Magyar Polgári Együttműködés Egyesület (KI)ROBBANÓ KÖLTSÉGVETÉS Konferencia, 2005. november 26. MARTONYI JÁNOS: BEVEZETŐ Rendkívüli ország, amelyben élünk. Három esztendeje működik a gazdaság lényegében költségvetés nélkül, a költségvetési fegyelem minimuma nélkül. Három éve működik úgy, hogy az ország nyolc-kilenc-tíz százalékkal többet költ, mint amennyit megkeres. Egy valamirevaló családi háztartás feltehetően már felbukott volna. De ez az ország így is működik, sőt, finanszírozzák, döntően kívülről. Folyamatosan jutunk kölcsönhöz, hitelhez. Az igazi kérdés, hogy ez a Titanichoz, vagy fal felé rohanó vonathoz hasonló állapot meddig tart, meddig lehet ezt büntetlenül megtenni. Kik azok, akik fel tudják hívni a figyelmet arra, hogy ez így a végtelenségig nem mehet tovább? Ezt megteszik a közgazdászok, megteszik az elemzők, itthon, külföldön. A hazai közgazdasági vélemények között párthovatartozástól függően sincs nagy különbség, hiszen többé-kevésbé minden elemző ugyanazt mondja. Lehet, hogy egy kicsit más politikai következtetést von aztán le az elemzéséből, de az elemzések jóformán ugyanazok. Mindenki tudja, hogy ez így nem mehet tovább. Kérdés, hogy ki avatkozhat be. Amikor annakidején egy konferenciánkon arról beszéltünk, hogy mi lehet a hozama az Európai Unióhoz való csatlakozásunknak, magam azt húztam alá, hogy egyfajta külső kontrollt kaphat a jogállamiság. Arról nem szóltunk, hogy az EU-hoz való tartozás valószínűleg a víz felszínén tartja az országot, akkor is amikor már elmerülne, vagy elmerülhetne. Sokan mondják azt velem együtt, hogy ha Magyarország 2004. május 1-én nem vált volna az Európai Unió tagjává, akkor bizony már bekövetkezett volna valami nagyobb baj. De így – egy darabig, persze – olyan hitelünk van a világban, hogy ez a baj eddig nem következett be. A következő külső kontroll az, hogy szól-e valamit Európa, az európai intézmények, az Európai Bizottság, és így tovább. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mit akar tőlünk Európa? Valószínűleg a saját javunkat akarja: az elmúlt hetekben többször elhangzott, hogy ha van valami, ami elementáris magyar érdek, akkor az, amit az Európai Bizottság mond. Velük szemben legfeljebb egy kérdést lehet feltenni, hogy miért nem mondta ezt korábban, és mért nem mondja most is határozottabban? Az ő funkciója ugyanis az, hogy figyelmeztessen minket arra, ha már erre magunk képtelenek vagyunk, hogy ha nem történik valami, akkor egy sokkal kegyetlenebb szankció lép be, a piac szankciója. Hisz az európai intézmények feladata éppen az, hogy ezt elkerüljük. A piac ugyanis irracionális és mindent túlreagál. Ha egyszer reagál, akkor nagyon reagál. Hát ezt kellene elkerülni. Adatokat nem mondok, hiszen előadóink azokat pontosabban tudják, illetve helyesbítek: ők sem tudják. Hiszen Magyarországon ma semmit nem lehet pontosan tudni, és ez az igazi baj. Nincs alapos pénzügyi elemzés többé-kevésbé tiszta, többé-kevésbé hozzáférhető, többé-kevésbé megbízható adatok nélkül. Ma senki nem tudja ebben az országban, mi mennyi, megszűnt a hiteles statisztikai adatszolgáltatás – a személyi hétteret ismerjük. Ennek ellenére előadóink hitem szerint kísérletet tesznek a helyzet elemzésére BOD PÉTER ÁKOS: FINANSZÍROZÁS ÉS NEMZETKÖZI ÖSSZEFÜGGÉSEK A konferencia címválasztása szójáték: utal arra, hogy a kormányzat néhány nagyon agilis képviselője kirobbanó gazdasággal érvel. Ennek a hátterében természetesen érdemes megnézni, hol tart a magyar államháztartás. A gazdaság állapotát viszonylag könnyű megállapítani. Vannak bevett mutatók, ezek többé-kevésbé helytállóak. Tudjuk, hogy a nemzeti össztermék, az a bizonyos mitikus GDP és más mutatók alapján le lehet írni a gazdaságot. A pénzügyi helyzetet is le lehet írni, hiszen a befektetők, akik kölcsönadják a pénzüket, elemeztetik az illető országot, amelynek az adósságpapírjait elfogadják egy évre, öt évre, tíz évre. A mi besorolásunk egy olyan skálán, amely a 3A-tól, a csillagos ötöstől, a B-n keresztül ( 3/4 ) a D-ig terjed, jelenleg A-, ami nem olyan rossz. Hozzá kell azonban tennem, hogy 2001től ez a besorolásunk, miközben Magyarország belépett az Európai Unióba és minden tagország egyet-kettőt feljebb lépett. Teljesen nyilvánvaló, hogy az EU-s tagságot a nemzetközi pénzpiac stabilizáló tényezőnek tekinti. Így ha Magyarország maradt ott, ahol 2001-ben volt, akkor relatíve hátrább csúszott. Szlovákia jelenleg „A” besorolású, mi „A-„. Nem gondoltunk volna öt-tíz évvel ezelőtt arra, hogy Szlovákia megbízhatóság szempontjából elénk kerül. De nézzük a költségvetést. A helyzet nagyon különös, mert kevesen látnak bele a költségvetésbe. Belelát nyilván a magyar kormány és a Pénzügyminisztérium, elég sokat tud a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Számvevőszék, és miután az Európai Uniót rendszeresen tájékoztatnunk kell, sokat tud az Unió. A négy szereplőből az egyik, a pénzügyminiszter így látja, és a másik három úgy látja. És elég egyformán látják, hogy itt súlyosabb gondok vannak annál, mint amit a propaganda elénk tár. Vajon mi az oka annak, hogy a kormányzat a gazdaság helyzetével kampányol akkor, amikor ez a helyzet optimistán megszámolva is legfeljebb jó közepes? A németekhez képest gyorsabban növekszünk, de az összes többi, hasonló helyzetű országhoz képest hátul állunk. Én két magyarázatot találtam. Az egyik, hogy a kormányzat belekényszerítse a maga ellenzékét a fanyalgó szerepbe. Mégiscsak jobb a szép kilátásokkal és a kedvező helyzettel érvelni, az ellenfelet az ellendrukker szerepébe beszorítani. Miközben a fogyasztás növekszik, tavaly 200.000 új autót vettünk, tehát a kormányzat propagandáját akár alá is lehet támasztani. A másik cél, hogy eltereljék a beszélgetést arról, ami a kormányzat elemi felelőssége: ez az államháztartás. Hogy a magyar export hogyan alakul, sok mindentől függ,
2 legkevésbé a gazdasági minisztertől. Ami azonban a kormányzaton múlik, az adó beszedése, a közpénzek elköltése, és ha van deficit, annak a finanszírozása. Ezért ha két észérv van amellett, hogy ide terelték a szót, akkor észérv szól amellett is, hogy tereljük csak vissza a költségvetésre és annak az állapotára. A költségvetés nemzetközi összefüggéseit és finanszírozásának bemutatását vállaltam magamra. Egy mondatot arról: hogyan jutottunk idáig? Az államháztartás hiánya a nemzeti össztermék hat-tíz százaléka között mozgott az elmúlt négy évben és ott megrekedt. Az ős hiba 2002-ben történt, amikor Medgyessy Péter volt a kormányfő és a jóléti rendszerváltozást hirdette meg. Ugyanakkor Magyarország és a társnemzetek előtt egy egészen más történelmi feladat állt. A kérdés nem az volt, hogy kell-e nekünk az Európai Unió, a magyarok többsége is elfogadta, hogy kell. A nagy kérdés az volt, hogy mit hoz ki ebből az illető ország? Hogy mire kell nekünk az, ami egyébként jönni fog. A 2002-es kormányzat tehát tehette volna azt, hogy folytatja a felkészülési folyamatot, amely megindult a Széchenyi-tervvel és más formákban, hogy a magyar társadalom, az állam a lehető legtöbbet hozza ki az elkerülhetetlen Uniós tagságból. Ezt a Medgyessy kormányzat elmulasztotta, és nem stratégiai központú, nem versenyképesség központú intézkedéseivel beleragadt egy lehetetlen és a jövőt megterhelő államháztartási hiányba. Most sem az a kérdés, hogy kell-e nekünk az Euro, lehet-e Euron kívül élni, hiszen az Euro jön, az unió hivatalos pénzneme. Mind a tíz ország köteles áttérni rá. A kérdés csak az, hogy a magyar nemzetgazdaság mikor tér rá hivatalosan az Eurora és milyen árfolyam mellett fog áttérni. Erről egy szó nincs Magyarországon, holott ez az igazi nagy kérdés. Gondoljunk bele, hogy a 60.000 forintos nyugdíj, ha 200 Ft lesz egy Euro, akkor érhet 300 Eurot, és ha 300 Ft-ot kell adni egy Euroért, úgy térünk át, akkor érhet 200 Eurot, és úgy marad. A 20 milliós lakásunk érhet 100.000 Eurot vagy érhet csak 70.000-et. Ezekről nem sok szó esik, hanem rákerült az ország egy olyan útra – 100 napos program, és a többi – ami zsákutcának bizonyult. Négy pártból három megszavazta a jóléti intézkedéseket. Például: tényleg megkapta az oktatás az 50 százalékos béremelést és fel lehetett tölteni tanársegéddel, adjunktussal olyan álláshelyeket, amiket addig nem, talán vagy 30.000 állást a magyar állami szektorban. De miután ez fenntarthatatlan növekedési ütem, a mostani szigorítások miatt el kell valakiket bocsátani, talán azokat, talán másokat, ugyanabból a struktúrából. A magyar adófizető talán örül, hogy jobban megfizetett 800.000 állami alkalmazottal áll szemben, de nem úgy tették fel akkor a kérdést, hogy hajlandó-e ezért adót is többet fizetni? Ezért az adóemelés helyett a deficit töltötte ki ezt a rést, és ez a deficit az, ami most a legfőbb gondot okozza. Bárhogy számolom, az állam nem költ most többet, mint a nemzeti össztermék kettő százaléka, miközben a deficit 6-9 százalék volt az elmúlt években. Tehát nincs olyan oksági összefüggés, hogy most azért csúszhat az Euro bevezetése, mert túl sok autópályát építünk. Egy hungarikum áll előttünk, sajátos, különös helyzet: úgy nagy az államháztartás hiánya, hogy nincs olyan terület, amelyik ennek a deficitből adódó többletköltekezésnek a támogatottja lenne. Egészségügy, oktatás, katonák, egyik sincs rendben, mindenki kórusban mondja, hogy nem jut elég pénz. Az első sajátosság, hogy úgy sikerült elkölteni az elmúlt években egy halom pénzt, hogy nincs nyoma, nincs haszna. Most is, a jövő évre a központi költségvetés 7.000 milliárd Ft kiadást tartalmaz, míg bevételként 5.500-at. Nincs olyan magyar vállalat, amelyik sokáig tudná csinálni, hogy minden bevett 100 forintra 116-ot adjon ki. A másik sajátosság, hogy ez a deficit beragadt. A tíz új csatlakozó ország között van olyan, ahol meglódul a hiány, aztán visszanyomják. Van olyan is, ahol költségvetési többlet van, ilyen Észtország. A magyar államháztartásnak utoljára 1990-ben volt enyhe többlete. A harmadik sajátosság, hogy a számok, melyeket a kormány maga elé tűzött, soha nem teljesültek. Az exportot a gazdaság diktálja, a kormányzat befolyásolhatja, de nem tud felelősséget vállalni. A költségvetésért azonban felelősséget kell vállalni, ha a költségvetési törvény nem teljesül, akkor egy rendes országban pótköltségvetésben felhatalmazást kérnek a jogszerű gazdálkodásra. Erre az utolsó négy évben, de hosszú idő óta sem került sor. Magyarország az utóbbi időben a túlzott deficit eljárás keretében két figyelmeztetést is kapott az Európai Uniótól. Nézzük meg, ez az eljárás pontosan mit jelent. A megállapodás, amit 2004-ben kötöttünk az Unióval, úgy szól, hogy középtávon az államháztartás legyen egyensúlyban, de ha nincsen, akkor a deficit ne legyen több három százaléknál. A cél tehát nem a három százalék, a cél az egyensúly. Ez persze nagyon nehezen teljesíthető, de elfogadható a három százaléknál kisebb és ott tartott deficit. A magyar államháztartás állapota pedig nem a szuverenitás része, hanem – sok más üggyel együtt - közös érdekű ügy. Magyar részről az szokott azonnal szóba kerül, hogy lesz-e büntetés. Ez tipikus magyar gondolkodás: nem az a kérdés, hogy jó-e, amit teszünk, vagy nem, jogszerű-e vagy sem, hanem hogy megcsípnek-e minket. A kormányzat nagy megkönnyebbüléssel szokta elmondani, hogy nem lesz büntetés, amivel egyébként élhetnének: letétet elhelyezni, bírságot befizetni. Valóban, ilyen büntetést Európa még soha senkivel sem alkalmazott. Tagország még sosem került ilyen helyzetbe – vagy ha került, akkor elérte, hogy a szabályok megváltozzanak, hogy ne kelljen büntetni. A szabályok merevek, de nem ésszerűtlenek, ezért azokat meg lehet változtatni. Egyet azonban nem lehet tenni: azonnal kiskaput keresni és meglógni a résen, mert utánanyúlnak és nyakoncsípik. Ez történt Magyarországgal most, amikor kiderült, hogy az államháztartás hiánya nem csupán nagy, amit tudtunk, de nagyobb annál, ahogy lejelentették, és bizonyíthatóan nagyobb lesz annál, mert a most elfogadott költségvetés tovább távolít minket. A bírságlistán a következő fokozatok vannak: Először van a csöndes figyelmeztetés, ez megtörtént. Aztán van a nyilvános figyelmeztetés és ajánlás, ebből most kaptuk a másodikat. Utána vannak különböző joghelyeken olyan utalások, hogy többségi szavazással fel lehet kérni az Európai Beruházási Bankot, hogy vizsgálja felül az illető országgal folytatott hitelpolitikáját. Magyarul: ha egy ország nem tartja be a pénzügyi szabályokat, akkor ne kapjon hitelt. Most nálunk a budapesti 4-es metrónál az EBB van kigondolva finanszírozónak. Ha nem finanszírozza, akkor lehet adóból finanszírozni, csak akkor ezt az adót be is kell szedni. A kohéziós alapokból az olyan ország részesedhet, ahol az átlagjövedelem nem éri el az EU átlag 90 százalékát – ez ránk igaz – és nem áll deficit eljárás alatt. Mert akkor 2
3 nem nyitható új projekt. A legvégén van a bírság, a letét, és ha még mindig nem javítja meg az illető ország a viselkedését, akkor az átalakul büntetéssé. Ezt az utat még nem járta végig senki, Portugália sem, mert az ország, amelyik kapni szeretne az Uniótól, nem engedheti meg magának, hogy ne tartsa be a szabályokat. Németországra szoktak ilyenkor hivatkozni, de téves az összehasonlítás. A német államháztartás hiánya is meghaladja a három százalékot, de ott nem mondják, hogy dübörög a gazdaság. Ott gondok vannak, de a deficit nem hét százalék, mint nálunk, hanem csak 3.7. A kettő között hatalmas különbség van. Egyébként a német koalíciós kormány most összerakott egy 35 milliárd Euros csomagot, hogy visszavigye az országot a 3 százalék alá. Végül pedig alapvető különbség, hogy Németország a nemzeti össztermék egy százalékát befizeti az Unióba, és ebből kap a másik tizenvalahány, mi is. Ha Németország nem fizetné be ezt a pénzt, akkor nem volna a három százalékkal problémája. Mi azonban kapni szeretnénk az Unióból, elég sokat, ezért nem tudunk a német esetre hivatkozni. Végül nekem van egy deja vu, láttuk már érzésem is. Láttunk már olyat a kádári korszak széteső szakaszában, amikor Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba, hogy az egypárti kormány meghamisította a pénzügyi mutatókat és a külső adósságállományt. A nemzetközi pénzvilágban ilyen csúnya szót nem használnak: misreporting, téves adatszolgáltatás a neve. Ez tartott egészen addig, amíg a többpárti választásokról meg nem állapodtak, akkor ki kellett mondani, hogy nagyobb a tényleges külső államadósság. Persze Magyarország akkor nem volt jogállam, az okirathamisítók ellen nem indult bírósági eljárás. Mindenki azt gondolta, hogy az új rendben a köztisztviselők nem fognak az adatokkal manipulálni. A közérdekű adatokat törvényes védelemben kellene részesíteni, nyilvánosságra kell hozni és a meghamisításukra szankciót rendelni. A politikai szankció nyilván nem elég, mert a nagyközönség nem látja át a történteket, a különböző elszámolási módokat. Az is deja vu nekem, hogy a kormányzat a jövőt aggály nélkül betáblázza. Akkor az adósságcsinálás volt az egyetlen mód, a nyolcvanas évek elejéig viszonylag alacsony volt a kamatszint. Gyorsította az eladósodást, hogy így lehetett az államháztartás hiányát kipótolni, azt alapvetően a külföld finanszírozta. Most is látjuk a jövő betáblázását, és most sem tudjuk pontosan ennek a következményeit. Itt vannak ezek a PPP programok, állam által finanszírozott, magáncégek által épített iskolák, börtönök, autópályák és egyebek. Nem ismerjük a szerződéseket, nem tudjuk, hogy a következő kormányokra, az adófizetőkre milyen terheket ró. Csak sejtjük, hogy hosszúidejű elkötelezettséget jelentenek. Itt vannak az előnytelen áramtarifák, amik a Horn-i privatizáció azonnali bevételkényszerével egy későbbi, 15-17 éves túlfizetést állított szembe. Most is vannak ilyen kísérletek: repülőtéri privatizáció (ki fizet még decemberben?), a gumigyárnak adandó hosszúlejáratú adókedvezmények és egyebek. Ez éppen úgy megterheli a jövőt, mintha kiadásban kötelezné el magát a pénzügyminiszter. A most meghirdetett többéves adókedvezmények is a következő kormány és a jövő költségvetései terhére mondanak le állami bevételekről, miközben a deficit fenntarthatatlanul nagy. Most hirdették meg több évre a minimálbér emelését, ami végső soron egy költség, nem (csak) szociálpolitikai kérdés. Mindez az igyekezet arról kívánja elterelni a közfigyelmet, hogy ez a 2006-os költségvetés a maga tervezett 7 százalékos deficitjével nem közelíti Magyarországot az Európai Unióhoz, hanem távolítja. A magyar közvélemény nincs felkészülve arra, ami vár rá, és nem néz szembe a helyzettel. Az állammal szemben olyan várakozások vannak, amelyeket nem lehet teljesíteni. További támogatást, további jóléti lépéseket vár mindenki, örül az ígéreteknek, ugyanakkor ez a megrekedt, nagy államháztartási hiány nem tartható fenn. 800-900 milliárd Ft megy el csak a kamatszolgáltatásra, olyan időszakban, amikor történelmileg alacsony a kamatszint, 2 százalék az Európai Központi Bank kamata. Ez azt üzeni, hogy lehet adósságot csinálni, lehet a hiányt finanszírozni. Pedig nemcsak az Unió keze inthet meg minket, hanem a pénzvilág láthatatlan keze is. Mind a kormányzásra készülő erőknek, mind a vállalkozóknak, mind a háztartásoknak fel kell készülniük arra, hogy a 2006-os év nem ennek a költségvetésnek a keretében fog teljesülni. Jobb, ha tudjuk, hogy más költségvetésre lesz szükség. A közvéleménynek szembe kellene néznie azzal is, hogy az elmúlt időszakban az állam szerepéhez túl sok illúziót fűzött, s ez az állam a várakozások jelentős részét képtelen lesz teljesíteni. Közgazdaságilag bizton állítható, hogy lesz egy törés, és ha ez a cezúra minél előbb jön, annál kevesebb kárral lehet a racionalitás felé visszalépni, beleértve az Euro mielőbbi bevezetését is. CSÉFALVAY ZOLTÁN: AZ ÁLLAM GAZDÁLKODÁSI VÁLSÁGA Tavasz óta vita van Magyarországon arról, hogy a gazdaság töpörödik vagy dübörög: avagy milyen a gazdaság jelenlegi állapota? Mind a kettőben van igazság. Ha az exportot, általában a gazdaság termelő szektorát nézzük, ott találunk egy szolid növekedést. Másrészt halljuk és tapasztaljuk, hogy a költségvetésnek nagyon nagy problémái vannak. Vállalkozók ma már látnak egy hatalmas, 100 milliárdos körbetartozást is, amit a következő kormánynak majd szintén kezelnie kell. Talán egy harmadik szó írhatná le legjobban a helyzetet, amit egy vállalkozótól hallottam, aki azt mondta: az állam van gazdálkodási válságban. Egy gazdálkodási válság tehát, amit átélünk. Ezt jól jelzi az államháztartás hiánya, amit évről-évre betervez, aztán még túl is lép a kormány. A magyar gazdaságnak két nagy baja van. Az egyik, ami Nyugaton is tapasztalható, egy olyan növekedés, amiben nincsenek új munkahelyek. Pedig a szociális problémákat is a foglalkoztatottság oldaláról lehet és szükséges megoldani, nem pedig valamilyen újraelosztással. A gazdasági növekedés örömtelen is. Nemcsak azért, mert szomszédaink gyorsabban növekednek, hanem azért is, mert csak a gazdaság globális része növekszik, a multik növekednek. Az általuk előállított értékben nagyon kicsi a hazai rész, ami viszont javarészt adósságból jön létre. A nagyberuházásokat az államháztartás hiányából finanszírozzuk, bár a hiánynak is csak egy töredéke jut fejlesztésre. Pedig egyszerű és racionális szabály, hogy csak annyi lehet az államháztartás hiánya, mint amennyit beruházásra fordítanak. 3
4 Örömtelen ez a növekedés azért is, mert a jövőre terheli át a költségeket: tulajdonképpen feléljük a jövőt. Valószínű, hogy a most PPP-ben, magánberuházásban, állami kötelezettségvállalással épülő autópályák és egyebek jövőre 45 milliárddal, összességükben több mint 600 milliárddal terhelik majd az éves költségvetéseket: a pontos számok ismeretlenek Örömtelen a növekedés azért is, mert egyensúlytalan körülmények között megy végbe, egyre nehezebben finanszírozható. Könnyű elképzelni, illetve kiszámolni, hogy a jövőre adósságszolgálatra, kamatokra költendő 833 milliárd Ft mit jelentene például autópálya km-ben. Vészesen közeledik az adósságállomány az u.n. Maastricht-i kritériumhoz, a GDP 60 százalékához is. Mivel a magyar államadósságot külső forrásokból finanszírozzák, nagyon sok minden függ a nemzetközi mozgásoktól, a magas államadósság ezért is nagyon veszélyes lehet. Örömtelen a gazdasági növekedés azért is, mert folyamatosan elmaradnak a ma már mindenki, főleg közgazdászok által követelt reformok. Persze ez a szakma szeret nagy műtétekben gondolkodni: a megoldásnál azonban valószínűleg kisebb lépésekre is szükség lesz. A legfontosabb és legszükségesebb talán már 2006 közepén az államigazgatás, az önkormányzati rendszer átszabása. Ami itt most 116 lépésként elindult, ezeken a rendszereken gyakorlatilag semmit sem változtat, semmit nem old meg, csak az elosztás arányait módosítja. Örömtelen végül a növekedés azért is, mert mindaz, amit az Uniótól vártunk, módjával teljesült, ha teljesült. Az elnyert pályázatokat is egy terjedelmes, bürokratikus intézményrendszeren keresztül bonyolítjuk le. 28 intézmény van, amely központi szinten csak a pénzek elosztásával foglalkozik. Egy uniós forint költségre valahol 15-20 fillér között lehet, kezdve alulról ott, hogy a pályázó valakit megbíz, hogy kidolgozza a pályázatot, hitelt is kell felvennie, majd jön az állami bürokrácia és a többi. Nem egy olcsó pénz ez, nagy költségei vannak és ráadásul nagyon lassan jut el a valódi felhasználóhoz. Költségvetési szempontból van ennek egy szemmel látható és a 2006-os költségvetésben meg is fogható kiszorító hatása. Az uniós pályázatok, az azokra fordítható összegek és az uniós fejlesztési célok kiszorítják a költségvetésből az ágazatok egyéb, belső céljait és azok finanszírozását. A Gazdasági Minisztérium például saját forrásból gyakorlatilag csak kamattámogatásokat, kedvezményes hiteleket ad a kis- és középvállalkozóknak, az összes többi, vissza nem térítendő támogatás mind uniós finanszírozás. A gazdasági támogatás évről-évre csökken, ahogy lép be az uniós támogatás, úgy szorítja ki a hazait. Minél nagyobb a költségvetési hiány, annál nehezebb lesz még az uniós projektekhez is a hazai forrást előkeríteni. Ez talán még súlyosabb probléma, mint a deficit eljárás, ami minden bizonnyal nem jut el addig a fokozatig, hogy ténylegesen büntetést kellene fizetnünk. Miért van az állam gazdálkodási válságban? Vissza kell mennünk egészen 2002-ig, ahol nemcsak annyi történt, hogy volt egy kétszer száznapos program, de azóta sikerült felépíteni egy illúzió színházat is az államról. Az egyik alapillúzió, amit sikerült elhitetni az emberekkel, hogy az állam többet ad vissza, mint amennyit elvesz, amennyit én, polgár, befizetek adóban. Ez ugyan eleve lehetetlen, mert az állam saját magát is fönntartja, és neki is van költsége. A másik illúzió, amit sikerült elhitetni, hogy az, hogy adjunk-e valakinek valamit, az csak akarat, bátorság kérdése. A költségvetés maga is erősíti ezt az illúziót, amikor például százmilliárdokat tesz hozzá a társadalombiztosítás költségvetéséhez, holott azt elvileg a mi befizetéseinkből kellene fenntartani. Mindaddig, amíg ezzel az állami illúzióval nem számolunk le, addig ez az örömtelen gazdaság is megmarad. Évről-évre innen-onnan lenyirbálunk egy kicsit, ami éveken keresztül folytatható, de érdemi változást nem hoz. Ugyanakkor ez az illúzió nem tartható fenn sokáig büntetlenül. Nem csak azért, mert az Unió szelíden rosszallja, hanem mert a pénzpiacok is előbb-utóbb, sokkal keményebben, beavatkozhatnak. Vajon van-e ebben a költségvetésben valamilyen társadalompolitikai, gazdaságpolitikai elképzelés? A költségvetés egy eszköz lenne az ország valamilyen céljának, céljainak eléréséhez. Ez a mostani viszont tele van kisebb nullszaldós megoldásokkal. Bizonyos helyeken adunk egy kicsit, hozzá kapcsolódó más oldalakon visszavesszük. Munkanélküli segélyből lesz álláskeresési támogatás, ugyanakkor az aktív munkaerő-piaci eszközök támogatása csökken. Hasonló adok-visszaveszek játék folyik a szociálpolitikában is. Nehezen vagy sehogyan sem találhatók a különböző nyugdíjemelési intézkedések forrásai. Önkormányzati téren látható a kistérségi szintek, körzetesítések, régiók támogatásának szándéka, más helyeken viszont visszaveszik a normatívákat. A vállalkozásoknál a nem-Uniós támogatás minimálisra csökkent, az ÁFA csökkentésének viszont a vállalkozások életére alig van pozitív hatása, hiszen egy átfutó tétel. Az utóbbinak a költségvetésre csak negatív hatása van, helyette, előtte a foglalkoztatás bővítésének támogatása sokkal ésszerűbb és hasznosabb lett volna. Ezt egy legutóbbi vitában a pénzügyminiszter is elismerte. Kölcsey mondta, hogy néha jobb nem adni, mint elvenni. Ezt javaslom mindenkinek végiggondolásra. VARGA MIHÁLY: GAZDASÁGPOLITIKA, ADATOK ÉS TRENDEK ( A hangfelvételről a bemutatott grafikonok, táblázatok magyarázó szövegét dolgoztuk át! ) A közgazdasági logika szabályai néha nem veszik figyelembe a politika szabályait, és viszont. Mégis, hosszútávon a politika sem hozhat olyan döntéseket, amelyek ellent mondanak a gazdasági logikának. A túlzott deficit eljárásban, mint mondtuk, eddig kétszer mentünk át a piroson. Ezt meg lehet tenni, de a közlekedés logikája szerint előbb vagy utóbb valaki keresztirányból érkezni fog, és akkor majd a karambolban a fizika szabályai érvényesülnek. Az elmúlt három évben a gazdaságpolitika irányainak a kijelölésében egyfajta tanácstalanság érezhető. A miniszterelnök tavaly novemberben, egy reggeli műsorban azt mondta: Magyarország Európa legversenyképtelenebb országa. Hét-nyolc hónappal később kirobbanóan sikeres Magyarországról beszélt. Vagy: Ragaszkodom a konvergencia programban foglaltak betartásához; majd egy évvel később: Nincs okunk gyorsan menekülni nemzeti valutánktól. A kijelentések mögött nincs egységes elképzelés. 4
5 Az elmúlt három évben majdnem megduplázódott az a költségvetési hiány, amit a kormány parlamenti jóváhagyással tervezett. Tavaly 54.000-el nőtt a munkanélküliek száma, csak az elmúlt három és fél évben 4.300 milliárd forinttal nőtt az államadósság, a növekmény 430.000 Ft/fő. Minden esztendőben 30-40 ezerrel vagyunk kevesebben, aminek évek múlva nagyon súlyos gazdasági következményei lehetnek. A 3.8 millió adófizetővel szemben ott van a nyugdíjasok majd 3 milliós tömege. Hogy a nyugdíjakat ki tudjuk fizetni, már ma is 400 milliárd forintot teszünk át az adóforintokból a nyugdíjalapba. Az infláció a kivétel ebben a sorban, bár a magas kamat is hozzájárult ahhoz, hogy az infláció mértéke csökkenjen. Az elmúlt években óriási mértékben erodálódott a gazdasági, államháztartási adatok hitelessége. 2003-ra a konvergencia programban 4,5 százalékos hiányt vállaltunk. 2005. márciusában visszamenőleg megállapították, hogy az nem 4,5 volt, hanem 7,1 százalék, majd most szeptemberben 7,4 százalék. Ugyanez 2004-re 3 % hiány, majd 5,4 % és 6,5 %. 2005-re is a konvergencia programban beterjesztett 2,5 százalékos hiány helyett most már 7,4 százaléknál tartunk, amikor minden százalék mögött 200-250 milliárd Ft hiánynövekedés van. Ami persze növeli az államadósság mértékét. Mindezt úgy, hogy közben trükk hátán trükk volt, kreatív könyvelés zajlott: a vállalkozói ÁFA visszatartása, pályázati pénzek ki nem fizetése, a gazdáknak az EU-s támogatás kifizetésének elhalasztása, vagy a 13. havi közalkalmazotti fizetés áttolása januárra. Mindemellett mondhatnánk, hogy az állam eladósodási pályán van, de legalább a reálgazdaság jól teljesít. Amerikában három adattal szokták a gazdaság állapotát jellemezni: az új, eladott autók száma, ami nálunk az elmúlt évben 15 százalékkal csökkent, a másik az újonnan épített lakások száma, ami ma már meredeken zuhan lefelé, a harmadik szám a munkanélküliségi adat. Ebben sincs okunk büszkeségre, bár a sorkötelezettség eltörlése 20-25 ezer fővel növelte a fiatal munkanélküliek számát. Még így is van 30 ezres növekedés, amire nincs magyarázat. A 2006-os költségvetéssel az egyik legnagyobb bajunk éppen az, hogy a munkahelyteremtésben megint nem történik semmi. Elindítottak egy közmunka programot hét milliárd forinttal most novemberben, ami fél évre van meghirdetve. Az első három hónapban a megnyert támogatásnak csak a 17 százalékát lehet elkölteni, majd február-márciustól bele mindent. Színtiszta kampánylogika, ami nem a problémát akarja megoldani, hanem választási szempontokat mérlegel. Különösen rossz, hogy a pályakezdő munkanélküliek száma nőtt meg, ma minden ötödik fiatal munkanélküliként kezdi a felnőtt életét. Míg a régióban verseny van az adócsökkentésben, járulékcsökkentésben is, a munkát terhelő elvonások nálunk igen magas szinten beragadtak. Nagyon sok pénz megy el adósságtörlesztésre, nagyon magas az államháztartási hiány. Az adók csökkentése helyett megpróbálnak még többet elvonni, főleg a vállalkozóktól: 33 adóemelés volt az elmúlt három esztendőben. A legújabb a négy százalékos vállalkozói járulék bevezetése. Az államadósság terén is a térségben a legrosszabbul állunk, a számok pedig rendkívül bizonytalanok. A kormány azt mondja, kiharcolta az Európai Uniónál, hogy a magán nyugdíjpénztári befizetéseket le lehet vonni. Ha ez így van, akkor 2004-ben a bruttó hazai termékhez viszonyítva csak 57,7 % az államadósság aránya. Mit is harcolt ki a kormány? Hogy ezt a számítási módot, egyre csökkenő mértékben, 2009-ig alkalmazhassuk. Tehát éppen mire be akarjuk vezetni az Eurot, akkor nem lehet majd ezzel az elszámolási rendszerrel élni. Akkor nem tisztább, ha már most is azzal számolunk, amivel majd 2008 után kell? Ha így számolunk, akkor az EUROSTAT szerint már most is 60,5 % az államadósság aránya. Megint hitelességi kérdés, a problémákkal való szembenézés hiánya, ami ezt a gazdaságpolitikát jellemzi. A magyar gazdaság növekedése önmagában, vagy akár az unió átlagához viszonyítva sem tűnik rossznak. Csak közben a szomszéd országok, a versenytársak jóval magasabb növekedést értek el. 2002-ig a Középkelet-Európai átlag fölött voltunk, azóta fokozatosan alája kerültünk. 2005. első félévében csak Lengyelországot előztük meg. A magas adók, a magas közterhek nem javítják a versenyképességet. A tendenciák szerint a versenyképességünk jobban romlott, mint az átlagé. Kevéssé vigasztaló, hogy Szlovénia vagy Lengyelország is hasonló tendenciákat mutat. A 2010-es Euro csatlakozás helyett most az hallatszott egy ideig, hogy nincs okunk menekülni a nemzeti valutánktól. Ez így van, de ennek nagyon komoly ára is van, amit a magyar lakosság, a gazdaság, a vállalkozók fizetnek meg. Az ötéves állampapírok után eddig is mi fizettük a térségben a legnagyobb kamatot. Szeptember óta a kamat drámaian megemelkedett, jóval többe kerül fölvennünk külföldről azt a kölcsönt, amivel az államháztartás hiányát és az állam adósságot finanszírozzuk. Magyarország ma a jövőjét éli föl, a következő generációk terhére adósodunk el. Igen súlyos árat fizetünk a gazdaságpolitika hiteltelenségéért. Az a szerencsénk, hogy ma, köszönhetően a történelmien alacsony amerikai kamatoknak, pénzbőség van a világpiacokon. Az amerikai központi bank új elnöke viszont azt mondta, hogy a kamatoknak növekednie kell. Ez azt jelenti, hogy az a pénz, ami egyelőre még itt van, vissza fog fordulni Amerika irányába. Kérdés, hogy ez a fordulat mikor történik meg, és a magyar gazdaság ezt hogyan tudja túlélni. Tovább kell-e növelnünk a kamatprémiumot, és még többet fizetni az eladósodásért, vagy pedig egy nagyon durva árfolyam-korrekció következik be. Az Euro alkalmasság vonatkozásában a csatlakozó országoknak négy kategóriája van. Vannak, aki már minden feltételt teljesítettek, Észtország, Litvánia valószínűleg már 2007-től az Euro bevezetésének az előszobájába kerül. A második kategóriában Lettország, Szlovénia és Csehország a négy feltételből hármat tud teljesíteni, a harmadikban Szlovákia és Ciprus kettőt. Lengyelország és Málta egy-egy feltételt teljesít, Magyarország egyet sem. Nem lesz egy jó érzés megtapasztalni, hogy Szlovákiában már Euroval fizetnek, kell fizetnünk, mi pedig még sehol sem vagyunk. Ennél sokkal súlyosabb trauma lehet, amit a gazdaság spekulációs kitettsége miatt kell majd elszenvednünk. Mi lehet a változás alapja? A 2006-os költségvetés szemmel láthatólag nem hozza közelebb a gazdasági váltást és az Euro bevezetését sem. Ez a költségvetés nagyjából egy fél évre tervez, a következő öt-hat hónap sajnos kidobott időnek tekinthető. Pedig minden elvesztett hónap nagyon fog hiányozni. Persze nincs olyan rossz helyzet, amiből ne lehetne valamilyen kedvezőbb irány felé elmozdulni. A lengyel, vagy a szlovák gazdaság is átment egy ilyen krízisen és úgy tűnik, hogy – főleg 5
6 Szlovákiában – sikerült megtalálni azokat a lépéseket, amelyek a felemelkedéshez szükségesek. Négy olyan cél van, ami a gazdasági konzultációk alapján is kijelölhető. Első a hiteles makropálya kijelölése, a hitelesség, a bizalom visszanyerése. A lakossági várakozások, a vállalkozói magatartás befolyásolásában nagyon fontos, hogy a kormány milyen információkat ad ki magáról és ezeket komolyan veszi-e, vagy csak piár-fogásokról, cirkuszi mutatványokról van szó. A hitelesség egyik alapkritériuma a fiskális fegyelem. Ez a kormányzat még nem volt hajlandó az országot szembesíteni a valós helyzettel, helyette a dübörgés, a kirobbanó siker állapotáról beszél. Annál nehezebb lesz 2006. tavaszán – akármilyen színű kormány is lesz – az embereknek a hiteles és valós helyzetet bemutatni. Az államháztartást átláthatóvá kell tenni, be kell fejezni a sorozatos trükköket. Javítani kell a versenyképességet. A magyar gazdaság túladóztatott a Közép-Európai versenyben. Az államháztartás kiadási oldalának felülvizsgálata után el kell kezdeni az adók csökkentését, ami elősegítheti a munkahelyteremtést, a beruházásokat. Végül valamilyen konszenzust kell kialakítani az Euro bevezetésével kapcsolatban. Ehhez olyan lépésekre van szükség, amelyeknek ma nem látszanak az elemei. Az Euro érmék egyik oldala központilag meghatározott, a másik oldalát minden ország maga tervezheti meg. Az 1 Euros érmékre pályázatot írtak ki, a beérkezett javaslatok között van Bartók Béla, Kossuth Lajos, egy pulikutya, Puskás Ferenc, és sok minden más. Nagy kérdés, hogy 2010-ben tudunk-e Euroval fizetni egymásnak. Ennél még fontosabb, hogy ez a váltás milyen árfolyamon történik meg. A vagyonunkat, a nyugdíjunkat, a bérünket milyen árfolyamon fogadja be az Unió. Ha ez a gazdaságpolitika marad, akkor a magyar lakosság nagyon könnyen vesztese lehet az átváltásnak, sokan érezhetik majd úgy, hogy többet veszítettek az Euroval, mint nyertek. Ha a gazdaságpolitika változik, ha olyan árfolyam alakul ki, amelyben többet ér a vagyonunk és a pénzünk, akkor valóban nyertesei lehetünk a következő időszaknak. ( Az előadások hangfelvételét átírta, a szöveget az élőbeszéf fordulatainak elhagyásával szerkesztette Laczay István)
6
