendezte Gaál István] Kolozsvár, é. n. [1944], Minerva Rt.; III. kiad. [Az előszót írta Dénes Iván Zoltán, a szöveget gondozta Deák Ágnes]. Budapest, 1992, Európa Könyvkiadó) 10 Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok . Budapest, 1918, Uj Magyarország Részvénytársaság.[reprint]: Budapest, 1988, ÁKV - Maecenas, Alföldi Nyomda, Debrecen.] uő.: Magyar kálvária, magyar feltámadás . Bécs, 192o, Bécsi Magyar Kiadó; [reprint: Budapest, 1989, Pallas Kiadó.]. Vö.: uő: The Dissolution of the Habsburg Monarchy . Chicago, 1929, University of Chicago. (A mű magyar nyelvű változata: A Habsburg - Monarchia felbomlása .[Ford. Zinner Judit; a fordítást az eredetivel egybevetette Litván György, az előszót írta Hanák Péter]. Budapest, 1982, Gondolat.] Lásd még, egyebek között: Crankshaw, Edward: La chute des Habsbourg [eredeti címeThe Fall of the House of Habsburg , 1963.]. Paris, 1966, Gallimard.; Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért Ausztria -Magyarország szétro mbolása . [eredeti címe: Requiem pour un empire défunt. Histoire de la destruction de l'Autriche Hongrie . Paris, 1988, Lieu Commun; ford. Jászay Gabriella és Körmendy Marianna, az eredetivel egybevetette Bajomi Iván; lektorálta Benda Kálmán; a fordítást szakmailag ellenőrizte Gerő András]- Budapest, 199o, Az Atlantisz Kiadó (Medvetánc) és a Minerva Kiadói és Szolgáltatói Kft. közös kiadása.; Béhar, Pierre: l'Autriche -Hongrie idée d'avenir permanences géopolitiques de l'Europe centrale et balkanique. Paris, 1991, Éditions Desjonquères.; Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európ ában 1 914 - 1945 . Budapest, 1999, Magyar Szemle Könyvek. (lásd különösen az Előszót, u. o. 7 - 4o.)

—6—


az olasz egységtörekvések formájában - két rendkívül nagy erejű tektonikus mozgás indult el, amelyek alapvetően (és magyar szempontból csaknem végzetesen) változtatták meg Európa és a világ oly kényes geopolitikai egyensúlyát, és máig ható történelmi - társadalomtörténeti és ideológiai folyamatokat indítottak el az egész Közép- és Dél - Kelet Európai térségben. Talán nem lesz szentségtörés, ha épp most (2005. elején), egy új ciklus kezdetén pendítjük meg (amennyiben persze az eurázsiai hatalompolitikai viszonyok jellege, intenzitása és, főként, az európai történelemfejlődés feltételezett ingamozgásának iránya nem változik meg): mindez igen nagymértékben, nem egyszer döntő módon hatott a régiót benépesítő fiatal nemzetek és elitjeik egymásról és önmagukról alkotott képére, történelemszemléletére, nemzet-és társadalomfelfogására, esetenként alig kibogozhatóan összekuszálva azokat, s így jócskán megnehezítve mind a valós önértékelést, mind a nélkülözhetetlen politikai tisztánlátást.(Tartozunk annyival az „igazságnak”, hogy nem segíti mindezt az amerikai geostratégia a 2003. március 20.- i iraki invázióval ténylegesen bekövetkező irány- és paradigmaváltása sem.)11 Ezt persze a kortársaknak nem volt könnyű érzékelni, még kevésbé teoretikusan megragadni, a mindent elhatározó praxisról nem is szólva. A jövőbelátás képessége pedig egyike a legritkább államférfiúi adottságoknak, még akkor is, ha netán kedvező körülmények és erős, szervezett hatalmi gépezetet, szervesen kifejlett, szilárd szerkezetű dinamikus társadalom, nemzeti konszenzus stb. segítené az ihletett elgondolás: a történelmi vízió megvalósítását. Márpedig, tudjuk, mindebből igen kevés akadt a magyar történelem talán legtehetségesebb generációjának, a reformkor valóban nagy nemzedékének tarsolyában és politikai fegyvertárában. Annál is inkább csínján kell bánni a hangsúlyokkal s az ítéletekkel, mert talán megint csak most - az elmúlt másfél száz esztendő, s kivált az utóbbi tizenöt-tizenhat év (1989-2005) sokrétű tapasztalatainak birtokában - kezd halványan derengeni: e kiemelkedő képességű, ragyogó intellektusú, erkölcsileg feddhetetlen férfiak sokaságát egybefogó politikusgárda egy elmaradott, anakronisztikus társadalomszerkezetű, alulfejlett gazdaságú, etnikailag rendkívül kevert népességű feudális országot kívánt történelmi ellenszélben - elvezetni " az ígéret földjére". Méghozzá úgy, hogy - nagyrészt önhibáján kívül - épp a XIX-XX. században sűrűn ismétlődő kritikus helyzetekben legfontosabbnak bizonyuló készségnek a külpolitikai manőverezési képességnek - volt leginkább híjával, amellyel legnagyobb, s erdélyi társadalomtörténeti indíttatású előítéletek miatt 11 Lásd erről, például John Keegan: Az iraki háború [ford. Dr. Molnár György] . Budapest, 2004, Európa Könyvkiadó; Gombár Csaba – Volosin Hédi (szerk.): Képtelen h áború. Budapest, 2004, Helikon-Korridor, vö. Borsi-Kálmán Béla: Pillanatkép. Két írás a geopolitika tárgyköréből. Budapest, 2003, Nyitott Könyv [2. jav, kiad. 2004], valamint, uő.: Kérdések és álkérdések. Gondolatok a csoportérdek -érvényesítés, a nemzeti ö nkép és a globális stratégiák összefüggéseiről . Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó

—7—


sokáig lebecsült riválisa - a Kárpátokon túli román oliga rchia ugyancsak objektív (történelmi) okokból fölösen is rendelkezett. Mert nem feledhetjük: a magyar külpolitikai gondolkodás 1526 óta jobbára Erdélybe szorult vissza, a "két pogány közt egy hazáért" egyensúly-elvének kigyöngyözése, s gyakorlati alkalmazásának mestersége - a bethleni hintapolitika - pedig a következő századok folyamán s különösen 1690 (az Erdélyi Nagyfejedelemség osztrák függésbe való kerülése) után lassanként elenyészett, illetve - összmagyar szempontból 1918/1920-ban szintén fatálisan - a Kárpátok havasain túl, a két román vajdaságban, Moldvában és mindenekelőtt Havaselvén (Munténiában) talált kedvező társadalmi táptalajra, politikai tradíciókra és alkalmas (rátermett) emberanyagra: a magyar reformkor nagyjaival analóg és egyenrangú, csakhogy náluk, külpolitikailag - nemzetépítési szempontból- sokkalta-sikeresebb "negyvennyolcasnak" nevezett román politikusgárda tagjaiban.12 Mi sem áll tehát távolabb e sorok írójától, hogy holmi magabarkácsolta törékeny emelvényre kucorodjon és a pártatlan ítész tógájába burkolózva megpróbáljon igazságot porciózni egy több mint másfélszáz esztendős történelmi disputában, két nemzetstratégia balszerencsés, végső soron mindkét félre - nemzetfejlődésre- és tudatra nézve egyaránt jóvátehetetlen (kölcsönös) torzulásokkal járó összecsapásában. Ez természetesen képtelen vállalkozás lenne, még elgondolni, mesterséges fogalmakba, s elvont logikai konstrukciókba gyömöszölni is meglehetősen kockázatos: már- már a valóság nyílt megkísértése. Hiszen annak végtelen gazdagsága, változatossága és kiszámíthatatlansága, köztudomásúan, minden képzeletet felülmúl. Ráadásul századunk egyik legeredetibb brit gondolkodója (Robin G. Collingwood)13 nyomán, immár a krónikás felfogásától sem idegen a históriai stúdiumok pleonazmusnak tetsző egyik paradoxona, miszerint valós történeti tudás, csak és kizárólag , történeti tudás révén szerezhető. Vagyis a korabeli események, folyamatok, s a legkülönfélébb emberi megnyilvánulások, dokumentumok, források elmélyült tanulmányozásával, az okok és okozatok gondos mérlegelésével, a gondolatok és cselekedetek folyamatos egybevetésével: azaz a történet újragondolásával , a historikus tudatán, személyiségén - akárha valamiféle finom szálú intellektuális szűrőn - való aprólékos átrostálásával lehetséges. 12 Vö. Borsi-Kálmán Béla: A múlt és a jövő mezsgyéjén. A román reformnemzedék bölcsőjénél , in: BorsiKálmán Béla: Kockázatos viszonyok. Írások a román irodalom, művelődéstörténe t és nemzeti önszemlélet tárgyköréből. Pécs, 1997, Jelenkor Kiadó, 47 – 62. (még bővebben, nemzetközi és magyar összefüggésben: Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth -emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéh ez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó [különösen: I. fejezet: A román nemzettudat fejlődése a Kárpátokon innen és túl egy nemzedék készülődésének tükrében , uo.17 – 62.] 13 1946.-ban The Idea of History címmel publikált fő műve magyar változatát lásd Robin G. Collingwood: A történelem eszméje [ford. Orthmayr Imre]. Budapest, 1987, Gondolat (a továbbiakban: Collingwood!)

—8—


Ezek után hogyan is kérhetne felelőtlenül számon bármit is a magyar reformkor kiemelkedő figuráitól, amikor tudván tudja: nincs hatalmasabb történelmi erő egy kor (század) "uralkodó eszméinél"14 s nemigen képzelhető el nagyobb kényszer egy ország, egy társadalom, vagy csupán egy politikusi generáció közvélekedésé nél. Márpedig, mint láttuk ennek egyik sarktétele éppen a szentistváni Magyarország területi sérthetetlensége, integritásának megóvása volt. Minden eszközzel és bármi áron: "Erdély Magyarország ős-eredeti alkotásának ős- eredeti alkatrésze. -- A magyar koronának kiszakíthatlan gyöngy darabja. Erdély, oly föld, mely jogilag, historiailag, physikailag, geographiailag, politikailag, statusgazdászatilag a magyar korona integráns része, mely nélkül a magyar korona nem magyar korona, Magyarország nem Magyarország, hanem valami csonka, nem tudom micsoda. Erdély oly föld, melyet Magyarországtól ephemer viszontagságok egy időre elszakítottak volt ugyan [...] de melyet a historia logikája a magyar koronának visszaadott elébb külön administratióval, de politikai egységgel, később pedig administratiónalis egységgel is".15 Az idézet ugyan (1862. május 25.-éről) Kossuth Lajos egyik nevezetes írásából származik,16 ám se szeri se száma a hasonló kortársi véleményeknek. Azért választottuk mégis őt, mert, ugyancsak közismerten, Kossuth személyesíti meg talán a leghitelesebben s bizonnyal a legkövetkezetesebben mind a magyar (nemesi típusú) történelemfejlődés egyik bukásában is nagyszerű eseményét és visszavonhatatlan vívmányait (az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot)17 mind a magyar reformnemzedék külpolitikai alapcélkitűzésének (a történelmi Magyarország fenntartása) és a megvalósítandó, vonzó polgári-demokratikus államberendezkedés (a Duna-medencei "mintaország") gondolatrendszerükben eredetileg szervesen összefüggő, fölöttébb kívánatos, s egymástól elválaszthatatlan eszményét. Azt az elgondolást, amelyet utólag egyaránt minősíthetünk a Kárpát-Duna-térség integrációjának történelmi, társadalomtörténeti s intézményes előzményekre alapozó, s ezért a históriai jogra hivatkozó XIX. századi nemesi liberális (magyar) kísérletének . De ugyanúgy nevezhetjük - az 1920 utáni " fejlemények" ismeretében - nagymagyar álomnak, irreális, megalapozatlan, fantasztikus látomásnak is, amelynek semmi köze a (világpolitikai) realitásokhoz. 14 Vö. Eötvos József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra . I – II. Budapest, 1981, Magyar Helikon 15 Lásd Kossuth Lajos: Iratai. VI: [kiad. Kossuth Ferenc]. Budapest, 1898, Az Athenaeum R. Társulat kiadása, 21. 16 Felvilágosítások a DunaiConfoederatio projectumához , uo. 12 – 25. 17 Lásd erről újabban Gergely András: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyaro rszág és Közép Európa 1848 -49-es történetéből . Budapest, 2001, Osiris Kiadó (témánk szempontjából lásd különösen Az „európai népcsalád” és Magyarország , a Magyarország 1848 -49-ben, valamint A nemzetiségi kérdés 1848 48-ben című átfogó tanulmányokat, uo.176 – 188,;189 – 254,; 446 – 467.)

—9—


* Ám ha ezt tennők, talán így vétenénk a legnagyobbat, ha nem is a Történelem, de annak szereplői, alakítói, az egyes ember ellen, legalábbis a madáchi értelemben. Hiszen az individuumnak hol kicsinyes, önző, érdekérvényesítő tevékenysége, hol felemelő, magasztos küzdelme, s annak sikeresességébe vetett hite, illetve ezek valamilyen egyéni kombinációja adja - összességében - mindazt, amit mindközönségesen a história objektív törvényszerűségeinek s megfellebbezhetetlen ítéletének gondolunk, remélünk, vagy csupán elviselünk, következményeibe beletörődünk. Viszont csak ennek tudatában mérhetjük, mérlegelhetjük a Történelem elfeledett, homályban maradt, vagy eleve névtelen figuráinak, "ismeretlen katonáinak" vágyait, törekvéseit, és tetteit, legyenek azok bármily jelentéktelenek is. Szubjektíve ugyanis semmiben sem - azaz épp lényegükbe n nem - különböznek egy Széchenyi, egy Deák, egy Andrássy, egy Görgey, vagy egy Klapka nagy horderejű cselekedeteitől, világraszóló haditetteitől, aminthogy azok, ráadásul emezek (mint épitőkockák, a "nagy sakkjátszma18 gyalogjai") nélkül épp úgy kivihetetlenek, mint ahogy el sem gondolhatóak. Vajon ezzel a gondolatmenettel azt akarnók-e sugallni, hogy létezik egy közös nevező, vagy "legkisebb közös többszörös" minden egy nemzetbeli egyén számára, amiből nemigen lehet kilépni? Igenis, meg nem is, a "helyzettől",19 a történelmi körülményektől, az éppen induló, tetőző, vagy lassanként befejeződő "hosszú időtartamú (időtávú)"20 történelmi ciklusok függvényében, amelyeknek - vagyis a história természetének- másik nagy (ha nem a legnagyobb, bár banális) paradoxona közismerten az, hogy rendszerint csak utólag, úgymond "történelmi perspektívából" - s persze akkor sem rizikó nélkül értelmezhetők. Ebben az összefüggésben többszörösen sem véletlen, hogy épp Kossuth "Felvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához" című kényszeredett magyarázkodásának némely passzusaihoz folyamodtunk, amely a "Dunai Szövetség" tervének 1862. május 18-án a milánói 18 Vö. A jelenlegi amerikai geopolitika egyik elméleti alapvetésének tekinthető, egy lengyel származású washingtoni politológus elhíresült művével: Zbiigniew Brzezinski: A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai [ford. Hruby József]. Budapest, 1999, Európa Könyvkiadó 19 Erről Collingwood ezt írja: „A történész által tanulmányozandó racionális tevékenység sohasem mentes a kényszertől: attól a kényszertől, hogy számoljon helyzete tényeivel. Minél racionálisabb a tevékenység, annál teljesebben veti alá magát ennek a kényszernek. Racionálisnak lenni annyi, mint gondolkodni; és annak, aki cselekedni akar, arról a helyzetről kell leginkább gondolkodnia, amelyben éppen van […] A cselekedni készülő embernek a helyzet az ura, orákuluma, istene. Cselekedete attól függően bizonyul sikeresnek vagy sikertelennek, hogy jól vagy rosszul ragadta-e meg a helyzetet […] És ha figyelmen kívül is hagyja a helyzetet, a helyzet nem fogja figyelmen kívül hagyni őt. Nem tartozik azok közé az istenek közé, akik nem torolják meg a sértést”?, Lásd Collingwood 383 – 384. 20 A Fernand Braudel által bevezetett történelmi kategória: a longue durée értelmében! (B-KB)

— 10 —


ALLEANZA című újság indiszkréciója nyomán támadt nemzetközi és magyarországi értetlenkedéssel vegyes felháborodási hullámot lett volna hivatva csillapítani. Ennek egy másik részlete ugyanis így hangzik: "Egyébiránt Magyarországot illetőleg én is úgy, mint (Tisza Kálmán úr indítványa folytán) az 1861-diki országgyűlés, rendíthetetlen elvemnek vallom, hogy az ország territoriáli s integritása s politikai eg ysége azon határ, melyet a nemzetiségi kérdések elintézésénél szentnek, sérthetetlennek kell tekinteni . Ezen határon belül mindent a nemzetiségi igényeknek, mit csak az igazság követelhet, a méltányosság kívánhat, s testvér testvértől, honpolgár polgártársától igénybe vehet. De az országnak nyelvek szerinti feldarabolását s politikai egységének nyelvek szerinti szétszaggatását hongyilkosságnak tartom, s abban részemről soha, de soha semmi áron részes nem leszek .”21 (Kiemelés - KL.) Egy másik, jóval kevésbé ismert francia nyelvű fogalmazványában - amelyre később még visszatérünk - mindezt Kossuth ekképpen indokolja: "Magyarország nem ’tabula rasa ’ [Magyarország] létezik. Ezen a (az osztrák összeírás szerint nyolcmilliós) Magyarországon a Magyarok csupán 6 és félmillióan lennének, ám nemcsak relatív többséget képeznek bármelyik más nemzetiséghez képest, hanem abszolút többséget is az összes többit együttvéve, mindazonáltal mi nem törekszünk dominanciára, mi csupán a Szabadságra, egyenlőségre és testvériségre törekszünk mindenki számára, megkülönböztetés nélkül, és azt mondjuk: Magyarország létezik és létezni fog, mert ehhez megvan mind a joga, mind az életereje. Magyarország egy Állam, mi nem engedjük meg, hogy ezt az Államot foszlányokra tépjék és szétszakítsák, akár Krisztus palástját; de azt akarjuk, hogy mindazok,22akik Magyarországot lakják szabadok, egyenlők és testvérek legyenek." (Kiemelés -KL) Nincs most terünk, hogy ezeket s majd az alant következő kossuthi megnyilvánulásokat igazi súlyuknak megfelelő terjedelemben elemezni próbáljuk, hiszen ez vaskos szakmonográfiák feladata. Annyi azonban a túlzott leegyeszerűsítés minden kockázatával is leszögezhető, hogy az 1789-es nagy francia forradalom állam- és nemzeteszméjének, az egy állam, egy nemzet (État-Nation) magyar vágyképének egyik pregnáns megfogalmazásával van itt dolgunk, amelyet - Szent István, Nagy Lajos és Corvin Mátyás hajdani Hungáriáját - modern, demokratikus mintaállammá, valamennyi Magyarhonban élő „nemzetiség” számára otthonossá, igazi (közös) pátriává tenni a reformkor szabadelvű (nemesi) politikusi elitjének nemcsak kötelessége, hanem jól felfogott érdeke is volt. Már csak emiatt is arra kellett törekednie, hogy a liberális célkitűzéseket (a társadalomszerkezet átalakítását, az "áprilisi törvények" 21

Kossuth, im. 19. A Magyar alkotmány alapvonásai tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására, MOL, R 90, I. 2993, 4. fol. 22

— 11 —


maradéktalan érvényesítését, az alkotmányos bázis szélesítését stb.) ne csak megvalósítsák, hanem - polgári demokratikus irányban - meg is haladják, túl is teljesítsék: "A demokrácia és semmi más mint a demokrácia azonos a szabadsággal. A demokrácián kívül is találhatók többé vagy kevésbé szabad intézmények, de ezek mindig magukban foglalnak egyenlőtlenségeket a kötelezettségek és a jogok tekintetében, kiváltságokat és mentességeket egyesek számára, mások kirekesztésével. A demokrácián kívül is létezhetnek szabadságok, de nem létezhet szabadság."23 -- jelenti ki ünnepélyesen az 1989-2004. közötti "átmeneti korszakkal" analóg másik köztes intervallum (1849-1867) kellős közepén - 1857. szeptemberében - Magyarország volt kormányzója brit hallgatósága előtt. S tegyük hozzá, hosszú élete végéig reméli, mi több meggyőződéssel vallja, hogy a jogkiterjesztés végigvitele, az intézményes garanciák megteremtése, a "még több szabadság, még több jog" - elve és gyakorlata, valamint a megvalósítandó (öröklött) közös haza viszonylag nagyobb gazdasági fejlettsége, rendezettebb adminisztrációja, demokratikusabb közélete, aránylag emelkedettebb civilizációs szintje és életszínvonala igenis - francia mintára – ellensúlyozhatja, s akár le is bírhatja a magyarországi nemzetiségek általa is jól ismert elszakadási törekvéseit. Különösen ha - az államszerkezet "jó departamentalis felosztása lehetségig egyenlő [...] megyékre. […] úgy hogy a lehetségig (kiemelés - KL.) egy nyelvű nép legyen egy megyében összefoglalva megoldja "a nemzetiségek kiengesztelésének kérdését"24 is. Igen ám, de mi a teendő akkor, amikor a Magyarhont lakó különféle ajkú népcsoportok település- földrajzi, történelmi és demográfiai okokból nem választhatók szét egymástól, illetve a régi (történelmi) Magyarország határai mentén új, dinamikus nemzetállami törekvések bontakoznak ki? A kérdés természetesen szónoki, s mielőtt bármiféle feleletet megkísérelnők rá, ismét átadjuk a szót az emigráns Kossuthnak, helyhiány miatt, csupán az örökzöld Erdély-témára összepontosítva. Mindkét idézet a Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg - tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására 25 című munkálatából - ismertebb nevén "Kütahyai alkotmánytervéből" 23 Idézi és interpretálja Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, 1977, Kossuth Könyvkiadó – Magyar Helikon, 178. 24 Kossuthnak Teleki Lászlóhoz intézett 1850. június 15.-i keltezésű leveléből idézi Szabad uo. 174., és Spira György: Kossuth és alkotmányterve . Debrecen, 1990, Csokonai Kiadó, 16 – 18. 25 Díszes új kiadását lásd Kossuth Lajos: Javaslat Magyar Ország politicai szervezetét illetőleg – tekintettel a nemzetiségi kér dés megoldására [A történeti bevezetőt írta: Gerő András]. Nyomtatott Budapesten 1994-ben Kossuth Lajos halálának 100 évfordulóján Budapest Főváros Levéltára kiadásában és nyomdájában, 1 – 59. (Részleteket közöl belőle Pajkossy Gábor, in: Kossuth Lajos [Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Pajkossy Gábor]. Budapest, 1998 [1999], Új Mandátum Könyvkiadó, 107 – 116., valamint uő., in: „Nemzeti újjászületés” Válogatás Kossuth Lajos írásaiból és beszédeiből [szerk. Pajkossy Gábor]. Budapest, 2002, Új Mandátum Könyvkiadó, 150 – 167. (teljes szöveg, Spira György 1989-es szövegközlése nyomán)

— 12 —


származik, az első rész Kossuth saját fordításában, amelyet, a szöveg magyar nyelvű folytatását (második citátumunkat) politikai megfontolásból, s a jelek szerint lélektani okokból nem csupán félbehagyott, hanem annak egyik variánsát egy 13 foliót tartalmazó némileg megváltoztatott című26 irategyüttesben helyezett el - magunk kíséreljük meg (dőlt betűvel szedve) magyarítani: "Befejezésül nem hagyhatom érintetlenül azon tényt, hogy a szomszéd Moldva s Oláh Országban [Havasalföldön] van egy párt, melly Erdélynek Magyar Országtóli elszakasztására és azon fejedelemségekhezi csatolására speculál. Hogy ezen ábránd valósításának erőszakkali megkísértése minden székelyt, szászt, s minden magyart a két hazában utolsó emberig ellentállásra költené fel s hogy a szegény Erdély[t] költsönösen egy irtózatos mészárlásnak s pusztitásnak tenné ki, azt tudják, s azért más módhoz folyamodnak s azt mondják: állitsunk szövetséget Magyar Ország, Erdély, Moldva s Oláhország között, melly nem ismerend elválasztó határokat, hanem bel kormányzat végett a tartományok nemzetiség szerint legyenek delimitálva. Az az határ eltörlés színe alatt határokat akarnának húzni nyelvszerint, s mivelhogy Erdély népességének nagyobb fele oláh [román] nyelvet beszél, azt akarnák, hogy Erdély Oláh országi törvények szerint Bukarestből kormányoztassék, s azt akarnák, hogy mi, magyarok keljünk fel, ontsuk vérünket, törjük meg az osztrák bitor hatalmát s szívvérünkön vásárlandó győzelmünk béreül vágjuk el jobb karunkat, Erdély[t] s adjuk a szomszéd román nemzetnek ajándokul! Csekélység! szerény kívánság!! Mi ez az Erdély, mellyet ajándokúl kivánnak a magyartól? Erdély hazánknak éjszakkeleti bástyája, integrans része azon természetes határ vonalnak, mellyet a Teremtő maga húzott biztosságunkúl. Erdély meg van áldva természettől olly kincsekkel, mellyeknek értéke minden felbecslést túlhalad. Erdélyt nemcsak oláhok [románok] lakják.27 Lakják azt a magyar törzs azon ága, mellyet székelyeknek nevezünk, alkalmasint több mint ezred év óta, és lakják szászok hat század óta. Erdélynek két millio két száz ezernyi lakossa közül 700.000 magyar s ezek között a székelyek28 közel 500.000 -en vannak - a Magyaroknak ez a szilaj [harcias] faja. 26 Lásd a 16. számú jegyzetben! (A Kossuth sk. fogalmazványon, ceruzával a13-as szám látható, s erről arra következtetünk, hogy eredetileg ennyi folióból állt, birtokunkban viszont a címlappal együtt is csupán három A 5-ös lap van! – B-KB) 27 A francia eredetiben (de természetesen magyarítva) ez a rész így hangzik: ”Erdély lakossága 2.100.000 – E 2.100.000 fő között 1.100.000 Román él és egy millió nem-Román. Vagyis 800 – 850.000 Magyar és 150 – 200.000 Szász. A Magyarok közt 500.000 Székely él”., uo. 28 Itt a Spira György által közé tett irat váratlanul – „mondat közben” – félbeszakadt! Közölte Spira György im. 82 – 83.

— 13 —


Nemzetem dicsősége, amelyből 40 -50.000 minden pillanatban kész fegyvert ragad ni, és hős vérét ontani a hazáért - ők kik honunk legszélső határáig vettettek több mint ezer esztendeje fenn tudtak maradni és legyőzhetetlen hadfi létükre ugyanolyan energiával kezelték az ekét is, olyannyira, hogy vad hegyeiket virágzó paradicsommá alak ították át Ezt az Erdélyt szeretnék a Román Urak Magyarországtól elszakítani, ezt a l akosságot kívánnák Bukarestből kormányozni azon egyedüli oknál fogva hogy ebben az országban (amennyiben elszigetelten tekintjük és nem Magyarország részeként - már p edig így kell tekintenünk) a 2.100.000 főnyi lakossághoz képest százezernyi oláh [román] többség van. És még ha ezek az oláhok [románok ] nem lennének összekeveredve a többiekkel - de össze vannak - nincs egyáltalán saját maguknak kikerekített területük - még Krauss osztrák miniszter is panaszkodik emiatt a körülmény miatt Erdély joghatósági megszervezéséről (szervezetéről) újonnan publikált j elentésében És még ha a Székelyeket és a többi Magyart meg a Szászokat Magyarországhoz lehetne adlimitálni [értsd: Magyarország határához lehetne költöztetni] az Oláhokat p edig Oláhországhoz. De nem. Ez földrajzilag lehetetlen. A Székelyek nem a tulajdonké ppeni Magyarországgal határosak, hanem Bukovinával és Moldvával. A Szászok Havaselve határán telepedtek le. A Magyar okkal összekeveredett Oláhok [Erdély] belsejében a Magyarországgal határos [megyékben, részeken] laknak […]29 Mielőtt tovább folytatnók a magyar emigráció fejének töredékes, erősen megrongálódott, szaggatott stílusú irata faggatását és interpretálását néhány gondolat erejéig vissza kell térnünk a Kossuth által jóváhagyott teljes kézirat - az alkotmányterv – 1989-es közzétevőjének és értő elemzőjének, Spira Györgynek ama feltevésére, miszerint Magyarország volt kormányzója azért hagyta volna félbe saját francia nyelvű szövege magyarítását, "mert menet közben ráébredt, hogy Golescuval 1850-ben folytatott vitájának felelevenítése inkább kárral, mint haszonnal járna".30 Márpedig Golescu (Alexandru Golescu-Negru) egyik hangadója a havaselvi polgári érdekű rétegek, radikalizmusuk miatt "vörösnek" nevezett politikai csoportosulásának - a leendő román burzsoázia legerősebb tartópillérének - , vagyis pontosan ama pártnak, "melly Erdélynek Magyar Országtóli elszakasztására [ ...] speculál..." Mi több, a francia nagypolitika támogatásával Ionel C. Brătianu vezetésével – s persze a magyar „állameszmével meghasonlott erdélyi román 29 A Magyar alkotmány alapvonásai, uo. (A szögletes zárójelbe foglalt szavakat a mondanivaló logikájából következtettük ki, a fr. nyelvű fogalmazvány azokon a helyeken hiányos, illetve rongált volt! – BKB.) 30 Spira im. 83.

— 14 —


politikusok hathatós közreműködésével -- 1920-ban meg is valósítja azt, a temesvári diákok kétségbeesett erőfeszítései ellenére... A szaktörténésznek imént idézett mondata a gyanútlan és beavatatlan olvasóban szorongó érzést, már- már megütközést kelthet, hiszen a lélektan területére és, látszólag, a feltevések birodalmába vezet. Mindenesetre jogos - általános érvényű - kérdéseket vethet fel: mire alapozza a historikus ezt - vagy általában bármilyen - állítását? Itt siet a részletekben túlságosan is elmélyedő specialisták segítségére a történelemfilozófus (R.G. Collingwood) aki a bármilyen és bármiféle indítékú történelmi vizsgálódás alapanyagát, nélkülözhetetlen eszközét jelentő (általa "evidenciáknak"31 nevezett) történeti forrásokról az alábbiakat tanítja: „Evidencia minden - mondja a brit gondolkodó -, amit a történész evidenciaként fel tud használni […] egy teleírt lapot, egy elhangzó megnyilatkozást [...] a számára észlelhető dolgok között egy sincs, amit ne tudna felhasználni evidenciaként valamilyen kérdésben, ha helyesen kérdezi. A történeti tudás gyarapodása főként abból áll folytatja gondolatmenetét Colllingwood - hogy [a historikusok] rájönnek, miként lehetne evidenciaként felhasználni az észlelt tények egyik 32 vagy másik fajtáját, amelyet a történészek addig feleslegesnek gondoltak". Spira György eszerint még akkor is helyesen járt volna el, (t.i. amikor feltételezte, hogy Kossuthot komoly megfontolások vezették, komor gondolatok gyötörték abban a pillanatban, amikor szövege tolmácsolását abbahagyta) ha az anyag kiváló ismerőjeként ne tudta volna, hogy az emigráció első számú vezetője igencsak óvatos volt e máig kényes kérdésben, többször is módosította álláspontját33 és közvetlen munkatársainak (Teleki Lászlónak és Irányi Dánielnek) adott utasításait a magyar-román viszonyt s főként Erdély államjogi helyzetét taglaló - nem egyszer nem is általa fogalmazott - szövegrészek kihagyására, betoldására vagy éppen törlésére vonatkozóan. Igy - ebben az értelemben is - semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy historikus egy fajsúlyos szöveg félbeszakítását vagy megcsonkítását " az észlelt tények" általa fontosnak vélt "fajtájának", egy gondolkodási folyamat figyelemreméltó lélektani mozzanatának tekinti, s ekként magyarázza. Még izgalmasabbá válik mindez, ha elfogadjuk, legalább is ismét mérlegeljük a brit filozófus már érintett másik állítását miszerint "A gondolatok története [...] minden történelem", vagyis a történetírás végső soron nem lehet egyéb, mint "a múltbeli gondolatok felelevenítése a történész elméjében".34 31

Collingwood 58 – 59. Collingwood 309 – 310. 33 Korábbi nézeteihez lásd például Kossuth Lajos: Erdély és únió – egység a magyarna k (Vezércikk a Pesti Hírlap 1841. április 14.-I számából, közzéteszi Pajkossy Gábor, in: „Nemzeti újjászületés”, im . 32 – 34. 34 Collingwood 275 – 276. 32

— 15 —


Ha viszont ez igaz, márpedig annak látszik, Kossuth további gondolattöredékeinek helyreállításával nem csupán e "nagy generáció" axiómáinak természetéhez jutunk közelebb, hanem több esélyünk nyílik arra is, hogy jobban értsük mi vezérelte hatvan évvel később a bánsági magyar diákok önzetlen cselekedeteit... Előbb azonban a fönti gondolatmenet szellemében magunk is megkísérlünk rekonstruálni egy valószínűleg (tényszerűen) soha sem bizonyítható alkotáslélektani mozzanatot: Annak ugyanis, hogy Kossuth éppen akkor hagyta abba élete talán legfontosabb tanulmánya magyarra fordítását, amikor a székelyekhez s egyáltalán az egymásba ékelődő különféle erdélyi etnikumok kérdéséhez ért nemcsak az lehet a megfejtése, hogy kímélni akarta a lehetséges román tárgyalópartnerek érzékenységét, még csak az a két, igencsak objektív - s mintegy száz évvel későbbi - amerikai szakértői vélemény sem, miszerint: 1, " a román-magyar területi vitában elképzelhetetlen igazságos megoldás", 2, "a legnehezebb s megnyugtatóan alig megoldható területi probléma Erdély, illetve a székelykérdés",35 mert ezeket természetesen nem ismerhette. (Rögzítsünk azonban egyelőre annyit, hogy - 1851-ben illetve 1859-ben – végső soron ugyan azt állítja, mint John Mac Murray és Philip E. Mosely 1943-ban, persze egészen más történelmi körülmények között és "helyzetben".) Nem, a kényszerűségből elméleti szakemberré átvedlett, sőt "politológusi" erényeket is megcsillantó volt kormányzó elkedvetlenedésének, fordítói lendülete megcsappanásának (sőt, talán emez irat-együttes külön kezelésének) van még egy pszichológiai magyarázata: egyáltalán nem zárható ki, hogy épp azokban a percekben rémlett föl benne Wesselényi Miklós egy 1848. június 18-án Klauzál Gáborhoz intézett, de valójában neki, egykori pártfogoltjának szánt levelének tartalma, amelyben az "erdélyi kérdés" valaha élt talán legnagyobb szakértője kétségbeesésében fölveti annak eshetőségét, hogy a fenyegető erdélyi társadalmi robbanásnak és véres magyar-román testvérharcnak úgy lehetne elejét venni, ha a mezőségi s partiumi magyarokat valamint a székelyeket és a szászokat a gyéren lakott alföldi pusztákra telepítenék át. "Ily móddal - fejtegeti a XIX. század Széchenyi, Kossuth és Deák mellett talán "legnagyobb magyarja" - egy területen lakandó 5-6 millió magyar s a vele rokon érdekű egy millió körüli német faj együtt nem tekintélytelen kis országot tenne, melynek fővárosa Budapest lenne"36 ... Vagyis Wesselényi, az 1840-es évek végén, de pár hónappal még a valóban bekövetkező iszonyú összecsapás előtt, a feszítő erdélyi történelmi, társadalomtörténeti és etnikai problémákat, valamint az ezekkel összefüggő növekvő magyar-román ellentéteket érzékelve 35

Romsics 1996, 261., és 275. Idézi Miskolczy Ambrus: Társadalmi és nemzeti kérdés az utolsó erdélyi rendi országgyűlésen, Századok, 1979/5., 878. 36

— 16 —


jóllehet súlyos kényszerből, betegen, vakon és meghasonlottan - eljut a történelmi [integer] államtest mesterséges megbontásának népszerűtlen gondolatáig* s a Kossuthot is megkísértő demográfiai és településföldrajzi premisszák egyik lehetséges következtetését levonva megkockáztatja azt a vélekedést, hogy - egyfajta "ultima ratió" gyanánt fontolóra kellene venni, nem volna-e mégis ésszerűbb, ha egy, bár szerényebb méretű, ám jóval kompaktabb, egységesebb, igazságosabb társadalmi szerkezetű és szövetű magyar- német állammal a hátuk mögött várnák be a térség - az olasz és német egységtörekvésekkel valamint a "keleti kérdés" megoldásával összefüggő - elkerülhetetlennek érzett nemzeti és területi átrendeződése pillanatát. Túl azon, hogy egy ilyen méretű "népvándorlás" az akkori viszonyok között gyakorlatilag (technikailag) kivihetetlennek számított,37 hiszen a nemzetiségi konfliktusok "rendezésének" későbbi nagyformátumú teoretikusa (Joszip Visszarionovics Dzsugasvili) - aki, mint köztudott, erős túlzással és nem kevés cinizmussal "vagonkérdésnek" fogta fel azt - még meg sem látta a napvilágot a távoli tifliszi kormányzóságban, ma már tudjuk hogy a két világégés utáni "lakosságcserék"38 is felmérhetetlen pusztulással s erkölcsi rombolással jártak (a boszniai, ruandai, szudáni etc. "etnikai tisztogatásokról" most nem is beszélve). A dolog - Erdély megtartása (elvesztése) - érzelmi oldala pedig eleve lehetetlenné tette a szervezett költöztetés nyilvános felvetését és politikailag ellehetetlenítette39 kiagyalóját is. Ám a közhangulat érzékeltetéséhez még egyszer Kossuth már idézett irattöredékéhez kell fordulnunk, amelynek egyik betoldása igy hangzik: " Ez tehát, amit a Román Urak szeretnének, hogy egy ilyen tartományt ajándékozzunk nekik Minő szerénység az igényekben Azt szeretnék, ha 800.000 Magyar testvérünket s köztük azt a félmillió Székelyt, fajunk [népünk] eme büszkeségét, biztonságunk emez ércfalát feláldozzuk... De hiszen ez az öngyilkosságnál is több lenne, ez szégyen, gyávaság aljasság, árulás lenne. Soha! "40 * E sorok írója itt tartozik rögzíteni, hogy eredetileg bevezetőnek szánt szövege emez részét 1998 tavaszán vetette papírra. (B-KB) 37 Vö. Varga János: Románok és magyarok 1848 -49-bn. Budapest, 1995, Magyar Országos Levéltár, 14 – 15. 38 Példának okáért éppen a magyarországi németek „kitelepítése” a második világháború után, lásd erről, újabban Jean-Léon Muller: L’Expulsion des Allemands de Hongrie 1944 – 1948 Politique internationale et destin méconnu d’une minorit é.Paris, 2001, L’Harmattan 39 Vö. Miskolczy Ambrus: Magyar – román dialógus Nyugaton, Valóság, 1996/11., 11. 40 A francia eredeti – tkp. betoldás! - így fest: „C’est donc que MM les Roumains voudraient que nous leur faisions cadeau d’une telle province C’est de la modestie dans les exigences

— 17 —


Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy épp ez idő tájt, nincs kizárva, hogy ugyanabban az évben (1859-ben) fogalmazódott meg Nicolae Bălcescu és A.G.Golescu nemzedék- és harcostársa, a szintén havasalföldi Dumitru Brătianu (mellesleg Ionel C. Brătianu nagybátyja) elméjében az a kijelentés is, amelyet épp Kossuth Lajos örökített meg Iratai első kötetében. Most, az ő átültetésében ezt is idézzük: "Én nem hiszek a magyar urak szabadelvűségében és mérsékletében. Álarcz az, mely arra van számítva, hogy a császárt [III. Napóleont] megcsalják. Én tudom, hogy kizárólagosabbak, mint valaha, és én nem hiszek Magyarországnak ---- * De ha még másképen [sic!] volna is, mi sohasem juthatunk egyetértésre Erdély iránt, melyet mi Magyarországnak át nem engedhetünk semmi szin alatt. A Kárpátokon tuli [erdélyi] románok velünk akarnak egyesülni, mi megígértük nekik, hogy támogatni fogjuk t[örekvésüket]; árulás volna, ha őket Magyarországnak átengednők. 41 A történelmi jog, melyre Magyarország hivatkozik, nevetséges”. Túlságosan messzire vezetne - s ugyancsak külön történelembölcseleti tanulmányt igényelne - ha e két nagyon is hasonló szavakkal fogalmazott, egymásnak homlokegyenest ellentmondó, ám végső soron ugyanazt - a nemzeti kizárólagosságot, intoleranciát és konfrontációt - jelentő politikusi megnyilatkozás minden ága-bogát részletes elemzésnek vetnők alá. Annyit talán megjegyezhetünk, hogy a következő százharminc esztendő magyar-román közös történelmének minden lényeges eleme és föloldhatatlannak tetsző dilemmája bennük van: területmegtartás és honszerzés, rosszhiszeműség, kölcsönös bizalmatlanság, a másik fél érveinek erőltetett, lekicsinylő cáfolata, vagy egyenesen semmibevétele. S megjelenik benne, jóllehet burkoltan - III. Napóleon személyében - a későbbi (versaillesi) döntőbíró: a francia politika is. A két férfiú gondolatmenetének van még egy közös és nagyon árulkodó vonása (mármint a kölcsönös érzelmi túlfűtöttségen túlmenően): már akkor félteni kezdik a nemzetet és a hont - jó előre megelőlegezve a Bibó István által leirt "zsákutcás történelemfejlődést", "nemzeti hisztériát" és "kelet-európai kisállami nyomorúságot" - mielőtt kereteit, elengedhetetlen modernizációjának, intézményrendszerének feltételeit, különösen román oldalon, valóban biztosították vagy szavatolták volna. Kossuth többször is idézett kéziratában például értetlenkedésének ad hangot, amikor azt veti papírra, hogy "Erdélyt ily módon elbitorolva C’est ce qu’il voudraient que nous immolassions nos frères 800.000 Hongrois; et parmis eux ce demi million de Szeklers, ce gloir de notre race, ce mur d’alrain (?) de notre sureté. Mais ce serait plus que du suicide, ce serait de la honte de la lacheté, de la trahison Jamais!” Uo. 5. fol. * Szövegcsonkítás az eredetiben! (B-KB.) 41 Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. Első kötet (II. kiadás). Budapest, 1880, Az Athenaeum Társulat kiadása, 385.

— 18 —


ennek a Dákó- Romániának a részévé tennék, amelyet megalapítani hisznek (létrehozni gondolnak), amely azonban még nem létezik".42 Majd, ugyancsak 1859 táján, nem érzékelve, hogy egy, a magyarhoz képest is megkésett legitim nemzetfejlődés - a modern román nemzet 1850-60-as évekbeli születésének kritikus pillanatai - tanúja éppen, a román törekvésekről és a két nemzet geopolitikai egymásrautaltságáról így nyilatkozik: "a szláv néptenger által körülvett román nemzet, függetlensége érdekében, geográfiai helyzete által világosan a magyar nemzettel való szövetséges viszonyra van utalva, nem bírt elég erővel arra, hogy az irántunk [ti. a magyar politikai osztály s végső soron a nemesi típusú, "hungarus" társadalomfejlődés iránt] táplált gyűlöletből kivetkőztesse azon románokat [értsd: a magyar fejlődéssel meghasonlott, fonákságait elutasító, főként erdélyi román értelmiséget, Alexandru Papiu Ilarian nemzedékét, benne példának okáért Iuliu Maniu nagybátyjával, Simion Bărnuţiuval!] kik a népvándorlás előtti időszakból merített, s onnan is csak regeszerüleg merített képzeletes igények alapján Erdélyre spekulálnak s rajongásukban elfelejtik, hogyha az államalakulás Európában a népvándorlási időszak alapjára löketnék vissza, nemcsak Európa nemzeteinek kilencz tized része létjogát vesztené, hanem magának az oláh nemzetnek számára is még azon szép földön sem maradna hely, melyen mint nemzet él. Nemzet, mit csak történelem teremt."43 Ebből (s hely hiányában nem idézett egyéb nyilatkozataiból) is egyértelműen kiderül, hogy Kossuth a történelmi Magyarországon a korábbi évszázadok során lezajlott - a magyarországi és erdélyi nemzetiségek nemzetfejlődése számára kétségtelenül hátrányos és érthetően problematikus - nemesi típusú (hungarus) társadalomfejlődést az európai történelem szerves részének tekintette s már csak emiatt is ragaszkodott integritásának megőrzéséhez: "nagy Magyarországnak tökéletes joga van meg nem engedni - ismétli meg korábban már idézett alaptézisét - hogy Erdély tőle elszakíttassék, az államok határait Isten s a történelem jelölték ki. Igy van Erdély nem csak a királyilag szentesített törvény által, hanem a hegyeket a föld mélyéből kiemelt Isten ujja - a

42 Aprés [sic!] s’ayant ainsi approprié la Transylvanie, pour en faire partie de cette Daco-Roumanie, qu’ils croient fonder mais qui n’xiste pas encore”. Uo. 5 fol. 43 Kossuth Lajos: Irataim … I. köt. 382 – 383. Imént idézett irattöredékéban ugyanerről – a történelmi fejlemények ismeretében újfent hátborzongató módon - ekképpen elmélkedik: „La Nation Roumaine a son existence d’Etat dans la Moldo-Valachie – elle a l’avenir de l’indpendance [sic!] de cet Etat, et de son agrandissement par la Bukovina [sic!] et la Bessarabie – qu’elle ne veuillent pas faire une conquéte de la Hongrie – nous autres Hongrois nous n’avons pas une existence ailleurs, que dans notre patrie – Nous la conserverons cette patrie”. (A Román Nemzet rendelkezik állami léttel Moldva-Oláhországban – ennek az Államnak megvan a reménye [szó szerint: jövője] a függetlenségre és a területi gyarapodásra Bukovina és Besszarábia révén – ne akarja Magyarországot meghódítani – nekünk magyaroknak nincs másutt létezésünk, csak saját hazánkban – Meg fogjuk őrizni ezt a hazát)

— 19 —


história által Magyar Ország kiegészült részévé kijelölve, s Európa érdekében van, hogy az maradjon”.44 Ez a "magyar küldetés" iránt érzett már- már vallásos áhítat, rajongó hangulat pedig 1918-1920-ra sem igen változott. Sőt, a dualizmus gazdaságilag s civilizatorikus szempontból tagadhatatlanul sikeres félévszázada után, még talán erősödött is.

*

Utólag persze könnyű okosnak lenni és kijelenteni: Kossuth és nem kevésbé neves nemzedéktársai törekvései eleve kudarcra voltak ítélve, az erőviszonyokat rosszul mérték föl, nem vettek figyelembe számos, később jóvátehetetlennek minősülő fejleményt. Túlértékelték a magyar nemzeteszme vonzóerejét és a magyar (nemesi) polgáriasuláspolgárosodás dinamikáját, következésképpen alábecsülték a történelmi Magyarországon élő »nemzetiségek« elszakadási vágyának erjesztő – bomlasztó hatását és – ami 1918-1920-ban a legdöntőbbnek bizonyult – nem érzékelték az európai és világpolitika trendjeit, lehetséges alakulását. Ezeket a kritikai észrevételeket még hosszú oldalakon át folytathatnók, már csak azért is, mert az erre a gondolatmenetre alapozott „vádak” nagyhatású honi történelmi iskolák érvrendszerének fontos elemeivé, sőt a közép- és délkelet-európai népek nemzeti tudatának, egymásról és önmagukról alkotott képének vitatható szilárdságú tartópillérévé váltak a múló időben. Természetesen nem lehet feladatunk az sem, hogy ezen érvelési módok mindegyikét és a rájuk épülő, kölcsönös inszinuációra alkalmas valamennyi historikusi klisét számba vegyük. Ám némelyiküket, így a modern magyar nemzettudat kialakulásának XIX. századi sajátos nemesi típusát óhatatlanul érintenünk kell, hiszen történetünk valamennyi szereplőjére, kivált Niamessny Mihály családjára érvényesnek látszik, aligha vonatkoztatható el tőle. Sőt, egy véletlen – etimológiai természetű – (név)egybeesés folyományaként akár szimptomatikusnak is, valóban 44 Kossuth Lajos – Nemeskéri Kiss Miklóshoz, Cossila, 1861. augusztus 31. (fogalmazvány, Irányi Dániel írása, Kossuth sk. Javításaival, MOL, Kossuth gyűjtemény, R 111, 2. cs. 220. fol. Ugyanezt a gondolatot föntebb már idézett Felviágosítások a Dunai Confoeder atio projectumához című helyreigazító és programadó nyilatkozatában ekképpen önti formába: „ Nem is tartom szökségesnek azok ellen czáfolatba ereszkedni kik a Traján császár idejére vonatkozó170 éves római hódításra alapított fallaciák folytán Erdélyt a magyar koronától elszakítani követelik. Boldog Isten! Mivé lenne Európa, ha annak közjoga a római birodalom bukása, s népvándorlás előtti alapokra löketnék vissza. Távol vagyok attól, hogy az oktalan fantismus eme barbár ábrándjait a román nemzetnek számitsam be: hanem, mert ily ábrándok vannak s merész izgalmakkal kevert izgatásokkal iparkodnak tudatlan tömegek szenvedelmeit felpaskolni, határozottan (s ezt az egész magyar nemzet nevében) kinyilatkoztatom, hogy a mig Árpád honában egyetlen egy magyar él (milliók élnek pedig), Erdélyt a magyar koronától sem vokssal, sem karddal elszakítani senki sem fogja”, Lásd Kossuth Lajos Iratai VI ., 21.

— 20 —


tipikusnak tekinthető. A Niamessny (=Nemessányi) szóban ugyanis jó füllel és csekély nyelvészeti ismerettel nem túl nehéz a «nemes» idiómára, annak szlovák származékára ismernünk, hiszen ugyanazt a szótövet, a »nyám«-ot tartalmazza, amely a XIX. század második felében kiteljesülő francia mintájú román nyelvújítás előtt – a «neam» (nem) – formában – a «nemzet» fogalmát jelölte a magyarsággal közel egy évezrede keverten élő szomszéd nép nyelvében: a szó szoros értelmében beszédesen tanúsítva közös múltunk összeszövődöttségét, már- már komplementer, egymást kiegészítő jellegét. A neamul românesc szókapcsolat tehát – etimológiailag – ugyanazt jelenti, mint a nation roumaine (naţiunea română ), mégsem lehet egyenlőségjelet tenni közöttük! Értelmezési mezőjük, bár hasonlóan mély érzéseket és ösztönös politikai beidegződéseket tartalmaz, a román nemzetté válás más- más fokát jelöli és rögzíti, annak a másfélszáz éves folyamatnak egy-egy stádiumát45 amelynek fordulópontja éppen történetünk cselekményével egyidejű: azonos Nagy-Románia 1918 - 1920-as születésével. Nagyon is csínján kell tehát bánnunk a sommás, leegyszerűsítő ítéletekkel, hiszen azok későbbi korok (szak)embereinek elvonatkoztatásai, utólagos visszavetítései, korántsem érdek- és érzelemmentes eredményei, s ezek nem mindig állják ki az alaposabb történeti vizsgálódás próbáját. Így például az sem köztudomású, hogy a XIX. századi liberális magyar mintaállam egyik megálmodóját s eszméjének egyik legtevékenyebb harcosát – az ugyancsak szlovákos46 nevű Kossuth Lajost - hosszú élete végéig foglalkoztatta a »nemzetiségi kérdés«47 méltányos rendezése. Olyannyira, hogy – jócskán rácáfolva a nevéhez fűződő szomszédnépi előítéletekre – még az 1880-as években is azon elmélkedett, hogyan lehetne az erdélyi románság általa is indokoltnak érzett történelmi sérelmeire – az erdélyi feudális intézményrendszerből való korábbi kirekesztésére – méltányos és hatékony alkotmányjogi formulát találni. Mint ahogy az is csupán a legutóbbi időben derült ki, hogy némely távolabb tekintő erdélyi magyar arisztokrata vagy az erdélyi magyar «intelligencia»48 talán legeredetibb gondolkodójának számító «tudós45

Vö. Borsi - Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar - román kapcsolatok történetéből . Budapest, 1999, Osiris Kiadó, Pro Minoritate Könyvek 46 «Petőfi édesanyja szlovák, apai nagyapja és apja szlovák [recte: szerb] eredetűek voltak, Kossuth részben szlovák ősöktől származott, de ők maguk már magyar anyanyelvű magyarok», Kálmán Béla [nyelvészakadémikus]: A nyelvrokonság és a magyar nyelv. Élet és Tudomány , 1988. VII. 22. [3o. sz.] 934. 47 Szövegkörnyezete: „az alkotmánytan nemzetiségi kérdést sem ismert, hanem csak egyenjogúságot faj, nyelv különbség nélkül – s az élet kineveti a doktrinát, mert hát a nemzetiségi kérdés mégis megvan – s a politica az exigentiak tudománya. Nem lehet felejtenünk, hogy Erdély egy anomáliát képezett Európában 3 nemzetre és 4 vallásra alapitott alkotmányával, melyből az oláh [román], a legszámosabb nemzetileg is, vallásilag is, ki volt zárva [az én kiemelésem! – B-KB]. Innen aspiratiok keletkeztek nálla s nem hiszi magát szabadnak, […] ha csak aara az avult régi mintára ruhát nem kap”. (Idézi és interpretálja Szabad György: Kossuth nemzetiségpolitikai irányadása a kiegyezés után, Levéltári Közlemények , LVIII évf. 1987[89]. 258. 48 Szász Károly különben emígy adta meg e formálódóban lévő heterogén réteg definícióját: […]«Ez a nemesség, hivatalviselők, tudósok és tanítók osztálya, kiknek kezeibe a törvényhozás, kormányzat, nevelés és

— 21 —


politikus», a nagyenyedi Szász Károly konkrét tervezetet dolgozott ki az 1848-as Unió előestéjén a kérdés megoldására.49 Nem köztudott az sem, hogy 1861-ben Kemény Zsigmondtól, 1864 - 65-ben pedig magától Deák Ferenctől sem volt idegen egy, a románság korábbi jogsérelmét orvosló passzus - akár ideiglenes - bevezetése.50 A »Történelem« azonban – ismét Kossuth szavait kölcsönvéve – «nagy vágásokban mozog»51 , ami ebben a szövegkörnyezetben nemcsak azt jelenti, hogy a részletek kihullanak az emlékezet rostáján (ill. levéltárak mélyén lappangó aktacsomókban várják «feltámadásukat»), hanem – közismerten – azt is, hogy a történelmi események egymásutánja csupán azok tendenciájában és belső logikájában válik igazán értelmezhetővé. Ebben az összefüggésben idekívánkozik a volt kormányzó napjaink divatos politológusainak okfejtéseire emlékeztető egyik kevéssé ismeretes 1864. szeptember 13.-án elhangzó eszmefuttatása, amit az 1849 utáni magyar emigráció egyik krónikása, Tanárky Gyula örökített meg kéziratos Naplójá ban. Így hangzik: … «Kossuthot a historia tanulmányozásában nem a történeti tények magokban érdeklik -- hanem úgy szóllva a ´lábnyom´ mit egyes epochák az emberi nem fejlődése nagy processu(sá)ban hátrahagynak. E processus menetében bizonyos dolgok lehetetlenségekké lesznek, -- ily lehetetlenség ha a mai osztr(ák) monarch(ia) annyiféle nemzetiségeit eggyé lehetne olvasztani. Ily absorptio összeolvasztásokból támadtak a mai Európa… leghatalmasabb nemzetei – az angol, francia stb. mondhatni támadt az olasz is. De ennek kora lejárt átaljában, Ausztria csak egy dinastia érdekei követelményein áll fenn, -- hiányzik existentiájának minden egyéb alapja. Egy-két év – vagy 50 év múlva kö vetkezik -e be a bukás [az én kiemelésem – B-K. B.] – ez az, amit meghatároznunk nem lehet. Nemzetek történeteiben egy félszázad annyi, mint egy óra; de az osztrák monarchia felborulása bizonyos, -- és a magyarnak örökösének kellene lennie, ha önként előbb fel nem adja magát»52 … tudományosság szentségei, s ezekben koruk s utódaik szerencséjét tette le kedvezőbb csillagzatuk.».Idézi és interpretálja Miskolczy Ambrus: Erdély a reformkorban (183o - 1848), in: Erdély története. Harmadik kötet 183o - tól napjainkig [Főszerk. Köpeczi Béla; szerk. Szász Zoltán]. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó, 1263 49 Egyik, Miskolczy Ambrus által közölt törvényjavaslatában ez olvasható:«Az Oláh Nemzetet, mely a Hazának régibb Törvényei szerént többféle meg szorításoknak, s alá rendeltségnek alája vettetve, s a honban maradhatására nézve is ingatag állapotba helyezve volt: Erdély többi be vett Nemzetei ezennel egyenlő jogú és kötelezettségű testvéries koszorujukba szives örömest be fogadják;»; lásd Miskolczy im. 1375. 50 Vö.: Erdély története im. III. köt. 149o, (lásd még az 15o4, 15o5 - 15o6. oldalakat is!) 51 Szövegkörnyezete: „Magyarország függetlensége a nemzetiségi kérdést megoldotta volna ; az osztrák cabinet – politika, melynek Magyarország magát horgára akasztá, elmérgesítette. E politikának szükségszerű következménye, hogy végelemzésben a nemzetiségi kérdés a nemzetközi válságok terére jutott ; e téren a történelem nagy vágásokban mozog s a paragraphusok kuruzslását, ép[sic!] ugy mint a diplomaták udvarias szóváltásait, kineveti.” Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. Harmadik kötet. A remény és csapások kora. 186o – 1862 . Budapest, 1882, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 69o – 691. 52 Tanárky Gyula Naplói , MOL R 165. 1. cs. 1 – 3. t. 15. köt. 134 – 135. fol.

— 22 —


Ezt az eshetőséget mérlegelve, melyben, ismerjük el , ott bujkál a szomszédnépek és nemzetiségi vezetők által oly sokat kárhoztatott, Magyarország «aristokratikus» társadalomszerkezetére és viszonylag fejlettebb közállapotaira egyaránt visszavezethető, ám nem egy esetben félreértett, sőt félremagyarázott rosszemlékű magyar suprematia 53 is, Kossuth így folytatja látomását: …«Az oláhoknak Decebál és Traján idejéből derivált igényeik Erdélyre elég nevetségesek magokban. De az oláh 6 milliomon felül van (értve az erdélyieket, Magyarországiakat is hozzá a két herczegségiekhez) – tehát ezzel meglehet, hogy komolyan harczolni kell a magyarnak e vad igény fejében is»54 …] Kossuth emez megérzését érdemes egybevetni Wlád Alajos (Aloisiu Vlad) magyarországi kortárs román »nemzetiségi« politikus érvelésével, aki egy évvel korábban megjelentetett cikk-és beszédgyűjteményében -közelebbről a szerzőnek a Pesti Napló 185o. 21. számában Vederemo álnéven publikált polemikus írásában -- »a daco - romanismus eszméjét« egyfelől Wesselényi 1843-as művével hozza összefüggésbe, másrészt «vádnak» minősíti, s úgy tartja, hogy az nem más mint «az erdélyi magyar aristokratia és a szász bureaucratia vesszőparipá»-ja, amellyel e nevezett urak «a kormányt és a világot egykép [!]» rémítgetik. Wlad Vlad egyenesen azt állítja, hogy emez abszurd rémképpel «az erdélyi arisztokraták és a szász képviselők» az 1848. július 2.-án összehívott országggyűlés elején «a szerencsétlen emlékezetű első magyar miniszterium tagjait, többi közt magát Kossuthot is» olyannyira «elbóditották», hogy – legalábbis Vlad szerint -- Kossuth azzal hárította volna el (zsarolási szándékkal) «a román ajku népképviselők» kívánságait, hogy - úgymond - «már kezében vannak egy szerte-ágazó öszve esküvésnek fonalai,55 mellyet rövid időn belül napvilágra deríteni 53

Sok vonatkozásban ma is helytállónak látszik erről Jászi Oszkár 1918-as véleménye: «A magyar hegemóniáról és szupremáciáról sajnos, annyi érzelmileg túlfütött romantikát írtak össze nálunk, hogy egy szinte páratlanul álló nemzeti megalomániá t fejlesztettek ki. Az átlag magyar ujságolvasó habozás nélkül elhiszi, hogy elég volna a magyar függetlenséget dekrétálni s ez a független Magyarország büszke izolációban élhetne a szomszédos országokkal és gőgös szupremáciában a saját nemzetiségeivel szemben. Kevesen vannak, akik átlátják, hogy milyen elgondolhatatlan, milyen utópisztikus volna ez az alakulat, hogy a Magyarországot környező országok mind erős, életképes nemzetek, melyek mellett Magyarország legfeljebb a primus inter pares lehetne […] de semmikép[sic!] valami törvényeket diktáló hűbérúr vazallus népek felett. A nemzeti megalomániának helyettesítése erőinek és előnyeinek reális, szerény, de önérzetes mérlegelésével: az uj szövetségi kapcsolatnak egyik lényeges erkölcsi előfeltétele volna, mely csak a magyar feudalizmusnak bukásával következhetnék be, mely ezt a lelkiállapotot elsősorban teremtette meg.»[Jászi kiemelései!], Jászi Oszkár: A monarchia jövője . A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Budapest, 1918, Kiadja az Uj Magyarország Részvénytársaság, 7o. Jászi figyelmeztetései természetesen igen csekély mértékben hathattak a két világháború közötti korszak a revans lázában élő politikusaira és, sajnos, politológusira. A még mindig, változatlanul, az «államalkotó» turáni «lovas nomád» mítoszában s a Kárpát-medencei »magyar hivatás« jegyében gondolkodó szakirodalom egyik jellegzetes darabja Ottlik László: Szent István birodalma az új Euróbában . Különlenyomat a Hitel 194o - 41. évi 3 - 4. számából, című brosúrája! (3 - 13.). Vö. jelen értekezés első fejezetének kb. 441 számú jegyzetével! (Goldis, Varjassy, etc. 54 Uo. 138 – 139. fol. 55 Utólag meglehetősen „érdekesnek” tarthatjuk, hogy – megint egyszer Aloisius Vlad szerint – Kossuth ugyanazt a kifejezést használta volna, mint hetvenkét évvel később a „Leventeper”, illetve a „nagyváradi

— 23 —


igérkezett», ám , mondja Vlad -- «számtalan sürgető felszollítások daczára» -- ígéretével «a mai napig» -- vagyis 1863- ig -- adós maradt». Végül Vlad emígy összegzi - a mai olvasónak igen tanulságosan -álláspontját: «az egész dacoromaniai vád, nem egyébb [sic!] hiú agyrémnél, mellyel az avatlanokat el lehet ugyan rémíteni, de az avatottakat csak kaczagásra bírja; miután minden intelligens román igen jól tudja azt hogy -- bár mennyire szemkápráztató s csiklandó legyen is az eszme -- annak létesítése csak az éjszaki kolossz, a musulman hatalom, s Ausztria romjain épülhetne föl; ennek pedig egykönnyen56megtörténtét, még a leg merészebb képzelődés sem hitetheti el senkivel.» De hát – román szemszögből -- pontosan ez következett be az 19181920 között három „annus mirabilis” során, és, miként értekezésünk első fejezetének végén láthattuk, ezért érezhették ’csodának’ az arányérzéküket el nem vesztett kortársak, a józanságukat megőrző román politikai gondolkodók, valamint eljövendő korok „hivatalból” higgadt történészei, mindazt, ami ez alatt történt. Ami, csupán a rend kedvéért ismételjük, magyar szempontból rémálom, valódi politikai-társadalmi katasztrófa-sorozat volt. * Ha most – e rövid kitérő után -- tehát leszámítjuk azt, hogy Kossuth e baráti társaságban, a szokásos kártyaparti közben elhangzó, s nem az európai nyilvánosságnak szánt nyilatkozatában az egyébként etimológiailag a magyar nyelvben teljesen szabályos, de a »transzilván prizma»57 – a sok évszázados erdélyi magyar - román szembenállás – torzító hatása miatt a románságra már sértő (s így kerülendő) «oláh» elnevezést58 használta (s a kontinuitás tételét is változatlanul elutasította),59 megítélésünk szerint mégsem egészen jogosulatlan e összeesküvés” kapcsán a két román hadbíró: Spiridon Iorgulescu és Vintila Petala. (Lásd értekezésünk első fejezetének megfelelő részében! – B-KB) 56 Lásd [zelisztyei] Wlád Alajos[Krassó megye Nagy Zorlenczi kerületének, az 1848/49 és 1861 évi országgyűlésen volt képviselője által]: A román nép és ügye védelmezve a magyar időszaki sajtó terén, s az országgyülési szószéken . Lugoson, 1863, A Traunfellner- Wenzely Könyvnyomda betüivel, 23, 27. Vö.: e tanulmány 4. és 5. jegyzetében olvasható Kossuth- fragmentumokkal is! 57 Vö. Borsi – Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség. Széljegyzetek, értelmezések és kiegészítések Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de -a lungul veacurilor (Románok és magyarok a történelem sodrában) című esszékötetéhez, in uő: Kihívás és eretnekség . Adalékok a román – magyar viszony történetéhez , Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1976., 75. Lásd még uő.: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth – emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történet éhez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó, 276 – 277. (I. fej. 286. sz. lábjegyzet!) 58 Szász Károly imént idézett szövegrészlete így folytatódik: «ezen Nemzet régi oláh nevezete helyett, melyhez el nyomattatás és több nemű méltatlanságok emlékei köttetvék, ezentul országgyűlési s egyéb köz igazgatási, valamint a közéletbeni gyakorlatban is Román nevezet használtassék» [Szász K. kiemelése!], ld. Miskolczy im. uo.

— 24 —


kijelentésben egy eladdig ismeretlen és teljesen új elemet fölfedezni! Nevezetesen az esetleges, illetve várható délkelet-európai hatalompolitikai változások intuitív előrelátásának tekinteni, s így a magyar politikai gondolkodásnak az (akkori) összeurópai realitások felé való lassú elmozdulása az egyik első, tétova jeleként értékelni. Az idézetből ugyanakkor nem nehéz kiolvasni azt a reményt, hogy – a dinasztikus Ausztriával ellentétben – a polgáriasodó - polgárosuló magyar (nemesi) nemzetben igenis van (lesz) annyi «abszorbciós» erő, amely Hungária nem magyar népeit – közép- és hosszú távon – eggyé olvaszthatja, legalábbis ellensúlyozni képes majd esetleges elszakadási vágyukat. Ehhez viszont, ismét Kossuth szerint, első lépésben az szükséges, hogy a »nemzetiségi kérdés« ne jusson ki a «nemzetközi politika» színterére, ne legyen belőle összeurópai (globális) hatalompolitikai tényező, ne váljék ellenőrizhetetlenné és megzabolázhatatlanná. Vagyis más dolgokkal, más természetű hatalompolitikai meggondolásokkal szétválaszthatatlanul összekapcsolódva – amiként 1918-1920 folyamán valóban be is következett --, ne szolgáljon ürügyül később a történelmi Magyarország szétdarabolására60 . Pontosan ezért ódzkodott annyira az emigráns Kossuth a «közös ügyek hálójától»,61 ezért kárhoztatta oly hevesen a magyar nemesi politikai osztálynak az 1860-as évek elejétől kezdődő fásultságát és egyre nyilvánvalóbb kompromisszum-készségét. Épp emiatt vált az 1867-es kiegyezés engesztelhetetlen ellenfelévé, hogy a «magyar ügy» ne kerüljön a Habsburg dinasztikus birodalmi érdekek járszalagjára: a történelmi

59 [a románok] „a népvándorlás előtti időszakból meritett s onnan is csak regeszerüleg meritett képzeletes igények alapján Erdélyre spekulálnak s rajongásukban elfelejtik, hogy ha az államalakítás Európában a népvándorlási időszak alapjára löketnék vissza, nemcsak Európa nemzeteinek kilencz tizedrésze létjogát vesztené, hanem magának az oláh [román] nemzetnek számára is még azon szép földön sem maradna hely, melyen mint nemzet él. Nemzet, mit csak történelem teremt.” Kossuth Lajos:Irataim az emigráczióból. Első kötet. Az 1859 – ki olasz háború korszaka . Budapest, 188o, Az Athenaeum R. Társulat kiadása, 382 – 383. 60 „a mi nemzetiségi kérdésnek neveztetik, [annak] fulánkja a kifelé való gravitátióban rejlik. Ez pedig Magyarország függetlensége által megszünt volna, s csakis ez által szünhetett volna meg. Mert a független Magyarország saját biztonságának érdeke által volt volna arra utalva, hogy támaszul szolgáljon azon szomszéd nemzetek függetlenségének, melyek felé fajrokonságnál fogva némely magyarországi nemzetiségek gravitálnak.” Kossuth Lajos: Irataim … III. köt. 688. 61 Vö.: Kossuth Lajos: A »közös ügyek« hálója, Negyvenkilencz , 1866. 1. sz. (idézi és interpretálja Szabad György: Kossuth Lajos politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében . Budapest, 1977, Kossuth Könyvkiadó – Magyar Helikon, 193.) A nevezetes írást a volt kormányzó beválogatta visszaemlékezéseinek VII. kötetébe (Kossuth Lajos Iratai. Hetedik kötet. Történelmi tanulmányok [S. a. rendezte Kossuth Ferencz]. Budapest, 19oo, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 29o – 323.) s mivel lehetőséget kívánunk adni az olvasónak arra, hogy Eötvös József és Deák Ferencz alant következő - azonos indíttatásból fogant, számos rokon vonást tartalmazó Kossuth nézeteivel mégis szöges ellentétben álló – elemzéseivel egybevethesse, néhány további részletét ideírjuk: a, […] „mihelyt egyszer elfogadjuk azt, hogy Austriaval nekünk közösen tárgyalandó közös ügyeink vannak: ezáltal benne leszünk azon forgatagban, melytől menekülnünk többé nem lehet, mely önállóságunkat, sőt lételünket is el fogja nyelni” […] (U. o. 297.)

— 25 —


Magyarország – kedvezőtlen külpolitikai konstelláció esetén – ne legyen az «a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik».62

* Ám ugyanaz a nemzetféltő meggondolás vezette Deák Ferenc, Eötvös József, Andrássy Gyula és a többiek cselekedeteit is, hiszen a magyar reformnemzedék nagyjai számára az 1830-as évek s különösen 1849 óta világos volt: a német és olasz egységtörekvések és az érlelődő keleti kérdés (a hanyatló oszmán hatalom politikai örökségének rendezése) geostratégiai erőterében a történelmi Magyarország önmagában, szövetségesek nélkül nem állhat meg . Eötvös például – 1859-ben - így ír erről, éppen Széchenyinek (a kiemelések Eötvöstől származnak): …«A honfiúi fájdalom, mellyel hazánk jelen állását tekintjük, az elragadtatás, mellyel dicső múltjáról szólunk s még dicsőbb jövőjéről ábrándozunk, nem változtatják meg a tények állását, s ki ezt figyelembe veszi, az belátja, hogy miután Európa ezen részét, melyen az osztrák birodalom alakult, nem egy nagy kompakt nemzetiség lakja, Európa ezen részében nagy állam, csak mint föderáció tarthatja fönn magát . A nagy hiba, melyet az osztrák kormány elkövetett, s mely azt, ha rendszeréhez ragaszkodik, elébb vagy utóbb bukásához fogja vezetni, abban áll, hogy ezt belátni nem tudta; a nagy hiba, melyet 49-ben mi követtünk el, s úgy látszik, elhatározó pillanatban most is elkövetnénk, abban, hogy erről akkor megfeledkeztünk, s ezt most sem akarjuk elismerni. Mi fog történni századok után»? – teszi föl Eötvös a nemzedékének legjobbjait méltán aggasztó kérdést – majd így folytatja: «ez az isteni gondviselésnek titka; de hogy a jelen pillanatban, mindaddig, míg Orosz és Franciaország jelen kiterjedését megtartja, Európa ezen részén, melyen élünk», – ismétli nyomatékosan – «csak nagy állam tarthatja fenn függetlenségét, azaz hogy csak nagy állam számíthat állandóságra, ez, nézetem szerint, minden kérdésen kívűl áll, s ebből azon következtetést kell levonnunk, hogy a jelen pillanatban a magyar nemzet sem törekedhetik józanul más után, mint hogy egy nagy, de a szabadság elvei szerint rendezett államnak része legyen, s abban, ha lehet az első, de mindenesetre kiterjedése és népének képességéhez illő helyzetet foglaljon el».63 Erre a szintén politológusi erényeket és nem kevés jogos önkritikát tanúsító – jó néhány elemében Kossuthéra emlékeztető – csak éppen, 62

Kossuth Lajos: Magyarország sírásói, Negyvenkilencz , 1867, 4 - 5. sz. (idézi és interpretálja Szabad im.

196.) 63 Eötvös József – Széchenyi Istvánnak, Pest, ápril 7-én 1859. Eötvös József: Levelek [Szerk., az idegen nyelvű leveleket ford., az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus]. Budapest, 1976, Magyar Helikon, Budapest, 296 – 297.

— 26 —


ráolvasásszerűen, az ellenkező végkifejletben reménykedő okfejtésre Eötvös az alábbi elemzéssel teszi föl a koronát: «Ha a birodalom szétbomlanék – mire meggyőződésem szerint semmi valószínűség nem létezik - helyébe vagy ismét egy nagy birodalom alakul, melybe az eleső olasz és német részek helyett a török birodalomtól elszakadt egyes tartományok, például Oláh- és Szerbország vétetnek fel. Vagy b, a nemzetiség elvei szerint (természetesen nem a históriai, hanem az etnográfikus határokat követve) egyes név szerint független országok alakíttatnak. Ha a birodalom fenntartja magát, ismét két lehetőség áll be. Vagy a, elveszti jelen területének egy részét, Olaszországot s talán Galíciát. Vagy b) legalább mi a határokat illeti, megtartja jelen állását”. Azaz a «legkisebb rossz» elve értelmében – bármennyire kevéssé lehet is bízni abban, hogy Ausztria, mihelyt szorultságából kivergődött […] egyszerre a magyar nemzet s az alkotmányosság buzgó pártfogójává fog válni» – felettébb célszerűnek látja «úgy elrendezni dolgainkat, hogy a rosszakarat, melyet Ausztriánál felteszünk, az eszközöktől fosztassék meg, melyek annak kivitelére szükségesek lennének».64 Más szóval megfelelő alkotmányos, intézményes és egyéb biztosítékok fejében s ellenében, maga is hajlik a kompromisszumra! Pontosabban – Ausztriával szembeni fenntartásai és geopolitikai természetű aggodalmai ellenére (vagy ez utóbbiak miatt) visszatér az 1848 februárjában szintén Széchenyihez intézett levelében olvasható szentenciáihoz: «Oroszországnak szomszédsága egyrészről, másikról saját helyzetünk s a szétfoszlási hajlam, mely külön nemzetiségeinkben rejlik, engem meggyőztek, hogy a monarchiának fennállása nem létünk feltétele ugyan, de olyvalami, mit nyugodt kifejlődésünk érdeke igényel, hogy tehát minden magyarnak kötelessége elkövetni mindent, hogy az egész, melynek egy részét tesszük, épségben tartassék».65 S ha valaki még mindig kételkednék abban, hogy későbbi súlyos elvi és politikai ellentéteik ellenére a magyar liberális nemesi reformnemzedék legkiválóbb képviselői – így Kossuth és Deák is – az egyik leglényegesebb kérdésben (a Szent Korona országai területi integritásának megőrzésében) mennyire egyetértettek s annak veszélyeztetettségéről, s a magyarság XX. századi sorsáról, ha másmás történelmi pillanatban is, milyen – Varga János kifejezésével – «kísérteties jövendölések»66 szakadtak föl bennük, az alábbiakban 64 65

Uo. 298. Ill.. 3oo. Eötvös József – Széchenyi Istvánnak, helymegjelölés nélkül, 28/2 (1848. február 28.) Eötvös im. 2o5 –

2o6. 66

Varga János: Helyét kereső Magyarország . Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó, 1o6.

— 27 —


Deák Ferenc sorait fogjuk idézni, amely ráadásul épp negyedszázaddal előzte meg nagy ellenlábasa, egykori barátja67 , Kossuth Lajos nevezetes, 1867. május 22.-én Párizsban keltezett Kasszandra- levelét68 : Deák 1842. novemberében Pesten fogalmazott, de csupán 1979-ben (!) publikált levelében maga is megállapítja, hogy a Habsburg Monarchiát csupán a dinasztikus érdek kapcsolja egybe, olyan heterogén államkonglomerátum, amelyet «a sors kénye, haragja vagy kedvezése egy csomóba öszve vetett»,69 képtelen az orosz expanziót – léte egyik korabeli értelmét – felfogni. Deák vitatja azon hiedelmet is, miszerint egy nagyobb európai konfliktus esetén a nyugati nagyhatalmak hajlandók lennének területi épsége garantálásáért pusztító háborút vívni Oroszországgal, amely a Monarchia szláv népeinek rokonszenvére is joggal pályázhatna. Majd fölteszi a kérdést: az esetleges háború befejezése után «Európa vajon szükségesnek látná-e a régi birodalom helyreállítását, mellyet rokonság, nemzetiség és kölcsönös szeretet kötelei ugysem kapcsoltak öszve soha, mellynek uralkodóháza soha nem bírt annyi morális erővel, lélekkel és energiával, melly reményt nyújthatna: hogy az éjszaki hatalom [Oroszország] ellen Európának védfala lehessen».70 «Sokkal nagyobb annak a valószínűsége» – írja Deák nevezetes leveléről szólva Varga János: Helyét kereső M agyarország c. 1982-es kitűnő könyvében –, «hogy a monarchia megdőltére Európa közbejöttével oly béke tenne pontot, amely Ausztria-Magyarország szláv tartományaiból vagy egyetlen államot, vagy két részből összetett szövetséges hatalmat, vagy pedig két külön szláv országot hozna létre»71 hiszen – bújik Deák maga is a mondai jósnő tunikájába, «bizonyosan több biztosságot nyújtanának Európának, mint most Austria»[sic!]. S hogy ez esetben milyen jövendő leselkedik a magyarlakta országrészekre s magára a magyar nemzetre? Deák nem késik a profetikus válasszal: «Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállóságukra s nemzetiségökre nézve; de hiszen ezekkel Európa mit 67

Ennek tanújeleit, az 1832 – 1836-os pozsonyi diéta kulisszák mögötti anekdotikus történéseire emlékezve, Pulszky Ferenc emígy örökítette meg: „Kossuth nézeteit […] később Deáktól tudtam meg […], kit ő esténként a Vörös ökörtől Magyar utcai lakására el szokott kísérni, ki előtt ily alkalommal sokszor élénken fejtette ki nézeteit Magyarország nagy jövője fölött «És miként hiszed te, hogy ily változás állhatna be?» kérdezte Deák. «Bármi módon» felelt Kossuth, «mit tudom én miként? Európai forradalom vagy háború által, de be fog következni múlhatatlanul.» Pulszky Ferenc: Életem és korom [S. a. rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus]. Budapest, 1958, Szépirodalmi Könyvkiadó, I. köt. 1o9. 68 Lásd Kossuth Lajos iratai. Nyolczadik kötet [S. a. rendezte Kossuth Ferencz]. Budapest, 19oo, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 3 – 17., és Deák Ferencz beszédei »1867 - 1868« [összeáll. Kónyi Manó]. Budapest, 1898, Franklin Társulat, 1898. 1 – 8. 69 Deák Ferenc levele Oszterhuber Józsefhez, Pesten November 1o.-én 1842. ; közzétette Sándor Pál: Deák politikai koncepciójához (Ismeretlen levele 1842 – ből), Történelmi Szemle , 1979/2. sz.[262 (263 – 275) 282]. Az idézett félmondatot lásd a 269 – 27o. lapon! (kötetben lásd Deák Ferenc kiadatlan leveleiből . Válogatta, jegyzetek kel ellátta és az előszót írta Sándor Pál . Budapest, 1992, Magyar Történelmi Társulat, 59.) 70 Uo. 272. (illetve 64.) 71 Varga János im. 1o5.

— 28 —


gondolna? Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésök nem ollyan, hogy ezáltal más nemzetek simpathiáját bírnák, - s valamint most [1842-ben] Európa nem igen törődik azzal, hogy az Európában lakó 6 millió oláh [román] miképpen van szétszórva, s eldarabolva, ugy akkor az ezen számnál is kevesebb és már eddig is elszórt magyarok sorsának tekintete Európát éppen nem gátolná politikai számolásában, úgy bánnának velü[n]k, mint tört számokkal, s oda vetnének bennünket, ahová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák»[…]72 * E látnoki szavak olvastán a kései krónikásban három, ismét egymással szorosan összefüggő, egymásból következő kérdés tolul (merül) föl: a, vajon, nagyjában-egészében nem ez következett-e be 1918 – 1920ban? b, vajha nem „csupán” annyi történt-e, hogy a geostratégiai sakktáblán a „magyarok” helyet cseréltek a „románokkal”? c, a deáki okfejtésből vajon nem az hámozható-e ki, ráadásul eléggé félreérthetetlenül, hogy – geopolitikai összefüggésben is – a magyarság mindenkori sorsa elválaszthatatlan (legalábbis jelentős mértékben függ) a románságétól – és vice versa ?

*

Anélkül, hogy e három nagyformátumú férfiú politikai vízióinak valamennyi részletére, hasonlóságaik és különbségeik finomabb elemzésére vállalkozhatnánk egy dologra mindenesetre fölfigyelhetünk: a XIX. századi magyar történelem Széchenyi mellett két legnagyobb hatású államférfia – Deák és Kossuth – szentenciáiban (ha kimondatlanul és módszeresen végig gondolatlanul is) tényleg ott motoszkál a magyar és román nép s a két nemzet sorsközössége, történelemfejlődésük és állami létük alakulásának kölcsönös összefüggése! 73 Az pedig az idézetekből 72

Deák uo.272. (illetve 64 – 65.) Ennek felismeréséhez, majd, később – kivált Kossuth esetében – az egymásra utaltság érzésének egyre letisztultabb-kiérleltebb megfogalmazásához nyilván hozzájárultak az 1848/49-es testvérharc véres eseményei, majd az emigrációs kori diplomáciai próbálkozások, titkos egyezkedési kísérletek részeredményei is. Ennek néhány nyoma: […] „a szláv néptenger által körülvett román nemzet, függetlensége érdekében , geográfiai helyzete által világosan a magyar nemzettel való szövetséges viszonyra van utalva”[…], Kossuth Lajos: Irataim… I. köt. 382. Még pregnánsabb – egyenesen egy ünnepélyes hangú politikai végrendelettel felérő – Kossuth alábbi mondata: […] „Ha van Két Nemzet, melly inkább mint más akármelly arra van hivatva hogy egymással a legszorosabb barátságban élljen, bizonyosan a Magyar s a Roumán az - ’s e kettő között ismét 73

— 29 —


vitán felül kiderül, hogy Deák és Eötvös sem marasztalható el valamiféle politikai vakságért a nemzeti érdekek hosszú távú félreismeréséért, netán elárulásáért amiatt, hogy - nem kevés vívódás, lelkiismeret furdalás után a legkézenfekvőbbnek látszó, s a nemesi nemzet jogérzékével, korábbi hagyományaival leginkább összeegyeztethetőnek tetsző kompromisszumos lépést – az 18 67-es kiegyezést – választották, belső kételyeik s a jövőt illető jogosnak bizonyult félelmeik ellenére. Annál is kevésbé, mert a Kossuth által hátborzongató pontossággal megjövendölt 1918 - 20-as összeomlás kezdetét jelző 1914. augusztus 12i angol - francia hadüzenetig, majd egy nappal később a Drina menti ütközetben a szerbektől elszenvedett vereségig eltelt - egy hónap híján fél évszázad – amely egyfajta történelmi haladék gyanánt «boldog békeidők»74 képében rögzült az utódok emlékezetében – a magyar történelmi fejlődés gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténetileg talán legsikeresebb, legdinamikusabb, legtöbb civilizatorikus eredményt hozó korszaka volt: ellentmondásosságában s geopolitikai kockázatosságában is impozáns igazi aranykor. * Ebben az összefüggésben pedig a temesvári „Levente-per” többszörös magyar (és román) kudarc: 1, sikertelen, botor módon és valódi körültekintés nélkül megszervezett összeesküvés, melynek résztvevői – tisztelet itt is a mindenkori kivételeknek -- a legelemibb óvintézkedéseket, alapvető konspirációs (és dekonspirációs) szabályokat sem ismerik, vagy nem tartják be 2, szociológiailag-társadalomtörténetileg, mert – mint értekezésünk második fejezetében bemutatni igyekeztünk – egy illúziónak bizonyuló vágyálom: a nemesi típusú , szerves és zökkenőmentes „polgárisulás” végpontja, ahonnan – máig élő konfúzióink és nemzettudati zavaraink kiapadhatatlan forrásaként – csupán minőségileg „lefelé”, egyszerűbb, de még kevesebb (csekélyebb) történeti, szociológiai és társadalomlélektani alappal bíró, szintúgy illúzórikus formációk irányába vezetett a „magyar fejlődés útja”: nyugat-európai jellegűnek remélt, szerves (egyszersmind kétségtelenül a Roumán az, mellyet jövendőjének minden érdeke arra utal, hogy a Szomszéd Magyar Nemzettel barátságos viszonyban élljen […]semmi s[em] bizonyosabb mint hogy Roumania nem lehet szabaddá, ha szomszédjában, a Magyar Kor[ona] [t]erületén a szabadság csakugyan elnyomatnék”[…] Kossuth Lajos – Vukovics Sebőhöz, San Francisco d”Albaro, Genua mellett, 1862. Február 15 k[örül], MOL, Vukovics iratok (R 116) 1. cs. 1. t. Közölte Borsi – Kálmán Béla: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Román – magyar nemzetpolitikai elgondolások és megegyezési kísérletek a XIX. században . Bukarest - Budapest, 1995, Kriterion Könyvkiadó – Balassi Kiadó, 187 ; 188. 74 Lásd legújabban Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században . Budapest, 1999, Osiris Kiadó. (Az I. fejezet címe: „Boldog békeidők”, u. .o. 14 – 23.) ; Estók János: Magyarország története 1849 1914. Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó, 119. ; sikeres képi megjelenítését ld. Botos János - Vértes Róbert: Boldog békeidők . Budapest, 2ooo, PolgArt Kiadó. (?)

— 30 —


radikális), ám öntudatlanul részben ugyancsak nemesi mintákat követő polgárság, majd szocializmust (helyesebben annak pannon változatát) építő „dolgozó nép”; rosszabb esetben – egyfajta „társadalomgyorsítóként” – a diktatúrától sem visszariadó „proletár nemzetköziség”, illetve annak önjelölt „hazai” nomenklatúrája. Még később, azaz napjainkban, az e – korábbi csaknem korlátlan politikai hatalmát gazdasági, hírközlési és kulturális dominanciába átmentő, illetve konvertáló – hivatalviselő párt-elit által indukált, diktált (irányított és ellenőrzött) ellentmondásos „szocialista polgárosodás”. Mindezek végösszegeként pedig amaz iránytűt, biztos alapot, követhető mintát vesztett, nemzettudatában elbizonytalanodott, majdnem tökéletesen atomizált, széteső konglomerátum, amit mai – rendszerváltás utáni – magyar társadalomnak hívunk. Aminek egyik igen sajnálatos (minthogy egyelőre semmivel sem pótolt) tünetcsoportja a XIX. századi vétetésű, úgy 1910 körül kijegecesedő sajátos magyar „úriemberség” (a méliuszi ’polgár- magyar’) értékvilágának, típusainak és hagyományának fokozatos kiveszése, elsorvadása, illetve torzulása. 3, De – minden látszat ellenére – a „Levente-per” Alexandru Vaida Voevod általi ’irredenta akció’ gyanánt való semlegesítése, majd mindaz „ami utána következett”: Nagy-Románia megszületése, a két világháború közötti központosító s dinamikus „nemzetépítő” törekvések, majd a Gheorghe Gheorghiu-Dej és Groza „Péter” nevével fémjelzett „népi hatalom évei”, s még kevésbé a ceauşescui „aranykor” – távolról sem tekinthető valódi sikertörténetnek. Nem az, és nem is lehet az, mert a román (s különösen az Ó-romániai) társadalom viszonylagos elmaradottságából következő korábbi kisebbrendűségi érzéseket az 1920as geopolitikai „csoda” csupán az ellentettjébe , a korlátlan, jóllehet csak részben megalapozott önbizalom-túltengésbe lendítette át: mi a szerencse fiai vagyunk, nekünk minden kockázatos „vállalat” sikerül, mi mindig minden megúszunk, hiszen – egy pár esztendővel korábban tevékenykedő neves román politikus megfogalmazásában: „A történelmi igazság az, hogy kedvező körülmények segítettek bennünket; de ugyanolyan bizonyos egy más(ik) történelmi igazság, hogy mi profitálni tudtunk ezekből a körülményekből, és kevés nép húzott adott körülményekből olyan nagy hasznot, mint mi. Éppen ebben a hozzáértésben és rugalmasságban rejlik a román nép géniusza, melyet megacéloztak a szerencsétlenségek, de soha sem törték vagy semmisítették meg a kegyetlen megpróbáltatások, melyeken keresztül ment”.75 Dimitrie (Mitică) Sturdza 1894-es – tehát még a kivételesen kedvező 1920-as geopolitikai csillagállás előtt született – szavai éppoly látnokiak, mint – ellenkező előjellel – Kossuth sajnos beteljesedett baljós víziói. Nem sokat változtatnak viszont sem Kossuth – bár taktikai elemektől sem 75 Vasile M. Kogălniceanu: Acte relative la 2 maiu 1864. Bucureşti, 1894. (Részlet Dimitrie A. Sturdza előszavából, uo. V.)

— 31 —


ment – 1862. február 15.-én papírra vetett próféciái érvényén, sem Iuliu Maniu szintén politikai megfontolásból született (tehát, vérbeli „profihoz” illően, szintén nem teljesen őszinte) 1918. november 14.-én Aradon magyar nyelven elhangzott jövendölései igazságtartalmán. Nem árt tehát ismét „szembesítenünk” őket egymással, annál is inkább, mert a két nép-és nemzet közötti alkuhelyzet – megint egyszer a látszat dacára -- ma (2005 elején) éppúgy fennáll, mint 1848/49-ben, 1867/68-ban, 1944/47-ben, vagy 1989/90-ben: A, „Ha van két Nemzet, melly inkább mint más akármelly arra van hivatva hogy egymással a legszorosabb barátságban élljen, bizonyosan a Magyar s a Roumán [sic!] az – ’s e kettő között ismét kétségtelenül a Roumán az, mellyet jövendőjének minden érdeke arra utal, hogy a Szomszéd Magyar Nemzettel barátságos viszonyban élljen […] semmi sem bizonyosabb mint hogy Roumania nem lehet szabaddá, ha szomszédjában, a Magyar Kor.[ona] [t]erületén a szabadság csakugyan elnyomatnék”76 (Kossuth, 1862) B, Maniu „Gyula” szavai pedig most (pár hónappal a 2004. május elsejei magyar csatlakozás után), és majd (remélhetőleg 2007.-ben vagy legkésőbb 2008.-ban bekövetkező román EU - betagozódással) nyerik el igazi értelmüket: „Meggyőződésem mindig az volt, ma sem változott, hogy ez a két nemzet mindig egymásra volt utalva s a jövőben még inkább egymásra lesz utalva. A közös veszedelmek nem múltak el, valójában csak ezután fognak felszínre jutni”77 (1918). Ebből is az következik, hogy valakik valamikor és valahol kezet kell, hogy nyújtsanak egymásnak. Ez azonban valószínűleg nem történhet meg a francia -német megbék élés koreográfiája szerint. S nem csak s nem elsősorban amiatt, hogy magyar -román összefüggésben hiányzik az a csaknem félévszázados, az amerikai tőkefelesleggel – az un. Marshall tervvel – finanszírozott, töretlen gazdasági növekedéssel egybekötött, s abból következő folyamatos életszínvonal emelkedés, amely a közeledést lehetővé tette.78 A legnagyobb buktató inkább az, hogy tudomásunk szerint Romániában és a nagyvilágban alig akad olyan felelős román értelmiségi, aki az 1920-as „túlnyerés” valódi kockázatait igazi mélységeiben valóban végig gondolta volna. Azt például, hogy nem – s még az iraki demokrácia-import következtében előálló, román szempontból ismét szerfelett kedvező geostratégiai konjunktúra ellenére sem – lehet a végtelenségig elodázni az 1990-es évek elején már megkezdődött, de általános tendenciává mégsem vált mélyreható és

76

Filológiai adatait lásd jelen fejezet 73. számú jegyzetében Filológiai adatait lásd az értekezés I. fejezetének 162. számú jegyzetében. 78 Vö. Borsi – Kálmán Béla: Pillanatkép. Két írás a geostratégia tárgyköréből . Budapest, 2003, Nyitott Könyv, 35 – 36. 77

— 32 —


őszinte román nemzeti önvizsgálatot.79 Azt, amelyet bár kényszerből, vontatottan és nem százszázalékosan a magyar historiográfia az 1960-as évek közepétől többé-kevésbé már elvégzett. Mert szilárd román önkép (identitás) nélkül valódi „nemzeti megbékélésről” csupán a politikusi diskurzusokban kerülhet sor, s nem a valóságban. E tekintetben még a 2007-re (rosszabb esetben 2008-ra) várható román EU-csatlakozás sem lehet panacea, hiszen csupán az immár nyolcvanöt esztendős államnemzeti reflexeket programozná át kissé, ám máról holnapra megszüntetni nem tudná. A „Trianon-szindróma” ugyanis ettől még sem magyar, sem román szempontból nem szűnne meg. Valahogy úgy, ahogy azt két magyar értelmiségi (egy tökéletesen ignorált és egy reflektorfényben élő) gondolta-gondolja. Ilyenformán: a, „meg kell említenünk azt a problémát, amely erősen szembeállítja az urbánus és a népies tábort, azaz ezeken belül is több rétegződést teremt; ez a trianoni béke következményei nemzeti identitásunkra és jövőnkre. Ha nem nézünk szembe a realitásokkal, akkor olyan elképzelések, mint a határok légiesítése a jövő Európában, éppúgy kudarchoz vezethetnek, mint a háború [t.i. a II. világháború] után. Trianon örökségét humanista alapon feldolgozni lehetetlen és egyben veszélyes illúzió is. A mélységes igazságtalanság útján birtokba jutott utódállamokat rossz lelkiismeretük továbbra is inkább a kisebbségek elnyomására s a problémák elbagatellizálására fogja hangolni. Egy hasonlóan igazságtalan békediktátum következményei Nyugaton se lehetnének kezelhetőek. A járható út80az irredentizmus és egy felelőtlen önfeladás között rendkívül keskeny”. ; b, „Trianon ma is rombol. Nem csupán egyetlen nemzedék életének kétharmadát rabolta el, hanem azóta is, újból meg újból elrabolja minden magyar generáció közéletének – értelmi és érzelmi erőfeszítéseinek – kétharmadát. Minden nemzedék az elveszített kétharmad bűvöletében él, visszaszerezni nem lehet, lemondani róla nem szabad. A trianoni méreg beépült az agysejtjeinkbe, gyermekeink már ezzel a méreggel születnek, mi pedig ezzel halunk meg… ’halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen’, ahogy a költő mondta volt. Trianon a jóvátehetetlen igazságtalanság klasszikus példája. Politikai főiskolákon tanítani kellene – talán valahol tanítják is! – hogyan kell leigázni egyetlen régiót egyetlen tollvonással. Nem kell más hozzá, csak a térképrajzolók ördögi fantáziája. Egy ország veszített, körös-körül sok ország legalább öt- hat! – nyert. Egy ország változtatna, sok ország – legalább öt-hat! – úgy fél minden változástól, mint a tűztől […] ami akkor [Versailles-ban] történt, az ma is roncsolja a lelkünket, attól ma is beteg a 79

Lásd ehhez például Constantin Iordachi – Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989 – 1999), Replika , 41 – 42 szám, 2000. november, 165 – 194. Című kitűnő összefoglalóját. Vö. Borsi – Kálmán Béla: A román – magyar ellentétek gyökerei. A megbékélés lehetőségei. (Vázlat) , in: Borsi – Kálmán Béla: Kérdések és álkérdések, im . 31 – 84, 179 – 191. 80 Vajta Dénes (Bécs): Száguldó fogatban… Magyarság és identitás, Magyar Nemzet , 1993 április 24., 15.

— 33 —


magyar politika, attól ma is nyilvánvaló kisebbségi tudattal politizál, időnként gőggel, arroganciával takargatva ezt, nemcsak a határon túli magyarság, hanem maga Magyarország is. Trianon logikája: amit egy gyengétől elveszel, oszd szét öt-hat másik gyenge között, és nyugodt lehetsz, hogy az eredmény tartós lesz, vagy legalábbis önerő nem fog változtatni rajta”.81 Mielőtt azonban végképp beleringatnánk magunkat a „nagy vesztes” versus „erkölcsi győztes” andalító öncsalásába, vagy ismét belegabalyodnánk az „egyedül vagyunk” délibábos (s egyben önfelmentő, sőt önsors-rontó) igézetébe, nézzük most meg – valamiféle mementó gyanánt is - , miként vélekedett minderről alig másfél hónappal halála előtt az egyik legérzékenyebb kortárs, Kaffka Margit – 1918. október 12.én, szinte már stílszerűen Temesvárott keltezett, serdülőkorú fiához intézett levelében: „A béke csakugyan közel van; elég szomorú béke. A háborut elvesztettük, ahogy azt sokszor jósoltam, sajnos nekem volt igazam. Az ántánt se jobb, mint mi lettünk volna, ha mi győzünk (nem mi, hanem a háborut intéző dísz -emberek), minden győző gonosz, s ahogy mibántunk [sic!] románnal, orosszal, szerbbel, ugy bánnak most velünk. Magyarország területe nem maradhat a régi épségben, de ezen ma már késő sopánkodni, inkább azon legyünk, hogy a megmaradt kis magyar szigeten igazi rend, becsületes munka, népuralom (demokrácia) legyen és helyes igazságos törvények megakadályozzák, hogy megint azok legyenek uralmon, akiknek müve ez a pocsék 5 év volt s akik készek volnának 20 év mulva „bosszu” cimén vagy más cimen megismételtetni a szegény emberiséggel. Ez a ti dolgotok lesz, hogy ne engedjétek: dolgozni, élni kell a hazáért, nem meghalni82oktalanul és fiatalon abból nincs semmi haszna, - hiszen most láthatod”. Mindezek a különböző korokból, egymástól nagyon eltérő jellemű és felfogású emberektől származó vélemények (s természetesen az 1920 – 2005 közötti korszak Közép-Kelet-európai történelmének fő tendenciái és tanulságai részleges ismeretében) mégsem az látszik a legfontosabb kérdésnek, hogy vajon Wesselényinek, Kossuthnak, Telekinek, Bălcescunak, Ion és Dumitru Brătianunak, Alessandru Papiu Ilariannak, avagy Hohenzollern Ferdinandnak, Alexandru Vaida Voevodnak, netán Márton Albertnek, Niamessny Mihálynak, Nosek Broniszlávnak, esetleg Virgil Economu ezredesnek volt-e „igaza” – hiszen a teljes (történelmi) igazságnak talán még egy Ószövetségi próféta sem volt birtokában. Annak feszegetése sem túl szerencsés (noha megkerülhetetlen), hogy – objektíve (sine ira et studio) – melyik nemzet- és társadalomfejlődés volt 81

Markó Béla: Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről, ÉS, 2004. január 16., 3. és 12. (az idézet a 3. lapon, lásd még Heti Válasz , 2004. január 16., 59 – 63.) 82 Kaffka Margit – fiának, Fröhlich Lászlónak, Temesvár, 1918. október 12., idézi – korabeli helyesírásban -- Rolla 1983, 177. (az én kiemelésem! – B-KB,; a levél befejező mondata: „Ölel nagy szeretettel – Édesanyád”)

— 34 —


(van) közelebb – s ha igen, melyik elemében? – az üdvösnek tekintett nyugat-európai (francia) mintához, és – napjainkban – melyikük illeszthető jobban, szervesebben, könnyebben az európai inte gráció (az „európai álom”83 ) az elmúlt félévszázad során kijegecesedett alapstruktúráihoz (mert ez az egymásra mutogatás és felelősségáthárítás prolongálásához vezethet), hanem a helyes kérdésfelvetés – ismét az európai történelemfejlődés már említett ingamozgásának törvényszerűségét feltételezve – úgy hangzana: ki lehet-e kerülni, át lehete ugrani („meg lehet-e úszni”) egy kézenfekvőnek (tehát a legkevesebb erőfeszítéssel megvalósíthatónak) látszó történelemfejlődési szakaszt? Vagy bele kell törődni abba, hogy ha vannak is „nagy ugrások” a történelemben, azok jobbára hátra (vissza)felé vezetnek, alig jóvátehető felfordulással, a korábbi gazdasági, társadalmi és mentális szerkezetek szétzúzásával járnak (az „átrendezésre” ítéltetett ’birodalmak’ határainak kérdését84 most nem is említve), s inkább visszavetik, semmint előmozdítják az egyedül üdvösnek tekintett „fejlődést”? A mindenkit megnyugtató választ természetesen nem ismerjük, de maga a kérdésfelvetés mégis más megvilágításba helyezheti mind az „ezeréves magyar birodalom” (s benne a szervesnek, és folytathatónak remélt „nemesi polgárisulás”) illúzióját , mind a Duna-konföderációs tervezgetések kudarcát , mind pedig a román nemzetállami (államnemzeti) törekvések további erőltetését. Sőt, némi jóindulattal a temesvári „Levente-per” fő-és mellékszereplőinek 1920-as hiábavaló erőfeszítéseire is vethet egy cirógató (irgalmas) fénynyalábot.

*

Zugló, 1997. május (Javítások, kiegészítések, jegyzetek: Zugló - Párizs, 2ooo. szeptember – november, Zugló 2004. december – 2005. január)

83 Lásd erről legújabban Walter Schwimmer: The Eur opean Dream [Foreword by Chris Patten]. London – New York, 2004, Continuum 84 Lásd erről például – ismételten - Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria Magyarország szétrombolása [ford. Jászay Gabriella és Körmendy Marianna]. Budapest, 1990, Minerva – Atlantisz (Medvetánc), vö. Jean Nouzille: Histoire de frontières L’Autriche et l’Empire ottoman. Paris, 1991, Berg International („Faits et Représentations”)

— 35 —

Borsi-Kálmán Béla: EPILÓGUS (1)

Recommend Documents