Bethlen Gábor második házassága - visszaemlékezések
Harc, politika, küzdelem. E három dolog teljesen felőrli minden energiámat. Amellett, hogy a törökök végigpásztázzák az országot, a Habsburg birodalomra sem árt figyelmet szentelnem. A legfájóbb számomra viszont nem más, mint a magány, amivel meg kell küzdenem nap, mint nap, s a hiány, amit rég szeretett feleségem, Károlyi Zsuzsanna iránt érzek. Szabadidőmben másra sem tudok gondolni, s elmém sem tudja elfeledni a vele töltött időt. Miután szobám ajtaja bezárul, s a harcok is véget érnek, olyan egyedül érzem magam, mint gyermek az anyja nélkül. Drága feleségem… mióta elmentél, teljesen csend honol szívemben, s már-már úgy érzem, nélküled nem is lehet többé teljes az életem. Nem tudok mást úgy szeretni, ahogyan tégedgondoltam párás ablakomon kinézve. Ahogy magamban töprengtem, az a gondolat villant át bennem, valahogy mégis csak kellene mellém valaki, akivel együtt Erdély diplomáciai érdeke is megerősödik. Nem haboztam hát tovább, ahogy reggel lábam a császári udvar porát érte, elküldtem követeimet Bécsbe, hogy megkérjem Renáta Cecília főhercegnő kezét. Igaz, hogy túl fiatal volt hozzám, de úgy gondoltam, hogy segítségével megszilárdíthatom hatalmamat, s talán még egyszer megadatik nekem a boldogság, s a kiteljesedés lehetősége. Így hát elküldtem érte, de hamarosan azt a hírt kaptam a császári udvarból, hogy nem adják nekem a főhercegnő kezét. Tudhattam volna, hiszen azt az ötletet sem támogatták, hogy II. Ferdinánd kormányzójaként Magyarországot irányítsam. Elvakult népség. Befekedett szemük és szívük miatt még azt sem látják tisztán, amit kellene. Hogy is nem gondoltam előbb erre? A harmincéves háború minden tekintetben óriási dolognak számít, de most elsődleges és fő célom a házasodás mellett az, hogy egyezségre jussak a Habsburgokkal. Még nem tudom, milyen taktikát fogok alkalmazni, de valahogyan erre is rájövök. Éjjel, amikor már minden elcsendesedett, s én is próbáltam megvígasztalódni, sietős lépteket hallottam lentről. Észrevettem, hogy ajtóm felé közeledik, s erősödő kopogtatásaiból azt a következtetést kellett
levonnom, hogy a követ engem keres. Nyugodtnak kellett látszanom, de igazán kíváncsi voltam a hírekre, amiből kiderült: VI. Keresztély dán király hadat üzent II. Ferdinándnak. A protestáns államok minden erejükkel azon voltak, hogy csatlakozzak a Habsburg-ellenes szövetséghez. Most mitévő legyek? Elfogadjam, vagy ellenálljak? Hosszú-hosszú ideig tanakodtam magamban, végül arra a megállapításra jutottam, hogy mégis jobban járok, ha beállok a Habsburgok ellen. Mint később kiderült, jól döntöttem, hiszen a megegyezés részeként megkaptam György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgának, a szépséges Katalinnak kezét. Ha viccesen kellene fogalmaznunk, akkor mondhatnánk, hogy bár saját apja is lehettem volna, mégis úgy éreztem, társnak szánta nekem a Jóisten. Hitem időnként megkérdőjelezte, hogy valóban helyesen cselekszem-e, ha magamhoz kötöm e hölgyet egész életére, de szilárdan kiálltam amellett, hogy Brandenburgi Katalint feleségül venni olyan, mint megkövült, hideg lelkemnek az édes méz. Később rájöttem, e házasság más megfontolásból is komoly jelentőséggel bír, ugyanis a számomra kiszemelt menyasszony két nővére korábban a svéd, illetve a dán királlyal kötött házasságot. Leendő feleségemmel, Katalinnal csak a esküvő előtt egy nappal találkoztunk, s nagy bánatomra nem értettük egymást, hiszen ő nem értett magyarul, nekem pedig soha nem adatott meg az a kiváló lehetőség, hogy németül, s franciául tanuljak. Bárcsak előre tudtam volna életem lefolyását! Akkor mára már tökéletesen beszéltem volna mindkét nyelvet, s nem lett volna szükség arra, hogy ő is megértsen engem. Hiába is, az élet mindig olyan eseményekbe sodorhat bele, amikor magunk kell helytállni, s ahol megtanuljuk, érdemes ifjúkorunkat azzal töltenünk, hogy minden leckét alaposan fontolóra veszünk. Elérkezett a nagy nap, március 2-a. Mindenki a menyasszonyra várt. Ahogy megérkeztünk Kassa városába, tátott szájjal figyeltük a tornyosuló tömeget, akik már alig várták, hogy elkezdődjön a ceremónia. Bevallom, kicsit aggasztott, hogy Katalin valóban megfelel-e az udvar elvárásainak, nekem viszont nem volt kétségem afelől, hogy e hölgyben megtalálom a hajdani önmagamat, s uralmam idején is hűséges társra lelek benne. Ahogy megkezdődött az esküvő, az összegyűlő sokaság tekintete egyvalakire szegeződött: Brandenburgi Katalinra. Jövendőbeli feleségem gyönyörű volt, arca tündöklött, ruhája
hasonló volt a nap fényében tükröződő ezüst kapukéhoz, haja arany bársonyként omlott le csinos vállain. Ő az én csodálatos feleségem. Ez a gondolat járt végig bennem, s ahogy átfutott rajtam, alig tudtam elhinni, hogy ő áll mellettem. Valóságos eszményi csodának éreztem mindezt, mint egy álom, amelyből nemsokára fel kell ébrednem. Azonban kénytelen voltam elhinni, hogy mindez igaz. Miután összeadtak minket, egy hetes lakodalom vette kezdetét. Az elején senki nem gondolta volna, hogy eddig fog tartani, ennek ellenére mindenki jól érezte magát, még maga György Vilmos is, akit eleinte visszatetsző mogorva nézéséről azonnal fel lehetett ismerni. Egész Kassa a lakodalomtól zengett, s a násznép már-már megcsömölt a finomabbnál finomabb ételek hallatán. Nem győztünk köszönetet mondani a sok gratulációnak, bár azidőben elég kevés embert láttam őszintén örülni, ekkor valahogy még az idő is naposabbra fordult. Minden nekünk kedvezett. Habár nem sokkal azelőtt töltöttem 45. életévemet, a 21 éves Katalin mellett valóságos fiatalnak éreztem magam. Nem gondoltam többé a magányra, sem arra, hogy őt is ugyanúgy elveszthetem, mint hűn szeretett feleségemet, Zsuzsannát. Ott, abban a templomban vettem észre először, hogy özvegységem miatt érzett szégyenem mostanra semmivé vált. Nincs több szomorúság, nincs több sírás, nincs több nosztalgia. Új fejezetet kezdek az életemben, s mindebben Katalin lesz segítségemre. Miután lezárult, s véget ért az egyhetes lakodalom, ami egy egész évnyinek tűnt számomra, végre hazatérhettünk Erdélybe. Azt reméltem, itt majd mindenki boldogan és örömmel telve fog üdvözölni ifjú feleségemmel együtt, de mindez nem így történt. Csalódnom kellett, s bár tudtam, hogy második feleségem kissé különbözik Zsuzsannától, nem sejtettem, hogy ennyi előítélettel fogadják majd. Ahogy megérkeztünk, Katalin máris próbált ismerkedni az udvaroncokkal, akik igen heves ellenállást tanúsítottak iránta, s éreztették vele, hogy nem ilyen feleséget képzeltek el fejedelmüknek. El tudom képzelni, mit érezhetett szegény feleségem, amikor rá kellett döbbennie, hogy a számtalan vidám hangulatú lakodalmak, mulatságok, pompák és fényűzés helyett mostantól csak az udvaroncok és rendek gyűlöletességről árulkodó tekintetével fog találkozni.
Csalódott volt, s ezt nem is titkolta. Tudtam, hogy meg kell őt győznöm arról, hogy minden rendben lesz itt, s nem kell bánkódnia a haragos rendek miatt, de sosem tudtam eléggé kifejezően hatni rá. Mindent megpróbáltam, amivel felvidíthatom, igyekeztem minden alkalommal a kedvében járni, s a tetszését keresni. Nem volt könnyű feladat, de meg kellett tennem érte, s magamért. Így voltak olyan alkalmak, hogy lakodalmat tartottam külön, feleségem számára. Néhány udvaronc kivételével mindenki ellenezte ezzel kapcsolatos követeléseimet, de bevetettem kreativitásomat annak érdekében, hogy tetszéséül szolgáljon. El is értem, amit akartam, de nem kellett sokat várni, az ellenséges alakok újból-és újból lerombolták, amit hosszú idő alatt fölépítettem. Múltak a hetek, immár két hónap is eltelt, s ahogy egyre több időt töltöttem Katalinnal, észrevettem, hogy mindinkább megszerettem őt. Szívem-lelkem egybeforrt az övével, s egyáltalán nem vált hátrányára mulatozó kedvű viselkedése, sőt, olykor még én is elcsodálkoztam azon, hogy hogyan lehet egy fiatal hölgy mellettem ilyen boldog. Mindenesetre örültem, hogy megadhattam neki, amire vágyott, szíve minden kívánságát lestem, s igyekeztem teljesíteni. Nemsokára azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy szépsége nem csak nekem, de saját udvaroncaimnak, s körülötte forgolódó országnagyoknak is feltűnt. Különösen Csáky István grófra kellett különös figyelmet szentelnem, ugyanis azokon a napokon, amikor feleségemet magára hagytam egy mulasztást nem tűrő ügy érdekében, Csáky rögvest kapott az alkalmon, hogy valahogyan tetszésre találjon Katalin szemében. Erre azonban nem kerülhetett sor- legalábbis reménykedtem benne- hiszen életem végéig hűséges maradt hozzám. Fényűző ajándékokkal halmoztam el, s minden percben kimutattam iránta érzett hálámat és szeretetemet. Ennek jelét adtam azzal is, hogy esküvőnk után két hónappal kineveztem feleségemet örökösömnek, abban az esetben, ha bármi történne velem. Katalin ezt szívbéli megalázkodással köszönte meg, s tudomásomra adta, hogy mással nem is lehetne boldogabb. Az erdélyi rendek egyre jobban tetézték rosszalló magatartásukat azzal, hogy mindenki előtt kifejezték és vállalták véleményüket, miszerint Brandenburgi Katalin semmi esetre sem alkalmas az uralkodásra.
Mélyen belül átéreztem aggodalmukat ez iránt, mégsem akartam ez ellen semmi tenni, bíztam feleségem eszességében és abban, hogyha most nem is, de később rájönnek: jól választottam. A kegyencek közül kiemelkedeő Csáky gróf egyre nagyobb befolyást gyakorolt Katalinra, akit buzgó lélek vezérelte lelkiismerete miatt alig lehetett rávenni valami rosszra. Csáky ujjai közé próbálta csavarni, s elhitetni vele, hogy mellettem nem talál tartós boldogságot. Ennek dacára Katalin kiállt mellettem, bár az utóbbi időben, amikor a politika s a tárgyalások miatti egészségem már jóval alábbhagyott, néhányszor eluralkodott rajtunk a feszültség. Romló állapotom miatt már kevésbé tudtam megakadályozni, hogy ne hagyja magát a gróf rosszindulatú pletykáinak, s akkor még hallgatott rám, őszülő férjére. Ágyamban a gyötrődés és halál gondolata várt rám, álmomban pedig a háborúról s a politika ésszerű és nyilvánvaló kijátszásáról elmélkedtem, s vért izzadtam, mire reggel fölébredve megpillantottam a saját magam által eszkábált kis asztalt, amelyen annyit őrlődtem ifjú fejedelemként. Katalin esténként meglátogatott, bíztató szavai soha nem halkultak el, ott csengtek füleim apró kis zugaiban. Bárcsak még ezerszer hallanálak így beszélni. Ábrándoztam, s örültem, hogy életem utolsó időszakát egy csodálatos feleséggel tölthetem. Igaz, még mindig gondot okozott számomra szavainak megértése, de már hétről-hétre egyre többet értettem. Utolsó szava beleivódott szívem legmélyébe, amely ez volt: Köszönöm. . Éreztem, hogy ki akarja fejezni felém háláját és megbecsülését. Én pedig hálás voltam azért, hogy korom és a gyűlölködő rendek ellenére is mindvégig kitartott mellettem.
