Biztonságpolitikai Szemle évfolyam 2. szám (szeptember-október)

Biztonságpolitikai Szemle 2008. 1. évfolyam 2. szám (szeptember-október)

Az ígéret szép szó – ha megtartják, úgy jó?” Barack Obama és John McCain kül- és biztonságpolitikai programjának összehasonlítása Szőke Diána Szinte nem telik el nap anélkül, hogy a nemzetközi híradásokban ne halljunk valamit az amerikai elnökválasztási kampány legújabb eseményeiről. A média fokozott érdeklődése talán elsősorban annak tudható be, hogy a november 4-ikei választások kimenetele még közel sem dőlt el, és a nevesebb közvélemény-kutató intézetek szerint a két jelölt továbbra is fej-fej mellett halad. A kampánynak szentelt figyelem másik fő oka az, hogy az elnökválasztás eredménye – közvetlenül vagy közvetve – az egész világra kihat. Ennek fényében különösen égető kérdéssé válik a két jelölt kül- és biztonságpolitikai programjainak tartalma. Döntő világpolitikai szerepe miatt az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája olyan meghatározó elveket fogalmaz meg, melyek a demokratikus nyugati világ nemzetközi magatartásának alapjául szolgálnak. A szeptember 11-iki terrortámadások utáni amerikai válaszlépések, a vitatott legitimációjú iraki háború, illetve az erősen bírált, ún. „Bushdoktrína” alkalmazásának egyik következménye az, hogy számos elemző szerint az elmúlt időszakban csorba esett az USA külpolitikai tekintélyén. Így kérdés az, hogy akár a demokrata Barack Obama, akár a republikánus John McCain képes lesz-e javítani az amerikai kül- és biztonságpolitika nemzetközi megítélésén. A médiában óriási sztárnak számító Obamát riválisai sokszor azzal vádolják, hogy fiatal kora miatt nincsen meg sem egy ország, sem pedig az egész nyugati világ vezetéséhez szükséges tapasztalata. Való igaz, a 47 éves illinois-i szenátor elsősorban nem külpolitika képességei miatt nyerte el a Demokrata Párt jelöltségét. Ugyanakkor a felelős amerikai kül- és biztonságpolitika iránti elkötelezettségét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy Joe Bident, a demokraták nagytekintélyű külpolitikai szakértőjét választotta alelnök-jelöltjének. A kampányát a változás ígéreteire kihegyező Obama megválasztása esetén komoly átalakulásokat ígér az amerikai diplomácia területén is. A multikulturális hátterű (kenyai felmenőkkel büszkélkedő, részben külföldön nevelkedett) jelölt számos közvélemény-kutatás szerint riválisánál nagyobb népszerűségnek örvend az USA-n kívül, ezért jó esélye van arra, hogy megválasztása esetén képes legyen megváltoztatni a világban kialakult negatív Amerika-képet.

A republikánusok jelöltje, John McCain is úgy véli, itt az ideje, hogy visszaállítsák a világ hitét az Amerikai Egyesült Államokban és alapértékeiben, 1 illetve azt hangsúlyozza, hogy az USA-nak magának is jobb szövetségessé kell válnia. 2 A 72 éves arizonai szenátort ugyan számos támadás éri előrehaladott kora miatt, de ő éppen erre alapozza érvelését: kellő tapasztalat áll mögötte ahhoz, hogy elnökként átvegye a haderő főparancsnokságát is. McCain kampánystábja minden lehetséges alkalmat kihasznál annak hangoztatására, hogy jelöltjük háborús veteránként több mint öt évig volt észak-vietnámi hadifogságban. Ugyanakkor erre rámutatva felmerül annak veszélye, hogy megválasztása esetén McCain külpolitikájában inkább a katonai aspektusokra helyezné a hangsúlyt, míg Obama – saját bevallása szerint – az „erős diplomáciát” 3 tartja a konfliktusok alapvető megoldási eljárásának. A két jelölt konkrét ügyekben tett javaslatai mindazonáltal sokszor nagyon hasonlóak, és a honvédelem területén Obama és McCain egyaránt az amerikai haderő korszerűsítése és fejlesztése mellett tör lándzsát. 4 Mindketten még több katonát és pénzt szánnának Afganisztán helyzetének stabilizálására, 5 illetve fontosnak látják a pakisztáni-afgán határterületek szerepét is. Kubával kapcsolatban is több ponton egyeznek álláspontjaik: az embargót mindketten csak akkor szüntetnék meg, ha a kubai vezetés komoly lépéseket tenne a demokratizálódás irányába, bár Obama nagyobb hajlandóságot mutat a tárgyalásokra. 6 Ugyanezek a különbségek merülnek fel Irán esetében is: míg Obama ismét „rámenős, értékalapú diplomáciát” 7 ígér, addig McCain látszólag a katonai megoldások felé hajlana inkább. Ezzel együtt mindkét jelölt keményebb szankciókat helyez kilátásba Teherán ellen. (Nagy nyilvánosságot kapott az a tavalyi eset, amikor Dél-Karolina államban McCain a Beach Boys „Barbara Ann” című dalának szövegét „Bomb, bomb Iran”-re változtatva énekelte. 8) Az elnökválasztási kampány egyik legégetőbb kérdésének az iraki háború számít, melynek ügyében viszont a két jelöltnek teljesen ellentétes elképzelése van. McCain, aki maga ugyan megszavazta a háború indítását, nem ért teljesen egyet a Bush-adminisztráció stratégiájával: növelné az Irakban állomásozó amerikai csapatok létszámát, 9 és a kivonulást nem valamilyen absztrakt menetrendhez, hanem a helyi viszonyok alakulásához kötné. Ezzel 1

McCain, John. An Enduring Peace Built on Freedom. (pp. 19) Ibid. 3 National Public Radio (NPR). Transcript: Obama’s speech at AIPAC. 4 JohnMcCain.com. National Security: A Strong Military in a Dangerous World. és Obama, Barack. Renewing American Leadership. 5 Stewart, Rory. How to Save Afghanistan. 6 CNN Election Center. Campaign Issues - Cuba. 7 National Public Radio (NPR). Transcript: Obama’s speech at AIPAC. 8 The Financial Times, FT.com. McCain has a song in his heart. 9 The New York Times. McCain Sees ’No Plan B’ for Iraq War. 2

szemben Obama a „felelősségteljes kivonulást” 10 és a szerinte kilátástalannak tűnő háború befejezését javasolja. Mindkét elnökjelölt programjában kitüntetett helyen szerepel a palesztin-izraeli ellentét kérdése. Obama és McCain is alapvetően Izrael-barát álláspontra helyezkedik: mindketten a konfliktus hosszú távú rendezése és a Hamasz elszigetelése mellett érvelnek. Obama júniusban az American Israeli Public Affairs Committee előtt tartott beszédében kijelentette: Izrael biztonsága nem lehet alkualap, és egy olyan – két állammal számoló – megoldás tervét vázolta fel, mely szerint Jeruzsálem Izrael megosztatlan fővárosa maradna. 11 McCain külpolitikai programjának néhány innovatív eleme is van, így például egy teljesen új intézmény felállítását is felveti: az ún. „League of Democracies” (Demokráciák Ligája) azokat a „hasonló gondolkodású” országokat tömörítené, melyek képesek lennének közös elvek alapján cselekedni az ENSZ sikertelensége esetén; 12 a főként nyugati országokat magába foglaló szervezet így részben az euroatlanti kapcsolatok felélénkítésére is szolgálna. Az amerikai-orosz kapcsolatok romlása miatt a republikánus jelölt Oroszországnak a G-8-ból történő kizárását javasolja; Oroszország helyére Brazíliát és Indiát venné fel a csoportba. 13 Saját megfogalmazása szerint nem kellene az USA-nak és Kínának feltétlenül ellenségeskednie, „de amíg Kína nem indul el a politikai liberalizáció útján, addig a két ország kapcsolata időszakos közös érdekeken és nem a közös értékeken fog alapulni”. 14 Azt is hangoztatja, hogy nagyobb figyelmet kíván szentelni az USA és Latin-Amerika kapcsolataira, míg az afrikai kérdések közül a malária elleni küzdelemnek és a darfúri válság megoldásának jut hangsúlyos szerep programjában. 15 Kül- és biztonságpolitikai elképzelései között mindkét jelölt komoly figyelmet szentel olyan aktuális kérdéseknek, mint a nukleáris technológia proliferációja, a klíma-változás vagy Ázsia növekvő világpolitikai befolyása. Az Obama és McCain közötti különbségek ezért gyakran nem programjaik tartalmában, hanem az ideológia szerepének megítélésében és a fellépés javasolt stílusában jelentkeznek. Az ideológiai megalapozottság, akárcsak a terrorellenes

harc

propagandája,

sokkal

hangsúlyosabb

szerepet

játszik

McCain

kampányában, 16 míg Obama egyes szakértők szerint inkább a pragmatizmust helyezi előtérbe.

10

BarackObama.com. War in Iraq. National Public Radio (NPR). Transcript: Obama’s speech at AIPAC. 12 McCain, John. An Enduring Peace Built on Freedom. (pp. 26) 13 Ibid. 14 Ibid. (pp. 29) 15 Ibid. 16 Molnár Gusztáv. Stratégiaváltás. 11

A jelenleg nagyon szoros küzdelem még sok meglepetést hozhat a novemberi elnökválasztásig. Az orosz-grúz konfliktus fokozódása, az iraki vagy az afganisztáni helyzet elképzelhető változásai és egyéb, előre nem látható történések és politikai megfontolások miatt a jelöltek ígéretei akár gyökeresen meg is változhatnak. Természetesen az is kérdés, hogy megválasztása esetén akár Obama, akár McCain mennyire képes – vagy mennyire akarja – majd megvalósítani korábban kitűzött kül- és biztonságpolitikai programját. Szőke Diána, 2008. szeptember 19.

Irodalomjegyzék

BarackObama.com. War in Iraq. In: http://www.barackobama.com/issues/iraq/ (letöltve: 2008. szeptember 18.)

CNN Election Center. Campaign Issues - Afghanistan. In: http://edition.cnn.com/ELECTION/2008/issues/issues.afghanistan.html (letöltve: 2008. szeptember 18.)

CNN Election Center. Campaign Issues - Cuba. In: http://edition.cnn.com/ELECTION/2008/issues/issues.cuba.html (letöltve: 2008. szeptember 18.)

The Economist. Who would be best for the Arabs? Kairó, 2008. augusztus 7. In: http://www.economist.com/world/mideast-africa/displaystory.cfm?story_id=11893537 (letöltve: 2008. szeptember 18.)

The Financial Times, FT.com. McCain has a song in his heart. In: http://www.ft.com/cms/s/0/ac6d26b6-eea1-11db-8f38000b5df10621.html?nclick_check=1 (letöltve: 2008. szeptember 18.)

Gordon, Michael R. és Nagourney, Adam. McCain Sees ’No Plan B’ for Iraq War. The New York Times, 2007. április 15. In: http://www.nytimes.com/2007/04/15/us/politics/15mccain.html?_r=1&scp=3&sq=mccain%2 0iraq&st=cse&oref=slogin (letöltve: 2008. szeptember 18.)

JohnMcCain.com. National Security: A Strong Military in a Dangerous World. In: http://www.johnmccain.com/Informing/Issues/054184f4-6b51-40dd-896454fcf66a1e68.htm

(letöltve: 2008. szeptember 19.)

McCain, John. An Enduring Peace Built on Freedom. In: Foreign Affairs, November / December 2007, Vol. 86, Number 6

Molnár Gusztáv. Stratégiaváltás. Népszabadság, 2008. június 6. In: http://www.nol.hu/cikk/494578/ (letöltve: 2008. szeptember 19.)

National Public Radio (NPR). Transcript: Obama’s speech at AIPAC. In: http://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=91150432 (letöltve: 2008. szeptember 16.)

Obama, Barack. Renewing American Leadership. In: Foreign Affairs, July / August 2007, Vol. 86, Number 4.

Stewart, Rory. How to Save Afghanistan. Time Magazine, Kabul, 2008. július 17. In: http://www.time.com/time/world/article/0,8599,1823753,00.html (letöltve: 2008. szeptember 19.)

Woodward, Calvin. McCain and Obama on the issues. The Washington Post, 2008. szeptember 15. In: http://www.washingtonpost.com/wpdyn/content/article/2008/09/15/AR2008091501527.html (letöltve: 2008. szeptember 18.)

Hallgat a Sárkány -

Kína és a Dél-Oszét konfliktus -

Matura Tamás

2008. augusztus 7-én a grúz hadsereg csapatai megtámadták a Grúziából kivált, ám a nemzetközi közösség egyetlen tagja által sem elismert Dél-Oszétiát. Másnap, augusztus 8-án az orosz hadsereg ellentámadást indított, előbb kiszorította a grúz csapatokat Dél-Oszétiából, majd erőik benyomultak a Grúziához tartozó területekre, elfoglaltak több várost és ellenőrző pontokat állítottak fel, miközben légicsapást mértek fontos grúz ipari és infrastrukturális létesítményekre. Dimitrij Medvegyev orosz elnök 12-én befejezettnek nyilvánította a Moszkva által béketeremtőnek nevezett hadműveleteket, majd augusztus 18-án ígéretet tett az orosz csapatok kivonására. A konfliktus során a Nyugat, azaz elsősorban az Egyesült Államok illetve Oroszország között kialakult diplomáciai párbaj részeként augusztus 26-án Oroszország egyoldalúan elismerte a két szakadár tartomány, Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, amit a NATO i és nyugati kormányok egyöntetűen elítéltek. A legújabb kaukázusi konfliktus biztonságpolitikai érdekessége elsősorban ez esetben sem a konkrét harci cselekményekhez kötődik, hanem ahhoz, ahogy az események hatására jól láthatóvá vált az elmúlt évtizedben megváltozott globális hatalmi helyzet, a régi és az új szereplők érdekrendszere. A „hiperhatalmi” szerepet élvező Egyesült Államok és az energia árak segítségével ébredező Oroszország mellett Kína is fellépett a globális színpadra, amelyet nem annyira a grandiózus Olimpia, mint inkább azok a törekvések jeleznek, ahogy a grúziai háború kapcsán Washington illetve Moszkva próbálja Pekinget a saját oldalára állítani. Peking azonban nincs könnyű helyzetben, a konfliktus hatásai egyszerre állíthatják belpolitikai kihívások és külpolitikai lehetőségek elé, így azt teszi, ami a legbölcsebb: hallgat, és nem foglal egyértelműen állást egyik fél mellett sem ii. Egyfelől a grúz háború legnyilvánvalóbb tanulsága Kína számára, hogy a szeparatizmus ellen – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – a lehető leghatározottabban fel kell lépni, ami megerősíti a kínai vezetés elszántságát a tibeti illetve a pinjini (Xinjiang) ujgur törekvésekkel szemben iii, és esetleg doktrína váltáshoz vezethet Tajvan ügyében iv is. Mindennél komolyabban foglalkoztathatja a pekingi vezetést a grúz események hatása a Tibeti Autonóm Terület és a Pinjin (Xinjiang) Ujgur Nemzetiségi Autonóm Terület lakossága körében erősödő függetlenségi mozgalmakra. Nyilvánvaló módon rendkívül kellemetlen Kína számára az,

hogy Oroszország elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét, miközben eddig egymást kölcsönösen segítve elleneztek bármiféle önállósodási törekvést (külön vizsgálatot érdemelne, hogy Moszkva ezzel végleg feladta a kilencvenes évek óta következetesen gyakorolt, Koszovó ügyében a legutóbbi időkig hangoztatott elszakadás ellenes politikáját). Így nem meglepő, hogy Peking – dacára a Tibettel kapcsolatos orosz támogatásnak – nem támogatja Moszkvát a Dél-Oszét kérdésben, hiszen Kína számára a két tartomány elismerése elfogadhatatlan, mivel precedenst teremt, és így felerősíti a nyugat-kínai elszakadási törekvéseket. Miután a márciusi tibeti zavargásokról szóló képek bejárták a világsajtót, az Olimpia idején lezajlott pinjini (Xinjiang), 30 halálos áldozatot követelő bombatámadások v is a nyugat-kínai bizonytalanságról és az erősödő – a Kínára irányuló nemzetközi figyelmet kihasználó – szeparatizmusról árulkodnak. A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) Tádzsikisztánban tartott csúcsértekezletén vi az orosz elnök nem tudta megszerezni a többi tagország, így Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán illetve Üzgbegisztán támogatását Dél-Oszétia és Abházia elismerésének ügyében. Bár tartózkodtak Oroszország bírálatától, az SCO közös nyilatkozatában aggodalmának adott hangot a Dél-Oszétiában kialakult feszültség miatt, továbbá a konfliktus tárgyalásos úton történő megoldását sürgette. Moszkva Grúziai fellépése, és az Egyesült Államokkal szemben tapasztalható erősödő ellenállása nem csak a kisebbségi és függetlenségi mozgalmak problematikája miatt veszélyezteti komolyan a 2001-ben létrejött szervezet további működését, hanem azért is, mert Kína még a látszatát is szeretné elkerülni annak, hogy egy Nyugat-ellenes szövetségben vesz részt. A kaukázusi konfliktus kínai értelmezésének további aspektusaként számos elemző felveti, hogy az orosz-grúz háború hatására Peking átértékelheti jelenlegi Tajvan-politikáját. Grúzia esete Kína számára szimulálja azt a helyzetet, amikor egy nagyhatalom közvetlen érdekszférájába egy, a Nyugat által támogatott állam ékelődik be. Ebben a logikai láncolatban elgondolkodtató, ha Kína azt tapasztalja, hogy az Egyesült Államok és Európa gyenge, Oroszország pedig viszonylag alacsony politikai- és gazdasági költségek mellett képes Grúziát megbüntetni. Ezen félelmeket azonban gyengíti a Peking és Taipei viszonyában az utóbbi években bekövetkezett enyhülés, a gazdasági és legfelsőbb politikai kapcsolatok elmélyülése. Jelenleg nem tűnik valószínűnek, hogy a kínai gondolkodásmódra amúgy is jellemző hosszú távú, lassabb, de biztonságosabb gazdasági interdependenciára alapozott reintegrációs politika helyett Peking, engedve az esetlegesen kínálkozó lehetőségnek, erőszakkal foglalná el a népköztársaság szemszögéből renitens tartományt, amennyiben Tajvan nem tesz egyoldalú lépéseket a függetlenség deklarálásának irányába.

Hasonlóképpen elidegenítik Pekinget Moszkva támogatásától az oroszok grúziai fellépésének várható térségbeli hatásai. A harcok kitörése után a kínai Külügyminisztérium a fokozódó feszültség és a fegyveres konfliktus miatti mély aggodalmának adott hangot, illetve önmérsékletre és tűzszünetre hívta fel a feleket, miközben hangsúlyozta a viták párbeszéd útján történő megoldásának fontosságát a térség békéje és stabilitása érdekében vii. Különösen ez utóbbi kitétel az, ami közvetlenül Peking érdeke. Kína sokat profitált a jelenlegi nemzetközi rendszerből, az utóbbi évtizedek viharos fejlődése mellett nem áll érdekében annak megváltozása vagy elbizonytalanodása. A Grúziában erővel fellépő Oroszország képe feszültséget szülhet a volt szovjet tagköztársaságok körében, illetve egész közép-ázsiai térségben. Az 1992 óta folyamatosan javuló, a stratégiai együttműködés szintjére emelkedő orosz-kínai kapcsolatok ellenére természetes, hogy Peking nem örülne, ha Moszkva újra befolyást szerezne a volt tagköztársaságokban, különösen, ha az veszélyezteti a régió nyugalmát és így a kínai gazdasági térnyerést. Másfelől, a külügyek terén Kína könnyen profitálhat a kaukázusi válságból. A kelet-európai rakétavédelmi rendszer, Ukrajna és Grúzia esetleges NATO tagsága és a Dél-Oszét konfliktus miatt elhidegülő orosz-amerikai kapcsolatok külpolitikai mozgásteret biztosítanak Peking számára, hiszen a külső ellenségképet Oroszországban újra felfedező USA egyértelműen a kínai-amerikai kapcsolatok további elmélyítésre törekszik majd viii. Mindemellett a középázsiai térség kisebb államai is egyre inkább Peking felé orientálódnak majd, ami nagyban köszönhető az elmúlt években tapasztalható kínai diplomácia és soft-power sikeres alkalmazásának.

Egy

esetlegesen

elhúzódó

orosz-amerikai

szembenállás

az

USA

erőforrásainak afganisztáni és iraki tartós lekötöttsége mellett jó lehetőséget biztosít Kína számára, hogy eddig is gyorsan épülő kapcsolatrendszerét tovább erősítse Afrikában, Ázsiában vagy akár Dél-Amerikában. A fentiek ismeretében látható, hogy Peking valóban bölcsen jár el, amikor egyenlő távolságot tart a grúz konfliktus résztvevőitől. Moszkva politikáját nem támogathatja, hiszen azzal egyrészt saját belső szeparatista mozgalmait erősítené, másrészt veszélyeztetné Közép-Ázsia stabilitását, ráadásul Moszkva hatalmi térnyerése sem áll érdekében. Az Egyesült Államok és Grúzia politikájának nyílt megerősítése ugyanakkor könnyen eltávolíthatná egymástól Kínát és Oroszországot, ami a kínai energiaéhséget figyelembe véve szintén nem kívánatos Peking számára, miközben távlati célja az orosz földgáz kelet felé térítése. A legegyszerűbb és egyben legésszerűbb indok azonban a XXI. századi, kínai splendid isolation ix: a legtöbbet úgy nyerheti Peking, ha nem tesz semmit, míg a másik két játékos egymásra pazarolja erőforrásait.

Újrakezdi-e atomprogramját Észak-Korea? Havasi Eszter Észak-Korea (KNDK) akkor került először a figyelem középpontjába, mikor 2002-ben kijelentette, hogy az 1994-es keretegyezmény ellenére felújítja atomprogramját és ezt nyomatékosítva újra megnyitotta jongbjoni nukleáris komplexumát, súlyosan veszélyeztetve ezzel a térség stabilitását. Az ezt követő feszültséget mérsékelni kellett, megoldásra volt szükség, mielőtt a térségben olyan konfliktus éleződne ki, mely nemcsak e régió, hanem az egész világ erőegyensúlyának felborulásához vezethetne. Hatoldalú tárgyalások keretében az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Dél-Korea és Japán igyekeztek megoldást találni arra, hogy Észak-Korea feladja atomprogramját és mérsékelje atomhatalmi ambícióit. Most, hat évvel később Észak-Korea ismét a nemzetközi figyelem középpontjában áll, miután 2008. június 27-én – a 2007 februárjában elért eredmények alapján – leállította atomprogramját és felrobbantotta jongbjoni nukleáris létesítményének egyik hűtőtornyát. Ez a kezdeti siker azonban nem bizonyult tartósnak, újra éles nézeteltérés alakult ki az Egyesült Államok és Észak-Korea között, mivel az Egyesült Államok előzetes ígéretével szemben nem vette le az országot a nemzetközi terrorizmust támogató országokat tartalmazó listájáról. Augusztus 14-én Észak-Korea felfüggesztette atomlétesítményeinek működésképtelenné tételét, majd szeptember elején fontolóra vette jongbjoni atomerőműve helyreállítását. Szeptember 24-én - ezt nyomatékosítva - leszedette a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség pecsétjeit és megfigyelő kameráit legnagyobb nukleáris létesítményéről, valamint értesítette az ügynökséget, hogy egy héten belül ismét nukleáris fűtőanyagot fog használni a jongbjoni atomreaktor egyik újrafeldolgozó egységében, és az ellenőröket mostantól nem engedik be a létesítménybe. 2000 őszén még úgy tűnt, van esély rá, hogy az Egyesült Államok és Észak-Korea viszonyát békés úton rendezzék, ám a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások mindent megváltoztattak. George Bush amerikai elnök az országot továbbra is a nemzetközi terrorizmust támogató államok közé sorolta és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy ezt a döntését megváltoztassa. Amíg Észak-Korea szerepel ezen a listán, addig nem kaphat segélyeket, és a nemzetközi pénzügyi szervezetek által folyósított hitelektől is elesik, ez pedig nehéz helyzetbe hozza, az amúgy sem stabil észak-koreai gazdaságot. A megbélyegzettség következtében az ország nemzetközi megítélése is jelentős sérelmeket szenved. Emiatt döntött úgy a phenjani vezetés, hogy - más eszköz híján - erőfitogtatással próbálja befolyásolni az amerikai tárgyalófeleket, s

újraindítja atomprogramját. Tovább fokozva a feszültséget, egy évvel később, 2003. január 10-én Észak-Korea kilépett az Atomsorompó Egyezményből. Észak-Korea és az Egyesült Államok közötti feszült viszony rendezetlensége tartós bizalmatlansággal fenyegetett a régióban azáltal, hogy Phenjan további fegyverkezése és atomprogramja a régió amúgy is kényes hatalmi egyensúlyának felborulását vetítette előre. Japán, Dél-Korea és Tajvan reakciója – különösen, ha szintén nukleáris fegyverek kifejlesztésére irányul – nem csak a már fennálló válságot súlyosbíthatná, hanem a szomszédos Oroszország és Kína globális stratégiájára is befolyással lenne. Az Egyesült Államok azonban nem volt hajlandó kétoldalú tárgyalásokat folytatni ÉszakKoreával. 2003 augusztusában sor került az Észak-Korea atomprogramját beszüntetni kívánó első hatoldalú tárgyalásra. Ennek során a felek megállapodtak abban, hogy a problémát békés úton kívánják orvosolni, valamint kinyilvánították igényüket Észak-Korea teljes atomfegyvermentességére. A két ország közti feszült viszony azonban nem mérséklődött, és, bár az Egyesült Államok kijelentette, hogy nem akarja megtámadni Észak-Koreát, megnemtámadási szerződést nem volt hajlandó kötni. Fél évvel később, a 2004 februárjában megtartott második tárgyalás sem hozott változást, a felek továbbra sem tudtak megegyezésre jutni. Újabb fél év elteltével, 2004 júniusában azonban előrelépés történt. Az amerikai fél azzal a javaslattal állt elő, hogy amennyiben a KNDK teljesen felhagy atomprogramjával, havi 45 ezer tonna kőolajat kap, mely kielégítené energiaszükségletét. Mivel azonban a koreai delegáció nem volt felhatalmazva, hogy ilyen horderejű döntésekben tárgyaljon, a megbeszéléseket megszakították. 2005. február 10-én Észak-Korea bejelentette, hogy rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Ennek hatására a negyedik hatoldalú találkozón, 2005. szeptember 19-én az országok kötöttek egy megállapodást, melynek értelmében a KNDK-nak fel kellett függesztenie nukleáris programját, és vissza kellett térnie az atomsorompó egyezményhez valamint a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség feltételeihez. Az Egyesült Államok, hogy minél nagyobb nyomást gyakoroljon Észak-Koreára, még ebben a hónapban zároltatta az országnak a makaói Banco Delta Asia pénzintézetében lévő számláit, melyeken összesen mintegy 24 millió dollár volt. A KNDK válaszul bejelentette, nem hajlandó addig újbóli tárgyalásra, míg az Egyesült Államok fel nem oldja a zárolt számlákat. Észak-Korea azonban úgy döntött, tovább fokozza a feszültséget, és 2006. július 5-én rakétakísérletet, október 9-én pedig földalatti atomrobbantást hajtott végre. A nukleáris próbarobbantás után Dél-Korea radioaktivitást észlelt, amit később az USA is megerősített.

A történtek után már az ENSZ is szankciókat sürgetett. A BT döntése értelmében minden ENSZ-tagállamnak meg kellett tagadnia a kereskedelmet Észak-Koreával, ami egyaránt vonatkozott

a

technológiai

eszközökre

valamint

a

luxuscikkekre.

A

gazdasági

nyomásgyakorlás meghozta az eredményét, Észak-Korea 2006 decemberében visszatért a hatoldalú tárgyalásokhoz. A következő pekingi tárgyalás 2007 februárjában vette kezdetét, és ez végre eredménnyel zárult. A megállapodás szerint Észak-Korea bezárja a jongbjoni atomerőművet és beengedi az országba a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség képviselőit. Cserébe energiahordozókat kap, valamint USA leveszi a terrorizmust támogató országok listájáról. A megállapodás 3 lépésben állapította meg Észak-Korea kötelezettségeit: első lépésként bevallja minden nukleáris létesítményét, másodszor ezeket működésképtelenné teszi annyira, hogy helyreállításuk legalább egy évet vegyen igénybe, végül pedig hosszabb távon leszereli ezeket. Hogy ezt az egyezséget megkötötték, az a megelőző évek alapján elég valószínűtlennek tűnhet, hiszen ebbe az egyezségbe korábban egyik fél sem lett volna hajlandó belemenni. De a két vezetőnek lassan bele kellett törődnie egy ilyen kompromisszumba. Bush nem engedhetett meg magának még egy kudarcot Irak és Afganisztán után, Kim Dzsong Il pedig szembesült azzal, hogy a fél évvel korábbi nukleáris próbarobbantás miatt legfőbb támogatója, Kína némileg kihátrált mögüle. Bár Észak-Korea elfogadta a neki szabott feltételeket és beleegyezett atomprogramjának leállításába valamint abban, hogy át kell adni teljes nukleáris programjáról szóló jelentést, mindezt az előírt ideig, 2007. december 31-ig nem tudta megtenni. A tárgyalások ekkor újból megakadtak és a szakértők kezdtek kételkedni abban, hogy a KNDK valóban teljesíteni fogja a megállapodást. Észak-Korea azonban, ha fél éves késéssel is, de tartotta magát a feltételekhez és 2008 nyara az eddigi évek legnagyobb fordulatát hozta: Észak-Korea bejelentette, ha visszakapja a makaói bankszámlákon zárolt mintegy 24 millió dollárját, megkezdi atomprogramjának beszüntetését. Washington válaszul június 14-én a pénz jelentős részét átutalta az ország számára. Ennek

megfelelően

2008.

június

26-án

Phenjan

nyilvánosságra

hozta

nukleáris

tevékenységének listáját, egy nappal később pedig a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szakembereinek jelenlétében lerombolta jongbjoni nukleáris létesítményének hűtőtornyát. Washington üdvözölte az észak-koreai lépést és ígéretet tett, hogy 45 napon belül leveszi a KNDK-t a terrorizmust támogató országok listájáról. Pár nappal később amerikai hajó érkezett Észak-Koreába az előzetesen megígért élelmiszersegéllyel.

Még ugyanezen a napon az ENSZ is bejelentette, hogy megnégyszerezi az országnak nyújtandó élelmiszersegélyek mennyiségét. Augusztusra letelt a 45 napos határidő, és USA még mindig nem vette le Észak-Koreát a listájáról. Washington azzal indokolta tettét, hogy független forrásból várja a nukleáris leszerelés felfüggesztésének megerősítését. Phenjan ezért augusztus 14-én bejelentette, felfüggeszti atomlétesítményeinek működésképtelenné tételét és fontolóra veszi atomerőműve helyreállítását. A jongbjoni nukleáris létesítmény üzembe helyezésére tett phenjani lépés már csak amiatt is aggodalmat kelthet, mert időközben a Koreai-félsziget atomfegyvermentesítéséről szóló hatoldalú tárgyalások holtpontra jutottak. Az észak-koreai atomfegyvert övező válságban számos, jelentősen különböző természetű érdek jelent meg. Abban azonban mind az öt ország egyetértett, hogy a legfontosabb a térség stabilitásának valamint a regionális egyensúlynak a fenntartása. Ha egy ilyen elszigetelt rezsim atomfegyverrel rendelkezik, az a környező országokban aggodalomra adhat okot. Ha a leszerelési folyamat nem mutat eredményeket, a térségben akár egy kisebb válsághelyzet is súlyos eszkalációval fenyegethet. A legfőbb érdek tehát mindenképpen az, hogy Észak-Koreát minél hamarabb megszabadítsák nukleáris fegyvereitől. A háttérben azonban egyéni érdekek is húzódnak. Észak-Korea és Kína kormányai köztudottan jó viszonyt ápolnak egymással, a 2006-os nukleáris próbarobbantás azonban nem kedvezett ennek a kapcsolatnak. Mivel Észak-Korea és Kína között gazdaságilag aszimmetrikus interdependencia áll fenn, hiszen Kína jelenti az ország számára a legfőbb kereskedelmi partnert, a KNDK-nak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez a kapcsolat fenn is maradjon. Az országban folyamatosan nő a kínai beruházások aránya, melynek következtében kialakult egy Kína-barát csoport, melynek tagjai meggazdagodásukat Kínának köszönhetik, és abban érdekeltek, hogy ez a rendszer továbbra is fennmaradjon. Peking ráadásul egy 1961-ben kötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés alapján, ha úgy ítéli meg, hogy Észak-Korea rendszerét stabilizálni kell, akár fegyveresen is beavatkozhat. Mindez Dél-Korea számára a lehető legkedvezőtlenebb helyzetet jelentené. Ők ugyanis abban érdekeltek, hogy a félsziget egy népét, mely jelenleg két országban él, egyesítsék. Ehhez Észak-Koreát fel kell zárkóztatniuk magukhoz, beruházásokat kell eszközölniük, különben Észak-Korea gazdasága teljesen Kína fennhatósága alá kerül. Az Egyesült Államokkal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miért nem voltak hajlandóak kétoldalú tárgyalásokat folytatni Észak-Koreával. Az egyik magyarázat szerint a Bush-vezetés

egyszerűen megbízhatatlannak és brutális diktátornak tartja Kim Dzsong Il-t. Ezért mindenképp azt akarták, hogy legyenek tanúi a tárgyalásoknak, mivel úgy gondolták, hogy Észak-Korea

leszerelésének

egyik

fő

fegyvere

a

politikai

valamint

gazdasági

nyomásgyakorlás, ami hatásosabb, ha több állam gyakorolja egyszerre. Ezenkívül a multilaterális tárgyalások leveszik a terhet az USA-ról és nem kell egyenrangú félként elismernie Phenjant. Többször felmerült már az a kérdés is, hogy miért kezeli másként Washington Irakot és Észak-Koreát. Colin Powell szerint Észak-Korea egy jólétet nélkülöző, izolált ország hanyatló gazdasággal és társadalommal és olyan szomszédokkal, akik nem örülnek annak, amit ott folyik. De Irakkal ellentétben – némileg a fenti, Kim Dzsong Il irracionális természetét hangsúlyozó

érveléssel

ellentmondásban

–

Észak-Koreát

lehet

diplomáciai

úton,

elrettentéssel, megállapodásokkal és gazdasági nyomással kezelni. Az évekig tartó tárgyalássorozatokon ehhez tartotta is magát Washington. Korábbi elvével ellentétben, mely szerint nem tárgyal diktátorokkal, Bushnak úgy tűnik irányvonalat kellett változtatnia, hogy sikert érjen el. A többi lehetőség, például a katonai erő alkalmazása, rosszabbnak tűnnek ennél. Egy kiszámíthatatlan nemzet kezében nukleáris fegyvert hagyni pedig a lehető legrosszabb megoldás. Különösen egy olyan nemzet kezében, mely jelenleg ilyen feszült viszonyt ápol az Egyesült Államokkal. Ha ez a viszony tovább romlik, akár egy USA-ellenes tengely szerveződése sem elképzelhetetlen. Ha igazak azok a feltételezések, melyek szerint Észak-Korea nukleáris fegyvereket szállított Iránnak, az Egyesült Államok nem alaptalanul tartana attól, hogy ÉszakKorea a nukleáris proliferáció egyik kiindulópontja lehet. Hogy a jelenlegi események milyen irányba mozdulnak el, azt nehéz megmondani. Egyelőre az is kérdéses, hogy a jelenleg holtpontra jutott hatoldalú tárgyalások mikor és miként folytatódnak tovább. Mindenesetre több olyan tényező is van, így az amerikai elnökválasztás és Kim Dzsong Il romló egészségi állapota, mely a kimentet teljes egészében megváltoztathatja. Hiszen ki tudja, hogy folytatódnak a tárgyalások, ha például az Egyesült Államoknak demokrata elnöke lesz, vagy mi lesz, ha az észak-koreai vezető egészségi állapotának megromlása vagy esetleges halála miatt utódlási problémák lépnek fel.

Felhasznált irodalom:

Csoma Mózes: Észak-Korea a kínai szatellit állammá válás útján (Külügyi Szemle, 2008 tavasz)

http://www.nti.org/e_research/profiles/NK/Nuclear/index.html

http://www.nti.org/e_research/profiles/NK/Nuclear/nk_nuclear_2008.html

http://www.cfr.org/publication/7816/north_korea.html

http://www.cfr.org/publication/11097/chinanorth_korea_relationship.html

http://www.cfr.org/publication/7835/north_korea.html

http://www.ft.com/cms/s/0/04e16ffa-79e3-11dd-bb93-000077b07658.html

http://kitekinto.hu/kelet-azsia/2008/08/31/eszak-korea_fenyegetzik

http://kitekinto.hu/kelet-azsia/2008/06/28/eszak-korea_jo_utra_ter

http://kitekinto.hu/hatter/2007/02/21/feny_az_alagut_vegen_a_koreai_elzarkozas_vege_

http://www.fn.hu/kulfold/20080919/eszak_korea_megzsarolta_egyesult/

http://www.fn.hu/kulfold/20080630/usa_visz_elelmet_eszak/

http://www.fn.hu/kulfold/20080626/eszak_korea_feltarja_nuklearis_programjat/

A damaszkuszi találkozó - Várható-e az izraeli -szír békeszerződés a közeljövőben? Rada Csaba

Történelmi jelentőségű találkozókra került sor szeptember elején a szír fővárosban. Szeptember 3-án Basír al-Asszad szír elnök meghívására Damaszkuszba érkezett a Nicholas Sarkozy francia elnök által vezetett francia delegáció, amelynek Bernard Kouchner külügyminiszter mellet más politikai és gazdasági vezetők is tagjai voltak. Az első nap kétoldalú gazdasági tárgyalásait követően szeptember 4-én csatlakozott a felekhez Recep Tayiip Erdoğan török miniszterelnök és Sejk Hamad bin Kalifa katari emír is. A négy vezető megbeszélésének elsődleges célja a közel-keleti helyzet áttekintése volt, így szóba került a libanoni

rendezés,

Irán

regionális

helyzete,

illetve

természetesen

az

izraeli-szír

béketárgyalások is. A találkozó a közel-keleti békefolyamat szempontjából szimbolikus jelentőséggel bír. Az ülésen Asszad elnök megerősítette, hogy eddig négy szakértői szintű tárgyalási forduló zajlott le török közvetítéssel Izrael és Szíria között. Ugyan a tárgyalásokon még az áttörés nem következett be, mindkét fél határozottan és konstruktívan lépett fel. Bár Erdoğan miniszterelnök a sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a tervezett ötödik isztambuli fordulót bizonytalan időre elnapolták a felek (az izraeli belpolitikai válságra és az amerikai elnökválasztásra való hivatkozással), már a tárgyalások ezen stádiumában megállapítható az április óta tartó folyamat történelmi jelentősége. A tárgyalások egy igen törékeny folyamat külső megnyilvánulásai, amelyek több tényezőre is visszavezethetőek, ugyanakkor végkimenetelük nagyon kétséges. Ezen elemzés célja, hogy felderítse, vajon mi vezetett ahhoz, hogy az évtizedes ellenségek 2008-ban hajlandóak voltak megkezdeni a közvetett párbeszédet,

milyen

további

tényezők

játszottak

közre

abban,

hogy

tárgyalások

megvalósulhattak, illetve mik a kilátásai az izraeli-szír megállapodás megkötésének? Mindennek a hátterében valószínűleg a Szíriára nehezedő nemzetközi nyomás, és az elszigeteltségből való kitörési kényszer állhat. Szíriát a nemzetközi közösség már Háfez alAsszad

regnálása

(1971-2000)

óta

igyekezett

elszigetelni,

hivatkozva

annak

terroristacsoportokkal fenntartott kapcsolataira, Amerika és Izrael-ellenes fellépésére, illetve

tömegpusztítófegyver-programjaira. Az izolációt az apjánál rugalmasabb Basír 2000-es hatalomra jutása sem tudta megtörni (bár számos környező országgal javultak a bilaterális kapcsolatok: pl.: Törökország), George W. Bush 2002-ben a híres „gonosz tengelye" beszédében Szíriát is lator államként jelölte meg. A szír nyitási kísérleteket megakadályozták Damaszkusz Teheránnal fenntartott jó kapcsolatai, a Hezbollah nem titkolt támogatása, illetve Asszad Amerika-ellenes politikája is, azonban a legjelentősebb törés 2005-2006-ban következett be. A Szíria-ellenes libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri elleni 2005. februári merénylet állítólagos damaszkuszi kötődései következtében az ország addigi elszigeteltsége tovább erősödött, sőt a „cédrusos forradalom" és a nemzetközi nyomás következtében kénytelen volt kivonni az 1985 óta Libanonban állomásozó erőit. Szíria nemzetközi elszigeteltségét tovább erősítette a 2006 nyarán a Szíria támogatását élvező Hezbollah és az izraeli erők között kitört libanoni háború. Ellentétben a korábbi évek történéseivel, a 2005-2006-os események nem csak nemzetközi izolációhoz vezettek, hanem Szírián belüli mozgolódásokat is kezdeményeztek. Az a tény, hogy Basír al-Asszad kénytelen volt kivonulni Libanonból azt jelentette, hogy elveszítette apja örökségét. A presztízsveszteség, az elszigeteltségből (is) következő gazdasági problémák és a kettő együttes következményeként növekvő társadalmi elégedetlenség vezetett valószínűleg ahhoz, hogy az ország élén álló alig 10 %-os alevita kisebbséget képviselő Asszad

elnök

a

nyitás

mellett

döntött.

A nemzetközi nyitás egyébként sem áll messze Asszadtól, aki már 2000 után bizonyította, hogy alapvetően más politikát képvisel, mint apja. Ez jól látszott abból, ahogyan új alapokra igyekezett helyezni kapcsolatait a környező országokkal. Többek között intenzív gazdasági és politikai tárgyalások is kezdődtek Törökországgal, amelyek 2004-ig számos bilaterális szerződésben is materializálódtak. Ha az Egyesült Államokkal nem is, de az Európai Unióval és a nyugat-európai államokkal Szíria folyamatosan kereste a kapcsolatot, bár a 2002 utáni elhidegülés nem kedvezett a viszonyuknak. Szíriában eközben lassú és jelképes reformfolyamat indult meg, amely a libanoni háborút követő nemzetközi indulatok lecsillapodása után esélyt jelentett Szíria számára az elszigeteltségből való kitörésre. Az nyilvánvaló volt Szíria számára, ha az Európai Unió szankciókkal él vele szemben, illetve az Egyesült Államok továbbra is a lator államok között tartja számon, akkor valójában nem elégséges, hogy javulnak a kapcsolatai a Közel-Keleten (még akár Törökországgal is). Ezt még tetézte az is, hogy hiába indultak be az (ugyan meglehetősen lassú) reformfolyamatok,

hiába igyekezett Damaszkusz konstruktívan fellépni a libanoni rendezésben, az a nemzetközi megítélésben különösebb változást nem eredményezett. Ezt jól mutatja, hogy Washington a 2006 végén kiadott Baker-Hamilton jelentés ajánlásai ellenére sem változtatott a Szíriával szembeni politikáján, illetve 2007 elején Izrael lebombázta egy (észak-koreai szakemberek által irányított) atomreaktor állítólagos építési munkálatait. A Baker-Hamilton jelentéshez hasonlóan számos szakértő folyamatosan hangsúlyozza, hogy Damaszkusz lehet az izraeli-palesztin békefolyamat kulcsa, így a közel-keleti rendezéshez először Szíriának kell megkötnie a béke-megállapodást Izraellel. A Szíria támogatását élvező Hamasz és Hezbollah szervezetekkel szemben ugyanis másképpen aligha lehetséges az izraeli megegyezés. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a béke-megállapodás rendezné a Golán-fennsík körüli területi vitákat, amely jelentősen javítaná Izrael biztonsági helyzetét. Az is egyértelműen feltételezhető, hogy az izraeli-szír béke-megállapodást hamarosan Libanon helyzetének rendezése is követné. A térségben jelentős befolyással bíró Szíria kihagyhatatlan a közel-keleti békefolyamatból, az annapolisi folyamat Damaszkusz támogatása nélkül nem érheti el a célját. Mindezek tudatában, szinte már várható volt, hogy hamarosan nyilvánosságra kerül a tény, hogy Izrael és Szíria - közvetítéssel - tárgyalásokba kezdett. A korábbi években is felröppentek ugyan hírek tárgyalások megindulásáról, de azt minden esetben cáfolták az állítólagos résztvevők. 2008 áprilisában viszont maga Basír al-Asszad közölte egy katari lapnak adott interjújában, hogy történelmi jelentőségű tárgyalások kezdődtek Izraellel. Ehud Olmert májusban nyilvánosságra hozta a török közvetítéssel Isztambulban megvalósult fordulók hírét, amely ismét felélesztette a reményeket az annapolisi folyamat sikerében, ugyanis a résztvevő felek addig csak néhány jelképes eredményt voltak képesek elérni. Mindezekkel összefügg az is, hogy a Szíria által követett „kitörési stratégia" egybeesett az Európai Unió francia elnökségéhez és Nicholas Sarkozy nevéhez fűződő külpolitikai aktivizálódással a Mediterrán térségben. A francia elnök által fémjelezett új „európai irányvonal", Franciaország külpolitikai érdekeinek megfelelően fogadókésznek mutatkozott Asszad nyitási kísérletére, amelynek látványos megnyilvánulása volt az, hogy Sarkozy nemcsak a 2008. július 1-jei Mediterrán Unió csúcsértekezletére hívta meg szír partnerét, hanem az azt követő győzelem napi fogadásra is. Ez azért bírt különösen nagy jelentőséggel, mert a 2002 után megromló bilaterális kapcsolatokat 2005-ben a kapcsolatok szinte teljes megszakítása követte. Éppen ezért, a francia külpolitika hirtelen aktivizmusa a térségben

meglepetésszerű volt. Kouchner külügyminiszter augusztusi és Sarkozy szeptemberi látogatása Damaszkuszban a bilaterális kapcsolatok felmelegedését jelzik. Párizs - sokak szerint elhamarkodottan - ajtót nyitott az izoláltságban élő Szíria számára elsősorban az Európai Unió felé. Nem vitás, hogy Franciaország szíriai befolyásának visszaszerzése mellett elsődleges törekvése volt, hogy az EU aktívabb szerepvállalása révén életben tartsa (vagy talán felébressze) az annapolisi folyamatot, illetve bevonja az addig a folyamatban mindeddig perifériára került Szíriát (és Libanont). Ezzel biztosíthatta ugyanis Franciaország és az Európai Unió szerepét a történelmi jelentőségű folyamatban. Ez adott lehetőséget arra is, hogy a francia és a szír kezdeményezések ilyen könnyedén találkozhattak. A kezdeti lendület ellenére megkérdőjelezhető, hogy Szíria és Izrael eljutnak a békemegállapodásig. Asszad elnök már a damaszkuszi találkozón jelezte, hogy az izraeli-szír tárgyalások átmenetileg biztosan nem folytathatóak tovább. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a közel-keleti helyzet legfontosabb külső szereplője, az Egyesült Államok nélkül nem érdemes komolyabb tárgyalásokat folytatni, így a tárgyalások következő fordulójára csak novemberben, az elnökválasztások után számíthatunk. Utalt arra is, hogy az izraeli belpolitikai helyzet, hasonlóan lehetetlenné teszi a tárgyalásokat. Azonban kérdéses, hogy a kezdeti lelkesedés után van-e lehetőség a tárgyalások folytatására. Ezzel kapcsolatosan számos pro és kontra érv felmerül, több a folyamatot akadályozó, illetve annak továbbvitelét elősegítő tényezőt kell számításba vennünk. Átmenetileg az egyik legfőbb akadályt az izraeli belpolitika jelenti. A korrupciós botrányba keveredett Ehud Olmert gyakorlatilag diszkreditálódott a belpolitikában, és legitimitásának hiánya kezdett kihatni az ország külpolitikájára is. Elkerülhetetlenné vált a miniszterelnök lemondása. Azonban Olmert távozása annak a veszélyét hordozza magában, hogy egy nála rugalmatlanabb, keményvonalas politikus kerül az ország élére, aki akadályozhatja a tárgyalások folytatását. Tekintettel arra, hogy Szíria legfőbb követelése az 1967-ben elfoglalt területekről való izraeli kivonulás, egy ilyen kérdésben egy keményvonalas politikus aligha kezd alkudozásba. Különösen akkor nem, ha maga is harcolt az 1967-es hatnapos háborúban, mint azt a Kadima párt egyik elnökjelöltje Saul Mofaz közlekedésügyi miniszter is tette. Ehud Olmert először a Kadima pártelnöki pozíciójáról mondott le, amelyre végül a két jelöltnagyon kicsi különbséggel - a keményvonalas Mofaz és az Olmert-i irányvonalat képviselő Cipi Livni külügyminiszter közül az utóbbit választották meg. Ez egy pozitív jelzés lehet

Szíria számára, hiszen Peresz elnök nagy valószínűséggel Olmert utódaként - aki szeptember 21-én megerősítette, hogy lemond kormányfői pozíciójáról is - valószínűleg Livnit fogja kinevezni az új kormány élére. Azonban jelenleg még ez is kétséges, hiszen Livni hiába Izrael legnépszerűbb politikusa, gyors politikai felemelkedése következtében még nem alakult ki körülötte az a szövetségesi kör, amely egyértelműen támogatná a koalícióban. Kérdéses, sikerül-e a korábbi partnerekkel új koalíciót kötni, hiszen a jelenlegi felmérések szerint egy előrehozott választásokon az ellenzéki Likud kerülhetne nyertes pozícióba. Ez pedig szintén törést jelenthetne az ország külpolitikájában, a békefolyamathoz kapcsolódó viszonyában. Szintén akadályozó tényező lehet a közeljövőben két világpolitikai változás is. Az első azzal kapcsolatos, hogy a békefolyamatot jelentősen felgyorsította az a tény, hogy Sarkozy nem csak Franciaország, de az EU elnökeként is fellépve képes volt felgyorsítani Szíria nyitási folyamatát. Azonban Franciaország hamarosan átadja a stafétát Csehországnak, amely váltást fog jelenteni az EU külpolitikájában is. Valószínűleg a keleti szomszédság kerül előtérbe 2009 folyamán a cseh, majd a svéd elnökség legfőbb prioritásai között. Az izraeli-szír tárgyalások viszont legkorábban idén decemberben, de inkább 2009-ben kezdődnek újra, amikor az elnökválasztási kampányokból felocsúdó Egyesült Államok is tevékeny résztvevőjévé válhat a folyamatnak. Bár az megint kérdés, hogy az új elnök miként fog viszonyulni a tárgyalásokhoz, annak feltételeihez, milyen politikát fog képviselni Szíriával szemben. Amennyiben a neokon külpolitika marad irányadó, lehetséges, hogy lassítani és akadályozni fogja a megegyezést. Befolyásoló tényező lehet Szíria közel-keleti arab és nem arab szövetségeseinek reakciója a folyamatra. Különösen a közeli szövetséges, Irán viselkedése lehet meghatározó. Teherán Izrael esküdt ellensége, a jelenlegi elnök már többször megemlítette Izrael elpusztítását. Bár természetesen ezek csak retorikai fordulatok és az iráni vezetés is számos kérdésben pragmatikusan gondolkozik, nem kizárható, hogy Teherán nem csak rosszallását fejezi ki Damaszkusz döntésével kapcsolatban,

hanem gyakorlati lépéseket is tesz annak

megakadályozására. A tárgyalások folytatásának gátat vethet továbbá olyan más, regionális célokkal rendelkező államok közbeavatkozása is, mint Egyiptom. Kairó féltékenyen és fenntartással figyeli Szíria nyitási kísérletét, illetve a béketárgyalásokat. Egyiptom köztudottan a régió egyik vezetőjének tartja magát és igyekszik befolyását fenntartani. Éppen ezért érinti érzékenyen egy újabb potenciális hatalom, egy felemelkedőben lévő „játékos" megjelenése a regionális színtéren.

Egyiptom már lassan három évtizede megkötötte a békeszerződést Izraellel, így lehetősége nyílik arra, hogy Izraelre nyomást gyakorolva lassítsa a tárgyalásokat (megakadályozni valószínűleg nem fogja), vagy szót emeljen ellene az Arab Liga legközelebbi ülésén. Tehát láthatóan számos bizonytalan tényező és egymással ellentétes érdekek szövevénye övezi a tárgyalások folytatását. Azonban nem csak ellenérdekek léteznek, számos tényezőből arra lehet következtetni, hogy a tárgyalások folytatódni fognak. Az első ilyen körülmény a fentebb már kifejtett szíriai nyitási kényszer, amelynek továbbra is kulcseleme az Izraellel való megegyezés. Ezen a fent említett ellenérvek egyike sem tud változtatni. Ahogyan azon sem, hogy Asszad szemmel láthatólag igyekszik az ország hatalmát megnövelni, és ismét regionális tényezővé válni. Ez nem csak belső legitimitását biztosítaná, de számos gazdasági és politikai hozadékkal is járna az ország számára. Ehhez pedig eszköz lehet az Izraellel való kiegyezés. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a beindult folyamat, illetve a Sarkozy biztosította lendület még annak ellenére is fennmaradhat, hogy maga a politikus már nem lesz az EU elnöke. Ez ugyanis nem valószínű, hogy megakadályozza abban, hogy a Mediterrán Unió és Szíria ügyét tovább támogassa. A franciaországi, izraeli és amerikai változásokkal ellentétben Törökország politikai elitje változatlan marad, ami azt jelenti, hogy továbbra is aktívan fel fognak lépni az arab-izraeli rendezés ügyében. Törökország számára elsődleges gazdasági és biztonságpolitikai érdek a Közel-Kelet békéjének helyreállítása. Aktivitását csak megerősíti regionális hatalmának kiterjesztésére tett kísérlete, amely az utóbbi időszakban párosul béketeremtő ambíciókkal is (lsd. örmény-török tárgyalások, tervezett örmény-azeri közvetítés). Törökországnak eminens gazdasági-kereskedelmi érdeke, hogy két fontos partnere békét kössön egymással, nem beszélve a biztonságpolitikai kockázatok jelentős csökkenéséről. Nem csak Törökország vált rendkívül konstruktívvá a térség békéjének biztosításában, hanem a kis Öböl-menti arab országok is. Közülük kiemelkedik Katar szerepe, amely egyre hangosabban igyekszik hallatni a szavát, hozzájárulni a békefolyamathoz. Ez jól megfigyelhető volt a szeptember eleji damaszkuszi konferencián. Az, hogy Szíria 2008 tavaszán megkezdte a tárgyalásokat Izraellel, számos tényező egybeesésének köszönhető: Szíria belső és külső kényszerének, Basír al-Asszad legitimációs válságának, illetve személyiségének, Nicholas Sarkozy fellépésének és a francia EUelnökségnek,

Törökország

elkötelezettségének,

az

izraeli

kormányfő

kompromisszumkészségének. A sort még folytathatnám, de már így is egyértelműen látszik, hogy e tényezők komplex viszonya, talán szerencsés egybeesése is kellett a szíriai és izraeli politikai akarat megléte mellett, ahhoz, hogy megkezdődjenek az érdemi tárgyalások. Éppen ezért törékeny a folyamat, ezért nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy 2008 végén - 2009 elején várható a tárgyalások folytatása. Jelenleg a nagy kérdés az új izraeli kormányfő és az új amerikai elnök személye, illetve hozzáállásuk a közel-keleti békefolyamathoz, ugyanis a labda Izrael és, a háttérben, az Egyesült Államok oldalán van. Asszad Damaszkuszban tudatta az újságírókkal, hogy egy hat pontos javaslatot juttatott el Izraelbe. Bár ennek tartalma nem ismert, az biztos, hogy a következő lépést Izraelnek kell megtennie a békefolyamat folytatásához.

Pakisztán Musarraf után Paksi Julianna Kitti 2008. augusztus 18-án lemondott Pakisztán kilenc éve hivatalban lévő elnöke, Pervez Musarraf, s ezzel egy újabb katonai diktatúra ért véget az ország 61 éves történetében.

Közel egy éve drámai változások zajlanak az ország belpolitikai életében. 2007 decemberében öngyilkos merénylő végzett Benazir Bhuttóval, a Pakisztáni Néppárt (PPP) pár hónappal korábban önkéntes száműzetéséből hazatért vezetőjével, akinek az Amerikai Egyesült Államok jelentős szerepet szánt volna az ország felülről irányított demokratizálásában. A belső zavargások miatt 2008. január elejéről február 18-ra halasztott parlamenti és tartományi választásokon a Musarraf-ellenes erők győzedelmeskedtek. Az 1999-ben vértelen katonai puccsal hatalomra került elnök mindössze hat hónapig tartotta magát a civil (kezdetben) ötpárti koalícióval szemben, s végül - a már kilátásba helyezett alkotmányos vádeljárást elkerülendő - a politikai visszavonulás mellett döntött.

A fokozott nemzetközi figyelem a 165 milliós lélekszámú, nukleáris fegyverekkel rendelkező állam geopolitikai elhelyezkedésének köszönhető. Egy esetleges pakisztáni belpolitikai káosz ugyanis - India, Irán és Afganisztán szomszédságában - jelentősen hozzájárulhatna a térség instabilitásának növeléséhez. Washington aggodalmát tetézi, hogy a terrorizmus ellenes harcban egyik legfőbb stratégiai szövetségeséről van szó. Az 1947 augusztusában, Mohamed Ali Dzsinnah alapításával létrejött szekuláris állam az 1956-os alkotmányában „iszlám köztársaságként" határozta meg önmagát. Az államformáló tényezők között kezdetektől fogva különlegesen szerepet játszott - természetesen csak a közös vallás és az India-ellenesség egyesítő ereje mellett - a katonaság, amely bármikor kész volt beleszólni a politikai folyamatokba. Az ország történetében eleddig tíz polgári kormányt buktattak meg katonai diktátorok, s csak egy-egy rövidebb időszakra engedtek a civil vezetésnek kibontakozást. Pakisztán politikai (és gazdasági) berendezkedésének további sajátossága

Pandzsáb

tartomány

dominanciája

a

fennmaradó

hárommal,

azaz

Beludzsisztánnal, Szindh-del és az Északnyugati határvidékkel szemben. Ez a történelmi

gyökerekkel

rendelkező

-

biztonságpolitikai

szempontból

sem

elhanyagolható

-

egyensúlytalanság legutóbb 2006 második felében vezetett egyenrangúságot követelő, nemzeti, népi felkeléshez Beludzsisztán részéről. Pakisztán belpolitikai jövőjét elsősorban az ellenzéki diadalt hozó, az idén februári választásokkal történt jelentős átrendeződés határozza meg. A 342 tagú nemzetgyűlés egyéni választókerületekben megszerezhető 272 képviselői helyéből a tavaly meggyilkolt Benazir Bhutto Pakisztáni Néppártja (PPP) 86-ot nyert el, a Navaz Sarif vezette, szintén ellenzéki Pakisztáni Muszlim Liga-N (PML-N) 65, míg a korábbi kormánypárt, a Musarrafot támogató Pakisztáni Muszlim Liga-Q mindössze 38 képviselőt juttathatott a szövetségi parlament alsóházába. A közvélemény-kutatások alapján várható volt az egyetlen országosan is népszerű párt, a PPP győzelme, meglepetést okozott azonban Sarif pártjának az előre jelzettnél jobb szereplése, amelyet a tavaly év végén Musarraf által elbocsátott bírák visszahelyezésének, illetve az igazságszolgáltatás függetlenségének követelését támogató szavazatoknak tulajdonítottak. Pozitív tendenciának tekinthető a Kazi Huszein Ahmed vezette iszlamista pártszövetség (MMA) országosan gyenge szereplése, amely tény a szekuláris pártokra szavazó középosztály egyértelmű erősödését jelzi. A PPP soraiból kikerült Juszaf Raza Gilani kormányfő vezetésével megalakult polgári kabinet két fő ereje mindössze pár hetes közös kormányzás után szakított egymással. A kisebbik koalíciós partner, a Sarif vezette PML-N, május 12-én kilépett a kormányból. A Pakisztáni Néppárt jelenlegi vezetője, Ali Zardari, Benazir Bhutto özvegye és Navaz Sarif közti szakadás elsősorban a Musarraf elnök által tavaly menesztett bírák korábbi hatalmukba történő visszahelyezése feletti vitának tulajdonítható. A gyilkossággal és korrupciós vádakkal is gyanúsított, korábban csak „Miszter 10 százaléknak" gúnyolt - Zardari joggal tarthat attól, hogy a bírák visszamenőlegesen megkérdőjeleznék a Musarraftól kapott amnesztiát, amely tavaly lehetővé tette a hazájába történő visszatérést. A két államférfi közti nézeteltérést csak súlyosbította az elnök jogköreinek megnyirbálásáról történő megegyezési képtelenség. A kormány eredetileg szűkíteni akarta az elnök Musarraf-éra alatt kibővített jogosítványait, köztük a parlament feloszlatásának jogát, de Zardari később kétértelműen nyilatkozott arról, mikor és milyen mértékben kerüljön sor a lépésre. Musarraf lemondása nem volt teljes mértékben magától értetődő. Megtarthatta volna hivatalát, s megvárhatta volna a vádemelési eljárást, kockáztatva azt, hogy esetleg halálra ítélik. Második opcióként élhetett volna jogköreivel, feloszlathatta volna a parlamentet, és

rendkívüli állapotot vezethetett volna be a katonaság (egyre csökkenő támogatása) segítségével. Történtek találgatások arra vonatkozóan is, hogy netán az Egyesült Államok ejtette volna a népszerűtlen diktátort, megelégelve annak egyre kevésbé meggyőző terrorizmus ellenes politikáját. Utódja, a 2008. szeptember 6-án, a szavazatok 69 százalékával megválasztott Ali Zardari - tekintve, hogy Gilani miniszterelnök is az ő döntésének köszönhetően kapta meg hivatalát - minden eddiginél nagyobb hatalmat összpontosít a kezében. Zardari ugyan demokratikusan megválasztott polgári személy, alkalmasságához viszont nemcsak korrupt múltja miatt fűződnek kétségek, hanem sokan mentális egészségét is kifogásolják. Bhutto özvegye összesen 11 és fél évet ült börtönben, amelynek következtében elmezavarral és súlyos depresszióval diagnosztizálták. Az egyre népszerűtlenebbé váló, civil politikai vezetés egyik legfőbb kihívása az utóbbi években mindvégig 6-7 százalékkal robogó gazdaság lelassulása. Az infláció 25 százalékra ugrott , a költségvetési deficit, a külső adósságállomány és a jövedelemkülönbségek is nőnek, a befektetők sorra hagyják el az országot. A biztonsági problémák viszont talán még ennél is égetőbbek. A szélsőséges csoportokat tömörítő Pakisztáni Talibán már nem csupán az afgán határ menti törzsi területeket tartja ellenőrzése alatt, de az ország több pontját is fenyegeti, terrorakciókat hajtva végre mindazok ellen, akikről tudni véli, hogy együttműködik a kormánnyal vagy az Amerikai Egyesült Államokkal. Emellett Dzsammu és Kasmírban, India egyetlen muszlim többségű államában is kiújultak

az

India-ellenes,

szeparatista

élű

zavargások.

Ami az új pakisztáni vezetés amerikai megítélését illeti, az USA kezdetben kiváró politikát folytatott, majd miután megbizonyosodott arról, hogy Zardari is elkötelezett híve a terrorizmus ellenes harcnak, üdvözölte őt elnöki posztján. A szeptember első felében történt, pakisztáni célpontok elleni, be nem jelentett, amerikai rakétatámadások azonban egyértelműen sértették az ázsiai ország szuverenitását, és egyúttal törést jelentettek a két ország közötti kapcsolatokban. A támadásokat Pakisztán elkötelezett támogatója, Kína rögvest el is ítélte. Kína és Pakisztán között a szálak jelenleginél is szorosabbra fonódhatnak a jövőben, ha tető alá hozzák a tervezett nukleáris együttműködést, amelynek a nemzetközi közösség aligha örülne. Látszólag azokat a nyugati félelmeket igazolják az Indiában - többek között Mumbai-ban és Ahmedabadban -, valamint júliusban Afganisztánban az indiai követség ellen elkövetett, pakisztáni eredetre visszavezethető merényletek is, amelyek szerint egy elhúzódó belpolitikai

válság káoszba boríthatja az egész régiót. Az iszlamista erők - a választások által is bizonyított - csökkenő támogatása azonban bizakodásra ad okot. Ismerve az ország történelmét, azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a háttérben csendben meghúzódó katonaság bármikor kész beavatkozni a káosz elkerülése érdekében. Jegyzetek Csicsmann László 2006. október 16-án a Budapesti Corvinus Egyetemen, az Ázsiatanulmányok

című

kurzus

keretében

elhangzott

előadása

PPP, PML-N get major chunk of seats. Civil Society Pakistan. 2008. 02. 20. [online folyóirat] a http://civilsocietypakistan.wordpress.com/2008/02/20/ppp-pml-n-get-major-chunk-ofseats/ címen.

Internet,

2008.

09.

28.

Keresztes Imre [2008]: Fölényes ellenzéki győzelem Pakisztánban: Kezdet és vég. HVG, 8. szám,

2008.

február

23.

27-29.

o.

Keresztes Imre [2008]: Szétforgácsolódó Pakisztán: Darabolós politikusok. HVG, 35. szám, 2008.

augusztus

30.

23-24.

o.

Wrochna Anna [2008]: Zardari Pakisztán elnöke: Minden eddiginél több hatalom koncentrálódik Bhutto özvegyének kezében. 2008. szeptember 8. Népszabadság Online a http://nol.hu/cikk/506180/

címen.

Internet,

2008.

09.

21.

Keresztes Imre [2008]: Szétforgácsolódó Pakisztán: Darabolós politikusok. HVG, 35. szám, 2008.

augusztus

30.

24.

o.

Csicsmann László 2008. szeptember 15-én a Magyar Külügyi Intézetben a „A pakisztáni választások értékelése" címmel elhangzott előadása

Érdekkonfliktusok és lehetőségek - Az orosz-grúz háború török szemmel

Veréb Tamás

A 2008. augusztusi orosz-grúz háború kitörésével sokat lehetett hallani egy új hidegháború kezdetéről, a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország súlyosan megromlott viszonyáról vagy éppen azokról a kihívásokról, amelyekkel – részben a háború következményeként, részben attól függetlenül is – az Európai Unió szembesülni kényszerül. Kevesebb szó esett viszont arról, hogy a konfliktusövezet közvetlen közelében lévő államok számára mit jelent a háború, milyen következményekkel jár az politikájukat tekintve, és arról, hogy tudják-e valamilyen mértékben befolyásolni az események menetét. Ezek közül az országok közül a legjelentősebb (és elemzői szempontból is talán a legérdekesebb) Törökország. A kis-ázsiai államról nem csak mérete, hanem külpolitikai kapcsolatai és stratégiai elhelyezkedése miatt is elképzelhető, hogy befolyásolni tudja a azokat a történéseket, amelyekről úgy tűnik, hogy alapvetően a két nagyhatalomnak a térséggel kapcsolatos érték- és érdekkonfliktusai nyomán alakulnak. Nem véletlenül sorolta Zbigniew Brzezinski Törökországot az ún. geopolitikai pillérek közé. Ezek azok az országok, amelyek önállóan ugyan nem határozzák meg döntő mértékben a geopolitikai viszonyokat, viszont a nagyhatalmak, Brzezinski terminológiájával a geostratégiai játékosokpolitikáját – elsősorban földrajzi helyzetüknek köszönhetően – befolyásolni tudják. Kétségtelen, hogy az Európa és Ázsia határán, a Közel-Kelet és a Kaukázus szomszédságában, a Fekete-tenger és a Földközitenger között, a Dardanellák és a Boszporusz mentén elhelyezkedő Törökország a geopolitikai pillérek közé tartozik. Kérdés azonban, hogy az orosz-grúz konfliktus esetén tud-e élni a helyzetéből következő lehetőségekkel és felelősséggel, egyáltalán szükséges-e a törökök számára, hogy beleszóljanak az események alakulásába, és ha igen, meg tudják-e találni az ehhez szükséges eszközöket. Annyi bizonyos, hogy a háború kirobbanásával Ankara ellentmondásos helyzetben találta magát. NATO-tagként bizonyos mértékig igazodnia kell Washington politikájához, más érdekei viszont az diktálják, hogy Moszkva álláspontját és lépéseit se hagyja figyelmen kívül. Mindeközben persze saját Kaukázus-politikája céljaira és eszközeire is tekintettel kell lennie. A szituáció összetettségéből adódóan talán nem véletlen, hogy a török kormány csak napokkal később, a fegyveres összetűzések végéhez közeledve adott ki állásfoglalást az

eseményekkel kapcsolatban, amelyben a konfliktus békés rendezésére és Grúzia területi integritásának tiszteletben tartására szólított fel, de nem ítélte el élesen az orosz hadműveleteket. Ankara számára olyan események is bonyolították a helyzetet, mint a nem fekete-tengeri országok hajóinak – például a Grúziába segélyt szállító amerikai hajóknak – az áthaladása a szorosokon (ennek szabályairól az 1936-os montreux-i szerződés rendelkezik) vagy a török rendszámú kamionok feltartóztatása Oroszország határain augusztus folyamán. Az első esetben az oroszok megelégedésére a török kormány megerősítette, hogy ragaszkodik a szerződés betartásához, amely alapján a nem a Fekete-tenger partján fekvő államok 15 ezer tonnánál nehezebb hadihajói nem haladhatnak át a szorosokon. A második kérdésben – amelyet sokan az orosz nyomásgyakorlás eszközeként értékeltek – a két fél egyeztetést kezdeményezett, és a viták rendeződni látszanak. Melyek tehát azok a konkrét tényezők, amelyek meghatározzák Törökországnak a háborúval kapcsolatos álláspontját? Egyrészt az ország az USA stratégiai szövetségese, még akkor is, ha az iraki háború 2003-as kitörése óta Washington és Ankara kapcsolatai több tekintetben is megromlottak. Ezzel együtt is – elsősorban politikai téren – nagy szerepet játszott és játszik az USA által meghirdetett terrorizmus elleni háborúban. Ráadásul – mint arról később szó lesz – Törökország a rajta áthaladó kőolaj- és földgázvezetékek miatt az Egyesült Államok energiapolitikájában is kiemelkedő fontossággal bír. A másik oldalon azonban az 1990-es évek vége óta Oroszországgal szintén szoros és több tekintetben is virágzó kormány- és államközi kapcsolatok alakultak ki. A két ország vezetői az 1990-es évek eleje óta a legmagasabb szintű találkozóikon deklarálták, hogy együttműködésük mindkét fél számára igen fontos. A jó viszony azonban nem csak a szavak szintjén hozott előrelépést: nagymértékben nőtt a két állam közötti kereskedelem és a másik országban megvalósított beruházások volumene is. Oroszország a törökök egyik legjelentősebb kereskedelmi partnere lett. Gyorsan nő a két ország viszonylatában a turizmus is, az üzleti célú utazások mellett Isztambul és a török tengerpartok az orosz utazók kedvelt célpontjaivá váltak. Az sem elhanyagolható szempont, hogy bár Törökország az orosz energiapolitikában sem jelentéktelen tényező, a török földgázszükséglet kb. 60%-át orosz importból elégítik ki. Amíg tehát az USA a hidegháború óta Törökország egyik legfontosabb szövetségese, Oroszország az utóbbi évtizedben a török érdekek szempontjából közel ugyanilyen jelentőssé vált. Ankara számára szintén fontos tényező, hogy szomszédai közül – ha az igen rövid közös határral rendelkező Azerbajdzsántól eltekintünk – talán csak Grúzia esetében mondható az, hogy a kapcsolatokat nem terhelik súlyos politikai, ideológiai, történelmi és gazdasági ellentétek. A két ország közötti gazdasági kapcsolatok – elsősorban a kereskedelem terén –

gyorsan fejlődtek. Ez utóbbit tükrözi az is, hogy a két ország vezetői éppen néhány nappal a háború kitörése előtt állapodtak meg abban, hogy megépítik, ill. a már meglévő szakaszokon felújítják a Törökországból Grúzián keresztül Azerbajdzsánba vezető vasútvonalat. Törökország támogatta Grúzia NATO-hoz való közeledését is. Mitöbb, egyes orosz források azt állították, hogy a grúz katonák kiképzésében török tisztek is részt vettek. Az azonban szinte biztosra vehető, hogy az elmúlt években az amerikai katonai támogatás jó része Törökországon keresztül juthatott el Grúziába. Így persze az sem véletlen, hogy a jó törökgrúz kapcsolat Washington kifejezett támogatását is élvezi. Különösen fontos volt ez a Kaszpi-tenger térségéből kiinduló kőolaj- és földgázvezetékek esetében. Köztudott, hogy az USA ezek megépítésekor olyan útvonalakat támogat, amelyek elkerülik Oroszországot (és lehetőleg Iránt is). Ennek a feltételnek tökéletesen megfelelt a Bakuból Tbiliszin át a Földközi-tenger partján fekvő török kikötővárosba, Ceyhanba vezető kőolaj- és a Bakuból a kelet-törökországi Erzurum városába vezető (és a jövőben Európa felé továbbépítendő) földgázvezeték. Washington számára azonban a helyzetet bonyolította, hogy Oroszország megállapodott Törökországgal a Kék Áramlat elnevezésű, Grúziát elkerülő, részben a Fekete-tenger alatt futó földgázvezeték megépítéséről, amelyet bizonyos tervek szerint Dél-Európa és a Balkán felé hosszabbítanának meg. Törökország mindenesetre mind fogyasztó, mind pedig tranzitországként profitálhat a területén áthaladó csővezetékekből, ezért fontos számára, hogy azok biztonságosan működjenek. Ironikus módon a Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezetéknek éppen a törökországi szakaszán történt egy robbantás néhány nappal a háború kezdete előtt, amelynek elkövetéséért a Kurdisztáni Munkáspárt vállalta a felelősséget, a háború során azonban a vezetékek grúziai szakaszai nem sérültek. Mindazonáltal a fegyveres összecsapás rámutatott arra, hogy a korábban a biztonsági és politikai szempontból legmegfelelőbbnek tartott, bár a megépítés költségeit tekintve nem a legolcsóbb, Grúzián keresztül vezető útvonallal kapcsolatban is felmerülhetnek komoly kétségek. Egyes elemzők részéről olyan – talán kissé túlzó – vélemények is elhangzottak, hogy a háború kirobbanásának az volt az egyik oka, hogy Moszkva megmutassa, hogy a csővezetékek tekintetében kikerülhetetlen, és a beleegyezése nélkül nem építhető meg olyan vezeték, amely orosz befolyás nélkül juttatná el a Kaszpitenger térségének szénhidrogénkincsét a fogyasztókhoz. Ha azonban Törökország profitálni szeretne a csővezetékekből, mindenképpen a grúziai (és hazai) biztonsági helyzet stabilizálására kell törekednie. Az Örményországgal fenntartott kapcsolatok szintén érdekes dimenzióját képezhetik a háborúval kapcsolatban kialakított török álláspontnak. A több, mint másfél évtizede húzódó

karabakhi konfliktus miatt a két ország közötti szárazföldi határok le vannak zárva, és többek között emiatt épültek meg az Azerbajdzsánból kiinduló vezetékek a hosszabb útvonalon, Örményország kikerülésével. Szerzs Szarkiszján örmény elnök azonban ez év júniusában meghívta Abdullah Gül török köztársasági elnököt Jerevánba, a 2010-es labdarúgóvilágbajnokság selejtezőinek keretében rendezett Örményország-Törökország mérkőzésre, és egyben a vitás kérdések rendezésére hívott fel. (A meccset egyébként – a két ország államfőinek jelenlétében – 0-2-re a török válogatott nyerte.) Mint később kiderült, a két állam képviselői között már korábban is folytak titkos tárgyalások, azaz török részről is mutatkozik hajlandóság a helyzet rendezésére, amely szándékot a grúziai konfliktus nyilván erősíteni is fogja. Bár érthető, hogy a Törökország és Azerbajdzsán felé lezárt szárazföldi határok és a két ország által bevezetett embargó nehéz helyzetbe hozta az örmény gazdaságot, és így Jereván számára is fontos lenne a konfliktusok rendezése, egyes elemzők rámutattak arra, hogy az örmény vezetés Moszkva jóváhagyása nélkül egy ilyen léptékű döntést nem hozna meg. Mindenesetre az Örményországgal való kapcsolatok rendezése Ankara mozgásterét megnövelheti. Ugyanekkor ezt Bakuban sokan ellenzik, attól tartva, hogy a közeledés azzal járhat, hogy Törökország fel fogja adni a karabakhi konfliktussal kapcsolatban elfoglalt eddigi, Azerbajdzsánt támogató álláspontját. Így az azeriek ellenkezése miatt a török kormány számára nehezebbé válhat az egymással ellentétes érdekek között a megfelelő döntések meghozatala. Mit tehet tehát a török kormány, ha az érdekeit érvényesíteni kívánja? A legfőbb célja természetesen az lehet, hogy a térségben stabil biztonsági helyzet jöjjön létre. Az nyilvánvaló, hogy Oroszország nélkül ez nem megvalósítható, de az is elképzelhetetlen, hogy Washington egyetértése nélkül teremtsék meg azt. Nem meglepő, hogy Erdoğan miniszterelnöknek az a javaslata, amely alapján Törökország, Oroszország, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán részvételével egy kaukázusi együttműködési és stabilitási program indulna el, nem nyerte el az orosz befolyás további erősödésétől tartó amerikai kormány tetszését. A terv realitását középtávon a fennálló kétoldalú konfliktusok (orosz-grúz, örmény-azeri, örmény-török) is megkérdőjelezik. A javaslat azonban mutatja az Ankara által követendő irányt: törekednie kell a konfliktusok rendezésére, akkor is, ha azokban közvetlenül nem érintett. Ez felveti annak a lehetőségét, hogy – különösen az említett együttműködési forma megvalósíthatatlansága esetén – közvetítőként lépjen fel a szembenálló felek, kiváltképpen az oroszok és a grúzok között. Ebből a szempontból nem elhanyagolható, hogy Afganisztán és Pakisztán, ill. Izrael és Szíria között jelenleg is a török diplomácia közvetít. Persze a közvetítés sikere nem garantált, de a bizalomépítésből Törökország közvetlenül is profitálhat,

az örményekkel folytatott tárgyalások pedig önmagukban is elősegíthetik a térség stabilizálását. A török külpolitikának tehát aktívan kell fellépnie, figyelembe véve a nagyhatalmi érdekeket és kihasználva a térség egyes országaival kialakított jó kapcsolatokat. A NATO főtitkára 2008. augusztus 26-i nyilatkozata: „ Visszautasítom az orosz kormány döntését, amelyben elismerte Grúzia két tartománya, Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét. Ez számos, Oroszország által is támogatott, Grúzia területi integritását érintő ENSZ BT határozat kifejezett megsértését jelenti. Oroszország elmúlt hetekben tanúsított magatartása megkérdőjelezi a Kaukázus békéje és biztonsága melletti elkötelezettségét. A NATO határozottan támogatja Grúzia szuverenitását és területi integritását, és felhívja Oroszországot a fenti elvek tiszteletben tartására.”. ii M K Bhadrakumar: China seeks Caucasian crisis windfall, Asia Times Online, 2008. augusztus 19. i

iii

Viola Gienger és Dune Lawrence: China's Georgia War Lesson: Today's Breakaway Bites Back Later, Bloomberg.com, 2008. augusztus 18. iv

Muhammad Cohen: Georgia on China's mind, www.guardian.co.uk, 2008. augusztus 20.

v Geoff Dyer and Jamil Anderlini: Separatism stirs on China’s forgotten frontier, FinancialTimes.com, 2008. augusztus 17.

vi Stefan Wagstyl, Charles Clover, Geoff Dyer: China fails to support Kremlin, FinancialTimes.com, 2008. augusztus 29. vii

MoFA of the PRC, Qin Gang külügyi szóvivő, 2008. augusztus 10.

viii

Russia's isolation plays into China's hands, International Herald Tribune, 2008. augusztus

A Monroe-doktrína bukása? Avagy Irán latin-amerikai nyitása Balogh István Az elmúlt két év egyik új fejleménye volt Irán latin-amerikai befolyásának növekedése. A jelenség nem lenne különösebben kiugró jelentőségű, ha Irán nem kerülne rendszeresen a nemzetközi politikai napirend elejére nukleáris programja, elnökének Izraelellenes retorikája, vagy éppen az Egyesült Államokkal szembeni konfrontációja miatt. E lépések ugyanis elválaszthatatlanok Irán latin- amerikai útkeresésétől. A legkézenfekvőbbnek tűnő magyarázat, mely szerint Irán csupán az Egyesült Államok-ellenes érzületet kívánja kihasználni a térségben ugyan helytálló, de mindenképpen leegyszerűsítő. A probléma tágabb olvasatai egy olyan – talán hosszabb távú – geopolitikai konfrontációt vetítenek elénk, amelyek további feszültséget eredményezhetnek a nemzetközi kapcsolatok regionális (latin-amerikai), illetve globális szintjén egyaránt. E konfrontáció értelmezésére teszek kísérletet a következőkben. Az értelmezési keret a hagyományos geopolitika jól ismert, realista logikája, amely tökéletesen magyarázza Teherán lépéseit. A Teherán által szorgalmazott latin-amerikai kötődés rendszerének rövid ismertetése talán segít a jelenség mélyebb megértésében. Az elmúlt két évben meglehetősen megnövekedett az Irán és Latin-Amerika közötti interakciók száma. A hivatalos és magas szintű találkozók ugrásszerű növekedése különösen a Venezuela-Irán relációban szembetűnő. Az Irán által formálandó „latin-amerikai egységtömbhöz” sorolható még Kuba, Ecuador, Nicaragua, sőt bizonyos értelemben még Mexikó is. A kapcsolatrendszer gerincét azonban a Teherán-Caracas együttműködés jelenti (Alavi [2007] p. 18) a két ország koordinált gazdasági (befektetői) tevékenysége miatt a régió egyes államaiban, így például Nicaraguában és Ecuadorban (Khaleej Times Online-Reuters [2008], Morrissey [2007]). Emellett Irán, Ecuador és Venezuela az OPEC-nek is tagja, (Khaleej Times Online-Reuters [2008]) ami csak szélesíti a stratégiai együttműködés lehetőségét, Kuba és Venezuela pedig az El Nem Kötelezettek Mozgalmán belül is együttműködik Iránnal. Ezzel egyidőben pedig a kontinens egyik legszegényebb országát, Nicaraguát is igyekszik a befolyási övezetébe vonni Teherán (BBC News [2007], illetve: Morrissey [2007]), talán éppen azzal a magyarázattal, hogy a szegény rétegek kitűnő táptalajt jelentenek az Ahmadinezsád elnök által is képviselt

populizmusnak. Venezuela, mint a régió meghatározó olajnagyhatalma, egyben belépőt jelent Irán számára a térség többi országába is. (Daremblum [2007] p. 23.) Mexikóval az Iszlám Köztársaság nemrégiben jelentős szerződéseket írt alá a mexikói olajszektort érintően.(Fernandez [2008]) Az Irán és Venezuela által kovácsolt regionális háló tehát egyre bonyolultabb és szorosabb formát ölt. Irán közvetett jelenléte azonban egyáltalán nem újkeletű – közismert, hogy az 1992-es és 1994-es Buenos Aires-i, zsidó és izraeli érdekeltségek ellen elkövetett merényletek mögött az Irán által támogatott Hezbollah állt. A brazil, argentin és paraguayi hármas határ közelében pedig igen csak felerősödött a Hamasz, a Hezbollah és egyéb terrorista szervezetek pénzgyűjtő tevékenysége. (Daremblum [2008] pp. 5-6) Emellett már a reformer Khatami elnök is jó kapcsolatokat ápolt Venezuelával. (Alavi [2007] p. 18.) A mélyebb magyarázatok közül kiemelkedő az, amely szerint Irán lényegében a nemzetközi politika új áramlatait megérezve az erősödő Oroszország farvizén evezve („bandwagoning”) igyekszik regionális, illetve globális jelentőségre szert tenni. Az iráni diplomácia közép- és dél-amerikai erőfeszítéseit e nézőpont szerint az orosz kül- és biztonságpolitikai lépések foglalják egységes keretbe, ahol Irán Oroszország fontos regionális partnere és e minőségében igyekszik borsot törni az Egyesült Államok orra alá. (Afrasiabi [2008]) Egy másik elterjedt nézőpont értelmében pedig Teherán az erős Amerika-ellenes érzületeket arra kívánja kihasználni, hogy az évszázadok óta az Egyesült Államok befolyási övezetének számító közép- és dél-amerikai földrészeken megvesse lábát. (lásd: Monroedoktrína, Rubin [2008]) A kezdeményezés továbbgondolása értelmében Teherán nem csak jelenlétével kívánja bosszantani az Egyesült Államokat – a terrorizmus számára az új latin-amerikai barátok jelenthetik az ugródeszkát Amerika felé, sőt egyenesen a demokrácia regionális terjedését, megszilárdulását kívánja megakadályozni. (Morrissey [2007]) Pragmatikusabb megközelítés szerint Irán arra törekszik, hogy új befolyását az ENSZben használja fel, hogy legitimitást és nemzetközi védnökséget szerezzen sokat vitatott atomprogramjához. (I.m. u.o.) Az említett forgatókönyveket átgondolva több is helytállónak tűnik. Irán valóban mesterien kívánja kihasználni jó kapcsolatait Oroszországgal, aki mindig is megértőbbnek bizonyult az iráni atomprogram ügyében (lásd: Franchetti [2008]), noha jó pár ENSZ BT szankciót megszavazott. Ugyanakkor Moszkva pontosan tudja, hogy az Amerika-ellenes játszmákban számíthat Teheránra – ezt igyekszik is kihasználni. (lásd: Tálas [2008] 4. o., illetve: Cornwell [2008]) A második lehetőség, mely szerint Irán bázisként használja a gyenge demokratikus intézményekkel rendelkező térségbeli országokat szintén nem kizárható. Irán hasonló tevékenysége most már évtizedekre vezethető vissza, eddig viszont nem volt lehetősége a távoli Egyesült Államokat olyan hatékony módon elérni, mint például Szírián keresztül Libanont. A gyenge demokratikus intézmények kitűnő fészket jelentenek a Teherán által támogatott radikális csoportoknak, amelyek helyismerete is több éves tapasztalatokra tekint vissza. A demokrácia megszilárdulására vonatkozó tétel azonban kissé túlzó. A latin-amerikai demokráciák legfőbb akadálya bizonyára nem az iráni befolyás növekedése, hanem maguk az autoriter vezetők ténykedései. Természetesen az iráni forrásokat is felhasználó terrorista

csoportok éppen nem segítenek a demokrácia regionális továbbfejlődésében, ugyanakkor nem is képezik a legfőbb akadályt ez ügyben. Az ENSZ-ben vizionált együttműködés nem igazán meggyőző magyarázat. Az említett államok súlya túl kicsi, és támogatásuk csak akkor hozhat valamit a teheráni konyhára ha az ENSZ BT-ben is lehet rájuk számítani. Jelenleg egyik említett, térségbeli állam sem tagja a BT-nek, de még a BT tagság esetén is csak marginális jelentőségű az ilyen jellegű együttműködés. Tehát ha Irán arra játszik, hogy növelje nukleáris programjának nemzetközi támogatottságát, akkor a latin-amerikai erőfeszítései csupán módjával fognak sikerrel járni. Ugyanakkor ENSZ BT ide vagy oda, az ezen államok felé nyitás komoly diplomáciai hozadékot jelent Teherán számára, amely új nagykövetségeket nyit Chilében, Kolumbiában, Ecuadorban, Uruguayban és képviseletet Bolíviában. (Daremblum [2007] p. 10.) Utóbbi pedig az egyetlen közel-keleti nagykövetségét Egyiptomból Teheránba költözteti (Fernandez [2008]) Konklúzió Irán minden bizonnyal a dél- és közép-amerikai térség geopolitikai jelentőségét igyekszik kihasználni. A demokrácia fejlődésére vajmi kevés hatással lesz Teherán, viszont „a latin-amerikai régió, mint a terrorizmus hídja” magyarázat valóság alapja nem kizárható. Venezuela, Bolívia és Kuba az Amerika-ellenes szentimentum közepette valószínű, hogy szemet hunynak majd az e fajta akciók felett, de legalábbis nem törekednek majd letörésükre. Ne feledjük azonban, hogy Venezuela és Bolívia kivételével a többi ország még csak regionális súllyal sem bír – így nem csak Teherán érezheti úgy, hogy sikerült kitörnie elszigeteltségéből, hanem e kis országok is némileg labdába rúghatnak a nagyobbak oldalán az Egyesült Államok ellenében, azaz némileg megnövekedett jelentőségük. Ez illeszkedik Chávez elnök multipolaritásról vallott filozófiájába, mely szerint nem csak a nagyhatalmak (az Egyesült Államok) a meghatározó szereplői a nemzetközi politikának. (Ellner [2007]) Mottaki iráni külügyminiszter egy elemzésében a hatalom és a felelősség közötti elválaszthatatlan kapcsolatról ír, melyet szerinte az igazságosság kategóriája kapcsol össze. Ez az igazságosság mindenkinek kijár a teheráni külügyér szerint, nem egyes államok privilégiuma. Vagyis a két fél nemzetközi rendszerről alkotott filozófiája sem esik távol egymástól. (Mottaki [2007]) Kérdéses azonban az iráni vállalkozás sikeressége. Rövid távon sikerként könyvelheti el az Iszlám Köztársaság, hogy atomprogramjának nemzetközi elismertsége valamelyest nőtt, illetve bővültek gazdasági és politikai kapcsolatai. Ugyanakkor a térség igazán meghatározó hatalmai, mint Brazília és Argentína elhatárolják magukat az iráni közeledéstől. (Jeszenszky [2008]) Sőt, Brazília visszautasította az OPEC-hez való csatlakozás iráni ajánlatát. (AFP-Iran Focus [2008]) Az sem egyértelmű, hogy Oroszország és Kína meddig hajlandóak elmenni Irán támogatásában, különösen most, hogy Oroszország érdekelt lehet a Nyugattal való feszültségek enyhítésében a grúz-orosz konfliktus kapcsán. (Afrasiabi [2008]). Különösen túlzónak tűnik egy teheráni központú hírügynökség azon híre, mely szerint Latin Amerika és Irán éppen most rendezik újra a világot. (Fernandez [2008]) A terrorizmus hosszú távú meggyökereztetése Dél-Amerikában pedig újabb komoly konfrontációhoz vezet majd az Egyesült Államokkal – ez nem biztos, hogy Teherán vitális érdekeit szolgálja. Ráadásul

Amerika hosszú távon jobb gazdasági partner lehet a térség számára, mint az ilyen értelemben gyengélkedő Irán. (Morrissey [2007]) A mérleg tehát a következő: Irán rövid távon nagy győzelmet aratott, de stratégiai távlatokban meglehetősen bizonytalan a teheráni kezdeményezés eredményessége. Ahmadinezsád állama pragmatikus szereplőnek tűnik – a realista iskolához köthető, hagyományos geopolitikai törvények szerint játszik. Vagyis amint az Egyesült Államok megnyugodhatna a Közel-Keleten, Irán megjelenik a hátsó ajtónál kopogtatva Latin Amerikában. Más kérdés, hogy a Bush kormányzat kevés figyelmet szentelt a térségnek, amit Irán ügyesen használt ki az elmúlt két évben. (Daremblum [2007] p. 5; p. 29.) Ezzel együtt azonban nem jósolható meg, hogy pontosan milyen irányt vesz az iráni-latin-amerikaiamerikai konfrontáció. Egy bizonyos: ha Teheránról bebizonyosodik, hogy az Egyesült Államok ellen használja terrorista bázisként Dél-Amerikát, akkor az rendkívüli mértékben fogja destabilizálni a régiót és további feszültségekhez, konfrontációhoz vezet majd a két ország kapcsolataiban.

Hivatkozások Afrasiabi, L Kaveh: Iran and the Left in Latin America. Asia Times Online-Middle East, September 4, 2008 http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/JI04Ak01.html Megtekintve: 2008-09-16 Alavi, Nasrin: Problematic Brothers: Iranian Reaction to Chávez and Ahmadinejad. NACLA Report ont he Americas, Vol. 40. Iss. 5. September/October 2007. Brazil declines Iranian offer to join OPEC: minister. AFP, September 4, 2008. http://www.iranfocus.com/en/iran-general-/brazil-declines-iranian-offer-to-join-opecminister.html Megtekintve: 2008-09-16 Cornwell, Susan: U.S. says Iran won’t get Russian missile system soon. Reuters-Iran Focus, September 09, 2008. http://www.iranfocus.com/en/iran-general-/u.s.-says-iran-wont-getrussian-missile-system-soon.html Megtekintve: 2008-09-16 Daremblum, Jaime, Ambassador : Iran’s Latin American Activities: Challenges for US Interests and Democracy in the Region. (Remarks by Amb. Jaime Daremblum, Hudson Institute, at the Conference on „Creating an Environment for Trans-America Security Cooperation, Florida International University, Miami, May 3-4, 2007.) May 7, 2007 http://www.hudson.org/files/documents/daremblumMiami.pdf Megtekintve: 2008-09-16 Elnner, Steve: Toward a ’Multipolar World’: Using Oil Diplomacy to Severe Venezuela’s Dependence. NACLA Report ont he Americas, Vol. 40. Iss. 5. September/October 2007. Fernandez, Yusuf: Iran, Latin America construct new world system. Press TV, September 7, 2008 http://www.presstv.ir/detail.aspx?id=68734§ionid=3510304 Megtekintve: 2008-0916 Franchetti, Mark: Vladimir Putin set to bait US with nulcear aid for Tehran. The Sunday Times-Iran Focus, Sepetmber 8, 2008 http://www.iranfocus.com/en/nuclear/vladimir-putinset-to-bait-us-with-nuclear-aid-for-tehran.html Megtekintve: 2008-09-16 Iran and Nicaragua wow close ties. BBC News, 17 January, 2007 http://news.bbc.co.uk/2/hi/americas/6261721.stm Megtekintve: 2008-09-16

Iran, Ecuador sign deal on energy, refinery plan. Khaleej Times Online (Reuters), September 14,2008 http://www.khaleejtimes.com/DisplayArticle.asp?xfile=/data/business/2008/September/busine ss_September448.xml§ion=business Megtekintve: 2008-09-16 Jeszenszky Nóra: Irán az USA bekerítésén dolgozik. Kitekintő, 2008. szeptember 9. http://kitekinto.hu/iszlam/2008/09/09/iran_az_usa_bekeritesen_dolgozik/ Megtekintve: 200809-16 Manuchehr, Mottaki: What is a Just Global Order? The Iranian Journal of International Affairs, Vol XIX., No.2. Spring 2007 http://www.foreignrelations.ir/images/PDF/2007_Spring/1.pdf Megtekintve: 2008-09-16 Morrissey, Siobhan: Iran’s Romance of Nicaragua. Time Magazine, September 10, 2007 http://www.time.com/time/world/article/0,8599,1660500,00.html Megtekintve: 2008-09-16 Rubin, Michael: Iran’s Global Ambition. AEI-American Enterprise for Public Policy Research. Middle Eastern Outlook No. 3, March 17, 2008 http://www.aei.org/publications/pubID.27658/pub_detail.asp Megtekintve: 2008-09-16 Tálas Péter: Az grúz-orosz háború geopolitikai értelmezése. ZMNE Stratégiai Védelmi Kutató Intézet Elemzések 2008/6.

Oroszország és Venezuela: új stratégiai szövetség? Soltész Béla Az orosz-venezuelai kapcsolatok ez év nyara előtt elsősorban a fegyverkereskedelem terén voltak intenzívek: Venezuela mindeddig 4 milliárd dollárt költött orosz hadifelszerelésre, egyebek között Szuhoj repülőgépekre, Mi-17-es helikopterekre és százezer darab Kalasnyikov gépfegyverre. Júniusban viszont Hugo Chávez elnök, moszkvai látogatása során, a LUKoil és a Gazprom vezetőivel folytatott tárgyalásai után bejelentette, hogy a két vállalat az elkövetkező öt évben mintegy 30 milliárd dollárt fog befektetni az Orinoco-medence kőolajkincsének kiaknázásába. Venezuelai ellenzéki források szerint azonban Chávez nem csupán az olajkincs kitermeléséről tárgyalt Dmitrij Medvegyev orosz elnökkel és Vlagyimir Putyin miniszterelnökkel, hanem felajánlott egy támaszpontot is országa területén az orosz hadsereg számára. Chávez ezt utólag cáfolta, mint ahogy azt is, hogy 30 milliárd dollár értékben kívánna orosz fegyvereket vásárolni a következő négy évben. Oroszország jelenleg 23 katonai támaszpontot tart fenn külföldön, ezek nagy része KözépÁzsiában található, finanszírozásuk pedig komoly terhet ró az orosz költségvetésre. Orosz kormányzati források és politikai elemzők ezért egyaránt valószínűtlennek tartják, hogy a közeljövőben várható lenne egy újabb, igen költséges bázis létrehozása akár Venezuelában akár pedig Kubában. A kubai támaszpont ötlete orosz oldalon merült fel, noha nem hivatalos körökben. A RIA Novosztyi orosz hírügynökség szerint Leonyid Ivasov, az orosz védelmi minisztérium nyugalmazott osztályvezetője - jelenleg egy Geopolitikai Problémák Akadémiája elnevezésű, nem állami intézet igazgatója - úgy nyilatkozott, hogy Oroszországnak ismét katonai támaszpontot kell létesítenie Kubában. Szergej Lavrov külügyminiszter cáfolta, hogy Ivasov kijelentése a kormányzat elképzeléseit tükrözné, de kubai diplomáciai források is tagadták, hogy az ügy napirenden lenne. Korábban egy másik egykori magas rangú orosz katonai vezető, Viktor Jeszin is orosz bombázók Kubába telepítéséről értekezett, ám az ő elképzelésétől is mindkét oldal elhatárolódott. Kubában az orosz jelenlét 2002-ben szűnt meg, eddig működött ugyanis a lourdesi orosz katonai támaszpont, amelyet - épp a pénzügyi források elégtelenségére hivatkozva - Putyin

elnök záratott be. Fidel Castro rendkívül rossz néven vette a lépést: országa nem csak a jelentős - évi 200 millió dollárra rúgó - bérleti díjtól esett el, de a sziget biztonságpolitikai helyzetét is nagyban megváltoztatta az oroszok kivonulása. Diplomáciai szempontból sem volt szerencsés az eset: a kubai kormány semmilyen előzetes tájékoztatást nem kapott az oroszok terveiről. Ezen előzmények ismeretében nem valószínű tehát, hogy a kubai kormány egykönnyen belemenne a lourdesi támaszpont újranyitásába. Orosz támaszpont így vélhetőleg nem lesz Latin-Amerikában, hadgyakorlatok viszont annál inkább. Szeptember elején a venezuelai elnök bejelentette, hogy a közös hadgyakorlatokra november 10. és 14. között kerül sor, és hangsúlyozta, hogy ezek nem irányulnak harmadik ország ellen. A szavaiban kételkedőket Chávez emlékeztette arra, hogy néhány nappal korábbi kezdettel - november 2. és 14. között - zajlanak a Dél Keresztje tengeri hadijátékok is, amelyeken brazil, francia és holland hadihajók vesznek részt, mégsem jelezte a nemzetközi közösség egyetlen tagja sem, hogy ezt biztonsága elleni fenyegetésként értékelné. A venezuelai elnök érvelésének hihetőségét némiképp csökkenti, hogy szeptember 16-án havannai látogatása után - Caracasba látogatott Igor Szecsin orosz miniszterelnök-helyettes, számos üzletember kíséretében. Érkezésük napján az orosz légierő szóvivője bejelentette, hogy az egy héttel korábban Venezuelába küldött orosz Tu-160 hadászati bombázó repülőgépek sikeres felderítő utat tettek a dél-amerikai partok mentén. A hír hallatán Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter nemtetszésének adott hangot, szerinte ugyanis Moszkva „veszélyes játékba" kezdett, ami tovább hűtheti az egyébként sem túl szívélyes orosz-amerikai viszonyt. A manővert a RIA Novosztyi hírügynökség és számos orosz lap is példátlan erőfitogtatásnak nevezte, amelyhez hasonló a hidegháború vége óta nem történt orosz részről. A már korábban is igen hűvös amerikai-venezuelai kapcsolatok mindeközben még tovább romlottak. Mióta ez év áprilisában az Egyesült Államok újraszervezte az 1950-ben feloszlatott Negyedik Flottát - melynek célja a Karib-tenger ellenőrzése - a venezuelai elnök minden alkalmat megragad, hogy az „amerikai imperializmust" ostorozza. Szeptember 11-én - a dátum bizonyára nem véletlen - Chávez kiutasította Venezuelából Patrick Duddy-t, az Egyesült Államok caracasi nagykövetét. Cselekedetét a Bolíviával való szolidaritással indokolta - Evo Morales bolíviai elnök is így tett, mivel állítása szerint az Egyesült Államok La Paz-i nagykövete a belső ellentétekkel terhelt ország „szétszakításán" munkálkodott. Chávez hozzátette, hogy az elnökválasztásig már nem is kíván új amerikai nagykövetet fogadni. Sőt, a szolidaritást tágan értelmezve azt is kijelentette, hogy amennyiben Morales elnököt megbuktatnák, Venezuela kész katonailag is beavatkozni. Egyesült Államok-ellenes kirohanásaival a Dél-Amerikai Nemzetek Uniója (UNASUR) santiagói ülésén sem fukarkodott, több ízben felborítva a tárgyalások napirendjét. Az orosz orientációt tovább erősítendő, a venezuelai elnök szeptember végén ismét Moszkvába látogatott. Hugo Chávez tárgyalt Dmitrij Medvegyev orosz elnökkel és Vlagyimir Putyin miniszterelnökkel, továbbá a két államfő megerősítette a Gazprom orosz gázipari konszern és a PDVSA venezuelai állami olajvállalat közötti együttműködésére és egy kormányközi energetikai egyezmény kidolgozására irányuló szándékát. Oroszország ezen felül vállalta, hogy 1 milliárd dollár értékű kölcsönt nyújt Venezuelának, amelyet a dél-

amerikai ország orosz fegyverek vásárlására fordíthat. A két államfő abban is megállapodott, hogy Venezuela orosz segítséggel atomerőmű építésébe kezd - természetesen kizárólag békés célokra. Chávez emlékeztetett arra, hogy Brazília és Argentína is rendelkezik atomreaktorokkal. Venezuela - akárcsak a többi latin-amerikai ország - az 1969-ben kötött Tlatelolcói Szerződésben kötelezte magát, hogy nem fejleszt vagy vásárol atomfegyvereket. A Bush-adminisztráció Iránnal szembeni viselkedését ismerve azonban meglepő a Washingtont nyíltan támadó elnök merészsége - a lépés időzítésében nyilván a közelgő amerikai elnökválasztás is komoly szerepet játszott. A The Economist elemzése szerint ugyanakkor a látványos külpolitikai manőverek Chávez belpolitikai gyengülését hivatottak palástolni, aki a november 23-án esedékes tartományi választásokon nem sok jóra számíthat. Pártja számos kormányzóságban vesztésre áll, és lehet, hogy még a fővárosban, Caracasban is ellenzéki győzelem születik. Az infláció meghaladta az évi 30%-ot, egyre nagyobb problémát okoz a bűnözés, valamint a hektikus áramszolgáltatás. Kormánya tekintélyét több botrány is megtépázta az elmúlt hónapokban: több felső szintű kormányzati tisztségviselő ellen jelenleg is vádeljárás folyik a miami bíróságon különböző korrupciós ügyek miatt, a volt belügyminiszterről pedig kiderült, hogy kolumbiai drogkereskedőkkel kötött üzleteket. Az elnök számára a legnagyobb fejfájást azonban minden bizonnyal a csökkenő olajárak okozzák. Az országot fő bevételi forrása ráadásul - az ellenséges retorika és a barátságtalan diplomáciai gesztusok ellenére - az Egyesült Államokhoz köti, lévén, hogy a venezuelai olaj túlnyomó része ott talál piacra. Ráadásul az amerikaiak az egyedüliek, akik rendesen fizetnek: a „bolívari" szövetségeseknek (Bolívia, Nicaragua, Kuba, Grenada) ugyanis Chávez szinte ingyen juttat a fekete aranyból. Szorult helyzetében tehát Chávez számára Oroszország kiváló szövetséges lenne mind az Egyesült Államok, mind az Amerika-barát Kolumbia ellen, ráadásul az új „barát" pénzügyi és katonai ereje, politikai presztízse megszilárdíthatná az elnök pozícióját. Fordítva azonban már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Oroszországnak egyelőre jelentős rövid távú érdekei fűződnek a „venezuelai kártya" kijátszásához. Az orosz hajók megjelenése Venezuelában válasz az amerikai hajókra Grúzia partjainál - ezt a feltételezést pedig nemhogy cáfolja, hanem éppen erősíti az a tény, hogy a felek a hadgyakorlatról már a dél-oszét konfliktus kitörése előtt megállapodtak, amint azt az orosz külügyminisztérium szóvivője is elismerte. Szintén magáért beszél, hogy Chávez egyike azon kevés kormányfőknek, akik nyíltan Oroszország mellé álltak Grúziával szemben, noha a bolívari retorika mindezt az elnyomott népek szabadságáért érzett aggódással magyarázta. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a rendkívül szívélyes venezuelai-iráni kapcsolatok révén Oroszország iráni befolyása is megnövekedhet. Mindazonáltal mind Venezuela, mind Oroszország a magas szénhidrogénáraknak köszönheti jelenlegi világpolitikai pozícióit. Ezen árak azonban - mint az elmúlt hetek eseményei megmutatták - korántsem mondhatók kiszámíthatónak. Korai lenne tehát még orosz-venezuelai stratégiai szövetségről beszélni. Ami viszont bizonyos: a Fehér Ház új lakója kénytelen lesz fokozott figyelmet fordítani Latin-Amerikára.

Az európai szomszédságpolitika változásai Sarkozy alatt Kalmár Szilvia Sarkozy elnöksége mind Franciaországban, mind az Európai Unióban változásokat eredményezett. A francia elnök lendületessége és az uniós elnökségben vállalt merész napirend a „többiek” felé fordította az EU tagállamok figyelmét. Az augusztusban kitört kaukázusi konfliktus Sarkozy kezére játszott: Lisszaboni Szerződés nélkül is bemutathatta, hogy képviselné egy állandó EU-elnök az Uniót. A konfliktus rövid időn belül nagy hatást gyakorolt az EU szomszédságpolitikájára is. Ebben már kevésbé szolgálta Sarkozy érdekeit, mivel elvonta a tagállamok figyelmét az általa favorizált déli területekről és a Mediterrán Unióról. Az EU-elnökség azonban új értelmet nyert június óta: a korábbi gyakorlattal ellentétben nem egy ország, hanem egy ember lett „az Unió arca”. Az Európai Szomszédságpolitika (European Neighbourhood Policy – ENP) főleg biztonsági megfontolásokból jött létre a 2004-es bővítést követően. A tíz új tagállammal bővült Unió előreláthatóan keresztül kellett menjen egy alkalmazkodási folyamaton, amely egy időre lelassíthatta a döntéshozatalt, a csatlakozott tagállamok pedig szinte kivétel nélkül a keleti szomszédsággal - köztük Oroszországgal - ápolt kapcsolatok jelentőségét emelték. Az ENP legfőbb célja, hogy stabilizálja az EU-val szomszédos országokat és csökkentse az Unió körül a biztonsági kockázatot.

Az ENP jellegzetes vonását Browning és Joenniemi (2008) fogalmazza meg igen találóan. Szerintük a szomszédokkal szemben kialakított politika azt szolgálja, hogy kialakuljon a „barátok gyűrűje” (’ring of friends’) az Unió körül. Ez az elkülönítés természetesen azt is maga után vonja, hogy ezek a „barátok” nem egyenlők az EU-tagországokkal, hanem „többiek” – még ha ők közelebb is állnak az EU-hoz, mint azok, akik a „barátok gyűrűjén” kívül állnak.

Az Európai Unió „nyitott” határokat tart fenn. A nyitott határok elve biztosítja számára, hogy a tagság reményéért cserében komoly politikai és gazdasági változásokat követeljen a hozzá hasonulni kívánóktól. Ez az eszköz azonban csak bizonyos korlátok között vethető be. Bár nincs uniós álláspont arra nézve, hogy melyek Európa földrajzi illetve geopolitikai határai, az észak-afrikai országoknak és a közel-keleti államoknak nincs esélyük a belépésre. Az ENPvel ezért az EU egy új eszközt teremtett, amellyel együttműködésre bíztathatja ezeket az államokat, miközben ő maga szabja meg fejlődési irányukat.

Sarkozy és a francia EU-elnökség alatt történt változásokat az ENP két dimenziójában kell vizsgálni. A déli dimenzióban (az észak-afrikai szomszédos országok, valamint Szíria, Libanon, Jordánia, Izrael és a Palesztin Hatóság), illetve a keleti dimenzióban (Ukrajna, Moldova, Fehéroroszország, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán). Egy harmadik dimenziókén csatlakozhat ehhez Törökország, az ENP-n kívül álló Oroszország pedig a változások negyedik aspektusát adja. Déli dimenzió A déli dimenzió országai már az ENP előtt is bilaterális kapcsolatban álltak az EU-val. Az 1995-ben indított Barcelonai Folyamat az egyes országok és az EU 27 tagállama között hozott létre gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatokat. A Barcelonai Folyamat felülvizsgálata eredményezte 2005-ben az Euro-Mediterrán Partnerség létrehozását. Bár az EU szomszédságpolitikája hivatalosan csak a Barcelonai Folyamat kiegészítését szolgálta, valójában sok területen már ekkor is jelentkeztek átfedések. Az ENP eredeti célja az volt, hogy egységes keretbe foglalja az északi, a keleti és a déli országokkal kialakított kapcsolatokat, vagyis felváltsa az Euro-Mediterrán Partnerséget. Browning és Joenniemi (2008) Pace-t idézik, aki szerint az ENP-vel éppen az a probléma, hogy az Euro-Mediterrán Partnerséghez képest visszalépést jelent, hiszen a korábbi multilaterális kapcsolatot megszüntetve bilaterális alapokra helyezi az EU és a szomszédos országok viszonyrendszerét. Gromadzkit idézve pedig arra mutatnak rá, hogy az EU szomszédai csak nehezen kezelhetők egy stratégián belül, hiszen a keleti és a déli területek gyökeresen eltérő megközelítést kívánnak..

A „Sarkozy-éra” első fontos változása ebben a kontextusban született meg. Nicolas Sarkozy még francia elnökjelöltként meglobogtatott ötlete a Mediterrán Unióról egyrészt egy, az ENP céljaival megegyező kilátású szervezetet kívánt létrehozni, másrészt viszont visszatér a multilaterális alapokhoz.

A Mediterrán Unió javaslata több szempontból is zavart keltett. Egyrészt nem volt egyértelmű, hogy mi lesz a jövendőbeli Unió viszonya az EU szomszédságpolitikájához, hogyan kapcsolódik a Barcelonai Folyamat eddig elért eredményeihez és magához az Európai Unióhoz. Másrészt a javaslat az EU egyik legbefolyásosabb tagállamának elnökétől érkezett, aki 2008 második felében a soros elnökséget fogja vezetni.

Franciaország célja tehát homályos volt. Felmerülhet, hogy a török csatlakozást elutasító Sarkozy egy, az EU-csatlakozással szembeni erős alternatívát kívánt volna Törökország számára kialakítani azzal, hogy létrehoz egy kölcsönös együttműködésen alapuló szervezetet, amely átfedésben van az Európai Unióval is, mégsem képezi annak részét, vagyis „felpuhítja” Európa déli határait. Indokot jelenthet azonban az is, hogy a mediterrán országok együttműködése a többi EU tagállam nélkül nagyobb befolyást jelentett volna Franciaország

számára, akinek mind gazdasági, mind biztonsági szempontból kulcsfontosságúak az északafrikai területek.

Észak-Afrikában aktív például a GSPC (A Prófécia és a Harc Szalafista Csoportja), ami az Al-Kaida hálózatának egyik tagja a maghreb országokban, s ugyanolyan ellenségének tekinti Franciaországot, mint az Egyesült Államokat. Vagyis Franciaország számára nemzetbiztonsági kérdést jelent, hogy ezek felett a területek felett minél nagyobb ellenőrzést gyakoroljon. Nem utolsósorban szerepet játszik az energiabiztonság kérdése is, hiszen az EU számára az észak-afrikai gázlelőhelyek megszerzése fontos alternatívaként szolgálhat az orosz energiaforrásokkal szemben.

Sarkozy azonban nem tudta keresztülvinni a tervét: Németország és több kelet-európai állam – köztük a soros elnökséget vivő Szlovénia - ellenkezése meghiúsította. Németországnak leginkább az nem tetszett, hogy a francia elnök csak az EU mediterrán tagállamainak részvételével tervezte kialakítani a déli szövetséget, mintegy francia kezdeményezésű, az EUtól független, külön klubbot. A végső kompromisszumban a Mediterrán Unióból (Mediterranean Union) a „Unió Mediterráneumért” (Union for the Mediterraneum) lett, amelynek az összes EU-tagállam is tagja.

A július 13-i párizsi csúcson Sarkozy mindezek ellenére hangsúlyozta, hogy a Club Med központi célja a Mediterrán térség békéjének a megteremtése lesz. Ebbe az irányba mutatnak a júliusi csúcs diplomáciai eredményei is. Az Euro-Mediterrán Partnerségtől megörökölve továbbra is ez az egyetlen olyan nemzetközi fórum, amelyek Szíria, Libanon és Izrael képviselői, valamint Algéria és Marokkó követei együtt vesznek részt. Az ünnepélyes alakulóülésen Szíria és Libanon bejelentette, hogy újra felveszik a diplomáciai kapcsolatokat, sőt tárgyalások indultak Szíria és Izrael, illetve Izrael és a Palesztin Hatóság között. Ez utóbbiak úgy nyilatkoztak, hogy „soha nem álltak még ilyen közel a megállapodáshoz”.

A Mediterrán Unió végső formája tehát nem szolgálhatja Franciaország vezető szerepét a térségben, és Törökország számára sem lehet vigaszdíj. A kompromisszum az EuroMediterrán Partnerségnek a Barcelonai folyamatba illesztett továbbfejlesztése lett. Az azonban tagadhatatlan, hogy Sarkozy kezdeményezése végül dél felé fordította a szomszédságpolitika figyelmét, és a francia elnökséghez időzítve az új együttműködés nyitó eseményét, megerősítette a francia diplomácia szerepét egyes biztonságpolitikai kérdések, például a közel-keleti békefolyamat területén. Keleti dimenzió A keleti dimenzió ugyanakkor hamar elejét vette Sarkozy déli sikereinek. A kaukázusi konfliktus lesöpörte az európai média és a politika porondjáról Olmertet, Khaddafit, Szulejmánt és Asszadot.

Grúzia agressziója és a kemény orosz válaszadás (melynek következtében megváltozott a két ország közötti status quo, Abházia és Dél-Oszétia nemzetközi elismerés nélkül ugyan, de gyakorlatilag Oroszország részévé vált) keletre vonta az uniós külpolitika figyelmét.

Az ENP keleti dimenziójában a grúz konfliktus következtében beállt alapvető változás az EU és Oroszország együttműködését érinti. Oroszország volt az EU egyetlen szomszédja, amely nem kívánt részt venni az ENP-ben. Ennek oka az EU és az ENP-ben részt vevő országok kapcsolatából ered. Az európai szomszédságpolitika „többiekről” kialakított képe alapvetően alá-fölérendeltségi viszonyt határoz meg (bár a hivatalos kommunikáció egyenrangú partnerségről beszél), hiszen az EU az, aki az ENP-ben foglalt kedvezmények nyújtásáért cserében feltételeket szab ezen országok számára, miközben megintcsak ő ellenőrzi ezeknek a feltételeknek a teljesülését. A nagy keleti szomszédnál azonban nem működik a bevezetőben felvázolt ’stick and carrot’-módszer, hiszen Európa legalább olyan kiszolgáltatott az orosz energiapiacnak, mint az oroszok az EU felvásárlópiacának.

Oroszország az előnytelen partneri viszonyt elkerülendő inkább egy külön stratégiai partnerséget kívánt kialakítani az EU-val. Az első megállapodás az 1997-2007 közötti időszakra szólt, és négy területet (”Négy Közös Tér”) fedett le (gazdaság, bel- és igazságügyi együttműködés, külső biztonság, illetve kutatás és oktatás). 2007-ben azonban az oroszlengyel húsvita és Litvánia fenntartásai miatt nem jutottak megállapodásra a felek az együttműködés meghosszabbításáról.

Az áttörést már Medvegyev alatt érte el az EU, végül sikerült a belső érdekkülönbségeket is áthidalni, így kicsit több mint egy hónappal a kaukázusi válság kirobbanása előtt megkezdődtek a tárgyalások, melyek az orosz agresszió következtében megszakadtak.

A bekövetkező változás legalapvetőbb eleme, hogy Oroszország a „barátok gyűrűjéből” kikerülve destabilizálta az Unió közvetlen szomszédságát. Bár az EU a konfliktust megelőzően is szövetségesként kezelte a grúz vezetést, saját érdekeit követve nem konfrontálódott Oroszországgal. A júliusi tárgyalások alapdokumentumába is csak litván nyomásra került bele az a passzus, amely szerint az EU és Oroszország között zajló tárgyalásoknak „hangsúlyt kell fektetniük a grúziai és moldovai konfliktusokkal kapcsolatos aggályok kezelésére”.

Hiába esett azonban ki Oroszország az EU „barátok gyűrűjéből”, ahogy Tálas (2008) is írja, a konfliktus legnagyobb vesztese maga Grúzia, hiszen nem csak Moszkva nyílt ellensége lett,

hanem az EU és a NATO szempontjából is egy sok gondot okozó, kiszámíthatatlan szövetséges szerepét vette fel.

Sarkozy – ekkor már az EU soros elnökségét vivő Franciaország első embereként – a kaukázusi konfliktus kirobbanását követően, egységes fellépést sürgetett az Unió részéről. Bár végeredményében az Unió közbenjárása csak felemás sikereket hozott, Európa határozott és gyors reakciója még az amerikai vezetést is meglepte, akinek pedig nem érdeke, hogy Európa túl erőssé váljon. Ezt bizonyítja Dick Cheney amerikai alelnök európai látogatása és nyilatkozata, amelyben Grúzia ügyében „szorosabb együttműködést sürget Európa és az Egyesült Államok között”.

Sarkozy stílusa külsőre teljesen eltér a korábbi uniós fellépéstől. Az agressziót elítélő nyilatkozatok és az Unió követelései kemények, de vajon valóban más stílusban kezeli-e az EU Oroszországot, vagy csak a körülmények változtak?

Az Oroszországgal folytatott tárgyalások során az Unió óvatosan kezelte keleti szomszédját, nehogy kibillenjen a tárgyalások egyensúlya, és Moszkva kerüljön vezető helyzetbe. A béke követeként érkező Sarkozy fellépése ugyan határozottabb volt és az Unió egységét volt hivatott szimbolizálni, de a végső békefeltételek az Unió korábbi kompromisszumkészségét tükrözik, hiszen a béketerv szerint az orosz hadseregnek csak „tisztán” Grúzia területét kell elhagynia, Abházia és Dél-Oszétia helyzetét nem tisztázza a dokumentum. Konklúzió Az Európai Szomszédságpolitika legfontosabb változásai két pillérre állíthatók fel. Az egyik a hangsúly eltolódása kelet felé, ami Sarkozy-n kívül álló okokból, a grúz-orosz konfliktus következtében álltak be. A másik jelentős változás viszont Sarkozy határozott fellépéséből fakad, és szoros kapcsolatban áll a francia elnökségnek az Európai Biztonság- és Védelempolitikával (EBVP) kapcsolatos célkitűzéseivel. Az EU egységesen, az ENSZ és az EBESZ által is támogatva lépett fel, sőt vezető szerepet tudott játszani a konfliktus gyors rendezésében.

Bár a déli dimenzióban bekövetkezett változások háttérbe szorultak, itt is ki kell emelni az EU közvetítői szerepét. Az ENP keretein belül az EU további lépéseket tudott tenni a térség stabilizálása felé, amely nagy szerepet játszhat a továbbiakban az EU energiabiztonságának megteremtésében is, hiszen az Unió jelenleg is versenyt fut Oroszországgal az észak-afrikai gázmezők megszerzéséért.

A keleti dimenzióban ugyanakkor azt kell látnunk, hogy az erős fellépés jól működött, de egységes biztonság- és védelempolitika nélkül, a jelenlegi energiafüggőség mellett, az EU nem engedheti meg magának, hogy „megregulázza” Oroszországot. A béketerv kialakításában az EU tehát egységes volt, de az abház és dél-oszét területekkel kapcsolatos tisztázatlan kérdésekben továbbra is megtalálható az az óvatosság, amely az EU-orosz kapcsolatokat korábban is jellemezte. Bár az Ukrajnával kapcsolatos politikára jelen elemzés nem tért ki, itt is hasonló óvatosságot tapasztalhatunk. Irodalom: Browning and Joenniemi (2008): ’Geostrategies of the European Neighbourhood Policy’ European Journal of International Relations 2008; 14; 519-551.

Türke András István: "Bilan" (2008): A Sarkozy-féle új francia kül- és biztonságpolitika irányvonalai; MKI-tanulmányik T-2008/21

Tálas Péter (2008): A grúz-orosz háború geopolitikai értelmezése; ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet Elemzések 2008/6

Szíriai-francia kapcsolatok Sarkozy külpolitikája kapcsán

Bartalos Éva Nicolas Sarkozy, a 2008 júliusától az Európai Unió soros elnöki posztját betöltő Franciaország elnökeként a nemzetközi színtéren sokak számára meglepő lépéssel állt elő, hiszen megszüntette a diplomáciai elszigeteltséget Szíria és Franciaország között. 2005 óta először találkozhatott a szír-francia fél a 2008. július 13.-ai Mediterrán Unió csúcstalálkozójának a keretében. A közeledést mindkét ország diplomáciai sikerként könyvelheti el: a Nyugat és a Közel-Kelet kapcsolatának feléledése, az arab-izraeli konfliktus lezárásában való francia részvétel, a Libanon és Szíria közti diplomáciai szálak feléledése és nem utolsó sorban Franciaország növekvő szerepe a nemzetközi porondon. Nicolas Sarkozy hatalomra kerülésével jelentős változások mennek végbe a francia külpolitikában. Elődjével, Jaques Chirac-kal ellentétben Sarkozy az orosz-grúz konfliktus megoldásának igényével, a Szíriával való elszigeteltség megszüntetésével, illetve a francia uniós elnökségi politika mediterrán orientációjával átrendezte a francia diplomácia hangsúlyait. Franciaország elzárkózása egykori gyarmatától 2005-ben kezdődött Rafík alHaríri, libanoni miniszterelnök meggyilkolásakor. Az akkori francia elnök, Jaques Chirac azzal vádolta Damaszkuszt, hogy részt vett az egykori libanoni kormányfő meggyilkolásában. Az esetet sokáig teljes homály fedte, azonban valószínűsíthető, hogy az esemény mögött Szíria titkosszolgálata áll. A szunnita muzulmán al-Haríri 2004 őszén éppen szír nyomásra mondott le a miniszterelnöki pozíciójáról, ám továbbra is kiállt a szír csapatok Libanonból való kivonulása mellett - jelentette a BBC. 2008. július 12.-én sikerült megtörni a három éves izolációt, amikor al-Asszad 2005 óta először látogatott Párizsba. A három napos francia tartózkodása alatt részt vett a Mediterrán Unió július 13.-ai csúcstalálkozóján 42 európai, közel-keleti és észak-afrikai ország vezetőivel együtt. A párizsi Grand Palais-ban megszervezett konferencia nemcsak az új szervezet feladatait összegezte, hanem alkalmat adott Bashar al-Asszad, szír elnök és Michel Szulejmán, libanoni államfő közti kapcsolat javítására. A két fél között 2005 óta szintén feszültség uralkodik, amely most kezd eloszlani az új francia külpolitikai kezdeményezések nyomán. Következő napon, július 14.-én a szír elnök részt vett a francia nemzeti ünnepen, és azt követően személyesen tárgyaltak az Elysée-palotában a szír-libanoni kapcsolat újraértékeléséről, miszerint Szíria elfogadja Libanon függetlenségét és diplomáciai kapcsolatot létesít szomszédjával. A találkozó után a közös együttműködés egyik feltételeként Sarkozy felkérte al-Asszad-ot az iráni nukleáris programmal kapcsolatos nemzetközi vita

megoldására - írta a Time magazin. A szír vezető kifejezte szándékát az iráni kérdés minél gyorsabb, politikai úton történő megoldására, és persze ő sem távozott kérés nélkül részvételt kért mind a francia, mind az amerikai féltől a szír-izraeli béketárgyalások elindításában. A bimbózó francia-szír kapcsolat Sarkozy szeptember 5.-ei damaszkuszi látogatásával tovább erősödött. Nem meglepő, hogy a francia elnök konkrét lépéseket is tesz a közel-keleti konfliktus rendezésében. A Turkish Daily News tudósította felszólította mind a szír, mind az izraeli felet a szemtől szembeni tárgyalások megkezdésére, ugyanis Ehud Olmert izraeli elnök és al-Asszad között 2000-től az USA, majd 2007-től Törökország közvetítésével történnek üzenetváltások. Sarkozy tehát a szemtől szembeni kommunikációt támogatja Szíria és Franciaország között, azonban egyelőre egyik fél sem mutatott komoly szándékot a személyes találkozó megvalósításához, a tárgyalásokhoz a közvetítőkkel történő érintkezést kielégítőnek tartják. Ugyanakkor Szíria ragaszkodik a Golán-fennsík mielőbbi visszavételéhez, amelyet Izrael 1967-ben foglalt el, majd 1981-ben annektálta a területet (Time). A francia elnök látogatása során azon a csúcstalálkozón is részt vett, amelyen a Szíria és Franciaország mellett, Törökország és Katar is képviseltette magát az izraeli - szír béketárgyalásokkal kapcsolatban. Ez a találkozó szimbolikus jelentőséggel bír a közel-keleti térségben, hiszen Szíria mint a konfliktus egyik résztvevője, Franciaország mint az Egyesült Államok melletti másik, a térségben felügyeletet gyakorolni kívánó nyugati hatalom, Törökország mint jelenlegi közvetítő, illetve Katar mint a Nyugat legnagyobb közel-keleti szövetségese vett részt a eseményen. A találkozón Szíriát felszólították a résztvevők, hogy semmilyen támogatást ne adjon a palesztin Hamasz és a libanoni Hezbollah szervezeteknek. Vajon milyen érdekek állnak a francia fél aktív és kezdeményező közel-keleti politikája mögött? A kritikusok értetlenül állnak Sarkozy lépései előtt, ugyanis azzal a szír elnökkel oldotta fel a diplomáciai elszigeteltséget, aki valószínűleg az előző francia elnök személyes barátjának, al-Haríri libanoni vezető meggyilkolása mögött állt. A kérdésre az egyik lehetséges válasz a következő. Egyrészt Szíria földrajzi és biztonságpolitikai szempontból stratégiai fontosságúnak tekinthető, hiszen mind Izrael, mind Franciaország számára fontos, hogy Iránnal való kapcsolatát Szíria megszakítsa. Olmert és Sarkozy további célja, hogy a Szíria hagyjon fel a siíta Hezbollah szervezet támogatásával Libanonban. Jól érzékelhető az is, hogy Sarkozy igyekszik aktívabban fellépni az Unióban, a NATO-ban és az ENSZ-ben, amely szervezetekben nagyobb szerepet szán Franciaországnak (pl. a NATO katonai szervezetébe történő francia visszalépés ügye). Külpolitikai törekvéseiben kitűnő társa a francia külügyminiszter, Bernard Kouchner, aki a francia elnökhöz hasonlóan a multilaterális diplomáciát részesíti előnyben és egyben az Iránnal szembeni szankciók szigorításának egyik fő hangadója. Összegezve tehát az eddigieket elmondható, hogy Sarkozy külpolitikai elképzeléseiben Szíria fontos stratégiai partner, hiszen segíthet az iráni atomprogram megakadályozásában, a libanoni Hezbollah megfékezésében, illetve a közel-keleti béke megteremtésében. Sarkozy szilárd meggyőződése, hogy a közel-keleti béke Szírián és Franciaországon keresztül valósítható meg, amely jelzi a francia elnök azon ambícióját, hogy a nyugat-európai országot aktívabbá és meghatározó hatalommá tegye a nemzetközi politikában.

Kína Latin-Amerika-stratégiája Zombori Dóra

Hu Jintao kínai elnök 2004. novemberében Brazíliában, Argentínában, Chilében és Kubában tett látogatása új fejezetet nyitott a kínai-latin-amerikai kapcsolatok történetében. A Brazíliával megkötött 30 milliárd dolláros befektetési és a térség országaival kötött egyéb kereskedelmi megállapodásokat gyümölcsöző körút a világ szemében ismét felébresztette a kételyeket Kína békés felemelkedésével és szándékaival kapcsolatban. A jelenség felfogható egy már korábban indult folyamat részeként is; nevezetesen, hogy kínai befektetők az elmúlt években a fejlődő világ országait, elsősorban nyersanyagban gazdag afrikai országokat célozzák meg. Vajon milyen indokok motiválják Kínát, hogy az Egyesült Államok hátsó udvarában keres partnereket?

Az ezredforduló óta két jelentős változás történt Latin-Amerika külkapcsolataiban: egyrészt az Egyesült Államokkal való kapcsolata vesztett intenzitásából, másrészt Kína gazdasági és politikai jelenléte egyértelműen növekedett a térségben. A latin-amerikai országokban az elmúlt években egyre erőteljesebbé vált az USA által támogatott neoliberális gazdaságpolitikával való szembefordulás. Továbbá az utóbbi években kibontakozó latinamerikai „baloldali fordulat” kedvező irányba terelte Kína és a térség országai kapcsolatának szorosabbá válását. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy Kína gazdasági és politikai érdekei miatt ápol egyre szorosabb kapcsolatot a Latin-Amerikai országokkal. A legtöbb elemző egyetért abban, hogy Kína Latin-Amerika felé közeledésének hátterében az ország nyersanyag- és energiaéhsége áll – Kína vasat, rezet és olajat exportál a nyugati féltekéről.

Az energiával való ellátottság biztosítása alapvető feltétele annak, hogy Kína ipari fejlődésének üteme ne lassuljon, ezért az ázsiai ország fontos stratégiai érdekét szolgálja, hogy Latin-Amerikában a számára fontos nyersanyagok előállításába – első sorban bányászatba –, illetve a régió infrastruktúrájának, közlekedésének fejlesztésébe ruházzon be, ily módon biztosítva, nyersanyagokkal való ellátottságát. Az energiaellátás területén LatinAmerikában Venezuela és Bolívia Kína legfőbb partnerei, ennek megfelelően az ázsiai ország igyekszik minél komolyabb pozíciót elfoglalni a két ország kőolaj-, illetve gázkitermelésének fejlesztésében. Chile, Ecuador és Peru Kína egyre növekvő réz-, vas- és ónkeresletét elégíti ki, ezért a kínai befektetések a bányászatba irányulnak. Az infrastruktúrát célzó befektetések terén Argentína és Brazília élvez prioritást a kínai befektetők körében. A kínai-latin-amerikai befektetések és kereskedelmi kapcsolatok is látványos fejlődésen mentek keresztül az elmúlt években, elsősorban a textil- és élelmiszeripar területén, valamint a stratégiai fontosságú iparágakban, ugyanakkor más kereskedelmi partnerekkel összehasonlítva látható, hogy Kína és Latin-Amerika marginális szerepet töltenek be egymás kereskedelmében. A latin-amerikai régió legfőbb kereskedelmi partnere továbbra is az Egyesült Államok, mely évi 300 milliárd dolláros befektetéseket produkál a kínai 8 milliárddal szemben, illetve tízszer nagyobb kereskedelmet bonyolít le Latin-Amerikával, mint Kína a térség országaival. Az elmúlt években megkötött kínai-latin-amerikai megállapodásoknak köszönhetően azonban mind a kereskedelem, mind a befektetések nagysága dinamikusan növekszik. Kína Latin-Amerikához való közeledésében politikai szándék is felfedezhető. A régió már évtizedek óta a Kínai Népköztársaság és Tajvan harmadik országok diplomáciai elismeréséért folyó csatározásának meghatározó színtere, tekintve hogy a jelenleg Tajvant elismerő 24 ország közül 12 ebben a térségben található. Eddig Tajvan törekvéseit segítette, hogy a régió országai alulfejlettségük miatt ki voltak szolgáltatva a nemzetközi segélyeknek. Gyakorlatilag Tajvan a nemzetközi segélyek Latin-Amerikába pumpálásával megvásárolta ezen országok diplomáciai elismerését. Kína feltett szándéka, hogy Tajvan ezen bástyáit lebombázza, az országot elszigetelje és az egy Kína elvet érvényesítse a nemzetközi kapcsolatokban. A Council on Hemispheric Affairsix elemzése szerint, Kína mindent megtesz azért, hogy a gazdasági együttműködést politikai síkon is kiszélesítse, és a térség országait maga mellé állítsa. A kínai jelenlét egyre szignifikánsabban érezhető a régióban, például jelenleg a

Panama csatorna

forgalmában a kínai társaságok járnak az élen és a nemrégiben

Guatemalában felállított kínai kereskedelmi kamara is Kína befolyását hivatott növelni. Kína Haitira oly módon is próbál nyomást gyakorolni, hogy 2004 őszén 125 rendőrt küldött a szigetország brazil parancsnokság alatt működő ENSZ missziójába, mely egyértelműen jelzi az egyre nagyobb kínai elköteleződést a térség ügyei iránt. Kína hosszú távú célja, hogy nagyhatalmi státuszt érjen el. Ehhez az egyetlen járható út a nemzetközi rendszerekbe való szerves bekapcsolódás, a szélesedő és mélyülő nemzetközi kooperáció. Ezáltal Kína „békés felemelkedésének” egyik sarokköve a multipolaritás. Ebbe beleilleszthető Kína azon törekvése, hogy mind az afrikai, mind a latinamerikai országokkal partnerségre törekszik a harmadik világ összefogása és a nemzetközi fórumokon való együttes fellépés érdekében. E mellett a Brazíliával, Mexikóval, Argentínával és Venezuelával kötött „stratégiai partnerségek” is Kína ilyen irányú törekvéseit szolgálják. Az ázsiai ország informális gazdasági fórumok tető alá hozásán dolgozik, mint például a Kínai-karibi gazdasági és kereskedelmi együttműködési fórum, melynek célja Kína potenciális kereskedelmi és egyben az Egyesült Államokat ellensúlyaként tekinthető partner képének sugárzása. A Kína által hangsúlyozott és egyetemesen alkalmazott béke, fejlődés, harmónia, multipolaritás, „win-win típusú” együttműködés stratégiája ellenére törésvonalak figyelhetőek meg a latin-amerikai térségben a Kínával való kapcsolatok tekintetében. A Power and Interest News Reportix elemzése szerint míg a dél-amerikai szubkontinens főbb országai, így Argentína, Peru és Chile számára Kína egyre fontosabb gazdasági partner, addig Mexikó, Brazília és a közép-amerikai országok szemében az ázsiai ország kihívásnak számít elsősorban az Egyesült Államok piacán. Bolívia, Kuba és Venezuela ideológiai szövetségest lát az ázsiai országban, azonban Kína amennyire lehet ettől a meghatározástól elhatárolódik, ugyanakkor fejlődési alternatívát kínál a fejlődő világ országai, így a latin-amerikai térség számára is. Latin-Amerika-politikáját segélyezésen keresztül teszi még hangsúlyosabbá, mely elsősorban a Tajvant elismerő országokba, illetve a kínai befektetések elsődleges célpontjainak tartott országokba áramlik. Kína egyre intenzívebb latin-amerikai jelenléte meghozta a gyümölcsét. Tajvan diplomáciai elszigetelése a kínai elképzelés szerint halad: Haiti, Panama és a Dominikai Köztársaság már nem támogatja Tajvan ENSZ-be való felvételét. A gazdasági-kereskedelmi

kapcsolatok felélénkülése mellett, az ázsiai ország előrelépést könyvelhet el a pozitív Kínakép kialakításában is. Több elemző arra mutat rá, hogy Kína jelenléte a térségben hosszú távon sértheti az Egyesült Államok érdekeit a nyugati féltekén, egyelőre azonban nincs jele annak, hogy az USA és Kína között bármilyen feszültséget is jelentene utóbbi latin-amerikai térnyerése. Ellenkezőleg. Kína megnövekedett gazdasági érdekei miatt jelentős részt vállalhat a térség biztonságpolitikai stabilizálásában, mely egyben az Egyesült Államok érdeke is. Ugyanakkor ami a demokratizálási folyamatot illeti a latin-amerikai országokban a kínai jelenlét nem kedvez az Egyesült Államok ilyen törekvéseinek. Emellett a kínai térnyerés és növekvő energiaigény hátrányosan érintheti a latin-amerikai országokból származó amerikai olajimportot. Általánosságban elmondható, hogy Kína sikere a nyugati féltekén részben az Egyesült Államok kudarcba fulladt Latin-Amerika-politikájának köszönhető. Jelenleg a latin-amerikai országok többsége Kínára az Egyesült Államok lehetséges ellensúlyaként tekint, politikai és gazdasági alternatívát lát benne, ugyanakkor nem kívánja az amerikai befolyást kínaira cserélni.

A szabadok országában - A thaiföldi válság hátteréről

Karácsonyi Zoltán Az elmúlt hónapok eseményei közül legtöbb kérdőjelet Délkelet-Ázsiában a thaiföldi események vetik föl. A magyarázat látszólag egyszerű: a volt kormányfő, Thaksin Shinawatra regnálása alatt semmibe vette a hazai hatalmi csoportok érdekeit, saját holdudvarát pedig igyekezett minden eszközzel előnyökhöz juttatni. Pár év alatt annyi befolyásos ellenséget szerzett így, amennyitől az őt támogató kisemberek tömegei már nem tudták megóvni. Azonban ha ennyi volna a probléma, a Thaksin 2006-os kényszerű emigrációja óta eltelt két év alatt valószínűleg meg is oldják - miért lehetséges, hogy mégsem így történt? A jobb megértéshez először egy kis alkotmánytan. 1997-ben a katonai junta új alaptörvényt fogadtatott el, amelynek a témánkat leginkább érintő vonása, hogy a kormányt igen nehéz volt hivatali idejében megbuktatni. Konstruktív bizalmatlansági indítványra volt hozzá szükség, amelyet csak az alsóház kétötödének támogatásával lehetett érvényesen benyújtani. Elfogadásához abszolút többségre volt szükség, tehát ha egyszer benyújtották, már nem hiányzott sok, hogy át is menjen. 2001-ben ezen alkotmány alapján tartották a választásokat, amely során Thaksin pártja kettő híján megszerezte az alsóházi mandátumok felét. Több kisebb párt bekebelezése után nyugodtan dőlhettek hátra abban a tudatban, hogy amíg a kormány hivatalban van, alkotmányos úton a lehetetlennel határos megbuktatni. Populista politikájának köszönhetően a volt miniszterelnök népszerűsége a lakosság többségét kitevő vidéki szegények közt csak tovább növekedett, ezért, amikor ellenfelei szabadulni akartak tőle, akkor sem tudtak volna célt érni, ha előrehozott választásokat erőszakolnak ki - más eszközök után kellett tehát nézniük.

Kik is ezek az ellenfelek? Azok közül, akik láthatók (jelen voltak/vannak a tüntetéseken), három csoportot kell kiemelni: a tanárokat, a nagy állami cégek dolgozóit és a tehetősebb gazdákat. A pedagógusok az oktatási reform miatt kerültek szembe vele. Évtizedek óta folyt

szakmai berkekben a vita a közoktatás decentralizálásáról. Thaksin ezt úgy próbálta megoldani, hogy az iskolák gazdasági ügyeit a járási önkormányzatok hatáskörébe utalta. Az intézkedés elvette volna a tanárok közalkalmazotti státusát (a kedvezményekkel együtt), és iskolabezárásokkal fenyegetett. Nem csoda, az oktatók egy emberként csatlakoztak a tüntetőket tömörítő Népi Szövetség a Demokráciáért (PAD) ernyőszervezethez. Az 1997-98-as pénzügyi válság megoldásának egyik kulcsa a nagy állami vállalatok privatizációja volt, ami rendszerint elbocsátásokkal és a bérek-juttatások racionalizálásával járt. Thaksin gazdaságpolitikájával folytatni kívánta ezt a trendet, különösen az energiaszektorban. A casus bellit a Thai Energiatermelő Ügynökség (EGAT) magánosítása szolgáltatta. Miután 2004 végén sikerült az alkalmazottak túlnyomó többségét megnyerni az ügynek, a folyamat elindult. Néhány szakszervezeti vezető azonban, olyan civil szervekkel karöltve, mint a Szabadkereskedelmi Felügyelet (FTA), keresetet nyújtott be ellene az alkotmánybíróságon, aminek a taláros testület 2006 márciusában helyt is adott. Ekkor már javában folytak a tüntetések, ám a siker több más szakszervezetet is arra buzdított, próbálják meg visszaállamosítani korábbi cégeiket.

Ugyancsak a thaksini gazdaságpolitika részét képezték a külfölddel kötött szabadkereskedelmi egyezmények, amellyel az olcsó thai termékek exportját akarták élénkíteni. A mezőgazdaság azonban több területen nem állta volna meg a helyét a nemzetközi piacon. Azok a gazdák, akik már nem voltak elég szegények, hogy a volt kormányfő támogassa őket, viszont elég erősek sem voltak, hogy védővámok nélkül túléljenek, hamarosan csatlakoztak a tüntetőkhöz. Oliver Pye és Wolfram Schaffar is rámutatnak a Journal of Contemporary Asia egyik korábbi számában, hogy a fentieket azért is érdemes kiemelni, mert a PAD-t hagyományosan a királypárti, városi középosztály szervezeteként tartják számon, amelyek érdekei alapvetően szemben állnak a vidéki szegény tömegekével. A szakszervezetek, és a módosabb gazdák jelenléte valamelyest árnyal ezen a képen.

A kevésbé látható ellenfelek közül legfontosabbak a PAD-t támogató üzleti körök. Az 199798-as krízis után Thaksin lett az ország leggazdagabb embere, médiabirodalma, a Shin Corporation, kiterjedt kapcsolataival és miniszterelnöki bársonyszékével társítva látszólag igen széles mozgásteret adtak neki. Befolyását szélesítendő igyekezett minél inkább a maga oldalára állítani a sajtót. Civil szervezetek esettanulmányaiban a legkülönfélébb módszerek olvashatók, a kiadócég részvényeinek fölvásárlásától a „szokásos" adóügyi vizsgálatokig. Ebben a körben legérdekesebb a Manager Group nevű vállalatcsoport, amelynek alapítója Sondhi Limthongkul, a PAD arca és vezéralakja, aki korábban a volt miniszterelnök legnagyobb támogatói közé tartozott. Sondhi a gazdasági válságot követően tönkrement, talpraállásában Thaksin - már kormányfősége idején - nagyban támogatta. Hatalmas reklámmegrendelések érkeztek kormányközeli (jórészt a Shin Corporationhoz köthető) cégektől, amelyeknek köszönhetően a Manager Group pár év alatt tartozásainak 70%-át letudta. Természetesen a csoporthoz tartozó médiumok nem fukarkodtak Thaksin dicséretével, emellett maga Sondhi beszélt többször arról, hogy a világon „sehol nincs szabad sajtó", elvégre pusztán a hírszolgáltatásból nem lehetne fönntartani. Mikor azonban az

egykori miniszterelnök 2004-ben nem védte meg Sondhi korábbi üzlettársát, Viroj Nualkhairt attól, hogy menesszék a Krung Thai Bank éléről, a Manager Group (több korábbi atrocitást követően) Thaksin ellen fordult - írta korábban a Dél-kelet-ázsiai Sajtószövetség (SEAPA). A thaiföldi válság egyik sarkalatos dátuma, amikor Thaksin és családja 2006 elején eladta az általuk alapított vállalatbirodalmat, a Shin Corporationt. Az ügylettel két probléma volt: egy három nappal korábban elfogadott törvénynek köszönhetően semmiféle adó nem terhelte, a vevő pedig a szingapúri állam egyik holdingja volt - így nemcsak a természetes igazságérzetet sértette, hanem a hazai befektetők érdekeit is. Ez utóbbiak személyét jótékony homály fedi ugyan, de támogatásuk nélkül a PAD aligha maradhatott volna évekig aktív. A harmadik „láthatatlan" ellenfél: maga a király. Ő, a Titkos Tanácsban domináló tábornokokkal együtt elsősorban az ország stabilitását tartja szem előtt. Személyesen igen ritkán avatkozik be, de föltétlen tekintélyének és sok magas pozíciót betöltő hívének köszönhetően megkerülhetetlen a thai politikában. Thaksin fő bűne elsősorban nem a stabilitás gyengítése volt, hanem hogy veszélyt jelentett az uralkodó megkerülhetetlenségére nézve. Az üzleti szférában nem volt igazi vetélytársa otthon, holdudvarát igyekezett a politika felé is mindinkább bővíteni. Így lett többek közt unokaöccse, Chaiyasit, a hadsereg főparancsnoka. Nem véletlen, hogy a lakosság viszonylag könnyen fogadta a katonai rendcsinálást 2006-ban. Jelenleg a beavatkozás a tüntetők kimondatlan céljai közé tartozik, hiszen ez az aktuális kormányfő távozását is magával vonja, amelyet aztán remélhetőleg rövid diktatúra követ, amely kiszorítja Thaksin híveit a thaiföldi elitből - írta korábban a Tha Nation's State nevű thaiföldi eseményeket elemző blog. Az elemzők kevés esélyt látnak arra, hogy a válság a közeljövőben érdemben megoldódjon. A mostani halkszavú, szerény miniszterelnök személyisége semmilyen szempontból nem jelent fordulatot. Samakot azért támadták, mert Thaksin bábja, Somchai pedig a volt kormányfő sógora. Valószínű ugyan, hogy nem marad soká hivatalban, de az előrehozott választások jó eséllyel mégis egy Thaksin-párti tömörülés győzelmét hoznák. Ezért óvakodik a kormány szétverni a PAD akcióit. A tüntetők soraiban egymás mellett ülnek baseballütős fiatalok és tisztességben megőszült nyugdíjasok. Rengeteg volna a civil áldozat, ami a kormány ellen hangolná a saját támogatóit. A hadsereg vagy a király beavatkozása csak átmeneti eredményeket hozna - a szegény tömegek és a náluk jóval módosabb, de kisebb lélekszámú középosztály közti szakadékot aligha tudná betemetni. Mégis ez látszik a legvalószínűbb kiútnak, föltéve, hogy sikerül megtalálni a kormányalakításra alkalmas személyt, aki független Thaksintól, és ha egy mód van rá, a PAD-től is.

Pakisztán: akcióban a militáns csoportok Paksi Julianna Kitti

A 2008. február 18-ai pakisztáni választások nemcsak a Musarraf-ellenes erők győzelmét hozták el, de a Kazi Huszein Ahmed vezette iszlamista pártszövetség (MMA) országosan gyenge szereplése nemzetközi szinten is bizakodásra adott okot az ország és a terrorizmus ellenes harc jövőjét illetően. A tavaszi várakozások azonban egyre kevésbé látszanak beigazolódni. A polgári koalíció két fő ereje - a Benazir Bhutto nyomdokain haladó Pakisztáni Néppárt (PPP) és a Navaz Sarif vezette Pakisztáni Muszlim Liga (PML–N) májusi szakítása után az őszi iszlamista terrorhullám foszlatja szerte az elemzők korábbi reményeit. Az elmúlt hónapokban több öngyilkos merénylet söpört végig Iszlámábád utcáin, a 2008. szeptember 20-ai Marriott Hotel ellen elkövetett robbantás azonban minden eddigit felülmúlt a pusztítás méreteit tekintve. Több mint hat mázsa robbanóanyaggal megrakott teherautó törte át a hotel biztonsági sorompóit, s borította lángba a 290 szobás, legkorszerűbb biztonsági berendezésekkel ellátott épületet közel nyolc órára. A detonáció hatalmas, több méter mély krátert hagyott maga után. A BBC jelentéseiix legalább 266 sebesültről és 53 halottról számolnak be. A halottak között van Csehország nagykövete, egy dán diplomata valamint több német, brit, vietnámi, marokkói, szaúdi, afgán és amerikai állampolgár is; az áldozatok döntő többsége viszont pakisztáni származású. Nem kizárt, hogy a merénylők célpontja vagy a pakisztáni felső vezetés vagy az épületben tartózkodó amerikai hivatalnokok voltak. A kormányzati negyedben és a diplomáciai külképviseletek épületeinek közelségében fekvő luxushotel egyúttal szimbolikus célpont is volt, a Nyugat jelképe. A robbantás idején fogadást tartottak Ali Zardari, a szeptember 6-án megválasztott, Musarrafot követő új pakisztáni elnök, Benazir Bhutto özvegye tiszteletére, aki aznap tartotta parlamenti bemutatkozó beszédét. A fogadáson számos külföldi diplomata, sőt a Világbank küldöttsége is részt vett. Az államfő, a kormányfő és a hadsereg vezetősége a pokolgép robbanásakor viszont már nem tartózkodott az épületben, amely tény feltehetően a pakisztáni titkosrendőrség (ISI) közbenjárásának köszönhető.

Egyelőre egyetlen militáns szervezet sem vállalta magára a felelősséget a terrorcselekményért, de a szálak minden bizonnyal vagy az al-Kaidához, vagy – ami ennél is valószínűbb - a pakisztáni Tálib Mozgalomhoz, azaz a Tehrik-e-Talibanhoz vezetnek, amely a szélsőséges iszlamista erők laza gyűjtőszervezeteként funkcionál Afganisztánhoz közel, az észak-nyugati határvidék törzsi területein. Mind a célpontválasztás, mind a kivitelezés volumene erre enged következtetni. A Tehrik-e-Taliban pastu törzseket tömörítő szervezet, amely több szállal kötődik egyrészt az afgán tálibokhoz, másrészt az al-Kaidával összefüggésbe hozható sokkal radikálisabb dzsihádista ághoz. A politikai vezetés és a pakisztáni tálib militáns csoportok közti 2006. szeptember elejére tetőző megbékélési és megegyezési folyamat a tavaly nyári iszlámábádi Vörös vagy Lal Mecset körüli eseményekkel futott zátonyra, amikor is a mecsetet hónapokig megszállva tartó radikális, iszlamista fiatalokat – akik Pakisztán teokratikus állammá történő átalakítását akarták elérni – a katonaságnak csak erőteljesebb közbelépéssel sikerült jobb belátásra bírni. A több mint száz halálos áldozatot követelő incidens a mindenkori pakisztáni vezetést (és annak Amerika-barát politikája miatt egyúttal az Egyesült Államokkal szimpatizálókat is) az Északnyugati határvidéken összpontosuló, szélsőséges iszlamista csoportok elsődleges célpontjává tette - olvasható a BBC másik elemzésében.ix Csak szeptemberben több halálos áldozatot követelő öngyilkos merényletre került sor Észak- és Nyugat-Pakisztán nagyobb városaiban, így többek között Iszlámábádban, Lahoréban és Mardanban, amelyekre a katonai vezetés fokozott fellépéssel reagált. Ugyancsak az említett események voltak az elsődleges kiváltói a Pakisztán területi szuverenitását sértő, szeptember eleji amerikai rakétatámadásoknak is. Ali Zardari bemutatkozó parlamenti beszédében – amelyben egyben elnöki jogköreinek korlátozását is kérte a törvényhozásától - ígéretet tett arra, hogy keményen fellép a terrorizmus ellen, hangsúlyozta viszont, hogy egyetlen államnak sincs joga fegyveresek elleni harc címen behatolnia Pakisztán területére – írja a Pakistan Times.ix Washington természetesen azonnal felajánlotta segítségét a tettesek kézre kerítésében a szálloda leégésekor, s a történteket mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió azonnal mélységesen elítélte. A támadás hordereje mindenképp a szélsőséges iszlamista fenyegetés előretörésére enged következtetni, amely csak egy a jelenlegi, egyre népszerűtlenebb civil kormányzatot súlytó számos probléma közül. A Kasmírban kiújult, szeparatista élű zavargások mérgezik az

egyébként sem túl barátságos indiai-pakisztáni viszonyt. A gazdasági növekedés lelassulása, amely együtt jár az infláció megugrásával és a jövedelemkülönbségek növekedésével szintén égető és mielőbbi megoldásért kiáltó probléma. A pakisztáni Talibán ernyőszervezetén azonban időlegesen repedéseket okozhat az az október elején szárnyra kapott híresztelés, amely a szélsőséges iszlamisták vezetőjének, az alig 35 éves Bajtullah Mehszudnak haláláról számolt be - jelenti a CNN iszlámábádi forrásokra hivatkozva.ix Már korábban is napvilágot láttak Mehszud elhúzódó betegségéről, veseelégtelenségéről, magas vérnyomásáról és súlyos cukorbetegségéről szóló hírek. A haláláról szóló kiszivárogtatásokat viszont nemcsak orvosa cáfolta, de katonai vezetői is állították, hogy mindössze kormányzati propagandafogásról van szó. Bajtullah Mehszud hosszú ideje az ország legrettegettebb és legbefolyásosabb embereként volt számon tartva, aki példaképének az afgán tálibok vezetőjét, Omar mollát tekintette. Nevét a helyi hatóságok Benazir Bhutto tavaly decemberi halálával is kapcsolatba hozták, bár ő következetesen tagadta, hogy köze lett volna a volt miniszterelnök-asszony meggyilkolásához. A pakisztáni terrorizmus melegágyában, Dél-Vazirisztánban militánsok ezreit összefogó törzsi vezető esetleges halála hatalmi vákuumot hagyna maga után mind saját törzsében, mind a pakisztáni Tálib Mozgalom vezetőségében, amelynek betöltése heves csatározásokhoz, de akár törzsi szakadáshoz is vezethet. A Zardari-féle vezetés Mehszud halálából kétségkívül hasznot húzhatna. Bárki legyen ugyanis az új vezető, nem valószínű, hogy képes lesz elődjéhez mérhető hatalmat összpontosítani kezében, és hasonló befolyást gyakorolni az északnyugati törzsi területeken. Következésképp a radikális iszlamista szorítás engedése várható, amely - ha nem csupán várakozás marad - lehetővé teszi, hogy a civil vezetés nagyobb erőket összpontosítson olyan egyéb problémák megoldására, mint a gazdasági helyzet stabilizálása vagy a kasmíri kérdés rendezése.