BI ZAL OM
Havonta kétszer megjelenő szemle, a v ilá g fo ly á s á r ó l és a z e m b e r a lko tá sa iró l.
14. szám.
IX. évfolyam.
Mi jobb? A lobbanékony ember minden kicsiségért megharagszik, tör és zúz, veri az állatait, károm kodik, veszekedik, sért. Rossz nézni, különösen ha nő, amint szép arcát elcsúfítja a méreg. Azt mond ják az ilyenekről: forróvérűéit, idegesek, hirtelenek, nagymérgöek, fortyogók. De ezek a szók mind azt jelentik, hogy nem tudnak uralkodni magukon. Sokan hamar meg is bánják hirtelenségüket. így mentegetik aztán magukat: „Hát tehetek róla? Ilyen a természetem!" De ne hagyjuk ezt a természetet ennyiben! Lobogó kedvét nemesítsük egy kicsit! Ha hara gunknak szabad utat engedünk, akkor még min dig neveletlenek vagyunk. A vademberek az ős erdőben szintén hagyják, hogy szenvedélyeik el ragadják őket, s a szerétéiből hirtelen kegyetlenségbe képesek esni, a hálából pedig hamis alattomosságba. Aki az eszével uralkodni tud a szenvedélyein, az az igazán művelt ember. S ezt az uralkodást meg is lehet tanulni. Csak naponta mondogassuk magunknak: „Ma higgadt maradok." Edzzük ma gunkat e tekintetben is. Amikor vörösek vagyunk, mint a rák, vagy fehérek, mint a fal, éppen akkor jusson eszünkbe, hogy mit teszünk, és föltűnően hallgassunk el. Később ugyanazt nyugodtabban, tehát jobban mondhatjuk el. És örülni fogunk magunknak. Aki rendesen edzi magát, az hihetet lenül megváltozhat. S mindenki szívesen lesz vele együtt. A neveletlen ember a társaság réme, a biz tos fellépésű pedig a kedvence. A lelki egyensúly tekintélyt ad és mindent meghódít maga körül. Benne rejlik a siker kulcsa is. Aki magán ural kodik, másokon uralkodik. Nem kell soha vissza
1938. Július 15.
vonnia a szavát, nem kell neki senkit megkövetnie, nem kell soha szégyenkeznie. Aki ezeknek a soroknak igazat ad, az máris jó úton van. S még egyet: a kimondott szó rajtunk ural kodik, de a ki nem mondottnak mi vagyunk az urai. Mi jobb?
Az aranyfog. Irta: Virsik Mária.
Fekete Boris épen a frissen mosott ruhát teregette a napsütötte udvaron, mikor a kerítés mellett arrahaladt Braun, a vendéglős, és hangos szóval köszönt. A menyecske barátságosan vála szolt, aztán, csak úgy szokásból, megkérdezte: — No, mi az újság, Braun úr? Biztosra vette, hogy az öreg azt feleli majd: — fehér papíros, fekete betűkkel. De ez egyszer tévedett Boris, Braun nem azt válaszolta, amit várt. — Az újság az, hogy ha a foga fájni találna, csak jöjjön el hozzám! Minden csütörtökön meg vasárnap kijön a fogász a városból, mótorkerékpáron és nálam a különszobában rendel. Ha va lakinek baja van a fogával, szépen rendbehozza. Azzal elköszönt és ment a dolga után. Boris hamar el is felejtette az újságot. Miatta ugyan jár hat az a fogász, neki semmi baja a fogával; egy sem fájt még, mióta a világon van. Mire az utolsó ruhadarabot kiteregette, úgy kiment a fejéből a dolog, mintha sohasem hallotta volna. Vagy két hétre rá, egy vasárnap híre terjedt a faluban, hogy Varga Zsigáné aranyfogat csinál tatott a fogásznál. Nagy eset volt ez, mert a falu ban aranyfoga eddig csak a plébános úrnak volt. Hanem hát annak az egész szája aranyból lehet ne: olyan szépen mondja a szentbeszédet, hogy az
106
BIZALOM
asszonynép néha két keszkenővel is alig győzi a könnyeket törölgetni. — De a Varga Zsigáné? — A templomban vették észre, merthogy oly buzgón énekelt a szentmisén, mint soha azelőtt. A mellette ülő asszonyok azonban hamar rájöttek a nagy buzgalom okára. Persze, hogy az aranyfoga miatt nyitogatta olyan tágasra a száját Vargáné! — Hallotta-e? Te is láttad? — Lökdösték egymást az asszonyok már a templom előtt. Terjedt a hír, akár a ragály. Látni ugyan csak néhányan ' látták, de mire hazaértek a templomból, mindenki tudott a dologról. Feketéékhez is eljutott a hír, Boris nagy bosszúságára. Hogy ez a Vargáné mindig lefőzi, megelőzi őt. Pünkösdkor az új selyemkendővel, most meg az aranyfogával! — Egy-két napig hall gatott, harmadnapra azonban kibuggyantotta: — Csütörtökön tán én is elmennék a fogász hoz... — Talán bizony fáj a fogad? — csodálkozott az ura. — Fájni nem fáj, de ha a Vargánénak arany foga van, mink sem maradhatunk mögöttük! Fe kete is van olyan gazda, mint Varga! — Nem is maradunk mi Varga Zsigáék mögött! A búzánk sokkal szebb és a malacaink job ban híznak. — Igen ám, érvelt Boris, — de nem csak a búzára, meg malacra kell nézni, hanem az in telligenciára is! Elég baj, hogy megelőztek! — Hogyan tudod te, mi az az intelligencia, mikor én magam sem tudom pontosan? Azt azon ban tudom, hogy nem a szájban, hanem a fejben viselik. És hogy a Vargáné lereszeltette az egész séges fogát, hogy aranyfoggal parádézhasson, ezt úgy hívják, hogy ostobaság, érted? Ebben meg sebaj, ha megelőztek. Boris azonban máskép gondolkozott. Szó szót követett és olyan veszekedés lett a dologból, ami lyenre Feketéék hároméves házassága alatt nem volt eset. A végén Boris sírva szaladt ki a ház ból és mivel meg akarta ijeszteni az urát, felszaladt a padlásra s ott elbújt. Majd csak keresni fogja az ura, ha estig elő nem kerül. Mert hiszen nem rossz ember, szereti is, csak párologjon el a mér ge, hogy meg lesz ijedve, ha nem találja az aszszonyt! — Órákon át kuporgott a padláson, unat kozott is már, melege is volt, de ha belekezdett a dacolásba, meg nem adja magát. Alkonyodott már, a malacok éktelen sivalkodással követelték a vacsorát, a baromfi éhes csi pogással töltötte be az udvart. Boris türelme igen fogyott már. Ő itt bujdos, odalent meg áll a mun ka. De hadd álljon, bizony le nem megy! Majd megtanulja az ura is, milyen a rend asszony nél kül! — Letekint az udvarra és látja, hogy a kert ajtóban a jegyzőné áll, kosárral a karján. Körtét akar venni, már szalasztja is az ura az egyik le gényt, s az éppen a padlásajtó alól szedi el a létrát, viszi a körtefához. Boris türelmetlenül lesi, amint szedik a körtét. Már jönnek is vissza a kertből, a legény meg otthagyta a létrát a fához támasztva; mármost hogyan jusson le a padlásról? Pedig a
jegyzőné ép most kérdezi Feketét a felesége iránt. Az meg elmondja, hogy sehol sem találja Borist, az anyjánál sem. Erre a jegyzőné azt ajánlja, majd ő telefonál a csendőrállomásra, hátha baja esett Feketénének. Ezzel a jegyzőné hazaindul, Fekete meg befordul a házba. Boris igen meg van ijedve. Uramisten, még a csendőrökkel gyűlik meg a baja! Lesz min ne vetnie Vargánénak, — hogy az ördög vitte volna el az aranyfogával együtt! Most már le kell menni, amig nincs nagyobb baj! Boris a padlásajtóhoz lép, méregeti a mély séget. Hát létrán jobb volna lemászni, de ha nincs itt? Nem kiálthat oda az urának: — hozd a létrát, meguntam a haragot, de nem tudok lejönni? Na gyot fohászkodik hát Boris és leugrik az udvarra. De valahogy rosszul ugrik; nagyot lódul, aztán arcával nekiesik a kerítésnek. Fájdalmasan kap a szájához, majd keservesen sírvafakad. Nem lehet tudni, vájjon a fájdalomtól, vagy a szégyenkezés től sír-e. Mert mind a kettőre oka van Borisnak. A fájdalomra azért, mert egyik szép, fehér metsző fogát kiverte a kerítés, a szégyen pedig azért önti el, mivel az ura éppen az ugrás pillanatában lépett ki a házból, tehát mindent látott. Boris bemegy a konyhába és ott folytatja a keserves sírást. — No, ne ríjj már annyit! — vigasztalja az ura, mert közben szintén elmúlt a haragja. Aztán menj el ahhoz a fogászhoz és csináltasd meg a fogadat, az aranyfogat, amit olyan nagyon akartál! — No, nem is örülsz neki? örülhetnél pedig, mert ha a nyakadat, vagy a lábadat törted volna ki, ezért még a Vargáné sem irigyelt volna meg!
Az „ÉnMszóról. — Steiner Rudolf nyomán. —
Gyermekkori fejlődésünk folyamán érkezünk el ahhoz a pillanathoz, mikor először érezzük magunkat a külvilággal szemben önálló lényeknek. E pillanat a finom érzésű ember számára igen jelentőségteljes élmény. Jean Paul,* a költő, élet rajzában a következőket mondja: „Soha el nem felejtem s még senkinek el nem meséltem öntu datom megszületésének belső élményét. Ennek idejét és helyét is meg tudom adni. Egy délelőtt, még egészen kis gyermek koromban, a kapuban álltam s balra a farakás felé néztem, amikor hir telen, mint villámcsapás az égből, ahhoz a belső meglátáshoz jutottam, hogy én egy „én“ vagyok. E meglátás azóta is tündöklőn előttem maradt. Énem ekkor látta meg önmagát először örökreszólóan. Nem hiszem, hogy emlékezetem csal. Hiszen ehhez az eseményhez,— amelynek új szerűsége az annyira hétköznapi mellékkörülménye ket maradandóvá tette, — már csak azért sem keve redhetett semmilyen idegen elbeszélés, mert ez az esemény bensőm legrejtettebb szentélyében ment végbe." Tudjuk, hogy kis gyermekek így be szélnek magukról: „Karcsi jó", „Mariska ezt akarja". Az „én" szót nem használják. Természe * Friedrich Richter 1763—1825. (A törd. megjegyzése.)
BI ZALOM tesnek találjuk, hogy úgy beszélnek magukról is, mint másokról, hiszen nincsenek annak tudatában, hogy ők Önálló lények. Éntudatuk még nem szü letett meg. Az ember csak attól a perctől fogva tekinti önmagát önálló, minden más lénytől elkülönülő „én“-nek, amelyben éntudata felébredt. Testi és lelki élményeinket az „én“-ben foglaljuk össze. A test és lélek az „én" hordozója. Bennük működik az én. Miként a fizikai testnek az agy, úgy a lé leknek az „én" a központja. Ámde az „én", mint az ember tulajdonképpeni lénye, teljesen láthatat lan marad. Ezért olyan találó az, amit Jean Paul mond: „...hogy az „én“-re eszmélés csupán az ember legrejtettebb szentélyében végbemenő ese mény". Énünkkel valóban mindig teljesen egyedül vagyunk. Mivel ez az „én" maga az ember: jo gosan tekinthetjük ezt az „én“-t tulajdonképpeni lényünknek, testünket és lelkünket pedig „burkok nak", amelyek életünk és tevékenységünk eszkö zei. Fejlődésünk folyamán megtanuljuk, hogy eze ket az eszközöket mindjobban „énünk" szolgála tába állítjuk. Az „én" szó (ahogyan pl. a magyar nyelv ben használatos) olyan név, amely minden más névtől különbözik. Ha e név természetéről helye sen gondolkodunk, akkor megtaláljuk az ember lényének mélyebb értelemben vett megismeréséhez vezető utat. Minden más nevet egyaránt alkalmaz hat bárki arra a tárgyra, amit az illető név meg jelöl. Az asztalt mindenki „asztalinak, a széket „szék“-nek nevezheti. Az „én" elnevezés esetében másként áll a dolog. Ezt senki sem alkalmazhatja más ember megjelölésére, mindenki csak saját magát nevezheti „én“-nek. Sohasem hatolhat az „én" szó a fülembe kívülről úgy, hogy az az én megjelölésemre szolgáljon. Csak maga a lélek nevezheti magát „Én“-nek, még pedig úgy, hogy ez az elnevezés saját belső világából fakad. Mikor azt mondjuk magunkról, hogy „én", akkor meg szólal bennünk valami, amihez semmi köze sincs ama világok egyikének sem, amelyekből a fentemlitett „burkok" származnak.
Út a platina-föld* felé. — Abesszíniái** történetek. — Wollaga-ban, Nyugat-Abesszíniában, a Szudán-i határszélen van egy platinaföld. Egy francia társaság szerezte a császártól mint koncessziót. Sok Iótással-futással járt egy ilyen engedély megszer zése, de a nehézség azután sem volt csekély. Az első alapítók tudták jól, hogy lakatlan földre men nek, hol közel-távolban nincsen ember. Sátrakat vettek, szolgákat gyűjtöttek, hátas- és teherhordó állatokat szereztek, élelmiszert embernek-állatnak. Megérkezve sátorokban laktak, míg a házak fölépültek; a magukkal vittet ették, míg a saját vetésük termést nem adott. Mikor a munkáslaká * Platina, ezüstös színű nemes fém. Drágább s rit kább, mint az arany. •Abesszínia, afrikai császárság, melyet 1936-ban az olaszok elfoglaltak és az Olaszbirodalom részévé tettek.
107
sok elkészüllek, hírnököket küldtek szana-szét a messze vidékekre: aki dolgozni akar, jöhet, kap lakást, kap termőföldet. Jöttek is szegényemberek mindenfelől. Legalább négy-ötezer emberből állt már a telep, kerületekre osztva,' kapitánnyal az élén minden kerület. Reggel ki-ki ásóval a kezében nekiindult a dombnak vagy a völgynek, ásott, ásott, kereste a platinaszemet, este a talált fémet a megszabott ár ban a Társaságnak beszolgáltatta. * * *
Az olasz-abessa háború alatt egy magyar ember is volt elöljárónak alkalmazva. 18 napi já róföldről, állatháton be kellett jönnie a fővárosba, nagy kísérettel, szakáccsal, inasokkal, sátorverő, állatvezetö emberekkel, — s dolga végeztével is mét visszamennie. Veszedelmes út volt ez akkoriban! Ő kelet ről ment nyugatra — a hadba vonuló abessa se regek nyugatról keletre! Az ország keleti határát védeni az olasz támadás ellen. Kevés szavú, ko moly, bátor ember volt ez a magyar. S jól ismerte az abbessák lelkületét. A szembe jövő seregek haragra lobbantak ellene, kiabálás, fenyegetés hal latszott soraikból. „Hová megy ez a „fehér?" Ati a „fehérek" ellen megyünk s ez mer szembe jönni velünk?" Nyugodt magatartásával mindig meg nyugtatta a kedélyeket s nem esett bántódása. A finom kávétermő „Lakamti“-n is túl ha ladtak már. Nagy nyüzsgés-mozgás a táborában. Kora hajnalban, napkelte előtt talpon ember és ál lat. A több méter hosszú haskötő gyolcsot min den ember szorosan csavarja a csípője körül, a hevedert különös gonddal erősítik az állatok ha sára. Málházzák, kötözik az állatokra a terheket... S Istenhez fohászkodva, még sötétben indul útjára a kis sereg. Mire a nagy nekifohászkodás, mire a nagy előkészület? Vadtól, elefánttól, oroszlántól, hadbavonuló katonaságtól nem félnek már, miféle vesze delem elé mennek hát ilyen nekiszántsággal? Egy nagy-nagy veszedelem elé mennek ők! A Dideszasivatag felé. Nem elefánt, nem oroszlán, de a lát hatatlan, észrevehetetlen malária-szúnyog lesz az ellenfél a Didesza-sivatagon át. Az éjjelt az egészséges hegytetőn töltötték s a következő éjjelt a másik, a szembelevő hegyte tőn kell tölteniök. Úgy kell a felvirradó napot beosztaniok, a menetelést intézniök, hogy a Dideszán napvilág átjussanak. Erre szólt a nagy előkészület. Erőltetett menetelésre szorították szorosra a has kötő gyolcsot, a hevedert, magukra, állatjaikra; evésről, ivásról, megállásról, pihenésről ma szó sem lehet. Pontosan ki volt számítva minden pillanat. Mi re a lázt okozó szúnyogok hazájába, a völgybe ért a csapat, égetőn sütött a nap, melynek tüze elől fű mögé, nád mögé, rög mögé bújt az érzékeny, fá jós szemű, napfényt kerülő malária-szúnyog. De jól is tette! Egyetlen kis fullánkszúrás elég ahhoz, hogy beteggé tegye a legbölcsebb, a legvitézebb, a legerősebb embert is.
BIZALOM
108
A Didesza-völgy egy rút sivatag; közepén, a teknöben a Didesza-folyó: szúnyogok tündér hona. S messze mindenfelé a rosszhírű „elefántfű." Szúrós, rosszindulatú fű az, ember, állat lá bán sebet ejt; szúrása vékony-vágása éget akár a parázs. S ami a legrosszabb: ez a fű telis-tele szúnyogokkal. Csendes megállapodás ezen a vi déken, minden arrajárt tűzcsóvát vet gyorsan ebbe az alattomos, gonosz fűbe. Sivatagnak nem szok tak fűvel fedett területet nevezni az abessák sem, de ezt a völgyet így nevezik. S igazuk is van! Rosszabb az, mint a kő, mint a homok, mint a láva-sivatag! De csak délben van foganatja a tüzcsóvának, addig a bő afrikai harmat miatt nem fog tüzet a nedves fű. Nagy kőhíd vezet át a Didesza-folyón. A vi dék kormányzója Gabri Zgeház építtette. Mennyi emberáldozatot kívánt a híd a maláriában elpusz tult sok benszülött és 16 fehér ember sírja mu tatja a híd melletti laposon. *
*
*
pogtatta a finom füvet. Rozoga volt a kunyhó, a teteje könnyedén fölhajított múza-levél. A beszéd értelmébe merült a hallgató társa ság elméje. Egyszerre nagy dobbanás. A kunyhó tetején keresztül beugorva ott állt, a tűztöl elva kulva, egy megtermett öreg oroszlán. Csendesen, mozdulatlanul tud üldögélni órák hosszat egy-egy ilyen abessa ember. De talán soha még csendesebben nem ült, mint abban a pilla natban, mikor közéjük imigyen betoppant a várat lan, előkelő látogató! Az oroszlán széjjel nézett, odament a sarokba, szájába kapta az egyik öszvér nyakát s mire kábultságukból fölocsúdtak volna nézői, öszvéres tül együtt átugrott a kunyhó falán. * * * Egy másik gazdának a földjét az elefánt pusztította. Tilalmas volt pedig az elefánt vadászása. Átyié Menelik császár ezer tallér pénzbír sággal fenyegette meg a tilalom áthágóját. A károsult gazda lesbe állt. Remek vadász volt. Lándzsájával a rohanó gazellát a földre teperte. Most is elővette jó öreg lándzsáját s mikor jött az elefánt, biztos kézzel célba vette. Vitték is az atyafit Átyié Menelik elé. Fizess ezer tallér bírságot! Átyié Menelik kiült az udvarában a bírói székébe. Mondd el védelmedet! Uram, egymásután háromszor szólítottam föl az elefántot: „Tau! bá Menelik!" „Állj meg! Menelikre!" S nem állt meg! Törvény szerint jártam el tehát. Igazad volt, Ítélt Menelik, eredj haza békével! K . /.
Messze-messze, túl annyi tengeren, volt egy ország. Nem is régen még boldogország! Úgy hív ták: Abesszínia. Egyszerű, patriárkális életet élt a nemzet apraja, nagyja. A főurak, sőt maga a császár is. Volt bőven ami kellett: a föld dúsan adta áldását, folyók, tavak a halat, erdők a vadat. A fényes napsugár bearanyozta reggel hat órától este hat óráig pontosan a földet; vidám, egyenletes derű vel az év nyolc hónapjában. A tél ismeretlen, fű tésről, melegruháról gondoskodni nem kellett. S ha jött a négy hónapig tartó esős évszak: a na ponta ömlő esőzuhatag után minden nap melegen felragyogó nap bámulatra méltó módon növelte a A kis novicius.* növényeket. Embermagasságú kövér, édes fű nőtt fel hirtelen. Bódító illattal töltötték meg a kelle A kolostor kis harangjának csengésére éb mes, meleg levegőt a fehér, piros, lilavirágú erdei redtem. Alig két percre reá ajtómon kopogtak, majd bokrok. A szabadon növő piros rózsák ligetei elhangzott az „Ave Maria" köszöntő szava, melyre messzire küldték illatukat. A kövér legelőkön, a kemény deszka-ágyamból felpattanva, grátia pléna végtelen laposokon, a derűs dombokon a jószágok üdvözléssel feleltem. milliói legelésztek a diszkrét illatú, kis sárga gömb Első napom hajnal pirkadása volt ez a reg virágú mimózafák árnyékában. gel, melyet a barokk stylben épült hatalmas kolos Étel-ital bőven, egyébre pedig alig volt szük torunk kicsi cellájában mint Krisztus trubadúrjá nak, — Assisi Szent Ferencnek — szeráfi rend sége egy szerény igényű abessa embernek. Az ország feje a császár volt. Nagyhangzású jében, mint első napos kis novicius megértem. Fehérre meszelt cellámnak egyetlen dísze, az címe: a királyok királya. De a népe átyié-nek = * ágyam felett függő nagy fekete keresztfa, melyen atyá-nak címezte. Átyié! Ha esténként, a napi munka után körbe ültek alabástrom-kék fehérlően függött az Istenember a gazdálkodók, míg a vasserpenyőn a pattogatott üdvözítő alakja. Csodás, misztikus hajnal volt. A nap első búza vagy kukorica készült, szerettek elbeszélgetni. aranysugara glóriázta meg a keresztfát, mely szinte Az öregek vitték a szót. Az öreg embert az abes földöntúli fényben koszorúzta az amúgy is ame sák nagy tiszteletben részesítik, a fiatalok eüenmontiszt színben vibráló korpuszt. dás nélkül engedelmeskednek nekik. Az öreg elkezdte Rövid, röpke fohászaim még alig tudtam el a beszéd fonalát szőni, szövögetni. Visszapillantott végezni, midőn újra megszólalt a kis harang, mely hosszú életének éveire, felidézte a nagyok vitézi étheri tisztasággal csengve, hívta egybe matutitetteit, magyarázta a csillagok járását, az emberek r.umra a szerzeteseket. nek a szellemiekkel szoros kapcsolatát. Figyelme Letérdeltem szerény kijelölt helyemre a fara sen hallgatták a fiatalok. gott, magos stallumban, melyből még állva sem Történt egyszer. Este volt. A család a kuny hóban üldögélt. A sarokban két hátas öszvér ro (* Szerzetes növendék.)
BIZALOM látszottam ki és így hallgattam a zsolozsma fen séges akkordjait, melyet a két egymásnak szem ben térdeplő szerzetesek felváltva recitáltak. Kezem ben szorongattam a hatalmas „breviárium szerafikum“-ot, melyet a mellettem térdeplő páter Magister forgatott Ezután történt az a szent aktus, aminek nagy ságát egy szerzetes életében felülmúlni csak a primitia tudja. Ott térdeltem szerzetes atyáim és társaim előtt mindaddig, amíg a beöltözési szertartásnak felejthetetlen folyamata véget nem ért. A „Veni creator" elénekelése után az összes szerzetes kitárt karral fogadott testvérévé, melynek tanujelét vala mennyien békecsókjukkal pecsételték meg. Fráter Bonaventura lettem. Aznap a kolostor kertjének udvara a kis Bonaventura névvel volt tele. Mindenki tegezett és mindenkit tegeztem, kor, rangkülönbség nélkül. Ez a ferences szabály és szellem, melyben mindenki egyforma és egymás testvére. Amint így a kis kert pompázó virágjai között sétálgattam, az egyik út végén, egy pádon, egy kedves, ezüst hajú, jóságos arcot pillantottam meg, kinek karjai felém kitárva, hívtak ölelésre. Már az egész zsolozsmázás alatt figyeltem ezt az érdekes arc-karaktert, ezt az egyszerűségé‘ ben is impozáns fejet. Ilyennek ábrázoltam képze letemben a nagy olasz festőt, Michel Angelót vagy a magyarok nagy Madáchát. „Kis testvérke" szóval fogadott, maga mellé ültetett a padra és a szerzetesi élet nehézségeiről, szépségeiről és annak kegyelmeiről beszélt. Es mi dőn már fesztelenebbé vált közöttünk beszélgeté sünk, bátrabban tekintettem végig sudár alakján s látva foltozott habitusát, mezitlábán rossz saruit, dolgozó testvérnek képzeltem és ugyancsak tegezve válaszoltam vagy tettem fel kérdéseket. így felmelegedve, természetesnek tetszett meg kérdeznem: kedves testvér Te hol dolgozol? A kertben vagy a konyhán? Mire ő szelíd közvetlenséggel válaszolta: kis testvérem, én nékem dolgoznom kell mindenütt a kertben is, a konyhában is, mert én a Rend vizitátora és egyben bíborosa is vagyok. Meglepetésemben és érthető ijedtségemben e akartam mellőle szaladni, de biz rossz startot vet tem, reáléptem hosszú kámzsámra és úgy estem térdre a bíboros úr előtt, hogy még ma is eszembe jut az, ha bíborossal találkozom. W. H.
H a sz n o s tu d n iv a ló k . __________________________ ^ A giliszta. A veteményes kertünkben élő békát, pókot, vakondokot és gilisztát igazságtala nul általában kártékonynak tartják és ellenük ir galmatlan harcot folytatnak. Ez a felfogás azonban téves, sőt épp az ellenkezője a való. A növénye ket pusztító rovarok és álcák elleni küzdelemben ezek az állatok a gazda hasznos szövetségesei,
109
éppen ezért ezen állatoknak kímélet jár és nem haszontalan öldöklés. Szembe kell szállni azzal a tudatlan tettel, hogy az ásáskor felszínre kerülő gilisztákat, tyúk takarmánynak nézzük. Aki ezt teszi, az saját ma gát károsítja. A talajban élő giliszták a talajt át dolgozzák, valóságosan átszántják, mert a talajt megemésztik s így a humuszt gazdagítják. Szor gos munkájukkal a talajt keresztűl-kasul fúrják és amerre a giliszták járnak, ott csatornák marad nak utánuk, amelyeken keresztül az esővíz sokkal gyorsabban és nagyobb mennyiségben tud a talaj belsejébe jutni, mint a felszínről történő átszivárgás útján. így a talaj vízzel való ellátása oly erős lesz, hogy felér a mesterséges öntözés vízmennyi ségével. A gilisztacsatornák nemcsak mint esővizcsatornák, hanem mint szellőztető csatornák is igen fontosak, mert rajtuk keresztül áramlik be a talaj belsejébe a friss levegő. A növénygyökérzet, vala mint a talajban élő milliónyi apró hasznos élőlény részére ezeken a gilisztacsatornákon keresztül jut a talajba a nekik szükséges friss levegő. Ezért ne engedjük meg, hogy az ásáskor és kapáláskor közelünkben ólálkodó tyúksereg a fel színre kerülő gilisztákat lenyelje, mert ezzel csak saját magunknak ártunk. In g . K . E . Miről ism erhető fel külsőleg a jó tojóstyúk. A baromfitenyésztésben fontos, hogy állatállományunk oly egyedekből álljon, melyek nekünk jövedelmeznek. A tyúkoknál az a fontos, hogy sok és nagy tojást tojjanak, Ezt azonban csak úgy tudjuk elérni, ha kiválasztjuk a jó tojókat. Elte kintve attól, hogy a kiválasztásnál a valóban megtojt tojások száma mértékadó, meg lehet a tyúk kül sejéről is ismerni a jó vagy rossz tojótyúkot. Ez különösen akkor fontos, ha idegen helyen (piacon) vásárolunk olyan tyúkot, melynek teljesítőképessé gét nem ismerjük. A jó tojóst jellemzi a hosszú hát, szépen formált csőr, széles lábállás és a magasan álló, függőleges farok. Gyöngy vagy halszemű állatokat ne tartsunk, mert ezek rossz tojók. Ugyanis szemhiba követ keztében a látásban korlátozva vannak és ezért takarmányukat csak nehezen találják meg, úgy, hogy mindig soványak maradnak és ezáltal keveset is tojnak. Rossz tojóknak a csőre hosszú és keskeny, a jó tojó csőre viszont ívelt, rövid és vastag. A farok állása is megmutatja a jó vagy rossz tojóst, mert amíg a jó tojóstyúk farka feláll, addig a rossz tojóstyúknak a farka lekonyul és „fácánfarkat" képez. A taraj és állebbeny is ismertető jele a tojóstyúkoknak, mert a jó tojóstyúk taraja és állebbenye élénkpiros és puha, taraja nagy és áthajló. A kisjtarajú, szürkés, halványpiros, vagy kettőstarajú tyúkok mind rossz tojók. Ezek a tulajdonságok, természetesen a tenyészanyag kiválasztásakor csak támpontok és megkönnyítik a tenyésztésre alkalmas egyedek ki választását. In g , K . E .
BIZALOM
110
Savanyú káposzta, m int barom fi eledel. Több baromfitenyészetben kísérletet végeztek a savanyú káposzta takarmányozásával. Megállapí tották, hogy a savanyú káposztát a baromfiak hamar megszokják és nagyon szívesen fogyasztják. Jelentősége nem annyira tápanyag tartalmában, mint abban van, hogy kitűnő étrendi hatása van és vitaminokat tartalmaz. A savanyú káposzta takarmányozása után megnövekszik a baromfiak étvágya, egészségi állapotuk kitűnő lesz, ellenállóvá válnak a betegségekkel szemben. Emellet közvetlen haszon is származik a savanyú takarmányozásból, mert a baromfiak termelése is emelkedő irányt vesz fel. Bővebben tojnak és meghíznak. Ebből a takarmányból kezdetben keveset ad junk a baromfiaknak, hogy lassanként szokjanak hoz zá. Később az adagot emelhetjük annyira, hogy fejen ként 12 gramm káposzta jusson. Ebből a tapasztalatból kiindulva több barom fitenyészetben kísérletet tettek más savanyított ta karmányok etetésével is. Kitűnően bevált a sava nyított répa és cukorrépa. Ezek még a savanyú káposztánál is megfelelőbb takarmányt szolgáltattak, mert magas tápanyag-tartalommal rendelkeznek.
Meg vagyok átkozva... Ha munkába járó embereket láttam, Becsületes lenni én is megpróbáltam. Munkába is álltam... dolgozgattam szépen... Egyszer csak fellobbant nyughatatlan vérem...! Minden jószándékú tervet sutba dobtam... Nagy volt a kisértés... és én gyönge voltam... Elfogtak... bezártak... bánatkönnyet sírtam... Hanem megjavulni... ? — Tudj’ Isten, — nem bírtam! Hiába volt bennem a feltett jószándék; ...Kiszabadultam... és kezdődött a játék...! Most látom:... Szörnyű volt... beretván táncolni...! De akkor vak voltam... s nem bírtam megállni...!
V ilá g fo ly á sa . H
Mennyi rád iu m van a v ilág o n ? München ből jelentik: A rák leghatalmasabb ellenszere a műtét mellett ma is a sugaras kezelés és elsősor ban a rádium. Elsőrendű népegészségügyi kérdés azért, hogy a világ gyógyintézetei minél több tiszta rádiummal rendelkezzenek. A legújabb becslések szerint a földkerekség összes kórházainak és kísér leti intézeteinek rádium-készlete összesen nem több 600 grammnál. Ez igen soknak látszik, ha meggon doljuk, hogy negyven esztendővel ezelőtt, mikor a Curie-házaspár végtelen fáradsággal kitermelte az első tiszta rádiumadagot, még csak milligrammnyi mennyiségekben méregethették az értékes anyagot. Mégis nagyon elégtelen, ha összevetjük a rák ve szedelmes terjedésével és azoknak az egyéb beteg ségeknek a pusztításaival, melyeket legjobban a rádiumsugarak tudnak megfékezni. Az egyes orszá gok rádium-kincse sokkal kevesebb, semhogy min den arra rászoruló beteg részesülhessen benne. Forsell tanár szerint akkor lehetne a rákot kielé gítően kezelni, ha minden millió lakosra legalább 2.5 gramm rádium jutna. Ezzel szemben például Németországban csak 0.3 gramm, Franciaországban 1.2, Csehszlovákiában (ahol a világ egyik leghí resebb rádiumbányája dolgozik) 1.6, Dániában 1.7, Angliában 1.7, Svédországban 1.8, az Egyesült Ál lamokban pedig mindössze 1 gramm rádium jut egymillió lakosra, tehát egyik esetben sem éri el a kívánt mértéket. A rádium szélesebbkörü terjedé sét még mindig gátolja drága ára.
*
V itorlával a Föld körül. Az 54 éves nyu galmazott tengerészkapitány, Bernicot Ferenc jú nius 3-án megérkezett a francia partokra, miután négyméter hosszú egyszemélyes vitorlásával egy év és tíz hónap alatt az egész világot körülhajózta. Bernicot az angol Cartenac kikötőjében kezdte meg utazását, a Magellán úton át megkerülte Délamerikát, de előbb négy és fél hónapra volt szüksége, míg átkelt az Atlanti Óceánon. A Csen des Óceánon Tahiti szigete felé vette irányát, on nan pedig Ausztrália érintésével Délafrikába uta zott s végül onnan hazafelé vitorlázott. Világkörüli útján hatvan tengeri vihart élt át, de utazásának legszörnyűbb szakasza az Atlanti Óceánon volt, amikor teljes másfél hónapon át sem hajót, sem embert nem látott.
Nem tudom elhinni: Ez lenne a Sorsom, Két kezem hogy mindig rabbilincset hordjon.. ? Nem Isten mására lettem-e teremtve...? Mért vagyok hát mindig élve eltemetve...? Becsületes ember szeretnék én lenni... De oly gyenge vagyok... s nincs mellettem senki... A jóságos Isten egyszer majd csak megszán... És elküld valakit énnekem... énhozzám... Ki szerető kézzel sorsom rendbe szedi, S az eltévedt vándort jó útra tereli... — ra B —
Izgalom az eltűnt óriáskígyó miatt. Le írhatatlan izgalomban tartotta másfél napig Lower Clapton londoni külváros lakosságát egy négy méter hosszú és 50 font súlyú óriáskígyó eltűnése. A veszedelmes csúszómászót ketrecben tartották egy bérház második emeletén és egyszerre csak rémülettel vették észre tulajdonosai, hogy a kígyó eltűnt. Az emberek bezárkóztak lakásukba, az egész városrész élete megbénult. Az óriáskígyó tulajdonosa hiába fogadkozott, hogy a megszökött hüllő kifejezetten békés természetű. Éjjel-nappal
* Meg vagyok átkozva...? Vagy tán rossz a vérem...? Az Isten a tanúm: Ezt magam sem értem! Szegény jó Apámtól csak jó példát láttam, Verejtéke árán iskolába jártam... Kisember létére nyolcunkat eltartott...! Nálam a műveltség csúf kudarcot vallott! Ő egyszeiü ember; én meg tanult férfi: S nem tudok egyedül rendesen megélni!
BIZALOM folyt a rendőrség hajszája, az egész külváros min den házát átkutatták, de mindhiába. Végül két nap múltán az óriáskígyót megtalálták ugyanannak a háznak pincéjében, amelynek második emeletéről megszökött. Időközben már egyik vaklárma a má sikat érte. Hogy mennyire megzavarta az embere ket a kígyótól való félelem, arra jellemző egy eset: Az egész rendőri készültség összesereglett egy kertben, ahol valaki „látta az óriáskígyót". A négy és félméteres óriáskígyó helyett találtak egy 60 centiméter hosszú kis vízisiklót. így felnagyítja a rémület a képzelt veszedelmet. A világ átlag o s búzahozam a kát. hol danként 6—7 métermázsa. A hathatósan gazdál kodó európai államokban pedig 12— 18 métermá zsa kát holdanként. Ez év elején a világ búza készlete 60 millió métermázsa volt. M agyarországon drág u l a föld. A földek ára az ország valamennyi részén szilárd. Az in gatlanforgalom változatlanul élénk. Különösen a búzatermő s egyéb kalász földek iránt nagy-az érdeklődés, de nagyobbodott a forgalom más föld minőségben is. Legjelentősebb a drágulás a DunaTisza közén. Csanád megyében legutóbb 2 ezer pengőnél többet Ígértek holdanként egy közép birtokért. Jóval kisebb a kereslet a szülőföldek iránt, s ezt a borértékesítés ismert nehézségeivel magyarázzák. A m agyarországi H angya-szövetkezetek 1936. évi eredm ényéről. Az az 1479 falusi szö vetkezet, amely a Hangya-központ kötelékébe tar tozik, jó 13 százalékkal forgalmazott többet, mint az előző évben. Saját tőkéje pedig 3.66%-kal gyarapodott. Ez az új üzletrészjegyzés toborzás nélkül történt, azaz a falusi társadalom szabad el határozásából. Jó jel. A szövetkezetek ingatlanainak értéke 8 millió 375 ezer pengő volt, jó 7°/o-kal több, mint 1935-ben. A vásárlásokból 500.000 pengőt (csaknem 3 millió koronát) térítettek vissza. Adóba, pedig 700.000 pengőt fizettek. Úgy látszik, a magyar nép tudja, hogy szö vetkezetek híján nem boldogulhat. A szövetkeze tek a támadások pergőtüzében is erősen fejlődnek és terjednek. Fűthető jé g — m agyar találm ány! Nagy jelentőségű találmányt hozott nyilvánosságra az Egyesült Államokban a Buckeye Pain et Varnich Co. elnöke. A cégnek egyik vegyésze, a magyar származású Pásztor Erzsébet, 25 évi kísérletezés után olyan vegyiszert tökéletesített, amely jégpá lyákon jég helyett használható, tánctermek, kere keskorcsolyapályák fedésére is kiválóan alkalmas és ráadásul fűthető is, mert egyáltalán nem olvad. A víztiszta, kissé erezett müjég bármely színben készíthető, hajlékony, mint a kaucsuk és kemény, mint az üveg, amellett annyira síkos, hogy meg felelő csiszolással túlszárnyal akármilyen jeget. Mivel az új anyag jóval olcsóbb az üvegnél, ab laknak is alkalmas. Pásztor Erzsébet már meg is alapította a találmányát értékesítő és népszerűsítő részvénytársaságot — ötmillió dollár alaptőkével.
111
M agyarországon egyre több házasságot kötnek s egyre kevesebb gyermek hal meg. 1937ben 79.350 házasságot kötöttek. A születések száma 177.821 volt. A népszaporodás azonban nem emelkedik. Pom ezia. Ez a neve immár az ötödik vá rosnak, amely a lecsapolt Pontusi mocsarak he lyén épül Olaszországban. Április 22-én alapították meg hivatalosan az új várost, amelyből szép ki látás nyílik az albai helyekre. A világ leg erő seb b górcsövét (mikro szkópját) készítette el a berlini Siemens & Halske cég. Az eddig legerősebb górcsövek legföljebb kétezerszeresükre nagyították a tárgyakat. Ez az új német górcső azonban százezerszeresre nagyít. A tárgyat fénysugarak helyett elektrón-sugarakkal világítják meg. Ulrichs Ágoston mérnök engedélyt kért arra, hogy a pesti Dunaparton a párizsi Eiffel-toronyhoz hasonló, 100 méteres kilátótornyot épít hessen vasból. Á terv szerint a torony tetején üvegtéglákból épített forgó és világító földgömb lenne. Az építés költségei körülbelül egymillió pengőt emésztenének föl. Ezt részvénytársasági alapon teremtené elő. A török korm ány hadihajókat és hadiföl szerelést vásárol Angliában s ezt angol kölcsö nökből fizeti. A régi A usztria területét új közigazgatási területekre osztották: 1. Fölsőduna megye, 2. Alsóduna megye, 3. Bécs megye, 4. Stájer megye, 5. Karintia megye, 6. Salzburg megye, 7. Tirol megye. Az angol korm ány még ebben az évben két új óriás hajót épít 40 ezer tonnásak lesznek, 16 hüvelykes ágyúkkal fölszerelve.
Madár, amelynek szabóműhelye van. írta: Francé Raoul dr.
Mióta fonnak már az asszonyok? Csak év ezredekben számíthatjuk, mert ősrégi már a görög monda, de az is történélemeíötti időkre tekint vissza. Úgy mondják, hogy a fonás mestersége Görögországból terjedt el Európában, de én nem hiszek ebben. Azért vonom kétségbe, mert éppen a mi hazánk földjében találták meg a nyomát, hogy már történelemelőtti időkben, a kőkorszak végén termelték a lent. És mi célra tették volna, ha nem azért, hogy fonalat sodorjanak belőle? A fonás művészete azután persze már csak lassan fejlődött. Dalmátországban, meg Boszniában manapság is lát az utas az országúton ballagó asszonyokat olyan ősrégi orsóval a kezükben, mintha pár év ezreddel visszafelé forgott volna velük a történelem kereke. Még a legműveltebb Európában is csak a tizenhatodik században találták fel az első Spinnradot és csak 1741-ben, Angolországban, az első fonógépet. Ez aztán mindenféle találmány segítségével tökéletesebbé vált és ma már valóságos gépcsoda.
112
BIZALOM
De a fonás technikája minden tökéletesség mellett mégis csak az most is, mint volt az első napon. Összesodornak pár szálat és fonál lesz belőle. A találmánynak ez a veleje. És ezt is nem ember találta ki, hanem madár! Ezt, természetesen, kétségbe lehet vonni. Mondhatnánk, hogy az állat véletlenségből teszi, talán csak játékból, holott az ember céltudatosan, szükségleteinek fedezésére talált ki mindent. De aki ezt mondja, nem gondolja meg, hogy mit jelent egy „találmány." Mindenekelőtt: milyen sok talál mány keletkezett már véletlenségből, valami játékból. De találmány lett ebből a játékból abban a pilla natban, mikor kiderült, hogy az „új módszer" valami célra használható. Aki hasznosat csinált, feltaláló volt. És ehhez nem volt szükség mindig valami nagyszerű, bonyolult gépezetre, mert a leg nagyobb és leghasznosabb találmányok kezdetben voltaképpen mindig végtelenül egyszerűek voltak. Gondoljunk csak a fűrészre vagy a csigára. Az első ember, ki felkapott egy kődarabot s ellensé geinek fejéhez akarta dobni feltaláló volt és aznap született meg a világ legnagyobb ipara: a hadiipar. De a dolog még ennél is sokkal egyszerűbb. Minden élőlény, mely felhasznál valamit, amit maga körül talál s olyan módon alkalmazza, hogy haszna legyen belőle: feltalált valamit, megteremtett valami új technikát. Nem változtat a dolog lényegén az, hogy céltudatosan csinálta-e vagy sem. A leg nagyobb feltaláló Edison, vagy Hertz, ki a rádió ipar első lángelméje volt, bevallották, hogy irány mutató ötleteik nem tudatosan támadtak, hanem úgyszólván úgy, mintha megálmodták volna. Hasonlóképpen vagyunk a nagy művészekkel is. Ebben a tekintetben nagy hasonlatosság van a művész és a feltaláló közt. A dolog mindenesetre úgy áll, hogy a talál mányra nézve nem fontos, hogyan születik meg. A fontos csak az, hogy használható-e vagy sem. És hogy az, aki alkalmazza, felismerje a találmány hasznát. Már most, ha mindezeket meggondoltuk, jobban értjük meg azt a kis madarat, mely fona lat sodor. Mert tisztán látjuk, hogy a fonalat ő felhasználja. Csinál vele valamit, hasznot húz a találmányából. Aki ismeri a madarak életét, megcsodálta már fészekrakó ösztönüket. Mily bámulatosan sok féle madárfészek van minálunk, hát még milyen csodák vannak a trópusokon! Külön könyvet le hetne írni a madárfészkekről, de én most csak egyről akarok szólni. A szabómadár fészkéről. Mi az a szabómadár? India földjén lakik, az őserdőben, nagyon közönséges madár. Kicsiny, zöld, nem szép zöld, hanem olyan színű, mint az olajfa bogyója. De legalább szépen énekel. Magyar neve persze nincs, a szabómadár nevet is csak mi természettudósok találtuk ki reá. Tudományos neve Orthotomus. De milyen nagy mester ez a kis madár!
A nagylevelű fákat keresi ki magának s a csőrével közelhúzza egymáshoz a leveleket. Vagy pedig behajt egy nagy levelet úgy, hogy a szélei érintsék egymást. Más szóval iskátulyát formál a levélből. De mielőtt megteszi ezt, hegyes csőrével szabályszerű távolságokban kis lyukakat fúr a le velek szélébe. Azután elrepül és keresgél. Nem magot keres. Kimegy a pamutföldekre és fonala kat húzkod ki az érett termésből. A pamutszálakat aztán összesodorja. Fonalat sodor belőlük és cső rébe fogva ezt a fonalat, visszatér a kiválasztott fához s ott szépen és gondosan összevarja csőré vel a behajtott levelet. Szabómunkát végez. Szé pen megfonta pamutból a szálat s ha kész fonalat adunk neki, még szívesebben veszi, mert nagy munkát takarít meg vele. Mindez pedig sem nem tréfa, sem nem mese. Le van írva nagyon komoly angol, meg német tudományos munkákban és sok oldalról meg is erősítették hitelességében. Ezt tehát el kell fogadni ténynek és való ságnak. Tény, hogy van madár, mely dolgozik. Tény, hogy mesterséget űz. S nem is egyféle, ha nem kétféle mesterséget Mert fon és még varrni is tud. Nem tanulhatta senkitől, hanem kitalálta magától. Látni mindebből, hogy a madár ismeri a környezetében levő világot és segédforrásait. Ismeri az anyag tulajdonságait. Valamiképpen kitalálta, hogy a finom pamutszálaknak sokkal jobban lehet hasznát venni, ha összesodorják. Nem láthatunk be a madár leikébe, de cselekedete elárulja, hogy mihez ért és hogy gondolkozik, hogy van emlé kezőtehetsége, van tudása és feltalálóképessége. Nagyon jól megkülönbözteti a pamutszál, meg a fonál és a fűszálak technikai tulajdonságait. S a három közül a legalkalmasabbat választja magá nak. A szabómadár mestersége talán az első két ségbe nem vonható eset, amellyel bebizonyult, hogy a találmányok útja már az állatok országá gában kezdődött, s hogy a „találékonyság" nem az ember, hanem az élet tulajdona. Ez a megis merés szerénységre int. Ezzel ugyan lehangolja az emberi lelket, de egyben kiszélesíti a lélek birodalmát. Megtanít arra, hogy szeressük meg, hogy tiszteljük a természetet. A természet az a nagy szentség, melynek mindent köszönünk: nem csak életünket és minden tulajdonságunkat, hanem lelkünket is. Nagyon szépen, s mint most meg is értjük, nagyon helyesen mondotta egy nagy gon dolkodó: a tudomány csak annyiban tér el a val lástól, hogy bebizonyította, hogy Isten nem az embert teremtette, hanem a természetet. Felelős szerkesztő és kiadó:
GÖLLNER MÁRIA. E jótékonysági folyóirat szerkesztősége és kiadóhivatala:
FOGHÁZMISSZIÓ HELYISÉGE, Budapest, V., Markó-utca 27. földszint 6. szám.
Nyomatott a váci kir. orsz. fegyintézet könyvnyomdájában.
