BEVEZETÉS A POLITIKATUDOMÁNYBA

Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár Történelem és Filozófia Kar Nemzetközi kapcsolatok szak – magyar tagozat, I. év

BEVEZETÉS A POLITIKATUDOMÁNYBA Kurzusvázlat

Oktató: dr. Salat Levente, előadótanár 2010–2011-es tanév

1

Syllabus BEVEZETÉS A POLITIKATUDOMÁNYBA Kötelező tantárgy – 6 kreditpont Oktatók: dr. Salat Levente, előadó tanár Szabó Tamás, MA hallgató Az előadások célja megismertetni a hallgatókkal a politika jelenségének és tudományos vizsgálatának alapfogalmait. A kurzus sorra veszi a politikai környezetének, rendszereinek, folyamatának és fontosabb intézményeinek a rövid bemutatását és a kapcsolódó tipológiák bevezető jellegű ismertetését. Az előadások és szemináriumok keretében elsajátított ismeretek, illetve az elvégzett gyakorlatok a politika világában, illetve a politikatudományok különböző ágazataiban való tájékozódáshoz szükséges kompetenciákat alapozzák meg. A szemináriumok keretében zajló tevékenységek a kurzus anyagának az elmélyítését célozzák, olvasmányok, viták, szerepjátékok, illetve kisebb feladatok segítségével. Az előadások, illetve szemináriumok helye és időpontja: Előadás: Keddenként, 18:00–20:00 óra között, Történelmi Intézet, 109-es terem Szeminárium: Szerdánként, 18:00–19:00 óra között, Történelmi Intézet, 109-es terem Kapcsolattartás az oktatókkal: Fogadóórák: Előzetes egyeztetés alapján Drótpostacím: [email protected]; [email protected]. Ajánlott irodalom: 1. GYURGYÁK János (szerk.) Mi a politika. Budapest: Osiris Kiadó, 1999; 2. GALLAI Sándor – TÖRÖK Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány. Budapest: Aula Kiadó, 2003; 3. HASKÓ Katalin – HÜVELY István: Bevezetés a politikatudományba. Budapest: Osiris Kiadó, 2003 4. BAYER József: A politikatudomány alapjai. Budapest: Napvilág Kiadó, 2001; 5. FISICHELLA, Domenico: A politikatudomány alapvonalai. Budapest: Osiris Kiadó, 2001; 6. ENYEDI Zsolt – KÖRÖSÉNYI András: Pártok és pártrendszerek. Budapest: Osiris Kiadó, 2004. I. KURZUS: Tematika és irodalomjegyzék 1. A politika fogalma

Rivalizáló elgondolások a politika természetére vonatkozóan: a politika mint a kormányzás művészete; a politika mint a közügyek összessége; a politika mint kompromisszum és konszenzus; a politika mint hatalom. A politikai viszonyok

2

ambivalenciája: integráció és kirekesztés. A politikai hatalom természete. A politika elsődlegessége és általánossága. A politika autonómiája. A politika Easton-i modellje. 1. Lánczi András: A politika fogalma. In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Budapest: Osiris Kiadó, 1999, pp. 19-37. 2. Haskó Katalin – Hüvely István: Bevezetés a politikatudományba. Budapest: Osiris Kiadó, 2003, pp. 9-29; 3. D. Fisichella: A politikatudomány alapvonalai. Budapest: Osiris Kiadó, 2001, pp. 43-70;

2. A politikatudomány története és specifikumai Tudományelméleti alapfogalmak. A politika tanulmányozásának fontosabb irányzatai: a filozófiai hagyomány; az empirikus irányzat; a tudományos tradíció; korszerű elképzelések. A politikatudomány főbb fejlődési irányai. Politikatudományi iskolák és irányzatok. Elméletek a politikatudományban: institucionalizmus és neoinstitucionalizmus; behavioralizmus; csoportelméletek; rendszerelméletek; a kibernetikus modell; a strukturális funkcionalizmus sémája; a racionális döntések és választások elmélete; diskurzuselmélet. Az elméletek összehasonlítása. 1. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 45-82. 2. Paczolay Péter – Szabó Máté: A politikatudomány kialakulása. Budapest: Rejtjel Kiadó, 2006, pp. 211-240. 3. D. Fisichella: A politikatudomány alapvonalai, pp. 71-87.

3. A politika környezete: törésvonalak A törésvonal fogalma. A törésvonalak klasszikus, Lipset–Rokkan féle elmélete. A törésvonalak eredete és hatásai. A klasszikus törésvonal-elmélet revíziója. Törésvonalak és társadalmi stabilitás. 1. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 85-96. 2. Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, Budapest: Osiris Kiadó, 2001, pp. 55-74. 3. D. Fisichella: A politikatudomány alapvonalai, pp. 105-108.

4. A politika környezete: ideológiák A politikai ideológia fogalma. Az ideológiák történeti kialakulása. A politikai ideológiák főbb típusai: a jobb- és baloldali ideológiák. Liberalizmus. Konzervativizmus. Szocializmus. További ideológiai irányzatok: nacionalizmus, anarchizmus; fasizmus; feminizmus; ökologizmus; populizmus; vallási fundamentalizmus. Az ideológiák alkonya? 1. Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In: Gyurgyák János (szerk.) Mi a politika?, pp. 300-352. 2. Haskó Katalin – Hüvely István: Bevezetés a politikatudományba, pp. 94-122; 3. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 97-145.

5. A politikai kultúra fogalma A fogalom előtörténete. A politikai kultúra klasszikus megközelítései. Az Almond– Verba féle kutatás. Az „állampolgári kultúra” fogalma. A politikai szocializáció fogalma. A legitimitás problémája. A politikai kultúra elméletének újabb fejleményei.

3

1. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 147-157; 2. D. Fisichella: A politikatudomány alapvonalai, pp. 87-91; 3. Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, pp. 31-39.

6. Az állam fogalma a politikatudományban Rivális elméletek az állam természetéről: a patriarchális állam; a Leviathán-állam; a kapitalista állam; a pluralista állam. Rivális elméletek az állam funkcióira vonatkozóan: a minimális állam; a fejlődést lehetővé tevő állam; a szociáldemokrácia állameszménye; kollektivista államok; totalitárius államok. Az államforma kérdése. Az állam alkonya? 1. Kende Péter: Az államról. In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? pp. 38-58. 2. Bayer József: A politikatudomány alapjai. Budapest: Napvilág Kiadó, 2001, pp. 101-108.

7. Politikai rendszerek A rezsimek fogalma. A demokrácia meghatározása: népuralom és népképviselet.. A demokrácia fontosabb változatai: többségi és konszenzusos demokrácia-formák. Demokrácia-modellek: klasszikus demokrácia; protektív demokrácia; fejlődést lehetővé tevő demokrácia; népi demokrácia. Rivális nézetek a demokrácia elméletében: pluralista álláspontok; elitista álláspontok; korporatív nézetek; az új jobboldal álláspontja; marxista nézetek. A demokrácia kritikája. Diktatúrák és autoritárius rezsimek. A zsarnokság elméleti megközelítései. A politikai rendszerek változása. A rezsimváltás fogalma. A rendszerváltás válfajai. Rendszerváltás és a globális demokratizálódás kérdése. Új globális világrend? 1. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 158-224, 239262; 2. Haskó Katalin – Hüvely István: Bevezetés a politikatudományba, pp. 145-164.

8. A politika folyamata: pártok és pártrendszerek A politikai párt fogalma. A pártok funkciói: képviselet; érdek-aggregáció és érdekartikuláció; szocializáció és mobilizáció; elitképzés és rekrutáció. A pártok fejlődéstörténete: a honoráciorpártoktól a tömegpártokig. Pártcsaládok: baloldali, centrum és jobboldali pártok. Pártrendszerek: egypártrendszer vagy predomináns pártrendszer; kétpártrendszer; mérsékelt pluralizmus; szélsőséges vagy polarizált pluralizmus. A pártok alkonya? További politikai érdekcsoportok. 1. Bayer József: A politikatudomány alapjai, pp. 179-208; 2. Haskó Katalin – Hüvely István: Bevezetés a politikatudományba, pp. 121-144; 2. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 395-418.

9. A politika folyamata: választási rendszerek A képviselet fogalma és fontosabb elméletei: a megbízott modell; a küldött modell; a mandátum természetére vonatkozó elképzelések. Választási alapelvek. A választás funkciói. A választási rendszerekkel kapcsolatos viták. A választási rendszerek válfajai: többségi és arányos rendszerek. A választói viselkedés fogalma. A választói

4

viselkedés fontosabb elméletei: a párttal való azonosulás modellje; a szociológiai modell; a racionális döntés modellje; a domináns ideológia modellje. 1. Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, pp. 243-254; 2. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 431-441; 3. Bayer József: A politikatudomány alapjai, pp. 209-223.

10. A politika intézményei: az alkotmány és a törvényhozó hatalom A hatalommegosztás fogalma. A hatalmi ágak és azok szétválasztásának kérdése. Az alkotmány fogalma. Az alkotmány célja és fontosabb válfajai. A parlament intézménye. A parlament szerepe és funkciói. A parlamentek teljesítményének aktuális kérdései. 1. Bayer József: A politikatudomány alapjai, pp. 120-132; 2. Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány, pp. 263-272.

11. A politika intézményei: kormányformák és az igazságszolgáltatás A végrehajtó hatalom fogalma. A kormányzat szerepe és funkciói. Kormányformák: elnöki és parlamentáris rendszerek; félelnöki kormányforma; a kancellári kormányforma; direktoriális rendszerek. A bürokrácia fogalma. A politikai leadership fogalma. Az államfő. Az államfő szerepe a parlamentáris, elnöki és félelnöki rendszerekben. Az igazságszolgáltatás intézményei: a bírói hatalom és az alkotmánybíróság. 1. Gallai Sándor–Török Gábor (szerk.): Politika és Politikatudomány, pp. 297-314; 2. Bayer József: A politikatudomány alapjai, pp. 133-148.

12. A politika intézményei: a helyi hatalom Centralizáció és decentralizáció. A területi hatalommegosztás elve és története. A közigazgatás-szervezés alapfogalmai: decentralizáció; dekoncentráció; devolúció. Egységes és föderatív állam. Önkormányzati szerepkörök. Újabb trendek a területi hatalomgyakorlásban: szubszidiaritás; hálózatosodás; regionalizmus. 1. Gallai Sándor–Török Gábor (szerk.): Politika és Politikatudomány. Budapest: Aula Kiadó, 2003, pp. 315-346.

13. A közpolitika fogalma A politikai folyamat tartalmi kérdései: a közpolitika fogalma. A közpolitikai filozófiák. A közpolitika típusai. A közpolitikai folyamat fontosabb mozzanatai. A politikai rendszer teljesítményének kérdése. A teljesítmény fontosabb mutatói. 1. Gallai Sándor–Török Gábor (szerk.): Politika és Politikatudomány, pp. 315-346; 2. Ágh Attila: Közpolitika. In: Gyurgyák János: Mi a politika? pp. 120-161.

14. Összefoglalás, a kurzus kiértékelése II. SZEMINÁRIUM Szemináriumi tematika:

5

1. Mi a politika? Mi a tudomány? Politikatudomány. Gombár Csaba: Mi a politika? In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? pp. 7-16. Lánczi András: A politika fogalma. In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? pp. 19-37. Gabriel A. Almond: A politikatudomány: a tudományág története. In Godin – Klingemann (szerk.): A Politikatudomány új kézikönyve, pp. 62-85.

2. Max Weber: A politika mint hivatás c. írásának megbeszélése 3. Vita az ideológiákról: szerepjáték, pro és kontra. Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In: Gyurgyák János (szerk.) Mi a politika?, pp. 300-352.

5. Az állam fogalma a politikatudományban. Vita: Az állam van az emberekért, vagy az emberek vannak az államért? Kende Péter: Az államról. In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? pp. 38-58.

6. Politikai rendszerek Körösényi András: Kormányzati rendszerek. In: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? pp.60-78.

7. A politika folyamata: pártok és pártrendszerek. Az RMDSZ szerepének értékelése 20 év tükrében. Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, pp. 11-26, illetve 75-109; Elemzések az RMDSZ-ről a Transindex portálon.

8. A politika folyamata: választási rendszerek. Románia új választási rendszere. Székely István Gergo – Bognár Zoltán: Románia új választási rendszere. In Bodó Barna (szerk.) Romániai Magyar Évkönyv, 2007–2008. Temesvár, Marineasa Kiadó – Szórvány Alapítvány, 2009. 99–128.

9-10. A diákok által javasolt témák, vagy politikai témájú dokumentumfilm vetítése, illetve ennek megbeszélése. 11-12. Az összehasonlító elemzések bemutatása 13. Európai Unió: folyamatok és intézmények (személyes tapasztalatok bemutatása) Szemináriumi feladatok: 1. A tanultak alapján beszélhetünk-e politikatudományról? – 0.5 pont. 2. Minden hallgató kiválaszt egy országot, azt óráról órára figyeli, és megpróbálja az adott országról kapott híreket a tanultak alapján egy két mondatban tematizálni; közben olyan ismereteket szerez az ország politikatörténetéről, intézményrendszeréről, pártrendszeréről, melyet majd felhasználhat az összehasonlító tanulmány megírásakor – 0.5 pont. 3. Előadásmód gyakorlása – Választások: Győzzél meg, hogy rád szavazzak! (max. 5 perces kampánybeszéd) – 1 pont.

6

4. Két, tetszés szerint kiválasztott állam kortárs politikai rendszerének az összehasonlító elemzése, amely powerpoint-ban is bemutatásra kerül – 2 pont. 5. Policy paper írása egy tetszőlegesen kiválasztott témáról – 1 pont. A szemináriumokon a jelenlét kötelező. Aki nem vesz részt a szemináriumok legalább 75%-án, és nem teljesíti a szemináriumi tevékenységért járó pontok legalább felét, nem jelentkezhet vizsgára. A hiányzások pótfeladatok elvégzésével pótolhatóak, erről a szeminarium-vezetővel kell egyeztetni. A szemináriumi teljesítmény a pótvizsgán is része az elbírálásnak. III. Elbírálás: Osztályzat = Szóbeli vizsga (két húzott tétel a kurzus keretében leadott anyagból): 50% + Szemináriumi tevékenység: 50%.

7

I. A POLITIKA FOGALMA A politika meghatározása Samuel Johnson (1775): "a politika semmi más nem volt eleddig a világban, mint a lázítás eszköze" Henry Adams (AEÁ, történész, 19. sz.): "a gyűlölet módszeres megszervezése" Mi teszi szükségessé a politikát? 1. a nézetek, vélemények, érdekek különbözősége (az egyeztetés szükségessége); 2. a javak, erőforrások, tartalékok korlátozott mennyisége (az elosztás megszervezése). A politika legáltalánosabb értelemben e két vonatkozás, a konfliktus és a kooperáció egymást kiegészítő folyamata, elengedhetetlen tartozéka a társasa emberi létnek. Thomas Hobbes szerint a természetes állapotból kilépő ember hozza létre a politika szükségességét (Arisztotelész: zoon politikon). A politika természetére vonatkozó leggyakoribb elképzelések: 1. a politika mint a kormányzás művészete; 2. a politika mint a közügyek összessége; 3. a politika mint kompromisszum és konszenzus; 4. a politika mint hatalom és elosztás. 1. A politika mint a kormányzás művészete Bismarck: "a politika nem tudomány, hanem művészet". A politika és a polis görög kifejezés között nyilvánvalóan kell lennie valami összefüggésnek: politika mindaz, ami a polis-beliekre vonatkozik. Az egyik legelterjedtebb felfogás szerint a politika mindaz, ami az állammal kapcsolatos ("what concerns the state"). A politika jelenségének hármas tagolódása: • polity (intézményrendszer); • politics (ami történik a polity-n belül, érdekegyeztetés, pártharcok, verseny, stb); • policy (a politika konkrét tartalma: közpolitikák). Az antipolitika fogalma: a politikus, aki a közügyek szolgálójának a nemes látszata mellett korrupt módon, személyes érdekeinek megfelelően látja el a szerepét. Lord Acton (1834-1902): "a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál"

8

A politika nagy feladata ebben a vonatkozásban kialakítani azokat a kiegyensúlyozó mechanizmusokat – hatalmi ágak szétválasztása, elszámoltatás, stb. – amelyek lehetővé teszik a hatalommal való visszaélés megelőzését. 2. A politika mint a közügyek összessége Egy másik megközelítés szerint a politikának a kormányzásra vonatkozó elemei csupán egy részét teszik ki a fogalom jelentésmezejének, Valójában ennél többről, a közügyek egészéről van szó, amelyek nem kizárólag a politikával hivatás-szerűen foglalkozók illetékessége. Ezzel kapcsolatosan az rögtön a probléma, hogy hol lehet megvonni a választóvonalat a közügyek vagy a nyilvánosság (public sphere) és a magán szféra között. Nyilvános Az állam: a kormányzati apparátus

Magán Civil társadalom: business, egyesületek Vagy:

A nyilvánosság: politika, gazdaság, művészet, sajtó, kultúra

A személyes és családi szféra

A politika természetére vonatkozóan ebben az összefüggésben két uralkodó szemlélet létezik: 1. a politika nemes cél, minden öntudatos polgárnak kötelező kivenni belőle a részét: Arisztotelész, Rousseau, Stuart Mill, Hannah Arendt: a közjó létrehozásában való részvétel nemes kötelezettség; 2. a politika egy szükséges rossz, szét kell választani a civil, magán szférától: a liberalizmus modernebb irányzataira jellemző elsősorban. 3. A politika mint kompromisszum és konszenzus Ebben a megközelítésben nem az a kiindulópont, hogy hol, milyen színtereken zajlik a politika, hanem, hogy miként születnek a döntések, miként történek az érdekek kibékítése, egyeztetése: "a politika a lehetséges művészete". Bernard Brick (1993): "az a tevékenység, amelynek során egy adott hatalmi egységen belül az eltérő érdekek kiegyenlítődnek, a hatalomban való, jelentőségükkel arányos mértékű részesedés útján, a közösség fennmaradásának és jólétének az ügyét szolgálván ezáltal" Ez a szemlélet a liberális-racionalista társadalom-felfogást tükrözi.

9

Fő fogyatékossága, hogy a politikát kizárólag a liberális demokráciák gyakorlata alapján gondolja el, vajmi keveset mondván az autoriter rezsimekről, a katonai diktatúrákról stb. Érdeme, hogy politikának csupán azt tekinti, aminek semmi köze nincs a brutalitáshoz, a vérontáshoz. 4. A politika mint hatalom Innen nézve: a politika az erőforrások előállítása és szétosztása a társas egzisztencia során. Harold Lasswell (1936): Politics: Who Gets What? When? How? A politika a javak szűkösségéből adódó érdekellentétek összebékítésének a folyamata. A hatalom fogalma: Etimológia: possum – bír, valamit képes megtenni (power, pouvoir). • • •

Valakit rábírni, hogy megtegyen valamit, amit saját akarata szerint nem tett volna meg (decision making) Elejét venni annak, hogy valami megtörténjék, hogy valamire sor kerüljön (agenda setting) Nézetek, vélemények befolyásolása (thought control)

Politikatudományi irányzatok a hatalom értelmezésére: 1. A hatalom voluntarista modellje; 2. A hermeneutikai vagy kommunikatív modell; 3. A strukturalista modell; 4. A posztmodern elgondolások. 1. A hatalom voluntarista modellje: Thomas Hobbes-tól a racionális döntéselmélet képviselőiig: egyik társadalmi csoport képes befolyást gyakorolni a másikra. Két aleset: • •

Következményhatalom: power to, vagy outcome power Társadalmi hatalom: power over vagy social power (ez használatos a politikatudományban)

2. A hermeneutikai vagy kommunikatív modell: Abból indul ki, hogy minden nyelvi megnyilvánulás szimbolikus és normatív, a politika pedig egy közös értelmi mezőbe helyezi a cselekvőket. Hannah Arendt: a hatalom nem egyéb, mint egyeztetett cselekvés (acting in concert)

10

3. A strukturalista modell A politika lényegét a társadalmi struktúrák kölcsönhatásában – konfliktusaiban, versenyében, alá-, illetve fölérendelésében – látja. A hatalom megértéséhez e felfogás szerint a társadalmi struktúrák precíz és kimerítő ismerete szükséges. 4. A posztmodern elgondolások szerint a hatalom diskurzusok által, illetve diszkurzív úton előállított társadalmi képződmény, amelyet a dekonstrukció útján érthetünk meg igazán és egyben ezen az úton foszthatunk meg totalizáló tendenciáitól. Jeles képviselői: Michel Foucault, Jaques Derrida. Hogyan jön létre a hatalom? A politikai hatalom valamilyen társadalmi szerződés kifejeződése, amely révén az ember a természeti állapotból eljut a társadalmi állapotba. Hobbes, Locke, Althusius, Spinoza, Rousseau, Kant voltak képviselői ennek a szemléletnek. A társadalmi szerződés révén – amely lehet hallgatólagos vagy explicit – lemondanak természetes szabadságukról a hatalom javára, hogy cserébe biztonságot kapjanak – (Arisztotelész: vezetők és irányítottak érdekei egybeesnek, és a politika szükségességéért kiáltanak.) A szabadságról való lemondás gesztusa egyben az erő monopóliumát birtokló intézmény elismerését is jelenti. Az erő monopóliumát birtokló intézmény csak annyiban jogosult erre, amennyiben az általános érdek, a közjó kifejezője és védelmezője. Tekintettel arra azonban, hogy az általános érdek és a közjó mibenlétére vonatkozóan általában véve nincs megegyezés, fölvetődik az erő monopóliumát birtokló intézmény legitimitásának a kérdése. Kérdés: a legitimitás hozza létre a monopóliumot, vagy a monopólium a legitimitást? A dolgok eredete, vagy történeti szempontból csak az tudja hatalmát legitimmé tenni, aki rendelkezik az erő monopóliumával. Másrészt, ha a közjóból, mint a politika konstitutív elvéből indulunk ki, akkor azt látjuk, hogy a hatalom annál legitimebb, minél többen elfogadják azt, illetve részesének érzik magukat. Mindebből adódóan a hatalom egyszerre viszony és intézmény, és hogy különbséget kell tenni a hatalom gyakorlása és birtoklása között.

11

A fentiek alapján megfogalmazható a hatalom legitimitásának a definíciója: egy politikai hatalom akkor legitim, ha a politikai közösség tagjai – vagy azoknak egy jelentős része – azt a legalkalmasabbnak, legmegfelelőbbnek tekintik, és ezért azt elfogadják és támogatják. Fontos látni a legitimitás és a legalitás közötti különbséget. Legalitás: a hatalomgyakorlás törvényes voltára vonatkozik; Legitimitás: a hatalombirtoklás helyes jogcímére vonatkozik. A kettő nem ugyanaz, a görögök például türannosznak nevezték a hatalombitorlót, aki illetéktelenül ragadta magához a hatalmat, akkor is, ha azt követően törvények szerint kormányzott is. A legitimáció forrásai: lehetnek egyházi és világi eredetűek. A politika természetéről 1. A politika ambivalenciája A hatalom egyszerre összeköt, illetve integrál, és szétválaszt, illetve megoszt. Egyfelől érzelmi, konszenzuális, kulturális, szimbolikus tényezőként integrál és létrehozza a „barátok” közösségét, Másfelől elválaszt az „idegenektől” és „ellenségektől”. Amikor az emberek azonosulnak egy nemzettel, osztállyal, párttal, klánnal, akkor egyúttal kizárnak mindenkit, akit nem tekintenek ahhoz tartozónak. A politika lényegéhez tartozik következésképpen a barát-ellenség fogalompár, illetve a konfliktus és annak szélsőséges formája a háború. Carl Schmitt: „ellenség az emberek olyan együttese, amely legalább virtuálisan harcol…, és amelyik szembehelyezkedik egy ugyanolyan fajta másik csoportosulással.” Uő: „a politikai ellentét a legintenzívebb és legszélsőségesebb, és minden más konkrét ellentét annál inkább politikai, minél inkább közelít a szélső ponthoz, vagyis a barát-ellenség alapon való csoportosuláshoz.” A hatalom szükségességének a megszűntére vonatkozó utópiák: Saint-Simon, Engels és Lenin: amikor már nincs amit elnyomni, az állam elhal… 2. A politika elsődlegessége és általánossága Az általánosság fogalma:

12

Arisztotelész: a politikai társulás olyan közösség, amely „a többit mind magába foglalja” A politika: • Szervezi meg a közösségeket; • Rendet teremt és biztosítja a rendezettséget; • Rögzíti a közösségek szervezeti szabályait; • Gondoskodik a szabályok tiszteletben tartásáról. Az elsődlegesség fogalom két jelentése: 1. a szervező és szabályozó funkcióra vonatkozik; 2. hogy a társas létben, de még az egyéniben is minden politikai, minden politika. 3. A politika autonómiája Mit jelent az autonómia? Etimológialag: auto (ön) + nomos (törvény) = öntörvényű, önmaga által létrehozott törvények által vezérelt. A politika autonómiájának aspektusai: • A vallással szemben (történeti fejlődés eredménye) • A politika és a kormányzati formák kérdése (a technokrácia hatalmi modellje: Saint-Simon és Comte: „a politika kora véget ért”) • A politika és a jog viszonya (két egymáshoz képest autonóm terület) A politika és a jog viszonyát két esetben lehet szemléltetni: • A forradalom két aspektusa: a régi rendszer megdöntése és az új felépítése • A rendkívüli állapot és a szuverenitás közötti kapcsolat: Carl Schmitt: „szuverén az, aki a rendkívüli állapotról dönt” – az állam a rendfenntartás érdekében felfüggeszti a jogot. Mindkét példa azt mutatja, hogy a politika föl tudja függeszteni a jogot! A politika autonómiája az erkölcshöz viszonyítva.

13

II. A POLITIKATUDOMÁNY TÖRTÉNETE ÉS SPECIFIKUMAI Ismeretfilozófia és tudományelméleti bevezető Az ismeret forrásai: • • • •

tapasztalat (empirizmus: Berkeley, Hume); az ész, illetve az emberi értelem (racionalizmus: Descartes); tekintély, illetve a hagyományozott tudás (paradigma-elmélet: Th. Kuhn); konszenzus a dolgok állására vonatkozóan (falszifikáció: Popper).

A tudás/ismeret formái: • hétköznapi tudás; • tudományos tudás, ismeret; • (hit). Mi különbözteti meg a hétköznapi tudást a tudományos ismerettől? A hétköznapi tudás hibái: • • • • • •

pontatlan megfigyelések; túláltalánosítás: a rendszeresség feltételezésére való hajlam néhányszor megtapasztalt ismétlődő esemény nyomán; csak azokat az információkat vesszük figyelembe, amelyek visszaigazolják, alátámasztják előfeltevéseinket; tapasztalataink értelmezése során úgy küszöböljük ki az ellentmondásokat, hogy olyasmit is beleépítünk magyarázatunkba, amit valójában nem figyeltünk meg; logikai hibák, nem elég szabatos, módszereket, szabályokat betartó gondolkodói eljárások jellemzik; hajlam a hamis konszenzusra a társadalmi normáknak való megfelelés kényszere nyomán.

Mindezt az a természetes emberi szükséglet eredményezi, hogy a világot érthetővé és kiszámíthatóvá tegyük egy-egy közösség/kultúra tagjainak a számára. Az ide tartozó ismeretek nagy részét az egyén a szocializáció során sajátítja el. A hétköznapi tudás korpuszához tartozó ismeretek egy jelentős része kultúra-függő. A tudományos ismeretet a tudomány módszeressége és az ismeret-előállítás folyamatának közösségi jellege, illetve az eredmények folyamatos kritikai felülvizsgálása védi meg azoktól a hibáktól, amelyek a hétköznapi tudást jellemzik. A mindennapi tudás egyik fontos jellemzője, hogy ha valaki valamit megértett, akkor azt a kérdést lezártnak tekinti, a későbbiekben nem fűződik hozzá problématudat (az erre irányuló hajlam abból fakad, hogy szükségünk van bizonyosságokra a világban való eligazodáshoz).

14

A tudományos tudás ezzel szemben minden ismeretet időlegesnek tekint, minden kérdést nyitottként, csak átmenetileg megválaszoltként kezel. A tudományos ismeret fontosabb jellemzői következésképpen: • empirikusan ellenőrzött: megfigyelési adatok alapján megerősíthető, illetve cáfolható; • nem normatív: nem arról szól, aminek lennie kell, hanem ami van (a tények és értékek kérdése mindazonáltal folyamatosan vitatéma az ismeret- és tudományfilozófiában); • általánosító: leír, magyaráz és előrejelez nagy mennyiségű esetre érvényes módon; • átadható: megismételhető; • nem lezárt. Az ismeretek létrejöttével/előállításával kapcsolatos rendszerint megkülönböztetik a kérdések két aspektusát: • az ontológiai és • az episztemológiai vonatkozásokat.

filozófiai

elgondolások

Az ontológia az emberi tudattól függetlenül adott létezővel, s ilyenként a megismerési folyamat tárgyával foglalkozik. Az episztemológia arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi tekinthető érvényes ismeretnek, illetve hogyan lehet azt előállítani. Rivalizáló irányzatok az ismeretek tárgyának természetével, illetve az ismeretek érvényességével kapcsolatos magyarázatokban A megismerés/kutatás tárgyára vonatkozó elképzelések Objektivizmus: a megismerés tárgyának van a megismerő szubjektumtól független realitása (fundacionalista álláspont); Konstruktivizmus: a kutatás tárgyai konstruktumok, s mint ilyenek nem függetlenek a megismerő szubjektumtól (antifundacionalista álláspont). Az ismeret érvényességére vonatkozó elképzelések: Pozitivizmus: csak az érzékek által hitelesített tényadatok segítségével visszaigazolt tudás fogadható el érvényes ismeretként (az okoskodás vagy a spekuláció nem lehet érvényes tudás forrása); az ennek megfelelően – dedukció és/vagy indukció útján – előállított ismeret objektív (fundacionalista álláspont). Realizmus: a valóság a tudattól független, a tudományos ismeret pedig képes ezt a valóságot objektív módon tükrözni (fundacionalista álláspont). Kritikai realizmus: létezik ugyan a tudatunktól független valóság, azt azonban nem lehet szigorúan objektív értelemben megragadni: az azokról alkotott ismeretek bizonyos közbeékelt struktúrák terméke (antifundacionalista álláspont). 15

Interpretivizmus: a valóság szigorúan objektív, tudatunktól független értelemben nem létezik, az társadalmilag felépített, a róla alkotott tudásunk tehát nem lehet szigorú értelemben véve objektív (antifundacionalista álláspont). A tudomány természetére vonatkozó elképzelések (R. A. Singleton, Jr.–B. C. Straits: Approaches to Social Research. New York–Oxfor: Oxford University Press, 1999 alapján) I. A tudomány mint produktum: (Mi minősül tudományos kérdésnek?) • • •

A tudás mint leírás („a tudománytörténet: a fogalmak temetője” – ismeretlen filozófus); A tudás mint magyarázat és előrejelzés (empirikus általánosítások); A tudás mint megértés (kauzális összefüggések felfedezése).

II. A tudomány mint folyamat: Elmélet és kutatás (Einstein: „a tényektől a tényekig”) A tudományosság kritériumai: Empirizmus (a világot magát kell vizsgálni, nem az arról alkotott elgondolásokat); Objektivitás (interszubjektivitás); Ellenőrzés, kontroll (a rivális magyarázatok kizárása). III. A tudomány: eszmény vagy realitás? Fogyatékosságok: • • •

Az elméleti magyarázat alulfejlett; Gyakoriak a hibák; Jelentős a szubjektivitás befolyása.

Konvencionális tudományfelfogás: fundacionalista és nem nyitott a kritikára Kritikai irányzatok: • • • •

Fenomenológia; Kritikai elmélet; Historicizmus; Diskurzus-elmélet.

A tudományos módszer lényege: a fogyatékosságok módszeres kiküszöbölése.

16

A kauzális összefüggések a tudományos magyarázatokban Kauzális összefüggés: az ok és okozat empirikus úton megfigyelhető együttjárása, összekapcsolódása. Az F (feltétel) kiváltó oka az E-nek (explanandum): azt jelenti, hogy: F előidézi E előfordulását; F előidézi E valamely jellemzőjének a megváltozását. A kauzális összefüggések három változata létezik: 1. A kauzális mechanizmus: Az „F okozója E-nek” kijelentés definíciószerűen azt jelenti, hogy létezik egy Ci eseménysor (i=1,n), amely elvezet F-től E-ig, úgy, hogy minden Ci-ről Ci+1-re való átmenetet egy Ti törvény magyaráz, amelyet előzetesen beizonyítottunk, vagy olyanként elfogadtunk. 2. Induktív regularitás: Az „F okozója E-nek” kijelentés definíciószerűen azt jelenti, hogy empirikusan kimutatható koreláció van az F és E típusú események előfordulása között. 3. Szükséges és elégséges feltétel: Az „F okozója E-nek” kijelentés definíciószerűen azt jelenti, hogy F előfordulása szükséges és elégséges feltétele annak, hogy E is bekövetkezzék. Az okság kérdése a társadalomtudományos magyarázatokban A társadalomtudományok esetében nem lehet szigorú értelemben vett determinizmusról beszélni, úgy ahogyan az a legtöbb természettudomány esetében bevett gyakorlat. A társadalomtudományok esetében leggyakoribb (W. Hidelband):

kétféle

determinisztikus

magyarázat

a

•

az idiografikus magyarázat: föltárni valamennyi, de legalábbis minél több okot, amely egy adott esemény előidézésében szerepet játszott (pl. mi vezetett a II. vh kirobbanásához?)

•

a nomotetikus magyarázat: kis számú tényezőt vesz figyelembe, amelyek segítségével részlegesen meg lehet magyarázni az összes, de legalábbis nagyszámú egyedi eset kimenetelét.

Az oksági kapcsolat kritériumai (P. Lazarsfeld) 1. hogy két esemény között ok-okozati kapcsolatról beszélhessünk, ahhoz az szükséges, hogy az ok megelőzze az okozatot

17

2. a két esemény között tapasztalható kell hogy legyen a kapcsolat (tapasztalati együttjárás) 3. a két esemény közötti empirikusan tapasztalható összefüggést ne lehessen valamely harmadik esemény hatásával magyarázni, amely egyiknek vagy mindkettőnek a kiváltó oka volna. A politikatudomány diszciplínatörténete A politikatudomány diszciplínatörténetére vonatkozó különböző elképzelések általában megegyeznek arra nézvést, hogy a politikatudományok eddig lezajlott története két nagy fejezetre osztható: 1.) a hagyományos, döntő módon filozófiai megközelítés által jellemzett korai politikatudomány, és 2.) az empirikus tradíció által megalapozott, majd abból kinőtt modern politikatudomány fejezeteire. 1. A hagyományos megközelítés A hagyományos politikatudomány történetén belül egyesek megkülönböztetnek két, időben többnyire egymásra tevődő, párhuzamosan kibontakozó irányzatot: 1.1.) a filozófiai és 1.2.) az empirikus hagyományt 1.1. A filozófiai hagyomány a politikatudományban A politikai elemzés egy görög hagyományokhoz visszanyúló irányzata "politikai filozófiáról" beszél. Ennek az irányzatnak az a fő jellemzője, hogy normatív, vagyis nem arról beszél, hogy mi a politika, hanem, hogy milyennek kellene lennie. Központi eszméje az eszményi társadalom. Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston valamint Szent Tamás ennek a hagyománynak a megalapozói. A politikai elemzésnek ez az irányzata tehát többnyire szövegelemzésre szorítkozik, azt vizsgálja, hogy az előző korok nagy gondolkodói miket gondoltak a társadalom eszményi megszervezésével kapcsolatban. Ezt az értelmezői munkát lehet ugyan kritikus szellemben, lelkiismeretesen és rigurózusan végezni, a vélemények azonban mindig meg fognak oszolni az így kapott értelmezések objektivitását illetően. Ez az irányzat tehát egyértelműen normatív, a tudományosság későbbi, az objektivitásra uralkodó kritériumaival nehezen egyeztethető össze.

18

1.2. Az empirikus tradíció Noha kevésbé markáns történeti hagyomány mint az előbbi, gyökerei azért messzire visszanyúlnak: - Arisztotelész alkotmány-osztályozása a Politika című munkájában - Machiavelli realizmusa az állam természetével kapcsolatosan - Montesquieu szociológiai elmélete a kormányzatról és a törvényről tekinthetők előzményeknek. A normatív megközelítéssel szemben nem preskriptív hanem deskriptív: magyaráz és elemez ahelyett, hogy ítéleteket mondana. Locke és Hume empirizmusából indul ki: a hipotéziseket és az elméleteket a megfigyelés evidenciáival kell összevetni. A XIX. században Auguste Comte szellemi befolyása révén eluralkodott pozitivizmusban teljesedett ki. 2. A modern politikatudomány A legrégebbi politikatudományi tanszékek Svédországban az Upsalai Egyetemen (1620), illetve Finnországban az Abo Akadémián (1640) jöttek létre. Az 1870-es évekkel kezdődően kezdik szélesebb körben oktatni a politika tudományokat Oxfordban, Párizsban (Ecole Libre de Science Politiques), az Egyesült Államokban a Columbia egyetemen, Londonban (London School of Economics keretében), Firenzében, illetve az Athéni Panteion Egyetem keretében. A tudományterület egyik első tudatos művelője Marx volt, aki azt az álláspontot képviselte, hogy a politika szakszerű vizsgálata természettörvény értékű társadalomi törvényszerűségek feltárását teszi lehetővé, amelyek alapján meg lehet jósolni a jövőt. Hasonló álláspontot képviselt a későbbiekben David Easton aki szerint a politika tudomány át fogja venni a természettudományok módszereit. A XIX. század társadalompolitikai eseményei az Amerikai Egyesült Államokban: - az urbanizáció, a nagy városi populációk megjelenése - az ipari forradalom - a választók politikai mobilizációjának kérdése - szakmai elitek létrejötte, akiket nem elégített ki az uralkodó tudományos diskurzus, kitermelték egy hatékonyabb, a társadalmi folyamatok megbízhatóbb magyarázatát lehetővé tevő politikatudomány szükségletét. Ezekre a kihívásokra volt válasz az ún. Chicagoi Iskola megjelenése, amely tevékenységének legmeghatározóbb periódusa 1920-1940 közé tehető, és amelynek meghirdetett célja a politikai jelenségek tudományos vizsgálata volt.

19

2.1. A Chicagoi Iskola Alapítója C. E. Merriam, az intézmény munkatársai többnyire az ő tanítványai voltak. Meghatározó alakjai: Harold Gosnell és Harold Laswell, mindketten Merriam tanítványai. Az irányzat szellemi előzményeiként Comte, Mill, Tocqueville, Marx, Spencer, Weber, Durkheim és Pareto munkáságát szokták megjelölni, amely szerzők megalapozták a politika jelenségkörének céltudatos magyarázó módszerét, a politikai szociológia, pszichológia és antropológia eredményeire alapozván. Egy másik fontos előzmény, amire a Chicagoi Iskola hivatkozhatott, az amerikai egyetemeken a századforduló óta jelenlevő törekvések arra, hogy a kormányzati és politikai eseményeket, jelenségeket empirikus módszerekkel vizsgálják. Ezekkel az előzményekkel ügyesen sáfárkodván a Chicagoi Iskolának sikerült bebizonyítania – konkrét, empirikus vizsgálatok útján –, hogy a politikára vonatkozó ismeretek minőségének a javítása lehetséges interdiszciplináris kutatási stratégiák révén, amelyek a kvantitatív módszerekre alapoznak és minden addiginál átfogóbb kutatási programokat futtatnak. Az első ilyen látványosabb vállalkozása a Chicagoi Iskolának a választói viselkedés vizsgálata volt az 1923-as chicagoi polgármester-választás idején. A Merriam és Gosnell által kidolgozott módszer, amely a nagyváros demográfiai sajátosságaiból kiindulva próbálta megmagyarázni a választói viselkedés főbb trendjeit, az első ilyen jellegű vállalkozás volt a politikatudományok történetében, amelyben a Chicagoi Iskola Merriam és Gosnell által kiképzett diákjait használták kérdezőbiztosokként. A tapasztalatok alapján, amelyeket az 1924-es általános és az 1925-ös helyhatósági választásokon szerzett tapasztalatok is kiegészítettek, 1927-ben Gosnell kidolgozott egy igen rigurózus experimentális kutatási módszert, amelyet Gosnell Angliában, Franciaországban, Németországban, Belgiumban és Svájcban is kipróbált – ugyancsak előzmény nélkül a tudomány történetében. A módszer bizonyos hiányosságaira derült fény mindazonáltal az 1948-as elnökválasztás idején a Truman–Dewey csata során. A Chicagoi Iskola másik maghatározó személyisége H. Laswell (1902-1978). 1927-1939 között Laswell hat munkát adott ki, amelyek mind meghatározó, innovatív teljesítményei a politikatudománynak: - 1927: Propaganda Technique in the World War – a politikai kommunikáció egyik úttörő munkája - 1930: Psychopatology and Politics – a politika mélypszichológiáját fedte föl, politikusi esettanulmányok segítségével

20

-

-

1935: World Politics and Personal Insecurity – az egyéni politikai viselkedés, a politikai rezsimek és a politika folyamatának a pszichológiai alapjaira mutatott rá 1935: Propaganda and Promotional Activities – a politikai kommunikáció és public relations a kor számára meghatározó kézikönyve 1936: Politics: Who Gets What, When, How – általános politika-elmélet 1939: World Revolutionary Propaganda: A Chicago Study – a világválság következményeinek tükröződése a politikai mozgalmakban a Chicago környéki helyi társadalomban.

A 30-as évek végével kezdődőleg a Chicagoi Iskola belső válságokkal kezdett küszködni, több fontos személyisége az intézménynek nyíltan szembefordult az empirikus kutatás jogosultságával a társadalomtudományok összefüggésében. George Herbert Mead vezetésével több "pragmatista" elhagyta az intézményt és más egyetemekre szegődött el. Laswell és Gosnell felmondtak, Merriam pedig nyugállományba vonult, ami megadta a végső döfést az intézetnek, amely gyakorlatilag beszűntette tevékenységét. Többen úgy értékelik azonban, hogy a Chicagoi Iskola szellemisége tovább él több vezető, befolyásos amerikai intézményben. Laswell A Yale Egyetemen folytatta tevékenységét, meghatározó befolyást gyakorolván többek között Dahl-ra. Egy másik fontos személyiség, V. O. Key, Jr. a Harvard-ra szegődött el, és több generáció empirikus és kvantitatív módszerekben jártas szakembert termelt ki, akik a politikai pártok, választások és közvéleménnyel kapcsolatos kutatásokban kamatoztatták ismereteiket. 2.2. A XX. század politikatudományi gondolkodásának további trendjei A II. vh-t követően és a hidegháború idején két fontos fejlemény volt befolyással a politikatudományok fejlődésére. 1. Az egyik az AEÁ befolyásának növekedése a világpolitika színpadán, ami a nemzetközi kapcsolatok elméletének, mint akadémiai diszciplínának a megjelenését és gyors elterjedését eredményezte az amerikai egyetemi körökben. 2. A másik fontos fejlemény az a II. vh. végével jelentkező, egyre markánsabban megmutatkozó szükséglet, hogy mind a vállalkozói réteg, mind a politikusok fölismerték, hogy a siker a célcsoportok minél behatóbb ismeretétől függ. Válaszként ezekre a kihívásokra, az 50-es, 60-as évek folyamán, új tagozatok egész sora jött létre a Yale, Princeton, Columbia, Harvard, MIT, egyetemeken, amelyek olyan addig el nem ismert diszciplínákkal foglalkoztak, mint: - biztonságpolitika, - nemzetközi politikai gazdaságtan, - közvéleménykutatás,

21

-

politikai kultúra, diplomácia-történet és diplomácia-elmélet, stb.

2.2.1. A behaviorizmus Az 1950-es, 1960-as évek kihívásaira adott politikatudományi válasz a közvéleménykutatások és a piackutatás eszközeinek a gyors fejlődését eredményezte, annak mind akadémiai, mind piaci, vállalkozás jellegű komponenseiben. Az új irányzat a közvetlenül megfigyelhető egyéni és társas viselkedést (behavior) helyezte a tudományos vizsgálta középpontjába, és arra törekedett, hogy a viselkedés magyarázatára vonatkozó hipotéziseket empirikus ellenőrzésnek vesse alá. A legjelentősebb akadémiai intézmény amely szerepet vállalt ebben az összefüggésben a Michigan-i Egyetem, azon belül pedig az Institute for Social Research, annak a Survey Research Center-e. Ezek az intézmények az ún. "behaviorista forradalom" hajtómotorjai voltak. (1977-ben a Survey Research Center az American National Election Studies intézetévé avanzsált, amelyet egy nemzeti vezetőtanács felügyel, a legrangosabb amerikai egyetemekről delegált tagokból.) Ha a Ch. I. a két vh. közötti időszakban a politika-tudományok tudományos forradalmát vitte keresztül, akkor a Michigani Egyetem Institute for Social Research komponense a politikai tudomány kultúrájának az elterjedésében játszott meghatározó szerepet, mind az EÁ-ban, mind világszerte. Gyakorlatilag ezeknek a fejleményeknek köszönhetően került sor a szakterület önálló diszciplínaként való fokozatos elismerésére. 2.2.2. A diszciplínatörténet további fejezetei A behaviorizmus egyes fogyatékosságait korrigálva, illetve annak bizonyos elemeit továbbfejlesztve jelentek meg a XX. század második felében olyan további irányzatok, mint: a.) racionális döntések elmélete; b.) az (új) institucionalizmus; c.) csoportelméletek; d.)rendszerelméletek; e.) az interpretatív vagy diskurzuselmélet. Ezek egymáshoz való viszonyát a következő táblázat összegezi, D. Marsh–G. Stoker, eds: Theory and Methods in Political Scienec . Hapshire–NY: Palgrave Macmillan, 2002, illetve Tóth Csaba–Török Gábor: Elméletek a politikatudományban. In: Gallai– Török (szerk.): Politika és politikatudomány. Budapest: Aula Kiadó, 2003 alapján:

22

A tudományos vizsgálat tárgya Behaviorizmus

Racionális döntések elmélete

Csoportelméletek

Rendszerelméletek

Institucionalizmus

Interpretatív elmélet

A politika megfigyelhető jelenségei A kollektív cselekvés feltételei, determináló körülményei Csoportok, mint a döntéshozatal szereplői és haszonélvezői, érdekcsoportk A társadalom, illetve a politika alrendszerei (struktúrák és funkciók) Szabályok, intézmények és értékek, amelyek befolyásolják a politikát A politika, mint rivalizáló narratívák világa

A tudományos vizsgálat célja Falszifikálható általános törvények fölfedezése Általános, illetve előrejelzésre alkalmas partikuláris törvények felfedezése Deskriptív, magyarázó

A gyakorlati politikához való viszony Elkötelezetlen, értékmentes El nem kötelezett, de szakértői tanácsadásra alkalmas Elkötelezetlen, tanácsadásra alkalmas

Leíró, előrejelző, összehasonlító

Elkötelezetlen, tanácsadásra alkalmas

Empirikusan megalapozott, elméletileg fölülvizsgált, szervezett ismeret-korpusz előállítása

A gyakorlati politikusokkal való szoros együttműködés

Az ismeret statusára igényt formáló kijelentések mindig átmeneti és vitatott jelleggel bírnak (antifundacionalizmus)

A politikai diskurzusokhoz való kritikus viszonyulás

3. A diszciplínatörténet néhány intézményi vonatkozása 1903-ban alakult meg az American Political Science Association (APSA), 200 taggal. A II. vh. végén 3,000, az 1960-as években 10,000, 1998-ban pedig 13,000 tagot számlált. Kiadványa az American Political Science Review. 1949 jött létre az International Political Science Asociation (IPSA), az UNESCO anyagi támogatásával. Kiadványa az International Political Science Review. 1994-ben, az IPSA XVI. Világkongresszusán született döntés nyomán jelent meg a New Handbook of Political Science (Goodin–Klingeman, 1996). 1970-ben jött létre az European Consortium for Political Research, a Ford Foundation támogatásával. Kiadványa a The European Journal for Political Research.

23

4. A XX. századi politikai gondolkodás néhány fontosabb tematikai jellemzője Rgionális kutatások (area study): a világ fontosabb térségeinek a módszeres kutatása politika-történeti szempontból: Kelet-Európa, Közép-Kelet, Ázsia különböző térségei, Latin Amerika, stb. A politikai kultúra, politikai intézmények és azok teljesítmény-mutatói, az elitek szerepe a politikában (Gabriel Almond, Sidney Verba, Ronald Inglehart, Robert Putnam). Rendszerszemléletű megközelítések a társadalom és az intézmények viselkedésének vizsgálatában (Weber és Durkheim eredményeire apalozva valamint Talcott Parsons rendszerszemléletű társadalomelméletét kamatoztatva David Easton kísérletezett a rendszer fogalmának a bevezetésével a politikatudományba, követői Almond, Coleman és Powell). Demokrácia-elméletek (Robert Dahl, Arendt Lijphart és Giovanni Sartori). Normatív politika-filozófia, amely az empirikus kutatásokra is befolyást gyakorol (Rawls, Nozick, Walzer, Kymlicka).

24

III. A POLITIKA KÖRNYEZETE: TÖRÉSVONALAK A törésvonalak kutatása a politikatudomány egyik központi kérdése. A fogalom a társadalmi megosztottság különböző alakzataival, azoknak intézményesült formáival kapcsolatos. Elképzelések a fogalom jelentésére vonatkozóan: H. Kreisi: • A törésvonalak strukturális adottságok; • a kollektív identitás (protestáns, katolikus, munkás, munkaadói, stb.) tudatos felvállalását és az annak alapján való cselekvést is magába foglalja; • koherens intézményes megjelenésük van. Kreisi szerint tehát a törésvonalaknak három aspektusa van: strukturális, kulturális és politikai. D. W. Rae és M. Taylor szerint: „a törésvonalak azok a feltételek, amelyek egy közösséget vagy alközösséget egyénekre vagy csoportokra osztanak; továbbá a releváns törésvonalak azok, amelyek az egyéneket olyan csoportokba szervezik, amelyek bizonyos időpontban és helyen fontos politikai különbségekkel rendelkeznek”. S. Bartolini és P. Mair szerint: • A törésvonalak a társadalom politikailag releváns csoporttagolódását fejezik ki; • Bennük a csoportkonfliktusok jelennek meg, a szociokulturális csoportok, szervezetek, ideológiák és/vagy kollektív identitástudatok szintjén. A klasszikus törésvonal-elmélet: A klasszikus törésvonal-elmélet első, mindmáig meghatározó megfogalmazása Martin Lipset és Stein Rokkan Cleavage Structures, Party Systems and Voter Alignments. An Introduction (1967) című munkájában található, amely történeti kialakulásuk felől megközelítve vizsgálta a törésvonalak kérdéskörét. A Rokkan–Lipset elmélet két részből áll, az első a nemzet-, illetve államépítés folyamatát magyarázza meg, a második a a tulajdonképpeni törésvonalakkal foglalkozik: az előbbi a politikai közösségek (államok) közötti törésvonalak, illetve határok kialakulására vonatkozóan szolgál magyarázattal, a második a politikai törésvonalak belső tagolódásának az okait és folyamatát tárja föl. Az állam, illetve a politikai nemzet építésének a folyamatát Rokkan–Lipset egy fokozatos differenciálódási folyamatként fogják fel, amelynek során egy politikai centrum sikeresen érvényesíti elképzeléseit és érdekeit egy adott terület katonaiadminisztratív, gazdasági és kulturális centralizációja vonatkozásában. A folyamat első szakaszának a lényegét Rokkan és Lipset a következő ábra segítségével szemlélteti: 25

Katonai-adminisztratív differenciálódás

Gazdasági differenciálódás

Állam-építés

Feudalizáció

Kulturális differenciálódás

Vernakularizáció

Primordiális közösség

A fenti ábrán szemléltetett folyamatok eredményeként létrejött protoállamok a differenciálódás egy második fázisaként a centralizáció belső funkcióira összpontosítottak a következők szerint: Katonai, adminisztratív rendszerépítés - Személyek forgalmának ellenőrzése a határokon - A legitim erőszak szerveinek a megszervezése: hadsereg, rendőrség - Szakosodott elitek: adminisztratív, katonai bürokrácia

Gazdasági renszerépítés - Javak forgalmának ellenőrzése a határon - Barter, csere, pénz - Szakosodott elitek: kézműves, kereskedő, burzsoázia

Ellenállás

Monetizáció

Helyi gazdaságok fenntartása

Integráció

Kulturális rendszerépítés - Kulturális, eszmei termékek forgalmának ellenőrzése - Írásbeliség, egyház, iskola - Szakosodott elitek: írástudók, papok, tudósok

Standardizáció Helyi identitások fenntartása

Periferiális közösségek

A fent fenti ábrán szemléltetett folyamatok eredményeként létrejött nyugat-európai államok a XVI–XIX századok során több dilemmával szembesültek:
Ki ellenőrízze az egyház intézményeit: Róma vagy a nemzeti elitek?
Ki ellenőrízze a tömegoktatást: az egyháza vagy az állam?
Milyen ágazat urallja a nemzetgazdaság szerkezetét: az ipar vagy a mezőgazdaság?

26

E dilemmákra adott válaszok eredményeként Lipset-Rokkan szerint NyugatEurópában négy klasszikus törésvonal jött létre: 1. 2. 3. 4.

a vallási törésvonal (állam – egyház) város és vidék ellentéte (ipar – mezőgazdaság) kulturális törésvonal (domináns – kisebbségi/periférikus kultúra) tőke – munka ellentéte.

A törésvonalak létrejötte rendszerint forradalmakhoz köthető, a következő ábra szerint:

Korai állam-építés

Nemzeti forradalmak (1789 - …)

Ipari forradalom (1850 - …)

Reformáció (1526 – 1648)

I.

II.

CENTRUM - PERIFÉRIA

EGYHÁZ - ÁLLAM

III. VÁROS - VIDÉK

IV. MUNKÁS - MUNKAADÓ

Bolsevik forradalom (1917 - ...)

A fenti ábrán a vastag nyilak erős, a vékony nyilak gyenge kapcsolatot jelölnek. A nemzetépítéshez, illetve a XVIII. század Franciaországában elindult nemzeti demokratikus forradalomhoz két törésvonal kötődik: • a kulturális törésvonal a központosító, nemzetépítő kultúra és az ennek ellenálló regionális kultúrák, identitások között, illetve • a vallási törésvonal, a központosító, egységesítő, mozgósító nemzetállam és az akkoriban történelmi jogosítványokkal rendelkező (állam)egyház között. A XVIII-XIX. századi, Egyesült Királyságban kibontakozott ipari forradalomhoz kötődik a másik két törésvonal:

27

• •

az iparosodó városok és a mezőgazdasági jellegű vidék között, illetve a tőkések és a bérmunkások közötti érdekkonfliktus.

A Lipset-Rokkan modellt egy olyan koordináta-rendszerben lehet ábrázolni, amelyben az egymást metsző területi és a funkcionális tengelyek határolják el a négy mezőt, amelyben a törésvonalak találhatók. CENTRUM | | | | állam – egyház tőke – munka | | | GAZDASÁG --------------------------------------------------------------KULTÚRA | | | agrár – ipari | domináns – kisebbségi | | | PERIFÉRIA Lipset és Rokkan szerint a törésvonalak megléte és eltérő hatása meghatározó jelentőséggel bírt a nyugat-európai pártok és pártrendszerek kialakulásában. A törésvonalak leképeződése a pártok és pártrendszerek szintjén mindazonáltal nem jelent automatizmust: a kettő közötti összefüggés inkább kölcsönhatás jellegű. A társadalmi konfliktusok pártrendszerekben való leképeződésére további tényezők is befolyással voltak: • a döntéshozatali tradíció: az érdekegyeztetés hagyományai (pl: a rendi képviselet mellett legitim ellenzék elfogadása Angliában, Svédországban, Hollandiában, vagy abszolutizmus Poroszországban, Francia-országban, Dániában); • az ellenvélemény kifejezésre juttatásának a hagyománya: az ellenzék mobilizálásának a lehetősége; • a politikai szövetségkötés hagyományai; • a többségi uralmi rendszer hagyományai. A fentiek által létrehozott politikai közegben minden érdekképviseletei alakultnak négy küszöböt kellet átlépnie a célok elérése érdekében: • legitimációs küszöb (a kritikai, ellenzéki magatartás elfogadottá válása); • inkorporációs küszöb (az érdekképviseleti alakulat egyenlő féllé válik, részt vehet a politikai versenyben: indulhat a választáson); • képviseleti küszöb (önálló képviseleti szervvé alakulnak, más, már befutott, sikeres pártoktól függetlenül, azok mellett);

28

•

többségi uralmi küszöb (részesedés a hatalomból, egy megnyert választást követően).

A nyugat-európai pártrendszerek összehasonlító tanulmányozása alapján Lipset és Rokkan arra a következtetésre jutnak, hogy azok a centrum–periféria, állam–egyház és mezőgazdaség–ipar törésvonalak mentén markánsan különböznek, a tőkés–munkás törésvonal ezzel szemben csökkenti a meglevő strukturális különbségeket és inkább a konvergencia irányába hat. A két szerző szerint a törésvonalak az általános választójog elterjedése előtt már létrehozták azokat a pártokat és pártrendszereket, amelyek 1920 után nem változnak mértékadó módon (néhány markáns kivételtől eltekintve). Az életképes új alternatívák híján Lipset és Rokkan a pártrendszerek „befagyását” tartotta valószínűnek. A törésvonal-elmélet revíziója A pártrendszerek „befagyásának” a hipotézisét nem igazolták a későbbi fejlemények. Az 1968-as diákmozgalmak, az újbaloldal megerősödése, az 1970-es évek világgazdasági problémái, a jóléti állam válsága és a neoliberális, illetve a neokonzervatív fordulat a következő fejleményeket eredményezte a pártrendszerek életében: • Az erős pártkötődés és az osztály alapú szavazás lazulása, új típusú választói viselkedési formák megjelenése (ingázó szavazás) • A tömegpártok (osztály- és rétegpártok) átalakulása kisebb taglétszámú, ám szélesebb szavazói bázisból merítő néppártokká. • Új típusú pártok megjelenése (nacionalista és populista, neoliberális, zöld pártok). Ezek a fejlemények a klasszikus törésvonal-elmélet újragondolását tették szükségessé. M. N. Franklin szerint a társadalmi különbségek nem adnak választ a szavazói viselkedésre, ebből fakadóan csökkent a törésvonalak egyéni választásokat – politikai identitásokat – strukturáló jellege. D. Bell szerint a törésvonalak klasszikus elméletét nem elvetni kell, hanem azt ki kell egészíteni egy újabb, az ún. posztindusztriális forradalom társadalmi törésvonalakt alakító következményeivel: az új forradalom Bell szerint az érték alapú törésvonalat (value cleavage) hozta létre (The Coming of Post-Indutsrial Society: A Venture in Social Forecasting, 1973). R. Inglehart szerint az ún. „csendes forradalom” a nem anyagi, posztmateriális értékek törésvonalát eredményezte, amelyet – a háború élményének a hiánya és a gazdasági prosperitás következtében – az új generációk jelenítenek meg, akik szembefordulnak szüleik materiális értékrendjével és új életstílust követve rendezik be életüket (The Silent Revolution: Changing Values and Political Style Among Western Publics, 1977). Bartolini és Mair szerint, akik egy évszázad választási eredményeit vizsgálták meg, a törésvonal-elmélet továbbra is időszerű, a nemzeti és ipari forradalmak által

29

létrehozott törésvonalak ugyanis párhuzamosan léteznek a posztindusztriális és posztmodern társadalmak szerkezeti és kulturális sajátosságaival.

30

IV. A POLITIKA KÖRNYEZETE: IDEOLÓGIÁK Az ideológia fogalmának jelentéstörténete Machiavelli: a hatalom megőrzése azt feltételezi, hogy a fejedelemnek el kell sajátítani a kormányzás technikáit és képesnek kell lenni a társadalom megértésére, dinamikáinak ismeretére, azok alakulásának előrejelzésére. A fogalom megjelenését Bacon, Holbach és Helvetius társadalomfilozófiai elgondolásai készítik elő. Antoine Destutt de Tracy használja először az ideológia fogalmát egy 1796-ban tartott előadásában. Új tudományként definiálja az eszmék tudományát (idea + logos), amelynek célja a babonák, idolok, előítéletek kiküszöbölése. Felfogásában az ideológia előítélet-mentes, megfigyeléseken nyugvó tudomány. Bonaparte Napóleon használta a fogalmat először negatív, pejoratív értelemben, noha kezdetben maga is a de Tracy köré csoportosuló „ideológusok” közé tartozott. Amikor fölismerte, hogy hatalmi ambícióiban korlátozhatják a racionalitásra, morális elvekre, tudományra hivatkozó ideológusok, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ideológusok veszélyes álmodozók, akik azt hirdetik, hogy megszabadítják az embereket illúzióiktól. Napóleon szerint ezzel szemben a boldogság forrása nem a megismerés, hanem az illúzió és a hozzájuk kapcsolódó szenvedély, illetve érzelem. Ezzel a felfogásával Napóleon rehabilitálta a misztikumot, a politikai szenvedélyeket, a tekintélyelvűséget. Az ideológusokat azért is veszélyeseknek tartotta, mert az észre és értelemre hivatkozva szembehelyezkedtek a fennálló hatalommal. A fogalom Karl Marx-nak köszönheti mai elterjedtségét. Szerinte az ideológia elválaszthatatlan attól a társadalmi csoporttól, amely terjeszti. Marx szerint az ideológia a felépítmény része, a kapitalizmus viszonyai között pedig – amennyiben az uralkodó tőkésosztály érdekeit fejezi ki – a valóságos társadalmi viszonyok elfedése: hamis tudat. A proletariátus eszméje következésképpen nem ideológia, hanem egyszerre tudományos és forradalmi nézetrendszer, hosszú távon pedig az egész társadalom érdekeit fejezi ki. Lenin számára az ideológia nem negatív fogalom, hanem a politika lényeges része, hatékony összetevője. Mannheim Károly (Ideológia és utópia c. művében – 1936) ideológiának azt az érvés gondolatrendszert tekintete, amely a fennálló rendet védelmezi és a múltra hivatkozik.

31

Az utópia szerinte ezzel szemben a jövőbe tekint és ezzel a fennálló rend jogosságát kétségbe vonja. Mannheim a maga elméletét tudásszociológiának nevezte, ezzel a de Tracy féle hagyományokhoz nyúl vissza. Innen nézve az ideológia nem más, mint a tudásformák szociológiai vizsgálata. Mahhneim nevéhez fűződik a „szabadon lebegő értelmiség” (freischwebende Intelligenz) fogalma, ami arra vonatkozik, hogy csak az ehhez a kategóriához tartozó egyének képesek kiszakadni a gondolkodásmód társadalmi determináltságából. Az 1950-1960-as évek nyugati gondolkodói az ideológiák negatív hatásait domborították ki újra, azokat tették felelőssé a totalitarizmusok kialakulásáért. Edward Shils pl. úgy látta, hogy az ideológiák mindenre kiterjedő, a szentség szerepét pótolni igyekvő, követőit teljesen átformálni és irányítani képes koherens gondolatrendszerek. Daniel Bell, Seymour Martin Lipset és Raymond Aron úgy látták, hogy a jóléti társadalmakban nincs szükség a fentiek értelmében vett ideológiára, következésképpen bekövetkezett „az ideológia vége”. Herbert Marcuse „egydimenziós ember” fogalma azt tükrözi, hogy a jóléti társadalom a tömegfogyasztás és az elidegenedés korába vezette át az emberiséget. Az 1960-as évek végére kiderült, hogy az „ideológia végét” hirdető elgondolás maga is ideológia. Az 1980-as évek – Margaret Thatcher és Ronald Reagan politikai színrelépése nyomán az ideológia szerepe újra megnövekedett, neokonzervatív és neoliberális változatokban töltve be fontos szerepet a világ alakításában. Az 1989-es összeomlást követően Francis Fukuyama értékelte úgy, hogy véget ért a nagy történelmi narratíva, s ennek következtében fölvethető a hegeli értelemben vett történelem végének a gondolata: ahol nincs narratíva, ott nincs történelem. Jürgen Habermas szerint nem a történelem ért véget, csupán sor került a történelem kisiklásának a korrekciójára. 1989-ben „konzervatív forradalom” zajlott, amely az alkotmányos demokráciát és államformát helyezte vissza jogaiba. S. P. Huntington pedig az ideológiák egy sajátos „búcsúztatójaként” úgy vélekedik, hogy a jövő konfliktusai nem ideológiák, hanem civilizációk között fognak zajlani. A jobb és baloldal fogalma A fogalompár a francia forradalom óta van jelen a politikai gondolkodás történetében. Akkoriban a forradalom hívei ültek a baloldalon, a monarchia hívei a jobboldalon.

32

A baloldal „haladót”, a jobboldal „maradót” jelentett. A két fogalom jelentésvilága viszonylagos, konkrét tartalmuk változhat. Általában a baloldali gondolatrendszer a következőket foglalja magába: • A társadalmi egyenlőség eszméje • A haladásba vetett hit • A társadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye. • Természetjogi-racionalista társadalomfelfogás A jobboldali eszmerendszer legfontosabb tartozékai • Lassú, szerves változás • A hagyomány és a tekintély tisztelete • Történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás A demokrácia viszonyai között a A baloldalt az állam gazdasági beavatkozásának fenntartása vagy növelése, illetve a jóléti állam és kompenzáló gondoskodás eszméje A jobboldalt az állam gazdasági szerepvállalásának csökkentése vagy korlátozása, illetve a szabad verseny és a szabad piac ösztönzése jellemzi. Mindkettőnek van szélsőséges, antidemokratikus változata is. A szélsőbalt ideológiai alapú diszkrimináció A szélsőjobbot faji, vallási vagy nemzeti-etnikai alapú diszkrimináció jellemzi. Fontosabb ideológiák A leismertebb, legelterjedtebb ideológiák a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus, az anarchizmus, a nacionalizmus, a fasizmus, populizmus, feminizmus, ökologizmus. 1. Liberalizmus Az iparosodó nyugat ideológiája, amely a feudalizmus eszmerendszerének a helyét veszi át. Korai változataiban a feltörekvő középosztály ideológiája, és mint ilyen szorosan összefonódott a kapitalizmus térnyerésével. Politikai irányultságát tekintve az abszolutizmus ellen lépett fel, a feudális előjogokat támadta, az alkotmányosság és a képviseleti kormányzat eszméje mellett tört lándzsát. Később a gazdasági növekedés és a laissez-faire kapitalizmus szószólója lett és XIX. századi, klasszikus formájában a kormányzati beavatkozás ellen szállt síkra. A XX. század során szociálliberális, majd neoliberális változatokban fordul elő leggyakrabban.

33

A liberalizmus fontosabb elemei: Individualizmus: az egyén fontosabb mint a közösség. A társadalom célja következésképpen az egyén védelme és annak biztosítása, hogy korlátozások nélkül dönthesse el, „mi a jó élet” Szabadság: a szabadság jelentőségében megelőzi az egyenlőséget, igazságosságot vagy a tekintélyt. A szabadságeszmének mindazonáltal a törvények által kijelölt keretek között kell megmaradnia. Van negatív (a külső beavatkozás hiánya) és pozitív (valaminek az elérése, lehetővé tétele) értelemben vett szabadság (I. Berlin, 1958) Ráció: a világ szerkezete racionális, amit az emberi ész eljárásaival meg lehet érteni, kritizálni és javítani lehet. Az ember képes az érdekeinek megfelelő racionális döntések meghozatalára. A fejlődés lehetséges, a konfliktusok megoldásának a módja a kooperáció. Egyenlőség: az emberek morális értelemben (legalábbis) egyenlőknek születnek. Ebből egyenlő jogok és kötelességek adódnak. Az egyenlőségnek vannak törvényi (a törvény előtti egyenlőség)és politikai (egy ember egy szavazat, a szavazat értéke pedig azonos) vonatkozásai. A liberalizmus mindazonáltal az esélyek egyenlőségére helyezi a hangsúlyt: a meritokrácia fogalma azt jelzi, hogy a teljesítmény tehetség és az elvégzett munka függvénye. Tolerancia: lehetővé tenni, hogy a társadalom egyedei úgy gondolkodjanak, fejtsék ki véleményüket, cselekedjenek és válasszák meg életvitelüket, ahogy nekik tetszik, akkor is, ha ez ellenkezik az uralkodó szokásokkal. A pluralizmus a rivális életmódok egészséges egyensúlyát jelenti. Klasszikus dilemmája mindazonáltal a liberalizmusnak, hogy mihez kezdje a liberalizmus ellenségeivel, anélkül, hogy maga illiberális eszközökhöz folyamodnék. A konszenzus: a kormányzásnak a kormányozottak konszenzusára kell alapozódnia (consent of the governed). Az autoritásnak következésképpen mindig legitimnek kell lennie. Alkotmányosság: tekintettel arra, hogy a hatalom visszaélésekre ad okot (Lord Acton: power tends to corrupt, absolute power tends to corrupt absolutely), szőkség van arra, hogy írott alkotmányok szabályozzák az állam és az egyének viszonyát. A liberalizmus eszmetörténete Előzmények: John Locke, Charles-Louis Montesquieu Korai liberalizmus: Tome Paine, David Hume, Adam Ferguson, Thomas Jefferson, James Madison. Klasszikus liberalizmus: Alexis de Tocqueville, John Stuart Mill, Adam Smith, David Ricardo, Szociáldarwinizmus: Herbert Spencer Új liberalizmus: Green, Hobhouse, Hobson

34

A liberalizmus politikai fénykora: Isaiah Berlin, Ralf Dahrendorf, John Rawls, Ronald Dworkin Neoliberális politikai fordulat (a jóléti állammal szembeforduló gazdasági filozófia): Friedrich Hayek, Ludwig von Mises, Karl Popper, Milton Friedman, James Buchanan, Robert Nozick. 2. Konzervativizmus A konzervativizmus eszmerendszere a késő XVIII, korai XIX. században jelentek meg, reakcióként a Francia Forradalom által elindított társadalmi változásokra. Az ancien régime visszaállításának az ideológiája következésképpen, amely a hagyományos társadalmi rendet próbálja védelmezni a liberalizmus, szocializmus és nacionalizmus előretörése ellen. A fogalom eredete: általában René de Chateaubriand-dal hozzák összefüggésbe, ali a Le Conservateur című, 1818-1820 között megjelenő lap alapítója volt. Korai formái Joseph de Maistre és Edmund Burke nevéhez fűződnek. A konzervativizmus klasszikus „bibliájának” a liberális gondolkodóból a francia forradalom hatására konzervatívvá váló Burke Töprengések a francia forradalomról c. munkáját tekintik. A konzervativizmus fontosabb elemei: Hagyomány: az idő próbáját kiállt társadalmi berendezkedés, életmód, intézményi formák, amelyeket érdemes „konzerválni. A stabilitás és a biztonság garanciája. Pragmatizmus: az emberi értelem korlátainak a hangoztatása arra indítja a konzervatívokat, hogy az észérvek által megalapozott absztrakt elgondolások helyett a tapasztalatra, a gyakorlat által visszaigazolt eljárásokra alapozzanak. Az emberi korlátok jelentősége: az emberi lény adottságaival kapcsolatos alapvető pesszimizmus. A bűnözésért nem a társadalom, hanem az egyén a felelős. Organicizmus: a társadalom nem az emberi beavatkozás terméke, hanem szerves fejlődésé. A társadalom alegységei – család, közösség, nemzet – ugyancsak alapvetően organikus képződmények, a rájuk jellemző hagyományokkal együtt. Hierarchia: A társadalmi rétegzettség és a különböző alá-, illetve fölérendeltségi viszonyok maguk is a szerves fejlődés következményei, ezért azoknak nem kell konfliktusokat eredményezniük. Autoritás: az autoritás tapasztalat és felkészítés kérdése. A vezető szerepe a szolidaritás érzésének a fokozása. Tulajdon: a tulajdonnak kulcsszerepe van az ember biztonságának és kormányzattól való függetlenségének a lehetővé tételében. A tulajdon nem csak jogokat, hanem kötelezettségeket is eredményez.

35

A konzervativizmus eszmetörténete (Noel O’Sullivan nyomán) • • • •

Mérsékelt konzervativizmus: Georges Santayana, Michael Oakeshott, Robert Nisbet Reakciós konzervativizmus: J. de Maistre, De Bonald, Lammenais Forradalmi konzervativizmus (a totális állam iránti vágy): Möller van der Bruck, Ernst Jünger, Carl Schmitt Neokeonzervativizmus (a tekintélyelvűséghez való visszatérés, a kulturális és vallási megosztottság destabilizáló következményeit hangsúlyozó aggodalom): Allan Bloom, Irving Kristol

3. A szocializmus Alapeszméi az egyenlőség, igazságosság, illetve testvériség és szolidaritás. Gyökerei az antik demokráciák egyenlőség-elképzeléséig, a próféták messianisztikus jövővárásáig nyúlnak vissza. A testvériségen és szereteten alapuló társadalom elképzelése az őskereszténységtől kezdődően a középkoron át a polgári forradalmakig kísérőjelensége a társadalomtörténetnek. A szocializmus kifejezés 1827-ben, a Cooperative Magazine c. angol újságban jelent meg először nyomtatásban. A kommunizmus kifejezés a Le Populaire c. francia lapban bukkan fel első ízben, 1840-ben. Mindkét kifejezés a „a tőke köztulajdonná tételét” tartotta szükségesnek. A szocializmus szellemtörténete: Előzmények: Platón (Köztársaság), Thomas More (Utópia), Th. Campanella (Napállam) Levellerek és Diggerek mozgalma Angliában, Münzer Tamás Németországban, Babeuf és Buonarotti a francia forradalom idején XIX. század elméleti és gyakorlati kísérletei az eszményi rendszer kialakítására: Robert Owen (gyárkísérletek), Saint-Simon (technokrata iparosításmodellje), Charles Fourier (kommunitárius elképzelései) A szocializmus fontosabb elemei: Közösség: az emberi lény társasa lény, csakis társadalmi viszonyai alapján és azok kontextusában érthető meg. Testvériség: az emberi lények közös érdekeik révén vannak egymáshoz kötve, ebből kifolyólag a szocialisták a verseny helyett az együttműködésre, az individualizmus helyett a kollektivizmusra helyezik a hangsúlyt. Társadalmi egyenlőség: a szocializmus alapeszméje, minden más értékkel szemben elsőbbséget élvez. Nem esélyegyenlőséget jelent, mint a liberalizmusban, hanem tulajdonképpeni (outcome equality) és ilyenként a társadalmi stabilitás és szolidaritás garanciája.

36

Szükséglet: Az egyenlőségeszméből következik az a tézis, hogy az anyagi javakat nem érdemek vagy teljesítmény, hanem szükségletek alapján kell szétosztani. Marx: „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.” Társadalmi osztály: a szocializmus lényegét tekintve osztály-ideológia. A társadalmi osztály fogalma a különböző anyagi helyzetű társadalmi rétegeket jelöli. A szocializmus ideológiája az elnyomott munkásosztály érdekeit jeleníti meg. Közvagyon (közös tulajdon): a töke köztulajdonná tétele egyes szocialisták szerint a cél, mások szerint eszköz a tulajdonképpeni egyenlőség megvalósítása érdekében. A modern szocializmus eltávolodott ettől a tézistől. A marxizmus: A szocializmus legnagyobb hatású gondolkodója Karl Marx (1818-1883), aki már kommunistaként határozta meg önmagát. Elutasítja a szocializmus vallási-morális vétetésű változatait, és saját megközelítését „tudományos szocializmusnak” tekintette. Marx a történelmet az osztályharcok történetének tekintette, amelyet mindig két, egymással antagonisztikus ellentétben álló domináns osztály folytat egymás ellen. A kapitalizmus, Marx nézete szerint „kitermelte saját sírásóját” azzal, hogy lehetővé tette a proletáriátus megerősödését. A forradalmi erővé előlépett proletariátus harca lesz az utolsó osztályharc a történelemben, mert a munkásosztály nem csupán egy osztály, hanem az egész társadalom érdekeit fejezi ki, és győzelmével megteremti az osztály nélküli társadalmat. A fiatal Marx úgy ítélte meg, hogy a kapitalizmus körülményei között az emberi kreativitás veszélybe kerül, a munkás elidegenedik munkájának produktumától, a történelme célja pedig az, hogy az elidegenedés fölszámolódjék, az emberi természet pedig korlátozások nélkül kibontakozhasson. Ennek a korszaknak a terméke a Marx-Engels által írt Kommunista Kiáltvány. Marx későbbi korszakában eluralkodott a determinista szemlélet, az emberi motívumokról a társadalmi változások törvényszerűségeire tette át a hangsúlyt. Elméletében előtérbe kerül az alap (gazdaság) és a felépítmény (kultúra, politika, vallás) fogalma, és az a híres tézis, hogy az alap meghatározza a felépítményt, illetve, hogy a társadalmi létezés határozza meg az emberi tudatot. Marx szerint a történelem logikája abban az értelemben érvényesül, hogy a termelő erők és a termelési viszonyok növekvő konfliktusa elkerülhetetlenül vezet a forradalomhoz, amelyet nem előidéznek, hanem elkerülhetetlenül bekövetkezik, mégpedig a legfejlettebb kapitalista államokban, pl. Angliában. A marxizmus fontosabb elemei: Történelmi materializmus: a történelemről alkotott materialista felfogás, amely az alap-felépítmény dogmájából indul ki.

37

Dialektikus változás: Hegel nyomán Marx úgy gondolta, hogy a történelem hajtóereje a dialektika, mint az antagonisztikus erők közötti konfliktus, amely keretében a mennyiségi felhalmozódások minőségi ugrásokat eredményeznek. Ezek az ugrások teszik lehetővé a fejlődést. A marxizmus ortodox változataiban megjelenik a „dialektikus materializmus” fogalom, amely arra utal, hogy személytelen erők – a történelmi szükségszerűség – határozzák meg az emberi és társadalmi viszonyok alakulását. Elidegenedés: a kizsákmányolt emberre jellemző állapot, amelyben az egyén eltávolodik előbb társaitól, végül pedig már önmagától is. Az egyén képtelen a beteljesülésre és az önmegvalósításra. Osztályharc: forrása a magántulajdon és a termelő eszközök fölötti egyoldalú uralma a tőkésosztálynak. Az osztályharc célja ennek az egyenlőtlenségnek a felszámolása. Proletár forradalom: a kapitalizmus igazságtalanságai osztályöntudatot kölcsönöznek a proletariátusnak, ami elkerülhetetlenné teszi a tőkések uralmát megdöntő proletár forradalmat. Kommunizmus: Marx szerint a szocializmus csupán átmeneti időszak, amely során a proletariátus diktatúrája elejét próbálja venni a tőkések ellenforradalmának. Amint azonban az osztályellentétek felszámolódnak, bekövetkezik a kommunizmus, amelyben a proletár állam eltűnik, és bekövetkezik az osztály nélküli társadalom. Ortodox kommunizmus: A szocializmus forradalmi-voluntarista, antidemokratikus tradíciója, amely Lenin és Trockij nevéhez fűződik. Lenin továbbgondolta a marxi eszmerendszert, és a következő korrekciókat látta szükségesnek: - téves dolog a proletár forradalom kirobbantására várni a fejlett tőkés országokban - szerinte a forradalom a kapitalizmus „leggyengébb láncszemeiben”, a szegényebb országokban robbanhat ki nagyobb valószínűséggel - a munkásság azonban önmagában nem forradalmi osztály, hanem kívülről kell a forradalmi tudatosságot belevinni a munkástömegekbe - erre a feladatra a forradalmi értelmiségiek által vezetett „élcsapat”, a bolsevik párt a legalkalmasabb. Ennek az elméletnek az alkalmazására az 1917-es orosz forradalom keretében került sor első ízben, amelyet követően Lenin bolsevik pártja átvette a hatalmat. Sztálin „második forradalma” az 1930-as évekkel kezdődően a diktatúra eszközeivel alakította át az orosz társadalmat, szakítva Marx és Lenin elképzeléseivel a proletár világforradalom lehetségességére nézvést, azokat a „szocializmus egy államban” tézissel helyettesítve.

38

A sztálini modellt aztán fokozatosan átvette Kína, Észak-Korea, Kuba és a keleteurópai térség országai. Ebben a korszakban a szocializmus, majd a kommunizmus, politikai rendszerként megszilárdulva eltávolodott korai emancipatórikus ígéreteivel, a decentralizált, önigazgató közösségekre alapozó demokrácia ideáljával és totalitárius, elnyomó, államszocialista diktatúraként maradt fenn a rendszer1989-es összeomlásáig. Ennek a korszaknak híres egyéniségei még Mao Ce-tung Kínában, a munkásönigazgatás eszméjét megvalósító Joszip Broz Tito, a gerilla-hadviselést pártoló kubai Fidel Castro és az argentin Ernesto Che Guevara. Modern marxizmus: A nyugati államokban a marxi eszmék árnyaltabb, szubtilisebb formában éltek tovább. Fontosabb szerzők Lukács György (1885-1971), Antonio Gramsci, Louis Althusser. Fontos szerepet töltött be a Frankfurti Iskola, amely a marxizmus hegeli változatát képviselte, Theodor Adorno, Max Horkheimer, Herbert Marcuse és Jürgen Habermas munkásságában. Az 1990-es években az ún. „harmadikutas” változatban jelenik meg újra, egy redisztributív szociáldemokrácia változatában, amelynek sikeres teoretikusa Anthony Giddens. Szociáldemokrácia: A marxizmusból, Marx halálát követően vált ki egy olyan irányzat, amely nem a forradalomra, hanem a munkásság helyzetének reformok útján történő javítására helyezték a hangsúlyt. Eduard Bernstein, Karl Kautsky, Jean Jaurés voltak ennek az irányzatnak a legnevesebb képviselői. Ebből a szemléletből nőtt ki később a szociáldemokrácia, mint a XX: század domináns demokratikus baloldali mozgalma. A második világháborút követően a gazdasági fellendülés idején a nemzetközi szociáldemokrácia a forradalmi eszménytől, mint céltól is megszabadult, a szociáldemokrata pártok pedig a kapitalizmus keretei között maradva a bérből és fizetésből élők baloldali reformpártjaiként határozzák meg magukat. A szociáldemokráciának nem voltak kiemelkedő teoretikusai, mert végig megőrizte praktikus-kompromisszumos jellegét. Említést érdemel mindazonáltal Keynes és John K. Galbraith neve.

39

Az 1980-as, 1990-es években a szociáldemokrácia fokozatosan háttérbe szorult, és egyfelől a kereszténydemokráciához, másfelől a kommunitarizmushoz közeledve egyre inkább konzervatív jellegzetességekre tett szert. 4. Anarchizmus Az anarchizmus az egyéni felelősség és a jószándék jelentőségét állítja előtérbe mindenféle uralmi rendszerrel szemben. Lényegét tekintve az uralom nélküli társadalom megvalósítására irányuló eszmerendszer. Az anarchia szó jelentése – a közgondolkodásban elterjedt hiedelemmel ellentétben – nem káosz, zűrzavar, hanem önszabályozó, spontán rend. Az eszmerendszer úgy tekinti, hogy az uralmi intézmények léte nem az ember természetéből következik szükségszerűen, hanem kívülről lettek ráerőszakolva z emberi társadalmakra. Ha az embert meg lehet szabadítani ezektől az uralmi formáktól, az emberek képesek lesznek maguktól is békében és szabadságban élni, megvalósul a „szabad emberek szabad társadalma” Mivel az anarchisták az uralom legfőbb formájának az államot tekintik, legfőbb céljuk az állam felszámolása és a szabad, kooperációra alapozó, szabad társadalom megteremtése. (Azt állítják, hogy csak mennyiségi, illetve fokozati különbség van az állam és egy rablóbanda között…) Az eszmerendszer főként a XIX: és XX: századokban gyakorolt jelentősebb befolyást a szegényparaszti- és munkásmozgalmakra, főként a latin országokban. Három elterjedtebb változata ismeretes: 1. a kollektivista anarchizmus: az anarchizmus baloldali és az irányzat főáramát jelentő változata, amelynek ismertebb képviselői Proudhon, M. Bakunyin, P. Kropotkin. Nemzetközileg ma is erős irányzat, amelynek főbb jellemzői a tulajdonellenesség, antiklerikalitás, antikapitalizmus, gyakran az erőszakos cselekedetektől sem riad vissza. Gyakran közel áll a részvételi (participatív) demokráciát követelő mozgalmakhoz. 2. az individualista anarchizmus az állam által ellenőrzött társadalomból való kivonulást hirdeti. Követői közel állnak a jobboldali liberalizmus olyan gondolkodóihoz mint Hayek és Friedman. Az irányzat legfőbb képviselője a német Max Stirner. 3. a vallásos-misztikus anarchizmus a földi világ nyomorúságaitól való megszabadulás érdekében az őskereszténység vagy más vallásoso eszmerendszerhez fordul segítségért. Legfőbb képviselője Lev Tolsztoj, Gusztav Landauer, vagy a magyar Schmitt Jenő Henrik. Hasonlő elveket vallott az egyébként nem anarchista Martin Buber és Mahatma Gandhi is. Az anarchizmus eszmerendszere az 1968-as diákmozgalmakat követően új értelmezésekkel gazdagodott, a teljes társadalmi átalakulás helyett a kulturális átalakulás különböző lehetőségeire helyezve a hangsúlyt.

40

Az anarchizmus egyik legszínvonalasabb változatát az amerikai Robert P. Wolff képviseli, aki szerint az egyének morális autonómiája összeegyeztethetetlen többség uralmának elvén nyugvó demokráciával. 5. Fasizmus Ellentétben az előbbiekkel, ideológiaként a XX. század terméke. Noha gyökerei a XIX. század végéig nyúlnak vissza, többen úgy ítélik meg, hogy tipikusan a két világháború között, a háború és a forradalmak sajátos keverékének a kontextusában jött létre. Két legismertebb és legtipikusabb megnyilvánulási formája Benito Mussolini 19221943 közötti, illetve Adolf Hitler 1933-1945 közötti diktatúrája. Eszmerendszerként azon értékek elleni lázadásként fogható fel, amelyek a nagy francia forradalom óta uralták a nyugati közgondolkodást. Ezt fejezi ki az az olasz fasiszta szólam, hogy „1789 halott”. Az akarat és a tett aktivizmusát állítja szembe a meditatív, szemlélődő, gondolkozó életformával. A fasiszta embereszmény: - az ösztönösen, kreatívan, veszélyesen élő ember, - a létezést a gondolkodás elé, - a közösségi akciót az egyéni tevékenység elé, - az akarat kultuszát az ész kultusza élé helyezi. A fasiszta számára az önmegvalósítás egyik lehetséges, elfogadott formája az erőszak. A fasizmus eszmerendszerének a jellemzői: - felfokozott nacionalizmus - az erős állam iránti hódolat -az antiracionalizmus - kollektivizmus - erőszakos szociáldarwinizmus (ennek jegyében tekintették alacsonyabb rendűeknek a fogyatékosokat, öregeket, szellemileg elmaradottakat) - demokratikus képviselet helyett korporatizmus - vezérelvűség (Führer-prinzip) Az irányzat olasz változatában az elmaradt és fragmentált olasz társadalom gyors modernizálását ígéri az egységes és erős állam vezető szerepe révén. Ideológusai Giovanni Gentile és Alfredo Rocco. A német változatában azt a szerepet, amit az olasz fasizmus esetében az állam töltött be, a faj (rassz) fogalma veszi át. Ennek a szemléletnek az ideológusai A. de Gobineau, H. S. Chamberlain, A. Rosenberg, W. Darré.

41

Hitler szerint az államnak nincs sajátos kulturális tartalma, mert azt a faj hordozza (Volkgeist). Szerinte a világot az északi, ún. árja fajnak kell uralnia (Herrenvolk) az alávetett, illetve megsemmisítésre ítélt fajokkal szemben. A hitleri változatban agresszív, soviniszta-rasszista ideológia, mert háborúval és más fajok teljes megsemmisítésével kívánja megteremteni a németek által képviselt felsőbbrendű faj életterét (Lebensraum).

42

V. A POLITIKAI KULTÚRA FOGALMA A fogalom előtörténete Az emberi viselkedés és a politikai rendszerek természetének, stabilitásának az összefüggéseit kutató vizsgálódások kontextusában bukkant fel a fogalom: -

-

-

a német fejlődés ellentmondásai – a Weimari Köztársaság gazdasági modernizációja és katasztrófába torkolló politikatörténete közötti feszültség – hívta fel a figyelmet arra, hogy a demokratikus intézmények megléte önmagában még nem biztosítja a politikai stabilitást az intézményközpontú magyarázatok a második világháború után átadják a helyüket a politika jelenségeit az egyén felől megközelítő magyarázatoknak (behaviorizmus) az 1950-1960-as években zajló dekolonizációs folyamatok kontextusában is fölmerül a kérdés, hogy milyen intézményi, politikai és kulturális előfeltételei vannak a demokratikus rendszerek támogatottságának.

A fogalom klasszikus megközelítései A fenti kérdésekre Gabriel Almond – Sidney Verba: The Civic Culture (1963) klasszikusnak számító munkája próbálja megadni a válaszokat. Politikai kultúra = Politikai orientációk + A politikai rendszerrel, annak egyes összetevőivel kapcsolatos attitűdök + az embereknek a politikai rendszerben játszott szerepét illető felfogások Politikai kultúra = azoknak az orientációs mintáknak a megoszlása, amelyek a népesség tagjainak a politikai objektumokhoz fűződő viszonyulását jellemzi. Az orientációs minták típusai: 1. kognitív orientációk (a politikai rendszerrel kapcsolatos ismereteken és elképzeléseken alapuló beállítódások) 2. affektív orientációk (a rendszerre, a szereplőkre, a teljesítményekre vonatkozó érzületi beállítások) 3. evaluatív orientációk (a rendszer elemeivel kapcsolatos ítéletek, nézetek, értékelő beállítások) Pl.: patriotizmus; elidegenedés; a rendszer „nagynak”, „kicsinek”, „erősnek”, „nagynak” minősül. A politikai rendszer összetevői Almond-Verba szerint: 1. specifikus szerepek és struktúrák: törvényhozó testületek, végrehajtó intézmények, bürokráciák 2. aktorok: törvényhozók, a végrehajtó hatalom képviselői 3. konkrét közpolitikák A rendszer összetevői ezen kívül további két kategóriába sorolhatók:

43

1. input: igények és a politikai rendszer iránti támogatások 2. output: a hatalmi súllyal rendelkező megoldások érvényesítése A különböző politikai kultúrák közötti különbségeket a következő 3x4-es mátrix segítségével lehet megállapítani: A rendszer mint általános objektum

Input objektumok

Output objektumok

Az én mint objektum

Megismerés Érzület Értékelés Ennek megfelelően, az egyén politikai tájékozódásának rendszeres vizsgálatához a következő elemeket kell szemügyre venni: 1. Mit tud az országról általában, mennyire ismeri történelmét, hatalmi viszonyait, milyen nézeteket vall, és milyen érzelmeket váltanak ki belőle az adottságok? 2. Mit tud a politikai rendszer felé irányuló folyamatokról, milyen érzelmeket vált ki ez belőle, hogyan gondolkodik az ebben szerepet játszó struktúrákról, aktorokról? 3. mennyire ismeri a politikai rendszerből kifele irányuló folyamatokat, döntéseket, struktúrákat, miket érez ezekkel kapcsolatban, mi a véleménye a politikai döntésekről? 4. Hogyan látja magát a politikai rendszer és folyamatok részeseként, mennyire van tisztában jogaival, lehetőségeivel, kötelezettségeivel, milyen normákat érez magáénak a részvétellel kapcsolatban? A fenti kérdésekre a gyakorlatban előforduló válaszok alapján Almond-Verba a politikai kultúra három típusát különbözteti meg: 1. Parochiális politikai kultúra: a politikai objektumok iránti tájékozódás fent említett megoszlása a zéró fele közeledik, a közösség tagjainak nincs a rendszer egészére vonatkozó politikai tudata. Premodern, törzsi társadalmakra jellemző, ahol nincsenek elkülönült politikai szerepek, a közösség tagjai semmit nem várnak el a politikai rendszertől, a tiszta lokalitás a jellemző (a világ = a faluval) 2. Alattvalói politikai kultúra: megfogalmazódnak a politikai rendszerrel kapcsolatos orientációk, az embereknek van véleményük a rendszerről, ám azok többnyire csak az outputokhoz való, lényegét tekintve passzív viszonyulást tükrözi. 3. Részvételi politikai kultúra: a társadalom tagjai a rendszer egészére vonatkozóan alakítanak ki, mind az input, mind az output oldalára reflektáló viszonyt, az aktív szerepvállalás iránt éreznek késztetést, függetlenül attól, viszonyulásuk pozitív vagy negatív.

44

Ez a három kategória tulajdonképpen ideáltípus, a valóságban előfordulnak olyan keverékeik is mint parochiális-alattvalói, parokiális-résztvevői vagy alattvalóirésztvevői politikai kultúra. Az alattvalói-résztvevői politikai kultúra egyik fontos alesete a polgári kultúra (civic culture), amelyben az aktivitást, az elkötelezettséget és a racionalitást a lojalitás, a tradicionalitás és a még létező parokiális elemek egészítik ki. A politikai rendszerek négy, gyakrabban előforduló típusában a politikai kultúra három változata a következőképpen oszlik meg: 100% 90% 80% 70% 60% 50% Participatív

40% 30% 20%

Alanyi

10% 0% Demokratikus, iparosodott

Autoriter, iparosodott

Autoriter, politikai átmenet

Demokratikus, preindusztriális

Parochiális

Az állampolgári kompetencia fogalma (Almond-Verba) Demokrácia: olyan politikai rendszer, amelyekben az állampolgároknak módjukban áll az elitek tevékenységét ellenőrizni. A döntéseket azonban rendszerint a megbízottak szűk köre hozza, kérdés következésképpen, hogy az egyes társadalmi csoportok vagy egyének mennyire képesek hatást gyakorolni a döntésekre. Ha egy csoport vagy egyén rendelkezik ezzel a befolyással, akkor politikailag kompetensnek tekinthetjük. Ha egy csoport vagy egyén úgy tartja magáról, hogy képes hasonló befolyásra, akkor szubjektív értelemben tekinthetjük kompetensnek. Almond és Verba a szubjektív kompetencia kérdését vizsgálta összehasonlító kutatások keretében, az országos, illetve helyi szintekkel kapcsolatos attitűdökre összpontosítva. A következő megállapításokra jutottak: 1. A szubjektív kompetencia és a politikai tevékenység között kapcsolat mutatható ki.

45

2. A helyi kompetencia és az országos kompetencia között szoros összefüggés mutatható ki. 3. A politikai részvétel helyi szinten jelentős szerepet játszik a kompetens állampolgárság létrejöttében. A fogalom továbbfejlődése Almond és Verba megközelítését annak okán érték bírálatok, hogy nem magával a politikai cselekvéssel, hanem azt befolyásoló magatartásmintákkal, attitűdökkel, értékekkel. Újabb szerzők arra keresték a választ, hogy az attitűdök mennyire függenek össze a tényleges politikai cselekvéssel, illetve, hogy az egyes országok politikai kultúrája mennyiben befolyásolja az állampolgárok konkrét politikai tevékenységét, és mennyiben hat mindez a rendszer stabilitására. Samuel Barnes – Max Kaase: Political Action (1979) című munkája említhető példaként, amely a politikai részvétel konvencionális és nem konvencionális formáit hasonlítja össze. Konvencionális politikai részvétel: • újságolvasás, • politikai vitákban való részvétel, • politikai rendezvények látogatása, • politikai személyiségekkel fenntartott kapcsolat, • pártok és jelöltek támogatása, • mások befolyásolása nézeteink átvétele céljával. A részvétel nem konvencionális formái: • petíciók támogatása • bojkottok támogatása, • részvétel tüntetéseken • részvétel legális és illegális sztrájkokon • épületek, gyárak megszállása. Más szerzők a politikai kultúra fogalma alatt tárgyalják a politikai szocializáció és a legitimitás kérdéseit is. A politikai szocializáció az a folyamat, amely során az egyén elsajátítja a politikai rendszerrel kapcsolatos ismereteket, illetve kialakítja az azzal kapcsolatos attitűdöket, orientációkat. A legitimáció kérdése arra vonatkozik, hogy mi az alapja a polgárok azzal kapcsolatos meggyőződésének, hogy az őket alattvalóként kezelő politikai rendszer indokolt, a kormányzat tekintélye nem képezheti vita tárgyát, annak engedelmességgel tartoznak. A kérdésre adott, mérvadónak számító válaszok összefüggésében Max Weber neve kíván említést. Weber szerint a legitimitásnak három ideáltipikus változata van:

46

1. Tradicionális autoritás: az autoritás azért legitim, mert azt a hagyomány igazolja vissza, „mindig is így volt” alapon. 2. Karizmatikus autoritás: a személyiség egyéni erejére alapozott autoritás, amely meg tudja győzni alattvalóit arról, hogy érdemes követniük. 3. A törvényességre racionalitásra alapozott autoritás: alkotmányos, törvényes konvenciókra alapozott legitimitás.

47

VI. AZ ÁLLAM FOGALMA Mi az állam? - intézmények halmaza? - területi egység? - politikai-filozófiai eszme? - a koerció és elnyomás eszköze? A válaszok tipológiája: - idealista felfogás - funkcionalista felfogás - organicista felfogás 1. Idealista elgondolások az állam természetéről: G. W. F. Hegel szerint a társas létnek három alapvető formája van: a család, a civil társadalom és az állam. A családban a „partikuláris altruizmus” szempontjai uralkodnak, az utódok, illetve az idősebb családtagok javára. A civil társadalom fő jellemzője az „univerzális egoizmus”, amelynek keretében az egyének saját érdekeikre vannak csak tekintettel embertársaik kárára. Az állam ezzel szemben az „univerzális altruizmus” által áthatott etikai közösség. Az idealizmus az állam kritikátlan tiszteletét várja el, és képtelen különbséget tenni annak intézményes alegységei, illetve maga az állam és környezet között. 2. A funkcionalista megközelítések: Az állam intézményeinek céljára, funkcióra helyezi a hangsúlyt. A legfontosabb cél a társadalmi rend és stabilitás fenntartása. A funkcionalisa megközelítés hátránya, hogy ez a szemlélet sem képes tükrözni az állam intézményi szerkezetét (pl. az állam melyik része illetékes a rend fenntartásában?) 3. Az organicista szemlélet: Az állam olyan politikai szervezet, ”political body” amely magába foglalja a kormányzat minden funkcióját, amely a társadalom életének megszervezésére irányul és amelyeket közpénzekből finanszíroznak. Történetileg a XV-XVI. századi Európában jelent meg, a központosított uralom sajátos formájaként, amely fokozatosan maga alá rendelte a különböző intézményeket, aktorokat, illetve területi egységeket. Az organicista szemlélet lehetővé teszi az államfogalom változásainak – hatásköreinek kiterjesztésére vagy korlátozására irányuló történeti törekvések – magyarázatát.

48

Az organicista szemlélet szerint az állam alapvető funkciói a következők: 1. Az állam szuverén: abszolút és korlátlan hatalommal rendelkezik a társadalom valamennyi alegysége fölött. Th. Hobbes: a Leviathan állam metaforája. 2. Az intézményei nyilvánosak (public), a civil társadalom alá eső magán intézményekkel szemben. Míg az utóbbiak partikuláris érdekeket szolgálnak ki, az előbbiek közösségi döntésekre alapozzák tevékenységüket. 3. Az állam a legitimitás körülményei között fejti ki tevékenységét: a társadalomban egyetértés van arra nézvést, hogy a kormányzat a közjó érdekében teszi azt, amit tesz. 4. Az állam az uralom, a dominálás eszköze: hatalmában áll a törvényes rend biztosítása, illetve az azzal szembefordulók megbüntetése. Weber: a legitim erőszak monopóliuma. 5. Az állam területi egység: az állam hatáskörei egy földrajzilag egyértelműen meghatározott területre vonatkoznak, és érvényesek mindenkire, aki az illető területen él, akár állampolgár, akár nem az illető. Az állam ebből kifolyólag autonóm entitás. Az állam és kormányzat közötti különbség Noha a két fogalmat a köznyelv gyakran kölcsönösen behelyettesíthetőként használja, a kettő között fontos különbséget tenni a következő szempontok alapján: 1. Az állam jelentéstartalma tágabb mint a kormányzaté. A kormányzat az állam része. 2. Az állam huzamosabb, gyakran örökéletűnek elgondolt entitás, míg a kormányzatok periodikusan váltogatják egymást. 3. A kormányzat azon eszközök egyike, amelyek révén az állam ellátja funkcióit, azáltal, hogy gyakorlatba ülteti, kivitelezi a politikai döntéseket. 4. Az állam személytelen valóság, a kormányzat ezzel szemben mindig személyekkel azonosítható. 5. Az állam az állampolgárok közös érdekeit, a közjót képviseli, a kormányzat ezzel szemben annak egy, politikailag értelmezett változatát, annak megfelelően, hogy ki van hatalmon. Az állam természetére vonatkozó rivális elképzelések: Az természetére, illetve arra vonatkozóan, hogy miként látja el alapvető funkcióit, több rivális magyarázat született. Ezek a következők: - A pluralista állam - A kapitalista állam - A leviathán állam - A patriarchális állam

49

1. A pluralista állam: Az elgondolás gyökerei a liberalizmus korai periódusáig, Hobbes és Locke írásaiig nyúlnak vissza. Szerintük az állam egyének önkéntes társadalmi szerződés révén jött létre, amely révén az emberek kiléptek a természetes állapotból. Locke: „ahol nincs törvény, ott nincs szabadság.” Az állam következésképpen semleges bíró szerepét tölti be a társadalom különböző egyedei, illetve elegységei fölött, és fő funkciója az, hogy elejét vegye annak, hogy azok egy része korlátozza mások szabadságának érvényesülését. Az semlegessége abban nyilvánul meg, hogy valamennyi állampolgár érdekében jár el, és erre visszavezethetően a közjót képviseli. Hobbes szerint az így felfogott szerepkört csak az abszolút és korlátoknak alá nem vetett állam révén lehet biztosítani, szerinte az embereknek tehát az abszolutizmus vagy az anarchia között kell választaniuk. Locke szerint ezzel szemben az állam funkciói korlátozottak, annak csupán az élet, szabadság és tulajdon garantálására kell törekednie. Felfogásában szétválnak az állam és a polgárok, illetve a civil társadalom kötelezettségei. Sőt, Locke szerint a polgároknak joguk van az állammal szembeni védelemre, amit kizárólag az alkotmányos és képviseleti kormányzat szavatolhat. Ezekből a korai elgondolásokból fejlődött ki a jogállam és a liberális demokráciák huszadik századi elmélete és gyakorlata. Ennek megfelelően az államnak nincsenek önérdekei, csupán a társadalom érdekeit fejezi ki, és semleges a társadalom valamennyi alegységének, összetevőjének az érdekeit tekintve. A hatalom a pluralista állam esetében egyenletesen oszlik meg annak összetevői között. A pluralizmus modern – neopluralist – változatai kritikusabb állameszmét jelenítenek meg. Az irányzat fontosabb képviselői Ch. Linblom, J. K. Galbraith, R. Dahl. Szerintük az állam valósága összetettebb: kevésbé hűen tükrözi polgárainak érdekeit, amint azt a pluralisták feltételezik, az államnak igenis vannak önérdekei, és úgy is lehet tekinteni, hogy az állam a legbefolyásosabb érdekcsoport a társadalomban. 2. A kapitalista állam: A szocializmusra, azon belül a marxizmusra jellemző államfelfogás, amely úgy tartja, hogy az állam nem érthető meg csak az osztályharc fogalmán keresztül: - vagy abban az értelemben, hogy az állam az az eszköz, amely segítségével az uralkodó osztály fenntartja a hatalmát, - vagy olyan mechanizmusként értelmezve azt, amely az osztályellentétek kiegyenlítésére jött léte. Ennek megfelelően tartotta úgy Marx, hogy a proletár diktatúra állama csak átmeneti jelenség, amely el fog tűnni az osztályellentétek fölszámolódásával.

50

Az állam kapitalista rendszeren belüli magyarázatának modernebb balodali magyarázatai Nicos Poulantzas, Ralph Miliband és Bop Jessop nevéhjez fűződnek. Nézeteik szerint az állam egyfelől tükrözi a társadalom osztályszerkezetét, másfelől fenntartja, újratermeli a fennálló kapitalista társadalmi rendet. 3. A leviathán állam AZ új jobboldal, közelebbről a neoliberálisok államfelfogása, amely arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy az állam természete a terjeszkedés, az expanzió, a beavatkozás az emberek és a szabad gazdaság életébe. A gondolatrendszer hívei úgy látják, hogy az államapparátus nem a közjó ügyét szolgálja (amint azt a pluralista államfelfogás gondolja), de nem a társadalom különböző rétegeinek az érdekeit képviseli (amint azt a kapitalista államfelfogás állítja), hanem autonóm entitás, amely kizárólag önérdekeit tartja szem előtt. 4. A patriarchális állam A feminizmus államfelfogása, amely szerint az állam intézményeinek szerkezete patriárchális, és a nők strukturális diszkriminációját tükrözi (ez többnyire a radikális feminizmus álláspontja). Az állam szerepére vonatkozó rivális elképzelések: Az állam szerepére vonatkozóan a következő elgondolások körvonalazódtak a politikai gondolkodás történetében: • Minimális állam • A fejlődést lehetővé tevő állam (developmental state) • A szociáldemokrata állam • A kollektivizált állam • A totalitarista állam 1. A minimális állam A minimális állam elgondolása a klasszikus liberalizmus terméke, azon belül Locke „éjjeliőr állam” metaforájához kapcsolódik. Eszerint az állam három funkcióval rendelkezik: (1) biztosítja a belső rendet, (2) garantálja a szerződések betartását, (3) védelmet nyújt a külső támadás ellen. Az elgondolás egyik legnevesebb modern képviselője R. Nozick, aki szerint vissza kell szorítani az államot (roll back the frontiers of the state).

51

2. A fejlődést lehetővé tevő államok A minimális állammal szemben a fejlődést lehetővé tevő állam beavatkozik a gazdasági életbe, azzal a céllal, hogy szorgalmazza, lehetővé tegye a gazdasági fejlődést. Németország, Japán társadalomtörténetének egyes periódusai említhetők példaként, illetve a Kelet-Ázsiai „tigrisek”-ként emlegetett államok. 3. A szociáldemokrata államok Olyan államok, amelyek esetében a beavatkozás nem a gazdasági fejlődést, hanem a szociális biztonság fokozását, a társadalmi egyenlőség és igazságosság érvényesülését kívánja elősegíteni. Példaként Ausztria és Svédország említhető, de más államok esetében vannak átmeneti periódusok, amelyekre alkalmazható a leírás. 4. Kollektivizált államok A kollektivizált államok esetében a beavatkozás azt eredményezi, hogy a gazdasági élet teljes mértékben állami ellenőrzés alá kerül. A központilag irányított, a piacgazdaság elveit elutasító gazdaság a kommunista országokra jellemző, amelyekben a magántulajdon visszaszorul és a javak legnagyobb részét közvagyonnak tekintik. 5. A totalitárius államok A beavatkozás legnagyobb mértéke a totalitárius államokban fordul elő, ahol az állam nem csupán a gazdasági élet felett gyakorol teljes ellenőrzést, hanem az emberi élet minden területére kiterjeszti ellenőrzését. A hitleri Németország, Szovjetunió Sztálin idejében, Irak Szaddam Husszein uralma alatt, vagy Ceauşescu Romániája említhető példaként. Az állam totalizáló hajlamát egyes elméletírók Hegel azon elgondolására vezetik vissza, hogy az állam „etikai közösség”, amelyben az univerzális altruizmus realizálódik. Az állam jövője A globalizáció, a nemzetközi szervezetek befolyásának a növekedése, a tőke nemzetközi áramlása és a gazdasági interdependencia, a privatizáció különböző aspektusai, amelyek „kiüresítik” az államot, egyes szerzőket olyan következtetések levonására sarkallta, hogy az állam fokozatosan el fog tűnni. Mások az állam rendkívüli alkalmazkodó képességét hangsúlyozzák.

52

VII. POLITIKAI RENDSZEREK A politikai rendszerek osztályozása és összehasonlító elemzése a politikatudomány egyik legrégebbi célkitűzése. A legrégebbi fennmaradt, módszeres törekvés e cél megvalósítása érdekében Arisztotelész nevéhez fűződik, aki i. e. a IV. században, Politika c. művében • demokráciákra • oligarchiákra és • türannoszokra osztotta az akkortájt létező politikai rendszereket. Montesquieu A törvények szelleméről c., 1748-ban megjelent munkájában • köztársasági • monarchikus és • önkényuralmi kormányzati formákat különböztet meg. A XVIII. századdal kezdődőleg a kormányzatokat • monarchiákra és • köztársaságokra, illetve • •

autokratikus és alkotmányos

kategóriákba sorolták be. A XX. század politikai gondolkodását a • demokrácia és a • totalitarizmus szembenállása jellemezte. A politikai rendszer fogalma Noha az osztályozások rendszerint kölcsönösen behelyettesíthető fogalmakként használják, tisztázni kell a kormányzat, a politikai rendszer, illetve a rezsim kifejezések közötti viszonyt. A kormányzat a politikai döntéshozatal és végrehajtás folyamatait és intézményeit foglalja magába, és ilyenként része, alrendszere a politikai rendszernek vagy rezsimnek, amely az állam egész intézményrendszerét, és annak a társadalom egészéhez való viszonyát magába foglalja. A politikai rendszer következésképpen a társadalmi rendszer egészének alrendszere.

53

A kormányzatokat • választások következtében, • dinasztiákon belüli pozíció-öröklések útján, illetve • katonai puccsok (coup d’états) útján lehet leváltani. A rezsimeket ezzel szemben • forradalmak vagy felkelések, illetve • külső katonai beavatkozás révén lehet megdönteni. A rezsimek klasszikus tipológiája Arisztotelész említett munkája 158 korabeli városállam politikai rendszerének az összehasonlítása alapján arra a két kérdésre kereste a választ, hogy: 1. Ki kormányoz? 2. Ki a haszonélvező? E kérdésekre adható válaszok alapján Arisztotelész a következő politikai rendszertípusokat különböztette meg: KI KORMÁNYOZ? Egy személy Szűk csoport A közösség

A vezető

Zsarnokság

Olligarchia

Democrácia

Monarchia

Arisztokrácia

Politeia

KI A HASZONÉLVEZŐ? A közösség

A monarchia és a zsarnokság között az a különbség, hogy míg a király uralma legitim, addig a türannosz a legitimitás semmibevételével kaparintja meg a hatalmat. A klasszikus gondolkodó szerint – Xenophón, Platón, Arisztotelész – szerint a kormányzati forma megítélését nem annak jellege dönti el, hanem a hatalom birtokosának/birtoklóinak a jelleme. Arisztotelész pl. úgy gondolta, hogy 1. a táblázat felső sorában szereplő politikai rendszerek természetellenesek, mert a hatalom birtokosainak önérdekét szolgálják, 2. a monarchia és arisztokrácia gyakorlati szempontból lehetetlen, mert nagy önfegyelmet és altruizmust feltételez 3. a politeia, mint a legeszményibb uralmi forma ugyancsak gyakorlati okokból lehetetlen, mert az a demagógoknak kedvez, a tömegek passzivitásra való hajlamából fakadóan

54

4. Arisztotelész ezért a demokrácia és az arisztokrácia valamiféle ötvözetét tartotta célszerűnek. A fentiek alapján megállapítható, hogy politikai rendszerek/rezsimek két alaptípusa tehát a zsarnokság/diktatúra, illetve a demokrácia. A zsarnokság formái Az ókori görögök megkülönböztették a türannosz-t és a despotés-t. Türannosz: legitimitás nélküli egyeduralkodó az állam vagy a közhatalom élén Despotés: a háztartásban élő szolgák vagy idegenek fölött uralkodott. A despotikus – abszolút – hatalom más jelentésre tesz szert rómaiaknál: i.e. az V. századtól i. sz. a III. századig a diktátort rendkívüli körülmények között – háború vagy lázadás idején – az egyik konzul választotta meg legfeljebb hat hónapos időtartamra. A diktátor legitim, illetve alkotmányos módon gyakorolta a hatalmát, rendkívüli hatáskörrel volt felruházva de csak korlátozott ideig, ezért ez az uralmi forma lényeges pontokon különbözik a türannosztól. Ennek az intézménynek a megfelelője a későbbi időkben a komisszár fogalma (commission), amely különleges jogkörrel felruházott személyeket jelöl, mind világi, mind egyházi intézményi körökben. A despotikus, tirannikus hatalmi formákat jelölő kifejezések fennmaradnak a középkor idején is, a politikai hatalommal való visszaélés eseteit jelölvén. Franciaországban például a XIV. Lajos ellen íródott pamfletek szövegeiben fordulnak elő a „despotikus monarcha”, „despotikus hatalom”, kifejezések, amelyek arra utaltak, hogy a király semmibe veszi, lábbal tiporja a nemesi parlamentek előjogait. A Francia Forradalmat követően a zsarnokság fogalma újabb jelentésváltozáson megy át: a modern zsarnokság elméleti alapokon áll és forradalmi jellegű. A modern zsarnok valamilyen eszme szolgálatában állónak tekinti magát, valamilyen politikai cél jövőbeni megvalósulásának eszközeként fogja fel önmagát. Napóleon: azt mondta magáról, hogy ő nem ember, hanem esemény, a birodalmi álom megvalósításának puszta eszköze. Lenin a kommunizmus, Mussolini a fasizmus (az állam mindenek feletti volta), Hitler a nemzetszocializmus (a fajelmélet és az állam mindenek felettiségével kapcsolatos eszmék összefonódása) politikai eszméjének a megvalósítása érdekében cselekedett. A modern zsarnokságra vagy a diktatúrára általában • az elméleti magalapozottság,

55

• a kisajátított politikai intézményrendszer (rendszerint totális állam), • egypártrendszer, • vezérelvűség, • szigorúan centralizált közigazgatás, • az erőszak monopolizálása • és a legitimitás igazolását célzó erős propaganda jellemző. A zsarnokság fogalma az eszmetörténetben Platón A zsarnokság = őrültség. Arisztotelész: Politika: • A zsarnokság igyekszik fölszámolni a magán és közélet közötti különbséget • A közélet határait a legszűkebbekre vonja, a polgárokat depolitizálja Tacitus • A Római Köztársaság hanyatlását figyelve írta le a zsarnokság természetét • A magánélet ellenőrzés alá vonásának fontos eszköze a besúgók (delatores) alkalmazása • A nyelv a gondolatok elrejtésének az eszközévé válik • A zsarnokság politikai kultúrája a színlelés. Machiavelli • A zsarnokság megítélését a hatékonyság szempontjára kell alapozni, mert a politikában a sikeresség a mérce és nem az erények. • Mivel a fejedelemre állandó veszély leselkedik, mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy az embereket távol tartsa a politikától. Althusius • A szuverenitás (ius maiestatis – az állampolgárok feletti, törvény által nem korlátozott legfőbb hatalom) végső formája a nép (Bodin). • „A zsarnokság az igazságos és becsületes igazgatás ellentéte” • A zsarnok megsemmisíti az állam legfőbb javait: a békét, az erényt, a rendet, a törvényt és a nemességet. • A zsarnok „abszolút hatalma” esetén a szerződéseken alapuló közösségeknek semmilyen hatalom „nem marad”. Montesquieu: A törvények szelleméről • Ő vezette be a zsarnokságról szóló szakirodalomba a despotizmus kifejezést, arra próbálván rámutatni, hogy XIV. és XV. Lajos francia királyok saját érdekükben éltek vissza hatalmukkal. • A kormányzati hatalom központosításával szemben a hatalmi ágak szétválasztását javasolta Tocqueville • A zsarnokság veszélyének a sajátos forrásait fedezte fel az amerikai demokrácia tanulmányozása közben

56

• • •

Az ő nevéhez fűződik a „többség zsarnoksága” kifejezés Úgy látta, hogy a modern demokratikus társadalomban a „a test szabad de a lélek le van igázva” Fölismerte a tömegtájékoztatásban rejlő manipulációs veszélyeket: a sajtó révén „ugyanazt a gondolatot egyszerre ezer ember fejébe lehet belecsöpögtetni”.

Carl Schmitt • Szerinte a diktatúra antik római intézménye nem tűnt el, hanem új formákat öntött. • Az újkorban a komisszár testesíti meg az antik diktátor eszméjét, amelyet meg kell különböztetni a szuveréntől. • A komisszárdiktatúra alapja egy megbízás, amelyet minden körülmények között végre kell hajtani, a szuverén tevékenysége a törvényen alapul (Bodintól származó megkülönböztetés) További kutatások: Max Weber a bürokrácia dominanciájáról beszél, Karl Popper a nyílt társadalom ellenségeiről értekezik, Hannah Arendt a totalitarizmusok válfajait elemzi. A demokrácia fogalma Platón szerint a demokrácia a „csőcselék uralma”, akik a szabadságot, a megfelelő erények hiányában, szabadossággá fokozzák le. Churchill: A demokrácia a legrosszabb uralmi forma, kivéve az össze többit, amit az idők során kipróbáltak (1947) G. B. Shaw: A demokrácia az az uralmi forma, amelynek keretében megkapjuk azokat a vezetőket, akiket megérdemlünk. A demokrácia fogalma az eszmetörténet során sok vita ürügye lett, szabatos meghatározása komoly kihívások elé állítja a polikatudósokat. Etimológiailag a görög demos (nép – noha eredetileg a szegényeket, illetve a többséget jelölte) és a kratos (hatalom, uralom) szavakból jött létre. Sokak szerint a legtalálóbb definíciót Abraham Lincoln, Gettysburg Address című, az Amerikai Polgárháború teljében 1864-ben elmondott beszédében fogalmazta meg: „government of the people, by the people, for the people” A definícióval kapcsolatos szakirodalomban megegyezés van arra nézvést, hogy a szabatos definíciónak a következő három kérdésre kell választ adnia: 1. Ki a nép? (I. Jenkins: „Ahhoz, hogy a nép dönteni tudjon, előbb valakinek el kell döntenie, hogy ki a nép.”) 2. Milyen értelemben uralkodik a nép? 3. Mi az uralom terjedelme? Az első kérdéssel kapcsolatosan az a lényeg, hogy R. Dahl meglátása szerint ha vita folyik arról, hogy ki a nép, akkor pusztán procedurális úton nem lehet biztosítani a demokrácia működését. 57

A második kérdés magukra a procedúrákra vonatkozik, a válasz pedig rendszerint két lehetőséget foglal magába: a közvetlen és a képviseleti demokráciát. A harmadik kérdés a hatalomgyakorlás érvényességi területeivel függ össze: a radikális demokrácia hívei például a szocializmus ideológiájából eredő egyenlőségeszme érvényesülését várják el a demokráciától, a feministák pedig a család demokratizálódását is követelményként fogalmazzák meg. Demokrácia modellek A gyakrabban előforduló demokrácia-modellek a következők: • klasszikus demokrácia • protetktív demokrácia • fejlődést lehetővé tevő demokrácia • népi demokráciák. Klasszikus demokrácia-modell: a görög poliszok világában kialakult népi önkormányzat eszméjére épül, feltételezi az aktív rézvételt a politikai életben, és tartalmazza a képviselet elvét (ecclesia). A protektív demokrácia eszméje maga is a klasszikus görög demokráciára vezethető vissza, amelyeket John Locke elgondolásai a tulajdonhoz és a szavazáshoz való természetes joggal kapcsolatos elképzelései, illetve Bentham és Mill utilitarizmusa egészítettek ki. Az elgondolás lényege az, hogy az egyénnek joga van a védelemre a hatalmával visszaélő kormányzattal szemben (Arisztotelész: quis custodiet custodes? – ki őrködik az őr felett?) A fejlődést lehetővé tevő demokrácia a liberalizmus befolyását próbálta enyhíteni a demokráciáról alkotott elképzelések tekintetében, a baloldali eszmék irányába eltolva azokat, többnyire Rousseau és Marx gondolatainak a hatására.. A népi demokráciák fogalma az ortodox kommunista ideológiák által kidolgozott fogalom, amely a demokrácia klasszikus változatát a kapitalisták érdekeit kiszolgáló uralmi formának tekintete, és ezzel szemben tartotta szükségesnek az osztálykülönbségek felszámolását lehetővé tevő demokrácia-formák elméleti megalapozását. Rivális elképzelések a demokrácia gyakorlatban előforduló formával kapcsolatosan Széles alapú konszenzus van arra nézvést, hogy a liberális demokráciák a gyakorlatban a következő jellegzetességekkel bírnak: 1. a demokrácia közvetlen és képviseletre alapozott formái, amelyben a hatalom szabályos időközönkénti választások eredményeként talál birtokosára, a formális politikai egyenlőség elvének a tiszteletben tartása mellett. 2. A liberális demokrácia versenyre és választói preferenciákra alapszik. Minderre a politikai pluralizmus és a politikai eszmék, alakulatok és mozgalmak kínálatának korlátozatlan versenye közepette kerül sor.

58

3. A liberális demokráciákban világosan elkülönül az állam és a civil társadalom. Mindez az érdekcsoportosulások autonóm létét, illetve a piacgazdaság korlátozatlan működését feltételezi. Túl ezeken az elveken, a következő rivális elképzelések vannak forgalomban a demokrácia gyakorlati aspektusaival kapcsolatban: A pluralizmus a demokrácia reagáló képességére és a hatalom birtokosainak az elszámoltathatóságára helyezik a hangsúlyt. Az elitista elgondolás azt hangoztatja, hogy a demokrácia azzal a veszéllyel jár, hogy a hatalom egy privilegizált kisebbség kezében összpontosul. A korporatista demokrácia-felfogás abból indul ki, hogy a kormányzat miképpen építi magába a különböző érdekcsoportosulásokat (a funkcionális képviselet elve). Az Új Jobboldal demokráciával kapcsolatos elgondolása a „demokratikus túlterheltségre” hívja fel a figyelmet, amely a szabad piac elveivel ellenkező korporatív logika érvényesülését eredményezheti a hatalomért folytatott demokratikus versenyben.

59

VIII. A POLITIKA FOLYAMATA: PÁRTOK, PÁRTRENDSZEREK, ÉRDEKCSOPORTOK A képviseletre vonatkozó elméletek 1. A megbízott modell (trusteeship): valakinek a nevében eljárni, önállóan, saját belátásra alapozott döntések alapján • E. Burke: a néptömegek nem képesek felismerni tulajdon érdekeiket • J. S. Mill: megkülönböztető, pluráli szavazás: • Tanult diplomások: 5-4 szavazat; • Szakképzett munkások: 2-3 szavazat; • Szakképzetlen munkások: 1 szavazat. 2. A delegátus, vagy küldött modell: egyértelmű utasítás, útbaigazítás alapján eljárni valakinek a nevében • Együtt jár a visszahívás jogával • Korlátozza a képviselő kezdeményezőképességét: akinek a képviseltek megbízatását kell visszhangoznia, nem tud elég meggyőző és inspiráló lenni Hátrányok (1-2): túl sok múlik a képviselő egyéni tulajdonságain, adottságain. 3. A mandátum modell: A képviseleti funkciót a párt veszi át, Amely mandátumot kap arra, hogy kivitelezze azt a programot, amellyel szerepelt a választási kampány idején A probléma ez esetben a számonkérés, a képviselők elszámoltatása. Hátrányok (1-3): reprezentativitás-deficit: marginális csoportok alulreprezentáltak, vagy képviselet nélkül maradnak. 4. A reprezentatív modell: A képviselet szerkezetében és összetételében leképezi – mint egy reprezentatív minta – a képviseltek közösségét. Megjegyzések: A) A felhatalmazás, megbízás és az elszámoltatás közötti különbségek: • Időben eltérő mozzanatok (megbízás: leadott szavazatok; elszámoltatás: leszavazás a következő választásokon) • A megbízatás mozzanata egyértelmű, az elszámoltatás eszközei gyengék. B) A képviselet három aspektusa (I. M. Young): • Érdek • Vélemény, meggyőződés, érték • Perspektívák (pl.: egy kisebbségi perspektívából a baloldali értékek nem azonosak a többségi perspektíva által felfogott baloldallal).

60

Pártok: Tocqueville: “In politics, shared hatreds are almost always the basis of friendship” A pártok a politikai hatalom gyakorlásának legelterjedtebb intézményei: 1950 óta a világ országainak 80%-ban politikai pártok gyakorolják a hatalmat. A pártok több szempont szerint osztályozhatók: • Demokratikus vagy autoriter pártok; • A hatalmat választások vagy forradalom révén megszerző pártok; • Ideológiájuk alapján a szélső jobbtól, a szélső balt zászlajukra tűző pártok. Meghatározás: Emberek csoportja, amely azért jött létre, hogy megszerezze a politikai hatalmat és kormányozzon. Fontosabb jellemzői: Céljuk a politikai hatalom Szervezett közösségek, amelyek regisztrált, tagsági könyvvel rendelkező tagságot mondhatnak magukénak Céljaik átfogó jellegűek, egy kormányzati politika valamennyi aspektusát felölelik Tagjaikat azonos politikai preferenciák, illetve ideológiai egyneműség köti össze Történeti sajátosságok: A fogalom eredete: Pars, vagy faction (rész, töredék). Történeti alakzatok: 1. Udvari pártok az abszolút monarchiák idején. 2. E. Burke: “a body of men united upon some particular principle upon which they all agree…” 3. Az első modern értelemben vett párt – Föderalista Párt (Federalist Party) – 1800-ban jött létre az Egyesült Államokban (1860 után Republican Party). 4. Konzervatív és liberális pártok parlamenti frakciók formájában jöttek létre. 5. Szocialista, vallási és etnikai pártokat rendszerint társadalmi mozgalmak eredményeznek. Párttípusok: (i) Elit- és tömegpártok: Elitpártok (honorácior vagy káder-pártok): • arisztokraták, majd a társadalom elitjének számító rétegek pártjai (kezdetben parlamenten kívüli protopártok, később a SZSZP, Nemzetszocialista Párt Németországban, Fasiszta Párt Olaszországban); • politikailag aktív eliteket, akik irányt mutatnak a széles néptömegeknek.

61

Tömegpártok: • népes tagság, stabil, széles választói bázis (SPD Németországban, Laburista Párt Nagy-Britanniában, történetének kezdetén); • a hangsúly nem annyira az ideológiai meggyőződésre, mint a tagok rekrutációjára és a szervezésre esik; • később néppártok, gyűjtő-pártok, ‘catch-all parties’ (Otto Kirchheimer, 1966), amelyek drasztikusan felhígítják az ideológiai lojalitást, annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb taglétszámot tudják felmutatni (a CDU Németországban vagy a de-ideologizált szocialista pártok NyugatEurópában). A honoráciorpárt és a tömegpárt közötti különbségek: XIX. századi honoráciorpárt Káderpárt Egyéni képviselet pártja Korlátozott politikai terrénum Korlátozott politikai részvétel A tagság aktivitása szavazásra korlátozódik Fő funkció a képviselők szelekciója A képviselők megbízottak (trustee, szabad mandátum) A párt csak választási bizottság Bázisa: szabad rekrutáció Konzervatív és liberális pártok

XX. századi tömegpárt Tömegpárt Társadalmi integráció pártja Kiterjedt politikai terrénum Általános választójog Állandó tagdíjfizetés, aktív tagság Fő funkciója az érdek-artikuláció és képviselet Pártfegyelem, kötött mandátum a pártvezetés irányában A párt a politikán túlterjedő szervezet Bázisa: osztály-hovatartozás alapján Szocialista (ritkábban kereszténydemokrata) pártok

A tömegpártok és a néppártok közötti különbségek:

Funkció Cél Szervezet Szavazóbázis Párt és bázisa közötti kapcsolat Kampánytechnika Pártpreferencia alapja Szavazói viselkedés Politikai tagoltság Választási piac Domináns párttípus

Tömegpárt Expresszív/integratív Tagság növelése Erős Osztály, felekezet, réteg Erős

Néppárt Kormányzati/integratív Szavazatok növelése Gyenge Minden társadalmi csoport Gyenge

Pártszervezet Ideológia/identitás Párttal való azonosulás Szegmentált Zárt Osztálypárt

Tömegkommunikáció Tematikus szavazás Mérlegelő szavazat Homogén Nyitott Gyújtőpárt

Forrás: Enyedi Zs. – Körösényi A.: Pártok és pártrendszerek. Budapest: Osiris, 2001.

62

(ii) Képviseleti és integratív pártok (Sigmund Neumann, 1956) Képviseleti: • a cél szavaztok megszerzése a választásokon; • tükrözi, nem alakítja a választók nézeteit, opcióit, preferenciáit; • “catch-all” stratégiákat alkalmaz. Integratív: • nem reaktív, hanem pro-aktív stratégiákhoz folyamodik; • nevelni, inspirálni, mobilizálni próbálja a tömegeket. (Pl. ideológialig határozott arcélű elitpártok, a brit Konzervatív Párt M. Thatcher idején) (iii) Alkotmányos és forradalmi pártok Alkotmányos: • A politikai rendszer játékszabályait elfogadva fejti ki tevékenységét. Forradalmi pártok: • céljuk a fennálló rend megdöntése révén megszerezni a hatalmat (pl. a fasiszta és nemzetszocialista pártok); • az ilyen pártok rendszerint pártállami struktúrák kialakulását eredményezik. (iv) Ideológiai oreintáció szerint: • • •

baloldali pártok: reformpártiak; jobboldali pártok: konzervatívok; centrista pártok: mérsékeltek.

A pártok funkciói: • • • • • •

képviselet; elit-képzés és rekrutáció; célmeghatározás; érdek-artikuláció és -aggregáció; szocializáció és mobilizálás; a kormányzat megszervezése.

Pártrendszerek: A Duverger-tipológia (1954): • Egypártrendszer; • Kétpártrendszer; • Többpártrendszer. Jean Blondel tipológiája: • Kétpártrendszer; • Két és fél pártrendszer; • Többpártrendszer domináns párttal; 63

•

Többpártrendszer domináns párt nélkül.

Giovanni Sartori tipológiája (1976): • Predomináns pártrendszer; • Kétpártrendszer; • Moderált pluralizmus; • Polarizált pluralizmus. Példák: Egypártrendszerek: autoriter rezsimek, gyarmati uralom alól felszabaldult államok Afrikában Kétpártrendszerek: Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új Zéland Többpártrendszer domináns párttal: India (Congress Party), Svédország (Szociáldemokrata Munkapárt: 1951-1993), Olaszország (Kereszténydemokrata Párt 1952-1993 között). Érdekcsoportok: Meghatározás: • külső politikai befolyás gyakorlására törekszik, nem célja a hatalom megszerzése; • szűkebb területekre, konkrét problémákra összpontosít. Típusok: • • •

közösségi; intézményeken belüli; egyesületi.

A befolyás érvényesítésének módozatai: • • • • •

szimpátia, támogatás, egyetértés nyilvános kifejezése; a tagság nagysága; pénzügyi vagy szervezeti hatékonyság, erő; szankciók alkalmazása és kellemetlenség okozása; kapcsolatok politikai pártokkal.

64

IX. A POLITIKA FOLYAMATA: VÁLASZTÁSI RENDSZEREK A választási rendszerfogalma: • a választások lebonyolításának a szabályozása (választási eljárások); • a szavazatok mandátummá alakítására vonatkozó eljárások összessége. Választási alapelvek: • a választójog általánossága (a cenzusok, kizárások, korlátozások elutasítása: a történelem során a legtöbb országban alkalmaztak vagyoni, műveltségi vagy nemi cenzust); • a választójog egyelősége (minden választásra jogosult egyénnek azonos számú és értékű szavazattal kell rendelkeznie: modern demokráciákban „egy ember – egy szavazat”); • a választások közvetlensége (elektorok vagy egyéb választói testületek közbeiktatása nélkül; kivételek: elnökválasztás az USA-ban, a német és osztrák felsőházban); • a szavazat titkossága (személyes döntés, anonim eljárás). A választási rendszerek típusai: • többségi (SMD – Single Member Direct System); • arányos (PR – Proportional Representation). A többségi választási rendszerek: • Egyszerű (relatív) többségű: • egyéni választókerületű (uninominális) rendszerek; • blokk-szavazatú választási rendszerek. • Abszolút: • alternatív, preferenciális szavazattal operáló választási rendszerek; • kétfordulós választási rendszerek. Az arányos választási rendszerek: •

•

Pártlista nélküli: • korlátozott szavazattal operáló választási rendszerek; • átruházható szavazattal operáló választási rendszerek (STV – Single Transferable Vote). Pártlistás: • országos lista, országos elosztás; • területi lista, országos elosztás; • területi lista, területi elosztás.

Többségi, egyszerű (relatív) többségű, egyéni kerületű (uninominális) választási rendszerek: • egyéni választókerület (egy mandátum/kerület); • nincs küszöb;

65

•

a legtöbb szavazatot begyűjtő jelölt elnyeri a mandátumot (First past the post FPTP). Pl.: Nagy-Britannia, USA, Kanada

Többségi, egyszerű (relatív) többségű, blokk-szavazatú választási rendszerek: • többmandátumos választókerület; • a választónak annyi szavazata van, ahány mandátum van a kerületben; • kumulatív: egyetlen jelöltre is leadhatók a szavazatok (ez aranyossági elemet visz be a többségi rendszerben); • a sorrendben legtöbb szavazatot elnyerő jelölteké a mandátumok. Pl.: Nagy-Britannia (helyhatósági választások), kumulatív: USA, Illinois, képviselőház. Többségi, abszolút, alternatív vagy preferenciális szavazattal operáló választási rendszerek: • egyéni választókerület (egy mandátum/kerület); • preferenciális szavazat: a választók rangsorolják a jelölteket; • ha egyetlen jelölt sem teljesíti az abszolút többség követelményét, akkor a sorrendben a legkevesebb számú szavazatot begyűjtő jelölt kiesik, és a rá adott szavazatok második opcióit hozzáadják a versenyben maradt jelöltek eredményeihez; • mindezt addig folytatják, amíg valamelyik jelölt eléri az abszolút többséget. Pl.: Ausztrália. Többségi, abszolút, kétfordulós választási rendszerek: • egyéni választókerület (egy mandátum/kerület); • ha nincs abszolút többség, akkor második forduló dönt az első két helyen végzett jelölt között. Pl. Franciaország, Románia (elnökválasztás, helyhatósági választások) Arányos, pártlista nélküli, korlátozott, vagy át nem ruházható szavazattal operáló választási rendszerek (SNTV – Single Non-Transferable Vote): • több mandátumos körzet; • egyéni jelöltek; • egyetlen szavazat; • az élen végzett jelöltek közül annyian kerülnek be, ahány mandátum van a kerületben. Pl.: Japán, 1993-ig. Arányos, pártlista nélküli, átruházható szavazattal operáló választási rendszerek (STV – Single Transferable Vote): • több mandátum; • egyéni jelöltek; • preferenciális szavazat: a választók rangsorolják a jelölteket; • kvótarendszer: szavazat-számban kifejezett küszöb, amit el kell érni. • ha kevesebb jelölt éri el, mint ahány mandátum van, akkor figyelembe veszik a második opciót is. A legelterjedtebb kvóta a Droop formula segítségével számítható ki:

66

Kvóta = (leadott szavazatok száma)/(mandátumok száma +1) + 1 Ha például 100 000 szavazatot adtak le egy 4 mandátumos körzetben, akkor a kvóta: 100 000/(4+1) + 1 = 20 001. Pl.: Írország, Málta, Ausztria (felsőház) Arányos, pártlistás szavazási rendszerek: • A listák jellege lehet: • kötött (a sorrend nem megváltoztatható); • szabad (a jelöltek sorrendje preferenciálisan átrendezhető); • zárt (nem adhatók hozzá újabb nevek); • nyitott (újabb nevek is hozzáadhatók). •

A mandátumok képzése: • A legnagyobb maradék formula alapján: • Hare-formula; • Droop-formula; • Hagenbach-Bischoff formula. • A legmagasabb átlagon alapuló módszer: • D’Hondt módszer; • Sainte- Laguë módszer.

Pl.:

Országos lista, országos elosztás: Izrael, Hollandia Területi lista, országos elosztás: Németország, Olaszország, Svédország Területi lista, területi elosztás: Belgium., Spanyolország, Portugália, Görögország. Jellegzetességek, előnyök, hátrányok: A többségi rendszerek: • kormányképességet, stabil kormányzatot tesznek lehetővé; • nem tükrözik hűen a választói akaratot; • széles szavazóbázissal rendelkező pártoknak kedveznek; • kétpártrendszerben fordulnak elő rendszerint; • mérséklően hatnak a politikai versenyre; • a választók számára könnyen átláthatók; • közvetlenebb kapcsolatot teremtenek a választók és a megválasztottak között. Az arányos rendszerek: • hűebben tükrözik a választói akaratot; • koalíciós, esetleg kisebbségi kormányokat eredményeznek, amelyek nem kedveznek a politikai stabilitásnak; • nem ösztönzik a pártok konvergenciáját, illetve integrációját. • többpártrendszerrel, többpárti parlamenttel, koalíciós kormányzással járnak együtt. • biztosítják a kisebbségben levő nézetek és politikai erők parlamenti képviseletét.

67

• •

a listás rendszer révén a kevésbé népszerű politikusok mandátumhoz jutását is lehetővé teszik; magasabb választási részvételt eredményeznek rendszerint.

68

X. A POLITIKA INTÉZMÉNYEI: AZ ALKOTMÁNY Az alkotmányok célja, funkciói: Az alkotmányok a politikai rendszerek természetét határozzák meg rendszerint: rögzítik azokat az alapelveket és játékszabályokat, amelyekre a az ország egész politikai tevékenysége és kormányzása alapszik. Az alkotmányosság gondolata szorosan kötődik a liberális eszmékhez, ennek ellenére gyakran előfordul, hogy egyes alkotmányok nem demokratikus, autoritárius politikai rendszereket alapoznak meg. Történeti vonatkozások Az a felismerés, hogy célszerű kodifikálni a kormányzat alapelveit viszonylag korán megjelent a politikai gondolkodás történetében: mind a kínai, zsidó és iszlám hagyományokban vannak ennek nyomai. A modern értelemben vett alkotmányok ennek ellenére viszonylag későn jöttek létre: • a Magna Charta-t (1215) sokan egy korai előfutárnak tekintik ugyan, • ennek ellenére az „alkotmányok kora” az első írott alkotmányok elfogadásával köszöntött be: - 1787-ben az Egyesült Államok Alkotmányának az elfogadásával - majd 1789-ben, Franciaországban, az Emberi és Állampolgári Jogok Nyilatkozatának elfogadásával. Egy alkotmány elfogadása rendszerint fordulópontot jelent a politikai rendszer életében, vagy forradalmat, vagy a nemzeti függetlenség kivívását követően szokott rá sor kerülni rendszerint. Az alkotmány iránti érdeklődés fokozódása rendszerint a politikai rendszerrel kapcsolatos elégedetlenség kifejeződése szokott lenni (ez történt az 1970-es években Portugáliában, Spanyolországban, Kanadában, Svédországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban, Indiában, Ausztráliában). Osztályozási szempontok: • az alkotmány jellege szerint (írott/íratlan, kodifikált/kodifikálatlan); • az alkotmánymódosítási procedúra alapján; • az alkotmány hatékonysága alapján; • tartalmi vonatkozások alapján (monarchia/köztársaság, föderatív/egységes, elnöki/parlamentáris). Írott/íratlan alkotmányok: - a legtöbb alkotmány írott formájú; - Izrael, Új Zéland, Egyesült Királyság számítanak csak kivételnek a liberális demokráciák tekintetében; - illetve Bhutan, Szaúd-Arábia és Omán a nem demokratikus rendszerek sorában.

69

Az íratlan alkotmányok esetében a hagyománynak van nagy szerepe: az Egyesült Királyságban a miniszterek a hagyománynak megfelelően gyakorolnak királyi hatásköröket és tartoznak felelősséggel a parlamentnek. Az írott/íratlan megkülönböztetés mindazonáltal nem túl hasznos: az írott alkotmányok nem képesek minden aspektust rögzíteni, az íratlan alkotmány alapján működő politikai rendszerek esetében pedig előfordulnak egyes írásban rögzített elvek. Az írott alkotmányok léte a jellemző napjainkban. Kodifikált/kodifikálatlan: Kodifikált: az alkotmányos előírásokat egyetlen dokumentum rögzíti. A kodifikált alkotmányok rendszerint egy kettős (egységes nemzetállamokban), vagy hármas tagoltságú (föderatív államokban) jogrendet eredményeznek: A törvények hierarchiája azt eredményezi, hogy az alapelvek egy része felsőbbrendű törvénynek számít, eltörölhetetlen, vagy legalábbis nehezen megváltoztatható. A hierarchikus jogrenddel az is együtt jár, hogy a kormányzati hatásköröket felsőbbrendű törvény szabályozza, és ebből következően azok a legfelsőbb vagy az alkotmánybíróság illetékessége alá tartoznak. Előnyök: • a kormányzat önkényes beavatkozása elkerülhető; • a törvényhozói hatalom is korlátozott (“sovereignty is cut down to its size”); • politikailag el nem kötelezet bírák ítélkezhetnek az alkotmányossági kérdésekben; • az egyéni szabadság védelme biztosított, az autoritarizmus visszaszorul; • nevelő szerepe is van: hangsúlyt helyez azokra az alapelvekre és értékekre, amelyeket a politikai rendszer magára nézve kötelezőnek tekint. Hátrányok: • merev, nehezebben alkalmazkodik a változásokhoz; • a hagyományokra alapozott, nem kodifikált, íratlan alkotmányokat nagyobb mértékben tartják tiszteletben; • a kiemelt értékek diszkriminatív következményekkel járhatnak a kisebbségekre nézvést. Kodifikálatlan: Kodifikálatlan alkotmány esetén a törvényhozói testületek teljes szuverenitással értelmezhetik, módosíthatják, illetve törölhetik el a törvényt, az esetiség logikája alapján, konvencióknak megfelelően, vagy elismert tekintélyek befolyásának engedve: az Egyesült Királyság Parlamentje vagy a Knesszet Izraelben az alkotmányos elvek legmagasabb rangú értelmezője. Griffith (1991): “the constitution in the UK is what happens”

70

Hailsham (1976) a kodifikálatlan alkotmány választott diktatúrát (“elective dictatorship”) eredményez. Módosítható/nehezen módosítható: A módosításnak különböző fokazatai vannak: • általában népszavazások útján szokták elfogadtatni az alkotmánymódosításokat; • Ausztráliában, Dániában és Spanyolországban például a népszavazás csupán ratifikálja a parlament által jóváhagyott módosításokat; • más esetekben különleges többségi formulákat szoktak előírni: Németországban: kétharmados többség a parlament mindkét házában USA: kétharmados többség a parlament mindkét házában és a tagállamok háromnegyedében. Tiszteletben tartott/megszegett alkotmányok: A legtöbb alkotmányt csak részben szokták betartani. “Nominal constitution”: csak papíron létezik, ez rendszerint az autoritárius rezsimekben fordul elő. Tartalom: • • •

monarchia vagy köztársaság; egységes vagy föderatív szerkezetű állam; elnöki vagy parlamentáris rendszerű állam.

Az alkotmányok céljai: • hatalmat biztosít az államoknak (to empower states); • egységes, koherens célokat és értékeket jelöl meg; • kormányzati stabilitást tesz lehetővé; • biztosítja a szabadságjogok védelmét; • legitimitást kölcsönöz a politikai rendszereknek. „Empowering”: A nemzetközi politika vonatkozásában van ennek jelentősége: az alkotmányosság rendszerint a nemzetközi elismertség feltétele. Ebből következően alkotmányozásra rendszerint röviddel a függetlenséget követően szokott sor kerülni. Pl.: USA: 1776–1787 India: 1947–1950 Mindez érvényes az állam alatti és az államok feletti alakzatokra is: • a föderatív egységeknek rendszerint van alkotmányuk;

71

•

az államszövetségek is próbálják biztosítani ezt a funkciót: pl. a Rómao Szerződés (1957), illetve a Maastrichti Szerződés (1991) az EU vonatkozásában.

Célok és értékek: •

• • •

lehetnek explicitek vagy hallgatólagosak (Beard, 1913: az USA alkotmánya a gazdasági érdekek kifejeződése abban az értelemben, hogy garantálja a magántulajdon védelmét a nincstelen tömegek növekvő hatalmával szemben); gyakran kötődnek ideológiákhoz (pl. a szocializmus); kulturális prefernciákat vagy kizárólagosságot is kifejezhetnek (pl. iszlám); “alkotmányos nacionalizmus”.

A szabadságjogok védelme: • a hatalom korlátozása; • negatív jogok: a végrehajtó hatalom hatásköreinek ellenőrzése; • pozitív jogok: instrumentumok, erőforrások, amelyek segítségével a kormányzat eredményes lehet.

72

XI. A POLITIKA INTÉZMÉNYEI: A TÖRVÉNYHOZÓ HATALOM Terminológia: nemzetgyűlés, törvényhozás, parlament (a francia parler szóból ered). Gyakorlatban előforduló változatai: kongresszus (USA), nemzetgyűlés (Franciaország), képviselőház (Japán), parlament (Szingapúr), képviselői kongresszus (Spanyolország). Funkció: egyike a három hatalmi ágnak (Charles-Louis de Secondat Montesquieu hatalommegosztásra vonatkozó elvének megfelelően): • a törvényhozói hatalom kidolgozza és elfogadja a törvényt; • a végrehajtói hatalom gyakorlatba ülteti, alkalmazza a törvényt; • az igazságszolgáltatás vagy a bírói hatalom értelmezi a törvényt és igazságot szolgáltat annak alapján. Történeti vonatkozások: • a parlament az Egyesült Királyságban jelent meg, Nagy-Britannia parlamentarizmus hazájának számít; • a XIII. században a lovagok és a nemesek a királyi udvar tagjai lettek; • a XIV. században a főnemeseket tömörítő House of Lords mellett létrejött bárókat és az egyházi előljáróságokat tömörítő House of Commons; • az 1688-as Győzedelmes Forradalom után a királyi hatalom alárendelődött Parlamentnek; • a XIX. századdal kezdődően az általános választójog alapján zajlott képviselők kiválasztása.

a

a a a

A törvényhozói hatalom változatai: • parlamentáris rendszerek • elnöki rendszerek • fél-elnöki rendszerek 1. Parlamentáris rendszerek:

Parlamenti többség Miniszterelnök Kinevez/visszahív Kormány

Parlament

Megválaszt

Választók

Irányít

Minisztériumok

73

Jellemzők: • a törvényhozói és végrehajtói hatalom bizonyos mértékű összefonódása; • a végrehajtói hatalom alá van rendelve a parlamentnek, abban az értelemben, hogy a parlament jelöli ki, és neki tartozik felelősséggel. Előnyök: • elszámoltatható kormányzat; • hatékony kormányzat (a választási program kivitelezése fokozottabb mértékben lehetséges); • a kormányzat munka fölött gyakorolt parlamenti ellenőrzés (a kormány visszahívható). Hátrányok: • gyenge kormányzat és politikai instabilitás (többpártrendszerben– politikai immobilizmus); Pl.: Franciaország 1945-58 között (25 kormány), vagy Olaszország 1945-1996 között (52 kormány) • végrehajtói dominancia (többségi választási rendszerekben – a kormány ellenőrzése alá kényszerítheti a parlamentet) Pl.: az Egyesült Királyságban az 1970-es években (“elective dictatorship”). 2. Elnöki rendszerek:

„Checks & balances” Elnök Kinevez Parlament Megválaszt Megválaszt

Kabinet Minisztériumok

Választók

Jellemzők: • a hatalmi ágak következetesebb szétválasztását teszik lehetővé; • a törvényhozó testületek és a végrehajtó hatalom képviselői külön, közvetlenül vannak megválasztva és egymástól függetlenek; • ugyanazok a személyek nem vállalhatnak funkciót egy időben a hatalom két ágához tartozó intézményben; • a hatalmi ágak kölcsönös korlátozás és ellenőrzése („checks and balances”) a jellemző. Pl.: US (Kongresszus, Elnök, Legfelsőbb Bíróság) o Kongresszus – törvényt hoz,

74

o Elnök – megvétózhatja törvényt, a vétót felülbírálhatja a 2/3-os többség mindkét házban; kinevezi a végrehajtói és bírói hatalom magas rangú tisztségviselőit, a kinevezéseket a szenátusnak kell jóváhagynia. Előnyök: • a hatalmi ágak következetesebb szétválasztása garancia a szabadságjogok védelmére; • a végrehajtói dominancia esélye kisebb. Hátrányok: • vitákra ad okot a törvényhozói és végrehajtói hatalom intézményei között; • intézményes bénultságot eredményezhet (“governmental gridlock”). 3. Fél-elnöki rendszerek: Jellemzők: • kétszintű végrehajtói hatalom; • a közvetlenül megválasztott elnök együttműködik a kormányfővel és annak kabinetjével, akiket a parlament választ meg. Pl.: Franciaország és Finnország (az elnök a külügyekért, a miniszterelnök a belpolitikáért felelős). A törvényhozói hatalom funkciói: • törvényhozás; • képviselet; • elszámoltatás; • politikai rekrutáció; • legitimitás biztosítása. 1. Törvényhozás A parlamentek fő funkciója a törvényhozás. A gyakorlatban ennek a hatáskörnek vannak korlátai: - az alkotmányos kérdések nem taroznak a parlament hatáskörébe; - a kormány maga is alkothat törvényt a maga számára bizonyos megkötések mellett. A törvényhozó hatalom lehet pozitív (a törvénykezdeményezés értelmében) és negatív (elutasíthat vagy módosíthat törvénykezdeményezéseket). A parlamentek szerepe növekedőben van a negatív törvényhozói hatalom vonatkozásában. Pl.: az USA-ban, ahol a világ legerősebb és legfüggetlenebb törvényhozása működik, a törvénykezdeményezések 80%-a az Elnöktől származik.

75

A törvényeket immár nem annyira a parlamentek hozzák, inkább elfogadják azokat (legislation is more and more passed through assemblies, rather than by assemblies). 2. Képviselet: A hatalom és a nép közötti közvetlen kapcsolatot biztosítja az általános választójog elterjedésének köszönhetően. A parlamentáris rendszerekben ezt a kapcsolatot némiképp beárnyékolja a pártfegyelem, és az elszámoltatás nehézsége. A képviselők személyes haszna ugyancsak aláássa a képviseletbe vetett bizalmat (“MPs take home the bacon”). 3. Elszámoltatás A pozitív törvényhozói hatalom visszaszorulását ellensúlyozza a végrehajtói hatalom fölött gyakorolt ellenőrzés – többnyire a miniszterekhez intézett interpellációk révén. Azonban ezt a funkciót is korlátozza a pártfegyelem (a parlament érdeke végül is az, hogy támogassa az általa jóváhagyott kormányt). Ennél fogva ezt a funkciót leginkább az ellenzéki pártok látják el. 4. Politikai rekrutáció és képzés: A parlamentek a politikai rekrutáció legfontosabb intézményei és a később végrehajtói szerepet betöltők számára a politikai tapasztalatszerzés és felkészülés fontos színhelye (parlamentáris rendszerekben a parlamenti tapasztalat rendszerint feltétele a miniszteri vagy miniszterelnöki jelöltségnek). A hátrány az, hogy a parlamentben a képviselők sokkal inkább a politikai retorika összefüggésében szereznek tapasztalatot, semmint az adminisztráció tekintetében. 5. Legitimitás A népképviselet és a deliberáció folytán a parlamentek a politikai rendszerek legitimitásának legfőbb letéteményesei. Ebből következik az, hogy az autoritárius rezsimekben a parlamentek szerepe formális. A parlamentek mérete: Rendszerint az ország népességének a függvénye. A politikai rendszer egyik fontos jellemzője az egy képviselőre eső állampolgárok (képviseltek) száma. A parlamentek szerkezete:

76

• • •

egykamarás; kétkamarás; (a bizottságok szerepe).

Az egykamarás parlamentek rendszerint hatékonyabbak. Ennek ellenére az államok felének kétkamarás parlamentje van. A felsőházak funkciói: • az alkotmányos szabadságjogok szavatolója; • bizonyos gazdasági, társadalmi vagy regionális érdekek képviselete; • a végrehajtói dominancia megelőzése. A kétkamarás parlamentek hátrányai: • konfliktusok, intézményi bénultság; • konzervatív szemlélet érvényesítése, intézményi reformok elakasztása. A kétkamarás jelleg gyakran jár együtt a föderatív államszerkezettel. Ezekben az esetekben a központ és a régiók közötti konfliktus kibékítésének a szerepét is betölti. A világ 16 föderatív szerkezetű állama közül 14-ben a felsőház a föderaív egységek képviseletét hivatott biztosítani. A bizottságok a két ház közötti közvetítés feladatát látják el: “Parliamentary chambers are talking, committees are working”. A parlamentek jelentőségének a csökkenése a következő fejleményekkel függ össze: • a pártfegyelem szerepének a növekedtével; • a kormány szerepének a növekedtével; • a parlamenti tevékenység megszervezésének a hibáival; • az érdekcsoportok jelentőségének a növekedtével. A parlamentarizmus új esélyei? • egyenes TV-adásban közvetített házülések; • a parlamenti munka professzionalizálódása.

77

XII. A POLITIKA INTÉZMÉNYEI: A VÉGREHAJTÓI HATALOM A végrehajtó hatalom a politikai döntések kivitelezője. A végrehajtó hatalom természetét tekintve lehet: • politikai (parlamentáris rendszerekben, ahol a végrehajtó hatalom tagjai választott politikusok közül kerülnek ki és a parlamentnek tartoznak felelősséggel); • bürokratikus (elnöki rendszerekben, ahol az elnök az egyetlen közvetlenül választott politikus, a kormány tagjai pedig bürokraták, köztisztviselők). A végrehajtó hatalom funkciói: • ceremoniális, képviseleti funkciók (a nemzeti egység, lojalitás és legitimitás szimbolikus újratermelése). • a közpolitikai tevékenység fölött gyakorolt ellenőrzés (koherens gazdasági és szociális politikák kidolgozása, a nemzetközi kapcsolatok szintjén az ország érdekeienek az érvényesítése). • politikai leadership (biztosítani a politikai közösség tagjainak a támogatását és együttműködését a kijelölt politikai célok elérése érdekében). • bürokratikus leadership (a közpolitikák gyakorlatba ültetésének a felügyelete, koordinációja). • válságkezelés (nemzetközi, illetve belpolitikai válsághelyzetben vagy természeti katasztrófák esetén a szükséges döntések és intézkedések meghozatala, pl. Szükségállapot kihírdetése). Kié tulajdonképpen a végrehajtó hatalom? A végrehajtó hatalom három intézmény között oszlik meg rendszerint, különböző mértékben, a politikai rendszer természetétől függően: • az államelnök; • a kormányfő; • a kormány vagy a kabinet között. 1. Az államelnök Szerepe különböző a parlamentáris és az elnöki rendszerekben. Parlamentáris rendszerekben az államelnök szerepe többnyire ceremoniális funkciókra korlátozódik (India, Izrael, Németország). Elnöki rendszerekben az államelnöki és a kormányfői szerepeket egy személyben összpontosítja (executive president). Az „ügyvezető elnökök” hatáskörei lehetnek korlátlanok, illetve korlátozottak. A legismertebb korlátozott hatáskörű elnökök az ún. „fél-elnöki rendszerekben” fordulnak elő (Franciaország, Finnország, Ausztria, Portugália).

78

Amennyiben az elnök hatalma teljes mértékben korlátlan, az illető politikai rendszer gyakorlatilag diktatúrának számít (pl. Líbia, Irak, Szaddam Hussein idején, Indonézia). A „nem korlátozott” elnöki rendszerekben az elnöki hatalmat a parlament korlátozza. Az elnök nem oszlathatja fel a parlamentet, a parlament viszont nem hívhatja vissza az elnököt. Az elnöki mandátum elvesztésére csak az elnök által elkövetett súlyos törvénytelenségek megállapítását követően kerülhet sor (impeachment az USA-ban). Az USA elnöki rendszerének kialakulása: • Az alkotmány létrehozói tulajdonképpen egy „választott királyt” szerettek volna az állam élén látni, elkerülendő azokat a visszaéléseket a hatalommal, amelyek szerintük a Brit Korona összefüggésében előfordultak • A visszaéléseket a Kongresszus és a Szenátus fontos, az elnöki hatalmat ellensúlyozó hatáskörei voltak hivatottak biztosítani: o az elnök: államfő, kormányfő, a hadsereg főparancsnoka, a külpolitika vezetője, vétót emelhet a megszavazott törvények vonatkozásában; o a Kongresszus: hadat üzen, felülbírálhatja az elnöki vétót; o a Szenátus: jóváhagyja az adminisztrációban történő kinevezéseket és ratifikálja a nemzetközi szerződéseket. • Az elnöki hatásköröket két fejlemény befolyásolta: o a laissez faire gazdaságpolitikák feladása és a beavatkozó állam előretörése (Roosevelt, New Deal, 1930 után, az Elnök törvénykezdeményező szerepe megnőtt); o az USA világhatalmi szerepe 1945 után, az Elnök a „szabad világ” vezetőjének a szerepét vállalta magára. • Az elnöki hatalom ennek ellenére korlátozott, és eredményessége az elnök meggyőző erején múlik (power to persuade). • Az elnöknek a következő intézményekkel szemben kell sikeresnek bizonyulnia: o a Kongresszus; o a föderális bürokrácia; o a Legfelsőbb Bíróság; o a sajtó. A monarchia intézménye: „Egyszemélyes uralom”, amely esetében az államfői szerepet örökösi jogon lehet elnyerni dinasztikus rendszerben. Két változata létezik: • alkotmányos (Spanyolország, Hollandia, Egyesült Királyság, Svédország, stb.); • abszolút (Szaúd-Arábia, Nepál, Marokkó).

79

Az alkotmányos monarchia előnyei: • a pártpolitika fölött elhelyezkedő, politikailag semleges államfői szerep; • a hagyományos autoritás megjelenítője, a hazafiság, lojalitás és nemzeti egység szimbolizálója; • hagyományos tapasztalat és bölcsesség megtestesítője, különösképpen alkotmányos kérdésekben, amely inspiráló lehet a kormányzatok számára. Az alkotmányos monarchia hátrányai: • híjával van a demokratikus választásból fakadó legitimitásnak és nem lehet elszámoltatni; • a konzervatív értékrend kifejezője és támogatója legtöbbször, ebből fakadóan a hierarchia, illetve az örökölt vagyon és társadalmi pozíció tiszteletét követeli meg; • a nemzeteket a múlthoz köti, akadálya lehet a fejlődésnek. 2. A miniszterelnök, vagy kormányfő: A parlamentáris rendszerekre jellemző. A kormányfőt a parlament nevezi ki és hívja vissza, ezért a parlamenti rendszerek magasabb fokú együttműködést és kollektív döntéshozatalt feltételeznek. Ebből fakadóan a kormány (kabinet) szerepe és presztízse nagyobb, mint az elnöki vagy fél-elnöki rendszerekben. Újabban a kormányfői szerep jelentőségének a növekedése tapasztalható, egyes elemzők szerint „prezidenciális” elemek jelennek meg a parlamenti rendszerekben is. A miniszterelnökök rendszerint a kormánypártok elnökei vagy vezető személyiségei. Hatáskörük rendszerint korlátozottabb, mint az elnöki rendszerek esetében, többnyire a minisztériumok felső vezetésének a kinevezésére és visszahívására korlátozódik. Tekintettel arra, hogy a funkció hatásköreit az alkotmány rendszerint nem rögzíti részleteiben, rendszerint sok múlik a kormányfő személyén. A miniszterelnöki teljesítmény megítélésekor sok múlik ugyanakkor a nemzetközi, illetve az ország gazdasági helyzetén (pl. Thatcher versus John Major megítélése). A kormányfői szerep negatív következményei: • központosító, a decentralizációt gyöngítő következményekkel jár; • beszűkíti a közpolitikai alternatívákról szóló vitákat, az ellen irányuló kritika elfojtása révén. A kormányfői szerep előnyei: • a választásokban szerzett mandátum megtestesítője; • világosabb vonalvezetést kölcsönöz a kormánypolitikának.

80

3. Kormányok, kabinetek: A kormányzati funkciók testületi, intézményes jellegét hivatott biztosítani. Változatos formái, funkciói, megnevezései vannak (Franciaország: minisztertanács, Oroszország: Politbüró). A funkcióit tekintve: • elnöki rendszerekben többnyire tanácsadói szerepet tölt be az elnök mellett, nem „politikacsináló” (policy maker); • parlamentáris rendszerekben a kormányzati hatáskörök gyakorlója, a politika központi tényezője. A kabinetek előnyei: • nyílt, minden felmerülő alternatívát kimerítő közpolitikai vitát tesz lehetővé a kormányüléseken; • lehetővé teszi a kormányzati munka koherenciáját és kohézióját, lévén, hogy a kollektív döntések eredményeit testületileg vállalják a kormány tagjai. A kabinetek hátrányai: • áldemokráciát eredményezhet, tekintettel arra, hogy a kormányfői hatalom azt írja elő, hogy a miniszterek nyilvánosan kiálljanak olyan döntések mellett is, amelyekkel személy szerint nem értettek egyet; • azt eredményezheti, hogy a közpolitikai döntések inkoherensek és következetlenek, tekintettel arra, hogy politikai kompromisszumok eredményei. A politikai leadership fogalma: A politikai leadership fogalmának jelentősége az utóbbi időben háttérbe szorult, arra visszavezethetően, hogy a demokrácia körülményei között a leader-szerep szükségtelenné vált, illetve intézményes korlátok közé szorult. Ennek ellenére a leadership-pel foglalkozó akadémiai érdeklődés megugrott. A leadership funkciói: • mobilizál és inspirál, főként a politikailag kevésbé aktív alanyok vonatkozásában; • egységet teremt, arra bírja rá a közösség tagjait, hogy közös célokat kövessenek; • szervező hatása van, hierarchiát, világosan definiált szerepeket hozva létre. A leadership veszélyei: • hatalom-koncentrációt, korrupciót és zsarnokságot eredményezhet; • alattvalói viselkedést válthat ki, elbátortalaníthatja a közösség tagjait a személyes felelősségvállalástól; • leszűkíti az alternatívák lehetséges körét, a közviták horizontját, a felülről lefele áramló eszméknek kedvez.

81

A leadershippel kapcsolatos elméleti elképzelések: • a leadership személyi adottság (charizma, Führerprinzip); • szociológiai jelenség (Marxizmus: adott társadalmi helyzetek termelik ki); • szervezeti szükségszerűség (Weber: legális, racionális autoritás); • politikai adottság (tanulható, elsajátítható, tökéletesíthető). Leadership stílus-változatok (Burns, 1978): • laissez faire; • tranzakcionális; • transzformatív leadership.

82

XIII. A POLITIKA INTÉZMÉNYEI: A BÍRÓI HATALOM A törvény fogalma A törvény fogalmának a tisztázásához az erkölcs, a törvény és politika kapcsolatára szükséges rávilágítani. Erkölcs: álláspont arról, hogy mi a jó és mi a rossz (szubjektív). Törvény: objektív természetű társadalmi tény. Az eszmetörténetben mély gyökerei vannak annak a meggyőződésnek, hogy a törvénynek az erkölcsből kell származnia (pl. Platón és Arisztotelész) Fordítva nem megy, mondja W. G. Sumner: “state-ways do not make folkways”. A törvény természetével kapcsolatos fontosabb elképzelések: • • •

Jogrendi pozitivizmus: a törvényt azért hozták, hogy be legyen tartva, a törvény a társadalmi viselkedés rendszabályozásának legfőbb eszköze (John Austin); Liberalizmus: a törvény hatáskörét szűkíteni célszerű, a törvény szerepe az kellene legyen, hogy tágítsa, semmint szűkítse a szabadságjogokat (J. S. Mill); Konzervativizmus: az emberi természetből fakadóan a társadalmi rendet csak szigorú törvények segítségével lehet biztosítani (Th. Hobbes).

Jogrendek: Az angol szokásjog: o esetiség (case law); o bírói döntésekre alapozott; o precedens-alapú. A kontinentális jog: A római jog hagyományát felélesztő egységesítő francia politikai rendszerben jött létre: • előbb Richelieu; • majd Napoleon tevékenységének köszönhetően. Törvény-típusok: • polgári jog; • bűntető jog; • alkotmányjog; • közigazgatási jog; • nemzetközi jog.

83

A bíróságok A bíróságok független szervek: senki által nem befolyásolhatók, döntéseikben csakis az hatályos jogot vehetik figyelembe. A függetlenség a bíróság különböző szintjei között is érvényesül: a felsőbb szintek az alsóbb szinteket nem utasíthatják. A bírák személyes függetlenségének biztosítéka, hogy a kinevezett bírák nem elmozdíthatók. A bírói hatalom ugyanakkor szervezetileg is független: nincs alárendelve sem a kormánynak, sem a parlamentnek. A bírói függetlenség elve a gyakorlatban nem érvényesül mindig maradéktalanul. Pl., az USA-ban a bírákat a politikai szereplőkhöz hasonlóan választják, ami azt eredményezi, hogy a jogalkalmazói tevékenység nem csak a törvényekre van tekintettel, hanem a választók elvárásaira is. A kontinentális jogrendekben a bírákat kinevezik, ami kizárja a szavazóktól való függést, de lehetőséget teremt a politikai szempontok érvényesítésére is. A politikai szempontok érvényesítésének a kontinentális jogrend is lehetőséget kínál: az általános megállapítások formájában rögzített jogi normákat a bíráknak kell értelmezniük a konkrét helyzetekre vonatkozóan – minél elvontabbak a normák, annál nagyobb tér nyílik a bírói diszkrecionalitás számára. A brit szokásjog esetében a bírói döntés szabadsága jóval nagyobb: a bíró maga dönti el, melyik precedenst tekinti relevánsnak az adott esetben. Az Alkotmánybíróság intézménye A jog és a politika határán elhelyezkedő intézmény: korlátozza a többség parlamentáris hatáskörét abba az értelemben, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítheti a parlamentáris többség által hozott döntéseket. Az Alkotmánybíróság által gyakorolt normakontroll esetei: • természete szerint: • konkrét: egyes esetekkel kapcsolatos; • absztrakt: jogszabályok alkalmazásával kapcsolatos, ebben az esetben lehet: • előzetes; • utólagos; • szerepét tekintve: • aktivista: szociális és gazdasági szempontokat is figyelembe vesz a döntések meghozatalkor; • önkorlátozó vagy textualista: csak a törvény szövegére van tekintettel.

84

XIV. A KÖZPOLITIKA FOGALMA B. Guy Peters: „az állampolgárok életére befolyást gyakorló, közvetlen vagy áttételes kormányzati tevékenységek összessége.” A közpolitika a politika tartalmi oldala, a politikai folyamat eredménye. Hogwood és Gunn szerint a közpolitika fogalma a következőket foglalja magába: • tevékenységi területek és a politikai szereplők cselekedetei; • társadalmi szükségletek általános kifejeződése; • konkrét javaslatok; • kormányzati döntések; • elosztás; • újraelosztás; • szabályozás; • intézményépítés; • formális, törvényi felhatalmazás; • cselekvési programok, folyamat. Közpolitikai filozófiák: • protektorizmus (antropológiai pesszimizmus, a kormány szerepe megvédeni az embereket egymástól és önmaguktól – Platón, Hobbes) • racionalizmus (bizalomra épül, nem értékeli túl a kormány szerepét – Arisztotelész, Berkeley, Locke, Max Weber) • brókerizmus (egyensúlyteremtő állam, amely mindenki számára előnyös megoldásokat tud találni – David Easton) • pragmatizmus („ha működik, csináld!” – Ch. E. Lindblom) • transzferalizmus (a társadalmi különbségek csökkenését, egyensúlyozását tekinti feladatának – Rousseau, Ricardo, Marx) • egoizmus (az önérdekek érvényesítése a közpolitika, a szereplők hatalmát kívánja növelni - Machiavelli) A közpolitika folyamata A közpolitika fontosabb szakaszai a következők: Az ügy/probléma felmerülése —> döntés —> végrehajtás —> értékelés. Egyes szerzők kiemelik a közpolitikai folyamat ciklikus jellegét: Közpolitikai kezdeményezés —> döntés —> végrehajtás —> az eredmény értékelése

A szakirodalomban több elképzelés is ismert azzal kapcsolatban, hogy a közpolitikák esetében melyek a kivitelezés fontosabb mozzanatai. Ezek közül a négy legismertebbet foglalja össze az alábbi táblázat.

85

Laswell 1. javaslattétel 2. előírás 3. felhatalmazás 4. alkalmazás 5. befejezés

Easton Brewer-DeLeon Hogwood-Gunn 1. kezdeményezés 1. kezdeményezés 1. döntés a döntés szándékáról 2. információ 2. becslés 2. döntés a döntés módjáról 3. mérlegelés 3. kiválasztás 3. az ügy megfogalmazása 4. döntés 4. megvalósítás 4. előrejelzések 5. végrehajtás 5. értékelés 5. célok, prioritások megfogalmazása 6. értékelés 6. befejezés 6. alternatívák elemzése 7. befejezés 7. végrehajtás, követés, ellenőrzés 8. értékelés, felülvizsgálat 9. befejezés, folytatás, leállítás

Forrás: Gallai S. – Török G. (szerk): Politika és politikatudomány. Budapest: Aula Kiadó, 2003. A magyar fogalomhasználatban a közpolitika fogalma a kormányzati politika, ágazati politikák és a szakpolitikák fogalmához kapcsolódik közvetlenebbül. Fontosabb ágazati politikák: oktatáspolitika, egészségügyi politika, gazdaságpolitika, biztonságpolitika, stb. A közpolitikák eredményességének elbírálása A közpolitikák általában véve a „jó társadalom” eszményének a szolgálatában állnak. Eredményességüket négy kritérium szerint lehet értékelni: • • • •

stabilitás és rend: a konszenzus-orientált, a társadalom szükségleteire reagáló és az állam intézményei autoritásának tiszteletére alapozott politikai kultúrát újratermelő közpolitikák eredménye jólét: az egyenlőségelv érvényesülése nem lehet a kárára a gazdasági fejlődésnek: azok a közpolitikák eredményesek, amelyek e két szempontot képesek egyensúlyban tartani az állampolgárság minősége: az állampolgári aktivizmus és a politikai közösséggel való azonosulás intenzitása fontos indikátorai az állampolgárság minőségének demokratikus kormányzat: a demokratikus proceduralizmus nem eredményezheti az egyéni szabadságjogok és az egyén autonómiájának a csorbulását.

86