1
Bevezetés a filozófiába Vázlatos filozófiatörténeti bevezetés középiskolásoknak 1. Mi a filozófia? A szó a görög philoszophia-ból ered, amelynek jelentése: „a bölcsességet kedvelni” (philein = kedvelni, szophia = bölcsesség). Elsőként Hérakleitosz (Kr.e. VI-V.sz.) nevezte magát a „bölcsesség kedvelőjének”. De, mi a bölcsesség? A görögök valamiféle mesterségbeli tudást értettek rajta. Ezt a jelentés erősíti, hogy az egyes szakterületek kiváló művelőit ma is philosophiae doctornak (PhD) nevezzük. A filozófia tárgya nem határozható meg pontosan. Talán a következő körülírásokat alkalmazhatjuk: törekvés arra, hogy megértsük a természet, a társadalom, az egyén kölcsönös viszonyrendszerét, kérdéseket tegyünk fel ezekkel kapcsolatban. Ilyen kérdések pl.: Miért van egyáltalán bármi is? Mi értelme van az egésznek? Miért vagyok én – én, és nem valaki más? Mi következik a halál után? Vajon szabadon cselekszem-e, felelős vagyok-e tetteimért, vagy nem is cselekedhetnék másként? Mi az élet? Mi az igazság? Mi az igazságosság? A filozófia erőssége a kérdések fölvetésében van, a válaszok azonban függvényei az adott történelmi szituációnak, a kulturális környezetnek, az egyén neveltetésének, egyéni látásmódjának. A filozófia alapkérdésének Platón (ld. később) az igaz, a jó, a szép kutatását tartja. Kant (1724-1804) szerint a filozófiának négy alapvető kérdése van, amely egyúttal a filozófia négy fontos területét is kijelöli: - mit tudhatok? (Metafizika) - mit kell tennem? (Erkölcs) - mit szabad remélnem? (Vallás) - mi az ember? (Antropológia) Hozzáteszi, hogy a negyedik kérdés valójában az összes többit magában foglalja, hiszen ha erre választ tudnánk adni, a másik három is megoldódna.
2. A „nyugati” filozófiai gondolkodás kezdetei: a preszókratikus filozófusok (Kr.e. VI-V.sz.) A preszókratikus (Szókratész előtti) filozófusok művei nem maradtak fönn teljes formájukban. Nevüket,
tanításukat, műveik címét és az ezekből származó idézeteket későbbi forrásokból ismerjük. Legjobb ezzel
kapcsolatos magyar nyelven is megjelent könyv: Kirk-Raven-Schoefield: A preszókratikus filozófia (Atlantisz
1997. Rövidítése a továbbiakban: KRS). A gondolkodók bemutatásának sorrendjénél ezt az alapvető munkát
követjük.
Tanításuk középpontjában a kozmosz (világ) létrejöttének, működésének és megismerésének magyarázata áll. A
kozmosz eredeti jelentése: elrendezés, szerkezet (ugyanebből a szóból ered a kozmetika szavunk is, amely arcunk,
külső megjelenésünk „elrendezése”, harmonikussá tétele). A kozmosz alapelvekből (görögül arkhé1=kezdet, elv;
latinul principium) jött létre, illetve ezekre vezethető vissza.
2.1. Thalész (Kr.e. VI.sz.) Szerinte minden dolog végső alapelve a víz. Nyilván ehhez az a megfigyelés szolgált, hogy az élet minden formája valamilyen módon a nedvességgel kapcsolatos, illetve az élethez nélkülözhetetlen a víz, továbbá a szárazföld is a vízből emelkedik ki, minden élet innen nyeri forrását. Fönn maradt néhány érdekes anekdota Thalészről, mint a tipikus filozófusról: …amikor csillagászati megfigyelései közben fölfelé nézve beleesett egy gödörbe, egy elmés és csinos thrák szolgálólány kigúnyolta, mondván, hogy erősen vágyik ugyan az égi dolgok ismeretére, de fogalma sincs arról, ami a háta mögött és a lába előtt van. (Platón: Theaet. 174A, KRS 131.o.) Midőn ugyanis szegénysége miatt folyton azt hányták szemére, hogy a filozófia haszontalan, kifigyelte, mint mondják, csillagászati úton, hogy bő olajtermés lesz, s még a télen előteremtett egy kevés pénzt, és valamennyi milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót adott, majd olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet; mikor aztán elérkezett a megfelelő alkalom, egyszerre és hirtelen nagy kereslet támadt, s ekkor ő olyan áron adta az övéit bérbe, ahogy akarta, s így sok pénzt halmozva össze, bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodniuk a filozófusoknak, ha éppen akarnak; csakhogy nem ez az, amire törekszenek! (Arisztotelész: Pol.I.11, KRS 131.) 2.2 Anaximandrosz (Kr.e. 611-549) A világ őselve, minden lét oka az apeiron (meghatározhatatlan, határtalan), vagyis olyan valami, amely nem azonos a látható világ egyetlen anyagával sem. Az absztrakt gondolkodás kezdeteit találjuk itt, gondoljunk csak mai fizikai világképünkre, ahol szintén olyan építőköveit (elektron, proton, kvark) említjük meg az anyagoknak, amelyek érzékszerveinkkel közvetlenül nem tapasztalhatóak meg. 2.3 Anaximenész (+Kr.e. 527) A kozmosz végső alkotóeleme a levegő, az egyéb anyagok ebből az őselemből alakulnak ki sűrűsödés és ritkulás által. Az elképzelés mögött valószínűleg az a gondolat húzódik meg, hogy a levegő szintén szükséges az élethez (lélegzet és lélek azonosítása), és ugyanakkor mindent levegő vesz körül. … azt mondta, a princípium a határtalan levegő, ebből jönnek létre a létrejövő, a már létrejött és a leendő dolgok, valamint az istenek és az isteni dolgok; a többi pedig az ő származékaikból való. A levegő formája ilyen: 1 V.ö. Teremtés könyve első sora: Kezdetben teremtette Isten…, és a János-evangéliumból szintén az első sor: Kezdetben volt az Ige… („en arkhé én ho logosz…”)
2
amikor a legegyenletesebb, akkor láthatatlan a szemnek, láthatóvá a hideg, a meleg, a nedves és a mozgó által lesz. Mindig mozgásban van: a változó ugyanis nem változnék, ha nem mozogna. Sűrűsödése és ritkulása révén mutatkozik különbözőnek: amikor ritkábbá olvad szét, tűzzé lesz, a szél viszont összesűrűsödött levegő, a levegőből kallózás révén felhő lesz, majd még jobban összenyomódva víz, tovább sűrűsödve föld, és amikor a legsűrűbb, kövekké lesz. Így hát a keletkezés döntő tényezői ellentétek: a meleg és a hideg. (KRS 222.o.) 2.4 Xenophanész ( sz. Kr.e. 570) Nem lehet sokféle isten, csak egyetlen egy, aki nem hasonlíthat az emberhez (nem antropomorf). Ez az egyetlen isten a világban mindenütt jelen van, örök és változatlan. Egy isten, ki az isteni s emberi nem legerősebbje, ám a halandóknak formára sem, észre se mása. Egészében lát és egészében ért és egészében hall is. (KRS 254.o.) 2.5. Hérakleitosz (kb. Kr.e. 540-480) Az ókorban csak úgy hívták: a homályos. Kijelentései kétségtelenül
titokzatosak, sőt úgy tűnik, szándékosan azok, de ezt úgy is értelmezhetjük, hogy az emberi gondolkodás
általunk megszokott módján nehezen érthetőek. Azonban biztosak vagyunk-e abban, hogy a mi logikánk,
gondolkodásmódunk az egyedül helyes? Kulcskifejezése a logosz (beszéd, szó, értelem, gondolat, mérték, stb.),
ami a dolgok mögöttes értelmét föltárja: Nem énrám, hanem a Logoszra hallgatva bölcs dolog egyetérteni azzal,
hogy minden dolog egy. Mindenfajta természeti változás szabályszerű és kiegyensúlyozott, ennek az
egyensúlynak az oka a tűz, a dolgok közös alkotórésze, amelyet azok Logoszának is neveznek. Ugyanaz a
Logosz kormányozza az emberi viselkedést és a külvilág változásait is.
A logosznak ez a filozófiai fogalma nagy hatással lehetett János evangéliumának kezdő soraira: Kezdetben volt
az Ige (Logosz)…, ahol Jézus Krisztust az őseredeti Logosszal azonosítja.
A dolgok igazi lényegét Hérakleitosz szerint az ellentétek lényegi egysége fejezi ki:
Tenger: a legtisztább és legmocskosabb víz; a halaknak iható és életben tartó, az embernek ihatatlan és pusztító.
Az út fölfelé és lefelé egy és ugyanaz.
A betegség az egészséget teszi kellemessé és jóvá, az éhség az elteltséget, a fáradozás a megpihenést.
És azonos bennünk az élő és a holt, meg az éber és az alvó, meg az ifjú és az öreg; mert ezek átváltozva azok, és
azok átváltozva ezek. (KRS 282.o.)
Az ellentétek egységére, mint ami kifejezi a dolgok igazi lényegét, hozhatunk egy modern fizikából vett példát: a
fény kettős természete, mint elektromágneses hullám, illetve, mint részecskékből (fotonok) álló fizikai jelenség.
A hullám és a részecske ellentmondásos fogalom, hiszen az előbbi a térben kiterjedt, míg az utóbbi pontszerűen
koncentrálódó energiát jelent.
Megjegyezhetjük, hogy a keresztény teológia is megkísérelt olyan tanításokat kifejteni, ahol fogalmi ellentét
fejezi ki a tanítást. Ilyen a Szentháromság tana: Isten egy, ugyanakkor hármasság; vagy Krisztus egyszerre
valóságos Isten és valóságos ember.
Hérakleitosz egyik legismertebb, sokszor idézett gondolata a folyó-hasonlat: Nem léphetsz kétszer ugyanabba a
folyóba. Más megfogalmazásban úgy is szokták idézni: minden mozog ("panta khórei"). (KRS 291.o.)
2.6. Püthagorász (kb. Kr.e. 580-500) A világ alapvető építőkövei a számok. Ez a gondolat a mai napig meghatározza tudományos szemléletünket, hiszen a természet tudományos leírását (fizika, kémia) matematika nélkül nehezen tudjuk elképzelni. Néhányan fölvetik ma, vajon miért kell a természeti törvényeknek matematikai jellegűeknek lenniük?2 2.7. Parmenidész (kb. Kr.e. 540-470) tanítása a lét egységéről nagy jelentőségű. A lét a következőkkel jellemezhető: "nem keletkezett, nem múlandó, egységes egészet alkotó, mozdulatlan, időtlen, Egy, folyamatos". A nemlét létezését ellenben vitatja, ugyanis alaptétele: A létező van, a nemlétező nincs. A mindent betöltő lét mozdulatlan és változatlan, mert különben egy, a létezőtől különböző nemlétezőt kellene feltételezni, amelybe a mozgás irányul. A mozgás ugyanis feltételezi, hogy egy test valahonnan egy meghatározott pontig való elmozdulásához ott üres térnek, vagyis semminek (nemlétnek) kellett lennie. Úgy oldja fel állítása és a hétköznapi tapasztalat közötti eltérést, hogy az érzéki tapasztalatokat látszatként értelmezi. Ezzel az empirikus3 szemlélet és az értelmen alapuló megismerés szigorúan kettéválik. Igaz ismeret csak az egyetlen, változatlan létezőről lehet. A tapasztalati és az értelmi megismerés szétválasztása a későbbiekben nagyon termékenynek bizonyult. Wittgenstein példáját alkalmazva, természetesebb azt mondani, hogy a Nap kering a Föld körül, hiszen így látjuk. Azt, hogy a Föld kering a Nap körül elméleti megfontolásainkból, tanulmányainkból tudjuk, nem a közvetlen érzéki tapasztalásból. Számtalan ehhez hasonló példát hozhatnánk. 2.8. Eleai Zénón (kb. Kr.e. 490-440) Az ún. Zénón-féle paradoxonok őrizték meg leginkább nevét. Egyik legismertebb megfogalmazása: gyorslábú Akhilleusz sohasem éri utol a teknősbékát, ugyanis mindig elfut a teknősig lévő távolság feléig, majd az új távolság feléig, és így tovább a végtelenségig; azaz végtelen sok idő alatt sem éri utol a teknőst, holott a tapasztalat szerint könnyedén elhagyja. A paradoxon abban áll, hogy tapasztalatunk és elméleti megfontolásaink ellentétben vannak. A megoldás keresése termékenyítőleg hatott matematikai gondolkodásunkra: vannak olyan végtelen tagú pozitív összegek, amelyek határértéke véges.4 2
V.ö.: John D. Barrow: A fizika világképe; Akadémiai Kiadó Budapest, 1994. „Miért matematikai természetűek a természeti törvények?”,
302kk.
3 Empirikus = tapasztalati, empíria = tapasztalat.
4 Az egyik legegyszerűbb példa: Σ1/2n → 2.
3
2.9. Empedoklész ( sz. Kr.e. 490) A világ (kozmosz) négy egyenrangú őselemből tevődik össze: tűz, víz, levegő, föld. A négy elem mozgatója a gyűlölet és a szeretet (taszítás és vonzás), amivel a világban lévő minden változás és átalakulás magyarázható. A négy alapelemről szóló tanítás egészen az újkorig meghatározó elképzelés volt, de továbbélése modern formában pl. a periódusos rendszer. 2.10. Anaxagorász (kb. Kr.e. 500-425) szerint végtelen sok minőségileg különböző ősanyag létezik. A dolgokat ezen anyagok jellegzetes keverési aránya határozza meg, amelyek a részeinek mindegyikében, a legkisebben is megvannak. A nousz (szellem) mozgatja az anyagokat és ez tervszerű rendezettséget teremt. Ez a nousz egy gondolkodó, ésszerű és mindenható, mindamellett személytelen szellem, amely teljességgel önmagáért létezik, semmivel sem vegyül. Ez a szellem adja a lökést ahhoz, hogy az eredeti káoszból kialakuljon a világ szép és célszerűen elrendezett kozmosza. 2.11. Az atomisták: Leukipposz (kb. 480-420) és Démokritosz (kb. 460-400) Az üres teret, a nemlétezőt Parmenidésszel ellentétben elfogadják, emellett a létező a Telített, ami számtalan nem látható elemi testből áll. Ezek tovább nem osztható részecskék (atomok). Az atomok elpusztíthatatlanok és változatlanok, anyaguk ugyanaz, de nagyságukat és ennek megfelelően súlyukat tekintve különbözőek. Minden összetett dolog különálló atomok egyesüléséből keletkezik. Minden elmúlás eladdig egymáshoz kapcsolódó atomok szétválása. Az atomok nem teremtett dolgok és nem is pusztíthatók el. Számuk végtelen.
3. A szofista filozófia (Kr.e. V.sz.) A természetfilozófiai kérdések háttérbe szorulnak, nagyobb igény támad a műveltség megszerzésére. A műveltséget és a beszédkészséget fizetség ellenében tanítókat hívják szofistáknak (a bölcsesség tanítói). Fontossá nem az érvelés, hanem a meggyőző előadásmód válik. Szinte minden területen jellemzővé válik a relativizmus. A jogelméletben: a jog nem természettől fogva érvényes, hanem a törvényalkotók érdekeit szolgálja („a jog a hatalmasok eszköze, amivel a gyengébbeket elnyomják”, mondja Thraszümakhosz). Az erkölcsfilozófiában: különböző helyeken és időkben más és más erkölcsi érték érvényes, vagy Antiphón: A törvény parancsai közmegegyezésen alapulnak, nem pedig természettől fogva léteznek (Szgy. 36.o.). A vallásban: az ember találmánya (Kritiász). Az ismeretelméleti relativizmust Prótagorász fogalmazza meg a homo mensura tételben („Mindennek mértéke az ember”). Gorgiász a kételkedést viszi el a végsőkig. 3.1. Prótagorász (481-411) Minden dolognak mértéke az ember…, méghozzá az egyes ember, a szubjektum. Azaz mindent egyéni vélekedésünk szab meg. Ennek az a következménye, hogy az igazság nem abszolút, kijelentéseinket nem az igazsághoz kell mérnünk, az a lényeg, hogy minden helyzetben jól képviseljük saját ügyeinket. 3.2. Gorgiász (483-375) A zénóni paradoxikus érveléshez kötődik, amikor hosszasan bizonyítja, hogy semmi sem létezik, de ha létezne is nem lenne megismerhető, ha megismerhető lenne, akkor viszont nem lenne közölhető.
4. Szókratész és Platón 4.1 Szókratész (kb. 470-399) Szókratésztől nem maradtak fenn filozófiai írások, de ennek elvi okai vannak. Szerinte ugyanis a valódi filozófia csak szóbeli lehet, mert bár ugyan már a szó is megmásítja a gondolatot, de az írás még inkább. Gondoljunk csak arra, mennyire beszűkülnek lehetőségeink, ha egy gondolatunkat írásban akarjuk közölni: hiányoznak a gesztusok, a hangszín, a hangsúly, stb., amelyekkel akár a mondottak ellenkezőjét is képesek vagyunk kifejezni. Szókratész gondolatait elsősorban tanítványa Platón dialógusaiból rekonstruálhatjuk, hiszen azok többségének állandó szereplője. Tanításának kifejtésére a kérdező módszert alkalmazza, ezt nevezi bábáskodásnak. Ahogy a bába feladata a gyermek világra segítése, ugyanúgy a kérdező filozófus a másik ember lelkében lévő gondolatot segíti világra kérdésein keresztül. A vélt, vagy valódi tudást definíció formájában kell a beszélgetőtárs előtt feltárni. Az erényes viselkedés a tudás egyik formája, ezért megtanulható. 4.2. Platón (Kr.e. 427-347) Mind a mai napig megkerülhetetlen, nagy hatású gondolkodó. Műveit valószínűleg teljes egészükben ismerjük. Műfaji formája a dialógus, azaz nem filozófia rendszer kifejtésével találkozunk, hanem párbeszédes művekkel, ahol kérdés-felelet formájában foglalkoznak különböző szempontok alapján egy-egy kérdéssel. Legtöbbször nem is találunk a kérdésekre végső megoldást, csak különböző válasz lehetőségeket találunk, amely az olvasót is bevonja: vajon ő melyik választ tartja elfogadhatónak. A hatalmas életmű bemutatására itt nem is vállalkozhatunk, néhány témakört emelünk ki az alábbiakban. 4.2.1. Idea-tan Platón idea-tanát a közismert barlang-hasonlaton (ld. Szgy. 73-77.o.) keresztül mutatjuk be. Az érzékelhető világ tárgyai csak emlékeztetnek bennünket a tökéletes, változatlan, örök ideákra, amelyeket a lélek közvetít számunkra és amelyeket a filozófus a gondolkodás által egyre tökéletesebben megismer. Pl. sokféle asztalt látunk, de egyik sem valósítja meg, csak emlékeztet bennünket az ideális asztalra, amely örök és változatlan, de ugyanakkor ennek az ideának az ismerete teszi lehetővé, hogy egy elénk kerülő tárgyról eldönthessük, asztal-e
4
vagy sem. A barlang-hasonlat szerint az érzékelhető világ úgy aránylik a valóságos világhoz (az ideák világa), ahogyan a barlang falára vetített képek, a valódi tárgyakhoz. Ahogyan azonban a világ kettős, ugyanúgy az ember felépítése is: a pusztulásnak kitett testből és halhatatlan lélekből áll. Testével az érzékelhető világhoz, lelkével az örök ideák világához kötődik. A lélekkel kapcsolatban egyébként a lélekvándorlás tanát vallja. A halhatatlan lélek erkölcsi kötelezettséget is ró az emberre: ha a lélek halhatatlan, nem mindegy, hogy hogyan élünk, mondja Szókratész a Phaidónban. 4.2.2. Irodalmi illusztráció Dsida Jenő (1907-1938) egy 1928-ban írott versével mutatjuk be a platóni gondolat irodalmi megjelenését.5
A rejtett igazi Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?
Sokszor, mikor a napba nézek, már-már azt hiszem: ő az igazi. S elfelejtem, hogy minden látható, tapintható és megcsókolható: a rejtett igazinak árnyéka csupán.
Én nem tehetek róla, megejtett ez a nyilvánvaló igézet. Ha kedvesem hófehér vállára nézek, ha mélységes, barna szemébe nézek, remegve dobom felé a kérdést: Milyen lehet a Gyönyörű, kinek árnyéka vagy?
4.2.3. A lélek halhatatlansága a Phaidón alapján A lélek Szókratész szerint halhatatlan, és a filozófus azzal tölti életét, hogy megkísérli elszakítani magát a testi szükségletektől. Ezt az álláspontot különböző érvekkel támasztja alá. Az egyik érv a visszaemlékezés (anamnézis) elmélete. Ezen elmélet szerint mindaz, amit megtanulunk, a már korábban ismert dolgokra való visszaemlékezés. Születésünkkor tudásunk nagy részét elfelejtjük, de ez a tudás újra ismertté tehető megfelelő kérdezés által. Gondoljunk arra a matematika tanítási módszerre, amikor kérdésekkel vezetünk rá valakit a megoldásra: ha az illető rá tudott jönni a megoldásra, akkor annak a tudásnak már benne kellett lennie korábban is. Az, hogy születésünkkor volt ilyen tudásunk, amit elfelejthettünk, azt igazolja, hogy lelkünk létezett születésünk előtt. A következő gondolatmenet az ellentétekből vett érv. Kimondja az alaptételt: minden dolog az ellentétéből jön létre. Például kicsiből nagy, nagyból kicsi; hidegből meleg, melegből hideg, és így tovább. Mivel az élet ellentéte a halál, az egyik irányra látunk példát, hogy az élőből halott lesz, akkor az alaptétel szerint a másik iránynak is igaznak kell lennie, azaz a halottból is élő lesz. Egy további érvet (104a-106a) a következőképp foglalhatunk össze: a 2 nem ellentéte a 3-nak, ugyanakkor a páros ellentéte a páratlannak; a 2-höz elválaszthatatlanul kötődik a páros, a 3-hoz pedig a páratlan tulajdonság, de sem a 2 nem részesedhet sohasem a páratlan, sem a 3 a páros tulajdonságból. A problémára alkalmazva ezt a sémát: a test nem ellentéte a léleknek, ugyanakkor a halál ellentéte az életnek; a testhez elválaszthatatlanul kötődik a halál, a lélekhez pedig az élet, de ahogyan a test sohasem részesedhet az életből, úgy a lélek sem részesedhet a halálból, vagyis a lélek halhatatlan.
5
A versre Krulik Marcell hívta fel a figyelmemet, aki 2006-ban érettségizett a 12.B osztályban.
5
Említhetjük még a vonzódási érvet. Szókratész megkülönbözteti az anyagtalan, láthatatlan és halhatatlan dolgokat azoktól, amelyek anyagiak, láthatóak és múlandóak. A test ehhez a második fajtához tartozik, míg a lélek az elsőhöz. Ez azt bizonyítaná, hogy a léleknek halhatatlannak kell lennie és túl kell élnie a halált. Ennél a pontnál Szimmiász és Kebész ellenvetéseket fogalmaz meg. Szimmiász szerint a lélek talán olyasvalami, mint egy zeneszerszám felhangoltsága. A hangoltság csak addig létezik, amíg az eszköz létezik és nem tovább. Kebész hozzáteszi, hogy lehet, hogy a lélek hosszú életű és sok testet túl élhet, de amellett érvel, hogy ebből nem következik, hogy a lélek halhatatlan. Szókratész Szimmiásznak azzal válaszol, hogy kimutatja, hogy a hangoltsági elmélet ellentmondásban van a visszaemlékezési elmélettel, ami szerint a lélek a testnél korábban létezett. Ami Kebészt illeti, Szókratész hosszasan tárgyalja az oksági elméletet, ami arra ösztönzi, hogy kifejtse negyedik érvét, ami azon alapszik, hogy a változatlan és láthatatlan ideák (formák) ebben a világban minden dolognak okai. Minden dolog csak azáltal rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, hogy részesedik ezekből az ideákból. Az élet ideája a lélek lényegi sajátsága, ezért elképzelhetetlen, hogy a lélek valaha is lehetett más, mint élő. 4.2.4. Államelmélet Platón az Állam („Politeia”, latinul: Respublica) című művében az ideális állam modelljét alkotja meg. Talán ez a dialógusa tartozik a legismertebbek közé. Az államra azért van szükség, hogy az egyes embernek lehetősége legyen a helyes cselekvést, az erényes életet, az igazságosságot megélni. Azonban a létező államok nem teljesen alkalmasak ennek megvalósítására. Az eszményi állam megrajzolásához először az általa ismert állami berendezkedések bírálatát adja. Az ideális állam az arisztokrácia lenne, amely a legjobbak, a kiválók, az elit uralma. Az uralmi berendezkedés átmeneti formája a timokrácia, a tekintélyen alapuló államforma, ahol az állam vezetői a dicsőség, a hatalomvágy, a kitüntetés miatt vállalkoznak az uralkodásra. Azonban a pénz növekvő befolyása miatt előbb-utóbb a vagyonosok kerülnek hatalmi pozícióba. Ezt az államformát oligarchiának nevezzük. Három fő hibája van: nem a rátermettség, hanem a vagyon alapján lesz valaki az állam vezetője; az állam szükségképpen létrehozza a szegények és gazdagok ellentétét; a nincstelenség megjelenése számos baj okozója lesz, ha ugyanis „az államban koldusokat látsz, biztosra veheted, hogy ott tolvajok, zsebmetszők, templomrablók és mindenféle ilyen gazságot űző gonosztevők is lappanganak” (552d). Az ellentét lázadáshoz vezet, és a szegények kikényszerítik a demokráciát. A következő idézet segít megvilágítani Platón véleményét ezzel az államformával kapcsolatban: „Demokrácia, úgy vélem, olyankor keletkezik, ha a szegények – magukhoz ragadva a győzelmet – ellenfeleiket részben megölik, részben száműzik, a többieket pedig az alkotmányos jogokban és a vezető állásokban az egyenlőség alapján részeltetik” (557a) . A demokráciában a szabadság a jelszó, mindenkinek joga van azt tenni, amit éppen akar. De Platón szerint, ha mindenki egyenlő, és mindenkinek egyenlő mértékben szabad bármit tennie, lehetetlenné válik az ifjúság nevelése: „A tanító ebben a környezetben retteg a növendékeitől s hízeleg nekik, a növendékek meg lekicsinylik a tanítót” (563a). A demokráciát a szabadság túlhajtása ássa alá: „a túlságos szabadság minden valószínűség szerint túlságos szolgasággá fajul, az egyén életében éppúgy, mint az államéban” (564a). A kibontakozó anarchia utat nyit a legrosszabb kormányzási forma a türannisz (zsarnokság) irányába. Az eszményi államban, ahogyan az egyes emberben is az észnek kell kormányozni. Az államban az észt az uralkodók testesítik meg, akik kiválasztás útján találhatók meg. A kiválasztáshoz vezető képzési szakaszok: az első 20 év az elemi nevelés (zene, költészet, testnevelés), majd 30 éves korig tudományos képzés (matematika, csillagászat, ezt követi egy 5 éves filozófiai képzés, majd 35 évtől 50 éves korig egy 15 éves gyakorlati tevékenység következik az államban, amely után 50 éves korában válik alkalmassá a vezetésre az így kiválasztott. Az államban három rend van: uralkodók vagy oktatók rendje, őrök vagy katonák rendje, akik gondoskodnak az állam védelméről; továbbá a földművesek vagy mesteremberek rendje, akik a közösség ellátását biztosítják. A hármas rend megfelel annak ahogyan Platón a lelket felosztja: ész, akarat, vágy. A közjó szem előtt tartása miatt az uralkodók és az őrök rendjéhez tartozóknak nem lehet magántulajdonuk és családjuk.
5. Arisztotelész (Kr.e. 384-322) Sztageirában született a makedón királyi orvos, Nikomakhosz fiaként, így kiváló nevelésben részesült. Húsz évig Platón tanítványa volt az Akadémián. Kr.e. 340 körül II. Philipposz makedón király 13 éves fiának Nagy Sándornak a nevelésével bízza meg. Később, 335 körül Athénban megalapította saját iskoláját a Líceumot, amit peripatetikus („körbesétáló”) iskolának is neveznek, utalva a tanítási módszerre: a mester tanítványaival az oszlopcsarnokban sétálgatva adott elő. 5.1. Filozófiájának legalapvetőbb fogalmai Platónhoz hasonlóan mai gondolkodásunk alapjait meghatározó filozófus, akinek művei nehezebb olvasmányt jelentenek, mint a platóni dialógusok, hiszen nála rendszerszerű kifejtéssel találkozunk, szakkifejezéseket alkot.
6
Különböző módon állítjuk valamiről, hogy „van”. Egy létezőről, mint alanyról (alapról) a létet, mint állítmányt mondjuk ki. Ez az alap a szubsztancia (lényeg), ami önállóan létezik, az akcidenciák (tulajdonságok) kimondásának előfeltétele a szubsztancia. Az akcidenciák léte levezetett lét, nem léteznek önállóan. Pl. „Pisti barna, magas, hangoskodó, most éppen Győrben az utcán telefonál” kijelentésben Pisti a szubsztancia (önállóan létező), akcidenciák: barna, magas, hangoskodó, Győrben van, telefonál, hiszen ezeket csak azért mondhatjuk ki, mert van egy alany (Pisti), akiről ezek állíthatóak. Nem létezik ugyanis önmagában barna, magas, stb. További fogalmak: egy dolog lényege anyag és forma egységeként fogható fel. Az anyag nem létezhet forma nélkül, mindig valamilyen formához kötődik. A változás jelenségének megmagyarázására vezeti be Arisztotelész a potencialitás (lehetőség) és az aktualitás (megvalósulás) fogalompárját. Amit megvalósulni (aktualizálódni) látunk, az azért lehetséges, mert korábban lehetőségként (potenciálisan) létezett. Pl. a búzamagban potenciálisan létezik a kifejlődött növény, ami persze nem biztos, hogy megvalósul, de ha megvalósult ez azért van, mert potencialitása volt. Ugyanakkor búzamagból nem fejlődhet ki pl. cseresznyefa, mert erre nincs lehetőség (potencialitás). A létezőknek négy okát lehet megkülönböztetni: 1. anyagi ok, 2. forma-ok, 3. ható-ok, 4. cél-ok. Pl. egy ház esetén: 1. építőanyag, 2. tervrajz, 3. kőműves, 4. a felépített ház. A filozófiában Arisztotelész az első aki szerint, a történések, cselekvések jellemző vonása a célra-irányultság. A görög τελος (cél) szóból az ilyen gondolkodást teleologikusnak nevezzük (Vigyázat: teológia=Istennel foglalkozó tudomány, hittan; teleológia=célra-irányultság!) 5.2. Etika Nagyhatású Arisztotelész etikai tanítása. Ilyen tárgyú művei közül kiemeljük a Nikomakhoszi etikát. Ebben a könyvében kifejti: az emberi cselekvés mindig a jóra irányul, de ez nem lehet teljes mértékben az egyéntől függő. Az a jó, amit minden cselekvésünk mélyén keresünk, a boldogság ("eudaimonia"= jó szellem által vezetettség). A boldogság mibenlétéről megoszlanak a vélemények: a gyönyör keresése, a kitüntetés elnyerése vagy az elmélkedő élet. A boldogságnak azonban tökéletesnek és önmagában elégségesnek, minden cselekvés végcéljának kell lennie. Az előbb felsorolt vélemények ebből a szempontból nem állják meg helyüket. A boldogság lényegének a sajátosan emberinek kell lennie, ez pedig a lélek erény szerinti cselekvése egész életünkben. A boldogság nem pillanatnyi érzés, hanem a beteljesült élet, ezért csak halála után lehet valakit boldognak nyilvánítani. Boldog az, aki a tökéletes erénynek megfelelően cselekszik, és külső javakkal is el van látva egész életén át. Az erény nem érzelem és nem is képesség, hanem lelki alkat, lelki beállítódás. Az erényes cselekvés a két szélsőséges rossz, a túlzás és a hiány közötti közepet igyekszik eltalálni. Ez a közép azonban nem előre, mások által meghatározott, hanem önmagunkhoz viszonyított. Pl. félelem és vakmerőség között a bátorság a közép, tékozlás és fösvénység között a nemeslelkű adakozás. 5.3. Államelmélete (SH-atlasz alapján) Míg Platón az ideális, addig Arisztotelész a lehetséges államról akar beszélni: „Az embernek nemcsak a legjobb államot kell szem előtt tartani, hanem a lehetségest is.” Az állam nem az egyének gyengesége miatt szükséges összefogás miatt (ld. Platón), hanem az ember közösség iránti hajlama miatt jön létre: „Az ember természeténél fogva államalkotó lény.” Arisztotelész az állam feladatát, akárcsak Platón, abban látja, hogy a polgárok erkölcsileg tökéletesebbé váljanak. Az állam a boldog és jó élet érdekében áll fönn. Az állam egyre nagyobbodó közösségek sorából formálódik ki: eredetileg két személy (férfi-nő, apa-gyermek, úr-szolga), akik a házközösséget alkotják, amelyekből a falu tevődik össze, és végül a polisz, amely több falu egyesüléséből keletkezik. Három helyes és három eltorzult államforma ismerhető fel (királyság-zsarnokság, arisztokrácia oligarchia, népuralom-demokrácia). Jónak az az államforma számít, amely a közösség jólétét szolgálja, eltorzultnak pedig az, amely csak a mindenkor uralmon lévők érdekeit követi. A helyes államformák bármelyike megfelelő lehet, de a legstabilabb a mérsékelt népuralom. „Az az állami közösség a legjobb, amely a középen állók bázisán nyugszik … ennek ad döntő súlyt és így megakadályozza valamely szélsőség túlsúlyát.” A család és a magántulajdon elsődleges fontosságú. Az állam szerkezetéhez hozzátartozik a szabad-rabszolga, valamint a férfi-nő egyenlőtlenség. Az egyenlőség a szabad férfiak között valósul meg.
7
6. Hellenisztikus filozófia Az Arisztotelész halálától (Kr.e. 322.) az újplatonizmus kialakulásáig (Kr.u. III. sz.) terjedő időszakot foglalja magába. Jelentős irányzatai az epikureizmus, a sztoicizmus, a szkepticizmus és az újlatonizmus. 6.1. Epikurosz (Kr.e. 341-270) a démokritoszi természetfilozófia követője. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük: az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja. Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia ('zavaroktól való mentesség'), amely a mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. A hédoné ('gyönyörűség') szóból képzett kifejezéssel etikai álláspontját hedonizmusnak nevezzük. Ugyan a gyönyör az első és velünk született jó, mégis időnként sok fájdalmat hasznosabbnak tartunk a gyönyöröknél, az előnyöket és hátrányokat ugyanis figyelembe kell vennünk, hiszen a legfőbb cél, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól (Levél Menoikeuszhoz, Szgy. 88-89.o.). 6.2. Sztoikus filozófia. Megalapítója a kitioni Zénón (i. e. 336 - 264), aki Athénban a Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé) tanított. Az irányzat innen kapta a nevét. (Ritkábban használt elnevezése - "A Csarnok filozófusai" - is innen származik.) További sztoikus filozófusok: Kleanthész, Khrüszipposz, Antipatrosz, babilóni Diogenész, Poszeidóniosz, Epiktétosz és Marcus Aurelius császár. Az ember etikai célja: követni és tetteiben megvalósítani a jót. A jó lényegét tekintve egyetlen, ám megjelenését tekintve több formáját ismerjük. Ezek: az erények. (A sztoikusok átveszik Platóntól a négy alapvető erényt, de ennek rengeteg alfaját különböztetik meg.) A rossz nem más, mint a jó ellentéte. Etikai ideálja a szenvedélymentesség (apatheia). Ennek eléréséhez Epiktétosz (50-138) szerint a hatalmunkban nem álló dolgokkal szemben (ilyen a világ dolgainak és eseményeinek legnagyobb része) közömbösen kell viselkednünk (Kézikönyvecske, Szgy. 92-93.o.). 6.3. Szkepticizmus A szkeptikusok szerint a külvilágról nem lehet biztos ítéleteket alkotni. Feladatuknak azt tartják, hogy kidolgozzák azokat az érveket (troposzok), amelyek alátámasztják azt a meggyőződést, hogy tartózkodnunk kell minden ítéletalkotástól. 6.4. Az újplatonizmus legfőbb képviselője Plótinosz (203-269) a szellemi világ magasabbrendűségét hangsúlyozza a természeti világgal szemben. A természeti világ dolgainak és folyamatainak valódi okai szellemi természetűek. Az ember testénél fogva a természeti, lelkénél fogva a szellemi világhoz tartozik. A mindenség legősibb arkhéja az Egy, amelyből kiáramlik (emanáció) a Szellem. A Szellem emanációja a Lélek. Az anyag nem emanáció eredménye, hanem önmagában rossz, amelybe a lélek visz némi fényt és formát.
7. Szent Ágoston (Aurelius Augustinus 354-430) Az európai gondolkodás első nagyhatású keresztény gondolkodója. Az antik örökségre keresztény filozófiát épít. Legismertebb műve a Vallomások (Confessiones) a memoár-irodalom első, s talán mindmáig egyik legnagyobb darabja. Itt csak néhány gondolatát idézzük. A keresztény hit az ember számára teljesebbé teszi a dolgok megértését, ugyanakkor a hitnek is szüksége van értelmi megalapozásra: Crede ut intellegas, intellege ut credas. Descartes előfutára: „Ha ugyanis kételkedem, akkor létezem” (Si enim fallor, sum). A bensőben talál rá az ember a szükségszerű és biztos igazságokra, amelyek időtlenek és egyén felettiek (például a matematika alaptételei, az ellentmondás tétele). Ezek az igazságok nem az érzéki tapasztalatból erednek, amelynek az elemzése inkább azt mutatja, hogy bizonyos eszméket már előfeltételez, vagyis szellemi rész nélkül nem jön létre. Így például az egység és azonosság ideák, amelyeket előzetesen hozunk magunkkal az érzéki tapasztalásba. Éppígy a múlandó érzéki benyomások semmiféle fogalmat nem képesek nyújtani a dolgokról. Csak ha megőrizhetjük, összefűzhetjük és összehasonlíthatjuk e benyomások képeit gyakorlatilag, akkor leszünk tisztában az érzéki dolgok természetével. Azt a kérdést, hogy hogyan juthatunk az ideák birtokába, az érzéki tapasztalástól függetlenül, Augustinus az illuminatio tanával válaszolja meg: Az örök igazságok számunkra az Isten általi sugárzásnak köszönhetően adottak. Az igazság megismerése a napfény hatásával hasonlítható össze. A szemnek megfelelő a szellem ereje, a megvilágított dolgoknak a megismerés tárgyai, és a Napnak az igazság ereje. Augustinus ehelyütt az újplatonikus fénymetafizika egyik tradicionális képét veszi igénybe. A bibliai teremtés elbeszélésre alapozva filozófiailag kifejti a „semmiből való teremtés” (creatio ex nihilo) tanát. Ezzel kapcsolatos másik elképzelése, hogy Isten nem teremtett meg mindent egyszerre, hanem sok mindent csak „eszes csíraként” (rationales seminales) teremtett meg, amiből időben később fejlődtek ki a dolgok. Ezzel mintegy a fejlődés elméletek (pl. evolúciós tan) korai előfutárának tekinthető, egyúttal ezzel az elgondolással a fejlődés összeegyeztethető Isten teremtő művével.
8
A következőkben Ágostonnak az előbbiekben említett két gondolatával foglalkozunk részletesebben, amelyeket Ágoston elsősorban teológiai megfontolásokból tartott fontosnak. Hosszú ideig ezeket pusztán teológiai fikcióknak tartották. Természetesen Ágoston maga sem tudományos kijelentésnek szánta ezen gondolatokat, legalább is nem a szó mai értelmében. Mégis érdekes, hogy egészen más összefüggésben a XX. századvégi tudomány magyarázó hipotézisei között ehhez hasonló gondolatokat fedezünk fel. Az ilyen párhuzamok arra mindenképpen rámutatnak, hogy a különböző korokban élő, a dolgokat egységes szemléletben tekintő, racionálisan gondolkodó ember ugyanazokra a megsejtésekre juthat. Rationes seminales (logoi szpermatikoi = "észcsírák") Ágoston és követői számára nagyon kedves volt az ezzel kapcsolatos elmélet. A rationes seminales azon dolgok csíráit jelenti, amelyek az idő folyamán kifejlődnek. Még az ember is úgy lett teremtve, ahogyan az olyan dolgok készülnek, amelyek csak lehetőség szerint léteznek. A rationes seminales a dolgoknak, vagy a láthatatlan erőknek, vagy a potencialitásoknak olyan csírái, amelyeket kezdetben Isten teremtett és különböző fajtájú dolgokká fejlődtek az idők folyamán. Ezeknek a csíra-potencialitásoknak az eszméjét Ágoston megtalálhatta Plotinosznál illetve a sztoikusoknál (logoi szpermatikoi). Ágoston sohasem feltételezte, hogy ezek látható vagy tapintható dolgok, hanem láthatatlanok, lehetőségük van arra, hogy a forma kifejlődjön az isteni terv szerint. Ugyanis a látható módon és testileg születő dolgoknak a csírái titokban benne vannak ennek a világnak az elemeiben,... a magban is van valami láthatatlan csíra, amit szemünk nem fog fel, de amire értelmünkkel következtetünk... A láthatatlan dolgok teremtője a mindenség Teremtője. Amiket mi szemünkkel születni látunk, azok láthatatlan magokból fejlődnek ki, és a kezdetüknél meglevő törvények szerint érik el kellő nagyságukat és külső alakjukat (DeTr III.8.). Ez az elképzelés nem tudományelméleti alapról származik (bár kétségtelenül meglepő korai gondolati előfutára az evolúciós elméletnek vagy az örökítő anyag, a biológiai programot hordozó DNS-elméletnek), hanem exegetikai, biblia-értelmezési problémák megoldására vezette be. A Genezis szerint a madarak és halak az ötödik napon, a többi állat a hatodik napon jelenik meg, vagyis a teremtés nem egyszerre történik. Ágoston szerint a nap nem a mi 24 órás napunk, mert a Napot Isten csak a negyedik napon alkotta. Ágoston megoldása szerint Isten minden dolgot megteremtett egyszerre a kezdetben, de sok dolgot csak potenciálisan, csíraszerűen alkotott meg, rationes seminales alkottatott (v.ö. De Gen. ad litt. 5). Ezek a csírák nem azonosíthatóak a növényi magokkal, mert Gen 1,11 szerint a zöld növények előbb keletkeztek a Földön, mint magjaik, és ugyanez igaz a többi élőlényre is. Creatio ex nihilo A világot Isten a semmiből szabadon teremtette. A semmiből teremtés mellett Ágoston azzal érvel, hogy Isten nem úgy alkot, mint a szobrász, aki testből alakít testet. Isten alkotta a szobrászt is, és annak anyagát is, ami később szobor lesz. De Isten nem teremthette a világot a világban sem, mert akkor már kellett volna lennie világnak, melyet így nem Isten alkotott volna. De nem alkothatta a puszta térben sem, mert, mint mindent, a teret is Isten alkotta. Nem lehetett tehát tér, hogy ott jöjjön létre a világ, mielőtt a tér lett volna. Nem lehetett tehát semmi olyan, amiből Isten a világot alkotta volna, és melyet nem Isten hozott volna létre. Ezért a világot Isten a semmiből teremtette. (V.ö. Vallomások XI-XII.)6 A pogány teremtésmítoszok egyszerre feltételezik az anyag és egy isteni lény létezését, így alapjaiban dualisztikusak. Ezzel szemben a korai keresztény egyház a semmiből való teremtés tana mellett foglalt állást, amely egyedül Istent tartja szükségszerűnek. Eszerint Isten a semmiből teremtette az egész Világegyetemet. Ily módon valamennyi látható és láthatatlan létező, az anyagot is beleértve, Isten önállóan elhatározott teremtő aktusának műve. A teremtő és teremtett világ közti különbségtétel azért fontos e rendszerben, mert az utóbbi léte mindenestül az alkotótól függ. Amennyiben a fizikai világ önmagában is isteni volna, vagy valamiként közvetlenül a teremtőből áradna ki, akkor osztozna a teremtő szükségszerű létezésében. Ám mivel a semmiből jött létre, és mivel a teremtő aktus a teremtő szabad választásának folyománya, a Világegyetem létezése nem törvényszerű. Így ír erről Szent Ágoston: "...alkottál valamit és semmiből teremtettél. Alkottad ugyanis az eget és a földet. Nem magadból, mert akkor egyenlő volna Egyszülött Fiaddal és következőleg egyenlő Veled." (Vallomások XII.7.) Mint láttuk, Szent Ágoston már régen megmondta, hogy a világ az idővel és nem az időben teremtődött, és modern tudomány pontosan ugyanerre az álláspontra helyezkedik.7 Kezdetben volt az űr. A semmi. A vákuum, vagy talán inkább a hiány különös formája: nincs tér, nincs idő, nincs anyag, nincsenek fények és hangok, de már léteznek a természet törvényei, lehetőségekkel töltve meg ezt a semmit. Akár egy hatalmas kőtömb, amely a sziklafal peremén billeg...8 Érdekes dolog felfedezni ... a nagyon régi "Miért nem korábban?" érvet, amelyet azokkal a világegyetemekkel szegeznek szembe, amelyeknek kezdete van az idő egy meghatározott pillanatában. Az érvet legelőször 6
Geréby György: A "semmiből teremtés" a skolasztikában; In: A TEREMTÉS, Filozófiatörténeti tanulmányok; Szerk.: Fehér Márta; Áron Kiadó Bp. 1996. pp.18-19.
7
Paul Davies. Isten gondolatai, Egy racionális világ tudományos magyarázata; Kulturtrade Bp. 1996; pp.37-43.
8
Leon Ledermann: Az isteni a-tom, Mi a kérdés, ha a válasz a világegyetem? TYPOTEX Bp. 1995. p.11.
9
Parmenidésznél és Arisztotelésznél találjuk meg, de leginkább Szent Ágoston nevéhez kapcsolódik, aki arra a kérdésre, hogy "Mivel foglalkozott a Teremtő a világ teremtése előtt?" azt válaszolta, hogy a teremtés előtt nem létezett idő, ezért a kérdés értelmetlen.9
8. Skolasztikus filozófia (IX-XIV. sz.) Az elnevezés a latin schola (iskola) szóra utal. Nagy Károly császár alapította az első mai értelemben vett iskolákat, amelyek a középkor folyamán egyetemekké alakultak. Az oktatás tárgya a „hét szabad művészet”, amelynek két fő része a trivium (nyelvtan, dialektika, logika) és a quadrivium (számtan, geometria, zene, csillagászat). A filozófiát kezdetben a dialektika (az érvelés művészete) tárgyon belül oktatták, később önállósult és a hét szabad művészet és a teológia között szerepelt, mint ancilla theologiae (a teológia szolgálóleánya). Ekkor alakul ki a mai egyetemi oktatásban is ismert előadás (lectio) és szeminárium vagy gyakorlat (disputatio). 8.1. Canterburyi Szent Anzelm (1033-1109) Ágoston nyomdokain haladva hirdeti, hogy a hitnek racionális megértésen kell alapulnia (fides quaerens intellectum =”a megértést kereső hit”). Szerinte Isten létezése racionálisan igazolható azok számára is, akik nem hisznek Istenben. Istent úgy határozza meg, mint „akinél nagyobb (tökéletesebb) lény nem gondolható el”. Ezt a meghatározást a hitetlenek is felfogják, tehát ez a meghatározás bekerül az elméjükbe. Mivel a valóságosan létező tökéletesebb a csupán gondolati létezőnél, Istennek szükségszerűen léteznie kell, hiszen ha csak gondolatban létezne, akkor nem lehetne az „akinél nagyobb nem gondolható el”, hiszen elgondolható lenne nagyobb, tudniillik az, aki ugyanilyen csak még valóságosan is létezik. Így a feltevés, hogy „akinél nagyobb nem gondolható el” csak gondolati létező lenne, az ellentmondásra vezet. Az előbbi gondolatmenetet, amelyet némileg módosítva Descartes is felhasznált, Kant nyomán ontológiai istenérvnek nevezzük, ugyanis Isten fogalmából akar eljutni a létezéséhez. Az érvelés azt a problémát veti fel, vajon pusztán észbeli, logikai okoskodással szerezhetünk-e új információt a bennünket körülvevő világról; azaz, ha valami logikai szükségszerűség, akkor egyúttal fizikai szükségszerűségről is kell-e beszélnünk. 8.2. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) Filozófiáját az arisztotelészi fogalmakra építi. Meggyőződése, hogy hit és tudás nem mondhat egymásnak ellent,
mert mindkettő Istentől ered, csak a módszer más. A filozófia ugyanis a teremtett dolgokból indul ki, míg a
teológia Istentől veszi kezdetét. A filozófia segít a teológiának a hit alapjait ésszerűen biztosítani és megvédeni,
mert a hittételek észfelettiek ugyan, de nem mondanak ellent az észnek.
Hatalmas életművéből csak a Summa Theologiae című művének egyik kérdését említjük, ami Isten létezésének
bizonyítására vonatkozik. Isten létezése „öt úton” (quinque viae) igazolható (ld. Szgy. 134-139.o.):
1. Isten az első mozgató, aki maga mozdulatlan, ugyanis a mozgatók sorában nem mehetünk a végtelenbe. 2. Isten az első ok, amelynek nincs további oka, ugyanis az okok sorában sem mehetünk a végtelenbe. 3. Isten az önmaga által szükségszerű lény. Találunk dolgokat, amelyek vagy léteznek, vagy nem, de ha minden dolog ilyen lenne, akkor lenne egy időpont, amikor semmi sem volt, de akkor most sem lenne semmi. 4. Isten a végtelen tökéletességű lény. A tökéletesség különböző fokait csak azért érzékeljük, mert van egy abszolút tökéletesség, amihez viszonyítunk. 5. Isten a legfőbb irányító, ugyanis a világ célirányosan van elrendezve.
9. Újkori filozófia: a racionalizmus A racionalizmus alapvető tétele, hogy ismereteink elsődleges forrása az ész (ratio), eszményképe pedig alapelvekből (axiómák) történő logikai levezetés (dedukció), ahogyan azt már Eukleidésztől kezdve a geometriában ismerjük. A valóság építménye a gondolkodás tiszta elveiből megismerhető, mivel a világot logikus rend jellemzi. 9.1. René Descartes (1596-1650) Nagy hatású filozófus, természettudós, matematikus. A diákok többnyire a Descartes-féle derékszögű koordináta-rendszer révén ismerik nevét. Filozófiáját az előbbi értelemben leírt racionalizmus jellemzi. Ahhoz, hogy helyesen gondolkodjunk, először a gondolkodás helyes módját, módszerét kell megadnunk. Ennek szenteli egyik legalapvetőbb művét, amelynek címe: Értekezés a módszerről. A legfőbb kérdés, milyen módszerrel juthatunk el a biztos igazság megtalálásához, hogy majd abból helyes következtetések révén minden problémára meg tudjuk adni a választ. 9.1.1. A módszeres kétely - Szükségünk van minden korábbi előítéletünk elvetésére, és csak azt szabad elfogadni igaznak, ami tisztán és világosan (clare et distincte) felfogható. Semmi olyat ne fogadjunk el, ami a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonható. - A problémát annyi részre kell osztani, amennyire csak lehetséges. 9
John D. Barrow: A fizika világképe; Akadémiai Kiadó 1994; pp. 288-296.
10 - A legegyszerűbbtől haladva fokozatosan kell eljutnunk az összetett ismeretek felé. - Teljes felsorolásra, általános áttekintésre van szükség: semmi ki ne maradjon (hasonlóan a geométerek okoskodásához). Ezen szabályokkal eljuthatunk az igazsághoz, vagy kijelölhetjük a felé vezető utat, mert minden dologról csak egy igazság van, … amilyen haszonnal alkalmaztam az algebrában, éppolyan haszonnal alkalmazhatom majd a többi tudomány problémáiban is. 9.1.2. „Ideiglenes erkölcstan Azonban, ha mindent kétségbe vonunk, addig is kell valahogyan élnünk, amíg megteláljuk a biztos igazságot, ezért az Értekezés harmadik fejezetében megfogalmazza az erre az időre vonatkozó ideiglenes erkölcstant, amelynek a következő alapelvei vannak: 1.) a szélsőségektől való tartózkodás, a mérsékelt vélemény elfogadása: tévedés esetén ekkor térek el kevésbé
valamelyik szélsőségtől;
2.) a választott nézet mellett tartsunk ki;
3.) inkább kívánságaimat változtassam meg, mint a világ rendjét (igazán csak gondolataink vannak
hatalmunkban);
4.) elég helyesen gondolkodni, hogy helyesen cselekedjünk.
Ez egyben arra is rámutat, hogy Descartes célkitűzései között még az is szerepelt, hogy a biztos igazság megtalálása egyúttal valamennyi hétköznapi erkölcsi problémánkat is megoldja, hiszen levezetéssel bármely bennünket érdeklő problémára megkaphatjuk a helyes választ. 9.1.3. A biztos kiindulópont (cogito ergo sum) és Isten, mint az igazság garanciája Az Értekezés negyedik részében a következő gondolatmenetet találjuk: - el kell vetnem mindent, amiben a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, nem marad-e valami kétségbevonhatatlan. - mivel érzékeink néha megcsalnak, fel kell tennünk: 1.) semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják; 2.) az elmémbe jutott dolgok nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. Mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam legyek valami. Ezért a filozófia első elve: gondolkodom, tehát vagyok (cogito ergo sum). - nem tudom elképzelni, hogy én nem vagyok; - ahhoz, hogy gondolkodjunk, léteznünk kell. Hogyan juthattam el egy nálam tökéletesebb dolog gondolatára? - csak olyan természetű dologtól származhat, amely valóban tökéletesebb nálam. A nálam tökéletesebb lény ideája: - a semmitől nem kaphattam: a nálam tökéletesebb Isten helyezte belém, vagyis Isten eszméje velünkszületett eszme (idea innata); - mivel ismerek néhány tökéletességet, ami nincs meg bennem: nem lehetek az egyedüli lény, amely létezik; - önmagamtól nem juthattam erre a tökéletes gondolatra, mert akkor örök, változhatatlan, stb. lennék. A tökéletes lény ideája magában foglalja a létezést, ahogyan a háromszög képzete magában foglalja, hogy három szöge egyenlő két derékszöggel. Honnan tudjuk, hogy álombeli gondolataink kevésbé igazak? - a kétely eloszlatásához fel kell tételeznünk Isten létét, ugyanis: Ha azonban nem tudnánk, hogy mindaz, ami valóságos és igaz van bennünk, egy tökéletes és végtelen lénytől származik, akkor bármily világosak és elkülönítettek volnának is ideáink, mégsem lehetnénk bizonyosak abban, hogy megvan az a tökéletességük, hogy igazak. 9.1.4. Descartes dualizmusa A kételyből egyedül a szellem marad meg, mint „gondolkodó dolog” (res cogitans), aminek ellentétpárja a külső testi világ (res extensa). A külső világ a természeti törvények hatása alatt áll, a szellem jellemzője pedig a szabadság. 9.2. Baruch (Benedictus) de Spinoza (1632-1677)
Fő művének címe jellemző módon Ethica more geometrico demonstrata, azaz Geometriai módon bizonyított
etika. Szerinte csak egyetlen szubsztancia létezik, a mindent magába foglaló „Isten vagy a természet” (Deus sive
natura sive substantia). A különféle dolgok az egy természet vagy Isten vagy szubsztancia megnyilvánulásai.
Ezt a felfogást egyébként szokás panteizmusnak nevezni. Mivel Istenből minden levezethető geometriai módon,
Spinoza világát a szükségszerűség (determinizmus) uralja.
9.3. Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) Nevét a középiskolás matematikában a határozott integrál kiszámítására szolgáló Newton-Leibniz tétel kapcsán is ismerjük. A kettős elnevezést az utókor adta, mert kettejük között ádáz vita alakult ki arról, melyikük fedezte
11
fel először a tételt. Szerinte a világ alaktalan, kiterjedés és anyag nélküli monászokból áll, amelyeket Isten teremtő tevékenysége rendezett el „előre megállapított összhangban” (harmonia praestabilita). Logikailag végtelen sok különböző tökéletességű világ lehetséges, de Isten jóságából következik, hogy az összes lehetséges világ közül a lehető legjobbat teremtette meg. Ez utóbbi elképzelést Voltaire (1694-1778) a Candide-ban gúnyolja, bár ez nem Leibniz filozófiájának racionalitásával kapcsolatos, inkább a világban található rosszat állítja szembe Leibniz elképzelésével.
10. Újkori filozófia: az empirizmus Alaptétele: ismereteink elsődleges forrása a tapasztalat (görögül empeiria). Nincsenek örök igazságok, mert az érzéki tapasztalás mondja meg, mi a valóságos, mi az igaz. Mivel a világ és a tudás folyamata nincs lezárva, az igazság sohasem lehet végleges, örök érvényű. Fontosabb képviselői: 10.1 Francis Bacon (1561-1626) Novum Organum című munkájában kifejti, hogy az emberi tudás egyetlen alapja a kísérlet és a tapasztalat. Az így megszerzett tudás célja pedig az ember gyakorlati uralma a természet fölött. Gyakran idézett mondata: Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz. (Olvasmány: Szgy. 142-151.o.) A tapasztalatot első lépésben meg kell tisztítani a téves képzetektől, amelyeket Bacon „ködképeknek” nevez. Ilyenek az embervoltunkból származó téves képzetek („a törzs ködképei”), a neveltetésünkből fakadó téves képzetek („a barlang ködképei”), a társas élet során kialakuló előítéletek („a piac ködképei”) és a téves filozófiai eszmék és bizonyítások során rögzült előítéletek („a színház ködképei”). 10.2. Thomas Hobbes (1588-1679) Az újkori filozófia talán első nyíltan materialista gondolkodója. A filozófia valamennyi területén a mechanikus világszemléletet alkalmazta: a természet törvényei meghatározzák magát az embert is. Ebből következően az embernek nincs szabad akarata. Államelméletében abból indul ki, hogy az ember alapvetően önző. „mindenki háborúja mindenki ellen”. Ez az állapot azonban az ember természetes biztonságvágya ellen van, ezért az emberek saját jól felfogott érdekükben létre hoznak egy felsőbb hatalmat, az államot, amelyben lehetségessé válik a biztonság és a magántulajdon védelme. Az államok között azonban a háború, mint ősállapot tovább él. Az állam határozza meg az erkölcsöt: megmondja mi a jó és mi a rossz, sőt mi a vallás. Hobbes szerint az ember két rossz között választhat: vagy teljesen aláveti magát az állami rendnek, vagy az ősállapot teljes anarchiájába süllyed. (Szövgy. 152-159.o.) 10.3. John Locke (1632-1704) szerint minden tudás a tapasztalattól függ és annak ellenőrzése alatt áll. Értekezés az emberi értelemről című művében az emberi megismerés eredetét és alapelveit, valamint az értelem megismerőképességének határait mutatja be. Születésünkkor az értelem üres laphoz (white paper, tabula rasa) hasonlít. A képzetek (idea) a tapasztalatból erednek. A tapasztalat két forrása a külső érzékelés (sensation) és a belső érzékelés (reflection). Az érzékelésnél vannak elsődleges minőségek (pl. kiterjedés, alak, sűrűség, szám) és másodlagos, szubjektív minőségek (szín, íz, szag). Ezek segítségével az értelem összetett eszméket hoz létre. A tudást a következőképpen határozza meg: Úgy látom tehát, hogy a tudás semmi egyéb, mint ideáink kapcsolatának és megegyezésének, vagy meg-nem-egyezésének és összeférhetetlenségének észrevevése. 10.4. George Berkeley (1685-1753) ír filozófus, teológus és püspök. Szerinte semmilyen anyagi dolgot sem szükséges az eszmék mögött feltételezni, hanem a tárgyak léte nem más, mint az, hogy érzékeljük azokat (esse est percipi): nem lehet semmiféle létezésük (a tárgyaknak) azon kívül, hogy szellemek vagy gondolkodó lények észlelik őket. Tanítása ugyanakkor nem szolipszizmus, vagyis nem állítja, hogy saját elménken kívül nem létezik más, azaz nincs külvilág, csak elmém gondolatai. A szubjektumtól független külső valóság létezi, aminek létezését Isten észlelése biztosítja: Van tehát valamilyen más Elme, ahol azokban az időközökben léteznek, amikor én nem észlelem őket.10 10.5 David Hume (1711-1776) skót filozófus szerint, tapasztalatunk számára a tudattartalmak (percepciók) ragadhatóak meg, amelyek két osztályba sorolhatók: benyomások (impressions) és képzetek (ideas). A kettő közötti lényeges különbség, hogy a benyomások elevenebbek, mint az elmében megjelenő halvány képmások, a képzetek. Hume nem foglalkozik azzal, hogyan keletkeznek a benyomások az elmében, mi okozza azokat. Tudásunk van a benyomások térbeli és időbeli viszonyairól is, hiszen az embernek megvan rá a képessége, hogy egyszerű képzetekből összetett képzeteket hozzon létre. Ennek a következtetési folyamatnak az elvei: hasonlóság, térbeli és időbeli érintkezés, ok és okozat. A fogalmaknak azonban csak akkor van jelentésük, ha a neki megfelelő képzetek komponenseit vissza lehet vezetni benyomásokra. Ez nem illik a metafizikai fogalmakra, így ezeket ki kell zárni a filozófiából. Így például az ok és okozat közötti kapcsolat sem lényegileg 10
Idézi Steiger Kornél: Filozófia – tankönyv, Holnap Kiadó 1997; 98.o.
12
szükségszerű kapcsolat, hanem a többször megfigyelt egymásutániság legközelebbi bekövetkezésére csupán a megszokás alapján következtethetünk. A sok egyes eset megfigyelése (indukció) egyre valószínűbbé teszi ismereteinket.
11. A felvilágosodás filozófiája 11.1. Általános jellemzés A korszak három legnagyobb hatású irányzata az angol, a francia és a német felvilágosodás. Mindhárom irányzat jellemzői közé tartozik a következő két fogalom:11 deizmus és liberalizmus. A deizmus szerint Isten megteremtette a világot, de ezután a világ már a saját törvényszerűségei szerint működik. Így a világban nincs semmi titokzatos, csodaszerű: a tudomány és az ész segítségével előbb-utóbb minden különösnek tűnő kérdést meg fogunk tudni válaszolni. Jellemző erre a felfogásra Kant egyik könyvének címe: Vallás a puszta ész határain belül. A liberalizmus az ember korlátlan szabadsághoz való jogát az ember természetes jogának tartja, így kerül be az alapvető emberi jogok közé. A francia felvilágosodást harcos kritika és negatív beállítottság jellemzi. Küzdeni kell a kor tekintélyelvű politikai berendezkedése, az egyházi dogmák kényszere és a metafizikus szemlélet ellen. Tipikus képviselője Voltaire (1694-1778), akit inkább jó tollú, hatásos publicistának kell tartanunk, mint precíz filozófusnak. Jellemző módon, a filozófiát csupán felszínesen ismerők többsége, ha filozófust kell említenie, általában az ő nevét ismeri. Felfogásában deista: a természet Isten létezésére mutat, de a vallás pusztán a széles néptömegek számára szükséges, hogy erkölcsösen éljenek. A felvilágosult ember igazi vallása a tudomány. A német felvilágosodást ebben az összefüggésben Kant Mi a felvilágosodás?(ld. Szgy. 238-244.o.) című írásán keresztül jellemezzük. A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. A cél tehát, hogy az ember merjen a maga értelmére támaszkodni, bár ez nehéz feladat, ugyanis az ember szívesen marad mások gyámsága alatt: ezzel megkímélheti magát az önálló gondolkodástól. Kiskorúnak lenni kényelmes. Amit azonban el kell érni, az az ész minden kérdésben való nyilvános használatának szabadsága. 11.2. Jean Jacques Rousseau (1712-1778) meggyőződése, hogy a kultúra eredményeivel nincs arányban a kár, amit az egyszerű természetes erkölcsök megrontásával okozott. Az emberek természetes állapota a teljes egyenlőség volt. A magántulajdon hozta létre a szegények és a gazdagok ellentétét. Tulajdonuk védelmében a gazdagok megszerzik a politikai hatalmat, amely később zsarnoksággá fajul. A zsarnok nem tiszteli a törvényt, ezért jogos erőszakos elűzése is. A Rousseau által megfogalmazott jelszó („vissza a természethez”) nem jelenti a magántulajdon és a társadalom eltörlését. Társadalmi szerződés című híres művében kifejti, hogy a polgárok személyének és tulajdonának védelmét szolgáló állam, amely szerződés útján jött létre, elsődleges feladata nem a magántulajdon védelme, hanem a szabadság biztosítása. A szabadság a legfontosabb emberi jog. A nép azonban csak akkor lehet szabad, ha engedelmeskedik az általa alkotott törvényeknek, hiszen a közakarattal megalkotott törvényekben a saját akarata is benne van.
12. Immanuel Kant (1724-1804) Johannes Hirschberger szerint a felvilágosodás felszínessége után a Kanttal és a német idealizmus képviselőivel ismét a filozófia mélységeit érjük el.12 Kant kísérletet tesz a két rivális irányzat a racionalizmus és az empirizmus összhangjának megtalálására: „a gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemléletek fogalom nélkül vakok”. Óriási életművéből az alábbiakban két híres művével foglalkozunk röviden, így kísérlünk meg betekinteni gondolatvilágába és további tanulmányozásra ösztönözni. 12.1. A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft)
Itt csak a könyv előszavával és bevezetésével foglalkozunk, ahol Kant lényegében összefoglalja műve
célkitűzését és tartalmát. A mű egészének ismertetése hosszabb előtanulmányokat kívánna, és messze
meghaladná ennek a vázlatnak a kereteit.
Előszó a második kiadáshoz Az alapvető probléma: vajon lehetséges-e a metafizikát, amelynek alapvető témái: Isten, a lélek halhatatlansága és az emberi szabadság, olyan „biztos tudománnyá” tenni, mint ahogyan ez a logika és a matematika, valamint a természettan esetében történt. Természettanon Kant a newtoni fizikát érti, amely éppen a XVIII. században vált általánosan elfogadottá. A metafizika úgy tehető tudománnyá, ha megérti, hogyan lett a természettan tudománnyá. A természettudósok rájöttek, hogy „az ész csak azt látja be, amit maga hoz létre, a saját terve szerint; …ítéleteinek elveivel elöl kell járnia, rászorítván a természetet, hogy válaszoljon kérdéseire. …Az észnek 11 12
J. Hirschberger: Kleine Philosophiegeschichte; Herderbücherei 1977. 136.o. U.o. 140.o.
13
úgy kell a természethez közelítenie, hogy egyik kezében ott legyenek az elvei, mert csakis ezek alapján tehetnek szert az egyező jelenségek a törvény érvényességére, másik kezében pedig a kísérletek, melyeket amaz elvek nyomán gondolt ki”. Így a metafizikának szüksége van a gondolkodás „kopernikuszi fordulatára”: „mostanáig feltételezték, hogy ismereteinknek mindig tárgyakhoz kell igazodniuk”, próbáljuk meg a másik utat, vagyis, „hogy a tárgyaknak kell ismereteinkhez igazodniuk”. A metafizika arra próbál választ keresni, mi az, ami ésszel megismerhető. Mivel „a tér és az idő csupán az érzékelés formái, tehát csupán a dolgok, mint jelenségek (Erscheinung, görögül phaenomenon) létezésének feltételei”, ezért „nem szerezhetünk ismereteket a tárgyakról, mint magukban való dolgokról” (Ding an sich, görögül noumenon). A Ding an sich elgondolható, de nem megismerhető. Kant példája: az emberi lélek, mint jelenség alá van vetve a természeti törvényeknek, azaz meghatározott (determinált), de ha mint magában való dolgot tekintjük, nincs alávetve, vagyis szabad akarattal rendelkezik, ezáltal nem kerülünk ellentmondásba. Az erkölcshöz előfeltétel a szabadság megléte, ugyanakkor a természettannak is megmarad a maga területe, a jelenségek világa. A tiszta ész számár Isten, a halhatatlanság és a szabadság fogalmai elérhetetlenek, mert nem lehetnek tapasztalati tárgyak, hiszen akkor a jelenségek világához tartoznának. „Így tehát korlátoznom kell a tudást, hogy a hit számára tér nyíljék”. Ellenben majd a gyakorlati ész számára szükség lesz rájuk, mint amelyek az erkölcs alapjait biztosítják. Az emberekben ugyanis megvan a metafizika iránti vonzalom: „minden ember természetében benne foglaltatik a hajlam, hogy soha ne békéljen meg az időbeliséggel…, és ez a hajlam ülteti el benne a túlvilági élet reményét; ami a második kérdést illeti, a kötelességek puszta kifejtése és szembeállítása a vágyakból származó igényekkel beleplántálja az emberbe a szabadság tudatát; ami pedig végül a harmadik kérdést illeti, elegendő látni a természetből itt is, ott is elibénk tűnő, csodálatos rendet, szépséget és gondoskodást, hogy megfoganjon bennünk a világ nagy és bölcs teremtőjébe vetett hit”. Kant azonban ebben a művében nem elégedhet meg ezzel, hanem fel kell vázolnia a „tiszta ész” (az emberi megismerés) határait. Bevezetés Kant nyilvánvalónak tartja, hogy minden megismerésünk a tapasztalattal kezdődik, de ebből még nem következik, hogy minden tudás a tapasztalatból ered. Meg kell tehát vizsgálni, léteznek-e az érzéki benyomásoktól, bármely konkrét tapasztalattól független a priori ismeretek, ezeket meg kell különböztetnünk az empirikus, a posteriori ismeretektől. Egyértelműen rendelkezünk a priori ismeretekkel, ilyenek például a matematika tételei, illetve az olyan általános tételek, amelyek semmilyen kivételt nem engednek meg. Ezen ismeretekkel kapcsolatban azonban felmerül, „ha egyszer kívül kerültünk a tapasztalat körén, bizonyosak vagyunk benne, hogy a tapasztalat nem cáfolhat meg bennünket”. Az ismereteinket tovább kell osztályoznunk, megkülönböztetünk analitikus, azaz magyarázó, fogalomkifejtő, illetve szintetikus, azaz ismeretgyarapító megállapításokat. Kant példái: a „minden test kiterjedt” analitikus ítélet, mivel a test fogalmához hozzátartozik a kiterjedés, de a „minden test súlyos” szintetikus ítélet, mert a test fogalmához nem tartozik hozzá, hogy „súlyos”, amin Kant nyilván azt érti, hogy hatással van rá a gravitációs tér. Minden tapasztalati, azaz a posteriori ítélet szintetikusnak tekinthető. A metafizika problémája tehát úgy fogalmazható meg: vajon lehetségesek-e a priori szintetikus, azaz ismeretgyarapító megállapítások. „A metafizika azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e ezt a feladatot megoldani” – mondja Kant. Az a priori szintetikus ítéletek lehetségesek, hiszen szerinte a matematika tételei is ilyenek, ha tehát nem lenne lehetséges, akkor a matematika sem lenne tudomány. Az eddigi metafizikát csupán természetes hajlamnak tekinthetjük. Kant filozófiáját transzcendentálisnak nevezi, mert nem magukkal a tárgyakkal, hanem megismerésük módjával kíván foglalkozni. Kant végül arra a következtetésre jut, hogy a metafizika problémái meghaladják a „tiszta ész” kereteit, mert nincs lehetőség más a priori megismerésre, mint amit lehetséges tapasztalat tárgyairól szerezhetünk „a tér és az idő szemléleti formái között”. 12.2. A gyakorlati ész kritikája (Kritik der praktischen Vernunft) Noha a „tiszta ész” nem tudta megoldani a metafizika nagy problémáit, a „gyakorlati ész” számára, ami az ember erkölcsi cselekvésének elveit adja, posztulátumként (feltevésként) el kell fogadni a szabadságot, Isten létezését és a lélek halhatatlanságát, mivel ezek nélkül nem lehet erkölcs. Az erkölcs ugyanis megkívánja a szabad cselekvést, és hogy tetteink következményeit vállalnunk kell: halhatatlanság és Isten ítélete nélkül az erkölcsös cselekvés nem lenne indokolható Kant szerint. A mű zárszavában találjuk a híres idézetet: „Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” Az erkölcsi cselekvés elve, amit Kant kategorikus imperativusznak nevez, parancshoz hasonlatos gyakorlati törvény, a következőképpen fogalmazható meg: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” A maxima szubjektív alapelvek, olyannak kell lenniük, hogy minden értelmes lény számára egyaránt érvényesek lehessenek. Például, az a maxima, amely szerint az embernek szabad más tulajdonát elvennie, nem felel meg ennek, ugyanis ezáltal az ember azt akarná, hogy mindenki lopjon, ez azonban lehetetlenné tenné, hogy saját birtoktárgyaimat biztonságban tudjam.
14
13. A klasszikus német filozófia (a német idealizmus) 13.1. Johann Gottlieb Fichte (1762-1814) „Hogy milyen filozófiát választunk, az attól függ, milyen emberek vagyunk”. Kétféle filozófia létezik ugyanis, egyik a dogmatizmus, amelyben a tárgy határozza meg a tudatot, és így megszünteti a szabadságot; a másik az idealizmus, a korlátlan szabadság filozófiája. Természetesen Fichte ez utóbbit választja. Felfogását szubjektív idealizmusnak is nevezzük: az emberi szellem teremtő erővel rendelkezik: a világ e szellemi Énnek köszönheti létét. A világ realitása csak képzeteinkben van adva, ám ezeket a képzeteket nem a világ hozza létre bennünk, hanem mi magunk alkotjuk őket.13 A legelső, amit tudunk, a saját Énünk, de ez csak a nem-Énnel, mint a megismerés tárgyával együtt gondolható el. Ezek mint tézis és antitézis az abszolút Én szintézisében oldódnak fel. Az abszolút Én a megismerés lehetőségének feltétele, nem empirikus, hanem egyénfölötti, az emberi tudatok közös transzcendentális feltétele. Az emberi tudat kétségbevonhatatlan ténye megkívánja az abszolút tudat létezését. Az abszolút Én a véges Énben tudatosul. A tudat ugyanis objektum és szubjektum szembenállásában valósul meg. Magamról, az én-ről csak a nem-én szembeállításából tudok, az abszolút Én szintézisében azonban megszűnik ez a szembeállítás.14 13.2. Friedrich Wilhelm Joseph Schelling (1775-1854) Azonosságfilozófiának is nevezik gondolkodási rendszerét, mert a szubjektum és az objektum, a szellem és a természet, az eszményi és a reális ellentéteinek egységét vallja.15 A természetnek a látható szellemnek és a szellemnek a láthatatlan természetnek kell lennie. A természet a még öntudatra nem ébredt szellem. A szellem és a természet transzcendentális egysége az Abszolútum. Fő művében, A transzcendentális idealizmus rendszerében kifejti, hogy minden tudás egy objektívnek egy szubjektívvel való megegyezésén alapul. A tudás objektív része a természet, ezzel szemben a szubjektív az Én vagy az intelligencia. A legbiztosabb tétel, hogy „én vagyok”, ezenkívül még egy feltevést, mint abszolút előítéletet kell elfogadnunk: „léteznek dolgok rajtunk kívül”. Ez utóbbi a transzcendentális filozófus számára „csak azért bizonyos, mert azonos azzal a tétellel, hogy én vagyok”. 13.3. Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) Hegel dialektikája fogalmában rokon Fichte tézis-antitézis-szintézis felfogásához. Abban azonban erősen különbözik, hogy Hegelnél tézis és antitézis ellentéte egy magasabb szinten „megszüntetve-megőrződik”. Itt kihasználja a német nyelv sajátosságát, hogy aufheben egyszerre jelenti azt, hogy megszüntetni és megőrizni. Tehát nem megsemmisülésről van szó, hanem egy magasabb szintre emelkedésről, ahol már nem jelenik meg az egymást kizáró ellentét, ugyanakkor mégis jelen van. Az ezen a módon kifejtett dialektika Hegel szerint gondolkodásunk velejárója. Megjegyezzük, hogy ez a fajta dialektika már a kezdetektől jelen van a keresztény teológiában (pl. Isten egyszerre „egység” és „hármasság”, Jézus Krisztusban egyesül „isteni” és „emberi”, Isten egyszerre „irgalmas” és „igazságos”). Ez a hármasság határozza meg a filozófia felépítését is: logika természetfilozófia-szellemfilozófia. A hegeli logika a gondolkodás formáinak és törvényeinek tana, ennek ellentéte a természet, amely magában foglalja az emberi társadalmat és a történelmet. Ezeknek, mint tézisnek és antitézisnek a szintézise a szellem világa, ahol az elidegenedett, külsővé vált szellem (logika-természet) visszatért önmagába. Ez az önmagába visszatérés az emberben a történelmen keresztül valósul meg. Az „önmagába való visszatérés” végén az önmagát tudó szellem, az abszolútum áll, mint az „azonosságnak és a nem-azonosságnak az azonossága”. Történelemfilozófiájának alapelve, hogy „az ész uralkodik a világon, tehát a világtörténetben is ésszerűen mentek végbe a dolgok. Az egyes ember és a „világtörténelmi személyiségek” cselekedeteit használja fel a világszellem a maga céljainak megvalósításához. A világtörténelem folyamán nem az egyes emberek boldogságáról van szó, a világszellem történelmi folyamatában számos ártatlan virágot széttaposnak és egyéneket is feláldoznak. „A világtörténelem nem a boldogság talaja. A boldogság időszakai üres lapok benne”.16 Felfogásának kialakulásához hozzájárulhatott személyes élménye, amikor jénai tartózkodása (1801 1806) idején látja lakása ablakából a városon áthaladó Napóleont: „Tényleg csodálatos érzés látni egy ilyen individuumot, amint itt, egyetlen pontra összpontosult alakban, lovon ülve átfogja a világot és uralkodik rajta”.17 Hegel dialektikája nagy hatással van a marxizmusra, ugyanakkor kritikusai Kierkegaard és Schopenhauer a filozófia zsákutcájának tekinti a hegeli filozófiát. Schopenhauer így ír: „De a vakmerőség csúcspontja a tiszta értelmetlenségek feltalálásában, értelmetlen és extravagáns szószövedékek összebogozásában, amilyeneket azelőtt csak az őrültek házában ismertek – ezt végül is Hegel érte el, …amely az utókor szemében mesésnek fog látszani, s mindörökre fennmarad, mint a német ostobaság emlékműve”.18 13
Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése; Szent István Társulat, Bp. 1991; 295.o.
U.o. 296.o.
V.ö. Kunzmann-Burkard-Wiedmann: (SH atlasz) Filozófia; Springer Bp., 1993. , 151.o.
16 U.o. 157.o.
17 Hegel levele Niethammerhez. 1806.okt. 13. Idézi: H. J. Störig: A filozófia világtörténete; Helikon Bp. 1997.
18 Idézi: W. Durant: A gondolat hősei; Göncöl Kiadó Bp. 1996.
14 15
15
14. A klasszikus német filozófia felbomlása A klasszikus német filozófia az objektum és szubjektum különbözőségét, ugyanakkor egymásra vonatkozását a priori létezésként fogadja el. Kell tehát léteznie egy transzcendentális szubjektumnak (Abszolút Én, Abszolútum, Szellem), ahol objektum és szubjektum egybeesik. A filozófus ehhez a transzcendentális szubjektumhoz kíván eljutni. Így a filozófus elszakad kora tudományos, társadalmi, valamint saját egzisztenciánkat érintő problémáitól: életidegen szobatudós, fontoskodó professzor benyomását kelti. Ettől a terhes örökségtől akarják megszabadítani a világot az alább említendő gondolkodók.19 14.1. Arthur Schopenhauer ((1788-1860) pesszimizmusa Korábban idéztük Hegellel kapcsolatos elutasító véleményét. Fő művében (A világ mint akarat és képzet) kifejti, hogy testünket kétféleképp tapasztaljuk meg, mint objektumot (képzet) és mint akaratot. A testi megnyilvánulások nem mások, mint objektiválódott akarati aktusok. Így ugyanez a viszony minden más képzetnél is, a világ pedig nem más mint az én képzetem, ennek következtében belső lényege az akarat. Ez az akarat értelem nélküli és vak ösztön, állandóan alakításra törekszik. A természet legalacsonyabb fokán fizikai és kémiai erőkben jelenik meg, majd a szerves állapotban önfenntartási és fajfenntartási ösztönként.20 A világ akarat, ezért harc, és mindenképpen szenvedés, mivel az akarat örökké kielégíthetetlen hiányából fakad, hiszen a kielégített vágy másikat szül, és így tovább a végtelenségig. Az élet szenvedés, mert alapvető realitása a fájdalom, az élvezet csupán a fájdalom megszűnése. Az élet azért is szenvedés, mert a fájdalom hiányában pedig az unalom kínozza az embert: az élet ingaként leng a fájdalom és az unalom között. A végső menedék az öngyilkosság lenne, de a fajtában tovább folytatódik az akarat. Az élet nevet az öngyilkosságon és lemosolyogja a halált: minden önkéntes halálra ezer meg ezer akaratlan születés jut. A szenvedés akkor szűnne meg véglegesen, ha elapadna az életösztön, a fajfenntartás ösztöne.21 A végleges állapot hasonlatos a buddhizmus nirvána-tanához: a teljes vágynélküliség állapota. 14.2. Sören Kierkegaard (1813-1855) egzisztencializmusa Gondolkodásában végigkísérhető vezérmotívum: nem elméletre, hanem cselekvésre; nem semleges objektivitásra, hanem saját énünk döntésére van szükség.22 A létezésen Kierkegaard az ember énjének és döntéseinek megismételhetetlenségét érti. A döntésben nem segíthetik az elméletek, törvények, fogalmak. Az ugrás bátorságára van szükség, amely az egyéni élettörténetet mozgásban tartja az egyik állapotból a másikba haladva. Az ugrás a paradoxhoz („vagy-vagy”), az emberileg nem megérthetőhöz vezet, ami szemben áll a racionalitással. A paradox előtt állva találkozunk szükségszerűen a hittel. A példa erre Ábrahám története, amelyről a Félelem és reszketés című művében olvashatunk: az Isten iránti feltétlen engedelmesség, amely azt kívánja, hogy áldozza fel fiát, ugyanakkor Ábrahám „egész idő alatt hitt: hitte, hogy Isten nem fogja Izsákot kérni tőle”. Ábrahám az abszurdot, a lehetetlenséget ragadja meg a hitben: mindentől elbúcsúzik és a hitben mindent visszakap. A hit „olyan paradoxon, mely egy gyilkosságot szent, Istennek tetsző cselekedetté képes változtatni, olyan paradoxon, mely Izsákot visszaadja Ábrahámnak – oly valami, melyet semmiféle gondolkodás nem tud megérteni, mert a hit éppen ott kezdődik, ahol a gondolkodás megszűnik”. A paradoxon tehát nem olyan, amit nehéz elgondolni, hanem amit lehetetlen elgondolni. Ez kétségbeesésbe taszítja az embert, de ha ekkor a hit mellett dönt, felszabadul a világtól és megtalálja az Istenhez vezető utat.23 Az egyes egyén hithez vezető útját legismertebb művében a Vagy-vagyban a létezés stádiumai alapján írja le. Az első lépcső az esztétikai stádium, amikor az ember az érzékiségben, külsőségeknek él. Ez a „Don Juan”-típusú ember, aki az élet élvezetére rendezkedik be. Ez az életforma azonban kétségbeeséshez vezet, hiszen a külsőségek nincsenek hatalmunkban, elveszíthetjük őket. Az ugrás az etikai stádiumba akkor valósul meg, ha az egyén kétségbeesésében önmagát választja, ekkor ugyan mentes a külsőségektől, de felismeri a bűn lehetőségében, hogy nincs birtokában az etikai eszmények szerinti élet feltételeinek. Ez vezet el a vallási stádiumhoz: a magát bűnösnek felismerő ember megérti, hogy nem szabadulhat meg egyedül a bűnből, mert csak Isten adhatja meg az igazság feltételeit.24 Mivel a teljes életmű elemzése meghaladja lehetőségeinket, álljon itt végezetül néhány idézet a Vagy-vagy című mű Diapszalmata fejezetéből Kierkegaard látásmódjának illusztrálására: „Legszívesebben gyermekekkel beszélgetek, mert tőlük még remélhetem, hogy értelmes lények lesznek; de akik azzá lettek – Úristen!”
19 20 21 22 23 24
V.ö.: Bevezetés a filozófiába – Szöveggyűjtemény (szerk.: Steiger Kornél); Holnap Kiadó Bp. 2003. (283-284.o.)
V.ö. SH-atlasz Filozófia, 161.o.
V.ö.: Nyíri T. i.m. 329-331.o.
Hirschberger i.m., 180-181.o.
V.ö.: Nyíri T. i.m. 409-410.o.
V.ö. SH-atlasz Filozófia, 163.o.
16
„Ó, a boldogság ajtaja nem befelé nyílik, hogy nekirohanva benyomhatnánk; ellenkezőleg, kifelé nyílik, s ezért semmit sem tehetünk.” „Az összes nevetséges dolog közül számomra a legnevetségesebb, ha valaki buzgólkodik, ha valaki olyan ember, aki első az evésnél, és a munkájában is első. Ezért ha azt látom, hogy a döntő pillanatban légy telepszik egy ilyen szorgoskodó ember orrára, vagy ha befröcsköli egy kocsi, mely még nagyobb sietséggel rohan el mellette, vagy ha felnyitják előtte a felvonóhidat, vagy ha egy kő esik le a tetőről és agyonüti, akkor teljes szívemből nevetek. Mert hát ki tudná magát visszatartani a nevetéstől? Hiszen mit szeretnének csinálni ezek a serény buzgólkodók? Nem azt teszik-e, mint az az asszony, aki attól való bódultságában, hogy tűz volt a házban, a szikracsapót mentette meg? Kimenthetnénk-e ennél többet az élet nagy tűzvészéből?” „Életem eredménye semmi; egy hangulat, egyetlen szín. Eredményem nagy hasonlóságot fog mutatni annak a művésznek a festményével, akinek meg kellett festenie a zsidók átkelését a Vörös-tengeren, s ezért az egész vásznat vörösre mázolta azt magyarázva, hogy a zsidók már átmentek, az egyiptomiak pedig a vízbe fulladtak.” „Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.” „Amit a filozófusok a világról mondanak, az gyakran éppoly félrevezető, mint ha a zsibárusnál ezt olvassuk egy táblán: Mángorlás. Ha aztán megjelennénk a holminkkal mángoroltatni, a félreértés máris kiderülne; mert a tábla csupán eladásra vár.” „…amikor idősebb lettem, amikor felnyitottam a szemem, és a valóságot kezdtem szemlélni, nevetni kezdtem, és ettől kezdve soha nem hagytam abba a nevetést. Láttam, hogy az élet értelme a megélhetés biztosítása, hogy az élet célja jogtanácsossá lenni, hogy a szerelem legfőbb üdve vagyonos lányt szerezni; láttam, hogy a barátság boldogsága egymás kisegítése pénzzavarban; hogy az a bölcsesség, amit a többség ennek fogad el, hogy lelkesültséget jelent beszédet tartani; hogy bátorság, ha valaki tíz tallér pénzbüntetést megkockáztat; hogy kedvesség az, ha valaki ebéd után azt mondja, „váljék egészségére!”; hogy istenfélelem, ha valaki évente egyszer úrvacsorát vesz. Ezt láttam – és nevettem.” „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod.” 14.3. Auguste Comte (1798-1857) és a pozitivizmus Az emberi megismerés három szakaszát különbözteti meg. Az első a teológiai-mitológiai stádium, amikor a világ jelenségeit természetfölötti lények hatásával magyarázzák. A második a metafizikai szakasz, ahol a jelenségeket elvont fogalmakkal (pl. erő, képesség, lényeg, természet) magyarázzák. A harmadik, egyben utolsó fázis a tudományos vagy pozitív állapot, amikor a megismerés a tények felé fordul, amelyek általános törvényszerűségeken nyugvó megfigyeléseken alapulnak. A három szakasznak három társadalmi forma is megfelel: egyházi-feudális, forradalmi, tudományos-ipari. A pozitivista látásmód jellemzői: tényleges, hasznos: a gyakorlati alkalmazást szolgálja; biztos, szemben a metafizikai kérdések eldönthetetlenségével; viszonylagos: nem tart igényt abszolútságra. A tudományok rangsorolhatók a pozitivitás foka szerint: első a matematika, majd a csillagászat, a fizika, a kémia, a biológia, végül a szociológia következik. A szociológia, az emberi viszonyok egészére vonatkozó tudomány még nem érte el a pozitív tudomány állapotát, de ennek nagy jelentősége lenne, mert ez a tudomány adhatja meg a társadalmi fejlődés biztos előrejelzése révén, hogy hogyan lehet az életfeltételeket javítani. Comte pozitív vallást is hirdet: az emberiség, mint legfelsőbb lényeg iránti szeretet (altruizmus). 14.4. John Stuart Mill (1806-1873) és az utilitarizmus Kidolgozza az induktív logikát, amit olyan módszernek szán, amely minden tudomány alapjául kell, hogy szolgáljon. Az induktív jelző arra utal, hogy a szabályosan visszatérő eseménysorok elemzéséből általános törvényszerűségekre következtetünk. Etikai álláspontja az utilitarizmus (haszonelvűség), amelynek célja a „lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára”, vagyis az élvezet maximalizására és a szenvedés minimalizására van szükség. A cselekvés erkölcsi helyessége a várható következményeken mérhető le. 14.5. Karl Marx (1818-1883) és a marxizmus Filozófiája fogalmi rendszerében örököse a német idealizmusnak, azonban átértelmezi Hegelt („a hegeli kesztyű kifordítása”): idealizmus helyett materializmust képvisel, amely vallásellenességet, ateizmust is magában foglal. Ludwig Feuerbach (1804-1872) tanait felhasználva a vallást „a nép ópiumának” tartja, amely a tudomány elterjesztésével az osztálynélküli társadalomban magától el fog halni, hiszen az igazságos társadalomban az ember minden szükséglete kielégítést fog nyerni. A vallás konzerválja az igazságtalan társadalmi
17
berendezkedést, ezért „a vallás kritikája minden kritika előfeltétele”25. A korábbi filozófiák kritikáját így fogalmazza meg: „A filozófusok a világot eddig csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassuk.”26 A történelemkönyvekből jól ismerjük, hogy milyen eredménnyel járt a világ Marx tanaira épülő „megváltoztatása” az orosz bolsevik forradalomtól kezdődően megvalósult, és néhány helyen még ma is létező szocialista államokban. Marx tanait két fogalom (dialektikus materializmus és történelmi materializmus) köré csoportosítva fejtjük ki vázlatosan. A két fogalom egyúttal filozófiája két fejezetének is tekinthető: a marxizmus tanításának időszakában két külön tantárgyként szerepelt. 14.5.1. Dialektikus materializmus Az anyag (matéria) sohasem statikus, hanem mindig keletkezőben van, amit három törvény szabályoz: az ellentétek egysége és harca; a mennyiségi változások minőségi változásba mennek át; és végül a tagadás tagadásának törvénye. Ez a három törvény alkotja a dialektikát, a természet, a társadalom és a gondolkodás legáltalánosabb törvényeinek tudományát. Ennek egyik kidolgozója Friedrich Engels (1820-1895), aki az árpaszemre vonatkozó következő példával próbálja szemléltetni ezt a dialektikát: az árpa a földbe hull és ott megsemmisül („tagadás”). Ebből hajt ki a növény és annak tagadásából, elhalásából keletkezik újra az árpa, kétségtelenül magasabb szinten, mert többszörösévé szaporodik. A másik két törvényt is ez a példa világítja meg: az árpánál egymásba átcsap és kölcsönösen elválik egymástól az árpa-növény „ellentét”. Ez mennyiségi változás által is történik (pl. a sejtekben), ez az előfeltétele a minőségi másságba történő átcsapásnak a magból a növénybe.27 14.5.2. Történelmi materializmus Az emberi fejlődés alapja a gazdasági folyamatokban található meg, ezek alakítják a történelmet. A társadalom további elemei, mint a filozófia, a vallás, a kultúra csupán „felépítmény”. Minden eddigi társadalmat az osztályharc jellemzett. Az osztályharc a társadalmi csoportok között meglévő ellentmondás, ami forradalomhoz vezet és új társadalmi formációkat hoz létre. Az egymást felváltó társadalmi formációk: ősközösség, antik rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, modern polgári kapitalizmus. A tőke című híres művében fejti ki a kapitalista termelési viszonyok (a munka társadalmi megszervezése, tulajdonviszonyok) és termelőerők (szerszámok és gépek, képességek és tapasztalatok, munkaerő) közötti ellentmondásokat. Az áruk termelésénél a tőkések nem adnak mindent a termelőknek, a munkásoknak, hanem egy részt megtartanak maguknak. A munkás értéktöbbletet hoz létre a tőkés számára, amiből nem részesedik, így kizsákmányolttá válik. A tőke felhalmozódásával a dolgozó réteg (proletariátus), aki csak munkaerejével rendelkezik, egyre jobban elszegényedik. A proletárforradalom megszünteti a tőkések (burzsoázia) hatalmát olyan módon, hogy a termelési eszközöket társadalmi tulajdonba veszik (államosítják), a munkát pedig közösen szervezik meg (kollektivizálják). Létrejön a szocialista társadalom, amely mentes az osztályharctól és a kizsákmányolástól. Végül a kommunizmusban az osztályok és az állam is teljesen megszűnik: mindenki képességeinek megfelelően dolgozik, és az anyagi javakból szükségleteinek megfelelően részesedik. 14.6. Friedrich Nietzsche (1844-1900) Nietzsche filozófiája aligha sorolható be valamely filozófiai irányzatba, viszont későbbi, mind a mai napig tartó hatása megkerülhetetlenné teszi, hogy röviden felvillantsuk gondolkodásának néhány jellemző elemét, a teljesség igénye nélkül. A korai görög gondolkodást, a dionüszoszi szellemet, a tomboló mámort tartja eszményinek, mert szerinte a Szókratésszel kezdődő és a kereszténység történetében folytatódó eszme, az erkölcsiség eltorzította az embert, ugyanis a gyengék, az elesettek pártjára állt, együttérzést hirdetett, ami rabszolgamorálhoz, csordaszellemhez vezetett. Helyette az emberfölötti embert (Übermensch) kell kialakítani, aki tökéletes szabadságával tűnik ki, tevékenységének legfőbb célja „a hatalom akarása”. Új „erkölcse” szerint: „Mi a jó? – Minden, ami a hatalom érzetét, a hatalom akarását, magát a hatalmat növeli az emberben. Mi a rossz? – Minden, ami gyöngeségből ered… A gyöngék és rosszul sikerültek pusztuljanak el: ez emberszeretetünk első tétele. S ehhez hozzá kell őket segítenünk. Mi ártalmasabb, mint a megrögzött vétek? A cselekvő részvét minden rosszul sikerült és gyönge iránt – a kereszténység.”28 A Vidám tudomány című művében szerepel az „Isten halott” közismert tétele. A Zarathustra pedig egyenesen így fogalmaz: „ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.”29 Az emberfeletti ember megjelenését az örökös visszatérés kíséri: „Ezt az életet…még egyszer és még számtalan alkalommal meg kell élned…”30 , de az Übermensch elég erős lesz ezt elviselni. Az előzőekből talán nem véletlen, hogy a 20. század egyik tragédiához vezető politikai irányzata, illetve vezető személyisége szívesen hivatkozott Nietzschére. Az emberi részvétet kiirtandónak tartó filozófust pedig élete utolsó tíz évében magatehetetlenségében családtagjai ápolták. 25 26 27 28 29 30
Idézi Turay-Nyíri-Bolberitz: A filozófia lényege, alapproblémái és ágai; Szent István Társulat, Bp.1993., 172.o.
Tézisek Feuerbachról 11.
SH-atlasz Filozófia, 169.o.
DerAntichrist, 2.a. Idézi: Nyíri T. i.m. 445-446.o.
Idézi: Nyíri T. i.m. 446.o.
SH-atlasz Filozófia, 179.o.
18
16. XX. századi gondolkodók 16.1. Henri Bergson (1859-1941) és az intuicionizmus A filozófiát nem kívánja elválasztani a természettudományoktól, hiszen a szaktudományokra épülő filozófiai gondolkodás újfajta szemléletmódot hoz létre. Szerinte Einstein (1879-1955) nemcsak új fizikával (relativitáselmélet), hanem újfajta gondolkodásmóddal is megajándékozott bennünket. Filozófiának és fizikának kölcsönösen ki kell egészíteniük egymást. A fogalmi gondolkodástól, az értelemtől megkülönbözteti az intuíciót: a tér és a fizikai idő csak a sztatikus világra alkalmazható, az áramló időt az intuíció ragadja meg. Az idő (temps), mint fizikai idő különbözik a tartamtól (durée), ami tudati élmény: minőség és nem mennyiség. Az intuíció a megismételhetetlen, egyedi élmény átélése, azonos értelmű a leleménnyel és a szabadsággal. Teremtő fejlődés című művében a létezők összességét, mint dinamikus folyamatot jellemzi, amelynek legbenső magva az élet. Az „éltető lendület” (élan vital) egy középpontból való kisugárzás. Az életlendületet lefékezi az anyag, a növényvilág feladata az energia kémiai rögzítése. Az állatban a táplálék keresése megnyitja a tudatot, amely ösztönszerű értelemben nyilvánul meg. A fejlődés tetőpontja az ember, aki képes arra, hogy alakítsa saját fejlődését és a világot. Az értelem sztatikus hajlamát az intuíció győzi le, a filozófiának éppen az a feladata, hogy ezt a művészi alkotással rokon képességet kifejlessze.31 16.2. Edmund Husserl (1859-1938) és a fenomenológia32 A fenomenológia (fenomén = jelenség) a „jelenségek tudománya. Husserl Kanttól veszi át a fenomén (phaenomenon) kifejezést, aki szerint az „önmagában való dolog” (Ding-an-sich) elvileg megismerhetetlen, ezért a fenoménekkel, a jelenségekkel kapcsolatos filozófiai problémákra kell koncentrálnunk. A jelenség nem látszat, hanem nagyon is valóságos. Husserl szerint, a megismerő ember számára a fenomén, a jelenség az, ami közvetlenül adott. A fenomenológus feladata a fenomének előítélet-mentes, azaz a mindennapi tapasztalattól és a tudományos ismeretektől is mentes leírása. Az empirikus tudományok mindegyikére igaz, hogy meg sem közelíti a logika és a matematika szigorúságát. Kérdés, lehet-e olyan filozófiát alkotni, amely „szigorú tudomány”, azaz a matematika és a logika mintájára olyan állításokkal dolgozik, amelyek minden lehetséges világban igazak. Ehhez először az ún. természetes beállítódásra van szükségünk, amely a megismerést magától értetődőnek és problémátlannak tekinti. Például egy ajtón belépve nem teszem föl a kérdést, honnan tudom, hogy amit látok valóban ajtó-e. Számomra valójában közvetlenül nem az ajtó adott, hanem az elmémben róla kialakult képzet. A tárgy közvetlenül nem ismerhető meg, transzcendens a szubjektum számára. A természetes beállítódásból a gondolkodás segítségével lépünk át a filozófiai beállítódásba. A filozófiai beállítódást jellemzi az intencionalitás, a „valamire való irányultság”. Amikor megismerünk, vagy elgondolunk valamit, akkor a megismert, vagy elgondolt dolog egy intencionális („ráirányultsági”) élményben adott számunkra. Ebben az intencionális élményben adott jelenség a fenomén. Felmerül a kérdés, vajon a fenomén megfelelő módon adja-e meg számomra, amit megjelenít. Husserl szerint a külvilág létezésére vonatkozó vélekedéseinket fel kell függeszteni, „zárójelbe kell tenni”. Nem tagadjuk létezését, csupán nem foglalkozunk a transzcendens objektum, a tárgy létezésével. Ezt az eljárásmódot fenomenológiai redukciónak nevezzük. Eidetikus redukció (lényeglátásra koncentrálás), amikor a fenoménekből gondolatban eltávolítom a lényegtelen elemeket, hogy a lényegéhez (eidosz) jussak. Ezeket a lényegeket egy intuitív képesség, a lényeglátás (Wesensschau) segítségével ismerem fel. 16.3. Karl Jaspers (1883-1969): Bevezetés a filozófiába A filozófia hármas eredete: a csodálkozás, a kételkedés, a magárahagyatottság (félelem) érzése. A csodálkozás tudás megszerzésére ösztönöz, a kételkedés a már megszerzett tudásra vonatkozik: vajon hol találom az igazi bizonyosságot? Amikor azonban magamra tekintek félelem fog el; félelem a szenvedéstől, a haláltól, a változástól, az elkerülhetetlenül bűnbe keveredéstől. Az életnek ezeket a félelemmel tele helyzeteit határhelyzeteknek nevezzük. Mindennapi életünkben megpróbálunk úgy élni, mintha ezek a helyzetek nem is léteznének. Az életnek ez a fenyegetettsége a biztonságra törekvést ösztönzi bennünk. A biztonságot két módon próbáljuk biztosítani: a természet legyőzésével (tudomány, technika) és társadalomba szerveződéssel. De olyan tökéletes államot még nem láttunk, ahol tökéletes igazságosság és szabadság valósult volna meg. Mégis megpróbálunk néhány megbízható dolgot találni, „ahol megvethetjük a lábunkat”: az otthon, haza, szülők, ősök, család, anyanyelvi közösség. Azonban a határhelyzetek minduntalan a kudarc realitásával szembesítenek bennünket. Az ember megváltást keres. Jaspers szerint ez a reménytelenségből való kiút az emberek közötti zavarmentes kommunikáció lenne.
31 32
V.ö.: Nyíri T. i.m. 454-458.o
Ez a bekezdés Steiger Kornél: Filozófia – tankönyv; Holnap Bp. 1997. 169-179.oldalait használja fel.
19
A mai bomlásnak egyik legvilágosabb jele viszont éppen az, hogy mind több az olyan ember, aki nem érti meg a másikat; mind több azok száma, akik csak összeakadnak és máris szétválnak, akik közömbösek egymás iránt, akik között nincs többé megbízható társulás vagy lojalitás… …képtelenek vagyunk a kölcsönös bizalomra, …hazug emberek szíves és előzékeny szavakkal vakon szövetkeznek egymással, illetve vadak módjára támadnak egymásnak. …Nem szenvednénk annyira szó hiányától, illetve nem keresnénk egyetlen örömünket mások megszólításában, ha abszolút magányunkban bizonyosak lehetnénk az igazság felől. De hát csak a másik emberrel kapcsolatban lehetünk valakik, önmagunkban semmik sem vagyunk… Igazi létbiztonság csak ott lesz, ahol a kommunikáció hátsó gondolatok nélküli az együtt élő emberek között… A filozófia célja tehát Jaspers szerint a kommunikáció. A filozófus hivatásáról a magyarul is megjelent Filozófiai önéletrajzban33 a következőket írja: A filozófus nem próféta. Nem tekinti magát példaképnek, de az emberi létet képviseli, bár gyakran a maga téves módján. Emlékeztetni akar, hagyományt akar átadni, megidéz és felszólít. Nem tart igényt követőkre, ám ha sikeres, akkor alkalmat ad arra, hogy a másik ember is magára találjon. A filozófus nem az igazság letéteményese, de az élteti, hogy komolyan keresi az igazságot a saját korában. (127.o.) 16.4. Ludwig Wittgenstein (1889-1951) Életrajzi ihletésű film róla: Wittgenstein (rend. Derek Jarman 1993). Filozófiája két gyökeresen eltérő korszakra osztható. Az első korszak jellemző műve a Tractatus logico-philosophicus34. Sokat idézik a könyv utolsó mondatát: „Amiről nem lehet beszélni arról hallgatni kell”. A Bécsi Kör filozófusai (ld. 16.6.) szerint ez azt jelenti, hogy minden olyan kérdéssel értelmetlen foglalkozni, amely nem vizsgálható a természettudományok módszereivel. Wittgenstein egy 1919-es levele szerint azonban éppen az a fontosabb az ember számára, amiről nem lehet beszélni. Ez a szemlélet határozza meg második korszakát, amelynek fő műve a Filozófiai vizsgálódások 35. Ebben a műben a nyelvhasználat logikája érdekli. A megértés és a gondolkodás a jelek használataként értelmezhető. Maga a használat kölcsönöz jelentést a jeleknek. Ahhoz, hogy megértsünk egy szót, látnunk kell hogyan használják: „Ha valakinek megmutatják a király figuráját a sakkban és azt mondják ’ez a sakkban a király’, akkor ezáltal nem magyarázzák meg neki ennek a figurának a használatát… A játékfigura formája itt a szó csengésének vagy alakjának felel meg… Hogy miképpen működik egy szó, azt nem lehet kitalálni. Meg kell figyelni a használatát és abból tanulni.” Minden nyelvi megnyilvánulás, mint a kijelentés, kérdés, felszólítás stb. mindig nyelvi és nyelven kívüli cselekvések pl. gesztusok, arckifejezés stb. összefüggésébe vannak ágyazva. Ezek a nyelvi tevékenységek, nyelvjátékok. A nyelvjáték mindig egy meghatározott szituációban történik. A nyelvjáték azt hivatott kiemelni, hogy a beszéd egy tevékenység vagy életforma része. A továbbiakban néhány műveiből vett idézet:
Érezzük, hogy még ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel
még egyáltalán nem érintettük. (Tr.6.52.)
Mert immár nem elég jól játszani a játékot; hanem minduntalan fölmerül a kérdés: ezt a játékot kell-e játszani
egyáltalában, s melyik a helyes játék? (Észrevételek, Atlantisz Bp. 1995. 43.o.).
Semmi sem olyan nehéz, mint nem becsapni önmagunkat. (uo. 53.o.)
Ha a fehér feketére változik, némelyek azt mondják, „Lényegében még mindig ugyanaz”. Mások meg, amikor a
szín csak egy árnyalattal sötétebbre fordul, máris így szólnak: „Teljesen megváltozott”. (uo. 64.o.)
When I came home I expected a surprise and there was no surprise for me, so, of couse, I was surprised. (68.o.)
Ha az emberek nem követnének el olykor butaságokat, soha semmi okos dolog nem történne. (75.o.)
A kereszténység, így hiszem, egyebek közt azt mondja, hogy a jó tanítók semmit sem érnek. Az életünket kellene
megváltoztatnunk. (Vagy az életünk irányát.) ) (79.o.)
Aki nem hazudik, az már épp eléggé eredeti. (89.o.)
33
Karl Jaspers: Filozófiai önéletrajz; Osiris Bp. 1998. Magyar kiadása: Akadémiai Kiadó Bp. 1989. 35 Magyar kiadása: Atlantisz 1998, Budapest 34
20
16.5. Martin Heidegger (1889-1976)36
16.5.1. Életrajz Martin Heidegger a fekete-erdei Meßkirchben született, ami azért említést érdemlő tény, mert a német filozófus egyetemi munkáját 1945-ben kényszerűen befejezvén - egy ezen a vidéken lévő kunyhóban töltötte napjait, s a földhöz való kötöttségből sarjadó elemi gondolkodást művelte. Ez az egyszerűség azonban egy rendkívül nehezen követhető filozófiai nyelvezetben bontakozott ki. 16.5.2. Filozófiája Ha meg kellene adni Heidegger bölcseletének középpontját, akkor könnyen azt mondhatnánk: a lét érdekli. Abból indul ki, hogy létezők vannak körülöttünk: ez a toll, ez a papír, ezek az emberek, ez a ház. De az a kérdés, hogy miben is áll ennek a háznak a léte, nem ennyire egyértelmű. A Heideggernek sokszor felrótt értelmezési nehézség is ebből fakad: ha hozzánk közel álló, szinte magától értetődő kérdést teszünk fel, amelyre ugyanakkor nem tudunk válaszolni, nem eredményezhet egyértelmű feldolgozást. Ami hozzánk ennyire közel áll, ami még minket is magában foglal, sőt eleve meghatároz, nem kezelhető úgy, mint a többi kérdés, mint például, hogy esik-e az eső. Erre a választ könnyedén megadhatjuk, ha kinézünk az ablakon. Ám a dolog nehézségét az is szemlélteti, hogy egész élete folyamán Heidegger nemcsak a létre vonatkozó választ, de még a kérdést sem volt képes teljességében kidolgozni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egész filozófiája ne az erre való törekvésben zajlott volna. Főleg kései filozófiájából tudjuk, a nehézség abban nyilvánul meg, hogy nem elégséges az a nyelv, amelyet a metafizika (az addigi filozófia) használt és elhasznált - új nyelv szükséges, ezért Heidegger folytonosan kutatja a szavak etimológiáját, eredeti jelentését. Szövegei németül is értelmezést kívánnak, hiszen folytonosan új szavakat alkot (pl. Das Nicht nichtet.) 16.5.3. Lét és idő (Sein und Zeit) Freiburgban Heidegger előbb Husserlt hallgatta, majd doktori fokozatának megszerzése után nála lett asszisztens. A létkérdés kidolgozását voltaképpen csak 1927-ben hozta nyilvánosságra az akkor már Marburgban oktató Heidegger, ekkor jelent meg ugyanis nagy sikert arató, máig is meghatározó műve, a Lét és idő. Ebben a lét értelmére vonatkozó kérdés kibontását tűzi ki feladatául. A létkérdést mindenekelőtt egy meghatározott létező, az ittlét (Dasein, más fordításban: jelenvalólét) segítségével kívánta bemutatni. Az ittlét voltaképpen az embert jelöli, amely elkülönül a többi létezőtől (pl. tárgyaktól, állatoktól), és amely igazán olyan létstruktúrával rendelkezik, amely alkalmasint (ha jól kérdezünk) számot adhat a létről magáról. Heidegger ezzel elfordul a korábbi filozófiáktól annyiban, amennyiben nem a létezőt, hanem az ittlétet kérdezi (s hogy ebben az elfordulásban mégsem csupán egy antropológiai mozzanat vezérli, azt a névválasztás [nem 'ember', hanem 'ittlét'] kívánja jelezni). Heidegger szerint a filozófia elfeledkezett a létről: a preszókratikusok óta csak a létezőkről van mondanivalója. Ennélfogva a lét értelmére irányuló kérdés nem adott annak ellenére, hogy adottak létezők, s adott a rájuk vonatkozó vizsgálódások sora is - újra fel kell tenni, de az ehhez a kérdésfeltevéshez alapul szolgáló beállítódást is meg kell változtatni. (A későbbiekben Heidegger a létező és lét különbségét "ontológiai differenciának" nevezte.) Az ittlét létmódja, amelyhez így vagy úgy viszonyul, az egzisztencia. Ebből a választásból (hogy ti. az egzisztenciát analizálja Heidegger avégett, hogy az a létről nyújtson beszámolót) bontakozott ki az a nézet, amely Heidegger filozófiáját egzisztencializmusnak bélyegezte. Való igaz, hogy Heidegger tanítványai között voltak olyanok, akik ezen irányzat zászlaja alatt gyülekeztek, ám Heideggert velük ellentétben nem az ember létezése érdekelte a világban (erre vonatkozó mély analízise ellenére), hanem maga a lét. Az ittlét egzisztenciája már mindig is valamilyen viszonyban mutatja fel a létet. Az ittlét már mindig is valamit ért azon, hogy "ennek és ennek a léte", vagy "a lét". Ám ezt kell megmagyarázni, erre kell fényt deríteni, s ebben ez a homályos, "preontologikus" megértés segítségére van Heideggernek. Ez ugyanis az a tényező, amelyik az ittlétet kiemeli a többi létező közül: az ember rendelkezik előzetes megértéssel a létről, tehát neki van csak lehetősége a lét értelmére irányuló kérdést föltenni s megválaszolni. (Később, a Lét 36
A szöveget a www.sulinet.hu lapról töltöttem le. Mivel már nincs rajta, a szerzőket nem tudom feltüntetni.
21
és idő folyamán, a megértés magát egzisztenciálévá avatja, amely olyan jegyet jelent, mely az ittlétet jellemzi hasonlóan a többi, nem ittlétszerű létező ilyen jegyeihez, amelyeket Heidegger kategóriáknak nevez.) Az egzisztáló ittlétet egzisztálásában kell is megragadni. Azaz nem elvont, környezetétől idegen módon, hanem a környezetében és mindennapiságában, mindennapi "szorgoskodó tevés-vevésében". Ebben a mindennapiságban az ittlét egy világban lakozik: a világ nélkül nem értelmes dolog elgondolni, de mindenképpen elvezet a létkérdéstől. A világban-való-lét (vagy világban-benne-lét) olyan fogalom, amely sajátos világiságot tár fel: nem objektív, mérhető, vagy szubjektív, tudatom által létező világ ez, hanem olyan, amelyben az ittlét otthon van, a tevés-vevésben belakja azt. Az ittlét alapvető egzisztenciáléja a gond, ebben ugyanis a világgal, a létezőkkel való törődés fejeződik ki. A létezőket (pl. beteg családtagot) gondozzuk, az eszközszerű létezőkről gondoskodunk (pl. a kalapácsot a helyére tesszük). Ám a gond nemcsak ennek a megnyilvánulása: a lét ezáltal mint totalitás már a létezőnél van. A létünk ebben az összefüggésben lehet autentikus (eigentlich: tulajdonképpeni) vagy inautentikus (nem-tulajdonképpeni). Az ittlétet állandóan fenyegeti, hogy alásüllyed az Az-ember (das Man [a német általános alany főnévi formában], más fordításban az akárki) létmódjába, azaz amikor olyanokat mondunk, hogy az ember általában eszik, mert az embernek szüksége van a táplálékra, akkor ebbe az általános alanyba helyezzük magunkat, mely általános alany voltaképpen senki, mert nincs, csupán a világ sajátos szubjektuma. Amikor az ittlét ebbe vetíti ki magát, nem önmaga, s nem fedi fel létét, ám az ittlét az Az-embernek ebből a létmódjából érti meg egzisztenciáját. Heidegger legszuggesztívebb elemzése a Lét és idő lapjain, amikor az ittlétet mint halálhoz viszonyuló létet leplezi le. Ha az ember (Az-ember) el tudja hárítani mindennapjaiban azt, hogy a halállal nézzen szembe, akkor nem autentikus, nem tulajdonképpeni a viszonyulása saját időben megvalósuló egzisztenciájához. A halál ugyanis bevégzi (beteljesíti) az ittlét egzisztenciáját, ám ugyanekkor meg is szünteti az ittlétet. Az ehhez való viszonyt az ember mindig is érezte (pl. a temetés szertartásában), ám a saját halálunkról mindig elfeledkezünk. Pedig a halálhoz való viszony, "előrefutás", az ittlét temporális (idői) meghatározottságának egyik összetevője - éppen az említett bevégző-beteljesítő megszüntető hatás miatt. A halál így az ittlét létmódja, melyet az magára vesz. Az időről és történelemről szóló fejezetek után azonban nem következik folytatás: a Lét és idő programja (második része) sohasem teljesedett be. 16.5.4. A kései Heidegger Heidegger gondolkodásában a 30-as években úgynevezett fordulatot (Kehre) vett, melyben már nem annyira az ittlét léte, hanem maga a lét fontos. Ennek a létnek az ittlét "csak" pásztora, nem ura: rá van bízva, de ez a rábízás nem jelent keveset. Heidegger kései gondolkodásának középpontjában az ún. léttörténet áll, amely nem más, mint az a törekvés, hogy a létet nem az ittlét egzisztálásából kell kivonni, hanem követni kell azt az utat, amelyet ez (a létkérdés) a filozófusoknál bejárt. Mivel a kései Heidegger szerint a lét nemcsak megmutatkozik, de minduntalan el is rejtőzik (visszavonja magát), e rejtőzés is beszédes lehet. A létről vallott gondolatok a különböző gondolkodóknál vagy állapotokban a lét történő megmutatkozását-elrejtezését hivatottak bemutatni. S mivel a filozófusok mindig ugyanazt mondják (de nem az azonosat), a létfeledtség ellenére megszólaltatható bennük a lét maga. Hiszen a lét állandóan megszólítja az ittlétet azáltal, hogy beleveti a lét tisztásába. Ilyen és ehhez hasonlóan költői gondolatok jellemzik a kései Heidegger gondolkodását. 16.6. A Bécsi Kör neopozitivizmusa Az 1920-as években kialakult neopozitivizmus átveszi Auguste Comte azon nézetét, hogy a tudományos megismerés nem más, mint a jelenségek külső viszonyainak leírása. Új vonása ennek az irányzatnak, hogy figyelme a tárgyakról tehető tudományos kijelentések logikai elemzése felé fordul. Szerintük a filozófia nem más, mint a fogalmak tisztázásának tevékenysége, a filozófiai kutatásnak pedig egyetlen feladata a nyelv logikai elemzése.37 Amiről értelmesen lehet beszélni, az a logika, a matematika és a természettudomány. Ha egy tétel természettudományosan nem igazolható (verifikálható), akkor a megismerés szempontjából értelmetlen. A mondatok csak akkor értelmesek, ha tartalmuk empirikusan vizsgálható, illetve megadható vizsgálatuk módszere. Rudolf Carnap (1891-1970) szerint a metafizikai kijelentések „látszatállítások”, mert nem adható meg empirikus vizsgálatuk módszere, nem vezethetők vissza ún. protokolltételekre, laboratóriumi megfigyelésekre. A kijelentések tudományos értéke azonos ezek tapasztalati ellenőrizhetőségének módjával: ez a verifikáció (tudományos igazolhatóság) elve. A többi kijelentés értelmetlen. Később azonban Hans Reichenbach (1891 1953) rámutatott, hogy maguk a megfigyelési beszámolók sok olyan kifejezést használnak, amelyek nem szármázhatnak az érzékelésből, empíriából. Ilyen kifejezések pl. egység, azonosság, különbség, hasonlóság, egész, stb. Szöveggyűjteményünkben38 Moritz Schlick (1882-1936) írása, A filozófia fordulata a Bécsi Kör egyik alapvető tanulmányának számít. Innen néhány jellemző idézet: „Meggyőződésem ugyanis, hogy jelenleg a filozófia teljes és végleges fordulatának idejét éljük, és hogy ténylegesen jogunkban áll a rendszerek terméketlen harcát befejezettnek tekinteni. Azt állítom, hogy most már birtokunkban vannak azok az eszközök, amelyek elvben minden ilyesfajta vitát feleslegessé tesznek…a logika az a hatalmas eszköz, amelyről előzőleg azt mondtam, hogy alkalmas arra, hogy elvben mindenfajta filozófiai viszálykodást megszüntessen. … Nincs tehát az igazságnak más próbája és megerősítése, mint a 37 38
Ld. Steiger K.: Bevezetés a filozófiába, Szöveggyűjtemény; Holnap Kiadó, Budapest 2003., 318-319.o. Uo. 319-325.o.
22
megfigyelés és a tapasztalati tudomány. … A filozófia tisztázza, a tudományok pedig verifikálják a tételeket. A tudományban a kijelentések igazságáról van szó, a filozófiában pedig arról, hogy tulajdonképpen mit is jelentenek a kijelentések.
16.7. Richard Swinburne (1934-) teista filozófiája Richard Swinburne nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy pozitív érveket fogalmazzon meg a teista álláspont számára, egyúttal megmutassa, hogy Hume és Kant álláspontja téves a teizmussal kapcsolatban: azaz lehetséges, hogy az ész igazolt következtetésekre jusson az említett két filozófus által megszabott szűkös határokon túl.39 Úgy gondolja, hogy a modern természettudományok olyan következtetésekre jutottak, amelyek messze túl mutatnak a közvetlen tapasztalaton: gondoljunk csak a szubatomi részecskékre, a nukleáris erőkre, a „Big Bang”-elméletre, vagy a kozmikus evolúcióra. Hume és Kant elveit elfogadva el kellene utasítanunk a modern fizika előbb említett eredményeit is, hiszen közvetlen tapasztalat nem áll rendelkezésünkre ezekkel kapcsolatban. Swinburne amellett érvel, hogy az ész igenis jól megerősített következtetésre juthat Isten létezését illetően, bár ez a következtetés inkább valószínű következtetés, mint kétségbevonhatatlan.40 A teizmus definíciója könyve első megjelenésének időpontjában (1979) minden bizonnyal meglehetősen provokatív volt. Swinburne a következő megfogalmazást adja: Isten létezik, mégpedig úgy, ahogyan azt a nyugati vallási hagyomány (kereszténység, judaizmus, iszlám) általában érti: azaz létezik egy személyes, tökéletesen szabad, mindenható, mindentudó, tökéletesen jó, az ember javát akaró lény41. Isten jelzőinek definícióját a következőképpen fogalmazza meg: „Isten tökéletes szabadságán azt értem, hogy semmilyen objektum, esemény vagy állapot (beleértve a múltbeli állapotokat is) semmilyen módon sincs oksági hatással rá, amely befolyásolná cselekvését – cselekvése pillanatában saját választása egyedül az, ami meghatározza, mit tesz. Isten mindenhatósága alatt azt értem, hogy képes megtenni bármit, amit logikailag lehetséges (azaz koherens módon feltehető), hogy meg tud tenni. Isten mindentudásán azt értem, hogy tud mindent, amit logikailag lehetséges tudnia. Isten tökéletes jóságán azt értem, hogy morálisan mindig a legjobbat cselekszi”.42 A teizmus hipotézisének azt nevezzük, hogy létezik egy ilyen tulajdonságú személy, aki az univerzumnak és az univerzumban található minden jelenségnek és eseménynek végső és teljes magyarázatát adja. Ez a hipotézis minden más rivális elmélettel szemben a lehető legegyszerűbb módon magyarázza meg a következő dolgokat: miért van a világ egyáltalán, miért vannak természeti törvények, miért fejlődtek ki az állati és emberi lények, miért rendelkeznek az emberek, ha korlátok között is, szabad akarattal, stb. Swinburne a teista érvek jogosultsága mellett a tudománytörténetben, legalább is hallgatólagosan jól ismert elvvel, az egyszerűségi kritériummal („simplex sigillum veri”)43 kíván érvelni: ha bizonyos jelenségek magyarázatára több elmélet is rendelkezésünkre áll, amelyek maradéktalanul megmagyarázzák a jelenségeket, akkor közülük a legegyszerűbb hipotézist fogjuk választani. Az egyszerűségi kritérium egyúttal a legvalószínűbb elmélet kiválasztását is segíteni fogja, ugyanis a hipotézis rendelkezik előzetes valószínűséggel. Ezen azt a valószínűséget értjük, amit még azelőtt figyelembe veszünk, mielőtt részletesen megvizsgálnánk a megfigyelési evidenciát. Ez az előzetes valószínűség nemcsak a háttérismereteinktől és az elmélet hatókörétől, hanem a hipotézis egyszerűségétől is függ. Minél egyszerűbb egy elmélet, annál valószínűbb.44 Swinburne az elmélet egyszerűségén azt érti, hogy a hipotézis kevés logikailag független entitást, az entitásoknak kisszámú tulajdonságát, fajtáját, sajátságát posztulálja. Ezen kívül, kevés egymástól független törvényt tételez fel, amelyek csak néhány terminust és változót használnak, továbbá a törvény matematikai formulája is egyszerű. Példaként az elemi részecskékre vonatkozó elméletet említi, amely néhány kevés tulajdonsággal (pl. tömeg, elektromos töltés) rendelkező részecske feltételezésével széles körű magyarázatra alkalmas. Swinburne azonban megengedi, hogy ha csupán egyetlen, „nem tökéletesen egyszerű” elmélet áll rendelkezésünkre, annak is lehet magyarázó ereje. Azonban, ha minden más feltétel azonos, az egyszerűbb elmélet lesz a legvalószínűbben igaz. Ezen vázlatos megfontolások alapján a teizmus hipotézise azért valószínű Swinburne szerint, mert csupán egyetlen személyt posztulál. Egyetlen szubsztancia posztulálása a hipotézist nagyon egyszerűvé teszi. Isten végtelen hatalommal (omnipotencia) rendelkezik. Ennek föltevése egyszerűbb, mint ha azt tennénk föl, hogy Isten bizonyos mértékig meghatározott, korlátozott képességű hatalommal rendelkezik. A fizikai elméletekben is egyszerűbb zéró tömeget, vagy végtelen sebességet feltételezni, mint mondjuk valamilyen egységben kifejezve 0,34127 tömeget, illetve 301 000 km/s sebességet, hiszen ezek a számértékek külön magyarázatot kívánnak.45 A végtelen hatalom posztulálása ennek alapján a lehető legegyszerűbb feltevés, hiszen zéró hatalom nem jöhet szóba, hiszen ebben az esetben egyáltalán nem beszélhetnénk személyről. A későbbi jobb változatok reményében: Győr, 2001-2006. (Tóth Konstantin) 39
R. Swinburne: The Existence of God,Second Edition, Clarendon Press Oxford, 2004 p.2.
V.ö.: The Existence…, p.2.
41 Swinburne:Van Isten?, Kossuth Kiadó 1998., 9.o.
40 42
The Existence…, p.7.
The Existence…, p.59.
44 The Existence…, p.53.
45 The Existence…, p.97.
43
