T. Hallgató! Az alábbi jegyzet kizárólag a Tomori Pál főiskola hallgatói számára készült a forrásokban felsorolt írások szöveghű átvételével, vagy kivonatolásával, azzal a céllal, hogy segítse a vizsgára való felkészülést. Ezért kérem, ne tegye föl az internetre!
BEVEZETÉS A REGIONÁLIS GAZDASÁGTANBA TÉRGAZDASÁGTAN
A regionális tudomány tárgya Minden társadalmi, gazdasági folyamat térben zajlik, meghatározott hely(ek)hez köthető. A tér és adott pontja adott sajátosságokkal rendelkezik, amik (vissza)hatnak az egyes jelenségekre. A közgazdasági iskolák és a növekedés földrajzi tényezői A közgazdászok kezdetben nem kérdőjelezték meg a környezet, a természet, a föld fontosságát a gazdaság szempontjából. Nem helyezték a hasznot a természet fölé. A nagy irányzatok hívei magától értetődően hirdették a természet erőinek jelentőségét. A merkantilisták az arany szerepén keresztül értékelték a gazdasági ágazatok fontosságát, a fiziokraták igen erős földrajzi kötődéssel számoltak, elsősorban a földművelés fontossága miatt. A klasszikusnak mondott neves közgazdászok (Smith és Ricardo) tanaiban alapvető a földrajzi tényezők szerepe. A verseny feltételének, meghatározó tényezőjének tekintették a földrajzi adottságokat, a költségek közti különbség alapját jelentették számukra. A marxi közgazdaságtan teljesen tagadta, ezt követően a neoklasszikus iskola, a keynesi közgazdaságtan, a monetáris iskola nem is tárgyalta a természet fontosságát. Ez a hosszú és fontos szakasza a közgazdasági gondolkodásnak a földrajzi nihilizmus (vagy földrajzi idealizmus) gondolatait tükrözte. A földrajzi nihilizmus hívei úgy gondolták, hogy a társadalmi fejlődés nem függ lényegesen a természetföldrajzi környezettől, alapvetően belső sajátosságai, törvényszerűségei mentén halad előre. Ezen irányzat szerint az emberi civilizáció már annyira fejlett, hogy teljesen függetleníteni tudja magát a természeti környezettől, tehát bárhol bármit megvalósíthat. A földrajzi nihilizmuson alapuló, a természeti tényezőket figyelmen kívül hagyó lépések voltak az okai a folyók elterelésének, a tengertől való területszerzésnek, a csatornarendszerek kialakításának, a korábban mezőgazdaságilag nem művelt területek az ún. szűzföldek felszántásának, az erdőirtásoknak (Mendöl). De idetartoznak az űrben lévő kutatóbázisok, a tengerfenék és a sarkok meghódítása is. Egyes sivatagi éghajlatú arab országokban szánkópályákat építettek, illetve kiváló mezőgazdasági mintagazdaságokat hoztak létre. Mindezt aránytalanul magas beruházási és üzemeltetési költségek mellett. A volt Szovjetunióban számos környezet-átalakító terv valósult meg. A modernizálás záloga itt abban teljesedett ki, hogy a húszas évektől számtalan vízerőműt építettek. Moszkvát öt tengerrel kötötték össze, csatornarendszerek segítségével. 1
Azóta újabb fordulat történt, az alternatív közgazdasági iskolák elgondolásaiban nagy szerepet kapott a természet. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak a környezet fontosságának az ökológiai iskola közgazdászai, az etikai közgazdaságtan pedig fontos kapcsolatot lát a természet (a környezet) és a társadalom (a gazdaság) között. A tér felértékelődése A 20. század gondolkodói fogalmazták meg a centrum-periféria elméletet, amely rámutatott a különböző fejlettségű gazdaságok és azok földrajzi elhelyezkedése közötti összefüggésre. A települések világának látványos változása, az városiasodás, a városok népességnövekedése, a vonzáskörzetek kialakulása, növekedése, mind a térbeliség fontosságára hívta fel a figyelmet. Ez állította az érdeklődés középpontjába a térbeli társadalmi egyenlőtlenségek kérdéskörét. A világban zajló nagy politikai átrendeződések pedig földrajzilag összekapcsolódó államcsoportokat eredményeztek, regionális integrációk jöttek létre. A háborúk ideiglenes katonai együttműködése után az európai együttműködés napjainkig befolyásolja életünket. Az 1950-es évektől kezdve nőtt meg az érdeklődés a társadalomtudományok művelői között a tér vizsgálata iránt. Közgazdaságtan: telephelyválasztás, munkaerő foglalkoztatása, fogyasztás értelmezése Szociológia: a társadalmi szerkezet térbeli megosztottsága Gazdaságpolitika: az országokon belüli területi, fejlettségbeli különbségek kezelése (egyedi eljárások Angliában, EÁ-ban). A módszerek kidolgozása hívta életre a területfejlesztést, a regionális politikát. Az 1970-es évektől kezdve az EK hivatalos politikája lett. Ösztönzőleg hatott a területi folyamatok elemzésére. Az elemzés tárgya: 1. Hogyan alakítják az emberek a teret? 2. Miként hatnak a tér különféle megjelenési formái (hely, település, régió, ország, országcsoport) az emberi tevékenységekre? A régiók közti eltérések alapvető okai • a természeti erőforrásokkal való ellátottság, • bizonyos termelési tényezők helyhez kötöttsége, • a térbeli koncentrálódás gazdaságossága: az erőforrásokat nem lehet tökéletesen megosztani, • a közlekedés és kommunikáció költségei: a javak és a szolgáltatások mobilitása nem tökéletes Az okoknak két típusa van: • eltérő természeti adottságok, • a gazdasági tevékenység hatásai A regionális tudomány fogalma Walter Isard (1919-), Pennsylvaniai Egyetem: (1) „A definíciók sokfélesége alapján egyértelmű, hogy nincs egyetlen legjobb vagy legkomplexebb definíció….” (2) „A regionális tudomány, mint tudományterület, társadalmi problémákkal foglalkozik, feltáró és elemző vizsgálataiban a problémák súlypontja a régió, vagy olyan térbeli dimenziókkal rendelkező elemzési egység, amelyre értékelhető eljárások, módszerek számos kombinációját alkalmazhatjuk.” A területi tudomány meghatározó jellemzője a térbeliség, a területi jelleg. A feltárt, megismert törvényszerűségek új értelmezést kapnak a térbeliség megjelenésével. 2
Regionális tudomány főbb alkotóelemei: közgazdaságtudomány – a vizsgálati eredményeket területi szemszögből értelmezik. Pl.: a termelési tényezők területi szerkezetének vizsgálata. Telephelyek vizsgálata – termelési költségtényezők földrajztudomány – a regionális tudomány szülője. A földrajz az emberi tevékenységek térbeli leírását adja. szociológiai tudomány – a regionális tudomány az egyének és közösségek viselkedését területi egységhez köti. Milyen tényezők befolyásolják a szereplők egymás közötti és csoportokon belüli viselkedését. Valamint, hogy a területi egység hogyan hat az egyénre, csoportra. politika- és államtudományok, közigazgatás-tudomány – ezen keresztül tudja érvényesíteni a fejlesztési elképzeléseket településtudomány – a fizikai tér, a meglévő tárgyi-műszaki elemek, szerkezetek vizsgálata Regionális tudomány Magyarországon: MTA Regionális Tudományos Bizottság (1988-tól) Regionális tudomány a felsőoktatásban MTA Regionális Kutatások Központja Folyóiratok: Tér és társadalom, Statisztika, Falu Város régió, Comitatus
3
A regionális tudomány vizsgálati dimenziói 1. Központi fogalom: a régió (= területi egység), ami társadalmi képződmény, ezért változékony. A társadalmi szerkezet térbeli vetületei ideológiai politikai-jogi gazdasági
társadalmi szerkezet legitimáció kommunikáció integráció-represszió dominancia-reguláció fogyasztás: a munkaerő reprodukciója termelés, a termékek, szolgáltatások előállítása áramlások
térbeli szerkezet szimbolikus tér intézményi tér fogyasztás tere: a település (város) termelés tere: a régió transzferek, szállítások: vonzáskörzet
Castells nyomán állítható, hogy a társadalmi szerkezet alapvető tényezői az ideológiai, a politikaijogi és a gazdasági szempontok alapján kimutatható térszerkezetek. Az ideológiai (kulturális, civilizációs, nyelvi, stb.) háttér egy szimbolikus teret képez. Ezen a számunkra ismert közösség által létrehozott téren belül az egyének és közösségek között zajló jeladás mindennapos, kényelmes, elfogadott, mert a használt civilizációs, kulturális, vallási, nyelvi jeleket ismerjük, megértjük és válaszolni is tudunk rá. Ebbe növünk bele, ezt tanuljuk a családban, iskolában, közösségeinkben. Pontos földrajzi kiterjedése nem adható meg, de a körvonalait ismerjük, pl. a magyarul beszélők közössége a Kárpát-medencében. A politikai-jogi környezet egységes intézményi-hatalmi teret hoz létre az állam és annak közigazgatási egységei révén. A politikailag szerveződő közösségek ebben élnek településeik önkormányzataiban, a járásokban, megyékben, az országban. A gazdasági környezet három részből áll. A munkaerő fenntartására, megújítására szolgáló fogyasztás (reprodukció) a településeken zajlik, itt vannak a fogyasztás terei. A termékek, javak, szolgáltatások előállítása a termelés terében, a régióban zajlik. A termeléshez kapcsolódó munkajövedelmek, valamint a termeléshez szükséges javak (energia, nyersanyag, félkész termékek – inputok) és a termelés eredménye (termékek, szolgáltatások, kész javak – outputok) a települések között áramlik, amely áramlás alkotó elemei révén tényezőnként hoz létre vonzáskörzetek. A regionális gazdaságtani vizsgálatok elsődleges területi egysége a fogyasztás, a termelés és az áramlás tere, azaz a település (város), a régió és a vonzáskörzet. A vizsgálatokhoz, elemzésekhez szükség van adatokra. A területi adatgyűjtés és adatnyilvántartás általában az állami-közigazgatási térhez, vagyis az intézmények működési területéhez, az intézményi térhez kötődik, mert itt vannak pontos, hivatalosan gyűjtött adatok (KSH, NAV, minisztériumok, stb.). Emiatt a közgazdasági vizsgálatok is a közigazgatási térbeliséghez, az intézményi tér egységeihez igazodnak. Isard: a régió „nem pusztán egyben tetszőlegesen lehatárolható terület, hanem inkább egy vagy több olyan probléma alapján értelmezhető térség, amely problémákat a regionális tudományokkal foglalkozók vizsgálni és megoldani szeretnének.” Addig nem tudjuk egyértelműen meghatározni a régió fogalmát, amíg nem adjuk meg azokat a társadalmi, gazdasági, egyéni tényezőket, amelyeket vizsgálni szeretnénk, és amelyek térbeli viszonyai meghatározzák a régió kiterjedését. A régió absztrakció és konkrét valóság. „A régió olyan földrajzi egység, amely valamilyen entitás alapján alakul ki. Ezt az entitást néhány alapvető szempont alapján meghatározhatjuk” (Hoover). Emellett egy humoros, de a valósághoz mégis közel álló meghatározását is adta a régiónak: „olyan terület, melynek tanulmányozására a regionális gazdaságtannal foglalkozó kutatók kutatási támogatást kapnak...”. 4
„ A régió olyan entitást alkotó földrajzi terület, mely egyszerre teszi lehetővé az emberi és természeti jelenségek leírását, társadalmi-gazdasági adatok elemzését és közös politika alkalmazását. Homogenitás és funkcionális integráció, szolidaritás érzése jellemzi, továbbá más régiókkal való kölcsönhatás” (Benko) A régió területileg összefüggő, a vizsgált társadalmi és gazdasági jelenség szempontjából homogénnak tekintett, határaival többé-kevésbé megadható térség. A régiók típusai Politikai, tervezési, programozási régió: – egy ország adminisztratív területi beosztását, közigazgatási beosztását tükrözi (megyék, NUTS szintű tervezési-statisztikai régiók) – közigazgatási és intézményi elemzések alapegysége – politikai, közigazgatási, statisztikai régió – kívülről-felülről befolyásolt, makrogazdasági indíttatású, pontos határokkal rendelkező területi egységek – Az EU NUTS-rendszerében kétféle területi beosztást, kétféle régiótípust különböztetnek meg. • normatív régió: politikai akaratot fejez ki, rögzített határokkal rendelkezik. Méretük alapján az ott élők számára a különböző közszolgáltatásokat gazdaságosan látják el. Lényegesek a történelmi tényezők is a közmegegyezéshez. • funkcionális régió: az elemzési szükségleteknek megfelelően lettek megadva. A kategorizálás alapulhat természeti-környezeti, társadalmi, gazdasági jellemzőkön NUTS-rendszer az EU –ban: 0. NUTS 0: a szuverén tagállam, jelenleg 27. 1. NUTS 1: régió, az országok sokmilliós nagy körzetei (3-8 millió fő). 95 db. Néo, Belg. esetében tartományi közigazgatási egységek alkotják, 11 tagállamban az egész ország (Dánia, Íro, Lux, Sv, SK, Szlo, Észt, Lett, Litv, Cip, Málta). Mo: Dunántúl, BP+Pest megye, Kelet-Mo. 2. NUTS 2: 1,5-2 milliós lakosságú nagy területegységek, 268 db. Ennek van a legnagyobb jelentősége: tervezési, programozási, ellenőrzési szervezetek jöttek létre a strukturális alapok kezelésére. Ennek ellenére kevés országban alakult ki választott önkormányzati szint. Mo: 7 db: Ny-D (Győr-Moson.Sopron, Vas, Zala), Kö-D (Fejér, Veszprém, Komárom-Esztergom), Dél-D (Baranya, Somogy, Tolna), ÉMO (Nóg, Hev, BAZ), É-Al (SZSZB, HB, JNSZ), D-Al (BK, Békés, Csong), Kö-Mo (BP, Pest) 3. NUTS 3: a magyar megyének megfelelő szint, 300-800 ezer fővel, 1291 db. Az országok többségében ez az elfogadott, önkormányzatisággal is bíró területi közigazgatási szint. Mo: 19 megye+főváros. 4. LAU 1 (NUTS 4): 2003: local administrative units (helyi közigazgatási egységek) Mo.: 175 járás + 23 budapesti kerület (2013) 5. LAU 2 (NUTS 5): EU: 120 456 település Mo.: település (3152). Magyarország területi beosztása a törvényben foglalt közigazgatási egységek szerint: NUTS-rendszer bevezetése (1996. tf-tv., 1998: OTK országgyűlési határozat): – I. szint: ország – II. szint: 7 tervezési-statisztikai régió (1999. évi tv rögzítette) – III. szint: 19 megye és a főváros – IV. szint: statisztikai kistérségi rendszer: 138 kistérség (1994), 150 kistérség (1997), 168 kistérség (2004), 174 kistérség (2007), 175 járás + 23 budapesti kerület (2013) – V. szint 3130 települési önkormányzat
5
Csomóponti régió: – A tér mint erőtér jelenik meg, a gazdasági tevékenységek térbeli sűrűsödése jellemzi, valamely nagyvárost mint térbeli csomópontot, és annak vonzáskörzetét tartalmazza. – gazdasági, településhálózati vizsgálatok nyomán alakult ki – Belülről-alulról szerveződnek, a gazdasági tér mikroökonómiai és üzleti szempontok alapján létrejövő egységei. A gazdasági kapcsolatrendszer és tevékenységek térbeli sűrűsödéséből keletkeznek. – A csomóponti régió a gazdaság térszerveződését, a gazdasági tevékenységek tényleges térbeli elhelyezkedését, a gazdasági szereplők együttműködését veszi figyelembe. – Jellemzője, hogy a régión belüli kapcsolatok egy vagy több pólus (nagyváros) és azok környezete, vonzáskörzete között alakul ki, ezért nevezhetjük városrégiónak. – Áramlási folyamatok rendszereként is meghatározható (ingázási központ). – A központ és a vonzáskörzet között erőteljes egymásrahatás (interdependencia) figyelhető meg. – A kapcsolatok intenzitását veszik alapul a vizsgálatokban (termelési együttműködések, ingázás, kereskedelmi kapcsolatok). – A csomóponti régió esetében a közgazdasági felfogás érvényesül, mert nem veszi tudomásul a közigazgatási-települési határokat, csak a gazdasági együttműködéseket. Beszállítói hálózatok hozzák létre, a fogyasztók, az ingázás terei alkotják. – A csomóponti régiók kiterjedése, „alakja” állandóan változik, emiatt közöttük átfedések is lehetnek, határaik elmosódottak. – A regionális felfogás figyelembe veszi, sőt értékeli a csomóponti régió lényegét, de az intézményesült statisztikai adat- és információgyűjtésre kénytelen elemzéseiben támaszkodni, ez pedig odarögzíti a közigazgatási régióhoz. Települési, népszámlálási körzetek, kistérségek, megyék adatait használja fel. Homogén régió: – A tér részei nagyon hasonló természeti, társadalmi vagy gazdasági jellemzőkkel, egységes arculattal, megjelenéssel rendelkeznek (például mezőgazdasági terület). – földrajzi régió (Alföld mint egységes tér) – mezőgazdasági régió (a termelvények szerint) – ipari régió (Székesfehérvár és környéke) – idegenforgalmi régió (Balaton, borvidék) – város régiók (budapesti agglomeráció) – a lehatároláshoz az alakító ismérvet legjobban kifejező tényezőket vesszük figyelembe. Ezek magas koncentrációja fejezi ki a homogenitást. Lokális térség: 1. A tervezési és a csomóponti régió habár különböznek egymástól, mégis van érintkezés közöttük, mert van közös terük. Az a hely, az a körzet, amelyben a munkavállalók és munkaadók többsége él, és meg tudják változtatni munkahelyüket anélkül, hogy lakásukból el kellene költözniük. 2. A lokális tér a gazdasági térnek is alapegysége, mert olyan munkaerő-vonzáskörzet, amelyet nemcsak a munkaerő, hanem a háztartások tagjainak napi térpályái is meghatároznak. A munkahely mellett az oktatási, kereskedelmi, egészségügyi, stb. intézmények elérhetőségéről van szó, vagyis a használatuk során kialakított térpályákról. 3. Lokális tér az ingázási övezet is, ez a munkapiaci körzet.
6
Egyéb régió-meghatározások: 1. térfelosztás, térségi szintek a társadalom vertikális tagozódása alapján (Nemes Nagy József) a. makroterek: világ, országcsoport, ország b. regionális terek: nagytérség (országrész), mezokörzet (gazdasági körzet, megye), kistérség (kistáj, városi vonzáskörzet) c. lokális terek: település (helyi önkormányzat), lakókörzet (településrész, kerület) d. mikroterek: család (háztartás), munkahely, egyén 2. A régiók funkcionális felosztása: a 3 régiótípust alapnak tekinti, de kiemeli a jellemzők számát (Peter Hagett) a. egyjellemzős régió: egyetlen meghatározó szempont uralkodik benne b. többjellemzős régió: több mutató van jelen benne c. teljes (totális) régió: a természeti és az emberi-társadalmi jellemzők összetett módú kapcsolata jellemzi Egy egyszerű „térségből” régiót (egyedi sajátosságokkal bíró területi egységet) formáló folyamatokkal is találkozhatunk: 1. regionalizáció: „kívülről”, állami szintről, vagy „belülről”, pl. települések szerveződése révén valamilyen jellemzők alapján bontják a teret elkülönített egységekre (tervezési-statisztikai régiók) 2. regionalizálódás: a térségi folyamatok kikényszerítik egy új területi egység kialakítását, egy erős, jól körülhatárolható összetartozás (kohézió) alapján. Pl. a kistérségi fejlesztésekben résztvevők egy csomópont jellegű fejlesztési régiót határolnak le akciójuk megvalósítása érdekében. 3. regionalizmus: a belső összetartozás, a közös értékek jelentik az intézményesítés alapját, ezek alakítják át fokozatosan a teret régióvá (történelmileg összetartozó térségek regionális mozgalmak révén kivívják nagyobb önállóságukat).
7
A térbeliség szerepének fölértékelődése A térbeliség szempontjai a napi döntésekben sűrűn előfordul, például: – a vállalatok telephelyválasztása alkalmával – a közszolgálati, kormányzati és intézményi döntések alkalmával (fejlesztések, intézmények létrehozása, megszüntetése alkalmával) – a családok döntése alkalmával (lakás, tanulás, munkahely megválasztása alkalmával) A gazdasági döntések (pl. telephelyválasztás) során a térbeliség szempontjainak mérlegelése nem véletlenszerűen történik, hanem valamilyen tudatos, vagy akaratlan rendszer alapján, mert a gazdaság működéséhez szükséges erőforrások is térben, szórtan helyezkednek el: – nyersanyagok, energiaforrások (természeti adottságok), munkaerő (településrendszer) térben helyezkednek el, – a termelés és az elosztás (fogyasztás) térben helyezkedik el. A közgazdaságtudományban az 1990-es évekig az elkülönült gazdálkodók, vállalatok, háztartások (mikroszint), valamint a nemzetgazdaságok (makroszint) voltak a vizsgálatok alapegységei. A kettő közötti szintre nem fordítottak figyelmet. A globális gazdaságban a térbeli elhelyezkedés szerepe fölértékelődik. 1. Paul Krugman, az elméleti közgazdaságtudományi irányzat képviselője. Felismerte a térbeli sűrűsödés, a földrajzi koncentrációk gazdasági előnyeit, erre modelleket dolgozott ki. 2. Michael Porter az üzleti tudományok képviselője, a stratégiai tervezés kiemelkedő egyénisége. A globális iparágak vállalatainak versenystratégiáit elemezve a lokális, regionális üzleti környezet szerepére hívta föl a figyelmet (szakértelem, tudás, versenytársak, intézmények, igényes vásárlók földrajzi tömörülése). Porter által kigondolt térszerveződési szintek: – világgazdaság (globális gazdaság) – nemzetközi integrációk (EU) – országok (nemzetgazdaságok) – régiók (tartományok), országon belüli tagállamok (EÁ) – nagyvárosi vonzáskörzetek – klaszterek (együttműködési fürtök) térségi bázisa Globalizációs folyamatok és térszerveződés Napjainkban a globalizáció hatására formálódó, átalakuló gazdaságokban az egyik legmarkánsabb folyamat a lokalizáció fölerősödése. Csökkenőben van a nemzetgazdaságok és az egyes kormányok befolyása, növekvőben van a régiók és nagyvárosok gazdasági szerepe. A globalizáció-lokalizáció fogalompár egyazon folyamat két vetülete. A globális versenyben döntő jelentőségű a gazdasági tevékenységek földrajzi elhelyezkedése. Ettől függ a vállalatok tartós versenyelőnye. A térbeli koncentrációk meghatározó jelentőségűvé váltak a gazdaságban. (Japán 3 városa: Tokió, Nagoya, Osaka a japán gazdaság magterülete, Kelet-Ázsia tíz országának gazdasági központja) A globális gazdaság kialakulásának feltételei: 1. deregulációs-liberalizációs politikák: a kereskedelmi akadályok lebontása, a pénzügyi szektor és a versenypolitika liberalizálása, a tőkemozgás szabadabbá válása, a befektetések jogi garanciái, a termelési tényezők áramlásának szabadsága, a telephelyek létrehozásának elősegítése, szolgáltatások elterjedése (légi közlekedés) 8
2. az információs és kommunikációs technológiák növekvő gazdasági szerepe. Az információk áramlása, az adatátvitel, a banki és pénzügyi rendszerek az országhatártól függetlenek. A globális verseny fő folyamatai: 1. Mindegyik piacon erősödik a verseny, egyre több cég lép ki a globális piacra, vagy kénytelen versenyezni külföldiekkel a hazai piacokon. A vállalatok bonyolult szövevényébe kockázatos az államnak beavatkoznia. 2. A termelés, a gyártás az országok széles körére kiterjed. A termelés feltételei (tőke, munkaerő, technológia, alapanyag, félkész termék, stb. – input) sok helyről beszerezhető. 3. A nemzetközi kereskedelem összetétele megváltozott. Számtalan telephely van külföldön, amelyek az anyacéggel továbbra is kapcsolatban vannak. A vállalatokon belüli kereskedelem nemzetköziként van nyilvántartva (sanda játék a vámokkal, adókkal, hiszen vállalaton belüli szállításokról van pusztán szó). 4. Növekszik az összefonódások erőssége. A közvetlen külföldi befektetések, a kereskedelem, a technológia, a tőke szorosan összefonódik. A globális átalakulásra legnagyobb hatással a fejlett országok vannak, döntő a globális vállalatok érdeke, ezek határozzák meg a kevésbé fejlett országok gazdaságát. A gazdaság új térfolyamatai A globális gazdaság szintjei: – globális – szupranacionális: szomszédos országokból szerveződő tömörülések, igyekeznek belső piacot teremteni – nemzeti: a zárt gazdaságok átalakultak, a hatáskörök egy része kikerül a magasabb nemzetközi szintre – regionális/lokális: a helyi gazdasági-társadalmi kapcsolatok, intézményi háttér, ami a vállalati versenyelőnyt biztosítja. A globális gazdaságot alakító folyamatok: 1. Transznacionális (globális) vállalatok: gyorsan terjeszkednek, igen változatos formájúak, képlékeny együttműködési-hálózati szerveződéseket hoznak létre, hálózataikat lokális stratégiák alapján alakítgatják. 2. Technológiák: gyorsan változó technológiai környezet az élet minden területén (kommunikáció, informatika), a vállalati folyamatokban az újítások gyors átvétele, alkalmazása mindenütt elsődleges. 3. Nemzetközi integrációk: nemzetek feletti együttműködések jönnek létre, tagjai álláspontjaikat egyeztetik, közösen lépnek fel a nemzetközi piacokon (EU, OPEC, ASEAN, stb.). 4. Új globális pénzügyi rendszerek: a nemzetgazdaságok határait átlépő, (szinte) intézményi (közösségi) ellenőrzés nélküli pénzügyi műveletek, amelyeket kiterjedt fiókhálózattal rendelkező globális pénzintézetek és pénzügyi alapok működtetnek. 5. Termékek és szolgáltatások előállítása: új termelési központok alakultak ki, szinte az összes termék, szolgáltatás piacán globalizálódik a verseny. A vásárlói igények hasonulnak, egységesülnek. Kiemelkedő jelentősége az új globális pénzügyi rendszernek van. – Megerősödését a dereguláció és az informatikai hálózatok tették lehetővé. – A tőke (részvény-, kötvény-, valuta-) cirkulál a globális piacon, keresve az előnyös megtérülést. – A nemzeti tőkék is belekerültek a globális piaci körforgásba, figyelve a kedvezőbb adózási feltételeket. 9
A domináns területi egység is megváltozott, három szint figyelhető meg: 1. szupranacionális integráció (erősödő) 2. nemzetgazdaság (gyengülő) 3. regionális-lokális szint (erősödő) Ok: a gazdaságos méretű piac kialakításának igénye. Ez ágazatonként nagyon eltérő térbeliséget jelent. A vállalatoknak a globális versenyben kell helytállni, a nemzeti szint korlátozza őket a szabályozókkal, a regionális szinten pedig jelen vannak tartós versenyelőnyük forrásai. A versengő terület is változott. – Korábban országok közötti verseny, amit egy-egy ország politikájával befolyásolt (vámok, adók) – Mára fölerősödött a területi verseny két szinten: o a szupranacionális gazdaságok között (EU, OPEC, ASEAN) o régiók és városok között, de nem országon belül, hanem országok egy-egy régiója, városa versenyez (autóipar) a nemzetközi szinten (pl. a triád nagyvárosai) A globális-lokális paradoxon A piaci szereplők bárhol végezhetnek gazdasági tevékenységet, a hasonlóan jó telephelyek közül választani is lehet, mert fajlagosan egyre olcsóbb a szállítás, a termelési tényezők mobilizálhatóak, a távolságtól függetlenek a számítógépes adatátviteli megoldások. Mindezek ellenére állíthatjuk, hogy még sincs térbeli kiegyenlítődés! Nem települnek a harmadik világba a vállalatok. A globális vállalatok a telephelyválasztásnál elsődlegesen a lehetséges versenyelőnyök forrásainak meglétét mérlegelik o döntően a központi telephelynek (székhelynek) helyet adó országtól mint hazai bázistól függ (nem anyagi javak, hanem un. megfoghatatlan javak miatt: szabadalmak, védjegyek, szervezeti kultúra, kapcsolatrendszer, hírnév) o itt koncentrálódnak a vállalatok stratégiai fontosságú tevékenységei másodlagos a termelési tényezők költsége o főleg az alacsony bérköltségű tevékenységeket helyezik ki a hazai bázison kívülre (a fizikai tényezőket, eszközöket, gépeket szívesen viszik elmaradott régiókba) GLOBÁLIS a piaci verseny a legtöbb ágazatban egyre inkább globálissá válik: o a vállalatok globális stratégiákat kidolgozva versenyeznek egymással o a globális stratégiák átlépik a nemzeti és regionális határokat a hagyományos termelési tényezők bármely vállalat részére elvileg korlátlanul elérhetőek o a mobil tényezők tetszés szerinti helyre szállíthatók o az immobil tényezőkhöz részlegeket telepítenek a tudásalapú gazdaságból származó új ismeretek és technológiák globálisan terjednek o az új eljárások, eszközök szinte mindegyik országba minden ágazatát átalakítja o a piaci szereplők közötti információk áramlása egyidejű és határtalan
LOKÁLIS a nemzetek, régiók, városok gazdasági teljesítményében o fennmaradnak a jelentős különbségek o nem a fizikai javak és a pénztőke, hanem főleg a „nem tárgyi javak” válnak döntővé bármely üzletág vezető globális vállalatának o hazai bázisa egyértelműen megadható o a tulajdonosok országa viszont nem mérvadó az ágazatok többségében a világ vezető versenyző cégeinek o kulcsrészlegei, innovációs kapacitásai csak néhány országban, azon belül gyakran néhány centrumtérségben koncentrálódnak o a termelő és kiszolgáló részlegek dekoncentrálódnak a félperifériákon
paradoxon: 1. bizonyos iparágakban szinte ugyanazon vállalatok versengenek egymással a világtérben (egységes piac), miközben 10
2. a lokális együttműködések, a helyi beágyazottság szerepe elsődleges a tartós vállalati versenyelőnyök fenntartásában. A hagyományos közgazdaságtan kérdése: mit, hogyan, kinek. A globális gazdaság új válasza: bárhonnan, bármit, bárhol, bárhová. Az újjászerveződő regionális specializáció Még Adam Smith állította, hogy a piaci verseny erősödése maga után vonja a specializáció erősödését, a munkamegosztás bővülését. Ez a jelenség napjainkban a következőképpen módosul: a régiók, tehát a bizonyos gazdasági terek gazdasága erőteljesen specializálódik. A vállalatok erőteljesen specializálódnak. (Csak azzal foglalkoznak, amihez van szakemberük) o törekszenek a nagyméretű piac méretgazdaságosságának kihasználására o a növekvő mérethozadék elérésére o az egységköltség csökkentésére o törekszenek a munkamegosztásra o tartós együttműködéseket, hálózatokat hoznak létre o bevonják a kutató-fejlesztő részlegeket o megosztják a magas K+F költségeket és a kockázatokat. A vállalati együttműködésekben a térbeliséghez kötődő lokális szempontok előtérbe kerülnek. az üzleti partnerek és intézmények helyi együttműködése esetén lehetőség nyílik a szükséges újítások gyors kidolgozására, a tapasztalatok gyors átvételére, az ipari szolgáltatások minőségének javítására a regionális specializáció eltérő formákban jelenik meg a fejlett és a fejletlen régiókban – példa erre a területi fürtösödés (regionális klaszter) a fejlett régiók gazdasága szakosodik néhány iparágra, amelynek versenyelőnyeihez kedvező feltételeket nyújt a helyi környezet o intézményi és innovációs háttér o ismeretek, kapcsolatok, felgyűlt személyi és intézményi tapasztalatok a kevésbé jövedelmező (alacsony bérű) tevékenységek átkerülnek a fejletlenebb régiókba o könnyen helyettesíthető, gyártó, összeszerelő, értékesítő, javító tevékenységek A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a globális verseny nem csökkentette a területi különbségeket az EU-on belül az országok között megfigyelhető egy kiegyenlítési tendencia (ezt kétlem, MI) az országokon belüli területi különbségek alig változtak. A globális vállalatok közötti versenyben meghatározó, lokálisan koncentrálódó tényezők a fontosak: a társadalmi tőke (munkafegyelem, megbízhatóság, bizalom, együttműködési készség) a nem tárgyi javak (találmányok, szabadalmak) a tudástőke: oktatási intézmények, fejlesztő intézmények a kapcsolati tőke: személyek, szakmai csoportok, szervezetek, egyesületek kulturális háttér: közösen vallott nézetek (vallás, értékrend) helyi politika: önkormányzati szervek, társadalmi csoportok, érdekegyeztetés. Viszont a fizikai tőke (műszaki beruházások) átkerülhetnek a kevésbé fejlett régiókba is.
11
A közgazdaságtan viszonya a térbeliséghez A hagyományos közgazdasági felfogás az „egy pont” gazdasággal, a „tér nélküli” gazdasággal jellemezhető. Nem vizsgálták a bonyolult térbeli kapcsolatrendszereket, csak mint szállítási költség merül fel számukra a távolság. Hagyományos kérdés: mit, hogyan, kinek A regionális gazdaságtan kérdése: mit, hol, hogyan, kinek „Egy pont” gazdaság és „térbeli” gazdaság Közgazdasági kategóriák piac (ár) ráfordítás verseny gazdasági reakciók piaci informáltság piaci magatartás fogyasztói igények helyettesíthetőség (szűkösség) gazdasági egyensúly
„Egy pont” gazdaság egységes (azonos ár) átlagos tökéletes (input- és termékpiacon) azonosak tökéletes racionális azonosak korlátlan (általános érvényű) általános egyensúly
Térben létező gazdaság térben megosztott, eltérő ár térben eltérő, helyi adottságtól függő nem tökéletes, földrajzi monopólium, erőfölény eltérőek a helyi kultúra szerint térben különböző, és aszimmetrikus térben korlátozott racionalitás térben eltérőek a helyi szokások szerint az inputok térbeli elhelyezkedése korlátozó (lokális) részleges térbeli egyensúly
Cél: a neoklasszikus közgazdasági modellekbe beépíteni a gazdasági szereplők térbeli elhelyezkedését. a gazdasági elemzések tényleges alapegységei a régiók (agglomerációs gazdaságok) a régiók átléphetik a politikai határokat Az általános egyensúlyi modell szerint egy gazdaságban a szállítási költségek összege zérus – ez téves állítás, emiatt az a cél, hogy kidolgozzanak egy általános térbeli egyensúlyelmélet. A gazdasági tevékenységek térbeli folyamatainak vizsgálata során a következő alaptételekből kell kiindulni: 1. a nagyváros lett a fejlett társadalmak élettere, 2. a szolgáltató szektor lett a gazdaság fő ága, a domináns gazdasági erő. Ebből következik a közgazdasági elméletek megváltoztatásának igénye, mert új jellemzőket kell figyelembe venni: tökéletlen a verseny lokális extern hatások (azaz a helyi hatások egyedisége) a szállítási költségek szerepe különböző növekvő mérethozadék o hagyományos közgazdaságtan: állandó mérethozadék, de ez ma már csak a mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban elfogadható, o napjainkban a városokban él a fejlett országok lakosságának 75%-a, o a városok lettek a nagy fogyasztók és munkapiacok, o a lokális extern hatások előnyöket jelentenek, o a fajlagos szállítási költségek jelentősen csökkentek.
12
REGIONÁLIS MIKORÖKONÓMIA I.
Telephelyelméletek
Telephely Bármelyik gazdasági tevékenység földrajzilag egyértelműen megadható helyét jelenti (település, ingatlan). A tevékenységek térbeli elhelyezkedését elemzi foglalkozik a vállalati részleg működési helyének kiválasztásával a gazdasági tevékenységek térbeli elhelyezkedésével Nem területi egységekkel, nem régiókkal foglalkozik, hanem a piaci szereplőkkel, működésük térbeli jellemzőivel. Szereplők, érdekeltek: 1. gazdasági szervezet (termékeit pénzért értékesíti, kiadásait bevételeiből fedezi) – telephely, telep 2. közszolgálati szervezet (önkormányzat, nonprofit szervezet), tevékenységét állami-önkormányzati költségvetésből, illetve tagdíjakból, támogatásokból fedezi, kiadásaikat meghaladó bevételeiket alaptevékenységre fordítják – hivatal, iroda 3. háztartás (lakóhelyet és munkahelyet választ, fogyasztási célú kiadásait pénzbeli/természetbeni jövedelemből fedezi) – lakás, lakóhely A telephelyválasztás A telephelyválasztás a földrajzi hely kiválasztása a tevékenység végzéséhez. Az árutermelő gazdaság kialakulásával a telephelyválasztás gazdasági döntéssé vált: előnyök-hátrányok mérlegelése kiadások-bevételek becslése, mérése mit, miből, hogyan, kinek és hol állítson elő. Tudatos a telephelyválasztás, ha az üzleti kalkulációk alapján találnak a gazdaság szereplői megfelelő működési helyet. (Történelmi) előfeltételek: 1. Az árutermelő gazdaság térbeli kiterjedése. Munkamegosztás, terméksokféleség, tömegtermékek előállítása és kereskedelme 2. A termékek tömeges szállíthatósága. A tárgyi feltételek (infrastruktúra) kiépülése, szállítási eszközök fejlettsége. 3. A tőke és a munkaerő térbeli szabad mozgása. Kiszámítható, felmérhető üzleti kockázat, a befektetések garanciáit nyújtó intézményi háttér, a szabad belső mozgást, szabad költözést lehetővé tevő jogszabályok. A 19. század utolsó harmadában a vasúthálózat kiépítése, a gőzhajózás térnyerése megteremtette a szállítás alapvető technikai hátterét, míg a brit gyarmatbirodalom kiterjedtsége, Németország, valamint az Egyesült Államok politikai és gazdasági integrációja (egységes állammá váltak) lehetővé tette nagy térségekben a tőke szabad mozgását. Azaz gazdasági döntéssé, az előnyök és a hátrányok mérlegelésének, a kiadások és a bevételek kalkulációjának tárgyává vált: mit, miből, hogyan és hol állítsanak elő. A telephelyelmélet egyes irányzatai az adott kor gazdasági-társadalmi-technikai feltételeiből kiindulva fogalmazzák meg az alapvető összefüggéseket. 13
A telephelyelméletek kialakulása és főbb jellemzőik A telephelyelméletek a gazdaság térbeli működését próbálták leírni, ezért fejlődésük nyilvánvalóan követte az élenjáró gazdaságokban lezajlott alapvető változásokat. A gazdasági növekedés magyarázatára igen sok elméletet dolgoztak ki, általánosan elfogadott álláspont azonban eddig még nem alakult ki. A gazdaság térbeli kiterjedésében a technikai feltételek fontos szerepet töltenek be, ezért a gazdasági növekedés főbb szakaszai – ezáltal a telephelyelméletek fejlődése – a technikai-technológiai „forradalmak” ciklusain alapuló Kondratyev-cikluselmélete alapján tekinthető át a legszemléletesebben. A Kondratyev-cikluselmélet Kondratyev az 1920-as években az ármozgások statisztikai elemzésével számolta ki a gazdasági növekedés három szakaszát, amelyek nagyjából azonos hosszúságú periódusok voltak. Követői, elsősorban az újításokat (innovációkat) előtérbe helyező gondolataira alapozva finomították és magyarázták az egyes ciklusok tényleges gazdasági tartalmát. A leegyszerűsített elmélet szerint négy, egyenként nagyjából öt évtizedet átölelő Kondratyev-ciklus figyelhető meg, amelyeket más-más technológiai forradalmak és találmányok (innovációk) indítottak el, míg napjainkban kezdődött el az ötödik ciklus. 1. Nagy-Britanniában az első ciklust a vasolvasztást és a pamutszövést forradalmasító újítások hozták meg (1800-1850: Anglia), 2. a másodikat a gőzenergia hasznosítása, a vasúti közlekedés általánossá válása (1850-1900: EÁ, Anglia, Németország), 3. a harmadikat az elektromos energia, a motorizáció és a vegyipar elterjedése (1900-1950: EÁ, Anglia, Németország), 4. a negyediket a petrolkémiai ipar, az elektronika és a légi közlekedés kibontakozása (19502000: EÁ, Németország, Japán), 5. a napjainkban kezdődött ötödiket a mikroelektronika, gén- és az információs technológiák indították el. Egy ciklust valamilyen találmány indít el, amely nemcsak az iparágak többségében forradalmasítja a gyártási technológiákat, hanem a termékek körét is jelentősen kibővíti, és alapvetően megváltoztatja az emberek életkörülményeit. A hullám felfutási szakaszában széles körben elterjednek ezek a forradalmi eljárások, új termékeket előállítva és további, kisebb jelentőségű újításokat gerjesztve. Miután elterjedtek az új eljárások és érdemben nem javíthatók tovább, a piac telítődik, a profit lecsökken, ekkor megjelennek a kifáradás, a depresszió jegyei. A gazdasági növekedés is lefékeződik egészen a következő ciklus felpörgéséig. A Kondratyev-cikluselméletet megalapozott bírálatok érték, viszont igen szemléletesen érzékelteti a technikai-technológiai forradalmak hatását a gazdasági növekedésre. Ezek az innovációk a gazdaság térbeli működését is alapvetően megváltoztatják, tehát mindegyik ciklusban újrafogalmazódnak a telephelyválasztások szempontjai is. A telephelyelméletek fejlődésének főbb szakaszai érdekes módon és nyilván nem véletlenül a Kondratyev-ciklusokhoz hasonló periódusokban adhatók meg. Ami érthető, mivel a telephelyelméletek „szerves” fejlődése a gazdasági növekedést követi, és a technológiai, technikai változásokat, a ciklusok térbeli hatásait az egyes elméletek megpróbálták feldolgozni. A telephelyelméletek fejlődése öt egymást követő szakaszra bontható. (1) Az első szakasz a múlt század első harmadára tehető és Thünen nevéhez kötődik, aki a mezőgazdasági termelés térbeli elhelyezkedésének, telephelyének és a kapcsolódó helyzeti járadéknak a magyarázatára tett kísérletet. Alapvető gondolatokat fogalmazott meg az ipari forradalom előtti, alatti mezőgazdaság térbeliségéről a szállítási költségeket alapul véve. Thünen 14
munkáját nem nevezhetjük kiforrott elméletnek, kortársai sem figyeltek fel rá, „újrafelfedezésére” a két világháború között került sor. (2) A második szakasz a XX. század első évtizedeire tehető, amikorra az ipari forradalmak nyomán már ipari agglomerációk alakultak ki. Az ipari telephelyelméletek főbb kidolgozói közül említsük meg Alfred Webert. A szabad versenyes kapitalizmust alapul véve az ipari üzem telepítésének helyét analitikus eszközökkel, a főbb termelési költségeket minimalizálva próbálták meghatározni. (3) A harmadik szakasz a két világháború közé tehető, nevesebb képviselői Lösch és Hotelling. A kutatások az imperializmus piacproblémáira, a monopolisztikus piaci verseny térbeli törvényszerűségeinek, a gazdasági tér jellemzőinek feltárására irányultak. A telephelyválasztásnál a bevételek maximalizálását tartották alapvetőnek és a termelés helyett a fogyasztás (a piac) jellemzőit vették elsősorban figyelembe. (4) A negyedik szakasz az ötvenes évektől a hetvenes évek közepéig tartott, elsősorban Isard nevével fémjelezhetjük. Nemcsak néhány kiemelt, hanem a gazdasági tevékenység térbeliségére ható valamennyi tényezővel megpróbált számolni: a termelés és a fogyasztás mellett a településsel, a széles értelemben vett infrastruktúrával is foglalkozott kortárs közgazdászokkal együtt (több területi termelési függvényt is kidolgoztak). A költségek minimalizálása, avagy a bevételek maximalizálása helyett az összes tényező figyelembevételével kialakított (matematikai) modell optimalizálásával próbálták a legmegfelelőbb telepítési helyet meghatározni. (5) Az ötödik szakasz telephelyelméletei napjainkban még csak körvonalazódnak. Főbb jellemzői a korszaknak, hogy az infrastruktúra térben nagyjából egyenletes kiépült, előtérbe kerültek a mikroelektronikára és az informatikára alapozott innovációk és csúcstechnológiák. A telepítéseknél a magasan képzett, kreatív munkaerő, a települések (agglomerációk, vonzáskörzetben lévő térségek) szolgáltatásai és a környezet állapota felértékelődtek. Összetett (komplex), egymástól kölcsönösen függő telepítési döntések születnek. A telephelyelméletek fejlődésének vázlatos áttekintéséből is kitűnik, hogy a bemutatott szakaszok nagyjából a Kondratyev-ciklusokkal szinkronban alakultak ki. Általában igaz, hogy a ciklus leszálló ágában gyűlnek össze az információk a gazdasági növekedés adott periódusáról és ekkorra szintetizálódnak (időnként megkésve) a technológiai-technikai innovációk térbeli hatásairól a tudományos eredmények. Az egymást követő szakaszokban jól nyomon követhető a telephelyelméletek fejlődése. A gazdasági ismeretek elterjedésével, magának a gazdaságnak a fejlődésével párhuzamosan egyre több tényező mérlegelését követően születnek a telepítési döntések. Előbb csak a szállítási költségek, majd az összes termelési költség minimalizálása, később a piaci monopóliumoknál a bevételek maximalizálása, illetve a modern piaci versenyben a gazdasági egység megfelelő (optimális) földrajzi helyének a kiválasztása. A mérhető (számszerűsíthető) gazdasági tényezők köre fokozatosan kibővült és a nem mérhető sajátosságok is előtérbe kerültek. Azok az alapvető felismerések, amelyek az egyes elgondolások lényegét jelentik, általában továbbfejlesztve beépültek a következő időszak elméleteibe is. Azaz a telephelyelméleteket mindenképpen a maguk történelmi közegében kell értékelni, az egyes megállapítások nem választhatók el az adott időszak gazdasági és társadalmi hátterétől. Természetesen az elméletek kidolgozói is tisztában voltak modelljeik hiányosságaival, tudták, hogy a bonyolult valóság néhány meghatározó elemének, a „lényegnek” a megragadásával könnyen elvonttá válhatnak okfejtéseik, de kísérletük az adott korban előrelépés volt a gazdaság térbeli működésének megértéséhez. A telephelyelméletek, a közgazdaságtudomány többi területéhez hasonlóan, a valóság leegyszerűsített ismérvein alapuló absztrakt modellekből próbáltak kiindulni, ezáltal a főbb összefüggéseket bemutatni. Ezek a modellek ritkán tükrözték vissza a konkrét telepítési döntéseket.
15
1. Mezőgazdasági telephelyelmélet. Johann von Thünen (1783-1850). Német földbirtokos, mezőgazdász, „a telephelyelmélet atyja”, 1826-ban jelent meg a város és régiója szerkezetére vonatkozó elmélete. Az árutermelő mezőgazdaság kialakulását többek között a kereskedelem fejlődése tette lehetővé. Amíg az élelmiszertermelés elsősorban önellátásra szolgált, addig kevés árut (csak felesleget) vittek a viszonylag ritkán lakott városok piacaira. Az ipari forradalom kellett ahhoz, hogy előbb Angliában, majd Németalföldön és több európai államban kialakuljon a szektorok közötti jelentősebb munkamegosztás. Az iparnak részben mezőgazdasági nyersanyagokra (gyapjú, len, növényi olajok, stb.), a kialakuló nagyvárosoknak élelmiszerre volt szükségük, amiért ipari termékeket adtak. Ily módon a mezőgazdaság is fokozatosan árutermelővé vált. Amíg korábban a termelést az éghajlat és a talaj befolyásolta, addig most már a piac igénye, nagysága és főleg távolsága. Thünen a mezőgazdaság specializálódó termelését, a mezőgazdasági terület-felhasználást igen leegyszerűsített feltételek mellett elemezte: Modelljében olyan várost (államot) tételezett föl, amely teljesen önellátó, nincs külkereskedelme sem, teljes mezőgazdasági szükségletét helyi termékekből fedezi és minden helyi terméket a helyi piacon adnak el. Más településektől (államoktól) elzárt, egyetlen piaca van (a város, illetve az állam), a terület központjában van az egyetlen nagyváros, a főváros. Minden termelő ide viszi termékét és itt adja el. Ezen a piacon egységes árak alakulnak ki, függetlenül a távolságtól. Termékeny föld közepén helyezkedik el, amelyet vadon és hajózhatatlan folyók vesznek körül, kiépített utak sincsenek, minden termelő szekérrel viszi, szállítja áruját a földutakon, toronyiránt. A földek az egész térségben azonos minőségűek. Elemzésében azt bizonyította, hogy ilyen feltételek mellett azokat a termékeket, amelyek magas szállítási költséget igényelnek (gyümölcs, zöldség, tej), a termelők igyekeznek a városhoz minél közelebb letelepedve termelni, hogy minimalizálják költségeiket. Ezért a mezőgazdasági termék-előállító övezetek koncentrikus körök formájában jelennek meg. A piactól való távolság szerepére figyelt föl. A legbelsőbb körben azokat az árukat termelik, amelyeknek a szállítási költsége a legmagasabb. A csökkenő szállítási költségek függvényében kifelé haladva, a legkülső körben találjuk a legalacsonyabb szállítási költséggel rendelkező terméket termelőket (növénytermesztés, állattenyésztés). A feltételek szerint egy termék termelői az árujukért valamennyien súlyegységre számítva egységes árat kapnak a piacon. Egy hektárra számított bevételük a termésátlagtól függ. 1 ha-ra jutó bevétel = 1 ha-ra jutó termésátlag (kg) x 1 kg termék piaci ára De tapasztalata szerint a jövedelem kisebb a bevételnél. Ennek okát a következőkben látta: le kell vonni a föld megművelésének költségeit. Ez azonos termőképesség és termésátlag mellett azonos minden területen. Le kell vonni a terméknek az egyetlen piacra történő szállítási költségeit. Ez a térbeli elhelyezkedéstől függően hektáronként más és más. Három tényező szorzatából kiszámítható: o az elszállítandó mennyiség (termésátlag) o a várostól való távolság o a fajlagos szállítási költség (tkm = tonnakilométer) A termelő 1 ha-ra jutó jövedelme: J = Q . (P – K) – Q . t . k 16
J Q P K t k
= az adott termék egy ha-ra jutó jövedelme = az adott termék termésátlaga = az adott termék súlyegységre jutó egységes ára = az adott termék termelésének egy hektárra jutó művelési költsége = tkm-re jutó szállítási költség = a termőföld piactól való távolsága km-ben A jövedelem és a piactól való távolság viszonya
J (jövedelem) Q . (P-K)
k (piactól való távolság)
Z
Az ár és a termelési költségek különbségéből fakadó jövedelem a piactól való távolság növekedésével fokozatosan csökken a szállítási költségek miatt. Végül eljutunk egy Z pontig, ahol a szállítási költségek összege egyenlő az ár és a termelési költségek különbségével, azaz 0 jövedelem marad. Mivel többféle terméket termelnek és a szállítási költségek is eltérőek (eltérő súlya és térfogata van a termékeknek), az egyes termékek termelőhelyei a város körül eltérő nagyságú és eltérő helyzetű övezetet foglalnak el a piacon elért jövedelmezőségük és a szállítási költségek függvényében. Bármely k távolságra a piactól azt a terméket termelik, amelynek jövedelmezősége az adott ponton a legmagasabb. Az egyes termékek övezeteinek határa ott van, ahol két termék jövedelmezősége azonos. Q1 . (P1 – K1) – Q1 . t1 . k = Q2 . (P2 – K2) – Q2 . t2 . k (Q1P1 – K1) – (Q2P2 – K2) Q1t1 – Q2t2
= k
Három termék termelési övezete Jövedelem
0
X
Y
Z
piactól való távolság
Az elmélet jelentősége abban áll, hogy felhasználható mindenfajta terület-felhasználással járó tevékenység elemzéséhez. Ezek közül legnagyobb jelentősége a városi terület-felhasználás elméletének van (William Alonso), például a kiskereskedelmi eladóhelyek elhelyezkedése tekintetében. Az ipari korszakban a divatüzletek, pénzváltóhelyek, ékszerboltok a város központjában sűrűsödnek (1). Az 17
iparcikk- ruházati üzletek is, de kicsit távolabb (2). Az élelmiszerüzletek a lakosság elhelyezkedéséhez igazodnak (3). Az (1) kis üzletterületen nagy forgalmat bonyolítanak le. Ezeket a termékeket ritkábban vásárolják, tehát olyan helyet kellett találniuk, ahol sok ember jár. Az üzlet területegységre jutó jövedelme magas, ki tudják fizetni a magas bérleti díjat. A főutcától távolodva (2) a jövedelmek meredeken csökkennek. Kényszerülnek is a központban árusítani. Az élelmiszerüzleteknek (3) viszonylag kisebb a vevőköre, de oda minden nap járnak a vásárlók. Nem szükséges a legközpontibb helyen árusítaniuk. A magas bérleti díjat nem is tudnák fizetni, mert az élelmiszerekből nincs akkora bevétel. Nagyobb a helyigényük. A vevőforgalom központtól távolodó ritkulása a szállítási költségeknek felel meg, az üzlet alapterületére eső forgalom a termésátlagnak, a tevékenység jövedelmezősége ugyancsak Q . (P-K). A városi terület-felhasználás esetén a könnyebben, jobban megközelíthető helyek az üzleti tevékenység szempontjából kedvezőbbek. A telekárak miatt kiválogatódnak az oda települő tevékenységek. Így alakulnak ki a kereskedelmi, lakóterületi, ipari, mezőgazdasági övezetek a nagyvárosok központjai körül. Thünen elmélete magyarázatot ad: • a mezőgazdasági termelés térbeli elhelyezkedésének, telephelyének és a kapcsolódó helyzeti járadéknak az összefüggésére, • a város és vidék közti térbeli kapcsolatokra, a szállítás, a megművelt földek optimális térbeli megoszlására, bemutatja, a termelő hogyan tudja jövedelmét maximalizálni. A város és régiója kapcsolatának gyakorlati következményei: A központi üzleti negyed kifelé szorítja a várost az alföldre. A központot lehet a legjobban, legkönnyebben, leggyorsabban elérni a város minden pontjáról, ezért ide azok a termelők igyekeznek telepedni, akiknek magas a szállítási költsége. A központban lévő telkek korlátozott száma és a megszerzésükért folytatott verseny felveri a telekárakat. Ezért ide telepednek a kis helyigényű és nagy szállítási költségű foglalkozási ágak. A központ vonzó mint lakóhely is, mert itt a legnagyobb a munkaerő-kereslet és az árukínálat is. Tétele: ha két, hasonló célra használt területen a telekárak különböznek egymástól, akkor ennek oka az eltérő szállítási költségekben van. 2. Az ipari telephelyelmélet. Alfred Weber (1868-1958) Az ipari telephelyválasztás elméletének (1909) megteremtője Alfred Weber. Az ipari forradalmak hatására Európa nagy részén és az Egyesült Államokban megszilárdult az árutermelő gazdaság és kiszélesedett a munkamegosztás, kiépült a vasúthálózat, egyes térségekben nagy kitermelő- (bányászat) és feldolgozóipari üzemek jöttek létre, utóbbiak elsősorban nagytömegű nyersanyagot (szenet, vasércet, stb.) dolgoztak fel. A közlekedés fejlődése ellenére a szállítási költségek meghatározóak voltak és jelentősen meghaladták a bérköltségeket. Ekkor még sem a nyersanyag-beszerzés, sem a tőke és a munkaerő, sem a piaci elhelyezés problémáival nem kellett számolni. Korlátlan lehetőség volt a térbeli és a piaci terjeszkedésre egyaránt. Ipari telephely-elméletének kiinduló feltételei: • a természeti feltételek nem befolyásolják a termelést, a szállítást, 18
• • • •
• •
kapitalizmus szabadversenyes, tökéletes piac, fix eladási ár jellemzi, ipari termelőhelyek adják a jövedelmek fő forrásait, a vasúti közlekedés elterjedése nagy tömegű áru gyors mozgását biztosítja, viszonylag olcsón, a termelési tényezők korlátlanul rendelkezésre állnak: – nyersanyag, energia, – munkaerő (a szükséges számban és képzettségben rendelkezésre áll), de gyalogosan közlekednek! Szállításuk nem kerül szóba, ingázás nincs, csak vándorlás. A telephelynek közel kell lennie a településhez. egyetlen pontszerű piacon adják el termékeiket, bármennyi terméket el lehet adni.
A nagyobb haszon elérése érdekében hogyan választja ki a telephelyet az ipari termelő, hogy csökkenjen a szállítási költsége? Weber a fenti feltételekből kiindulva jutott el arra a felismerésre, hogy fix eladási ár mellett a nyereség csak úgy növelhető, ha az üzem csökkenti a költségeit, azaz megpróbál olyan helyre települni, ahol a termelési és a szállítási költségek együttes összege a legkisebb (mikroökonómiai megközelítés). A 20. század elején a legnagyobb költségtényező a szállításból adódott, ezért Weber a telephelyválasztásnál ezt vette elsősorban figyelembe. Az ipari termelőegység telephelyválasztását az dönti el, hogy a. a termeléshez szükséges anyagok fajlagos beszállítási költsége hogyan viszonyul b. a késztermék fajlagos elszállítási költségéhez Ha a.) a nagyobb, akkor a nyersanyaglelőhelyhez, ha b.) a nagyobb, akkor a piachoz kell közelebb települni. Nyersanyagra, vagy energiahordozóra épül rá az építőanyagipar jelentős része, a kőolajfinomítás, a kohászat, az élelmiszeripar (malom-, cukor-, konzervipar). Az üzemek többsége nem egyetlen nyersanyagot, nem egyetlen energiahordozót használ föl és nem egy piacra termel. A sokféleség miatt Weber egy képletet alkalmaz a döntés megkönnyítésére. Befolyásolja a szállítási költségeket a szállítandó anyag terjedelme és súlya is. A késztermék magasabb súlyára a folyadékot előállító iparágakat említi példaként (sör, üdítőital), mert az akkori technológia jelentős vízfelvétellel járt. A magasabb fajlagos szállítási költségekre példa még a romlandó terméket előállító sütő- és tésztaipar. 1 tonna késztermék előállításához a teljes termelési folyamatban valamilyen súlyú mennyiségre van szükség alapanyagokból, energiahordozókból, stb. Ezek a mennyiségek az anyagindex elnevezést kapták (a1, a2, a3, …an). Ezeket a mennyiségeket kell beszállítani (input) és az 1 t készterméket (output) kiszállítani. Az összes megmozgatandó mennyiség az adott technológiai folyamatban 1 t késztermékre vetítve ai + 1t. Ez a mennyiség a telephelysúly (T). ai > T/2 1 > T/2, azaz: T < 2 ai < T/2, és: T > 2
azaz: egy beszállítandó anyaghoz települ az üzem, ha van olyan ai anyagindex, amely meghaladja az összes megmozgatandó súlymennyiség, a telephelysúly felét. azaz: a késztermékpiachoz települ az üzem, ha a késztermék súlya meghaladja a telephelysúly felét. azaz: közbenső telephely választandó
19
A közbenső telephelyválasztás esete
Nem a mértani súlypontot keressük, hanem azt a pontot, ahol a súlyok az egyes pontokból be-, illetve kiszállítandó mennyiségek és a rájuk vonatkozó szállítási egységárak szorzatai: w1t1s1 + w2t2s2 + w3t3s3 min w1, w2, w3 = anyag- és késztermékindexek t1, t2, t3 = szállítási tarifák s1, s2, s3 = a keresett távolságok a csúcspontoktól, amelyek együttesen a P telephelyet meghatározzák. Az optimális telephely a bemeneti (input) források és a piac helye által meghatározott sokszögben (Weber-féle lokalizációs háromszög): szállítási minimumpont – optimális (legmegfelelőbb) telepítési pont. Háromszög esetén még megoldható a számítás, de több tényező esetén nincs egyértelmű algoritmus. Az optimális (megfelelő) pont csak több lépésben közelíthető meg, un. közelítő számítással. A Weber-kérdések 1. A számítás eredménye csak egy földrajzi pont, ahol nem is biztos, hogy vannak települések. Ha nincsenek, akkor meg kell azokat építeni, vagy a kiszámított telephelyet kell elmozdítani. 2. A munkaerő-tényező szerepe. o Ingázás az adott korszakban még nem volt, a település munkaereje csak helyben volt fölhasználható. Weber a munkaerőre csak mint bérköltségre gondolt. Így tette föl a kérdést: ha van egy másik település, ahol a szállítási szempontból optimális telephelyhez képest alacsonyabbak a munkabérek, akkor érdemes-e odatelepülni? Érdemes-e fölvállalni a szállítási többletköltséget? Lesz-e költségmegtakarítás? o A munkaerőköltségeket is a megmozgatandó összes súlymennyiségre vetíti. Kiszámítja egy tonna késztermék bérköltségét, azt elosztja a megmozgatandó összes súlymennyiséggel, a telephelysúllyal. Az így kapott mutatószám a munkaegyüttható. A munkaegyüttható az 1 t megmozgatandó, szállítandó súlyra jutó bérköltség. o A munkaegyüttható közvetlenül összekapcsolható a szállítási költségekkel. Ha az optimális szállítási pont magasabb bérköltségei mellett a munkaegyüttható A1, az olcsóbb munkabérű településen pedig A2, akkor az egy megmozgatandó tonnára jutó bérmegtakarítás A1 – A2. Ha a telephely az optimális szállítási ponttól e munkaerő felhasználása érdekében S km-re kellene, hogy elmozduljon, ez akkor éri meg, ha az S kmszám, a tonna-kilométerenkénti szállítási tarifa (t) és a telephelysúly szorzata kisebb, mint a két munkaerő-együttható különbözete: T . S . t < A1 – A2
20
A bérköltségek egy részét szállítási költségekkel helyettesítették, ezáltal megtakarítást értek el. Ez a „helyettesítési hatás” a későbbiekben a telephelyelmélet egyik alapvető elemévé vált. 3. Az „agglomerációs hatások” szerepe, ami a méretgazdaságosság figyelembevételét jelenti. A telepítési döntésnek két lehetősége van: o két azonos terméket gyártó üzem egymástól nem túl messze, de mégis különböző beszállítókra és késztermékpiacokra telepítése, a szállítás szempontjából gazdaságosan, o a két kisebb üzem együttes kapacitásával azonos nagyobb üzem létesítése, valahol a kettő közötti területen. A kisebb üzemek beszállítóitól és piacaitól távolabb lenne, de kihasználhatná a nagyobb méret gazdaságosságát. A számítás módszere: A közeli nyersanyagoktól és piacoktól való elmozdulás szállítási többletköltséggel jár. Ezzel áll szemben az állandó költségek terén való megtakarítás a nagyobb üzemben. Vannak olyan költségek, amelyek a megtermelt nagyobb mennyiséggel nem nőnek tovább. Ha a méretgazdaságosság előnyei meghaladják a szállítás többletköltségeit, akkor érdemes a nagyobb üzemet felépíteni. A nagyobb üzem építésének feltétele: T . S . t < 2C/(W1 + W2) C W1, W2
= az üzem mérettől független állandó költségei = a két kisebb üzem készterméktermelése tonnában
3. A központi helyek elmélete. Walter Christaller (1893-1969) A központi helyek Dél-Németországban című könyvében írta le elgondolását (1935). A települések a térben nem izolált egységekként vannak jelen. Összekapcsolódó rendszert alkotnak, amely rendszer leírható. A sokféle városi ellátás hálózatokba szerveződik, ezek a „központi helyek”, körülöttük hatszög alakú ellátási terekkel. • A gazdaságban létező sokféle funkció sokféle tevékenységi körzete sokféle teret hoz létre. Bizonyos funkciókat már kevés lakosnak is célszerű és szükséges biztosítani, míg más funkciók ellátása csak magasabb lélekszám esetében gazdaságos. • A településeket funkciós kategóriákba sorolták, mert a települések számtalan gazdasági funkcióval rendelkeznek, amelyekhez nagyjából hatszögletű teret formáló piaci körzetek tartoznak. • A települések a gazdasági funkciók száma és jelentősége szerint hierarchiába sorolhatók. • A kisebb piacterületek csoportjai alkotják a magasabb szintű ellátó területeket. Valamennyi kisebb terület egyértelműen egy magasabb szintű körzetbe tartozik. A piaci, ellátó központok lépcsős rendszert alkotnak. • A magasabb kategóriába tartozó település bizonyos funkciókat elvégez az alacsonyabb rangú település számára. A központi helyek rendszere Közép- és Kelet-EU-ban, a tervgazdasági rendszer idején vált népszerűvé a hierarchikus tervezés logikája miatt. Ennek nyomán születtek meg a településhálózatfejlesztési koncepciók (Magyarország: 1971.). Ezek mindegyike a települések alá-, ill. fölérendeltségének elvén állott, ami a tükrözte a korszak, és főleg a politikai rendszer központosítottságát.
21
4. August Lösch (1906-1945) térgazdasági elmélete (1940) A két világháború között kiéleződő piacproblémák, különösen az 1929-33-as gazdasági válságot követően ráirányították a figyelmet a telepítési döntéseknél is a piac térbeli törvényszerűségeire. A közgazdaságtan főbb fogalmai és gondolatai alapján a kereslet, a kereslet-rugalmasság, a monopolisztikus verseny, a területi árpolitika és egyensúlyelmélet, stb. térbelisége került előtérbe. Weberrel ellentétben nem a lokalizált nyersanyagforrásokkal és munkaerővel, illetve ezek költségdifferenciáival foglalkoztak, hanem a vállalkozók motivációival, a gazdaság térbeli működésével. Lösch az általános egyensúlyelméletek mintájára egy térbeli egyensúlyelmélet kidolgozására tett kísérletet, a tökéletes (monopol helyzetektől és állami beavatkozásoktól mentes) térbeli versenyt alapul véve. Az volt az újítása, hogy nem pusztán egy telephelyválasztást és annak a termelésre gyakorolt hatását vizsgálta, hanem a gazdasági tevékenység egész térbeli szerkezetét, térbeli mozgását elemezte. Az árakat és a piaci viszonyokat nem tekintette adottnak, az egyedi szereplő által befolyásolhatatlannak, hanem épp ellenkezőleg, a szereplők által alakíthatónak, megváltoztathatónak. Épp a térbeli elkülönültség ad lehetőséget arra – állította –, hogy minden piaci szereplő egyedileg is befolyást gyakoroljon az árakra és a piacokra. Számára már a bevételek maximalizálása volt a cél, a termelés helyett a fogyasztás jellemzőire összpontosított. Kiindulási tételei: • Egyenletes népsűrűségű, azonos természeti adottsággal rendelkező, minden irányú szállítási lehetőséggel rendelkező síkság. • Verseny, egyensúly, ahol bárki, bárhol, bármilyen gazdasági tevékenységet végezhet (nincs külső korlát) • A távolsággal arányosak a szállítási költségek. • A költséggörbe és a keresleti görbe kapcsolata határozza meg a piaci vonzásteret. • A regionális tér termékfajtánként piaci övezetekre oszlik (ezek kör alakúak). • A tér lefedése azonban körökkel nem lehetséges, ezért lettek hatszögek a piaci körzetek és ezek középpontjai a telephelyek. • Mindegyik telephely gazdasági tevékenysége a termelő számára jövedelmező, minden termelő a fogyasztók számára hasznos terméket, szolgáltatást állít elő. • A telephelyek sűrűn helyezkednek el (a teret teljesen lefedik). • A piackörzetek határánál a fogyasztók közömbösek, ami azt jelenti, hogy a két szomszédos termelő közül bármelyik kínálatából választhatnak. • Ha egy vállalat valahol megtelepül és jövedelmező a tevékenysége, az vonzza a többieket is. A térgazdaság kialakulását 3 fázisra vezette vissza. Felvázolta, hogy az önellátó családi gazdaságokból hogyan jön létre a modern árutermelő gazdaság. (Egyféle tevékenység, egyetlen termékpiac esetén.) 1. fázis: Térbeli tökéletes verseny esetén, ha a síkságra odatelepül egy üzem és az önellátó családi gazdaságok számára elkezdi gyártani a terméket (pl. sört), akkor piacterülete odáig terjed, amíg termékének szállítási költsége a profitot fel nem emészti. Kialakul a telephely körüli természetes, kör formájú piacterület, ha olcsóbb megvenni a terméket, mint otthon előállítani. 2. fázis: ha ez a tevékenység jövedelmező, akkor újabb vállalkozók kezdik el ezt a termelő tevékenységet. Telephelyeket hoznak létre a sík még le nem fedett, üres részein. Ezek is kör alakú piacterületek lesznek, maximális profittal. Mindegyik kör egyforma nagyságú, mert azonos termékféleségről van szó. Az üres terek fokozatosan elfogynak, olyan helyen is hoznak létre telepet, ahol nem alakulhat ki teljes kör. 3. fázis: A piacterületek kezdik átfedni egymást, egymáshoz nyomódnak, és végül hézagmentesen lefedik a síkságot. Térbeli egyensúly jön létre. Olyan árak alakulnak ki, amelyek mellett a kereslet és a kínálat megegyezik egymással. A piackörzetek eleinte körök, később sokszögek lesznek. Ezt 22
a feltételt néhány szabályos sokszög elégíti csak ki, a háromszög, a négyszög és a hatszög, valamint ezek többszöröse. A fenti elgondolás egyféle termékre vonatkozik. Mivel sokféle terméket gyártanak és fogyasztanak, amelyek mindegyike más-más terjedelmű piackörzetet hoz létre, ezért a térben többféle (példánkban hatszögű elemekből álló, de eltérő méretű és központú) háló alakul ki, a településeken eltérő számú telephelyek zsúfolódnak össze. Lösch a telephelyek és hálózataik térbeli eloszlásának modellezésére az előzőekben már vizsgált Christaller központi helyek elméletét fejlesztette tovább. Lösch elmélete: A nyereség maximalizálását állította középpontba. Ezt befolyásolja a távolságból fakadó monopolhelyzet is. A lehetséges piaci körzetek nagysága és száma korlátozott, de nem következik belőle a szigorú hierarchia. Példa erre az agglomerációk helyzete a nagyvárosok közelében. A településrendszer és a piaci rendszer is változatos, köztük nincs alá-fölé rendelés, mellérendelt kapcsolatokkal írhatók le a köztük lévő viszonyok. Két dinamikus elemet kapcsolt be: az árak és a kereslet-kínálat hatását a telephelyválasztásra. Nem tekintette tehát adottnak az árakat és a piaci viszonyokat, mert azokat az egyedi szereplők is befolyásolják. A térbeli elkülönültség lehetővé teszi, hogy arra minden piaci szereplő egyedileg is befolyást gyakoroljon. Felismerte, hogy „gazdasági tér” is létezik, amely a piaci és gazdasági kapcsolatok összességének térbeli vetülete, ezáltal a térelmélet fejlődését is előrevitte. A gazdasági tevékenység egész térbeli szerkezetét kísérelte meg közgazdasági elvekből és törvényszerűségekből levezetni. Felismerte, hogy a gazdasági tér alakulása során különböző egyensúlytalanságok érvényesülnek. Ár, költség és ellátott terület viszonya
Forrás: Illés Iván: Regionális gazdaságtan – területfejlesztés. TYPOTEX. Budapest, 2008. 29. p.
Példája szerint egy sörfőző egyedül kezdi ellátni termékével környezetét. Ahogy nő a termelt mennyiség, a méretgazdaságosság következtében úgy csökkennek termelési költségei. Viszont egyre távolabb kell szállítania a termékét, így szállítási költségei megnőnek. Egy meghatározott távolság esetében pedig már a fajlagos szállítási költségek magasabbak lesznek, mint az ár felső határa. Ezen a ponton túl szállítania már nem éri meg. Az üzem piacának kiterjedését tehát a fajlagos termelési és szállítási költség befolyásolja. Viszont a látható haszon miatt újabb sörfőzdék jönnek létre, amelyek végül lefedik a teret. Így alakul ki a piaci ellátó területek hálózata. Ahány áruféleség, annyi hálózat, de nem hierarchikusak, mint Christaller közigazgatási térfelosztásában, viszont egymáshoz nyomódásuk miatt itt is hatszögűek. Mivel a népesség a térben nem egyenletesen eloszolva él, hanem településeken, ez a piacterületek alakját, kiterjedtségét korlátozza, ami a hálózatok számát, bonyolultságát is csökkenti, mégpedig magára a településre, városra, illetve a körülötte 23
lévő településekre, ahol a termelés és a fogyasztás történik. A szigorú hierarchia létrejöttének esélyét csökkenti az a valós településszerkezeti tény, hogy egy-egy termék előállításának, a kiszállítást, elosztást biztosító raktárnak a központi helye lehet a város, vagy a város melletti agglomerációban egy kisebb település is, ami egy változatosabb piaci rendszer térbeli alakzatát rajzolja ki. A térbeliségből, a távolságból fakadó monopolhelyzet az árakra és a piacokra is hatást gyakorol. A sörfőző szállításainak távolságát és a szállított sör mennyiségét, azok árát nagymértékben befolyásolják a megjelenő versenytársak. Ezt fejti ki Harold Hotelling fagylaltárus-modellje. 5. A térbeliségből származó monopolhelyzet A vállalkozónak, különösen a nagyvállalkozónak lehetősége van az árak befolyásolására, és ebben az általa létrehozott piacának térbeli szerkezete rendkívül fontos szerepet játszik. Ezt mutatja be Harold Hotelling (1895–1973) fagylaltárus-modellje. 1. Egy fürdőváros sétányán megjelenik egy fagylaltárus. A közel lévők vesznek tőle inkább. A vásárolt fagylalt mennyisége
P
A part hossza
2. Tételezzük fel, hogy megjelenik egy másik fagylaltárus. Elméletileg akkor járna jól mindkettő, ha a part két térfelének közepére állítanák fel a kocsijukat. A vásárolt fagylalt mennyisége
P1
P2
A part hossza
3. Nagy a csábítás, hogy egymás piacterületét elhódítsák. Közelebb tolják a kocsikat egymáshoz. A többletpiacért a másik térfelére tolják kocsijukat. A vásárolt fagylalt mennyisége
A part hossza
4. A közeledés, egymás kerülgetése oda vezet, hogy mindketten a sétány közepe táján telepednek le. Mindenki rosszul jár, mert nem osztódik a piac kettejük között. Ez a 24
magatartás figyelhető meg a nagyvárosokon belül a telephelyválasztás esetén, ez tükröződik a telekárakban, a bérleti díjakban. 6. A telepítések optimalizálása, Walter Isard (1919 -2010). Az 1950-1980-as évek közötti szakasz. A II. világháború után a piacgazdaságok működéséről rendelkezésre álló egyre alaposabb ismeretek és az ökonometria rohamos fejlődése kedvezett a telephelyelméletek továbbfejlesztésének. Isard már nemcsak egyes tényezők egyoldalú vizsgálatára, a költségek minimalizálására, avagy a bevételek maximalizálására, hanem az összes fontos tényező figyelembevételével történő optimalizálására törekedett. Mindhárom ismertetett telephelyelméletre támaszkodott, Thünen-től a központi város körüli zónákat vette át, azt kombinálta Lösch hatszögű településszerkezetével és a piactérségeket a nagyvárosokba centralizálta. Továbbá Thünen és Lösch síkság elképzelését gazdagította Weber telepítési javaslatával, azaz a nyersanyagforrásokat is hangsúlyosan kezelte. A térelméletek eredményeiből kiemelte a nagyobb településekhez kötődő funkciók fontosságát, különös tekintettel az infrastruktúrára, amelynek tovagyűrűző hatásokat tulajdonított. Alapvető felismerése volt, hogy a telepítési tényezők köre nem állandó, hanem folytonos mozgásban vannak. Bevezette a tényezők helyettesíthetőségének elvét, nem emelt ki egyet sem örökérvényűként. Pl. szerinte a munkaerőt, bizonyos mértékig helyettesíteni lehet tőkével, avagy földdel, és fordítva is. A helyettesítések ugyanolyan optimális eredményre vezethetnek. Ezzel kapcsolatban tanulmányozta a területi termelési függvényeket. Alapfeltevése, hogy a termelési tényezők árai döntő módon függnek a termelés térbeli helyétől. Nemcsak a területi árak befolyásolják a termelés nagyságát, hanem az eltérő termékvolumenekhez más-más optimális telephely is tartozhat. Isard és követői felfogásában a gazdasági tevékenységek egymással összefüggő, következetes (konzisztens) térbeli rendszerré váltak. Véleményük szerint a telephelyelmélet a mikroökonómia szerves része, amely csak a vállalati döntésekkel együtt, azokkal összhangban értelmezhető. A gazdaságban megfigyelhető alapvető változások mellett a vállalati (és a háztartásokkal is foglalkozó) döntéselmélet eredményei rávilágítottak arra, hogy az ökonometria jelenlegi eszközeivel nem képes napjainkban magyarázatot adni a gazdaság térbeli működésének főbb törvényszerűségeire. Az 1950-1980-as években új jelenségek mutatkoztak a városok megnövekedett jelentősége miatt. A nagyváros gazdasági előnye, hogy a termelők jobb minőséget alacsonyabb költséggel tudnak létrehozni, mert a nagyváros tulajdonságait többletjövedelemé tudják átváltoztatni. A (nagyobb) városban lakó vállalkozók emiatt előnyös helyzetbe kerültek. o A nagyváros helye a legkedvezőbb a régióban. A természeti adottságokból, a forgalmi helyzetből fakadó előnyök miatt alacsonyabb költséggel tudnak termelni. Az agglomerációs gyűrű a városi ipart kiszolgáló háttériparnak ad otthont. o A verseny miatt nagyobb jövedelmet lehet elérni. Minél nagyobb a város, annál több a gazdasági szereplő, annál nagyobb a verseny. Azonos termék, vagy szolgáltatás esetén minél több a vállalkozó, annál nagyobb a harc a vevőkért. Ez a harc a költségeket lefelé nyomja, a minőséget fölfelé. A verseny miatt az azonos típusú vállalkozások hajlamosak egymás közelében letelepedni. A kereskedelem koncentrációja előny az eladónak (könnyebben tud lépést tartani) és a fogyasztónak (választék) egyaránt. A termelést olcsóbbá teszi, hogy a kiépített infrastruktúra költsége jobban megoszlik. o Előny a nagy népesség. Nagy munkaerő-kínálatot biztosít, a vonzáskörzet miatt nagy a vevőkör, nagy a kereslet. Növekvő termelés, csökkenő egységnyi költség alakul ki. A nagyvárosok terület-felhasználása hasonló: gyorsuló tempóban nő minden, ahogy közeledünk a városhoz: a forgalom, a beépítési sűrűség, az épületek magassága, a tömeg, a fogyasztási helyszínek. 25
Optimalizáláson alapuló telephelyelmélet fő gondolatai: • Minden fontos tényező optimalizálására törekszik. • Az infrastruktúrának nagyobb figyelmet szentel. • A telepítési tényezők köre nem állandó, hanem folytonos mozgásban van. • A tényezők helyettesíthetőségének elve: a munkaerő tőkével, földdel helyettesíthető. A gazdasági tevékenységre ható valamennyi tényezőt megpróbálja figyelembe venni - regionális bevitel-kimenet (input-output) - települések térbeli rendje - infrastruktúra - több területi termelési függvényt kidolgozása - vizsgálja az általános térbeli egyensúlyelméletet William Alonso (1933–1999) térelmélete (1960-as évek) A városi terület-felhasználás elméletét alkotta meg. A modell fő jellemzői: o a város teljesen jellegtelen sík vidéken fekszik o egy központja van o egyformán jó a közlekedés minden irányba o a városban mindenki gazdasági érdekei által motiváltan cselekszik Mindenki a központ felé törekszik, de ezt mindenki eltérő mértékben engedheti meg magának. o az anyagi lehetőségek különbsége o a központi hely nyújtotta gazdasági előny különbségei A telekfelhasználás típusai: a) üzleti célú telekfelhasználás (ipar, kereskedelem, szolgáltatás, hivatal) A vállalkozó számára költséget és profitot jelent a központi telephely, ezért ők hajlandók a központi üzleti negyed magas telekárait, bérleti díjait megfizetni. Ahogy távolodunk a központtól, csökken a vállalkozások száma. Ott tűnnek el, ahol alacsony telekár/bérleti díj mellett sem éri meg vállalkozni. b) lakás-célú telekfelhasználás A városlakók többsége a központtól távolabb vásárol, vagy bérel magának lakást. A központtól távolodva csökkennek az árak. A lakónegyed ott ér véget, ahol a lakás bérleti díjának csökkenéséből származó megtakarítás kisebb, mint a távolság növekedéséből származó közlekedési költség növekmény. c) területigényes gazdasági tevékenységhez kapcsolódó telekfelhasználás (mezőgazdaság, stb.) A termék gazdaságossága alacsony, nem fedezi a telekárat, a bérleti díjat (sportpálya).
26
Telephelyelméletek napjainkban, a globális gazdaság korában. A kor jellemzői: számítógépes hálózatok informatikai-kommunikációs technológiák széles körű alkalmazása tömegesen megjelenő felkészült munkaerő innovációk, folyamatos megújítások, csúcstechnológia előtérbe kerülése a telephely kiválasztásánál az agglomeratív tényezők kerülnek előtérbe magasan képzett munkaerő nagyvárosi szolgáltatások környezet állapota A telephelyelméletek fejlődését áttekintve látható az az ív, ahogyan az egyes szakaszokban megértek a felismerések, beépültek a közgazdaságtudomány eredményei, ha időnként megkésve is. Azonban a 70-es évek közepétől egyre általánosabb körben fogalmazódnak meg ezen elméletekkel szemben a kritikák, amelyek főbb elemei az alábbiak voltak: a korábban ismertetett neoklasszikus elméletek a racionális „gazdasági ember” fogalmából indulnak ki, aki tisztában van a telepítés összes tényezőjével és képes a költséget minimalizáló, vagy a profitot maximalizáló döntést hozni, a nem gazdasági motivációkat, a nem mérhető tényezőket és gazdasági externáliákat (külső gazdasági hatásokat) a telepítési döntéseknél jórészt figyelmen kívül hagyják, holott döntőek lehetnek, statikus alapállásúak, azaz csak a rövid távon érvényes aktuális feltételekből (költségekből, árakból) indulnak ki, a telepítési döntések viszont általában hosszú távon hatnak, ezek a modellek sem a történelmi-politikai változásokat, sem a nagy nemzetközi cégek (monopóliumok) befolyását, sem a világpiaci verseny hatásait nem képesek megmagyarázni, a tökéletes versenyen alapuló piacgazdaság feltevése csak elméleti jelentőségű. A legújabb vizsgálatok rámutattak arra is, hogy a tér fogalma nemcsak a földrajzi távolsággal hozható kapcsolatba, hanem a korábbi elképzelésekhez képest árnyaltabban kell foglalkozni vele. Így napjainkban megfogalmazhatjuk a tér különböző típusait, amelyekről bővebben a szállítás esetében szólunk. Azaz a telephelyelméletekben a térfogalom továbbgondolására van szükség, mivel a háztartások működését és viselkedését is modellezni kell, ahol a különböző térfogalmak alapján lehet csak elfogadható magyarázatot adni az ember gazdasági viselkedésére. Ugyanúgy a területi különbségek dimenzióit a változó gazdasági feltételekre tekintettel kell újrafogalmazni. A telephelyelméletekben alapvető, hogy a piaci résztvevők racionális döntéseket hozzanak. A vizsgálatok viszont arra utalnak, hogy az ember bár megpróbál racionálisan dönteni, de erre sok esetben nem képes. A racionális döntés azt jelenti, hogy a döntéshozó rendelkezik egy sor kritériummal, elvárással, amikkel az összes lehetséges döntési lehetőséget összehasonlítja, mérlegeli a következményeket, és kiválasztja az optimális megoldást. A valóságban a racionalitásnak korlátai vannak: a döntési lehetőségeket egy keresési folyamat során kell feltárni, de a döntéshozók megelégszenek néhány eset figyelembevételével, nem elemzik az összeset, a döntéshozó nem képes felmérni, csak nagyjából megbecsülni az egyes döntési lehetőségek várható következményeit, kockázatait, nincs ismerete a többi piaci résztvevő szándékáról, a döntéshozó nem optimális, hanem csak kielégítő döntést hoz, elfogadja az első „elegendően jó” lehetőséget 27
ráadásul az ember nem dönt következetesen, hanem szubjektív élményei, saját belső bizonytalanságai is befolyásolják. A telepítési döntéseknél a korlátozott racionalitás azt jelenti, hogy vagy a vállalkozó, vagy valamilyen szakértő megvizsgál néhány lehetőséget, esetleg készülnek esettanulmányok és költségkalkulációk is, de nem tudják végigjárni az összes lehetőséget. Ráadásul helyismeretük sincs, az összeszedett információk vagy igazak, vagy nem, a lehetséges piac és konkurencia viselkedése is csak becsülhető, ezért a személyes kapcsolatok és benyomások is döntőek. A gazdasági életben megjelent új innovációk, a mikroelektronikai és informatikai forradalom átrendezi nemcsak a gazdaság, hanem az élet minden területét. Ezeket a változásokat a hagyományos közgazdasági elméletek nem képesek feldolgozni. Ezen kívül a döntéshozók korlátozott racionalitása is rámutat arra, hogy a telephelyelméletek miért nem tudják jelenleg a gazdaság térbeli működését úgy leírni, hogy az összhangban legyen a tapasztalatokkal. Másképpen fogalmazva, jelenleg nincs elég ismeret a következő Kondratyev-ciklus gazdaságáról, ezért „sötétben tapogatózás” folyik. A gazdaság térben is átrendeződik, a nemzetközi piac kiszélesedik, új szempontok kerülnek előtérbe, stb. Napjainkban ezeknek az alapvető változásoknak felismerhető jegyeit, fontosabb jellemzőit lehet csak bemutatni és számba venni. Azaz adatgyűjtésekre és rendszerezésekre van elsősorban mód, míg az elméletek kidolgozására feltételezhetően később kerül sor. A telepítési döntések főbb tényezői napjainkban Meg kell vizsgálni a gazdaság térbeli működésére ható legfontosabb tényezőket. Főleg azokat a gazdasági összefüggéseket, amelyek meghatározzák a telepítési döntéseket. Elsősorban az utóbbi évek változásait emeljük ki néhány fejlett országban (az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában) megfigyelhető tendencia nyomán. Nem kell külön foglalkozni a víz-, az energiaigényességgel, stb., mivel közgazdasági értelemben beletartoznak a nyersanyagok kategóriájába. Hasonló okok miatt az egyes nemzetgazdasági ágak és ágazatok (gépipar, építőanyag-ipar stb.) telephelyválasztására sem kell kitérni. A telephelyválasztás komplex döntési probléma, mindig a különböző tényezők és szempontok kombinációit kell alapul venni. A térbeliség általában nem direkt, hanem indirekt módon, a mikrogazdasági szempontok mindegyikében „lappangva” jelenik meg (pl. az infrastruktúra elemzésénél, a munkaerő felbecsülésénél, a fogyasztók elhelyezkedésénél stb. külön-külön kell vizsgálni a területi jellemzőket). A természeti környezet A természeti tényezők mint külső, környezeti adottságok jelennek meg a gazdaság résztvevői számára. Mindegyik gazdasági tevékenység a tér egy adott pontján folyik. A konkrét éghajlati és domborzati tényezőktől, mint a tevékenység fizikai környezetétől nem lehet eltekinteni, még ha több esetben lazítható is ez a kapcsolat. Másrészt mindegyik termék és felhasznált eszköz a természeti környezetből származó valamilyen szintű feldolgozás során készül, az inputok csak részben helyettesíthetők más anyagú termékekkel (legkönnyebben az energiahordozók konvertálhatók), viszont nem mindegy, hogy az egyes nyersanyagokból mennyi és hol áll rendelkezésre. Azaz a természeti környezet fontos szempont a gazdasági tevékenység helyének kiválasztásakor. Napjainkban a gazdasági tevékenységek többségénél a kedvezőtlen természeti hatások jó részét semlegesíteni lehet (pl. öntözéssel a szárazságot), azonban a gyakorlatban csak a minimális költségű megoldások terjedtek el tömegesen. A nyersanyagokat, természeti erőforrásokat szűkösségük szerint egy skálán ábrázolhatjuk, amelyen négy fő csoport jelölhető ki: szinte mindenütt megtalálható és könnyen felhasználható közönséges javak (ubikvitás) – levegő 28
sok helyen előforduló gyakori javak (kommonalitás) – folyóvíz hűtéshez, mezőgazdasági termőföld, erdő, homok, kavics, stb. kevés helyen előforduló ritka javak – bauxit, gyémánt, nikkel, stb. nagyon kevés helyen előforduló javak (unikális javak) – uránérc, kriolit az alumínium gyártásához. A nyersanyagok szűkössége relatív tartalommal bír, pl. a tiszta víznek régebben kevésbé voltak szűkében, mint napjainkban. Modern gazdaságokban szűkösségi járadék (pl. földjáradék) bevezetésével érték el, hogy a közjavak (ahol a jószág haszna oszthatatlan) ne váljanak egyre szűkösebbé, ne fogyjanak el (pl. a tengeri halászat part menti korlátozása, engedélyhez és kvótákhoz kötése lehetővé teszi a halállomány újratermelődését). Ez a járadék a természeti erőforrások „ára”. A természeti erőforrásokat aszerint is meg szokták különböztetni, hogy kiaknázzák-e őket. Nagyon sok olyan nyersanyagforrás ismert, amit nem hasznosítanak. Az ismert, de ki nem aknázott javaknál általában a jelenlegi technikai és technológiai ismeretek, ár- és költségtényezők mellett gazdaságtalan lenne a kitermelés (a tőke lassan térülne meg), vagy a gazdasági externáliák kedvezőtlenek, illetve politikai- és tulajdonviszonyok is közbeszólhatnak. Ezek alapján a természeti környezet alkotóelemeit két csoportra osztjuk: 1. megújítható, újratermelhető, 2. nem megújítható erőforrásokra. Az első csoportba tartoznak a szükséges mennyiségben újratermelhető javak, pl. a növények és az állatok. A másodikba a véges mennyiségben rendelkezésre álló, kimeríthető nyersanyagok (elsősorban ásványi anyagok). A javak szűkössége főleg az utóbbiakra vonatkozik, amelyek nagyobb része mesterségesen is előállítható más anyagokból (pl. gyémánt), de a költségek általában meghaladják a kitermelés jelenlegi ráfordításait. Az újratermelhető javak többségét a mezőgazdaság állítja elő. Alapvető feltételek: 1. föld, 2. víz, 3. hő, 4. fény. A mezőgazdasági termékek termelésének többségénél a természeti környezet kizárólagos szerepe megszűnt, a „gazdasági környezet” került előtérbe, az alapvető feltételek egy részét pótolni lehet (öntözéssel, műtrágyával, energiával). Az egyes növények kedvezőtlenebb éghajlati viszonyok között is termeszthetők, azaz a térbeli sávok kitolódtak, amelyeken belül gazdaságossági határokat és optimális térségeket lehet megadni. A gazdaságossági határokon belül a komparatív előnyök alapján, az áraktól és a költségektől függ a termelés, amit az adott állam szubvenciós politikája is alapvetően befolyásol. A termeszthetőségi határok kitágulása a nagy tűrőképességű fajtáknak és az új művelési módszereknek köszönhető. Viszont a növények többségénél (legalábbis a fejlett országokban) az optimális térségek beszűkültek, mivel a termelékenység ugrásszerű növekedését a fogyasztópiac rugalmatlanul tudja csak követni. A nem megújítható és nem bővíthető erőforrásokat azok az ásványkincsek jelentik, amelyek kibányászását főleg a fizikai (geológiai) korlátok és a gazdasági lehetőségek határozzák meg. Általában igaz, hogy a jó minőségű ércek mennyisége kicsi, ahogy romlik a minőség, úgy nő a mennyiség. Több esetben már kimerültek a könnyen kitermelhető bányák (és olajkutak), csak magasabb termelési költségek mellett és térben máshol lehet folytatni a művelést. Az ásványkincsek háromnegyede energiahordozó (szén, kőolaj, földgáz). Bányászatukra jellemző, hogy egyre rosszabb természeti feltételek közé kerülnek. Pl. Bakuból előbb Kazany környékére, majd Szibériába tevődött át az orosz kőolajbányászat. A bányászat gazdasági lehetőségeit az árak és a költségek határozzák meg, általában igen magas a beruházásnak és a szállításnak, valamint a környezet helyreállításának (rekultivációjának) költsége. Egy bánya megnyitása időben hosszú folyamat, a rövid távú piaci hatásokat nem vehetik figyelembe, ezért a bányászat nemcsak gazdasági, hanem politikai és területfejlesztési kérdés is. A természeti környezet és a gazdasági tevékenységek között dinamikus kapcsolat van. A gazdasági és a technológiai feltételek rövid távú változása kihat az igénybe vett természeti erőforrások 29
körére és fizikai helyére is, de a tartós hatás általában hosszabb időszakban következik be. Az állami (és a helyi) gazdaságpolitika napjainkban felértékelődött, a környezeti károk kezelése és megelőzése, a területfejlesztési szempontok érvényesítése, stb. előtérbe került. A termelési környezet A termelési tényezők klasszikus felosztása: föld, munka – újabban a munkától elkülönítik a menedzsmentet tőke – újabban a tőkétől elkülönítik a technológiát. A gazdasági tevékenységek alapegységeit a térben egyenlőtlenül eloszló fenti termelési tényezők alkotják. Mindegyik gazdaság térbelisége szorosan függ a földtől (mint fizikai helytől) és a munkaerő (amely fogyasztó és választópolgár is egyben) elhelyezkedésétől, viszont a relatíve mobil tőkétől kevésbé. A föld legfontosabb összefüggései A föld területhasznosítása szempontjából megkülönböztethetjük a termőföldet, amely a mezőgazdasági tevékenység alapja és az egyéb hasznosítású ingatlanokat (telkek, ipari létesítmények területei, stb.). A termőföld rövid távon stabil termelési tényező. A fejlődő országokban nő a mezőgazdasági művelésbe vont területek nagysága (erdőirtással, mocsarak lecsapolásával), a fejlett országokban (főleg Európában) csökken. A mezőgazdasági földterület földrajzi (éghajlat, domborzat, víz) és fizikai jellemzői (termőképessége) is fontosak, azonban pótlólagos befektetéssel (öntözés, kemikáliák, speciális fajták) a termésmennyiség fokozható és a termelés bizonyos gazdaságossági határok között fenntartható. A föld hasznosítása függ a tulajdonviszonyoktól is. A termelő saját (teljes vagy részleges) tulajdonában van-e a terület, avagy bérelt. A saját tulajdonú földön a művelési ág változása általában gyorsabb, a pótlólagos befektetés (részben jelzáloghitelekkel) nagyobb és a parcellázások után az ingatlanforgalom élénkebb. A fejlett országokban a földbérletek visszaszorulnak, pl. amíg Nagy-Britanniában a XX. század elején kb. 90% volt, addig jelenleg 40%, az USA-ban pedig 10% a bérlemények aránya. Részben ezzel, valamint az agrárolló kinyílásával, a gépesítettség és a termelékenység növekedésével függ össze, hogy a fejlett országokban megnőtt a részmunkaidőben mezőgazdasági tevékenységet végzők aránya. A fentieknek részben ellentmond, hogy az 1970-es évektől jelentkező recesszióval és a növekvő inflációval párhuzamosan megnőtt az érdeklődés a földterületek, mint jórészt értékálló ingatlanbefektetések iránt, ami felhajtotta az árakat. Jellemző, hogy főleg intézményi befektetők vásároltak nagyobb területű földeket és nem a mezőgazdasági térségek, hanem az üdülőterületek, agglomerálódó városkörnyékek, kedvező közlekedési helyzetben levő térségek (pl. autópályák lehajtói) értékelődtek fel. A lakosság is előnyben részesítette vagyonmegőrzési céllal az üdülőket, illetve a házakat. A városok körüli földterületek bérleti díjának különbségei olyan területhasznosítási övezeteket hoznak létre, amelyek formailag hasonlítanak a Thünen-féle körökre. A legmagasabb ingatlanárak és bérleti díjak a városok kereskedelmi, üzleti központjában vannak, a központtól távolodva előbb az ipari üzemek helyezkednek el, azután a lakóövezetek és legkívül a mezőgazdasági térségek. Szabályos körök a gyakorlatban ritkán figyelhetők meg, mivel a lepusztuló városközpontok, a szegregáció, a biztonságos és tiszta környezetű alvóvárosok, stb. alapvetően megváltoztatják egyes térségek megítélését és így értékét. Az is megfigyelhető hogy a non profit intézmények egy része (főiskolák, egyetemek, kutatóintézetek, stb.) a jóval olcsóbb és „nyugodtabb”, viszont kiváló infrastruktúrával rendelkező olyan kisvárosok mellé települnek, ahonnan a nagyvárosi szolgáltatások könnyen elérhetők. Modern piacgazdaságban a földhasználatot nem a talajadottságok, hanem a föld (az ingatlan) piaci értéke határozza meg. A központi (és a helyi) kormányzatok általában szabályozzák a földhasználatot, és a földjáradék mellett lefölözik a spekulációs nyereséget is (pl. ha a tervezett autópályák mellett 30
megugranak az ingatlanárak), területrendezési előírásokkal próbálják minimalizálni a környezeti terhelést, valamint vámokkal és szubvenciókkal megakadályozzák az agrárolló végzetes kinyílását is. A munkaerő legfontosabb összegfüggései A termelési tényezők közül a munkaerő inkább helyhez kötött, kevésbé számszerűsíthető és cserélhető le, mint pl. a tőke és a technológia. A gazdasági tevékenységhez szükséges létszámú és szakképzettségű munkaerő felvételét, illetve megtartását számos gazdaságon kívüli tényező is befolyásolja. Egy nemzetgazdaságon belül a főbb gazdasági ágakban foglalkoztatottak számának és arányának változása a gazdasági növekedéssel hozható kapcsolatba. Ahogy nő az egy főre jutó GDP, úgy csökken meredeken a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, a gyáripar és egyéb ipar egy bizonyos növekedés után fokozatosan visszaszorul, míg a szolgáltatások (a tercier szektor) dominanciája egyre nyilvánvalóbb lesz. Egy másik tendencia is megfigyelhető, ami a demográfiai változásokkal van kapcsolatban: a munkaképes korú lakosság aránya fokozatosan csökken a népességen belül, egyrészt az iskolázottsági szint növekedése miatt kitolódik a munkába állás ideje, másrészt jelentősen megnő a nyugdíjasok és az eltartottak rétege (az életkor növekedésével együtt). Továbbá a részmunkaidősök (akiknek nagyobb része női munkaerő) aránya is növekszik. Például Angliában a női foglalkoztatottak kb. fele tartozik ide. A munkaerőnek mint termelési tényezőnek három jellemzőjét célszerű vizsgálni a gazdaság térbelisége szerint: 1. típusát 2. mobilitását 3. költségét. A típusnál a nemek (férfi-nő) és a képzettség szerinti térbeli megoszlást kell figyelembe venni. A nemek közötti munkamegosztásnál vannak kizárónak nevezhető szempontok (pl. a bányászat inkább a férfiaknak való) és vannak tradicionális szokások (pl. családanyák nem tudnak tömegesen nagy időbeli leterhelést jelentő munkát vállalni). A képzettségnél korábban valamilyen speciális szakmai irány volt a döntő. Manapság az emberi erőforrásba történő befektetésnek három dimenziója van: 1. az általános műveltség a lényeg (egy érettségizett könnyebben átképezhető) 2. a felsőfokú szakismeret felértékelődött, 3. az egyén egészségi állapota (és munkabírása) is előtérbe került. A munkaerő térbeli mobilitása általában korlátozott, elsősorban a fiatal (és szakképzetlen) férfi munkaerő költözik munkát keresve (agrártérségekből nagyvárosokba). A lakó- és munkahely szétválásával megnőtt a napi ingázás szerepe is, főleg alvó- és bolygóvárosokból az üzleti és az ipari negyedekbe. A munkaerő mobilitása függ a kulturális tradícióktól is, pl. az USA-ban könnyebben költöznek, mint Európában. Továbbá alapvetőek a lakáshoz jutás feltételei. Magyarországon a munkaerő területi mobilitását az ingatlanpiac kezdetlegessége és a magánbérlemények hiánya, a túlértékelt lakások, illetve az utazási költségek egyaránt korlátozzák. A fejlett országok munkapiacán jelentősen megnőtt a munkanélküliek aránya, ami jól érzékelhető napjaink Európájában is. A munkanélküliség növekedésénél megfigyelhető az észak-dél, a város-falu és a regionális különbségek kiéleződése. A magasabb munkanélküliségi ráta inkább a bezárt ipari és az agrártérségekre jellemző, a nagyvárosokra kevésbé. A munkanélküliek többsége immobil, aminek objektív és szubjektív okai is vannak. A strukturális munkanélküliség mellett a globális munkanélküliség is jellemző, azaz más térségekben is nehezen találnak szakképzettségüknek megfelelő munkát, másrészt a családok nehezen szakadnak ki a megszokott környezetből és nem adják fel könnyen lakásukat. Az emberek egy része felnőtt korban nem képezhető át új munkára, főleg egészen más alapműveltséget igénylőre (egy idősebb bányász nehezen vállal el számítógépes adatbevitelt). Miként a mobilitás, úgy a szakmaváltás megítélése is függ az adott ország szokásaitól, hagyományaitól. 31
A bérköltségnél (a munkaerő áránál) döntő a szakképzettség. Két tendencia figyelhető meg: egyrészt megszaporodott a speciális szakértelmet, magas képzettségi szintet igénylő munkák köre, amelyek magas fizetéssel, jó és biztos munkakörülményekkel járnak együtt, másrészt olyan (érettségizett) szakképzetlenek iránt van igény, akik gyorsan betaníthatók egy-egy mechanikus részfeladat elvégzésére, viszont ezek a munkák alacsony fizetésűek és bizonytalan ideig tartanak. Ezt a két tendenciát az iparban az üzemszervezés átalakulása, a mikroprocesszorok és a robotok, az automatikus ellenőrző rendszerek megjelenése váltotta ki. A szolgáltatásokban (pl. a kereskedelemben, egészségügyben, stb.) mindig ez a kettősség volt a jellemző, a szolgáltatások térnyerése után pedig a gazdasági tevékenységek többségére is igaz lett. A bérköltségeken túl a munkaerő ráfordításainál figyelembe kell venni az egyéb támogatásokat (étkeztetés, üdültetés, stb.), a szakszervezeti mozgalom szervezettségét; és azt is, hogy a bérek lefelé rugalmatlanok, az egyszer elért béreket nehéz csökkenteni, inkább létszámleépítésre kerül sor. Korábban gyakori volt az olcsó munkaerőre telepítés, azonban manapság ez szinte csak a fejlődő országokra jellemző, a fejlett országokon belül nem (Magyarországon is egy meghatározott időszakban volt jellemző a szabad munkaerőhöz történő ipartelepítés). A tőke legfontosabb összefüggései A tőke elválasztódik a másik két (elsődlegesnek is nevezett) termelési tényezőtől, ugyanis maga is a gazdaság által létrehozott kibocsátás. A tőke két formáját különböztetjük meg: 1. a fizikai (reál-) tőkét, 2. pénztőkét. A fizikai tőkére (gyárak, épületek, járművek, raktárkészletek, stb.) általában az jellemző, hogy a többsége helyhez kötött és jelentős területi különbségek jellemzik. Ezek a javak fokozatosan elhasználódnak és veszítenek értékükből (használtan csak veszteséggel adhatók el), viszont javíthatók és újakkal pótolhatók, illetve vagy a termelő saját tulajdonában vannak, vagy bérleti díjat kell fizetni használatukért. A pénztőke (készpénz, értékpapírok: kötvény, részvény, stb.) egy országon belül mobil, viszont országok között már korlátozzák mozgását. A tulajdonos kétféleképpen hasznosíthatja tőkéjét: pénzét kölcsönadhatja (a kamat a pénz bérleti díja), résztulajdont (részvényt) vásárolhat gazdasági társaságokban. A pénztőke általában pénzintézeteken és értéktőzsdéken keresztül jut el a felhasználóhoz. A pénzintézetek (kereskedelmi bankok, takarékpénztárak, befektetési alapok, stb.) többsége kiterjedt térbeli hálózattal rendelkezik, ez a hálózat gyűjti a forrásokat (betéteket) és helyezi ki hitelek formájában, avagy adja tovább a bankközi pénzpiacokon. Az értéktőzsdéken a brókercégek megbízás alapján kereskednek a részvényekkel (tulajdonjogokkal). Értéktőzsde csak a nagyobb városokban (általában fővárosban), a pénzügyi centrumokban található. A jól működő pénzpiac feltételezi befektetési tanácsadó cégek térben egyenletes elterjedését is, akik az ügyfelekkel szinte napi kapcsolatban állva segítenek eligazodni az ügyletekben, illetve információkat közvetítenek. Fejlett piacgazdaságokban az új eljárások bevezetésére vállalkozó kisebb cégek tőkeigényét az ún. kockázati tőke elégíti ki, közép és hosszú lejáratú hitelekkel (avagy alaptőke emeléssel) a kezdeti időszak viszonylag nagyobb kiadásait finanszírozzák. Jellemző a nagy kockázat, 10 induló vállalkozásból 1-2 lesz sikeres, viszont nyereségük fedezi a többiek veszteségét. Ezek a csúcstechnológiával dolgozó „high-tech” cégek általában speciális térségekben helyezkednek el (egyetemek, kutatóintézetek mellett). Az intézményi befektetők (biztosítótársaságok, nyugdíj alapok, stb.) jelentősége megnőtt, akik sok kistulajdonos érdekét képviselve inkább a nagyobb volumenű, megbízható befektetéseket részesítik előnyben. Továbbá növekedett a központi és a helyi kormányzatok szerepe az externáliák (infrastruktúra, 32
környezetvédelem, stb.), és a területi egyenlőtlenségek kiéleződése miatt elmaradott térségek gazdásági fejlesztésében is. A kormányzati beruházásokra jellemző, hogy a gazdasági növekedést megkésve és ingadozásokkal követik, és igen erős a területi lobbyk befolyása. A lakosság vagyona is számottevő, a becslések szerint Magyarországon 20%-uk pénzmegtakarítás, 20%-uk ingóság és 60%-uk ingatlan, ez utóbbiak nyilván erős területi meghatározottsággal bírnak. Kereslet, szállítás és térbeli kapcsolatok A gazdasági tevékenységek térbeliségét a piaci igény, a javak és a szolgáltatások iránti fizetőképes kereslet területi megjelenése alapvetően befolyásolja. A kereslethez kötődik és hasonlóan fontos a szállítás, valamint a térbeli gazdasági kapcsolatok rendszerének kialakulása is, mint az anyagi javak és a szolgáltatások, az információk eljuttatása a fogyasztókhoz. A szállítási/közlekedési és a kommunikációs költségek felfoghatók úgy, mint a távolság leküzdésének ráfordításai, mert a kereslet és a kínálat földrajzi térben jelentkezik. a) A kereslet legfontosabb összefüggései A piaci kereslet szintje (nagysága) és szerkezete (összetétele) elsősorban a gazdasági fejlettségtől, azaz a felhasználók, a fogyasztók fizetőképességétől függ. A kereslet térbelisége nagyjából a jövedelmek térbeliségével korrelál, együttmozgásukat csak a megtakarítási szokások, valamint kiemelt fogyasztási helyek (pl. üdülőcentrumok) módosítják. Egy termék felhasználóit általában két csoportra lehet osztani: a végső fogyasztókra, akik „elfogyasztják” a terméket, a termelő felhasználókra, akik tovább feldolgozva beépítik kibocsátásukba (pl. a tej kerülhet a termelőtől közvetlenül a fogyasztóhoz, de egy sajtüzembe is). A kereslet koncentrálódása (a városi piac) alapvető kategória mind Thünen, mind Lösch modelljében. A keresletet elsősorban a kereskedelem elégíti ki, amely térben viszonylag egyenletesen rendelkezik egységekkel. A végső fogyasztás tipikus esete a családi fogyasztás, amely fejlett országokban a GNP kb. kétharmadát teszi ki, tehát jelentős nagyságú. A családok fogyasztásának szerkezetét alapvetően a rendelkezésükre álló jövedelem határozza meg. A családi jövedelem emelkedésével csökken az élelmiszerre, ruházatra, lakásra költött hányad és ugrásszerűen megnő a megtakarítások összege. Az élelmiszerre, ruházatra és lakásra fordított kiadások a földrajzi környezettől (éghajlattól), azaz a térbeli sajátosságoktól is függenek. A fogyasztói kereslet térbeli intenzitását a lakosság területi eloszlása és demográfiai összetétele is befolyásolja. A családok jövedelmüket hosszú távon osztják be, az átmeneti ingadozások kevésbé módosítják fogyasztásukat. Fiatal családoknál a lakásszerzés és a családalapítás, míg idősebb korban az inaktív évekre történő takarékoskodás miatt csökken a közvetlen fogyasztás, nő a megtakarítások összege. A keresletet nagyban befolyásolja az önellátás mértéke (főleg élelmiszertermelés, otthoni javítás, mosás, főzés) és a „kaláka” is. Mindkettő inkább kisebb településekre jellemző. A fejlett piacgazdaságokban megnőtt a kereslet a helyi gazdaság termékei és szolgáltatásai iránt. Ezt a tendenciát valószínűleg a szolgáltatások (amelyek zöme a fogyasztókhoz közel települ) növekvő jelentőségén túl a speciális helyi igények megjelenése, a megbízható (ismert és nem szennyezett) élelmiszerek felértékelődése és a tömegtermékek háttérbe szorulása váltotta ki. b) A szállítás legfontosabb összefüggései A neoklasszikus modellek, különösen Webernél, kiemelten veszik figyelembe a szállított nyersanyag és a termékek súlyát, valamint a szállítási távolságot. A technikai és a technológiai fejlődéssel 33
(az infrastruktúra kiépülésével) együtt a szállítás jelentősége háttérbe szorult, csak néhány nagy tömegű (és olcsó) nyersanyag (pl. barnaszén, agyag, stb.) vonzza a feldolgozó üzemeket. A szállítási költségek két részből tevődnek össze: állandó költségekből, amik akkor is felmerülnek, ha nincs tényleges szállítás (pl. az épületek, eszközök fenntartása), változó költségekből, az aktuális nyersanyag, termék jellemzőitől és a távolságtól függő kiadások (pl. üzemanyag). A szállítás fontosabb jellemzői nagyon sokféle szállítási igény létezik, a gazdasági élet sokszínűsége miatt (bemenet-kimenet) a szállítás nem tetszőleges irányú, a domborzat befolyásolja a szállítási módok és eszközök eltérő költségeket jelentenek megnőtt a nem tárgyi javak, az adatok, hírek szállítása iránti igény A távolság értelmezése A szállítás alapvető funkciója a távolsághoz kapcsolódik. Anyagok, termékek, személyek, adatok eljuttatása a tér egyik helyéről a másikra. A vállalatoknak különböző szempontokat kell mérlegelniök, mert a legrövidebb út többféleképpen értelmezhető. A távolság fogalmának típusai A távolság típusa földrajzi ~ (légvonalban) közlekedéshálózati ~ (közúti, vasúti) időtávolság gazdasági távolság (költség) gondolati (kognitív) távolság társadalmi távolság virtuális távolság (kibertér)
mértékegység m, km, mérföld m, km, mérföld nap, óra, perc pénznem „emlék” egyéni rangsor mp, perc
példa Miskolc-Kalocsa légvonalban kb. 280 km Miskolc-Kalocsa autópályán 356 km Városi forgalom, korlátozások, várakozás a határon szállítási költség + járulékos költségek közelebbinek érezzük az ismert helyeket barátkozás, házasság a letöltés sebessége, költsége
Az üzleti döntéseknél a felsorolt távolság-típusok közül a gazdasági-, az idő- és a közlekedési távolság a legfontosabb. Mérlegelik a kockázatokat, a fellépő bizonytalanságot is. A várakozások, a megállóhelyek miatt az időtávolság szerepe megnőtt, fölértékelődött. A döntéseket befolyásoló tényezők: a) Rögzített adottságok (determináltság): a közlekedés utakhoz, légi folyosókhoz kötött, amit a domborzat, az időjárási viszonyok alakítottak ki. A szállítás megszakítása sem tetszőleges (pályaudvar, kikötő, reptér, stb.). b) Méretgazdaságosság: a szállítási mód és az eszközök kiválasztása attól is függ, hogy mekkora tömegű árut kell szállítani és milyen távolságra. c) Monopolisztikus szállítási piacok: a szállítási piacokon nem tökéletes a verseny. Állami monopólium pl. a vasút, a magas beruházási költségek miatt csak néhány cég verseng (tengeri szállítás). A közutak közjavakként funkcionálnak. d) A szállítási módok viszonylagossága: ugyanazon terméket többféle eszközzel lehet célba juttatni (átrakás). A közlekedési utak és eszközök jellemzői közlekedési eszköz vasút
egységnyi költség 1,0
ráfordítás nagy építési költség
34
távolság km < 1000
tipikus szállítmányok tömegáru
tengeri hajó folyami hajó repülő gépkocsi csővezeték
0,29 0,29 16,3 4,5 0,21
kikötő, hajó kikötő, meder, hajó magas fenntartási költségek pálya, útfenntartás magas építési költségek, alacsony fenntartási költségek
1000 < 400 < 1000 < < 400 1000 <
tömegáru tömegáru romlandó áru darabáru olaj, gáz
Minden szállítási típusnál eltérő mértékű a szállítás határköltsége. A tárgyak többségének mozgatásánál rövidebb távon a közúti, középtávon a vasúti, hosszabb távon a vízi szállítás a gazdaságosabb. Befolyásoló tényező a szállíthatóság (romlandóság), mennyiség, rakodási, tárolási költség. Rakodási, csomagolási költségek pályaudvar, kikötő esetében magasak, de a fajlagos mozgatási költségek alacsonyabbak. Sok esetben a távolságtól függően övezeteket, sávokat állapítanak meg és azon belül kell átlagárat fizetni (vasúti szállítás). A szállítás szakaszosan történik, technikai megállások (megállók, pályaudvarok, kikötők, forgalmi helyzetek), átrakodás szakítja meg. A közlekedési hálózatok hierarchizáltak, az áteresztő kapacitások eltérőek. Logisztikai körzetek: átrakodó, raktározó, elosztó körzetek. A legfontosabb szállítási módok alapban befolyásolják a költségeket. Ezek közúti, vasúti, vízi és légi szállítás, illetve speciális anyagoknál csővezeték (pl. kőolaj, földgáz). A különböző szállítási módoknál a kétféle költségtényező aránya egységnyi súlyra számolva a távolságtól függően eltér. Rövid távolságon általában a közúti szállítás a legolcsóbb, mivel viszonylag alacsony az állandó költsége (az úthálózat építése és fenntartása a gazdasági externáliák közé tartozik). Ezt követi a vasúti közlekedés, magasabb állandó és alacsonyabb változó költséggel, majd a vízi szállítás következik. A légi közlekedés nagyobb távolságra és kisebb tömegű, avagy speciális (gyorsan szállítandó) termékeknél előnyös. A gyakorlatban általában kombinált szállítási módok vannak, azaz át kell rakni az árut egy másik szállítóeszközre is, amíg eljut céljába. Az átrakás mindig növeli a költségeket, viszont kiszámítható az a hely, ahol a különböző szállítási módok önköltsége az átrakással együtt minimális. Szállítható kellékek és termékek A gyakorlatban a szállítás összetett probléma, ezért szükség van egyszerűsítésekre az elemzés miatt. a) a vállalat egyféle terméket állít elő (egy székhelyen, ami a telephelye is) b) egyféle nyersanyagot, alapanyagot használ, amit egyetlen helyről szerez be, a készterméket egyetlen piacon értékesíti c) a szállításnak csak a költsége fontos, eltekintünk a szállítást végző piaci szereplőktől d) a szállítási mód közömbös, légvonalban mért távolságokkal készülnek az elemzések e) a földrajzi, domborzati viszonyok közömbösek, nincsenek átrakási pontok A telepítési döntések alaptípusa, amikor a legkisebb szállítási költségű telephely választása zajlik. A számítás feltételei: Szállítható, mozgatható kellékekről és termékekről (input-output) lesz szó. Oda kerül a telephely, ott folyik a gazdasági tevékenység, ahol az üzleti körülmények a legelőnyösebbek. Minden költségtől eltekintünk, csak a szállítási költségek hatását vizsgáljuk. Egyetlen pontszerű nyersanyaglelőhely van, ahonnan egyféle termék származik. A telephelyen egyféle készterméket állítanak elő, amit pontszerű piacon értékesítenek. A szállítás lineáris (folytonos) költségfüggvénnyel írható le. A szállítási költség a távolságtól arányosan függ. 35
Tetszőleges mennyiség szállítható. Csak a súlytól függő szállítási költségek számítanak. Hogyan állapítható meg a legkisebb szállítási költségű telephely? A fenti egyszerűsítésekkel levezethetők a telepítési döntések alapesetei. A nyersanyag (input) és a késztermék (output) egységnyi távolságra jutó fajlagos szállítási költségei nagyságától függ, hová érdemes az üzemet telepíteni. Alapesetek: 1) input-orientált (nyersanyagtól függő): rm > rmk 2) output-orientált (piactól függő): rm < rmk 3) tetszőleges közbülső hely: rm = rmk A gyakorlatban a szállítandó nyersanyag és késztermék egyéb jellemzői is döntő jelentőségűek. A szállítható tevékenységek mérlegelési jellemzői Mérlegelési jellemzők Súly Térfogat Romlandóság Törékenység Kockázat
input-orientált tömörítés a szállítás előtt ércdúsítás dehitratálás bálázás élelmiszer tartósítása, konzerv készítése üvegáru csomagolása üzleti titok megtartása helyben könnyebb
output-orientált szállítás után használhatóvá kell tenni a terméket üdítőital sűrítmény szállítása, helyi ivóvíz felhasználása összeszerelés (autó, bútor) a helyszínen az étteremben friss ételt kell készíteni a szenet a felhasználás helyén kell kokszolni veszélyes termék összeállítása a felhasználás helyszínén
A telephely körüli költségtér A regionális gazdaságtani vizsgálatoknál az alábbi költségeket különítjük el: a. Termelési költség: a gyáron belül, a gyárkapuig fölmerülő összes termelési költség (alapanyag, bér, stb.), ez a végponti költség. b. Felrakási, átrakási költség: csomagolás, szállító dobozokba (konténerekbe) pakolási költség, a szállítási módtól függően. c. Szállítási költség: a gyárkaput elhagyva a vevőig, fogyasztóig eljutva a termékre rárakódó, a megtett távolságtól függő szállítási költség. d. Transzferköltség (átadási, átvételi költség): a termelési, az átrakási és a szállítási költségek együttesen. Folyamatos (lineáris) szállítási költségfüggvény esetén a telephelytől távolodva egyenletesen nő a termék átadási/átvételi ára, amely a vevőig felmerült költséget tartalmazza. A síkon a telephely körül koncentrikus körök rajzolódnak ki. Ez a körrendszer a költségtér vetülete. Háromdimenziós térben a telephely körül egy fordított kúp alakú költségtér jön létre, mert a szállítási költségek a valóságban nem lineárisak. A távolság növekedésével csökken a fajlagos szállítási költség. Így az összes szállítási költségfüggvény nem egyenes, hanem homorú. Gyakran van szükség a szállítási módok közötti váltásra. Erre a szállítási csomópontokon kerül sor (átrakási pont, raktár, logisztikai központ). Összegzés: a szokásos közgazdaságtani eszközökkel megoldható, kiszámítható, hová érdemes telephelyet telepíteni. 36
c) A térbeli kapcsolattartás legfontosabb összefüggései Mindegyik gazdasági tevékenységnél alapvető az üzleti partnerek közötti kapcsolatok ápolása, ami nemcsak az információk cseréjét (ami telefonon is lehetséges), hanem az adott helyen történő személyes informálódást és megbeszélést is feltételezi. Ezért a nyersanyagok és a termékek szállítási költsége mellett fontos az üzleti, valamint a személyes kapcsolatok ápolása, az információk begyűjtése is. Az információk szállítása, a hírközlés is forradalmi változásokon ment keresztül az utóbbi száz évben: telegráf, telefon, rádió, telex, telefax és műholdas összeköttetés, internet, mobiltelefon, stb. A termelő számára nemcsak a beszállítóival, alvállalkozóival és a speciális szakértőkkel való szoros együttműködés fontos, hanem piaci vásárlóival is. Ezen „közönségkapcsolatok” ápolására, a piaci igények, lehetőségek és változások nyomon követésére, esetleg befolyásolására célszerű érdekképviseletet több helyen fenntartani. Az üzleti partnerekkel és a piaci résztvevőkkel való gyakori kapcsolattartás feltételezi, hogy ezek az egyének és szervezetek a telephely „környezetében” legyenek. Minél kisebb egy vállalkozás, annál kisebb ennek a környezetnek a térbeli kiterjedése. A települések helyi gazdaságát alkotó szervezetek üzleti kapcsolatai ritkán nyúlnak túl a település határán (pl. szerelők, kiskereskedők, stb.). A kapcsolatokban rejlő előnyök halmozottan jelentkeznek az agglomerálódó térségekben. Az agglomerációk gazdasági előnyei a méretgazdaságosságból, a piacközelségből, a városi szolgáltatásokból, az információszerzés alacsony költségeiből, a viszonylag nagy munkaerőpiacból adódnak. A magasan képzett szakértők (tanácsadók) is helyben vannak, illetve az állami hivatalok és a piaci intézmények is itt működnek. A technológia gazdasági összefüggései A technológia olyan eljárást jelent, ahogyan és amelynek során az inputból (munkaerő, alapanyag, munkaeszköz) a termék vagy a szolgáltatás előáll. A technológia két formában létezik: know-how (ismeret) és információ (tudás) alakjában. A know-how olyan gazdasági, műszaki, szervezési, vezetési, stb. ismeret, ami a gyakorlatban a technológia alkalmazásához elengedhetetlen. A technológiát vagy a cég saját kutató részlege fejleszti ki, vagy más szervezetektől vásárolják (licencek, szabadalmak formájában). Csúcstechnológiának az olyan élenjáró technológiát (pl. géntechnológia) nevezik, amelynek fejlesztése, alkalmazása magasan képzett munkaerőt igényel, valamint elterjedve egyre több cég alkalmazza. A technológia és az innovációk szorosan kötődnek egymáshoz. Innovációnak azokat a találmányokat, felfedezéseket nevezik, amelyek a gazdaságban is megjelennek, azaz tárgyiasulnak (az innovációk egy része nyilván nem technológiai jellegű). Mivel az innováció olyan piacképes termék (vagy szolgáltatás) létrehozását jelenti, amelyet egyre szélesebb körben fogadnak el, ezért nyilvánvalóan térbeli folyamatként is értelmezhető terjedése, diffúziója. Az innovációkat három csoportra bonthatjuk: folyamatos innovációk, amelyek megújítanak már meglevő termékeket és szolgáltatásokat (pl. egy újabb energiatakarékos mosógép) radikális innovációk, új termékek vagy szolgáltatások megjelenése (pl. a videó), amely egy-egy gazdasági szektort vagy ágazatot átalakít technológiai innovációk, az egész gazdaságra kiható változásokat indítanak el (pl. elektromos energia, vasút stb.). A termékek és a technológiák többségénél megfigyelhető az életciklus (vagy életgörbe) érvényesülése, amely mintegy 30 évet fog át. Alapvetően három fázisból áll: a kutatásnak és a fejlesztésnek (a termék bevezetésének) időszakából 37
az érettség szakaszából, amikor a konkurencia is megjelenik, és a termelés a maximumot éri el, kisebb újításokkal a termék (technológia) tömegtermelésre alkalmassá válik a hanyatlási periódusból, amikor a termék kezd kiszorulni a piacról. A termékek életgörbéje az országok fejlettsége szerint is eltérő. A nemzetközi munkamegosztásra jellemző, hogy az új innovációk a fejlett országokban jönnek létre, itt kezdődik el a magas jövedelmezőséggel bíró termékek gyártása is. Viszont a tömegtermelés kialakulásával előbb-utóbb a fejlődő országokba kerül az előállítás, akik kisebb jövedelmezőség mellett is vállalkoznak rá, mivel komparatív előnyeik ennél a terméknél vannak. Magyarországon is ez figyelhető meg. A csúcstechnológiáknál az életgörbe lefutása 5-7 évre tehető. A csúcstechnológiák többségét a technológiai (vagy tudományos) parkokban fejlesztették ki. Ezek a parkok a kutató- és fejlesztőintézetek olyan tömörülései, csoportosulásai, ahol a tudományos fejlesztéstől a termelésen át az értékesítésig megtalálható a termelési lánc minden eleme (döntően kis és közepes méretű, a változó feltételekhez rugalmasan alkalmazkodni tudó vállalkozások). A különböző tudományhoz tartozó kutatók és a vállalati, üzleti, pénzügyi szakemberek közvetlen, személyes találkozásai fokozódó együtthatást hoznak létre. Ez az egymást erősítő együttműködés vezet el az innovációkhoz. A tudományos parkok jellemzői, hogy magas szintű infrastruktúrát igényelnek, valamint kellemes, nyugodt környezetet és sok külső kapcsolatot (pl. egyetemi oktatókkal), ezért többségük általában egyetemek közelében található, vagy valamilyen nagyváros agglomerációjában, avagy kisváros mellett. A telephelyválasztást befolyásoló szervezeti, politikai és társadalmi tényezők A telepítési döntéseket hozó szervezetek az alkalmazott nélkül dolgozó magánvállalkozótól a nagy világcégekkel bezárólag igen változatos felépítésben működnek. A szervezeteken belül is igen különböző a vertikális és a horizontális kapcsolatok erőssége. Több olyan holding is van, amely kisebb termelő, kereskedő és pénzügyi cégek ezreit fogja össze. A gazdasági szervezetrendszer átalakulására kettős tendencia jellemző: egyrészt felvásárlásokkal és a nagyvállalatok összeolvadásával a tömegtermékek piacát birtokló világcégek jöttek létre másrészt bőven alakulnak (és szűnnek meg) néhány fős kisvállalkozások, amelyek a piaci réseket próbálják kihasználni, avagy kockázatos termékeket bevezetni, illetve a kiterjedt alvállalkozó hálózatot alkotják. A kisvállalkozások többsége a települések helyi gazdaságában, a helyi piacon működik és szolgáltatásokat végez. A koncentráció és a dekoncentráció a nagyobb szervezetek térbeli működésében is megfigyelhető. Amíg gazdasági előnyökkel jár, addig az integrációs folyamatok az erősebbek, de egy „kritikus tömeg” elérése után, avagy a piac beszűkülése esetén a költségek annyira megnőnek, hogy csak dekoncentrációval és „karcsúsítással” van remény a cég fennmaradására. A nagyobb vállalatok térbeli elhelyezkedésére jellemző, hogy a központok (vezérigazgatóságok) metropoliszokban találhatók, az egyes igazgatóságok és adminisztrációs részlegek nagyvárosokban és régióközpontokban, míg a telephelyek különböző településeken. A telepítési döntéseket a központi és a helyi kormányzatok politikája is befolyásolja. Közvetett módon, az externáliák kedvező kialakításával (az infrastruktúra fejlesztésével, a kutatás, a szakképzés és a felsőoktatás támogatásával, stb.), valamint közvetlen eszközökkel (adókedvezményekkel, előkészített ingatlanok átadásával, kedvezményes hitelekkel, stb.) is ösztönözhet a kormányzat bizonyos politikai céloknak megfelelő befektetéseket. A központi kormányzatok területfejlesztési terveket és projekteket, az önkormányzatok városfejlesztési elképzeléseket dolgoznak ki. A közeljövő gazdasági növekedése, a jövedelmező és versenyképes termékeket gyártó gazdasági tevékenységek megtelepedése a régiókban attól függ, hogy milyenek az innovációkat kibocsátó és továbbító (ilyen térség csak kevés van), illetve az innovációkat befogadó és felvevő képességeik. A 38
régiók közötti térbeli gazdasági versenyben ez utóbbiak a fontosak, azaz a saját feltételeikhez alkalmazkodó korszerű gazdasági szerkezet kialakítása és az állandó technológiai megújulás követése. Kevés térségnek lehet reménye a csúcstechnológiákat vonzó környezet létrehozására, viszont a követésre már jóval többnek. A telepítési döntéseknél mindig alapvető a befogadó társadalmi környezet, a szokások és a hagyományok elemzése (elég, ha Japán és valamelyik afrikai ország körülményeit vetjük össze). Az eltérő életmód, a kulturális és a vallási háttér, a családi hagyományok egy országon belül is jelentős területi és települési különbségeket okozhatnak. A telephelyválasztást az adott ország településszerkezete is meghatározza, egyrészt a lakosság térbeli eloszlása és sűrűsödése (mint munkaerő és fogyasztó), másrészt a szolgáltatási funkciók köre és színvonala. Napjaink gazdasági átalakulása a gazdasági teret is átalakítja és módosítja a településhálózatot is. A csúcstechnológia erősen kutatásigényes, a magasan képzett munkaerő vonzó környezetet igényel, ezért az új csúcstechnológiai övezetek egy része nem a nagyvárosokban jön létre, hanem vidéki (rurális) térségekben (pl. Boston vidékén a 128-as út, Kaliforniában a Szilícium-völgy, a London-Bristol autópálya melletti térség, stb.). Azaz a paradigmaváltás hosszabb távon a településhálózatot is átalakítja.
39
A telepítési döntések mérlegelési szempontjai Telepítési feltételek
Anyagi (tárgyi) tényezők
Nem-anyagi jellemzők
1. Szállítási lehetőségek
Fuvardíjak
Megbízhatóság, gyakoriság, sérülések, elérhetőség
2. Nyersanyagok
Termelési költségek, szállítási költségek
Biztonság, minőség
3. Piacok
Szállítási költségek, szolgáltatási költségek
Személyes kapcsolatok, ízlések (minőségi igények), versenytársak
4. Munkaerő
Bérek, béren kívüli juttatások, alkalmazási költségek
Munkavállalói attitűd, szakszervezetek, képzettség, típus, elérhetőség
5. Extern hatások (a) Urbanizációs előnyök (b) Lokalizációs előnyök
-
Externáliák (pozitív és negatív), munkaerő szaktudása, információk megosztása, közös szolgáltatások, hírnév
6. Energia
Költségek
Megbízhatóság, változatosság
7. Közösségi infrastruktúra (a) társadalmi tőke (emberekben, közösségekben) (b) fizikai tőke (utak, épületek)
Költségek, adók
Minőség, változatosság
8. Tőke (a) műszaki (b) pénzügyi
Építési költség, bérlet Hitelfelvétel költségei
Elérhetőség, lejárat Elérhetőség
9. Föld/épületek
Költségek
Méret, megközelíthetőség, szolgáltatások, lejárat
10. Környezet (a) miliő (b) politika
Költségek, adók
Alkalmazottak preferenciái Helyi attitűdök
11. Kormányzati politika
Támogatások, bírságok, adók
Attitűd, stabilitás, üzleti klíma
A különböző telephely-lehetőségeket az anyagi tényezők alapján össze lehet mérni, megadható a legelőnyösebb telephely, viszont a nem anyagi jellemzőknél csak szakértői véleményre, megérzésre és tapasztalatokra lehet támaszkodni. A szűken vett közgazdasági szempontok vegyülnek egyéb mérlegelési tényezőkkel. A jellemző gazdasági egységek időben változnak. Az időben változó gazdasági egységekhez más és más mérlegelési szempontok tartoznak a telephelyválasztó döntések esetében. 1. 1960-as évek jellemző gazdasági formája az üzem volt. Esetükben a telepítés a termelés méretétől és technológiájától függött. 2. 1970-es években a cégek telepítése volt a jellemző. A telepítés a nagyvállalat stratégiájától függött. 3. Az 1980-as évekre a termelési rendszerek kialakítása volt a jellemző. A telepítés a cégek közötti hálózatoktól függött. 4. Az 1990-es években jelentek meg a termelési láncok. A telepítés a termelő és a nem termelő tevékenységektől egyaránt függött. 40
Az új telephelyelméletek korunk új jelenségeire törekednek választ adni. Manapság az jellemző, hogy nem az elkülönült vállalatok, hanem az egymással bonyolult módon összekapcsolódó termelési rendszerek, értéklánc-rendszerek a sikeresek. Ezért előtérbe került a piaci szereplők közötti kapcsolatok és tevékenységek térbeli eloszlásának elemzése. A közgazdaság általános szempontjai alapján a következő tényezőket veszik figyelembe: 1. Mérhető szempontok. Költségek: munkabér, adók, energia, stb. Az anyagi jellemzők pénzben, költségben megadhatók, kimutatásokban (mérleg, főkönyv) szerepelnek. 2. Minőségi szempontok. Nem mérhető: a munkaerő minősége. Rangsorok, súlyok, becslések, megérzések. „Kielégítő” megoldás elérése. 3. Az ágazati jelleg, a termelési láncban elfoglalt hely. 4. Időtáv: hány évre tervezik a tevékenységet. 5. Kockázat megítélése. 6. Állóeszköz-igény (ingatlan). Tulajdon, bérlemény. 7. Telephely-módosítási költségek. Ágazati szempontok a döntésekben: 1. Tradícionális ipar esetében: A nemzeti piac közelsége, közutak, vasutak minősége, bérköltség. 2. A high-tech ipar esetében: A munkaerő minősége, képzettsége, szállítási lehetőségek, hasonló cégek közelsége, távközlés minősége, tudományos műhelyek, iskolák jelenléte, a régió vonzereje. 3. Vállalati székhelyek kiválasztásakor döntő a repülőtér közelsége és a távközlés minősége. Az egységes európai piac, a központi térségek közelsége. 4. Elosztó központok telepítésénél a közlekedési lehetőségek a döntőek. Vasút, közút, tengerifolyami út, kikötő, a távközlés minősége. 5. Szolgáltatások esetében a munkaerő minősége, képzettsége, a közlekedés, távközlés minősége. 6. A kutatás-fejlesztés telepítése (K+F) esetében a munkaerő minősége, a központi térségek közelsége, hasonló cégek jelenléte
41
A regionális mikroökonómia alapkérdései A közgazdaságtan hagyományos 3 fő kérdése: mit? hogyan? kinek? termeljen a vállalat. A regionális mikroökonómia kiegészíti: hol? legyen a termelés – kérdésével. A térbeli elhelyezkedésről több nézet született a közgazdaságtanban. 1. Neoklasszikus felfogás: a. A „hol” a „hogyan”-hoz kapcsolódik. A termelési folyamat egyirányú (lineáris): alapanyagokból a termelési folyamat során termékeket (szolgáltatásokat) állítanak elő, amit a piacon értékesítenek. b. Ebben az esetben a következő kérdéseket kell mérlegelni: ii. Mekkora legyen a termelés mérete? Ettől függ az alkalmazható technológia, az üzem mérete, az inputok szállítási szükséglete. Ezek a telepítés helyét is befolyásolják. iii. Milyen technikát/technológiát alkalmazzanak? Ez összefügg a termelés méretével, meghatározza a termelési folyamatot, ehhez kell rendelni a felhasználandó helyi termelési tényezőket. iv. Hol legyen a telephely? A termelési tényezőktől függ, az előállítandó termékmennyiség nagyságától, a szolgáltatások körétől. Ez a szemlélet főleg a feldolgozóipari folyamatokat modellezi. A termelési folyamat 4 fő kérdése alapján döntenek. Visszaigazolódott az üzemek és cégek telepítési döntéseinél az 1960-70-es években. A globalizációs folyamatok következtében a gazdaság átalakult, máshogy működik, ezért a megváltozott körülmények miatt ezt az alapállást ki kellett egészíteni. A városi szolgáltatások lettek a döntő jelentőségű ágazat. A szolgáltatások függnek a személyiségtől, a fogyasztóval való szoros együttműködést igénylik. Az emberi szereplők egyénileg és közösségként (szervezeti kultúra) is fellépnek. A gazdasági felhalmozás nem csak anyagi tőkét, hanem főleg kapcsolati, együttműködési tőkét jelent. A tudás vált fontossá, a tudás regionális hálózata. 2. A három osztatú modell A globális versenyben a tevékenységek térbeli eloszlása három alaptényezőtől függ, amit (fölös nagyképűséggel) „szentháromság-modellnek” minősített Michael Storper: vállalati szervezettől (üzleti tranzakciók – input-output kapcsolatok, a cég határai) technológiától (szabványosítás, változatosság) térbeli elhelyezkedéstől (kapcsolatok földrajza, iparági komplexumok, külső méretgazdaságosság, választékgazdaságosság) Ez a három alaptényező kölcsönösen meghatározza egymást, de nem a szokásos közgazdasági mérlegelés rendszerében, mert tágabb kört vizsgál, a tevékenységek térbeli eloszlását vizsgálja, üzleti és nem üzleti kapcsolatok rendszerének létrejöttét. Vállalati szervezetek: Az egyazon termelési láncba tartozó cégek kapcsolatai függnek: az egymásnak szállított tényezőktől, termékektől és szolgáltatásoktól (input) és a cégek közötti eltérő erősségű személyes, szervezeti kapcsolatoktól. Ezek a nem üzleti kapcsolatok felölelik a vállalatok közötti és a vállalaton belüli információk, tapasztalatok megosztását, a szakmai tudás átadását. A vállalatoknak figyelni kell a kereskedelmi tranzakciókra, cserékre és a kölcsönös egymásrautaltságot meghatározó módokra, viselkedési formákra is. A hagyományok és az emberi viszonyok alakítják a nem üzleti kapcsolatokat. 42
Ezen ismeretek birtokában döntheti el egy cég, hogy ő maga fog e termelni, szolgáltatást nyújtani, vagy megbízva más vállalatokban, rájuk bízza ezt a feladatot, kiszervezi a termelést, a szolgáltatást. Technológia: Az új termelési eljárások, termékek piaci sikere a térbeli elhelyezkedéstől, az adott régió innovációs kapacitásától függ. A technológiai váltás javítja a termelékenységet, a költség-ár viszonyt, és meghatározza a termelés célszerű térbeli helyét is. Ez a vállalati versenyelőny tudatos megtervezésétől függ. Arról kell dönteni, hogy a vállalat a költségelőnyöket tartja-e fontosnak, mert ez esetben olyan technológiát kell vásárolnia, amely ezt biztosítja, de akkor tömegtermék gyártását vállalják, vagy a termékdifferenciálás előnyeit hasznosítja (rugalmas termelés, egyedi termékek), ami más technológiát kíván. A technológia mint tárgyiasult tudás megjelenhet leírható, kodifikált formában (licenc, knowhow), és nem leírható, hanem személyekben és szervezetekben felhalmozódott tudásban. A tartós vállalati versenyelőnyök forrása a helyi tudás minősége. Térbeliség: A termékcserék és a kapcsolatok együttesen döntőek valamennyi régiótípusban. Iparági körzetek, fürtök jönnek létre a nem üzleti jellegű együttműködésekből. A húzóágazatok versenyelőnye eredhet az agglomerációs előnyökből, a helyi választékgazdaságosságon. De mindkét esetben meghatározó a régióspecifikus kapcsolati tőke. A vállalati szervezet és az alkalmazott technológia együtt határozza meg egy adott tevékenység térbeliségének jellemzőit, mennyire igénylik a nem üzleti egymásra hatásokat. Egy regionális gazdaság lényegében nem más, mint a fenti három tényező közötti üzleti és nem üzleti kapcsolatok rendszere. A gazdasági folyamatok meghatározó elemei elsősorban nem tárgyi tényezők, hanem az egymással bonyolult kapcsolatban álló, élénk oda-visszahatásokat gerjesztő emberi szereplők, akik egyénileg és közösségként (szervezeti kultúra) is fellépnek. Emiatt a gazdasági felhalmozás nemcsak anyagi tőkét, hanem főleg kapcsolati, együttműködési tőkét jelent. Így a gazdaságot különböző regionális hálózatok működtetik. 3. A regionális mikroökonómia „alapkövei” A regionális mikroökonómia alapkérdés: „mit-hol?”, „hogyan-hol?” és „kinek-hol?”. Ez már a tevékenységek térbeli eloszlásával van kapcsolatban. A szolgáltatások térbeli elhelyezkedése más, mint a feldolgozóiparé. A térbeliség maga is aktív gazdasági tényező, befolyásolja a gazdasági folyamatokat. A tevékenységek térbeli elhelyezkedése változatos feltételek szerint alakul. A legfontosabb befolyásoló tényezők általánosíthatók, ezekre vezethetők vissza a gazdasági egységek (vállalatok, közszolgáltatások, háztartások) mérlegelési szempontjai, amikor a működés térbeli helyéről döntenek: 1. A helyhez kötött természeti erőforrások. A tevékenységeknek az erőforrás lelőhelyéhez kell költöznie (mezőgazdaság, bányászat, turizmus). Nagy veszélyt jelent az illető erőforrás kimerülése, elszennyeződése. 2. Térbeli koncentráció. Gazdaságosságot eredményez a termelés, szolgáltatás nagyobb mérete miatt. A nagyobb városok gazdasági lehetőségéről van szó, ahol tömörül pl. a pénzügyi szektor, a nemzetközi tanácsadás, nagyfokú a specializálódás, szállítási és piaci csomópont, fejlett intézményhálózat. Az intézményi szolgáltatások méretgazdaságosságuk miatt fajlagosan olcsóbbak, gyakran lépnek fel pozitív külső hatások. 3. A szállítási és kommunikációs költségek. A távolság legyőzése sokszor költséges. Emiatt vagy az erőforráshoz (input), vagy szállítási csomóponthoz, vagy piachoz érdemes telepíteni az üzemet. Napjainkban a természeti erőforrások és a szállítási költségek egyre inkább háttérbe szorulnak, a térbeli települési-gazdasági tömörülések, fürtök kerülnek előtérbe. Ez következik a városi népesség létszámának növekedéséből is. 43
4. Térbeli sűrűsödés, agglomerációk, fürtök (klaszterek) Hoover fogalmazta meg a térbeli sűrűsödés gazdaságosságát a globalizáció korában. A gazdasági tevékenységek térbeli sűrűsödése a történelemben korábban is létező jelenség volt, ami a termék nevével is fennmaradt (toledói acél, kocsi szekér, velencei tükör). Alfred Marshall a 19. század végén írt az iparágak földrajzi eloszlásának kérdésköréről. Kiemelte a kisebb vállalkozások esetében a külső (extern) gazdasági hatások fontosságát. Mintaterülete az angol iparvidék volt. Ennek nyomán az 1980-as években folytattak hasonló kutatásokat, pl. Olaszországról. Az externáliákat Marshall szomszédsági hatásként kezelte, azaz a térbeliséget, azon belül a helyi, a szomszédsági tereket állította középpontba. Ilyen földrajzi tömörülés az iparon kívül megfigyelhető a szolgáltatások körében is, pl. a pénzügyi szektorban (London, New York), a szórakoztatóiparban (Monte Carlo), stb. Külső gazdasági hatások (externáliák) akkor keletkeznek, ha a piaci szereplők előnyöket nyújtnak (vagy hátrányokat okoznak) egymásnak, úgy hogy közben ténylegesen nincsenek egymással üzleti kapcsolatban. A döntéshozatal során nem is veszik figyelembe, hogy milyen hatással vannak mások üzleti tevékenységére. egy tevékenység előnyös vagy hátrányos következménnyel jár mások számára, de az előnyt élvezők ezért nem fizetnek, a hátrányt szenvedők meg nem kapnak kárpótlást. A külső gazdasági hatások olyan kapcsolatok a gazdasági szereplők között, amelyeket nem a piac közvetít (fizetség formájában), de befolyásolják a szereplők gazdasági teljesítményét. Az üzleti mérlegelés során a mennyiségi kategóriákon kívül vannak olyan egyéb lényeges szempontok is, amelyek nem jelennek meg az árakban, költségekben, miközben számítanak rá és mérlegelik a gazdaságon kívüli tényezőket. A piaci és a technológiai információk jelentős része informálisan terjed. Ellesik, hallják egymástól a vállalkozók, a szakértők. Ezeknek a személyes információknak nincs tényleges piaca. Marshall egy adott vállalat esetén a méretgazdaságosság vizsgálatakor a következő tényezőket emeli ki: A belső méretgazdaságosság: az egységköltség az üzemen belüli tényezőktől, az adott üzem méretétől, a költségektől, a szervezettségtől, a vezetés hatékonyságától függ. A külső méretgazdaságosság: az egységköltség a vállalaton kívüli külső tényezőktől, az adott iparág méretétől, a technológia fejlettségétől, a vállalat területi elhelyezkedésétől, a térségben lévő munkaerő felkészültségétől, a helyi intézményi környezettől függ. Ez adja az iparági körzetek (egy adott térségben sűrűsödő, egyazon iparágban tevékenykedő sok kisüzem) előnyeit. o A telephelyválasztás fő befolyásoló tényezői az éghajlat, a termőföld, az ásványi anyagok, a szállítási feltételek. o A már működő iparágak megerősödése az adott térségben főleg a pozitív lokális externáliákra (támogató helyi adottságokra) vezethető vissza. Ezek költségcsökkentésre adnak módot és az iparág öngerjesztő fejlődését idézik elő. o Külső gazdasági hatásnak tekinthető a szakmai tapasztalatok nemzedékeken átívelő felhalmozódása, az átörökített szaktudás. o Az iparági atmoszféra, azaz a hallgatólagos tudás a legfontosabb, mert ebben nőnek fel az új nemzedékek. o A pozitív lokális externáliák, az ingyen hozzáférhető helyi hatások magyarázzák napjainkban a kis- és középvállalkozásokból álló helyi hálózatok sikerességét. Emiatt lehetőség nyílik a szállítási költségek csökkentésére, az üzleti tapasztalatok átadására.
44
Napjaink jellemző külső lokális gazdasági hatásai: Egy iparág földrajzi sűrűsödése miatt nagyméretű iparági piac jön létre. Ez lehetővé teszi, hogy a helyi beszállítók, szolgáltatók alkalmazkodjanak, specializálódjanak. Ezáltal növekszik termelékenységük, csökkenhet költségük. Célgépeket állíthatnak elő és alkalmazhatnak. A helyi munkapiacok finomodnak, sokszínűvé válnak. A hasonló képzettséget igénylő munkahelyek sokasága biztonságot nyújt a képzésben (az iparági szaktudás továbbadása) és az elhelyezkedésben. A munkaerő az ingázási övezeten belül összpontosul. Az iparági/üzletági tudás feldúsul, az ismeretek, a szaktudás gyorsan terjed (pl. a szakértők munkahely-változtatása révén). Folyamatosan megtörténik az élenjáró gyakorlat és a hallgatólagos tudás átadása, átvétele. Kiépül a modern infrastruktúra, közlekedés, hírközlés, közigazgatás, oktatás, stb.
Ha egy térségben bizonyos kritikus tömeget elér az iparág mérete, akkor egy öngerjesztő folyamat indul be, a föllépő kedvező külső hatások sűrűsödése miatt. A beszállítók érzékelik az egyre nagyobb és biztosabb piacot, növelik termelésüket, csökkennek az egységköltségek, szakosodnak. Felhalmozódik az iparági/üzletági szaktudás, elterjed, gyorsul a sűrűsödés, új cégek jönnek létre. Kialakul egy iparági atmoszféra, amely a helyi intézményekre is hatással lesz. A térség új identitást kap.
Az iparági körzetek jellemzői: Főként kis- és közepes vállalkozásokból álló helyi körzet, térbeli sűrűsödéssel, ágazati specializációval. Hasonló kulturális és társadalmi hátterű kapcsolati hálózat, közös és elfogadott magatartási normákkal, beágyazottsággal. Üzleti kapcsolatok, munkamegosztáson alapuló együttműködések összessége, javak, szolgáltatások, információk piaci és nem piaci cseréje. A helyi közösségi és magán intézményeknek a körzet gazdasági szereplőit fejlesztő hálózata.
Az iparági körzetek térbeli kiterjedése a mindenkori közlekedési viszonyoktól függ, a napi térpályákhoz, ingázási övezetekhez igazodik. Kezdetben gyalog megtehető távolságokhoz, napjainkban a személygépkocsival megtehető körzetekhez kötődik. Az iparági versenyelőnyök lokális összpontosulása Michael Porter (1947-) a globális folyamatok térbeli következményeit elemezte (1990). Az iparágakon belül megfigyelhető globális vállalati verseny lényegében a lokalizált előnyöket nyújtó néhány térség, gyakran két-három nagyváros vállalatainak versenyére vezethető vissza. A globális versenyben nem elkülönült piaci szereplők, elszigetelt vállalatok vesznek részt, hanem a piaci verseny alapegységei, a regionális klaszterek (területi fürtök halmaza). Ebbe az együttműködő helyi vállalatok és egyéb intézmények csoportjai, hálózatai vesznek részt. A verseny alapegységei már nem az egyes üzemek, hanem a fürtök. A vállalati tartós versenyelőnyök oka a helyileg összpontosuló döntésközpont, az állandó technológiai váltás, a folyamatos megújulás. A fejlett országokban a magas bérköltségek miatt rákényszerülnek a termelékenyebb eljárások gyors bevezetésére, az életgörbe elején járó eljárások alkalmazására.
45
Az agglomerációs előnyök I. Walter Isard a következő altípusokat különböztette meg (1956, 1975): nagyvállalati előnyök: egy vállalaton belül adódó előnyök, amikor egyetlen telephelyre, üzembe tömörítik az összes tevékenységet. Eszközök, tudás, szervezettség jobb kihasználást jelenti. csoportosulási (lokalizációs) előnyök: egy iparághoz/üzletághoz tartozó vállalatok térbeli sűrűsödése. Akkor keletkezik, amikor egy iparág vállalatainak földrajzi sűrűsödése és a köztük lévő kapcsolatok mérhető hasznot hoznak. javul a hatékonyság, hasonló bemeneti termékeiket alacsonyabb egységáron tudják beszerezni. Oktatási intézmények, szolgáltatások, alvállalkozók, tanácsadó cégek közelsége. urbanizációs előnyök: általában több iparág/üzletág vállalatai sűrűsödnek. A nagy piac miatt sokféle gazdasági tevékenység végezhető gazdaságosan a költségmegtakarítások miatt. Nagy helyi piac (munkapiac is), közszolgáltatások, pénzintézetek jelenléte, kiépült modern infrastruktúra, fejlett kommunikációs háttér, színvonalas intézmények, kulturális létesítmények. De: nem minden nagyváros sikeres. Megjelennek a nagyvárosi hátrányok: a környezetszennyeződés, a túlnépesedés. Az agglomerációs előnyök II. Porter a következő altípusokat különböztette meg (2000): statikus agglomerációs előnyök: a fogyasztók (tovább feldolgozók) elégséges száma, az elég nagy munkapiac, az alkalmazkodó infrastruktúra (képzés, elosztás), iparági szolgáltatások. Ezek költségcsökkentő tényezők. dinamikus agglomerációs előnyök: a technológiai tudás túlcsordulása, a folyamatos fejlesztés, hatékony együttműködés az egyetemi, kutató-fejlesztő intézetekkel. Ezek gyors termékváltásra adnak módot. A piacok globalizálódása következtében a statikus előnyök elégtelenné váltak. A költségelőnyöket kiegyenlíti, túlhaladja a technológiai váltás felgyorsulása. A nyersanyagok és a termelési tényezők olcsón és gyorsan beszerezhetők, a munkaerő mozgékony lett, csökkentek a szállítási és kommunikációs költségek. Ez is oka a nehézipari körzetek válságának, mert a fejlődő országok olcsóbban állítják elő a szabványosított alaptermékeket. A dinamikus agglomerációs előnyök következményei: – szállítási költségek csökkenése – gyorsabb, pontosabb információáramlás – gördülékenyebb inputhelyettesítés – technológiai, szervezési tapasztalatok terjedése – iparági tudás állandó cseréje – a kockázatok szétterítése – közös kutatások – a helyi társadalom támogatása – gyorsabb piaci alkalmazkodás. A vállalati tartós versenyelőnyök magyarázata 1. A politikai, jogi, makroökonómiai környezet: gazdaságpolitika, monetáris politika, adótörvények, befektetések szabályozása, társadalombiztosítás, jogvédelem, oktatási rendszer 2. A mikrogazdasági alapok: o vállalaton belüli tényezők: a vállalati működés: technológiai színvonal, szervezeti hatékonyság 46
stratégia: a versenyzés kifinomultsága, az egyedi versenypozíció kialakítása o az üzleti környezetet (vállalaton kívüli tényezők) a rombuszmodell írja le. A rombuszmodell (Porter 1999) A rombusz egy adott iparág versenyelőnyeire ható lokális környezet elemeit rendszerezi 1) A bementi feltételek: a vállalati inputokat jelentő erőforrások és a termékek áramlását lehetővé tevő kiszolgáló egységek összessége. a. az általános bemeneti tényezők: bármely iparágban fölhasználhatók (szakképzetlen munkaerő, közúthálózat). b. egyedi bemeneti tényezők: mindig helyi és iparági egyediséget jelentenek (kutatás, egyedi létesítmények). A minőségi jegyeknek nagyobb szerepe van a mennyiséginél. Ezért van nagy jelentősége az egyediségnek. 2) Keresleti feltételek: a kereslet mennyiségi mutatóinak van jelentősége, de a helyi kereslet minőségi jellemzői még fontosabbak. (Az igények korai megjelenése, kifinomultsága). A hazai fogyasztók és az igényes fogyasztók hatása összegződik. Őket követi a tömegízlés. 3) Támogató, kiszolgáló iparágak: azok a vállalatok, amelyek a bemeneti termékeket szállítják (anyagok, eszközök, alkatrészek, szolgáltatások). A kapcsolódó iparágak tevékenységük megosztásával járulnak hozzá a versenyelőnyökhöz. Helyi jelenlétük, közelségük egymást erősítő hatású. 4) A vállalati stratégia és versengés: a hazai cégek közötti versengés elősegíti a globális versenyben való helytállást. A többszereplős belföldi piacon a cégek rivalizálása ösztönző hatású. Az új cégek megjelenése, a vezető szakemberek cserélődése ösztönző hatású. A fenti négy elem együttese, egymásra hatása határozza meg a vállalat helyi gazdasági előnyeit, amennyiben létezik a térbeli koncentráció és a folyamatos megújulás (innováció). Területi fürtök (regionális klaszterek): Az egyazon iparágba tartozó, egyazon térségben működő versenyző és együttműködő vállalatok, kapcsolódó és támogató iparágak, pénzügyi intézmények, szolgáltató és együttműködő kiszolgáló intézmények (oktatás, szakképzés, kutatás) és vállalkozói szövetségek (kamarák, klubok) szervezeteinek innovatív kapcsolatrendszerén alapuló földrajzi sűrűsödés (koncentráció). (A legismertebb csomósodás: Hollywood) A rombuszmodell egy regionális klaszter versenyelőnyeinek forrásait rendszerezi, mivel egy adott iparág cégei, valamint a földrajzilag koncentrált kapcsolódó és támogató iparágak egy regionális klasztert alkothatnak, kihasználva a dinamikus agglomerációs előnyöket. Egy fürt (klaszter) kialakulásához és sikeres működéséhez a következő tényezőkre van szükség: földrajzi sűrűsödés, csoportosulás, amely az agglomerációs előnyöket nyújtja az erős belföldi verseny a lokális térségen belül, amely állandó megújulásra, innovációra késztet az innováción alapuló versenyelőnyök, a dinamikus agglomerációs előnyök Az együttműködési csoportosulások (klaszterek) közös jellemzői: vállalatok közötti tartós együttműködés (hálózat, ellátási lánc) a vállalatok készek az erőforrások és képességek megosztására a vállalatok tartalmas kapcsolatokat hoznak létre a helyi intézményekkel (oktatás, képzés, kutatás) az együttműködő vállalatok és intézmények földrajzilag közel vannak Az együttműködési csoportosulások (klaszterek) előnyei: megerősödik a vállalatok versenyképessége (tartós versenyelőnyök) a munkamegosztás és az egyediség miatt javul a termelékenységük 47
helyi identitásuk révén kötődnek a helyi gazdasághoz és társadalomhoz, együttműködnek a helyi gondok (foglalkoztatás, intézményfejlesztés) megoldásában, a gazdaságfejlesztésben Az együttműködési csoportosulások (klaszterek) típusai: 1. iparági klaszter: egy értéknövelő termelési (ellátási) láncban egymáshoz erősen és kölcsönösen kapcsolódó vállalatok hálózata, amely kiegészül szolgáltatókkal, egyéb intézményekkel. Itt nem feltétel a lokalitás, inkább a nemzetgazdaságon belül lényeges húzóágazatok tartoznak ide. Ez a felfogás főleg a kisebb országban érvényes (Holl, Finn). a. megaklaszter: olyan iparági csomópont, amelyhez gazdasági tevékenységek széles köre kapcsolódik, a nemzetgazdaság egészét meghatározzák (Finnországban a telekommunikáció, Görögországban a turizmus, Svájcban a pénzügyi ágazat) b. mezoklaszter: egy adott iparág versengő vállalataiból és értékláncrendszereikből, kapcsolódó intézményekből áll (kerámiaipar, bútoripar, tejipar) c. mikroklaszter: egy adott iparághoz tartozó egy-két vállalat hálózatát jelenti (massachusettsi egészségügyi halmaz – kórházak, szállodák, fürdők, gyógyszalonok, berendezésgyártók, gyógynövényüzletek, éttermek…) 2. regionális klaszter: a térségi bázis kiterjedése a megkülönböztető ismérv, a kapcsolatok vonzáskörzetet adnak. A térben formálódó csomópontok a alkotják. A tipizálás is a térbeli kiterjedtség alapján történik. a. makroklaszter: térségi bázisa egy egész ország, az iparág versenyző vállalatai, beszállítói megtalálhatók minden régióban b. regionális klaszter: az iparág versengő vállalatai és kapcsolódó intézményei földrajzilag egy adott térségben csoportosulnak, térségi bázisuk egy régió, egy nagváros és vonzáskörzete c. lokális klaszter: egy településen, egy lokális térségben (munkaerő-vonzáskörzet, ingázási övezetben) működik, főleg kis- és középvállalkozások között. Az együttműködési csoportosulások (klaszterek) általános elméleti modellje 1. A klaszter magját az iparág versengő vállalatai, a kulcsvállalatok és hálózatai alkotják. A belföldi verseny nélkülözhetetlen, a helyi hálózatok (beszállítók és kapcsolódó intézmények) meghatározóak, mert mindkettő versenyelőnyöket jelent. 2. Az iparág igényeit kielégítő üzleti partnerek, kiszolgáló iparágak jelenléte a hazai bázisban. Az eszközök beszállítóitól a kutatási megbízásokat teljesítő cégekig. Nem napi, inkább eseti együttműködésekről van szó. 3. A hasonló technológiát és hasonló képzettségű munkaerőt alkalmazó kapcsolódó iparágak jelenléte, amelyek tudása és tapasztalatai a vállalatok számára hasznosíthatók. Nem versenytársak, különböző termékpiacokon ténykednek, ezért hajlandók a tudáscserében együttműködni. Előny származik az egymást kiegészítő termékek előállításának, forgalmazásának összehangolásából. 4. Támogató és szolgáltató (nem üzleti) intézmények jelenléte. Képzés, minőség-ellenőrzés, szabványok hitelesítése. Alapkutatásokat folytatnak, közös szolgáltatásokat nyújtanak, amit az iparág vállalatai egyenként csak jóval nagyobb ráfordítással tudnának létrehozni. Az együttműködési csoportosulások (klaszterek) előnyei 1. A termelékenység növekedése, versenyképesség javulása. A munkavállalók és beszállítók jobb elérhetősége, közjavak hatékony felhasználása. 2. A fejlesztési igények teljesítése, a gyors alkalmazkodás 3. Új vállalatok megjelenése a piaci résekben.
48
REGIONÁLIS MAKROÖKONÓMIA A termelési tényezők regionális mobilitása 1. Fejlődés és növekedés regionális vetületben A regionális gazdaság fejlődésén minőségi átalakulást értünk, amelynek révén a regionális gazdaság működési körülményei javulnak, versenyképessége növekszik. – gazdasági szerkezet átalakulása o fejlett technológiával rendelkező vállalkozások megjelenése o a gazdasági kapcsolatok bővülése o beszállítói hálózat szélesedése – a gazdaság működését szolgáló feltételrendszer átalakulása o úthálózat javulása o közszolgáltatások bővülése (oktatás, képzés) o a közügyek intézésének javulása o a településkörnyezet változása A növekedés mennyiségi változás. A növekedés tényezői és mérőszámai: 1. népesség [létszám (természetes szaporodás, tényleges szaporodás), összetétel (nemek, életkor, iskolázottság, foglalkozás szerint), vándorlás mértéke] 2. természeti erőforrások [mennyiségi mutatókkal írhatók le a természet értékei] 3. befektetések [nagyságát a beruházásokkal lehet meghatározni (befolyásolja a műszaki színvonal, a termékek életgörbéje, munkaerőigénye)], 4. technológia [nehezen mérhető, pl. a technológia életkorával, de a megújuló képességet, az újdonságokra való hajlandóságot (innováció) még kevésbé lehet mérni.] A növekedés mennyiségi változásainak sorozata minőségi átrendezést eredményezhet. A változások elemeit ki lehet mutatni, de szokásosan összevont mérőszámmal, a nemzeti jövedelemmel mérjük (GDP). A nemzeti jövedelem (GDP) mérése A területi szintű hazai termék a gazdasági tevékenységből származó javak és szolgáltatások pénzértékének egy lehetséges mérése. A bruttó hazai termék (GDP) egy ország megtelepült egységei által, egy évben előállított, végső felhasználásra kerülő anyagi javak és szolgáltatások összessége. Területi szemléletű, egy terület (ország, régió) határain belül ad értéket. Vagyis a GDP olyan mutatószám, amely egy ország nemzetgazdaságának termelési eredményét méri. A GDP kalkulációjába kizárólag csak a végső felhasználásra kerülő termékek kerülnek. Vagyis azokat a közbülső javakat, amelyekből a végső javak készülnek, nem veszik figyelembe. Például a GDP kalkulációjába be kell vonni a kenyér értékét, míg a kenyér alapanyagait (búza, liszt) nem vehetik számításba. A számítás adatainak köre: 1. a gazdasági tevékenységből származó haszon- és munkajövedelmek mértéke 2. a fogyasztási és beruházási kiadások összege 3. a különféle gazdasági ágak termelésének pénzben kifejezett nagysága 49
A KSH 1994-ben végezte el először a megyei megosztás becslését, majd a 7 tervezési régióra is kiszámították. Az alkalmazott adatállományok: APEH, MNB, PM, PSZÁF, VPOP. A regionális megosztást a termelés oldaláról becsülik meg. A bruttó hozzáadott érték megyékre, régiókra történő felosztása gazdasági szektoronként történik. A hasonló típusú gazdasági magatartást mutató szervezeti egységek alkotják a szektorokat: szervezeti egység nem pénzügyi vállalatok pénzügyi vállalatok kormányzat háztartások háztartásokat segítő nonprofit intézmények
adatforrás társasági adóbevallás adóbevallás, a PSZÁF-tól átvett mérleg- és eredménykimutatás-adatok bruttó munkajövedelmek és az értékcsökkenés összege egyéni vállalkozások adóbevallása, a magánlakások becsült bérleti díjai, a háztartások saját fogyasztásra történő, nem piaci termelése nem nyereségérdekelt civil szervezetek hozzáadott értéke
A regionális növekedést befolyásoló tényezők: – belső gazdasági tényezők: a keresleti oldal és a kínálati oldal tényezői – külső, gazdaságon kívüli tényezők: o térszerkezet, településhálózat (nagyváros jelenléte) o gazdasági szerkezet (agglomerálódási fok) o infrastrukturális felszereltség (lakásépítés, útépítés), intézményrendszer o környezet állapota o az ország politikai rendszere, a gazdaságpolitika, a termelt jövedelem el- vagy visszaáramlása o társadalomszerkezet (befolyásolja az újdonságok alkalmazását – fogyasztását) 2. Az egyes növekedési tényezők szerepe a regionális fejlődésben A munkaerő régiók közötti mobilitása A munkának mint termelési tényezőnek a változása függ a népesség számától (természetes szaporodás SZ-H), valamint a vándorlástól (tényleges szaporodás Be-Ki) a munkaerő-kínálattól (kor, nem, iskolázottság, munkaképesség). A munkanélküliség aránya: munkanélküliek száma / foglalkoztatottak + munkanélküliek (gazdaságilag aktív népesség) x 100 (%) A munkaerő térbeli mozgása 1. a vándorlás: a lakóhely is megváltozik (belső-külső) (állandó-időszakos) (távoli-közeli) (településtípus) (egyéni-családos-tömeges) (önkéntes-kényszerített) 2. az ingázás: a lakóhely nem változik (belső-külső) (állandó-időszakos) (távoli-közeli) (településtípus) (egyéni-családos-tömeges) (önkéntes-kényszerített) Taszító és vonzó hatások érik az egyént származási/kibocsátási helyén. A tér egy adott helyén minél nagyobb az elégedetlenség a munka- és életkörülményekkel és minél nagyobbak a haszonkülönbségek, annál nagyobb a térbeli mozgás valószínűsége. haszonkülönbségek – jövedelmek, bérszínvonal – létfenntartási költségek – foglalkoztatási szerkezet – rendelkezésre álló munkahelyek 50
– – – – –
vállalkozási potenciál városiasodás foka lakáshelyzet kulturális és szociális háttérágazatok kiépítettsége elérhető társadalmi pozíció
A távolság és a vándorlás A népesség vándorlását jelentősen befolyásolja a munkaalkalmak közötti távolság. A távolság fogalmának összetevői: térbeliség az áthidalással járó költség (közlekedés, lakás, önfenntartás) A vándorlás mértékét a gravitációs vagy egymásra hatási modellel nem lehet közvetlenül kiszámítani a sokféle egyéb hatás megléte miatt. Pl. nem elegendő magyarázó ok a népesség tömörülése, annak nagysága, minőségi ismérvek nélkül. Az egyszerű földrajzi távolság sem fejezi ki a jelentkező költségeket, ráfordításokat (idő, pénz, fáradság). Van olyan gazdasági modell (Lowry 1966), amelyben a vándorlás okai és a távolság együttesen jelennek meg. A kiindulópont az, hogy a munkaerő a magasabb munkanélküliséggel sújtott területről az alacsonyabb munkanélküliséggel bíró régióba áramlik, valamint az alacsonyabb bérszínvonalú régióból a magasabb bért kínáló térségekbe. Hosszú távon a bérek a régiók között kiegyenlítik egymást. A távolság jelentősen befolyásolja az információ-áramlást, mert a távolabbi helyekről bizonytalan információk érkezhetnek. A távolsági hatásoknál számolni kell a társadalmi tényezőkkel is. Kulturális, vallási, nyelvi, életmódbeli különbségek (városi-falusi). Ez az oka annak, hogy az országon belüli vándorlások a nagyobb mértékűek. A vándorlást fékezi, hogy a gazdasági távolság is befolyásoló tényező. A kibocsátó régióban a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt alacsonyak az ingatlanárak, túlkínálat van belőlük, értékesítésük nagy veszteséggel jár. A célrégióban viszont fordított a helyzet. A migráció hatása a regionális fejlődésre A periférikus származási/kibocsátási régióban a kivándorlás következtében a helyi önkormányzatoknál csökkennek a szociális költségek, felszabadulnak más célra pénzforrások. Helyettesíthető-e az elvándorlók termelési teljesítménye technológia-fejlesztéssel? Az ilyen helyettesíthetőség akkor lehetséges, ha a munkaerő képzettsége alacsony. A magasan képzett munkaerő nehezebben pótolható beruházás révén. A hátrányos helyzetű régiókra nem jellemző, hogy gazdasági szerkezetükben magas tőkeigényű, magas technológiájú termékek jelenjenek meg. Itt alacsonyabb technológiai szint és nagyobb élőmunkát foglalkoztató ágazatok vannak jelen. A periférikus térségekben a munkahelyek annál inkább veszélyeztetettek, minél magasabb az elvándorlók szakképzettségi szintje. Viszont a visszatelepülők innovatívan tudják hasznosítani megszerzett ismereteiket. Gyakori, hogy a családtagok a származási régióban maradnak, és ellátásukat a kivándorlók pénzátutalással segítik. Ezzel a fogyasztást ösztönzik. Nehezen lehet megtudni, hogy az átutalások kiváltanak-e beruházásokat. Információs hatások: a kivándorlók a fogyasztási javakon keresztül termelési, fogyasztási újdonságokat közvetítenek. Ezek új készségekben, értékek átvételében, életmódmintákban, szervezeti modellekben jelenhetnek meg. A kivándorlók megkönnyítik az újabb kivándorlást, a hazatelepülők ismereteikkel segítik a kapcsolatok alakítását. A vándorlás célrégiói a nagyvárosi – gazdasági agglomerációk, ahol jobb munkahelyet találhatnak. 51
A fejlett célrégióban is fölmerülnek kérdések: miként hatnak a migránsok a termelésre, a régió további fejlődésére. – a bevándorlók által kiváltott termelés növeli a termelési potenciált, az össztermelés növekedni fog – a magasabb képzettségűeket alkalmazzák nagyobb arányban – a képzési költségek megtakaríthatók az önkormányzat számára – további fejlettebb technológiát lehet telepíteni, magasabb termelékenységet lehet elérni – kumulatív (összegződő, egymást erősítő) hatások figyelhetők meg – nagyobb tömegű munkaerő versenyez a munkahelyekért – túlnyomórészt fiatal munkaerő jelenik meg bevándorlóként – bizonyos háttérágazatok túlterhelődnek (óvoda, iskola) – új szükségletek keletkeznek, amelyek a származási régió javaira irányulnak, új piacok teremtődnek – befolyásolhatják a célrégió lakosságának értékítéletét (áruk, szolgáltatások kínálata) – idegenfogalom indulhat meg – a bevándorlás konfliktusokat eredményez o munkahely, lakás, szolgáltatások o kulturális konfliktusok – integráció: személyek, csoportok az adott társadalom szerkezetének részévé válnak – asszimiláció: az adott társadalom kulturális dimenziójának is a részeivé válnak, teljes befogadás – ha nem sikerül az integráció, szegregálódhatnak, gettósodhatnak – a tartós kulturális elkülönülés kisebbségek létrejöttét eredményezi 3. A tőkemobilitás A tőkemozgás szigorúan gazdasági tényezőkkel magyarázható. A tőkepiac az ipari államokban teljesen intézményesült, a tőkeforrások és a beruházási javak azonnal rendelkezésre állnak. A bankrendszer közvetítésével a piaci verseny szabályai szerint a tőke minden vállalkozó számára rendelkezésre áll. 1. A tőke az alacsony jövedelmű régióból a magasabb jövedelmű régió felé áramlik. Ennek következtében egyensúly jön létre, a tőkehozamok regionális rátái kiegyenlítik egymást (neoklasszikus tan). 2. A tőkeáramlás regionális összefüggései mások. A tőkemobilitásra ható tényezők A tőke nem teljesen mobil. A mobilitás a tőke megjelenési formájától, állapotától függ. A földhöz kapcsolódó tőke kimondottan mozdíthatatlan. Az ipari üzemeknél is nehézséget jelent a termelő kapacitások áthelyezése. Kormányzati támogatásokkal szokták segíteni, vagy a termelés súlyos veszélyeztetésekor kényszerülnek többletköltség viselésére. o Van példa arra, hogy az állótőkét (a kevésbé korszerű állóeszközöket) áthelyezik kevésbé fejlett régióba. Közben a központi régióban fejlett technológiával korszerűbb termékeket állítanak elő. Az új beruházások esetében is számolni kell korlátozó tényezőkkel. o Új tőkejavakat már meglévő telephelyre érdemes beruházni, hogy növelje a termelés eredményét. o A vállalkozók előnyben részesítik a saját vállalkozásba történő beruházásokat 52
o A kommunikációs, az infrastrukturális és intézményi rendszerek hiányosságai, a beszállítók pontatlansága, a munkaerő fegyelmezetlensége, az állami támogatások mértéke, stb. akadályozó tényezők. o A külföldi működő tőke magyarországi terjedését az jellemzi, hogy annak döntő hányada a fővárosban és a központi régióban összpontosul. A polarizációs elméletek szerint nem következik be az egyensúly, sőt jelentősen nőnek a régiók közötti különbségek. o Az agglomerációs előnyök miatt megnő a város vonzereje, mások is ide telepszenek. Az lesz a következménye, hogy növekedni fognak az egy főre jutó jövedelmek, és a térségek közti különbségek. 4. A termelési tényezők kölcsönös kapcsolata A regionális fejlődésre eltérően hat a munka, a tőke (ezek a tér egy pontján vethetők be) és a technikai haladás (a tér több pontján is megjelenik). A munka, a tőke kiáramlása csökkenti a termelési potenciált a kibocsátó régióban, visszafogó hatása van. A technikai haladás exportja nem vált ki negatív hatásokat, sőt a tudás átadása újabb bevételek forrása lehet, a régió versenyképessége javul, kevesebb ráfordításra lesz szükség egy-egy termék előállításához. Ha egy régióban magasabb a fejlettség és munkaerőhiány van, akkor munkamegtakarító fejlesztéseket dolgoznak ki és vezetnek be. Ha egy régióban alacsonyabb a fejlettségi szint, tőkehiány és munkaerő-fölösleg van, akkor itt a technikai újítások bevezetése tovább növeli a munkaerő-fölösleget. A különféle termelési tényezők kombinációja meghatározza a régiók gazdasági növekedését. Döntő jelentőségű tényezők: az adott térség gazdasági feltételei (ágazati szerkezet, gazdasági kapcsolatok, szakképzettség, termelési infrastruktúra), a technikai színvonal. Egy régió növekedése gyorsabb és eredményesebb lehet, ha egy-két gazdasági ágazatban magas a technikai színvonal. A régiók közötti kereskedelem Minél kisebb a termelési tényezők mobilitása, annál nagyobb szerepet kap a régiók közötti kereskedelem (áruk és szolgáltatások közvetítése, szállítása). A kereskedelem okai: az egyik régióban megtermelt vagy rendelkezésre álló javak kínálata nagyobb, mint a belső kereslet o a másik régióban kereslet jelentkezik a termékek iránt o egy régióban bizonyos termékek tartósan nem állnak rendelkezésre a természeti adottságok következtében, ezekből behozatalra szorul o vannak javak, amelyek csak átmenetileg nem állnak rendelkezésre (termeléskiesés, sztrájk) A kereskedelem oka, hogy a javak között árkülönbségek vannak, ezért termékeket kivisz, illetve behoz a régióba, áruktól függően. Az árak különbségét a kereslet és a költségek eltéréseivel magyarázhatjuk. A kereslet különbözőségeit befolyásolják a természeti viszonyok, az egy főre jutó jövedelem, a fogyasztási szokások, a termelés szerkezete, stb. A 53
termelési költségek eltéréseinek oka lehet a termelési tényezőkkel való ellátottság különbségei, a termelékenységben meglévő különbségek. A kereskedelem oka, hogy a kereslet egyre sokszínűbb, a gyártók igyekeznek széles termékskálát előállítani-kínálni. A piacaikat igyekeznek kiszélesíteni, emiatt a piacok átfedik egymást, megjelennek a piacon a rokon, vagy helyettesítő termékek. Javul a vásárlók választási lehetősége. Hat az árakra, a minőségre. A kereskedelem egyre nagyobb lehetőséget biztosít a javak áramlásának, de mozgását több tényező akadályozza: kereskedelem korlátozása állami eszközökkel, hazai termelés ösztönzése a távolság nehezíti az árukapcsolatokat, a jelentős szállítási költségeket magas áron eladható termékekkel lehet kiegyenlíteni.
54
A regionális gazdasági növekedés elméletei Egy-egy régió fejlődését, gazdaságának növekedését külső és belső tényezők befolyásolják. Nem lehet egyetlen tényezőt vagy éppen tényezőcsoportot kiemelni. Ennek megfelelően nem egy, hanem számos elmélet kísérli meg értelmezni és magyarázni a regionális növekedést, az azokat meghatározó faktorokat. A regionális növekedés mérőszámai: 1. a termelés (kibocsátás) növekedése – a kibocsátás-növekedés a régió gazdasági teljesítményét kifejező mutató. Mértéke attól függ, milyen mértékben vonzza az adott régió a tőkét és a munkát más régióból. 2. az egy foglalkoztatottra jutó termelés (kibocsátás) növekedése – a régió versenyképességének mérőszáma, a termelékenység változását jelzi. 3. az egy főre (lakosra) jutó termelés (kibocsátás) növekedése – a gazdasági jólét kifejezője. Mérési módszerek: Hoover-index: azt mutatja meg, hogy a társadalmi-gazdasági jelenség mennyiségének hány százalékát kell a területegységek között átcsoportosítanunk ahhoz, hogy területi megoszlása a másik jellemzőével azonos legyen. Pl. a népesség területi eloszlását lehet összevetni. Robin Hood-index: A népesség és a jövedelem területi eloszlását vetjük össze. Az összjövedelemnek hány százalékát kell az átlag feletti jövedelemmel rendelkezőktől (gazdagoktól) elvonni, majd ezt az átlag alatti jövedelemmel rendelkezőknek (szegényeknek) átadni. A jövedelmekben fennálló különbségek kiegyenlítésének feladatát leghatékonyabban a jövedelmi mobilitás, a térbeli migráció, a közösségi költségvetés (EU) tudja ellátni. 1. A neoklasszikus elmélet A neoklasszikus regionális növekedési elmélet kiinduló tétele az, hogy a különféle termelési tényezők közötti eltérések éppen mobilitásuk révén egyenlítődnek ki, azaz a régiók közötti jövedelmi különbségek alapvetően a kiegyenlítődés irányába hatnak, mert a tőke a magas munkabérrel rendelkező régiókból az alacsonyabbak felé áramlik, a foglalkoztatottak meg fordítva. Ez egyenlíti ki a régiók közötti különbséget. Richardson szerint, aki a régiók közötti tényezők mobilitásának elméleteként értelmezte ezt a növekedési teóriát, a következő feltételekből indul ki: teljes foglalkoztatottság, a verseny szabadsága, a termelési tényezők akadálytalan áramlása, a régiók közötti szállítási költségek elhanyagolható értéke, az összes régióban közel azonos a termelési szerkezet, az egyes termelési tényezőket a határtermékük szerint értékelik a piacon, a bérszínvonal és a tőke hozadékának nagysága a termelési tényezők elhasználásának mértékétől függ. A termelési tényezők ellentétes mozgásának hatására a regionális különbségek mérséklődnek, így az egyes térségekben a jövedelmek folyamatosan közelítenek egymáshoz. A régiók közötti tőkemozgások nagyságát a befektetések és a megtakarítások összehasonlításával lehet meghatározni. A regionális rendszer akkor kerül egyensúlyba, ha az összes befektetés azonos az összes megtakarítással. 55
Bírálat: A neoklasszikus nemzetgazdasági modellekből került levezetésre a kisebb területegységre vonatkozó regionális növekedési modell. Míg a nemzetgazdaság zártabb rendszerében jól értelmezhető és jobban magyarázható a teljes foglalkoztatás, a szabad verseny, vagy a termelési tényezők közötti korlátlan mobilitás, addig a regionális dimenzióban ezek az összefüggések nehezen írhatók le. A termelési tényezők kihasználásában jelentős eltérések vannak az egyes régiókban, vagy éppen a térségi piacon lévő oligopóliumok és monopóliumok számos gazdasági ágazatban akadályozzák a tényezők korlátlan és szabad áramlását. A tőke és a munkaerő mozgása sem magyarázható a bérszínvonal és a tőkehozadékok eltérő különbségeivel. A vizsgálatok éppen azt bizonyították, hogy a munkaerő migrációját nem egyszerűen a reálbérekben meglévő különbségek motiválják, hanem olyan kiegészítő tényezőktől függnek, mint a munkahely kínálata, annak szerkezete, a létfenntartási költségek nagysága, a városiasodás foka, a lakásárak és a bérleti díjak nagysága, vagy éppen a szabadidő eltöltésének lehetőségei, sőt az elérhető társadalmi pozíció jellege. A neoklasszikusnak mondott elgondolások napjainkig terjedően jelen vannak a regionális fejlődésről szóló elemzésekben, más és más tényezőket emelve ki a valóság sokszínűségéből. Így például véleményt mondnak a regionális konvergencia (utolérés) és divergencia (leszakadás) lehetőségeiről is. A neoklasszikus elgondolások szerint a technikai haladás bekapcsolásával a regionális gazdaságok növekedése kiegyenlítődhet, mert a fejlett technika bárhol megtelepíthető. Ehhez kapcsolódik a neoklasszikus utolérési elmélet: egy fejletlen régió – ha megfelelő idő és intézményrendszer áll rendelkezésre – képes felzárkózni néhány technológiai újítás bevezetésével. Példa az EÁ, ahol az un. napfényes államok (Kalifornia, Texas) innovációból való részesedése az 1940-es 20% alatti szintről az 1990-es évekre 40% fölöttire növelték. Az újítások elterjedése a kormányzati támogatás (infrastruktúra, oktatás, kutatás) és a piaci mechanizmus közös eredménye volt. De: A technológiai utolérést számos tényező akadályozza: az új technológia megjelenése gyorsabb növekedést eredményezhet, de ezt a dinamikát meg kell őrizni. Ennek feltételei a kevésbé fejlett régiókban nem biztosítottak. Magasabb munkakultúra, színvonalas közlekedési és közlési hálózat, gazdasági szolgáltatások (bankhálózat) és humán szolgáltatások folyamatos megléte szükséges. Meg kell teremteni a technológiai ismeretek bővítésének, megújításának, az új ismeretek befogadásának feltételeit: oktatás (iskolarendszerű), képzés (szakmai programok), intézményrendszer (kkv-bázis, telephelyi feltételek). A neoklasszikus modell leggyengébb pontja, hogy az összes tényezőről azt feltételezi, hogy azok abszolút mobilak a régiók között. A munka hatékonyságában meglévő regionális különbség a tőke/munka arányban is meglévő különbségnek megfelelően alakul. Az elmélet szerint hosszú távon bármilyen különbség eltűnik, mert a tőke és a munka abba a régióba megy, ahol a legnagyobb megtérülés biztosított. Nem ad magyarázatot arra, hogy miért vannak hosszú távon is regionális különbségek a munka hatékonyságában. Nagy jelentőséget tulajdonít a technológiának, de valóságosan a munka hatékonyságában fennálló különbségek magyarázatában a technológia nem játszik szerepet. A tényezők régiók közötti abszolút mobilitását feltételezi, szerinte a legmodernebb technika az összes régióban egyszerre rendelkezésre áll. Ez csak addig érvényes, amíg a mobilitás teljes mértékben megvalósul, egyébként összeomlik a tan. A neoliberális tan alapvető kérdése, hogyan érkezik a 56
technológia a gazdaságba, milyen tényezők befolyásolják a termelőrendszerbe való beépülésének sebességét. A legújabb technológia az új termékeken és termelési módszereken keresztül kerül a gazdaságba. A technológiaszintet a régióban megtalálható tőkeállomány fogja meghatározni. Humán tőke A gazdasági növekedés kulcstényezője. a humán tőke (a képzettség) szintje határozza meg az új technológia gazdaságba integrálásának képességét – befogadás a szellemi tőke minősége határozza meg, hogy egy régió mennyire képes új, saját technológiát fejleszteni. – fejlesztés Feltétel: a jó intézményrendszer és a jó környezet (a kollektív tanulási folyamatot segíti az ismeretek gyors terjedése). A magasan képzett emberek területi csoportosulása miatt a földrajzi közelség révén gyorsan értesülnek egymás eredményeiről, még gyorsabb tudás- és ötletáramlás jön létre. Új termékek és termelési eljárások keletkeznek, ami növeli a munkaerő hatékonyságát. A szellemi tőkére való tekintettel kétféle technikai fejlődést különböztetnek meg: tárgyiasult technikai fejlődés: a technológia beépül a tőkejavakba. A megvásárolt termékekkel hozzájut a beépített ismeretekhez. A régió technológiai szintje a tőke felhasználástól függ. A humán tőkével kevésbé ellátott régiókba a rutin tevékenységekre fognak szakosodni. Függenek a más régióból megvásárol technikai újdonságoktól. Csak a tárgyiasult technológiák megszerzésében bízhatnak, mert újdonság létrehozására nem képesek. nem tárgyiasult technikai fejlődést: független a tőke állományától, ez adja a régiók közötti tényleges különbségeket, az egyenlőtlenséget. A leginkább tudásban gazdag és újításokra nyitott régiókban jelenik meg, ezek idézik elő az egyenlőtlenséget. A tudásban gazdag régiók a kreativitást igénylő tevékenységekre összpontosítanak (K+F, kutatóintézetek, magas színvonalú szolgáltatások). Itt születnek olyan új ötletek, amelyek beépülnek az új termékekbe és eljárásokba. A valóságban a fejlett ipari országokban nagyon lassú a regionális kiegyenlítődés. A jövedelmek magas szóródása az oka, hogy az európai régiók között a jövedelem-kiegyenlítődés lelassult. 2. A területi növekedési elméletek KEYNES után Keynes (1936) vizsgálta a beruházások hatását a jövedelmekre, s megállapította, hogy az összkereslet növekedését a befektetéseknek a megtakarítási rátához való aránya határozza meg. Egy beruházásnak és az általa gerjesztett más beruházások következtében fellépő jövedelem-növekedés jelentősen meghaladhatja a beruházás összegét. A közgazdászok összekapcsolják a jövedelmeket a kapacitásokkal, s megállapítják, hogy a gazdaságban akkor van egyensúly, ha az összkereslet ugyanolyan mértékben növekszik, mint a termelési kapacitás. Mindez akkor következik be, amikor a beruházások jövedelmi és kapacitás hatása egymással megegyezik. A komplementer (kiegészítő, pótlólagos) hatás kidolgozásakor arra a következtetésre jutottak, hogy minden beruházásnak előrecsatoló hatása van, amely a termékeknek a kapcsolódó ágazatokban történő további feldolgozása miatt következik be. Ugyanakkor vannak visszacsatoló hatásai is, amelyek a beruházáshoz és az általa megindított termeléshez szükséges áruk, szolgáltatások iránti keresletben érvényesülnek. Egy tejüzem telepítésének előrecsatoló hatása a tejfelhasználás (pl. ízesített 57
joghurtok) növelése, míg visszacsatoló hatása a szarvasmarha-állomány bővítése, vagy a csomagolóanyagok gyártókapacitásának fokozása. A komplementer hatás érvényesülhet a kereslet növekedésében, hiszen a beruházás következményeként keletkezett jövedelmek fokozzák az áruk és a szolgáltatások iránti keresletet, ami viszont további befektetéseket válthat ki. Beszélhetünk technológiai komplementer hatásról is, hiszen egy korszerű üzem telepítése hozzájárulhat a munkaerőállomány képzettségének növeléséhez, s ezáltal újdonságfogadási képességének bővítéséhez, ami például kapcsolódó kisüzemek létrehozását eredményezheti. A beruházások egy-egy térségben hatnak az infrastrukturális ellátottságra, a települések felszereltségére, intézményi ellátottságára, így az államtól és a helyi kormányzatoktól újabb befektetéseket válthatnak ki, amelyek azután ismét serkentőleg hatnak a kapacitásokra, a jövedelmekre, s komplementer effektusaik révén további növekedési folyamatokat indíthatnak meg. A telephelyelmélet és a gazdasági növekedés értelmezésének összekapcsolása lehetőséget nyújt arra, hogy a jövedelmi, kapacitás és komplementer hatásoknak térben érvényesülő következményeit megvizsgáljuk. Kimutatható, hogy egy beruházás gazdasági serkentő hatása a telephelyen a legélénkebb, majd attól távolodva fokozatos csökkenését regisztrálhatjuk. A hatótávolság függ az adott hely vonzáskörzetétől, vagyis a lakosságnak attól a késztetésétől, hogy túltegye magát a lakóhely és a telephely közötti távolságtól, továbbá a közlekedési hálózattól, azok eszközeitől, minőségétől. A fenti három hatás időbeli és térbeli viszonyát az jellemzi, hogy, a kapacitások hosszú távon vannak jelen egy térségben, de azok koncentráltan jelentkeznek egy településen, míg a jövedelmi hatások rövid távon érvényesülnek, de térben már jobban szétterülnek. Végül a komplementer hatások mind időben, mind térben erőteljesebben terjednek, következményeik komplexen érvényesülnek a regionális gazdaságban. A beruházások területi eloszlása, valamint az ezek által kiváltott jövedelmi és komplementer hatások jelentős területi különbségeket eredményezhetnek, így létrejöhetnek növekedési, erőforrásvesztő és stagnáló térségek. A növekedési régióra az a jellemző, hogy a lakosság jövedelmi szintje meghaladja az országos átlagot, a fejlődés dinamikus, a befektetések volumene folyamatosan emelkedik, a lokális iparban számottevő az exporttöbblet, a régió gazdasági potenciálja a termelési tényezők folyamatos beáramlását eredményezi. Az erőforrásvesztő régiókban viszont a gazdasági potenciál fokozatosan zsugorodik, a termelés volumene csökken, az ipari beruházások visszaesnek, valamint a mobil termelési tényezők kiáramlanak a térségből. A munkaerő elvándorlása szelektíven megy végbe, elsőként a fiatal, innovatív és aktív népesség vándorol el. A stagnáló régiók megrekedtek a már elért fejlődési állapotban. Ebben az esetben beszélhetünk stacioner és közömbös térségekről. Az előbbiek olyan ipari területek, ahol a pozitív és a negatív hatások egyaránt jelen vannak, míg az utóbbiak nem érintettek az ipar átalakító hatásaitól. A regionális különbségek a nemzetgazdaság fejlettségétől függnek. Az iparosítás kezdeti szakaszában az egyes beruházások jövedelmi, kapacitás és komplementer hatásai egy-egy térségben koncentrálódnak. Az eszközök és a hatások kölcsönös rendszere - pl. az agglomerációs előnyök megjelenése – tovább erősítik a tömörülési folyamatokat. Hosszú távon azonban a különféle politikai meggondolások (pl. területi különbségek artikulációja), a gazdasági következmények (pl. újabb kapacitások kiépítése, piaci helyzet változása), de a társadalmi effektusok (pl. környezetvédelem) miatt is regionális politikai intézkedések születnek az erőforrásvesztő és stacioner térségek fejlesztésére. A hosszú távú fejlődés során tehát megkezdődik a kiegyenlítés a térségek között, megindul a különféle, de döntően állami eszközökkel az erőforrások átterelése a fejletlen és stagnáló térségekbe, s ezzel a jövedelmezőségi és a komplementer hatások gerjesztése.
58
3. Az exportbázis elmélet Az elmélet kidolgozása az 1960-as évekre esett, ekkor a gazdaságfejlesztés alapkérdése az volt, hogyan épüljenek ki azok a húzóágazatok, amelyek nagy volumenű exporttal serkenthetik a gazdaság növekedését. Az államnak jelentős szerepet szántak ebben a gazdaságpolitikában, a beruházások támogatásának szükségessége miatt. Az 1970-es években az infrastruktúra kiépítése és működtetése került a középpontba, amivel az állam a gazdasági folyamatok közvetlen résztvevője lett. Az exportbázis elmélet abból indul ki, hogy egy régió gazdasági növekedése döntően az exportra termelő ágazatok fejlődésétől függ, vagyis a fejlesztés meghatározó forrása a régió gazdasága iránt jelentkező régiók közötti (interregionális) kereslet. A modell úgy írja le, hogy egy régióban a korlátozottan rendelkezésre álló nyersanyagok exportja a magasabb fejlettségű térségek felé teremtheti meg a gazdasági fejlődés alapját. Hiszen az exportból keletkezett bevételek részben az infrastruktúra fejlesztésére, részben pedig az exportbázis kiszélesítésére és annak termelési feltételei javítására szolgálnak. Mindezekhez beruházási eszközöket és különféle szolgáltatásokat a régión kívüli piacról szereznek be, de a regionális piacon is keresletet indukál az export fokozása (pl. helyi beszállítók). Az exportra termelő ágazatokban külső és belső megtakarítások jönnek létre, amelyek aztán gyorsítják a növekedési folyamatokat. A keletkező jövedelmek növekedése olyan ágazatok letelepedését eredményezik, amelyek a regionális piacok ellátását szélesítik. A térségi keresletre épülő üzemek növelik a belső megtakarításokat, ami fokozza a regionális ipar versenyképességét, döntően a régión kívüli piacokon, egyben lehetővé teszi az exportstruktúra tágítását. Az exportbázis diverzifikációs folyamatainak következtében a régió jövedelme erőteljesen emelkedik. Ezek a növekedési mechanizmusok - éppen a térségek eltérő gazdasági adottságai miatt - hosszú távon területi kiegyenlítődéshez vezetnek. Az exportbázis kiszélesítésével megindul a régión belül a jövedelmek körforgása. Ezeknek egy része a térségen kívül realizálódik, illetve az exportágazatokban jelentkező áru és szolgáltatások importjának fedezését biztosítja. Másik része viszont a régióban marad, és a térségen belüli áruk, szolgáltatások beszerzésére fordítják, emelve ezzel a regionális gazdaság termelését, annak jövedelmezőségét. A regionális ellátást szolgáló ágazatok jövedelmének egy része az import javak és a szolgáltatások beszerzését, valamint a regionális áruk, továbbá a szolgáltatások felhasználását szolgálják. Ennek következtében a regionális gazdaság ágazatainak termelése, jövedelme növekszik, s a régión belül olyan gerjesztő (multiplikátor) hatások indulnak meg, amelyek az újabb és újabb pótlólagos jövedelmeket eredményeznek. Az exportbázis elmélet fontos eszköze a lokális-regionális piacok vizsgálatának, egyben a régiókutatásnak, hiszen a regionális gazdaságban különbséget kell tenni exportra termelő, s ezáltal exporttevékenységekből jövedelmet élvező ágazatok (bázis szektor) és a lokális-regionális piacot ellátó ágazatok (nem bázis szektor) között. A bázis szektor ágazatai a régión kívüli gazdaság számára termelnek, de a beáramló jövedelemmel megtermelik az alapját a régió gazdasági fejlődésének, s egyben a lokális-regionális kereslet kiszélesedésének. A nem bázis szektor ágazatai viszont éppen a lokális regionális piac számára állítanak elő javakat és szolgáltatásokat, gazdasági helyzetük a bázis szektor ágazataitól függ, de éppen a multiplikátor hatás alapján visszahatnak a bázis szektor ágazataira. Bírálatok: 1. Az elmélet a gazdasági növekedés forrását a régiók közötti kereskedelemben határozza meg. A régiók közötti munkamegosztás révén a régióból való kivitel fokozásával valósulnak meg a jövedelmek. A súlypont az illető régióban termelt termékek iránti keresleten van. Viszont nem veszi figyelembe a régión belüli növekedési hatásokat, amelyek a piac belső mozgásából származnak, nem számol a helyi befektetőkkel, a fogyasztás változó 59
szerkezetével, az állami kiadások regionális gazdasági szerepével, a műszaki fejlesztés serkentő hatásával. 2. A modellben föllelhető a jövedelmi körforgás. Azonban nem lehet a gazdaságban az egyoldalú függésből kiindulni, az ágazatok között kölcsönös kapcsolati rendszerek alakulnak ki. Ezek mind a lokális, mind a regionális piacoktól függenek. 3. Az exportbázis-elméletek gyakorlati alkalmazása sok akadályba ütközik. Regionális jövedelmi adatok hiányában a foglalkoztatottak számának figyelembevételével nem lehet szétválasztani a bázis és a nem bázis szektorokat. A szektorok arányára a foglalkoztatottak és a népesség összevetéséből következtetnek, de a keletkezett értékek nem állandóak, a népesség folyton változik, épp a gazdaság szerkezetének változása miatt is. 4. Az endogén (belső) fejlődés elmélete A hetvenes évek elején megváltoztak a világgazdaság körülményei, hiszen kimerültek a korábbi növekedési források, a termelőtőke hozamai visszaestek, ennek megfelelően mérséklődött a beruházási kedv, mindezt tetézte az olajválság sokkoló hatása. A jelentős ipari államok gazdasági magterületein egyre súlyosabb feszültségek halmozódtak fel, részben a környezeti problémák előtérbe kerülése miatt, részben pedig a tradicionális termelési bázisok válsága következtében. Ugyanakkor a növekedési periódus hatására átalakul a szükségleti skála, megváltoznak az igények, számos új fogyasztási elem bukkan fel, amely a jóléti állam eszméjének és intézményeinek terjedésével természetes igényként jelentkezik. Mindezek kifejezésre jutnak a társadalmi, szociális akciókban (pl. környezetvédelmi mozgalmak), új életmód kezdeményezésekben (pl. new age), közösségek önmagukra találásában, az önállóság, az autonómia igények felerősödésében, ami együtt jár a regionalizmus feltámadásával. Ebben a sokváltozós viszonyrendszerben az új regionális fejlesztési stratégiát számos ipari államban a régiókon belüli lehetőségekben, a potenciálok kiaknázásában, a saját erők megújításában és fejlesztésében látták. Az alulról induló, a regionális potenciálokra, mint endogén forrásokra épülő fejlesztésektől az várható, hogy a megújítások új impulzusait teremtik meg a természeti, a környezeti, de a térségi gazdasági adottságok és feltételek alapján, azoknak az át- és újraértékelésével a korábbiaktól eltérő programok alakulnak ki integrálódnak az adott térségek társadalmi-kulturális hagyományai, és a lakosság részvételével a társadalmi döntésekben, cselekvésekben eleddig fel nem használt, ki nem merített források jelennek meg. Az új területi politikák homlokterébe a térségek, a régiók adottságai, potenciáljai kerültek, amelyek aztán a fejlesztésekhez mint belső, endogén erőforrások állnak rendelkezésre és megfelelő körülmények között aktivizálhatók. A regionális potenciál értelmezése körül a szakmai vélemények eltérőek, másként és másként nevezik meg az ehhez kapcsolódó fejlesztési akciókat: „fejlesztések alulról”, „szelektív önállóság”, „autonóm régiófejlesztés”. Mindegyik közelítés egységes viszont abban, hogy az adott lokális és regionális közösségek újra tudatára ébrednek saját, „természetes” települési-térségi adottságaiknak, termelési hagyományaiknak, a rendelkezésre álló munkaerő sajátos képzettségének, valamint a régió politikai céljait és kulturális adottságait is aktivizálva pótlólagos előnyökhöz juthatnak más régiókkal szemben. A korábbi regionális növekedési elméletek elhanyagolták a belső forrásokat, hiszen a munkamegosztás jellege miatt az erőforrások (tőke, hatalom, információ) a centrumokban, a településhierarchia csúcsain koncentrálódtak, amelyek együtt jártak a térségek erős specializációjával. A perifériák iránt a kereslet csak a hiányzó erőforrások miatt jelentkezett, így 60
ezek a hagyományos exportágazatokhoz kötődtek, holott azokat másként hasznosítva hatékonyabban járulhattak volna hozzá az adott régió fejlődéséhez. Az innovációs ötletek, a kommunikációs korlátok, a piaci ismeretek hiánya és az elmaradott technológia adottságai következtében is megrekedtek, nem kerültek kidolgozásra, inkább egy passzív vállalkozói magatartás kialakulását eredményezték. Végül a térségi erőforrások és képességek a régión kívüli keresleti tényezők számára „parlagon hevertek”, közben számos funkció elcsökevényesedett, vagy éppen leépült, jobb esetben csupán konzerválódott. Az új regionális fejlesztés célja tehát elsősorban nem a magasan fejlett térségek adottságainak újramozgósítása, hanem a további - belső - forrásoknak, a régión belüli adottságoknak a hasznosítása, aktivizálása. Hiszen a fejlesztés alapproblémája, hogy miként lehet a területi faktorokat hatékony allokációval beilleszteni az adott társadalmi termelés és tevékenységek rendszerébe úgy, hogy azok működése optimális legyen az adott gazdasági, társadalmi viszonyok és feltételek között. A regionális lehetőségek mint endogén erőforrások roppant széles skálán mozognak. Kiinduló feltételezés lehet az egyes településekben, térségekben található földrajzi, környezeti, történelmi, kulturális, társadalmi, gazdasági tényezők együttes rendszerének értelmezése és az ezen értéktartományok cselekvőképességét befolyásoló tényezők, amelyek meghatározó szerepet jelenthetnek az adott területi egység modernizációs pályára állításában. Az alábbi tényezőcsoportokhoz köthetők az endogén források mint a regionális lehetőségek meghatározói: tőkepotenciál (rendelkezésre álló termelőbázisok és vagyon), munkaerő adottsága, iskolázottsága, képzettsége, infrastruktúra felszereltsége, földrajzi helyzet, környezeti állapot és minőség, piaci kapcsolatok (keresleti tényezők), társadalmi-kulturális adottságok, döntési-, intézményi- és hatalmi rendszer. Az egyes belső tényezők közvetve vagy közvetlenül megtalálhatók a másik megnevezett fakorban, vagy éppen az adott potenciál-komponensek egymásra hatása révén alakul ki. A földrajzi potenciálban már meghatározódnak egy-egy térség piaci lehetőségei, kapcsolatai. Ezzel a faktorral jellemezhetjük a közlekedési, a kommunikációs infrastruktúrát, annak viszonylatait és korlátait. A térség munkaerő-potenciálja már megjelenik a népesség összetételében, de behatárolja a társadalmikulturális adottságokat is és kihat a tőkeállományra, annak aktivitására. A település-állományban rejlő adottságok fellelhetők ugyanúgy a tőke potenciálban, de az infrastrukturális rendszerekben is és visszahatnak a munkaerőre, a humán dimenziókra. Látható, hogy ezen belső tényezők önmagukban is értelmezhetők, de kölcsönös meghatározottságaik révén összefüggnek egymással, sőt bizonyos társadalmi, gazdasági körülmények között megindíthatnak cselekvő folyamatokat, kiválthatják, vagy magukban hordozhatják az adott régió megújításának lehetőségét. A regionális potenciálok összekapcsolódhatnak. Közöttük kialakulhatnak egymásra épülések, olyan szövevények, amelyek újabb cselekvési tereket nyithatnak meg és más, további belső forrásokat alakíthatnak ki. A regionális potenciál tehát egy-egy térség belső forrásainak összessége. Ezek az adottságok megmaradtak, elrejtőztek vagy parlagon hevertek a korábbi gazdasági kapcsolatokban és fejlesztési modellekben. A megváltozott körülmények között természeten hordozói lehetnek a térségek megújításának. Egymás közötti kapcsolataik, átfedéseik és hálózataik új dimenziókat kínálhatnak a regionális fejlesztésben, ha a dinamikus kölcsönhatások exogén tényezőkkel erősödnek meg, azaz a 61
kölcsönhatások (szinergiák) révén a térségi megújítás új fejlődési pályát alakíthat ki. Ezek megvalósítására a regionális politika eszköztára és intézményrendszere is alapvetően átalakult.
5. A polarizációs elméletek Az előzőekben tárgyalt elméletek hosszú távon célul a gazdaság regionális egyensúlyi állapotát tűzik ki, ahol az egyes régiók fejlődésében a közeledés (konvergencia) a jellemző. A polarizációs teóriák éppen fordítva, nem a kiegyenlítődésben látják a regionális fejlődés és növekedés természetét, hanem a fejlődési különbségek kiszélesítésében, a divergenciák (szétválás, széttartás, elkülönülés) előtérbe kerülésében. Kiinduló feltételeik között szerepel, hogy a belső növekedési tényezők a régiók között eltérnek (pl. a termelési tényezők mennyisége és minősége különböző, más-más az ágazati szerkezet, de hasonlókat mondhatunk a fogyasztási, a megtakarítási szokásokról is), a régiók között erős függőség alakult ki a növekedési tényezőkben (pl. a perifériának a centrumtól való függősége, az áruk és a szolgáltatások áramlása, cseréje), a lokális és a regionális piacokon számos oligopólium és monopólium található, amelyek meghatározzák a termelés szerkezetét, az árakat, de a gazdasági kapcsolatokat is. Az egyensúlyi elmélet hívei azt állítják, hogy az egyensúlyi állapotot megzavaró hatások és jelenségek olyan reakciókat, s azok hatására ellenerőket mozgatnak, amelyek a regionális gazdasági rendszert újabb egyensúlyi állapotba terelhetik. A polarizációs elmélet követői viszont a fellépő egyensúlytalanságok során létrejött fejlődési hatásokban látják a fejlődés hordozóit, ami aztán egyensúlytalanságok sorozatán keresztül jelentkezik. Az ágazati polarizáció eredetét az innovációk (felfedezések, találmányok) gazdaságmegújító hatásaival magyarázzák. Francois Perroux vezette be a növekedési pólusok elméletét: az újdonságokat (innovációkat) megjelenítő ágazatok azok az egységek, amelyek az egész gazdaság számára növekedési tényezőként jelennek meg. Ők a gazdaság új erőközpontjai. Termelésük, piaci részesedésük, növekedési ütemük jelentősen meghaladja az országos ágazatokat. A húzó egységek hatásai következtében lökésszerű és fékező hatásokat indíthatnak el. A növekedési pólus elmélet kikényszerítette a térségi szemlélet megjelenítését. Jacques Boudeville: Az ágazati polarizáció a gazdaságban regionális polarizációhoz vezet. A dinamikus ágazatokat tömörítő központok területi növekedési csomópontként funkcionálnak. A fejlesztési pólus egy központi település, ahol a dinamikus ágazatok sora található meg, egyúttal egy régió központja is. Az agglomerációs hatások révén növekedést ösztönző hatásokat bocsát ki a hátrányosabb helyzetű, nem dinamikus településekre. Pottier: a gazdasági fejlődés gyújtópontjai a közlekedési hálózatokkal vannak összekötve, ezek erősen befolyásolják a központok növekedését. A közlekedés szalagszerű rendszereinek kialakulásával fejlesztési/fejlődési tengelyek jöttek létre. Gunnar Myrdal szerint az egyensúlyi elméletek nem a valóságos gazdasági folyamatokat tükrözik. A gazdaságban okozati láncok működnek és az egyes tényezők hatásai halmozódásokat idéznek elő. Ezek lehetnek növekedési és zsugorodási hatások. A halmozódások mindig valamilyen növekedési pólusban játszódnak le. A régiók közötti egyensúlytalanság (az egy főre jutó jövedelemkülönbségben jelenik meg), a központokban eltérő hatást vált ki.
62
1. Terjedési hatás: a központ terjeszkedése révén indul meg a fejlődés a régióban. A műszaki ismeretek terjedésével, üzemek letelepítésével, új fogyasztási igények, illetve szolgáltatások megjelenésével bővül a régió gazdasági potenciálja, leküzdheti eredeti hátrányát. 2. Elszívó hatás: a növekedési központ elszívja, kiszivattyúzza a termelési tényezőket a periférikus térségekből, mert előnyösebb munka- és létfeltételeket kínál, jobb tőkebefektetési lehetőségeket ajánl. A központban nő a termelési potenciál, az elmaradott régiókban pedig megindul a gazdaság leépülése. A központ üzemei, vállalatai kiszorítják a termelőket, eladókat a lokális piacokról. A gazdasági erők szabad játéka tartós regionális egyenlőtlenségeket eredményez, ez annál erősebb, minél fejletlenebb a nemzetgazdaság. Ilyenkor a gazdaság egy, vagy néhány központban összpontosul, a kisugárzás gyengébb. Megerősíti az állami szerepvállalás fontosságát. 6. A növekedési régiók elmélete Az ágazati növekedési pólusokból - éppen az együttes és az egymást erősítő hatások következtében - technikai, jövedelmi, pszichológiai és földrajzi polarizációs hatások indulnak ki. A növekedési centrumban a vezérágazatok fejlettségük miatt kikényszerítenek egy sajátos technológiai kapcsolati rendszert, ami aztán serkentőleg hat más ágazatok tevékenységére is. Jövedelmi polarizáció alatt a regionális gerjesztő (multiplikátor) hatást kell érteni, azt, hogy a dinamikus ágazatok jelentősen befolyásolják, gerjesztik a fogyasztásra orientált ágazatokat, azok fejlődését. A pszichológiai (magatartási) hatások a vállalkozói magatartásban mérhetők le. Abban, hogy egy dinamikus ágazatba történő beruházás fokozza a kis- és középvállalkozások aktivitását, azok gazdasági tevékenységének kiterjesztését. Ezeket a hatásokat együttesen a földrajzi polarizációban lehet összefoglalni, hiszen ezek mindig egy adott centrumban, vagy annak régiójában jelennek meg, így az ottani gazdaság fejlődését serkentik. A növekedési pólusok elméletének továbbfejlesztése abból indult ki, hogy az ágazati polarizáció a gazdaságban egyúttal regionális polarizációhoz is vezet, azaz a dinamikus ágazatokat tömörítő központok lényegében területi növekedési csomópontként funkcionálnak. Az értelmezés szerint a fejlesztési pólus olyan centrum település, ahol a dinamikus ágazatok egész komplexuma megtalálható, amelyek a magas iparosodottsági fok következtében jelentős gazdasági potenciállal rendelkező régió központjában helyezkednek el, s onnan az agglomerációs hatások révén növekedési hatásokat bocsátanak ki a hierarchia alacsonyabb szintjén lévő településekre. A növekedési régiót a központi helyekre vonatkozó elvek alapján határozták meg, míg a centrum gazdasági hatótávolságát a gravitációs és a potencia modellek segítségével jelölték ki, ahol az egyes települések tömegét az áru és a kommunikációs áramlások mennyiségével lehetett megragadni. A növekedési pólus koncepciónak növekedési régió elméletté történő kibővítése a jelenségek komplexebb megragadását jelenti, azonban nem számol azzal, hogy a dinamikus ágazatok hatása nemcsak a magterülettel érintkező településekben, hanem az azoktól távolabbi centrumokban, vagy régiókban is érvényesülhet. A nyugat-európai ipari fejlődés elemzése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a gazdasági fejlődés gyújtópontjai a közlekedési hálózatokkal vannak összekötve, s ezek a kapcsolatok erősen befolyásolják a centrumok növekedését. A gazdasági fejlődés a szállítási szektorban a találmányok gyors terjedését eredményezte, ami a közlekedési infrastruktúra szalagszerű rendszereinek kialakításával járt együtt (pl. autópályák, víziutak, vasutak, villamos-, földgáz-, olajvezetékek stb.). Ezek mentén fejlesztési tengelyek, zónák alakultak ki, ahonnan mint gyújtópontokból aztán növekedési hatások terjedtek át más, kapcsolódó térségekbe. A fejlesztési tengely koncepció részben látványos volt, részben pedig jó magyarázatot adott a területi 63
különbségek lehetséges, hosszú távú mérséklésére, így a regionális tervezésben is mély nyomokat hagyott. A dinamikus területi rendszer elmélete Egy másik elmélet a gazdasági növekedést és az urbanizáció kérdéskörét egy dinamikus területi rendszerben kísérelte meg összekapcsolni. Ehhez a növekedési pólus elméletbe integrálták nemcsak a telephelyelméleteket - ezek közül is hangsúlyozottan a központi helyek kérdéskörét -, hanem a regionális növekedés többi magyarázatát is, így az exportbázis és a centrum-periféria modelleket. A kiinduló tézisek a következők: 1. A növekedési pólusban a gazdasági egységeknek egy ágazati és egyben regionális fürtösödés, klaszter található, amelyet éppen a regionális exporttevékenységek kapcsolnak össze. 2. A növekedési pólus fejlődése azoktól az impulzusoktól függ, amelyeket a nemzetgazdaságban jelentkező kereslet vált ki. Ezek a hatások végigvonulnak egyrészt a gazdasági klasztereken, azokban újabb effektusokat gerjesztenek, másrészt pedig eloszlanak a pólusok között is, azok versenyképességének megfelelően. 3. A növekedés a pólusok felől indul ki, részben az ágazati, részben a földrajzi perifériák irányába, amiket a piaci kapcsolatok rendszere közvetít a telephelyek hálózatán keresztül. Az elmélet a találmányokban (innovációkban) jelöli meg az ágazati és a regionális klaszterek kialakulásának, továbbá az egymás közötti kapcsolatainak az okát. Azt feltételezi, hogy egy országban a városhálózat szerkezete lényegében az innovációk alkalmazásának időbeli és térbeli lenyomata, s ezek szakaszosan jelennek meg, azaz ágazati és földrajzi fürtökben (klaszterekben) érvényesülnek. A gazdasági növekedést ez az elmélet a technológiai változások sorozataként értékeli. Így a felfedezés (invenció), az elterjedés (diffúzió), az alkalmazás, befogadás (adaptálás) szakaszai időben és térben egyrészt elkülönülnek, másrészt ezen fázisok között egyre rövidebb időközök figyelhetők meg, aminek eredményeképpen az ágazati növekedési pólusok száma egyre több lesz, s azok között is megindulnak a halmozódási (kumulatív) folyamatok. Az ágazati klaszterek térben is koncentrálódnak, hiszen nőnek a külső és a belső megtakarítások. A kapcsolatok és az egymásra épülések révén bővülnek a piaci és a termelési kiegészítő (komplementer) hatások. A dinamika a regionális pólusokban éppen ebben a kiegészítő (komplementer) hatásban keresendő, hiszen ennek hatására új piaci hálózatok alakulnak ki, újabb és újabb tevékenységek jelennek meg, amelyek aztán meggyorsíthatják, ennek az egyre sokoldalúbb ágazati, s egyben területi koncentrációnak a fejlődését. A fejlődési folyamatban – amely alatt lényegében a megújulási (innovációs) folyamatot kell érteni – az ágazati klaszterek szoros egymásra utaltsága együtt jár az urbanizációs folyamat által gerjesztett regionális klaszterek kialakulásával. Ezen két rendszer együttes hatásmechanizmusai aztán befolyásolják az innovációk terjedését, s ezzel meghatározzák a regionális növekedés feltételeit is. Az innovációs folyamatot három szakaszra bonthatjuk fel, így beszélhetünk a találmányról (invenció), annak elterjedéséről (diffúzió) és az alkalmazásba vételről (adaptáció), de különbséget kell tenni fogyasztói és vállalkozói innovációk között. A találmányok olyan felfedezések, amelyek a vizsgált térség egyetlen helyén sem voltak ismertek. Ezek elterjedése a magasabb fejlettségű országok nagyobb, jól felszerelt városaiban kezdődik meg. A többi országban és centrumokban ezek az újdonságok mint külső növekedési tényezők jelennek meg. A fogyasztói innovációk a kommunikációs rendszereken keresztül terjednek, az innovációs központból kiindulva koncentrikusan a periférikus térségek felé. A diffúzió hatótávolsága és sebessége a lakosság felvevőképességén és szintén a meglévő kommunikációs rendszerek hatékonyságán múlik. 64
A vállalkozói innovációk speciális kommunikációs rendszereken keresztül terjednek, irányai a kerekek küllőihez hasonlítanak. Az újítások székhelyéről kiinduló terjedési tengelyek hossza egyenlőtlen, hiszen azokat a fogadó térségek telephelyi eloszlása határozza meg, az alkalmazásba vétel viszont hasonlít a fogyasztói innovációk terjedéséhez. Az innovációk regionális terjedése és adaptációja szoros kapcsolatban van az egyes nemzetgazdaságok fejlettségével. Az egymást követő innovációk terjedési modelljei hasonlítanak egymásra, s ezeket a regionális klaszterek területi szerkezete határozza meg. Vagyis az ország városhálózata, annak struktúrája és kapcsolati rendszerei döntően befolyásolják a fejlődést hordozó innovációk terjedését. Az innovációk terjedésében tehát a városhálózatnak, az annak felszereltségében rejlő tényezőknek meghatározó szerepe van. Ha abból indulunk ki, hogy az újdonságok a magasan fejlett országok kis számú centrumából indulnak ki, akkor az innovációk nemzetközi terjedésére, azoknak a fejlődő országokban való megtelepedésére is az a jellemző, hogy elsőként a fejlett centrumok veszik át a fejlődést hordozó elemeket. A perifériák irányába történő terjedés időtartama nagyobb, mint a két nemzetközi innovációs fázis között eltelt időszak, így a fejlődő országok előtt két lehetőség áll: centrumaik felvehetnek egy-egy új innovációt, még mielőtt az egész országban elterjedne. Ennek következtében kettős gazdaság alakul ki, ahol a területi polarizáció egyre nagyobb a centrum és a perifériák között, a centrumok mindaddig halogatják az innovációk felvételét, míg az összes országrész megbirkózik az előző innováció befogadásával. Ebben a modellben a fejlett és a fejlődő országok között a polarizáció még nagyobb lesz, így aztán kénytelenek korszerűtlen technológiával folytatni termelésüket. A vizsgálatok megállapították, hogy a fejlődő országok regionális rendszerei az elsőként ismertetett megoldás alapján működnek, azaz kis számú központban koncentrálódnak az újdonságok. A gazdasági növekedés hatására a területi különbségek nem csökkennek, hanem nőnek, miközben a városhálózat hierarchikus jellege tovább erősödik. Az újdonságok viszont a meglévő regionális szerkezetben futnak végig, így a kialakult térszerkezet hosszú távon rögződik, ami a regionális egyenlőtlenségek tartós fennmaradását eredményezi. A növekedési pólus elmélet továbbfejlesztése lehetőséget nyújt arra, hogy a gazdasági növekedés és az urbanizáció között egyértelmű kapcsolatokat állítsunk fel, s ezzel a fejlődés regionális összetevőiről még árnyaltabb képet kapjunk. Segítséget jelent a fejlődő országok regionális politikájának kidolgozásához, azonban a leegyszerűsítések (pl. egyetlen aktív centrum feltételezése, az innovációk fogadásának feltételei, vagy a fejlődési determinizmusok) nem ösztönzik az elmélet gyakorlati elterjedését. Rostow (1960) növekedési elmélete nagy hatást gyakorolt a regionális szintű teóriák kidolgozására: 1. A hagyományos társadalmakban a gazdasági növekedés nagyon korlátozott. A gazdaság és a társadalom mezőgazdasági jellegű. 2. Az átmeneti társadalomban jönnek létre a gazdasági fellendülés előfeltételei. Lassú elmozdulás figyelhető meg a gazdasági, technikai, társadalmi, politikai viszonyokban. Mezőgazdaság, bányászat, közlekedés beruházásai a növekedés hordozói. 3. A gazdasági föllendülés szakaszával kezdődik a modern társadalmak korszaka. Akkor jelenthető ki egy nemzetgazdaságról, hogy a föllendülés szakaszába lépett, ha a beruházási hányad eléri a nemzeti jövedelem 10%-át. A dinamikus ágazatokból növekedési hatások áradnak a gazdaság többi ága felé. Az áttöréshez 2-3 évszázad szükséges. 65
4. A fejlődés érett szakaszában a tudomány és a technológia segítségével az erőforrások egyre nagyobb hányadát hasznosítják növekvő hatékonysággal. A nemzeti jövedelemnek már 1020%-át fordítják beruházásokra, egyenletesen növekszik az egy főre jutó jövedelem. A növekedés hajtóerői átrendeződnek, a vezető ágazatok (szénbányászat, vas- és acélgyártás) mellett új ipari szektorok jelennek meg (gépipar, vegyipar). Az 1960-as évekig tart. 5. A tömeges fogyasztás kora: a modern technológiák a növekedés hordozói, a jövedelmek szakadatlanul növekednek, jóléti államokká válnak a fejlett országok. John Friedmann átdolgozza és regionális összefüggésekbe ágyazta Rostow elméletét: 1. Hagyományos, ipar előtti, preindusztriális szakasz: szétszórt és független települések. A gazdasági kapcsolatok mérsékeltek, a gazdaságra az állandóság a jellemző. 2. Az átmeneti szakaszban megkezdődik a településhálózat rendeződése. A városok játsszák a vezető szerepet, egy központban összpontosulnak a gazdaság növekedését jelentő ágazatok, a perifériákból ide áramlik minden mozdítható termelési tényező. 3. Az iparosodás előrehaladásával megjelennek az alközpontok, kialakul a több centrummal rendelkező térszerkezet. A gazdaság integrálja a periféria egyre nagyobb hányadát. A munkamegosztás következtében megkezdődik a központok közötti kapcsolatok szerveződése. 4. A posztindusztriális szakaszban tartós a gazdasági növekedés, kialakul a hierarchikus rendszerben működő településszerkezet. A gazdasági szereplők között erősödik a fejlődést ösztönző együttműködés, az egymásra hatás.
7. Centrum és periféria modellek Míg a növekedési pólusok kimondottan az ipari országok térszerkezetének fejlődésére vonatkoznak, addig a centrum és a periféria modellek főként a fejlődő országok problémái felé fordulnak. A centrum-periféria modell a közgazdasági szemlélet mellett a társadalmi, a magatartásbeli és a politikai összefüggéseket is figyelembe veszi, így integrálja a korábbi növekedési modellek felismeréseit. A fejlődés elméletét területi összefüggésekben értelmezi, hiszen a kiinduló tézis az, hogy az emberi tevékenységek és azok társadalmi interakciói térségformálóak, ugyanakkor a térségek jellemzői is meghatározzák ezeket a cselekvéseket, kapcsolatokat. A fejlődés egyrészt alakítja a térszerkezetet, másrészt a területi kapcsolatok rendszere befolyásolja a fejlődési folyamatot. A fejlődést diszkontinuitív (hézagos, szakaszos), kumulatív folyamatként határozza meg, amely lényegében az innovációk sorozataként, majd azok klasztereiként, az innovációk átfogó rendszereként értelmezhető. Ennek alapján a fejlődés megkülönböztethető a növekedéstől, amit egy adott rendszer - értelmezve ezt a gazdasági és a politikai rendszerekre egyaránt - szerkezeti változások nélküli expanziójaként határoz meg. Az innovációk az új ötleteknek vagy eddig nem ismert javaknak és eljárásoknak egy adott társadalmi rendszerbe történő eredményes bevezetése. Ezek az új ideák, javak, eljárások keletkezhetnek egy adott rendszeren belül vagy átvehetők más rendszerekből. A történelmi tapasztalatok alapján az innovációk keletkezésének különösen kedveznek a nagy és dinamikus városi rendszerek. Kimutatható, hogy erős pozitív kapcsolat van egyrészt a városnagyság és a városodottság foka, másrészt az innovációk elterjedése között. Az innovációkat koncentráló régiókat (magrégiók) centrumnak, míg az összes többi területet perifériának tekinthetjük. A centrumok a perifériákkal függőségi kapcsolatban állnak és zárt területi rendszert alkotnak. A centrum és a periféria között fennálló kapcsolatokat az alábbi összefüggések jellemzik: 66
1. A centrum kikényszeríti a periféria szervezeti függőségét, amelyet a centrum intézményeinek a perifériákon való megjelenése testesít meg. Ezek az intézmények aztán a döntéshozói a periféria lakosságát érintő létfontosságú döntéseknek (gondoljunk a telephelyi függésre, az azok felszámolásából keletkező megélhetési feszültségekre). 2. A centrum periféria feletti uralmát önerősítő polarizációs mechanizmusok serkentik, ezek a visszacsatolási hatások a következők: 1. a hatalmi effektusok; a periféria gazdasági gyengítése, a növekedési potenciálok átszivárogtatása a centrumba, 2. az információs hatások; a centrum interakciós képességének erősítése, a lakossági, a jövedelmi, a termelési tényezők dinamikus növekedése révén, 3. pszichológiai hatások; a tartós innovációs folyamatot segítő körülmények koncentrálása a centrumban, 4. modernizációs hatások; a centrum fennálló társadalmi rendszerének átformálása az innovációk által gerjesztett kumulatív változások még fokozottabb érvényesítése érdekében, 5. szinergia hatások, az innovációk által gerjesztett újabb innovációk megjelenése a gazdaság egyre szélesebb szférában, 6. termelési hatás: az innovációk költségeinek csökkentése a belső és a külső megtakarítások segítségével. 3. A hatalmi viszonyok előre nem látható következményei miatt a centrum innovációi előbbutóbb a perifériákon is bevezetésre kerülnek és információk áramlanak egyre erőteljesebb ütemben a függő területekre. A periféria lakossága tudatára ébred függőségének, s az erőszakos konfliktusok helyett a centrum hatalmi elitje - korlátozott - decentralizációs politikába kezd, amelynek következtében a periférián új mellékközpontok alakulnak ki. 4. Ha a konfliktusok levezetése a centrum hatalmi elitjének érdekében áll, akkor meggyorsítja az innovációk terjedését, az azokat kísérő hatásokat a periférikus régiókban. Ezzel párhuzamosan a döntési hatalom valós decentralizációja is megkezdődik a régi és az új centrumok között. Az autoritás-függőség jellegű kapcsolatok fokozatosan eltűnnek a centrumok és a perifériák között, a területi fejlődés egyre kiegyenlítettebb lesz. Ennek a modellnek az alkalmazására a lehetőségek csak a magasan fejlett és az integratív regionális struktúrákkal rendelkező országokban vannak, így az Egyesült Államokban, Németországban és Svédországban. A centrum-periféria modell új dimenziókat nyújt a regionális gazdasági növekedés értelmezéséhez, hiszen nemcsak az innováció fogalmát dinamizálja, hanem interdiszciplináris összefüggésekbe helyezte a területi folyamatokat, azok együttes hatásrendszereit. Kimutatja, hogy a területi különbségek centrumok és perifériák kialakulásához vezethetnek, ezek zárt területi rendszert alkotnak, a centrumok a perifériákkal autoritáson alapuló függőségi kapcsolatban állnak, s leküzdésükre a perifériáknak is központosítani kell az erőforrásaikat. A centrum-periféria elmélet az egyik megalapozója, s egyben kiváltója volt a posztmodern regionális politikáknak. Erre a fejlődési útra csak a magasan fejlett országokban van lehetőség.
Felhasznált irodalom: Lengyel Imre-Rechnitzer János: Regionális gazdaságtan. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs, 2004 Illés Iván: Regionális gazdaságtan – területfejlesztés. TYPOTEX. Budapest, 2008. Mendöl Tibor: A földrajztudomány története az ókortól napjainkig, ELTE, Budapest. Káposzta József (szerk): Regionális gazdaságtan. Szent István Egyetem, Gödöllő, 2007. 67
