BEVEZETÉS A PÉNZÜGYEKBE

SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM GAZDASÁGTUDOMÁNYI KAR TÁVOKTATÁS

Égető Emese – Kiss Ákos

BEVEZETÉS A PÉNZÜGYEKBE OKTATÁSI SEGÉDANYAG A PÉNZÜGYI RENDSZER TANULMÁNYOZÁSÁHOZ

SZEGED 58/2007

TARTALOMJEGYZÉK

1. A PÉNZ ÉS A PÉNZRENDSZEREK FEJLŐDÉSE.............................................................................. 5 1.1 A PÉNZ FOGALMA ÉS FUNKCIÓI ............................................................................................................... 6 1.1.1 A pénz fejlődésének története röviden............................................................................................. 6 1.1.2 Pénzelméletek ................................................................................................................................. 9 1.1.2.1 Kvalitatív, statikus pénzelmélet.............................................................................................................. 10 1.1.2.1.2 Áru elmélet .......................................................................................................................................... 11 1.1.2.1.3 A pénz áruelméletének ellenzői........................................................................................................... 12 1.1.2.1.4 Romantikus elmélet ............................................................................................................................. 14 1.1.2.1.5 Állami pénzelmélet.............................................................................................................................. 14 1.1.2.1.6 Funkcionális pénzelmélet .................................................................................................................... 15 1.1.2.2 Kvantitatív (mennyiségi), dinamikus pénzelmélet.................................................................................. 15 1.1.2.2.1 Mennyiségi pénzelmélet ...................................................................................................................... 16 1.1.2.2.2 A pénz forgási sebessége ..................................................................................................................... 16

1.1.3. A pénz fogalma és funkciói .......................................................................................................... 17 1.2. A PÉNZ KIALAKULÁSÁNAK FOLYAMATA.............................................................................................. 22 1.2.1 A pénz előtt: az árucsere............................................................................................................... 22 1.2.2 Az árupénz .................................................................................................................................... 22 1.2.3 A fémpénzrendszerek..................................................................................................................... 23 1.2.4 A pénzhelyettesítők kialakulása és fejlődése ................................................................................. 28 1.2.4.1 A klasszikus papírpénz és a klasszikus bankjegy ................................................................................... 28 1.2.4.2 A kettős pénzrendszer működésének problémái. Fedezeti rendszerek.................................................... 34 1.2.4.2.1 Földbirtokra épülő fedezet................................................................................................................... 36 1.2.4.2.2 Ércre, nemesfémre épülő fedezet......................................................................................................... 36 1.2.4.2.3 Értékpapír fedezet................................................................................................................................ 40 1.2.4.3 Párhuzamos pénzrendszer....................................................................................................................... 41

1.2.5 A nemzetközi pénzrendszer az I. világháború előtt: az aranystandard rendszer .......................... 44 1.2.6 Az arany demonetizálódásának folyamata.................................................................................... 49 1.2.6.1 A devizagazdálkodás fogalmai, jellemző ............................................................................................... 50 1.2.6.2 Nemzetközi pénzügyi rendszer a két világháború között: valutáris övezetek......................................... 54 1.2.6.3 A Bretton Woods-i rendszer, avagy az aranydeviza-standard. ............................................................... 57 1.2.6.4 Világpénz kialakítására vonatkozó elképzelések a hitelrendszerben ...................................................... 62 1.2.6.4.1 Az SDR ............................................................................................................................................... 63 1.2.6.4.2 Az Euro ............................................................................................................................................... 63 1.2.6.4.3 Az euro- illetve xenovaluták................................................................................................................ 64

2. PÉNZÜGYPOLITIKA............................................................................................................................ 68 2.1 A PÉNZÜGYPOLITIKA ............................................................................................................................ 69 2.1.1 Fiskális politika, avagy az államháztartás szerepe a pénzügyi rendszer működésében................ 71 2.1.1.1 Az állam funkciói ................................................................................................................................... 71 2.1.1.2 Az államháztartás szerkezete.................................................................................................................. 73 2.1.1.2.1 Központi költségvetés.......................................................................................................................... 73 2.1.1.2.2 Helyi önkormányzatok költségvetése .................................................................................................. 75 2.1.1.2.3 Elkülönített állami pénzalapok ............................................................................................................ 77 2.1.1.2.4 Társadalombiztosítási alapok............................................................................................................... 78

2.1.2 Monetáris politika és a monetáris rendszer szereplői................................................................... 81 2.1.2.1 Nem monetáris pénzintézetek................................................................................................................. 81 2.1.2.2 A kereskedelmi bankok tevékenysége .................................................................................................... 81 2.1.2.3 Központi bankok tevékenysége .............................................................................................................. 86

3. PÉNZTEREMTÉS A HITELPÉNZRENDSZERBEN......................................................................... 90 3.1 AZ ARANYPÉNZ ÉS A HITELPÉNZ ELTÉRŐ VONÁSAI ............................................................................... 91 3.2 A PÉNZTEREMTÉS TECHNIKÁJA ............................................................................................................. 93 3.2.1. Hitelnyújtás.................................................................................................................................. 94 3.2.2 Devizavásárlás.............................................................................................................................. 96 3.2.3 A kereskedelmi bankok pénzteremtése .......................................................................................... 97

2

3.2.4. Pénzteremtés a bankrendszer egészében...................................................................................... 99 3.2.4.1 Első alapeset ......................................................................................................................................... 100 3.2.4.2 Második alapeset .................................................................................................................................. 103 3.2.4.3. Harmadik alapeset ............................................................................................................................... 104

3.2.5 A pénzteremtő és a pénz újraelosztó hitel ................................................................................... 105 3.3 A PÉNZKÍNÁLAT ÉS SZABÁLYOZÁSA ................................................................................................... 106 3.3.1 A pénztömeg nagysága................................................................................................................ 106 3.3.2 A bankrendszer mérlegei ............................................................................................................ 107 3.3.2.1 A központi bank mérlege...................................................................................................................... 107 3.3.2.2. A kereskedelmi bankok összevont mérlege ......................................................................................... 110 3.3.2.3. A bankrendszer konszolidált mérlege.................................................................................................. 111

3.4 A PÉNZMULTIPLIKÁTOR ...................................................................................................................... 112 3.5 A PÉNZ KERESLETE ............................................................................................................................. 114 3.5.1 A forgalomhoz szükséges pénz mennyisége ................................................................................ 114 3.5.3 A pénzkeresleti függvény............................................................................................................. 117 3.6 A PÉNZÜGYI POLITIKA ESZKÖZRENDSZERE A PÉNZMENNYISÉG SZABÁLYOZÁSÁBAN .......................... 117 3.6.1 A monetáris politika eszközei...................................................................................................... 118 3.6.1.1 A monetáris politika direkt eszközei .................................................................................................... 118 3.6.1.2 A monetáris politika indirekt eszközei ................................................................................................. 119 3.6.1.2.1 A kötelező tartalékráta alkalmazása .................................................................................................. 119 3.6.1.2.2 A refinanszírozási politika................................................................................................................. 121 3.6.1.2.3 A rediszkont politika ......................................................................................................................... 123 3.6.1.2.4 Nyíltpiaci műveletek.......................................................................................................................... 123 3.6.1.2.5 A pénzkínálatra ható egyéb eszközök................................................................................................ 126

3.7 A PÉNZTEREMTÉSBŐL SZÁRMAZÓ ÁLLAMI JÖVEDELEM (SEIGNIORAGE) ............................................. 127 3.7.1 A monetáris vagy cash-flow seigniorage .................................................................................... 128 3.7.1.1 Hitelnyújtás a pénzintézeteknek ........................................................................................................... 129 3.7.1.2 Hitelnyújtás az államháztartásnak ........................................................................................................ 129 3.7.1.3 Devizavásárlás...................................................................................................................................... 130

3.7.2 A fiskális vagy opportunity cost seigniorage .............................................................................. 131 3.7.3 Az inflációs adó........................................................................................................................... 132 4. A PÉNZÜGYI RENDSZER SZEREPE A GAZDASÁGBAN........................................................... 134 4.1 A MEGTAKARÍTÁS ÉS A BERUHÁZÁS KAPCSOLATA ............................................................................. 135 4.1.1 A beruházások finanszírozása: a megtakarítások közvetítése..................................................... 136 4.1.2 A tőkeáramlási mátrix (flow of funds)......................................................................................... 140 4.2 A NEMZETKÖZI FIZETÉSI MÉRLEG ....................................................................................................... 143 4.2.1 A fizetési mérleg részei és közöttük fennálló közgazdasági kapcsolatok..................................... 145 4.2.1.1 Folyó fizetési mérleg ............................................................................................................................ 145 4.2.1.2 Tőkemérleg........................................................................................................................................... 147 4.2.1.3 Pénzügyi mérleg ................................................................................................................................... 147 4.2.1.4 Hivatalos tartalékok mérlege ................................................................................................................ 148

4.3 A TŐKEKÖZVETÍTÉS INTÉZMÉNYEI ..................................................................................................... 150 4.3.1 A tőkeközvetítés alapvető formái ................................................................................................ 150 4.3.2 Pénzügyi piacok .......................................................................................................................... 151 4.3.2.1 Az értékpapírpiacok.............................................................................................................................. 153

4.3.3 A tőkeközvetítő intézmények........................................................................................................ 155 4.3.3.1 Közvetett pénzügyi közvetítés intézményei.......................................................................................... 155 4.3.3.1.1 Kereskedelmi bankok ........................................................................................................................ 155 4.3.3.1.2 Befektetési bankok ............................................................................................................................ 156 4.3.3.1.3 Befektetési alapok ............................................................................................................................. 156 4.3.3.1.4 Jelzálogbankok .................................................................................................................................. 157 4.3.3.1.5 Biztosítók .......................................................................................................................................... 157 4.3.3.1.6 Nyugdíjpénztárak .............................................................................................................................. 158

4.4. A TŐKEKÖZVETÍTÉS INSTRUMENTUMAI ............................................................................................. 158 4.4.1 Az értékpapír fogalma................................................................................................................. 158 4.4.2 Az értékpapírok csoportosítása................................................................................................... 158 4.4.2.1 A benne foglalt jog szerinti megkülönböztetés..................................................................................... 159 4.4.2.2 Hozam szerinti megkülönböztetés ........................................................................................................ 160 4.4.2.3 Futamidő szerint csoportosítás ............................................................................................................. 161 4.4.2.4 Átruházás módja szerinti csoportosítás................................................................................................. 161

3

4.4.2.5 Forgalomképesség szerinti csoportosítás.............................................................................................. 162 4.4.2.6 Kibocsátó szerinti csoportosítás ........................................................................................................... 162

4.4.3 Az értékpapírok hozama és árfolyama ........................................................................................ 163 4.4.3.1 Az árfolyam.......................................................................................................................................... 163 4.4.3.2 A hozam ............................................................................................................................................... 165

5. AZ INFLÁCIÓ....................................................................................................................................... 167 5.1 AZ INFLÁCIÓ ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI ................................................................................................. 168 5.1.1. Az infláció fogalma .................................................................................................................... 168 5.1.2 Az infláció mérése....................................................................................................................... 170 5.1.3. Az infláció fokozatai................................................................................................................... 172 5.1.4. Az infláció okai .......................................................................................................................... 175 5.1.4.1 Az általános árszínvonal emelkedésének oka ....................................................................................... 175 5.1.4.2 Az infláció emelkedésének okai ........................................................................................................... 176 5.1.4.2.1 Az infláció a reálszférából indul........................................................................................................ 178 5.1.4.2.2 Az infláció a pénzügyi szférából indul .............................................................................................. 180 5.1.4.2.3 Az infláció importja........................................................................................................................... 181 5.1.4.2.4 A várakozások szerepe az infláció alakulásában ............................................................................... 183

5.1.5 Az infláció költségei, következményei ......................................................................................... 184 5.1.6 Dezinflációs politika ................................................................................................................... 185 IRODALOMJEGYZÉK ........................................................................................................................... 189

4

1. A PÉNZ ÉS A PÉNZRENDSZEREK FEJLŐDÉSE Az első fejezetben az olvasó megismerheti a pénz lényegére vonatkozó legfontosabb elméleteket, továbbá a pénz és a pénzrendszer fejlődésének legfontosabb szakaszait a kezdetektől egészen napjainkig. A fejezet olvasása során olyan fontos területekkel és fogalmakkal találkozik, mint: -

a pénz lényegére vonatkozó legfontosabb elméletek és azok lényege

-

a pénz fogalma és funkciói

-

a pénz keletkezésének és fejlődésének periódusai

-

árupénz kora

-

a fémpénzrendszerek

-

pénzhelyettesítők kialakulása

-

kettős pénzrendszerek

-

a fedezeti rendszerek és ehhez kapcsolódó elméletek

-

aranystandard rendszer és működtető mechanizmusai

-

aranydevizastandard, Bretton Woods-i rendszer

-

jelenlegi valutáris rendszer

-

devizagazdálkodás

-

konvertibilitás

-

nemzetközi hitelmechanizmus

5

1.1 A pénz fogalma és funkciói

1.1.1 A pénz fejlődésének története röviden A pénzről vallott nézetek tarkasága nemcsak azt tükrözi, hogy az idők folyamán az emberek ismeretei a pénzről egyre gyarapodtak, hanem azt is, hogy maga a pénz is változott. Köztudott hogy a pénz eredetileg nemesfémpénzként keletkezett, és még a múlt században is csak azt tartották valódi pénznek, a papírpénzeket pedig csupán pénzhelyettesítőnek. Napjainkban viszont már csak múzeumokban találkozhatunk aranypénzzel. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a nézetek annak függvényében is változtak, hogy éppen melyik pénzről szerezhettek tapasztalatokat. Aranypénz és papírpénz keletkezésüket és működésüket tekintve is különböznek egymástól, mégis mindkettő pénz. Vagyis betöltik, illetve képesek betölteni a pénz minden funkcióját. Fogalmilag tehát mindkettő pénz, lényegüket mégsem határozhatjuk meg ugyanazzal a definícióval. A fémpénz keletkezésének időpontja a történelem ködébe vész. Már az ősi Mezopotámiában a sumérok is használták az aranyat és az ezüstöt elszámolási egységként és a vagyontartás eszközeként. Széleskörű elterjedésükhöz minden bizonnyal a cserekereskedelem térhódítása járult hozzá. A közvetlen csere nehézségei mindenütt kikényszerítették valamilyen általános csereeszköz létrejöttét. Minél több áru jelent meg a piacon, annál inkább szükség volt egy olyan árura, amit mindenki elfogad, amiért minden árut odaadnak cserébe. A történelem során nagyon sok minden betöltötte az általános csereeszköz szerepét. Volt ahol a só, volt ahol a jószág (marha), különleges kagylók, sőt még malomkövek is szerepeltek csereeszközként. A pénz szerepére azonban fizikai tulajdonságaik miatt a nemesfémek voltak különösen alkalmasak. Kis mennyiségük is nagy értéket képvisel, jól oszthatók, tartósak, nem korrodálnak, nem eszik meg (mint a sót) és nem kér enni (mint a marha), vagyis sem a fogyasztásban, sem a termelésben nem játszanak jelentős szerepet, így a forgalom bonyolítása fő funkciójukká válhatott. Arany és ezüst világméretekben egyszerre töltötte be a pénz szerepét. Voltak országok, amelyek inkább az aranyat, mások inkább az ezüstöt használták. És voltak, amelyek hol az egyiket,

6

hol a másikat részesítették előnyben, de voltak olyanok is, ahol egyszerre mindkettőt használták pénzként. Természetesen kezdetben az arany és az ezüst természetes formájukban működtek pénzként is. A csere alkalmával tehát nemcsak az árut, hanem a pénzt is mérni kellett (Sőt, természetesen nemcsak a mennyiségét, hanem a minőségét is ellenőrizték). Az érme kialakulása már az ókor fejlett piacgazdaságának terméke. A legrégibb érméket a föníciai piacok ásatása során találták, de az érme feltalálásának dicsősége a régészet szerint a lídeket illeti. Az ókor fejlett piacgazdasága után a középkor naturálgazdasága háttérbe szorította a kereskedelmet és vele együtt a pénzforgalmat is. Valamiféle kereskedelem azért mégiscsak létezett, ez azonban távolsági kereskedelem volt, ami a helyi lakosság életén kívül bonyolódott le. Csak a XII. században alakult ki ismét fejlett pénzgazdaság. A XIIXV. század Európában a monetárrendszer, a készpénzforgalom korszaka. A XVI-XVII. század viszont már a hitelrendszer kialakulásának időszaka. Ez utóbbi korszak az, amikor a gazdasági élet szereplői nemcsak eladók és vevők egyszerre, mint az egyszerű árugazdaságban, hanem adósok és hitelezők is. A kereskedelem és a hitelrendszer fejlődése új intézményeket is létrehozott, mégpedig nemcsak a bankokat, hanem a pénzhelyettesítőket is. A XVIII. század a pénzhelyettesítők tömegessé válásának időszaka. A század végére minden országban „uralomra jutnak” a pénzhelyettesítők, amelyek a kisegítő pénz szerepét tölti be. A pénzhelyettesítők bankjegy, illetve államjegy formát ölthetnek. A XIX. század valójában a kettős pénzrendszer korszaka. Bár a közgazdasági szakirodalom továbbra is pénzhelyettesítőnek tekinti az államjegyet és a bankjegyet egyaránt, gyakorlatilag arról van szó, hogy minden ország két törvényes fizetési eszközzel rendelkezik egyszerre. Az államjegyet alapvetően az államháztartás likviditási problémáinak rendezésére bocsátották ki, melynek elfogadási kötelezettségét fokozatosan terjesztették ki. A bankjegyet, amely eredetileg nem volt törvényes fizetési eszköz, a század közepétől fokozatosan azzá tették. Először Nagy Britanniában (1846-ban), majd a század végéig minden országban. Jogilag tehát ez kettős, vagy párhuzamos pénzrendszer volt, amikor is ugyanazt a pénznevet viselte a fémpénz és a papírpénz, de a két árszint nem biztos, hogy egybeesett.

7

XIX. század utolsó harmadára kialakul az a helyzet, hogy elvileg még belföldön is kettős pénzrendszer működik, gyakorlatilag azonban a fémpénzt belföldön már nem nagyon használják. A bankjegy a nagykereskedelemből átkerült a kiskereskedelembe, a nagykereskedelemben pedig a pénzt rendszeresen bankműveletekkel (átutalás, csekk, stb.) helyettesítik. Nemzetközi viszonylatban azonban még fennmarad a kettősség, az alternatív fizetési lehetőség: aranyban és nemzeti valutában is ki lehetett kötni a fizetést. Ezt a rendszert nevezi a szakirodalom aranystandard rendszernek. Lényeges jellemzője a papírvaluta átválthatósága aranyra fix árfolyamon, korlátozás nélkül. Az első világháború után belföldön már sehol sem működött az arany pénzként, nemzetközileg megmaradt a pénzrendszer kettőssége: többféle megoldással kísérleteztek, de stabil rendszer nem alakult ki. A második világháború után már szóba sem jött az arany belföldi viszonylatban, nemzetközileg is csak egyetlen ország vállalta valutájának aranyra való beváltását fix árfolyamon: az USA. Így egy olyan pénzügyi rendszer jött létre, ahol a különböző országok nemzeti valutájának nincs közvetlen kapcsolata az arannyal. Az átválthatóság csak a dolláron keresztül érvényesül. Ezt a rendszert nevezik aranydevizastandardnak, vagy más néven bretton woods-i rendszernek. A világháborút követő első évtizedekben ez a rendszer többé-kevésbé jól működött. A bajok a hatvanas években kezdődtek, aminek következtében az USA kénytelen volt korlátozni a dollár konvertibilitását (csak jegybanki viszonylatban vállalta, a szabadpiacon nem), majd 1971-ben átmenetileg azt is fel kellett függesztenie. Később nyilvánvalóvá vált, hogy a felfüggesztés nemcsak átmeneti, az aranyhoz való visszatérésről szó sem lehet. Így 1976-ban a jamaicai Kingstonban az IMF és tagországai megállapodtak, hogy az arany többé nem pénz. Tehát hivatalosan az arany sem belföldi, sem nemzetközi viszonylatban nem tekinthető pénznek. Történelmileg szemlélve tehát a pénznek legalább három jól elhatárolható fejlődési szakaszát kell megkülönböztetnünk: elsőként a fémpénz korszakát, amely a pénzforma kialakulásától a pénzhelyettesítők megjelenéséig tart, a második szakasz a „kettős pénzrendszer” korszaka, amely a pénzhelyettesítők megjelenésétől az arany végső kiszorulásának időpontjáig tart, s végül a modern pénz korszaka, amikor már kizárólagosan lát el minden pénzfunkciót.

8

Mielőtt a modern pénz tárgyalását elkezdenénk, meg kell vizsgálnunk a fémpénzrendszer jellemzőit, és a fent leírt történelmi folyamat sajátosságait egyfelől az arany kiszorulása, másfelől a modern pénz keletkezésének szempontjából. A pénz lényegének, de főként működésének megértéséhez van erre szükségünk. A fémpénz ugyanis eredetét, keletkezését tekintve árupénz, amelynek saját belső értéke van, míg a modern pénz saját belső értékkel nem rendelkezik, így természetesen működésének jellemző vonásai eltérnek az aranypénztől. Azonban mindig az aranypénz funkciói és jellemzői képezik azt az alapot, bázist, amihez a modern pénzt és sajátosságait viszonyítjuk.

1.1.2 Pénzelméletek W. Gladstone angol politikusnak tulajdonítják azt a mondást, miszerint „még a szerelem sem bolondított meg több embert, mint a pénz lényegén való töprengés”. Minden bizonnyal túlzó e megállapítás, de kétségtelenül arra a kérdésre, hogy „mi a pénz lényege” a filozófusok és közgazdászok a történelem során igen változatos és egymásnak ellentmondó meghatározásokat adtak. A közgazdasági gondolkodás fejlődésével a pénz fogalmának definiálása is egyre pontosabbá, ugyanakkor egyre bonyolultabbá vált. Ezen nem segített magának pénznek fejlődése sem, mert újabb formákban való megjelenése, újabb és újabb magyarázatra szoruló jelenségeket hozott felszínre, melyek folyamatos munkát adtak a közgazdászoknak. Ha a pénzt csupán gazdasági kérdésnek tekintjük, akkor mindezek ellenére azt mondhatjuk, hogy mostanra kialakult egy olyan egységes – a közgazdászok többsége által elfogadott és tanított – irányvonal, mely képes a pénz, funkcióit, működését és a kapcsolódó jelenségeket konzisztensen magyarázni. Azonban a pénz nem csupán gazdasági kérdés, hanem egy olyan összetett dolog, amely más tudományágak érdeklődésére is méltán tarthat igényt. A filozófusok ugyan már régóta foglalkoznak a pénz mibenlétével, azonban a szociológia, pszichológia is egyre inkább vizsgálódása tárgykörébe vonja. A közgazdászok pedig – érezvén a jelenlegi pénzelmélet hiányosságait – egyre inkább igyekeznek ezen határterületekről származó eredményeket, elveket és elméleteket a klasszikus pénzelméletbe integrálni. Arról nem is szólva, hogy már bizonyos gazdasági kérdések sem magyarázhatóak kielégítően a pénzfogalom és pénz szerepének eme tudományok adta magyarázatainak bevonása nélkül.

9

1.1.2.1 Kvalitatív, statikus pénzelmélet A kezdeti időkben a közgazdászok, gondolkodók, filozófusok elsősorban azt akarták megérteni, hogy mi is valójában a pénz, milyen eszköz alkalmas arra, hogy betöltse ezt a szerepet, s miért olyan különleges a többi természetes jószághoz viszonyítva a pénz. Ebbe a körbe tartozó elméletekkel megismerkedve láthatjuk majd a folyamatot, hogy miként jutnak el a gondolkodók attól, hogy a pénz egy gazdaságon kívülről származó dolog, ahhoz a nézethez, hogy a közgazdaság egy fontos eszköze, melyre a gazdaság törvényszerűségei ugyanúgy hatnak, mint a többi jószágra, sőt azok közül kiemelkedő, speciális szerepet betöltő eszköz. A statikus, kvalitatív pénzelmélet a pénz lényegét akarja tisztázni, s nem a pénzérték változásaival foglalkozik. Azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy mi a pénz, milyen funkciókat tölt be, milyen jószágok válhatnak pénzzé, egyáltalán hogyan képzelhetjük el a pénz mibenlétét. A jegyzetben a statikus elméletek közül az alábbiakról lesz szó kronológiai sorrendben: -

Megegyezési elmélet

-

Áruelmélet

-

Jelképelmélet

-

Romantikus elmélet

-

Állami pénzelmélet

-

Funkcionális elmélet

1.1.2.1.1 Megegyezési elmélet A legrégebbi elméleti iskola az un. megegyezési elmélet, amely még az ókorból származik. Platón, majd Arisztotelész ezen az alapon magyarázta a pénz keletkezését, annak lényegét, de átvette e nézetet a vallásos középkor, sőt az újkor néhány gondolkodója is. Nevezetes képviselője volt Aquinói Szent Tamás, az ismertebb filozófusok közül pedig Locke, Montesquieu és Hume. A természetbeni gazdálkodáshoz szokott gondolkozás nem tudta megérteni, hogy miért tulajdonítanak az emberek oly nagy értéket a nemesfémeknek, hiszen azok önmagukban esetleg csak, mint dísztárgyak bírtak használati értékkel. A kor emberének a pénz valami külső, nem a gazdaságból származó találmánynak tűnt, mert az akkori gazdasági logikával a pénz különleges szerepe, hatalma nehezen volt magyarázható. A

10

naturálgazdaságban a pénz idegen elemnek számított, mert annak lényegét nem lehetett az egyéb javakra érvényes logika alapján meghatározni. A pénz értékére nem tudtak más magyarázatot találni, mint hogy az emberek közötti megegyezés az, ami értékkel ruházza fel a nemesfémet, mert így azt mindenki elfogadja fizetség gyanánt. Tehát pénz értékének forrása nem ugyanaz, mint az áruk esetében, mivel ezeknek természetes értékük van, mely a hasznosságuk következménye. A pénznek azonban csak mesterséges, képzelt értéke van, mert az nem a hasznosságából ered. Az elmélet lényege, hogy az emberek közötti megegyezés terméke a pénz. A nemesfémek, mint közönséges áruk a mindennapi életben nem túl jelentősek. Különleges szerepük abból adódik, hogy a csere általánosan elfogadott eszközeként működnek illetve a gazdagság tárgyi formájaként jelennek meg. E különleges szerepre az emberek közötti megegyezés révén tesznek szert. Az elméletnek két változata alakult ki. Az egyik szerint az emberek hallgatólagos egyezsége alapján váltak pénzzé a nemesfémek. Még ha kezdetlegesnek is nevezhető az elmélet, azon igazság már felfedezhető benne, hogy a pénz keletkezésének egyik fontos mozzanata az általános keresettség és a bizalom, amely lehetővé teszi, hogy mindenki elfogadja. A másik változat szerint az uralkodó (az államfő) volt az, aki alattvalóinak problémáit látva, megajándékozta őket a pénzzel. Persze ezen magyarázat kapóra jött az uralkodóknak, mivel az a pénz forgalomba hozatalára való jogaikat hangsúlyozta. Az elmélet lényege az a felismerés, hogy a pénz létének feltétele az általános bizalom: a pénzt mindenki mindenkor elfogadja, mert érte bármikor, bárhol bármely más árut megkaphat. Az első változat a pénz spontán kialakulására utal, míg a második az állami akaratra és ezzel a szabályozás lehetőségére mutat rá. Alapvető fogyatékossága az elméletnek, hogy a pénz eredetét és lényegét gazdaságon kívüli tényezőkre vezeti vissza, s ezzel a gazdasági élet törvényein kívüli kategóriaként kezeli. S csak nagyon lassan sikerült eljutni arra a felismerésre, hogy a közvetlen csere nehézségei minden különösebb meggyezés nélkül is elvezettek volna a pénz kialakulásához. 1.1.2.1.2 Áru elmélet A megegyezési elmélet tagadására épül a pénz áru elmélete. A megegyezési elmélet, főként annak második változata arra ösztönözte az uralkodókat, hogy pénzügyi

11

problémáik megoldását pénzszaporítással kíséreljék meg. Ha egyszer a pénz hatósági aktus révén keletkezik, akkor nem lehet akadálya a politikai hatalom szükségleteinek megfelelő mennyiségi növelésének sem. Ez gyakorlatilag pénzrontást jelentett: az érmék fémtartalmának fokozatos csökkentését a névérték változatlanul hagyása mellett. A csökkentett értékű érmék azonban előbb utóbb leértékelődtek a forgalomban, nem szívesen fogadták el, nehézkessé vált más érmékre való átváltásuk stb. Egyszóval sok kellemetlen következménnyel járt, ami aztán arra a felismerésre vezetett, hogy a pénzforgalomnak is megvannak a maga törvényei, amelyek alól az állami hatalom sem képes kibújni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az áruvilág gazdasági törvényei a pénzre is érvényesek, ezért az érme belső tényleges értékétől nem szakadhat el tetszőleges mértékben a névérték. Vagyis a pénz értéke, tényleges vásárlóereje nem attól függ, hogy mit írnak az érmére, hanem attól, hogy mennyi nemesfémet tartalmaz az érme. A pénzt is termelik, ugyanúgy, mint a többi árut, ezért mennyiségi növelése is csak a termelés bővítése révén oldható meg. A pénz is áru, nemcsak egy bizonyos konkrét áru, hanem az általános, az absztrakt áru, amely bármikor, bármely más konkrét áruvá átváltoztatható. A pénz áru elméletének első képviselői már a XIV. században megfogalmazták, hogy az állam, bár tetszése szerint teheti egyik vagy másik árut pénzzé, annak értékét már nem alakíthatja tetszése szerint, mert ha az érmét fémből készítik, akkor annak ugyanúgy belső értéke van, mint minden más árunak. Azonban voltak olyan elképzelések, melyek túlhangsúlyozták az áruelmélet lényegét, és azt tartották, hogy egységes pénzrendszer csak a nemesfémekre épülhet, mert ezeket megvédi áruértékük az elértéktelenedéstől. Az elmélet fő képviselője Knapp volt és elmélete metallizmus néven vált ismertté. Egyesek, pedig teljesen kizárták annak a lehetőségét, hogy olyan dolog funkcionálhasson pénzként, amelynek nincs belső áruértéke. 1.1.2.1.3 A pénz áruelméletének ellenzői A pénz áruelmélete jelentős lépéssel vitte előre a pénz lényegét magyarázó elméleteket, felismerte, hogy a pénz nem a gazdaság törvényszerűségein kívül álló képződmény, de kissé túlhangsúlyozva a pénz belértékének jelentőségét, túlságosan elhomályosította a pénz és áru közötti különbséget. A pénz értéke is a gazdasági törvényszerűségek alapján

12

alakul, de sok tekintetben más természetű mind az áruké. Az érme és a pénz fogalmának elválasztásáról van szó. A pénz fő célja a csere megkönnyítése, s ebben a szerepében az érme csak a pénz tárgyi megjelenése. S mivel csak a pénz csereeszköz jellegére kell koncentrálni, így annak anyaga nem lényeges. Nem kell belső értékkel rendelkeznie, mert csupán a csere lebonyolítására és az értékek kifejezésére használatos. E felfogásnak két változata terjedt el: az egyik az un. jelképelmélet vagy számolásiegységelmélet, a másik az un. utalványelmélet. A két elmélet kiindulópontja közös, de mondanivalójuk különbsége alapvetően abból adódik, hogy a pénznek mely funkcióját, aspektusát emelték ki. A jelképelmélet képviselői abból a tapasztalatból indultak ki, hogy a papírpénz is sok esetben és egyre terjedő módon képes a pénz szerepét betölteni, továbbá a nomád törzsek által használt kagylók vagy éppen a sör is képesek voltak eljátszani a pénz szerepét. Az érték jelképének tartották a pénzt, mert a pénzzel kifejezzük az áruk értékét, s a pénz az általa megszerezhető dolgok értékeket jelenti. Más szóval a pénz csak egy olyan dolog, amely egy közös nevező, amiben az áruk értéke kifejeződhet. Az elmélet azt hangsúlyozta, hogy a pénz csupán jelképe vagy számolási egysége az értéknek (tehát nem maga az érték), így csak visszatükrözi az áruk értékét (mint ahogyan a Hold is világít, pedig nincs saját fénye, csupán visszatükrözi a Napét). Az utalványelmélet sokkal inkább hangsúlyozza a pénz cserében betöltött szerepét, csereeszköz jellegét, mert a pénzt árukra szóló utalványként képzeli el. Tehát a pénznek önmagában nincs értéke, csak az árukra való váltása teszi értékessé. Tehát míg az előző nézet a pénz mértékegység szerepét emeli ki, addig a második az általa megszerezhető javakat. Az utalványelmélet szerint pedig a pénz csak egy bon, amely az elvégzett munka mennyiségét igazolja és egyben a piacon lévő áruk egy részének megszerzésére jogosítja fel tulajdonosát. Ezt a felfogást képviselte Berkeley, Stuart, Montesquieu, Gray, de másoknál is találni erre utalásokat. Az alapgondolat közös volt: a pénz lényegét tekintve különbözik az áruktól, így az áruk belső tulajdonságaiból nem vezethető le a pénz lényege.

13

1.1.2.1.4 Romantikus elmélet Az utalványelmélet sajátos változatának tekinthető a romantikus pénzelmélet, s a pénzt alapvetően mint társadalmi intézményt tekintették. Érdeklődésüket különösen a pénznek az a szerepe ragadta meg, hogy fejlesztője a társas kapcsolatoknak és annak a sorsközösségnek, amelybe az állami lét fűzi az embereket. Fichte és Müller megkülönböztették az ország belsejében forgó pénzt (nemzeti pénz) és a világpénzt. Míg ez utóbbi függetlenné válik az államhatalomtól, ezért szükségszerű, hogy csak értékes áru, nemesfém funkcionáljon világpénzként, addig az országon belül a pénz csupán árukra szóló utalvány, így nem kell, hogy nemesfém forogjon belső pénzként. Müller szerint egyenesen nem is szabad nemesfémre alapozni a belső pénzt, mert egyrészt a pénz az államhatalom által létesített intézmény, amit már külső alakjának is ki kell fejeznie másrészt a nemesfém-forgalom túlságosan merev az áruforgalom folytonosan változó szükségleteihez képest. A romantikus pénzelmélet tehát nemcsak az utalványelmélettel való kapcsolatát tartotta meg, hanem egyben csíráját képezte az állami pénzelméletnek. 1.1.2.1.5 Állami pénzelmélet Az állami pénzelmélet szemben az előző iskolákkal, egyetlen szerző, Knapp nevéhez fűződik. Knapp kiindulópontja: a pénz az állam alkotása, ezért lényege és valós elmélete nem a gazdaság, hanem a jog körébe tartozik. Ebből következik, hogy az állam kialakulása előtt nem lehetett pénz, legfeljebb egyszerű csereeszközök foroghattak, amelyeknél ezért elengedhetetlen volt a belső érték. Az állami beavatkozással a forgalom eszköze nem egyszerű csereeszköz már, hanem pénz: vagyis törvényes intézmény. Lényege nem az érme anyaga, a pénz már nem belső értékére, hanem az állam akaratnyilvánítására támaszkodik. A pénz értékét az állam nyilvánítja ki, s így chartalis fizetési eszköz. Ezért nevezik Knapp elméletét chartalis-elméletnek is. Másik, inkább elterjedt elnevezése a nominalizmus [A pénz csupán névleges voltának hangsúlyozása. Az értékek kifejezésére nem szükséges az egyik jószág értékének a másikban való kifejezése, hanem elegendő a javak értékének közös nevezőre hozása, melyet az állam teremtett meg azzal, hogy kötelezővé tette annak elfogadását a fizetések esetében.].

14

1.1.2.1.6 Funkcionális pénzelmélet A funkcionális pénzelmélet végső soron a pénz lényegéről szóló viták szintézise. Azt hangsúlyozza, hogy a pénz lényege magában a pénz szerepében van, tehát azoknak a funkcióknak az összességében, amelyeknek betöltésére a pénz képes. Tehát a pénz, anyagától függetlenül, az a dolog lehet, amely képes betölteni bizonyos funkciókat (ld. 1.3. fejezet). Az elmélet a mai pénzdefiníciók alapjává vált, s majd a jegyzet későbbi soraiban még visszatérünk a kérdéshez. 1.1.2.2 Kvantitatív (mennyiségi), dinamikus pénzelmélet A kvantitatív pénzelmélet körébe tartozó modellek nem csupán az előző elméletek fejlődésének következtében jelentek meg, hanem annak is köszönhetően, hogy maga a pénz is fejlődésen, változásokon ment keresztül, olyan gazdasági folyamatok, problémák jelentek meg, melyek újabb kérdéseket vetettek fel a közgazdászok számára, s a pénz mennyiségének változása felé terelte a gondolkodók figyelmét. Nevezetesen az uralkodók pénzrontási tevékenysége, Amerika felfedezése után az új földrészről beáramló nagy mennyiségű nemesfém árszínvonal növelő hatása, az infláció jelenségének megfigyelése, a

későbbiekben

a

pénzhelyettesítők

megjelenése,

a

bankrendszer

szerepe

a

pénzgazdálkodásban. A mennyiségi pénzelmélet tehát arra keres magyarázatot, hogy a pénz mennyiségének változása miként befolyásolja a pénz értékét. Tehát az elmélet már nem a pénz mibenlétére koncentrál, hanem arra, hogy milyen folyamatok határozzák meg a pénz értékét, vannak hatással arra. -

A pénzérték termelési költségelmélete

-

Mennyiségi pénzelmélet

-

Hitelteremtés elmélete

-

Kényszertakarékosság elmélete

-

A pénz forgási sebessége

-

Pénztári egyensúly elmélete

-

Pénz szubjektív csereértéke

-

Neutrális pénz

15

1.1.2.2.1 Mennyiségi pénzelmélet A történelmi tapasztalatok arra indították a közgazdasági gondolkodókat, hogy a pénz mennyisége és értéke között kapcsolatot teremtsenek. A mennyiségi pénzelmélet esetében alapvetően a pénz értékmérő funkciója került előtérbe. A pénz mint értékmérő az összes előállított és megvásárolható javakkal áll szemben. Tehát az összes forgalomban levő pénzmennyiség szembe kerül az összes árumennyiséggel, amely ezért megkapható. Így a javak értéke meghatározható. Mindezt persze a pénz forgási sebességének kihagyásával, mely csak a későbbi elméletekben kerül előtérbe, s látjuk majd miképpen hat ez is a pénz értékére, azaz az árszínvonalra. Amennyiben az egymással szemben álló áru és pénztömeg aránya megváltozik, úgy az árszínvonal is rögtön mozdul. Ha tehát a pénzmennyiség növekszik úgy, hogy az árumennyiség nem változik, akkor az áruk árának növekednie kell. Az elmélet bár korán megjelent, érdemes megjegyeznünk, mert akár a mai monetáris politika eszköztárát vesszük majd szemügyre, akár majd az inflációt tárgyaljuk, az itt megértett alapelvek fontos ismeretet jelentenek majd a későbbiekben. A mennyiségi pénzelmélet fontos lépést jelentett a pénzelmélet fejlődésében, mert rámutatott arra, hogy a pénz oldaláról is indulhat hatás az árakra és bevezette az árszínvonal és vásárlóerő fogalmát. Szakított azzal a nézettel, miszerint a pénz önkényes és a gazdaság törvényszerűségein kívüli intézmény volna, s felismerte azt is, hogy a pénz is az általános értéktörvények alatt áll. A mennyiségi pénzelmélethez kapcsolódóan majd a fejezet további részében szó lesz a banking és currency iskola vitájáról a pénzmennyiséggel kapcsolatban, mely szorosan kapcsolódik a jelen pénzelmélet kérdéseihez (ld. 2.4.2.2. fejezet). 1.1.2.2.2 A pénz forgási sebessége A pénzmennyiség és árszínvonal egymásra hatásának vitájában nagy változást hozott az a felismerés, hogy a forgalomhoz szükséges pénzmennyiség függ attól is, hogy egy időegység alatt ugyanazon pénzdarabot hányszor használják fizetésre. Tehát minél gyorsabban újra forgalomba keveredik a pénz, annál kevesebbre van szükség belőle.

16

Következésképpen a pénz forgási sebességének meggyorsulása ugyanolyan hatással van az árakra, mint a pénzmennyiség növekedése. Fischer szerint a pénz forgási sebessége az a hányados, mely az egy év alatt eszközölt összes pénzforgalomnak, az ez idő alatt átlag forgalomban levő pénzmennyiséggel való elosztásából adódik. Az áruforgalom lebonyolításához szükséges pénzmennyiség több tényezőtől függ:

M = P⋅ Ahol:

Q V

M = a forgalomhoz szükséges pénz mennyisége; P = a forgalomban szereplő áruk ára (p1, p2, p3…pn); Q = a forgalomban lévő áruk mennyisége (q1, q2, q3…qn); V = a pénz forgási sebessége

A forgalomhoz szükséges pénzmennyiség tehát egyenesen arányos az áruk árösszegével, és fordítottan arányos a pénz forgási sebességével. Egy pénzdarab nemcsak egy cserét bonyolít le, hanem egymás után többet. Az időegység alatt lebonyolított cserék számát

nevezzük forgási sebességnek. Amennyiben megváltozik a piacon lévő áruk mennyisége vagy árösszege, megváltozik a forgalomhoz szükséges pénz mennyisége is. A forgalom számára feleslegessé vált pénzmennyiség két úton is kiléphet a piacról. Egyrészt, ha a keresett árut nem találják meg az adott piacon (mondjuk belföldön), akkor a pénz más piacot keres, és külföldre távozik. A másik lehetőség, hogy nem is akarják elkölteni: megtakarítják, és kincsként felhalmozzák.

1.1.3. A pénz fogalma és funkciói Már a rövid bevezetőben és a pénz lényegét firtató elméletek tárgyalásakor, s majd a későbbiekben még inkább láthatjuk, hogy a pénz lényegének definiálása nem is olyan könnyű, még akkor sem, ha mindenkinek van fogalma arról, hogy mi a pénz, s mire használatos. A történelem folyamán számtalan dolog volt képes betölteni a pénz szerepét, s ezek pénzként sok esetben elég sajátos módon működtek. A pénz definiálásához jó kiinduló alapot szolgáltat a pénz funkcionális elmélete.

17

Kiindulásképpen azt kell meghatároznunk, hogy mik is az elvárásaink azzal a dologgal szemben, amely pénzként funkcionál. Lényeges szempont a tartósság, hiszen nem szerencsés, ha az áruért cserébe kapott dolog, azaz pénz elveszti az értékét még mielőtt vásárlásra tudnánk felhasználni. Ezt akár érthetjük úgy, hogy a pénzként funkcionáló marhát megviseli, ha nem kap enni-inni, de képzavarral élve a nagy inflációs időszakokban az a pénz, amelynek értéke gyorsan romlik (lásd nem tartós az értéke) már egyre kevésbé lesz képes betölteni a pénz szerepét, s ezt átveszi szerepét valami más eszköz, esetleg egy másik ország törvényes fizetőeszköze. Fontos az oszthatóság is, ami azt jelenti, hogy bármilyen kis értékű termék megvásárlására alkalmas kell, hogy legyen a fizetőeszköz. Elvárható feltétel az egyneműség is, vagyis az, hogy az általánosan elfogadott csereeszköz minden egyes darabja azonos értéket képviseljen. Azaz a lesoványodott marháért is ugyanazt az árut lehessen megvásárolni, mint a jó bőrben lévőért. Mindezen feltételek egészen jól kézzelfoghatóak, de mit sem érnek akkor, ha nincs meg irántuk a bizalom, tehát minden gazdasági szereplőnek el kell fogadnia azt, mint általános egyenértékest. Csak ennek teljesülése esetében várhatjuk, hogy az általunk fizetőeszközként elfogadott tárgyat majd mi is hasonlóképpen tudjuk használni. A pénztől elvárhatjuk, hogy legyen szállítható, hordozható. Óriás malomkövek pénzként való használatára ugyan volt már példa a történelemben, de azért valljuk meg, nem volna kényelmes mondjuk a zöldségpiacon történő bevásárláshoz 3-4 monstrumot magunkkal görgetni. Ahhoz, hogy a pénzt mindenhol elfogadják fizetőeszközként, lehetőség szerint mindenki számára felismerhetőnek kell lennie. A megfelelő ritkaság is elfogadható követelmény azzal a tárggyal szemben, ami pénzként működik. Bár a történelem folyamán a pénz szerepét számtalan dolog betöltötte, de amelyek hosszú ideig voltak képesek ebben a funkcióban létezni, azokra jellemző a fenti feltételek teljesülése. Azt már megismertük, hogy milyen elvárásaink lehetnek egy dologgal szemben annak érdekében, hogy az képes legyen betölteni a pénz szerepét. A pénzt ezek után úgy definiálhatjuk, hogy mindazon dolgok pénzként foghatóak fel, amelyek az alábbi

funkciókat képesek betölteni: értékmérő, forgalmi eszköz, a kincsképzés (a tartalékolás) eszköze, fizetési eszköz és világpénz. Klasszikusan ezt nevezzük a pénz öt alapvető funkciójának. Azonban már akkor is képes egy eszköz a pénz szerepét betölteni,

18

ha az alábbi három alapvető funkciót ellátja: a számolási egység, tranzakciós eszköz és

tartalékolási eszköz funkciót. Ez esetben tehát nem tekintik önálló funkciónak a világpénzt, továbbá összevonják a forgalmi és a fizetési eszköz funkciót. Mindenesetre a pénz funkciói alatt az ötös felsorolást értjük, s az alábbiakban kerülnek részletes kifejtésre:

Értékmérő funkció Értékmérő funkciójában a pénz kifejezi az áruk értékét (bármi is határozza meg azt: a ráfordítás vagy a hasznosság). Az ár voltaképpen egy különleges csereérték: az áru

értékét nem egy másik áruban, hanem pénzben fejezzük ki. Az ár ennek megfelelően függ az áru értékétől és a pénz értékétől. Ha a pénz értéke változatlan, az ár változása csak az árutól (értékétől, valamint keresletétől és kínálatától) függ. Ha viszont a pénz értéke változik, akkor az áru ára akkor is megváltozik, ha az áru értéke és piaci pozíciója változatlan. Változatlan marad viszont az ár akkor, ha az áru és a pénz értéke ugyanolyan mértékben és ugyanabban az irányban változik A pénz tehát értékmérő funkciójában lehetővé teszi, hogy a lehető legkülönbözőbb fajtájú áruk összehasonlíthatóak legyenek. Mintegy közös nevezőként kell felfognunk, mert minden áru és legtöbb szolgáltatás értéke meghatározható a pénzben, ezáltal egy objektívnek tűnő közös érték határozható meg. Így minden gazdasági szereplő tudja és elfogadja, hogy az egyik áruért pontosan mennyi másik fajta árut kell adni. Pontosabban mennyi egyik árut kell eladnia pénzért, hogy az általa vágyott minőségű és mennyiségű másik árut meg tudja vásárolni. Értékmérőként, illetve számoló egységként a pénz mindig eszmei pénzként funkcionál. Ahhoz, hogy kifejezze az áruk értékét, nem kell jelen lennie: a kirakati árcédula vagy a vendéglői étlap feltünteti az áruk értékét a pénz jelenléte nélkül. Az elszámolás is megtörténhet egy blokkon, vagy számlán, pénz nélkül.

Forgalmi eszköz funkció Forgalmi eszköz funkciójában a pénz közvetíti az áruk cseréjét. Árut nem árura cserélünk közvetlenül, hanem az árut eladjuk pénzért, majd a kapott pénzen vásárolunk más árut. Áru és pénz itt egyidejűleg cserél gazdát: adom a pénzt, kapom az árut. Ebből két dolog

19

következik. Egyrészt az, hogy a csere kettészakadt eladásra és vételre. Aki eladott, s így pénzhez jutott, nem biztos, hogy azonnal vásárolni fog, sőt az sem, hogy egyáltalán akar-e vásárolni. Így aztán előfordulhat, hogy valaki más nem tud eladni. Másrészt ez esetben nem lehet szó eszmei pénzről: adás-vételkor a pénznek jelen kell lenni. Forgalmi eszközként tehát a pénz állandóan a forgalomban van: egyik cserét a másik után bonyolítja le, kézről kézre kerül. E folyamat során az áruk mindig kilépnek a forgalomból, és elfogyasztják őket, a pénz viszont ott marad, mindig újabb cseréket lebonyolítva tovább forog. Mivel a forgalmi eszközt nem akarják megtartani, ellenkezőleg mindenki számára csak tovatűnő érték, ebben a funkciójában értéktelen

jeleivel is helyettesíthető (réz, papír stb.). Tartalékolási eszköz Kincsképző funkciójában a pénz a gazdagság, a vagyon felhalmozásának kényelmes eszköze. A pénz felhalmozási funkciójában alkalmas arra, hogy amennyiben nem áll szándékunkban a birtokunkba került pénzt azonnal elkölteni további áruk vásárlására, akkor alkalmas arra, hogy azt megtakarítsuk, felhalmozzuk egy későbbi időpontban való

felhasználásra. A pénznek ezen funkciójában is jogos igényként merül fel vele szemben a stabilitás, értékállóság. Fémpénzrendszer esetében formáját tekintve megmaradhat ugyan érmének is, de ha a forgalmi eszközt kinccsé változtatják rendszerint formája is megváltozik: általában beolvasztják. Készíthetnek belőle ékszert, vagy más használati tárgyat (kelyhet, tálcát, kanalat stb.), a kincs leggyakoribb formája mégis a rúd. Ebben a funkciójában a pénz tartály szerepet is betölt. Nemcsak arról van szó, hogy a forgalom számára felesleges pénz ide csapódik ki, hanem arról is, hogy, ha a forgalom ismét kitágul, és több pénzre van szüksége, akkor először a felhalmozott pénzt verik ismét érmévé. A bányák termelésének növelése vagy csökkentése nem biztosítaná a pénzforgalom kellően rugalmas alkalmazkodását az áruforgalom szükségleteihez.

Fizetési eszköz funkció A pénz fizetési eszköz funkciója abból adódik, hogy az árutermelés fejlődésével jellemzővé válik, hogy az árut eladásakor nem fizetik ki azonnal. Eredetileg a

20

hitelrendszer fejlődésének terméke, így ezen funkció majd a pénzhelyettesítők kialakulásának tárgyalásakor válik még világosabbá. A hitelbe vásárolt áru esetében elválik az áru mozgása és a pénzmozgás. Az ügylet megkötésekor még nem fizetnek, de az árut elviszik, sőt el is fogyasztják. Amikor viszont fizetnek, akkor már nincs meg az áru. Az árumozgás nélküli, önálló pénzmozgás esetén beszélünk fizetési eszköz funkcióról. Természetesen minden önálló pénzmozgás esetén fizetési eszközként működik a pénz: bérfizetéskor éppúgy, mint adófizetéskor. A fizetési eszköz szerepkör megváltoztatja a forgalomhoz szükséges pénz mennyiségét is. A hitelbe eladott áruk árösszegével és az egymást kiegyenlítő tartozások összegével természetesen csökken a szükséges pénzmennyiség, az esedékes fizetések, pedig növelik. Vagyis:

M = P⋅

Q −h−e+s V

ahol:

h = a hitelbe eladott áruk árösszege e = egymást kiegyenlítő tartozások összege s = az esedékes fizetések összege Világpénz funkció Világpénz funkciót akkor tölt be egy valuta, ha a nemzetközi áru és pénzforgalomban tölti

be az előző funkciókat, de legalább az első kettőt: a forgalmi és elszámoló eszköz szerepét. A nemesfém pénzekről elmondhatjuk, hogy az arany és az ezüst egyaránt eleve rendelkeznek világpénz funkcióval. A világpiacon mindkét fém pénzként funkcionált egyidejűleg. Világpénzként a nemesfémek természetes formájukban, a leggyakrabban rúd alakban működnek.

21

1.2. A pénz kialakulásának folyamata 1.2.1 A pénz előtt: az árucsere A pénz kialakulásának folyamatában első korszaknak azt az időszakot kell megtennünk, amikor még nem létezett a pénz. Ezekben a régmúlt időkben az egyes személyek vagy szűk körű, családi nemzetségi körre kiterjedő közösségek életére az önellátás volt jellemző. Ezek nem piaci elven működő közösségek voltak. A fogyasztás meglehetősen egyszerű volt, mert leginkább csak a saját termelésű termékeket fogyasztották (önellátó

árutermelés), s csak a legritkább esetben került sor e szűk körökön kívül gazdasági értelemben vett kapcsolat kialakulására. Így nem is volt probléma a másokkal történő tranzakciók lebonyolításának és elszámolásának kérdése. Később azonban, amikor a termékek köre bővült, már specializáltabb szaktudásra volt szükség a különböző termékek előállításához, így már egyre nehezebb volt csupán önellátásra hagyatkozni. Kezdetben az egyes termékeket, amelyekre szükségük volt és nem tudtak előállítani, közvetlen csere segítségével bonyolították le. Azonban ez már egészen kevés áru esetében is igen komoly feladatot róhatott az egyes, szükséget szenvedő egyénre. A problémát jól szemlélteti az éhes szabó és a ruhátlan földműves meséje. Ahhoz, hogy a történetünkben szereplő szabó éhségét csillapítani tudja a lehető leggyorsabban találnia kell egy földművest vagy legalább egy péket, aki tud számára a kívánt élelemmel szolgálni, de ennek az a feltétele, hogy a földműves is hasonlóképpen sürgősen ruhára vágyjon. Ha viszont nincs szerencséje, akkor a csere ill. cserék sora egészen hosszúra nyúlhat mire élelemhez jut. Ezt az időszakot nevezzük az árucsere vagy

barter időszakának.

1.2.2 Az árupénz A csere ilyen formában viszont a szereplők és áruk körének bővülésével egyre bonyolultabb optimalizációs, logisztikai problémává változott, s elég valószínűtlen volt, hogy ugyanazon pillanatban a két egymással találkozó egyénnek pont arra van szüksége, amivel éppen a másik rendelkezik. Így az egyes szereplőinknek meglehetősen hosszú utánjárásba tellett a csere lebonyolítása. Másrészt minden terméknek az árát meg kellet

22

határozni minden rajta kívüli termékben, amellyel elképzelhető, hogy valaha csereviszonyba kerül. Végül is a pénz megjelenése erre az egyre bonyolultabbá váló problémára érkező válasz, mely kihívást a munkamegosztás, specializáció, s a fejlődő kereskedelem teremtette meg. A pénz kialakulása azonban nem központi intézkedés alapján jött létre, hanem automatikusan, lassanként alakult ki a gazdaság szükségleteinek megfelelően. A pénz kialakulását klasszikusan az árutermelés korszakára, azon belül is a munkamegosztás időszakára tesszük. Ebben a folyamatban első lépésként egy különleges áru kiválasztódik, amely többé-kevésbé képes megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a pénz funkcióinak definiálásakor meghatároztunk. Ezek az egyenértékesek történelmi koronként és földrajzi területenként, kultúránként igen változatos formát öltöttek. A lényeg az volt, hogy az adott társadalom elfogadja azt a tárgyat közös egyenértékesként, s használni kezdje. A középkorban a só, a marha, állati bőr, prém szolgálta ezt a célt, bizonyos csendes-óceáni törzsek kagylókat használtak vagy nagy malomköveket. Arra is van példa, hogy a mai modern pénz oly mértékben elveszti stabilitását, hogy a gazdasági szereplők visszatérnek az árupénzhez, mondjuk a jelenkori Angolában a sört ill. a söröskupakot használták pénzként.

1.2.3 A fémpénzrendszerek A pénz elnevezés helyett gyakran találkozhatunk a valuta fogalmával. A valuta egy adott ország törvényes pénze, az az anyag (fém, későbbiekben: papír) amelyből a korlátlan fizetési erővel bíró érmék készülnek (a fémpénzrendszerek esetében a valuta fogalma még kettős: értjük alatta az adott ország törvényes fizetőeszközét, s annak anyagát is. Majd csak a későbbiekben adunk a mai kornak megfelelő definíciót.). Tágabb értelemben egy ország pénzügyeinek törvényes rendjét jelenti. Ez utóbbi két nagy területet foglal magába: a szűk értelemben vett valutaügyet és az érmeügyet. A valutaügy a törvényes fizetőeszköz

anyagának meghatározását és a külföldi valutákkal szembeni cserearányának meghatározását foglalja magába. Az érmeügy a pénzláb valamint az érmerendszer törvényi szabályozását foglalja magába.

23

A valutaügy mindenek előtt megkülönbözteti az egyes és a kettős valutát. Az egyes valuta (monometallizmus) azt jelenti, hogy csak az egyik nemesfémet vagy az aranyat,

vagy az ezüstöt választják törvényes fizetési eszközül. E felfogás hívei azzal érveltek, hogy ugyanúgy, mint bármely más mérték esetében az a célszerű, ha egy adott területen csak egy mértéket használnak, a pénz esetében is zavaró lenne a kétféle érték mértékként való egyidejű használata. A kettős valuta (bimetallizmus) olyan pénzrendszert jelent, ahol az

arany és az ezüst egyaránt törvényes fizetési eszköz. Ez utóbbinak több változata létezett. A szó szoros értelmében vett kettős valuta esetében az arany és az ezüst közötti

értékarányt a törvény szabályozza. Mindaddig nincs probléma, amíg a törvény által megállapított értékarány nem tér el a piaci értékaránytól. Ha ez bekövetkezik, akkor a két törvényes fizetőeszköz ellenére csak az egyiket használják. Ekkor beszélünk alternatív valutáról. A bimetallizmus másik változata a párhuzamos (parallel) valuta. Ez abban különbözik a kettős valutától, hogy a törvény nem állapít meg fix értékarányt a két fém

között. A két törvényes pénz közötti átváltási arány ezért a piaci viszonyoknak megfelelően ingadozik. 1. ábra Valutaügy a fémpénzrendszerben Valutaügy

Monometallizmus

Bimetallizmus

Alternatív valuta

Kereskedelmi valuta

Párhuzamos valuta

Forrás: saját szerkesztés

A bimetallizmussal kapcsolatos egyik legfőbb ellenérv az volt, hogy a rosszabb pénz

mindig kiszorítja a forgalomból a jó pénzt, így valójában csak az egyik fém működik kettős pénzrendszer esetén is [Gresham törvény]. A gazdasági szereplők ugyanis a lehető legtöbb tranzakciót, legfőképpen az állammal szembeni kötelezettségeiket igyekeznek a rossz pénzben teljesíteni, s jó pénzt eltenni későbbre. A bimetallizmussal kapcsolatos viták a XIX. század második felében értelmüket vesztették, mivel az ezüst

24

értéke rohamosan csökkent. Korábban évszázadokon keresztül 10:1 és 16:1 között ingadozott arany-ezüst reláció, most viszont fél évszázad alatt 30:1-re változott. Az ezüst lényegében alkalmatlanná vált az értékmérő szerepére. Csak ez után beszélhetünk az aranyról, mint egységes világvalutáról. A különböző valuták közötti átváltási arányt természetesen nemcsak a fémek eltérő értékei alakítják. Két ezüstvalutájú ország esetében a fémek eltérő tisztasága, finomsága eredményezett más-más értékű pénzt. Az érmerendszer: Az érme pénzként szolgáló, az

állam által súlyra és tartalomra nézve pecséttel, verettel garantált fémdarab, amely természetesen meghatározott névvel is rendelkezik. Az érmék készítése vagy öntéssel, vagy veréssel történt. A pénzverés joga általában az uralkodót illette, bár azt néha átengedte az egyháznak, városoknak, esetleg egyes személyeknek is. A pénzkibocsátás monopóliuma fontos szerepet játszott az államháztartás bevételei között. Az érmeverés

költségeit és némi nyereséget hivatott fedezni a verdedíj. Az érmeverés díjának a költségeket meghaladó része a kamara haszna (lucrum camerae) volt, amelyet seignioragenak neveztek. Az uralkodók igen hamar rájöttek arra, hogy miként lehet jövedelemforrásként felhasználni a pénzkibocsátás monopóliumát. Verdedíjat természetesen csak az érmeverés, vagyis az új érmék kibocsátása eredményezett. Új érmére pedig csak akkor volt szükség, ha nőtt az áruforgalom, vagy ha a régi érmék elkoptak és újjal kellett pótolni. A pénzrontás gyakorlata azonban a forgalom szükségleteitől függetlenül lehetővé teszi a kamara hasznának növelését. Nem feltétlenül szükséges ugyanis megvárni, amíg a régi érmék elkopnak: a régiek érvénytelenítésével és új érmék kibocsátásával időről időre bevételhez juthatott a megszorult államháztartás. Ez történhetett úgy, hogy a régi érméket

beszolgáltatók kevesebb új érmét kaptak vissza, gyakoribb volt azonban, hogy ugyanannyi, de kisebb súlyú vagy kevésbé értékes ötvözetből készült érmét adtak. A pénzrontás gyakorlata igen régi időkre vezethető vissza. Smith szerint már a római köztársaság így finanszírozta a pun háborúk költségeit. A középkorban pedig általános volt, hogy az új király hatalomra lépésekor új pénzt veretett (természetesen nemcsak azért, hogy az ő képmása szerepeljen rajta). Egy font tiszta ezüstből vagy aranyból egyre több érmét vertek, de nem volt ritka az évenkénti pénzcsere sem. Sőt, helyenként és időnként az évenként többszöri pénzcsere is előfordult (ld. az Aranybullában a nemesi

25

törekvéseket a gyakori pénzrontás megakadályozására). Nemcsak rendkívüli állapotok (háborúk) tették szükségessé a pénzrontást. A központi hatalom gyengülése idején mindig újból előtérbe került, mint bevételi lehetőség a kincstár számára. Amikor viszont megerősödött a királyi hatalom, arról folyt a vita a rendekkel, hogy milyen feltételekkel (pl.: új adó bevezetésével) szüntethető meg a pénzrontás. A pénzrontás ugyanis következményekkel

járt:

egyrészt

az

árszínvonal

emelkedésével

és

gazdasági

bizonytalansággal járt, másrészt az importot is hátrányosan befolyásolta, mivel a gyakori érmecserékkel sújtott pénzt külföldön csak jelentős felárral fogadták el. Sőt, a belföldi forgalomban külföldi, értékesebb pénzek jelentek meg, mert a gazdasági szereplők inkább fogadták el a stabil értékű külföldi fizetőeszközben történő fizetést.

Egy állam pénzrendszerét az érmetörvény szabályozta. Ebben határozták meg az érmesúlyt, a súlyegységet, a pénzegységet, a főpénzdarabot, a pénzlábat, a nyerssúlyt és a finomsúlyt, az öntvényt, a megengedhető eltérést, a forgalmi súlyt, a veretet és az érme alakját és természetesen elnevezését. Az érmesúly a súlyrendszert jelenti, amit az adott országban a súly mérésére használnak (pl.: font, kg vagy márka), de előfordult, hogy nem a közönséges súlyrendszerből vettek súlyegységet. A súlyegység pedig azt a súlyt, amelyből a pénzkészítésnél kiindulnak. Ez többnyire azonos a választott érmesúlyrendszer egységével, de akár lehetne fél font is vagy akár 1,2 kg. Igazából egy bizonyos

tömeget jelent, amelyből aztán majd meghatározott, pontosan rögzített számú érmét vernek. Ez az érmerendszer alapja. Ez az érme a pénzegység, azon pénzdarab, melyet a pénzkészítés és forgalom szempontjából egységnek tekintenek. Többnyire a pénzegység után történik a pénzrendszer elnevezése is (frank, korona). Főpénzdarabnak nevezzük

azon pénzdarabot, mely többnyire a pénzegység bizonyos többszörösét képezvén, a veretendő érmék főtípusait képviseli (10 koronás arany pénzdarab). A főpénzdarab azonban többnyire azonos volt a pénzegységgel. A pénzláb így a súlyegység és a pénzegység, illetve a főpénzdarab közötti viszonyt jelenti (pl. az osztrák érték esetében egy vámfontból 45 forintot, egy kölni márkából 20 forintot vertek). Megmutatja, hogy az adott súlyegységből hány főpénzdarab ill.

pénzegység, magyarul hány darab pénz veretik. A pénzláb lehet könnyű vagy nehéz. Könnyű a pénzláb, ha a súlyegységből aránylag sok pénzegység készül, ellenkező esetben a pénzláb nehéz. A nyerssúly az érme teljes súlyát, míg a finomsúly a nemesérc

26

tartalmat jelenti. A nemesfémpénzek verésénél nem nemesérceket is hozzáadtak (pl. réz), s így öntvényeket képeztek annak érdekében, hogy ezáltal keményebbé, értéktartóbbá tegyék a pénzt. Az öntvény a nemesfém és a nem-nemesfém minőségét és mennyiségi

arányát szabályozza. Az eltérés a megengedett gyártási pontatlanságot, a forgalmi súly pedig a megengedett kopást szabályozza. Egy meghatározott mértékű kopás után ugyanis a pénz már nem maradhat forgalomban, mert nem rendelkezik megfelelő érctartalommal. Persze ezt minden állam saját belátása szerint szabályozza, s nem mindenhol kötelezik az államot a túlságosan kopott érmék bevonására. Az érméknek háromféle értékük van: a fémérték, a tartalmazott nemesfém értéke szerint; a névérték, ami rá van írva; az árfolyam érték, amely a más érmékhez viszonyított

értékét mutatja meg. Érmeparitásról akkor beszélünk, amikor a különböző valuták érméinek átváltási arányát

súlyarányuk határozza meg. Az árfolyam a kereslet-kínálat alakulása függvényében lehet magasabb vagy alacsonyabb a paritás által meghatározott aránynál. Itt kell megjegyeznünk, hogy az érmék esetében mindig meg kell különböztetni a teljes értékű vagy folyópénzt a váltópénztől. A váltópénz a kis fizetések teljesítésére szolgáló pénzdarab, amelynek névértéke

független a fémértékétől, a fémértéküknél magasabb névleges értékkel hozzák forgalomba. Enne az oka az, hogy kis összegű fizetésekre nem lehet nemesfémekből egy alkalmas érmét készíteni, mert az nagyon kicsiny volna, ha pedig nem nemesfémből készül, s a fémtartalma egyenlő volna a névértékkel, akkor az meg túl nagy volna. Említést kell tennünk még az ún. kereskedelmi érmékről is. Ezeket rendszerint a

külkereskedelem számára verik, de nem számítanak törvényes fizetési eszköznek sem a kibocsátó, sem a felhasználó országban (Ilyen volt hosszú ideig az un. Mária Teréziatallér, amelyet Afrikában és a Közel Keleten kedveltek). A

különböző

országok

eltérő

érmerendszere

nemzeti

jelleget

kölcsönzött

a

pénzrendszernek. A nemzetközi forgalomban ez a sokféleség számtalan nehézséget okozott, amelyek szükségessé tették a különböző rendszerek bizonyos mértékű

27

összehangolását. Ezért jöttek létre az un. érmeszövetségek, amelyek a pénzforgalom érdekében bizonyos közös intézkedéseket hoztak.

1.2.4 A pénzhelyettesítők kialakulása és fejlődése 1.2.4.1 A klasszikus papírpénz és a klasszikus bankjegy A pénz fejlődésének folyamatában fontos állomás volt a pénzhelyettesítők kialakulása. A nemesfémpénzek, elsősorban az arany mellett mesterséges (aranyra bármikor átváltható) helyettesek jelentek meg, melyek az arannyal együtt részt vettek a pénzügyi rendszer működésében. A pénzforgalom és a fejlődő távolsági kereskedelem célszerűvé tették, hogy a nemesfémek helyett önmagukban értéktelen, papír alapú jelekkel helyettesítsék azt. Nagy mennyiségű áru, nagy távolságról való beszerzése esetén ugyanis az arannyal való fizetés igen körülményessé válhatott, hiszen azt szállítani kellett (ez olykor igen veszélyes dolognak minősült, akár a kalózok tevékenységére, akár a nagy viharokra gondolunk), őrizni kellett, s jobban kopott is. Azonban ezeket a pénzösszegeket letétbe lehetett helyezni, s az erről kiállított igazolást lehetett fizetésre használni. Ahhoz természetesen, hogy ezek az igazolások fizetésre használhatóak legyenek egy egész sor követelménynek kellett teljesülni, de annyinak mindenképpen, hogy a gazdasági szereplők bizalommal legyenek az igazolás kiállítója felé. A kezdetekben ezt a tevékenységet az aranyművesek láttál el. A pénzhelyettesítők kialakulása így összekapcsolható a kezdetleges bankok kialakulásával. A törvényes fémpénzek mellett már a történelem korai időszakában megjelentek a pénzhelyettesítő eszközök, sőt találkozhatunk olyan állásponttal is, hogy a papírpénz éppoly régi, mint az ércpénz. Tény, hogy történelmi adatok igazolják, miszerint Ázsiában, elsősorban, Kínában, de gyakorlatilag más területeken is már időszámításunk előtti korszakból maradtak fenn a papiroshoz hasonló textilanyagra nyomott, illetve rajzolt pénzek. Európába a hírt ezekről a pénzekről először Marco Polo hozta a XIII. században: igen dicsérőlég nyilatkozott róluk, de túl nagy érdeklődést nem váltott ki. Különböző pénzhelyettesítők ugyan itt is működtek, de valójában ezek közül egyiket sem tekinthetjük a mai modern papírvaluta ősének. A modern pénz eredetét keresve a

28

papírpénz két fajtájával kell megismerkednünk: az un. klasszikus papírpénzzel és a klasszikus bankjeggyel, amelyek a XVIII. században terjedtek el tömegesen Európában. A klasszikus papírpénz lényegét tekintve államjegy. Ez azt jelenti, hogy az állam bocsátja ki az arany helyettesítése céljából. Az a tapasztalat, mely szerint forgalmi eszköz funkcióban a kopott, önmaga jelévé vált érmék is zavartalanul képesek működni, arra a felismerésre vezetett, hogy a pénz e funkcióban értéktelen jeleivel is helyettesíthető. A klasszikus papírpénz tehát az aranypénzt helyettesítő pénzjel. Értékjel persze sok más is lehet. Értékjel például az arany- vagy ezüstletétekről szóló

igazolás is, amely szintén betölthetett és be is töltött pénzfunkciót. Elfogadhatták, de nem voltak kötelesek elfogadni fizetés fejében, nem voltak törvényes fizetési eszközök, mint az államjegy. A klasszikus papírpénz rendszerint nem volt beváltható fémpénzre, de erre nem is volt szükség, mivel eleve e pénz jeleként keletkezett. Az államháztartás kiadási tételein keresztül lépett a forgalomba, és az államháztartás bevételei révén lépett ki onnan. Igaz, hogy külföldre nem távozhatott és kinccsé sem válhatott, vagyis a klasszikus módon nem volt képes kilépni a forgalomból, de addig, amíg az államháztartás a kiadásai révén

csak annyi pénzt hozott forgalomba, amennyit a bevételei révén ki is vont, addig az államjegy használata nem zavarta meg a forgalomhoz szükséges pénzmennyiség nagyságát, tehát ideális pénz volt. Még az sem okozott problémát, ha többet költött ugyan az állam a bevételeinél, de ezt a többletet a megnövekedett forgalom szükségletei indokolták. A problémák akkor kezdődtek, amikor az állam nem a forgalom szükségleteit, hanem

saját pénzügyi gondjait (a jövedelemhiányt) kívánta megoldani a pénzkibocsátással. A forgalom szükségleteit meghaladó papírpénz-kibocsátás azonban már következményekkel járt. A többletpénzzel szemben nem állt többletkínálat, de a felesleges pénz nem tudott kilépni sem a forgalomból, ezért ottmaradt. A több pénz most ugyanannyi értéket képviselt, mint korábban a kevesebb, az egységnyi pénz értéke tehát csökkent. Ennek kettős hatása volt: egyfelől a papírpénz értéke eltért a vele együtt forgó, ugyanazt a nevet viselő fémpénz értékétől (diszázsió), másrészt az aranyban illetve papírban kifejezett árak is különböztek egymástól, annak ellenére, hogy mindkét törvényes fizetési eszköz

ugyanazt a nevet viselte. Annak érdekében viszont, hogy a papírpénz ilyen körülmények között is képes legyen a fizetési forgalmat lebonyolítani, az állam kénytelen azt

29

kényszerforgalommal és kényszerárfolyammal felruházni, továbbá köteleznie magát, hogy bizonyos fizetésekkor (adók) névértéken elfogadja. Azonban azt is előírta, hogy az adók bizonyos hányadát aranyban kell befizetni. Ha az államháztartás nagymértékű hiányát tartósan pénzkibocsátással teremtik elő (pl. háborúk, forradalmak, szabadságharc idején), akkor a papírpénz elértéktelenedik,

inflálódik. Sok keserves tapasztalat fűződik e jelenséghez a francia forradalom assignátáitól a napóleoni háborúk résztvevőinek valutáin és a Kossuth-bankón keresztül az észak-amerikai polgárháború pénzügyi következményéig a világon mindenütt. A klasszikus papírpénz elértéktelenedése ellen egyetlen biztosíték az állam önkorlátozása, vagyis az, ha nem költ többet jövedelménél. Ezért mondhatjuk, hogy az államjegy nem egyszerűen értékjel, hanem a jövedelem pénzformája. A pénzhelyettesítők másik formája a klasszikus bankjegy. A hitelrendszer kiterjedésével egyre gyakoribbá vált, hogy a pénzt hiteljegyekkel, később hitelműveletekkel

helyettesítették. A hiteljegyek közül kulcsszerepe volt a kereskedelmi váltónak. A hitelbe eladott áru ellenében az eladó nem pénzt kapott, hanem egy fizetési ígéretet. Ez a fizetési ígéret a váltó, amelyben kiállítója kötelezettséget vállal arra, hogy a váltón szereplő összeget meghatározott időpontban és helyen a váltó bemutatójának kifizeti. A váltónak az idők során több fajtája alakult ki. Ezek közül a legismertebbek a saját váltó és az idegen váltó. Saját váltónak nevezik azt a váltót, amikor a váltó kibocsátója maga

vállal fizetési kötelezettséget, idegen váltónak pedig azt, amikor a kibocsátó egy adósát szólítja fel arra, hogy a váltón szereplő összeget fizesse meg. A váltó keletkezésekor csak egy hitellevél, amely pénzhelyettesítővé akkor válik, ha egy másik ügyletben is felhasználják fizetésre, azaz forgatják. Egy váltó annál értékesebb, annál megbízhatóbb, minél több kézen ment keresztül, minél több cserét bonyolított le lejárata előtt (Minél több aláírás szerepelt a váltón, annál biztosabbra vehető volt, hogy a lejárat napján közülük valaki fizetni fog). A váltók forgatásának azonban korlátot szab az, hogy a kiállító személyét csak kevesen ismerik. Vagyis azért nem fogadják el a váltót, mert nem tudják, hogy kiállítója elég

megbízható-e. Ilyen esetben a váltó birtokosa kénytelen pénzzé tenni, vagyis eladni váltóját. Mivel a bankok azok az intézmények, amelyek hitelek közvetítésével

30

foglalkoznak, természetes, hogy hajlandók megvásárolni a hiteljegyet (lényegében:

átvállalni a hitelt). Ezt az aktust nevezik leszámítolásnak [A bank a más nevére szóló fizetési ígéretet a lejárat előtt megvásárolja, így lejáratkor neki teljesítik a fizetést. Ezzel a bank lényegében meghitelezi a váltót leszámítoltatót, hiszen így az hamarabb a követeléséhez juthat.]. Amikor ugyanis a bank megvásárolja a váltót, természetesen nem fizeti ki a teljes összeget. A váltón szereplő összeg ugyanis nemcsak a kölcsönadott összeget (a hitelbe eladott áru értékét) tartalmazza, hanem annak kamatát is. A le nem járt váltó eladásakor tehát a bank átvállalja a hátralévő időre a hitelezést, de természetesen meg akarja kapni az arra az időre szóló kamatot is. Ezért a váltón szereplő összegből levonja a hátralévő időre szóló kamatot, és csak a maradékot fizeti ki. A váltóleszámítolás mindaddig, amíg a bank törvényes fizetőeszközt (vagyis fémpénzt) ad a váltó ellenében közönséges bankügylet, amelynek a pénzrendszer szempontjából nem sok jelentősége van. A váltóüzlet akkor vált a bankok számára különösen jövedelmezővé, amikor a fémpénzt saját váltóval helyettesítették. Mennyivel olcsóbban szerezhetik meg a hátralévő időre szóló kamatot, ha nem kell valódi pénzt kifizetni leszámítoláskor, hanem egy aláírás, egy ígéret elegendő. A kereskedelmi váltó megvásárlásakor tehát nem törvényes pénzzel, hanem a bankra szóló váltóval, azaz bankjeggyel fizettek. A bankjegy

lejárat nélküli, vagyis látraszóló hitelpapír, amelyben a bank azt ígéri, hogy bemutatójának kívánságra a feltüntetett összegnek megfelelő törvényes fizetési eszközt ad. Ezt a jegyet már sokkal szélesebb körben fogadják el, mint a kereskedő váltóját. Először is, a bank ügyfelei természetesen elfogadják saját bankjuk váltóját, másrészt a bankok már korábban is bocsátottak ki a váltóhoz hasonló letéti jegyeket, amelyek igazolták az ügyfél aranyletétjét, s amellyel arany helyett fizethettek. Ezek a papírok a bankok között is forogtak, akik aztán időközönként aranyszállítással rendezték egymás között a számlát. A kereskedelmi váltó leszámítolása során kibocsátott bankárváltó tehát az egymást ismerő bankok között ugyanígy foroghatott. Ezek a bankjegyek azonban még mindig csak szűk körben töltenek be pénzfunkciót. „Országos”

pénzzé

csak

akkor

lesznek, ha

egyetlen bank monopolizálja a

bankjegykibocsátást, a többieknek pedig megtiltják azt. Ez azt jelenti, hogy a jogot az államtól

bizonyos

szolgáltatások

(rendszerint

nagyobb

államkölcsön)

fejében

meghatározott időre kapta meg a bank. Az első jegybankok Európában a Svéd és az

31

Angol Bank volt, melyek még a XVII. században szerezték meg először a bankjegykibocsátás monopóliumát. A jegykibocsátás monopóliuma azt is jelentette, hogy a jegybanknak kell gondoskodni a bankjegyek

beválthatóságáról. Ez

egyrészt

jelentette

a kibocsátás mennyiségi

korlátozását, másrészt megfelelő tartalék képzését aranyból, illetve a törvényes fizetési eszközből. A Jegybankok működését külön törvény szabályozta minden országban, bár nem egyformán. A törvény ugyan mindenütt előírta a beváltási kötelezettséget, de nem mindenütt írta elő, hogy erről miként kell gondoskodnia a Jegybanknak. Olyan is volt azonban, ahol igen szigorú szabályokhoz kötötték a jegykibocsátást (ld. 2.4.2 fejezet). A többi bank szempontjából a monopólium nemcsak azt jelentette, hogy ők maguk saját jegyet nem bocsáthatnak ki, hanem azt is, hogy váltóleszámítoláskor a központi bank

jegyeit kell használniuk. Ehhez a kereskedelmi bankok úgy jutottak hozzá, hogy az általuk leszámítolt váltót továbbadták a jegybanknak, azaz viszontleszámítoltatták. A kereskedelmi váltó így kétszer került leszámítolásra: először a kereskedelmi bank által, másodszor pedig a jegybank által. A jegybank által alkalmazott diszkontláb természetesen eltérhet a kereskedelmi bankok által érvényesített diszkontlábtól a jegybank sajátos szempontjainak megfelelően. A klasszikus bankjegy tehát hitelpénz, a hitelrendszer működésének terméke. A bankjegy

az eladott áruk árát képviseli (Pontosabban az eladott, de még ki nem fizetett áruk értékét. A kereskedelmi váltón feltüntetett összeg az eladott áruk ára plusz a kamat.). Ez azt is jelenti, hogy a bankjegy nem a jövedelmek, hanem a tőke pénzformájaként keletkezik. A tőkék megtérülési idejének különbözőségei hívják életre: a vevő nem azért vásárol hitelbe, mert abszolúte nincs pénze (hiszen ekkor hitelt sem adnak), hanem azért, mert még nem folyt be a saját követelése, vagyis tőkéje még nem térült meg. A termelés folyamatossága viszont megköveteli, hogy akkor is vásároljon. A hitelpénz forgalma tehát a tőkék megtérülésének időbeli különbségeit hidalja át. Forgalma körforgás: hitel révén jön létre és a hitel visszafizetése révén semmisül meg. Amikor a hitel lejár, vissza kell fizetni: a bankjegy tehát visszatér kibocsátójához, a bankhoz. Ez azt is jelenti, hogy a klasszikus bankjegyből eleve nem kerülhet túl sok a

forgalomba. Nem azért, mert a felesleg ki tud lépni, mint az aranypénznél, hiszen nem

32

tud: ugyanúgy, mint a papírpénz, sem külföldre távozni, sem kinccsé válni nem tud. A

hitelmechanizmus azonban biztosítja, hogy mindig annyi pénz legyen a forgalomban, amennyire szükség van: pénzhiány esetén, a hitel révén új pénz keletkezik, ha lejárt a hitel, a pénz kilép a forgalomból és megsemmisül (Elvileg, de gyakorlatilag persze csalás, csődök stb. esetén megtörténhet.) A klasszikus bankjegynek így kettős biztosítéka volt az infláció ellen. Az egyik a

hitelmechanizmus, a másik pedig az aranyra való beváltási kötelezettség törvényi előírása. Ez utóbbi szükségessége azon a feltételezésen alapszik, hogy ha mégis több pénz kerül a forgalomba, mint amire annak szüksége van, akkor a felesleget aranyra váltva kinccsé lehet változtatni, vagy külföldre lehet vinni. Vagyis, ha a bankjegyet hozzákötjük az aranyhoz, akkor az aranymechanizmus megakadályozza a bankjegy leértékelődését is. Ez a felfogás igen hosszú ideig meghatározó volt a pénzügyi rendszer szabályozásában. Magyarázata abban a gyakorlatban keresendő, amely e rendszer működését jellemezte. Amíg a gazdaság zökkenőmentesen, jól működött, addig senki sem akarta a bankjegyet aranyra váltani. Amikor viszont baj volt, kitört a háború vagy a gazdasági válság, a beváltási kötelezettséget azonnal felfüggesztették. Ilyen esetben, pedig a bankjegy is elértéktelenedett, vagyis pont úgy viselkedett, mint a papírpénz. Hosszú ideig az elmélet az aranyra be nem váltható bankjegyet is papírpénznek tekintette, ami többé-kevésbé jogos is volt. A beváltás felfüggesztése ugyanis nyilvánvalóan azért következett be, mert több pénzt akartak forgalomba hozni. Például azért, mert az államnak olyan kiadásai támadtak, amelyeket rendes bevételeiből fedezni nem tudott, vagyis az államháztartás deficites lett. Az aranyra való beváltási kötelezettség felfüggesztése tehát lehetővé teszi, hogy a hiányt pénzteremtéssel finanszírozzák, ugyanúgy, mint a papírpénz esetében. Illetve csak majdnem ugyanúgy. Amikor a jegybank az államháztartásnak nyújtott hitelek révén (és nem a kereskedelmi bankok refinanszírozása révén) teremtette a bankjegyet, akkor annak ellenére, hogy bankjegyről van szó, az államháztartás kiadásain keresztül kerül a forgalomba, és úgy is lép ki onnan, csakúgy, mint az államjegy. Ugyanakkor nem biztos, hogy a deficit teljes volumene többlet, a forgalom számára felesleges pénzként jelenik meg.

33

Amennyiben ugyanis a jegybank az állam hitelének fedezetéül szolgáló értékpapírokat (pl. hadikölcsön), vagy legalább egy részét értékesíti a gazdasági szféra, illetve a kereskedelmi bankok számára, akkor meglévő pénzt csoportosít át a gazdaságból az állam számára: tehát nem, vagy nem teljes egészében pénzteremtéssel finanszírozza az államháztartás deficitjét. A leértékelődés azonban így is rendszerint elkerülhetetlen (legfeljebb a mértéke más), ezért a beválthatatlan bankjegyet általában papírpénznek nevezték. A fenti megfigyelések vezettek ahhoz a pénzelméleti megfontoláshoz, hogy valódi papírpénznek csak az un. fedezet nélküli pénzt tekintették (tehát azt a többletpénzt, amelyik az árszínvonal növekedését eredményezte), függetlenül attól, hogy államjegyként

vagy bankjegyként keletkezett. Bizonyos különbség még akkor is volt közöttük: a klasszikus bankjegy nem volt kényszerforgalmú, sőt törvényes fizetési eszköz sem. 1.2.4.2 A kettős pénzrendszer működésének problémái. Fedezeti rendszerek. A XVIII. század folyamán a pénzhelyettesítők használata általánossá vált. Ez azt jelentette, hogy a század végére a fejlett bank és hitelrendszerrel rendelkező országokban a bankjegy, a kevésbé fejlettekben az államjegy bevezetése megtörtént és többé-kevésbé elfogadottá is vált és a nemesfémpénzekkel együtt látták el a fizetési forgalmat. Nagy Britanniában, Svédországban, Spanyolországban már az 1700-as évek első felében a hiteljegyek és a bankjegy használata vált uralkodóvá. A Habsburg birodalomban Mária Terézia, Oroszországban pedig Nagy Katalin vezette be az államjegyet. Eleinte nálunk igen népszerű volt, később a napóleoni háborúkat követő leértékelődés következtében ezt a népszerűséget elvesztette. 1811-ben a magyar rendek feliratot intéztek a császárhoz, miszerint:” papírpénzről többé szó se essék”, ami persze nem akadályozta meg azt, hogy a XIX. század pénztörténete ne a papírpénz körüli bonyodalmakról szóljon. A bankjegyrendszer jellemzőit és problémáit a pénztörténet az angol rendszer leírásával reprezentálja. Nem véletlenül, mivel itt a hitelrendszer már igen korán elnyomta a pénzrendszert. Nagyjából a XIX. század közepéig tekinthetjük kereskedelmi pénznek a bankjegyet, törvényes fizetési eszközzé nyilvánításától (1833), illetve a Peel-törvény

34

bevezetésétől (1844) legalább jogilag pénznek és nem pénzhelyettesítőnek kell tekintenünk a bankjegyet. Teljesen nyilvánvaló, hogy a bankjegyet nem azért kellett törvényes fizetőeszközzé nyilvánítani, hogy elfogadják, mert anélkül is elfogadták. Sőt a beváltási kényszer sem az

elfogadási kényszert helyettesítette. A beváltási kényszer a bankjegy értékállandóságának garanciája volt: mivel névértéken kellett a bankjegyet beváltani, így az mindig annyit ért, mint a fémpénz, amelynek nevét viselte. A bizalom a bank jegyei iránt nem erre épült, de szükség volt a törvényes garanciára a szélhámosok, csalók és hozzánemértők ellen. Mindenesetre két különböző törvényes fizetési eszköz egyidejű működése jellemzi az egész évszázadot: az arany és a bankjegy összekapcsolt forgalma. Ha a bimetallizmusnál megismert fogalmakkal akarjuk leírni ezt a rendszert, akkor az un. kettős pénzrendszerhez hasonlíthatjuk. Természetesen itt csak az egyik törvényes pénz

van fémből, a másik itt papírvaluta. A közöttük lévő kapcsolatot azonban a törvény szabályozza, ugyanúgy, mint annak idején az arany és az ezüst viszonyát a kettős pénzrendszerben (Ricardo azért tartotta a legtökéletesebb pénznek a papírpénzt, mert saját értéke nem lévén, itt nem keletkezhetnek olyan bonyodalmak, mint két fémpénz együttes forgalma esetében.). 2. ábra Valutaügy a pénzhelyettesítők megjelenésével Valutaügy Kettős valuta Kettős pénzrendszer

Földbirtok fedezet Teljes fedezet

Ércfedezet 1/3 fedezet

Párhuzamos pénzrendszer

Egyes valuta Vegyes valuta

Értékpapír fedezet Arányszám nélküli fedezet

Forrás: saját szerkesztés

35

Ugyanezt az analógiát követve azt a pénzrendszert, ahol nemesfém és államjegy

funkcionál egyidejűleg, párhuzamos pénzrendszernek nevezhetjük, mivel itt a két pénz egymáshoz való arányát hivatalosan nem szabályozzák, azt a piaci viszonyok alakítják. A kettős pénzrendszer működésének alapvető kérdése volt a kétféle pénz mennyiségi viszonyának alakítása, pontosabban a fedezeti rendszer alakítása. A fedezeti rendszereknek három alaptípusát különböztethetjük meg: a földbirtokra, az ércre (nemesfémre), és az értékpapírra épülő fedezeti rendszert.

1.2.4.2.1 Földbirtokra épülő fedezet A legrégebbi típus a földet tekinti legmegfelelőbb pénzfedezetnek. Ez még az 1700-as évek felfogása. Pl. a francia forradalom assignátáinak az egyháztól és a nagybirtokosoktól elkobzott földek képezték a fedezetét. Később bebizonyosodott, hogy a föld ugyan alkalmas biztosíték a bankjegyek végleges beváltására, de az azonnali beváltás vele nem

biztosítható. 1.2.4.2.2 Ércre, nemesfémre épülő fedezet A XIX. század uralkodó felfogása szerint a legmegfelelőbb fedezet a nemesfém tartalék (ércfedezet). Ennek három alváltozata alakult ki: a teljes fedezeti rendszer, a harmad

fedezeti rendszer, és a merev arányszám nélküli fedezeti rendszer. Teljes fedezeti rendszer (currency-banking vita) A teljes fedezeti rendszer az angol bankrendszert jellemezte. A napóleoni háborúkat követő leértékelődés következményeként (amikor ráadásul a bankjegyekkel együtt az aranyérmék is leértékelődtek) heves vita bontakozott ki Angliában az un. currency iskola és a banking elmélet hívei között. A currency-elmélet eredete a napóleoni háborúk következményeihez nyúlik vissza. Az Angol Bank jegykibocsátási privilégiumát (amint arról korábban már volt szó) annak ellenében kapta, hogy vállalta az államháztartás számára a különféle állami bevételek és adók megelőlegezését, sőt nagyobb kölcsönök nyújtását szükség esetén. A „szükség” 1797-ben be is következett a háború kitörésével. A kormány ismétlődően nagyobb

36

hiteleket vett fel, aminek következtében az aranyra való beváltást felfüggesztették. Eredetileg két hónapra, de végül 24 évig érvényben maradt a felfüggesztés. A háború befejeződése után a leértékelődött valuta rendezése kapcsán robbant ki ez a vita, amely számos elméleti problémát vetett fel. Azt senki sem vitatta, hogy a pénzmennyiség korlátlan növelése az árak emelkedéséhez és a pénz leértékelődéséhez vezet. A vitatott kérdés az volt, hogy miként kell szabályozni a pénzkibocsátást ahhoz, hogy ez ne fordulhasson elő. A currency-elv képviselői nemcsak a pénz kincsképző (tartalék), funkciójától vonatkoztattak el, amikor feltételezték, hogy minden pénz állandóan forgalmi eszközként működik, hanem attól is, hogy a pénz nemcsak a jövedelmek, hanem a tőke pénzformája is. Így a pénz forgalma nemcsak a jövedelmek cseréjét, hanem a tőke körforgását, megtérülését is közvetíti. Sőt, a bankjegyben alapvetően nem hiteleszközt, hanem pénzt láttak, s ez vezette el őket a teljes fedezet szükségességéhez. Felfogásuk megértéséhez a kulcsot a mennyiségi pénzelmélet szolgáltatja. Az a tétel, miszerint az árak hullámzását a pénzmennyiség változásai okozzák onnan ered, hogy a

pénz forgási sebességét változatlannak, konstansnak tekintik. Ebből eleve következik, hogy ha megnő a forgalomban lévő pénzmennyiség anélkül, hogy az árumennyiség változott volna, a képlet szerint, M = P ⋅

Q az árszínvonalnak növekednie kell. Ha nőnek V

az áruárak, akkor növekedni fog az ország importja, mivel másoknak érdemes lesz ide exportálni. Ha nő az import, pénz áramlik ki az országból, ami csökkenti a pénzmennyiséget s így kiváltja az árak csökkenését is. Ugyanakkor a csökkenő, alacsony áruárak az exportot ösztönzik, ami pedig a pénz beáramlását segíti elő. Mindez szabad versenyt és aranypénzforgalmat feltételezve működik így. A bankjegyforgalom csak akkor nem zavarja meg ezt a mechanizmust, ha a bankjegy mindenkor csupán a bankoknál lévő fémpénz helyett forog, vagyis csak annyi bankjegyet bocsátanak ki, mintha csak tisztán fémpénz forogna. Ezért a helyes elv a teljes fedezet, vagyis a bankjegykibocsátás mindenkor csakis az aranytartalék változásainak függvényében alakulhat. Elengedhetetlen, hogy a bankjegyek beváltása mindenkor

37

biztosítva legyen, mert ez a vegyes pénzrendszer csak ebben az esetben működik jól. S ennek a lehetőségét biztosítja teljes fedezet rendszere. Velük szemben a banking (bankszerűség iskolája) elmélet hívei állottak, akik a

bankjegyek bankszerű kibocsátására helyezték a hangsúlyt, azaz arra, hogy milyen alapon kerülnek a bankjegyek a forgalomba. Bár nem tagadták a túlzott kibocsátás lehetőségét és annak negatív következményeit, azt állították, hogy a gyakorlatban az adott időszakban éppen fordítva történt az árszínvonal növekedése: az árak emelkedése megelőzte a

pénzmennyiség növekedését, így az nem ok volt, hanem következmény. Továbbá a bankjegy az üzleti körök fizetési eszköze (tehát a tőke pénzformája), tehát nem azt a forgalmat táplálja, ahol a pénzmennyiség szembekerül a késztermékkel, s így nem is képes az árszínvonalat emelni, mert csupán a termelés megvalósításához szükséges ügyletek bonyolódnak le ebben a pénzben. Hitel révén keletkezik és annak visszafizetése

révén szűnik meg, tehát nem tekinthető szoros értelemben vett pénznek. Hitel pedig nem nyújtható akármennyi, csak amannyit a forgalom igényel. Ha a rendelkezésre álló aranyfedezetnél a gazdaság többet igényel, az nem tekinthető túlzott kibocsátásnak. Ezért a bankjegykibocsátás megfelelő biztosítéka nem az aranyfedezet, hanem az áruüzlettel alátámasztott bankszerű fedezet. Tehát nem az ércfedezet a biztosítéka a bankjegyek kibocsátásának, hanem a hiteligények helyes mérlegelése. Ha pedig az aranyfedezet csekély volta miatt megszorítják a hitelt, (vagyis felemelik a kamatlábat), bár az üzletnek több pénzre volna szüksége, pangást idézhetnek elő a gazdaságban. Az elmélet fontos eredménye, hogy élesen elválasztotta egymástól a bankjegyet és a papírpénzt kihangsúlyozva az azok közötti különbséget. A bankjegy ugyanis nem egyszerű fizetési eszköz, hanem lényegileg hiteleszköz. Tehát míg a papírpénzt az állam szükségleteinek megfelelően nyomják és kerül forgalomba, addig a bankjegykibocsátás a gazdaság szükségleteinek megfelelően kerül forgalomba. 1844-ben fogadták el az un. Peel-törvényt, amely lényegében a currency elvek csaknem teljes győzelmét jelentette. Eszerint eltekintve az állam adósságát képező 14 millió font sterlingtől, csak 100%-os aranyfedezet mellett bocsáthatók ki bankjegyek. A szigorú szabályozás még tükrözi a század elejére való visszaemlékezés nyomait, a készfizetés felfüggesztését követő elértéktelenedést, a félelmet attól, hogy a bankjegyek hitelüket vesztik.

38

A currency-elvek tarthatatlansága hamar bebizonyosodott, mivel már három év múlva fel kellett függeszteni a Peel-törvényt, amire tíz év múlva ismét sor került. Ekkor már végleg eltörölték. Kénytelenek voltak, nemcsak azért mert bebizonyosodott, hogy ekkorra a bankjegyek hitele megszilárdult (már akkor sem értékelődtek le, ha felfüggesztették beváltásukat), hanem mert addigra a hitelrendszer fejlődése új jelenségeket produkált. A bankjegy a nagykereskedelem számára már kezdett kicsinek bizonyulni, s egyre nagyobb teret hódított a kiskereskedelemben. A nagybani forgalomban pedig megjelent a

folyószámlahitelezés és a giroüzlet. A currency iskola nézetei a következőkben összegezhetők: − a pénz mennyiségének növekedésével vagy csökkenésével nőnek, vagy csökkennek az árak is, azaz a pénz mennyiségének a változása az árszínvonalat befolyásolja; − a jegybankok a bankjegyforgalmat tetszés szerint változtathatják; − a bankjegykibocsátás szabályozásával az aranybehozatal és kivitel is szabályozható; − a bankjegykibocsátás mögött teljes ércfedezetnek kell lennie, és annak igazodnia kell az érkészlet változásához; − a bankjegyek beválthatóság mindenkor biztosítva legyen. A banking iskola nézetei ezzel szemben a következők: − az árak változása függhet ugyan a pénzmennyiségtől, de a hitelmechanizmus megakadályozza, hogy túl sok pénz kerüljön a forgalomba; − a bankok a kibocsátott pénzmennyiséget nem változtathatják tetszésük szerint, mert a kibocsátás mértékét csakis a pénz kereslet (itt hitelkereslet) határozza meg; − a nemesércek behozatala és kivitele nem befolyásolhatja a bankjegykibocsátást − a

hiteligények

helyes

mérlegelése

biztosítja

a

helyes

mennyiségű

pénzkibocsátást, nem pedig az ércfedezet, ergo nem szükséges az ércfedezet.

39

Harmadfedezeti rendszer Más országokban korántsem volt ilyen rigorózus a banktörvény. Az európai kontinens országaiban többnyire az un harmadfedezeti rendszert érvényesítették. Ennek lényege, hogy a bankjegyek egyharmadát kellett nemesfémekkel, érmékkel fedezni, a többit egyéb

bankszerű fedezettel (pl. leszámítolt váltókkal) biztosították. Ezt a rendszert kiegészítette a kontingentálás alkalmazása, ami annyit jelentett, hogy a harmad fedezetnek megfelelő mértéket meghaladóan is lehetett bankjegyet kibocsátani, csak azt megadóztatták.

Merev arányszám nélküli fedezeti rendszer Tulajdonképpen ennek a rendszernek egy változatát képezi az, amikor elengedhetetlennek tartják ugyan az ércfedezetet, de nem határozzák meg az arany és a bankszerű fedezet kötelező arányát.

1.2.4.2.3 Értékpapír fedezet Az értékpapír fedezetet az Egyesült Államokban alkalmazták a múlt század hatvanas éveitől. Az állampapírok és a pénztartalék (ércpénz, államjegy) nagyságát külön-külön szabályozták. Ez volt a mai tartalékráta rendszer őse. Érdekes, hogy az USA csak a XX. században tért rá az arany-rendszerre, a XIX. században még nem kapcsolta össze vele valutáját.

A bankjegyek kötelező beváltását a bankügy sarokpontjának tartották: minden jegybank alapszabályában szerepelt, legfeljebb hosszabb vagy rövidebb időre felfüggesztették. E rendszer következménye az lett, hogy minden jegybank alapvető feladatának tartotta az aranykészlet védelmét és gyarapítását. A megfelelő aranykészlet elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a beváltási kötelezettségének a jegybank eleget tudjon tenni. Ha még ráadásul a fedezeti arányt is előírták, akkor jegyüzletének volumene is függött az aranytartalékától. Az országból történő arany kiáramlása előbb-utóbb megtámadja a bank tartalékát is: az aranykiáramlást tehát meg kell akadályozni, az arany beáramlását pedig elő kell segíteni. Ez vezetett ahhoz a furcsa helyzethez, hogy miközben a közgazdasági elmélet megvetéssel és lekicsinyléssel utasította el az aranyról szóló merkantilista tanokat, és

40

fennen hirdette a hitelrendszer előnyeit, gyakorlatilag pedig folyt a harc az aranyért. Az arany védelmének pedig egyetlen hatásos eszközét ismerték: a kamatláb felemelését. 1.2.4.3 Párhuzamos pénzrendszer Azon országok reprezentatív modelljének, ahol a papírpénz volt a második törvényes fizetési eszköz és nem a bankjegy, az Osztrák Magyar Monarchia tekinthető. Hazai pénzrendszerünk XIX. századi fejlődése azért is érdekes, mert a fémpénzrendszer és a papírvaluta fejlődése egyaránt nyomon követhető. Az 1892. évi pénzreform kettős értelemben hozott gyökeres átalakulást: egyrészt az ezüst rendszerről az aranyrendszerre való átállást (az aranykorona bevezetése az ezüstforint helyett), másrészt az államjegyrendszerről a bankjegyrendszerre való átállást jelentette. Az ezüstről az aranyra muszáj volt áttérni, mivel az ezüst értéke oly mértékig csökkent, hogy alkalmatlanná vált a pénzfunkciók betöltésére. Ez abban is megnyilvánult, hogy nem az államjegyek értékelődtek le a fémvalutához képest, hanem fordítva: az ezüst érmék többet értek fémértéküknél, mivel a fémpénz értéke a papírvaluta árfolyamától függött. Ez is mutatja, hogy ebben az időben már külföldi viszonylatban is a nemzet hitele

határozta meg pénzének értékét, és nem a nemesfém készlete. Ami a papírpénzt illeti, az 1892. évi reform előtt államjegyek és bankjegyek egyaránt voltak forgalomban. Az államjegyek eredendően törvényes fizetési eszközök voltak, a bankjegyet azonban csak 1856-ban nyilvánították végleg törvényes fizetőeszközzé. Ugyanakkor jellemző volt, hogy a törvény előírta ugyan a bankjegyek kötelező beváltását, de azt rendszerint fel is függesztették. Békésebb időkben néhány hónapon keresztül „készfizető” volt a bank, aztán közbejött valami, és a kötelező beváltást ismét felfüggesztették. Ennek persze csak részben volt oka a háborúktól és forradalmaktól viharos korszak (1848-ban

Kossuth

is

papírpénzzel

és

bankjegykibocsátással

finanszírozta

a

szabadságharcot.). A másik ok az volt, hogy a kormány nem is nagyon szerette volna, ha a bank jegyei beválthatók. Olyan körülmények között ugyanis, amikor kétféle papírpénz van forgalomban és az egyik beváltható, a másik meg nem, félő, hogy a beváltható fel fog

41

értékelődni a másikkal szemben. Ha tehát a bank képes is lett volna a készfizetés felvételére, az államnak ez nem állt érdekében. Itt jegyezzük meg, hogy a beváltási kényszer olyan pénzrendszerben, ahol a fémpénz és a papírpénz együtt forog, nem jog, hanem gyakorlat kérdése. Természetesen felváltják a papírpénzt ezüstre, sőt az emberek tárcájában együtt, összekeveredve találhatók. A beváltási kényszer azt jelenti, hogy a bank köteles névértéken elfogadni fémpénz helyett,

és kívánságra fémpénzt kiszolgáltatni a bankjegy helyett. Vagyis a beváltás jogi kényszer nélkül is megtörténik, valamilyen árfolyamon, a jogi kényszer a fix árfolyamon való

beváltást írja elő. Ezért azután a Monarchiában hiába volt kétféle papírpénz a forgalomban: az államjegy és a bankjegy, az emberek sohasem tudták megkülönböztetni

őket. Először csak azért, mert egyik sem volt beváltható jogilag, később, 1856 után pedig mindkettő törvényes fizetési eszköz is lett (Egyébként a Kossuth „bankó” is államjegy. Kossuth csak igen kevés bankjegyet bocsátott ki, a nagy többség államjegy volt.). Hogy még cifrább legyen a helyzet, az is többször előfordult 1858 után, hogy bankjegyeket

átminősítettek államjeggyé és fordítva. E jelenségek nemcsak arra adnak magyarázatot, hogy miért nem tudta megkülönböztetni a köznép az államjegyet a bankjegytől, hanem arra is, hogy miként ment végbe az

államjegy és a bankjegy összefonódása, és miért tartották a szakemberek ezt a valutát már akkor hitelvalutának. Attól kezdve, hogy az osztrák forint értékét nem az ezüst határozta meg, vagyis a pénz értékének mértéke nem az ezüst volt, e pénz értékét

belföldön a vásárlóerő, nemzetközi viszonylatban, pedig a váltóárfolyam, vagyis alapvetően a fizetési mérleg alakulása határozta meg. Az ezüstforint, pedig gyakorlatilag váltópénzzé vált. A század végére tehát lényegében kialakult az egységes papírvaluta: az államjegy és a

bankjegy összefonódott. Az 1892. évi pénzreform csak betetőzése volt e folyamatnak, amit annak is tekintettek: a valuta rendezésének. A valuta rendezése mindenekelőtt az

államháztartás pénzügyeinek rendezését jelentette.

42

Az állam adóssága az államjegyekben testesült meg. Ez „lebegő” adósságot jelentett: olyan állami deficitek felhalmozott összegét, amelyet nem kölcsönből, hanem pénzteremtéssel finanszíroztak. A bankjegyrendszerre való áttérés természetesen nem az államadósság felszámolását, hanem finanszírozási módjának megváltoztatását jelentette. Azt, hogy a lebegő adósságot átalakították szabályos kölcsönnel finanszírozott adóssággá. Ez a lépés elengedhetetlen volt a stabil valuta megteremtése érdekében. Az államjegyeket helyettesítő bankjegyek aranyfedezete a törvény szerint 100% volt, amely a jegybank

birtokában, de a két kormány tulajdonában volt. Az állam aranyfedezetének forrását kölcsönnel, többnyire külföldi kötvénykibocsátással fedezték. Az Osztrák-Magyar Bank

saját érckészlete terhére kibocsátott bankjegyek törvényes fedezete 40% volt, emellett mennyiségi kontingens helyett adót vetettek ki. Az aranyalapra való áttérés a nemzetközi kapcsolatok miatt elkerülhetetlen volt. Az ezüst értékvesztése miatt az egységesülő nemzetközi pénzügyi rendszer aranyalapon szerveződött. Egy ezüst valutával rendelkező ország, amely ráadásul a szabad érmeverés és az ezüstre szóló beváltási kötelezettség megszüntetése révén „elszigeteltté” tette a valutát, vagy ahogy ma mondanánk: megfosztotta világpénz funkciójától. Az aranyrendszerre való áttérés a konvertibilitást jelentette lényegében. Az így létrejött pénzrendszer elvileg továbbra is párhuzamos pénzrendszer maradt. Lehetett volna kettős pénzrendszer is, hiszen a bankjegyek jól fedezettek voltak, az aranyra való kötelező beváltást, pedig az új banktörvény előírta. Csakhogy azonnal fel is függesztették azzal az indokkal, hogy az államjegyek kivonása fokozatosan történik, s míg a kivonás be nem fejeződik a beváltási kényszer érvényesítése akadályba ütközik. Vagyis a jegybank nem volt köteles jegyeit aranyra váltani: megtehette, sőt, meg is tette, de nem mindig, mert nem volt rákényszerítve. Gyakorlatilag sohasem vették fel a készfizetést, bár a századforduló után már nem lett volna akadálya. Ennek ellenére az aranykorona jó, stabil pénz volt egészen a világháborúig, amelynek árfolyama állandóan a hivatalosan megállapított ércparitás körül ingadozott. Az Osztrák-Magyar Bank gyakorlata pedig az I. világháború után az egész világon mintául szolgált a valuta stabilitásának beváltási kényszer nélkül való fenntartásához. Ez a gyakorlat annyiban volt figyelemreméltó, amennyiben a papírvaluta kibocsátásának mennyiségi szabályozását nem kizárólag a kamatláb-politikával, hanem a

43

sokkal inkább nyíltpiaci műveletekkel biztosították (ezekről majd később esik szó részletesen). A beváltási kényszer felfüggesztése tehát nem azt jelentette, hogy a jegybanknak nem is kellett gondoskodni az arany és a bankjegy mennyiségének előírt arányáról. Kellett, csak más eszközökkel érte el ugyanazt.

1.2.5 A nemzetközi pénzrendszer az I. világháború előtt: az aranystandard rendszer A XIX. század végére tehát mindenütt kialakult a kettős, vagy a párhuzamos

pénzrendszer, amelynek egyik eleme az egész világon egységesen az arany volt, a másik pedig a hitelpénz, a bankjegy. Ez elvileg azt jelentette, hogy mindkét pénzzel lehetett fizetni alternatív módon, külföldön és belföldön egyaránt. Gyakorlatilag azonban ez nem egészen így volt. Nemzetközi viszonylatban valóban továbbra is fennállt az alternatív fizetés lehetősége, sőt az aranynak és az aranytartalék védelmének megkülönböztetett szerepet tulajdonítottak, a belföldi pénzforgalomból a századfordulóra az arany csaknem

teljesen kiszorult. Felhalmozták a bankok pincéiben, de a forgalomban nem vagy alig vett részt. Itt jegyezzük meg, hogy a század végén a jegybankok aranytartalékába már nemcsak a fémarany, hanem a törvény által szabályozott kereteken belül azok a külföldi

váltók is beleszámítottak, amelyek aranyvalutájú országra szóltak. Vagyis az aranyfedezet már nemcsak aranyat, hanem aranydevizát is jelentett. Egy évszázad alatt tehát alaposan megváltozott a helyzet: A XIX. század elején tapasztalt idegenkedés a papírpénztől a XX. század elejére az ércpénztől való idegenkedésbe csapott át. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy a jegybank hiába hozott forgalomba aranyérméket, azok nem maradtak ott, gyorsan visszafolytak a bankba. Ennek oka nemcsak az ércpénzzel való fizetés kényelmetlensége volt (bár nyilván az sem elhanyagolható, ha pl. 1000 korona aranyérmében több mint 30 dekát nyomott). Sokkal inkább annak tudható be, hogy ekkorra már a bankokba vetett bizalom megszilárdult, s a

nagybani forgalomból a készpénzfizetés kiszorult. Mégpedig nemcsak az érmével való, hanem a bankjeggyel való fizetés is. A nagykereskedelemben a pénz szerepét átvették más hiteleszközök, így a forgalom túlnyomó része számlapénzben bonyolódott.

44

A Monarchiában 1907-ben az egész pénztömeg több mint 48%-a számlapénz volt, és csak a többi volt a készpénz. Ez utóbbinak is több mint 75%-a bankjegyes, és csak 8,2%-ot tett ki az aranyérmék forgalma. Más, fejlettebb országokban, pl. Angliában, ahol a Peeltörvény kényszerítő hatása következtében a folyószámlahitel eleve hamarabb és gyorsabban hódított teret, a számlapénz aránya még magasabb volt. A bankjegy mellett természetesen szükség volt az egyéb hiteleszközök terjedésére azokban az országokban is, ahol a bankjegykibocsátás szabályozása kevésbé volt rigorózus, mint Angliában: a bankjegykibocsátást mindenütt az aranykészlethez kötötték, legfeljebb a szabályozás volt rugalmasabb. Az arany tehát belföldön valójában csak az értékmérő (és persze az ármérce) szerepét töltötte be, de a többi pénzfunkciót már a hitelpénz és az egyéb hitelműveletek látták el. Ebben a helyzetben rejlik a magyarázata annak is, hogy miért tekintették még ekkor is a papírpénzt akár államjegy, akár bankjegy pénzhelyettesítőnek és nem pénznek, annak ellenére, hogy mindkettő már régen törvényes fizetési eszköz volt. Igaz, hogy az arany csak értékmérő és világpénz funkciót töltött be, de képes volt a többi funkció betöltésére is. A papírpénzt azonban csak a tranzakciós funkciók ellátására tartották alkalmasnak, a többire nem, ezért azután nem is tekintették önálló pénznek. Nemzetközi viszonylatban az arany és a papírvaluta (pontosabban a váltók) együttesen bonyolították a forgalmat. A valuták egymás közötti átváltási arányát hivatalos

aranytartalmuk, az un aranyparitás határozta meg alapvetően. A tényleges piaci árfolyam eltérhetett ugyan a paritástól, de nem nagyon. Ennek oka az volt, hogy az árfolyamok emelkedését és süllyedését az un. aranyautomatizmus korlátozta. A valutaárfolyamok (váltóárfolyamok) csak az aranypontok szűk határai között ingadozhattak. Mivel választani lehetett a között, hogy arannyal vagy valutával teljesítik a fizetési kötelezettséget, és aranyhoz mindig minden országban hozzá lehetett jutni fix (hivatalos) áron a jegybanktól, az árfolyam túlzott eltérése esetén érdemes volt valuta helyett aranyat kérni, illetve aranyban fizetni. Azt a pontot, amikor érdemesebb aranyat kivinni, mint valutát vásárolni, és azzal fizetni, kiviteli vagy felső aranypontnak nevezzük. Ez a helyzet akkor következik be, amikor a külföldi valuta árfolyama az aranyszállítás költségeinél nagyobb mértékben emelkedik a paritás fölé. Behozatali vagy alsó aranypontról beszélünk akkor, ha a külföldi valuta

45

árfolyama a paritás mínusz az arany szállítási költsége alá csökken. Ez esetben a hitelező kéri, hogy adósa (a hitelező költségére) arany szállítással teljesítsen. Az aranyszállítással kapcsolatos költségek több tényezőből tevődtek össze. Így: − fuvarköltség; − biztosítási díj; − a belföldi érme beolvasztási költsége; − csomagolás költsége; − kamatveszteség; − aranyfelár. A felmerült költségek sokfélék, mértékük azonban nem volt túlzott: az aranypontok az aranyparitáshoz képest kb. plusz-mínusz 1%-ra helyezkedtek el. Az aranystandard működéséhez (főleg utólag) igen sok illúzió tapadt. Egyes vélemények szerint nemcsak az árfolyamok voltak kiegyenlítettek nemzetközi méretekben, hanem az árszínvonalak, a kamatlábak és a fizetési mérlegek is. Az aranyautomatizmus működése gondoskodik arról, hogy az áruk és a pénz szabad áramlása esetén a kiegyenlítődési folyamatok végbemenjenek. 3. ábra Aranypont-automatizmus

Forrás: Magyar (2002)

46

Ha egy ország fizetési mérlege deficites, akkor ez azt jelenti, hogy áruimportjának összege nagyobb, mint áruexportjáé. Ez a helyzet nyilván azért áll elő, mert a belföldi áruárak magasak, így érdemesebb otthon eladni, mint külföldre kivinni. Az import túlsúlya viszont növeli az árukínálatot, a keresletet ellenben csökkenti a pénzkiáramlás miatt. Az árak ennek következtében csökkenni fognak, érdemes lesz fokozni a kivitelt, ami nemcsak az árszínvonal, hanem a fizetési mérleg kiegyenlítése irányába is hat. A kamatláb esetében a nemzetközi kiegyenlítődést a szabad tőkeáramlás biztosította volna. Egy ország magasabb kamatlábának hatására bekövetkező tőkeimport a hitelkínálatot növeli, ami a kamatláb csökkenéséhez vezet. Ezzel szemben, ha egy országban a kamatláb alacsonyabb, akkor a tőkeexport miatt a nyújtható hitel volumen csökken, a kamatláb tehát emelkedni fog. A gyakorlatban azonban ezek a feltételezések nem igazolódtak. Nem is igazolódhattak, mivel ez az elmélet csak a tökéletes verseny feltételei között működhet. Az arany standard rendszer idején azonban már régen nem volt szabadverseny. Az áruk vonatkozásában a külkereskedelmi protekcionizmus érvényesült, az aranyon pedig féltékenyen őrködtek a bankok. Az aranypont mechanizmus ugyan tényleg működött, de egyáltalán nem magától: a jegybankoknak gondoskodniuk kellett arról, hogy a bankjegyek mennyisége az aranykészlethez igazodjon. Ezt pedig főként a kamatpolitikával érték el, ami külkereskedelmi passzívum, vagyis az aranykészlet csökkenése esetén a kamatlábak felemelését, vagyis a hitel megszorítását, ellenkező esetben pedig a kamatláb csökkentését, és a hitel kiterjesztését jelentette. Vagyis a jegybanknak be kellett

avatkozni, ha „aranyszivárgást” észlelt, vagy ha a valuta árfolyama túlzott ingadozást mutatott. Kétségtelen, hogy a belföld pénzellátása akkor sem függött kizárólag az aranykészlettől, mivel a folyószámlahitelre a bankjeggyel kapcsolatos korlátozások nem vonatkoztak. Így, ha a forgalomnak több pénzre volt szüksége, az a számlapénz mennyiségének növelésével volt lehetséges. Az a pénzpolitika, amelynek sarkpontja a pénz értékállandóságának megőrzése volt, s ennek érdekében az aranyhoz kötötte a belföld pénzellátását, következményekkel járt. Mivel valójában a nemzetközi fizetési mérleg állapotától tette

47

függővé a pénzkínálat alakítását, egy olyan gazdaságpolitika érvényesítését jelentette, amely feláldozta a reálszférát a pénz érdekében. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy ha bármely ok miatt (pl. gazdasági recesszió) a kivitel megnehezült, az egyben a külkereskedelmi mérleg felborulását, s vele az aranykészlet csökkenését idézte elő. Az aranykészlet csökkenése kiváltotta a jegybank intervencióját: ha a jegybank tartani akarta az aranykészlet és a papírvaluta kötelező arányát (márpedig tartania kellett) akkor a csökkent aranykészlethez kellett idomítania saját pénzkínálatát. Ezt pedig ebben az időszakban elsősorban a kamatláb felemelésével, illetve a nyíltpiaci műveleteivel érte el. A belföld pénzellátásának megszorítása azonban már akkor is köztudottan pangást,

gazdasági visszaesést idézett elő. Vagyis a pénz védelme érdekében foganatosított intézkedés azzal a következménnyel járt, hogy importálták a gazdasági válságot (ha még addig nem volt), illetve elmélyítették, ha már úgyis volt. Ebben az esetben ugyanis nemcsak azok a vállalatok kerültek bajba, amelyek a korábbiaktól eltérően most nem tudtak külföldre eladni, hanem a hitel illetve a pénzellátás általános megszorítása miatt azok is, akik az exportban nem voltak érdekeltek. Konjunktúra esetén viszont fordítva működött a mechanizmus. Fellendülés idején könnyű eladni, növekszik az export, s így nő az aranykészlet is. A növekvő aranytartalék arra készteti a jegybankot, hogy növelje a pénzkínálatát. A növekvő pénzkínálat élénkítően hat a gazdaságra, vagy ha már konjunktúra van, rátesz még egy lapáttal. Vagyis olyan gazdaságpolitikáról van szó, amely felerősíti a gazdaságban amúgy is meglévő folyamatokat: a válságot elmélyíti, a konjunktúrát pedig túlfűti. Ezt nevezik pozitív visszacsatolásnak. Nem véletlen, hogy az 1933-34-es nagy válság után J. M. Keynes olyan pénzpolitikát javasolt, amely igaz, hogy a pénz feláldozását (megengedte az infláció kialakulását) jelentette a reálszféra érdekében, de csökkentette a hullámzások amplitúdóját. Ezt úgy lehet elérni, ha válságjelek esetén nem megszorítjuk a belföld pénzellátását, hanem ellenkezőleg: akkor élénkítünk, mert ezzel megakadályozzuk a válság elmélyülését. Konjunktúra idején viszont éppen fordítva: a pénzellátás megszorításával lehet

48

megakadályozni a túlfűtöttség kialakulását (Vagyis szerinte széllel szemben kell vitorlázni). Ezt nevezik negatív visszacsatolásnak a gazdaságpolitikában. Mindezek után belátható, hogy az aranystandard rendszer valutái „jó” pénzek voltak, annak kellett lenniük, de a rendszernek tulajdonított egyéb pozitív jellemzők csak az utókor illúziói: nem bizonyíthatók, és figyelembe véve a működési rendszerét, nem is lehettek igazak.

1.2.6 Az arany demonetizálódásának folyamata Az I. világháborút követő időszakban az aranypénz szerepe belföldi viszonylatban

megszűnt. A háborút követő inflációk stabilizálása után már nem tértek vissza a papírvaluta kötelező aranyra való beváltásához, belföldi viszonylatban legalábbis nem. Kísérletet tettek ugyan az aranyérmék ismételt forgalomba hozására, az aranyalaphoz való visszatérésre, de az 1929-33-as gazdasági válság a kezdetben sikeresnek látszó törekvéseket is áthúzta. Elméletileg abban mindenki egyetértett, hogy a nemzetközi fizetési forgalom lebonyolításához szükség van az aranyra. Keynes javaslata még 1930-ban is az volt, hogy

maradjon az aranyalap, azzal a kiegészítéssel, hogy a bankjegyforgalom fedezetéül ne csak az effektív fémarany, hanem a külföldi aranyvalutára szóló követelések is beszámítsanak. Ezt a módszert már korábban is több jegybank alkalmazta. Az újdonság az lett volna, hogy most hivatalosan és 50%-os arányban alkalmazták volna. 1931-ben azonban olyan országok is kénytelenek voltak letérni az aranyalapról, mint NagyBritannia és az USA. Az aranyalapról való letérés azt jelentette, hogy a nemzeti valutáknak továbbra is meghatározták az aranytartalmát, de: − az arany érme formában a belföldi fizetési forgalomban nem szerepel; − a törvényes fizetési eszköz a papírvaluta; − a papírvalutát a jegybank nem váltja át a törvényes arány alapulvételével aranyra;

49

− az arany belföldi forgalma és külföldre küldése korlátozott, a külföldi valutával ill. devizával való gazdálkodást szabályozzák. A devizagazdálkodás szabályozására a nemzetközi fizetési mérleg kiegyenlítődésének

befolyásolása érdekében van szükség. Láttuk, hogy már az aranystandard rendszer idején sem lehetett a fizetési mérleg kiegyenlítődését teljesen a piac spontán erőire bízni, hanem a jegybanknak is be kellett avatkozni a maga eszközeivel. Az aranymechanizmus (és tegyük hozzá: a nemzetközi áruforgalom) korlátozása szükségessé tette a mechanizmusok helyettesítését központi szabályozással. 1.2.6.1 A devizagazdálkodás fogalmai, jellemző A modern pénzügyi rendszerben a valuta és deviza fogalma elválik egymástól. A valuta

valamely ország törvényes fizetési eszköze, egy másik ország fizetési forgalmában. A valuta tehát nem más, mint a tényleges külföldi pénz, készpénz. A deviza pénzhelyettesítő eszköz, valamely külföldi ország pénzére szóló külföldön fizetendő követelés – illetve külföldi pénznemben jelentkező tartozás. Devizagazdálkodáson azon módszerek, intézkedések, rendeletek, előírások, tiltások

összességét értjük, amelyek révén egy önálló nemzeti valutával rendelkező ország belső pénzrendszere a nemzetközi pénzügyi rendszerhez, illetve másik nemzetgazdaság pénzrendszeréhez

kapcsolódik.

Alapvetően

a

nemzetközi

fizetési

mérleg

kiegyensúlyozásának és a devizaárfolyamok befolyásolásának rendszerét jelenti. Két típusát különböztetjük meg: − szabad devizagazdálkodás − kötött devizagazdálkodás Szabad devizagazdálkodás esetén a belföldi fizetőeszközök nemzetközi forgalma,

valamint a külföldi fizetőeszközök és az arany behozatala szabad, adminisztratív korlátozásoktól mentes. A fizetési mérleg pillanatnyi helyzete ilyen esetben a devizapiaci kínálat és kereslet viszonyában tükröződik vissza, vagyis a valutaárfolyamok alakulásában. Ilyen körülmények között a valutáknak van ugyan hivatalos aranyparitása, de az árfolyamoknak nincsenek aranypontjai. A hivatalos átváltás hiánya miatt az

50

aranymechanizmus nem működik, az árfolyam-ingadozásoknak sincs objektív korlátja. Ha semmilyen módon nem szabályozzák az árfolyamokat (lebegő árfolyam), akkor a devizák árfolyama mindig azon a szinten jön létre, amely mellett a devizák iránti kereslet és kínálat egyensúlyba kerül. Ekkor a nemzetközi fizetési mérleg spontán kiegyenlítődése mehet végbe. Ha a pillanatnyi

fizetési mérleg deficites, akkor a piacon a külföldi devizák iránti kereslet meghaladja a kínálatot, tehát emelkedik a külföldi devizák árfolyama. Ennek hatására csökken az ország behozatala (a külföldi áruk megdrágultak) és nő a kivitel, mert a hazai valuta árfolyamcsökkenése miatt a hazai áruk devizában számított ára csökken.

Aktív fizetési mérleg esetén a külföldi devizák árfolyama csökken. Így az import olcsóbbá válik, tehát nőni fog, míg az export a külföld számára drágább lesz, ezért csökkenni fog. Ezek a mechanizmusok tehát elvileg spontánul elvezetnek a fizetési mérleg kiegyenlítődéséhez. A valuta tiszta lebegtetése a gyakorlatban azonban csak átmeneti eszközként, rövid ideig jött szóba. Hosszabb időszakot tekintve a rögzített árfolyam

[Árfolyamrögzítés esetében a jegybank garanciát vállal arra, hogy az ország devizájának egy másik (horgony-) devizához vagy devizakosárhoz kapcsolódó árfolyamát egy meghatározott szinten, vagy szűk sávon belül tartja.], vagy legalább az un. piszkos lebegtetés érvényesült. A piszkos lebegtetés voltaképpen manipulált árfolyamot jelent: azt, hogy a valutának nincs hivatalos paritása, lebeg a piaci viszonyoknak megfelelően.

Ezt rendszerint addig hagyják, amíg az árfolyam be nem áll a valuták tényleges vásárlóerejének megfelelő árfolyamra (vásárlóerő-paritás). Ekkor is felmerül azonban az árfolyam-ingadozások elkerülésének szempontja. A kialakult árfolyam csak akkor lehetett

tartós, ha az ország termelési színvonala, exportárai, nemzetközi szolgáltatásai alapjában lehetővé tették a fizetési mérleg egyensúlyban tartását. Az ingadozások kordában tartása még ekkor is megkövetelte, hogy a jegybankok, illetve a monetáris hatóságok megfelelő arany-, valuta-, és devizatartalékkal rendelkezzenek. A legfőbb beavatkozási eszköz ugyanis a nyíltpiaci beavatkozás, a valutaárfolyamok manipulálása volt. Ezért ezt a módszert elsősorban csak a gazdaságilag erős, de passzív fizetési mérleggel rendelkező országok alkalmazták. Az aktív fizetési mérleggel rendelkező, gazdaságilag erős országok pl. az USA, az un. rugalmas aranystandard rendszert vezette be. 1934-ben a dollár leértékelése után

51

rögzítették az arany árát unciánként 35 dollárban, de a rendszer alapelve volt, hogy a kincstár szükség esetén megváltoztathatta az arany árát. Ez a rendszer csak nevében hasonlít az aranystandardhoz. Nemcsak a rugalmas aranyárban (változó paritás) különbözik, hanem abban is, hogy megszüntették az aranyérmék verését és a bankjegyek

aranyra való beválthatóságát. A szabad devizagazdálkodás nem zárja ki a behozatal és a kivitel direkt, adminisztratív eszközökkel való korlátozását illetve szabályozását. Ennek különböző fokozatai mindig hozzátartoztak a fizetési mérleg kiegyensúlyozását szolgáló eszközrendszerhez a XX. században és természetesen velejárói voltak a kötött devizagazdálkodásnak is.

A gazdaságilag gyengébb országok, amelyek nem rendelkeztek kellő mértékű tartalékkal, sőt esetleg adós pozícióban voltak az erősebb országokkal szemben, nem tarthattak fenn manipulált valutarendszert. Ezek fizetési mérlegüket kötött devizagazdálkodással tartották egyensúlyban. Kötött devizagazdálkodás esetén az állam devizamonopóliummal rendelkezik. Ez annyit jelent, hogy az állam az ország egész valuta-, deviza- és aranykészlete felett rendelkezik, és kizárólagos joggal dönt annak felhasználásáról. Ezt a jogát egy vagy több intézmény (pl. pénzügyminisztérium és a jegybank) útján gyakorolja. A külföldi fizetések és az egyéb nemzetközi pénzügyi műveletek csak az arra kijelölt

banknál illetve bankoknál bonyolíthatók le. Belföldön nincs devizapiac: a külföldi adóssal szemben keletkezett követeléseket a belföldi gazdálkodó alanyok kötelesek a jegybanknak bejelenteni, majd miután befolyt, beszolgáltatni belföldi valutáért a hivatalos árfolyamon. A gazdálkodó alanyok birtokában lévő rúdarany, platina és aranyérmék szintén bejelentési és esetleg beszolgáltatási kötelezettség alá esnek. Szigorúbb devizagazdálkodást folytató országokban a belföldiek tulajdonában tartható arany ékszerek mennyiségét is maximálják. A devizakorlátozásokat rendszerint külkereskedelmi

korlátozások egészítik ki. A kivitelt és a behozatalt általában előzetes engedélyhez kötik, melynek során rangsorolják és szelektálják az igényeket. A behozatal globális mennyiségének végső fokon a devizahatóság nemzetközi fizetésieszköz-készletei szabnak határt. A kötött devizagazdálkodást folytató államok általában fenntartották a hivatalos paritást. Ez lehetett a valutaegység és az arany viszonya alapján számított paritás, vagy más megfontolás, esetleg kétoldalú egyezmény alapján kialakított hivatalos átváltási arány.

52

Ezek a „kötött” valuta és devizaárfolyamok kötelezőek voltak a belföldi gazdálkodó alanyok számára: más árfolyamokon nem köthettek ügyleteket. Az ilyen kényszerárfolyamok fenntartásával (amelyeknek semmi köze nem volt a valós piaci viszonyokhoz) vagy a fizetési mérleg tartós egyensúlyhiányát, vagy a belföldi valuta értékcsökkenését palástolták. Belföldi viszonylatban többé-kevésbé érvényt lehetett szerezni a kényszerrendszabályoknak, a külföld azonban általában ezektől függetlenül alakította ki értékítéleteit. Ilyen devizagazdálkodást vezetett be Németország a háborúra való felkészülés elősegítése érdekében. Felfüggesztették a külföldi adósságok törlesztését, a csatlós államokkal pedig bilaterális klíringek (kétoldalú elszámolási megállapodások) formájában kereskedtek. Szabad devizagazdálkodás legjobb bizonyítéka, ha az adott ország valutája konvertibilis. A konvertibilitás végső soron azt jelenti, hogy a fentebb ismertetett devizagazdálkodásra vonatkozó adminisztratív kötöttségek már nincsenek érvényben: azaz a fizetőeszköz

szabadon átváltható, átutalható. Az IMF szerint akkor mondhatunk egy valutát konvertibilisnek, ha az adott ország vonatkozásában legalább a folyó fizetési tételek körében érvényesül a szabad devizagazdálkodás. Azonban a konvertibilitás sem annyira egyszerűen értelmezhető fogalom, mert vannak különböző fokozatai, attól függően, hogy mely gazdasági szereplőkre, mely területekre, milyen irányokba érvényes a devizával kapcsolatos liberalizálás. A konvertibilitást tehát egy folyamat különböző állomásaiként is felfoghatjuk, attól függően, hogy a kötött devizagazdálkodásból kiindulva, milyen lépcsőkön keresztül jutunk el a teljesen szabad devizagazdálkodás állapotához az ország gazdasági helyzetének függvényében. Általában leghamarabb a vállalati szféra számára szokták szabaddá tenni a valuta műveleteket, ezen körön belül is hamarabb a devizakülföldi [külső konvertibilitás], s csak aztán a devizabelföldi [belső konvertibilitás] vállalatok számára. A háztartások részére általában a legutolsó körben szokták engedélyezni a szabad deviza műveleteket, s itt is érvényes az előbb a deviza-külföldiek, aztán a deviza-belföldiek számára történő liberalizálás. Ami a gazdasági területeket illeti, hamarabb érvényes a konvertibilitás a folyó tételekre, s majd a legvégső fázis, amikor már a tőkeműveletekre is. A tőkeműveleteken belül is előbb érvényes a működő-tőkeberuházásokra, hitelműveletekre,

53

aztán az ingatlanügyletekre. S itt egyes gazdasági szegmensek esetében is érvényes a devizakülföldi, devizabelföldi megkülönböztetés. Általában

azért

alkalmazzák

ezt

a

lépcsőnkénti

liberalizálást

a

nemzetközi

pénzforgalomban, hogy még tesztelni lehessen, hogy a konvertibilitást miként értékelik a gazdasági szereplők, s nem történik-e meg egy hirtelen, nagymértékű devizakiáramlás. Hiszen pont ennek a megakadályozására jött létre a kötött devizagazdálkodás. Ezért is van, hogy előbb a deviza-külföldiekre érvényes a konvertibilitás, mert ők csak kisebb volumenű devizát tudnak hirtelen kivonni a nemzetgazdaságból. Ha viszont ez nem történik meg, akkor lehet gondolkodni a következő lépés megtételén, azaz a konvertibilitást deviza-belföldiekre kiterjeszteni. Fontos a konvertibilitás a külföldi tőkék, befektetők adott nemzetgazdaságba történő vonzásában is, mert csak akkor fognak az adott országban befektetni, ha tudják, hogy profitjukat bármikor átválthatják a saját devizájukra és hazavihetik, illetve a befektetéseiket is – ha szükséges – eladva a tőkéjüket szabadon mozgathatják. 1.2.6.2 Nemzetközi pénzügyi rendszer a két világháború között: valutáris övezetek Egységes nemzetközi pénzügyi rendszer tehát a két világháború között nem jött létre. Ehelyett valutáris övezetek alakultak ki. Valutaövezeten a törvényes fizetési eszközként

azonos pénzt használó térséget értjük. A legismertebb valutaövezetek a nemzeti pénzrendszerek, tehát az egyes országok, de a jelenkorra előretekintve az Európai Unió is egy valutaövezetnek minősül. Valutáris övezetről azonban akkor beszélünk, ha az

övezetbe tartozó országok megtartják önálló, törvényes fizetőeszközüket, de ezeket egyazon külföldi valutára építik, ahhoz hozzákötik. Ez általában az övezet vezető országának a pénze. A valutáris övezet létrejöttének és működésének alapja az, hogy a résztvevők között

szoros politikai, gazdasági és pénzügyi függés figyelhető meg. Mivel az aranyhoz már nem lehetett kötni az egyes pénzeket, így az országoknak dönteniük kellett, hogy mely ország valutájával kívánják az arany korábbi funkcióit betölteni. A valutáris övezet anyaországával szemben támasztott legfontosabb követelmények:

54

− vezető világhatalmi pozíció; − meghatározó világkereskedelmi részarány, ill. döntő részesedés az övezetbe tartozó államok külkereskedelmében; − vezető szerep a nemzetközi pénzügyi életben; − szilárd valuta; − monetáris tartalékok megfelelő állománya a valutakonvertibilitás feltétlen biztosítására. Az arany elvileg betölthette volna a nemzetközi elszámolásokban a világpénz szerepét, de használatával kapcsolatban az I. világháború után több probléma vetődött fel, s végül ezek miatt hiúsult meg többször is az aranystandardra való visszatérés. Ezek a problémák, változások a nemzetközi pénzügyi, gazdasági, politikai helyzetben a következők: − az arany termelése nem tartott lépést a forgalom szükségletével, aminek két következménye volt: -

nem biztosítható az arany fix ára;

-

az aranytartalékok és a forgalom szükségletének megfelelően kibocsátott pénzmennyiség között a kapcsolatot a monetáris politika nem tudta biztosítani, ergo nem volt ércfedezet a kibocsátott pénz mögött;

− a világ rendelkezésére álló aranymennyiség aránytalanul volt elosztva az egyes országok között; − a meglévő aranykészletek „sterilek”, amin az értendő, hogy a nagy hitelező országok jegybankjai nem használják fel aranykészletüket a világ hiteléletének élénkítésére. − nő a kormányzati beavatkozás mértéke gazdaságban; − már nem működött az áruk és a tőke szabad áramlása, melyek az aranystandardban működő kiegyenlítő mechanizmusok működésének alapját jelentették.

55

E

helyzet

következménye

volt,

hogy

Franciaország,

amely

ekkor

hatalmas

aranykészletekkel rendelkezett ellenezte az aranyinfláció koncepcióját, ragaszkodott az aranyhoz és a stabil valutához. Sikerült is létrehoznia az ún. aranyblokkot, azokból az országokból, amelyek hozzá hasonlóan ragaszkodtak az aranyvaluta fenntartásához. Ezek az országok: Olaszország, Belgium, Svájc, Lengyelország. Az aranyblokk országai rendelkeztek a 30-as évek elején a világ valutáris aranykészletének 40%-val, ami lehetővé tette (legalábbis átmenetileg) a valuta stabilitásának fenntartását. 1933-ban az USA is követte Anglia példáját és feláldozta a dollárt a gazdaság stabilitása érdekében. Ez viszont azt jelentette, hogy az aranyblokk országainak most már egyedül kellett gondoskodni az aranyár stabilitásáról. 1931-ben jött létre a sterling-blokk. Miután az egységes valutarendszer kialakítása nem haladt, Anglia magára maradt és domíniumaival együtt saját erejéből kellett megoldást találni a valutakérdésben. A brit birodalom országainak zöme, és még néhány, az angol gazdasággal szoros kapcsolatban lévő állam (Egyiptom, Irak, Portugália) valutájának árfolyamát a fonthoz kötötte, s más valutákhoz való viszonyát az angol font sterlingen keresztül határozta meg. A valuta-elszámolásokat egymással és nagyrészt a kívülállókkal is fontban bonyolították; valutatartalékaikat Angliában tartották. Az angol kormányt viszont semmiféle kötelezettség sem terhelte arra nézve, hogy az angol font árfolyamát milyen színvonalon tartsa a nemzetközi piacon. A dollár-blokk 1933-ban alakult ki. Az USA-n kívül Kanada és a latin-amerikai államok voltak a résztvevők, akik szintén rögzített viszonyt állapítottak meg valutájuk és a dollár között. Ezen országok az USA bankjaiban tartották valutakészleteik nagyobb részét, s e bankokon keresztül bonyolították nemzetközi elszámolásaikat. Kialakultak a frank-zóna, a holland forint, az olasz líra és a spanyol peseta befolyási

övezetei is. A valutazónákat szintén az jellemezte, hogy a résztvevők közötti árfolyamot a vezető valutához kapcsolták, s így azok automatikusan követték az árfolyamingadozásokat.

A

külső

(körön

kívüli)

valutákhoz

viszonyított

árfolyam

megváltoztatásához kikérték a hegemón állam hozzájárulását. Egységes valutaellenőrzési gyakorlatot

követtek.

Devizakészleteik

az

anyaország

valutájában

képződtek.

Valutatartalékaik döntő részét a vezető ország bankjaiban őrizték, és e bankokon

56

keresztül bonyolították a nemzetközi elszámolások zömét. Az anyaország szabadon felhasználhatta ezek devizakészleteit. A különböző valutaövezetek jelentősége ellenére a vezető nemzeti valuták világpénzzé válása nem ment a kívánt sebességgel. Bár már 1922-ben a genovai konferencián kísérlet történt arra, hogy nemzetközi egyezménnyel megerősítsék világpénz funkciójában a dollárt és a font sterlinget, kimondva, hogy e valuták egyenértékűek, azonos minőségűek az arannyal. Az első olyan valutarendszer, amely nemzeti hitelpénzek nemzetközi felhasználásán alapul, a Bretton Woods-i rendszer. E rendszerben azonban a „kivételes erejű pénz” minősítést már csak egy valuta, a dollár kapta meg. 1.2.6.3 A Bretton Woods-i rendszer, avagy az aranydeviza-standard. Egyes szerzők alapjában véve aranydeviza rendszernek tekintik az 1944 júliusában létrejött megállapodás konstrukcióját, mások arany-dollár rendszernek, vagy egyszerűen

dollárstandardnak. Azt, hogy az utóbbihoz közelebb áll az mutatja, hogy ebben a rendszerben a tartalékvaluta szerepét csak az amerikai dollár tölti be. A dollárstandard elemei már a II. világháborút megelőzően létrejöttek. 1939-ben, tíz nappal a háború megkezdése után, Nagy Britannia és Franciaország a dollárhoz viszonyítva állapítja meg valutája rögzített arányát (1font sterling=2,03 dollár, illetve 43,80 frank=1dollár). A két legfontosabb európai valuta tehát már akkor dollárban rögzítette a paritását, nem pedig aranyban. Bár a majdani Bretton Woods-i rendszer ekkor még nem körvonalazódott, az arany demonetizálódása és a nemzeti hitelpénzek szerepének növekedésére mutató tendencia már utat tört magának. A II. világháború alatt megkezdődtek az Egyesült Államokban és Angliában a háború utáni nemzetközi valutáris együttműködést előkészítő munkálatok. A két ország javaslatát White és Keynes készítette el. White egy Nemzetközi Stabilizációs Alap létrehozására tett javaslatot, Keynes pedig egy Nemzetközi Klíring Unió létrehozását szorgalmazta. A két javaslat

eltérő

vonásai

természetesen

nemcsak

a

két

közgazdász

személyes

nézetkülönbségeiből fakadtak, hanem a két ország eltérő nemzetközi gazdasági pozíciójából is.

57

Anglia nemzetközi fizetési mérlegének háború utáni hatalmas deficitje előrelátható volt. Nem véletlen, hogy Keynes rugalmas árfolyamrendszer javaslatának középpontjában a

nemzetközi fizetési mérlegek deficitjének kezelése állt. A Klíring Unió tagországainak kvótáit a háború előtti kereskedelmi forgalom arányában határozták volna meg. Az USA fizetési mérlege ugyanakkor jelentős aktívumot mutatott és a monetáris arany túlnyomó hányada a Federal Reserve System (az USA jegybankja) trezorjaiba vándorolt. Ebből a pozícióból következett White stabil árfolyamrendszer javaslata, mely szerint a Stabilizációs Alap tagországai kvótáikat nemzeti jövedelmük és aranytartalékaik alapján jegyzik, és a kvóták egy részét aranyban, a fennmaradó részt pedig nemzeti valutában fizetik be. Az adós helyzetbe került országok nemzeti valutájukért vásárolhatják meg az Alaptól a szükséges valutát, de kizárólag az Alap jóváhagyása esetén. Tehát ez esetben a

passzív országok meghitelezése nem automatikus (mint a Klíring Uniónál), hanem az Alap döntésétől függ. Az ENSZ Valutáris és Pénzügyi Konferenciája 1944 júliusában kisebb módosításokkal a White-féle tervezetet fogadta el. A konferencia két intézmény létrehozásáról döntött: a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, azaz IMF) és a Világbank. Az utóbbi több, egymástól elkülönült, de mégis összetartozó intézményt foglal magába. A létrejött szerződés főbb jellemzői és működésének sarokpontjai a következők voltak: − A világpénz funkciót egyidejűleg és formálisan egyaránt az egymással szoros kapcsolatban levő arany és az amerikai dollár töltötte be. Az arany árát a háború előtti szinten (1uncia=35$) rögzítették. Az egyes országok valutáinak aranytartalmát deklarálták, de csak a dollár volt nemzetközi viszonylatban

aranyra váltható, a többi valuta esetében azonban az aranytartalom fiktív volt. A tagvalutáknak a dollárral szemben páronként határozták meg a paritását, egymáshoz viszonyított értékük a dolláron keresztül határozódott meg. − A valutaparitásokat rögzítették, és mivel az aranyautomatizmus már nem működött, így az aranypontok sem képezhettek természetes határt, mesterségesen kellett kijelölni a sávhatárokat, amelyek között a piaci árfolyam a paritástól eltérhetett. Az intervenciós pontokat, amelyeknél a jegybankoknak be kellett avatkozni ±1%-ban határozták meg. Lehetőség volt a paritások megváltoztatására, ha alapvető egyensúlyhiányt akartak megszüntetni. A

58

rendszer sajátosan oldotta meg a fix ill. rugalmas árfolyamok alkalmazásának dilemmáját. Egy alapvetően stabil, rögzített árfolyamrendszert vezettek be, de

indokolt esetben kiigazítható árfolyamokat alkalmaztak. Az IMF tagországok a dollárhoz kötötték a valutájuk árfolyamát, de a folyó fizetési mérleg súlyos egyensúlyhiánya esetén sor kerülhetett az árfolyam kiigazítására, azonban a 10%-ot meghaladó korrekcióhoz az IMF engedélye szükséges. A jegybankok szerepe igen fontos az árfolyamok fenntartásában, melyet devizapiacon való beavatkozással, intervencióval érnek el (ld. a folyamat részletes magyarázatát később a jegybank feladatainál 3.6.1 és 2.1.2 fejezet). − A valuták konvertibilisek, bár ez a konvertibilitás nem teljes. A Bretton Woods-i megállapodásnak megfelelően az országok a folyó műveletek fizetésében megvalósíthattak bizonyos korlátozásokat, a hosszúlejáratú tőke szabad mozgásának a követelményét pedig eleve nem foglalta magába az egyezmény. Az IMF által definiált konvertibilitást a tagországok különböző időpontokra érték el. − A liberalizáció azonban nem csak a valuták átválhatóságában jelent meg, hanem igazából az USA érdekei a kereskedelmi korlátok felszámolásának irányába hatottak. A GATT [General Agreements Of Tarrifs and Trade,

Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény - a világkereskedelem liberalizálására létrejött szervezet, melynek célja a vámok csökkentése és a vámon kívüli kereskedelempolitikai akadályok felszámolása.] megállapodások is erről szóltak, miszerint záros határidőn belül el kell jutni oda, hogy a nemzetközi kereskedelemben meglévő akadályokat leépítsék és az áruk szabad áramlása megvalósulhasson. A szolgáltatások esetében ez majd csak sokkal később valósul meg, s a tőkeáramlások is korlátozások alá estek. − A rendszer működésében a fő szabályozó és ellenőrző szerepet a Nemzetközi Valutaalap töltötte és tölti be. A rendszerben részt vevő országok, vagyis a tagországok

felismerték

ugyanis

a

szervezett,

intézményes

valutáris

kooperáció szükségességét. Úgy gondolták, hogy kell egy olyan szervezet, amely meghatározza a mindenki által követendő játékszabályokat, s amely figyel is a szabályok betartására és rendszer stabilitására. A tagállamok

59

megfelelő devizatartalékkal látták el az IMF-et annak érdekében, hogy az átmeneti egyensúlyhiánnyal küzdő tagállamokat intézményesen támogathassa. Így „bajba” került tagországok alapvetően rövid távú hitelhez juthattak, de csak azzal a feltétellel, hogy végrehajtják azon gazdasági stabilizációs lépéseket, amelyeket az IMF javasolt mint gyógymódot. Persze ezen ajánlások nem minden esetben voltak a legjobb megoldások az adott ország számára, mert sok esetben az nemzeti sajátosságokat és sajátos gazdasági helyzetét kevéssé vették számításba, csak általános gyógymódokat javasoltak, arról nem is szólva, hogy az USA érdekei is erőteljesen képviselve voltak az IMF politikájában. A vezető nyugat-európai országok 1961 körül érték el a Bretton Woods-i értelemben vett konvertibilitási szintet. Igaz, számuk a hetvenes évek elején is alig tette ki az összes tagország egynegyedét, de ez a 34 ország adta a nemzetközi kereskedelem döntő hányadát, és majdnem az egész tőkeexportot. Az 1958-1970 közötti időszakban a Nemzetközi Valutaalap 119 tagállama közül 97-nek meghatározott paritása és egységes árfolyama volt. A Bretton Woods-i rendszert valójában sohasem építették ki úgy, ahogyan eredetileg tervezték, az azonban megállapítható, hogy a 60-as évek közepéig viszonylag simán és válságmentesen működött. Ennek a pénzrendszernek nemcsak az a jellemzője, hogy egy nemzeti valuta jelenik meg a

világpénz funkcióban, hanem az is, hogy a többi valuta differenciálódik. Vannak valuták, amelyek konvertibilisek és vannak, amelyek nem azok, sőt elválik egymástól a

kereskedelmi valuta és a kulcsvaluta. A konvertibilis valuták kereskedelmi valuták: ha a valuta konvertibilis a vevő mindig fizetőképes nemzetközileg is, ha saját pénzzel, nemzeti valutával rendelkezik. Csakhogy az eladó, ha el is fogadja ezt a valutát, nem biztos, hogy meg is akarja tartani. Lehet, hogy meg akar szabadulni tőle, s a pénzpiacon eladásra kínálja. Ilyen esetben a jegybankok feladata, hogy őrködjenek a rögzített árfolyam felett: hogy ne essék az árfolyama, kénytelenek felvásárolni a saját valutát. Kulcsvaluta

az

a

valuta,

amely

nemcsak

kereskedelmi

valutaként,

hanem

tartalékvalutaként is működik. Csakis ez tekinthető világpénznek. A többi nemzeti valuta

60

is szerephez jut, mint nemzetközi kereskedelmi valuta, de nem válnak világpénzzé. A kulcsvalutájú ország nemzetközi fizetési mérlegének természetesen passzívnak kell lenni (Csak ebben az esetben lehet külföldön tartalékolható mennyiség az adott valutából.). Ez azt jelenti, hogy az USA rendszerint többet importál, mint amennyit külföldre szállít, s mivel külföld felé dollárban fizet, így a dollár kikerül a nemzetközi forgalomba. Azonban az exportja jóval alatta marad az importjának, így az összes dollár nem kerül vissza, hanem továbbra is kint marad, s a kereskedelmi partnerek devizatartalékaiba kerül. A deficitnek igazodni kellene a világpiac szükségleteihez. Ez viszont rendszerint ellentétbe kerül a nemzeti konjunktúrapolitikával. Az USA-t egyébként nem is kötelezték a dollár védelmére. A Bretton Woods-i rendszer széthullásának több okát szokták felsorolni: −

A többi ország, mindenekelőtt a Közös Piac és Japán gazdaságának, vele valutájának a megerősödése eleve megváltoztatta a pénzügyi erőviszonyokat. Az USA-dollár gyengülése néhány valutával szemben, a dollár inflációs elértéktelenedése, az USA aranytartalékainak csökkenése kezdte megingatni a dollár pozícióit a valutarendszerben.

−

A háború után a kormányok aggodalom nélkül felhasználták a nemzeti hitelés költségvetési szabályozás eszközeit annak érdekében, hogy megoldják a belső gazdasági problémákat. Ez inflációs gazdaságpolitikát jelentett, mégpedig országonként eltérő mértékben, ami állandó konfliktust jelentett a valutastabilitás követelményével. Ez a helyzet nemzetek feletti szabályozást tett volna szükségessé, ami az adott körülmények között lehetetlen volt.

−

A dollár nagymértékű külföldre áramlását mind katonai-politikai, mind gazdasági okok segítették elő. A fix aranyár a dollár nemzetközi értékét stabilan tartotta, ugyanakkor belföldön ugyanúgy leértékelődött, mint a többi

valuta. A bekövetkező nagymértékű tőkeexport krónikus deficitet idézett elő az USA fizetési mérlegében, „dollárfelesleghez” vezetett a világban és az arany USA-ból való kiáramlásához vezetett. −

Néhány „technikai” hiányosság is hozzájárult a problémák növeléséhez:

61

-

a rendszerbe nem építettek be semmilyen mechanizmust, eljárási szabályt, amely elháríthatta volna a krónikus, különböző ütemű infláció következményeit. A hivatalos paritás és a vásárlóerő paritás közötti

különbség

összehangolása

csak

hirtelen,

drasztikus

paritásváltoztatás révén volt elérhető, az is csak időlegesen. -

a rendszernek nem voltak olyan mechanizmusai, amelyek optimális nemzetközi

likviditás

kialakulásához

vezettek

volna.

A

világgazdaságban egyidejűleg áll fenn egyes országok likviditáshiánya más országok feleslegével. Ezen csak a források szervezett átcsoportosítása, visszaáramoltatása segíthetett volna. Ilyennel azonban a rendszer nem rendelkezett. -

a rendszer nem volt képes létrehozni a fizetési mérlegek egyensúlyát és nem rendelkezett olyan technikákkal sem, amelyek elősegítették volna a „kiigazítást”. Az IMF nemzetközi jogszabályai pedig nem tudták kikényszeríteni, hogy az államok a kiegyenlítéshez szükséges kényszerrendszabályokat meghozzák.

− A nemzetközi valutarendszer válságának elmélyülésében jelentős szerepet játszott a spekulációs tőke romboló ereje. Végül az olajválság jelentette a rendszer végét. 1973-tól beszüntették a dollár aranyra válthatóságát, s ezzel az arany végleg visszaszorulni látszik a fizetési forgalomból. Azóta is követendő irányelv a jegybankok számára az aranytartalékok csökkentése, leépítése. A korábbi fix árfolyamrendszerek feladása és a lebegő-árfolyamrendszerre való áttérés is a dollárdeviza standard végét jelentette. Ugyanis az országoknak választaniuk kellett, hogy egy stabil vagy inkább egy reális árfolyam között választanak. 1.2.6.4 Világpénz kialakítására vonatkozó elképzelések a hitelrendszerben Az aranypénzrendszer mechanizmusával szemben modern pénz nemzeti valutaként keletkezik, és aztán vagy betölt világpénz funkciót, vagy nem. Többnyire nem. Az aranydeviza-rendszer működése és széthullása pedig tapasztalatokkal szolgált arra vonatkozóan, hogy milyen problémákkal jár az, ha egy nemzeti valuta működik

62

világpénzként. A hitelrendszer tehát még nem fejlesztette ki saját világpénzét, ami azonban nem jelenti azt, hogy ennek kezdeti formái sem alakultak ki.

1.2.6.4.1 Az SDR Az IMF 1969-ben hozta létre a Special Drawing Right, vagyis a Különleges Lehívási Jogok rendszerét. Az IMF mint világjegybank egy kísérletet indított, melynek célja a

nemzetközi hitelpénz létrehozása volt. Lényegében egy hitelkeretről volt szó, amelyet a tagországok exportjuk nagyságának függvényében vehettek igénybe akkor, ha nemzetközi fizetési mérlegük passzívvá vált. Ez azt jelentette, hogy a passzív fizetési mérlegű országok SDR keretüket aktív fizetési mérlegű országok valutájára válthatták át. Gyakorlatilag egy olyan készenléti hitel, amelynek feltételeit nem a hitelező szabja meg. Az SDR-t kezdetben a dollárhoz kapcsolták, így értékét az aranyparitás határozta meg (1 SDR = 1$ = 0,888671 gramm arany). 1971 után, amikor a dollár hivatalos beváltását felfüggesztették, az SDR-t kosárvalutává alakították, amelyben a különböző valuták súlyuknak megfelelően vettek részt. Eleinte 16 valuta később már csak az 5 legnagyobb részarányú ország valutája szerepelt: 1991 óta az USA dollár, a német márka, a francia frank, japán jen és az angol font. Az SDR azonban nem pénz: felhasználhatósága korlátozott. Mint fizetőeszköz csak korlátozott mértékben képes a pénz funkcióinak betöltésére (Főként elszámolási egység és korlátozottan tartalék.).

1.2.6.4.2 Az Euro Az Európai Közösség 1979-ben hozta létre az Európai Monetáris Rendszert (EMS), bár már jóval korábban, a ’60-as évek végén bizottságot bíztak meg a közös valuta bevezetésének kidolgozására, de a tervek – főként az olajválságnak köszönhetően – nem valósultak meg. A rendszer alapját az Európai Monetáris Együttműködési Alap (FECOM) képezte, amely a Közösség központi bankjának funkcióját hivatott betölteni. Ide központosították a tagországok jegybankjai tartalékainak meghatározott hányadát (20%) azért, hogy intervenciós célra rövidlejáratú hiteleket, illetve középlejáratú kormányközi

hiteleket nyújtson. E rendszer működéséhez szükség van közös valutaegységre. Az EMS-

63

ben a részt vevő országok árfolyamait páronként rögzítették egymáshoz, s csak ± 2,25%os sávban ingadozhattak egymáshoz képest. Az ECU (European Currency Unit) mindenek előtt elszámolási egység, a résztvevő valuták közös nevezőjének szerepét töltötte be. Kezdettől fogva kosárvaluta volt (tehát nem dollár alapra épült), amelynek az értékét a tagországok valutáinak súlyozott átlaga határozta meg. Felhasználása nemcsak az Uniós szintű statisztikákra terjedt ki, hanem kollektív mérőeszköz is volt, sőt tényleges fizetőeszköz az államközi fizetések esetében, intervenciós eszköz az árfolyam stabilizációs tranzakciókban, tartalékolási eszköz és fokozatosan forgalmi eszköz funkcióra is szert tett: először csak a nemzetközi elszámolásokban és a multinacionális vállalatok belső elszámolásaiban. Fokozatosan egyre több pénzfunkciót töltött be, míg végül euro néven valóban pénzzé vált. Az euro tehát pénz, de nem világpénz: csak egy gazdasági unió pénze.

1.2.6.4.3 Az euro- illetve xenovaluták A hetvenes években az IMF és az EMS törekvései mellett az off-shore bankok tevékenységének eredményeként megjelent a spontán világpénz is. Ezek a bankok a nemzeti határokon kívül működnek, és nem vonatkozik rájuk a nemzeti pénzügyi törvényhozás: nem kell kötelező tartalékrátát képezniük, és nem vonatkoznak rájuk a devizális megkötések sem (Hasonlóan a vámszabad területekhez.). Az olajár robbanások idején rengeteg dollár rekedt külföldön: az európai pénzpiacon került elhelyezésre. A külföldiek által mondjuk egy londoni bankban elhelyezett betétet a bank továbbhitelezi a nemzeti valutákat jellemző jegybanki ellenőrzés és szabályozás nélkül. Ez a dollár látszólag továbbra is USA dollár, de már semmi köze a Federal Reserve Systemhez és annak törekvéseihez. Így jött létre az un. „eurodollár”. Később más euro valuták is létrejöttek: eurofrank és euromárka stb. Amikor már nemcsak az európai pénzpiacon, hanem Singapoore-ban is felvirágzott ez az üzlet, akkor már nemcsak európai, hanem világpénz lett: xenovaluta. A jegybankok természetesen nem örültek ennek a jelenségnek és mindent megtettek, hogy ellenőrzésük alá vonják ezt a spontán pénzteremtő tevékenységet, hiszen ezen valuták esetében szabályozó tevékenységük nem érvényesülhetett.

64

1.2.6.5 Napjaink valutáris rendszere A rendszer még manapság is „nevenincs”, holott már több mint 30 éve működik. Kezdetben átmeneti rendszerként emlegették, de még mára sem sikerült nevet találni neki. Jellegéből is következik, hogy nem történt teljes szakítás az előző rendszerrel, s így annak lépésről-lépésre való változását figyelhetjük meg. Ennek a jegyében továbbra is fennmaradt az IMF mint a nemzetközi pénzügyi rendszer egyik alappillére, de szerepe mára kicsit átértékelődött. A korábbi szabályozó mára sokkal inkább háttérbe szorult mint irányító szervezet, s a piac által támasztott követelményeknek igyekszik inkább megfelelni. A követett elvek, mechanizmusok rugalmasabbá váltak, de mindez nem jelenti azt, hogy az általa, az egyes fejlődő országok számára javasolt válságkezelés minden esetben nagyobb sikerrel járna. A jelenlegi rendszerben már nem létezik egyetlen kulcsvaluta. A dollár ugyan még mindig megtartotta vezető pozícióját a nemzetközi fizetésekben, de a jen és az euró erősödésével folyamatosan veszít jelentőségéből. A rendszer működésében rejlő kockázatok csökkentése érdekében az IMF is támogatja a világpénzként használható valuták kibővítését. A pénz funkcióit tekintve arra a megállapításra juthatunk, hogy világméretekben a forgalmi eszköz funkciót számos egyéb valuta képes volt betölteni, de az értékmérő szerepkörben a dollár még őrzi kiemelkedő szerepét annak ellenére, hogy az euró ezen a téren is egyre nagyobb versenytársa. A jegybankok devizatartalékaiban is egyre nagyobb részt képviselnek az egyéb nemzetközi forgalomban használatos valuták. A devizatartalékok témakörében még mindig szükséges említést tennünk az arany monetáris szerepéről. Az arany, bár már nem játszik jelentős szerepet a jelenlegi pénzügyi rendszer működésében, de tagadhatatlanul még mindig jelen van. Az IMF aranydemonetizációs döntése értelmében a jegybankok kötelesek fokozatosan leépíteni aranytartalékaikat. Főként az elmúlt 10 évben történt meg az aranytartalékok leépítése, de még mindig jelentős aranykészletek találhatóak, főként a fejlett országok jegybankjainak páncéltermeiben. A konvertibilitás kérdésében is változott a rendszer a dollár-standardhoz képest. A

konvertibilitási készség növekedése figyelhető meg, azaz egyre több ország vállalja valutájának konvertibilissé tételét. E motiváció mögött elsősorban a növekvő eladósodás,

65

fokozódó nemzetköziesedés áll. Erőteljes liberalizáció figyelhető meg most már nem csupán az áruk kereskedelmének a területén, hanem a szolgáltatások esetében is. Óriási robbanás figyelhető meg a nemzetközi tőkeáramlás területén. Mindezek, főként az utolsó pont indokolja, hogy jelen rendszerben a konvertibilitás általános definíciójába már a tőketételek is bekerüljenek, azaz a konvertibilitásnak most már a tőkeforgalomra is vonatkoznia kell. A tőkeáramlások mértéke mára sokszorosan meghaladja már a nemzetközi kereskedelem mértékét. A kommunikációs technológiák fejlődésével, az információkhoz való gyors és széles körű hozzáférés lehetősége a pénzügyi folyamatok nagy mértékű felgyorsulásához vezetett. Ennek következtében nem csupán a reálfolyamatokkal kapcsolatba hozható tőkeáramlások szaporodtak meg, hanem a rövid távú, ettől sok esetben független tőkemozgások is. Az időben és térben fennálló arbitrázslehetőségek azonnali kihasználásának lehetősége a rövid távú pénzügyi mozgások volumenének nagy mértékű növekedését hozták. A pénzügyi folyamatok, a pénzügyi piacokon zajló tranzakciók nagy része már nem is kapcsolható reálfolyamatokhoz. A pénzfolyamatok nagy mértékben függetlenné váltak a reálszférától, szokták azt is mondani, hogy a pénz már „önálló életre kelt”. Már maga a pénz és annak változatos formái váltak a kereskedelem tárgyává. A pénz korábbi kiszolgáló, cserét megkönnyítő szerepe, azaz a funkcionális pénzelmélet adta definíció a korábbi formában alig értelmezhető a jelenlegi pénzügyi rendszerre. A pénzhelyettesítők kialakulásának egy újabb korszakához érkeztünk, ahol a pénz már egyre kevésbé kézzel fogható. Már sokszor csupán egy elektronikus jel formájában van jelen, mely a pénzelmélet számára is újabb kutatási területekkel szolgál. A pénz ilyen jellegű átalakulása a pénzügyi termékek és tranzakciók változatos formáinak megjelenését teszi lehetővé (pl. határidős piacok megjelenése stb.), melyek tovább erősítik a már fent említett folyamatokat. Napjaink rendszerében a korábbi nominál árfolyamok stabilitásának követelményével szemben a reálárfolyamok stabilitása került előtérbe. Ez azt jelenti, hogy az árfolyamoknak mindig igazodniuk kell a gazdaság szükségleteihez, azaz a keresletkínálati viszonyoknak megfelelően kell az árfolyamnak alakulnia. A tagországok ehhez olyan árfolyam-politikát választhatnak, amelyik a legnagyobb valószínűséggel garantálja az egyensúlyhoz szükséges árszintet. Az IMF ennek garanciáját minél rugalmasabb,

66

adminisztratív korlátozásoktól mentes árfolyampolitikák alkalmazásában látja, azaz a devizák árfolyamát a mindenkori devizapiaci kereslet és kínálat határozza meg. Ellenőrző kérdések 1. Definiálja a pénz fogalmát a funkcióival! Mit is jelentenek az egyes funkciók? 2. Határozza meg az egyes pénzelméletek főbb mondanivalóját, alapelveit! 3. Mit mutat meg a pénz forgási sebessége? 4. Mit mond ki a Gresham-törvény? 5. Hogyan történt a fémpénz-rendszerek esetében a pénzrontás, és ez miképpen jelentett az államnak többletbevételt? 6. Hogyan, milyen okokból következően térhet el a fémérték, a névérték és az árfolyamérték egymástól? 7. Melyek a pénzhelyettesítők klasszikus példái és ezek lényegi különbségei? 8. Mi a klasszikus bankjegy kettős biztosítéka az infláció ellen? 9. Mit nevezünk csak valódi papírpénznek és miért? 10. Miben mondanak ellent egymásnak a currency és banking iskola nézetei? 11. Mit határoz meg az aranyparitás és mik az aranypontok? 12. Miért mondjuk, hogy az aranystandard feláldozta a reálszférát a pénz érdekében? 13. Mit jelent az aranyalapról való letérés? 14. Mi a devizagazdálkodás és melyek a főbb típusai? 15. Mit jelent a konvertibilitás, milyen szintjei vannak? 16. Fogalmazza meg Bretton Woods-i rendszer jellemzőit és széthullásának okait! 17. Mi a kulcsvaluta? 18. Hogyan jöttek létre az euro- és xenovaluták? 19. Mik a mai valutáris rendszer jellemzői?

67

2. PÉNZÜGYPOLITIKA A második fejezetben az olvasó megismerkedhet a pénzügypolitika területeivel, alapösszefüggéseivel, a monetáris és fiskális politika cél és eszközrendszerével. Részletesen az alábbi területekről lesz szó:

68

-

a pénzügypolitika lényege

-

a pénzügyi rendszer struktúrája és intézményei

-

a modern bankrendszer szereplői és feladataik

-

fiskális politika

-

az államháztartás alrendszerei

-

az állam költségvetése

-

államadósság

-

államháztartási hiány

-

nyugdíjrendszer, egészségbiztosítás

-

monetáris politika

-

felügyeleti politika

2.1 A pénzügypolitika A modern pénzhez elválaszthatatlanul kapcsolódik az az intézményrendszer, amelyben teremtése és megsemmisülése végbemegy. Pénzügyeken régebben kifejezetten az állam pénzügyeit, az államháztartás működését értették. Manapság viszont tankönyveink a pénzügyi rendszer fogalmát gyakran leszűkítik a pénzintézeti rendszerre és annak működésére. Teszik ezt annak ellenére, hogy a pénzügypolitika egy ennél tágabb fogalom, s igazából mindkét területet magába foglalja. A pénzügypolitika mozgásterét alapvetően a gazdaságpolitika jelöli ki. Egy ország gazdaságpolitikája alatt az állam

azon nézeteinek, elhatározásainak, rendszeres cselekedeteinek, stratégiáinak összességét értjük, amelyekkel illetve, amelyek mentén a gazdaságot befolyásolja valamely társadalmi-politikai

célok

elérése

érdekében.

Egy

ország

jól

megfogalmazott

gazdaságpolitikája kiemelkedő jelentőségű, hiszen más egyéb politikákra döntő befolyással bír. A gazdaságpolitikának számtalan célkitűzése lehet, alapvetően azonban minden kormány általában vett gazdaságpolitikai céljai jól összefoglalhatóak az alábbi hármasban: gazdasági növekedés, azaz a társadalmi jólét növelése, belgazdasági

egyensúly, külgazdasági egyensúly. Ezen általános célok elérése érdekében változatos összetételű stratégiák alakíthatóak ki. A gazdaságpolitikát képzeljük el egy hosszú távú stratégiaként, melyet részprogramokra kell bontani a megvalósítás érdekében. A pénzügypolitika a gazdaságpolitika egyik legfontosabb összetevője, egyesek odáig mennek, hogy a pénzügypolitikát a gazdaságpolitikával egyenlővé teszik. Annyi azonban bizonyos, hogy más „alpolitika” jelentősége elmarad a pénzügypolitikáétól. A pénzügypolitika részpolitika jellegéből fakadóan nem jelölhet ki önálló célokat magának, hanem tevékenységének irányát a

gazdaságpolitikai koncepció határozza meg. Egészen

egyszerűen

fogalmazva

tehát

a

pénzügypolitika

a

gazdaságpolitika

megvalósulását támogatja minden olyan területen, ahol a pénzügyek szóba kerülnek. Azonban a pénzügypolitika is további részterületekre bomlik és ezek bonyolult rendszeréből tevődik össze. Ezen alterületek közötti kölcsönhatás kölcsönös, s egyik sem tud a másik hatásainak figyelembevétele nélkül működni. A pénzügypolitikát négy nagy területre lehet osztani: monetáris politika, fiskális politika, devizapolitika, felügyeleti

69

politika. A szakirodalom azonban sok esetben csak monetáris és fiskális politikaként különbözteti meg őket, s a jegyzetben mi is így teszünk. Ugyanis a devizapolitika a konvertibilitás minél tágabb értelmezésben történő megvalósulásával az önálló devizapolitika mindinkább eltűnik, s a monetáris politika részeként működik tovább. Már nem lesznek adminisztratív állami korlátozások a devizagazdálkodásban, külföldi devizák használatával kapcsolatban, hanem a terület a nemzeti bankok hatáskörébe kerül, s a piaci viszonyok irányítása alá kerül. A felügyeleti politika is szorosan kapcsolható a monetáris politika kérdésköréhez. A monetáris politika a pénzkínálat átgondolt ellenőrzése

bizonyos gazdasági célok elérése érdekében. Ha monetáris politikát úgy szeretnénk definiálni, mint jegybanki tevékenységek összességét, akkor pénzforgalmi, hitelezési, és a devizadöntések, valamint intézkedések együttese a monetáris politika. A monetáris politika viteléért az adott országok jegybankjai a felelősek. A kérdés tárgyalására a későbbiekben kerül sor. A költségvetési politika (fiskális politika) pedig az állami kiadások és bevételek ésszerű

összehangolása

az

állami

feladatok

ellátása

érdekében,

s

természeten

a

gazdaságpolitikájában megfogalmazott célok elérése érdekében. A közgazdaságtudomány különböző irányzatai természetesen megosztottak abban a kérdésben, hogy az állami intézkedések érdemben képesek-e a gazdaság fejlődését befolyásolni. Tehát arról van szó, hogy az állam milyen elvonásokat, milyen módon, kikkel szemben érvényesítsen, s az így képződött jövedelmeket állami kiadásokon keresztül hova, mely szereplőkhöz juttassa, s mindeközben az államháztartás deficitje miként alakuljon. S mindezt úgy, hogy a gazdaságpolitikai célok megvalósulását szolgálja. Valójában a puszta pénzteremtés és megsemmisülés mozzanatai sem írhatók le az államháztartás és a külföld kikapcsolásával. Az államháztartás ugyan nem teremt pénzt, de forgalomba hozatalában és onnan való kivonásában, megsemmisülésében jelentős szerepe van. A pénzteremtésnek továbbá nem elhanyagolható módja egy nyitott gazdaságban a devizavásárlás.

70

2.1.1 Fiskális politika, avagy az államháztartás szerepe a pénzügyi rendszer működésében Az állam definíciója az alábbiakban határozható meg: a köz érdekében közhatalmi alapon

és eszközökkel ellátja azon feladatokat, amelyeket magánszemélyek, illetve önkéntes alapon működő szervezetek, vállalkozások nem képesek ellátni, vagy a feladat ellátása így oldható meg a legkevesebb erőforrás felhasználásával. 2.1.1.1 Az állam funkciói Az állam funkciói az alábbiakban összegezhetőek: − a társadalom és a gazdaság jogi kereteinek biztosítása: az állam a jogszabályok megalkotásával minden szereplő számára meghatározza azokat a kereteket, amelyek között működhetnek. A társadalom működéséhez, fennmaradásához

szükséges

annak

meghatározása,

hogy

milyen

viselkedésforma elfogadott és melyik nem kívánatos. Ez objektív módon a fennálló jogrendben ölt testet. Fontos azonban, hogy a szabályozás kellőképpen hatékony maradjon, csak azokon a terülteken valósuljon meg, ahol ténylegesen szükséges, ne vegye át más, adott esetben jobban működő koordináció helyét. Ne valósuljon meg túlzott bürokratizálódás sem, mert az is károkat okozhat, éppen úgy, mint a szabályozás hiánya. − allokációs funkció: az allokációs funkció azt jelenti, hogy az államnak kell biztosítania azokat a javakat, amelyek a magánszféra nem vagy csak nagy hatékonyságveszteségekkel

képes

előállítani.

A

cél

az

erőforrások

társadalmilag kívánatos elosztásának az elősegítése. A magánjavakat általában a piac tudja a leghatékonyabban előállítani, míg a bizonyos közjavak esetében ez a feladat nem várható el a piaci mechanizmusoktól, így szükség van az államra. Tehát bizonyos szegmensekben az állam átveszi a piactól az erőforrások

elosztásának

funkcióját

és

a

bürokratikus

koordináció

felhasználásával biztosítja, hogy az erőforrások bizonyos célok elérése érdekében hasznosuljanak. A másik lehetőség pedig az, amikor az állami allokáció azon a területeken valósul meg, ahol a piac nem működik.

71

− redisztribúció, újraelosztási funkció: ebben a funkcióban az állam szerepe a jövedelmek újraelosztása az igazságosság és a méltányosság elvei alapján. Az állam beavatkozása nélkül ugyanis a jövedelmek elosztása a termelési tényezők eloszlásától és azok árától függ, s ennek következtében nagy egyenlőtlenségek alakulhatnak ki. Ebben a szerepkörben az állam bevételek formájában elvonja a gazdasági szereplők által realizált elsődleges jövedelmek egy részét és kiadásai révén meghatározott célokra, bizonyos szereplőknek visszajuttatja azt. A jövedelmek újraelosztása különböző szempontok alapján történik: lehet vertikális jövedelem elosztás, amikor bizonyos ismérvek alapján történik meg az elosztás (pl. jövedelmi kategóriánként határozzák meg az újraelosztást. Jó példa erre az elvonási oldalon a személyi jövedelemadó-sávok progresszív rendszere, míg kifizetési oldalon a szociális támogatásokhoz való hozzájutás jövedelem nagyságához kötött volta.). A másik tipikus újraelosztás a generációk közötti vagy életcikluson belüli, azok közötti újraelosztás. Ennek a logikája a ma működő társadalombiztosítási rendszerek alapelveiben érhetőek tetten. − stabilizációs

funkció:

a

piac

önmagában

nem

tudja

biztosítani

a

kiegyensúlyozott fejlődést, az ott érvényes törvényszerűségek magukban hordozzák a ciklusok kialakulásnak lehetőségét. A stabilizációs funkció célja elsősorban a munkanélküliség, az infláció, a gazdasági növekedés, a fizetési mérleg problémáink kezelése. A költségvetési és monetáris politika intézkedéseinek anticiklikus módon kell hatniuk: mikor a piaci koordináció a túlfűtöttség irányába halad, akkor restriktívnek, mikor az visszaesést generál, akkor pedig konjunktúrát erősítőnek kell lenniük. − önfenntartó funkció: ahhoz, hogy bármilyen szervezet működni tudjon, biztosítania kell saját létét. Az államnak a fenti feladatok ellátása érdekében fenn kell tartania azt a szervezetet, amelyben az működik. Azonban nem szabad, hogy ezen funkció öncélúvá váljék, s az állam saját szervezetét ésszerűtlenül bővítse a bürokrácia túlburjánzását okozva. A felsorolt funkciók mindegyikének van pénzügyi vetülete, a pénzügyi rendszer szempontjából azonban kiemelt szerepe van az újraelosztási (redisztribúciós) funkciónak.

72

A pénz és a jövedelmek átcsoportosítása a gazdaságban alapvetően kétféle módon mehet végbe: végleges újraelosztással és ideiglenes újraelosztás révén. A végleges újraelosztás legfőbb intézménye az állami költségvetés. A végleges újraelosztás azt jelenti, hogy az államháztartás az adók és egyéb elvonási csatornákon keresztül összegyűjtött forrásokat saját céljainak megfelelően, belátása szerint használja fel (ld. később 4.3.1 fejezet). Az így elvont pénzt később sem adja vissza eredeti tulajdonosának, és az általa elköltött pénzt nem kéri vissza azoktól, akiknek odaadta. Az államháztartás bevételeinek és kiadásainak terjedelme függ attól, hogy milyen funkciókat vállal fel az állam. 2.1.1.2 Az államháztartás szerkezete Szerkezetét tekintve az államháztartás általában több alrendszerre tagolódik, s ezek működtetésén keresztül teljesítik a fent említett funkciókat. Ezek az alrendszerek egymástól elkülönült, (de nem független) saját bevétellel rendelkező költségvetéseket jelentenek. Az államháztartás struktúrája függ az adott ország politikai szerkezetétől is. Magyarországon az alrendszerek a következők: − a központi költségvetés; − a helyi önkormányzatok; − a társadalombiztosítási alapok; − elkülönített állami pénzalapok.

2.1.1.2.1 Központi költségvetés A központi költségvetés az államháztartás legnagyobb alrendszere. Magyarországon az államháztartás bevételeinek több mint a fele ide érkezik be. Jellemző, hogy a modern költségvetésekben a nagy adóbevételek általában ide folynak be. Ezzel viszont általában nincs arányban az ellátandó feladatok mennyisége, ezért az államháztartáson belül is szükségessé válik a további jövedelem újraelosztás a központi költségvetés felől az államháztartás más alrendszerei felé: főként a helyi önkormányzatok és az elkülönített állami pénzalapok irányába. Az állami feladatok felosztását az alkotmány, valamint az egyes alrendszereket szabályozó törvények határozzák meg.

73

Az állami feladatok ellátásához szükséges forrásokat a központi költségvetés éves gazdálkodásáról szóló törvény határozza meg, mely az adott költségvetési év gazdálkodását szabályozza, és részletesen rendelkezik az egyes bevételek és kiadások vonatkozásában. A költségvetési törvényben rögzített rendelkezésektől, azaz az előirányzatoktól való eltérés – az év folyamán történő gazdálkodásban bekövetkező változások miatt – bekövetkezhet, mely adott esetben a költségvetés módosítását indokolhatja. A költségvetési törvény a kiadásokat egy hosszabb távon kevéssé módosuló szerkezetben, osztályozási rendben határozza meg. A költségvetési előirányzatok egy-egy feladat ellátásához jelölnek ki forrásokat. Minden feladatnak van azonban egy felelőse, egy szervezet, amely az adott kiadási előirányzat jogosultja lesz. Tehát a kiadási előirányzatok első szintű csoportosítása a jogosultak szerint történik: ezek lesznek a fejezetek. Miután a kiadási előirányzatok ilyen módon felosztásra kerülnek a költségvetésben, az egyes előirányzatokon belül még további, különböző szempontok szerinti csoportosítás valósul meg: címeket határoznak meg, melyek a fejezetekért felelős szervezetet további alegységekre bontják. A címeket alcímekre osztják, melyek még továbbra is a költségvetés adott részéért felelős szervezeteket jelölik meg. Az alcímek további bontása

előirányzat csoportonként történik, ahol a közgazdasági tartalom szerint együvé tartozó bevételek és kiadások kerülnek kimutatásra. Az állam feladatainak ellátásához szükséges forrásokat klasszikusan az adó, illeték, vám,

vámbiztosíték, járulék, hozzájárulás, bírság és díj jellegű bevételek alkotják. Igen összetett és érzékeny területeket érintő feladat annak a meghatározása, hogy mely jövedelmek milyen arányt képviseljenek az összes bevételen belül, s ezeket mely társadalmi csoportokra, milyen mértékben terheljék. Azaz kik viseljék az állam feladatellátásához szükséges források befizetésének terheit. Az 1.sz mellékletben találhatóak Magyarország 2007. évi költségvetésének főbb bevételei és kiadásai, melynek tanulmányozásával a fenti kérdésekre részben választ adhatunk. A központi költségvetés legnagyobb bevételei az adókból származnak és a költségvetés terheinek nagy részét a lakosság viseli. A legnagyobb tétel a fogyasztási és forgalmi adók beszedéséből származik, s mivel az ilyen fajta adók jellemzője az, hogy azt mindig a végső felhasználó fizeti meg, így az ilyen jellegű befizetések nagy részét is a háztartások

74

teszik meg. További nagy adóbevételt jelent a jövedéki termékek adóztatása és a személyi jövedelemadók beszedése. A bevételekhez természetesen a vállalati szféra is hozzájárul a társasági adók különböző formákban történő befizetésével. Az államháztartás további alrendszereinek költségvetései önállóan, a központi költségvetéstől független módon működnek. Az általuk ellátandó feladat fontossága indokolja a különállást azért, hogy azokra a feladatokra szánt bevételek ne kerülhessenek máshol felhasználásra. Azonban az egyes alrendszerek költségvetései bizonyos, egymásnak juttatandó tételeken keresztül mégis kapcsolódnak egymáshoz. Mivel a központi költségvetés bizonyos alrendszerek felé befizetési kötelezettséggel rendelkezik (ld. társadalombiztosítási alapok, helyi önkormányzatok), ezért az ott keletkező hiányok a központi költségvetésben is megjelenhetnek. A központi költségvetés legnagyobb kiadási tételei tehát az egészségügy, nyugellátás és közoktatás területéhez kapcsolódnak. További nagy tétel a szociális támogatások rendszerének működtetése, amely összhangban van az állam feladatainak köréről szóló részben felvázolt méltányosság és igazságosság elveivel. Az államháztartás bevételeinek és kiadásainak a különbsége a költségvetés egyenlegét határozza meg. Amennyiben az adott költségvetési év vonatkozásában a kiadások meghaladják a bevételek mértékét, akkor az államháztartás deficittel működött. Ezt nevezzük költségvetési vagy államháztartási hiánynak, deficitnek. A költségvetési deficit mindig az adott évre értelmezendő, flow jellegű tétel. A hiány finanszírozására az állam hitel felvételére kényszerül, ez a legtöbb esetben kötvénykibocsátással történik meg. Ha azonban egy költségvetés évről évre hiányt termel, akkor folyamatosan újabb és újabb hitelek felvételére kényszerülhet. Az érvről-évre halmozódó deficitek kumulált összegét nevezzük államadósságnak és stock jellegű mutatóval számszerűsítjük. Előfordulhat olyan eset is, amikor az államadósság oly mértéket ölt, hogy a költségvetés azért lesz deficites, mert a hitelfelvétel után fizetendő kamatokat már nem tudja az állami bevételekből teljesíteni. Ha olyan folyamatok indulnak be, amelyek azt a jelenséget erősítik és az trendszerűvé válik, akkor beszélünk az államok szintjén adósságcsapdáról.

2.1.1.2.2 Helyi önkormányzatok költségvetése A

helyi

önkormányzatoknak

két

szintjét

különböztetjük

meg:

a

települési

önkormányzatokat és a megyei önkormányzatokat. Az önkormányzatok ugyan szervesen kapcsolódnak

a

központi

költségvetéshez,

mert

a

részükre

jóváhagyott,

75

feladatellátásaikhoz szükséges források egy része a központi költségvetésben jelenik meg, de mégis önálló szintet képviselnek. Az önkormányzatok létezésének magyarázata, hogy a kormányzati hierarchiában egy alacsonyabb szint megjelenése hatékonyabbá teszi a rendszert, amely jobban képes a helyi igényeket felismerni és a problémákat orvosolni. Az önkormányzatok igen sokrétű feladatot látnak el: kötelezően előírt és önként vállalt feladatokat. A feladatok végrehajtásához a bevételeikkel és vagyonukkal önállóan gazdálkodnak. A bevételeik lehetnek: − saját bevételek: például helyi adók, melyeket helyben szabnak ki és helyben is szednek be. A szabad pénzeszközök lekötéséből is származnak bevételek. Az önkormányzat által fenntartott és működtetett intézmények által nyújtott szolgáltatások után intézményi ellátási díjakat szedhetnek be. A beszedett illetékek is az önkormányzatok saját bevételeit képezik. Az önkormányzatok vállalkozásokat is működtethetnek, és ebből jövedelemre tehetnek szert. − központi költségvetési támogatások: a központi költségvetésből több csatornán érkezik jövedelem a helyi önkormányzatokhoz. A legfontosabbak a normatív

támogatások, melyek a kötelező feladatok ellátásához szükséges bizonyos mutatók alapján meghatározott források (pl. a szociális intézményekben ellátottak száma). Címzett és céltámogatások, melyeket általában nagy költségigényű beruházásokra nyújtanak forrásként, s természetesen ezen források felhasználása csak korlátozott célokra lehetséges. − átengedett központi adók: bizonyos központi adók, melyek a központi költségvetéshez érkeznek, de visszaosztásra kerülnek az önkormányzatokhoz. Például a személyi jövedelemadók egy részének népességarányos átengedése az önkormányzatoknak. − átvett bevételek: az önkormányzatok mind az államháztartáson belülről, mind kívülről átvehetnek működési és felhalmozási célú pénzeszközöket. − hitelek, kötvénykibocsátások: az önkormányzatok jogosultak közvetlen banki hitelfelvételre és kötvénykibocsátásra is.

76

2.1.1.2.3 Elkülönített állami pénzalapok Az elkülönített állami pénzalap olyan, az állam egyes feladatait részben államháztartáson kívüli forrásokból finanszírozó alap, amely működésének jellege miatt elkülönített finanszírozást igényel. Az alapok valójában elkülönített mellékköltségvetések, amelyek irányításának, működtetésének rendszere a központi költségvetéstől jelentős mértékben független, önállóan, saját nevében lát el állami feladatokat, amelyek szükségessé teszik, hogy saját forrásokkal rendelkezzenek. Ezáltal a feladat fontossága nagyobb hangsúlyt kap és az elkülönített kezelés látszólag nagyobb garanciát jelent a feladat megoldására. 2006-ban az alábbi elkülönített pénzalapok működtek:

77

1. táblázat 2006-ban hatályban lévő elkülönített állami alapok Alap / (Felelős)

Cél

Bevételek

- munkanélküliek ellátásának biztosítása, Munkaerőpiaci Alap - foglalkoztatási helyzet (Gazdasági miniszter) javítása, - képzési programok

-

Központi Nukleáris - radioaktív hulladékok elhelyezése Pénzügyi Alap - Paksi atomerőmű

-

-

(Gazdasági miniszter)

leszerelése - A veszélyeztetett területeken élők éves díj fejében kártérítést Wesselényi M. Ár- és kaphatnak belőle. Belvízvédelmi Alap - A fizetendő éves díj (Pénzügyminiszter) mértékét az ingatlan értéke mellett annak fekvése határozza meg. -

Kutatási és Technológiai Innovációs Alap (Oktatási miniszter)

Szülőföldalap (Külügyminiszter)

Nemzeti Kulturális Alap (Oktatási miniszter)

- Az ország versenyképességének és fenntartható fejlődésének az új ismereteken és azok alkalmazásán alapuló erősítése. - Szülőföldön való boldogulás feltételeinek megteremtése, a határon túli magyarok számára, - identitásuk megőrzésének a segítése.

-

-

Kiadások

- célhoz kapcsolódó kifizetések, járulékok (munkaadói járulék, munkavállalói - alap működésének a járulék) kiadásai, költségvetési támogatás - képzés feltételeinek a egyéb megteremtése - munkahelyteremtés radioaktív anyagokat - elhelyezés, tároló elő-, ill. átalakítók, kialakítása valamint felhasználók - alap működését befizetései biztosító kiadások A veszélyeztetett - A díj befizetése fejében területeken élők az alap baj esetén befizetései. A fizetendő éves díj mértékét az legfeljebb 15 millió forint értékben ingatlan értéke mellett - megtéríti a teljes anyagi annak fekvése határozza meg. veszteséget. Állami támogatás - Alapkutatás, kutatásGazdasági társaságok fejlesztés, ipari vagy által befizetett alkalmazott kutatás, innovációs járulék technológiai innováció, (adóalap 0,3 százaléka), melyek célja, új és állami támogatás, versenyképes termékek, önkéntes befizetések, eljárások, adományok. szolgáltatások kifejlesztése.

- Magyar állampolgárok adójuk 1%-át felajánlhatják. - önkéntes befizetések, adományok - - Költségvetési támogatás

- bizonyos termékek és - nemzeti és egyetemes szolgáltatások után értékek létrehozásának, befizetett járulék, megőrzésének, - önkéntes befizetések, terjesztésének a - költségvetési támogatása támogatások,

- Határon túli magánszemélyek, oktatási intézmények, kutatóintézetek, civil szervezetek, önkormányzatok, vállalkozások pályázati úton való támogatása.. - Kulturális évfordulók, fesztiválok, rendezvények támogatása, - - nemzetközi kulturális kapcsolatok támogatása.

Forrás: saját szerkesztés

2.1.1.2.4 Társadalombiztosítási alapok A kötelező társadalombiztosítás az államháztartáson belül a második legnagyobb alrendszer és olyan fontos területek tartoznak ide, mint a nyugdíjellátás, szociális ellátás

78

(azonban ezen terület részben a központi költségvetésben is megjelenik) és egészségügy. A társadalombiztosítás a társadalom biztosítási és szolidaritási elvek alapján működő

közös kockázatvállalásán alapuló kötelező biztosítási rendszere. A társadalombiztosítási feladatok ellátására két alap különült el: Nyugdíjbiztosítási Alap, Egészségbiztosítási Alap. Az állami által ellátott feladatok közül talán ez az egyik legfontosabb és legköltségesebb terület (ld. 2.sz. melléklet). A központi költségvetéstől való elkülönített elszámolásnak oka, hogy olyan kiemelt jelentőségű területek, amelyeknél nem engedhető meg, hogy a források esetlegesen más célra kerüljenek felhasználásra.

Nyugdíjrendszer A nyugdíjrendszer területén jelentkező problémák különösen aktuálisak nem csupán Magyarországon, hanem szinte kivétel nélkül mindegyik fejlett államban. A demográfiai változások a nyugdíjrendszerek felépítésének teljes újragondolását igénylik. A jelenlegi magyar nyugdíjrendszer négy pillérből áll: − társadalombiztosítási nyugdíjrendszer − kötelező magánnyugdíj-pénztár − önkéntes magánnyugdíj-pénztár − öngondoskodás, A társadalombiztosítási, állami nyugdíjrendszerek általában felosztó-kirovó elven működnek. A rendszerre a szolidaritás elvének túlsúlya a jellemző, biztosítási jelleg alig lelhető fel benne. Ez azt jelenti, hogy a mindenkori kifizetendő nyugdíjakat az éppen aktív

munkavállalók befizetéseiből finanszírozzák. A rendszer problémamentes működésének az alapja az, hogy az éppen aktív munkavállalók legyenek képesek kitermelni és járulékok formájában befizetni a nyugdíjasok számára kifizetendő nyugellátás mértékét. A demográfiai változások, az elöregedés jelensége a jóléti társadalmakban azonban már egyre kevésbé teszi lehetővé a felosztó-kirovó rendszer alkalmazását. A magánnyugdíj-pénztárak azonban tőkefedezeti elven működnek. Ebben a rendszerben a biztosított élete folyamán történt befizetéseit egy elkülönített számlán felhalmozzák és bizonyos befektetési elveket betartva, jövedelmezően befektetik, hogy majd a nyugdíjas

79

években a nyugdíjkifizetésre elegendő tőke álljon rendelkezésre. Bizonyos mértékben ebben a rendszerben is megfigyelhető az átcsoportosítás a generációk között, bár a megtakarított befizetések személyhez köthetőek. A demográfiai problémák így ezt a rendszert is érintik, és nem zárható ki annak a veszélye sem, hogy a felhalmozott tőke elértéktelenedjen. Az első két pillér kötelező jelleggel működik a jelenlegi nyugdíjrendszerben és bevételeik főként a munkavállalók és munkáltatók járulékaiból származnak. A harmadik pillér szintén a magánnyugdíj-pénztár, de az ebben a formában való takarékoskodás már csak önkéntes alapon történik. A negyedik pillér megjelenése még tovább erősíti az „öngondoskodásra” való ösztönzést és olyan hosszú távú befektetési termékek igénybevételére ösztönöz, amelyek lehetővé teszik a nyugdíjas korra való takarékoskodást (pl. adókedvezmények biztosítása az életbiztosítások esetében).

Egészségbiztosítás Az Egészségbiztosítási Alapba történő befizetésekből nyújtják az un. természetbeni ellátások (ez jelenti a valós egészségügyi ellátást) és pénzbeli ellátásokat (pl. táppénz). A következő természetbeni ellátásokat finanszírozza az alap: − háziorvosi ellátás − járóbeteg ellátás − fekvőbeteg ellátás (aktív, krónikus) − gyógyfürdő szolgáltatás stb. Az alap bevételei a munkáltatók és munkavállalók által befizetett járulékok. A biztosítottak egészségügyi ellátását ebből az alapból finanszírozzák úgy, hogy az ellátás után az egészségügyi intézmények a biztosító felé lejelentik a ténylegesen elvégzett vizsgálatokat, gyógyító tevékenységeket, felhasznált gyógyszereket és eszközöket, majd az alapból az Országos Egészségbiztosítási Pénztár megtéríti az ellátás költségeit.

80

2.1.2 Monetáris politika és a monetáris rendszer szereplői A hitelrendszer funkciója az ideiglenes újraelosztás lebonyolítása. Ennek intézményei a bankok. A bankrendszer feladatai közé azonban nemcsak a pénz- és hitel közvetítés, hanem a pénz- és hitel teremtés is beletartozik. Ennek megfelelően a modern bankrendszer szereplőit az alábbiak szerint csoportosíthatjuk: − a központi bank (jegybank); − a kereskedelmi bankok; − a nem monetáris pénzintézetek. Nem minden gazdaságban válik külön a jegybanki és a kereskedelmi banki funkció. Egyszintű bankrendszerben egyetlen bank tölti be egyszerre és összemosódottan a

gazdaság pénzellátásáért felelős jegybank, és a vállalatok hitelellátását és pénzforgalmát lebonyolító kereskedelmi bankok szerepét. Általában azonban jellemző az un. kétszintű bankrendszer, ahol a jegybank nem foglalkozik a gazdasági szféra finanszírozásával, sőt

számlavezetésével sem. Ebben a rendszerben a jegybank elsődlegesen a többi belföldi pénzintézet és az államháztartás bankja, miközben a kereskedelmi bankok bonyolítják le a gazdasági szféra pénzforgalmának számlapénzben lezajló részét. 2.1.2.1 Nem monetáris pénzintézetek A pénzteremtés szempontjából csak a központi bank és a kereskedelmi bankok játszanak szerepet, a nem monetáris pénzintézetek csak a redisztribúcióban vesznek részt. A nem monetáris pénzintézetek lehetnek bankszerűen működő és nem bankjellegű társaságok. Alapvetően olyan intézményekről van szó ebben a körben, mint a jelzálog-hitelintézetek, befektetési bankok, biztosítók, nyugdíjalapok stb. Tárgyalásukra a későbbi fejezetekben kerül sor, mivel most csak a pénzteremtés folyamatában való részvétel szempontjából vesszük sorra a pénzügyi közvetítő rendszer feladatait. 2.1.2.2 A kereskedelmi bankok tevékenysége A távolsági kereskedelem felvirágzásával párhuzamosan a mai bankok őseinek tekinthető

letéti intézmények is létrejöttek, ahol az utazók elhelyezhették pénzüket, amelyről az intézmény egy igazolást adott ki, s ezen igazolás egyrészt beválható volt a másik földrész

81

hasonló intézményénél, de vásárlásra is felhasználható volt. Kezdetben ezek a cégek, akik aranyművesek, pénzváltók voltak mindenkinek megőrizték az elhelyezett pénzét, majd azt visszaadták. Az ügyfeleket azonban nem zavarta az, hogy visszatérve nem pont ugyanazt az érmét kapták vissza, mint amit elhelyeztek (s ebben rejlik a pénzzel szembeni homogenitás kívánalma), s ez arra a felismerésre vezetett, hogy mindaddig, míg a tulajdonosa érte nem jön, addig azt ki is lehet adni kamatra. Igen hamar sikerült azt is felismerni, hogy szinte sohasem jön az össze letételhelyező egyszerre a pénzéért, így midig elegendő csak egy kisebb likvid fedezetet tartani a mindig aktuális kifizetésekre. Ez az a funkció, amit a bankok tevékenységében majd lejárati transzformációnak nevezünk. Ezzel pedig eljutottunk a mai bankrendszer működésének alapjához: a betétgyűjtéshez és hitelnyújtáshoz. A bankok tehát saját forrásaikat meghaladó mértékben gyűjtenek idegen

forrásokat, hogy azokat jövedelmezően kihitelezhessék. A kereskedelmi bankok feladata elsődlegesen a pénzügyi közvetítés lebonyolításában való közreműködés: a megtakarítók és a megtakarítások felhasználói közötti kapcsolat létrehozásának elősegítése. Lényegében hitellel kereskedő vállalkozás a bank: letéteket, betéteket fogad el (vagyis kölcsönt vesz) és hitelt nyújt (vagyis kölcsönt ad). A betétgyűjtés a bankok passzív

ügylete [azon bankügyletek, melynek következtében a bank mérlegének forrásoldalán történik mozgás], míg a hitelnyújtás aktív ügylet [azon bankügyletek, melynek következtében a bank mérlegének eszközoldalán történik mozgás]. A bank a betétek után kamatot fizet, a hitelek után pedig kamatot szed. A bank természetesen nemcsak – sőt leginkább nem – a saját tőkéjét hitelezi ki, hanem a betétesek pénzét is. A hitelek után szedett kamatokkal meg kell keresnie azt a pénzt, amit a betéteseknek fizet majd ki. Sőt, a kamatrés fedezi a banki tevékenység költségeit is. A banknál elhelyezett betétek

ideiglenesen szabadok még akkor is, ha nincsenek határozott időre lekötve. A betétesek nem akarják egyszerre kivenni a pénzüket, legalábbis normális körülmények között nem. A bankok tapasztalatból tudják, hogy mekkora az az összeg, amit nem szabad kihitelezniük, amit tartalékolniuk kell. Bankválság esetén azonban más a helyzet: ha mindenki egyszerre akarja kivenni a pénzét, akkor semekkora tartalék nem lehet elegendő. Ezért vezették be a kötelező tartalékok képzésének kötelezettségét, illetve a későbbiekben betétbiztosítás intézményét. Ezekről részletesen majd a későbbiekben lesz

82

szó. Bár a kötelező tartalékok rendszere fennmaradt, funkciója megváltozott: a pénzmennyiség szabályozásában játszanak szerepet. A kereskedelmi bankok szerteágazó konkrét tevékenységével a későbbiek során részletesen foglalkozunk. Most kiemelten csak a számlavezetés funkcióját és technikáját tárgyaljuk, mert ennek van szerepe a pénzteremtés folyamatában. A hitelrendszer fejlődése ugyanis nem állt meg a kereskedelmi váltónál. Napjainkban sem kizárt a váltó forgatása és leszámítolása, de a pénz teremtésének nem ez a jellemző technikája. A folyószámlarendszer kiépülése már a múlt században megtörtént. E rendszer lehetővé tette, hogy a készpénzzel való fizetés szinte teljesen kiszoruljon a nagybani áruforgalomból. A folyószámla tulajdonképpen a gazdálkodó szervezet pénztárcája: minden követelése ide folyik be, és minden kifizetést innen teljesít, vagyis a fizetési forgalom

lebonyolítására

szolgál.

Házipénztárban

a

vállalatok

igen

csekély

pénzösszegeket tartanak. A kapott átutalások és egyéb pénzbevételek jóváírásra kerülnek, míg az átutalási megbízások és egyéb kifizetések terhelések keresztülvezetését jelentik. FOLYÓSZÁMLA Terhelések

Jóváírások

-

kifizetések

-

befizetések

-

átutalási kifizetések

-

átutalások

-

csekk-kiállítás

-

csekk-benyújtás

-

váltóadósság

-

váltóbenyújtás

-

értékpapírvétel

-

értékpapír eladás

-

devizavétel

-

devizaeladás

-

jutalék

-

kamat

A bankszámlával való fizetés technikája nem annyira kézenfekvő, mint a készpénzzel való fizetésé, ezért néhány példával illusztráljuk.

A bankszámlával való fizetés technikája, ha az eladó és a vevő is ugyanannál a banknál vezet számlát: Első példánkban feltételezzük, hogy valaki mosógépet vásárol egy kiskereskedőtől, aki

ugyanabban a bankban vezeti üzleti számláját, ahol a vásárlónak is van folyószámlája.

83

Az alábbiakban bemutatjuk a vásárló, a kiskereskedő és a számlavezető bank vagyonmérlegének azokat a tételeit, amiket a fizetés érint. A bank neve Első Bank, a mosógép ára 60 ezer Ft. Induló helyzetünk azt tételezi fel, hogy a vásárlás már megtörtént, de a számlát a vevő még nem fizette ki. A kereskedő számláján 1 millió, a vásárlóén 100 ezer forint van. Első Bank Kereskedő 1 000 000 Ft Vásárló 10 .000 Ft

Vásárló

Kereskedő

Folyószámla

Folyószámla

Első Banknál

Első Banknál

100 000 Ft

1 000 000Ft Hitel a Vásárlónak 60 000Ft

A fizetés úgy történik, hogy a vásárló utasítja a bankot, hogy az a számlájáról a szükséges összeget a kereskedőnek fizesse ki, amit a bank a kereskedő számlaegyenlegének megnövelésével hajt végre. A művelet eredményeként a kereskedő és a vásárló közötti hitel, illetve adósság megszűnik. A kifizetés utáni állapot a következő: Első Bank Kereskedő 1 060 000 Ft Vásárló

Vásárló

Kereskedő

Folyószámla

Folyószámla

Első Banknál

Első Banknál

40.000Ft

40 000 Ft

1.060.000Ft

Azokban az országokban, ahol a csekkszámla rendszer széles körben elterjedt, a vásárló egy megfelelő összegű csekket ír a saját bankszámlája terhére és a kereskedő javára. Utóbbi a csekket elküldi a banknak, amely elvégzi a pénz egyik számláról a másikra való

84

könyvelését, majd a kifizetett csekket visszaküldi a kiállítójának, igazolván a tranzakció megtörténtét.

A bankszámlával való fizetés technikája, ha az eladó és a vevő nem ugyanannál a banknál vezet számlát: Ha a kereskedő és a vásárló nem ugyanannál a banknál vezetteti számláját, és természetesen ez a gyakoribb eset, akkor a folyamat némiképpen bonyolultabb, de a végeredmény ugyanaz: a kereskedő bankszámlaegyenlege megnövekszik, a vásárlóé pedig csökken. A vásárló bankja és a kereskedő bankja között ekkor felmerülő tranzakció a központi bank közbeiktatásával bonyolódik. Minden kereskedelmi bank vezet folyószámlát a központi banknál többek között éppen azért, mert a bankközi fizetésekre ezeket a számlaegyenlegeket használják. A következőkben a megelőző példával azonos kifizetést mutatunk be azzal a különbséggel, hogy a vásárló az Első Banknál, a kereskedő viszont a Második Banknál vezet folyószámlát. Az eladó és a vevő vagyonmérlegét most elhagyjuk, mivel az ugyanazt

mutatná,

mint

korábban.

Feltüntetjük

viszont

a

központi

bank

vagyonmérlegének megfelelő részletét. A kereskedelmi bankok központi banknál vezetett számlájának összegét nem, csak annak változását jelezzük. Központi Bank Első Bank

-60 000 Ft

Második Bank +60 000 Ft Második Bank

Első Bank Folyószámla Központi Banknál -60 000 Ft

Vásárló

Folyószámla

Kereskedő

100 000 Ft

Központi Banknál

1 000 000 Ft

-60 000 Ft

+60 000 Ft

+60 000 Ft

40 000 Ft

1 060 000 Ft

Látható, hogy e tranzakció végrehajtásánál a központi bank technikailag ugyanazt a szerepet töltötte be a kereskedelmi bankok számára, mint korábban az Első Bank a vásárló és a kereskedő vonatkozásában: a kereskedelmi bankok a központi bank által teremtett passzívával fizetnek egymásnak.

85

2.1.2.3 Központi bankok tevékenysége Az előző bekezdésben megismertük, hogy miként alakultak ki a kereskedelmi bankok. Azokban az időkben azonban még nem volt egyetlen felső, irányító bank sem, aki őrködött volna a rendszer működése és biztonsága fölött. Ezért a hőskorban bankcsődök tömegeivel találkozhatunk. A későbbiekben azonban, a rendszer egyre szerteágazóbbá válásával, de leginkább a pénzmennyiség szabályozása iránti igénytől vezérelve indult el az a folyamat, melynek a végén kialakultak a jegybankok. A bankrendszer ugyanis csak akkor tudja ellátni feladatát, a tőke közvetítését, ha a gazdasági szereplők megbíznak a közvetítő intézményekben. A csődök megelőzése tehát a bankrendszer minden szereplőjének elemi érdeke volt az ügyfelek megtartása érdekében, így a központi szerepvállalás elengedhetetlenné vált. Szükség volt egy központi felügyelőre, aki a rendszeresen a szereplők „körmére nézett”, s ezzel a rendszer biztonságát szolgálta. A következő fontos lépés a bankjegy-monopólium elfogadása volt, amely nem csupán az egységes szabályozáshoz járult hozzá, hanem a pénzmennyiség szabályozásában is fontos szerepet játszott. Az első jegybank Angliában alakult meg 1694-ben Bank of England néven egy skót üzletember javaslatára, a királyi kincstár adósságainak a rendezésére. A bank alaptőkéjét rögtön kölcsönadta az államnak, melyért cserébe olyan kiváltságokat kapott, mely lehetővé tette, hogy jegybankként funkcionálhasson. A kölcsönök visszafizetése azóta sem történt meg, így az állam akkori adóssága még mindig szerepel a Bank of England mérlegeiben. Ezt követően a világ más országaiban is megalakultak a különböző nemzeti bankok, még ha bizonyos országok esetében nagy volt a lemaradás. A központi bankok igen fontos szerepet töltenek be a pénzügyi rendszer működtetésében. Általában részvénytársaság formájában működnek, annak ellenére, hogy nem profitérdekelt intézmények. A központi bankok esetében is képződhet nyereség, sőt veszteség is, a nyereséget azonban be kell fizetnie az állami költségvetésbe, míg a veszteséget megtéríti számára a költségvetés. Minden ország központi bankjának

legfontosabb feladatát az adott ország jegybanktörvénye a monetáris politika céljainak megfelelően határozza meg, de általában a következő, s amely minden más feladatot megelőz: őrködni az adott ország pénzének értékállandósága felett (ide kell érteni az

86

inflációs célt is); biztosítania kell az ország fizetőképességét. Természetesen más feladatai

is vannak a központi banknak, amelyek szintén fontosak, de a rangsorban csak az előbbiek után következnek. A központi bank felelős – egyéb szabályozó hatóságokkal együtt – a pénzügyi rendszer egyik ágának működéséért, nevezetesen a monetáris politika viteléért. A jegybanknak úgy kell szabályoznia a pénzügyi intézményrendszert – együttműködve a fiskális politikával –, hogy az lehetőség szerint a jól megfogalmazott gazdaságpolitika megvalósulását segítse elő. Sok esetben konfliktusok alakulhatnak ki a monetáris- és fiskális politika között, ha nem egy irányba „dolgoznak”, illetve mindenkinek lehetnek sajátos elképzelései a megfelelő gazdaságpolitikáról és a szükséges intézkedésekről. Mielőtt azonban rátérnénk arra, hogy a jegybank hogyan is viszi a monetáris politikát, amely elsődleges feladata, meg kell említenünk, hogy milyen egyéb feladatokat lát el. Ezek a klasszikus jegybanki funkciók, melyek adott esetben befolyásolják is a monetáris politika vitelét: − A pénzügyi rendszer stabilitásának, prudenciális felügyeleti politika kialakításának támogatása: egy adott ország kiegyensúlyozott gazdasági növekedéséhez, társadalmi jólétéhez elengedhetetlen, hogy a pénzügyi piacok jól

működjenek,

a

tőkeközvetítés

hatékonyan

és

zökkenőmentesen

megtörténjen: -

A bankok bankjaként vezeti a bankok elszámolási számláit: a hierarchia csúcsán állva ugyanis minden pénzintézet vezet nála számlát. Továbbá „végső mentsvárként” funkcionálva egyrészt a

rendszer biztonságát képes biztosítani, másrészt a monetáris politika vitelét tudja garantálni. Ugyanis a likviditási nehézségbe került szereplőknek a forrásokat nyújt, de persze kizárólag piaci alapon. A forrásokhoz való hozzájutás feltételeinek változtatásával majd lentebb láthatjuk, hogy miként képes a pénzmennyiséget szabályozni. -

Működteti és felvigyázza a fizetési rendszereket. E funkció némileg kapcsolódik az előzőhöz, de itt igazából a fizetési forgalmat

87

lehetővé tevő infrastruktúra fenntartásáról és szabályozásáról van szó. -

Bizonyos esetekben jegybanki ellenőrzést végez a rendszer biztonságának fenntartása érdekében.

-

Közreműködik

a

prudenciális

szabályok

kialakításában,

a

jogszabályalkotásban. − Az állam számlavezetője, „az állam bankja”, ami nem azt jelenti, hogy az állam, hiányának finanszírozása érdekében a jegybankhoz megy hitelt kérni. Bár a történelem folyamán sokszor volt erre példa. A mai pénzügyi rendszerben azonban már alapvető követelmény a jegybank államtól való függetlensége, így annak elsődleges finanszírozásában nem vehet részt, csak technikai szerepet játszik az állam fizetéseinek lebonyolításában. Azonban majd a későbbiek tárgyalásánál látjuk, hogy azért kis csavarral ugyan, de a másodlagos piacon mégiscsak finanszírozni tudja az állam hiányát. − Statisztikai tevékenység: bizonyos adatok szolgáltatása kötelező a jegybankok felé annak érdekében, hogy a szabályozó feladatot végre tudja hajtani, s legyen elegendő információ a felügyelt szektor működéséről. − Deviza- és aranytartalék kezelés. A devizatartalékok tartásának oka kettős: egyrészt fontos szerep jut neki az árfolyam szabályozásában nyíltpiaci műveleteken keresztül, másrészt egyfajta központi likviditási tartalékként szolgál arra az estre, ha esetleg az ország nem tudna kellő mennyiségű devizát előteremteni akár exportból, akár hitelfelvételből, de ennek ellenére, mégis képes legyen az ország kifizetni néhány hónapnyi, feltétlenül szükséges importot. − Emisszió, vagyis a bankjegykibocsátás. E tevékenység alatt értjük a

készpénzkibocsátást, azaz az érmék és a bankjegyek előállítását. Ebben a feladatkörében a jegybankkal szembeni elvárás, hogy pontosan meg tudja határozni, hogy mekkora a készpénzszükséglet a gazdaságban, és annak összetétele alkalmas legyen a fizetési forgalom fennakadásoktól mentes lebonyolítására.

88

− S végső soron azt mondhatjuk, hogy minden más módon támogatja a kormány

gazdaságpolitikájának vitelét, de mindezt anélkül, hogy veszélyeztetné a fő célt, azaz a hazai fizetőeszköz védelmét. Ez viszont bizonyos esetekben óriási dilemmát és feszültséget okozhat. Vajon mi a fontosabb: stabilan tartani a pénz értékét vagy a gazdaság szükségleteinek megfelelő intézkedéseket hozni. Itt már elmondható, hogy minden változó hat minden változóra, így igen nehéz jó döntést hozni, optimalizálni kell. − a pénz mennyiségének szabályozása, a gazdaságpolitika általános céljaival összhangban. Ennek konkrét eszközeit a későbbiekben tárgyaljuk.

89

3. PÉNZTEREMTÉS A HITELPÉNZRENDSZERBEN A harmadik fejezetben az olvasó azzal ismerkedhet meg, hogy miként történik a pénzteremtés a mai pénzügyi rendszerben és ebben a különböző intézmények milyen szerepet játszanak. Részletesen az alábbi területekről lesz szó:

90

-

az aranypénz és hitelpénz eltérő vonásai

-

a pénzteremtés technikája

-

Fischer-féle egyenlet

-

a pénz jövedelmi egyenlete

-

Cambridgei egyenlet

-

a pénzkeresleti függvény

-

pénzmultiplikátor

-

a bankrendszer mérlegei

-

a pénztömeg nagysága és különböző szintjei

-

a monetáris politika eszköztára

-

segniorage

3.1 Az aranypénz és a hitelpénz eltérő vonásai A modern pénz lényegében hitelpénz, amely történetileg az államjegy és a bankjegy összefonódásából keletkezett. A hitelpénz olyan bankpasszíva, amely képes betölteni a pénz funkcióit. A fémpénz és a hitelpénz közötti különbségek a kétféle pénz keletkezésének és forgalmának eltérő vonásaiból fakadnak. − Az aranypénz, amely az egyszerű áruforgalom terméke, árupénz. Nem más, mint az általános áru és mint ilyen, az áruérték önállósult, likvid formája. A hitelpénz a tőkeforgalom terméke. A tőkeérték likvid formája a hitel és a hitel jegyei töltenek be pénzfunkciót. Ezért a hitelpénz nem az érték önállósult alakja, hanem csak értékre szóló követelés (és adósság). Fiktív érték, vagyis

értékpapír. Bankpasszívaként meghatározva a modern pénzt a bankrendszer adósságaként és a reálszféra követeléseként fogjuk fel. − A keletkezés módját tekintve is különbözik a kétféle pénz. Addig, amíg az aranyat termelik (bányásszák, mossák, tisztítják, finomítják, majd érmévé verik), addig a modern pénzt hitelnyújtás révén teremtik. − Az előzőekből következik, hogy az aranypénznek van saját belső értéke, a hitelpénznek viszont csak képviseleti értéke van (névértéke és árfolyamértéke lehet, de a papír értékének semmi köze egyikhez sem). − A különbségek megnyilvánulnak a kétféle pénz tárgyi formájában is. A fémpénz érme vagy rúd formában létezik. A hitelpénznek is van készpénz formája (ezért nevezik papírvalutának), de túlnyomórészt számlapénz alakjában létezik, (ezért nevezik néha láthatatlan pénznek is). Ráadásul a különböző monetáris aggregátumok (M1, M2 stb. – ld. 3.3.1 fejezet) nem azonos mértékben felelnek meg a pénzjellegnek. − Eltérő a kétféle pénz forgalma is. Nemcsak arról van szó, hogy az aranypénz

vásárlás révén kerül a forgalomba, a modern pénz pedig az őt teremtő hitel révén. Eltérő a forgalomból való kilépés módja is. Az aranypénz kétféle módon léphet ki a forgalomból: vagy kincsként kicsapódik, más piacra,

külföldre távozik. A hitelpénz számára egyik lehetőség sem adott: a papírpénz

91

nem képes kinccsé válni, és többnyire külföldre sem távozhat. Ezzel szemben a hitelpénz forgalma körforgalom: ahol belépett a forgalomba, ott ki is kell lépnie. Amikor lejár a hitel, vissza kell fizetni. Ilyenkor a hitelpénz megsemmisül. − Eltérés mutatkozik abban is, hogy miként tölti be a kétféle pénz ugyanazokat a pénzfunkciókat. A különbség a legfeltűnőbb a világpénz funkció esetében. Addig, amíg az aranypénzrendszer nemzeti valutaként képes volt a világpénzfunkciót is betölteni, addig a nemzeti valutaként keletkező modern pénznek világpénz funkciója többnyire nincs. Egyes nemzeti valuták betölthetnek és be is töltenek nemzetközi pénzfunkciókat, de a világpénz funkciót a hitelrendszer még nem fejlesztette ki (Bizonyos kezdemények, SDR, Euro már vannak, de valódi világpénz még nincs.). − A kincsképző funkciót is eltérő módon tölti be a kétféle pénz. Az arany esetében a kincsképzés a pénznek a forgalomból való kivonását jelentette. A modern pénz esetében a megtakarítások bármilyen formát is öltsenek (bankbetét, kötvény részvény, vagy más értékpapír), mindig visszakerülnek a

forgalomba, mert valaki más elkölti. − Az értékmérő funkció is másként működik. Aranypénz esetén értéket értékkel

mérünk, amely esetben nemcsak az árarányok, hanem az árak színvonala is meghatározódik. A modern pénz esetében az értékmérés leszűkül az

értékarány mérésre, az árszínvonal pedig esetlegessé válik (Mivel a pénznek saját értéke nincs, áru és pénz cserearánya, vagyis az árszínvonal elvileg bármekkora lehet). Ebből is adódik, hogy a tankönyvek manapság többnyire nem öt, hanem csak három pénzfunkciót sorolnak fel. Ezek a következők: elszámolási egység, tranzakciós eszköz, és

értékőrző. Az elszámolási egység lényegében megfelel a hagyományos értékmérő funkciónak, az értékőrző, pedig a kincsképzésnek. A tranzakciós funkció a forgalmi és fizetési eszköz funkciót együttesen jelenti: azt az eszközt, amely nemcsak cserét, hanem hitelt is közvetít.

92

3.2 A pénzteremtés technikája Modern pénz keletkezésével kapcsolatban az előzőek alapján két megállapítást tehetünk:

pénzt csak a bank, illetve a bankrendszer teremt, a költségvetés csak a pénz forgalombahozásában vesz részt; a hitelrendszer fejlődésével a pénzt egyre gyakrabban helyettesítik

hitelműveletekkel. Ennek következtében napjainkban a készpénz visszaszorult a kiskereskedelembe, s a pénzforgalom túlnyomó hányada számlapénz. A pénz teremtése mindig számlapénz formájában történik. Készpénz és számlapénz csak technikai formái a modern pénznek: egyik a másikká bármikor átalakulhat. A pénz teremtésének alapvetően két módja van, függetlenül attól, hogy a bankrendszer egyszintű vagy kétszintű, illetve jegybanki vagy kereskedelmi banki pénzteremtésről vane szó. A két mód a következő: -

hitelnyújtás, beleértve a közvetlen hitelnyújtáson kívül az értékpapír-vásárlás formájában nyújtott hiteleket is;

-

külföldi fizetőeszköz (valuta, deviza) vásárlása révén.

A pénzteremtés technikailag azt jelenti, hogy a bank aktívái és passzívái egyaránt növekednek: BANK Aktívák

Passzívák

+ Hitelnyújtás

+Pénz

+ Értékpapír-vásárlás + Devizavásárlás

Nem pénzteremtő művelet, ha a bank átrendezi aktíváit. Például, ha értékpapírt vásárol vagy ad el deviza ellenében. A belföldi pénz mennyisége tehát akkor növekszik, ha nő a belföldi hitelállomány és növekszik a külfölddel szembeni nettó követelés állomány: dM = dNKK + dNBH

93

ahol:

dM = a pénzmennyiség növekménye dNKK = a nettó külföldi követelések növekménye dNBH = nettó belföldi hitelállomány növekménye

3.2.1. Hitelnyújtás Mai viszonyaink között is keletkezhet, sőt keletkezik is pénz azon a hagyományos módon, amit a modern pénz kialakulásának tárgyalása során megismertünk. A kereskedelmi váltó leszámítoltatása és viszontleszámítoltatása ma is elfogadott módszer, csak korántsem olyan gyakori, mint hajdanán. Manapság a folyószámlarendszer általánossá válása következtében a pénzforgalom túlnyomórészt bankműveletek közvetítésével történik, és így nincs szükség a kereskedelmi váltóra Ha egy vállalat minden kiadását a folyószámlájáról teljesíti és minden bevétele oda folyik be, akkor a bank jobban ismeri a vállalat pénzügyi helyzetét (de legalábbis előbb), mint maga a vállalat. Ezért aztán a banknak nincs is szüksége igazolásra arról, hogy a vállalat tényleg számíthat belátható időn belül bevételre, kereskedelmi váltó nélkül is tudja, hogy meghitelezheti-e biztonsággal a cég átmeneti pénzhiányát. Technikailag ez úgy történik, hogy a kereskedelmi bank folyószámlahitelt nyújt ügyfelének, amit aztán refinanszíroztat a jegybankkal. A módszer lényegében ugyanaz, mint a váltóleszámítolás és viszontleszámítolás esetében, csak váltó nélkül. Az eljárás a következő: a bank megterheli a vállalat hitelszámláját a kért összeggel, és ugyanakkor

jóváírja azt a vállalat betétszámláján. A betétszámlán lévő összeggel a vállalat úgy gazdálkodik, mint sajátjával: teljesíti esedékes fizetési kötelezettségeit. A bankszámlákon ez a következőképen néz ki: Hitelszámla +1.000.000 Ft

Betétszámla +1.000.000 Ft -1.000.000 Ft

94

Ha a vállalat elkölti a betétszámláján jóváírt összeget, az a hitelszámlát nem változtatja meg. A vállalat tartozása természetesen mindaddig fennáll, amíg a hitelt vissza nem fizeti. A bank szempontjából természetesen nem mindegy, hogy ügyfele kinek akar fizetni az általa nyújtott hitelből. Ha ügyfele olyannak tartozik, aki szintén a bank ügyfélköréhez tartozik, akkor a banknak nincs szüksége jegybankpénzre: számára az átutalás egyszerű könyvelési művelet. Ha viszont más bank ügyfelének tartozik, akkor jegybankpénzben kell teljesíteni a másik bank felé az átutalást. A hitelt nyújtó bank ennek természetesen akkor tud eleget tenni, ha a jegybanknál vezetett számláján van pénz, illetve ha, és amennyiben a jegybank hajlandó a refinanszírozásra. A pénz teremtésével hasonló jellegű, de ellentétes irányú ügylet révén semmisül meg: a hitelt

visszafizetik. A hitelpénz-mechanizmus tehát körforgás jellegű: a bankok tipikusan a vállalatoknak nyújtott hitelek (pl. forgóeszköz hitelek) révén juttatnak pénzt a gazdaságba, ez innen tovább áramlik a gazdaság más szektorai (lakosság, költségvetés) felé. Amikor a vállalat realizálta árui értékesítéséből eredő követeléseit, akkor a hozzá visszakerült pénzből törleszti a felvett hitelt. A pénz megszűnik, amikor visszakerül a bankba. Pénzteremtő művelet az is, ha a bank kamatot ír jóvá ügyfele betétszámláján, és pénz semmisül meg, ha a bank kamatot szed ügyfeleitől. A pénzteremtés során tehát a bank aktívákat szerez meg, amelynek ellentételeként önmagára szóló követelést ad, amellyel a bank ügyfélkörén belül lehet fizetni. Egy bank éppen azért tud

pénzt teremteni, mert sok egymással kapcsolatban álló ügyfélnek vezet számlát. És ezért van az, hogy csak a jegybankpénz országos hatókörű („nagy erejű”) pénz, a kereskedelmi bankok által teremtett pénz csak az adott bank ügyfélkörén belül működik. A hitelnyújtással való pénzteremtés speciális esete, amikor a bank nem a vállalatoknak, hanem az államháztartásnak nyújtott hitel révén teremt pénzt a gazdaság számára. A pénzteremtésnek ez a módja alapjában véve sem elvileg, sem technikailag nem különbözik attól, mint amikor a jegybank a kereskedelmi bankoknak nyújtott hitel révén teremt pénzt. A különbség mindössze annyi, hogy ez esetben a pénz a költségvetés kiadásai révén kerül a

forgalomba és a költségvetés bevételei révén lép ki onnan (Vagyis a költségvetés nem teremt pénzt, csak forgalomba hozza, illetve kivonja onnan a pénzt.). A pénz körforgása tehát elvileg ez esetben is biztosított, gyakorlatilag azonban egyáltalán nem mindegy, hogy melyik módon teremti, illetve hozza forgalomba a jegybank a pénzt. 95

Addig, amíg a gazdasági szférának nyújtott hitellel való pénzteremtés esetén a

hitelmechanizmus automatikusan gondoskodik a pénz forgalomból való kilépéséről, a kamatmechanizmus,

pedig

jellemzően

pénztömeg-csökkentő

hatású,

addig

az

államháztartásnak nyújtott hitel révén teremtett pénz forgalomból való kilépésének nincs

automatikus biztosítéka. Először is az államháztartás gyakran deficites, ami eleve azt jelenti, hogy nem von ki minden pénzt, amit a forgalomba pumpált. Másodszor a költségvetés hitelei csak formailag

lejáratosak, a törlesztés forrása (gyakran a kamatfizetésé is) többnyire új hitel felvétele. Így a deficitek halmozódása következtében a kormányzatok adósságállománya rendszerint növekvő. A költségvetési hiány finanszírozása közvetlen pénzteremtő hitel nyújtásával is megoldható, de rendezett államháztartási viszonyok között általában értékpapír közvetítésével történik. Az állam nem pénzt teremt, hanem kötvényeket bocsát ki, amit a jegybank megvásárol, persze csak a másodlagos piacon. Az értékpapír-vásárlás révén való pénzteremtés előnye az, hogy

nem feltétlenül gerjeszt inflációt. Ha a jegybank megtartja a kötvényeket, akkor ugyanaz az eredmény, mint a közvetlen hitelnyújtás esetén: pénzteremtéssel finanszírozza az államháztartás deficitjét, amely egyúttal a forgalomba kerülő pénzmennyiséget is növeli. Abban az esetben azonban, ha a jegybank eladja a birtokában lévő államkötvényeket, akkor

pénzt von ki a forgalomból, ezáltal csökkenti a forgalomban lévő pénzmennyiséget, vagyis sterilizálja a többletpénz mennyiségét.

3.2.2 Devizavásárlás A pénzteremtés másik módja a pénzintézet devizavásárlásával történik. Bárki, aki devizával rendelkezik, formailag az adott ország jegybankjával szembeni követelést szerzett. A külföldi ország pénze azonban belföldön nem pénz. Ezért az exportőr az áruja ellenértékeként kapott devizát felajánlja megvásárlásra valamelyik hazai banknak. Amikor a bank megvásárolja a devizát, új pénzt teremt, melynek következtében megnő a belföldi pénz mennyisége. Bank

96

Aktívák

Passzívák

+Deviza

+”A” váll.betéte

A bank elvileg ebben az esetben is követelést szerez a pénz teremtése ellenében, csak nem a deviza eladójával szemben (mint a pénzteremtő hitel esetében), hanem a külföldi ország jegybankjával szemben. Vagyis a pénzzel szemben nemcsak hitel állhat, hanem külföldi

követelés is. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a hitellel szemben nemcsak pénz, hanem

devizatartozás is állhat. Bank Aktívák

Passzívák

Hitel

Devizatartozás

Önmagában véve a bankok külföldi hitelfelvételének nincs monetáris hatása: a külfölddel szembeni követelések és tartozások egyaránt nőnek. A bankrendszer külfölddel szembeni nettó pozíciója csak a deviza felhasználásakor változik meg. Ha közvetlenül a bank veszi fel a hitelt, akkor ebben az esetben maga a hitelfelvétel módosítja a bankok külfölddel szembeni nettó pozícióját. Abban az esetben azonban, ha nem a bank, hanem a gazdaság valamely belföldi szereplője (vállalat vagy a költségvetés) közvetlenül veszi fel a külföldi hitelt, akkor a bank devizában csak a külfölddel szembeni követelést szerzi meg, a devizatartozás a hitelfelvevőé. A pénz megszűnése természetesen ebben az esetben is az ellentétes művelet révén, vagyis a

deviza eladása révén történik meg. Bank Aktívák

Passzívák

- Deviza

- „A” vállalat betéte

3.2.3 A kereskedelmi bankok pénzteremtése A kereskedelmi bankok pénzteremtése és a jegybank pénzteremtése között lényegi különbség

nincs. A kereskedelmi bankok is hitelnyújtással és devizavásárlással teremtenek pénzt. Két eltérés azonban mégis van. Az egyik különbség az, hogy a kereskedelmi bank csak

számlapénzt tud teremteni, készpénzt nem. A másik különbség, pedig az, hogy a kereskedelmi bank jegybankpénz ellenében is tud pénzt teremteni. A jegybankpénz ellenében történő kereskedelmibank-pénz teremtése nem változtatja meg a gazdasági szféra birtokában lévő

97

pénzmennyiséget. Ez csupán annyit jelent, hogy most a gazdasági szereplők követelése más bankkal szemben áll fenn. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a kereskedelmi bankrendszer egésze sem képes több pénzt teremteni. Kétszintű bankrendszerben a kereskedelmi bankoknak két esetben van szüksége

jegybankpénzre. Az első esetben a jegybanknak akkor kell bekapcsolódni a pénzforgalomba, ha az egymással fizetési kapcsolatban álló A és B ügyfél nem ugyanannál a kereskedelmi

banknál vezet számlát. Ebben az esetben, amikor a jegybanki számlákon az egyik bank követelése csökken, a másiké meg nő az átutalt összeg nagyságával, akkor megszűnik az Első kereskedelmi banki pénz, ugyanakkor keletkezik ugyanannyi Második kereskedelmi banki pénz. A pénztömeg tehát nem változott. Az Első banknak azonban kellően likvidnek kell lennie jegybankpénzben (Kellő nagyságú betéttel kell rendelkeznie a jegybanknál.). A kereskedelmi bankok ilyen célú jegybanki betéteit nevezik jegybanki tartaléknak. A jegybank ezen passzíváját tartalékpénznek is szokták nevezni.

Mivel a jegybank kötelezően előírja a kereskedelmi bankok számára a náluk elhelyezett betétek után a jegybanknál elhelyezendő tartalék mértékét, ezért ezt az arányt kötelező tartalékrátának nevezik. A kereskedelmi bankok jegybankpénz-készletének a kötelező

tartalékon felüli részét pedig szabad tartaléknak nevezik. A másik eset, amikor a kereskedelmi banknak jegybankpénzben likvidnek kell lennie, ha

betétese készpénzt igényel betéte terhére. Ezt a kereskedelmi bank vagy saját készletéből tudja kielégíteni, vagy kénytelen előbb jegybanki tartalékai terhére készpénzt igényelni. Utóbbi esetben bankjegykibocsátás történik, bár a pénztömeg most sem változott. Saját készletből: Első bank Készpénzállomány -100

Jegybanki tartalék terhére:

98

A betéte –100

Jegybank Első bank betéte –100 Készpénz +100

Első bank Betét a jegybanknál -100

A betéte -100

Amennyiben a kereskedelmi bank ügyfele devizát is igényelhet betéte terhére, akkor a banknak devizában is likvidnek kell lenni. Devizabetétek esetén teljesen nyilvánvaló, hogy a betét és kivét forgalomnak megfelelően kell prognosztizálnia a szükséges tartalék nagyságát. De ugyanígy gondoskodnia kell a megfelelő likviditásról (devizában vagy jegybankpénzben) akkor is, ha az ügyfelei belföldi pénzben vezetett betéteik terhére devizát is igényelhetnek.

3.2.4. Pénzteremtés a bankrendszer egészében Láttuk, hogy a kereskedelmi bankok nem hitelezhetik ki teljes egészében az általuk összegyűjtött betétállományt. A kötelezőtartalék-előírások eredetileg a betétesek érdekeinek védelmét szolgálták. Manapság ezt a funkciót nem a tartalékráta, hanem a betétbiztosítás intézménye tölti be. A kötelező tartalékráta a jegybankpénz mennyisége és a

kereskedelmibank-pénz mennyisége közötti arányt szabja meg. Normális üzletmenet és prudens (józan, körültekintő) gazdálkodás esetén a kereskedelmi bankoknak minimális nagyságú likviditási tartalékra van szüksége. Jól működő bankközi

pénzpiac esetén ugyanis az átmeneti likviditáshiányban szenvedő bank bármikor kölcsönt vehet fel azoktól a bankoktól, amelyek átmenetileg túl likvidnek minősülnek, és azt a többletet a bankközi piacon felkínálják. A kötelező tartalékráta előírása, illetve annak változtatása az egyik fontos eszköz, amelynek segítségével a jegybank szabályozni tudja a kereskedelmi bankok által teremthető pénz

tömegét. Technikailag ez úgy történik, hogy a kötelező tartalékot általában a betétek nagysága és lekötési ideje függvényében határozzák meg, és a jegybanknál elhelyezett betétként kezelik, amely után a jegybank nem fizet kamatot, vagy csak a piacinál lényegesen alacsonyabbat. A

99

kereskedelmi bankok által nyújtható hitel nagyságát természetesen lényegesen befolyásolja, hogy a jegybank miként változtatja a tartalékráta nagyságát: a ráta növelése csökkenti, csökkentése pedig növeli a bank által nyújtható hitel volumenét. Zárt gazdaságot feltételezve a pénzteremtés folyamata a bankrendszer egészében a következőképen történik: − Tegyük fel, hogy valamelyik kereskedelmi bankban elhelyeznek 1000 Ft új betétet. A kötelező tartalékráta 10 % és a bankrendszerhez több bank tartozik. Arra a kérdésre, hogy mennyi hitelt nyújthat a bank, a kézenfekvő válasz az lenne, hogy 900Ft.-ot: az 1000 Ft betét után képezendő kötelező tartalék 100Ft, amelynek befizetése után 900 Ft szabad tartalék marad. Ennek mielőbbi kihitelezése a bank jól felfogott érdeke. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem mindegy, hogy a hitelt felvevő ügyfél miként kívánja felhasználni a kapott hitelt:

ügyfélkörön belül vagy azon kívül. Gyakorlatilag három alapeset képzelhető el. − Első alapeset: A hitelt felvevő ügyfél olyan partnerének kíván fizetni, aki másik banknál vezet folyószámlát. A továbbiakban pedig minden bank azt feltételezi, hogy hitelfelvevői ügyfélkörön kívülre utaltatják a pénzt. − Második alapeset: Minden hitelt felvevő ügyfél csak az adott bank ügyfélkörén

belül használja fel a kapott pénzt. − Harmadik alapeset: A két szélsőséges eseten kívül a harmadik lehetőség, hogy a nyújtott hitelek felhasználása részben ügyfélkörön belül, részben ügyfélkörön kívül történik. 3.2.4.1 Első alapeset „X” ügyfél 1000 Ft betéte után tehát a bank befizette a jegybanki számlájára a 100 Ft kötelező tartalékot, a 900 szabad tartalékát kihitelezi „A” ügyfélnek. „A” információja alapján tudja azt, hogy több hitelt nem is nyújthat, mivel „B” ügyfél, akinek „A” tartozik (és most a kapott hitelből adósságát törleszteni kívánja) más bank ügyfele. „A” ügyfél átutalását „B” ügyfél számára a Második bankhoz csak akkor tudja teljesíteni, ha a 900 Ft jegybankpénzben rendelkezésére áll. Ez a hitel tehát teljes szabad tartalékát kimeríti.

100

Első bank Kötelező tartalék

100

Betét „X”

1000

Szabad tartalék

900

Hitel „A”-nak

+900

Betét „A”

+900

Jegybankpénz

-900

Betét „A”

-900

Az eredeti 1000 Ft jegybankpénzből 100 Ft kötelező tartalékként a jegybankhoz kerül, a 900 Ft szabad tartalék pedig átutalásra kerül a Második bankhoz, mivel „A” ügyféla kapott hitelből egyenlítette ki „B” ügyféllel szemben fennálló adósságát. Második bank Jegybankpénz

+900

Betét „B”

+900

Most a Második bank tapasztalja azt, hogy megnövekedett a betétállománya, mégpedig 900 forinttal. Ő is eleget tesz a tartalék előírásoknak, befizeti jegybanki számlájára a 10 %-ot, a maradék 810 Ft-ot pedig sürgősen kihitelezi „C” ügyfélnek. Mivel „C” ügyfél is azért vette fel a hitelt, mert sürgős fizetnivalója volt, az összeget át kívánja utaltatni „D” ügyfélnek, aki a Harmadik bankkal áll számlakapcsolatban. Második bank Kötelező tartalék

90

Szabad tartalék

810

Hitel „C”-nek

+810

Betét „B”

900

Betét „C”

+810

Így a Második bank teljes szabad tartalékát is kimeríti ez a hitel, a jegybankpénz pedig átkerül a Harmadik bankba. Harmadik bank Jegybankpénz

+810

Betét „D”

+810

101

Vizsgáljuk meg, hogy meddig tarthat ez a folyamat! Bankok Első

Új betét (Ft) Új tartalék (Ft) Új kölcsönök (Ft) 1000,00

100,00

900,00

Második

900,00

90,00

810,00

Harmadik

810,00

81,00

729,00

Negyedik

729,00

72,90

656,10

Ötödik

656,10

65,61

590,49

Hatodik

590,49

59,05

531,44

Hetedik

531,44

53,14

478,30

Nyolcadik

478,3

47,83

430,47

Kilencedik

430,47

43,04

387,42

Tizedik

387,42

38,74

348,68

Az első tíz bank összege

6513,22

651,32

5861,90

A további bankok összege

3486,78

348,68

3138,10

10.000,00

1.000,00

9.000,00

A bankrendszer egészének összege

A folyamat tehát mindaddig tarthat, amíg a teljes eredeti betét (1000 Ft) tartalékként befizetésre

kerül

a

jegybankhoz.

E

folyamat

eredményeként

azonban

a

pénz

megsokszorozódott: az eredeti 1000 Ft-betétből a folyamat végére a bankrendszer egészében 10.000 Ft lett, anélkül, hogy bármelyik kereskedelmi bank egyénileg pénzt teremtett volna. Ennek magyarázata a következő:

1000 + 900 + 810 + 729 + K = 1000 ⋅ (1 + 0,9 + 0,9 ⋅ 0,9 + K) Vagyis a gazdaság egészében teremtett összes pénz teremtésének láncolata egy mértani sor

összegeként írható le. Ha t = a kötelező tartalékrátával, akkor: 1 + (1 − t ) + (1 − t ) 2 + K + (1 − t ) n + K =

1 1 = 1 − (1 − t ) t

Ami azt jelenti, hogy ha a folyamat ismétlődik a végsőkig, akkor a kereskedelmi bankok a hozzájuk kerülő jegybankpénz 1/t-szeresének megfelelő kereskedelmibank-pénzt hoznak létre. Ezt az 1/t együtthatót pénzmultiplikátornak [Kifejezi, hogy egységnyi jegybankpénz mennyi

teljesen likvid pénz termelését teszi lehetővé.] nevezzük. Példánkban a kötelező tartalékráta 10 % volt, ezért a pénzmultiplikátor:

102

1 = 10 0,1 lett, ezért tízszereződött meg az eredeti betétként elhelyezett jegybankpénz mennyiség. A pénztömeg növekedésének lehetséges mértéke tehát a kötelező tartalékolás mértékétől függ. Ha a kötelező tartalékráta nem 10 %, hanem 20%, akkor a pénzmultiplikátor: 1 =5 0,2 Tehát a pénztömeg növekedése a jegybankpénz ötszöröse lesz csak. 3.2.4.2 Második alapeset

Az előző példában feltételeztük, hogy minden hitelfelvevő másik bankhoz utaltatja át a megkapott pénzt, vagyis a hitelt nyújtó bank ügyfélkörén kívül használja fel. Most vizsgáljuk meg az ellentétes esetet. Tételezzük fel, hogy minden hitelfelvevő csak az adott bank

ügyfélkörén belül használja fel a pénzt. Előző példánkat tehát úgy módosítjuk, hogy feltesszük minden ügyfél az Első bank ügyfele : nemcsak „A”, hanem „B”, „C” és „D” ügyfelek is. Minden egyéb feltételt változatlannak tekintünk. A lépések a következők: Bankok Első

Új betét (Ft) Új tartalék (Ft) Új kölcsönök (Ft) 1000,00

100,00

900,00

Második

900,00

90,00

810,00

Harmadik

810,00

81,00

729,00

Negyedik

729,00

72,90

656,10

Ötödik

656,10

65,61

590,49

Hatodik

590,49

59,05

531,44

Hetedik

531,44

53,14

478,30

Nyolcadik

478,3

47,83

430,47

Kilencedik

430,47

43,04

387,42

Tizedik

387,42

38,74

348,68

Az első tíz bank összege

6513,22

651,32

5861,90

A további bankok összege

3486,78

348,68

3138,10

10.000,00

1.000,00

9.000,00

A bankrendszer egészének összege

103

Most ugyanaz történik egy bankon belül, ami fentebb a bankrendszer egészében: a betétek, a pénz megsokszorozódott, ugyanolyan mértékben. A különbség az, hogy akkor, amikor „A” ügyfél átutal „B” ügyfélnek, a bank jegybankpénz állománya nem csökken. Természetesen akkor sem csökken amikor „B” utal „C” ügyfélnek, vagy „C” ügyfél „D” ügyfélnek. A multiplikáció azonban ugyanúgy végbemegy, így a bank ebben az esetben sokkal több hitelt

nyújthat. A bank úgy is gondolkozhat, hogy nem érdemes bajlódnia a sok kis ügyféllel, inkább keres egy vagy néhány „nagyot”. Így egyetlen nagy összegű hitel nyújtásával kihasználhatja teljes lehetőségét. Például: Első bank Kötelező tartalék

100

Szabad tartalék

900

Hitel „A”

+9.000

Betét” X”

1 000

Betét „A”

+9.000

Betét „A”

-9.000

Betét „B”

+9.000

Amikor „A” ügyfélkörön belül fizet „B”-nek, a bank jegybankpénz állománya nem csökken. Így ügyfélkörön belül a kereskedelmi bank maximum annyi kereskedelmi bankpénzt

teremthet,

amennyit

a

birtokában

lévő

szabad

jegybankpénz

mennyisége

és

a

pénzmultiplikátor lehetővé tesz. 3.2.4.3. Harmadik alapeset

Tételezzük fel, hogy egy nagy bank korábbi tapasztalatai alapján úgy látja, hogy a fizetéseknél 30 % marad ügyfélkörön belül és 70 % kerül átutalásra más bankoknál vezetett számlákra. Kérdés, hogy ilyen feltételek mellett mennyi hitelt nyújthat a bank, ha egyébként minden más feltétel azonos az előbbi példákkal. Első bank Kötelező tartalék

100

Szabad tartalék

900

Hitel „A”:

?

Betét „X”

1 000

Betét „A”

?

A 900 szabad jegybankpénzt két célra kell elkülöníteni: egyrészt a banknál maradó rész után kötelező

tartalékot

kell

képezni,

másrészt

az

átutalandó

jegybankpénzben kell rendelkezésre álljon. A megosztás tehát: 900 = 0,3 ⋅ 0,1 ⋅ H + 0,7 ⋅ H

104

rész

teljes

egészében

ahol: H= hitelösszeg Példánk megoldása tehát:

900 = 0,73H H = 1232,8 Az 1232,8 Ft hitel 30 %-a, vagyis 369,84 Ft ügyfélkörön belül marad, a további 70 % (862,96Ft) átutalásra kerül. Tényleg elegendő a szabad tartalék ennyi hitel nyújtásához? A 70 %-os rész teljes egészében átutalásra kerül, míg az ügyfélkörön belül maradó rész 10 %-át kell elhelyezni kötelező tartalékként. Így a szükséges jegybankpénz mennyiség

862,96 + 36,98 = 899,94 Ft vagyis tényleg elegendő a rendelkezésre álló szabad jegybankpénz mennyisége. A folyamatnak itt még természetesen nincs vége, hiszen a más bankokhoz átutalt 863 Ft tovább multiplikálódik, hiszen a Második bank és a további bankok is képesek a pénzteremtésre. A végeredmény ebben az esetben is ugyanaz, mint az előző két példánkban: a kezdeti jegybankpénz multiplikátorszorosára bővül a bankrendszer egészében.

3.2.5 A pénzteremtő és a pénz újraelosztó hitel

A pénzteremtés folyamatát áttekintve látjuk, hogy a jegybankpénz-tömeg változása a kereskedelmibank-pénz azonos irányú, de megsokszorozódott nagyságú változásával jár együtt. Az alapeseteket áttekintve nemcsak arról győződhettünk meg, hogy a bankok pénzt – mégpedig általában betét (számlapénz) formájú pénzt – teremtenek, hanem arról is, hogy a bankok nem forrásból hiteleznek. Nem azért tudnak hitelt nyújtani, mert van pénzük (betétük), hanem azért keletkezik a betét, mert hitelt nyújtottak. A pénzteremtő hitel és pénzújraelosztó hitel különbsége technikailag abban ragadható meg, hogy a pénzújraelosztó

hiteleknél nem nő meg az aktívák és passzívák összege, csupán az aktívák rendeződnek át: Pénzteremtő hitel: Első bank +Hitel

+Kereskedelmibank-pénz

105

Pénzújraelosztó hitel: Takarékpénztár +Hitel -Jegybankpénz

Pénzre szóló követelés (pl. takarékbetét)

A hitelezési folyamat során azonban rendkívül nehéz különbséget tenni a pénzteremtő és pénzújraelosztó hitel között. Általában csak utólag, időszakonként és a hitelforgalom ismeretében lehet megállapítani, hogy a hitelnyújtás mely hányada volt pénzteremtő, és mely hányada pénzújraelosztó. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy az egyes bankok számára a forrásból való hitelezés látszatát sugallja a banküzemgazdasági szemléletmód, amit csak tovább erősít a monetáris szabályozás eszközrendszere.

3.3 A pénzkínálat és szabályozása 3.3.1 A pénztömeg nagysága

A pénzteremtés főbb módjainak áttekintése után pontosíthatjuk a modern pénzről alkotott fogalmainkat is. Erre azért is szükség van, mert egyáltalán nem lehet vitathatatlan módon elhatárolni a pénzt a nem pénztől. Igen sokféle átmeneti forma létezik, amelyek értelmezése, kategorizálása sok esetben konvenció jellegű. Emiatt a konvenciók, esetleg a vitatható értelmezések ismerete is szükséges ahhoz, hogy definiálni tudjuk a pénzt és meghatározzuk a pénztömeg nagyságát. A pénztömeg és a pénzkínálat fogalmát az irodalom általában szinonimaként használja, ami eleve kizár bizonyos „pénzeket” a pénztömeg fogalmából. A külföldi ország pénze ugyan természetesen pénz, de nem számít bele a hazai pénztömegbe. A jegybankpénz is pénz, sőt, amint láttuk „nagy erejű” pénz, mégsem számít bele a pénztömegbe, ha az a kereskedelmi bankok követelése (például a jegybanknál elhelyezett kötelező tartalék). Eddig a modern pénzt általánosságban bankpasszívaként definiáltuk, most azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy a pénztömegbe csak bizonyos bankok bizonyos passzívái számítanak bele. Az IMF elhatárolása szerint a nem monetáris pénzintézetek betétei nem tartoznak bele a pénztömegbe. A monetáris és nem monetáris pénzintézetek között tehát az a különbség, hogy az előbbieknek az aktívái, utóbbiaknak a passzívái záródnak ki a pénzfogalom köréből. Nem számítanak bele a pénztömegbe a költségvetés betétei sem. A költségvetéshez kerülő pénz 106

tehát egy csapásra megszűnik pénznek lenni, de ha elköltik, akkor ismét bekerül a pénztömegbe. Ugyancsak nem része a belföldi pénztömegnek a külföldön teremtett belföldi pénz sem. Azt, hogy egyáltalán mi számíthat bele a pénztömegbe, lényegében gazdasági szektorokra vonatkozó megfontolások döntötték el. A valutabelföldinek a monetáris pénzintézeteknél külföldi valutában vezetett számlái kvázi-pénznek számítanak, ugyanúgy, mint a határidős betétek. Ezzel szemben a valuta-külföldiek betétei nem tartoznak a belföldi pénztömegbe, még akkor sem, ha belföldi pénzben vannak denominálva. A pénztömeg zömét a gazdasági szféra betétei, a vállalatok és a lakosság monetáris pénzintézeteknél vezetett számlakövetelései alkotják. A pénztömeg fokozatai közötti eltérések viszont nem attól függnek, hogy kinek a számlájáról van szó, hanem attól, hogy milyen jellegű számláról. Ennek megfelelően a fokozatok a következők: − szoros értelemben vett pénznek tekintjük (M1): -

a bankrendszeren kívüli készpénzállományt

-

a kereskedelmi bankoknál vezetett látra szóló betéteket

− kvázipénznek (pénzre szóló követelésnek) tekintjük (M2): -

a jegybanknál lévő határidős, takarék-és devizaszámlákat

-

a kereskedelmi bankoknál lévő határidős, takarék-és devizaszámlákat

− pénzhez közeli, de a pénztömegbe nem tartozó tételek (M3): -

kötvények és pénzpiaci befektetések

-

importletétek és egyéb korlátozott felhasználhatóságú számlák

A pénzkínálat nagyságát és összetételét a bankrendszer konszolidált mérlegéből, az un. monetáris mérlegből olvashatjuk ki. A bankrendszer három alapvető mérlegét kell

megvizsgálnunk: a központi bank vagyonmérlegét, a kereskedelmi bankrendszer konszolidált mérlegét és a monetáris rendszer összevont mérlegét.

3.3.2 A bankrendszer mérlegei 3.3.2.1 A központi bank mérlege

A központi bank mérlegének eszköz oldala három fő tételt tartalmaz: − külfölddel szemben fennálló követelések -

devizatartalék 107

-

monetáris aranykészlet

-

nemzetközi pénzintézetekkel szemben fennálló követelések (SDR)

-

egyéb

− kormányzatnak nyújtott hitelek. Ezek a hitelek nem az államháztartás hiányát finanszírozzák, hanem a rövid távú likviditási problémák áthidalására szolgálnak. A költségvetési deficit finanszírozása ma már értékpapír kibocsátással történik -

a jegybank portfoliójában lévő hosszú-, közép-, és rövidlejáratú államkötvények

-

direkt formában nyújtott hitel: folyószámla vagy sima bankhitel.

− a bankrendszernek nyújtott hitelek jelentősége attól függ, hogy mivel akarják szabályozni a pénzkínálatot. Ahol a monetáris politika elsősorban a nyíltpiaci műveleteket részesíti előnyben, ott a kereskedelmi bankoknak nyújtott hitelek súlya és szerepe kisebb. Formájuk lehet: -

refinanszírozási

hitel

(váltóleszámítolás,

vagy

más

hasonló

konstrukció); -

értékpapír fedezete mellett nyújtott (lombard) hitel;

-

értékpapír visszavásárlási megállapodások formájában nyújtott hitelek (repók);

-

folyószámlahitelek.

A mérleg forrás oldalán találhatók:

− a

kereskedelmi

bankok

központi

banknál

tartott

kötelező

és

szabad

tartalékszámlái; − a kibocsátott készpénz, amelynek egy része a kereskedelmi bankok pénztárában, másik (nagyobb) része pedig a vállalatoknál, háztartásoknál és egyéb gazdasági egységeknél van; − a legtöbb országban a jegybank a költségvetés számláit is vezeti, ezért a költségvetés betétei is forrásként szerepelnek; − itt szerepelnek a jegybank külföldi hiteltartozásai is.

108

Az utóbbi két tétel, a költségvetés betétszámlái és a külföldi adósságok esetében az a szokásos gyakorlat, hogy ezeket nem a források között tüntetik fel, hanem negatív eszközként, az eszközoldalon szereplő költségvetési hiteleket és külföldi követeléseket „nettósítva”. Ezt az indokolja, hogy a költségvetés esetében a betétek és adósságok elkülönítése nem fejez ki magatartási korlátot, mint a privát szféra esetében. A külföldi hitelfelvétel pedig gazdaságpolitikai döntés kérdése és a pénzkínálat szempontjából különben is csak a nettó külföldi követeléseknek van jelentősége. Ezek alapján a központi bank egyszerűsített vagyonmérlege a következőképpen írható fel: Aktívák

Passzívák

NKK

BTSZ

NHK

KP = KPf + KPb

RH

ahol: NKK =

nettó külföldi követelések

NHK =

nettó hitelek a kormányzatnak

RH = BTSZ =

refinanszírozási hitelek banki tartalékszámlák

KP =

összes készpénz

KPf =

forgalomban lévő készpénz

KPb =

bankok pénztárállománya

A tartalékokat és a készpénzt a szakirodalom nagyerejű pénznek vagy monetáris bázisnak vagy egyszerűen csak jegybankpénznek nevezi. A tartalékszámlák állományát (BTSZ) és a kereskedelmi bankok pénztárállományát (KPb) együtt tartaléknak nevezzük és Res-el jelöljük (Reserve). A jegybank vagyonmérlegéből a következő azonosság származik: NKK + NHK + RH = MB = Re s + KPf Ahol MB =

monetáris bázis

Mivel ez az azonosság mindig fennáll, igaznak kell lennie az állományok változására is:

109

dNKK + dNHK + dRH = dMB

Ennek alapján a monetáris bázis változása három tényező, illetve ezek kombinációinak változásától függ. Az első az ország külfölddel szembeni fizetési pozíciójának változása (dNKK), ami alapvetően az ország nemzetközi fizetési mérlegének állapotától függ, azaz mennyi árut és szolgáltatást vásároltunk külföldről. Mivel a jegybankok deviza tartalékainak alakulását rövidtávon azok a devizapiaci intervenciók befolyásolják, amelyeket az ország valutája árfolyamának fenntartása vagy manipulálása érdekében hajtanak végre, e tényező hatása a monetáris bázisra illetve a pénzkínálatra alapvetően az árfolyampolitika függvénye (Fix vagy lebegő árfolyam). A második tényező a kormányzattal szembeni nettó hitelek állományának változása. Ez nem feltétlenül azonos a költségvetési deficit finanszírozásával. A jegybank kötvény állománya csökkenhet akkor is, ha a deficit növekszik, de a bankon kívüli szféra és a külföld növekvő mértékben finanszírozza az államadósságot. De fordítva is lehetséges: költségvetési szufficit esetén is növekedhet a jegybank államkötvény állománya, ha a csökkenő államadósságból nagyobb részt finanszíroz a jegybank és kevesebbet a kereskedelmi bankok és a magánszféra. Túl nagy államháztartási deficit esetén viszont előfordulhat, hogy a belföldi és külföldi megtakarítók együttesen sem hajlandók finanszírozni a teljes deficitet. Ilyenkor a jegybank arra kényszerülhet, hogy a kötvényeket maga vásárolja meg és így a folyó deficitet a monetáris bázis, azaz a pénzkínálat növelésével finanszírozza (ld. „valódi” papírpénz) A harmadik tényező a refinanszírozási hitelek állománya, illetve annak változása, amely egyben a kereskedelmi bankok forrásai között is kitüntető helyet foglal el. 3.3.2.2. A kereskedelmi bankok összevont mérlege

A kereskedelmi bankok eszközei közül a banktartalékokat és a hiteleket kell megkülönböztetnünk. Előbbiek a tartalékszámlák egyenlegei a bankok pénztárainak készpénz tartalékai, amik egyben a központi bank forrásai is. A hitelek magukba foglalják a nem banki szféra mindhárom szereplőjének – a kormányzatnak, a lakosságnak és a vállalatoknak – nyújtott kihelyezéseket, függetlenül azok formájától. A bankok forrásai között kiemelt szerepük van a különböző betéteknek, mivel ezek teszik ki a bankok forrásainak túlnyomó hányadát. Ezen kívül szerepelnek még a különböző pénzpiaci eszközök (különböző visszavásárlási megállapodások, letéti jegyek, stb.) és a bankok saját

110

kötvénykibocsátása (illetve általában a forgatható értékpapírok). És természetesen a

refinanszírozási hitelek, amiket már említettük. A kereskedelmi bankrendszer összevont mérlege tehát a következő: Eszközök

Források

Re s = BTSZ + KPb

LB

H = BHK + HLV

EB PE BK RH

ahol: H =

összes hitel

BHK =

bankhitel a kormányzatnak

HLV =

hitel a lakosságnak és a vállalatoknak

LB =

látra szóló betétek

EB =

egyéb betétek

PE =

pénzpiaci eszközök

BK =

bank által kibocsátott kötvények, értékpapírok

RH =

refinanszírozási hitelek

A mérlegegyensúly tehát: Re s + H = LB + EB + PE + BK + RH

3.3.2.3. A bankrendszer konszolidált mérlege

A központi bank és a kereskedelmi bankok mérlegének összevonásával kapjuk meg

a

bankrendszer konszolidált mérlegét, amelyből leolvasható a teljes pénzkínálat nagysága. NKK + HK + HLV = KPf + LB + EB + PE + BK ahol: HK = NHK + BHK

(jegybanki és kereskedelmi banki hitelek a kormányzatnak) ÖBH = HK + HLV

111

innen:

NKK + ÖBH = KPf + LB + EB + PE + BK ahol :

KPf+LB= M1

=

szoros értelemben vett pénz

M1+EB = M2

=

tág értelemben vett pénz

M2+PE = M3

=

pénzhez közel álló eszközök

M3+BK = L

=

teljes likviditás

ÖBH

=

a bankszektor által nyújtott összes hitel

Régebben a PE-t és a BK-t tehát nem tartották pénznek. Ezért a pénzkínálatot az M2-vel, azaz KPf + LB + EB –vel határozták meg. Újabban a magyar gyakorlat, a német példa nyomán az M3-at tekinti pénzkínálatnak. A változás azon a megfontoláson alapszik, hogy a bankok pénzpiaci eszközei (PE) a piac szempontjából semmiben sem különböznek a különböző lejáratú betétektől (EB), így kvázipénznek nemcsak a határidős betéteket tekinti, hanem a bankok pénzpiaci eszközeit is. Amint a képletből is látható, a monetáris bázis (M0) egy része nem számít bele a pénzkínálatba. Csak a forgalomban lévő készpénz az, ami részét képezi a pénzkínálatnak, a jegybankpénz többi része csak a bankrendszer tartalékát képezi. A monetáris bázis ennek ellenére alapvető eleme a pénzkínálat meghatározásának, hiszen ennek volumenétől függ a kereskedelmi bankok pénzteremtő képessége. A pénzpolitika szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy pénz nemcsak hitelteremtéssel, hanem külföldi devizavásárlással is keletkezhet. A pénzkínálat változásához tehát vagy a

nettó devizakészlet vagy a belső hitelállomány változása szükséges. Tehát: dNKK + dNBH = dM

dNBH

=

belső hitelállomány változása

3.4 A pénzmultiplikátor A pénzmultiplikátor tehát a pénzkínálat és a jegybankpénz (vagyis a monetáris bázis)

egymáshoz való arányát jelenti. Az előzőek alapján úgy vélhetnénk, hogy a jegybank képes autonóm módon meghatározni a pénzkínálat nagyságát. Ha a jegybank képes meghatározni

112

saját passzíváinak, a monetáris bázisnak a nagyságát, valamint a kötelező tartalékráta nagyságát, akkor a pénzkínálat kizárólag a jegybank döntéseitől függ. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha a jegybankpénz és a pénzkínálat aránya, vagyis a pénzmultiplikátor kizárólag a kötelező tartalékrátától függne. De nemcsak attól függ. Ha az

M2-t tekintjük pénzkínálatnak (ld. 3.3.1 fejezet), akkor: M 2 = KPf + LB + EB M 0 = KPf + KPb + BTSZ innen KPf + LB + EB M2 = M 0 KPf + KPb + BTSZ Ha LB + EB = B és B-vel a számlálót és nevezőt egyaránt végigosztjuk, akkor: M2 =

KPf + B B

=

KPf B

+1

és M0 =

( KPf + KPb + BTSZ ) B

Ha

KPf B

=

KPf B

+

KPb + BTSZ B

=c

és KPb + BTSZ = Re s

Re s = res B

Akkor: M2 c +1 = M 0 C + res

Mivel „c” a forgalomban lévő készpénz és a betétek arányát jelenti, a „Res”, pedig a kötelező és szabad tartalékoknak a betétekhez viszonyított arányát jelenti, azt is figyelembe kell venni, hogy a jegybank döntései mellett mások döntései is befolyásolják a multiplikátor nagyságát. A jegybank csak a monetáris bázist és a kötelező tartalékrátát határozhatja meg. A multiplikátor nagyságát azonban – amint látjuk – a szabad tartalékok aránya meg a

113

készpénzhányad is befolyásolja. Azt is figyelembe véve, hogy – eltérő kötelező tartalék

előírások esetén – az sem mindegy, hogy a betét struktúra (a látra szóló és a lekötött betétek aránya) miként alakul. A szabad tartalékok aránya azonban már nem a központi bank, hanem a kereskedelmi bankok döntéseitől függ. A készpénzhányad pedig csak részben függ a bankoktól, és a betétstruktúrát is csak megpróbálhatják befolyásolni a kamatlábak változtatásával.

3.5 A pénz kereslete A pénzteremtés technikájának és a pénztömeg szabályozási technikájának ismeretében tisztában vagyunk azzal, hogy a gazdaságban lévő pénzmennyiséget a központi bank szabályozza. Kérdés azonban az, hogy mennyi pénzt kell teremtenie a bankrendszernek ahhoz, hogy ellássa a reálszférát a szükséges pénzmennyiséggel, de ne gerjesszen inflációt? Vagyis azt is tudnunk kell, hogy mennyi pénzre van szüksége a gazdaságnak.

3.5.1 A forgalomhoz szükséges pénz mennyisége

A mennyiségi pénzelmélet korai szakaszában az országban lévő pénzmennyiséget teljes egészében forgó pénznek tekintették. Úgy gondolták, hogy a külföldről beáramló pénzmennyiség teljes egészében keresletként jelentkezik, vagyis kizárólag tranzakciós funkcióval rendelkezik, a tartalékolástól elvonatkoztattak (lásd: currency iskola tételei). Úgy gondolták, hogy az áruk ár nélkül, a pénz pedig érték nélkül lép a forgalomba, és a piacon való találkozásuk eredményeként alakul ki az áruk ára és a pénz értéke. Minél több pénz kerül a forgalomba adott árumennyiség mellett, annál kisebb lesz a pénzegység értéke és annál magasabb az áruk árszínvonala. A fémpénzrendszerre érvényes összefüggést, a forgalomhoz szükséges pénzmennyiség képletét átrendezve kapjuk meg a pénz forgalmi egyenletét. A forgalomhoz szükséges pénzmennyiség: M = P⋅

A V

ahol: M = a pénz mennyiségével

114

(1)

P = a forgalomba került áruk árszínvonala A = a forgalomba került áruk mennyisége V = a pénz forgási sebessége

amelyből átrendezés révén adódik a forgalmi egyenlet: M ⋅V = P ⋅ A

(2)

amely Fisher-féle forgalmi egyenletként ismert. Az átrendezés látszólag csupán formai jellegűnek tűnik, valójában azonban lényegi különbségek is felismerhetők. A forgalomhoz szükséges pénzmennyiség képletében (1) a pénzmennyiség a függő változó, az árszínvonal, az árutömeg és a forgási sebesség független változó. Maga a pénzmennyiség pedig nem a teljes pénzmennyiséget, hanem a szó szoros

értelmében csak a forgalomhoz szükséges pénzmennyiséget jelenti, a tartalékokat (kincs) pedig nem tartalmazza. A Fisher-féle egyenlet (2) egyes tényezői elvileg ugyanazt jelentik, mint a másik képlet (1) esetében, eltekintve attól, hogy nem saját értékkel rendelkező pénzről, hanem önálló értékkel nem rendelkező pénzről van szó. Így a pénzmennyiség (M) továbbra is a forgó pénzt jelenti,

az árutömeg (A) pedig nem a megtermelt, hanem a forgalomba került áruk mennyiségét (mégpedig mindegyiket annyiszor ahányszor eladják). A forgási sebesség (V) átkerülése a másik oldalra azonban azt is jelzi, hogy funkciója megváltozott: most nem csupán a szükséges pénzmennyiség nagyságát befolyásoló független változó, hanem ha változik, az árszínvonalra is hatást gyakorló tényező. A különböző közgazdasági iskolák eltérően vélekednek a forgási sebességről. A monetaristák általában konstansnak, de legalábbis jól előre jelezhetőnek tekintik a forgási sebességet, mások viszont éppen a változékonyságát hangsúlyozzák. Fontos sajátossága az (2) egyenletnek, hogy nem csak „balról jobbra”, hanem „jobbról balra” is olvasható. Azaz, nincs egyértelmű függvényszerű kapcsolat: lehet, hogy a pénzmennyiség (M) független változó, amelytől függ az árszínvonal (P), de az is lehetséges, hogy az árszínvonal növekedése váltja ki, okozza a pénzmennyiség növekedését (Lásd: banking iskola). Vagyis nem egyoldalú oksági összefüggés van a két oldal között, hanem a kölcsönös függőség esete forog fenn: a pénztömeg részben következménye részben pedig előidézője

egyes reálgazdasági jelenségeknek. 115

3.5.2 A pénz jövedelmi egyenlete

Később a forgalmi egyenlet helyett az un. jövedelmi egyenletet alkalmazták. M ⋅V = P ⋅ Y

(3)

ahol: V = a jövedelmek forgási sebessége (nem a pénzé!) Y = reál jövedelem

Ebben az egyenletben Y már a megtermelt áru és szolgáltatás tömeget tartalmazza, mindegyiket csak egyszer, függetlenül attól, hogy hányszor cserélt gazdát. Kifejezi azt, hogy a pénz lényegét tekintve a jövedelem általános formája. Az is kitűnik, hogy a pénztömeg változása nem közvetlenül hat az árszínvonalra vagy az árutömegre: a pénzmennyiség megváltozását ellensúlyozhatja a forgási sebesség változása. Ugyanakkor az is felmerül, hogy MV megváltozása melyik tényezőre (P illetve Y) miként hat: az árszínvonal vagy a reáljövedelem változik-e és milyen mértékben. Keynes munkássága nyomán tovább távolodott a pénzről vallott felfogás a termékforgalom elemi mozzanataitól. Az un. cambridgei egyenlet már közvetlen átmenetet jelent a pénzkeresleti függvényhez.

M = k ⋅ P ⋅ Y (4)

ahol: k=

1 V

Látszólag visszatértünk a forgalomhoz szükséges pénzmennyiség képletéhez. Ez azonban csak a látszat. Először is Y a reáljövedelmet és nem a forgó pénzt jelenti. Keynes szerint a pénztartásnak – a megtakarításnak – több oka van, amelyek csak részben függnek a jövedelemtől. A tranzakciós és az óvatossági kereslet valóban a jövedelem függvénye a spekulációs motívum azonban már a felhalmozás – tehát a pénztartás – szempontját építi be a modellbe. A jövedelmi egyenletnek gyakran egy átrendezett formáját alkalmazzák:

116

dM dV dP dy + = + M v P y

amely az eredeti képlet derivátuma.

3.5.3 A pénzkeresleti függvény

A pénz nemcsak a jövedelem, hanem a tőke megjelenési formája is. Nála a pénzkereslet döntően a vagyon nagyságától és összetételétől függ. M = f (Y , i ) P

(5)

ahol: M/P

=

reál-pénzmennyiség

Y

=

a reál GDP

i

=

kamatláb

Az üzleti szféra bekapcsolása annak felismerését jelenti, hogy a megtakarításokat nemcsak a jövedelem fogyasztásra el nem költött része képezi, hanem a reálszférában a tőke körforgása során is szabadulnak fel rendszeresen ideiglenesen szabad pénzeszközök.

Gondoljunk például az amortizációra, amely az új állóeszköz működésének kezdetétől képződik, de csak akkor van rá szükség, amikor az eszközt ki kell selejtezni és újjal pótolni. Gépek esetében ez azt jelenti, hogy átlag 10 évig halmozódik az amortizáció, de csak az időszak végén van rá szükség. Addig más célra felhasználható. De nemcsak az álló tőke megtérülése kapcsán szabadul fel ideiglenesen pénzeszköz, hanem a forgó tőke esetében is. A pénz tehát tőke is meg jövedelem is.

3.6 A pénzügyi politika eszközrendszere a pénzmennyiség szabályozásában A jegybankok pénzügyi rendszerben betöltött szerepével való ismerkedést már a fejezet elején elkezdtük, megismertük a jegybankok klasszikus feladatait. Mielőtt azonban a monetáris politika vitelének ismertetésére sor került volna szükséges volt beiktatni a pénzteremtés folyamatát, melynek ismeretében most már jobban érthető lesz a monetáris eszköztár működése. Tehát most érkeztünk el ahhoz, hogy a jegybankok legfontosabb feladatának

117

részleteivel

megismerkedjünk: miként tudják a jegybankok

a

rendelkezésre

álló

pénzmennyiséget szabályozni. A tanulás során javasoljuk a két fejezetrész gondolatban való

összekapcsolását.

3.6.1 A monetáris politika eszközei

A monetáris politika eszközeit két nagy csoportra oszthatjuk: direkt és indirekt eszközökre. Direkt eszközöknek nevezzük azokat, amelyek közvetlenül a szabályozni kívánt változó

nagyságrendjét határolják be. Indirekt eszközök, pedig azok, amelyek a monetáris bázis komponensei iránti keresletre, illetve kínálatra gyakorolt hatáson keresztül érvényesülnek. 3.6.1.1 A monetáris politika direkt eszközei

A monetáris politika direkt eszközeinek csoportjában a két legfontosabb eszköz a hitelplafonok (kontingensek) és a kamatszabályozás alkalmazása.

A monetáris politika legősibb eszközének tekinthetjük a kamatszabályozást [Adminisztratív szabályozás a kereskedelmi bankok által használható kamatok vonatkozásában]. Eredetileg az

uzsora elleni törvények formájában jelent meg még a formális monetáris politika megjelenése előtt, azonban a „tisztességes” kamat felszámításának biztosítása érdekében átöröklődött a modern monetáris szabályozás eszközrendszerébe is. Az adminisztratív kamatkorlátozások fenntartása közgazdaságilag olyan körülmények között indokolt, amikor a piaci torzulások kiszolgáltatott

helyzetbe

hozzák

az

ügyfeleket

a

pénzintézetekkel

szemben.

Így

oligopolisztikus bankrendszerben a hitelkamat maximumok, míg „captíve” piaci körülmények között a betéti kamat minimumok alkalmazása indokolt. A kamatkorlátozások fenntartásának azonban számos negatív következménye van. A piaci kamatszintet torzító kamatkorlátozások párhuzamos (informális) piacok kialakulásához vezettek, tartós fenntartásuk, pedig ösztönzi a nemzeti valuta külföldi valutákkal való helyettesítését. A szabályozás hatékonyságát nagymértékben csökkenti, hogy a bankok és

ügyfeleik számos módját találták annak, hogy megkerüljék az előírásokat. Ráadásul, a kamatszabályozás általában azt jelentette, hogy a hitelkamatokat az egyensúlyi szint alá szorították, ami miatt a hitelek túlkereslete állandósult. Emiatt a kamatszabályozást rendszerint a hitelplafon-rendszer alkalmazása egészítette ki.

118

A hitelplafonok [Más néven hitelkontingensek. Előírják az egyes bankok által nyújtható összes hitel nagyságát] az összhitel növekedését az egyes bankok hitelkihelyezéseire lebontott

felső határok segítségével szabályozzák. A hitelplafonok alkalmazása rövidtávon rendkívül eredményes lehet a hitelexpanzió korlátozásában. Alkalmazása azonban nemcsak az összhitel volumenét, hanem annak pénzintézetenkénti megoszlását is befolyásolja. Az a bank, amelyik a hitelnyújtás adminisztratív határát elérte, érdektelenné válhat a további betétgyűjtésben is. Ösztönözheti továbbá az informális pénzügyi piacok kialakulását, csökkenti a bankok közötti piaci versenyt, és a szabad tartalékok növekedéséhez vezethet általában.

A hitelplafonok alkalmazásának célszerűségét a belföldi gazdasági célok elérésében azonban az egyre liberalizáltabbá váló nemzetközi tőkemozgások jelentősen korlátozzák, hiszen így a gazdasági szereplők, sőt maguk a bankok is külföldi hitelfelvételre lesznek képesek. Másrészt a tőkebeáramlás olyan likviditást teremt, amely lehetővé teszi, hogy a gazdasági szereplőknek ne kelljen olyan mértékű hitelfelvételhez fordulni, amely a hitelplafon elérését lehetővé tenné. 3.6.1.2 A monetáris politika indirekt eszközei

A monetáris politika eszköztárában az indirekt eszközök használata minőségileg egy magasabb lépcsőfokot jelent. A direkt eszközök használatának esetleges hátrányait már megismertük, továbbá azok az eszközök a bankrendszer fejlettségének egy magasabb szintjén már nem tudják kellő hatékonysággal ellátni feladatukat. A monetáris politika indirekt eszközei a monetáris bázis kínálati összetevőinek, illetve a multiplikátornak a befolyásolását célozzák, s ezeken keresztül kívánnak hatni az összpénzállományra, illetve a nemzetgazdaság összkeresletére. A továbbiakban először azzal

az eszközzel foglalkozunk, amely elsődlegesen a pénzmultiplikátorra gyakorol befolyást. 3.6.1.2.1 A kötelező tartalékráta alkalmazása

A hivatalos tartalékráta-előírások a bankok számára kötelezővé teszik, hogy kihelyezéseik egy részét a monetáris hatóságok által előírt formában és helyen tartsák. A kötelező tartalék eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a bankok megfelelő likviditással rendelkezzenek a betéteik esetleges visszahívása esetére, azaz a náluk elhelyezett betétek teljes volumenét ne tudják kihitelezni, mert ebben az esetben, ha a betétes hozzá szeretne jutni a pénzéhez, akkor nem biztosított, hogy a bank ezt azonnal ki tudja fizetni, hiszen ez az összeg éppen ki van hitelezve. Ma már a kötelező tartalék elvesztette ezt a jelentőségét. Ezzel szemben

119

megnövekedett a monetáris szabályozásban betöltött szerepe: a monetáris hatóságok a kötelező tartalékráta változtatásával a bankok jegybankpénz iránti keresletét, s ezáltal a pénzmultiplikátort változtatják. A pénzelmélet megközelítésében a kötelező tartalék a pénzügyi közvetítés költségeit növelő, különadóként fogható fel, amelyet a pénzintézeteknek a számlapénzteremtés és a jegybanki

refinanszírozás privilégiumáért kell fizetni. A jegybanknál elhelyezett tartalék ugyanis általában nem, vagy nem a piaci szinten kamatozik (ld. bővebben a seigniorage tárgyalásánál.) A kötelező tartalék-előírások különböző típusai ismeretesek. Megkülönböztetünk aktív [A kötelező tartalékok alapját a pénzintézetek aktívái adják] és passzív [A kötelező tartalékok alapját a pénzintézetek passzívái adják.] tartalékolási rendszert. A kötelező tartalékok alapját

legtöbbször a pénzintézetek passzívái, illetve ezek egy csoportja (betétek) jelentik. A tartalékolási kötelezettség előírható azonban a bankmérleg aktívái illetve ezek egy csoportja (hitelek, értékpapírok) arányában is. Az aktív tartalékolás rendszere kevésbé elterjedt, mint a passzív rendszer, pedig a jegybanki szándékok megvalósítása tekintetében számtalan előnnyel bír. A nemzetközi gyakorlatban igen elterjedt a tartalékráták differenciálásának gyakorlata. A tartalékráták több szempont szerint differenciálhatók: − A kötelezettségek lejárata szerint: ekkor a látra szóló és a lekötött betétek

tartalékrátájának mértéke különböző. Ezt indokolhatja az, hogy a látra szóló betétek kevésbé biztonságos forrást jelentenek a banknak, vagy elméletileg az, hogy a látra szóló letétek sokkal inkább befolyásoló tényezői a nominális pénzkeresletnek, mint a takarékbetétek. Ezért a látra szóló letéteket indokolt magasabb tartalékrátával sújtani, hiszen ez a magasabb bázis a nominális kereslet

szabályozásánál a jegybanknak nagyobb mozgásteret biztosít. A lépcsős progresszió alkalmazása akkor indokolt, ha a kisebb számlapénz-teremtési potenciál miatt kompenzálni akarják a kisebb bankokat. − Forrásállomány és forrásnövekmény szerint is differenciálhatók a tartalékráták.

Lényege, hogy egy adott határnapon meglévő forrásállományra egy adott kulcsrendszert, az azután bekövetkező növekményre pedig egy másik, magasabb kulcsrendszert kell alkalmazni.

120

− A devizabelföldiek és devizakülföldiek betétei szerint is differenciálható a

tartalékráta. A nagyobb deviza-beáramlást és az azzal járó inflációs hatásokat elkerülendő némely jegybanknak joga van a devizakülföldiek betéteire magasabb tartalékkötelezettséget előírni. − Régebben földrajzi alapú differenciálás is előfordult. Ekkor a „bankhelyek” és

„mellékhelyek” szerint állapítottak meg eltérő tartalékrátákat (Bankhelynek minősül az a település, amelyik rendelkezik jegybankfiókkal, mellékhelynek, pedig az a település amelyik nem.).

Kamatozó versus nem kamatozó tartalékállomány. A kötelező tartalékok kamatozása elvileg

összeegyeztethetetlen különadóként való felfogásával, de azzal a szereppel is, amit a kötelező tartalékok a bankok hitelezési potenciáljának korlátozásában betöltenek. Abban az esetben azonban, ha a pénzügyi piacokon magas és ingadozó a kamatszínvonal, akkor a bankok változékony rentabilitási pozíciója indokolttá teheti, hogy a jegybank a tartalékráta mérséklése helyett a tartalékok után fizessen a piacinál alacsonyabb, de ahhoz igazodó kamatot. 3.6.1.2.2 A refinanszírozási politika

A monetáris bázis kínálati összetevőit (NKK, NHK, RH) a monetáris hatóságok a rediszkont-, illetve refinanszírozási-politikával (RH), valamint a nyíltpiaci műveleteken keresztül (NKK, NHK) szabályozzák

A refinanszírozás a „finanszírozás finanszírozása”: a kereskedelmi bank által nyújtott hitel mögött jegybanki forrás áll. Ez azt jelenti, hogy a kereskedelmi bank forráshelyzetét nemcsak a betétállománya (és persze saját tőkéje) határozza meg, hanem különböző formákban a jegybanki forrásokat is igénybe veheti. Lényegét tekintve ide tartozik a váltók viszontleszámítoltatása is, de számos más differenciált csatorna is kialakult: a folyószámlahitel, likviditási hitel stb. Általánosan fogalmazva refinanszírozási hitel nyújtását jelenti, ahol is refinanszírozási hitel a jegybank által a kereskedelmi bankoknak nyújtott forinthitel abból a célból, hogy azt a kereskedelmi bankok továbbhitelezzék a gazdaság szereplői felé. A refinanszírozási politikával természetesen csak akkor tudja a

jegybank a kívánt mértékben szabályozni a piacot, ha ott nincs elegendő likviditás. Ellenkező esetben ugyanis a kereskedelmi bankok nem lesznek érdekeltek abban, hogy a jegybankhoz

121

forduljanak pótlólagos likviditásért, mert az vagy rendelkezésükre áll vagy a bankközi piacon adott esetben kedvezőbb feltételek mellett megszerezhetik. A szabályozás lényege, hogy a kereskedelmi bankok általános jegybanki forrás igénybevételi lehetőségeit változtatják: amennyiben a hitelkeretet növelik, akkor a pénzintézet hitelkihelyezési lehetősége nagyobb lesz, és természetesen fordítva is működik a mechanizmus. Ha a refinanszírozási hitelek kamatait befolyásolják, akkor is hasonló eredményre jutnak csak kicsit piackonformabb módon. Ha emelik a refinanszírozási hitel kamatlábát, akkor egyrészt kevesebb kereskedelmi bank fogja igénybe venni a refinanszírozást, másrészt ők is emelik a hiteleik kamatát csökkentve a hitelek iránti keresletet, így szűkül a likviditás a bankrendszerben. A kamatláb csökkentése az ellenkező irányú hatást váltja ki. A magyar gyakorlatban a refinanszírozási műveletek közé számítják, ha a központi bank devizabetétcsere vagy devizaswap művelet keretében szabályozza a bankok likviditását (ld. 6.1.2.4. fejezet). Továbbá azt is, ha az MNB értékpapír-műveleteket végez visszavásárlási megállapodással (repo ügyletek). A szabályozásnak három alapvető formája alakult ki: az un. normatív szabályozás, a kvázi piaci és a piaci szabályozás. -

A normatív szabályozás esetén a refinanszírozási hitelkereteket a bankok alaptőkéjének százalékában, vagy forrásállományuk más komponenseinek arányában határozza meg a központi bank. Az is gyakori megoldás, hogy egyes

kihelyezéseket részben vagy egészben refinanszíroz a jegybank. -

A kvázi piaci refinanszírozás esetében mennyiségi korlátozást általában nem alkalmaznak, viszont a növekvő refinanszírozási hitel-igénybevétel esetén a bankok progresszíven emelkedő kamatot fizetnek (kamatlépcső). A hitel növekvő

költségeit továbbhárítani nem tudják (természetesen csak akkor, ha megfelelő verseny van a bankszektorban), így ez az eszköz elsősorban a bankok nyereségének befolyásolásán keresztül fejti ki szabályozó hatását. -

A piaci alapokra épülő refinanszírozási politika esetén a refinanszírozási hitelkereteket az ármechanizmus segítségével osztják szét. A monetáris hatóságok

rendszeresen árajánlatokat kérnek a kereskedelmi bankoktól, s az elosztás az aukciós technika [A kereskedelmi bankok ajánlatokat tesznek a jegybank felé refinanszírozási hitel feltételeire vonatkozóan – főként a kamatra –, s ennek

122

függvényében

jutnak

hozzá

a

szükséges

refinanszírozási

forráshoz]

felhasználásával történik. 3.6.1.2.3 A rediszkont politika

A rediszkontálás [Értékpapírok viszontleszámítolása. A pénzintézetek tulajdonában levő – már általuk egyszer leszámítolt – értékpapírok a jegybank által történő megvásárlása, leszámítolása] is refinanszírozás, csak annak egy speciális esete: abban az esetben

beszélhetünk rediszkontálásról, ha a hitel váltó formát öltött. Lényege, hogy a még le nem járt váltót forgathatják, illetve a hátralévő időre esedékes kamat levonásával leszámítolják, más néven diszkontálják. Rediszkontálásról tehát akkor van szó, ha a kereskedelmi bank nyújtja be az értékpapírt a jegybankhoz. Az igénybe vehető jegybanki forrást a pénzintézetek váltótárcája összegszerűen határozza meg: annak növelésével a kereskedelmi bank által felhasználható összeg nő, ellenkező esetben csökken. A rediszkont politika azonban alapvetően kamatláb politikát jelent. A jegybank refinanszírozási hitelei kamatlábának változtatásával a gazdálkodók pénzkeresletén keresztül kíván hatni a pénzmennyiség alakulására. Ha a jegybank felemeli a refinanszírozási hiteleinek a kamatát, akkor nagy valószínűséggel a kereskedelmi bankok is emelni fogják saját hiteleik kamatát. Így a gazdálkodók hiteligénye feltehetően csökkenni fog. A refinanszírozási kamatláb csökkentése, pedig az ellenkező hatást váltja ki. Ez az eszköz meglehetősen áttételesen hat, így a fenti mechanizmus működése sok bizonytalanságot hordoz. A rediszkontláb tekintetében a monetáris hatóságok háromféle gyakorlatot folytathatnak. A hagyományos felfogás szerint a diszkontláb a monetáris rendszer alapkamata, amelyet hosszabb időre hirdetnek meg, és alatta marad a rövidlejáratú kamatszintnek (pl. USA) Az újabb

megközelítésekben

diszkontláb

meghirdetésére

nincs

szükség,

a

monetáris

hatóságoknak műveleteiket a rövidlejáratú piaci kamatszinten kell végezni (pl. Anglia). A francofone országokban érvényesül az a gyakorlat, hogy a diszkontlábat a rövidlejáratú piaci kamatszint felett rögzítik. 3.6.1.2.4 Nyíltpiaci műveletek Nyíltpiaci műveletnek nevezzük a jegybank azon tevékenységét, amikor valamely

rövidlejáratú pénzügyi eszköz likvid másodpiacán kereskedik saját számlára a jegybankpénz mennyisége, illetve a kamatszint befolyásolása céljából. A hosszú lejáratú értékpapírokkal

123

folytatott nyíltpiaci műveleteket a legtöbb országban csak a bankok likviditásának szabályozása céljából engedik meg, azaz a bankok befektetési tevékenységet csak korlátozottan végezhetnek. Amikor a jegybank értékpapírt vásárol, a papír ellenértékét az üzleti bankok számláján jóváírja. Ezzel a művelettel a jegybank új jegybankpénzt hoz létre és növeli az üzleti bank hitelnyújtó képességét. A forgalomba kerülő pénz mennyisége növekedik. Amikor a központi

bank értékpapírokat ad el, az üzleti bankok hitelnyújtó képessége csökken, mivel a vételárral a bankok számláját megterheli. Így a forgalomba kerülő pénz mennyisége is csökken. A nyíltpiaci műveletek tehát, a monetáris politika operatív eszköze, amely közvetlen hatást fejt ki az általános likviditásra. A nyíltpiaci műveletek végzésére alkalmas értékpapírok a következők: − Kincstárjegy (rövid lejáratú értékpapír) − Diszkont kincstárjegy − Államkötvény (közép és hosszú lejáratú értékpapír) − MNB (jegybanki) kötvény [olyan kötvény, melyet a jegybank bocsát ki, elsősorban nem forrásszerző, hanem likviditásszabályozási céllal. Ennek az eszköznek a kibocsátáskori hozama szolgál irányadó jegybanki kamatként.].

A nyíltpiaci műveletek végzése úgy történik, hogy a másodlagos piacokon a jegybank vagy eladóként vagy vásárlóként lép fel. A nyíltpiaci műveletek hatékony alkalmazásának több előfeltétele van: − viszonylag fejlett elsődleges és másodlagos értékpapírpiac léte; − megfelelő tömegű értékpapír-állomány; − megfelelő

nagyságrendű

szabad likviditás, amely mozgásba hozható a

hozamelmozdulások hatására. Hazánkban a rendszeres kincstárjegy aukciókat az MNB 1989-ben kezdte meg, és azóta rendszeresen folytatja.

124

Itt kell megemlítenünk az úgynevezett repo-ügyleteket is. A repo-ügyletek lényegében visszavásárlási záradékkal ellátott értékpapír-ügyletek. Két ellentétes irányú adásvételi ügyletről van szó, mely során az értékpapír a jelenben gazdát cserél, s egyúttal egy jövőbeli ellentétes ügylet is megkötésre kerül meghatározott áron, meghatározott időpontra. Az ügylet rövid távú hitelnyújtásnak vagy betételhelyezésnek is felfogható.

Két formája van az aktív és passzív repó. A passzív repó olyan értékpapír-visszavásárlási megállapodás, amely során a jegybank értékpapírt (rendszerint állampapírt) ad el, s azt az ügylet megkötésekor rögzített időpontban és ár mellett egy jövőbeli időpontban visszavásárolja. A passzív repó felfogható egy betételfogadásnak is, mely során a jegybank likviditást von ki a bankrendszerből.

Az aktív repó olyan értékpapír-visszavásárlási megállapodás, mely során a jegybank értékpapírt (rendszerint állampapírt) vásárol, s azt az ügylet megkötésekor rögzített időpontban és ár mellett a jövőben eladja ugyanazon félnek, akitől azt vásárolta. Az aktív repó felfogható egy értékpapír-fedezet melletti hitelnyújtásnak, mellyel a jegybank növeli a bankrendszerben a likviditást.

A alkalmazását és hatását mutatja a mellékelt táblázat. 4. ábra A jegybanki eszköztár elemei

Forrás: MNB (2002)

125

3.6.1.2.5 A pénzkínálatra ható egyéb eszközök

A pénzkínálat szabályozásának kiemelkedő fontosságú eszközei a devizagazdálkodási szabályok, a tőke- és folyó devizaműveletek szabályozása. A külföldi tőkeműveletek liberalizáltsága esetén a belföldi monetáris célok elérése a devizatartalékok változása által kiváltott pénztömeg növekedés vagy csökkenés semlegesítését és/vagy megfelelő kamat-és árfolyam kiigazításokat követel.

Az árfolyampolitika megválasztása erőteljesen befolyásolja a jegybankok devizapiaci intézkedéseinek szükségességét. Egy lebegő árfolyamrendszer esetében a központi bankoknak kevés beavatkozási kötelezettségük van, azonban egy mondjuk egy sávos árfolyamrendszer esetében azonnal be kell avatkozniuk, amint a hazai fizetőeszköz eléri akár az alsó, akár a felső intervenciós pontot. Ezen a területen is él a követelmény, miszerint biztosítani kell a hazai fizetőeszköz védelmét. Jegybanki intervenció, mikor a jegybank a devizapiacon deviza eladásával vagy vételével

próbálja meg a hazai fizetőeszköz értékét a megkövetelt árfolyamsávon belül tartani.

Ha az árfolyam addig erősödik, hogy a fizetőeszköz árfolyama elérte a felső intervenciós pontot, azaz a hazai fizetőeszköz iránti kereslet túl erős volt, akkor a jegybank annak érdekében, hogy ezt letörje, devizát fog vásárolni a hazai fizetőeszköz ellenében. Ezzel növeli a hazai fizetőeszköz kínálatát, relatíve csökkentve annak keresletét. Ha az árfolyam az alsó intervenciós pontot éri el, azaz az árfolyam túlságosan gyengül, akkor pont ellentétes irány műveletet fog végrehajtani. Növeli a hazai fizetőeszköz keresletét, mégpedig úgy, hogy devizát dob piacra, s ezzel hazai fizetőeszközt vásárol. Az árfolyam befolyásolásának ez már egy direktebb formája. A jegybank azonban a kamatlábak változtatásával is tudja befolyásolni az árfolyamot. Ha növeli a kamatokat, akkor a külföldi spekulánsokat, portfolió-befektetőket vonz, akik pénzeiket itt akarják elhelyezni, ezzel növelve a hazai fizetőeszköz iránti keresletet, felhajtva annak árfolyamát. A kamatok csökkenése éppen ellentétes hatást válthat ki. Sterilizáció azon jegybanki műveletek, amelyekkel a jegybank a devizapiaci intervenciók

likviditási hatását próbálja meg ellensúlyozni. Például nagymértékű tőkebeáramlás esetén sok

devizát váltanak át hazai fizetőeszközre, megnő a hazai fizetőeszköz mennyisége a forgalomban, ugyanis ezek a tranzakciók nem jelentenek mást, mint hogy a bankok devizát

126

vásárolnak. Azt pedig már tudjuk, hogy a devizavásárlás pénzteremtésnek minősül. A jegybank pedig inflációs nyomástól fenyegetve megpróbálja ezen többletlikviditást kiszívni a rendszerből. Ezt általában valamilyen értékpapír eladásával valósítja meg, de rendszerint MNB kötvény kibocsátás történik. A sterilizáció a jegybank számára elég költséges, hiszen a kibocsátott kötvények után kamatokat is kell majd fizetnie. A monetáris bázis kínálati komponensei közül a nettó külföldi követelések (NKK)-re ható eredményes eszköznek bizonyult a devizaswapok rendszere [A swap egy csereügylet, olyan adásvételi megállapodás, amelynek értelmében a szerződő felek jövőbeli pénzáramlásokat cserélnek el előre megállapított feltételek mellett.]. Ez azt jelenti, hogy a monetáris hatóságok

likviditás növelése érdekében azonnali üzlet keretében devizát vásárolnak a kereskedelmi bankoktól, ugyanakkor megkötött szerződéssel határidőre eladják. Ez művelet csökkentő hatást gyakorol a nemzeti valutában fennálló aktívák kamataira. A pénzkínálat szűkítése és a kamatszint növelése érdekében a monetáris hatóságok az azonnali ügylet keretében devizát adnak el, és visszavásárolják határidőre.

Az egyéb szabályozó eszközök között meg kell említenünk az erkölcsi ráhatást is. A monetáris politika eszköztárában mindig jelen van ez a tényező, és hatása (ha nem is mindig látható) korántsem lebecsülendő. A jegybank semmiféle adminisztratív vagy piaci alapú intézkedést nem vet be, hanem inkább informális módon az emberi tényezőre próbál meg hatni, hiszen a jegybanki vezetők sok esetben személyes kapcsolatban vannak a különböző pénzintézetek vezetőivel.

3.7 A pénzteremtésből származó állami jövedelem (seigniorage) A fémpénzrendszer kapcsán már foglalkoztunk a pénzkibocsátás monopóliumából származó állami jövedelemmel. Akkor azt állapítottuk meg, hogy a pénzkibocsátás és vele az állam bevétele alapvetően két ok miatt nőhet: mert növekedett a gazdaság, bővült a piac s így több pénzre volt szükség; az érme illetve a pénzcsere révén szintén növelhető volt a bevétel. A régi érmék bevonása és újakkal való helyettesítésük megteremtette a lehetőségét, hogy ugyanakkora fémmennyiségből több érmét verjenek. Az első esetben a seigniorage a pénzverés költségét meghaladó elvonás, míg a második esetben a pénzrontásból származó bevétel.

127

Modern viszonyaink között a középkori seigniorage fogalma csak igen korlátozottan értelmezhető. A pénzregálé, pontosabban a pénzteremtés állami monopóliuma ugyan ma is fennáll, a pénzkibocsátás módja azonban megváltozott. A pénzmennyiség nemcsak érmékből, hanem bankjegyekből és számlapénzből áll. Az érmekibocsátás sok országban ma is a kincstár monopóliuma, így a kibocsátásukból származó jövedelem ma is közvetlenül a kincstár bevétele. A bankjegykibocsátás és általában a pénzteremtés nem a kincstár, hanem a bankrendszer feladata. Az államháztartás legfeljebb forgalomba hozza a jegybank által teremtett pénzt. Ezért a pénzteremtésből származó jövedelem közvetlenül a jegybanknál realizálódik, amit (lévén non profit intézmény) befizet az államháztartásnak. A jegybankpénz bázisán a kereskedelmi bankok is teremtenek pénzt, ők azonban (legalábbis elméletileg) mégsem realizálnak monopoljövedelmet. Teljesen kompetitív viszonyok között ugyanis a kereskedelmi bankok közötti verseny a hitelnyújtással teremtett pénzből származó bevételeket a tőkéjük után járó normálprofit szintjére szállítja le. Seigniorage tehát csak a jegybank által teremtett bázispénz esetében keletkezik.

Az újkori seigniorage jelenségének kétféle értelmezése ismeretes. Az egyik a monetáris vagy cash flow seigniorage, a másik a fiskális vagy opportunity cost seigniorage.

3.7.1 A monetáris vagy cash-flow seigniorage

Ez a felfogás az állam pénzteremtéssel kapcsolatos bevételének a monetáris bázis növekményét, illetve annak reálértékét tekinti. Valójában ez a középkori seigniorage fogalom

továbbélése. A különbség az, hogy a monetáris bázis nemcsak a készpénzállományt (érme+ bankjegy) foglalja magába, hanem a jegybanknál elhelyezett betéteket is (az állami költségvetés betétei kivételével). S1 = dH

pontosabban: S1 = dH − RRi

ahol:

128

S1

=

a monetáris seigniorage

dH

=

a monetáris bázis növekménye

RR

=

a jegybanknál elhelyezett kötelező tartalék

i

=

a kötelező tartalék kamatlába

A monetáris bázis növekményét természetesen csökkenteni kell a bevételt terhelő költségekkel. Amennyiben a jegybank a kötelező tartalék után fizet kamatot, akkor ezzel az összeggel a seignioraget csökkenteni kell. A monetáris bázis a jegybanki pénzteremtés módjainak megfelelően háromféle módon növekedhet: − a jegybank hitelt nyújt a pénzintézeteknek; − a jegybank hitelt nyújt az államháztartásnak, illetve állampapírt vásárol; − a jegybank hazai pénzért devizát vásárol. 3.7.1.1 Hitelnyújtás a pénzintézeteknek

A monetáris seigniorage jövedelem képződését a jegybank által a kereskedelmi bankoknak történő hitelnyújtáson keresztül lehet a legegyszerűbben értelmezni. A jegybank a bankrendszeren keresztül hozza forgalomba az újonnan teremtett bázispénzt. Ebben az esetben a seigniorage jövedelem nagysága attól függ, hogy ezen pótlólagos likviditásért mekkora kamatot szed a jegybank, illetve milyen mértékű a kereskedelmi bankok számára előírt kötelező tartalékolás kötelezettsége és ezen tartalékok után mekkora kamatot fizet a jegybank. 3.7.1.2 Hitelnyújtás az államháztartásnak

A deficitessé váló költségvetés hitelt vehet fel a gazdaság többi szereplőjétől, mégpedig adósságlevelek kibocsátásával. Ha a hitelfelvételre a privát szférától kerül sor, akkor a költségvetés jegybankpénzhez jut ugyan, de pótlólagos mennyiség nem keletkezik, így seigniorage sem képződik. Ha azonban a hitelfelvételre a jegybanktól kerül sor – amely történhet közvetett és közvetlen módon –, akkor már újonnan teremtett jegybankpénz kerül a forgalomba, s így seigniorage is keletkezhet. Azért megjegyezzük, hogy Magyarországon az államháztartás közvetlen jegybanki finanszírozása már nem lehetséges, tehát a költségvetés közvetlenül a jegybanktól hitelt nem vehet fel. Erre csak közvetetten, a másodlagos piacon keresztül nyílik lehetőség úgy, hogy a jegybank megvásárolja az egyéb gazdasági szereplőktől az állam adósságleveleit, így már végső soron ő fogja finanszírozni a hiányt. A seigniorage jövedelem keletkezése nem magyarázható egyszerűen kamatbevételként, hiszen a jegybanknál keletkező kamatjövedelem – amit majd a jegybank mint jövedelmet a

129

költségvetésnek fizet be – pont a költségvetés hitelfelvételért fizetett kamatkiadása, így ebben az esetben jövedelem nem keletkezik csak az államháztartás a pénzt egyik zsebéből a másikba teszi át. Ebben az esetben a seigniorage jövedelem képződése egy kicsit összetettebb kérdés. A kormányzati kiadásokon keresztül többletpénz kerül a forgalomba és ezzel – mivel változatlan árumennyiséget feltételezünk – az árszínvonal emelkedik. A növekvő árszínvonal pedig azt jelenti, hogy az államháztartás által korább felvett adósság reálértéke csökken, így valójában majd csak kevesebbet kell reálértékben visszafizetnie, mint a tényleges adósság. Így ebben az esetben a seigniorage jövedelem az államadósság reálértékének csökkenésében érhető tetten. 3.7.1.3 Devizavásárlás

Már tudjuk, hogy a pénzteremtés egyik módja a jegybank külföldi devizavásárlása. Mivel ezzel növekszik a bázispénz mennyisége, így ez a módszer is lehetőséget nyújt seigniorage jövedelem realizálására. Ez akkor fordul elő gyakran, ha a folyó fizetési mérleg és/vagy a tőkemérleg aktív, s a gazdasági szereplők a kereskedelmi bankok részére a beáramló devizát eladják, s az majd végső soron a jegybankhoz kerül. Ezzel megnövekszik a jegybank devizatartaléka és ezzel együtt újonnan teremtett jegybankpénz áramlik a gazdaságba. Mivel a devizavásárlás útján a forgalomba került pénz nem hitelnyújtással keletkezik, ezért a seigniorage is másképpen képződik. A jegybank, a pénz forgalomba pumpálásával rögtön még nem jut jövedelemhez, azonban ha a devizatartalékait külföldön, biztosan kamatozó, megfelelő likviditású papírokba fekteti – és ezt jól felfogott érdekből meg is teszi –, akkor az ebből keletkező kamatbevétel a seigniorage jövedelem. Az így keletkezett seigniorage azonban sok esetben kisebb lehet, mintha azt belföldi hitelnyújtással érné el a jegybank. Mivel nem mindegy, hogy van-e eltérés a külső és belső inflációs ráta, továbbá a külső és belső nominális kamatlábak színvonala között. Amennyiben a belső inflációs ráta magasabb, mint a külső, akkor a jegybank a belső hitelnyújtás útján magasabb kamatbevételre tenne szert, mint a külföldön elhelyezett befektetések kamatjövedelme, még akkor is, ha közben a hazai valutát az inflációnak megfelelő mértékben leértékelik a külföldi devizához képest. Felvetődhet a kérdés, hogy akkor a jegybank miért teremt pénzt külföldi devizavásárlás útján, ha ily módon kevesebb jövedelemre tesz szert. A magyarázat az, hogy a jegybank nem profitorientált intézmény, feladata – többek között – a hazai fizetőeszköz védelme, s bár a 130

deviza eladás és vétel sok esetben igen költséges a jegybank számára, az árfolyamcél fenntartása, elérése érdekében szükséges.

3.7.2 A fiskális vagy opportunity cost seigniorage

E felfogás szerint a pénzkibocsátás monopóliumából származó állami bevétel nem a monetáris bázis növekményében ragadható meg, hanem a pénzkibocsátásból származó haszonként. Ez pedig nem más, mint a bázispénz egésze után realizált kamatbevétel mínusz a fizetett kamatok. Vagyis: S 2 = i ⋅ H − RRi

ahol: S2

=

opportunity cost seigniorage

H

=

a monetáris bázis

RRi

=

a kötelező tartalékok után fizetett kamat

i

=

nominális kamatláb

Tehát a seigniorage ebben az esetben a jegybank által szedett és a fizetett kamatok különbsége. Mivel a jegybank általában nem fizet kamatot a bankok kötelező betétei után,

vagy ha mégis, jóval kevesebbet, mint a piaci kamatláb, a kamatkülönbség mindig pozitív. Fogalmilag a seigniorage ebben az esetben a gazdasági szféra és a kereskedelmi bankok haszonáldozatából (pénztartás) eredő állami bevétel.

Ez a megközelítés már nemcsak a pénzteremtés egyik módjára ad magyarázatot. Abban az esetben, ha a monetáris bázis növekedése devizavásárlás révén történik, akkor a devizatartalék külföldön való, biztos kamatozású megfelelő likviditású papírokba való befektetése révén keletkezik devizában kamatjövedelem. A szakirodalom nem egységes abban, hogy lehet-e értelmezni kizárólag kamatjövedelemként az állam pénzkibocsátásból származó bevételét. A seigniorage többféle módon keletkezik: egy része kamatjövedelem, más része (az államháztartásnak nyújtott hitelek estében) pedig a tartozás reálértékének csökkenése és kamatmegtakarítás formájában jelentkezik.

131

3.7.3 Az inflációs adó

A pénzteremtésből származó összes állami bevételnek azt a részét, amely az árak emelkedéséből illetve az infláció gyorsulásából származik, inflációs adónak nevezzük. Az árak emelkedése egyben azt is jelenti, hogy csökken a pénz értéke. Az emelkedő árak folytán

csökken a nominális pénzkészlet reálértéke, s változatlan reálpénzkészlet tartásához nagyobb nominális pénzösszeget kell felhalmozni. Ha tehát az állam a gazdaság pénzkeresletét meghaladó pénzmennyiséget pumpál a gazdaságba, akkor közvetve nemcsak az árak emelkedését idézi elő, hanem (bizonyos határok között) a pótlólagos pénzmennyiség iránt pótlólagos keresletet is teremt. Az inflációs adó nem azt jelenti, hogy ugyanannyi pénzért ma kevesebbet lehet vásárolni, mint korábban. Az inflációs adó természetesen összefügg az inflációval, de nem azonos vele. Ha a 100Ft-os bankjegyért, 25 %-os inflációt feltételezve ma 25%-kal kevesebbet lehet vásárolni az idén, mint tavaly, akkor a tavalyi 100 Ft most csak 80-at -ér. Ez infláció. Az inflációs adó nem a pénz vásárlóerejének zsugorodását jelenti. Az inflációs adó valójában egyfajta vagyonadó, amely a gazdaság szereplőit arra készteti, hogy nominális pénzkészleteiket növeljék, ekképpen teljesítményeik egy részét arra fordítsák, hogy az

állammal szemben kamatmentes és lejárat nélküli követeléseket halmozzanak fel. Tehát előző példánkat folytatva: Változatlan termelési színvonalat és reáljövedelmet feltételezve, jövedelmünkből a tavalyi 100 Ft helyett ma 125-öt forintot vagyunk kénytelenek tartani. Ennek oka természetesen az, hogy a magasabb árszintű tranzakciók lebonyolítása nagyobb pénzkészletet igényel. Kérdés, hogy ennek révén valóságos erőforrásokhoz jut-e az állam? Az állam nominális bevétele 25%-kal nőtt. Az infláció 25 %-os volt, tehát a 25 egységnyi többletbevétel most reálértékben csak 25:1.25 = 20 Az állam tehát igen jól járt hiszen reálértékben 20 egységnyi többletbevételhez jutott. Ez az inflációs adó. Egy olyan adó, ahol az adóalap a monetáris bázis, az adókulcs pedig az inflációs ráta.

Ellenőrző kérdések

1. Mik az aranypénz és a hitelpénz főbb, eltérő vonásai? 2. Mik a pénzügypolitika alapvető területei? 3. A bankrendszer hogyan vesz részt a jövedelmek újraelosztásában? 132

4. Mai viszonyaink között milyen módon keletkezhet a pénz? Írja le mindkét forma esetében a lépéseket részletesen! 5. Hogyan épül fel a fizetési mérleg és mit mutat meg? 6. Mi a jegybanki tartalék, milyen fajtái vannak és ezek milyen cél szolgálnak a bankrendszer működésében? 7. Mi az a pénzmultiplikátor? 8. Mi a pénzteremtő és pénz-újraelosztó hitel között a különbség? 9. Mi tartozik a monetáris bázisba? 10. Hogyan kell összeállítani a monetáris rendszer összevont mérlegét? 11. Mit mond ki a Fischer-egyenlet? Miért nem egyértelmű, függvényszerű a kapcsolat a tényezők között? 12. Mi olvasható ki a pénz jövedelmi elméletéből és a cambridgei egyenletből? 13. Mit mutat meg a pénzkeresleti függvény? 14. Melyek a monetáris politika direkt és indirekt eszközei? 15. A kötelező tartalékráta változtatásával hogyan lehet befolyásolni a pénzmennyiséget és miért értelmezhetjük a pénzintézetekkel szembeni különadóként? 16. Mi a refinanszírozási hitel? 17. A nyíltpiaci műveletekkel hogyan befolyásolja a jegybank a pénzmennyiséget? 18. Hogyan értelmezhető a mai pénzrendszerben a segniorage? 19. Az inflációs adó hogyan jelenthet jövedelmet az államnak?

133

4. A PÉNZÜGYI RENDSZER SZEREPE A GAZDASÁGBAN A negyedik fejezetben az olvasó megismerheti, hogy a pénzügyi rendszer a források egyik gazdasági szereplőtől a másikig való eljuttatásában miként játszik közvetítő szerepet. Ennek során az alábbi fontosabb összefüggésekkel és fogalmakkal találkozik:

134

-

a megtakarítás és beruházás kapcsolata zárt, ill. nyitott gazdaság esetében

-

ikerdeficit

-

az újraelosztás lehetséges formái

-

a pénz időértéke

-

nettó jelenérték

-

értékpapírok csoportosításának lehetőségei több szempont szerint

-

értékpapírok árfolyama és azt befolyásoló tényezők

-

kötvények árfolyama és hozama

-

pénzügyi piacok és csoportosításuk

4.1 A megtakarítás és a beruházás kapcsolata Makroökonómiai tanulmányaink alapján tudjuk, hogy a megtakarítás nem egyszerűen el nem költött jövedelmet jelent, hanem az adott időszak, fogyasztásra el nem költött jövedelmét. Ha egyáltalán nem költenék el, az realizálatlan árutömeghez és ezért jövedelemcsökkenéshez vezetne. A megtakarítás tehát olyan jövedelem, amelyet nem fogyasztásra, hanem beruházásra költöttek, pontosabban befektették. S =Y −C

ahol: Y = jövedelem S = megtakarítás C = fogyasztás

A jövedelemmel kapcsolatban emlékeztetnünk kell arra, hogy az „adott időszak”-on általában egy évet értünk, ám amikor a fogyasztás és a megtakarítás viszonyát kívánjuk meghatározni, akkor más időszak választása is indokolt lehet. A gazdaságelmélet több jövedelemhipotézist ismer: az adaptív jövedelemhipotézis [Egy adott időszak fogyasztása az adott időszak jövedelme mellett a jövedelem korábbi alakulásától függ. Az egyének fogyasztási színvonala az addig elért legmagasabb jövedelemtől függ. Ha a jövedelem csökken a korábbiakhoz képest, akkor az egyének közvetlenül nem vagy alig mérséklik a korábban megszokott fogyasztásukat. Ha a jövedelem növekszik, akkor ezzel arányosan a fogyasztás is növekszik]

mellett, a hosszabb időszak

trendjét figyelembe vevő permanens jövedelemhipotézis [A

fogyasztás nem az aktuális jövedelemtől, hanem a hosszú távú átlagjövedelemtől, az úgynevezett permanens jövedelemtől függ. Az elmélet szerint a fogyasztás a permanens jövedelemmel arányosan változik. Mivel a permanens jövedelem egy hosszú távú átlag, ezért a fogyasztás hosszú távon a jövedelem egy stabil hányada.] vagy az életciklus elmélet [Az életciklus elmélet szerint az egyének fogyasztásukat teljes életükre tervezik meg. Arra törekednek, hogy egész életükre nagyjából állandó v. enyhén növekvő fogyasztást tudjanak biztosítani. Fiatalkori jövedelmük viszonylag alacsony, majd életük végén egyáltalán nincs. Ezért megtakarításaikat úgy kell alakítani, hogy a felhalmozott vagyon életük végén is a kívánt fogyasztási szintet biztosítsa. Az életciklus elején hiteleket vesznek fel, amit a közepén törlesztenek vissza. A vagyongyűjtés egyetlen célja a nyugdíjas évek alatti fogyasztás biztosítása, ezért a vagyont az életciklus végére felélik.].

135

A megtakarítás nagysága a makrogazdaság szintjén zárt gazdaságban ex post mindig egyenlő a beruházásokkal. Azaz: I =S

A szándékolt megtakarítás és a szándékolt beruházás rendszerint nem egyenlő. Utólag a kényszermegtakarítás

és

nem

szándékolt

beruházás

(pl.

eladhatatlan

készletek

felhalmozódása) révén jön létre az egyensúly. Nyitott gazdaságban – és több szektor feltételezésével – természetesen más a helyzet. A

makroökonómiából megismert alapösszefüggés felhasználásával a következő eredményre jutunk: S − I = (G − T ) + ( X − M + R)

Vagyis a gazdaságban keletkező megtakarítások és beruházások csak a költségvetés (G – T) illetve a folyó fizetési mérleg egyenlegének (X – M + R) egyenlegének megfelelően térhetnek el egymástól. Ha feltételezzük, hogy a fizetési mérleg egyensúlyban van (X – M + R = 0), akkor S − I = G −T

Vagyis a keletkező megtakarítások csak akkor képezhetik teljes egészükben a beruházások forrását, ha a költségvetés egyenlege is egyensúlyban van. Ha a költségvetés deficites, akkor a megtakarítások egy része e hiányt finanszírozza. Ebben az esetben érvényesül a költségvetés

un. kiszorító hatása (crowding out). Amennyiben nemcsak a költségvetés, hanem a fizetési mérleg is deficites, akkor beszélünk ikerdeficitről [Az ikerdeficit egy ország folyó fizetési mérleg hiányának és az államháztartás hiányának egyidejű fellépését jelenti]. A két mérleg

hiánya közötti összefüggés ok-okozati irány nem határozható meg automatikusan. Mindkettő okozhatja a másik hiányát, de a közgazdászok többsége akkor beszél ikerdeficitről, ha a folyó fizetési mérleg hiányának kialakulásában a fő ok az államháztartás hiánya. Tehát az államháztartás túlzott kiadásainak következtében megnő a kereslet, s ez importot generál.

4.1.1 A beruházások finanszírozása: a megtakarítások közvetítése

A megtakarítások és beruházások kapcsolatánál azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar nyelvben a befektetés és beruházás nem azonos fogalmak: a beruházás szűkebb fogalom, mint

136

a befektetés (Ezzel ellentétben más nyelvekben egyetlen kifejezéssel – investment – jelölik mindkettőt.). Ennek megfelelően az egy adott időszakban keletkező megtakarítás három alapvető formát ölthet: − anyagi felhalmozás; − értékpapír vásárlás, illetve lekötött bankbetétbe helyezés; − pénzkészlettartás (készpénz vagy látra szóló betét formájában).

Mindhárom forma befektetés, de csak az anyagi felhalmozás beruházás. A megtakarítás tehát nem egyszerűen fogyasztásra el nem költött jövedelem, hanem befektetésre fordított jövedelem. A megtakarítás fogalmához az is hozzátartozik, hogy flow és stock formája is

létezik. A folyó jövedelemből eszközölt megtakarítás (flow), azaz az adott időszak jövedelmeiből folyamatosan képződő megtakarítások, és a megtakarítások állománya (stock), amely a már korábbi időszakokban felhalmozódott megtakarítások kumulált összege Ezek jelentősége más-más szempontból fontos. Amennyiben a megtakarítás a befektetőnél keletkezik önfinanszírozásról beszélünk. A megtakarítások okait ismerve azonban tudjuk, hogy a megtakarítók és a befektetők személye nem feltétlenül esik egybe, legalábbis időben nem. Ebben az esetben a megtakarításoknak valamilyen módon el kell jutnia a felhasználóhoz. Ezt a folyamatot nevezzük újraelosztásnak.

Az újraelosztásnak két alapvető típusát különböztetjük meg: −

végleges újraelosztás;

−

ideiglenes újraelosztás, amely -

közvetlen vagy,

-

közvetett

formában juttatja el a megtakarítást a felhasználóhoz. Megtakarítások és beruházások zárt gazdaságban

A makroökonómiából tudjuk, hogy zárt gazdaságban a megtakarítás és a beruházás egyenlősége – annak ellenére, hogy a szándékolt megtakarítás és a szándékolt beruházás rendszerint eltér egymástól – a makrogazdaság szintjén ex post mindig fennáll.

137

Abban az esetben, ha: S>I

vagyis a szándékolt megtakarítás nagyobb, mint a szándékolt beruházás, akkor a hatás a kereslethiány

miatt

nem

szándékolt

beruházás

vagyis

az

eladhatatlan

készletek

felhalmozódásában és a jövedelmek csökkenésében jelentkezik és így kialakul az egyenlőség: S=I

Abban az estben, ha:

S
vagyis a szándékolt megtakarítás kisebb, mint a szándékolt beruházás, akkor a rendszer zártsága következtében túlkereslet miatt árszínvonal emelkedés, infláció lép fel, aminek eredményeként a kényszermegtakarítás és a lakossági fogyasztás csökkenése kikényszeríti az egyenlőséget. Megtakarítások és beruházások nyitott gazdaságban Nyitott gazdaságban azonban más a helyzet. Ekkor a szándékolt megtakarítás és beruházás

huzamos ideig is eltérhet egymástól. S < I esetében a többletberuházás külső forrásból például tőkeimport-többletből származhat, illetve S > I esetében a többlet-megtakarítás külföldi befektetésekben hasznosulhat. Vagyis: −

A beruházás nagyobb is lehet a megtakarításnál, az import-többlet mértékéig, amit a külfölddel szembeni adósság növekedése finanszíroz;

−

A megtakarítás nagyobb is lehet a beruházásnál az export-többlet mértékéig, ami a külfölddel szembeni adósság csökkenését vagy a követelések növekedését jelenti.

Ezt a lehetőséget használja ki a gazdaságpolitika akkor, amikor a gazdasági növekedés felgyorsítását tűzi célul. A külső források bevonásával a beruházások nagyobbak lehetnek a belföldi megtakarítások által lehetővé tettnél, ezáltal a gazdasági növekedés üteme megnövelhető. A külső források igénybevétele többféle formában lehetséges. Az importtöbblet amely lehetővé teszi a többletberuházást, a folyó fizetési mérleg hiányában realizálódik;

138

− folyó mérleg hiányát finanszírozhatja külföldi hitelfelvétel; − direkt tőkeimport; − portfólió befektetések.

A külső források felhasználása azonban nem korlátlan. A külső eladósodás növekedése felveti a fizetésképtelenség veszélyét. Ez először is azt jelenti, hogy a finanszírozási formák közül előnyben kell részesíteni a nem adóssággeneráló lehetőségeket. Ezért a gazdaságpolitika számára szabály, hogy a folyó fizetési mérleg passzívuma legalább akkora jövedelmet generáljon, mint amekkora a majdani jövedelem kiáramlás. Vagyis: Y = C + I + (X − M )

ahonnan: Y −C = S

helyettesítésével: S = I + (X − M )

átrendezve: I − S = M − X = −CA = dK

ahol: CA

=

folyó fizetési mérleg egyenlege

dK

=

tőkemérleg egyenlege

Vagyis a beruházás-megtakarítás egyenlege tükröződik a folyó fizetési mérleg egyenlegében. A nem adóssággeneráló források azonban eleve korlátot jelentenek, mert: −

bizonyos idő elteltével a direkt tőkeimport együtt jár a profit repatriálásával, azaz a nyereség kivonásával, hazavitelével, ami vagy csökkenti a forrásokat, vagy növekvő tőkeimportot tesz szükségessé,

−

a portfolió befektetések rendkívül kockázat érzékenyek (konjunktúrára, politikai változásokra stb.), már kisebb változások esetén is rövid távú jellegükből következően gyorsan kivonhatóak, ez pedig váratlan problémákat eredményezhet nemzetgazdasági szinten.

A gazdaságpolitika figyelembe vétele további következménnyel jár, ezért nem elegendő a külföld bekapcsolása, vagyis nemcsak a zárt gazdaság hipotézisét kell feloldanunk, hanem az egy szektoros modell helyett több szektort kell tételeznünk: be kell kapcsolni az államot is.

139

4.1.2 A tőkeáramlási mátrix (flow of funds)

A továbbiakban a belföldet három szektorra bontjuk, ahogy azt a már a korábbiakban is tettük, a negyedik pedig a külföld lesz: −

a gazdasági szektor (vállalatok+háztartások);

−

a költségvetés;

−

és a bankrendszer,

−

a külföldet továbbra pedig a fizetési mérleg képviseli

A tőkeáramlási mátrix az egyes szektorok makroökonómiai elszámolási kapcsolatait mutatja be. A keletkezett és véglegesen újraelosztott jövedelmeknek a négy szféra összegére vonatkozóan ex post meg kell egyeznie az összes jövedelem felhasználással. Az egyes

szektorokban a folyó tételek esetében hiányok és többletek mutatkozhatnak, amelyeket úgy egyenlegeznek ki, hogy vagy hitelt vesznek fel más szférától vagy ők nyújtanak hitelt más szférának. A tőkeáramlási mátrix ezeket a szektorközi tőkemozgásokat csoportosítja a finanszírozási formák szerint. Kiindulva a makroökonómia alapegyenletéből:

Y = C + I + G + ( X − M ) (Y a belföld jövedelme) Illetve ennek bővített változatából (T=adók, R=egyoldalú átutalások, Yd a gazdasági szféra jövedelme, amelyben az állam nem szerepel): Yd = C + I + (G − T ) + ( X − M + R)

Képletünk azt mutatja meg, hogy az egyes szektorok – a gazdasági szféra (C+I), a költségvetés G, és a külföld (X-M) – miként részesülnek a létrehozott termék és szolgáltatástömegből. A bankrendszer csak közvetítő szerepet tölt be a reáltevékenységet folytató szektorok között. A folyó jövedelem újraelosztással korrigált egyenlegek megmutatják a különböző szektorok pozitív és negatív jövedelemegyenlegei közötti kapcsolatot. Korrigálva az S = Yd − C összefüggéssel, a következőt kapjuk: S − I = (G − T ) + ( X − M + R) azaz

140

Megtakarítás –Beruházás = Költségvetési egyenleg + Folyó fizetési mérleg egyenlege Ebből pedig az olvasható ki, hogy: −

a gazdasági szféra megtakarítása és felhalmozása a költségvetés egyenlegének és a folyó fizetési mérleg egyenlegének az összegével térhet el egymástól.

−

a keletkező megtakarítások csak akkor képezhetik teljes egészében a beruházások forrását, ha a költségvetés egyenlege és a folyó fizetési mérleg is egyensúlyban van. Ha a költségvetés deficites, akkor a megtakarítások egy része e hiányt finanszírozza. Ebben az esetben érvényesül a költségvetés un. kiszorító hatása.

A szektorok jövedelemegyenlegei közötti átcsoportosítás hitelnyújtás révén, a bankrendszer közvetítésével történik meg a már megismert módon. A szektorok közötti mozgás fő irányai tehát: −

a gazdasági szektor közvetlen hitelnyújtása a költségvetésnek kormányzati kötvények vásárlása formájában;

−

nettó külföldi tőkeáramlás, a külföldről kapott és külföldnek nyújtott hitelek egyenlege, amely a gazdasági szektor, a kormányzat és a bankrendszer külfölddel kapcsolatos hitelállományának változására bontható;

−

a bankrendszer által belföldre nyújtott hitelek állományának változása, amely a bankrendszer kötvényvásárlását is tartalmazza, és amely két részre bontható: belföldi gazdasági szektornak, vagy a költségvetésnek nyújtott hitelek.

Az egyes szektorok forrásai és felhasználása a következő: Gazdasági szektor Felhasználás Anyagi felhalmozás Államkötvény-vásárlás Pénzfelhalmozás

Forrás Megtakarítás Külföldi hitelfelvétel Bankhitel

I + dBg + dMO = S + dK p + dNDC p

141

ahol: dM0

=

a gazdasági szektor által birtokolt pénzmennyiség változá

dBg

=

dNDCp

=

a gazdasági szféra tulajdonában levő államkötvények állományának változása gazdasági szektor hitelfelvétele a bankszektortól

dKp

=

a magánszektor külföldről történő hitelfelvétele

A gazdasági szektor saját forrásait bankhitellel és külföldi hitelfelvétellel egészítheti ki. Azaz a vállalati szféra és a háztartások a belföldi bankszektortól és külföldről vehetnek fel hitelt likviditásuk növeléséhez. Az így hozzá került jövedelmeket, forrásokat ezzel szemben anyagi felhalmozásra, értékpapír vásárlásra valamint pénzfelhalmozásra fordítja. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági szektor, ha éppen vannak felesleges, el nem költött jövedelmei, akkor azt vagy befekteti a vállalati szektorban, az államnak nyújt kölcsönt kötvényvásárlással, vagy egyszerűen pénz formában tartva megtakarítja azt. A költségvetés mérlege

Felhasználás Kormányzati kiadások Transzferkifizetések

Forrás Adó Kötvénykibocsátás Külföldi hitelfelvétel Bankhitel

G + TR = T + dB g + dK g + dNDC g

Tehát a költségvetési kiadások – amely kormányzati megrendelésekből és transzfer kifizetésekből áll – forrása az adó, de ha ez nem elegendő (és általában nem az), akkor kötvénykibocsátás révén hitelt tud felvenni, belföldről és külföldről is hitelhez juthat. A külföldet reprezentáló fizetési mérleg:

Felhasználás Export Hitelnyújtás

Forrás Import Egyoldalú átutalások Külföldnek nyújtott hitel Devizatartalék változása ( X − M + R) + dK = dRES

vagyis a folyó tételek és a tőketételek egyenlege a devizatartalékok változásában (Reserves) csapódik le.

142

A bankrendszer szerepe:

Felhasználás Belföldi hitelnyújtás Devizatartalékok növekedése

Forrás Pénzfelhalmozás Külföldi hitelfelvétel

dNFA = dRES − dKb

ahol: dNFA

=

bankrendszer külföldi nettó pozíciójának változása

Vagyis a bankok hitelnyújtással és külföldi fizetőeszköz vásárlásával teremthetnek pénzt, de követeléseik növekedése nemcsak pénzteremtésből eredhet, hanem külföldi hitel felvételekből is. A tőkeáramlási mátrix a fenti egyenletek rendszerezett formája. Két részre oszlik: az első sor a kiinduló egyenletnek megfelelően a folyó jövedelemegyenleget tartalmazza, a további 2-6 sor ennek finanszírozását. Tehát az első sor tartalmazza az elsődleges jövedelmeket még az önkéntes újraelosztást megelőzően. Ex post a mátrix minden oszlopának és sorának összege zérus. A pozitív előjel (illetve az előjel hiánya) a felhasználást, a negatív előjel a finanszírozás forrását jelöli. 2. táblázat Tőkeáramlási mátrix

Gazdasági szféra I −S

G − (T + TR )

dMO − dNDC p

− dNDC g

4. Államkötvény

dB g

− dB g

5. Külföldi tőke

− dK p

− dK g

1. Nem pénzügyi egyenleg Finanszírozás 2. Pénz+kvázipénz 3. Bankhitel

Költségvetés

6. Bankrendszer: devizatartalék változása 0

0

Bankrendszer

Külföld X −M +R

− dMO dNDC

0 0 0 0

− dK b

dK

0

dRES

− dRES

0

0

0

0

Forrás: saját szerkesztés

4.2 A nemzetközi fizetési mérleg A fizetési mérleg egy adott ország gazdasági szereplői és a külföld közötti reálgazdasági és pénzügyi műveletek számszerű összegzésére szolgáló forgalmi típusú pénzügyi statisztika,

143

melyhez sorosan kapcsolódik az állományi szemléletű külfölddel szembeni befektetési pozíció. A mérleg legfontosabb feladata, hogy tárgyszerű tájékoztatást adjon az ország nemzetközi gazdasági helyzetéről. Alkalmas adott nemzetgazdaság nemzetközi méretekben vett versenyképességére és jövedelemtermelő képességére vonatkozó következtetések levonására

is. Átfogó képet ad az ország devizamozgással járó tranzakcióiról. A fizetési mérleg statisztikát általában egy évre állítják össze, de ennél rövidebb, negyedéves, havi mérlegek is szoktak készülni. Igen fontos mutató a gazdálkodók és a gazdaságpolitika számára is, mert a gazdaság általános állapotára

lehet

következtetni

belőle,

s

így

valamelyik

részmérlegének

tartós

egyensúlytalansága előbb-utóbb kiváltja a gazdaságpolitika szükséges lépéseit. A fizetési mérleg a kettős könyvelés elvére épül, mivel összeállításakor mind a tényleges folyamatokat, mind az azokat kísérő pénzügyi folyamatokat egyaránt számba veszik: egyrészt maga az üzletesemény, másrészt pedig a hozzá kapcsolódó finanszírozás ellenkező előjellel kerül elkönyvelésre. A tartozások és követelések a végén meg kell, hogy egyezzenek, tehát könyvelési szempontból a fizetési mérlegnek elméletileg mindig nullszaldóval kell zárulni. Tehát a folyó fizetési mérleg, a tőkemérleg és a pénzügyi mérleg egyenlegének összege elvileg mindig zérus. Ugyanis az egyensúlyhiány csak az egyes részmérlegek szintjén jelenik meg. Természetesen ez a végső nullszaldó közgazdasági értelemben nem jelenti a nemzetközi fizetések egyensúlyát, pont az előbb említett részmérlegek szintjén megjelenő hiányok és többletek miatt. Ez a zérus egyenleg azonban csak a legritkább esetekben valósul meg, mert egyrészt a gazdasági folyamatok sokkal bonyolultabbak annál semmint, hogy azokról kellő részletességű információink lennének, továbbá a mérleg összeállítása eltérő forrásból származó információkra épül. Ezen adatforrások között értékelésbeli, időbeli és egyéb eltérések lehetnek, valamint egyéb számbavételi hibák is becsúszhatnak. Ezeket a tételeket hivatott korrigálni a tévedések és kihagyások sora, amely kizárólag utólagosan és formailag teremti meg a kettős könyvelés elveinek való megfelelést. A fizetési mérleg statisztika nem pénzforgalmi, hanem eredményszemléletű statisztika. A tranzakciók megtörténtét és annak idejét nem tényleges ellenérték kifizetés, hanem a tulajdonosváltás időpontja szabja meg. Ha ez nem így történne, akkor egy csomó tétel kimaradna a statisztikából, például olyan tranzakciók, melyek nem járnak pénzmozgással.

144

A fizetési mérleg sorokból és oszlopokból áll. A sorok a nemzetközi fizetések indítékait, a fizetési jogcímeket tüntetik fel, az oszlopok pedig a követeléseket, illetve tartozásokat különítik el. Pozitív előjellel kell figyelembe venni azokat a tételeket, amelyek pénz (tőke) beáramlást jelentenek az adott nemzetgazdaság számára és negatívval azokat, amelyek pénzkiáramlással járnak.

4.2.1 A fizetési mérleg részei és közöttük fennálló közgazdasági kapcsolatok

A fizetési mérlegnek különböző típusai ismertek. Az ábra alapján jól látható az összeállításuk logikai sorrendje és az egyes részek közötti kapcsolat. Az egyes részmérlegek a nemzetközi gazdasági folyamatoknak különböző területeit veszik figyelembe, így eltérő tartalmúak, de az egymás által nyújtott információkat kiegészítik, s így adnak végül egészen átfogó képet az ország nemzetközi gazdasági helyzetéről. 4.2.1.1 Folyó fizetési mérleg

A folyó fizetési mérlegben elszámolt tranzakciók az ország rendelkezésére álló jövedelmeinek nagyságát befolyásolják. A fizetési mérleg legszűkebb részét adja a kereskedelmi mérleg. Kizárólag az áruexport és import alapján számítjuk ki. A kereskedelmi mérleg az adott ország külföld felé történő árukivitelét és az onnan történő árubehozatalát állítja szembe egymással. Ha egy országnak tartósan deficites a kereskedelmi mérlege, akkor a gazdaságpolitikának előbb-utóbb változtatásokat kell eszközölnie, mert ez azt jelenti, hogy az adott ország termékei valami oknál fogva nem versenyképesek a külföldi piacokon. S ha nem versenyképes külföldön, akkor nyitott gazdaság esetében nagyon hamar otthon is versenyhátrányba kerülhet, s akkor már két oldalról érkezik a nyomás. De az is lehet, hogy az exporttal nincs önmagában semmi baj, de a hazai fogyasztási szerkezetben túlságosan megnőtt a külföldi áruk részesedése, s ennek az okát is meg kell keresni. Valóban tényleg a versenyképtelenség vagy valami más adminisztratív jellegű intézkedés áll a dolog mögött? Amikor azt tapasztalják, hogy a deficit emelkedik vagy krónikussá válik, akkor a gazdaságpolitika olyan tűzoltó intézkedésekhez szokott fordulni (ami természetesen csak rövid távon vezet eredményre), mint a hazai valuta leértékelése vagy a hazai kereslet, fogyasztás visszafogása. Pedig ilyenkor el kell gondolkodni, hogy milyen hosszú távú strukturális intézkedések volnának inkább szükségesek a fizetési mérleg fenntarthatóságának eléréséhez.

145

A folyó fizetési mérleg továbbá tartalmazza az összes áru és szolgáltatáskereskedelmi ügyletet, a nemzetközi jövedelemtranszfert, valamint az egyoldalú átutalásokat. Tehát a kereskedelmi mérleg a folyó fizetési mérleg részét képezi. A mérleg az árukereskedelem mellett a szolgáltatásokat is figyelembe veszi, továbbá szerepelnek benne a termelési tényezők nemzetközi jövedelemáramlásai. Azaz a nálunk dolgozó külföldiek hazautalt bérei, illetve a külföldön dolgozó állampolgáraink hazautalt jövedelmei. Továbbá itt kerülnek feltüntetésre a már korábbi évek befektetéseinek jövedelmei. Tehát ebben a részben kerülnek kimutatásra a külföldi befektetők itthon elért kamatjövedelmei, osztalékai, tehát itt jelenik meg a kivitt profit. A belföldiek külföldön elhelyezett befektetései után kapott jövedelmek szintén ennél a mérlegsornál jelennek meg, függetlenül attól, hogy működő-tőkebefektetésekről, vagy akár pénzügyi befektetésekről vane szó. S itt tüntetjük fel az egyoldalú átutalásokat is, amelyek lehetnek a magánszféra esetében külföldről hazautalt ajándékok, a közszféra esetében segélyek, háborús jóvátételi fizetések stb. Ezek a tételek nem járnak ellenszolgáltatással. A folyó fizetési mérleg a leginkább alkalmas arra, hogy egy nemzetgazdaság nemzetközi jövedelemtermelő képességéről információt adjon. Természetesen itt is ugyanúgy végig kell gondolnunk az egyes deficitek és aktívumok valós tartalmát, ahogyan tettük azt a kereskedelmi mérleg esetében. A szolgáltatás kereskedelem is hasonlóképpen értelmezendő, mint az árukereskedelem. Az egyenlegből levont következtetések esetében azonban azt is figyelembe kell venni, hogy milyen valós gazdasági teljesítmények állnak a háttérben, továbbá a nagyságrendeket is, és mindenképpen folyamatokat, tendenciákat kell vizsgálnunk. Mondjuk kedvezőnek tűnhet egy szegény afrikai ország folyó fizetési mérlege úgy, hogy közben éheznek az országban, tehát alig vásárolnak valamit külföldről. Vagy lehet imponálóan aktív a folyó fizetési mérleg, de ez annak köszönhető, hogy néhány nagy külföldi vállalat ott állítja elő termékeit, s aztán azokat a világ piacain értékesíti, s közben más gazdasági teljesítmény nincs is az országban. Vagy egy alapvetően nem nagy volumenű folyó fizetési mérlegnek a hiányát egy egyszeri, nagymértékű segély kiegyenlegezte. A tőkejövedelmek áramlásából is következtethetünk arra, hogy egy ország gazdasági teljesítménye mögött milyen mértékben állnak a hazai termelők, s mennyire a külföldiek. Továbbá, hogy a külföldi befektetők a jövedelmeket itthon költik-e el, azaz fejlődési,

146

növekedési lehetőségek vannak-e az adott gazdaságban, vagy csak hazamentik a profitot, ami a fogadó ország számára jövedelemvesztést jelez. 4.2.1.2 Tőkemérleg

A tőke- és pénzügyi mérleg tartalmazza a külfölddel szembeni felhalmozási folyamatokat jellemző adatokat. Két részmérlege a tőkemérleg és a pénzügyi mérleg. A tőkeforgalmi mérlegben szereplő ügyletek állományváltozást jelentenek: az állami és a magánszféra külföldi aktíváinak és passzíváinak állományában bekövetkező változásokat számszerűsítik. Itt – a folyó transzferekkel ellentétben, ahol a rendelkezésre álló jövedelem változik meg az egyoldalú átutalás eredményképpen – a tőketranszfer a tranzakcióban részt vevő felek reálvagy pénzügyi eszközeinek állományát változtatja meg. 4.2.1.3 Pénzügyi mérleg

A tőkeforgalom igen sok fajta ügyletből tevődik össze. Általában az alábbi szempontok szerint lehet ezeket a tőkemozgásokat elhatárolni: a befektetés magán ill. hivatalos jellege, az eszközök lejárata, valamint, hogy direkt- vagy portfolió-befektetésről van-e szó. A pénzügyi mérlegben a befektetéseknek a befektetők motivációja és a befektetés formája az elsődleges osztályozási ismérve. A közvetlen külföldi tőkebefektetések, amelyeket szoktunk közvetlen külföldi működőtőke-befektetéseknek is nevezni – olyan típusú és volumenű befektetések, mellyel a külföldi tulajdonos a vállalkozást bizonyos mértékben ellenőrizni tudja, s sok esetben annak irányításába is beleszólhat. A befektető tehát ebben az esetben

hosszútávon gondolkodik. A portfolió-befektetések esetében azonban a tőke tulajdonosának mások a motivációi. Alapvetően a rövid távú árfolyamnyereség elérése céljából keres jövedelmező befektetési lehetőséget megvásárolva egyes cégek részvényeit, kötvényeit, de nem szándékozik a szakmai irányításba beleszólni, mivel lévén „csak” pénzügyi befektető az adott

szakmát sokszor nem is ismeri. Érzékelhető, hogy ez a befektetési forma sokkal mobilabb, mint az előző, tehát természetéből fakad, hogy általában rövidebb távú. A pénzügyi mérleg azt mutatja meg, hogy a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg együttes egyenlege, a külfölddel szembeni nettó finanszírozási képesség mely tranzakciók következményeként miképpen változik. A tőke- és pénzügyi mérleg értelmezésekor a korábbiakkal ellentétesek az előjelek, mert itt az export a negatív előjelű, hiszen az azt jelenti, hogy tőke áramlik ki az országból és külföldön fektetik be, míg az import tőkebehozatalt

147

jelent. Továbbá fontos az értékeléskor figyelembe venni, hogy ezeknek a tételeknek hosszú távú hatásai vannak, amelyek a következő évek fizetési mérlegeiben jelennek meg, adott esetben még nem is ebben a részmérlegben. Egy adott évben mondjuk egy nagyobb tőkekivitel deficitessé teheti a fizetési mérleget, de arra számítanunk kell, hogy a későbbiekben ez a kiadás hozzájárulhat a folyó fizetési mérleg egyenlegének javulásához, mikor a külföldön eszközölt befektetések hozamát hazautalják. A tőkeimport esetében a mechanizmus ellentétes irányban működik. 4.2.1.4 Hivatalos tartalékok mérlege

Általában ebben a részmérlegben szerepelnek azok a tételek, amelyek az „egyéb” kategóriát jelentik, azaz nem sorolhatóak be egyik fenti csoportba sem. Legfontosabb eleme a hivatalos tartalékok állományának változása, valamint a külföldi hivatalos szervekkel szembeni kötelezettségek tétele. A tartalékokat általában a jegybankok külföldi devizában tartják, s ezeket értelemszerűen valamilyen rövid lejáratú formában befektetik.

148

3 táblázat A fizetési mérleg sémája Jogcímek

Tartozások

1. Áruegyenleg Export

Követelések +

-

Import 2. Szolgáltatáskereskedelem Export Import

+ -

3. Termelési tényezők nemzetközi jövedelemtranszfere (munka- és tőkejövedelmek) visszautalt jövedelmek külföldre utalt jövedelmek 4. Viszonzatlan folyó átutalások

+ -

+

5. Államháztartás viszonzatlan tőke átutalásai (egyenleg)

-

+

6. Egyéb szektorok viszonzatlan tőke átutalásai (egyenleg)

-

+

7. Nem termelt pénzügyi javak forgalma (egyenleg)

-

+

I.

Folyó fizetési mérleg egyenlege (1+2+3+4)

II.

Tőkemérleg egyenlege (5+6+7)

III.

Pénzügyi mérleg egyenlege

8. Közvetlen külföldi tőkebefektetések Import Export

+ -

9. Portfolióbefektetések Import Export

+ -

10. Egyéb befektetések Import Export

+ -

IV.

Tévedések, kihagyások

-

+

V.

Teljes fizetési mérleg egyenlege (I+II+III+IV)

-

+

VI.

Nemzetközi tartalékok változása

-

+

Forrás: MNB (2006)

149

4.3 A tőkeközvetítés intézményei 4.3.1 A tőkeközvetítés alapvető formái

A gazdaság szereplőit – a makroökonomiai tanulmányainkból ismert módon – az alábbi kategóriába tudjuk besorolni: − háztartások − üzleti szféra (vállalatok) − állam − külföld

A gazdasági körforgás korábbi szakaszaiban minden szereplőnek képződtek jövedelmek, a háztartások értékesítették a munkaerejüket, a vállalati szektor eladta a termékeit, az állam beszedte az adókat. Lesznek olyan gazdasági szereplők, akiknek megtakarításaik keletkeznek, s lesznek olyanok is, akik többlet finanszírozási igénnyel lépnek fel. Előfordul ez akkor, ha új gyárat szeretnénk építeni, de ha lakossági ügyfélként lakásvásárláshoz hitelfelvételre szorulunk. Bármely nagy makrogazdasági szereplőcsoportból bármelyik szereplő lehet akár megtakarítói, akár hitelfelvevői pozícióban. Ha azonban az egyes nagy csoportokban levő egyéni szereplők helyzetét összesítjük, akkor ahhoz a klasszikus megközelítéshez jutunk, hogy alapvetően a háztartások játsszák a megtakarítói szerepet, s a vállalati szférának van szüksége a hitelekre az újabb beruházások és a növekedés megvalósításához. A külföld pedig lehet vagy hitelezői vagy hitelfelvevő pozícióban, mert ebben a szerepben elsősorban az anyaországokban felgyűlt megtakarításoknak keresnek külföldön jövedelmezőbb befektetési lehetőségeket. Alapvetően tehát a jövedelmek újraelosztásáról van szó. A jövedelmek újraelosztásának két alapformáját szoktuk megkülönböztetni: van az elsődleges, kötelező újraelosztás és van a másodlagos, önkéntes újraelosztás. Az első egy végleges forma, míg a második ideiglenes

jövedelemátcsoportosítást jelent. A végleges újraelosztás legfőbb intézménye az állami költségvetés. A végleges (újra)elosztás azt jelenti, hogy az államháztartás az adókon és egyéb elvonási csatornákon keresztül összegyűjtött forrásokat saját céljainak megfelelően, belátása szerint használja fel, osztja szét a gazdaság szereplőinek. Ebben a funkciójában a legnagyobb elvárás az állammal szemben a

jövedelem egyenlőtlenségek mérséklése. Az így elvont pénzt később sem adja vissza eredeti

150

tulajdonosának, és az általa elköltött pénzt nem kéri vissza azoktól, akiknek odaadta. Az államháztartás bevételeinek és kiadásainak terjedelme függ attól, hogy milyen funkciókat vállal fel az állam. Az önkéntes forma viszont már arról szól, hogy azon szereplők, akik nem költötték el minden jövedelmüket,

megtakarítással

rendelkeznek.

Ezeket

szeretnék

lehetőség

szerint

jövedelmezően befektetni, s ezért találniuk kell olyan szereplőket, akiknek éppen szükségük van az általuk felkínált pénzekre és ezért hajlandóak is fizetni. Ebben „keresési fázisban” lépnek be a képbe a különböző pénzügyi közvetítők: bankok, biztosítók, befektetési társaságok stb., s teszik könnyebbé ezt a folyamatot. Az így „új gazdára” talált pénzek azonban nem maradnak véglegesen az új szereplőnél. Tehát előbb utóbb a kölcsönadott jövedelmek visszakerülnek a hitelnyújtóhoz, a fizetett hozamokkal együtt. Ettől ideiglenes az újraelosztás.

4.3.2 Pénzügyi piacok

Azt a teret, ahol ezen tőkék önkéntes újraelosztása megtörténik, az ügyletek végbemennek és a szereplők között kapcsolatok alakulnak, pénzügyi piacoknak nevezzük. Mondhatnánk azt is, hogy ahol a pénzzel kereskednek, ahol a különböző pénzek és pénzre szóló követelések gazdát cserélnek. A pénzügyi piacokon belül is vannak a pénzpiacok [az egy évnél nem hosszabb lejáratú pénzek piaca], ahol a rövid távú pénzmozgások zajlanak, azaz a rövid lejáratú „pénzekkel” kereskednek, és vannak a tőkepiacok [a hosszú lejáratú (az egy évnél hosszabb) értékpapírok, követelések, befektetések piaca.], ahol a hosszú távra szóló tőkék közvetítése történik.

Az allokáció megvalósítási módját tekintve megkülönböztetünk közvetlen és közvetett finanszírozást. A közvetlen finanszírozás esetében a megtakarító eldöntheti, hogy mely beruházó számára adja át a megtakarítását, vállalva ezzel a beruházás, a szervezet, a projekt minden kockázatát. Ez persze nem jelenti, hogy ennél a formánál ne lennének pénzügyi szolgáltatók, csak annyi történik, hogy a megtakarító aktívan kezelheti a befektetését és nem

csak a hozam nagysága szerint tud dönteni. Ebben a formában a közvetítő intézmények a brókerek, dealerek, befektetési bankok, s vannak különböző pénzügyi monitoring szervezetek is, akik információkkal próbálják meg segíteni a befektetők döntéseit. A közvetítésnek vannak eszközei is, amelyek a különböző formájú, tartalmú értékpapírok, melyekről majd a későbbiekben lesz szó. 151

A közvetett finanszírozás esetében a megtakarító és beruházó közé pénzügyi közvetítő intézmény ékelődik. Ebben a formában a megtakarítók a pénzügyi szolgáltatókkal lépnek

kapcsolatba, akik ezzel átvállalják az ügylet elsődleges kockázatát, ugyanis ezek az intézmények fokozatosan monitorozzák a befektetéseiket. A megtakarítók nem tudják és nem is befolyásolhatják, hogy az általuk a közvetítő intézményeknél elhelyezett pénzek hova kerüljenek befektetésre. A legfontosabb pénzügyi közvetítők a bankok, amelyek lejárati és volumen-transzformációt hajtanak végre. Lejáratok összehangolásával képesek arra, hogy hosszú távú finanszírozást nyújtsanak a hitelfelvevőknek, volumen-transzformációval pedig a sok kis megtakarítás összegzésével nagyobb projekteket is finanszírozhatnak. Ez lehetőséget ad a befektetők kockázatának transzferálására. Mindezek mellett pénzteremtésre is képesek, így monetáris intézmények. 5. ábra Közvetett és közvetlen finanszírozás Közvetett hitelpiac

Megtakarítók

Közvetlen finanszírozók Értékpapír-kibocsátás Elsődleges értékpapír

Beruházók

Háztartások Vállalatok Kormányzat

Pénz

Háztartások Vállalatok Kormányzat

Közvetett finanszírozók

Közvetett hitelpiac

Befektetési bankok Kereskedelmi bankok Hitel-, takarékszövetkezetek Üzleti biztosítók Magánnyugdíjalapok Pénzpiaci alapok Befektetési alapok Finanszírozó vállaltok

Közvetlen hitelpiac

Forrás: Vigvári (2004)

A pénzügyi termékek, az infrastruktúra és a szabályozás változásainak köszönhetően a korábbi éles határok a két finanszírozási forma között egyre inkább összemosódnak. A pénzügyi közvetítők is kereskednek a közvetlen finanszírozás instrumentumaival, míg a közvetett finanszírozás instrumentumainak értékpapírosítása a pénzügyi közvetítők által vállalt kockázatok szétterítését eredményezi. 152

4.3.2.1 Az értékpapírpiacok

Az értékpapírpiac a fenti csoportosításban nem szerepelt, mert ott egy, a befektetések időtávja alapján történő csoportosítást tettünk. Az értékpapírpiacok mégis fontos részpiaca a tőke- és pénzpiacnak is egyaránt, hiszen hosszú és rövid távú források közvetítésében is részt vesz. Azonban egy másik szempontból, pedig egy kicsit tágabb fogalom is: az értékpapírok körébe nem csak a pénzre szóló követelések tartoznak, hanem az áruval kapcsolatos jogokat megtestesítő papírok (közraktárjegy, hajóraklevél stb.) is. Természetesen az értékpapírpiac részét képezik ezen fajta értékpapírokkal kapcsolatos ügyletek is. Az értékpapírpiacok csoportosítása

Az értékpapír piacokat többféle szempont alapján csoportosíthatjuk: −

Az adásvétel tárgya szerint megkülönböztetünk: -

Részvénypiacot

-

Kötvénypiacot

−

Elsődleges és másodlagos értékpapírpiacot

−

Az ügylet határideje alapján

−

-

Azonnali (prompt) piac

-

Határidős (termin) piac

A piacok koncentráltsága alapján megkülönböztetjük: -

a tőzsde,

-

OTC piac

-

az un. harmadik piacot.

Az adásvétel tárgya szerinti felosztás különösebb magyarázatot nem igényel. Az egyiken a részvények, a másikon a kötvények cserélnek gazdát. Ezekről a papírokról majd a következő alfejezetben lesz szó. Az elsődleges és másodlagos piac szerinti felosztás arra a megkülönböztetésre épül, hogy újonnan kibocsátott, vagy már forgalomban lévő eszközök piacáról van-e szó. Ennek megfelelően az elsődleges piacon új értékpapírokat bocsátanak ki, és a vevők, azaz a befektetők vagy hitelnyújtók pénze a kibocsátóhoz, azaz az értékpapírban foglalt kötelezettség vállalójához folyik be. A másodlagos piacon már forgalomban lévő értékpapírokkal kereskednek és a piac bármely szereplője – beleértve a kibocsátót is – eladóként vagy

153

vevőként léphet fel. Ilyenkor már nem a kibocsátóhoz kerül a tőke, hanem a befektetők egymás között adják-veszik az értékpapírokat. A piacon köthető ügyletek lejárata alapján különböztetjük meg az azonnali és határidős piacokat. Azonnali azaz prompt ügyletről akkor beszélünk, ha az ügylet tárgyának tényleges átadására anélkül vállalnak kötelezettséget, hogy a teljesítés módját és idejét meghatározták volna. Ilyenkor az általános szokások szerint (például a tőzsdei szabályzat alapján)

meghatározott módon és időben kell teljesíteni. Határidős ügyletről van szó akkor, ha a felek abban állapodnak meg, hogy az ügyletben vállalt kötelezettségeiket egy meghatározott későbbi időpontban teljesítik, természetesen az ügylet megkötésekor meghatározott feltételek (árak) alapján.

A forgalom szervezettsége szerint megkülönböztetünk koncentrált (tőzsdei) és nem koncentrált (tőzsdén kívüli) kereskedelmet. A tőzsde [a hatékony tőkeáramlás,

tőkeértékelés, az árfolyam és egyéb kockázat megosztása érdekében a tőzsdei termékek keresletét és kínálatát koncentráló, azok kereskedését lebonyolító, a nyilvános árfolyamalakulást elősegítő gazdálkodó szervezet.] tehát az a hely, ahol az értékpapírok kereskedelme

megtörténik. A tőzsde a másodlagos piac csúcsintézménye, egy koncentrált piac, ahol szervezett keretek között a befektetők egymásra találhatnak. Azonban nem csak értéktőzsdék

vannak, ahol értékpapírokkal kereskednek, hanem léteznek árutőzsdék is, ahol különböző termékek kereskedelme zajlik. Az árutőzsdék működése ugyan némiképp eltér az értéktőzsdék működésétől, de a különbség nem abban jelentkezik, hogy az árutőzsdén naturális formában kereskednének az árukkal. Természetesen ott is az árura szóló értékpapírok forognak. Például a búzát is lehet az árutőzsdén adni-venni, de fizikailag nem kell a búzahalmokat a tőzsdére hanem csak elegendő a búza tulajdonjogáról kiállított értékpapírt megvenni. Ilyen értékpapír lehet, mondjuk a búza tárolásáról kiadott közraktárjegy, ami azt igazolja, hogy az árú hol van elhelyezve és kinek a tulajdonát képezi. A nem koncentrált piacnak több formája működik. Szervezetten zajló tőzsdén kívüli kereskedelem az un. OTC piac (over the counter vagyis „pulton keresztüli” árusítás). Ez

szervezettség és koncentráltság tekintetében elmarad a tőzsdétől, de jóval magasabb szintet képvisel, mint a harmadik piacok. Az elnevezése abból adódik, hogy a befektetők ezen a piacon – bankok és más közvetítők, brókercégek közreműködésével – közvetítőkön keresztül vesznek részt. Nem a tőzsdén megszokott szabványosított kereskedelem zajlik, hanem alapvetően telefonon, számítógépes rendszereken keresztül köttetnek meg az ügyletek a

154

kereskedők között. Amíg a részvénykereskedelemben a tőzsdén történik a kereskedelem zöme, addig az állampapírok esetében inkább az OTC piacokra kerül a hangsúly. A tőzsdén kívüli piac hátránya, hogy az itt lebonyolított tranzakciókról a koncentráltság hiánya miatt nem állnak rendelkezésre információk. Feltételezhetően az alacsony tranzakciós költségeknek köszönhetően, a fejlett országokban kifejlődött a tőzsdén kívüli kereskedésnek egy olyan formája is, ahol tőzsdei papírokkal, de nem szervezett formában kereskednek. Ezt

hívjuk harmadik piacnak (third market).

4.3.3 A tőkeközvetítő intézmények 4.3.3.1 Közvetett pénzügyi közvetítés intézményei

4.3.3.1.1 Kereskedelmi bankok

A kereskedelmi bankok a közvetett pénzügyi közvetítés legalapvetőbb intézményei. Elterjedtségük és tőkeközvetítésben betöltött szerepük szinte a legalapvetőbb a pénzügyi intézményrendszer működésében, köszönhetően annak, hogy évszázadok óta működő szervezetekről van szó. A bankrendszer fejlettsége, illetve a tőkeközvetítésben betöltött súlya az adott gazdaság és kultúra fejlettségétől is alapvetően függ. A kereskedelmi bank alapvető szolgáltatása, hogy betéteket gyűjt és az így szerzett forrásokat kihelyezi. A bank nyeresége a betétek után fizetett és hitelek után szedett kamatok különbségéből adódik. A bankok közötti erőteljes verseny azonban leszorítja a nyereség ezen formáját, így a bankok nyereségében egyre nagyobb hányadot kezd elfoglalni az egyéb szolgáltatások nyújtásából származó, nem kamatjellegű bevétel (fizetési forgalom lebonyolítása, hitelgaranciák nyújtása stb.). A bank által végzett műveleteket három csoportba sorolhatjuk: a passzív bankügyletek a bank forrásgyűjtő tevékenységét jelentik, azaz olyan mozgások, melyek a mérleg forrás oldalán okoznak változásokat. Ezen tételek begyűjtése teszi lehetővé a bankoknak, hogy aktív ügyleteket is végezhessenek, amely a bank rendelkezésére álló források kihitelezését jelentik, azaz olyan ügyletek, amelyek a bank

eszköz oldalán okoznak mozgásokat. És vannak a semleges ügyletek, amelyek nem sorolhatóak a fentiek közül egyikbe sem, mert vagy nem okoznak mozgást a bank mérlegében vagy mindkét oldalt érintik.

155

A bankok a közvetítésben alapvető szerepet játszanak a rövid és hosszú távú igények összehangolásában, azaz lejárati transzformációt hajtanak végre. Ezt azért tudják megtenni, mert nagyon sok ügyféllel vannak kapcsolatban, akik pénzösszegeiket elhelyezik a bankánál, de általában eltérő futamidőre. Azonban a nagy számok törvénye alapján egyszerre nem fogja mindenki kivenni a pénzét (kivéve bankpánik esetén), így mindig rendelkezésre áll annyi forrás, hogy a hosszabb távú hiteligényeket is ki lehessen elégíteni. Hasonlóképpen kell értelmezni a volumen transzformációt, ami azt jelenti, hogy a sok kis forrás összegyűjtésével és „összegyúrásával” lehetővé válik a nagyobb finanszírozási igények ellátása is. Továbbá kockázatmegosztó szerepe is van (akár nemzetközi méretekben is), amikor a forrásokat is sok irányból gyűjti be, s a hiteleket is igyekszik diverzifikáltan kihelyezni. 4.3.3.1.2 Befektetési bankok

A befektetési bankok mind az ügyfélkörükben, mind tevékenységükben is különböznek a kereskedelmi bankoktól. A nagy cégek forrásszerzés lebonyolításával szokták megbízni a befektetési bankokat. Tehát ezen intézmények a részvény és kötvénykibocsátásoknál és egyéb nagyobb volumenű forrásszerző tevékenységben vesznek részt. A cégek több okból is nem saját maguk végzik az értékpapír kibocsátásokat, de elsősorban azért, mert elég bonyolult tevékenységről van szó, s nem éri meg saját apparátust fenntartani erre a tevékenységre, másrészt a befektetési bankok rendelkeznek olyan tapasztalattal és kapcsolatokkal, hogy a forrásgyűjtést kellő hatékonysággal lebonyolítsák, s megtalálják a forrás oldali szereplőket is. Ez a fajta tőkeközvetítési forma már sokkal közelebb áll a közvetlen finanszírozási formához, de még mindig vannak többszörös közvetítő intézmények, melyek tevékenysége miatt mégsem nevezhetjük annak. 4.3.3.1.3 Befektetési alapok

A befektetési alapok egy fajta intézményi befektetők. Azt jelenti, hogy az egyes befektetni szándékozó gazdasági szereplő megtakarítását összegyűjtik, s azt egy nagy vagyonelemként kezelve befektetéseket hajtanak végre. Így a befektetők egyrészt a nagyobb tételben történő befektetéssel jobban járnak, több irányú befektetéssel jobban tudnak diverzifikálni. Általában nagy volumenű tranzakciókról van szó, s ezeket tapasztalt alapkezelők bonyolítják le. Ezen intézményi befektetők egész nagy részesedést is megszerezhetnek egy-egy vállalatban,

156

mégsem szoktuk a tulajdonukat befolyásoló részesedésnek tekinteni, mert tulajdonképpen mögöttük sok ezer kisbefektető tényleges tulajdona áll. A befektetők általában egy befektetési jegy megvásárlásával „szállnak be”. Lehetnek különböző típusú alapok abból a szempontból, hogy milyen befektetési alapelvek mentén, milyen befektetési politika alapján dolgoznak: részvényekbe vagy kötvényekbe, esetleg ingatlanokba fektetnek. Az alapok továbbá lehetnek nyíltvégű alapok, azaz a befektető bármikor kiszállhat a befektetési jegyének az eladásával, de vannak zártvégű alapok is, amikor a meghatározott futamidő végéig nincs kiszállás. A nettó eszközérték mindig azt mutatja, hogy az alapkezelőnél elhelyezett vagyon éppen aktuálisan mennyit ér. Ezt egy befektetési jegyre szokták megadni, így a tulajdonosok nyomon tudják követni, hogy befektetésük éppen mennyit ér. 4.3.3.1.4 Jelzálogbankok

A jelzálogbankok tevékenysége logikájában hasonlít a kereskedelmi bankokéra, de itt alapvetően a hosszú távú hiteligények kielégítése a cél. Általában az ingatlanfinanszírozás és mezőgazdasági finanszírozási szükséglete hívta életre. Működésének specialitása a futamidőből következik: hosszú távú forrásokra van szükség, ezért a klasszikus kereskedelmi banki forrásgyűjtő technikával, a betétgyűjtéssel nem működhet. E helyett hosszú távú befektetési lehetőséget kínál a megtakarítóknak jelzáloglevelek kibocsátásával. A jelzáloglevelek pedig általában alacsonyabb hozamú befektetések, mert a kockázatuk sem túl magas. Ugyanis a jelzáloglevelek mögött ott van a fedezet, amire kibocsátották ezeket a megtakarítási termékeket. Nevezetesen az ingatlan, termőföld, amelyre a bank jelzálogjogot kötött ki, tehát ha az ügyfél nem képes fizetni akkor, a jelzáloggal terhelt tulajdonát értékesítheti a bank, s ezzel be is hajtotta az adósa tartozását. Így látható, hogy a bank kockázata, ezen keresztül a befektető kockázata is korlátozott, s ez teszi lehetővé ezen finanszírozási forma olcsóbb voltát. 4.3.3.1.5 Biztosítók

Bár a biztosítók alaptevékenységét tekintve kicsit furcsának tűnhet, hogy miért említjük itt meg őket, mint tőkeközvetítő intézményeket, hiszen alapvető feladatuk a kockázat menedzselése. A biztosítottak valamilyen kockázatnak való kitettségüket próbálják csökkenteni azáltal, hogy biztosítást kötnek és biztosítási díjat fizetnek. A biztosítók adott

157

kockázatos események bekövetkezésének valószínűségeit a múltbeli statisztikai adatokból jól tudják becsülni. A biztosítottak csak egy részét fogja ténylegesen érni a kár (ezért éri meg a biztosítónak szerződést kötni ezekkel az ügyfelekkel), s ráadásul általában nem is azonnal a biztosítási szerződést megkötése utáni napon. Így a biztosító a befizetett biztosítási díjakat befekteti a jövőbeli károk, járadékok stb. rendezésére, továbbá a nyereség növelésének reményében. Azaz a biztosítók is megjelennek a pénzügyi piacokon befektetőként. Ilyen minőségükben őket is intézményi befektetőknek nevezzük, hiszen egy összegyűjtött vagyont fognak egységes, a biztosítási üzletágnak megfelelő elvek szerint kezelni, befektetni. 4.3.3.1.6 Nyugdíjpénztárak

Befektetési szempontból a nyugdíjpénztárak is pénzügyi közvetítők, mert a sok éven keresztül befizetett megtakarításokból csak úgy tudnak majd a jövőben nyugdíjat fizetni, ha az ott elhelyezett megtakarításokat a pénzügyi piacokon befektetik. A nyugdíjalapokat kezelő alapkezelők szigorú befektetési alapelveket kell kövessenek munkájuk során. Nem vállalhatnak túl nagy kockázatot, mert sok ügyfél jövőbeli megélhetéséről van szó, így általában csak alacsonyabb kockázatú befektetési termékeket választhatnak.

4.4. A tőkeközvetítés instrumentumai 4.4.1 Az értékpapír fogalma

Az értékpapír általában vagyonnal kapcsolatos jogot megtestesítő okirat. Ez a klasszikus definíció azonban manapság kiegészítésre szorul, mindenekelőtt azért, mert az értékpapírok többnyire dematerializálódtak. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy papír formát öltenek: lehetnek számlán megjelenő összegek vagy elektronikus jelek. A részvényekről általában csak letéti igazolást kapunk, kívánságra kinyomtatják ugyan, de csak külön díjazás ellenében. 4.4.2 Az értékpapírok csoportosítása

Az értékpapírokat több szempont alapján csoportosíthatjuk. A legfontosabbak a következők:

158

−

benne foglalt jog szerint

−

hozam szerint

−

futamidő szerint

−

átruházás módja szerint

−

forgalomképesség szerint

−

kibocsátó szerint

4.4.2.1 A benne foglalt jog szerinti megkülönböztetés

Követelést megtestesítő értékpapírok Követelést megtestesítő (hitel) papírokat, azaz hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokat.

Ezek lényege, hogy az egyik fél elismeri a másik fél felé fennálló tartozását és vállalja, hogy azt meghatározott időben és módon ki fogja egyenlíteni. Legismertebb fajtái: a váltó, a csekk,

adósságlevél, a kötvény és a letéti jegy. Általában a hitelviszony úgy teremtődik meg, hogy az értékpapírt az a leendő adós kibocsátja, akinek tőkére van szüksége és a befektetők megvásárolják ezeket a papírokat, ezzel hitelt nyújtanak a papírt kibocsátónak. A futamidő alatt az ügylet természetétől, megegyezéstől függ, hogy az adósnak milyen hozamot és milyen módon kell a befektetőnek, azaz a hitelt nyújtónak fizetni. A futamidő végén viszont egy ellentétes pénzművelettel történik meg a törlesztés: az adós „visszavásárolja” az általa kibocsátott hitelviszonyt megtestesítő értékpapírt, azaz törleszti az adósságát. Részesedést megtestesítő értékpapírok Rendszeres jövedelemre szóló jogcímeket, tagsági jogokat megtestesítő értékpapírokat nevezzük tulajdonosi jogokat megtestesítő értékpapíroknak. Ezen papírok részesedést jelentenek a vállalat vagyonából, azt igazolják, hogy tulajdonosuk valamely vállalat

alaptőkéjéhez járult hozzá, így befektetett pénze után jogosult a felosztásra kerülő nyereség arányos részére, az osztalékra. A társtulajdonosi jogokat megtestesítő értékpapír fontos jellemzője az, hogy tulajdonosuk nem vonhatja ki a vagyonát a vállalkozásból (Legfeljebb átruházhatja). Alaptípusai: a részvény, a részjegy, de ide tartoznak a befektetési jegyek is. Áruval kapcsolatos jogokat megtestesítő papírokat Áruval kapcsolatos jogokat megtestesítő papírokat az jellemzi, hogy valamely áru feletti

rendelkezési jogot testesítenek meg. Ilyenek a zálogjegy, jelzálog-bejegyzés, közraktárjegy, hajóraklevél. Ezeket mintegy igazolásként adják a tulajdonosnak azon a helyen, ahol ezen áruk „tárolva” vannak.

159

4.4.2.2 Hozam szerinti megkülönböztetés

Hozam szerinti megkülönböztetésnél elvonatkoztatunk az árfolyamnyereségtől, és csupán a papírok által ígért hozamokat csoportosítjuk. Az értékpapíroknak általában kétféle értékük van: a névértékük (ami rá van írva) és az árfolyamérték (amennyiért a piacon éppen meg lehet vásárolni). Így hozamot is kétféleképpen eredményezhet: egyrészt a papír által ígért hozam (kamat, osztalék stb.) és az árfolyam különbözet révén keletkező jövedelem révén. Az árfolyamnyereségen nincs mit csoportosítani, így az ígért hozam alapján megkülönböztetünk: Kötött hozamú papírok −

Formailag nem kamatozó vagy diszkont (zéró kupon) papírok. Ezen papírok

esetében a vásárló hozama abból származik, hogy névérték alatt, diszkonttal vásárol és névértéken vásárolják, váltják vissza tőle. Ilyenkor a papírokból

származó jövedelem „kvázi árfolyamnyereségként” fogható fel. Ilyen eszköz a váltó és a diszkont kincstárjegy. −

fix kamatozású papírok. Ezek futamidejük alatt végig azonos kamatot fizetnek

előre meghatározott időpontokban. Ilyen a klasszikus kötvény, amely előre

meghatározott, a névértékre vonatkozó kamatláb alapján kialakított hozamot fizet. Változó hozamú papírok

Változó hozamú papírokat, amelyeknél a vásárló nem tudja, nem is tudhatja előre, hogy mekkora hozamra számíthat. Ide tartoznak elsősorban az osztalék papírok, ahol a hozam függ

a cég nyereségétől, a nyereség felosztásától fejlesztési és osztalék alapra, vagyis egy sor bizonytalan, előre nem meghatározható tényezőtől. Ilyen a részvény, részjegy, és a bányarészjegy. Átmeneti formák

A különböző pénzügyi konstrukciók igen sokszínűek, konkrét kibocsátástól függő feltételűek. Így nem minden értékpapír sorolható be a fenti kategóriákba. −

változó kamatozású kötvény. A nominális kamatláb az inflációs ráta

függvényében változik. Ilyenkor csak egy referenciatartományt tudunk előre, hogy a várható hozam ezen belül lesz. Lebegő kamatozású kötvénynek is szokták

160

nevezni, amelynek hozama majdnem olyan kevéssé jelezhető előre, mint a részvényé. −

átváltható kötvény lényege, hogy a kötvényként kibocsátásra került értékpapír

lehetővé teszi, hogy a kötvény tulajdonosa előre meghatározott időpontban – vagy időponttól – előre meghatározott cserearány alapján a kötvényt a vállalkozás részvényére váltsa át. Az átváltás természetesen nem kötelező, csak akkor élnek vele, ha az árfolyam kedvezően alakul. Ilyenkor az értékpapír tulajdonosa a vállalat hitelezőjéből (rész)tulajdonosává válik. 4.4.2.3 Futamidő szerint csoportosítás

Lejárat nélküli értékpapírok A lejárat nélküli papírok mindaddig követelést testesítenek meg a vállalkozással szemben,

amíg az létezik. Ebbe a kategóriába tartoznak a részvények és más tagsági viszonyt megtestesítő papírok. Sajátos változata ennek a feltételhez kötött lejárattal rendelkező értékpapírok. Ilyenek például az életjáradékok. Lejáratos értékpapírok

A lejáratos papírok lehetnek: rövid, közép, hosszú futamidejű papírok. Tudnunk kell ugyanis egy befektetési döntés meghozatalakor, hogy mennyi időre mondunk le a pénzünkről. −

Rövid futamidejűek azok a papírok, amelyeknek a hátralévő futamideje kevesebb,

mint 1 év. −

Közepes futamidejű papírok lejárati ideje 1-5 év. Ilyenek általában a letéti jegyek

és a kötvények. −

A hosszú futamidejű papírokhoz az 5 évnél hosszabb, de határozott időre szóló

papírokat sorolják. Tipikus formái a kötvények és a jelzáloglevelek. 4.4.2.4 Átruházás módja szerinti csoportosítás

Vizsgálhatjuk azt is, hogy a birtokunkban levő értékpapírt milyen feltételekkel adhatjuk el, illetve az abban foglalt jogokat hogyan, milyen módon gyakorolhatjuk. Ezek alapján beszélhetünk bemutatóra, névre, valamint rendeletre szóló értékpapírokról.

161

− bemutatóra szóló papírok esetében az jogosult az értékpapírral rendelkezni,

akinek a birtokában van, függetlenül attól, hogy az átruházó (akitől szerezte) tulajdonos volt-e vagy sem. Manapság a pénzügyi szabályozás, a pénzmosás elleni harc jegyében világszerte törekszenek ennek az eszköznek a használatát visszaszorítani. − névre szóló papírok egyszerű átadással nem ruházhatók át. Ehhez átruházási

nyilatkozat szükséges (cedálás). − rendeletre szóló értékpapírok esetében az eredeti hitelező jogait más személyre

ruházza át az okiraton. Ilyen például az idegen váltó, amelyben a hitelező utasítja adósát, hogy ne neki, hanem az okiraton megjelölt személynek fizessen. 4.4.2.5 Forgalomképesség szerinti csoportosítás

Forgalomképesség fogalma arra utal, hogy milyen befektetői körben lehetséges az értékpapír átruházása. Az értékpapírok kibocsátása, forgalomba hozatala és tőzsdei bevezetése nem

feltétlenül azonos aktus. A forgalomba hozatal ugyanis lehet nyilvános, illetve zártkörű. Nyilvános ajánlattétel esetén bárki jegyezhet, illetve vásárolhat az adott értékpapírból. Zártkörű forgalomba hozatal esetén csak meghatározott befektetői kör számára bocsátják

ki, a befektetők előzetes szándéknyilatkozata alapján. Ennek alapján megkülönböztetnek: − közforgalmú értékpapírokat, amelyek lehetnek tőzsdén jegyzett vagy ott nem

jegyzett papírok. Azon cégek, amelyeknek a részvényei a tőzsdén forgalomban vannak, azok nyilvános részvénytársaságok papírjai, így nyilvános kibocsátású értékpapírok közé tartoznak. Akár belföldi és/vagy nemzetközi forgalomban is részt vehetnek − meghatározott körben forgó papírokat 4.4.2.6 Kibocsátó szerinti csoportosítás

− Az állampapír, melyeket az államháztartás bocsát ki a költségvetési deficit

finanszírozásának érdekében. Tehát ezen papírok kibocsátásával vesz fel hitelt a magánszektortól. Ide tartoznak a kincstár, az önkormányzatok, a vasút, és a posta által kibocsátott papírok. Az államháztartás által kibocsátott kötvényeket általában kockázatmentesnek tekintik, hozamát pedig olyan minden körülmények között

realizálható eredménynek, amelyhez képest minden kockázatért prémiumot, vagyis többlethozamot várnak el. 162

− A pénzintézeti papírok igen sok félék lehetnek. Idetartoznak például a letéti

jegyek, takarékjegyek, vagy a pénztárjegy. A kereskedelmi bankok papírjaitól meg kell különböztetni a jegybank kötvényét. Az MNB kötvény funkcióját és működését tekintve az államkötvényekkel azonos. − A magán (vállalati) papírok. Ebbe a kategóriába nemcsak a részvény és a vállalati

kötvény tartozik, hanem például a váltó is. 4.4.3 Az értékpapírok hozama és árfolyama

4.4.3.1 Az árfolyam

Az értékpapírok kétféle módon biztosítanak jövedelmet. Egyrészt a papír által ígért hozam révén, másrészt, pedig az árfolyamnyereség révén. Az első nagyon egyszerűnek látszó hozam: az a kamat, vagy osztalék, amit a kötvény vagy a részvény ígér. A másik az árfolyamnyereség, vagyis az eladási és a vételár különbsége. Az értékpapírok árfolyama több tényezőtől függ – de független a névértéktől. Az árfolyam ugyanis a piaci körülményektől függ, alapvetően 3 tényezőtől: − a piaci kamatláb − az időtényező − a kockázat

Az árfolyamérték alapvető meghatározója az ígért nominális hozam és a piaci kamat viszonyának alakulása, vagyis a jelenérték. Az árfolyamérték nem más, mint tőkésített jövedelem. Az árfolyamérték az jelenti számunkra, befektetők számára, hogy mennyit

legyünk hajlandóak a jelenben fizetni egy befektetési lehetőségért. Ezt úgy tudjuk felmérni, hogy megbecsüljük, hogy a mostani befektetéssel (kiadással) szemben milyen jövőbeli jövedelmekre, hozamokra számíthatunk. Tehát minden olyan pénzáramlást figyelembe kell venni, amely a befektetésből származik jövőben és azok értékét a jelenre kell lediszkontálni. Ezzel kapjuk meg az árfolyam értékét, tehát adott piaci kamat (hozamelvárás) mellett mennyit fizessünk a befektetésért, azaz mennyit fektessünk be, ha egy bizonyos jövedelemre szeretnénk szert tenni a jövőben.

163

Piaci kamatláb hatása

Amennyiben részvényünk például 1000 forint osztalékot ígér, a piaci kamatláb pedig 20 %, akkor az 1000 Ft jövedelem tőkeértéke: 1000 = 5000 Ft. 0,2 Az osztalékjövedelmeket örökjáradékként értelmezzük, mert a részvénynek nincs lejárata és, ha megtartjuk, akkor jó esetben minden évben, jutunk osztalékhoz, ami hosszú távon állandónak tekinthető. Persze ez a feltételezés csak bizonyos leegyszerűsített modellfeltevések fennállása esetében érvényes, de ennek tárgyalása már egy másik témakörbe tartozik. Az összefüggésből láthatjuk, hogy az árfolyamérték egyenesen arányos a várható hozammal, és fordítottan arányos a piaci kamatlábbal. A kamatláb és az árfolyam alakulása tehát ellentétes irányban mozog: adott hozam várakozás esetén a kamatláb csökkenése növeli az

árfolyamot, növekedése pedig csökkenti az árfolyam nagyságát. Ha a piaci kamatláb növekedik, az azt jelenti a befektetőnek, hogy neki is több jövedelmet kell elvárnia a választott befektetésétől, hiszen most változtak a piaci körülmények. S az általa a befektetéssel bevállalt kockázat után várható hozam relatíve, a piacon levő más befektetésekhez képest továbbra is ugyannyival kell magasabb legyen, mint a korábbi piaci kamatszint esetében. A megnövelt kamatlábbal diszkontálva kisebb jelenértéket fogunk kapni, mint korábban, ami azt jelenti, hogy az árfolyam alacsonyabb lesz annak érdekében, hogy az elvárt hozamot biztosítsa. 10%-os piaci kamatláb esetén tehát az árfolyam 10 000 Ft, 25%-os piaci kamatláb esetén, pedig 4000 Ft. Az időtényező hatása

Az időtényező hatása természetesen a kötvények (vagyis a határidős papírok) esetében jelentkezik. Először is jelentkezik egy periodikus hatás, másrészt a lejárattól való távolság hatása.

A periódikus hatás a kamatfizetés gyakoriságának függvényében jelentkezik. Tegyük fel, hogy bizonyos – több éves futamidejű – kötvény után évente egyszer, például január 15-én fizetik a kamatot. Ebben az estben a kötvény bruttó értéke mondjuk június 15-én magába foglalja az eltelt 5 hónap kamatát is. Ha ekkor eladják a kötvényt, akkor ez a kamat természetesen az eladót illeti meg, hiszen eddig az ideig ő volt a befektető. Ha tehát következő év január 14-én adják el a kötvényt, akkor a bruttó érték a nettó árfolyam plusz egy

164

egész évi kamat. Ha január 16-án, vagyis a kamatfizetés után egy nappal adják el a papírt, akkor az árfolyam lényegében a nettó értékkel egyenlő. A bruttó és a nettó árfolyam közti különbség tehát a felhalmozott kamat nagyságából adódik. A kockázat hatása

A kockázat természetesen nehezen számszerűsíthető. Az értékelésnek magába kell foglalnia egyrészt az adott értékpapír várható jövedelmének prognosztizálását, másrészt a piaci kamatláb (az átlagosan várható hozamok) várható alakulását. Az adott papírok minősítésére a bankok különböző besorolási mutatókat alkalmaznak (Ehhez különböző betűjeleket alkalmaznak: AA+, vagy AA- stb.). 4.4.3.2 A hozam A hozam egy arányszám, amely megmutatja, hogy a ráfordításunk mekkora jövedelmet

eredményezett. Ezt nem csak értékpapírok esetében lehet értelmezni, hanem minden olyan esetben, amikor valami erőforrást a jelenben feláldozunk a jövőbeli nyereség reményében. Figyelembe véve az értékpapírok árfolyamának változásait, az értékpapírok – kötvények – hozamának értékelésekor meg kell különböztetnünk az alábbiakat (fix kamatozás esetén): − Névleges kötvényhozam: ígért kamat/névérték − Egyszerű kötvényhozam: ígért kamat/árfolyamérték − Korrigált kötvényhozam: vásárlás árfolyamértéken, törlesztés névértéken. Tehát a

kamat- és árfolyamnyereség is figyelembevételre kerül. Példa:

Tegyük fel, hogy 1000 Ft névértékű 10 % éves kamatot ígérő 2 év múlva lejáró kötvényt vásárolunk 900 forintért. Névleges kötvényhozam:10%, azaz 100 Ft évente.

De nem 1000 forintért vásároltuk, hanem árfolyamértéken. Az egyszerű kötvényhozam ebben az esetben: 100: 900 = 0,11 vagyis 11%.

165

A korrigált kötvényhozam azt is figyelembe veszi, hogy árfolyamértéken vásároltunk, de névértéken váltják vissza. A plusz 100 forint hozam azonban nem egy év, hanem két év

hozama. Ezért a korrigált kötvényhozam: 100+ 100:2 = 150 150: 900 = 0, 155 vagyis 15,5 %

Ellenőrző kérdések 1. A megtakarítások milyen 3 alapvető formát ölthetnek? 2. Miért nevezzük közvetett újraelosztásnak azt, ha abban például egy pénzintézet is részt vesz? 3. Mit jelent a költségvetés kiszorító hatása? 4. Hogyan működnek a jelzálog-hitelintézetek? 5. A közvetlen elosztás körében milyen intézményeket ismer? 6. Az értékpapírokat a benne foglalt jog szerint milyen csoportokba sorolhatjuk? 7. Mi a különbség névérték és árfolyamérték között? 8. Milyen változóktól függ egy értékpapír árfolyama és ezek hogyan befolyásolják az árfolyamot? 9. A kötvények esetében mi a különbség a bruttó és nettó árfolyam között? 10. Mitől több a korrigált kötvényhozam a névleges kötvényhozamnál? 11. Mit jelent az, hogy egy kötvényt diszkonttal vásároltunk meg? 12. A részvények milyen formában biztosít jövedelmet a tulajdonosának? 13. Milyen szempontok szerint csoportosíthatjuk az értékpapírpiacokat?

166

5. AZ INFLÁCIÓ Az ötödik fejezetben az olvasó az alábbi, inflációval kapcsolatos legfontosabb ismereteket szerezheti meg:

-

infláció, defláció, dezinfláció fogalma

-

az infláció mérése

-

az infláció fokozatai

-

az inflációt fajtái az azt kiváltó okok szerint

167

5.1 Az infláció általános jellemzői Az infláció eredetileg orvosi szakkifejezés volt, a felfúvódás latin neve. A közgazdaságtanban átvitt értelmezése az 1861-64 évi amerikai polgárháború idején jelent meg, annak az állapotnak a jellemzésére, amikor a papírpénzben kifejezett árszínvonal az ércpénzben kifejezetthez képest jóval nagyobb mértékben emelkedett. Ez a jelenség persze korábban is előfordult, csak nem így nevezték. Ázsiónak hívták a fémpénznek a papírpénzhez képest mutatkozó többletértékét, illetve diszázsiónak a papírpénznek a fémpénzhez képest bekövetkező értékcsökkenését. Az infláció közismert, általánosan használt fogalommá az I. világháború és az azt követő nagymértékű pénz elértéktelenedés idején vált.

5.1.1. Az infláció fogalma

Az inflációnak sokféle definíciójával találkozhatunk az irodalomban és a tankönyvekben egyaránt. Az eredeti értelmezés a pénzmennyiség növekedésére, a forgalom papírpénzzel való telítődésére, illetve a mindezek miatt bekövetkező pénzromlásra utal. Napjainkban sokkal inkább az ár és a költségszínvonal folyamatos és jelentős emelkedéseként definiálják az inflációt, ami persze ugyanakkor a pénz vásárlóerejének csökkenését is jelenti. Az inflációval kapcsolatban két másik fogalmat is meg kell említenünk: a defláció és a dezinfláció fogalmát. Defláción az ár és költségszínvonal csökkenését értjük, míg

dezinfláción az inflációs ráta csökkenését értjük. Defláció tehát az, ha az idén alacsonyabbak az árak, mint tavaly. Dezinfláció, pedig az, ha a tavalyi 14%-kal szemben az idén csak 10%kal nőnek az árak. Az árszínvonal emelkedés és a pénzromlás összefüggése azonban nem abszolutizálható. Egyrészt nem minden árszínvonal emelkedés jelent pénzromlást is, másrészt a pénzromlás nemcsak árszínvonal emelkedésben juthat kifejezésre. Nem tekinthető inflációnak, ha az

általános árszínvonal a fogyasztás összetételének változása és nem az áruárak emelkedése miatt nő meg. Ha például az általános árszínvonal azért nőtt meg , mert az emberek változatlan árak mellett kevesebb párizsit és több téliszalámit fogyasztottak, akkor az árindex növekedése nem az árak, hanem feltehetően a jövedelmek növekedése miatt következett be. Nem feltétlenül tekintik inflációnak a szezonális, vagy a konjunkturális áremelkedést sem, mivel az nem tartós. Az antiinflációs politika meghatározásakor el is kell választani a

168

hosszútávon ható tényezőktől a pillanatnyi, rendkívüli okokat. Maginflációnak nevezzük azt az inflációs rátát, amelyet a szezonális hatásoktól megtisztítottak.

Arra is láthatunk példát, hogy az árak ugyan nem emelkednek, de mégis kialakulhat infláció. Fix, hatósági árrendszer mellett természetesen nincs spontán áremelkedés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy pénzromlás sincs. Hatóságilag rögzített árak mellett a túlkereslet nem járhat együtt áremelkedéssel, de ha tartósan fennáll, más következményeket idéz elő. Mivel a termelést nem érdemes növelni, az egyensúlytalanság állandósul, vagyis a hiány tartós lesz: az áru tehát eltűnik a pult alatt vagy a raktárak mélyén. Ilyenkor a vevő csak úgy juthat hozzá a keresett cikkhez, ha csúszópénzt ad, vagy megvásárol olyan árut is , amire semmi szüksége sincs (árukapcsolás). Ilyen esetekben tehát csak látszólagos a változatlan ár, mivel a fogyasztónak valójában a hivatalos árnál többe kerül a termék. A hiánygazdaság jellemző kisérőjelensége a sorbanállás és a kényszermegtakarítás. A sorbanállás nem igényel külön magyarázatot, de meg kell említenünk, hogy szélsőséges esetben mivel kezelni kell a hiányt, rendszerint bevezetik a jegyrendszert. Ilyen körülmények között

viszont

megjelenik

a fekete

piac is

a

maga

ellenőrizetlen áraival. A

kényszermegtakarítás az általános áruhiány következménye, amikor jövedelmek keletkeznek, de a megkeresett jövedelmet nincs mire elkölteni. Ez többnyire háború idején vagy a tervgazdálkodás erőltetett növekedési szakaszaiban fordult elő. Amikor a költségoldalról jelentkező nyomás nem érvényesülhet áremelkedés formájában, akkor viszont megjelenik a burkolt áremelés és a minőségrontás. A normál kenyér ára természetesen nem változik, de megjelenik, mondjuk az extra fehér kenyér, ami természetesen drágább. Egy idő múlva eltűnik a normál kenyér és csak a fehéret gyártják, ami később már nem is extra minőségű. A burkolt áremelés másik esete az, amikor a régi terméket (mondjuk egy bizonyos fajta csokoládét) új csomagolásban, új névvel hoznak forgalomba. Ekkor már új terméknek minősül, s ezért természetesen drágábban is adható el. Más termékek esetleg azért minősülnek új terméknek, mert sárgára festették kis lila virágokkal (pl autoszifon). A minőségrontás leggyakoribb formája amikor kispórolnak valamit a termékből. Mindebből látható, hogy az árak hatósági rögzítése nem akadályozza meg a pénzromlást. Az árszínvonal ugyan hivatalosan változatlan marad (ami látszólagos), a pénzromlás pedig más formákat ölt. A fentebb felsorolt példákból látható, hogy pénzünk értéke romlott, hiszen már a korábbi minőséget vagy terméket nem tudjuk megvásárolni a megszokott áron. Ráadásul tartós hiány estében a kényszermegtakarítás csak átmeneti lehet, mivel a felhalmozódott 169

kereslet előbb-utóbb kikényszeríti, hogy egyszeri nagyobb méretű áremeléssel szüntessék meg a kialakult feszültséget. Az infláció tehát nem azt jelenti, hogy a javak drágák, vagy hogy az életszínvonal csökken. Ez akkor is bekövetkezhet, ha nincs infláció. Inflációról akkor beszélünk, ha az ár-és költségviszonyok átrendeződése folyamatosan emelkedő árszínvonal mellett megy végbe.

5.1.2 Az infláció mérése

Amikor az inflációról beszélünk, nem is gondoljuk, hogy ennek meghatározása nem olyan egyértelmű, értéke többek között is attól függ, hogy milyen termékek körét vizsgáljuk. Az inflációs ráta az árszínvonal időbeli relatív változása, amelyet úgy határozunk meg, hogy az árszínvonal két időszak közötti változását a korábbi időszak árszínvonalához viszonyítjuk. Miért nem egyformán érzékeli mindenki az árak változását? Miért fordulhat elő, hogy egyes termékek esetében magasabb áremelkedést észlelünk, mint amekkorára az az inflációs rátából számítanánk? Az infláció mérésére árindexeket használunk. Ezek olyan viszonyszámok, amelyek megmutatják az átlagos árszintek arányát két időpont között. Attól függően, hogy mely termékcsoport vonatkozásában számolunk annyi fajta inflációs adatot kapunk. A legáltalánosabban használt index a fogyasztói árindex (CPI). A fogyasztói árindex a fogyasztási javak és szolgáltatások piaci kosarának a költségét, illetve költség változását méri. E kosár fő csoportjai az élelmiszerek, élvezeti cikkek, háztartási energia, üzemanyagok,

szolgáltatások. A fogyasztói árindex kiszámításhoz használt fogyasztói kosár meghatározása úgy történik, hogy megfigyelik, hogy az emberek átlagosan mire költik el jövedelmüket. Azok a termékek, amikre a jövedelmük nagyobb hányadát költik, azok nagyobb súllyal kerülnek a piaci kosárba. Az árindex változása pedig a fogyasztói kosárban szereplő áruk árváltozásának átlagos értéke. Lehet, hogy a kenyér ára az infláció felett emelkedett, míg a benziné az infláció alatt, de az átlag mégis az inflációs ráta lesz. Tehát egy átlagos fogyasztót állítanak elő, aki mindenből fogyaszt, ami a fogyasztói kosárban szerepel. De ha fogyasztásunk egy kicsit is eltér ettől „az átlagos fogyasztástól”, mondjuk a kenyérre jövedelmünk nagyobb részét költjük, s benzinre csak kevesebbet, akkor számunkra az infláció nagyobb pénzromlást jelent, mint azoknak, akik benzinre költenek többet.

170

A fogyasztói árindex tehát különbözik mondjuk a kiskereskedelmi árindextől egyrészt azért, mert a fogyasztói kosár nemcsak árukat, hanem szolgáltatásokat is tartalmaz (pl.: lakbér), így azok árai, illetve árváltozásai is befolyásolják. Másrészt különbözik azért is, mert az árindex számításához használt súlyok is eltérőek. Az éves átlagos infláció értékek mellett a jövedelemtulajdonosok valamint a pénz és tőkepiacok szempontjából az elkövetkező időszak (pl.: a következő 12 hónap) alatt várható, illetve ténylegesen bekövetkező infláció számít, ennek alapján hozzák meg döntéseiket. Ezért a monetáris hatóságok elsősorban a havi (az előző hónaphoz viszonyított), és az előző év azonos hónapjához viszonyított inflációt követik figyelemmel.

A maginflációs (core inflation) mutató különböző módszertan szerint kalkulálható az általános gazdasági helyzet függvényében. A cél itt az infláció alaptendenciájának mérése, ezért az átmeneti (piaci sokkok, indirekt adók, szezonális árváltozások), vagy nem piaci eredetű árhatások (rendkívüli időjárás, támogatási rendszer változása) kiszűrésével korrigálják a tényleges fogyasztói árindexet (headline inflation) (6. ábra). 6. ábra A fogyasztói árindex és a maginfláció %

%

Fogyasztóiár-index

júl

ápr.

2007.jan.

okt.

0 júli.

0 ápr.

1 2006.jan.

1 okt.

2

júli.

2

ápr.

3

2005.jan.

3

okt.

4

júli.

5

4

ápr.

5

2004.jan.

6

okt.

6

júli.

7

ápr.

7

2003.jan.

8

okt.

8

júli.

9

ápr.

10

9

2002.jan.

10

Maginfláció

Forrás: MNB (2007)

A fogyasztói árindex mellett más árindexek is használatosak. Az ipari termelői-és értékesítési árak, valamint a mezőgazdasági termékek termelői-felvásárlási indexei fontos szerepet

171

töltenek be, mivel az árakat az első eladás pontján mérik, és igen részletesek, sok termékre terjednek ki. A GDP-deflátor viszont az egész GDP-nek az árindexe: magába foglalja az összes jószág, beleértve a tőkejavak és szolgáltatások árait, illetve árváltozását. Lényegében a nominális GDP és a reál GDP hányadosaként számítható ki.

5.1.3. Az infláció fokozatai

Az inflációnak általában három fokozatát különböztetik meg, úgy mint mérsékelt-, vágtató-, és hiperinflációt. Nem csak ma, hanem már a 60-as években is ezt a három fokozatot

különböztették meg, csak éppen más értékekkel. Az évi 2,5% alatti árszínvonal emelkedést lassú vagy kúszó inflációnak, az évi 2,5 és 5% közötti átlagos árszínvonal emelkedést meggyorsult inflációnak, és az évi 5% feletti árszínvonal emelkedést rohanó inflációnak

nevezték. A hetvenes és a nyolcvanas évek folyamatai azonban átértékelték a korábbi nézeteket. Manapság már lassú, vagy kúszó inflációnak az egyszámjegyű, vagyis évi 10% alatti árszínvonal emelkedést, vágtató inflációnak az évi két- vagy három számjegyű árszínvonal emelkedést nevezik. Hiperinflációnak azt nevezik, amikor az árszínvonal emelkedés oly gyors, hogy már nem is éves szinten, hanem havi-, vagy még annál is rövidebb (heti-, vagy napi) szinten mérik. Mégsem ez a hiperinfláció döntő kritériuma, hanem a gyorsulás. Vágtató infláció mellett a nemzetgazdaságok még igen jó teljesítményt képesek

nyújtani, ha az infláció nem gyorsul. A hiperinfláció az elszabadult infláció esete, amikor az ár-bér spirál, illetve a bér-ár spirál kialakulása az árak egyre gyorsuló növekedéséhez vezet,

és a folyamathoz előbb-utóbb a bankóprés is társul. Az infláció különböző fokozatai egyébként nemcsak az árszínvonal változás ütemében különböznek. Kúszó infláció esetén a relatív árak nem szakadnak el egymástól túlságosan és a reálkamatláb sem túl alacsony. A pénz alapvetően megőrzi az értékét, az emberek inflációra vonatkozó várakozásai stabilak, nem félnek nominális értékben meghatározott szerződéseket aláírni, amelyeket nem is feltétlenül indexálnak. Mivel a lassú infláció a konjunktúra érzetét kelti, ezért van, akinek kifejezetten kedvező és senkinek sem rossz. A vágtató infláció, ha tartóssá válik, súlyos gazdasági következményekkel járhat. Általában kedvezőtlen helyzetbe kerülnek a fix nominális jövedelemmel rendelkezők, amit megpróbálnak indexálással eliminálni. A munkaszerződések megállapodásait, pl. az árindexhez kötik, a bérleti díjakat valamely külföldi valutához, az adás-vételi szerződések árait, pedig naturális mértékegységben állapítják meg. Mivel a pénz gyorsan veszít értékéből, 172

az emberek igyekeznek elkerülni, hogy a legszükségesebb minimumnál többet tartsanak. A pénzpiacok aktivitása visszaesik, a befektetések inkább a reáljavak felé irányulnak, nem adnak kölcsön a szokásos kamatok mellett: előbb-utóbb bekövetkezik a kamatláb igazodás. Ez azt jelenti, hogy pozitív reálkamat csak akkor realizálható, ha a nominális kamatláb magasabb, mint az inflációs ráta. A korábbi kölcsönök adósai most jól járnak, mivel leértékelődött pénzben fizethetik vissza a jó pénzben felvett adósságaikat. A hitelezők ugyanezért rosszul járnak. Rosszul járnak általában a fix jövedelemmel rendelkezők (nyugdíjasok, ösztöndíjasok, közalkalmazottak stb.), és jól járnak mindazok, akiknek a jövedelme közvetlenül függ az áraktól. A hiperinfláció általában a háborúk utáni korszakok jellemzője. Valójában a háború előtt, illetve alatt alakulnak ki a későbbi viharos áremelkedés okai, de a háború alatt rendszerint még nem szabadul el az infláció, csak annak befejeződése után. A folyamat azzal kezdődik, hogy a háborúra való felkészülés megköveteli a gazdaság militarizálását, a békegazdaság hadigazdaságra való átállítását. A termelési struktúra katonai célú átalakítása természetesen nagyarányú állami kiadásokat követel, amelyekhez a hadihiteleket a parlamentek rendszerint kénytelenek megszavazni. Ez egyben a “vaj vagy ágyú?” kérdését is eldönti, aminek természetesen következményei vannak. A foglalkoztatottság növekedése eredményeként nőnek a jövedelmek is ugyanakkor mivel a “békejavak” termelése csökken, a jövedelmek egy része elkölthetetlenné válik. Ez a kényszermegtakarítás eleinte nem okoz problémát, mivel a rendkívüli helyzetet a lakosság tudomásul veszi. A fogyasztási cikkek piacán kínálatot nem találó fizetőképes kereslet, pedig pénzügytechnikai eszközökkel leköthető és az állam javára átcsoportosítható. Ezzel a technikával nemcsak az állam háborús erőfeszítéseinek finanszírozása támogatható, hanem (ha nem is tökéletesen) az árszínvonal is viszonylag jól kézben tartható. Kezdetben ezért gyorsütemű árszínvonal emelkedés nem bontakozik ki. Később azonban, éppen a hadiipar erőltetett fejlesztése következtében a fogyasztási cikkek piacán egyre kevésbé kielégítő a kínálat az aktuális fizetőképes kereslettel szemben. Az áruhiány fokozatosan kiterjed: egyre több termékből egyre nagyobb mértékű lesz a hiány, ráadásul nemcsak a fogyasztási cikkek piacán, hanem átterjed a termelési eszközök piacára is. Főként nyersanyagokból és energiahordozókból lép fel túlkereslet. A kényszermegtakarítás tehát a háború előrehaladásával egyre fokozódik, s kibontakozik az inflációs folyamat. Az árszínvonal növekedése felgyorsul és kézbentartásához már nem elegendőek a korábbi eszközök: az állam kénytelen direkt eszközöket is alkalmazni. Az elosztás állami

173

szabályozása az erőforrások területén kezdettől fogva (a háborúra való felkészülés kezdetétől) érvényesül. Most azonban a fogyasztási cikkek piacán kialakuló és egyre fokozódó kínálathiány kikényszeríti a jegyrendszer bevezetését a fogyasztási cikkek elosztásában is. A jegyrendszer alkalmazkodást jelent a kínálathiányhoz, de nem számolja fel azt. A fix, hatósági árakkal és az elosztás adagolásával természetesen megjelenik a feketepiac is, a maga

összes kísérőjelenségével, amit természetesen nem képes teljes mértékben ellenőrizni a központi szabályozás. Így azután a szabályozott szférában továbbra is fennmarad az áruhiány, a feketepiacon viszont rohamosan emelkednek az árak, s a pénz elértéktelenedése felgyorsul. Ez már vágtató infláció, de még mindig nem hiperinfláció. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy valódi hiperinfláció általában a háború befejeződése után bontakozik ki. Az ok, ami miatt a folyamatos árszínvonal emelkedés hiperinflációba csap át, a lakossági megtakarítások

állományának

folyamatos,

nagymértékű

és

főként

megállíthatatlan

csökkenése. Vágtató infláció esetén is lecsökken a folyó megtakarítás, s ha van is, lehetőleg reál javakba fektetik. Ettől azonban még nem feltétlenül alakul ki hiperinfláció. Abban az esetben azonban, ha a korábbi időszak felhalmozott megtakarításainak állománya megmozdul és rázúdul tényleges keresletként a fogyasztási cikkek piacára, akkor a hirtelen megnövekvő kereslet hatására az infláció gyorsulása elkerülhetetlen. A megtakarítások funkciója a beruházások finanszírozása, és a felhalmozott múltbéli megtakarításokat arra is fordították. Ha most ezek az összegek megjelennek keresletként a fogyasztási cikkek piacán, természetesen nem találkozhatnak megfelelő kínálattal. Az árszínvonal hirtelen nagymértékű emelkedése elkerülhetetlenné válik. A megnövekedett árakon ugyanakkora forgalom lebonyolítása is több pénzt igényel. Ha nem sikerül megállítani a megtakarítások állományának csökkenését, előáll az a furcsa helyzet, hogy bár túl sok pénz van a forgalomban, mégis kevésnek bizonyul. Ekkor indul be a bankóprés. A növekvő árak miatt

megnövekedett forgalom több pénzt igényel, tehát több pénzt hoznak forgalomba. A több pénz tovább hajtja felfelé az árakat, a növekvő árak pedig további pénzmennyiséget tesznek szükségessé, méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Ez a hiperinfláció. Az árak kaotikussá válnak, a termelés pedig dezorganizálódik. A folyamat végeredménye, hogy a pénz képtelen betölteni funkcióit és visszatérnek a cserekereskedelemhez: a pénzforgalom helyett közvetlen árucsere alakul ki. Ez az infláció már mindenkinek rossz. A háborút követő időszakokra különösen jellemző a hiperinfláció kialakulása, mert ilyenkor rendszerint nem tudják megakadályozni a megtakarítások állományának gyors csökkenését. A

174

háború alatt felhalmozódott kényszermegtakarítások (amelyeket a háború finanszírozására használtak fel) szükségképen megmozdulnak. A háború alatt kényszerűen elhalasztott kereslet most akkor is kielégítésre törne, ha a háború pusztításai nem hoztak volna létre halaszthatatlanul kielégítendő szükségleteket. De létrehoztak. Ugyanakkor az ország gazdaságának háború utáni állapota nem teszi lehetővé a kínálat gyors növelését. Ilyen körülmények között sem a korábbi megtakarítások tényleges keresletté válását nem tudják megakadályozni, sem a kínálatot nem képesek növelni. A hiperinfláció kibontakozása így elkerülhetetlen, s a folyamat végeredményeként szükségessé váló stabilizáció a legtöbb esetben pénzcserével is jár. A mérsékelt infláció. Ismeretes egy másfajta csoportosítása is az infláció fokozatainak.

Eszerint 0-2% közötti éves inflációs ráta esetén stabilnak tekintjük az árszínvonalat, 2-30% között mérsékelt inflációról, és 30% felett beszélünk csak vágtató inflációról. Ez esetben a mérsékelt infláció jellemzői természetesen nem azonosíthatók egyszerűen a kúszó infláció jellemzőivel, de a vágtatóéval sem. Ez a csoportosítás tükrözi a gazdaságpolitika és az inflációelmélet megváltozott álláspontját, mely szerint az inflációnak minden fokozata káros, leküzdendő.

5.1.4. Az infláció okai

Az infláció okainak vizsgálata során a témát ketté kell választanunk. Először arra kell válaszolnunk, hogy mi okozza az árszínvonal általánosan emelkedő trendjét a második világháború után. A második kérdés, pedig az, hogy mi az oka az infláció emelkedésének illetve lassulásának. A második világháború előtt az árszínvonal alakulásának tendenciáját alapvetően a gazdasági ciklus alakulása határozta meg. Az 1929-33-as gazdasági válságot még nagyarányú árzuhanás kísérte, és csak a konjunktúrák jellemzője volt az árszínvonal emelkedő

tendenciája. Miért változott meg ez a helyzet? 5.1.4.1 Az általános árszínvonal emelkedésének oka

Makroökonómiai ismereteink alapján tudjuk, hogy a piacok tökéletlensége következtében az árak és a bérek lefelé rugalmatlanok. Amennyiben igaz Keynes ezen állítása, az egyben az

árszínvonal emelkedő tendenciájának magyarázatához is alapul szolgál. Ez estben ugyanis a

175

gazdaságban keletkező aránytalanságok megoldódása csakis emelkedő árszínvonal mellett oldódhat meg. Vegyük a piac egyik alapesetét. Tudjuk, hogy a technika fejlődése, a termelékenység növekedése megváltoztatja a termékek költség- és árviszonyait. Tegyük fel, hogy két áru ára egy adott időpontban azonos, vagyis a piacon 1:1 arányban cserélődnek. Tegyük fel továbbá, hogy a technikai fejlesztés eredményeként az egyik áru költsége – az egyszerűség kedvéért – a felére csökken, míg a másiké változatlan marad. Az egyenlő csere követelményének megfelelően most már nem 1:1 arányban, hanem 2:1 arányban kellene cserélődniük. Ez az átrendeződés megvalósulhat úgy, hogy a hatékonyabb módszerekkel előállított terméknek nemcsak a költsége, hanem az ára is a felére csökken. De ha az árak nem csökkennek a költségekkel együtt (ahogy azt néhány sorral feljebb kiindulási feltételként megszabtuk), mert az árak lefelé rugalmatlanok, akkor a ráfordítások arányának megfelelő cserearány csakis a változatlan költségű áru árának emelkedése révén alakulhat ki.

Ez az elemi példa arra is rávilágít, hogy miért emelkedő tendenciájú az általános árszínvonal. A technika fejlődése természetesen állandó, és természetesen mindig különböző mértékben érinti a gazdaság különböző területeit és főként az egyes árukat előállító munka és tőke termelékenységét. Amiből az is következik, hogy a folyamatos technikai fejlődés hol az egyik, hol a másik áru költségeit változtatja meg, ezért egyben az árszínvonal emelkedő tendenciáját is kiváltja. Sőt, nem tévedhetünk nagyot, ha azt a következtetést is levonjuk, hogy a technikai fejlődés a termelékenység növekedés mértékét és ezen keresztül a keletkező aránytalanságok mértékét, s így a szükséges árszínvonal emelkedés mértékét is meghatározza. Következtetésünket alátámasztja az a jelenség is, hogy a piacon azon termékek árának csökkenése figyelhető meg, amelyeknél a technika fejlődése gyorsabb, mint az átlag (Számítógépek, mobil telefon, szórakoztató elektronika stb.). Ez lehet a magyarázata az ún. öröklött inflációnak is, amelynek mértéke a gazdaság adottságaival magyarázható. Sőt, ezzel

magyarázhatjuk azt is, hogy az infláció fokozatainak újabb elmélete miért tekinti árstabilitásnak az évi 2%-on belüli árszínvonal emelkedést. 5.1.4.2 Az infláció emelkedésének okai

Az árszínvonal emelkedés felgyorsulásának okai között a sokkokat, azaz váratlan eseményeket és a várakozásokat említhetjük. A sokkoknak két változatát különböztetjük meg: a keresleti sokkot és a kínálati sokkot. 176

Keresleti sokkról akkor beszélünk, ha a makroszintű kereslet váratlanul jelentős mértékben megnövekszik, anélkül, hogy a kínálat változott volna. Eredménye a keresleti infláció, amikor

a keresleti görbe jobbra felfelé tolódik el. A piacon ilyenkor a megnövekedett kereslet szívása következtében emelkedik meg az árszínvonal. Ilyen hatást például a költségvetési deficit

növekedése vagy a megtakarítások állományának csökkenése és fogyasztói keresletté változása eredményez (7. ábra). Hiszen a fogyasztóknak nőtt az elkölthető jövedelmük, de ezzel szemben a korábbi árumennyiség áll. A pénz mennyiségi elmélete szerint adott árumennyiséggel szemben nagyobb pénzmennyiség áll. 7. ábra Keresletinfláció

Kínálati sokkról akkor beszélünk, ha a makroszintű kínálat váratlanul jelentős mértékben

csökken. Ennek eredménye rendszerint a költséginfláció, amikor a változatlan kereslet mellett a lecsökkent kínálat miatt megnövekedett költségszint nyomja fel az árakat. Ez a hatás

rendszerint gabonatermés tönkremenetele vagy az energia (olaj) kínálat visszafogása miatt következik be (8. ábra). Általában olyan költségelemek árának megnövekedése váltja ki, amelyek minden termék költségei között szerepelnek (energia, munkabér). Ha emelkedik az olaj ára, akkor szinte azonnal emelkedik az üzemanyagok ára. S mivel szinte minden termelő használ üzemanyagot a beszerzéshez, az árui kiszállításához, ezért ezt az áremelkedést ők is érvényesítik saját termékük eladási áraiban.

177

8. ábra Költséginfláció

Láthatjuk, hogy akár a kínálati, akár a keresleti oldal felelős az infláció kialakulásáért, az eredmény ugyanaz: nagyobb pénzmennyiség kerül szembe kisebb árualappal. Azonban a megfelelő dezinflációs-, antiinflációs politika megválasztásához, az infláció kezeléséhez meg kell tudnunk határozni, hogy mi volt a kiváltó ok: a keresleti vagy a kínálati oldal? Az árszínvonal növekedését kiváltó sokkok a gazdaság különböző területein keletkezhetnek. Ennek ismerete pedig azért fontos, hogy mely gazdasági területet kell a figyelem középpontjába helyezni az infláció elleni küzdelemben. Az inflációs hatás kiindulhat a reálszférából, a pénzügyi szférából és jöhet külföldről is.

5.1.4.2.1 Az infláció a reálszférából indul Az újratermelés arányai és a nominálbérek alakulása

A belföldön keletkező impulzusok közül az egyik legfontosabb összefüggés. A fogyasztási cikkek árszintjét illetve árszintjének változását az újratermelés belső arányainak változása valamint a nominális jövedelmek összegének és megoszlásának változása is befolyásolja. A nominális jövedelmek adott összege és struktúrája mellett a reálszféra struktúrájának megváltozása kihat az árszínvonal alakulására is. A felhalmozás és fogyasztás arányának változása a nominálbérek színvonalának és tömegének változatlansága esetén is árszínvonal

178

emelkedéshez vezet, ha az arányváltozás a fogyasztási cikkek kínálatának csökkenésével járt. Természetesen fordítva is igaz az összefüggés: a felhalmozás és fogyasztás változatlan aránya mellett a nominális bérek színvonalának és főleg összegének megváltozása is az árszínvonal növekedését eredményezi. A gazdasági növekedést feltételezve tehát egyáltalán nem biztos, hogy a növekedési ütemmel megegyező nominális bérnövekedés mellett az árszínvonal stabilan marad. Ez csak abban az estben várható, ha a fogyasztási cikkek növekedése megegyezik a nominálbérek növekedési ütemével. Ekkor biztosítható ugyanis, hogy a pénzmennyiség növekedését az árualap növekedése kísérje, s így az arányok ne változzanak. Az árszínvonal változás és a termelékenység növekedésének kapcsolata

A termelékenység növekedése teremti meg a nominális bérek növelésének lehetőségét és szükségességét. A termelékenység növekedése azonban egyenlőtlenül jelentkezik egy gazdaság különböző területein. Vannak gyorsan fejlődő ágazatok, vannak lassabban fejlődőek és vannak lemaradó területek. Sőt, vannak területek – például a szolgáltatások – amelyek ha nem maradnak le a technika fejlődésben, akkor sem jelenti feltétlenül a termelékenység növekedését. A technikai fejlődés egyenlőtlen hatása inflációgerjesztő lehet. A gyorsan fejlődő ágazatokban, azaz a tradable szektorban (külkereskedelmi forgalomba kerülő áruk és szolgáltatások, ahol a minőség és termelékenység lehetővé teszi a nemzetközi versenyben való helytállást) a termelékenység növekedése ténylegesen megtermeli a béremelés forrását. A nominálbérek növekedése a gazdaság egyes területein érvényesülhet egy ideig anélkül, hogy más területeken is emelkedne. Tartósan azonban ugyanazon a munkaerő piacon túl nagy különbségek nem maradhatnak fenn, ezért előbb utóbb bekövetkezik a bérszínvonal kiegyenlítődése. A nominálbérek növekedése azonban olyan területeken (nontradable szektor – külkereskedelmi forgalomba nem kerülő áruk és szolgáltatások, csak a helyi igényeket elégítik ki), ahol nem nőtt a termelékenység, költségnövelő hatású. A költségek növelése pedig felhajtja az árakat, mivel itt nem termelődött meg a béremelés forrása. Különösen feszítő lehet ez a hatás, ha a szolgáltatási szektor növekedési üteme meghaladja a gazdaság átlagos növekedési ütemét. Ezt nevezzük Balassa-Samuelson hatásnak, és ez magyarázza, hogy a felzárkózó országokban a magasabb gazdasági növekedés mellett a magasabb infláció természetes.

179

5.1.4.2.2 Az infláció a pénzügyi szférából indul

A pénzügyi szféra esetében az inflációért lehet felelős a monetáris rendszer vagy a fiskális, költségvetési rendszer. A nem megfelelő monetáris politika A pénzügyi szféra is lehet kiindulópontja az inflációs folyamatok felgyorsulásának. Itt

nemcsak arról van szó, hogy az infláció mindig monetáris jelenség. Az természetes, hogy a reálszféra aránytalanságai is csak akkor oldódhatnak meg növekvő árszínvonal mellett, ha a jegybank csak a tényleges szükségleteknek megfelelő

mértékben

teremt

többlet

pénzmennyiséget Az államháztartás nem megfelelő gazdálkodása A költségvetés alkalmazkodó képessége a gazdasági növekedés változó üteméhez, illetve a

kínálat struktúrájának változásához aszimmetrikus. A költségvetési bevételeknek és kiadásoknak a gazdasági növekedés üteméhez való rugalmas alkalmazkodása nem okoz gondot gyorsuló növekedési ütem esetében. Változatlan adórendszer mellett ilyenkor a bevételek gyorsabb ütemben növekednek ugyan, de a tervezett kiadások hozzáigazítása a megnövekedett bevételekhez különösebb gondot nem okoz. Más a helyzet azonban a növekedési ütem lassulásakor, főként pedig recesszió esetén. Ilyenkor a szokásos bevételek csökkennek, ami a kiadások csökkentését indokolná. A kiadások csökkentése azonban igen nehézkes, a bevételek növelésére irányuló törekvések viszont ellenállásba ütközik. Ez önmagában is inflációgerjesztő hatású lehet, mivel az adóemelés beépül az árakba. A növekvő árakhoz szükséges többlet fizetőképes kereslet pedig

csökkentheti

a

korábbi

megtakarítások

állományát,

illetve

csökkenti

az

aktuális

jövedelmekből való megtakarítási hajlandóságot, illetve a gazdasági szféra egyes csoportjainak növekvő eladósodásához vezet. Általában is elmondható, hogy a költségvetési újraelosztás arányának növekedése vagy a magánszféra kiszorításához vezet (crowding out), vagy pedig beindíthat egy inflációs folyamatot. A kiszorítási hatás [a költségvetési deficit állami értékpapírok kibocsátásából történő finanszírozásakor kiszorítási hatás léphet fel, vagyis a nagy volumenű állami forrásigény olyan magán-megtakarításokat köt le, amelyek egyébként a magánszféra beruházásait finanszírozták volna]. Ilyen esetekben a stabilizáció a magánszféra fejlődésének

180

rovására valósul meg, ami igen törékennyé teszi a rövid távon elért sikereket. Úgy valósul meg, hogy adott árumennyiség mellet az állami megrendeléseken keresztül megnő az összkereslet és előfordulhat, hogy bizonyos kereslet, ami a magánszférából érkezik, nem találja meg a szükséges árualapot. Vagy pedig beindulhat az inflációs folyamat a már ismertetett módon, hiszen végül is keresleti infláció bontakozik ki. A költségvetési hiány okait két fő csoportba szokás sorolni: az első csoportba a tisztán

technikai okokat (decentralizált alapok), a másodikba pedig a gazdaság diszfunkcionális működéséből adódó okokat.

A technikai okokból adódó deficit nem egészen valóságos, mivel a megnövekedett pénzigényből következő hitelfelvétellel szemben az állami pénzkészlet állandósult növekménye áll. Ez esetben a hitelekért fizetendő kamat teszi valóságosan deficitessé a költségvetést. Bármiből is adódjon a költségvetési deficit, mindig fennáll a veszélye a monetáris politika függvényében az árstabilitás veszélybe kerülésének vagy a kiszorítási hatás bekövetkezésének a kamatszínvonal megemelkedése miatt. Az erőforrások krónikus kihasználatlansága estén a monetáris politika hozzájárulhat a költségvetési hiány finanszírozásához oly módon, hogy az összkereslet bővüljön árszintemelkedés nélkül is. Itt azonban kétféle veszély jelentkezik: a./ ha még sincsenek mozgósítható erőforrások, akkor szükségszerűen inflációhoz vezet, illetve b./ vannak mozgósítható források, de a kibővülő termelést nem igazolja a piac. Ilyenkor a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának felborulása következik be. 5.1.4.2.3 Az infláció importja

Nyitott gazdaságokban mindig gondot okoz a pénz külső és belső értékének összhangja – pontosabban az összhang megbomlása. Az elmúlt évtizedek során biztosak lehettünk abban, hogy minden országban van infláció, de abban is, hogy az infláció mértéke országonként különböző. Abban az esetben, ha egy adott országban kisebb az infláció, mint a világpiacon, vagy a kereskedelmi partnerek esetében, az eltérés akkor is problémát okoz, ha egyformán érinti az exportot és az importot. Ilyenkor a magasabb külföldi infláció ösztönzi az exportot, hiszen akkor külföldön eladott termékünkért a korábbinál magasabb árat kapunk. Perszer, ha ezt követi az árfolyam, azaz a külföldi valuta leértékelődik a hazai valutával szemben, akkor oda az előny. A megnövekedett export következménye pedig a belföldi kínálat csökkenésén

181

keresztül a hazai árszínvonal emelkedése irányában hat. Az import drágulása ugyancsak árfelhajtó hatást gyakorolhat. Az alkalmazott árfolyampolitika – lebegő vagy rögzített – tovább bonyolíthatja a helyzetet. A valuta felértékelése, pedig lehet, hogy gátolja az infláció importját, de ugyanakkor kiváltja a külkereskedelmi mérleg passzívvá válását és vele együtt az ország eladósodását. Ugyanis a valuta felértékelés mint tudjuk ösztönzi az importot azzal, hogy olcsóbbá teszi azt. Mondjuk a külföldi szállító a termékért 100 eurót akar kapni Magyarországon. Ha a forintot felértékelik – a korábbi 250 forint helyett 240-et kell fizetni egy euróért –, akkor a külföldi szállító elegendő, hogy 24 000 forintért adja el itthon a termékét, mert így is megkapja a 100 eurót. A korábbi árfolyam mellett ez csak 25 000 forint mellett a történhetett volna meg. Látható, hogy az importőr jóval versenyképesebb lett a magyar piacon, mert semmit sem kellett tennie, s mégis olcsóbban tudja eladni a termékét, s így is megvan a tervezett 100 eurója. És az is látható, hogy az erős árfolyam azzal, hogy lehetővé tette a külföldi termék alacsonyabb áron való eladhatóságát, az árakat lefelé tolja, így az infláció ellen hat. A felértékelésnek azonban a másik oldalon is hatása van: visszafogja az exportot. Ugyanis a magyar szállító, aki exportálja termékét, s mondjuk 100 euróért eladja külföldön, hazatérve bevételét forintra váltva már csak 24 000 forintot tudott keresni. Ellenben neki a további termeléshez ugyanúgy ki kell fizetni az alkalmazottait forintban – s mint tudjuk az árak és bérek lefelé merevek, így azok relatíve, a bevételéhez viszonyítva drágábbak lettek –, nyersanyagokat be kell szereznie, a rezsit is ki kell termelni. Összességében csak az árfolyam erősödése drágította meg a termelését, s tette ezért külföld felé versenyképtelenebbé. Persze, ha a termelése során sok importból származó nyersanyagot használ fel, akkor kisebb a drágulás a termelésében, de továbbra is ott vannak a bérek, a csak helyben igénybe vehető szolgáltatások. A leértékelés meg pontosan az ellenkező irányba hat. Az infláció kérdésének szempontjából csak annyit kell látni, hogy a leértékelés megdrágítja az importot (az előzőekben ismertetett logika mentén végigvezetve), s ez az infláció erősödésének irányába hat. A világpiacinál magasabb hazai infláció, pedig hasonló okok miatt előbb utóbb kikényszeríti a hazai valuta leértékelését, ami megint csak gerjesztheti az inflációt. Ilyen esetekben a követő, illetve az ún. csúszó leértékelést szokták javasolni. A követő leértékelés azt jelenti,

hogy csak az infláció mértékében értékeli le a hazai valutát, és nem törekszenek hatást gyakorolni az exportra. A csúszó leértékelés, pedig azt jelenti, előre bejelentett módon és mértékben alkalmazzák az infláció követő leértékelési politikát.

182

5.1.4.2.4 A várakozások szerepe az infláció alakulásában

Az infláció okai között fontos szerepet foglalnak el a várakozások. A várakozások az infláció esetében önbeteljesítő jóslatokként működnek: mivel az emberek inflációra számítanak, ezért aztán lesz is infláció. Anticipált infláció Adaptív várakozásokról beszélünk akkor, ha az előző időszak inflációját extrapolálják a

jövőre. Az ismert inflációs adatokat beépítik a közép és hosszú távú szerződésekbe: a kollektív szerződésektől kezdve a bérleti szerződéseken keresztül a hitelekig mindenütt figyelembe veszik. Ezért azután, szükségszerű, hogy legyen is infláció, hiszen a költségeket megnövelték. Ezt nevezzük anticipált inflációnak. Csak megemlítjük, hogy ezzel ellentétben – de nem túl meglepő módon – létezik nem anticipált infláció is: amikor a gazdasági szereplők nem számítanak az adott inflációs hatásra, így azt nem is tudják beépíteni a várakozásaikba. Racionális várakozásokról akkor beszélünk, ha nemcsak az inflációs ráta alakulását, hanem

egyéb befolyásoló tényezőket, mindenekelőtt a gazdaságpolitika alakulását is figyelembe veszik. S azért racionálisak a várakozások, mert az elmélet szerint az emberek racionálisan gondolkodnak, nem a múltat veszik alapul a jövő megítélésében, hanem azokat a tényezőket mérlegelik, melyek az infláció kialakulását vagy fennmaradását kiválthatják. Ebben az felfogásban viszont felértékelődik a kommunikáció szerepe. A monetarizmus elmélete szerint ugyanis a gazdaságpolitika hitelességétől jelentős mértékben függ az infláció alakulása, mivel a gazdasági szereplőket be lehet ugyan csapni, de csak egyszer.

183

5.1.5 Az infláció költségei, következményei

Az infláció legnagyobb nyertese az állam

A legnyilvánvalóbb következmény az, hogy pénzünk kevesebbet ér, mint korábban. Ezt inflációs adónak nevezzük, – s korábban már találkoztunk a fogalommal –, mert olyan a

hatása, mintha a pénzkészletre az inflációnak megfelelő nagyságú adót vetettünk volna ki. Mint minden adó, csökkenti a háztartások rendelkezésére álló jövedelmét, persze nem nominál, hanem reál értelemben. Így kevesebbet fognak fogyasztani, s kevesebbet is tudnak megtakarítani. Az állam olyan esetekben fordul az inflációs adó alkalmazásához, ha a szokásos adófizetési úton valamilyen oknál fogva nem tudja az adót behajtani. A pénzkibocsátással pedig megteremti az eszközt, amivel finanszírozhatja a kiadásait. Adósávcsúszás: A személyi-jövedelemadó sávok a nominális jövedelem nagyságában vannak

megállapítva, s bérek nominál-értelemben emelkedni fognak, de így már a magasabb adósávba csúszva emelkedik az adófizetési kötelezettség. Persze az állam ily módon nyert jövedelmei sem érnek már annyit, mint ha a korábbi pénzben szedte volna be őket. Az infláció általában az adósoknak kedvez, hiszen csökkenti a tartozás reálértékét. S az államháztartások jellemzően a legnagyobb hitelfelvevők. A folyó fizetési mérleg egyenlegének javítása is elképzelhető bizonyos keretek között. Mint korábban megismertük, a folyó fizetési mérleg deficitjének az oka leginkább az, hogy többet fogyasztunk külföldről, mint amennyit exportálni tudunk. Ha pedig a fogyasztási szerkezetben nagy az importáruk aránya, akkor a kereslet visszafogásával lehet csökkenteni a külföld felé való eladósodást. A lakosság jövedelmének elinflálásával, pedig ez a cél elérhető. Az infláció hatása a magánszektorra

Az infláció jövedelemátcsoportosító hatása egy nagyon fontos következmény. Inflációs időszakban mindig azok járnak a legrosszabbul, akik nem tudják bevételeiben azonnal érvényesíteni az infláció hatását. S ez a szféra általában a lakosság, s ott is a munkajövedelemből élők. Bérük ugyanis soha nem fog olyan ütemben növekedni, mint az infláció vagy ha mégis, akkor ez késéssel történik meg. Kicsit jobb helyzetben vannak, akik bevételeikbe már be tudják kalkulálni az infláció hatását, de ez persze függ attól, hogy ezt a piac milyen mértékben fogadja el.

184

A vállalati szférában is az erősek nyernek. Amelyik szféra úgy tudja emelni az árakat, ahogy azt az infláció megköveteli, az nyeri meg a többiét, azokét, akik ezt nem tudták megtenni. Az a szféra, ahol az eladási árak növekedését a piac nem fogadja el, esetleg az állam korlátozza a az árak növekedését ott csökkennek a jövedelmek és azokhoz vándorolnak, akik ezt meg tudják tenni. Az infláció egy bizonyos szintje azonban a közgazdászok szerint elfogadható, sőt szükséges a gazdaság növekedéséhez. Ennek okát már néhány sorral feljebb megismertük, de igazából arról van szó, hogy ha a gazdaságpolitika az infláció csökkentésén dolgozik az általában restrikciót jelent, s az a gazdaság növekedését fogja vissza. A vállalatok számára is ugyanúgy előnyös lehet az infláció, mert csökkenti az adósságaik értékét, ezért pénzügyi helyzetük javul, és kisebb valószínűséggel mennek csődbe. Természetesen van egy másik oldal, ami ellentétesen hathat, s ez az inflációs kockázat, ami abból fakad, hogy nem tudják biztosan megbecsülni a jövőben várható inflációt, így akár szerződéseikben az árakat, akár hitelfelvételnél a reálkamatláb nagyságát nem tudják jól meghatározni.

5.1.6 Dezinflációs politika

Az inflációellenes politikának két alaptípusa különböztethető meg. Az ortodox módszer a kereslet visszafogásával kívánja elérni az infláció letörését. Ehhez a költségvetési és

monetáris restrikció hagyományos eszközeit használják fel. Ennek a módszernek az a hátránya, hogy hatása lassan bontakozik ki és igen költséges: a GDP veszteség és a munkanélküliség növekedése elkerülhetetlen. Az infláció ellenes politika heterodox módszere nem a keresletre, hanem a várakozásokra kíván hatni. Ez azt jelenti, hogy ha sikerül meggyőzni a gazdasági élet szereplőit, hogy a gazdaságpolitika valóban betartja ígéreteit és tényleg le kívánja törni az inflációt, akkor anélkül lehet e célt elérni, hogy meg kellene fizetni a dezinfláció költségeit. Ehhez rendszerint felhasználják a sokk-politikát és a nominális horgonyok valamilyen rendszerét. Csúszóleértékelés [A valuta rendszeres, előre bejelentett mértékű leértékelése más

valutákhoz, vagy valutakosárhoz képest] egy olyan árfolyampolitika, amelynek elsődleges

célja az inflációs várakozások befolyásolása. Pontosabban úgy próbálja meg letörni az inflációs várakozásokat, ill. a le- és felértékelésre vonatkozó spekulációkat, hogy mindig előre bejelentett, kiszámítható módon értékelik le a valutát. Ha pedig a gazdaságpolitika hiteles, 185

tehát ténylegesen az történik, amit kommunikálnak a gazdaság szereplői felé, akkor előbbutóbb elfogadják ezt a leértékelési mértéket, s a jövőre vonatkozóan csak a monetáris politika által „meghatározott” mértékű inflációt építik be a várakozásokba. Azonban egy bizonyos szintű infláció elérése után, az árszínvonal növekedésének mérséklődése megáll, s ezzel az infláció ezen a szinten beragad. Az inflációs célkövetés rendszere [Olyan monetáris politikai keretrendszer, melyben a jegybank explicit módon deklarálja a jövőbeni infláció alakulására vonatkozó célkitűzéseit, és kötelezettséget vállal a célok teljesítésére] a mai monetáris politika gyakorlatában egy elég

népszerű antiinflációs politika. Ha lehet ez a módszer még inkább a várakozásokra épít. Ezzel még inkább felerősödik a hiteles kommunikáció igénye. A jegybank nyilvánosságra hozza az inflációra vonatkozó előrejelzését, ami általában egy referencia tartomány. S ha hiteles a jegybank, akkor a gazdasági szereplők elfogadják ezt és csak ekkora inflációt építenek be a várakozásaikba. Azért természetesen a jegybank elemzi a az adott gazdaság makrohelyzetét, s ezek alapján adja meg azt az intervallumot, amibe az inflációnak esnie kell. De azt a későbbiekre való tekintettel nem vállalhatja fel, hogy nem találja el a pontos értéket, ezért használnak egy célsávot. E módszer sikerességének azonban előfeltétele a gazdaságpolitika hitelessége.

Ellenőrző kérdések

1. Tegyen különbséget az infláció, defláció, dezinfláció fogalmak között! 2. Hogyan mérik az inflációt, és miért szűrik ki például a szezonális hatásokat? 3. Mi az a maginfláció? 4. Jellemezze az infláció fokozatait! 5. Mit jelent, hogy az árak és bérek lefelé rugalmatlanok, és ez hogyan gerjeszthet inflációt? 6. A bérek növekedése, a termelékenység kapcsolata hogyan befolyásolja az inflációt? Mely esetben nem nő az infláció? 7. Hogyan lehet importálni az inflációt? 8. A várakozások hogyan játszhatnak szerepet az infláció alakulásában?

186

1. sz. melléklet A magyar államháztartás 2007. évi bevételi és kiadásai (ezer Ft-ban) BEVÉTELEK GAZDÁLKODÓ SZERVEZETEK BEFIZETÉSEI Társasági adó Társas vállalkozások különadója Hitelintézeti járadék Egyszerűsített vállalkozói adó Bányajáradék Játékadó Energiaadó és környezetterhelési díj Egyéb befizetések Egyéb központosított bevételek

KIADÁSOK EGYEDI ÉS NORMATÍV TÁMOGATÁSOK KÖZSZOLGÁLATI MŰSORSZOLGÁLTATÁS TÁMOGATÁSA FOGYASZTÓI ÁRKIEGÉSZÍTÉS LAKÁSTÁMOGATÁSOK CSALÁDI TÁMOGATÁSOK, SZOCIÁLIS JUTTATÁSOK Családi támogatások Jövedelempótló és jövedelem kiegészítő szociális támogatások Különféle jogcímen adott térítések

Összesen FOGYASZTÁSHOZ KAPCSOLT ADÓK Általános forgalmi adó Jövedéki adó Regisztrációs/ fogyasztási adó

504 000 150 000 25 000 168 200 30 000 73 387 17 000 29 000 Összesen 135 200 KÖLTSÉGVETÉSI SZERVEK ÉS FEJEZETI KEZELÉSÜ ELŐIR. 1 131 787 Költségvetési szervek kiadásai Szakmai fejezeti kezelésű előirányzatok kiadásai Központi beruházások kiadásai

Összesen LAKOSSÁG BEFIZETÉSEI Személyi jövedelemadó Magánszemélyek különadója Adóbefizetések Illeték befizetések Összesen KÖLTSÉGVETÉSI SZERVEK ÉS FEJEZETI KEZELÉSŰ ELŐIRÁNYZAT. Költségvetési szervek bevételei Szakmai fejezeti kezelésű előirányzatok saját bevételei Fejezeti kezelésű előirányzatok és központi beruházások EU támogatása Összesen BEFIZETÉS AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS ALRENDSZEREIBŐL Költségvetési szervektől származó befizetések Elkülönített állami pénzalapok befizetése Helyi önkormányzatok befizetése Összesen ÁLLAMI, KINCSTÁRI VAGYONNAL KAPCSOLATOS BEFIZETÉS EGYÉB BEVÉTELEK ADÓSSÁGSZOLGÁLATTAL KAPCSOLATOS BEVÉTELEK UNIÓS ELSZÁMOLÁSOK BEVÉTELEK FŐÖSSZEGE: KIADÁSOK FŐÖSSZEGE: EGYENLEG:

1 971 200 743 000 Összesen 78 400 AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS ALRENDSZEREINEK TÁMOGATÁSA 2 792 600 Elkülönített állami pénzalapok támogatása Garancia és hozzájárulás a TB alapok kiadásaihoz Helyi önkormányzatok támogatása

1 238 325 17 902 4 400 TÁRSADALMI ÖNSZERVEZŐDÉSEK TÁMOGATÁSA 126 800 NEMZETKÖZI PÉNZÜGYI KAPCSOLATOK KIADÁSAI 1 387 427 ADÓSSÁGSZOLGÁLAT, KAMATTÉRÍTÉS 562 456 57 616 464 536 1 084 609

Összesen

TARTALÉKOK Általános tartalék Céltartalékok Rendkívüli beruházási tartalék

KORMÁNYZATI RENDKIVÜLI ÉS EGYÉB KIADÁSOK 22 712 ÁLLAM ÁLTAL VÁLLALT KEZESSÉG ÉRVÉNYESÍTÉSE 113 310 ADÓSSÁGÁTVÁLLALÁS 6500 BEFIZETÉS AZ EU-BA

142 521 48 150 4 692 66 366 11 393 6 669 545 KIADÁSOK FŐÖSSZEGE: 8 326 030 -1 656 486

Összesen

128 445 52 242 120 000 225 432 506 270 152 520 27 520 686 310 1 817 586 1 853 468 22 652 3 724 069 27 876 778 037 835 708 1 641 622 5 154 16 035 1 112 656

42 200 52 725 130 000 224 925 41 694 16 422 146 123 214 904

8 326 030

187

2. sz. melléklet A Társadalombiztosítási Alap 2007. évi bevételi és kiadásai (ezer Ft-ban) BEVÉTELEK ELLÁTÁSOK FEDEZETÉÜL SZOLGÁLÓ BEVÉTELEK Társadalombiztosítási járulékbevételek Biztosítotti nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékok Egyéb járulékok és hozzájárulások Garancia és hozzájárulás a társadalombiztosításhoz Egészségügyi hozzájárulások Központi ktg.vetési hozzájárulások összesen Késedelmi pótlék, bírság Egyéb bevételek Összesen VAGYONGAZDÁLKODÁSSAL KAPCSOLATOS BEVÉTELEK TB ALAPOK SAJÁT BEVÉTELEI ÖSSZESEN ALAPOK KÖZÖTTI PÉNZEZKÖZÁTVÉTEL. BEVÉTELEK FŐÖSSZEGE: KIADÁSOK FŐÖSSZEGE: EGYENLEG:

188

KIADÁSOK 2 054 472 726 438 64 733 778 037 111 474 80 350 13 023 84 722 3 913 249

NYUGELLÁTÁSOK Öregségi nyugdíj Korhatár alatti rokk.és baleseti nyugdíj Hozzátartozói nyugellátás Tizenharmadik havi nyugdíj és egyszeri segély Nyugellátások összesen EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS PÉNZBELI ELLÁTÁSAI EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS TERMÉSZETBELI ELLÁTÁSAI EGYÉB KIADÁSOK, POSTA KÖLTSÉG Összesen

161 2 636 Vagyongazdálkodással kapcsolatos kiadások 266 384 Tb költségvetési szervek kiadásai Alapok közötti pénzeszközátadás 4 202 431 TB ALAPOK SAJÁT KIADÁSAI ÖSSZESEN 4 229 931 -27 500

1 457 763 580 089 309 585 188 619 2 536 016 225 773 1 129 437 9 431 3 900 657 52 42 837 266 385 4 229 931

IRODALOMJEGYZÉK Baka I. – Bánfi T. – Sulyok-Pap M (1997): Pénzügytan. Saldo Kiado, Budapest Botos K. (2003): Pénzügypolitika az ezredfordulón. JatePress, Szeged Csermák J. – Dér G. – Nagy I. – Pintérné Cs. J. (2004): Költségvetési szervek gazdálkodása, Kiadó, Budapest Erdős T. (1998): Infláció. Különös tekintettel az 1990-es évek magyar gazdaságára. Akadémiai Kiadó, Budapest Kohn, M. (1998): Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok, Osiris-Nemzetközi Bankárképző, Budapest László Cs. (1994): Tépett vitorlák. Aula Kiadó, Budapest Ligeti S. – Sulyok-Pap M (1998): Banküzemtan. Tanszék Pénzügyi Tanácsadó és Szolgáltató Kft., Budapest Lőrincné I. H. (2004): Nemzetközi pénzügyek. Aula Kiadó, Budapest Magyar G. (2002): Pénzügyi navigátor. Invent Kiadó, Budapest MNB (2006): Magyarország fizetésimérleg-statisztikái. MNB, Budapest MNB (2006): Monetáris politika Magyarországon. MNB, Budapest Vigvári (2004): Pénzügy(rendszer)tan. KJK Kiadó, Budapest

189